Keresztény értelmiségi nők vallomásai
Bemutatták Bodó Márta Nőszirom című kötetét
Izgalmas és megtisztelő volt Bodó Márta számára a vállalt feladat, minden alkalommal úgy érezte, beszélgetőpartnerei „nagyon mélyre engedik”.
Az interjúalanyok jelentős részét már korábban is jól ismerte, a pörgős, zajos hétköznapokban viszont ritkán jutott idő arra, hogy bensőségesebb kapcsolatba kerüljenek. Transzcendens egyórákként tartja számon ezeket az alkalmakat, valósággal lebegett a beszélgetések után, lelkileg egyértelműen gazdagabbnak érezte magát. A szerző, a Vasárnap hetilap és a Keresztény Szó kulturális havilap főszerkesztője erről szerdán délután, Nőszirom című kötetének bemutatóján beszélt a Györkös Mányi Albert Emlékházban, Egyed Emese költő, irodalomtörténész pedig arról gondoskodott, hogy a tíz interjú hangulatához hasonlóan az est is minél meghittebben teljen. Ennek érdekében szólította meg a jelen lévő Ferenczi Enikő lelkészt, mentálhigiénés szakembert és Buzogány Emese kórházlelkészt, hogy oda-vissza is kérdezgessék egymást Bodó Mártával, a zenei pillanatokról pedig Starmüller Éva és Geréd István gondoskodott.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Tizenhárom év a Szabadságnál, tizenhárom év távlatából
Dózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”
Néhány hónap híján kerek ötven éven át dolgozott Dózsa Sándor a Kolozsvári magyar napilap Jókai (Napoca) utca 16. szám alatti szerkesztőségében és előtte rövid ideig a Hegedűs Sándor (Gheorghe Şincai) utca 17. szám alatt: 1953-tól 1989-ig az Igazság munkatársa volt, majd a „nulladik” naptól fogva a Szabadságé, aztán 2003-ban vonult vissza végérvényesen. Szerkesztőségi titkárként éppen szolgálatos volt 1989. december 22-én, a belső szabályzat szerint neki kellett megterveznie, előkészítenie a másnapi lapot. Azonban már nem az Igazság soron következő számát igazgatta, hanem a Szabadság első lépéseit, közösen mindazokkal, akik a bizonytalan helyzet ellenére sem mondtak le a kitartásról és a lelkesedésről, arról a szilárd meggyőződésről, hogy Kolozsvár magyarsága nem mAradhat magyar nyelvű napilap nélkül. Annak ellenére, hogy betegségei miatt egy ideje nem nagyon jár ki Fürdő (Cardinal Iuliu Hossu) utcai otthonából, továbbra is figyelemmel követi a Szabadság mindennapjait; bár tevőlegesen már nem tud besegíteni a lap szerkesztésébe, hűséges olvasóként nap mint nap elolvassa a különböző anyagokat. Rögtön igent mondott, amikor megkértem, hogy beszélgessünk a lap történetéről, idézzük fel az elmúlt 26 évet. Nem véletlen, hogy időnként elkalandoztunk, és korábbi eseményekről, az Igazságos időkről is szót ejtettünk, elvégre ezek is szerepet játszottak abban, hogy a 86 éves nyugalmazott újságíró azt vallja, megérte dolgozni, s boldogan nyugtázza: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”.
– Az évek során sokféle vélemény elhangzott a Szabadság születéséről, az elképzeléseiket egyesek hallomásból vázolták fel, olyasmiket is írtak, amik a valóságban nem történtek meg. A helyzet az, hogy nálunk nem volt forradalom, hogy úgy mondjam, egyébként az országban sem volt, és az sem igaz, hogy a szerkesztőségből bárkit is erőszakkal eltávolítottunk volna. 1990. január elején aztán négy személynek bontottuk fel a munkaszerződését: a Koncz Józsefét, a Gocella Istvánét, a Székely Csabáét és a Balla Máriáét.
Koncz József főszerkesztő, akit körülbelül három héttel azelőtt neveztek ki, de még soha nem dolgozott, 1989. december 22-én reggel „véletlenül” előkerült és bejött. Én 21-én szabadnapos voltam, Pálfi Mircea volt éppen a soros szerkesztőségi titkár – de ő sem volt bent, helyette Nagy Károly ugrott be –, így nem tudom, hogy aznap járt-e Koncz a szerkesztőségben. 22-én, amikor észrevette, hogy még csak nem is szólunk hozzá, fogta a táskáját, és átment a román lap, a Făclia főszerkesztőjéhez, hogy nézzék a tévét. Mi ott mAradtunk jó néhányan a régi Igazságosak közül, és elkezdtük megvitatni az elképzeléseket, hozzáfogtunk a másnapi lapszám tervezéséhez.
Emlékszem, hogy később, amikor Pillich Laci nagy idegesen megérkezett, s meglátta a Ceauşescu-képet a falon, rögtön kidobta a főszerkesztői iroda ablakán. Csupán annyit mondott: erre már nem lesz szükség.
– A Szabadságban hét évvel ezelőtt, a húszéves évfordulóra jelent meg Sanyi bácsi Visszapillantás című írása, amelyben így fogalmaz: „1989. december 22-re virradó éjszaka, a városban történt lövöldözések hatása alatt, nemigen aludtam, korábban keltem, indultam a szerkesztőségbe. (…) Lehangolva érkeztem az üres szerkesztőségbe, a Jókai utcára nyíló ablakból néztem a Béke téren gyülekező tüntetőket. Aztán kezdtek bejönni a kollégák, élénken, egymás szavába vágva vitattuk a tapasztaltakat.” MAradjunk kicsit az aznap reggel történteknél, kíváncsi vagyok, hogy is volt ez a megérkezés a szerkesztőségbe, a kollégákkal való találkozás, mi történt tehát aznap a Jókai utca 16. szám alatt?
– Szándékosan indultam el a Főtér felé, hogy lássam, mi a helyzet, egyébként általában a Fürdő–Patak–Bartha Miklós–Hegedűs Sándor útvonalon szoktam menni, úgy 15 perc alatt meg is érkeztem a szerkesztőséghez. Döbbenetes volt a Főtéren áthaladni: a halottakat addigra már elvitték, a vérfoltokat viszont nem lehetett elseperni, ott mAradtak mindenhol, a járdán, az úttesten, az arra járók arcán látszott a rémület. Amikor beértem a szerkesztőségbe, még senki nem volt ott, aztán egyszer csak bejött Koncz elvtárs, és bevonult a sarokszobába, ahonnan rá lehetett látni a Béke térre, a jelenlegi Diákművelődési Házra. Nézte az ablakból a tüntetőket, és azt mormogta magában, félhangosan: „le kéne mondjon!” Látta a tévében, amint Ceauşescu Bukarestben szónokol, őt pedig gyötörte ez az egész helyzet, érezte, hogy olvad a jégtömb a sodródó árban. Nem mondta ki konkrétan, hogy Ceauşescunak kéne lemondania, de rá gondolhatott.
Aztán megérkezett Székely Raymond, Tibori, Orbán Feri és Pillich Laci, majd a többiek, és kezdődött a gyötrődés, az elmélkedés. Érdekes, hogy egyikünk sem azon gyötrődött, hogy miként jutottunk ide, hogyan alakulhatott ki ez az állapot, hanem a pillanatnyi helyzet ismeretében azon gondolkodtunk, hogy mit lépjünk. Végeredményben tehát a főszerkesztő volt az egyetlen, aki elhagyta a szerkesztőséget, anélkül, hogy erre bárki is utasította volna. Önként ment el, nem kellett kirúgni. Volt olyan régebbi kolléga, aki aznap nem jött be. Kivártak egy-két napot, hadd lássák, mi lesz. Talán féltek, hogy lesz valami számonkérés, ki tudja. Amint az utólag kiderült, a nőket azelőtt való nap hazaküldték a szerkesztőség férfi tagjai, úgyhogy nekik nem is volt ott mit keresniük.
– A szerkesztőségi titkári pozíció, amelyet ön akkoriban betöltött, mostanra átalakult, tervező- vagy tördelőszerkesztő lehetne a jelenlegi megfelelője, bár ez nem fedi teljes egészében ugyanazt a munkakört. Hogyan járt el aznap, a másnapi, immár Szabadság-lapszám tervezésekor, illetve miként változott közben a szerkesztőségi hangulat?
– Több volt a szerkesztőségi titkár, mint ma a tördelőszerkesztő, tulajdonképpen a kéziratok átolvasásától az oldalak szerkesztésén át egészen a lap útra bocsátásáig sokféle feladata volt, éjszaka pedig a nyomdában teljesített szolgálatot. 22-én reggel átnéztem a kötelező anyagokat, előfizetés-miegymás, majd az egyik kollégával adott pillanatban azon kezdtünk gondolkodni, hogy vajon mi lesz akkor, ha a régi lapot megszüntetjük, és egy újat kezdünk. Akkoriban csak Kolozsváron hatezer előfizetőnk volt, úgyhogy ezt is figyelembe kellett venni. Aztán a nap folyamán megegyeztünk abban, hogy ha jogilag nem is, de funkcionálisan átvesszük a régi újság hálózatát. Nem törtük szét a falakat, nem vonultunk fel a folyosón, hogy éljen a szabadság vagy ilyesmik. Időnként bejött egy-egy ismerősünk, volt, aki kézirattal keresett meg, egy-egy kis jegyzettel, ezzel-azzal, hogy ha lapot szerkesztünk, lehetőség szerint azt is vegyük figyelembe.
Közben dolgoztak a kollégák, készült a lap, de egyesekben a félsz is ott munkálkodott, a hangulati kétely, hogy vajon jó irányba haladunk-e, nem lesz-e valamiféle hátulütője annak, amit csinálunk. Bizonyos versengés is érződött azzal kapcsolatban, hogy ki irányítsa az alakuló lapot. Ezt persze senki nem mondta ki, a cselekvésből és a hozzáállásból, a beleszólásokból és a kérdésekből viszont következtetni lehetett, hogy ki az a két-három-négy személy, aki adott pillanatban kezébe venné a botkormányt.
Egyébként ahány szoba volt a szerkesztőségben, gyakorlatilag mindenhol megpróbálta valaki valahogyan befolyásolni a hangulatot, hogy ezt vagy azt csináljuk. De mondom: nem döngettük le a falakat, nem vonultunk jelszavakkal vagy zászlókkal, nem pofozkodtunk, senkinek nem mondtuk azt, hogy álljon odébb, mert nincs rá szükség. Vértelen átalakuláson ment át a szerkesztőség. Szerencsénk volt, hogy a technikai feltételek – íróasztalok, írógépek, telefon stb. – adottak voltak ahhoz, hogy gördülékenyen menjen tovább a munka, csak éppen egy másik irányba. Ezt egyesek persze nem így képzelték el, de a lapnál számít az idő: ha a posta reggel fél 7-kor nem kapja meg kinyomtatva az újságot, akkor annak aznapra már annyi. Rengeteg vidéki olvasónk volt, akiket úgymond károsítottunk volna, és nem tudom, hogyan nyerhettük volna vissza a bizalmukat.
– Egyszer aztán olyasmi is felmerült, és szintén az ön szövegéből derül ki, hogy a Nemzeti Megmentési Front úgyszólván gondoskodik a magyar nyelvű napilapról: megjelentetnek egy román lapot, amit lefordítanak magyarra. Később ugyan beigazolódott, hogy ez csak álhír volt, de ott, abban a helyzetben nyilván ezzel is számolni kellett. Megingatta-e ez valamilyen módon a másnapi, egyelőre még „névtelen” újság előkészítését?
– Az egyik kolléga kapott egy fülest, hogy megalakul a megyei szervezet, és gyűlést tartanak a volt polgármesteri hivatalnál. Nem beszélt senkivel, elment oda, majd másfél órával később tért vissza a szerkesztőségbe. Éppen a szobámban voltam, rendeztem a kéziratok egy részét, az apróhirdetéseket, a vállalati hirdetéseket, az ügyes-bajos dolgokat. Benyitott, és azt kérdezte: „mit csinálsz, Dózsa?” „Készítem elő a lapot”, válaszoltam. „Már nem kell”, mondta, és előadta, hogy a Nemzeti Megmentési Front elhatározta, kiad egy román nyelvű lapot, és azt teljes egészében, szó szerint lefordíttatja magyarra. Nem bírtam megállni, úgyhogy visszakérdeztem: tényleg komolyan vette, amit hallott? Hát mégis, ki mondja meg, hogy ennek a fórumnak döntési joga van arra, hogy független magyar nyelvű lapot kiadjon? „Ezen nincs mit vitatkozni”, felelte. Erre közöltem vele, hogy nem vitatkozom, azt csinál, amit akar, én folytatom, amit elkezdtem, lépésről lépésre haladva. A beszélgetés ezzel abbamAradt.
– Olvasom tovább a visszaemlékezésében, hogy a nyomdában, késő este dőlt el a lap címe, amin sokat vitatkoztak, végül a Szabadságra esett a választásuk. Ez némiképp egyszerűnek tűnik, feltételezem, hogy nem ment azért egyik pillanatról a másikra…
– Különböző javaslatok hangzottak el, valaki például azt mondta, hogy Új Igazság legyen a neve. Szóba hozódott a Szabadság is, hiszen az 1800-as években, a ’48-as forradalom utáni időszakban már létezett egy ilyen lap Kolozsváron. Erre már mindannyian rábólintottunk. Amikor aztán arra került a sor, hogy a tördelés beinduljon, tehát hogy a laptestet ólomba öntsék, azt kérdi a fő tördelő: „Dózsa e-ö-úr… te Sándor, hát honnan van nekünk címbetűnk?” Mivel a szerkesztőség címtára, illetve amivel dolgoztak, maximum 24 cicerós volt, kettő egész valahány centiméter magas, nem volt mit tenni, új betűket kellett szerezni valahonnan. A Honvéd utcai plakátrészlegen, amely a törvényszék utáni második telken működött, ugyan lehetett volna válogatni, csak hát valakinek el kellett mennie odáig. Ez már éjfélkor volt, a városban zümmögtek a golyók – ilyen körülmények között mégis ki megy el a betűkért? Az egyik Făcliás nyomdász, magyar volt, megszólított: „Sanyi bácsi, ha velem eljön, ketten elmegyünk”. Elsündörögtünk addig, gyalog, összeszedtük a három típusú Szabadság-címet alkotó betűket, és áthoztuk. Szerencsére semmi probléma nem történt útközben. A betűket összeszerelték, bejött egy cinkográfus, lefotózta, és kiválasztottuk a legmegfelelőbbet. Nem volt valami látványos, de mindenképpen új volt.
A telexen leküldött beszámolók közül kiválogattam a fontosabbakat, amelyek általános képet nyújthatnak az olvasónak a Bukaresti történésekről, plusz betördeltük a helyi anyagokat. Aztán hajnal felé, amikor jöttem haza, a hernyótalpasok és a gumikerekű harckocsik valósággal süvítettek le s fel a régi Magyar utcán, hallatszottak a lövöldözések a háztetőkön. Útközben megállítottak a kétéltű katonai járművesek, „cine eşti, mă-ta, şi unde te duci” (ki vagy, az anyádat, és hova igyekszel), kérdezték. „Sunt tipograf şi mă duc acasă” (nyomdász vagyok és hazafele tartok), mondtam, és mutattam nekik a kinyomtatott lapot. Abszolút jóindulatúan viselkedtek, nem kértek se igazolványt, se semmit. A Sétatér túlsó felén, a Drăgălina utca irányából még hallatszott egy ropogás, de engem az már nem zavart annyira, örültem, hogy hazajöhettem.
FERENCZ ZSOLT
Folytatjuk
-----------------
Az interjú a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) által meghirdetett A közösen megélt médiamúlt című pályázatra készült, ahol első díjat nyert.
Szabadság (Kolozsvár)

Mosoly a ráncokra
Az ENSZ 1991-ben nyilvánította október elsejét az Idősek Világnapjává, ily módon fejezve ki elismerését a napjainkban már mintegy 600 millió 60 év fölötti embertársunknak mindazért, amit tettek és még tesznek a társadalomért. Ehhez kapcsolódva tegnap a szamosfalvi Theodora Ház Idősek Otthonában ünnepséget és sajátos képzőművészeti tárlatot nyitottak meg – az eseményen Horváth Anna alpolgármester és Gheorghe Vuşcan prefektus is részt vett.
A legkorszerűbb felszereléssel és magasan képzett személyzettel rendelkező otthon legendás vezetője, a közhálát tükröző „öregek és szegények doktora” címet viselő Szentágotai T. Lóránt az ünnepség során elmondta: szerinte sikerük és jó hírnevük egyetlen „titka”, hogy mindennapi munkájukat nem cigarettázással és kávézással, hanem imával kezdik. Intézményükben a családközpontúságra való törekvés az uralkodó, nemzetiségtől és vallásától függetlenül nagyon sok testi-lelki betegségben megrokkant idős lelt igazi otthonra náluk, olyanok, akiknek vissza kell adni az önbizalmat.
Az ünnepi műsorban felléptek a „lakók” saját verssekkel, énekléssel, valamint az otthon személyzetének kórusa, majd a prefektus átadta dr. Szentágotai T. Lórántnak a Kolozs megye díszpolgára címet.
Ezután megnyitották az otthon lakói által készített, hatvan képből álló, Mosoly a ráncokon címet viselő tárlatot. Az egyik kiállító, a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjét is kiérdemelt Heim András neves képzőművész elárulta: négy éve a rajta eluralkodott betegség miatt lemondott az alkotásról, de most a doktor úr meggyőzte őt, és három hét alatt hozta össze a kiállított kilenc művet. De most már folytatni akarja az öregotthoni munkát, grafikáival, festményeivel Istent kívánja szolgálni, a földi és égi világot mutatva be.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Erdély tájain – Néprajzi bál lesz 75 év szünet után Kolozsváron
Százhúsz évvel ezelőtt, 1896 februárjában tartotta első, 75 éve pedig utolsó néprajzi bálját az Erdélyi Kárpát-Egyesület. Ezzel a bálok sokaságát indította el, később rendszeresen szerveztek farsangi mulatságot is, de olyan különleges bált is, ahol például 200 éves főúri lakodalmat elevenítettek fel. A bálok többnyire valamilyen jótékonysági célt szolgáltak, így a legelső néprajzi bál bevételét a nyolc évvel később a Mátyás szülőházában létrejött EKE néprajzi múzeumnak szánták. 
A bálok hagyományát elevenítené fel most az országos EKE, amely október 15-én a sétatéri Kaszinóban szervezi meg a modern kor első néprajzi bálját. Az önköltséges alapon megvalósuló bálon nemcsak EKE-tagok vehetnek részt, a népviselet ajánlott, de nem kötelező, továbbá előzetes jelentkezés szükséges. A szervezők gazdag műsort ígérnek tánccal, finom fogásokkal, báli zenével. A bálon fellépnek a Kolozsvári Magyar Opera művészei.
Régi hagyományokat felelevenítve, 75 év után ismét néprajzi bált szervez a 125 éves Erdélyi Kárpát-Egyesület Kolozsváron október 15-én, szombaton du. 6 órától a sétatéri Kaszinó nagytermében. A 75 évvel ezelőtti esemény az 1941. február elsején fényes külsőségek között és nagy siker mellett az EKE Kolozsvári központja által, az új iparkamara termeiben megrendezett néprajzi bál volt. Bár úgy tűnik, hogy az erdélyi magyar értelmiség nagyon is fel volt készülve az elkövetkező változások, az előző évi, január 27-i EKE turistabálon senki sem gondolt arra, hogy egy év múltán az EKE 22 évig rejtegetett Erzsébet zászlaja fog lengeni a bálozók felett. Az 1935-ben a Mátyás házból az akkori hatalom által kilakoltatott EKE múzeum addig ládákban tartott varrottasai, kancsói, tányérjai is előkerültek; a terem díszítése valóságos néprajzi kiállítás volt. A néprajzi bál másik érdekessége az volt, hogy a legtöbb hölgy és úr valóban eleget tett a meghívóban feltüntetett kérésnek, és akinek módjában volt, népi viseletben jelent meg. Mert ez a néprajzi bál is régi hagyományokat elevenített fel, éspedig az egyesület 45 évvel korábban, 1896. február 12-én megrendezett első néprajzi bálját a Kolozsvári régi nemzeti színház termeiben.
TÓTHPÁL TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)

Felavatták Márton Áron kőkoporsóját Gyulafehérváron
MTI | - Felavatták Márton Áron erdélyi püspök kőkoporsóját csütörtökön a Gyulafehérvári érseki székesegyház déli mellékkápolnájában. A 36 évvel ezelőtt meghalt Márton Áron újratemetési ceremóniáját a Szent Mihály székesegyház templombúcsúja keretében tartották, Miguel Maury Buendía apostoli nuncius vezetésével.
Szentbeszédében Jakubinyi György Gyulafehérvári érsek arra emlékeztetett, hogy Márton Áron két totalitárius rendszer, a nácizmus és a kommunizmus idején teljesítette mAradéktalanul a püspöki jelmondatában vállaltakat: nem utasította el a munkát és a szenvedést. Mint felidézte: a boldog emlékezetű püspököt talán – az azóta szentté avatott – II. János Pál pápa jellemezte a legtalálóbban, amikor 1980-ban, a püspök nyugdíjba vonulási kérelmét jóváhagyó táviratában „az úr legteljesebb, legkifogástalanabb szolgájának" nevezte. Márton Áron hivatali utódja felidézte azt is: 36 évvel ezelőtt éppen zúgtak a székesegyház harangjai, és a Szent Mihály napi templombúcsúra hívták a híveket, „amikor Márton Áron visszaadta lelkét az urának".
A szentmise utáni ünnepi beszédében Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős magyar államtitkár megemlítette: a rekordok könyvébe illene, hogy a Securitate 75 ezer oldalnyi feljegyzést készített Márton Áronról. Az államtitkár szerint a püspök bűne az volt, hogy rávilágított a liberalizmus, a bolsevizmus és a fasizmus egyaránt elfogadhatatlan ideológiájára. Úgy fogalmazott: a látszólag különböző ideológiákban az a közös, hogy tagadják Istent, és nevetségessé tették az Isten tiszteletét. Az államtitkár megemlítette: az Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató 2. bécsi döntés után Márton Áron a Romániához tartozó Gyulafehérváron mAradt, hogy védje híveit, és támaszt nyújtson az árván mAradt magyarságnak.
„Észak-Erdélyben a románok ellen elkövetett bűnök miatt tiltakozott a magyar hatóságoknál. Elfogadhatatlannak tartotta a bosszút. Sok-sok megaláztatás, támadás ellenére vallotta, hogy az egymásba ékelten élő két népnek békében, egymást tisztelve kell élnie. Felismerjük-e a mai kor keresztényellenes időszakában, hogy ortodox, protestáns és katolikus keresztények csak összefogással mAradhatunk fenn? Tudunk-e következetes fegyelemmel és a megbocsátás eszközeivel élni, mint ahogy ő tette a megtévedt papjaival, akik a békepapságban látták az egyetlen menekülési lehetőséget?" – tette fel a kérdést Soltész Miklós.
Kovács Gergely, Márton Áron boldoggá és szentté avatásának a vatikáni posztulátora (előkészítője) elmondta: Márton Áron esetében a Szentszék már a boldoggá avatás előtt engedélyezte, hogy a püspök hamvait a székesegyházban kő koporsóba helyezzék. A posztulátor szerint a Gergely Zoltán szobrászművész által elkészített mészkő szarkofág hűen idézi Márton Áron szellemét: egyszerűségében nemes, hagyományőrző és korszerű. A Gyulafehérvári ünnepségre hívek ezrei érkeztek az egész Kárpát-medenceéből. A templomon kívül kivetítőkön tették számukra láthatóvá a ceremóniát.
Mint arról a Krónika beszámolt, Márton Áron hamvait szeptember elsején exhumálták a székesegyház altemplomából, és helyezték el az új szarkofágban. A hamvak számára azért készíttettek a templom egyik déli mellékkápolnájában kőkoporsót, hogy bárki számára lehetővé tegyék a sír látogatását, és elősegítsék a püspök boldoggá, majd szentté avatását. A kőszarkofág Hunyadi János és fia, Hunyadi László síremléke közelébe került a székesegyházban.
A Gyulafehérvári római katolikus főegyházmegyét 1939 és 1980 között vezető Márton Áron püspök a 20. századi erdélyi magyar közélet egyik legkiemelkedőbb alakja volt. 1944-ben felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, amiért 1999-ben a jeruzsálemi Jad Vasem intézet a Világ Igaza címet adományozta neki. A második világháborút lezáró párizsi béketárgyalások idején az erdélyi magyarság, a székelység önrendelkezésének egyik szószólója volt. A kommunista hatalommal szemben is állást foglalt. 1949-ben letartóztatták, 1951-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd 1955-ben nemzetközi nyomásra szabadon bocsátották. 1956-tól 1967-ig nem hagyhatta el a Gyulafehérvári püspökség épületét, de látogatókat fogadhatott.
Márton Áron püspöksége idején az erdélyi római katolikus egyház nem kötött konkordátumot a román kommunista állammal. A Budapesti nemzetpolititikai államtitkárság 2016-ot, a püspök születése 120. évfordulójának az évét Márton Áron-emlékévvé nyilvánította.
Krónika (Kolozsvár)

Népszavazási indulatok
A vasárnap a kötelező betelepítési kvóták ügyében megtartandó magyarországi népszavazás kapcsán – ahogy ez az elmúlt évtizedekben megszokottá vált – magasra csaptak az indulatok az egymással szemben álló politikai táborok között.
Miközben a Budapesti kormány álláspontja az, hogy nemmel kell szavazni a kötelező betelepítésre, mivel csupán így sikerül megvédeni a nemzeti szuverenitást és magát az európai kultúrát, a másik oldal egyrészt tagadja, hogy az EU Brüsszeli vezetése kötelező betelepítést akar, másrészt azzal vádolja a kabinetet, hogy csupán belpolitikai céljai vannak a referendummal.
Nos ha a kormányoldal álláspontja, amely szerint az első, Brüsszel által az EU tagállamai között szétosztani akart 160 ezer migráns csupán a kezdet, és egy, akármilyen kis kontingens befogadása alapot teremt a korlátlan betelepítésre, még nem igazolódott be, annyi az elmúlt heti Brüsszeli nyilatkozatok alapján bizonyos, hogy az eddigi kvótákról nem kívánnak lemondani. Ami valóban sérti a tagállami szuverenitást, hiszen tényleg jogában áll minden közösségnek eldönteni, kit fogad be, és kit nem.
Az ellenzéki vádak másik eleme, miszerint a népszavazásnak csupán belpolitikai céljai vannak, részben igaz is lehet. A közbeszéd tematizálása, a saját tábor felrázása, aktiválása is valószínű cél, mint ahogy az is, hogy felmérje az erőviszonyokat. Ehhez pedig a kormány által évek óta megkezdett, a gyakran – a migránsválságban pedig különösen – teszetosza és tehetetlen, elavult ideológiák béklyójában vergődő uniós vezetőkkel szemben alkalmazott, jól bejáratott „szabadságharcos” retorika tűnt a legalkalmasabbnak.
Ugyanakkor a külpolitikai vonzatok is egyértelműek – ezt igazolja egyrészt a referendumot övező nemzetközi figyelem, másrészt pedig az, hogy a sikeres és érvényes referendum valóban erős választópolgári felhatalmazást ad a kormánynak a Brüsszellel, illetve a többi nemzetközi partnerrel folytatandó további egyeztetéseken. Arról nem is beszélve, hogy ha Brüsszel továbbra sem tesz le az eszelős tervről, hogy a nyugati tagállamokba érkező bevándorlók „fölöslegét” a többi tagállam között terítsék el, mások számára is precedens lehet.
Arra nem is érdemes sok szót vesztegetni, hogy egyes ellenzéki politikusok szerint a kormánynak le kell mondania, ha a referendum nem lesz érvényes. Bár ez az eredmény valóban presztízsveszteséget jelenthet, nem parlamenti választásról van szó, másrészt az már úgyis borítékolható, hogy a nem szavazatok elsöprő többségben lesznek.
A referendum a közbeszédben, a sajtóban, a nyilvános fórumokon is felkorbácsolta az indulatokat. A nem szavazat melletti kampányban számos visszás elem köszön vissza, kezdve attól, hogy minden migráns terrorista és erőszaktevő, egészen addig, hogy az ellenzéki városokba telepítik majd a „kvótamigránsokat”. Ugyanakkor a másik oldal megnyilvánulásai sem kevésbé vissszásak, az egzaltált gesztusoktól egészen a tőlük eltérő véleményen lévők emberségének kétségbe vonásáig terjednek. Mivel a kettős állampolgárok Erdélyben is szavazhatnak, itt sem hiányoztak az ellentmondásos gesztusok.
Akadt, aki lemondott a magyar állampolgárságáról – az nem derült ki, hogy mit akart elérni, de legalább a tizenöt perc hírnév kijárt neki. Olyan is volt, aki a holokauszt áldozatainak emlékét is megsértve a holokauszthoz és az örmény népirtáshoz hasonlította a népszavazást, de a legmélyebb pont az a nyilatkozat, amelyben a nevüket bátran nem vállaló szerzők egyrészt megpróbálják szembeállítani az anyaországi és az erdélyi magyarokat, másrészt közvetve kétségbe vonják a nem szavazat mellett kiállók emberségét, amikor arra buzdítanak: az erdélyiek bojkottálják a szavazást, hogy ezzel bizonyítsák: ők „emberségesebbek”. Pedig hát ez nem más, mint szelektív humanizmus – az Európába érkező idegen kultúrájú tömegek tagjaiban tisztelik az embert, a családjukért, közösségükért aggódó őshonos európai polgárokban azonban nem: ők, ha nem mondanak igent a betelepítésre, akkor embertelenek.
Szögezzük le: aki úgy érzi, nem akar szavazni, vagy ha igen, akkor is igennel, nem nemzetáruló – joga van ehhez az állásponthoz. Mint ahogy az sem embertelen, velejéig gonosz „nem keresztény”, aki mindenképpen szavazni akar, és nemmel voksol. Hiszen az igazi menekültek megsegítését senki nem utasítja el, ehhez azonban nem kell idehozni őket – erre szolgálnak a hazájukhoz közeli, biztonságos országokban létrehozott menekülttáborok. Ezért aki úgy érzi, ez a helyes döntés, az nyugodt szívvel tegye meg, ne törődjön azzal, milyen jelzőkkel dobálóznak egyes, a józan észtől elrugaszkodott, mértéket vesztett megmondóemberek.
Balogh Levente |
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi a legtöbb levélszavazat – tévedés az „anyja neve” miatt
Több mint ötvenezer levélszavazat azonosító nyilatkozatát dolgozta fel péntekig a Nemzeti Választási Iroda (NVI), a szavazási iratok többsége Romániából érkezett, illetve mintegy 17 százaléka érvénytelen volt – derül ki az NVI internetes oldalának friss adataiból.
A magyarországi lakóhellyel nem rendelkező választópolgárok levélben szavazhatnak az októberi népszavazáson, és az NVI-hez már egy hete folyamatosan érkeznek a levélszavazatok. A választási iroda hétfőn kezdte meg a beérkezett levélszavazatok azonosító nyilatkozatainak ellenőrzését. A pénteki adatok szerint 52 597 szavazási iratot ellenőrzött, ezek közül 43 724 (83,13 százalék) érvényes.
Az NVI-nek az MTI által ismertetett adataiból az is kiderül, hogy az érvényes szavazási iratok túlnyomó többsége (21 167) romániai értesítési címről érkezett vissza, a második legtöbb pedig Szerbiából (5711). Németországi értesítési címről 974, az Amerikai Egyesült Államokban regisztrált értesítési címről 327, kanadai értesítési címről 323, svájciról 276 érvényes szavazási irat érkezett vissza. A www.valasztas.hu-ról az is kiderül, hogy péntek reggelig 56 679 szavazási iratot juttattak vissza postán az NVI-hez és további 22 216-ot a külképviseleteken adtak le. A levélben szavazásra csaknem 274 ezer választópolgár jogosult.
Korábban az NVI az MTI érdeklődésére közölte, az ellenőrzött szavazási iratok érvénytelensége többnyire abból adódik, hogy a választópolgár nem vagy nem a nyilvántartásban szereplő adatokkal megegyezően adta meg az anyja nevét. A Magyar Nemzet pénteki cikke is arról számol be: elsősorban az „anyja neve” rovatnál hibázhattak a határon túli magyarok, miközben ugyanis Magyarországon ilyenkor a leánykori nevet kell minden esetben feltüntetni, ez sok országban nem bevett gyakorlat. (Romániában is az a gyakorlat, hogy az anyja nevénél az „aktuális” nevet kell beírni, tehát ha az édesanya férjezett, akkor azt).
A választási iroda az ellenőrzés során azt vizsgálja, le van-e ragasztva a válaszboríték, az tartalmaz-e azonosító nyilatkozatot és szavazatot rejtő kisebb borítékot, utóbbi le van-e ragasztva. Az azonosító nyilatkozatban rögzített adatok alapján azt is ellenőrzik, hogy az azonosító nyilatkozatot kitöltő szerepel-e a névjegyzékben és nem küldött-e vissza több szavazási iratot. Ha az iratcsomag minden eleme formailag és tartalmilag is megfelel a törvényi előírásoknak, akkor külön dobozban gyűjtik a névtelen, szavazólapot tartalmazó borítékokat, és ezeket a szavazás napján este 7 óra után bontják fel, majd szkennelik be a szavazatokat.
Az Országgyűlés május 10-én rendelte el a kötelező betelepítési kvótáról szóló, a kormány által kezdeményezett népszavazást, amelyet Áder János köztársasági elnök október 2-ára írt ki. A kérdés úgy szól: „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?”
Krónika (Kolozsvár)

Maros megyei RMDSZ-jelöltlista: színjáték volt az egész?
A Maros megyei RMDSZ rangsoroló küldöttgyűlésén alulmAradt jelöltek és a küldöttek egy része szerint színjáték volt a befutó képviselői és szenátori helyekről megtartott szavazás. Egyikük, Balogh József volt jelölaspiráns szerint a jelöltlisták nem a tagság, hanem egy szűk csoport akarata szerint alakultak.
Mint ismert, a 173 megyei küldött titkos szavazással döntött a befutó helyekről. A képviselőjelölti listán Vass Levente, Csép Andrea és Császár Károly került befutó helyre, Soós Zoltán a negyedik lett. A szenátori lista élére Novák Csaba Zoltán jutott, a második helyezett Jakab István csak nagy mozgósítás esetén számíthat mandátumra, Kozma Mónikáé a harmadik, Brassai Zsomboré a negyedik hely.
„Mindenki sunnyog”
„Sokan rossz szájízzel távoztak a szavazásról. Úgy érezték, színjáték volt, ami történt. De mindenki sunnyog, senki nem akar, vagy nem mer erről beszélni” – nyilatkozta a Maszolnak Balogh József, a Maros megyei szervezet volt ügyvezető alelnöke, aki képviselőnek jelentkezett, és 38 szavazattal a hatodik lett a listán.
A volt gernyeszegi jelöltaspiráns szerint ezekre a panaszokra utalhatott Kelemen Hunor szövetségi elnök is, amikor múlt pénteken a Maszolnak azt nyilatkozta: olyan jelzéseket kapott, hogy Maros megyeben nincs nyugalom a rangsoroló küldöttgyűlés után, sok a panasz a szavazás végeredményére. „Megpróbáljuk értelmezni, hogy ott mi történt, mert ami történt, magyarázatra szorul, és ezeknek valamiféle következménye kellene hogy legyen” – mondta akkor a szövetségi elnök.
Balogh József szerint a problémák ott kezdődtek, hogy a Területi Állandó Tanács nem egyezett bele a bővített küldöttgyűlés összehívásába. Ezt Brassai Zsombor megyei elnök javasolta a testület ülésén. „Az volt a javaslat, hogy 540 fős legyen a rangsoroló küldöttgyűlés. De ezt csak én támogattam, mindenki más, még az ügyvezető elnök és a Nőszervezet elnöke is leszavazta” – idézte fel a történteket a megyei szervezet volt ügyvezető alelnöke.
540 helyett 173 küldött
Elmondta: Brassaival együtt úgy tartották volna helyesnek, hogy a szenátor- és képviselőjelöltekről a kisebb települések képviselői is szavazhassanak. „Kistelepüléseknek is van falufelelősük, ha a helyi tanácsban nincs képviselőjük. Azt akartuk, hogy akár a fickópataki emberek is szólhassanak bele abba, hogy kiket küldünk a parlamentbe” – magyarázta. Végül az a döntés született, a küldöttgyűlést 173 személy részvételével tartják meg: a Maros megyei RMDSZ-es polgármesterek, alpolgármesterek, városi és megyei tanácsosok, a MIÉRT, a Nőszervezet és egy-két platform képviselője szavazhatott a jelöltekről.
Balogh József szerint a döntés hátterében az állt, hogy kis számú küldöttet könnyebb manipulálni. A küldöttgyűlésen pedig szerinte ez történt. „Nem véletlen, hogy azok a jelöltek kerültek befutó helyekre, akiket Markó Béla volt szövetségi elnök, Borbély László képviselő és Péter Ferenc megyei tanácselnök támogatott” – jelentette ki.
Balogh József elmondta, a küldöttgyűlés gyakorlatilag két táborra szakadt a szavazás előtt. Az egyik volt Markó-Borbély-Péter fémjelezte csoport, a másikba jómaga, Brassai Zsombor megyei elnök és Jakab István, illetve támogatóik tartoztak. Egyikük sem került befutó helyre a rangsoroláson. „Soha nem hittem volna, hogy a megyei elnök nem fog első helyre kerülni, hiszen megnyert egy választást. De mögöttünk nem állt senki” – jegyezte meg a volt gernyeszegi jelöltaspiráns.
„Nincs bizonyítékom”
Balogh József kitérő választ adott arra a kérdésünkre, hogy miként tudták a másik tábor mögött álló politikusok irányítani a küldöttek szavazását a rangsoroláskor. „Erre magam is kíváncsi lennék” – jelentette ki. Hangsúlyozta, jómaga tisztességesen járt el, egyetlen küldöttet sem hívott fel a szavazás előtt, pedig nagyon sok polgármesterrel dolgozott az évek során. Hozzátette, meri állítani, hogy a megyei elnök sem gyakorolt nyomást egyetlen küldöttre sem. Majd utalt arra, hogy Péter Ferenc megyei tanácselnök – tisztsége révén – "szoros kapcsolatban" van a küldöttgyűlésen is résztvevő polgármesterekkel.
Elismerte, arra sincs bizonyítéka, hogy a másik tábor mögött álló politikusok nyomást gyakoroltak a küldöttekre, és irányították a szavazásukat. Ugyanakkor megerősítette azt, amiről a Krónika számolt be korábban: a küldöttek egy részének le kellett fotózniuk a telefonjukkal a szavazatukat, hogy bizonyíthassák, azokat a személyeket ikszelték be, akiket felsőbb vezetőik diktáltak. „Erre sincs bizonyítékom, de ez megtörtént” – jelentette ki.
Portálunk csütörtökön megkereste Péter Ferencet is, ám a Maros megyei Tanács elnöke – ígérete ellenére – nem nyilatkozott Maszolnak.
Brassai megtépázott tekintélye
Arról már korábban írtunk, hogy a Maros megyei küldöttgyűlés után Brassai Zsombor tekintélyét megtépázta, hogy utolsó helyen végzett a szenátorjelöltek rangsorolásakor. Sokan megkérdőjelezték az alkalmasságát a megyei elnöki tisztségre – erősítette meg a Maszolnak a Területi Küldöttek Tanácsának (TKT) elnöke. Kelemen Márton megerősítette azt is: aggodalmat keltett, hogy Brassai nem eléggé motivált már ahhoz, hogy teljes erőbedobással végigvigye a választási kampányt.
Brassai Zsombor akkor a Maszolnak azt nyilatkozta: nem érzi úgy, hogy a tekintélyét megtépázta a gyenge szereplése a rangsoroláson, és egyáltalán nem gondolkodik lemondáson. „Akkor hátat kellene fordítanom a szervezet annak a felének, aki a bizalmával megerősített, másrészt nagyon sokan kértek arra, hogy a rangsorolás eredményét ne bizalmi szavazásként fogjam fel, hanem folytassam az elnöki munkámat” – érvelt a politikus.
Cs. P. T.
maszol.ro

Állásfoglalást bocsátott ki a Szabadelvű Kör a kvótanépszavazással kapcsolatban
Állásfoglalást bocsátott ki a Szabadelvű Kör elnöksége Kelemen Hunor RMDSZ-elnöknek a kvótanépszavazással kapcsolatos nyilatkozata után. A Fosztó László elnök, valamint Bognár Zoltán és Eckstein-Kovács Péter alelnökök által jegyzett állásfoglalást az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.
"A sajtóból értesültünk az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor nyilatkozatáról a magyarországi népszavazás ügyében. Ezzel a nyilatkozattal kapcsolatban szükségesnek látjuk különvéleményünknek hangot adni:
1) A nyilatkozat megfogalmazását nem előzte meg széleskörű belső konzultáció, amely a téma fontosságát tekintve elkerülhetetlen lett volna. Ez a nyilatkozat-tétel nem tiszteli a Szövetség belső demokráciájának szellemét
2) Ártalmasnak tartjuk, hogy a nyilatkozat összekapcsolja a vasárnap esedékes magyarországi népszavazáson és a decemberi romániai parlamenti választásokon való részvételt. Nem beszélhetünk egy lapon ezekről. A romániai választások tétje az erdélyi magyarság parlamenti képviseletének biztosítása, és ez elsőrendű cél. A magyar állampolgárággal is rendelkező romániai szavazóknak joga van szavazni a kvótareferendumon, de a részvételre bíztatás nem a Szövetség dolga, véleményünk szerint az egyéni döntés kérdése.
3) Az RMDSZ fennállása során a magyarországi politikai pártokkal kapcsolatban az egyenlő közelség gyakorlatát ápolta. Ezt a gyakorlatot tartjuk helyesnek. Ellenezzük és szükségtelennek tartjuk a magyarországi belpolitikai ellentétek szándékos behozatalát az erdélyi közéletbe. Ez különösen ártalmas egy olyan kérdés esetében, amely indulatokat, sőt gyűlöletet kelt emberek vagy népcsoporttok ellen.
4) A globális migráció kérdésköre – akárcsak a globalizáció más következményei –, szerintünk is fontos probléma. A modern kommunikációs lehetőségeknek köszönhetően egészen másképpen kell gondolkodnunk az akkulturáció és integráció folyamatairól. A szélsőséges eszméket propagáló szervezeteket súlyos hiba összemosni az életüket mentő, más vallású, más kultúrájú menekültekkel. A menekültek nem bevándorlók, ne mossuk össze ezt a két fogalmat sem. A segítségnyújtás nem betelepítést jelent. Oly módon kell kezelni a helyzetet a morális és nemzetközi jogi kötelezettségeinknek eleget téve, hogy a veszély elmúltával a menekültek visszatérhessenek hazájukba." (hírszerk.)
Transindex.ro

Aki látta még a hagyományos moldvai magyar világ utolsó felvillanásait
A magyarországi Csoma Gergely néprajzkutató A megkötött idő (Varázslások, ráolvasások, rontások, archaikus imák és népmesék Moldvából) című kötetét mutatták be szerda délután a Csíkszeredai Székelyföld Galériában. A vaskos kötet a mintegy negyven éven keresztül a moldvai csángóknál végzett gyűjtés gyümölcse.
Csoma Gergely nemcsak a csángókról szól, hanem értük is. A moldvai csángókat nem kutatási témaként közelíti meg, hanem érzelmi szálak is fűzik e népcsoporthoz, és felelősségteljesen próbál tenni lassan már negyven éve értük. Ez a kötet a negyven év munkásságának a megkoronázása – vezette fel a beszélgetést Mirk Szidónia. A szerzőnek eddig kilenc kötete jelent meg, fotóalbumok, néprajzi gyűjtések, valamint szépirodalmi alkotások.
Átcsempészett kazetták
A szerző elsőként a kötet létrejöttéről beszélt a hallgatóságnak lendületes előadásban, melyet mulatságos történetekkel fűszerezett. Mint mesélte, ezelőtt három évvel Kovács Ákos kérésére kereste elő a magnókazettáit – amelyen a moldvai csángó falvakban levő gyűjtései voltak – és akkor fogott neki a kazetták tartalmának leírásához, majd az anyag szerkesztéséhez. „Dermedten láttam, hogy 85 darab magnókazetta van. Ezeket csak egy alkalommal – akkor, amikor sikerült hazavinni Moldvából – hallgattam meg addig. A Ceaușescu-időben nagyon kellett félni ilyesmit áthozni a határon, aki átélte a rendszer áldásait, tudja. Abban az időben csalifilmeket tettem a fotógépbe, amit rendszerint elkoboztak, az igazi filmeket és a kazettákat a testemre kötöztem. Amikor újrahallgattam, éreztem, hogy olyan dolgokat rögzítettem, ami érdekes lehet, és egyszer csak elfogott a vadászszenvedély. Rögtön láttam, hogy ez vaskos kötet lesz, de nem gondoltam, hogy 680 oldal. A kazetták mellett rengeteg kézírással rögzített archaikus imát, ráolvasó verset, bizonyos szokásleírásokat találtam, amelyek olyan falukból származtak, ahol már megszűnt a magyar nyelv.”
Megszűnő szavak rögzítése
A kötetben harminc moldvai csángó falu adatközlői szólnak, az északi csángó falvak közül már háromban nem beszélik a magyar nyelvet. Az adatgyűjtés idején azonban még magyarul beszéltek az akkori utolsó, magyarul beszélő öregek, és fontos információkat mondtak el a falujuk életéről. „Archaikus imák, ráolvasó versek kerültek elő, és ezeknek különösen örvendtem, mert mindig nagyon érdekelt a moldvai magyarságnak a hagyományos népi gyógyászata, a népmesék, a mindennapi mágikus varázslásos tevékenységnek a világa. Sokszor volt az, amikor egy-két ilyen történetet elmeséltem az ismerőseimnek, azt gondolták, hogy lódítok, mert ők is jártak Moldvába, de ilyenekkel nem találkoztak. Ez világos, mert nagyon sokszor egyedül mentem Moldvába, és ha az ember egyedül van, sokkal közelebb, sokkal intimebb kapcsolatba kerül az ottaniakkal. Olyan nénikékkel találkoztam, akik a babozásnak, az ólomöntésnek, a kártyavetésnek, a rontásoknak vagy a rontáskioldásoknak a szakértői voltak. És természetesen népmeséket is rögzítettem, és minden olyan dolgot, amiről úgy éreztem, hogy meg fog semmisülni. 1977-ben, amikor először voltam Moldvában, számomra torokszorítóan világos volt, hogy ez a hagyományos moldvai magyar világ meg fog semmisülni. Boldognak és szerencsés embernek érzem magam amiatt, hogy láthattam a hagyományos régi Moldvának az utolsó felvillanásait. Amikor ’77-ben kikerültem, petróleumlámpával világítottak az emberek, szinte minden faluban élő népviselet jellemezte a moldvai magyarok viseletét. Anyanyelvi szinten, gyönyörűen, elsődleges nyelvi élményként beszéltek magyarul. Ha a mai csángó fiatalokkal beszélek, érzem, hallom, hogy kotorászik az agyában, keresgéli az emlékeiből elő a magyar szavakat, és nincs az a természetes, patakszerű csodálatos csobogás, ami a különböző, minden falura jellemző sajátságos, elkülöníthető, karakterisztikus csángó tájnyelvet jellemezte.”
A szerző elmondta, fontosnak tartotta ezeket az értékeket és élményeket, amelyeket ő kapott a moldvai magyaroktól, rögzíteni és megörökíteni a magyarság számára. Szinte kényszerítő szükségét érezte, hogy a fényképezőgépével bizonyos szokásokat, eseményeket, embereket örökítsen meg, és hogy a magnetofon segítségével az elillanó, megszűnő szavakat rögzítse. Ezért is lett a könyv címe A megkötött idő. Sok moldvai csángó már nem tudja az élményeit magyarul elmondani, de ebben a kötetben a sajátságos csángó tájnyelvükön rögzítve megvannak a gondolataik, szavaik, az élményeik.
Életre szóló lelkesedés
Csoma Gergely Domokos Pál Péterre is emlékezett, akit mesterének nevezett. „Vele a harmadik moldvai utam után találkoztam. Nagy szeretettel, kedvességgel fogadott, és egy olyan életre szóló lelkesedést sugárzott rám, amiből aztán évekig táplálkoztam. Minden moldvai utam után – évente ötször, hatszor jártam – beszámoltam neki, fényképeket mutattam, felvételeket játszottam le, és ő tanácsokat adott nekem. Aztán egyszer csak Péter bácsi elkezdett ragaszkodni ahhoz, hogy amikor őt Magyarországon művelődési házakba, templomi imatermekbe hívják meg előadást tartani, menjek vele, és diavetítésen mutassam be a rettenetes moldvai valóságot, hogy az ő szavaival élve, a magyarországi emberek ismerjék meg a világ legárvább kisebbségének a helyzetét.”
A csángó ősnép
Csoma rámutatott, Európában két ősnép van: a spanyolországi baszkok és a moldvai csángóság. Ősnépnek a genetikusok olyan népcsoportot neveznek, amely képes volt a származását, az eredetét, a faját genetikailag tisztán tartani, és más népcsoportokkal nem keveredett. A spanyolországi baszkokat a szenvedélyes spanyolgyűlölet, az örök kiszakadási vágyuk tartotta meg genetikailag tisztán, a moldvai csángóságot a vallási különállóságuk. A huszadik század második feléig ismeretlen volt Moldvában a vegyes házasság.
„Czeizel Endre 1993-ban és 1994-ben genetikai vizsgálatokat végzett, a bukovinai székellyel együtt a magyarországi Baranyára került körülbelül ezer moldvai csángó magyar között. A hajukból, a körmükből szedett mintát, arcfotózás volt, testsúly és testmagasság-mérés. Nagyon részletes, pontos tanulmányt írt a kutatás eredményéről. A moldvai csángók genetikai vizsgálata azt mutatja, hogy két eredethelyük van, a pirosas arcbőrűek, szőkés hajúak a finnugorokkal való kapcsolatot tételezik fel, míg a barnás arcbőrű, feketés hajúak az iráni vonalból kerültek ki. Ez az erőteljesebb, nagyobb lélekszámú. A vizsgálatok alapján összehasonlítva a honfoglalás kori magyar csontleletekkel, a honfoglaló magyarság genetikai összetételét sokkal hívebben és pontosabban őrzik manapság, mint a mai magyar népesség. Amire külön felhívja a figyelmet, hogy egyetlen egy északi csángó mintát nem tudott vizsgálni. Azt írja, hogy egyszerűen a politikai helyzet nem teszi még lehetővé, hogy ezt a vizsgálatot Moldvában elvégezze. De ez a kutatás nekünk nagyon fontos, emiatt is nagyon sok közünk van, és kell ismerni a moldvai magyarságot.”
Könyv a megmAradásról
Külön az olvasók figyelmébe ajánlotta a szerző a kötet „magyartalanítás” fejezetét. Hangsúlyozta, ellentétben azzal a felületes hiedelemmel, hogy a moldvai magyarság egy nemzetáruló, tudatosan román utat választó volt, hogy önként románná váló régi magyar népcsoport, a kötetben található vallomások mindezt cáfolják. „Gyötrelmes és fájdalmas út az, amikor egy népcsoportot arra kényszerítenek, hogy a nyelvét, a hagyományait, a múltját tagadja meg. Különösen érdekes az északi csángókról szóló fejezet, ahol a magyar nyelvről beszélnek. A magyar nyelv iránti szinte rajongó szeretetükről megható, gyönyörű beszámolók vannak. És a románosításnak, vagyis a magyartalanításnak, és azoknak a megrendítő, ténylegesen torokszorító leírásai, mint amikor az iskolában gyermekeket vernek. Nagyon érdekesnek tartom azt is, ahogy a híres északi csángó költőről, Lakatos Demeterről emlékezik a faluja. Nem tudok annál megrendítőbb, szívfájdítóbb és nagyobb hűséget a magyar nyelvhez, mint amit Lakatos Demeter végzett. Nagyon örvendek, hogy negyven évi társadalmi munka után ezt a könyvet meg tudtam csinálni, nyugodtan halok meg, mert ez megvan. Ez a kötet valamilyen szinten a moldvai magyarság megmAradását is jelenti” – összegzett Csoma Gergely.
Péter Beáta
Csoma Gergely: A megkötött idő (Varázslások, ráolvasások, rontások, archaikus imák és népmesék Moldvából) /Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2016/
Székelyhon.ro

Gazdatanfolyamok indulnak a pályázások segítéséért
Az RMGE-Maros szervezet újabb tanfolyamokat készül indítani saját gazdasággal rendelkező gazdálkodók részére, hogy ezzel segítse őket a saját vállalkozás indításában és abban, hogy eredménnyel pályázhassanak uniós és állami támogatások elnyeréséért.
A Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Maros szervezetének elnöke, Csomós Attila elmondta – a jelenlegi időszakban még nem veszik annyira szigorúan a szakképesítést szubvenció-elnyerési feltételként, ám nagyon közel van az az idő, amikor már senki nem juthat pályázati pénzekhez, ha nem tudja igazolni, hogy van szakirányú végzettsége. Ahhoz, hogy valaki önálló mezőgazdasági vállalkozási formát indítson, máris szükséges, hogy az illető ágazatban legyen jártassága, amit bizonyítani is tud.
„Lehet, hogy sokan nem tudják, de a 2014-2020-as Országos Vidékfejlesztési Program (PNDR 2020) keretében még nagy összegek várnak gazdára – 317 millió euró –, s ezekért a Vidéki Beruházási Ügynökségnél (AFIR) lehet pályázni a legtöbb esetben a jövő hónap végéig” – mondta el az elnök. A következőkben röviden ismertetjük mire és meddig nyújthatók be még kérelmek gyümölcstermesztéssel, vagy mezőgazdasági és gyümölcstermékek feldolgozásával foglalkozó kis farmok, továbbá termelői csoportok létrehozása esetében.
A családi jellegű kis farmok beruházásai számára a 4.1-es tengely keretében október 31-ig igényelhető támogatás, továbbá kérhető gyümölcstermesztő farmok létrehozására (4.1a tengely) ugyaneddig az időpontig. A hegyvidéki övezeteben élő fiatal farmerek számára (6.1 tengely) a vállalkozás indításához nyújtanak anyagi segítséget, erre még 12,64 millió euró alap mAradt.
Az online formában való igénylés október 31-én délután 4 óráig juttatható el. Mezőgazdasági termékek feldolgozásának és marketingje elindításának támogatására és gyümölcstermesztési beruházásra és marketingre még van 71,53 + 7,37 millió euró (4.2 és 4.2a tengely). A kis farmok támogatására (6.3 tengely) még van 49,5 millió euró. Erre is október 31., délután 4 óra a benyújtási határidő.
Mezőgazdasági és gyümölcstermesztői termelői csoportok létrehozására és fejlesztésére is lehet pályázni a 9.1, 9.1a tengelyek szerint, az ilyen jellegű pályázatok leadási határideje október 11., délután 4 óra. Mezőgazdasági és gyümölcsészeti termékek feldolgozására szakosodott vállalkozások létrehozására és fejlesztésére a GBER és minimis változatok érhetők el (4.2, 4.2a) A pályázatok leadási határideje december 30., délután 4 óra. A vissza nem térítendő támogatásokért folyamodók a www.afir.info honlapon tájékozódhatnak a részletekről.
Az RMGE-Maros szervezet elnöke elmondta még: november 1. után farmerképző tanfolyamokat terveznek beindítani a következő szakmákban – állattenyésztő farmer, növénytermesztő farmer, zöldség- és gyümölcstermesztő farmer. A tanfolyamokra olyan gazdák jelentkezhetnek, akik rendelkeznek saját gazdasággal az említett ágazatokban. A tanfolyamok befejezése és a záróvizsga sikeres letétele után a résztvevők a munkaügyi és oktatási minisztériumok által is elismert szakmai oklevelet kapnak. Beiratkozni a szervezet Marosvásárhelyi székhelyén lehet a Csokonai Vitéz Mihály (Laposnya) utca 23. szám alatt, munkanapokon 10 és 14 óra között. A beiratkozáshoz születési bizonyítvány, személyi igazolvány másolatai, az utolsó iskolai végzettségről szóló igazolvány és a háziorvos által kitöltött alkalmassági igazolvány szükséges.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Erdészeti nyílt napot tartanak Gyergyószentmiklóson
Hagyományteremtő szándékkal nyílt napot szervez a Székelyföldi Erdőtulajdonosok és Erdőgazdálkodók Szövetsége szeptember 30-án – fogalmazták meg a legutóbbi erdésztalálkozón, Szovátan a szakmabeliek. A cél az, hogy a civil társadalom betekintést nyerjen az erdész szakmába.
Gyergyószentmiklóson pénteken erdei programot kínálnak az érdeklődőknek. A güdüci motoros pályáról indul a túra, amelyen Korpos Attila erdőmérnök az erdészeti tevékenységeket bemutatja. A két-három órásra tervezett séta során a csemeteültetéstől kezdve a karbantartásig, gyérítésen át a vágásig szinte minden munkafázist bemutatnak a szakemberek – tudtuk meg Kádár Tibor-Sándor közönségkapcsolatokkal megbízott erdőmérnöktől. A túrára pénteken fél 10-től várják az érdeklődőket a güdüci motorospályán. Onnan indul a csapat Hidegkútra, Égéspatakra. Túracipő nem árt, akárcsak a réteges öltözet, és a hátizsákba legyen étel-ital – javasolják.
Nem csupán felnőtteknek kínál lehetőséget e nap, Gyergyószentmiklóson a gyermekek a Halvirág Bábszínház előadását tekinthetik meg 11 órától a Kossuth Lajos utcai magánerdészet udvarán felállított sátorban. A Gyilkos-tó legendája című bábelőadást bábkészítés követi, amely során fenyőfajták tobozaiból készítenek bábut. A szervezők ígérik, fenyőszörpös vizet is kínálnak miközben a tobozokból baglyot varázsolnak a kicsik.
A Székelyföldi Erdőtulajdonosok és Erdőgazdálkodók Szövetségének elképzelése az, hogy a továbbiakban akár erdei iskola szervezésével is bővülne a rendezvénykínálat. Az Erdélyi Kárpát Egyesülettel, mint partnerszervezettel közösen rendezik a nyílt napot, amely lehetőséget ad Székelyföld több településén is arra, hogy tanösvényeket jelöljenek ki, túrázzanak, természeti érdekességeket figyeljenek meg az érdeklődők szakemberek kíséretével. A rendezvény célja az, hogy Székelyföldön jobban megismerjék az erdész szakmát, hogy mit tesz az erdész a mindennapi munkája során, betekintést nyerve e hivatásba. És e napon lehetőség adódik arra is, hogy a szakmával kapcsolatos kérdéseire is választ kaphasson a rendezvényen résztvevő – tudtuk meg a szervezőktől.
Tamás Gyopár
Székelyhon.ro

Tíz éve hunyt el a romániai magyarság „égtartó embere”, Sütő András
A romániai magyar kulturális és politikai élet kimagasló személyisége valamennyi művében az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének fontosságát vallotta. Sütő András 2006. szeptember 30-án távozott az élők sorából.
Sütő András a Kolozsvártól mintegy 50 kilométerre fekvő Pusztakamaráson (Camarasu, Románia) született 1927. június 17-én. Tanulóéveit a Nagyenyedi Református Kollégiumban és a Kolozsvári református kollégiumban töltötte. Már diákkorában riportokat írt a Kolozsvári Világosságnak, majd a Falvak Népe című hetilapnál dolgozott, 1950-től főszerkesztőként. 1954-ben a Marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirathoz került, 1971-től ’89-ig a helyi Új Élet főszerkesztője volt.
Marosvásárhely a haláláig otthona mAradt. Tevékenyen részt vett a kulturális és politikai közéletben.
Ízes kép az erdélyi paraszti életről
1948-ban szinte berobbant a romániai magyar irodalom élvonalába, jó ember- és valóságismeret birtokában, ízes humorral adott képet az erdélyi paraszti életről.Félrejáró Salamon című kisregénye (1956) és Pompás Gedeon című színműve (1968) már összetettebb ábrázolásmód felé mutatott, felvetette a személyiség és a hatalom összeütközésének problematikáját. AzAnyám könnyű álmot ígér című esszéregénye (1970) szociográfusi hitelességű lírai vallomás a Mezőségi Pusztakamarás, családja és a nemzetiségi lét múltjáról, gondjairól és reményeiről, a megmAradásról.
Drámaíróként az Egy lócsiszár virágvasárnapja (1976) című művével debütált, amelyet Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című kisregénye nyomán írt. Ezt történelmi drámák követték (Csillag a máglyán, 1976, Káin és Ábel, 1978, Perzsák, A szuzai menyegző, 1982), amelyekben a személyiség és a hatalom sokrétű elemzését adta.
Hallgatásra ítélve
Művészetében külön fejezet a magyar nyelv ápolására tanító esszék sorozata. 1977-ben tette közzé visszaemlékezéseinek gyűjteményét Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel. A Nagyenyedi fügevirág című esszéje szintén az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének értékét hangsúlyozza. A nyolcvanas években, amikor memorandumai, tiltakozásai miatt Romániában hallgatásra ítélték, Magyarországon jelentek meg művei (ezek kiadását Száműzött könyvek címmel 2001-ben kezdte meg a Csíkszeredai Neptun Kiadó).
Ezek közé tartozik esszégyűjteménye Az idő markábancímmel, a Sikaszói fenyőforgácsokban cikkeit, A lőtt lábú madárban jegyzeteit gyűjtötte kötetbe, 1987-ben adták ki Advent a Hargitán című színdarabját.
Az álomkommandó című drámája (1986) a magyar színikritikusok díját kapta, legutóbb 2013 decemberében a Pesti Színházban Szász János állította színpadra.
Az égtartók
1990-ben megjelent Omló egek alatt című kötetében azokra az elődökre, “égtartó emberekre” emlékezik vissza, akik a szellem erejével próbálták megtartani a romániai magyar kisebbség puszta létét. Ismertebb művei a kilencvenes évekből: Sárkány alszik veled (beszélgetések könyve), Szemet szóért (dokumentumok, naplójegyzetek),Csipkerózsika ébresztése (arcképvázlatok, esszék), Heródes napjai (naplójegyzetek),Az ugató madár (dráma), Balkáni gerle (a mű a Nemzeti Színház drámapályázatának megosztott első díját nyerte el). 2001-ben Erdélyi változatlanságok, 2006-ban Létvégi hajrában címmel jelent meg esszéinek, beszélgetéseinek gyűjteménye.
Az anyanyelv volt a meghatározó
Egyik monográfusa, Görömbei András azt mondta róla: Sütő András regényeiben az örök értékek vállalását, drámáiban a hatalommal szembesülő embert mutatta meg, és valamennyi munkájában az anyanyelv meghatározó voltáról szólt.
Jóllehet folyamatos zaklatásokban, fenyegetésekben volt része, emberi tartásból nem hagyta el szülőhelyét, és erre biztatta a romániai magyarokat is. Műveiben és életében ugyanazt az igazságot hirdette: az Erdélyben élő nemzetiségek csak békében, egymást kölcsönösen gazdagítva és segítve érhetnek el eredményeket.
Úgy tartotta, hogy mindenféle ellenségeskedés, a nacionalizmus és nemzeti felsőbbrendűség bármely megnyilvánulása árt az egyénnek és közösségnek, az országnak és Európának.
Bántalmazták, megvakult
Az 1989. decemberi romániai fordulatot követően a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Maros megyei bizottságának elnökévé, tiszteletbeli elnökévé választották. 1990. március 19-én a Marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején az RMDSZ Székházában kíméletlenül bántalmazták, egyik szeme világát elvesztette.
1990. június 22-én a Magyarok Világszövetsége Budapesti ülésén a szervezet tiszteletbeli elnökévé választották, 1990-ben az Osztrák Pen Klub tiszteletbeli tagja lett. Ő volt Marosvásárhely első díszpolgára, s ugyancsak díszpolgára volt Székelyudvarhelynek.
Kitüntetések sora
Nyelvújító, közösségmegtartó szerepe előtt tisztelegve az erdélyi anyanyelvápolók róla nevezték el a nyelvőrzés díját. 1992-ben Kossuth-díjat kapott “kiemelkedő prózaírói munkásságáért, nyelvőrző és nyelvteremtő művészetéért, napjaink magyar színházművészetében játszott kimagasló szerepéért”.
1996-ban a Magyar Örökség-díjjal tüntették ki, s a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Hetvenötödik születésnapján, 2002-ben Mádl Ferenc államfő Köztársasági elnöki érdemérmet adományozott neki.
Sütő András 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten. Egy héttel később helyezték örök nyugalomra Marosvásárhelyen.
Születésének 80. évfordulóján bronzplakettet helyeztek el Marosvásárhelyi házán, később Sopronban és Székelyudvarhelyen mellszobrot állítottak emlékére.
Három esztendeje magyar közösségi tulajdonba került pusztakamarási szülőháza, felújított emlékházát tavaly októberben avatták fel.
„Egy napon így szólt anyám: – Írhatnál rólunk is valami könyvet. – Nocsak! – néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos? – Igaz legyen – mondta. (…) – Ez nekem is gondom – adtam meg magam. – Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz! A könnyű álmot anyám naphaladáskor az udvaron ígérte meg a cöveklábú asztalnál, amely nyári napokon piros pAradicsommal, frissen hámozott uborkával, mezőségi sajttal vár haza engem; ősszel is vár, s olyankor, ha sírós az idő, a tornác fájáról nézem, és igyekszem tanulni valamit tőle. Fűzfalábaival makacsul a földbe kapaszkodik, esőben, jégverésben tisztul, s télen is vár, hóval borítottan, akár egy fehér koporsó.” (Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, 1971)
hirado.hu

Se veled, se nélküled, Bukovina!
A monarchia egykori turisztikai ékkövében, a bukovinai Dornavátrán a kommunizmus évtizedei alatt szépszámú magyar értelmiségi közösség élt. Riportunkban néhány emberi sorsot mutatunk be. 
Dornavátra, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik gyöngyszeme, ha kopottan és romosan is, de arculatában és hangulatában valamit még mindmáig őriz a múlt század eleji hangulatából. Szinte száz éve kikerült a bécsi udvar szárnyai alól, de a központosított szocialista rendszer bukása óta Bukarest is elengedte a kezét. Nem a császári család látogatja a valamikor messze földön híres üdülőtelepet, és a negyed évszázada letűnt vörös korszak olcsó kezelési jeggyel érkező, pihenésre és gyógyulásra vágyó munkásosztálya is jócskán kezdett elmaradni, mégis a bukovinai városkát egyedi építészeti stílusa, lakóinak hagyománytisztelete, gyógyvizei, tiszta levegője, sípályái, a környék természeti szépségei most is vonzóvá teszik. Azok is nehezen tudnak megválni tőle, akiket a hetvenes-nyolcvanas években erdélyi magyar értelmiségiekként vetett ide a sors és a rendszer. Pedig kihelyezésük pillanatától egyetlen vágyuk volt: mielőbb hazatérni. A felsoroltakon kívül valami mégis ideláncolja – az egyszerű bukovinai lakók tisztelettudása és szeretete, ami általában mindenkinek szól, az emberileg és szakmailag nagyra becsült magyaroknak különösképpen.
Harminchét évnyi hegyen túli „száműzetés” után a Fazakas családnak 2015 nyarán teljesült az álma: végre hazatelepedhetett Erdélybe. A családfővel, Sándorral éppen a költözködés közepette ismerkedtünk meg, amikor a dornavátrai négyszobás tömbházlakásukat már csak egyetlen bútordarab, az ágy ékesítette. Ezért inkább a takaréklángra helyezett építkezési magánvállalkozása irodájában, a fertőzőkórház tőszomszédságában adtunk egymásnak találkát. Párja, a néhány héttel azelőtt nyugdíjba vonult Éva asszony ekkor már a marosvásárhelyi otthonukat csinosította és várta haza mérnök férjét.
Fazakasék az asszony kihelyezése, azaz 1979 ősze óta szomjazták a hazatelepedés pillanatát. Most, amikor már túl vannak a dobozoláson és a lakásra is sikerült vevőt találniuk, örömmel és mégis fájó szívvel hagyják el a Dornák vidékét. Ennek komoly oka és magyarázata van.
Magyar orvoskolónia
Amikor mintegy negyven évvel ezelőtt Fazakas Sándor és felesége, Éva, Dornavátrára került, az akkor még tizenötezer fős városkában mintegy száz magyar élt, akik közül szinte mindenkit a nacionalista-kommunista rendszer népvegyítő politikája taszított ki Erdélyből. „Közülük a legtöbb orvos volt, olyan, aki az egyetem elvégzése után nem választhatott erdélyi települést. A dornavátrai kórház szakembereinek nyolcvan százaléka magyar volt. Zömük Marosvásárhelyről, Szatmárnémetiből, Temesvárról származott, az igazgató a nagyváradi Bende Barna volt” – emlékszik vissza a 70-es évek keserűen édes állapotaira Fazakas Sándor. Nevek csendülnek fel: Csutak, Szabó, Bende, Záry, Molnár… Kivétel nélkül mindeniket egy-egy pozitív jelző követi. Egy bizonyos időszakban, a helyi kórházban csak két regáti gyermekgyógyász nem tudott magyarul, hisz az erdélyi román kollégáik beszélték mindkét nyelvet. A ’89-es fordulat után a bukovinai üdülővárosba helyezett magyarok többsége, amint tehette, hazaköltözött vagy nyugdíjba vonult. Ma legfeljebb húszan maradtak, orvos már csak egy van. A dornavátrai kórházban és a környékbeli falvak rendelőiben a magyar szakemberek helyét a Besszarábiából áttelepült orvosok vették át. Az itt ragadt Örmény Ferenc a ritka kivételek közé tartozik. „A rendszerváltás után inkább a tanügyisek előtt nyílt meg a hazatérés lehetősége. Köztudott, amíg Kolozs megyében a híres-hírhedt doamna Albu, a Vatra Românească alapítótagja vezette a közegészségügyet, magyar orvos szinte hiába is keresett állást. Szülővárosomban ma is csak megtűrtek a magyarok, az egyetemen adjunktusi rangnál feljebb nemigen viszik” – állapítja meg keserű szájízzel Örmény doktor, akit a városi kórház egyik kisebb, lepukkant épületében, a fertőzőn találunk. A kincses városból elszármazott férfi egyébként Szatmárnémetit hagyta ott kezdő orvosként Dornavátráért, hisz ez volt szülővárosához a legközelebb eső település, ahol 1987-ben szolgálati lakáshoz juthatott. Akkor még ő sem gondolta, hogy ilyen hosszú időre bútorozza be ide magát.
A dornavátrai magyar orvoskolónia másik oszlopos tagja, Fazakas Éva, a tavaly ugyan hazaköltözött, de mégsem tud elszakadni Bukovinától. Egy év után is, amikor teheti, vissza-visszamegy, orvosi köpenyt ölt és visszavárja régi pácienseit. Mert ők is várják „a magyar doktornőt”. Szomorúsággal vegyülő elégtétellel – vagy elégtétellel kavarodó szomorúsággal? – nyugtázza, hogy az utcán, üzletben, piacon mindegyre felismerik, és ugyanazt a kérdést szögezik neki: „miért hagyott itt bennünket, doktornő?” Nemcsak tisztelték és becsülték, de szerették is, mert a gyógyszereken kívül egy-egy jó szava is akadt a betegeihez. Mint meséli, soha nem rázott le senkit, munkaidőben és azon kívül szívesen elbeszélgetett mindenkivel. „Az emberek minden bújukkal-bánatukkal hozzám jöttek. Pályafutásom során én már békítettem is, családszétszakadásokat gátoltam meg. Büszke vagyok és boldog, hogy a Ceauşescu-korszakban dolgozhattam. Mert az medicina volt, amivel mi foglalkoztunk” – vág a dolgok közepébe Fazakas Éva, aki 1979. november elsejétől a tavalyi nyugdíjazásáig harminchét évig szolgálta a dornavátrai és dornakandreni betegeket. Meglepődést olvashat ki a szememből, így gyorsan magyarázattal szolgál. Mint mondja, az a munka, amit a mai, korszerűnek titulált egészségügyi rendszer követel a háziorvosoktól, szinte köszönő viszonyban sincs a gyógyászattal. Ugyanezt tapasztalta meg már évekkel ezelőtt tőlünk nyugatabbra, az anyaországban, meg a tulipánok hazájában. „Nem sokkal a fordulat után, amikor megadatott, hogy kijussunk Hollandiába, rögtön lakást és munkahelyet ajánlottak egy kisvárosban. Az ottani háziorvosnak, amikor zsúfolt napja volt, öt beteget kellett megvizsgálnia. Jobbára csak gépiesen kérdezett, számítógépen dolgozott, nyomtatványokat töltött ki. Nálam egy-egy lazábbnak mondható napon huszonöt beteg fordult meg a rendelőben vagy én az ő hegyen-völgyön túli otthonában. Budapesti látogatásomkor azt mondták, hogy a Thököly úton már hétfőtől átvehetem a rendelőt, ha maradok. Sem Hollandia, sem Magyarország nem kellett, én Marosvásárhelyre kívánkoztam vissza” – állítja büszkén az orvosnő, akivel immár szülőházában beszélgettünk el. Hasonló felfogást vall Örmény Ferenc is, aki úgy véli, a frissen végzett fiatal orvosok jobban tennék, ha itthon maradnának vagy némi külföldi tapasztalatszerzés után hazatérnének. Nem igaz, hogy Romániában nincsenek jól fizetett állások és korszerűen felszerelt kórházak – állítja.
Fazakas doktornő számára a hazatérés lehetősége leghamarabb 1990 tavaszán villant fel, amikor a dédai vasútállomáson véletlenszerűen összetalálkozott Rettegi Károllyal, a neves és befolyásos ortopéd főorvossal, aki önzetlen segítséget ígért elkeseredett kolléganőjének. A vásárhelyi márciusi véres események, a Maros megyei egészségügy élére került magyarellenes vezetők és Rettegi korai halála hamar szertefoszlatta a dédelgetett álmot. Beteljesülésére további negyed évszázadig kellett várnia. Kis, de széttartó közösség
Hogy lehetett magyarként ilyen hosszú időn keresztül Bukovinában élni? Van vagy egyáltalán volt Dornavátrán magyar közösségi, társasági, művelődési élet? Nincs – érkezik a határozott replika. „Nemigen jártunk össze akkor sem, amikor sokan voltunk, nem járunk össze most sem, amikor alig maradtunk. Társasági élet nem létezett, haveri körök nem voltak” – állítja Örmény Ferenc, aki mindezt az esetleges provokátoroktól és besúgóktól való óvakodásával magyarázza. Ő inkább a magányt, a természetet választotta, kirándult, olvasott és rádiót hallgatott. „Az esték a Szabad Európa és a Kossuth hallgatásával teltek el, igen, a magyar rádió nagyon jól bejött itt, a bukovinai havasokban” – meséli. Amikor meg hazament, kifacsartnak érezte magát. Fazakasék, ha tehették, szombaton délben kocsiba ültek és Marosvásárhelyig meg sem álltak. Az oda-vissza bő 350 kilométeres távot az elején minden egyes hétvégén megtették, majd a páros-páratlan gépkocsirendszámok szomorú korszakában kéthetente egyszer. „Nem volt, miért maradni. Hétköznapokon a kocsmában még találkozgattak az itt élő magyarok, de valós közösségi életről nem beszélhetünk” – erősíti Örmény véleményét Fazakas Sándor.
Egyébként a dornavátrai magyarok egymáshoz való kimért viszonyulásáról sokat elárul az is, hogy a két, hatvanas éveiben járó, egymástól egy kerítésnyire dolgozó értelmiségi férfinak az elmúlt három évtized alatt nem adódott alkalma pertut inni.
A vallás mint mentőöv
Az egyetlen közösségi élményt a havonta egyszeri alkalommal tartott vasárnapi istentisztelet jelentette. Hol marosvásárhelyi, hol kolozsvári lelkész toppant be Fazakasék szertartásra előkészített tömbházlakásába, de volt rá alkalom, hogy a Maros megyei Jeddről vagy a háromszéki Árkosról utazott a pap a Dornák birodalmába. A katolikusok valamivel szerencsésebb helyzetben voltak, hisz az 1905-ben épült templomukban rendszeresen látogathatták a miséket. A csángóföldi papok némelyike pedig néha-néha magyarul is hajlandó volt megszólalni – a szertartást követően.
Mivel a helyi iskolában csak román tagozat működött, a szülők vagy otthon, gyakran gyertyafény mellett, a nem könnyen beszerezhető magyar tankönyvekből tanították meg anyanyelvükön írni-olvasni a gyermekeiket, vagy, nagyobb korukban, hazaküldték Erdélybe, a nagyszülőkhöz.
A lelkészek a magyarnak nevelt gyermekek életében is fontos szerepet játszottak. Fazakasék lánya, Réka első osztályos volt, amikor sírva tért haza az iskolából, mert a vallástanár azzal riogatta az osztályt, hogy mindenki, aki nem ortodox, a gyehenna tüzén fog elégni. „A kislányom olyan szomorú és rémült volt, hogy nem tudtunk lelket verni belé. Aztán egyszer csak kopogott valaki az ajtón, egy bundasapkás férfi, akit addig soha nem láttunk. Sógor Géza volt, a bákói református lelkipásztor. Percek alatt összebarátkozott a gyermekeimmel, és megnyugtatta őket, mondván, hogy a jó emberek mind a mennyországba jutnak. Akkor és ott úgy éreztem, az Isten küldte hozzánk Sógor Csaba, jelenlegi EP-képviselő testvérét!” – meséli a csodának is beillő fordulatot Fazakas Éva.
A megszokhatatlan szép városka
Szintén afféle couleur localnak számított a Ceauşescu-éra legembertelenebb időszakából országszerte ismert takarékossági program. Míg az erdélyi városokban napi rendszerességgel vették el a meleg vizet, Dornavátrán hetente egyszer szolgáltatták, akkor is csak négy órán keresztül. „Aztán amint október végén, november elején beköszöntött a tél, egy csepp meleg víz nem folyt a csapból egészen áprilisig. A kályhán melegítettük, kézzel mostunk, egyszóval sokat kínlódtunk. Talán ezért sem volt időnk délutánonként, esténként találkozgatni és összejárni” – mondja Éva asszony. Ilyen körülmények között miként lehetett megszokni a vidéket? Nem lehetett megszokni – érkezik a határozott replika a férje részéről, akinek véleményét osztja orvoskollégája is, hozzátéve, hogy egyetlen megoldás létezik: alkalmazkodni kell a helyhez és a körülményekhez. Ennek dacára Örmény Ferenc nem siet vissza szülővárosába, mint ahogy Fazakas Sándor is sajnálja felcserélni a hegyek sugározta nyugodtságot és az erdők árasztotta friss levegőt Marosvásárhely zajára és vegyipari kombinátja csípős ammóniabűzére. Az első találkozásunk óta eltelt egy év alatt a család hazaköltözött, de a kétlakiságot nem adta fel. Fazakasék gyakran visszajárnak Dornavátrára – erőt meríteni a friss levegőből és az itteniek kedvességéből. Mert, ha az erdélyi magyarok nem is szokták meg a bukovinai kisvárost, az itteniek hamar elfogadták, sőt megszerették őket. „Magyarnak lenni itt Bukovinában soha nem jelentett rossz keresztlevelet. Az embert a tudása és hozzáállása alapján ítélték meg” – fejtegeti Örmény doktor. Fazakas Sándor az egyszerű ember vele született tiszteletét emlegeti. „Az itteniek jól tudták, hogy a magyarok jó szakemberek, meg is becsültek minket” – állítja.
Szintén a tisztelet jeléül nem egy idősebb román hajlandó volt magyarul is megszólalni. Szeretettel emlegetik, hogy felmenőik már 1775 óta a monarchiát szolgálták, ők meg kikérik maguknak, hogy bukovinaiak, semmiként nem moldvaiak. Egyébként az elmaradottnak és lustábbnak tartott regátiakat a mai napig is lenézik. „Dornakandren községen belül most is jól ki lehet venni, hol húzódott az osztrák határ. Akik az egykori monarchia területén élnek, valahogy igényesebbek, bölcsebbek, felvilágosultabbak. És rendkívül büszkék származásukra! Akik a Mária Teréziai határvonalon túl születtek, melegebb szívűek, kedvesebbek” – rangsorolja két, jól elkülöníthető kategóriába a környék románságát Fazakas doktornő.
Kezelésre szoruló építészeti örökség
Dornavátra építészeti stílusából is tisztán kivehető, hogy Trianonig vajmi kevés köze lehetett Moldvához. Fazakas Éva most is emlékszik arra a napra, amikor először tette be a lábát a városkába: november elseje, halottak napja volt, amikor a nyolcszáz méteres magaslatban fekvő települést már vékonyka hóréteg borította. „A csinos, monarchiabeli épületeivel olyan volt, mint egy hegyvidéki osztrák üdülőtelep” – idézi fel az első kellemes emlékét, amely a vidékhez köti. Építészmérnök férjének már csak a szocializmus „építése” jutott. Sok más betonskatulyától eltérően, az itt felhúzott turisztikai és gyógyászati egységeknek is van, vagy pontosabban volt némi egyéniségük. Fazakas Sándor tömbházakon, a postán, a víztárolón, valamint a központi parkban lévő újnak nevezett kezelőbázison és a két szállodán dolgozott. A harmadiknak a felhúzását a ’89-es fordulat törte derékba. Egy ideig az 1899-ben avatott kaszinó restaurálásában is kivette részét, azonban pénzhiány miatt az állam leállította a munkálatokat. A dualizmus idejében a bádeni kaszinó mintájára, eklektikus stílusban épített szórakozóhely, miután munkásklubként szolgálta a szocializmus dolgozó népét, a 90-es években állami ajándékként az ortodox egyház ölébe hullott, de amikor kiderült, hogy az A-kategóriás műemléképület megmentése mekkora anyagi áldozatot követel, a pópák túladtak rajta. A kaszinó jelenleg az önkormányzat tulajdonaként vár a megmentésre. „Legalább két évtizede sínylődik a kiürített, beázott, málladozó vakolatú épület. Amikor ide kerültem, még mozi, színház, sakkterem és kantin működött benne, a szép, boltíves pincéi pedig a fürdővállalat élelmiszerraktáraként szolgáltak. Ma már legfeljebb feredőnek lehetne használni az alagsort, annyira feltelt vízzel” – mondja Fazakas. Pedig fénykorában olyan hírességek is megfordultak itt, mint maga Ferenc József császár meg a trónörökös főherceg, Ferenc Ferdinánd, de tisztét tette a második világháború előtti és utáni román történelem néhány hírhedt alakja is, mint például Antonescu marsall, Corneliu Zelea Codreanu, a Vasgárda vezetője, majd a kommunista hatalom jeles képviselőiként Emil Bodnăraş és Gheorghe Gheorghiu-Dej államfő.
Dornavátra első kezelőbázisának épületét még sikerült megmenteni az enyészettől. Benne most gyógyszertár, üzletek és, szinte magától értetődően, kocsma működik. Mint ahogy a néhai osztrák mezőgazdasági miniszterről, Falkenheinról elnevezett, majd később Sentinela, Augusztus 23., majd ismét Sentinela névre átkeresztelt forrás műemlék épületében is kereskedelmi egység, szálló kapott helyet. „A gond az, hogy a fordulat óta, egyetlen kivétellel, ennek a városnak sosem volt egy becsületes, talpraesett polgármestere. Azon túl, hogy a parkot piskótakövezték és kicserélték a padokat, semmit nem mozdítottak a városban” – sajnálkozik Fazakas, akit szakemberként még inkább zavar mindaz, ami történik vagy pontosabban nem történik, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legszebb üdülőtelepén.
Bár a nyugdíjasok még mindig érkezgetnek kezelésre, és a sípályák is hoznak valamicskét a konyhára, a helyi hatalmasságok még mindig nincsenek tudatában, hogy egy idegenforgalmi aranybánya fölött basáskodnak. Dornavátra és vidéke olyan aranybánya, melynek kincseit képtelenek kiaknázni. Pedig az üdülőtelep és térsége jövője nem a fakitermelésről és -feldolgozásról, a megbukott sajtgyárakról, a bukdácsoló kőbányáról vagy a bezárás küszöbére került urániumbányáról szól. „A felmérések alapján Kovásznafürdő után az országban itt van a legtisztább levegő. Valamikor ezért rengeteg külföldi turista járt ide, ma már a hazaiakból is alig vannak” – fájlalja Fazakas Sándor. Felesége orvosként esküszik a dornavátrai kezelés hatásfokára. Mint mondja, főként a reumás- és érrendszeri megbetegedésekre az itteni tőzeg, mofetta, gyógyfürdő és a környék napsütötte hegyoldalaiból összegyűjtött gyógynövény a lehető legjobb. Ő maga is kipróbálta a természet csodáit, a különböző füveket, amelyeket az idősebbek mindmáig előszeretettel használnak. „A 80-as évek vége felé, amikor jóformán már a gyógyszerek is eltűntek, kénytelen voltam füvekkel, teákkal gyógyítani. Felkerestem néhány vidéki öregembert, olyanokat, akik jól ismerték a természet minden hasznosítható kincsét. Megtanultam tőlük, hogy ha nem áll rendelkezésünkre vegyi hatóanyag, nem tragédia; pótolni lehet a természet adta füvekkel.”
Nem azt kapták, amit otthagytak
A Bukovinában leélt mintegy négy évtized után Fazakasék most úgy érzik, nem azt a Marosvásárhelyt kapták vissza, amit annak idején ott hagytak. „A harminchat év minden egyes napján a visszatérés járt a fejünkben. Most mégis azzal szembesülünk, hogy ez a Vásárhely már nem az a Vásárhely. Kiürültek vagy megszűntek az emberi kapcsolatok, mindenki elvan magával, hajt a pénzért. Dornavátrán az idő is másként, sokkal lassabban pergett, szülővárosomban pedig nagyot változott a világ” – jut a szomorú megállapításra Fazakas Éva. Pedig a nyugdíjas házaspárnak megadatott, hogy a kisebbik gyermeke mellett legyen és az azóta világra jött két szép unokáját pátyolgassa. És mégis…
Örmény doktor még borúlátóbbnak tűnik; ő még csak nem is kívánkozik vissza fiatalsága városába. A Szamos-partján töltött hétvégék alkalmával volt alkalma megtapasztalni azt, amit Fazakas Évának Marosvásárhelyen. „Kolozsváron a mai napig megvan a családi házam, de nem sietem el a hazaköltözést. Az is lehet, hogy inkább Magyarországra telepednék át, hisz szülővárosom már nem a régi. Ez már nem az én Erdélyem, nem az én Kolozsvárom. Rengeteg söpredékkel töltötték fel. És nem csak a Monostor negyed jövevényeiről beszélek, jómagam olyanokat is láttam, akik húsvét másnapján kecskét legeltettek a Sétatéren. Az ilyenek közé menjek vissza?” – kérdezi, és ezzel megadja a választ is.
Ki tudja, még hány Örmény Ferenc, Fazakas Sándor, Fazakas Éva tengődik az ezeréves határon innen vagy túl, aki úgy érzi, tőle másodjára vették el fiatalságnak helyszíneit, Erdélyt, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt… Szucher Ervin
erdelyinaplo.ro
Erdély.ma

Tízéves a Százlábú néptáncmozgalom
A gyermekeknek nem azért kell játékot, zenét, táncot, éneket tanítani, hogy ebből éljenek, nem is azért, hogy mutogassák magukat, hanem azért, hogy boldogabb emberek legyenek – vallja Virág Endre, aki feleségével, Imolával együtt tíz éve indította el a Százlábú Néptáncegyüttest, ezt a Százlábacskák Gyermek Néptáncegyüttes követte, amelyben jelenleg a harmadik Virág-nemzedék táncol, és jövő héten tartja első próbáját a negyedik táncos alom. Ma este a Százlábú-mozgalom három nemzedéke együtt üli a tízéves születésnapot, a sepsiszentgyörgyi Őszi Vásár színpadán tartják jubileumi gálaműsorukat. Az alkalomból Virág Endrével beszélgettünk.
Az elmúlt tíz év alatt több mint százötven előadást tartottak a Százlábú-együttesek,  az első gyermektáncosok azóta kinőttek az iskolapadból, az őket követő jelenlegi  tizenévesek alkotják a Százlábú Néptáncegyüttest, a legkisebbek pedig a Százlábacskák Gyermek Néptáncegyüttest. Manapság, amikor az emberek életében   nincs jelen szervesen a néptánc, a gyermekeknek nincs módjuk, hogy belenevelkedjenek a néptáncba.
A tévé, a számítógép, internet, okostelefon világában pedig háttérbe szorulnak a közösségi tevékenységek, szinte csodával határos, hogy Sepsiszentgyörgyön kétszáz gyermek a néptáncot választja. Tíz év alatt ennyien fordultak meg Virág Endre és Imola keze alatt, és igény van arra, hogy újabb csoport induljon. Mi ennek a titka?
Virág Endre: A múltban a gyermekek valóban belenevelődtek a táncba a bálok, esküvők alkalmával. Ezek az események most is megvannak az emberek életében, csak másként ünneplik meg. Az 1970-es évek végétől elterjedt táncházak visszahozták a néptánc közösségépítő szerepét, és azok a fiatalok mára szülőkké váltak, tudják, mi ennek az értéke, és elhozzák a gyermekeiket tánccsoportba. Az oktatók dolga, hogy a próbákon és egész életvitelükkel átadják ezt a szellemiséget. Tehát, ha a szülő valamilyen szinten érintett volt, tudja, hogy ez egy jó hely, ahol a gyermekek együtt vannak, együtt játszanak, akkor szívesen engedi a táborokba is,  ahol reggel nyolctól este tizenegy óráig kötött program zajlik. Nemcsak népzene, néptánc, kézművesség és játék van, este pedig mesemondás, hanem mindig volt valami, amivel a gyermekeket sikerült ráhangolni ezekre az értékekre. A kisgyermekek elsősorban játszani szeretnek, ezért népi játékokon, közösségépítő játékokon keresztül közelítjük meg a néptáncot, a nagyobbakkal az ének és a tánc mellett szokásokról, viseletről, a magyarságról, kultúránkról  is beszélgetünk.
A Háromszék Táncegyüttes táncosaként nem lett volna ennyi ideje Virág Endrének, hogy tanítson, előadásokat szervezzen, pályázatokat írjon, erre akkor nyílt lehetősége, amikor váltott és a Kovászna Megyei Művelődési Központ munkatársa lett. Így adott az is, hogy az intézmény hátteret biztosít a pályázatokhoz, ebben a Lajtha László Alapítvány és a Regös Egyesület is segít, így nyertek két alkalommal is támogatást a ruhák beszerzéséhez a megyei tanács székelyruha-programjában, de előadásaikhoz kapnak ruhákat kölcsön a Háromszék Táncegyüttestől is. A kiszállások költségeit szintén pályázati pénzből fedezik, a szülők is támogatják az együtteseket, a Virág házaspár ellenben önkéntes munkában tartja a próbákat, az előadásokat. „Mi ingyen csináljuk, de az az előnyünk, hogy baráti tőkét kovácsoltunk ebből. Ha végigmegyek a városon, minden második-harmadik felnőtt vagy gyermek ismer, odajön, kezet fog, megölel. Rengeteg energiát fektetünk ebbe a munkába, ugyanakkor rengeteg energiát kapunk, ebből töltekezünk.”
Az elmúlt tíz év alatt Virág Endréék kilenc tábort tartottak, önálló előadásaik mellett felléptek a Háromszék Táncegyüttessel, a kézdivásárhelyi Harmatfű Néptánccsoporttal, a vargyasi Csillagkövetők Néptánccsoporttal, a kovásznai Recefice Néptánccsoporttal és a békéscsabai Tabán Táncegyüttessel. A Százlábú együtteseknek muzsikált a Heveder, a Tokos, a Folker és a Kedves zenekar, Dezső Attila és Dezső István, Ábri Béla, Kerezsi Csongor, a Hevedertől minden táncukhoz hangfelvételük is van.
Ma este fellép a Százlábú-táncosok három nemzedéke – a jelenlegi két aktív csoport mellett régi tagokat is meghívtak, zenél a Folker és a Tokos zenekar, énekel Steckbauer-Hanzi Réka, Márkosi Lili, Demeter Gyöngyi és Balázs Gergő. A születésnapi gálaműsor mottója: Tíz év mögöttünk, a jövő előttünk.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Égő házban nem fésülködni kell, hanem tüzet oltani (Tíz éve hunyt el Sütő András)
A Széchenyi-díjas irodalomtörténész Kortárs folyóiratban megjelent, Erdélyi változatlanságok* című, egyik utolsó Sütő András-könyvről írott esszéje részleteivel emlékezünk a drámaivá fordult sorsú Herder- és Kossuth-díjas erdélyi írófejedelemre.
A romániai „forradalommal” sok minden megváltozott szomszédainknál is. Ami az írókat illeti, a hajdani tiltást fölváltotta a szabadság. Nincs többé cenzúra, a könyveket – egy-egy mondatért vagy akár csak jelzőért harcolva – nem kell ellenőriztetni. Igaz, hogy a piac és egyéb érdekek beleszólnak (beleszólhatnak) valamely mű megjelenésébe, ám az irodalom mint áru szabad. Az írónak csupán a közönség igényét kell kitalálnia, s máris minden úgy megy, mint a karikacsapás. Vagy mégsem? Hogy Sütő Andrásnak az elmúlt negyedszázadban hány könyve jelent meg Romániában (1989 előtt még csak érthető volt a kiadók parancs szerinti ódzkodása), ahhoz fél kéz is elég előszámlálni. Talán nincs rá igény? Az Anyám könnyű álmot ígérttel jócskán megszaporodott olvasói mind elhagyták az országot, netán a posztmodern irodalom felé fordultak? A népi írókéhoz hasonlatos szerep, a közösség (nemzetiség, kisebbség) ügyes-bajos dolgainak vállalása veszített értékéből? A metaforikus lázbeszéd helyett (mert még a Káin és Ábel című színpadi játék biblikus környezetében is a romániai magyarság szenvedései s a túlélés módozatai soroltattak) az egzaktabb fogalmazás – némely esetben a kínpadra feszített nyelv – ideje dívik, vagy a posztmodern nyelvjátékaitól föltüzesedő blabláé? Akárhogyan is van Sütő hazai (romániai) negligálása, a sütői szerep visszavonására, eljelentéktelenítésére tett megannyi kísérlet – a személyéhez tapadó „pártállami” bűnöket, művei tanúsítják, drámai módon megszenvedte, sőt, életét kockáztatva  a vártára állt –, könyveit, drámáit csak kierőszakolt csönddel lehet figyelmen kívül hagyni. A politika-irodalompolitika hőbörgői vele szemben azt a szigort alkalmazzák (az illyési életművet is ezért akarják némelyek a sutba dobni), amit saját kedvenceik besúgó, behódoló, átálló stb. múltjával soha nem tennének – a könyörtelenséget. A dolgok közelebbi ismeretében érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a Sütő által kedvelt Bethlen Gábor-i magatartás, a politikai zsákban futás művészete az ötvenes évek zűrzavarában minden esetben meghozta-e gyümölcsét. Viszont ahhoz kétség sem férhet, hogy az író a kisebb-nagyobb fenyegetések ellenére is mindenkor a „Trianon böllérei” által széttrancsírozott haza (szülőföld) és az önrendelkezés jogát mindmáig vissza nem nyert, a történelmükből, nyelvükből, nemzeti önismeretükből kiforgatott közösség érdekében cselekedett.
Miféle akaratos nemzedékváltás történt, hogy Sütő – leszámítva egy-két lapban való megszólalását – Romániában (Erdélyben) nem vagy alig kap hangot? Miféle színházi átrendeződés nyomán illant el Thália erdélyi deszkáiról – tudjuk, a zseniális, mindenféle értékre fogékony Harag György is rég halott – az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel? Nem volna közönségük? Az új, az Erdélybe be nem engedett, ám külhonban nagy sikerrel játszott drámák (kiváltképp az Advent a Hargitán) nem töltenék meg egy vagy több színház nézőterét? De ha nem adatik meg nekik a bukás lehetősége, honnan tudható, hogy nincsen rájuk igény? Nem a romániai magyar könyvkiadás szégyene-e, hogy az író publicisztikája – bár Tamási Áron ez irányú ténykedésével lassan hazalopakodik – megint csak egy debreceni kiadó jóvoltából lát napvilágot, mintha ez egyáltalán pótolhatná az erdélyi könyves műhelyek érdektelenségét? Sütő András – az Erdélyi változatlanságok, ez a kíméletlen korítélet mutatja – még mindig, a szabadság szellősebb házában is rágós falat. De csak azoknak akad meg a torkán, akik a rájuk szakadt szabadságot önkényesen értelmezve az irodalmat és a művészetet csupán a nekik tetsző egyenruhában tudják elképzelni. Mondván, az író ne legyen közíró, ne kommentálja rossz politikusok – Trianontól idáig kitelnék egy tábor belőlük – rossz döntéseit. Hagyja az anyanyelvet, az iskolát, a közintézményeket támadó hangokat, az etnikai tisztogatásra érzéketlen magatartást, mondjon le nemzetiségének önrendelkezési jogáról, rá se hederítsen a politikai manőverek (például a Székelyföldre való román betelepítés) és az egységes nemzetállamot létrehozó fortélyok (kisebbségnyúzó kísérletek) fordulataira! Ha lehetséges, a széplelkeknek írjon, és ne a körülmények által rebellissé vált mezítlábasoknak! Miért lehetetlenek ezek a kívánalmak? Mert Sütő, akárcsak a Molière-re figyelő Illyés Gyula, mindennél jobban szem előtt tartotta a kakasülők (vagy oda se jutottak) népét. Mindvégig „az otthoniak, a sárban maradottak” gondjai érdekelték. Vagyis a ma már többek által lesajnált szolgálat.
Eme kolonctól terhes az Erdélyi változatlanságok. Jóllehet a kötetnyi írói publicisztikán – tárcán, naplórészleten, önéletrajzi vallomáson, íróportrékon, saját műveit értelmező szövegeken, köszöntőkön, búcsúztatókon, interjúkon, kisebbségi és többségi jegyzeteken – nem kérhető számon a varázslatos esszék, a Nagyenyedi fügevirág, a Perzsák stb. egész világra nyíló teljessége (bár közülük nem egy, például az Alvadtvér-színű táj versprózaként olvasható), Sütő bármely megszólalása minden ízében írói munka. Azzá teszi a fölényes nyelvkezelés, metaforáinak történelem előtti és utáni hangulata, s legkivált szavainak korvalóságot festő, a történelmi elárvultságba a lélek (és gyalázat: a megvert test!) kiúttalanságát belopó opálfénye.
Sokat bíz az olvasóra. Fönt említett helyzetképében, amikor is karácsony misztériumjátékát illő ünnepelni, nem beszél a Marosvásárhelyre betört (beszállított!) fejszés román hordáról – fél szemének kiverésén akkoriban a România Mare mellett a Magyar Narancs is elménckedett –, csupán annyit közöl, hogy „a betlehemes csapat a szent ládikóval nem mer majd kilépni a többségi gyűlölet veszedelmeitől terhes éjszakába”. S az írás befejezése? Lemondásában is fölemelő. „Mintha kifogytunk volna a szikrázó téli fehérségből is, mert ha körbenézek, azt látom, alvadtvér-színű a táj, és benne nyilván a kedvünk is. Ne mondja senki, hogy képzelet festette, betlehemi csillagot vigyázó szemünk valami csodát lát. Ez a mi égre vetülő szemünk alvadt vérbe fulladt. Nemcsak metaforikusan, hanem szó szerint is értve. Az égi és a földi fénynek maradékát hunyt pilláink alatt a maradék reménység őrzi. Ilyen a mi karácsonyunk.” (1991)
Olyannyira tiszta beszéd ez, hogy megérthetik a süket fülek is. És a másikat? „A nyugati magyar diaszpóra az igazság ellenőrizhető tényeivel módosíthat azon a magyarságképen, amelyet látatlanban elfogadott hazugságok alapján alakítottak ki rólunk Trianon böllérei.” (Ha majd emlékké válik a pentaton dallam) Sütő állandóan egy dallam körül kering, mintha instrumentuma, ez a közép-európaiból világméretűvé tágított hangszer, Bartók erkölcsét állítva a középpontba, csupán „a magyarság évszázados belső vérzésének, gyöngülésének és fogyatkozásainak számbavételéről” szólna. Ezt a megvertséget panaszolja föl svédországi barátainak, s ugyanezt hozza föl egyik barátjához írott levelében, megvédve az „etnikai tisztogatásra” figyelmet fölhívó püspököt. „Súlyos közösségi fenyegetettségünkben súlyosan és lényegre törően kell szólni. Látható és tapintható sebeinknél végzetesebb lehet számunkra ama láthatatlan belső vérzés, amely hetven esztendeje gyöngíti az erdélyi magyarságot.” (Tévedett-e Tőkés László?)
Ez az a pont – az író-publicista kiválóan érzékeli –, ahol megszakadt valami. Vagyis az egyetemes veszteségnek leginkább ez a kezdete. Ha tudatában van is annak, hogy az író mit köszönhet eme határszaggató tragédiának – Trianon és következményei nélkül megszülethetett volna-e a kisebbségi létben fogant életműve: drámáinak (színpadi játékainak) sora s legkivált briliáns esszéje, a Perzsák –, újból és újból fölpanaszolja (nem a határkiigazítást, hanem az önrendelkezési jogot követelve) e világgyalázat máiglan bomlasztó erejét.
Mi másról beszélne a Hatszázharminc álmatlan éjszaka után riporterének, ha nem erről a sokkról. „Arról azonban már kevesebb szó esett, hogy egy letepert, kifosztott és minden elképzelhető módon megalázott nemzet fájdalma miként húzódik meg és válik életérzéssé a családban. A nemzet védettebb sejtrendszerében. Amelyet a győztes hatalom, az országtrancsírozó erő képtelen betiltani, föloszlatni, érvényteleníteni, szétlopkodni.” (...)
Önmagába hasít, amikor a magyar nyelv egyik legnagyobb művészeként kijelenti: „Tragikus és folyamatos exodus áldozatai vagyunk. Ha viszonylag rövid időn belül nem harcoljuk ki a jogainkat az  autonóm, magyar iskolai hálózathoz: máris megrendelhetjük síremlékünket s a lassú gyászzenét, Funarjaink és funerátoraink legnagyobb örömére.” (Hogy orcánk ne piruljon) De a román nacionalista polgármestert temetésrendezőként (is) felvillantó szójáték – másutt meg határozottan nem mondja ki a meggyilkolt Zsarnok és Zsarnokné valódi nevét – sem tudja feledtetni azt a tényt, hogy legalább harminc olyan rokona van, aki egyetlen szót sem beszél magyarul. Az Anyám könnyű álmot ígérből ismert mezőségi keverék nyelv tovább foszladozott; egészen addig, amíg a kutyából nem kucsa lett, hanem csupán egy sóhajtás és egy befelé nyelt mukk. Illyést is csak azért hozza egyik, hajdani állapotot tükröző naplópéldának, hogy a Szókertjeink művelése ekképp fejeződhessék be: „Hogy és mint szolgál, magyar testvérem, az édes anyanyelve?”
Az övé – Sütőé – szerencsére jól szolgál. Nemcsak azért, mert ismeri a szavak alakjában megtestesülő gyönyört, hanem azért is, mert van bátorsága, megint Illyésre figyelve, a való helyzet kimondását „tigrisszelídítő cselekedetként” értékelni. Szavakból font karikás ostorával azért durrant nagyot, hogy mind messzibbre űzze az anyanyelvre főképp veszélyes kopókat: az asszimiláló lélekvadászokat. Mondatai a legtermészetesebben folynak, mert a tájnyelvi érzékiség mellé szinte automatikusan beemel egy-egy klasszikustól (Petőfi, Dsida, Illyés) vett szófordulatot vagy (jelöletlen!) idézetet, illetve a bibliai történések meséjével (Károli) teszi még érzékletesebbé mondandóját. De ez a színes nyelv – amely főként Illyés, Kosztolányi, Tamási Áron és Csoóri esszéinek közelében érezheti otthonosan magát – azonnal öncélúvá válnék, ha nem görgetne sokakat fenyegető lavinaként „átkokat”, „parancsolatokat”. Ilyenkor Sütő egy-egy pillanatra Ady maszkját is magára veszi. A Cs. Nagy Ibolya által szerkesztett és jegyzetelt Erdélyi változatlanságok – a kötet egyik legszebb interjúját (Adventi beszélgetés a várakozásról) ugyancsak neki köszönhetjük – számtalan írói levelet, közügyben fogant írásos véleményt gyűjtött egybe. Sütő rétori erővel, sokszor számoszlopok mellé helyezett lírai-drámai meggyőződéssel harcol-küzd igazáért. Volt időszak, hogy tényeiben lázító politikai vitairatát álnéven (Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség – Hitel, 1987) jegyezte. Írása, gondoljunk csak Kós Károlyék Kiáltó szójára, megrendítő olvasmány: panasz és vádbeszéd egyben, ugyanakkor fölhívás a szülőföldön való maradásra. Sütő András harcai – mert a bajvívó szellem írásaiban föltehetően sosem huny ki – alighanem folytatódni fognak. „Tintás esztergapadján” ezért az én helyett továbbra is mindig a mi lesz a nézőpont, a cselekvésre ösztönző hajtóerő. És nem csak önmagában a magyar nemzetiségben keresi a megoldást. „Engem mindig az érdekelt, serkentett, nyugtalanított, hogy mi módon juthatnánk természetes emberi jogaink birtokába, hogyan szabadulhatnánk meg a gyarmati sorstól, amely Trianonnal szakadt ránk, és miként lehetne megnyerni ügyünknek az emberségükben, demokratikus gondolkodásukban velünk egyetértő román gondolkodókat is.” (Irodalomról, gyarmati sorsról, létünk csodáiról, remélt rendes feltámadásunkról) Egy szemvillanással – rendes feltámadás – a publicisztikában ugyancsak példakép, Tamási Áron is idevonatik! Mert kiben nem csupán a költő fészkel, hanem a reálpolitikus is, tudván tudja, hogy – miként a Fájdalmat enyhítő kísérlet közli – „égő házban nem fésülködni kell, hanem tüzet oltani”.  
* Debreceni Kossuth Egyetem Kiadója, 2001 
SZAKOLCZAY LAJOS
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 29. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség hatalomközelbe kerülésével újabb generáció magyar érkezett a fővárosba, sokan közülük munkás- vagy parasztszármazású értelmiségiek, újságírók, tolmácsok, képzőművészek, zenészek, majdnem mindannyian „jó káderlappal”. Mások felsőfokú iskoláikat végezték Bukarestben, és közvetlenül tanulmányaik befejezése után a fővárosban kaptak munkahelyet. A kommunisták hatalomra jutása és  magyar nemzetiségűek kormányzásba való bevonása nélkül legtöbbjüknek esélyük sem lett volna szakmailag érvényesülni, annál is inkább, mert túlnyomórészt nagyon alacsony társadalmi helyzetből indultak.
A magyar értelmiségiek tucatjával vagy akár százasával helyezkedtek el a felsőoktatásban, gazdasági irányításban, kutatásban, hadseregnél, külkereskedelemben stb. Sokan elismert szaktekintéllyé váltak. A friss jövevények általában nem ismerték egymást, ez alól kivételek a sajtónál vagy az egy intézményen belül elhelyezkedők. Ezt az új generációt nem érdekelte a kapcsolatteremtés a régebbi bukarestiekkel; ignorálták őket, vagy nem is tudtak róluk.
A kivételezett magyarok kasztjához tartoztak a pártaktivisták, az állami intézmények központi alkalmazottai, a központi sajtó, rádió és később a televízió szerkesztői és újságírói. Jól fizetett állásuk mellett könnyen jutottak lakáshoz is, a szimbolikus bér fejében osztott lakáskiutalás a kommunizmus egyik legkívánatosabb „kegye” volt.
1948 után több olyan állami könyvkiadó alakult, amelyekhez magyar szerkesztőségek is tartoztak: az Irodalmi  és Művészeti Állami Kiadó, az Ifjúsági Kiadó, a Pedagógiai és Didaktikai Kiadó, később pedig a Ion Creangă, Eminescu, Albatros vagy a Műszaki, Orvosi stb. kiadók. A szerkesztők közé tartozott például a sokoldalú író-újságíró Csire Gabriella (szül. 1928) is; egy évtizedig az Irodalmi Kiadónál dolgozott, majd a gyermekirodalomban szerzett magának nevet, több könyve is megjelent.  Néhány magyar szerkesztő és tolmács Bukarestben román iskolába járt vagy román filológia szakot végzett, mint Hegedűs László (szül. 1953, Bukarest) vagy Skultéty Sándor (szül. 1948). Hegedűs László egy darabig a közrádió magyar nyelvű adásánál dolgozott, de ismertté a Szocialista Nevelés és Kultúra Minisztériumának magas rangú tisztviselőjeként vált; még 1989 után is államminiszter maradt. Az egyetem befejeztével Skultéty Sándort a Scânteia Kiadónál alkalmazták, majd 1980-tól a Politikai Kiadónál, amely 1989 után Gabriel Liiceanu vezetésével Humanitas Kiadóvá alakult át. Testvére, László (szül. 1942) a Közgazdasági Akadémián végzett, a külkereskedelemben dolgozott, ami rendkívüli kiváltságot jelentett, hisz lehetővé tette a külföldre utazást. 
Külön figyelmet érdemel a poliglott Mariana Şora (1917−2011) fordító, prózaíró és a Bukaresti Egyetem német és angol nyelvre szakosodott esszéistája; a világháború alatt ösztöndíjjal Franciaországban élt. Egy interjúban osztrák-magyarnak vallotta magát: a családban magyarul és németül beszéltek. Budapesten született, szülei zsidók voltak, a családja 1919-ben visszatért Temesvárra, a város már Nagyrománia részévé vált. Románul csak 11 éves korára tanult meg. 1978 után Németországban élt, három gyermeke Német-, illetve Franciaországban telepedett meg. Férje, a filozófus Mihai Şora ortodox pap fia, aki ugyancsak tud magyarul; 1989 után egy ideig oktatásügyi miniszter volt.
1949-ben megalakult a Folklórintézet, ahol szintén dolgoztak magyarok; sikerült 1954-ben egy kötet csángó éneket és balladát kiadniuk, ami pár év múlva, a csángópolitika megváltozásával már nem lett volna lehetséges.
Még az Electrecord lemezkiadónál is voltak magyar szerkesztők. Imre Sándor, a neves szaxofonművész és hangszerelő az Electrecord zenekarának volt a karmestere; később Németországba emigrált. 
Több magyar képzőművész, köztük néhány rendkívüli tehetség a Képzőművészeti Főiskola tanára, mások könyvillusztrátorok vagy az újonnan alapított magyar lapok grafikusai lettek. Az új hatalom elvárta tőlük, hogy a nép elnyomás elleni harcát és a munkásosztály szocializmust építő forradalmi lendületét ábrázolják. Ez – legalábbis a kezdetekben – nagy vonalakban egyezett személyes meggyőződésükkel. Hárman közülük, akiket a Képzőművészeti Főiskolához neveztek ki, rendkívüli elismerésnek örvendtek a háború utáni években: a festő Szőnyi István (1913−1967), a szobrász Szobotka  András (1917−1992) és Molnár József grafikus (1907−1984). 
Párizsi tapasztalatszerzés (1938−1939) után hazatérve, Szőnyi nemcsak Temesváron vált elismertté, hanem országos hírnévre is szert tett: 1948-ban elnyerte a Román Akadémia Ion Andreescu-díját, 1950-ben tanulmányi igazgatónak nevezték ki a Képzőművészeti Intézetnél; ezt az állást töltötte be korai haláláig. Szoborszerű és monumentális festészete, amely a Fekete Józsefére vagy a Romulus Ladeáéra emlékeztetett, az egyszerű embereket, legyen az munkás vagy paraszt (Nehéz aratás, A hegesztő, A hegesztőnő), a parasztlázadásokat és vezetőit (Dózsa György, A bábolnai felkelés, Varga Katalin) vagy a Kommunista Párt illegalitásbeli tevékenységét, illetve az októberi forradalmat ábrázolta. Lánya, Julieta Szőnyi-Ghiga a filmművészetben alkotott maradandót G. Călinescu Otilia titka című regényének vászonra vitelével (Félix és Otilia, 1972), ő játszotta a női főszerepet; fia, George Ghiga Bukarestben orvos. A másik, második házasságából született lánya, Anca Nicola a Ciuleandra, a Rebreanu azonos című regénye alapján forgatott film főszereplője volt; jelenleg Franciaországban él.
A festő Krausz Tibor (1919−2010), egykori ellenálló, nagyjából Szőnyivel egy időben  tanított a főiskolán. Miután Kanadába emigrált, T. K. Thomas néven elismert tájképfestő lett. Nővére, Krausz Zsuzsanna (Juji) a modern táncművészetben remekelt, új színpadi mozgástechnikát fejlesztett ki, és nagyon keresetté vált a rendezők körében...
Ugyancsak egy magyar nőnek, a modern táncos Magyar Eszternek köszönhető a bukaresti koreográfiai líceum megalapítása. 
A bukaresti magyar értelmiség, a különböző intézmények és felsőoktatási intézetek alkalmazottjainak egyik jó ismerője Rostás Zoltán szociológus. Kutatási módszere az interjú. A rádiónál egykor hetente közvetített egy-egy beszélgetést magyar értelmiségiekkel. Sajnos, ezek nem jelenhettek meg nyomtatott formában, így gyakorlatilag örökre elvesztek. Néhány kötet, más interjúja mégiscsak megjelent. Egy másik sorozat A Hétben és A Hét 1978-as évkönyvében látott napvilágot; néhányan az alanyok közül Bukarestben éltek. Ezek a magasan képzett szakemberek még a magyarság számára is jóformán ismeretlenek maradtak.
Egyike a meginterjúvolt szakembereknek Miklós László mérnök, aki a Sala Polivalentă csarnokának a fedélszerkezetét tervezte; másik Márton Gyárfás, a fotogrammetria specialistája. Az eredeti végzettsége szerint matematikus Márton Gyárfás 1951-ben költözött Bukarestbe Lőrinczi Gyula kollégájával együtt, közvetlenül a kolozsvári Bolyai Egyetem befejezése után. Mindkettőjüket a Haditechnikai Akadémiára nevezték ki mint geodéziai szakembereket. Három év után újabb kolozsvári társ, Györfi Jenő csatlakozott hozzájuk, aki később az akadémián belül az elektronikára szakosodott. Feleségeiknek is került bukaresti állás a tanügyben vagy a kutatásban. Mindhárman doktori címet szereztek.
Márton Gyárfás Antal (Gherasim Marton, 1928−2009) rendkívül szegény, sokgyerekes székely parasztcsaládból származott. Elismerte, hogy kinevezése a Haditechnikai Akadémia laborfőnöki posztjára a jó „káderlap” alapján történt: nem volt eminens tanuló, fogalma sem volt a fotogrammetriáról, nem tudott sem oroszul, sem németül, hogy a hozzáférhető bibliográfiát olvashassa. A hiányokat bepótolta, és elismert kutatóvá vált, több tucat tudományos munkája jelent meg, a Fotogrammetriai Társaság alapító tagja volt; társszerzője az első román nyelvű fotogrammetriai és geodéziai tanulmánynak, valamint a többnyelvű szakszótárnak. 1963 és 1969 között a Geodéziai Intézet, utána a Katonai Topográfiai Kutatóintézet igazgatója volt. Felesége 1960-tól a magyar iskolában volt tanítónő. 2012-ben a Magyar Földmérési, Térképészeti és Távérzékelési Társaság és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság emlékplakettel tisztelgett Márton Gyárfás előtt. 
Lőrinczi Gyula, a matematika doktora különböző vezető beosztásokat töltött be az akadémián, 1995-beli nyugdíjazása után is folytatta kutatótevékenységét 2005-ig a Geodinamikai Intézetnél.  Márton és Lőrinczi 1989 után szerepet vállalt a magyarság politikai életében, előbbi a területi RMDSZ elnöki tisztjét töltötte be 1990−1991 között, Lőrinczi pedig a Petőfi Művelődési Társaság elnöke lett. 
Szintén a Haditechnikai Akadémián tanított dr. Demeter István dandártábornok.  Négyük neve szerepel Demény Lajos 2002-ben megjelent könyvecskéjében is a több tucat, az elmúlt fél évszázadban a tudomány vagy a művészetek világában tevékenykedő, javarészt a kommunizmus idején érvényesülő személyiség között. Ez a névsor 33 kutatót, felsőfokú tanügyi kádert, a fővárosi magyar elit reprezentatív neveit tartalmazza, a listán a saját neve is szerepel, rajta kívül: dr. Cihó Miron és dr. Lukács Antal történészek, dr. Kovács Albert, dr. Molnár Szabolcs, dr. Murvai Olga és dr. Murvai László nyelvészek, Árvai Zsolt, dr. Lányi Szabolcs, dr. Nagy E. József, dr. Nagy József és dr. Lingvay József vegyészmérnökök, Szabó Károly, dr. Demeter Elek, Gedő István energetikus mérnökök, dr. Grúzsniczky Fülöp spektrográfiai szakmérnök, dr. Gyéresi István, Osváth Jenő mérnökök, Bíró István és dr. Soós Jenő matematikusok, dr. Dévényi András, dr. Katona László és Dr. Fazakas Antal Béla fizikusok, dr. Katona Éva biofizikus, dr. Szedlacsek Jenő István biokémikus, dr. Sztojánov István és Szász-Gábor Domokos informatikusok, dr. Tövissi Lajos statisztikus és dr. Fábián Csaba Béla közgazdász.
Ezen az eléggé szubjektív listán néhány tudományos, műszaki vagy gazdasági szaktekintély is szerepel. Így például Lingvay József (szül. 1949), aki találmányainak számával rekordtartó az alkalmazott elektrokémia terén (a földgáz szállítóvezetékeinek és elosztóhálózatának korrózióját kutatta); Osváth Jenő az atomfizika orvosi alkalmazását kutatta japán tudósokkal közösen. Szabó Károly kutatómérnök (szül. 1948) a bukaresti műszaki egyetemen végzett, a telekommunikáció és a távérzékelés területén publikált több művet, 1992-től a Légforgalmi Hatóság alkalmazottja. A biokémikus Szedlacsek Istvánt 2000-ben a Tudományos Érdemrend lovagi fokozatával tüntették ki. Ugyanezzel az érdemrenddel méltatták dr. Fábián Csaba Béla (szül. 1941) matematikust és közgazdászt, kutatót és egyetemi tanárt, aki tanulmányait Németországban végezte, az informatikai rendszerek programozására szakosodott, és két egyetemet is végzett. 
A romániai magyar személyiségek tára, a Ki kicsoda 2000 a felsorolt 33 névből csak 14-et említ, ami a bukaresti magyar közösség és a helyi RMDSZ szervezet közti rossz kommunikáció tanújele. (...) A Petőfi Társaság által kiadott három értesítőben sem említik a Demény által felsorolt vagy akár az általa kihagyott neveket, leszámítva néhány, az RMDSZ-ben felelős szerepet vállaló vagy felkérésre előadást tartó személyt. Nevük többnyire a román enciklopédiákból és névtárakból is hiányzik, habár munkájukkal és szaktudásukkal elsősorban a román államot gyarapították. Ahogy azt Nagy Sándor már pár évtizede megállapította, lassanként ,,az erőnk, a munkánk, a lelkünk, a vérünk, a gyermekünk, a jövendőnk mind-mind a másé lészen”. A nagy román tömegben ezek az emberek, külön egyedenként elveszve, nem jelentenek gyakorlatilag semmit a magyar közösség számára, amely általában nem is ismeri őket; a románok pedig még annyira sem.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Cseke Gábor 75
Cseke Gábor (Kolozsvár, 1941. július 29.) költő, író, újságíró. Szülővárosában a Brassai Sámuel Líceumban 1957-ben érettségizett, magyar irodalom szakos tanári képesítést a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett 1962-ben.
Az egyetem elvégzése után az Ifjúmunkás belső munkatársa, 1968-tól – Dali Sándor után – 1979-ig főszerkesztője volt, később az Előre szerkesztőjeként működött. 
A Forrás-sorozatban 1967-ben verskötettel jelentkezett (Déli harang), majd 1969-ben az Elveszett birtokok cíművel. Próbálkozott az 1950-es években lejáratott „termelési témák” költői megközelítésével (Levelek a brigádból). Karcolatai, elbeszélései Tornác címmel 1970-ben jelentek meg. Ló a pincében címmel lefordította Ovidiu Zotta ifjúsági regényét (1975). A tuskó című gyermekregénye (1979) versekkel tarkított lírai történet. Érzelmes levelek című regénye Ellenállás című újabb verskötetével egy évben, 1980-ban jelenik meg. Ugyanebben az időszakban látnak napvilágot: Bármely rendelést vállalok (regény, 1982); Az ítélet születése (versek, 1983); A megtalált kulcs (elbeszélések, 1989); A bozót (regény, 1989); Álruhában. Mai kalandok, riportok (1989). A rendszerváltás után a Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben (2009) című vallomásos munkájával jelentkezik, s megkezdi addigi lírikusi életműve összegzését is: Tükörterem (válogatott versek, 2005); Lírai tőzsde. Fontos versek (2006); Szerpentin vándora. Szigorúan válogatott versek, 1967–2010 (2010). Szintén a rendszerváltás után, 2003-ban jelenik meg a Periszkóp Pál–Bakter Bálint (Szonda Szabolcs–Cseke Gábor): Robogni örök úthengeren, avagy Mit vétettek a dáliák? című, játékosan „feleselő” verskötet is. Lefordította M. F. Ṣandru válogatott verseit (A nagy teremben, 1989). A Romániai Magyar Szó hétvégi mellékletét szerkesztette, majd társszerkesztője a Café Főnix internetes irodalmi portálnak. Csíkszeredában él.
Cs. G. hétköznapi glóriája
Nézhetne farkasszemet a világgal. Nézhetne fölszegett fejjel, dacos komorsággal, mint aki már semmitől sem fél. Nézhetne vádlón, amiért ily terhet rótt rá a sors. Nézhetne fájdalmas keserűséggel, hiszen semmit sem úgy akart, ahogy éppen történt, és nincs nagyobb csalódás, mint az elfüstölgő szerelvény után küldeni egy utolsó sóhajt.
Dolgos élete terhét lerakhatná immár a csíkszeredai park valamelyik padjára, nem orozná el onnan senki. De valami divatlan konoksággal cipeli tovább, és szerkeszt, olvas, közöl, ír és levelezik ellenállhatatlanul. Számomra attól rokonszenves, hogy nem csinál titkot semmiből. Amikor pedig sem a föld, sem a víz, sem a levegő helyzete nem egészen tiszta: sem eredet, sem képlet, sem birtoklás tekintetében. Holott napnál világosabb, hogy igazán csak kiterített kártyákkal érdemes nyerni. Ami ennél is derekasabb: veszíteni is ugyanígy, de ezerszer acélozottabb lélekkel. Vannak emberek, akiket folyamatosan valamiféle hétköznapi glória leng körül. Jó velük lenni, akkor is, ha több száz kilométerre élnénk egymástól.  Születésnapjára gondolva újraolvastam egyik nagyon fontos könyvét, és néhány nekem tetsző szövegrészt ideválogattam.
Ha valaha megalkotják a romániai (szórvány-, tömb- és össz-vissz-) magyar lapszerkesztő szobrát, az egyik lehetséges „modell” Cseke Gábor lehetne.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Cseke Gábortól idézetek:
„Emlékezni kell – mindenki ezt szajkózza. De azért ne legyen szégyen farkasszemet nézni azokkal az emlékeinkkel sem, amelyek, úgy tűnik, nagyon nemkívánatos vendégeink. Úgy képzelem az életet, mint egy többé-kevésbé tágas szobát, amely kitartó növekedésünkkel ugyanolyan kitartóan egyre jobban összeszorul körülöttünk, levegője mind szennyezettebb, fojtogatóbb, az ember egy idő után legszívesebben elmenekülne belőle, saját vétkeit próbálja felsorjáztatni, amiért e szorongatott helyzetbe jutott, vagy ha erre képtelen, akkor megkeresi azt a személyt, akire ujjal mutogathat, akitől – szerinte – minden rossz eredendően származik. 1962-től, ahogy kiléptem az egyetemről, egyfolytában újságot írtam, szerkesztettem. Mintha egyébre nem is lettem volna jó…
Igazából nem is nagyon vágytam más foglalatosságra. Az újság volt az egyetlen és az utolsó szerelem. Amely értelmet adott életemnek, és amely jégre vitt.
A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon. Én személy szerint például elismerem azt, hogy menthetetlenül és tagadhatatlanul része voltam egy gépezetnek, amely sakkban tartotta az embereket, olyan eszmények mellett agitált, amelyek a valóságban akkor már papíron is csak alig léteztek. Bármilyen enyhén és emberarcúan, avagy a kényszerű helyzetektől megszorongatva, máskor akaratlanul, a beláthatatlan következményekkel nem számolva kereszteztem ezzel mások sorsát, a történteket nem lehet semmissé tenni. Erényt sem illő belőle kovácsolni. Egy dolgot lehetséges: lehajtani a fejet.
És várni, hogy az utánunk következők, akik kezébe most már lassan átcsúszott minden meghatározó kormányzórúd, a továbbiakban ne ránk, eltűnőkre mutogassanak, hanem igenis, feleljenek mindazért, amit a rendszerváltás után a hataloméhség örök törvénye szerint a közösség ellen napról napra, a mi tévedéseinkre kísértetiesen emlékeztetve maguk is elkövettek.” (Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bemutatkozott a Szabó család
Rendhagyó tárlat nyílt kedden a marosvásárhelyi Kultúrpalota földszinti galériáiban: családi és egyben emlékkiállítás. Az egy évvel ezelőtt elhunyt festőművész, Szabó Zoltán Judóka, felesége, Schneller Mária és szintén művész lányuk, fiuk, Szabó Anna-Mária, illetve Szabó Csongor munkái kerültek közönség elé, amelynek soraiban a helyiek mellett sepsiszentgyörgyi, szovátai, székelyudvarhelyi és máshonnan érkezett kollégák, barátok, művészetkedvelők is szép számban voltak jelen a megnyitón. A 63 évesen hirtelen elhunyt vásárhelyi alkotó rég eltervezte a közös bemutatkozást, a család most valóra váltotta az elképzelést, és nyilván nemcsak a családfő s a művészi elismertség jogán, hanem azért is, mert sajnos immár lezárult életműről kell beszélnünk, Szabó Zoltán Judóka alkotásait helyezték előtérbe. Az utca felőli két nagyobb terem nyújt reprezentatív válogatást a festőként, grafikusként, performerként egyaránt termékeny és karakteres, sokoldalú vizuális művész munkáiból. A belső teremben Schneller Mária festményei, a felső szinten a fiatalok alkotásai láthatók. Érthető, hogy a tárlatot s a kiállítókat méltató Ütő Gusztáv is elsősorban Judóka művészetére koncentrált szakavatott beszédében.
A sepsiszentgyörgyi barát és művésztárs, aki maga is a performance elkötelezett híve, felidézte Szabó Zoltán közel négy évtizedes művészi pályájának fontosabb állomásait, a kolozsvári főiskolás foglalatosságaitól az utóbbi esztendőkben újult erővel és odaadással folytatott művésztelepi, happeninges ténykedéseiig több figyelemre méltó jelenségre kitért, kiemelte a Judóka művészetét meghatározó főbb jellegzetességeket is. Az egykori kolléga, Ady József és a műkritikus Vécsi Nagy Zoltán gondolatait is idézve méltatta a Marosvásárhelyhez eltéphetetlen szálakkal kötődő művész, a MAMŰ egyik alapítója alkotói, emberi következetességét, igényességét, bátorságát, hangsúlyozta azt a kitartást, amellyel a legnehezebb időkben is ragaszkodott az elveihez, konceptuális művészeti elképzeléseihez. Szóba hozta land-artos törekvéseit, installációit, Anna-artos, alkotótáboros munkásságát is. Többrétű, gazdag a korán lezárult életmű, alapos felmérésre vár a későbbiekben.
Schneller Mária három gyermek anyjaként nyilván nem bontakoztathatta ki annyira gazdagon festészetét, a természet szerelmeseként azonban finom, érzékeny líraiságú képeken mutatja fel, hogy szülőhelye, Nagybánya szelleme, hagyományai mély nyomot hagytak benne, és a táj az az ihletforrás, amely arra ösztönzi, hogy a megálmodott festői szekvenciákhoz önmagából is hozzáadjon valamit. Tájfestészete bizonyára újabb színpompás alkotásokkal gyarapodik a jövőben, hiszen a művésztelepek kapui előtte is nyitva állnak.
A jövőt viszont elsősorban az új nemzedék vetíti előre. Ígéretes mindkét fiatal. Szabó Anna-Mária már több az ígéretnél, az egyetem elvégzése után néhányszor alkalma volt bizonyítani, hogy a maga útját kereső, egyéni hangú, érdekes egyéniség, akire nem lehet nem odafigyelni. Munkái, festményeinek valóságba ágyazódó, mégis szürreális, furcsa, sajátos geometriát érvényesítő, különös világa közös kiállításokon, alkotótáborokban már joggal szerzett több hívet számára.
Szabó Csongor még egyetemista, erre is, arra is tapogatózik, még teljes szélességben előtte a pálya, nem döntötte el, melyik a legjárhatóbb út, amit választania kell, de őt is bőven felvértezték talentumokkal. A kiállításon bemutatott plasztikái, origamiszerű ötletes formabravúrjai jogos elismerést váltanak ki a nézőkben.
(N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)

„Az Úr legteljesebb, legkifogástalanabb szolgája”
Márton Áron püspököt méltatta ezekkel a szavakkal Szent II. János Pál pápa az erdélyi főpásztor nyugdíjba vonulási kérelmét jóváhagyó táviratában. Ezeket a szavakat idézte ft. Szilvágyi Zsolt kanonok, temesvár-józsefvárosi plébános is azon az imával, előadással és filmvetítéssel egybekötött megemlékezésen, amelyet szeptember 29-én, csütörtökön, Márton Áron halálának idei évfordulóján délután 6 órakor tartottak a helyi plébánia közösségi termében. Mint azt a lelkipásztor elmondta, ezen a napon, ebben az órában a világ több pontján gyertyagyújtással emlékeztek a példás életű főpásztorra, az erdélyi egyházmegye 74. püspökére, aki 1938 decemberétől 1980 áprilisáig foglalta el a gyulafehérvári főpásztori széket.
– „Emberkatedrális” volt, írta Márton Áronról Illyés Gyula költő, megtörhetetlen fenyő, mint az a püspöki címerében is szerepel – fogalmazott a megemlékezés kezdetén ft. Szilvágyi Zsolt plébános, majd a vetítővásznon peregni kezdtek A Hegy – Mozaikképek Márton Áron életéből című dokumentumfilm képkockái. A Nagy Zoltán hittanár által szerkesztett és összeállított dokumentumfilm részletesen mutatta be a Csíkszentdomokoson székely földművelő családba született püspök gyermekkorát, tanulóéveit, papi pályáját, továbbá a kommunista diktatúra éveiben elszenvedett megpróbáltatásokat, a rabság, illetve a több mint egy évtizedes házi őrizet idejét.
A vetített filmkockák kiegészítéseként Marty Gábor egyháztanácsos tartott átfogó előadást Márton Áron főpásztorról. – Negyvenkét évesen lett püspök, főpásztorrá a kolozsvári Szent Mihály-templomban szentelték, püspöki jelmondata: „Non recuso laborem” vagyis nem futamodom meg a munkától, amely akár így is értelmezhető: nem utasítom el a nehézségeket, a szenvedést. És valóban, Márton Áront a börtönévek, az akkori hatalom zaklatása sem törte meg, semmiféle megalkuvásra vagy szabadságáért cserébe megszabott feltétel elfogadására nem volt hajlandó – hangzott el a tartalmas előadásban. Végezetül Marty Gábor az erdélyi főpásztor utolsó körleveléből idézett: „Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül.”
Ezt követően Szekernyés Irén ny. tanárnő osztotta meg Márton Áron püspökhöz fűződő személyes élményeit. – Kislányként egy bérmaútja alkalmával láttam őt először Csíkdelnén, amikor magam is a bérmálkozók csoportjában álltam. Utoljára pedig 1970-ben, amikor emelvény híján egy székre állva beszélt az egybegyűlt hívekhez. Akkor már a lányom is velem volt, így ő is láthatta Erdély nagy püspökét – mondotta Szekernyés Irén tanárnő, aki a visszaemlékezése végén kérte az egybegyűlteket, imádkozzanak Márton Áron boldoggá avatásáért.
A megemlékezés imával zárult. A Miatyánk mellett a hívek közösen mondták el azt az imát is, amelyet, mint azt ft. Szilvágyi Zsolt plébános említette, a teológiai hallgatók is gyakran imádkoznak: „Istenünk, te Áron püspököt arra választottad ki, hogy igazságodnak őre, az üldözötteknek védelmezője és népednek jó pásztora legyen. Add, hogy mielőbb szentjeid között tisztelhessük, tanítása és példája világító jel legyen mindannyiunk számára. Ámen.”
Nyugati Jelen (Arad)

Birtokba veszik a főteret a Temesvári Magyar Napok szervezői
„Szeretnénk megmutatni a többségi lakosságnak a magyar kultúrát”
Lázas készülődés folyt pénteken délelőtt a temesvári Opera téren, ahol „sátrat bontottak” az első Temesvári Magyar Napok szervezői, a nagyszínpadon kipróbálták a hangosítást, benépesültek a faházikók, felállították a lacikonyhákat, a hagyományos kézművestermékeket forgalmazó standokat. A péntek délután rajtoló háromnapos rendezvénysorozat fő támogatója, a Nemzetpolitikai Államtitkárság nevében Potápi Árpád államtitkár tartott sajtótájékoztatót a főtéri óra tőszomszédságában.
A szervezők nevében Tamás Péter tiszteletbeli konzul köszönte meg Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkárnak a támogatást, amely nélkül nem jöhetett volna létre a rendezvénysorozat. „Ez a rendezvény a Kolozsvári Magyar Napok mintájára jött létre, ott hetedik alkalommal rendezték meg az idén, itt első alkalommal – nyilatkozta a sajtó képviselőinek Potápi Árpád államtitkár úr. – A rendezvények fő szervezője a Várbástya Egyesület, amelynek 28 tagja van és akik különböző szervezeteket, egyesületeket, intézményeket jelenítenek meg, illetve képviselnek. Széles civil összefogáson alapul az eseménysorozat, ezért is gondolta a magyar kormány, a Nemzetpolitikai Államtitkárságán keresztül, hogy támogatja ezt a rendezvényt. Reméljük, hogy sikerül megmutatni, nem csak az itteni magyaroknak, hanem a többségi lakosságnak is a magyar kultúrát, az itteni magyarságot. Szeretnénk, ha ez a rendezvénysorozat a többnemzetiségű Temesvár kulturális életének kiemelt rendezvénye lenne szeptemberben.”
Az első Temesvári Magyar Napokra két héttel az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésének kihirdetése után kerül sor. „Nagyon örülök annak, hogy a magyarság számára is nagyon fontos város kapta meg ezt a címet – nyilatkozta Potápi Árpád. – Temesvár az újkori történelemben többnemzetiségű város, amelyet magukénak vallhatják a németek, a románok, a magyarok, de a szerbek, a bolgárok és a többi itt élő nemzetiség is. A temesvári magyarok aránya ma már csak 5-10 százalék közé tehető, de nagyon remélem, hogy a kulturális életben és a gazdasági életben ennél fontosabb a magyarság szerepe. Temesvár 2021-ben lesz Európa Kulturális Fővárosa, ezt hosszas előkészítő munka előzi majd meg, aminek a gyümölcse talán nem is 2021-ben, hanem a következő években fog beérni. Ez meg fog mutatkozni intézmények, épületek, terek, rendezvénytereknek a felújításában, ami a külső szemlélőnek látványos, ugyanakkor fontos, hogy magával a rendezvénysorozattal ne csak maga a város tudjon bemutatkozni, hanem az egész régió, a történelmi Bánság. Ez jó alkalom lesz arra, hogy Temesvár mellett Arad, Szeged, Hódmezővásárhely, Nagybecskerek, Nagykikinda, Lugos, Resicabánya is megmutassa magát, és a román kultúra mellett a magyar, a német, a szerb, a bolgár, a szlovák, a cseh kultúra is bemutatkozhasson.”
A sajtótájékoztatón azt is megtudtuk: Temesvár központjában az utóbbi száz évben nem volt ilyen többnapos szabadtéri magyar rendezvény, ahol hangosan zenghet a magyar szó, a magyar dal, méghozzá rendőrségi-csendőrségi védelem, biztosítás mellett. Tamás Péter, a fő szervező Várbástya Egyesület elnöke a Nyugati Jelennek elmondta: itt a Bánságban egyértelműen pozitív fogadtatásra számít a többségi román lakosság részéről, mert erről a vidékről nagyon sokan járnak át Szegedre, Makóra, Budapestre, a Balatonra és nagyra értékelik a magyar gasztronómiát, a fürdőket, a magyar vendéglátást. A Temesvári Magyar Napok költségvetéséről csak annyit tudtunk meg, hogy a példaképül szolgáló kolozsvári rendezvénysorozat költségeinek az egynyolcadánál tartanak a szervezők, de az összeg még nem végleges. 
A pénteken 17.30 órától kezdődött megnyitóünnepség után 19 órakor a Csárdáskirálynő 100. operettelőadására invitálják a temesváriakat (és nem csak) a szervezők. 20.30 órától néptánc-találkozó, és kiállításmegnyitó volt a kínálatban, 22.30-tól táncház a magyar színházban. Szombaton és vasárnap délelőtt 10 órától éjfél utánig zajlanak a programok: délelőttönként családi és gyermekprogramok, tematikus városnéző séták, délután harcművészeti bemutatók, könyvbemutatók, színházi és bábelőadások, bor-, sör- és pálinkakóstolók, koncertek stb. Részletes program a www.temesvarimagyarnapok.ro honlapon, illetve a közösségi oldalon.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

Tizenhárom év a Szabadságnál, tizenhárom év távlatából
Dózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”
FOLYTATÁS SZEPTEMBER 30-I LAPSZÁMUNKBÓL
– Néhány órával később pedig eljutott az olvasókhoz a legelső Szabadság, benne többek között Cs. Gyimesi Éva cikkével is, aki azt írta: „sírva nevetünk, nevetve sírunk, hogy megérhettük ezt is. Hogy Karácsonyra a SZABADSÁGGAL, eljött az Igazság napja”. Kétségtelen, hogy örömteli pillanat volt ez a szerkesztőség tagjai számára és az olvasók körében egyaránt, de ugye hozzászokhattunk ahhoz, hogy a legnagyobb örömben sem hiányozhat a fejcsóválás, az elmarasztalás. Voltak-e akkoriban ilyen vélemények?
– Persze, volt, aki felháborodott, közöltük is a szövegét: mit keresnek ezek a nevek a lapban, hát olvastuk őket addig is, amíg még Ceauşescu élt?! Ki onnan mindenkit, és tessék új szerkesztőséget alapítani – valami ilyesmire ösztönöztek bennünket. Ami pedig a szerkesztőség tagjait illeti, idővel nyilván cserélődtek az emberek, a munkatársak többsége nyugdíjba vonult, és újak jöttek a helyükbe, sok minden történt. Olyan emberek is megfordultak, akik megpróbálták ráerőszakolni a saját álláspontjukat bizonyos helyzetekre, azt viszont pozitívumnak tartom, hogy a lapnak, mindennek ellenére, sikerült megőriznie a mértéktartását. Soha nem váltott ki olyan reakciót, ami esetleg kellemetlen helyzetbe hozta volna a szerkesztőséget.
– Nem fenékig tejfel az újságírás és egy szerkesztőség működése, ez nyilvánvaló, viszont érdekelne, hogy a kilencvenes években, amikor még nap mint nap része volt ennek a taposómalomnak, hogyan tapasztalta, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie aSzabadságnak?
– Adott pillanatban a Szabadságot is rá akarták venni, hogy hódoljon be a magyarországi Inform Média nevű médiatrösztnek, és adja fel a függetlenségét. Ez szerencsére nem történt meg, bár egyeseknek nagyon is tetszett volna. A másik fő gond, amivel már a kilencvenes években szembe kellett nézni, hogy elkezdett beszűkülni a terjesztés, és sokan lemondták a lapot. Azok a nyugdíjasok, akik korábban eltartották, a kilencvenes évekre elszegényedtek, és már nem tudtak előfizetni. Ez magával hozta, hogy önerőből szinte lehetetlen fenntartani az újságot, nem beszélve a munkatársak anyagi honorálásáról – ha pedig kevés a fizetés, akkor olyan a hozzáállás is, sajnos. Én ezt nem érzem, mert 2003-ban kiléptem, akkor volt egy műtétem, utoljára már csak tisztafejként dolgoztam, fél normával. Azután is hívtak vissza, de nem tudtam vállalni, a feleségem állapota is egyre inkább romlott. Visszatekintve, úgy érzem, jó, hogy így döntöttem. Azóta párszor még felhívtam a figyelmüket egy-két hibára, és nem föltétlenül vették jó néven. A másik dolog, hogy néhány kolléga esetében nem láttam megnyilvánulni a laphoz való kötődést, az érdekkapcsolódást, és ez időnként elszomorított…
– Mert mindenkinek ott a család, kevés a fizetés, megannyi magyarázatot lehet találni…
– Nézze, az ötvenes, hatvanas években is mindenkinek kijutott a problémákból, de amikor a lapról volt szó, akkor teljes odaadással dolgoztunk. Egy történet mindenképp ide kívánkozik, hogy érthető legyen, miről beszélek. Ha úgy tetszik, ezek az események is befolyásolták, hogy 1989 decemberében, egyik napról a másikra megjelenhetett a Szabadság. 1968-ban konfliktusba kerültem a városi pártbizottság első titkárával, Bucşa Remusszal, neki is „köszönhetjük” amúgy kincses városunk nevének Napoca toldalékkal való kiegészítését. Egyik nap telefonon értesítettek, hogy dél körül rövid gyűlésre hívják össze a két lap, az Igazság és a Făclia pártalapszervezetek büróit és a lapok főszerkesztőit. Átmentünk a Făcliához. Bucşa Remus és az értünk felelős pártinstruktor fogadott, de jelen volt ”¨ is, a megyei pártbizottság propaganda és agitációs osztályának vezetője, zsdánovi exaspiráns és Mihalcea Aurelia, azaz Varga Aranka, a megyei pártbizottság sajtómegbízottja.
Bucşa rövid bevezetőként közölte, hogy a városi pártbizottság bürója elhatározta a két lap alapszervezeteinek egyesítését. Az egyesítést a két alapszervezet tagságának kell határozatban „kérnie” a városi pártbizottság bürójától, és meg is indokolta az elképzelését: fölösleges a külön-külön alapszervezet, együtt eredményesebb munkát tudunk kifejteni, és jobban megismerjük egymást. Kinek van hozzászólnivalója, tette fel a szokványos kérdést.
Vállaltam a vita megnyitását, és leszögeztem, hogy nem értek egyet az indítvánnyal. Magyarázatomat a szervezeti szabályzat azon előírására alapoztam, amely eldönti, hogy pártalapszervezetet munkahely szerint kell létrehozni. Az indítvány ezzel szöges ellentétben volt. Elmondtam, hogy az Igazság alapszervezetében a gyűlések magyarul folynak, a dokumentumokat is anyanyelvünkön készítjük, a pártoktatás, a továbbképzés is úgy zajlik, mindez az ideológiai kérdések jobb megértése, alaposabb megismerése, munkánk során történő felhasználása miatt is fölöttébb indokolt. Bucşa rám ripakodott: „Măi mustăciosule (te, bajuszos), mit képzelsz, mi nem ismerjük a szervezeti szabályzatot? Értsétek meg, ez jól átgondolt, új irányzat, amit el kell fogadnotok!” Felháborodottan replikáztam, hogy ne gúnyolódjon, van nekem tisztességes nevem, és különben is, nem bokszmeccsen vagyunk, hogy így beszéljen velem. Különben tegeződtünk, régebbről ismertük egymást, de ilyen gyűléseken illett betartani a szabályt.
Szerencsémre utánam Ion Arcaş, a Făclia alapszerveze-tének titkárhelyettese kért szót, és bejelentette, hogy ő sem ért egyet az egyesítéssel. „Ce dumnezeu (mi az isten), ti összebeszéltetek a párthatározat ellen?”, kérdezte Bucşa, mire Arcaş csak annyit válaszolt: senki sem értesített előre a gyűlés témájáról, így nem volt miről összebeszéljünk. „Itt és most szembesültünk első kézből a témával. Egyébként, amit kollégámmal – talán elvtársad, vetette gúnyosan közbe Bucşa – elmondtunk, az egyéni vélemény, a kérdésről az alapszervezetek tagságának kell kimondania a végső szót.” „Ez így igaz, de teszünk mi róla, hogy a felsőbb szerv véleménye érvényesüljön”, fejezte be Bucşa a vitát.
Kovács András főszerkesztőm csak néhány szót szólt, kifejezte meggyőződését, hogy a jelenlegi forma eddig jól működött, nem tartja indokoltnak a változtatást. Szabó Sándor nem vett részt a vitában, csupán bejelentette: tájékoztatja a megyei pártbizottságot a javaslat fogadásáról. Aztán napok múlva Crişan Adalbert, a megyei szervezési titkár telefonált, és megnyugtatott: maradunk a külön alapszervezetekkel.
– Ez a része inkább „előtérben” zajlott, de mi minden rejlett a dolgok mögött, melyek voltak ennek az elképzelésnek a mozgatórugói az adott helyzetben?
– A témafelvetés elsősorban ellenünk irányult: kis magyar szigetecske voltunk a városi pártszervezetben, és ez zavarta Bucşát. Nekünk az Igazságnál nagy nehézséget jelentett volna a „közös”, mert ott csak románul fejezhettük volna ki magunkat, ami egyeseknek nem lett volna könnyű, de különben is, egyetlen porcikánk sem kívánta a vegyülést a szomszéd lap munkatársaival. Ők más okból ellenezték az egyesülést: nem akarták kiteregetni a szennyesüket, nagymérvű alkoholizmusukat és az ebből fakadó erkölcsi romlást, a sok kilengést, fegyelmezetlenséget. Ezek a kendőzött problémák állították mellénk őket az egységes álláspont meghozatalában. Kiküldött megfigyelő aktivisták jelenlétében tartott alapszervezeti közgyűléseinken a tagság egyöntetűen elvetette a városi pártszerv indítványát. Ezzel a döntéssel magunkra/magamra haragítottuk elsősorban a kezdeményező Bucşát, de voltak ott mások is, akik nem nézték jó szemmel a „függetlenségünket”.
– Pontosan mi történt ezután?
– Rövidesen lecsapott rám Bucşa bosszúja. A következő választási közgyűlésen megjelent küldött, akit Bucşa előtte jól felkészített, úgy manőverezett a jelöltlista összeállítása során, hogy én lemaradjak róla. Így végül megszabadultam tízévnyi alapszervezeti titkárságtól, és egyben a városi pártbizottsági póttagságtól, ami nemcsak terhes volt, de a szabadidőmet is igénybe vette. Leváltásomért amúgy hálás voltam Bucşának, de ezt soha nem közöltem vele.
Az alapszervezeti titkár pozíciójától való mentesítés mellé kaptam egy szakmai pofont is: a főszerkesztő közölte, hogy a nyugdíjba vonuló Erős László külpolitikus helyét felsőbb javaslatra nekem kell átvennem, így megszűnik a rovatvezetői tisztségem. Ennek következtében a rovatvezetői fizetésem különbözetét is az utódomnak, Kiss Sőni Erzsébetnek adják, én pedig csak főmunkatársi besorolásért járó javadalmazást kapok. Mit mondjak, ezt nem vártam volna a szerkesztőség vezetőségétől, de az is lehet, hogy összefüggött a lecserélésem a Bucşával való konfliktusommal. Örvendtem annak, hogy a külpolitikához kerültem, ami sokkal nyugodtabb körülményeket biztosított, nem kellett terepre mennem, és többet lehettem a családommal; nem örvendtem viszont a fizetési besorolásom megváltoztatásának, így néhány száz lejjel kevesebb jutott a családi kasszába. A pénzmegvonáson túltettem magam, a leváltásomon sokat gyötrődtem, de el kellett fogadnom. Az emésztett, hogy a felettes szervekkel szembeni jogos magatartásom miatt jártak el így velem, viszont elégtétellel töltött el, hogy kicsi magyar közösségünk felszámolását megakadályoztuk.
Többé nem is kísérleteztek velünk. Így őriztük a függetlenségünket további 21 éven át, amikor a múltat és vele a pártot is elsöpörte a ’89-es decemberi rendszerváltó „forradalom”. Én voltam a szenvedő alany, engem rugdostak, de az alapszervezet megmaradt külön, a lap is megmaradt külön, és ennek köszönhetjük, hogy Szabadság is lehetett. Mert ha egyetlen „fordított” lap lett volna 1989. december 22-ig, akkor a Szabadság nem jelent volna meg, és nem lenne Kolozsvár magyarságának ez a kiváltsága, hogy immár 27. éve van magyar nyelvű napisajtója.
– Sokat kellett nyelni 37 éven keresztül, mondjuk ki…
– Volt, sok volt…
FERENCZ ZSOLT
 FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár),

Hitélet – Bujkás lelkészavató Zsobokon
Szeptember utolsó vasárnapján ünnepi népviseletbe öltözött emberek lepték el Zsobok utcáit. Nem mindennapi eseményre hívogatott a harang e napon, amelyhez fogható negyed évszázada volt utoljára a zsobokiak életében. A falu új lelkészének, Barta István Zsoltnak a beiktatási ünnepségére gyülekeztek.
A templom teljesen megtelt, sok helyen három generáció hölgytagjai egymás mellett foglalták el helyeiket a folyamatos tűzvész pusztítások után 1911-ben harmadszor is újjáépített templom padsoraiban. Egy ilyen nagyszabású esemény alkalmával a falu összes lakosa igyekezett ott lenni az istentiszteleten, így a meghívottakkal együtt közel 300-an voltak tanúi a jeles eseménynek.
BECSKE ADRIENN
Szabadság (Kolozsvár),

Sütő Andrásra emlékeztek halálának 10. évfordulóján
Halálának 10. évfordulóján Sütő Andrásra emlékezett péntek délután az író nevét viselő baráti társaság a marosvásárhelyi református temetőben.
Sírjánál Demeter József lelkész, a Sütő András Baráti Társaság elnöke beszélt. Felidézte: egy évtizeddel ezelőtt nagyon sokan állták körül a sírt, amelyhez ma már csak a szűk baráti kör tagjai jöttek el leróni tiszteletüket. A református lelkipásztor úgy fogalmazott: „tudjuk, ki volt Sütő András és mit hagyott ránk, és azt is, hogy az eltelt tíz év alatt mi történt vele” – utalva az irodalmi munkásságát negatívan megítélő véleményekre.
Demeter József szerint egyre kevésbé van benne a köztudatban Sütő András, sőt már a legújabb magyar irodalmi lexikonban sem szerepel a neve. „Számunkra mégis létezik” – hangsúlyozta a baráti társaság elnöke, Demeter József, hozzátéve, úgy érzi, amíg lesz magyar ember a földön, addig lesz Sütő Andrásnak is olvasója. „Hisszük, hogy nem hiábavaló a munkánk, megpróbálunk szembemenni az árral, ami őt próbálja elsodorni” – fogalmazott a baráti kör elnöke.
A rövid megemlékezés a Sütő András kedvenc zsoltára, a Tebenned bíztunk kezdetű zsoltár eléneklésével ért véget. A legvégén a jelenlevők koszorút helyeztek el a síremléken.
Október 9-én, vasárnap Pusztakamaráson, az író szülőfalujában is tartanak egy megemlékezést, Sütő András szülői házánál, ahol az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület jóvoltából felújították a ház után a régi nyári konyhát és az udvaron álló kútkávát is. 
Antal Erika
maszol.ro,

Autonómia, szeparatizmus, vagy amit akartok
Vitathatatlanul hiánypótló a Rise Project oknyomozó portál munkássága Romániában – de az Autonómia és petárdák című, a HVIM-ről szóló dokumentumfilmjük csalódást okoz.
„Egy fantomszervezet, amely több száz székely fiatalt vonzott köreibe Erdélyben. Az utóbbi években vezetői tüntetéseket térítettek el, összetűzésbe kerültek a csendőrséggel, házi készítésű bombát akartak robbantani egy katonai parádé kellős közepében, s levegőbe akartak röpíteni egy gázvezetéket, mely összeköti Erdélyt az ország többi részével. HVIM néven ismertek, azaz Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomként” – így kezdődik a felvezetője annak a dokumentumfilmnek, amely sajnálatos módon nemcsak a tényeket és a még le nem zárult bírósági tárgyaláson vizsgált vádakat, hanem a revizionizmust, szeparatizmust és az autonómiatörekvéseket is összemossa. 
Azt ígéri, leleplezi a mozgalom hátterében álló érdekeket, „a Budapest-Moszkva tengelyt”, de közben, még ha akaratlanul is, a magyarokkal és főleg a székelyekkel kapcsolatos sztereotípiákra erősít rá. 
Más kérdés, hogy ebben mennyire ludas az a kommunikációs gyakorlat, amelyet a székely autonómiatörekvéseket zászlajára tűző szervezetek alkalmaznak a román közvélemény és média felé. Ha ők sem magyarázzák el – ha kell, újra meg újra – koherens módon, hogy mi az autonómiatörekvések lényege, és ők maguk sem választják le ezekről az Erdély és/vagy Székelyföld elcsatolását és Nagy-Magyarországot vizionáló szeparatista diskurzusokat, hanem párhuzamosan tolják a kettőt, akkor álságos azon csodálkozni, miért „nem értik a románok”, voltaképpen mi is a céljuk.  A román néző a filmből annyit tud meg, hogy a HVIM célja Nagy-Magyarország visszaállítása, de addig is a legreálisabb célt, a székelyföldi területi autonómiát támogatják – de hogy ez utóbbi miről is szól, az nem derül ki, csak annyit közölnek, hogy az „autonómiaterveket” titkos, zárt táborokban vitatják meg a HVIM-esek, ahol többek között katonai kiképzés folyik. 
Autonomisták, szeparatisták, vagy valami ilyesmi: a HVIM-től az SZNT-n keresztül a református egyházig  Az Autonómia és petárdák című dokumentumfilmjében a Rise Project többek között próbálja összefoglalni a szélsőjobboldali szervezet közvetett magyar állami finanszírozásáról korábban már az Átlátszó Erdély által kikért és közölt adatokat, és melléje teszi, hogy az autonómiamozgalmat felvállaló Székely Nemzeti Tanács (SZNT) is kap magyar állami támogatást elsősorban a tömegrendezvényeik logisztikai költségeire. A március 10-i Székely Szabadság Napjáról közölnek képsorokat, a békésnek indult rendezvény kapcsán a HVIM tagjait teszik felelőssé mind az „Autonómiát!” skandálásért, mind pedig a csendőrökkel való összetűzésért (mintha a két showelemet egy lapon lehetne emlegetni). Szőcs Zoltánt láthatjuk egy pár másodperces részleten, amint magából kikelve üvölti valakinek (feltehetően egy csendőrnek), hogy „Megöllek”. A nyomaték kedvéért ez a jelenet kétszer is megismétlődik a filmben. 
A Rise Project dokumentumfilmje nagyjából próbálja összefoglalni mindazt, ami a magyar radikális szervezetekről az utóbbi időszakban a magyar oknyomozó portálokon megjelent. Emellett a Beke István és Szőcs Zoltán elleni vádiratból idéznek bőségesen. A terrorizmussal vádolt két kézdivásárhelyi HVIM-es vezetőről gyakorlatilag ugyanazt elmondják, mint a DIICOT, kvázi tényként kezelik, hogy bombamerényletet terveztek. Ugyanakkor a Beke és később Szőcs letartóztatásának megszüntetését követelő, spontán kézdivásárhelyi tüntetésekről azt sugallják, megszervezésüket a Jobbik pénzelte. 
A filmben megjelenik a Bethlen Gábor Alap, amely autonomista szervezeteket is támogat Erdélyben, Semjén Zsolt, aki Kézdivásárhelyen egy ünnepség keretében hatalmas székely zászlót vont föl „Beke István és Szőcs Zoltán jelenlétében”, illetve a református egyház és Kató Béla, mint az autonómiaprojekt támogatói és a HVIM kvázi partnerei. Tény, hogy a Jobbik és a HVIM Marosvásárhelyen a református egyház adminisztrálása alá tartozó vár épületében szervezett találkozót Beke és Szőcs letartóztatása után, mindazonáltal a filmben szereplő szervezeteket és személyeket túlságosan leegyszerűsítő módon hozzák kapcsolatba egymással. 
A Rise szerint a HVIM „legaktívabb sejtje” a kézdivásárhelyi, ahonnan Beke István, Szőcs Zoltán és testvére, a HVIM jelenlegi erdélyi elnöke, Szőcs Csongor irányítja a „fantomszervezet” aktivitását. A szervezet második embere a nagyváradi Lokodi Ferenc Attila, aki sokáig elnöke is volt a HVIM-nek. A szervezet tagjai közt kisvállalkozók és állami alkalmazottak egyaránt vannak, mint ahogy a helyi politikai szerepvállalás sem idegen tőlük. 
Az orosz kapcsolat 
A Rise Project riporterei azért nevezik fantomszervezetnek a HVIM-et, mert azt hivatalosan Romániában soha nem jegyezték be. Felelevenítik, hogy az alapítók Magyarországon élnek, és nemkívánatos személyekként ki vannak tiltva Románia, Szerbia és Szlovákia területéről – Toroczkai Lászlóról és Zagyva György Gyuláról van szó, akik a maguk során időközben a Jobbik soraiba integrálódtak, előbbi Ásotthalom polgármestere a szélsőjobboldali párt színeiben, utóbbi pedig képviselő volt négy évig az Országgyűlésben. A Jobbik és a HVIM között szoros kapcsolat van – erősíti meg ezt Szőcs Csongor is, a HVIM erdélyi elnöke a filmben, aki azt sem tagadja, az ukrajnai konfliktusban a HVIM Oroszország álláspontjával szimpatizál. 
A legaktívabb HVIM-esek az Avram Iancu-bábu égetéséről Románia-szerte hírhedt Csibi Barnával együtt érdekeltek egy zászlókkal, Nagy-Magyarország- és Székelyföld-térképekkel, ultranacionalista magyar írók könyveivel és Nagy-Magyarország-térképes ruhaneművel kereskedő vállalkozásban – írják. Márpedig Csibi – aki közben 2013-ban Ukrajnába (Káprátaljára) költözött és ott bloggerkedik – még 2014-ben azt nyilatkozta a Rise-nak, Moszkva szövetségeseket keres a Székelyföldön, és hogy Oroszország támogatja „Székelyföld függetlenségét”. 
A Rise Project az orosz kapcsolatot egy másik mellékszállal is igyekszik alátámasztani, és behozza a képbe a CIS-EMO nevű, egy orosz házaspár által alapított civil szervezetet, amely választási megfigyelésekkel foglalkozott nemzetközi szinten. Ugyancsak hozzájuk köthető a European Center for Geopolitical Analysis nevű szervezet is. A Kochetkov házaspár mellett ennek dolgozott egy Mateusz Piskorski nevű volt lengyel parlamenti képviselő is, akit aztán később azzal vádoltak meg, hogy Oroszországnak kémkedik. Ezek a személyek a Kreml-közeli médiában gyakran megszólaltak szakértőként – emeli ki a Rise Project cikke. Egy volt belga parlamenti képviselő, Luc Michel, EU-ellenes politikus és franciaországi szélsőséges politikai mozgalmak támogatója is része a csapatnak, akinek a birtokában van egy könyvkiadó-hálózat is (például a brüsszeli Centre Multimedia l’ASBL), mely „az orosz expanzió politikáját” népszerűsíti. 
A négy „szakértőt” már többször vádolta a nyugati sajtó azzal, hogy Vlagyimir Putyint és külpolitikáját támogatja, sőt, attól sem riadnak vissza, hogy az általuk megfigyelt választásokról az orosz érdekeknek megfelelően jelentsék ki, hogy demokratikusak voltak vagy sem. Az általuk delegált személyek nagy múltú nyugati demokráciák független megfigyelőiként jelennek meg az orosz sajtóban, amint nyilatkoznak ezekről a választásokról, de közben a háttérben egy nagyobb játszma zajlik. A külföldi megfigyelőket ugyanis többnyire nyugati országok – például Anglia vagy Franciaország – szélsőjobboldali politikai alakulataiból toborozzák, amelyek egyébként a maguk részéről orosz finanszírozást kapnak működésükhöz – hivatkozik a Rise Project több, a témát kutató szociológus megfigyeléseire. 
De hogy kapcsolódik mindez a HVIM-hez? Ezek a „szakértők” szeparatista régiókról – mint amilyen Abházia, Dél-Oszétia, Transznisztria, Donyeck – szoktak nyilatkozgatni. Például ők monitorizálták a 2011-es transznisztriai választásokat is. Ugyanakkor 2011-ben az abháziai választásokkor többek között Zagyva György Gyulát és más jobbikos politikusokat is alkalmazták választási megfigyelőként. Ezt egy interjúban maga Zagyva mondta el a romániai oknyomozóknak még 2014-ben, ám utólag korrigálta nyilatkozatát, és azt állította, nem a European Center for Geopolitical Analysis, hanem a budapesti Országgyűlés képviseletében utazott a Grúziától elszakadt tartományba. A másik szál, hogy több jobbikos politikus – maga Vona Gábor pártelnök is – részt vesz gyanús Kreml-párti tanácskozásokon, eseményeken. Kovács Béla jobbikos politikus is feltűnik, akit Oroszországnak történő kémkedéssel vádoltak Magyarországon. 
A HVIM-hez köthető jobbikos politikusok illegális függetlenségi népszavazásokon játszott megfigyelői szerepe és oroszbarátsága összefügg azzal, hogy ezeket a szeparatista régiókat kvázi precedensként akarják felhasználni a székelyföldi autonómiamozgalomban – vonja le a következtetést a dokumentumfilm. Ezt Szőcs Csongor is megerősíti olyan értelemben, hogy az idegen elnyomás alatt álló népek közös érdekéről beszél a filmben. Bekerül a képsorok közé az SZNT skóciai függetlenségi népszavazást támogató szórólapja is, valamint elhangzik, hogy ugyanezek a körök ebből az okból a Brexitre is rokonszenvvel tekintenek. 
A SRI által közzétett lehallgatási jegyzőkönyvek alapján is előkerül a feltételezett orosz finanszírozás, és közzéteszik annak a személynek a nevét, akivel Szőcs Zoltán állítólag erről beszélgetett. Sebestyén Teleki István mondta tehát állítólag azt, hogy az oroszok biztosan támogatnák a HVIM-et, de arra várnak, hogy a szervezet bebizonyítsa, hogy „erős”, amely „már fel tud mutatni valamit”. Sebestyén Teleki István Svájcban él, és hozzá kötik a HVIM tagjai által forgatott, „A magyar szabadságharcos kézikönyve” című, szabotázstechnikákról is leírást adó könyv szerzőségét. 
Nemrég a Maszol közölt terjedelmes cikket Sebestyén-Teleki István és a jelenleg házi őrizetben lévő két HVIM-es vezető kapcsolatáról. Eszerint a vádiratban „az erdélyi HVIM-vezetők mentora”-ként említett Sebestyén-Teleki ténylegesen találkozott HVIM-esekkel 2015. augusztus 19-én, amikor először lehallgatták a HVIM tagjait – bár Beke István a találkozón nem volt jelen –, és hogy ezzel kapcsolatban a svájci hatóságok kihallgatták. Rákérdeztek egy esetleges romániai fegyveres ellenállás szervezésére, amit Sebestyén határozottan cáfolt. 
A férfi a Maszol kérdésére közölte, kétségbe vonja a vádiratban ismertetett lehallgatási jegyzőkönyv valódiságát, szerinte a dokumentumban valótlanságok is szerepelnek; azt mondta, bár már nem emlékszik pontosan arra, hogy ki mit mondott a találkozón, de szerinte semmi olyan nem hangzott el, ami „veszélyes” lenne. Sebestyén-Teleki István kapcsán a Maszol levélben kért információkat a DIICOT-tól, de a választ elutasították arra hivatkozva, hogy azok nem közérdekű információk. 
Lehallgatásból rádiójáték 
Ami a Rise Project dokumentumfilmjében talán leginkább zavaró, hogy a Szőcs Zoltán és Sebestyén-Teleki István, Szőcs Csongor, valamint egy meg nem nevezett HVIM-tag között a lehallgatási jegyzőkönyvek szerint elhangzott párbeszédeket rádiójáték-szerűen felolvassák, románul. A Beke család és számos, a HVIM-mel nem feltétlenül szimpatizáló, viszont a terrorvádat nem eléggé megalapozottnak tartó személy hívta fel már arra a figyelmet, hogy a kulcsfontosságú bizonyítéknak tekintett állítólagos hangfelvételt közzé kellene tenni, vagy nemcsak a román fordítást, hanem legalább a magyar átiratot, ugyanis korábban számos esetben volt már arra példa, hogy magyarról románra tolmácsolás közben félrefordítottak szövegeket. Többen úgy vélik, az lenne igazán oknyomozói teljesítmény, ha ezeket a hangfelvételeket megszereznék, és legalább magyar átiratban közzétennék.  A dokumentumfilm epilógusában Sipos Zoltán, az Átlátszó Erdély alapítója – a magyarországi finanszírozásokat feltáró oknyomozó anyagok szerzője – annyiban árnyalja a kibontakozó képet, hogy a román hatóságok Beke- és Szőcs-ügyben tanúsított eljárását bírálja. A román hatóságok annyit értek el, hogy a HVIM eltűnt a közéletből és a közösségi hálózatokról, viszont nagyban nőtt a népszerűségük, letartóztatott vezetőit egyre többen mártíroknak tekintik; dilettáns szervezetből a HVIM valószínűleg valami sokkal veszélyesebbé alakul át ezek után – nyilatkozta Sipos.
B. D. T.
[Bakk-Dávid Tímea]
Transindex.ro,

A hatóságok elszabotálták a transzilvanisták találkozóját Kolozsváron
Mihály vajda szobra helyett csak egy gyorsétterem előtti járdán demonstrálhattak volna.
A transzilvanisták harmadik találkozójának színhelye volt péntek délután a kolozsvári Széchenyi/Mihai Viteazul tér, amint arról korábban beszámoltunk – azaz csak lett volna.
A Főtér munkatársa a meghirdetett időpont előtt megjelent a helyszínen, de csak pár lézengő rendőrt (a hozzájuk tartozó rendőrautóval) és járókelőt talált ott.
Munkatársunk több mint félórányi kitartó várakozás után, a rendőrökkel együtt elhagyta a teret.
Később kiderült, hogy mi történt. Fancsali Ernő szervező a Facebookon közzétett bejegyzésében számolt be arról, hogy miután a rendőrség, csendőrség és az önkormányzat képviselőiből álló bizottság engedélyezte az eseményt, az utolsó pillanatban váratlanul mégis módosították az engedélyt, és „egy félreeső helyre” engedélyezték a találkozót.
Mint megtudtuk, ez a félreeső hely a tér másik felén lévő McDonald's gyorsétterem előtti járdát jelentette, amely a legjobb indulattal sem számít utcai rendezvények megtartására alkalmas helyszínnek.
Fancsali telefonon jelezte, hogy nem fogadja el a helyszínmódosítást. Az esemény előtt az utólag modosított helyszínre ment, egyeztetni a karhatalmi erőkkel, akiktől azt a választ kapta, hogy amennyiben a Széchenyi térre megy, megbüntetik, de még mielőtt odaérne, előállítják. Ezért azt javasolták, telefonon jelezze az érintettekkel a módosulást, amit ő részben meg is tett – többen viszont, akik az eredeti helyszínre érkeztek, hazamentek, mert senkit nem találtak ott. Az eseményt végül lefújták, és azokkal a résztvevőkkel, akiket sikerült összeszedniük, a demonstráció utánra betervezett zártkörű eseményre távoztak.
Arra a kérdésünkre, hogy milyen indoklással módosították az engedélyt, Fancsali elmondta: semmilyen indoklást nem kapott, a helyszínen lévő csendőrök és rendőrök sem tudtak magyarázatot adni a történtekre. „Sikerült széttrolkodniuk az egészet” – mondja.
Fancsali szerint utoljára történt meg, hogy a hatóságok korrektségében bízva ők is korrektül jártak el. „Ezután a saját játékszabályaink szerint játszunk. Kerül, amibe kerül” – szögezte le.
foter.ro

Elhunyt Incze Béla egykori parlamenti képviselő
Vasárnapra virradóra elhunyt Incze Béla nyugalmazott gyárigazgató, volt parlamenti képviselő.
A Székely Nemzeti Tanács Állandó Bizottságának udvarhelyszéki jegyzője vasárnap reggel súlyos betegség, tüdőgyulladás után hunyt el, 75 éves korában.
Incze Béla a hetvenes-nyolcvanas években a székelyudvarhelyi bútorgyár igazgatója volt, 1990 májusa és 1992 ősze között RMDSZ-es parlamenti képviselőként dolgozott. Később Székelyudvarhelyen, a Magyar Polgári Pártban vállalt közéleti szerepet, nyugdíjasként pedig a Székely Nemzeti Tanács udvarhelyszéki szervezetében dolgozott elnökként, illetve jegyzőként. Tizenöt évig a Szombatfalvi Református Egyházközség főgondnoka volt. Incze Béla temetéséről később intézkednek.
Incze Béla /Sepsiszentgyörgy, 1941. nov. 24. - Székelyudvarhely, 2016. okt. 2./
uh.ro,

Meghalt Vofkori György
Elhunyt vasárnap Vofkori György hely- és művelődéstörténész, pedagógiai szakíró, nyugalmazott tanár, több kötet szerzője.
Székelyudvarhely mellett több székelyföldi város múltját is vizsgálta, helytörténeti kutatásai eredményeként jelent meg Székelyudvarhely. Várostörténet képekben című könyve is 1995-ben, amit később több bővített kiadás követett.
1998-ban a város történetével kapcsolatos tudományos és ismeretterjesztő munkásságáért elnyerte Székelyudvarhely város Pro Urbe Díját, tanári munkája elismeréséül pedig a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Ezüstgyopár díját. Vofkori György 78 évet élt.
Vofkori György /Brassó, 1938. jan. 20. – Székelyudvarhely. 2016. okt. 2./
Székelyhon.ro

Lányokat használt ki szexuálisan egy székelyföldi szekta
Szektába toboroztak lányokat, akiket szexuálisan kihaszáltak, éheztettek és fogva tartottak. Az éjféli szexuális szertartások éveken át zajlottak a szerte Székelyföldön, többek közt Nyárádremetén fellelhető „szent házakban” anélkül, hogy a különböző helyi közösségeknek ez feltűnjön.
Megdöbbentő történetre derült fény a hét végén, amelynek helyszínei többek között a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, illetve egy marosszéki, katolikusok lakta falu, Nyárádremete. Szerdán és csütörtökön a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság (DIICOT) ügyészei öt személyt vettek 24 órára őrizetbe: Eusebiu Sebastian Apostolachet, Sinoai Ildikót, Pápai Mártát, Birtalan Villőt és Gothard Veronikát. Az igazgatóság közleménye szerint alapos a gyanú arra vonatkozóan, hogy a nevezettek (Birtalan Villőt leszámítva) egy további, a közleményben K. N. A. monogrammal jelölt gyanúsítottal együtt szervezett bűnözői csoportot hoztak létre és elkövették az ember- és kiskorú-kereskedelem bűntettét.
A vizsgálatok eddigi szakasza folyamán kiderült, hogy az ügy szálai egészen 2008-ig nyúlnak vissza. Ekkor hozta létre a zenész és koreográfus Eusebiu Sebastian Apostolache a Kört – egy szektát –, amelybe a tagok segítségével Apostolache több fiatal nőt toborzott többnyire a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem diáklányainak köréből. Apostolachét „szellemi mesterként”, guruként mutatták be a lányoknak. A mester utóbb „befogadta” őket abba a lakásba, amelyben maga is tartózkodott (s amelyet az ő jelenléte miatt „szent háznak” neveztek). Az áldozatok rövidesen teljesen kiszolgáltatottá váltak Apostolacheval szemben, neki teljes engedelmességgel tartoztak. Ezt a rendőrség szerint K. N. A. gyanúsított és Sinoai Ildikó és Pápai Márta vádlottak közvetlen segítségével valósították meg, ők vitelezték ki a toborzást, alkalmazták a félrevezető tanokat oly módon, hogy az áldozatokat elszigetelték a családjuktól, társadalmi környezetüktől, munkahelyüktől zárt közösségbe való elhelyezéssel. Az úgynevezett szent házakban bizonytalan körülmények között tartották őket, megtiltva számukra szinte minden kapcsolatot a Körön kívüli személyekkel.
Ebben a kontextusban a vádlottak szexuálisan kihasználták az áldozatokat, de kihasználták anyagilag is őket, ugyanis kötelezték, hogy a teljes keresetüket vagy a szüleiktől kapott pénzt bevigyék a fogvatartásukra szolgáló házakba azzal az ürüggyel, hogy hozzá kell járulniuk a közös étkeztetés költségeihez (annak ellenére, hogy a sértettek nyilatkozataiból az derült ki, hogy naponta egyszer kaptak enni túrós makarónit, éjszaka pedig, a szexuális szertartások után mindössze dzsemes kenyeret). Az ügy mindezen részletei a DIICOT pénteki közleményében találhatóak meg.
A vizsgálat során arra is fény derült, hogy eredetileg Birtalan Villő vádlott is kiskorú áldozat volt, akit Apostolache a csökkent határozatképessége, élettapasztalatának hiánya (ő 11-12 éves korától tartózkodott a „szent házban”), valamint érzelmi labilitása miatt sikerült meggyőznie, hogy a vele, mint szellemi mesterrel való szexuális kapcsolata folytán lehetősége nyílik, hogy spirituálisan előrehaladjon. Egyébként nem csak ő, de valamennyi áldozat istenségként tekintett a mesterre. Utóbb Birtalan Villő vádlott teljes függőségbe (mentális, érzelmi, szexuális) került a mesterrel. Ehhez hozzájárult az anya távolléte az országból. Mindez a függőség oda vezetett, hogy kiskorú áldozatból fiatal lányok toborzójává vált, akiket bemutatott Apostolache vádlottnak.
Sajtóinformációk szerint Birtalan Villő anyja az ötödik gyanúsított, akit K. N. A. monogrammal jelölnek a közleményben, Apostolache legelső „munkatársa” volt a lányok toborzásában, legelőször akkor még csak 11 éves lányát vitte a „mesterhez”. Több román sajtóorgánum beszámolója szerint ő a csak Nusiként becézett Kelemen Anna, akit most nem találnak a hatóságok. Kelemen Anna a Művészeti Egyetem honlapján jelenleg is a munkatársak között szerepel fodrászként.
Az ügyben négy helyszínen tartottak házkutatásokat, amelyek alatt adathordozókat és -tárolókat foglaltak le, számos olyan követ, amit a szertartásoknál használtak, az éjféli szexuális szertartásoknál a fiatal lányok által használt tárgyakat, zacskókat, amelyekben valamennyi fiatal lánynak bele kellett tennie a levágott haját vagy körmét, egy asztalt, amelyet Apostolache arra használt, hogy betűket tegyen rá, majd a kezével egy poharat úgy mozgatott, hogy a betűkből különböző szavak alakuljanak ki, amelyekről azt állította, hogy azok egy „természetfeletti személy”, Csehov 1 üzenetei a fiatal lányokhoz, továbbá lefoglaltak olyan cédulákat, amelyekre ezek az üzenetek voltak írva. Úgy tudjuk, hogy az egyik házkutatás helyszíne, a legtöbbször használt ilyen „szent ház” Nyárádremete központjában, a falu templomától pár száz méterre található.
Szeptember 29-én Eusebiu Sebastian Apostolache, Sinoai Ildikó, Pápai Márta és Birtalan Villő vádlottakat előállították a megyei ügyészségen előzetes letartóztatásba vétel elrendelésének javaslatával (Gothard Veronika esetében már elrendelték a bírói felügyeletet). A törvényszéki bírói testület Apostolache esetében elrendelte a 30 napra szóló előzetes letartóztatást, Pápai Márta és Sinoai Ildikó esetében 30 napra szóló házi őrizetet, Birtalan Villő esetében 60 napra szóló bírói felügyeletet.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro 

Megérte, hogy kitüntessék
Emléktárgyat adományozott a tusnádi Domokos Dénes második világháborús veterán katonának Simicskó István magyar honvédelmi miniszter a Magyar Honvédelem Napja (május 21.) alkalmából. Az átadó ünnepséget vasárnap tartották, a Tusnádon megrendezett búcsúval egybekötött községi napon.
Tusnádon az Assisi Szent Ferenc tiszteletére tartott ünnepi szentmise előtt a hősi emlékműnél magyar állami elismerésben részesült a helybéli 92 éves Domokos Dénes. Amint azt Berencsi Attila, a Honvédség és Társadalom Baráti Kör Országos Szövetségének alelnöke beszédében elmondta, céljuk felkeresni azokat az embereket, akik szolgáltak, harcoltak a hazáért, és még életben vannak.
Az átadó ünnepséget a Pro Musica Egyesület fúvószenekara nyitotta meg a székely himnusz eljátszásával, majd Molnár József, a helyi önkormányzat munkatársa köszöntötte az ünneplőket. „Amikor kitüntetést adunk és kapunk, akkor az arra kötelez bennünket, hogy hozzámérjük magunkat ahhoz a tetthez, életpályához, amit jelen esetben Dénes bácsi megélt. Ez a mérce nagyon magas, de ha alatta maradunk is, mégis megkérdem, szabad-e kevesebbet akarni ebben az országban, ezért a nemzetért, mint amit Domokos Dénes tusnádi polgár megtett?” – vetette fel a kérdést Molnár.
A továbbiakban György József, Tusnád község polgármestere szólt a jelenlévőkhöz. „Az ünnep fénypontja Dénes bácsi, úgy gondolom, megérdemli, hogy főhajtással tisztelegjünk előtte. Örvendünk, hogy egy ilyen ember él még ma is közöttünk”.
A helytállás fontosságát hangsúlyozta Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke. „Ez a globalizálódó világ egyre kevésbe szól a bizalomról, a hitről és az egymásért vállalt kötelességről. Azt gondolom, hogy a mai nap kitüntetettje pont az ellenkezőjét tette az életben. A helytállás azt jelenti, hogy vállaljuk a távlatos céljainkat akkor is, ha azok nehezen megvalósíthatók, hogy felelősséget vállalunk egymásért, és nem azt keressük, ami elválaszt, ami sért, ami bánt, hanem próbáljuk megtalálni azt a morzsát, ami összeköt. Ez a kitüntetés mindannyiunk számára nagy elismerés, arra biztatok mindenkit, hogy a fiataljainkat neveljük a helytállásra” – hívta fel a figyelmet Borboly.
Csont Ede tusnádi plébános beszédének elején a világháborús kor hangulatának felelevenítése céljából a Domus Historiából idézett. „A hazának a szeretete, az áldozatkészség él Dénes bácsi szívében” – tette hozzá a plébános.
A közös imát követően Magyarország Bukaresti Nagykövetségének katonai és légügyi attaséja, Kóka Zoltán alezredes adta át az emléktárgyat. „Ebben az évben a kitüntetéssel járó megtiszteltetés Domokos Dénes urat illeti, aki 1943 októberétől 1945 szeptemberéig volt katona, és Gyimesen teljesített szolgálatot. 1945-ben hadifogságba esett, ahol hat hónapig volt, majd Szegedre került, és onnan visszatért lakhelyére, Tusnádra. Domokos Dénes úrnak a honvédelem ügye iránti elkötelezettségének, tevékenységének elismeréseként a Magyar Honvédelem Napja alkalmából emléktárgyat adományoz Dr. Simicskó István, Magyarország honvédelmi minisztere” – ismertette Kóka.
Domokos Dénes könnyekkel küszködve vette át az elismerést, amely szerinte „a szeretet jelképe”. Az ünnepélyes átadót koszorúzással és a magyar himnusz eléneklésével zárták.
Községi napot tartottak
A templombúcsú mellett vasárnap községi napot is szerveztek Tusnádon, ahol enni- és innivaló, valamint vásár várta az érdeklődőket. A délelőtti órákban főzőversenyt tartottak, amelyre hét csapat nevezett be. A kitüntetés és szentmise után a délutáni órákban fogathajtóversenyt és lovasíjász-bemutatót tartottak, az esti órákban pedig néptánccsoportok előadását tekinthették meg a résztvevők. A községi nap bállal zárult.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro