Megkezdődött Kolozsváron a középiskolás sportolimpia – Szabó Katalin életműdíjat kapott
Hatalmas ováció és tapsvihar fogadta Szabó Katalin olimpiai bajnok tornászt Kolozsváron, az Erdélyi Magyar Középiskolás Sportolimpia nyitógáláján, amikor átvette az RMDSZ frissen alapított sport-életmű díját.
Az 1984-es Los Angeles-i olimpián négy arany- és egy ezüstérmet szerző világklasszissal, a rendezvény fővédnökével a Kolozsvári Magyar Operában találkozhatott a zömében résztvevő diákokból és tanáraikból álló közönség szerda este.
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere elmondta, a diákrendezvényt a kincses város önkormányzata is támogatja. Kifejtette: a fiatalok nevelése legalább olyan fontos, mint az oktatásuk, és az erdélyi magyar közösség jövőjét az határozza meg, hogy milyen értékrendet sikerül nekik átadni.
Bodor László, az RMDSZ programokért felelős főosztályának ügyvezető elnöke a rendezvény sikerének tartja, hogy idén szinte kétszer több diák vesz részt, mint tavaly – az első olimpián 400 diákot fogadtak, most 700-an kapcsolódnak be a sportrendezvénybe. Markó Bálint, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese biztosította a szervezőket, hogy a BBTE jövőre is partnere lesz a rendezvénynek, a versenyek többségének ugyanis az egyetem sportparkja ad otthont.
Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) elnöke az egészséges életmódra nevelés fontosságára hívta fel a figyelmet. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a sport kapcsán a munka fontosságáról beszél. Mielőtt átadta volna az életműdíjat Szabó Katalinnak, azzal viccelődött, hogy a zágoni születésű világklasszis lehetne akár Portugália is, ugyanis egyedül annyi érmet nyert az olimpiákon, mint az ibériai ország az ötkarikás játékok történetében összesen.
A mindenki által csak Szabó Katiként ismert tornászlegenda meghatódva vette át az elismerést, saját bevallása szerint nagyon jól esett neki. Természetesen a sportoló diákoknak is szolgált jó tanáccsal: „Minden napra legyen egy célotok, amibe kapaszkodhattok” – mondta.
A díjátadást követően tartották azt a kerekasztal-beszélgetést, amelyen Szabó Katalin mellett Trandafir Norbert és Miklós Andrea, a Rio de Janeiro-i olimpián szereplő két erdélyi magyar sportoló is részt vett. A beszélgetést szintén a brazil nagyvárosban zajló paralimpiáról hazatért Kádár Zoltán sportriporter moderálta. Többek közt megtudhattuk: Szabó Kati tornász pályafutása annak köszönhető, hogy hatéves korábban egy orvos azt tanácsolta, kezdeni kell valamit a kislánnyal, mert „sokat mozog”.
Az olimpiai bajnoki cím megszerzése előtt is halmozta a sikereket, ifiként egyedül neki sikerült a címvédés az ifjúsági világbajnokságon. A négyszeres olimpiai bajnok nem hazudtolta meg Székely mivoltát, ugyanis arra kérdésre, hogy újra kezdené-e még egyszer, határozottan válaszolt: „újrakezdeném és még jobban csinálnám!”
A kommunista sportvezetés kulisszatitkaiba is betekintést nyerhettünk. Szabó Katalin elmesélte, az 1983-as Budapesti világbajnokságon aranyérmet hozó talajgyakorlatát csárdásra mutathatta be, mert a vezetők mindig a nemzetközi versenyeket rendező országra jellemző zenét választottak. Hozzáfűzte, megtiltották, hogy magyarul nyilatkozzék a magyarországi sajtónak. Ennél is sokkolóbban hatott, amikor azt is elárulta, hogy annak idején a Déván őt edző Károlyi házaspárral sem beszélhettek magyarul.
Természetesen a Los Angeles-i olimpia is szóba került. Noha a megszerezhető öt aranyéremből négyet nyert el Szabó Katalin, az egy ezüst, jobban mondva az aranyérem elvesztése egyéni összetettben mégis fájdalmas volt számára, mert alig fél ponttal mAradt alul amerikai riválisával szemben. Azt is elárulta, hogy utána sokáig nem beszélgettek, míg idén Mary Lou Retton felvette vele a kapcsolatot a világhálón. „Az első kérdése az volt: emlékszel, milyen fiatalok voltunk az olimpián?” – nevettette meg közönségét Szabó Katalin.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

RMDSZ: Udvarhelyszék szóban is beolvasott Kelemennek
Nyíltan szembehelyezkedett az RMDSZ udvarhelyszéki szervezete a szövetség központi vezetőségével annak kapcsán, hogy itt biztosítanának befutó helyet a decemberi parlamenti választáson Biró Zsoltnak, a Magyar Polgári Párt ( MPP) elnökének.
A területi szervezet csütörtök esti, a képviselő- és szenátorjelölteket rangsoroló ülésén a több mint háromszáz küldött közül többen kifogásolták az eseményen jelen lévő Kelemen Hunor szövetségi elnöknek, hogy az RMDSZ Szövetségi Állandó Tanácsa (SZÁT) a megkérdezésük nélkül döntött úgy, miszerint az MPP elnökének adja az Udvarhelyszéket megillető, befutónak számító helyet a szövetség Hargita megyei képviselőjelölt-listáján. Mint arról már beszámoltunk, 15 udvarhelyszéki polgármester írásos beadványban is sérelmezte ugyanezt, arra kérve az RMDSZ döntéshozóit, hogy változtassák meg a döntést.
Bokor Sándor parajdi polgármester megismételte: attól tartanak, hogy Udvarhelyszéknek nem lesz RMDSZ-es parlamenti képviselője. Sőt a Székelyhon portál helyszíni tudósítása szerint Asztalos Ferenc volt parlamenti képviselő a gyűlésen elhangzott felszólalásában úgy vélekedett: Biró nem maximalizálni, hanem minimalizálni fogja a szövetségre leadott voksok számát.
Hasonló álláspontot képviselt Verestóy Attila szenátor, a szövetség udvarhelyszéki szervezetének elnöke is, közölve: egyáltalán nem támogatja, hogy Biró Zsolt legyen a széki képviselőjelölt, inkább azt szeretné, ha az MPP elnöke Maros megyeben kapna bejutó helyet. Markáns véleményt fogalmazott meg a Bukaresti parlamentből több mint két évtized után leköszönő Antal Isván, aki szerint az RMDSZ vezetőségének a helyi döntést kell elfogadnia ahelyett, hogy saját döntését ráerőltetné a tagokra. A felszólalók arra kérték a szövetségi elnököt, illetve a területi elnököt, hogy a SZÁT szeptember végi ülésén gondolják át az MPP-vel kötött megállapodás eme fejezetét.
Kelemen Hunor a gyűlésen kijelentette, Udvarhelyszéken nagy szavazóbázisa van az MPP-nek, ezért határoztak úgy, hogy itt adnak befutó parlamenti képviselői helyet Biró Zsoltnak. Az RMDSZ elnöke hozzátette, a SZÁT még nem véglegesítette döntését, a testület jövő heti ülésén fog határozni, addig pedig még konzultálni fognak Biró jelöléséről.
Egyébként a titkos szavazással eldöntött rangsoroláson 303 érvényes szavazatból Birtalan József képviselőjelölt 227, Sebestyén István-Csaba 77 voksot kapott; a szenátorjelöltek közül Verestóy Attila 194, Antal István Lóránt pedig 112 szavazatot szerzett a 306 érvényes voksból.
Az RMDSZ és az MPP szeptember 15-én kötött a parlamenti választásokra és a következő parlamenti ciklusra vonatkozó együttműködési megállapodást. Ebben az RMDSZ két, befutónak számító képviselőjelölti helyet ajánlott fel jelöltlistáin az MPP-nek az utóbbi támogatása fejében. A SZÁT határozata szerint az egyik Háromszéki és az udvarhelyszéki képviselői helyet kapja meg az MPP. Az MPP elnöksége a Háromszéki mandátumra Kulcsár Terza József Kovászna megyei elnököt, az udvarhelyszéki helyre pedig Biró Zsolt országos elnököt jelölte.
Krónika (Kolozsvár)

Politika az iskolában
A politika rátelepedett az oktatásra – ezzel lármázták fel a közvéleményt Nagyváradon annak nyomán, hogy kiderült: az önkormányzat az Erdélyi Magyar Néppárttal ( EMNP) egyeztetve nevezte ki a magyar, illetve vegyes tannyelvű iskolák vezetőtestületeibe az önkormányzat képviselőit.
A képet ugyanakkor némileg árnyalja, hogy a témát az RMDSZ vetette fel, amelynek önkormányzati frakciója igazából azt sérelmezi, hogy az eddigi hagyományt felrúgva az önkormányzat nem a szövetséget kérdezte meg, és nem az ő jelöltjeit delegálta az iskolai vezetőtanácsokba.
Persze nem arról van szó, hogy a román többségű önkormányzat fogékonynak mutatkozna az EMNP autonomista politikája iránt. Hanem arról, hogy így akarnak borsot törni az eddigi szövetséges RMDSZ orra alá, amely visszautasította a váradi önkormányzatban kétharmados többségbe került liberálisok ajánlatát az ennek nyomán tökéletesen súlytalan alpolgármesteri tisztségre vonatkozóan, ehelyett a szociáldemokratákkal kötött szövetséget, akik cserébe a megyei közgyűlés elnöki tisztségét kínálták.
Az ügy cseppben a tenger alapon képezi le az országos viszonyokat is, hiszen épp most kiabálnak kígyót-békát a szakértői, tehát elvileg pártfüggetlen kormányra, amiért az még a parlamenti választások előtt megrendezi az iskolaigazgatók kinevezéséről szóló versenyvizsgákat.
A szociáldemokraták az RMDSZ támogatásával halasztást kérnek – a minden bizonnyal nem teljesen megalapozatlan vádak szerint azért, mert azt szeretnék, ha a versenyvizsgákat már egy politikai kormány írná ki, így az igazgatókat is politikai pártok jóváhagyásával jelölnék. Ami bennünket, magyarokat közvetlenül érint: a magyar, illetve vegyes tannyelvű iskolák igazgatóinak és igazgatóhelyetteseinek az RMDSZ illetékes megyei szervezete jóváhagyásával is rendelkeznie kell, ami meglehetősen sajátos képet fest az oktatás és a politikum romániai szétválasztásának helyzetéről.
Persze az RMDSZ ilyen esetekben rendszerint azzal védekezik, hogy nem politikai párt, hanem érdekvédelmi szervezet. Ez kényelmes állapot, ám a szövetség magatartásával rendszeresen megcáfolja. Hiszen a híres kacsaanalógia alapján – miszerint ami úgy néz ki, mint egy kacsa, és úgy hápog, mint egy kacsa, az minden bizonnyal kacsa – az a szervezet, amely úgy politizál, mint egy párt, úgy indít jelölteket a választásokon, mint egy párt, úgy folytat negatív kampányt az ellenféllel szemben, mint egy párt, és úgy jut a voksolás nyomán önkormányzati és parlamenti képviselői mandátumokhoz, mint egy párt, az bizony nehezen tekinthető másnak, mint pártnak.
Ennek folyományaként kettős minőségében – „összmagyar” érdekvédelmi szervezetként tetszelegve, de pártlogikát alkalmazva szól bele az oktatási, kulturális és sajtószakmai szervezetek ügyeibe is, rendszerint a hozzá közel álló embereket hozva helyzetbe, és a neki tetsző összetételű testületeknek juttatva apanázst az érdekvédelmi szervezetként kapott pénzekből.
Félreértés ne essék: egy csöppet sem örülünk, hogy az RMDSZ váradi koppanása nyomán most egy másik magyar párt jelöltjei kerültek helyzetbe. A lényeg ugyanis éppen az lenne, hogy ne pártszimpátiák alapján nevezzenek ki embereket olyan tisztségekbe, amelyek nem politikaiak. Hajmeresztő, hogy az ilyen kinevezések politikai alkuk alapján dőlnek el, így most, hogy a váradi polgárok megvonták a bizalmat az RMDSZ-től, amely történelmileg alacsony eredményt ért el a városban, mégis örülnünk kell, hogy volt alternatíva, és nem románokat küldtek a magyar iskolák vezetőségébe.
Tudjuk, menthetetlenül idealisták vagyunk, de mégiscsak úgy véljük: az ilyen méltatlan helyzetek csakis akkor lennének elkerülhetőek, ha igazi érdekvédelmi szervezetek dönthetnének a kinevezésekről. Igazi érdekvédelmi szervezet alatt pedig az olyanokat értjük, amelyek szakmai alapon szerveződnek, és a lehető legkevésbé függnek a politikumtól, a politikai háttéralkuktól.
Balogh Levente |
Krónika (Kolozsvár)

Egy honvéd szomorú története
„Csak az hal meg, akit elfelejtenek”
A Történelmi Vitézi Rend bardoc-miklósvárszéki állománya kopjafát állíttatott Bálint László olaszteleki honvédtizedes emlékére, aki 1944-ben az Úz völgyében esett el, és akinek hamvai különös módon kerültek haza 1945-ben Olasztelekre. Az egykori honvéd sírján található kopjafát vasárnap leplezték le az olaszteleki temetőben, megható megemlékező ünnepség keretében.
Az ünnepség az országzászló felvonásával kezdődött, majd a megemlékezésre érkezetteket v. Bartha Imre bardoc-miklósvárszéki székkapitány köszöntötte, külön üdvözölve a Történelmi Vitézi Rend helyettes főkapitányát, v. Lázár Elemért, annak székely törzskapitányát, v. Máthé Lóránt Pált, Albert Andor olaszteleki veterán katonát, továbbá Galyai Máriát és testvérét, Sándort, Bálint László rokonait.
Először Máthé Lóránt Pál szólt a jelenlevőkhöz, felelevenítve 1940 szeptemberének örömteli, majd 1944 szeptemberének tragikus emlékezetét.
– Olyan honvédnek állítottunk emléket, akit ez utóbbi, démoni szeptember ragadott el. Bálint László földi mAradványait hazahozta és eltemette a családja, de sok honvéd nem kaphatta meg ezt a végtisztességet. Legyen a mai alkalom mementó értük is – fogalmazott.
V. Keserű Sándor történelemtanár 1944 augusztusának és szeptemberének eseményeire tekintett vissza, elmondva, hogy a becslések szerint 1944. augusztus 26. és 1944. szeptember 11. között az Úz-völgyi harcokban több mint hétezer magyar honvéd esett el. Egyikük az olaszteleki Bálint László volt, akinek történetét a megemlékezésen Bartha Imre ismertette.
A történet nagyon megható. Bálint László 1921-ben született Olaszteleken, volt egy testvére is, Klárika, aki 1920-ban született. A család boldogan élt az 1940-es évekig, kálváriájuk ekkor kezdődött. Klárika 1942-ben tüdőgyulladásban meghalt, Lacit 1944 nyarán az Úz völgyébe vezényelték, mint a 34-es határvadász zászlóalj katonáját. Az augusztus 26-ai ütközetet túlélte, de augusztus 30-án, éjjeli járőrözés közben halálos lövést kapott. Reggelig szenvedett, bajtársai karjaiban érte a vég. Családja csak későre tudta meg, mi történt vele, mégpedig egy felsőHáromszéki honvédtől, aki azt is elmondta, hogy körülbelül hol van eltemetve, és hogy a lábán az a zokni van, melybe az édesanyja belevarrta a B. L. kezdőbetűket.
Hét és fél hónappal később, 1945 áprilisában édesapja másodmagával elindult, hogy megkeresse fia holttestét. Kiérve az Úz-völgyi csatatérre, rettenetes látvány fogadta őket. Az eső, a hólé és a szél elvitte a holttestekről a földet, azok szanaszét hevertek, az oszlásnak indult arcokat már nem lehetett felismerni, így csak a zokni volt az irányadó.
Szerencséjük volt, már a harmadik sírban megtalálták Lászlót testét, azonosítva azt a zokni alapján. Óvatosan egy pokróccal kiemelték a földből, feltették a szekérre, és hazavitték Olasztelekre, ahol másnap tisztességesen eltemették. Szülei a következőt íratták sírkövére: „Az Úr adta, az Úr vette el, Legyen áldott az Úrnak neve”.
– A mi dolgunk, hogy emlékezzünk, mert csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek. E kopjafa legyen emlék, mert Bálint László emléke addig él, míg e kopjafa állni fog – mondta végül Bartha Imre.
A bibarcfalvi v. Szabó Pál által faragott kopjafát a Történelmi Vitézi Rend tagjai leplezték le, áldást mondott Tüzes Bölöni Ferenc lelkipásztor. A megemlékezésen közreműködött az olaszteleki Bene János és a helyi református egyház Harmónia kórusa, régi katonadalokkal, énekekkel téve meghitté az emlékezést. Végül v. Galyai Sándor, Bálint László unokatestvére néhány szóban a Bálint család történetét osztotta meg a jelenlevőkkel.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Euópai Polgár díjat kapott a Székelyföldi természeti és kulturális értékek védelmezője
Idén ketten kaptak Európai Polgár díjat Romániában - tájékoztat az RMDSZ hírlevele. Az elismeréseket pénteken adtát át az Európai Parlament Bukaresti Információs Irodájának székhelyén.
2016-ban az Európai Unióban összesen ötven személyt díjaztak. Romániában Dr. Iordan Gheorghe Bărbulescu egyetemi professzort és Dr. Barbara Helen Knowles angol kutatóbiológust, a Székelyföldi természeti-kulturális értékek védelmezőjét tüntették ki.
Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő kezdeményezte Barbara Knowles jelölését, amelyet Winkler Gyula képviselőtársa, illetve Catherine Bearder egyesült királyságbeli EP-képviselő is támogatott. Barbara Knowles áprilisban bekövetkezett halála miatt a Bukaresti ünnepségen a post mortem díjat Rodics Gergely, a Pogány-havas Kistérségi Társulás ügyvezető igazgatója vette át, akivel éveken át közösen dolgoztak célkitűzéseik megvalósításán. Az Európai Polgár díj idei kitüntetettjei számára központi rendezvényt is szerveznek Brüsszelben, október 12–13. között.
Kicsoda Barbara Knowles?
Barbara Knowles kutatóbiológus, a Cambridge Egyetem, illetve számos neves brit természetvédelmi és kutatás-népszerűsítési folyóirat munkatársa volt. 2008-ban költözött Romániába, Csíkdelnére, és azóta aktívan részt vett és támogatta a csíkszéki településeket tömörítő Pogány-havas Kistérségi Társulás projektjeinek megvalósítását. Védte a növényi fajokban gazdag hegyi kaszálókat, a falvak épített örökségét, a hagyományos gazdálkodást, a helyi termékek előállítását, a térségben található épített és természeti értékeket egyaránt. Munkáját az angol királyi családi is elismerte: II. Erzsébet királynő kitüntetéssel jutalmazta, Károly herceg pedig 2011-ben személyesen is meglátogatta Csíkdelnén. A brit herceg 2015-ben csatlakozott a Románia legszebb fái elnevezésű kezdeményezéshez, amellyel a Pogány-havas Kistérségi Társulásnak célja, hogy egy adatbázisba gyűjtse össze a legszebb, legnagyobb és legöregebb hazai fákat.
"2008-ban izomsorvadást diagnosztizáltak nála, orvosai sok jóval nem biztatták, de annak ellenére, hogy egészségügyi állapota bizonytalanná vált, tovább élt benne a tenni akarás. Betegsége nem bátortalanította el, hanem még erősebb motivációt jelentett számára" - olvasható a közleményben. „Barbara megértette azt, hogy mennyire fontosak az élő hagyományok, a kulturális és természeti értékek, a falusi gazdák és a természet közti harmónia. Meggyőződése volt, hogy a nyugat-európaiak sokat tanulhatnának a kelet-európaiaktól, mert ők már szinte elfelejtették a mezőgazdasággal kapcsolatos tudást, a természetközeli életmód sajátosságait” – fogalmazott Sógor Csaba a Bukaresti díjátadó ünnepségen.
Az RMDSZ-es képviselő elmondta: Barbara Knowles szakmai támogatásával többször szervezett Erdélyben és három alkalommal Brüsszelben is olyan szakpolitikai szemináriumot, ahol a hegyi kaszálók védelmének fontosságára hívták fel az európai döntéshozók figyelmét, vagy ahol a fás legelők formai elismerését és azok európai irányelvekbe való megjelenítését sürgették. A rendezvények hasznos kimeneteléhez pedig hozzájárult az is, hogy közösen sikerült számos nemzetközileg elismert szervezetet is bevonniuk, és az eseményeken megjelentek az Európai Bizottság szakpolitikákat kidolgozó munkatársai is.
„Barbara abban hitt, hogy közös európai együttműködéssel elérhetjük, hogy olyan uniós jogszabályok szülessenek, amelyek védik a közösségeink sajátos igényeit, természetes életformáit. Osztrák édesanyától és brit édesapától születve Barbara mindig is európainak gondolta magát, fontosnak tartotta az európai értékeket és az európai sokszínűséget védve szorosan együttműködött a csángókkal és székelyekkel. Arra tanított bennünket, hogy a még meglévő természeti-kulturális értékeinket védjük és őrizzük. Értékmentésből, európaiságból és összefogásból is példát tudott mutatni” – emelte ki a képviselő. Sógor Csaba szerint fontos üzenet a Székelyföldi közösségeink számára az is, hogy az Európai Parlament is elismeri és támogatja ezt a munkát.
Az Európai Polgár díjat az Európai Parlament adja át minden évben. Azok a magánszemélyek, csoportok, egyesületek vagy szervezetek kaphatják meg, amelyek tevékenységükkel elősegítik a tagállamok polgárai közötti kölcsönös megértés elmélyítését és szorosabb integrációját, vagy az Európai Unión belüli, határokon átnyúló vagy a nemzetek közötti együttműködést. Kizárólag az Európai Parlament képviselői jogosultak jelölést benyújtani és minden képviselő évente csak egy jelölést adhat le.
maszol.ro

Egészségturizmus: ezért megy Magyarországra a romániai beteg
Hiába a beruházások a romániai egészségügyi intézményekbe, a rendszer megbízhatatlansága, a szolgáltatások gyenge minősége vagy a szakértelem hiánya miatt még mindig sokan – sőt egyre többen – a magyarországi kórházakhoz fordulnak a magyar–román határ mentén élő romániaiak közül. Nem utolsó szempont, hogy a páciensek visszaigényelhetik a kórházi kezelés költségeit. Utánajártunk a jelenségnek.
A diagnózis felállítása, műtét vagy terápia céljából a határ túloldalára utazók azt állítják: a jobb körülmények, a bánásmód, a szakértelem, következésképp a gyógyulás jobb esélyei miatt választják a magyarországi egészségügyi intézményeket.
Temesváron műtötték, még betegebb lett
A Temesvári Albert László tavaly februárban egy focimeccsen szenvedett Achilles-ínszakadást. „Az első Temesvári műtét után szerintem gipszbe kellett volna tenni a lábamat, vagy figyelmeztetniük kellett volna, hogy mire vigyázzak. Lehet, hogy én sem vettem komolyan a dolgot, mert egyszer óvatlanul ráálltam a lábamra, s akkor még egyszer elszakadt – mesélte a Maszolnak. – A második operáció után két héttel kinyílt a műtéti heg, egy féltenyérnyi nyílás látszott. Kétnaponta jártam a sebészhez, aki mindig azzal nyugtatott, hogy jó úton haladunk. Végül a kétségbeesés vitt rá, hogy Szegedre menjek”.
A Temesvári férfit Szegeden a traumatológiai klinika vezetője, dr. Varga Endre műtött meg. Előzőleg felvilágosította a beteget, hogy jó esetben egy, rossz esetben három hetet vesz igénybe a felépülés. Albert László azóta három operáción esett át a magyarországi klinikán, már túl van a fizikoterápián is, vagyis teljesen „talpra állították” – ahogy fogalmazott. „Járok pingpongozni is, focizhatnék is, de nem merek” – jegyezte meg, elismerve, hogy főleg lelkileg viselte meg a hónapokig elhúzódó kezelés. Ráadásul a kálváriának még nincs vége: amikor beszéltünk, már készen állt a csomagja, hogy elutazzon ismét „kés alá feküdni” Szegedre.
„Akkor bőrátültetésre is szükség volt, a combomból távolítottak el egy körülbelül négy bélyeg nagyságnyi darabot, amit beültettek a sarkamhoz – mesélte Albert László. – Idén februárban a plasztikázott rész szélén megjelent egy apró tályog, amiből váladék folyik ki. A szegedi orvos azt mondta, hogy valószínűleg a Temesvári műtétkor kerülhetett be valamilyen baktérium, ami mostanra szaporodott el annyira, hogy kész kivetni a szervezetem. Ezt kell most eltávolítani.”
A férfinek nem kellett fizetnie a magyarországi beavatkozásokért: a költségeket teljes egészében a romániai Országos Egészségbiztosító Pénztár állja, Szegeden ugyanis elfogadták az ún. S2-es nyomtatványt (lásd keretes írásunkat).
Hírhedt az Aradi egészségügyi ellátás színvonala
Az Arad megyei Tanács a megyei kórház fenntartójaként az utóbbi négy-öt évben közel hétmillió eurót költött az egészségügyi intézményrendszer fejlesztésére. A külszínen – az épületek állagán, a felszerelésen, berendezésen – látszik a ráfordított összeg, de a belbecsre nem adtak, még mindig sokan panaszkodnak az Aradi egészségügyi ellátás hírhedten alacsony színvonalára.
Az Aradi P. B. édesanyját tragikus hirtelenséggel ragadta el tavaly a gyógyíthatatlan kór, de állítja, ha körültekintőbben járnak el az Aradi orvosok, meghosszabbíthatták volna az életét, vagy legalábbis megkímélhették volna a sok szenvedéstől.
„Elviselhetetlen epefájdalmai miatt fordultunk orvoshoz, és bár a belgyógyász az ultrahangos vizsgálaton felhívta a figyelmet, hogy foltokat lát a máján, a sebész ezt nem vette figyelembe, és megműtötte epekővel. Néhány nap múlva magas lázzal engedték haza, a zárójelentésbe ezt nem írták be, az ultrahangos vizsgálat eredményét sem adták vissza. Utóbb a gasztroenteorológián derült ki, hogy negyedik stádiumú vastagbéldaganata volt, és a máján látott foltok az áttétek voltak. Szegedi és Kolozsvári orvosok véleményét is kikértük, de sajnos már késő volt, annyira előrehaladott a betegsége. A szegedi professzor azt mondta, lett volna egy-két szakmai kérdése az Aradi kollégához, aki megoperálta…” – idézte fel a szomorú eseményeket.
Szülés Szegeden
Pálfi Kinga Aradi újságíró júniusban a gyermekét hozta világra Szegeden. Kategorikusan kijelentette, hogy a szakértelem volt a döntő szempont, miután a hazai orvosok kétségek közt hagyták vergődni a várandóság idején.
„A trombofíliás teszt azt mutatta ki, hogy elég sűrű a vérem, ami a nőgyógyászom szerint a csecsemő halálát is okozhatta volna, ezért szerinte vérhígító injekciót kellett volna kapnom kilenc hónapon át a hasamba – kezdte történetét. – Ezt nem vállaltam, ezért megkérdeztem két hematológust is, akik azt mondták, a végső döntés az enyém. Egy másik nőgyógyász nem ajánlotta, ezért döntöttem úgy, hogy kikérem egy harmadik orvos véleményét is. Ő volt a szegedi, aki nemcsak mindent részletesen elmagyarázott, hanem szimpatikus is volt, ezért döntöttem úgy, hogy ott szülöm meg a kislányomat”.
Az Aradi nő szerint nem lehet összehasonlítani az Aradi és a szegedi kórházakat. „Nem tudom, mi az oka, lehet, hogy nálunk nagy az ápolóhiány, míg odaát talán kevesebb beteg jut egy nővérre, és több türelmük van, de velünk roppant kedvesek és aranyosak voltak” – magyarázta.
Más szempontból is „megérte” a szegedi szülés, ugyanis Kingáéknak nem kellett fizetni ezért: az Aradon kiváltott európai egészségi kártya alapján a költségeket a romániai egészségbiztosítótól hajtotta be a szegedi kórház, a kismamának csak 20 ezer forintot kellett fizetni két éjszakára a külön szobáért, amit pluszba igényeltek.
Havi 60-80 külföldi páciens Makón
Szegeden kívül a makói és gyulai kórházakat is gyakran keresik fel a romániai betegek. Dr. Kallai Árpád, a Csongrád Megyei Egészségügyi Ellátó Központ Hódmezővásárhely-Makó telephelyének főigazgatója írásban válaszolt az erre vonatkozó kérdéseinkre. E szerint havonta 60-80 külföldi beteget látnak el. Arad és Temes megyeből érkeznek a legtöbben, de volt már Kolozsvári és Bukaresti páciensük is.
„Kivizsgálás (labor, rtg, CT) sérvműtét, visszér, szürke hályog, nőgyógyászati műtét, epeműtét, vastagbélműtét” – sorolta a főigazgató, hogy mivel fordulnak hozzájuk a leggyakrabban. A páciensek tapasztalatiról azt írta: „Nagyon meg vannak elégedve az ellátással, a tisztasággal, a személyzettel, szervezéssel. Ezeknek a betegeknek otthon sincs biztosításuk, így fizetni kell ott is, így aztán inkább a mi kórházunknak fizetnek. Háziorvosokkal tartjuk a kapcsolatot, és az ő ajánlásukkal kerülnek hozzánk ezek a betegek.”
Aradon sok a daganatos beteg
A sajtóban Arad megyét gyakran olyan régióként emlegetik, amelyikben országos szinten a legmagasabb a rákos megbetegedések száma. „Ez nem helytálló megállapítás, még ha valószínűleg benne is vagyunk az első ötben – magyarázta dr. Székely Csaba, az Arad Megyei Kórház onkológiai osztályának vezetője. – Nálunk szinte naprakész a daganatos betegek nyilvántartása, míg más megyékben nem működik olyan jól ez, tehát evidens, hogy nálunk többről tudunk”.
A szakember szerint Románia nyugati részén valóban az országos átlagnál több a daganatos beteg, miként Magyarország nyugati felében is. Európa középső régiója felé haladva egye nő ez a szám, Csehország és Szlovákia világviszonylatban is elsők e negatív rangsorban. „Ez főleg az étrenddel van összefüggésben – a hagyományostól eltérő ételeket fogyasztunk, gyakran mértéktelenül, és »modern« lett az étkezési szokásunk” – magyarázta az onkológus.
Portálunk csak az utóbbi egy évben négy daganatos betegről tud, aki az Aradi intézmény helyett a szegedi onkoterápiás klinikát kereste fel. Akadt, akinél még idejében felfedezték a bajt, és a műtétet követően tünetmentesen él. De olyan is volt, hogy az Aradon tévesen felállított diagnózist helyesbítették, úgyhogy a „beteg” fellélegezhetett.
Ennek ellenére Székely doktor állítja: az ő betegei közül kevesen választják Magyarországot. „Ma már szabad a mozgás, mindenki eldöntheti, hová megy, és nem kell beszámolnia róla. De az Aradiak, akiket rákkal diagnosztizálnak, főleg a Temesvári és a Kolozsvári onkológiát választják, vagy egyenesen Bécsbe mennek” – mondta a szakember.
Így téríti meg a költségeket a hazai egészségbiztosító. A romániai biztosítottak több módon igényelhetnek orvosi ellátást külföldön. Erre való az európai egészségügyi kártya, az ún. S2-es vagy az E112-es nyomtatvány (utóbbi sürgősségi esetekben). Az is működik, ha a beteg egyszerűen lefordíttatja a külföldön kiállított számlát és kórházi zárójelentést, majd visszaigényli a pénzt a hazai egészségbiztosítótól. „Azonban nem minden esetben kapják meg a teljes összegeket. Attól függ, hogy milyen beavatkozásról van szó, itthon mennyibe került volna a kezelés, van-e arról szóló rendelkezés az adott állam egészségbiztosítójával kötött egyezményben. Ajánlatos minden esetben külön érdeklődni” – nyilatkozta a Maszolnak Bianca Găicean, az Arad Megyei Egészségbiztosító Pénztár szerződéskötésekkel megbízott vezetője. Tájékoztatása szerint 2015-ben 577 358,73 lejt fizettek ki Arad megyei személyek külföldi kezelésére, de ez az összeg a 2013–2015-ös időszakra vonatkozott (az első két évben jelentős tartozást halmozott fel a biztosító). Tavaly 116-an folyamodtak hozzájuk költségtérítésért, és 113 esetben magyarországi beavatkozás miatt (két ausztriai és egy németországi eset is volt). A járóbeteg-rendeléstől kezdve az idegsebészeti műtétig sok mindenre igényelték vissza a költségeket.
Pataky Lehel Zsolt
maszol.ro

Tudjuk
Hogy az október 2-i kvótareferendumot megelőző magyarországi kampány meglehetősen, túlságosan is agresszív, az igaz. Legalábbis innen, Erdélyből, Székelyföldről nézvést, ahol azért a román államhatalom nyílt vagy burkolt magyarellenes megnyilvánulásai, a választások előtt feléledő nacionalizmus, a posztkommunista visszarendeződés sokkal időszerűbb és égetőbb gondnak tűnik, mint a migránsválság.
Hogy az elsősorban az érzelmekre ható Budapesti kormányzati kommunikáció sokakban aggodalmat kelt, az is érthető – bár az emiatt sikítva jajveszékelők és krokodilkönnyeket hullatók őszinteségét megkérdőjelezi, hogy legtöbbjük látványosan hallgat, valahányszor mi magunk kerülünk összehangolt gyűlöletkampány célkeresztjébe, mint pár napja, amikor az amerikai nagykövet Székelyföldi látogatása után a román média és politika osztály versenyt üvöltve szapulta közösségünket, alapvető emberi jogainkat, létezésünket is tagadva. Mintha nem is annyira a gyűlöletkeltés maga aggasztaná őket, inkább az Orbán Viktorral szembeni elvakult gyűlölet vezérelné megnyilatkozásaikat… De mindettől eltekintve: tényleg tudjuk. Ha valakinek, hát akkor nekünk igazán nem szükséges elmagyarázni, mit is jelent a kényszerbetelepítés, egy régió, egy város etnikai, kulturális átalakítása. Tapasztalatból tudjuk, hisz látjuk, mihez vezetett a külső hatalom – esetünkben nem Brüsszel, hanem a nacionálkommunista rezsim – által végrehajtott kényszer - ki- és -betelepítés Erdélyben. Látjuk, mivé lett Szászország a kilóra eladott szászok hiányában omladozó házaival, templomaival, mi lett nagyvárosainkkal a zsidók nélkül, miként alakult Kolozsvár, Marosvásárhely sorsa a betelepítések nyomán, jól látjuk, miként szítanak konfliktust és gyűlöletet Székelyföldön a betelepítettekből lett megélhetési románok. Látjuk, hogy mindez nem tett jót Erdélynek, pedig jóval kisebb volt a kulturális különbség az itt élők és a betelepítettek között, mint az európaiak és a most ide érkezők között. Azért is tudjuk, miről szól a kvótareferendum, mert autonómiáért küzdő Székelyföldiekként mi is ragaszkodunk ahhoz, hogy magunk döntsük el, kivel kívánunk együtt élni. Számunkra is éppen az ígérkezik a következő időszak egyik legnehezebb harcának, hogy a közelgő adminisztratív átszervezés során ne olvasszanak be, ne daraboljanak fel olyan közigazgatási régiókba, ahol számarányunk folytán elenyésző kisebbséggé válnánk.
S bár az emberi jogok ádáz védelmezői és a demokrácia bajnokai lazán megtehetik, hogy antidemokratikusnak titulálják a népszavazást – a várható, számukra borítékolhatóan kedvezőtlen eredmények miatt –, itt, Romániában a politikai elit és az ország vezetői oly látványosan és gátlástalanul veszik semmibe a népakaratot, hogy mi még tudjuk értékelni, ha véleményünket kérdezik valamely kérdésben.
Mert a népszavazás alapvetően mégiscsak erről szól: véleményt lehet nyilvánítani az Európa előtt álló legégetőbb kihívás kezelési módjáról. Éppen ezért minden kormányzati hirdetésnél avagy ellenzéki lejáratásnál fontosabb maga a kérdés: akarjuk-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jó hírünk a világban (Székelyföldi Grafikai Biennálé)
Nem csupán az ország legrangosabb ilyen jellegű rendezvényévé nőtte ki magát az idén 4. alkalommal sorra kerülő Székelyföldi Grafikai Biennálé, hanem szakmai körökben is jegyzik, és ha még nem is tolonganak, de már jelentkeznek díjak felajánlásával a szakmai szervezetek is. Jó hírének megfelelően, a grafikai biennáléra jelentkezők köre is bővült, a nevező képzőművészek száma meg éppenséggel megduplázódott.
A Sepsiszentgyörgyi Lábas Házban még október 12-éig látogatható Plakatfest „vezeti fel” a grafikai biennálét: hogy végre egy jellemző keresztmetszete látható Sepsiszentgyörgyön a kortárs lengyel plakátoknak, az a biennálé lengyel zsűritagjának, dr. Kaja Renkas grafikusművésznek, a katowicei Sziléziai Egyetem Művészeti Intézete munkatársának köszönhető, mondta el a tegnapi sajtótájékoztatón Imreh-Marton István, a biennálé egyik főszervező intézményének, a Kovászna megyei Művelődési Központnak a vezetője. A lengyel plakátkiállítás amúgy régi álma nemcsak a biennálé, hanem a pulzArt Kortárs Összművészeti Fesztivál szervezőinek is, megvalósulásában sokat nyomott a latban, hogy a Székelyföldi Grafikai Biennálé olyan hírűvé vált, hogy a krakkói biennálé is feltette programjára.
A Székelyföldi Grafikai Biennálé híre a képzőművészek körében is egyre terjed, míg az első kiadásra 11, a másodikra 28, a harmadikra 32 ország művészei jelentkeztek, idén már 41 országból küldtek be alkotásokat, most már az amerikai kontinens államai és a Távol-Kelet néhány újabb országa is felkerült a biennálé pályázóinak térképére, ismertette Imreh-Marton István. A két évvel ezelőttihez képest a résztvevők száma megduplázódott, 507 művész 1238 pályamunkával jelentkezett, ebből 312-t választott kiállításra a zsűri.
A biennálé köré szervezett rendezvények is szaporodnak: október 6-án Szepessy Béla grafikusművész, a Nyíregyházi Egyetem Vizuális Kultúra Intézetének vezetője mutatja be Nyomódúc és/vagy számítógép című könyvét, másnap grafikai műhelyt is vezet, mely nemcsak a szakmának, hanem a laikus közönségnek is szól. A biennálé hagyományának megfelelően a megnyitó előtti napon az előző kiadás nyertese mutatkozhat be egyéni kiállítással, Szőke Erika grafikusművész Terítsd le a lepedőt! című tárlatának a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér ad otthont. A biennálé megnyitójára október 12-én kerül sor, a díjátadó gálán ezúttal is lesz zenei betét: egy rendkívül érdekes, tagjai közt Sepsiszentgyörgyi muzsikust is számláló együttes, a Jazzappella lép fel. A rendezvények sorát a biennálén korábban résztvevőként és zsűritagként is szerepet vállaló Ioan Horvath Bognariu grafikusművész LITHO című egyéni tárlatának megnyitója zárja október 13-án.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bagdi Bella boldogságórája
A Sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban és a dévai Szent Ferenc Alapítvány által működtetett kovásznai Boldog Apor Vilmos Gyermekotthonban tartott tegnap zenés boldogságórát Bagdi Bella magyarországi életmódfejlesztő énekes, a Jobb Veled a Világ Alapítvány elnöke.
Ma és holnap a neves tréner a Sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvánnyal együttműködve az ország több településéről bejelentkezett több mint ötven pedagógus számára mutatja be a Boldogságóra programot, és a pozitív pszichológia eredményeire építve ad ötleteket és módszertani segítséget boldogságórák megtartásához. A két éve Magyarországon elindított programban eddig ezerötszáz pedagógus vett részt, Erdélyben ellenben első alkalommal szerveznek boldogságóra-képzést. A harmadik évadhoz csatlakozott Böjte Csaba, a dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója is, ez is segített abban, hogy a program Erdélyben is népszerűvé váljék, elsőként a Diakónia Keresztyén Alapítvány szervezte meg a pedagógusok két napos felkészítőjét. A résztvevők megismerkednek a tananyag tíz témakörével, kézhez kapják a hozzá tartozó tankönyvet, munkafüzetet, alkalmazhatják az itt szerzett tudást, illetve, ha iskolájuk pályázik a Boldog iskola címre, a tanintézmény vezetősége és a szülői bizottság beleegyezésével boldogságórákat is tarthatnak. Tíz témakört ajánlanak: boldogságfokozó hála, az optimizmus gyakorlása, kapcsolatok ápolása, boldogító jó cselekedetek, célok kitűzése és elérése, megküzdési stratégiák, apró örömök élvezete, megbocsátás, testmozgás, fenntartható boldogság.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Románia támogatja balkáni szomszédait
Románia segítséget ajánlott balkáni szomszédainak az illegális bevándorlás feltartóztatásához, ugyanakkor tőlük is együttműködést vár el a határvédelemben – derült ki abból az interjúból, amelyet az állami Agerpres hírügynökségnek adott Dacian Cioloş miniszterelnök.
Rámutatott: Románia bebizonyította, hogy képes ellenőrizni határait, és fontos, hogy ez a jövőben se változzon. Cioloş cáfolta, hogy az európai megállapodásokban vállaltnál több menedékkérő befogadására kötelezte volna el országát az ENSZ Közgyűlésének általános vitájában, és megerősítette: Románia közös uniós megoldást szorgalmaz, de csakis önkéntes alapon. Romániának az uniós kvóták alapján több mint 6000 menedékkérőt kellene befogadnia, de a Nyugat-Európába vágyó érintettek nem hajlandók ide jönni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 28. (részletek)
A hatalmi harcok és a számtalan túlkapás, visszaélés ellenére – legalábbis közvetlenül a kommunizmus berendezkedése után – anyanyelvű iskolahálózattal, kiadók létesítésével, sajtótermékek indításával támogatták a magyarság etnikai-kulturális identitásának megőrzését, és a magyarok képviseletet nyertek a párt és állam felső vezetésében, a különböző területi intézményeknél is.
Lekerült napirendről a szórvány korábbi nemzedékeinek két fő problémája, az iskola és a templom, az érdeklődés a munkásosztály hatalmát fenntartó propagandaakciók irányába tolódott el. Mivel a kommunista hatalom ferde szemmel nézett a templomba járókra, és a legtöbb magyar immár „pártvonalon” került a fővárosba, ők messze elkerülték az egyházakat.
Sokszor állították, hogy Romániára a kommunizmust a kisebbségek erőszakolták rá, de a Kommunista Párt 1947-es nyilvántartása szerint a tagság 79,59 százaléka román, 12,35 százalék magyar és 4,16 százalék zsidó volt. Nagyjából ugyanezek az arányok 1949-ben a Securitaténál is: 83 százalék román, 6 százalék magyar és 10 százalék zsidó. Lucian Nastasă szerint ezek a statisztikák is bizonyítják, hogy a magyarok és zsidók „szövetségesek voltak, de semmiképp sem a kommunizmus hatalomra kerülésének fő mozgatói”.
Igaz, hogy a magyarok jó része a két világháború között balos beállítottságú volt, ennek egyik oka azonban az akkori román politikai pártok velük szembeni ellenséges magatartásában keresendő. Sok, a különféle román kormányok nacionalista politikájával elégedetlen magyar szimpatizált a kommunistákkal, többeket be is zártak, ezért járt az a szóbeszéd, hogy a doftanai börtönben több magyar szót hallani, mint románt. Fontos szerepe volt a magyarság baloldaliságában a Szocialista Internacionálénak is, amely a nemzeti kisebbségek jogegyenlősége mellett állt ki. Voltak harcostársak, románok és magyarok, akik a börtönben ismerkedtek meg, például Gere Mihály és Nicolae Ceauşescu. Gere Mihály (1919−1997) szegény, hétgyerekes családból származó kőműves volt, kommunizmus iránti szimpátiája szegénységéből és antifasiszta beállítottságából eredt. Az illegalitásban nyolc év börtönre ítélték. Nem volt buta ember, némettudása mellett a börtönben franciául is megtanult. Egy másik munkásszármazású illegális mozgalmi, Mogyorós Sándor (Alexandru Moghioroş) tíz évet ült börtönben. Régi, még 1945-béli párttag volt Fazekas János (1926−2004) is; a székelykeresztúri tanítóképzőt járta ki, magas párt- és államfunkciókat töltött be, 1965 és 1982 között miniszterelnök-helyettes volt.
Kostyál István (1920−2013) már tizenéves korában megjárta a börtönt kommunista meggyőződéséért. 1954-ben a román hadsereg tábornoka lett, és a Szovjetunióban végzett szakirányú tanulmányokat; egész életében oroszbarát mAradt, annak ellenére, hogy 1941−1948 között Szibériába deportálták. Nicolae Ceauşescu helyettese volt a hadsereg felső politikai igazgatóságánál, de szervezkedni kezdett ellene, ezért 1970-ben megfosztották rangjától, és 1984-ben börtönbe zárták. Kulcsszerepet játszott a Ceauşescut megbuktató összeesküvésben, amiért 1989 végén visszakapta tábornoki rangját, az új hatalomban azonban már nem jutott szerephez.
A zsidó is elnyomott kisebbség volt a két világháború között, ráadásul a romániai fasiszta mozgalmak is a kommunista doktrína felé sodorták őket; sokan váltak közülük a Kommunista Párt tagjává. A magyarok mellett zsidókkal teltek meg a börtönök és lágerek; itt kerültek kapcsolatba a román kommunistákkal. Gh. Gheorghiu-Dej még héberül is megtanult hosszú ideig tartó zsidó kapcsolatai során. Az egyik legismertebb zsidó kommunista Valter Roman, azaz Neuländer Ernő, a Nagyváradi rabbi fia volt. A spanyol polgárháború veteránjaként 1944 után tábornok lett és az RKP KB-tagja, 1954-től pedig a Politikai Kiadó igazgatója; az ő fia Petre Roman, az első december utáni miniszterelnök. Voltak meggyőződéses kommunista zsidók, akik mégsem mélyedtek el a politikában, például Gáll Mátyás (1920–?), egykori politikai fogoly, egy ukrajnai megsemmisítő tábor túlélője. A külügyminisztériumban és az Agerpresnél dolgozott szerény beosztásban, majd a hetvenes években emigrált; 1989 után kiadta román nyelvű emlékiratait. A zsidók sorsáról az Antonescu-rendszer alatt Andrei Voinea ortopéd orvos is írt, akinek ugyancsak voltak magyar felmenői. Nem volt ritka a vegyes házasság sem az olyan magyarok, románok és zsidók között, akik közül egyik vagy mindkettő börtönviselt pártaktivista volt. A rettegett magas rangú pártaktivista, Vass Gizella, eredeti mestersége szabólány, Ana Pauker barátnője (mindketten besszarábiai zsidók) Vass László magyar illegalista felesége lett; ők voltak a nagyszülei annak a Bogdan Olteanunak, aki a liberális kormányzás idején (2004−2008) a képviselőház elnöki tisztségét töltötte be. Luka László, aki vasutasként az RKP Brassói (1924−1929), majd jászvásári (1932) szervezetének titkára volt, később a moszkvai legfelsőbb Szovjet tagja és Csernovic alpolgármestere (1940−1944) lett, Elisabeta Birnbaumnak, Ana Pauker titkárnőjének volt a férje; 1933−1938 között börtönben ült.
Egy másik illegális mozgalmi harcos, aki többször is ült börtönben, Grigore Preoteasa volt; felesége a kommunista-szimpatizáns Fehér Katalin, Fóris István rokona. Fehér Katalin édesanyja nyújtott menedéket 1944-ben Tatrangon Ceauşescunak két hétig, miután az a zsilvásári lágerből szabadult. 1944 után Preoteasa különböző vezető állásokat töltött be, még külügyminiszer is volt (1956−1957), felesége pedig a Párt Központi Bizottságának aktivistája lett. Leányuk, Ilinca Bartolomeu Adrian Năstasehoz ment férjhez, aki később, 2000−2004 között Románia miniszterelnöke volt; válásuk után újra férjhez ment, és negyed évszázada az Egyesült Államokban él.
Egy másik pártaktivista, a hírhedt kegyetlen belügyminiszter, Alexandru Drăghici felesége Czikó Mária volt, Elena Ceauşescu jó barátnője, illetve a Czikó testvérek, Nándor és Lőrinc nővére (ők a Magyar Népi Szövetség vezető káderei voltak, utóbbit 1948-ban a tanügyminiszter főtitkárává nevezik ki). Az 1989-es események után az óvatos Drăghici Magyarországra menekült, ott is halt meg 1993-ban. Magyarként különféle felelős beosztásban (követ, miniszter, miniszterhelyettes, a Securitate egységeinek vezénylő tábornagya, az RTV Nemzeti Tanácsának tagja stb.) volt Vincze János (Ion Vinţe) is (1910−1996), akinek felesége Constanţa Crăciun kulturális miniszter volt. Könyvelői végzettséggel, 21 éves korában lett párttag.
A magyar források nem említik Fejes Iuliu (1940−), egyetemi tanárt, az RKP KB tagját (1969−1989), aki különféle vezető beosztásban volt az RTV-nél és a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsánál. Néhány magyart likvidáltak a hatalmi harcok során, köztük Fóris Istvánt, az RKP 1940–1944 közötti főtitkárát, akit Gheorghiu-Dej veszélyes ellenfélnek tartott. Rövid idővel meggyilkolása után, 1946-ban édesanyját is megölték, élettársa, a besszarábiai illegalista, Victoria Sârbu 11 évig ült börtönben. A magyarság renegátnak tartott több vezető állású kommunista magyart: Bank József erdőmunkást, Ceauşescu sakkpartnerét, és a Kolozsvári Péterfi István akadémikust, az Államtanács tagját. Ceauşescu környezetében akadtak magyarok is, elit szakemberek, például két pilóta: Imre Sándor és Suba Gyula. Egy olyan, az állam- és pártvezetés rendelkezésére álló különleges egység tagjai voltak, amelynek feladata a repülőgépes vagy helikopteres szállítás volt. Suba Gyula fia, Árpád repülőgépekre szakosodott mérnök lett, Brassóban él.
Az ötvenes évek során nemzettársai védőjeként lépett fel két magyar nómenklatúra-tag pártaktivista: Fazekas János és Gere Mihály. Fontos szerepet töltöttek be a párt nemzetiségpolitikájának irányításában, legalábbis a Ceauşescu-féle nemzeti kommunizmus brutális megnyilvánulásáig. Akit irredentizmussal vádoltak, az ő segítségükkel ezt akár meg is úszhatta, hisz volt egy döntési pozícióban lévő nemzettársa, aki szót emelhetett érdekében, aki az ügyet megfelelő megvilágításban tálalhatta. Például egy erdélyi városkában Petőfi tiltott verseit szavalták, és az ügyészség azonnal nyomozni kezdett. A pártaktivista Fazekas közbelépett, az alábbi érveléssel: igaz, hogy a résztvevők hibáztak, nem kellett volna ilyen verseket szavalniuk, de ha külföldön értesülnek arról, hogy a magyarokat azért is letartóztatják, mert a legnagyobb költőjük verseit szavalják, ez nagy fekete pont lenne Romániának. Az érvelés hatására a nyomozást felfüggesztették, és a vádakat ejtették. A Ceauşescu-diktatúra utolsó évtizedében, amikor a Securitate visszaélései elszaporodtak, nagyon sokan börtönbe kerültek, olyanok, akik – úgymond − túl sokat jártatták a szájukat. Fazekas kényszernyugdíjazása után többé nem volt, aki megvédje őket. Közismert a sepsiszentgyörgyi színész, Visky Árpád esete, aki a rendszert kritizálta sorban állás közben; barátai nem tudták megmenteni, és a rahovai börtönbe került.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi művészet dimenziói (Beszélgetés Vécsi Nagy Zoltánnal, az Erdélyi Művészeti Központ vezetőjével)
Egyre rangosabb művészeti intézménnyé növi ki magát a Sepsiszentgyörgyön működő Erdélyi Művészeti Központ. Az EMŰK igazgatójával, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésszel művészeti és családi örökségről, illetve felelősségről beszélgettünk.
– Nem „szokványos” családból származik: a helikonista báró Kemény János legidősebb unokája, Nagy Pál festőművész fia. Milyen hátizsákkal indult otthonról?
– Nagyapám mindenekelőtt igazi nagyapa volt. Nem kérdezett kényelmetlen dolgokat az iskoláról – ha mégis érdeklődött, hihetetlen finomsággal, tapintattal tette –, viszont elvitt fagylaltozni, és szezonkezdetkor soha nem mulasztotta el felhívni édesanyámat, hogy kiváltotta-e a Zolika horgászengedélyét. Egy képes újságban megjelent illusztrált cikkel találkoztam mindössze, amely várúrként ábrázolta őt a hajdani miliőben, talán a könyvtárszobában. Azt a cikket sokszor megbámultam, hiszen az az ember nézett rám belőle, akivel együtt horgásztam. És bár a tizenegyedikes tankönyvemben is szerepelt fényképpel a Helikon címszó alatt, valahogy mégsem kötöttem össze bárói mivoltával. A szüleim amolyan szalonéletet vittek a hatvanas-hetvenes évek Marosvásárhelyén, sűrűn járt hozzánk Bodor Ádám, Vári Attila, Vilhelm Károly, Balázs Imre és sokan mások Vásárhely írói-művészi társadalmából. Édesapám műveltségével, szellemével vonzotta az embereket, édesanyám mély lelkiségével. A légkör szinte egyenes ágú folytatása volt a hajdani hangulatnak, amelyet nagyszüleim alakítottak ki Marosvécsen.
– A nyolcvanas években Magyarországra telepedett, a kétezres évek végén hazajött. Mi vitte el, mi hozta vissza?
– Katonaság után tudtomra adták, hogy magyarként, pláne az én származásommal semmi értelme jelentkeznem a Bukaresti egyetemre művészettörténetet tanulni. Kirakatrendezőként dolgoztam, megnősültem, fiam született, közben meg vészesen romlottak az idők. A környezetemben mindenkitől azt hallottam, hogy innen el kell menni, így 1985-ben én is beadtam a kitelepedési kérelmet. Miután Budapesten művészettörténész diplomát szereztem, egy idő után a hatvani Hatvany Lajos Múzeum igazgatójává neveztek ki. A Hatvany-Deutsch család örökségének gondozójaként a család időnként megjelenő tagjainak mutogattam múltjuk megmentett relikviáit. Közben viszont egyre lüktetőbbé vált bennem, hogy elsősorban a saját örökségemmel kellene foglalkoznom. No meg azzal, amit hivatásomnak választottam: a Trianon utáni erdélyi képzőművészet kutatásával, gondozásával.
– Mindez a festő apa öröksége, a lakásban zajló művészfelvonulás hatása?
– Részben igen, hiszen otthon valóban állandó téma volt, ki mit festett, mit állított ki, a képzőművészek összehasonlítása. A hatvanas-hetvenes években sok képzőművész járt hozzánk, apám tanár is volt, aki odafigyelt a Művészeti Líceumbeli diákjai későbbi életére, pályájára is. Ugyanakkor élénken és pozitívan érdekelte a pályatársak művészete. Ennél is mélyebben elgondolkodtatott azonban édesapám nem könnyen feldolgozható életműve. Sikeres, nagy jövőt sejtető diákévek után saját bevallása szerint tíz évébe került, míg „elfelejtette”, amit az egyetemen tanítottak neki. Gondolkozó, tájékozódó tanár-művészként tudta, hogy nem szabad megállni az egy idő után, a szocreál keretében ugyancsak jelentkező, de továbbra is erősen korlátozott stíluspluralizmusnál. Az általa létrehozott ellentmondásos művészet kezdett foglalkoztatni, ennek megfejtési „kényszere” dolgozik bennem ma is. Az apám művészetének megértésére irányuló erőfeszítéseim – miként vetül ki egy általam jól ismert és szeretett ember egyénisége a művészetre? – mentén irányult az érdeklődésem egyre inkább a Trianon utáni, még szűkebben az 1945 utáni idők erdélyi magyar képzőművészetére. – Az ön által vezetett EMŰK feladatául éppen az 1945. utáni erdélyi képzőművészeti „termés” begyűjtését szabták meg. Abszolút testre szabott feladatnak tűnik...
– Mégsem kizárólag rám szabták. Egyébként is a produkció a lényeg, és azt hiszem, a Szocrelatív című kiállítással 2012 novemberében rajtoló EMŰK eddigi tevékenységével nem kell szégyenkeznünk. Kezdetben a Székely Nemzeti Múzeumba betagolódva képzelték el az központot, amely ma a Sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal egyik ügyosztályaként, de gyakorlatilag autonóm intézményként működik. Otthonául az önkormányzat egyik bérelt ingatlanja szolgál, ahol jó minőségű kiállítóteret, világítástechnikát sikerült kialakítani.
– Milyen szempontok szerint válogat a kiállítandó alkotások, életművek közül?
– Nehéz ügy ez. Nem áll ugyanis rendelkezésünkre tudományos megalapozottságú, konszenzusos képzőművészet-történet, miközben igen bőséges a művészeti irodalmunk. Van építészettörténetünk, irodalomtörténetünk, de a képzőművészetben nem zajlott le az a tudományos vita, amely egyfajta kánon kialakulásához vezetett volna. De nincsenek erdélyi magyar sajátosságot felvállaló képzőművészeti múzeumaink sem. Azt vallom, hogy a képzőművészetben is létezik sajátos közösségi identitástudat és érték, az erdélyi művészetben van magyar, román és szász művészet, amelyek között ugyan sok az átjárás, de attól még különbözőek. MegmAradásunk fontos tényezőjének tartom ezeknek az értékeknek a tudatosítását és éltetését. A válogatás ezért roppant kockázatos, elsősorban saját szakmai lelkiismeretem szempontjából, nehogy túlzott szubjektivizmusra ragadtassam magam. Megpróbálom minél több szakemberrel megbeszélni az opcióimat, igyekszem meghallgatni a véleményüket, minden elérhetőt elolvasni az aktuális témában. Szeretném elkerülni annak veszélyét, hogy bárkinek is az legyen a benyomása, hogy az EMŰK egy közösségi keretek támogatását önkényesen használó egyszemélyes intézmény.
– Nehezen mérhető kategória, de mégis: melyek voltak az intézmény eddigi legsikeresebb rendezvényei? – A Szocrelatív című kiállítás mindenképpen sikeresnek tekinthető, állításomat elsősorban a katalógus keresettségére alapozom. Tisztában vagyok, hogy a szocreál művészet sok érdeklődőt vonzó téma, de talán sikerült pluszérdekességeket is felmutatva közelíteni hozzá. Kiállításainkon jellemzően életműveket mutatunk be, amelyek sikerét a művész személye is erősen befolyásolja. De „beeső” kiállítások is arattak és sikerültek kivételesen jól, ilyennek tekintem Sylvia Plachy magyar származású amerikai fotóművész tárlatát. Róla kiderült, hogy nagyon színvonalas erdélyi anyaggal is rendelkezik, s innentől kezdve mindkettőnk számára érdekessé vált a lehetőség. Számára főleg azért, mert az őt kivételesen érdeklő Transylvania-jelenség látleletére máshol nem nagyon, nálunk viszont határozott igény mutatkozott. Készült is az anyagból egy általa szerkesztett szép katalógus, amivel ő is, mi is nyertünk. Az erdélyi dimenzió egyébként általában perdöntő tényező a kiállítások fogadásában. – Milyen ismertséget lehetett szerezni nem egészen négy év alatt? „Tolonganak-e” a művészek az EMŰK-ben való kiállítás lehetőségéért?
– Jól állunk e tekintetben, nem kis mértékben a kivételes kiállítási térnek köszönhetően. Annyian szeretnének kiállítani nálunk, hogy már az 2019-es naptárunk is tele van.
– Hány alkotást számlál ma a központ műalkotás-gyűjteménye?
– Kilencven körül járunk, és folyamatosan gyarapodunk. Legújabb „szerzeményeink” között szerepel Kákonyi Csilla egyik fontos műve, de a nemrég nálunk kiállító Csáji Attila is olyannyira elégedett volt a fogadtatással, hogy nekünk ajándékozta egyik nagy értékű hologramját.
– A nagyapai örökség, a marosvécsi vár művésztörténészként vagy Kemény-unokaként foglalkoztatja inkább? – Nem vagyok építészettörténész, de nemcsak ezért fontos számomra örökösként a vécsi kastély. Tudatosodásom folyamatának elején egy 1990-es látogatás áll, akkor egy tévés stáb tagjaként léphettem először a várkastély területére. Czigány Zoltán rendező Kemény János unokájaként keresett meg és kívánt filmet forgatni a várkastély irodalomtörténeti vonatkozásairól. Én állítottam össze a történeti anyagot a Nagycsütörtök című filmhez, lényegében én írtam a forgatókönyvet, s végül a film egy részében mesélő-narrátorként másztam fel a toronyba, csörtettem a kerti avarban nagyszüleim sírja körül. Nagyon megérintett az élmény, a kastély visszaszolgáltatása hazatelepülésünkben is jelentős mozgatórugóvá vált. Bár az erdők visszaadásának ügye stagnál, mert újabb pereket kezdeményezett – pAradox módon – ellenünk a román állam, elsősorban testvérem, Nagy Kemény Géza tevékeny részvételével és a család többi, Magyarországon élő tagja segítségével, az erdők jövedelmének hiányában igyekszünk minél több látogatót vonzani a kastélyba, és közben meg apránként felújítani az épületet.
VÉCSI NAGY ZOLTÁN
Művészettörténész, főként az 1918. utáni erdélyi képzőművészettel foglalkozik. 1956-ban született Marosvásárhelyen Nagy Pál festőművész, tanár és Kemény Zsuzsa író, szerkesztő gyerekeként. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban érettségizett. Kezdetben képzőművészként, költőként és kortárs művészetről íróként tevékenykedett. Vizuális versei jelentek meg az Ötödik évszak antológiában (Marosvásárhely, 1980); a VER/S/ZIÓK-ban (JAK füzetek, Budapest, 1982), valamint az Alapművelet antológiában (Bukarest 1985). A MAMŰ Társaság tagja. 1988-ban kitelepedett Magyarországra, Hatvanban könyvtárosként dolgozott, a kilencvenes években a hatvani Czóbel Galériát vezette, 1998-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett művészettörténész diplomát. 2000-ben a Budapesti MAMŰ galéria, 2001-ben a monostori Erőd ARTFORT művészeti programjának vezetője volt. A Hatvany Lajos Múzeum munkatársa, majd igazgatója volt 2007-ig. Számos egyéni és tematikus kiállítást rendezett, rendszeresen közölt műkritikákat vezető magyarországi művészeti folyóiratokban. 2008-ban hazatelepedett, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum művészettörténészeként dolgozott. 2014 tavasza óta a Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központ igazgatója. 2016-ban Jakobovits Miklós-díjjal tüntették ki.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Anyám fekete rózsa
Csoóri Sándor (1930–2016) emlékére
Hosszan tartó, súlyos betegség után, 2016. szeptember 12-én hajnalban elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, prózaíró, politikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
Csoóri Sándor 1930. február 3-án született Zámolyon (Fejér megye), református parasztcsaládban. A Pápai Református Kollégiumban érettségizett 1950-ben, majd Budapesten folytatta tanulmányait az ELTE Orosz Intézetében. Betegsége miatt már az első éven ott kellett hagynia az egyetemet, és korán újságírásra adta fejét. Előbb a Pápai Néplapnál és a Veszprém megyei Népújságnál dolgozott, majd az Irodalmi Újság munkatársa (1953-54),és az Új Hang versrovatszerkesztője (1955- 56) lett. Az 1956-os események után tisztviselőként helyezkedett el a Lakatosipari Vállalatnál. 1958-tól szabadfoglalkozású író. Az 1960-as évek elején a Budapesti Műszaki Egyetem újságjának szerkesztő munkatársa, később pedig húsz éven (1968–1988) át volt a Mafilm dramaturgja.
Első versét 1953-ban közölte, amelyben bírálta a Rákosi-korszakot. Rá egy évre jelent meg első kötete, a Felröppent a madár, amely meghozza az első József Attila- díjat (a másodikat 1970-ben kapta).
A hatalom nem igazán kedvelte, sőt évekig volt megfigyelés és szilencium alatt. A Kádár-korszak egyik legmarkánsabb ellenzéki harcosa volt. Már fiatal korában barátkozott Konrád György íróval, Jancsó Miklós filmrendezővel, Orbán Ottó íróval, Kósa Ferenc rendezővel.
A hatvanas évektől megnőtt a népszerűsége, előadásai nagy tömeget vonzottak, jelentős szerepet töltött be a Kádár- korszak megbuktatásában. 1967-től forgatókönyvíróként közreműködött Kósa Ferenc (Tízezer nap, Ítélet, Hószakadás, Nincs idő) és Sára Sándor (Vízkereszt, Nyolcvan huszár, Elátkozva a hatodik napot, Tüske a köröm alatt) filmjeiben. 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja volt, majd később a párt elnökségi tagja. 1988-ban részt vesz a Hitel folyóirat elindításában, melynek előbb szerkesztőbizottsági elnöke, majd 1992-től főszerkesztője lett. 1991-ben a Magyarok Világszövetségének elnökévé választják, e funkciót 2000-ig tölti be. Ebben a beosztásában kezdeményezte 1992 nyarán a Duna Televízió létrehozását, a világban szétszóródott magyarság televízióját, mely azon év karácsonyától sugározza adásait.
Legnagyobb méltatói így jellemzik életművét: "Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára" (Szakolczay Lajos); "költőként az a legnagyobb irodalomtörténeti érdeme, hogy összetéveszthetetlenül egyéni színnel vitte tovább költészetünknek azt a fő vonulatát, melyet elődei és kortársai Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig megteremtettek" (Görömbei András).
***
Csoóri Sándor gyakran járt Erdélyben, kiváló kapcsolatokat ápolt az erdélyi írókkal, művészekkel, közéleti személyiségekkel.
1994. augusztus 18-án részt vett a Székelyszentistvánon tartott első Szent István Napok ünnepségen, mely alkalommal beszédet is mondott. Marosvásárhelyen és Budapesten többször találkozott Sütő Andrással, akihez közeli, meghitt barátság fűzte. Sütő András temetésekor – épp tíz éve! – a Marosvásárhelyi Vártemplomban mondott beszédet a ravatalnál, amit a Duna TV élőben közvetített.
A Sütő András Baráti Egyesület által szervezett, 2009. június 27-28-án megtartott Sütő- megemlékezésen olyan személyiségek társaságában érkezett Marosvásárhelyre, mint Dobos László felvidéki író, Szakolczay Lajos irodalomtörténész és Pálfy G. István író-szerkesztő. Ez volt Csoóri Sándor utolsó erdélyi irodalmi útja. Előadásának címe: Beszélgetések és álmok – amelyben kiemelte, hogy a "trianoni mocskos ügynek" a mai napig érezhetők a következményei.
A kétnaposra tervezett megemlékezés első napján beszéltem vele a Bernády Házban, s kértem, hogy a közelgő 80. születésnapja alkalmából (2010. február 3.) adjon egy interjút, amit a hazai magyar sajtóban szeretnék közölni. Kérésemet elfogadta, de – bokros teendőire hivatkozva – másnapra "csúsztattuk". Akárcsak a Dobos Lászlóval való beszélgetést, aki szintén 2010-ben töltötte a 80. életévét. Sajnos sem a Csoóri-, sem a Dobos-interjú nem jött össze, ti. Dobos közbejött betegsége miatt hamarabb vissza kellett utazniuk Budapestre, így elmAradt a másnapra tervezett, pusztakamarási templomozáson való részvétel is. De addig, amíg tartott az intentisztelet, a Marosvásáráhelyről később érkező írócsapat autója – Pálfy G. István volt a sofőr –, miután utasai meglátogatták a Sütő-házat, a pusztakamarási templom előtti téren, a Magyar utcában állt meg, ahonnan jól lehetett hallani az orgonahangot, az együtt éneklést. Templomból való kijövetelünk után értesültem a korábban tervezett együttlét megváltoztatásának okáról.
Az interjúkérdéseket – mint megegyeztünk – végül is 2010. január elején küldtem át neki interneten, amire január 25-én válaszolt: Kedves Ferenc! Sajnos, az irodalmi életben is vannak karambolok, torlódások, ugyanúgy, mint a valóságos életben. Amikor tavaly nyáron megegyeztünk abban, hogy szívesen válaszolok a kérdéseire, január táján, ugyanis a születésnap kínált igazi alkalmat erre a beszélgetésre. És mi történt? A 2009-es év végén Kuvaitba utaztunk, a lányunk családjához. Ott voltunk Karácsonykor és szilveszterkor, majd január elején hazajöttünk. Nagyon jó volt együtt lenni a kisunokánkkal. Hóvári János, a vőnk, az ottani magyar nagykövet. Hazaérkezésünk után tapasztaltuk, hogy nincs internet-kapcsolatunk. Ennek a kijavítása hetekbe tellett, mert én nem értek hozzá, Balogh Juli pedig január első hetében eltörte a bokáját: műtét, fekvőgipsz stb., így csak ma második napja, hogy elolvashattuk egy havi üzeneteinket – 520 db e-mailt… De ettől még megcsinálhatnám az interjút, de napok óta mindenki ezzel gyötör: lapok, rádiók, televíziók, így nem tudok leülni az íróasztalom mellé, hogy a kérdéseire válaszoljak.
Két javaslatom van: Csendes Csaba készített velem egy interjút a Nagyítás c. új hetilapnak, ezt átküldhetnénk, hogy megjelenjen a születésnapra vagy miután elmúlik ez a "rohamozás", akkor tudok válaszolni átküldött kérdéseire. Várom a döntését! Baráti kézszorítással, Csoóri Sándor.
Még aznap válaszoltam. Döntésem: várjuk meg a nagyrumli végét…
Egy későbbi, március 21-én küldött levelemre aznap a következő válasz érkezett: Kedves Ferenc! Egyelőre Kuvaitban örvendezünk a 30 fok feletti meleg időnek, s még egy ideig ez így is mArad. Választani, természetesen, már otthon leszünk! Akkor jelentkezem majd. Addig is minden jót kívánunk, Júlia és Sándor.
Ez volt Csoóri Sándor utolsó nekem küldött levele. Az interjú – most már biztos! – végleg elmAradt. Életem egyik nagy szomorúsága… 1988-ban jelent meg aBreviárium c. kötete, melynek kezdőverse Anyám fekete rózsa. Utolsó szakasza így szól: "Anyámnak fáj a feje,/ anyámnak fáj a semmi,/ anyám fekete rózsa,/ nem tud kiszínesedni./ Egy éjjel földre roskad,/ megtört lesz majd, kicsi –/ Bejön egy madár érte/ s csőrében elviszi". Csoóri Sándort, aki rajongásig szerette édesanyját, hajnalban vitte el a madár.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

A magyar dráma napján
Kísérlet az üzenet dekódolására
A magyar dráma napját ünnepelte szeptember 21-én a világ magyarsága, Marosvásárhelyen a hagyományos eseménysorozatot ez esztendőben egy további évfordulóval is összekapcsolták: tíz éve, 2006. szeptember 30-án hunyt el Sütő András, a honi drámairodalom kimagasló alkotója. Sütő és a színházművészet viszonyát bemutatni, ismertetni szükségtelen, e két évforduló – Madách Imre Az ember tragédiájának 1883-as bemutatója és Sütő András tíz évvel ezelőtti halála – nívós tiszteletadást eredményezett.
A szerdai eseménysorozat délben a Bolyai Farkas Elméleti Líceum – Református Kollégiumban kezdődött, amelynek dísztermében Farkas Ernő tartott előadást Sütő műveinek 2016-os recepciójáról, 17 órától pedig a Bernády Házban, telt házas közönség jelenlétében folytatódott a műsor. Itt Demeter József református lelkipásztor, friss nyugdíjas köszöntötte a jelenlévőket, aki elmondta: Nagy Pál után ő vette át a Sütő András Baráti Társaság elnöki tisztjét. – Tíz nap múlva lesz 10 éve annak, hogy elhunyt Sütő András, és egy éve távozott közülünk Nagy Pál. Amikor elkezdtük szervezni a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal közösen ezt a napot, Gálfalvi Zsoltot kértük fel előadást tartani, de betegsége miatt nem jöhetett el. 1982-ben azonban nagyon szépen írt Sütőről, írása ma sem elavult – mondta a házigazda, majd Kilyén Ilka színművésznő olvasta fel Gálfalvi Zsolt szóban forgó írását: Sütő két drámáját, a Perzsákat és Szuzai menyegzőt magába foglaló, a Kriterion könyvkiadónál megjelent kötethez írt fülszövegét.
A Domahidi kvartett fellépését követően Demeter József mutatta be a délutáni előadót, dr. Buzogány Dezső teológiai tanárt.
– 1957-ben született, 1981-ben végezte el a teológiát, tíz évig lelkipásztor, később teológiai tanár, 2001-től a Bolyai Tudományegyetem tanára, számos más egyetemen vendégtanár. Kálvin Institúciójának mai magyar nyelvre fordítója, ezért aranygyűrűs kitüntetést kapott a magyarországi zsinattól. Közkedvelt tudós-lelkész. Most következő tanulmányában olyan üzeneteket próbál megfejteni, melyek a Csillag a máglyán című Sütő-dráma kapcsán elevenednek meg: mit mondott Kálvin Sütőnek 420 év után, és mit mondhat Szervét liberalizmusa ma nekünk?
A Csillag a máglyán – kísérlet az üzenet dekódolására című értekezése során dr. Buzogány Dezső elmondta: hosszú évekig élt benne a Kolozsvári premier után a teológián szervezett fórum emléke. – A fórum hangulata mAradt meg bennem, miszerint Kálvint súlyos támadás érte. Ezzel az előérzettel olvastam újra nemrég a drámát. Nem Sütő teljes életművét próbálom értékelni és a drámairodalomnak sem vagyok szakembere. A mű nagy tehetséggel megírt munka, hihető és valószerű mindaz, amit írója a szereplők szájába ad. Sütő beismeri, hogy dramaturgiai megoldásai nem mindig egyeznek a valós történelmi helyzettel, de ezt szerzőként nyilvánvalóan megteheti, nem történelmi szaktanulmányt írt. Emiatt a dráma nem veszíti hitelét, üzenete nem csorbul. A jellemrajzok azonban bekerültek a közgondolkodásba, és nem mindegy, hogy milyen nyomot hagynak a társadalom emlékezetében. Meglehet, hogy emiatt a főszereplőkről torz kép alakul ki. A szerző elképzelt párbeszédekkel megteremti a dramaturgiai helyzetet – például a kezdetekben Szervét agyondicséri Kálvint, hogy a végén Kálvin máglyára küldje őt. Más párbeszédek reálisak, például azok, amelyek a máglyahalált tárgyalják – elég, ha a hugenották példáját nézzük. Kálvin és Szervét párbeszéde tárgyszerű, de nem valószerű – Kálvinnak nem volt hatalma Genfben házkutatást elrendelni, és senkit sem végeztek ki azért, mert gúnyiratot írt ellene. Sütő jól ismerte a történelmi helyzetet, kimondatja, hogy Kálvin csak látszólagos ura a városnak – amelynek törvényeit a nagytanács és a polgárokból álló közgyűlés hozta, a törvényeket pedig a közösség önként fogadta el. A párbeszédekből úgy tűnhet, hogy Genfet a konzisztórium vezette, de ennek a valóságban nem sok beleszólása volt a város vezetésébe. Az egyik jelenetben említett gályarabokat az ellenreformáció vetette rabságba a drámákban történtek után 150 évvel – ez a momentum sem kimondottan érthető. Az üzenet megpróbál ugyan eljutani a nézőhöz, de a színpadi játék elhomályosítja az áthallásokat és burkolt üzeneteket, amelyek egy helyre gyűjtve igen ütőképes koncentrátumot képeznek. "A falak is besúgók", házkutatás utólagos parancslevéllel, "még a templomok is alá vannak ásva a besúgók patkányi állataival", "a szabadság tökéletes állapota az emberi álom – az egyetlen jog, ami megmAradt". Az első felvonásnak az 1970-es, ’80-as évekhez intézett üzenete direkt és nem félreérthető. A második és harmadik felvonás ezeknél sokkal kifinomultabb rejtett üzeneteket tartalmaz. Itt a kulcsszó a tévelygés. Már nem az arctalan diktatúra kiszolgálói igyekeznek csörtetve – Kálvin és Szervét párbeszéde tűnődés, igazságkeresés: mindkettőnek igaza van a maga rendszerében. Akár három értelmiségi típust is el tudunk különíteni. A diktatúrát kiszolgáló: Fárel. Az elveihez hűséges, konzervatív idealista: Kálvin. A minden tekintélyt elvető szabadelvű: Szervét. És a recepciók, kritikák szerzőiként előléptek azok az értelmiségiek, akik a ’70- es, ’80-as években kiszolgálták a rendszert, avagy ellene lázadtak – szerintük Kálvin máglyára küldi Szervétet, így inkvizítor lesz: a műről végtelenül leegyszerűsítő írások jelentek meg. A korabeli kritika a történelmi helyzet köldöknézéséből nem tudott kilépni. Szerzőik ezért is hallanak – talán szándékosan – egyházellenes üzenetet ki belőle. Talán sokan a rendszer iránti lojalitásukat azzal akarták hangsúlyozni, hogy a dráma ezen vonását erősítették és szándékosan félretájékoztattak, ezzel a nézőt az egyházellenesség felé terelték. De milyen kérdéseket vet fel ma a Kálvin- jelenség? Ma a vallás magánügy, a főhős korában azonban a legégetőbb közügy volt. Ezt a mai társadalom nagy része nevetségesnek tartja, ma már nem létkérdés. Akkoriban a hit, a vallás, a felekezet nélkülözhetetlen részei voltak az üdvözülésnek. A mai és akkori kor társadalmi rendje között nincsen átjárhatóság. Ami a korszellemet és történelmi tényeket illeti, Kálvin Genfben nem érvényesíthette az akaratát. A politika akkor is politika volt. A hatalmon lévő libertinusok Szervét megítélésével Kálvint akarták lejáratni. Sütő abban téved, hogy egy nyugati polgári demokratikus intézményre ráhúzza egy balkáni ország parancsuralmi rendszerének a mezét. A svájci demokráciát feláldozza, hogy a romániai diktatúra jellemrajzát elkészítse. A két rendszer szubsztanciája nem azonos, és a szerző nem utal arra, hogy e kettő alapjaiban különbözik egymástól. Dramaturgiailag ezt nyilván nem tehette meg, mert akkor odavész az üzenet. De találhatott volna ennél sokkal találóbb analógiát a hazai, akkori viszonyok érzékeltetéséhez.
Kérdés, hogy a műnek van-e ma aktualitása? Az önkritika a diktatúra idején elvárt polgári gesztus volt, de egyéb kritika már nem. Az üzenet kommunikálása az összekacsintásra épül, mert ez a rendszer vette körül a nézőt nap mint nap. De a helyzet azóta megváltozott, és ezzel odalett az üzenet megfejtésének a kulcsa. Kérdés, hogy ennek hiányában a mai néző vagy olvasó milyen üzenetet kap a drámában? Ebben nagy szerepe van az éppen aktuális előadásnak, hiszen az előbbiek okán ma már akár a félretájékoztatás veszélyét is hordhatja a dráma. Ha ma kerülne bemutatásra, mindenképpen hozzá kellene kapcsolni a kort, amelyben született, mert a valós üzenet csak így juthat el a mai nézőhöz. A dráma annak a helyzetnek a része, és részeként kell mAradnia, mert csak vele együtt van mondanivalója – mondta történelmi, drámairodalmi részletekben gazdag előadása során dr. Buzogány Dezső, majd a Domahidi kvartett játéka zárta a rendezvényt.
Este fél héttől Aranka György szobránál vette kezdetét a hagyományos koszorúzás, amelynek keretében Berekméri Katalin színművésznő olvasta föl a Sütő András színházi üzenete a mának című szövegösszeállítást, este 7 órától pedig premierre került sor – a Nemzeti Kistermében Sütő András A szuzai menyegző című drámájának Sebestyén Aba által rendezett felolvasószínházi bemutatóján vett részt a nagyérdemű.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Negyedszázados Erdélyi Gondolat
A 300. könyv
A szépirodalom alkotóit és őrzőit, költőket, írókat, irodalomtörténészeket, egyetemi tanárokat és nem utolsósorban sajtómunkatársakat ültetett egy képzeletbeli asztal köré 300. kiadványában a Székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó.
A küllemében is impozáns, borítója színvilágával is sokatmondó kötet a kiadó negyedévente megjelenő, idén hétesztendős lapját, az Erdélyi Tollat ajánlja az olvasók figyelmébe.
A Toll-szerzőkkel és értékelőkkel folytatott beszélgetésekből ugyanakkor az irodalmi, művészeti lapok, mellékletek "prérijére", a kultúrát szolgáló kiadványok rendszerváltás utáni helyzetére, sorsának alakulására, jövőképére is rálátás nyílik.
A kötet a 18 beszélgetőtárs rövid bemutatásával indul, majd a 2009-ben alapított Erdélyi Tollról talál pontos könyvészeti leírást, egyebek mellett a szerkesztőség tagjairól, a szerzőkről, az állandó és alkalmi rovatokról, az egyes lapszámok oldalszámáról, a terjesztésről tájékozódhat az olvasó. A továbbiakban a lap sajtóvisszhangjairól kapunk útmutatást. A számtalan újságcikk, hivatkozás, ismertetés, recenzió időrendbe állítása mögött hatalmas munka a Tollakban is mAradéktalanul tetten érhető értékgyűjtő, -megőrző szándék érezhető.
Az erdélyi lapokban, közöttük a Népújság Múzsa mellékletében is megjelent írásokból csaknem hetven oldalon szemelgethetünk, és csak ezután kezdődik a tulajdonképpeni beszélgetés. Az érintett témaköröket az eszmecserének szentelt fejezet alcímei is jelzik: Vélemények az 1989 utáni erdélyi sajtótermékekről, Az írói pályát alakító közlési lehetőségekről, A (…) média jelentősége a romániai magyar irodalom alakulásában, Erdélyi Toll – a mű, a folyóirat, a fórum, a lehetőség, "az erdélyi magyar szellem új otthona", Az Erdélyi Toll első öt évfolyamának (2009–2013) szakmai értékelése, Az Erdélyi Toll öt év óta "thesaurusa, kincsestára az erdélyi, Székelyföldi gondolatnak", Erdélyi Toll – "karakteres profil, sajátos értékrend", "azt reprezentálja, ami végtelenül hiányoznék, ha nem jutna szóhoz", Erdélyi Toll – a negyedévente megjelenő folyóirat mint szellemi ünnep.
A beszélgetőtársak hozzászólásaikban mindenekelőtt az Erdélyi Toll műfaji, tematikai sokszínűségét, szerkesztésben, formai kivitelezésben bizonyított igényességét emelték ki. Beke Sándor főszerkesztőnek a Toll jövőjére, ismertebbé tételére vonatkozó kérdésére legtöbben az olvasókkal való kapcsolat erősítését, közönségtalálkozók szervezését javasolták. Kiss Lehel költőlelkipásztor viszont így fogalmazott: "Az, aki az Erdélyi Toll bármelyik lapszámát fellapozva nem jönne rá magától, hogy "elidegenített világunk- létünk hétköznapjai" között egy "kis szellemi ünnepre" adódott lehetősége, megérdemli a sorsát! Nem magyaráznék neki semmit". A számok viszont azt bizonyítják, hogy sokan ráéreztek a lap üzenetére. Ebben nagy szerepe lehetett annak, hogy sikerült túllépni a "fizikai" terjesztés nehézségein, és a nyomdában negyedévről negyedévre megszülető lapszámok mellett a világhálón is elérhető az udvarhelyi irodalmi-művészeti útravaló.
Az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, az Erdélyi Toll, a Székely Útkereső és a Székely Útkereső kiadványok szellemi műhelyeinek közös honlapját 2009-től 2014 januárjáig 12.438-an látogatták, nemcsak Európából és az Egyesült Államokból, hanem a Fülöp- szigetekről, Afrikából, Ausztráliából is vannak követői. Az internetes látogatók száma szerint kialakított 250-es településlistán az első helyen Budapest, a másodikon Székelykeresztúr, a harmadik helyen pedig Marosvásárhely szerepel.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi magyar dekatlon
Hiánypótló irodalomkritikai kötet
Félúton ég és föld között címmel, Identitásalakzatok a második világháború utáni erdélyi lírában alcímmel jelent meg nemrég dr. Szilveszter László Szilárd, a Babes-Bolyai Tudományegyetem irodalomtanárának negyedik kötete. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Intézete és a L’ Harmattan kiadó gondozásában nemrég Budapesten megjelent könyv "szubjektív szempontok szerint" kiválasztott szerzők életművén keresztül a második világháború utáni erdélyi költészetet vizsgálja, feltérképezve azokat a fő motívumokat, amelyek a transzszilvanizmus eszmetörténeti horizontjától az 1950 és 1989 közötti kommunista diktatúra poétikai törekvésein át a kortárs erdélyi líra jellegzetességeihez vezettek. A kötetről a szerzővel beszélgettünk.
– Nem az első tanulmányköteted látta meg a napvilágot, hiszen a XX. századi, kortárs magyar líra kutatójaként, a 2008-ban megszerzett doktori címet követően, 2009-ben már kiadtál egy könyvet.
– Az első kötet a Mentor Kiadónál jelent meg 2009-ben Festett az arcom nékem is… – Irónia a modern és posztmodern költészetben címmel. Ebben azt vizsgáltam, hogy miként jelenik meg az irónia a 20. századi és a mai költészetben. Hasonló témával foglalkoztam Az irónia nyelve a két világháború közötti magyar lírában címmel 2012-ben kiadott második könyvemben is. A harmadik kötet, az Értékválság és értékváltás… Szemelvények az elmúlt száz év magyar költészetéből 2013-ban jelent meg, válogatás a különböző folyóiratokban, tudományos kiadványokban publikált írásaimból. A nemrég napvilágot látott kötet a ’40-es évek közepétől kezdődően napjainkig kizárólag az erdélyi lírával foglalkozik, és tíz szerző életművén keresztül vizsgálja a korszak költészetének alakulását. Úgy van felépítve, hogy minden nagyobb korszak költői alkotásainak elemzése előtt van egy társadalomtörténeti, irodalompolitikai ismertető, majd következik sorban Kányádi Sándor ’50-es, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Király László, Farkas Árpád ’60-as években kiadott verseinek, Balla Zsófia és Szőcs Géza 1968-tól, illetve az 1970-es években kibontakozó lírájának, majd kiegészítve az 1980-as években jelentkező Kovács András Ferenc és a rendszerváltás utáni nemzedék képviselői közül Lövétei Lázár László és Demény Péter alkotásainak elemzése. Nyilván a korábban már bemutatott szerzők líráját is követem napjainkig.
– Az erdélyi magyar irodalomban a két világháború között jelentkezett a transzszilvanizmus, amely válasz volt arra, hogy Erdélyt elszakították Magyarországtól, és ebben az új helyzetben keresett identitást a többségből kisebbségi sorsba rekedt magyaroknak. A helikoni írók nagy része is ezt az irányzatot követte. Hogyan jelentkezik a transzszilvanizmus a második világháború utáni költészetben?
– Nyilvánvalóan az 1940-es, 1950-es években a kibontakozó szocialista-kommunista diktatúra megváltoztatja Közép-Kelet- Európa irodalmi életét. Az a Gaál Gábor, aki a második világháború után hazakerül a hadifogságból, ugyan meghívja a helikoni írókat, Kós Károlyt, Tompa Lászlót, Bánffy Miklóst például, hogy az általa létrehozott Utunkban közöljenek írásokat, de ezek a szerzők aztán egyre inkább háttérbe szorulnak. Megjelenik a proletkult, internacionalista attitűd, amely a népek közötti testvériséget, az imperialisták elleni közös harcot vállalta fel. Az irodalmi retorika egyre jobban az egyértelműségre, arra törekedett, hogy az irodalmi szöveg ideológiailag megfelelő, politikai üzenetként is dekódolható legyen.
A korabeli magyarországi kultúrpolitika pedig annyira vigyázott arra, hogy "ne sértse a testvérnépek érzékenységét", hogy például Szabolcsi Miklós Magyarországon, az Akadémiai Kiadónál megjelent irodalomtörténeti kötetében a ’60-as években Kolozsvár Clujként és Pozsony Bratislavaként van feltüntetve. A transzszilvanizmus azonban nagyon sok mindenben visszatér az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elejétől Kányádi Sándor, Király László vagy Farkas Árpád költészetében. De nyilván van egyfajta kritikai szellem is ezzel szemben, akár ugyanazon szerzőknél, és új beszédmódok is kialakulnak, amelyek hagyományt teremtenek. A transzszilvanizmus eszmeiségét illetően – az erdélyi identitás sajátosságainak hangsúlyozása mellett – napjainkig egyre inkább a Magyarországhoz való viszonyra összpontosítanak a szerzők.
– El kell ismerjük így utólag is, hogy közvetlenül a második világháború után az 1950–1960-as években egyfajta emberarcú szocializmus volt, ami a világégést követően társadalmi biztonságot, szociális védelmet nyújtott. S ez a viszonylagos szabadság némiképpen a kultúrpolitikában is jelentkezett. Mennyire érződik a kötetben elemzett költők verseiben, hogy az új ideológiát azért vállalták fel, mert hittek benne, vagy már volt egyfajta kényszerhelyzet, amely arra irányította az alkotókat, hogy ne sértsék meg azokat a kulturális kánonokat, amelyeket megszabott az új rendszer politikája?
– Az 1950-es évek erdélyi irodalma bizonyos szempontból "szabadabb" volt, mint a magyarországi Rákosi-korszakbeli kultúrpolitikához alkalmazkodó irodalom. Ugyanakkor nem kell elfelejteni azt sem, hogy ebben az időszakban bizonyos szerzőket megpróbálnak kiszorítani a kánonból. Számos – ma már anekdotaszámba menő – történet született arról, hogy milyen viták voltak az ’50–’60-as években Arany János Toldija vagy akár Dsida Jenő posztumusz kötetének megjelentethetősége kapcsán. Gaál Gábor úgy tartotta, hogy "a régi polgári költőnek" el kell tűnnie a történelem süllyesztőjében. Ebben az időszakban nálunk is vannak koncepciós perek, és nagyon sok baloldali gondolkodású embert – mint Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár vagy Jordáky Lajos, akik az 1945 utáni kultúrpolitikát irányították – bebörtönöznek. Az 1956-os magyarországi forradalom után újabb retorzió következik az erdélyi magyarsággal szemben. 1965-től megint van egyfajta nyitottság, és csak Ceausescu 1971-es észak-koreai látogatása után következik be a nagyon erős fordulat a személyi kultusz irányába. Tulajdonképpen nehéz kideríteni, hogy az 1950-es években ki az, aki őszintén ír politikai témájú verseket és ki az, aki nem. Az tény, hogy ebben az időszakban az írók, költők körében – akár Kányádi Sándor első kötetében vagy Szilágyi Domokos verseiben – van egyfajta töretlen hit arra vonatkozóan, hogy ez egy új világ, nagyon sok minden megváltozik, és a tökéletlenségek ellenére van jövője a szocialistakommunista ideológiának. A 1960-as évek közepéig nem jelenhetett meg olyan verseskönyv, amiben ne lett volna legalább egy olyan ciklus, amely a párthoz szól. Majd a ’60-as évek közepétől lassan újra teret kap a lírában az egyéni identitás, a szubjektív szféra. Király László vagy Farkas Árpád első kötetében nincsenek pártversek vagy nagyon határozott politikai irányultságú költemények. Kányádi Sándornál és Lászlóffy Aladárnál is teljesen háttérbe szorul ez a vonulat. Kétségtelen, hogy ebben az időszakban, ahhoz, hogy publikálni lehessen, kompromisszumokat kellett kötni. Azonban akkor a fiatalabb költőknél sokkal erőteljesebb a Székelyföldhöz, az erdélyiséghez való vonzódás, mindenféle cenzúra ellenére. Mert az ’50-es években is megjelentek ugyan bizonyos kötetek, de azokból a cenzúra miatt nagyon sok mindent kihúztak, vagy egyszerűen nem kerülhettek be bizonyos versek az akkori könyvekbe. Kányádi Sándor Sirálytánc című, második kötetét be is zúzatták és a költővel fizettették meg a kiadás költségeit.
– A diktátor ominózus észak-koreai látogatását követően bekeményített a rendszer. Ebben a szoruló helyzetben kialakult egyfajta belső disszidens irodalom, amely azt a kettős nyelvezetet vállalta fel, hogy a sorok között, hasonlatokba burkolva közöltek, üzentek az olvasóknak, a hatalomnak. Miként jelentkezett ez a retorika a kötetben elemzett költők verseiben?
– Valóban, az 1970-es évek közepétől történik egyfajta radikális fordulat, ekkor már egyre jobban odafigyeltek arra, hogy vannak- e a nemzeti történelemre, identitásra vonatkozó utalások, ezek nyilván megtalálhatók Kányádi Sándornál, vagy akár Király Lászlónak a Székelyföldről írt verssorozatában, de Farkas Árpád költészetében is. Az a vonulat, amely a korábbi irodalom, a Tamási Áron, Tompa László által kitaposott hagyományokra építkezett, megpróbálja fenntartani az identitáshoz való viszonyulást abban az időszakban, amikor nemcsak a kommunista ideológiai elnyomás erősödött, hanem a nacionalista politika is, amely erőteljesen háttérbe szorította az erdélyi magyarság történelmi múltjának, irodalmának a megjelenítését. És emiatt kialakult egy kettős beszéd, amelyik egy kicsit ironikusan, játékosan próbált asszociálni azokra a kérdésekre, illetve olvasói elvárásokra, amelyek keresték a fogódzókat a magyarságtudat erősítésének irányában. Tudjuk azt, hogy az 1980-as években megtiltják, hogy az újságokban vagy az irodalmi művekben magyarul jelenjenek meg a helységnevek. Király Lászlónak, de Lászlóffy Aladárnak is vannak olyan versei, ahol utalásokat találhatunk erre a helyzetre. Nem tragikus, patetikus ez az irányultság, inkább játékos-ironikus, kész arra, hogy válaszoljon a kommunista rendszer abszurdumaira. Persze ezeket az utalásokat csak azok az olvasók értik, akik bizonyos eseményeket vagy helyszíneket ismernek. Sokkal elvontabban jelennek meg bizonyos kérdések. Főként a szabadsághoz való viszony érdekli a kor költőjét, illetve az, hogy a költőnek érdemes-e alkotnia az adott körülmények között, és hogy milyen lehetőségek vannak az önkifejezésre.
– Nem volt könnyű felvenni a harcot a cenzúrával szemben. A lehetőségek között mégis mennyire jellemző a versekre a kombativitás, a hatalommal való szembenállás akár Szőcs Géza lírájában, aki egyik szerkesztője volt a diktatúrát bíráló Ellenpontoknak?
– Nemcsak Szőcs Gézának, hanem Kányádi Sándornak, Lászlóffy Aladárnak, Király Lászlónak is vannak olyan költeményei, amelyek a hatalommal való viszonyra utalnak. Balla Zsófiának a ’80-as évekbeli versei is egyén és hatalom kapcsolatát taglalják, azt, hogy mennyire lehet élni az alkotói szabadsággal. Szőcs Gézának az emigrálás utáni verseit (pl. Indián szavak a rádióban) a hatalommal való "párbeszéd" sajátos példáiként ismerjük, de ugyanez a fajta attitűd jelentkezik Kovács András Ferencnél is, a Tengerész Henrik intelmei kötet verseiben. Ebben a sajátos lírai közegben "üzenetként" ugyan jelen van a hatalommal való szembehelyezkedés, de ezeknek a szövegeknek nyilván teljesen más olvasata is lehet. És ez természetes a maga módján, mivel egy művészi szöveg többértelmű. Persze ehhez értőbb közönség is kellett, amelyik erre érzékeny, odafigyel a finom árnyalatokra.
– 1989 után radikálisan megváltozott ez a helyzet, nem kellett átvitt értelemben üzenni a hatalomnak. Hogyan érződik ez az ideológiai váltás azoknál a költőknél, akik a kommunista időszakban és utána is alkottak?
– Az 1989-es decemberi változások utáni euforikus hangulat érződik a társadalomban, és meghatározza az 1990-es évek elejének költészetét is. A korábbiakhoz képest más témák is megjelentek: Lövétei Lázár László Víkend, Saláta, Moszkva tér címmel lírai riportot ír a vendégmunkáslétről, az idősebb generáció verseiben, Kányádi Sándornál vagy Lászlóffy Aladárnál pedig tapasztalható a magyarországi értelmiségiekkel való viszony átrendeződése. Mint ismeretes, főleg a ’90-es évek elején az anyaországiakban kialakultak bizonyos sztereotípiák az erdélyiségre vonatkozóan, nevezetesen arról, hogy Magyarországról mit látnak erdélyinek, mit várnak el egy erdélyi írótól és költőtől. Ezekre a kérdésekre mutatnak rá játékosan, (ön)ironikusan bizonyos szerzők. De újabb témaként ott van a média egyre erősödő hatalmára való utalás is, amely többrétűen jelen van az erdélyi magyarság életében.
– A könyv címe Félúton ég és föld között – ez utalás arra, hogy a kötetben vizsgált időszakban az erdélyi magyarság a mennyország és a pokol közötti létállapotban lebegett, vagy más értelme van?
– Arra utal, hogy a nemzethez, a történelemhez, a hagyományokhoz, a közösséghez való viszony mellett a második világháború utáni erdélyi lírában jelen van az Istenhez való viszony is. Érdekes, hogy ez már az 1960-as évek költészetében is nagyon erősen visszaköszön, akár Király Lászlónál vagy Lászlóffy Aladárnál, de a mai generációnál is megjelenik. És azt tapasztaltam – olvasva a szakirodalmat –, hogy ez a korábbi irodalomtörténészek számára nem volt ugyan tabutéma, de nem sokat foglalkoztak vele. Király Lászlónál például az első kötetétől kezdődően, Kányádinál Sándornál pedig a ’80-as években jelenik meg a transzcendenciához való kapcsolódás. Paradox módon akkor, amikor a legkevésbé lehetett szólni ezekről a dolgokról. Balla Zsófia az 1968-ban megjelent könyvében egy egész olyan ciklust publikált, amelyben a saját létkérdései között veti fel az Istenhez fűződő kapcsolatát. Szilágyi Domokos sem tud szabadulni ettől, hiába materialista. Az ő metaforáiban negatív értelemben jelenik meg a vallás, a hit, de ebből is az tűnik ki, hogy ateistaként is foglalkoztatja a téma. A fiatalabb nemzedék képviselőinél, Lövétei Lázár Lászlónál és Demény Péternél pedig az identitás egyik elemeként jelenik meg az istenhit.
– Mennyire volt kihívás a kötet szerzőjének az, hogy olyan költők írásait is elemezte, akik még élnek, alkotnak?
– Bizonyos szempontból vitaindítónak szánom a kötetet, arra vagyok kíváncsi elsősorban, hogy van-e még valamiféle létjogosultsága az erdélyi irodalomról való beszédnek, a hagyományos irodalomtörténeti megközelítéseknek. Másrészről pedig úgy látom, hogy kevés a középiskolai tananyag a kortárs irodalomról, holott szükség lenne arra, hogy ez is hangsúlyozottabban jelenjen meg, fontos lenne, hogy a fiatalok jobban ismerjék és megértsék a mostani világ történéseit, akár a költők, írók szemszögéből is.
– Kiknek szól tulajdonképpen ez az átfogó kötet, amelybe fél évszázad lírájának szemelvényei kerültek be?
– Azon igyekeztem, hogy az általam mondottakat az az olvasó is megértse, aki nem irodalmár, de ajánlom az elmúlt bő fél évszázad költészete iránt érdeklődő fiataloknak is.
– Hol lehet megvásárolni a kötetet?
– Magyarországon minden jelentősebb könyvkereskedő-hálózat, könyvesbolt kínálatában megtalálható, Marosvásárhelyen a Gutenberg könyvesbolt forgalmazza, és meg lehet rendelni interneten a Bookline-on is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Több ezren tüntettek Bukarestben a társaikat mentelmi jog mögé bújtató törvényhozók ellen
Több ezren tüntettek Bukarestben és Románia más nagyvárosaiban csütörtökön a meggyanúsított társaikat mentelmi jog mögé bújtató törvényhozók ellen.
Felháborodásukat az váltotta ki, hogy a szenátus hétfőn megakadályozta a Gabriel Oprea volt belügyminiszter ellen kezdeményezett bűnvádi eljárást, akit gondatlanságból elkövetett emberöléssel gyanúsít a korrupcióellenes ügyészség (DNA), amiért tavaly egy autóját felvezető motoros rendőr halálos közúti balesetet szenvedett.
A Bukaresti szenátus épülete előtt gyülekező tüntetők „Egyenlőséget a törvény előtt”, „Le a mentelmi joggal”, „Képviseletre, nem visszaélésre kaptatok megbízatást” feliratú transzparenseket tartottak a magasba. A demonstrálók elfoglalták a parlament épülete előtti úttestet, megbénítva a sugárút forgalmát és „Igazságot akarunk, nem mentességet”, „Szégyelljétek magatokat”, „Vigyen el benneteket a DNA” skandálásokkal fejezték ki elégedetlenségüket választottjaikkal szemben.
Az interneten terjesztett felhívások hatására Kolozsváron és Temesváron is több százan vonultak utcára, Krajován (Craiova) és Jászvásáron (Iasi) pedig több tucatnyi ember demonstrált a képviselői kiváltságok és a mentelmi joggal való visszaélés ellen.
A hétfői szavazás után az Egyesült Államok Bukaresti nagykövetsége és Klaus Iohannis román államfő is arra figyelmeztette a törvényhozást, hogy a törvények mindenkire érvényesek, egy gyanúsított bűnössége ügyében pedig nem a parlament, hanem az igazságszolgáltatás hivatott dönteni. A közfelháborodás láttán a parlamenti pártok csütörtökön egymás után jelentették be, hogy megismételnék a szavazást Oprea kiadatásáról, amit maga az érintett is helyeselt. Romániában a politikai nyilatkozatokra vonatkozó klasszikus mentelmi jog mellett a törvényhozóknak más előjogokat is biztosít az alkotmány: csak a parlament jóváhagyásával lehet előzetes letartóztatásba helyezni őket, vagy házkutatást elrendelni ellenük. Azon tisztségben lévő vagy volt kormánytagok ellen, akik törvényhozói mandátummal rendelkeznek, csak az illető ház jóváhagyásával indítható bűnvádi eljárás. (MTI)
Nyugati Jelen (Arad)

Befutó helyeken Csoma Botond és László Attila
Rangsorolta a megyei küldöttgyűlés a parlamenti képviselőjelölteket
Csoma Botond, megyei elnök vezeti a Romániai Demokrata Szövetség Kolozs megyei képviselőjelöltjeinek listáját, és László Attila szenátornak is számíthat egy újabb mandátum megszerzésére – döntött tegnap a megyei küldöttgyűlés.
Hegedüs Csilla ügyvezető alelnök a képviselőlista második helyére került. Az RMDSZ-nek Kolozs megyeben 1996-ig három, 2012-ig kettő, ezt követően azonban már csak egy képviselője van a Bukaresti törvényhozásban, így a második mandátum sorsa kérdéses, de megszerzése nem lehetetlen, amennyiben a töredékszavazatok visszaosztásakor a Kolozs megyeieknek kedvez a szerencse. A tegnap ülésező küldöttgyűlés ugyanakkor tudomásul vette ifj. Deák Ferenc megyei ügyvezető alelnök lemondását, helyébe Antal Géza KIFOR-elnöknek szavaztak bizalmat. Az ülésen jelen volt Kovács Péter, az országos szervezet ügyvezető elnöke, aki többek közt arról beszélt: nagyobb szolidaritásra van szükség a régiók között.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Civil kezdeményezés tőkebefektetéssel a Bethlen-kollégiumért
A Két Fűzfa Egyesület az iskola hosszú távú fejlesztésén dolgozik
A Nagyenyedi véndiákok által 2015-ben alapított egyesület egyetlen célja: anyagi támogatást nyújtani a kollégiumnak az oktatás magas színvonalon tartásához és az épület folyamatos javításához. A szeptember 18-i ünnepségen saját toborzó standot állított fel az udvaron, és éves közgyűlését is ehhez az alkalomhoz kötötte az elnevezésében Jókai közismert művének címére utaló egyesület.
A komoly kezdeményezés egy fiatal, tavaly 15 éves osztálytalálkozóját ünneplő véndiákokból álló csoport részéről jön, akiket a viszontlátás öröme, illetve az akkor felújítás alatt levő kollégium látványa ihletett cselekvésre. Bitai László, az egyesület elnöke jártas a bankárszakmában, pénzügyi elemzőként dolgozik Kolozsváron, ő ismertette lapunkkal az egyesület céljait: „A Bethlen Gábor Kollégium az erdélyi magyar oktatásban mindig is kiemelkedő helyet foglalt el, és sok jó diákot, szakembert nevelt ki az évszázadok során, jelenleg az egyetlen számottevő magyar kultúrközpont Nagyenyeden és környékén. Nem támaszkodhat kizárólag állami forrásokra, mert az ilyen jellegű támogatások ingadozó és kiszámíthatatlan jellege miatt kiszolgáltatottá válik, és nem lehet hosszú távra tervezni, ezért az egyesület tagjainak (véndiákok, tanárok és az alma matert szívügyüknek tekintő személyek) hozzá kell járulniuk egy alternatív támogatási forrás létrehozásához. Ugyanakkor a kollégium folyamatosan számos más kihívással is szembenéz, amelyek kiváltó okai többrétűek, mint például: a tudományok gyors fejlődése, a szakmák iránti igények változása a munkapiacon, pénzforrások végessége, gyereklétszám csökkenése stb. Ilyen körülmények között az iskolának folyamatos küzdelmet kell vívnia ahhoz, hogy megfeleljen szerepének.”
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)

A Székelyföldi felsőoktatás negyed évszázada
Jubileumi tanévnyitó ünnepséget tartott pénteken Csíkszeredában a Gödöllői Szent István Egyetem (SZIE) az első kihelyezett Székelyföldi képzésének 25. évfordulója alkalmából. Az ünnepségen több neves anyaországi elöljáró is felszólalt.
A Márton Áron Főgimnázium díszterme adott otthont az eseménynek, amely azért is volt különleges mivel negyed évszázada indította el a felsőoktatási intézmény az első kihelyezett agrár tagozatát Csíkszeredában. Idén 40 vidékfejlesztési agrármérnök és 25 vadgazda mérnök mesteris hallgató kezdte meg a tanulmányait.
A tanévnyitó Palkovics László oktatási államtitkár ünnepi köszöntőjével kezdődött. Az elöljáró kihangsúlyozta, ami negyed évszázada még csak a reményt jelentette a Székelyföldi fiataloknak, ma már valósággá vált. Hiszen, 25 évvel ezelőtt – a magyar nyelvű képzések és az anyanyelven való tanulás lehetőségén túl – sikerült elindítani, a határon túli magyar értelmiség újrateremtésének a lehetőségét. A külhoni magyarság esélye a tanulásban rejlik, a legnagyobb lehetőség a fiatalság számára pedig az elsajátítható és a munkaerőpiacon hasznosítható széleskörű ismeretek megszerzése. E képzéseken belül lehetőség nyílik mindezekre – fogalmazott az oktatási államtitkár.
Nagy István parlamenti államtitkár beszédében kiemelte, a Gödöllői Szent István Egyetem jogelődje a Gödöllői Agrártudomány egyetem volt az első felsőoktatási intézmény, amely Székelyföldön és azon is belül Csíkszeredában magyar nyelvű képzést indított negyed évszázada. „Azóta ezernél is több diploma került kiosztásra Székelyföldön, korszerű elméleti és gyakorlati ismereteket, illetve piacképes tudást biztosítva a tanulni vágyó fiatalságnak” – taglalta Nagy István. Megjegyezte, közös érdek, a határon túli magyarság szellemi, gazdasági és kulturális fejlődése, amelyhez a magyar kormány lehetőségeihez mérten minden támogatást megad.
Ezt követően Tőzsér János a SZIE rektora köszöntötte az elsőéves hallgatókat, és nyújtott történeti áttekintést a kihelyezett képzés elmúlt negyed évszázadáról. Utána Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora intézett néhány mondatot a jelenlévőkhöz, egyebek mellett pedig beszélt felsőoktatás fontosságáról és az egyetemeknek a régióban betöltött meghatározó szerepéről. Az ünnepséget Jakab István, a Magyar Országgyűlés alelnökének szavai zárták. Az elöljáró elmondta, a Szent Isván Egyetemen megszerzett tudással a hallgatók a világ bármely pontján megállják helyüket, de a legfontosabb, hogy itt Székelyföldön is anyanyelven sajátíthatják el ezt a tudást a fiatalok.
Molnár Rajmond |
maszol.ro

Fórum, konferencia és gazdanap a térségi mezőgazdálkodóknak
okszínű és tartalmas programokkal várták az érdeklődő gazdákat az első alkalommal megszervezett Csíkszéki Gazdanapok szervezői csütörtöktől szombatig. Az érdeklődők nemcsak szórakozhattak, hanem tanulhattak, sőt megmérettethették állataikat, termékeiket is.
A háromnapos rendezvény szombaton zárult a csíkszentsimoni Szent László Gyermekvédelmi Központ területén tartott gazdanappal. A tervezetthez képest mintegy órás késéssel nyitották meg az eseményt a magyar és székely himnusszal, amelyek után Ferencz Ervin ferences atya elmondta, hogy őt kérték fel a házigazda, Böjte Csaba ferences szerzetes helyett beszélni. Majd részleteiben is kitért arra, hogy miért nevezik a kenyeret a természet csodájának, az ember kalácsának, illetve az Isten palástjának. Az új kenyér megáldását követően pedig közösen imádkozták el a Miatyánkot az összegyűltek.
Borboly Csaba, Hargita megye Tanácsának elnöke köszöntőjében a bizalom, az adott szó fontosságáról beszélt, arról, hogy vissza kellene térjenek azok az idők, amikor még elég volt egy kézfogás az ígéretek betartásához. Emellett bátorította a gazdákat arra, hogy higgyék el, együtt többre képesek. Meglátása szerint, „ha lesz kellő bizalom, összefogás a gazdák részéről a mezőgazdaságban, az értékesítésben, a közös fellépésben, akkor ez a három nap nem volt hiába”. Jakab István, a magyar országgyűlés alelnöke rámutatott, három napig dolgoztak, egyeztettek, programot alkottak, amely révén megerősítették az együttműködést az országhatár két oldalán élő magyarok közt. Jó szórakozást kívánt az összegyűlteknek, arra kérve őket, hogy higgyék el, azon dolgoznak az anyaországban, hogy minden magyar igazán otthonra találjon a Kárpát-medenceében.
Tánczos Barna, RMDSZ-es szenátor megköszönte a magyarországi szakembereknek, hogy jóvoltukból a barátság mellett, rendszerint tudást és anyagi támogatást is kapnak a Székelyföldiek. Hangsúlyozta, hogy a hétvégi eseményhez hasonló rendezvények elsősorban a gazdák tudásának gyarapítása miatt fontosak – ilyenkor ugyanis nemcsak ünnepelni, hanem tanulni is van lehetőségük a környékbelieknek. Kozma István, Csíkszentsimon polgármestere megköszönte mindenkinek a háromnapos program létrejöttéhez nyújtott segítséget, ugyanakkor kifejtette, bízik a folytatásban. Kiemelte továbbá, hogy az elmúlt években nem volt olyan rendezvény a településen, amely a gazdáknak, a gazdákról szólt volna, most azonban itt a felkínált lehetőség számukra.
Magyarok kenyere
A gazdanap része volt a Magyarok Kenyere Program is, amelynek keretében Balog Eszter, a Szent István Egyetem munkatársa felolvasta Korinek László professzor, a Magyarok Kenyere mozgalom elindítójának köszöntőjét, majd Nagy István parlamenti államtitkár és Darabos Tamás, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara főigazgatója is rámutatott az egyre nagyobb méreteket öltő program jelentőségére. A helyszínen előállított Magyarok Kenyere cipók értékesítéséből befolyt adományokat a simoni gyermekvédelmi központ számára ajánlották fel.
Állatkiállítás, fajtabemutató
Közben egyre többen gyűltek össze a gazdanap helyszínén: kik a kézműves vásárt keresték fel, kik pedig a sajtkészítők sátrában ízlelték, vagy éppen vásárolták az ízletes, illatos termékeket, de olyanok is voltak, akik a tanácsadó sátrat vagy épp az állatkiállítások helyszínét keresték fel. Ami a szarvasmarha-kiállítást illeti, 16 állatot – elsősorban pirostarka és Holstein fajtájút – értékelt a szakmai zsűri, miközben Sólyom Gizella, a Hargita Megyei Állatnemesítő Hivatal volt vezetője beszélt a fajták, és felvonultatott állatok jellemzőiről. Mint a szervezőkről megtudtuk, mintegy negyven egyedre számítottak, de több gazda is váratlanul visszamondta a részvételt. A lovas programpontok iránt is sokan érdeklődtek: fajtabemutató révén volt lehetőség megismerni a különböző lovakat, de volt szekeres ügyességi-, és rönkhúzató verseny is. A juhkiállítás elmAradt, mivel a gazdák többsége még a legelőn tartja állatait.
Tanácsokat is adtak
Közben a tanácsadók sátrában a mezőgazdasági és vidékfejlesztési pályázatokat lebonyolító intézmények és szervezetek egész nap ingyenes tanácsadással segítették az érdeklődő gazdákat. A Kovászna megyei LAM Alapítvány munkatársa elmondta, habár az emberek is érdeklődtek, de a jelenlevő szervezetek között – Gyulafehérvári Caritas Vidékfejlesztés, Csík LEADER Egyesület – is elindult egyfajta kommunikáció, ami számukra is pozitív hozadéka az eseménynek. A Caritas munkatársa arról számolt be, hogy beszélgetésünkig tőlük elsősorban a gyógynövénytermesztésről érdeklődtek, miközben formális (akkreditált) és non-formális – amely nem akkreditált, hanem tapasztalati ismeretszerzést jelent – képzéseiket próbálták népszerűsíteni az eseményen.
A jó hangulatot a nap folyamán a helyi ifjúsági fúvószenekar, a csíkszentsimoni néptáncegyüttes, valamint a Heveder és Role zenekarok biztosították, a legkisebbek pedig a gyermekudvarban vehettek részt a számukra összeállított foglalkozásokon.
Fórumot és konferenciát is szerveztek
Csütörtökön szakmai fórummal kezdődött a rendezvény, pénteken pedig konferencián vehettek részt az érdeklődő gazdák a Csíkszéki Gazdanapok keretében. A két szekcióban zajló előadások során szó volt a helyi termékekről, védjegyekről, a minőségbiztosításról, a tejtermelésről és feldolgozásról, továbbá körbejárták a vadkárok, a vadkárbecslés, vadgazdálkodás, illetve a gazdaképzések, szaktanácsadások témakörét is a szakemberek. Mindezek mellett az új agrártörvényekről, a határon átnyúló együttműködésekről és az agrártámogatások alakulásáról is informálták a jelenlevőket.
Kömény Kamilla
maszol.ro

A határon túli magyarok másodrendűek
Budapest - A kisebbségben élő magyarok másodrendű állampolgárokként élnek, az asszimilációval szemben védtelenek – állapította meg a Kárpát-medencei Autonómia Tanács (KMAT).
A KMAT kétnapos ülést tartott Budapesten, Tőkés László, a szervezet újraválasztott elnöke elmondta, idén felmérték a magyar közösségek helyzetét. Felmérésük szerint diszkriminált helyzetben vannak, a fő probléma, hogy a közszolgálatban szinte egyáltalán nem foglalkoztatják őket.
A felmérés szerint a közepes szintnél rosszabban érvényesül az autonómiához, a politikai képviselethez való jog, alacsony a nemzeti közösségek állam általi védelme, az együttes önrendelkezési jog is alig érvényesül.
A felmérés szerint kielégítő a magyar nemzeti közösségek állapota, ha a saját szervezetekhez való jogot, az egyenlő bánásmódot és az akadálytalan kapcsolatokhoz való jogot vizsgálják. Azonban mindennapi küzdelmet jelent a tájékoztatáshoz, a védelmi mechanizmusokhoz, a nyelvhasználathoz való jog érvényesítése. Magyar nyelven felsőfokon lényegében csak a magyar állam által létrehozott vagy működtetett egyetemeken lehet tanulni. A magyar kultúrát, történelmet nem megfelelően tanítják, s ez nem oldja a nemzeti ellentéteket.
Tőkésék szerint csak Romániában rosszabb, mint nálunk
A felmérés szerint a legjobb helyzetben a jogok érvényesülését tekintve a szlovéniai magyar kisebbség van, őket a horvátországi, az ukrajnai, a szerbiai kisebbség követi, a legrosszabb helyzetben a legnagyobb lélekszámú szlovákiai és a romániai magyarok vannak.
2014-ben állították össze a felmérés szempontrendszerét. Az űrlap 163 kérdést tartalmazott, 86 szempontot alapján, 14 témakörben, és hat ország kilenc szervezete koordinálta a kitöltetést.
Kőrösi Ildikó, az MKP alelnöke szerint Szlovákia közigazgatási rendszere és a hiányos törvényi szabályozás az oka annak, hogy a szlovákiai magyarok helyzete az egyik legrosszabb a vizsgált országok közül. Darcsi Karolina, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alelnöke elmondta: Ukrajnában ugyan széles körűen garantáltak a kisebbségi jogok, de ezeket a gyakorlatban nem lehet érvényesíteni.
Kis Ferenc–Szalai Laura
ujszo.com

Továbbra is Tőkés László a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács elnöke
A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) Budapesten tartott munkaülést szeptember 23-án délután, a várbeli Magyarság Házában, amit másnap délelőtt egy állásfoglalás elfogadása és sajtótájékoztató tetőzött be.
Egyebek mellett megtárgyalták a KMAT monitoring-rendszerének kérdéseit, megejtették az elvégzett állapotfelmérés kiértékelését, áttekintették a különböző együttműködési formákat és lehetőségeket, illetve megtartották a tisztújítást. Ez utóbbi eredményeként újraválasztották a tanács elnökévé Tőkés László püspököt, európai parlamenti képviselőt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét.
Az ülést követő sajtótájékoztatón a püspök felidézte: a tanács 2004-ben alakult meg Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezésére, a külhoni magyar polgári és politikai szervezetek egyesítésére, a Kárpát-medencei közösségek autonómiatörekvéseinek támogatására. Elmondta: a tanács idénfelmérte a Kárpát-medencei magyar közösségek helyzetét. Megerősítést nyert, hogy a számszerű kisebbségben élő, őshonos magyar nemzeti közösségek a környező országokban diszkriminált helyzetben, másodrendű állampolgárokként élnek, a szórványosodással és asszimilációval szemben védtelenek.
A felmérés szerint az egyik legnagyobb problémát az okozza, hogy a közszolgálatban szinte egyáltalán nem foglalkoztatják őket. Ugyanakkor a közepes szintnél rosszabban érvényesül a közösségi önrendelkezési jog, a független és demokratikus politikai képviselethez való jog, alacsony a nemzeti közösségek állam általi védelme. Összességében: reális autonómiával egyik magyar kisebbség sem rendelkezik a Magyarországgal szomszédos államokban.
A felmérés szerint ennek ellenére kielégítőnek mondható a magyar nemzeti közösségek állapota, amennyiben a saját szervezetekhez való jogot és az akadálytalan kapcsolatokhoz való jogot vizsgálják, elvi és törvényi szinten pedig a megkülönböztetés nélküli, egyenlő bánásmódhoz való jog is biztosított. Ugyanakkor a kutatás szerint a határon túli magyarok számára mindennapi küzdelmet jelent a tájékoztatáshoz, a védelmi mechanizmusokhoz, a nyelvhasználathoz való joguk érvényesítése, a legkevésbé pedig az anyanyelven történő, teljes vertikumú oktatáshozvaló jog érvényesül. Magyar nyelven lényegében csak a magyar állam által létrehozott vagy működtetett egyetemeken lehet tanulni. A magyar nemzet és a magyar nemzeti közösségek történelmét, kultúráját nem megfelelően tanítják a többségieknek, ez pedig gátolja a társadalmi együttműködést, mivel nem oldja a meglévő nemzeti ellentéteket.
A felmérés szerint a legjobb helyzetben a jogok érvényesülését tekintve a legkisebb létszámú, azaz a szlovéniai magyar kisebbség van, őket a horvátországi, az ukrajnai, a szerbiai kisebbség követi, a legrosszabb helyzetben a legnagyobb lélekszámú szlovákiai és a romániai magyarok vannak.
A felmérés részleteiről Bedő Árpád, a KMAT titkára elmondta: 2014-ben állították össze a szempontrendszert a kisebbségben élő nemzeti közösségek társadalmi állapotának vizsgálatára. Az űrlap 163 kérdést tartalmazott, 86 szempontot alapján, 14 témakörben, és hat ország kilenc szervezete koordinálta a kitöltetést.
A továbbiakban Tőkés László, a KMAT újraválasztott elnöke hangsúlyozta: a Kárpát-medencei Autonómiatanács az október 2-i népszavazáson való részvételre és a nemmel való szavazásra buzdít. Hozzátette: egyetértenek Orbán Viktor miniszterelnökkel abban, hogy a problémákat helyben kell megoldani, ezért nem az elvándorlás jogát, hanem az otthonmAradás jogát támogatják.
A helyben mAradás a környező országokban élő magyar kisebbségeknek olyan európai érték, amihez ragaszkodniuk kell – hangsúlyozta a püspök. „Mi nem vagyunk kivándorlók, mi otthon szeretnénk megoldani a problémáinkat” – jelentette ki, hozzátéve, hogy ezért teljes szívvel tudnak csatlakozni a népszavazás ügyéhez, és egyértelműen nemmelfelelnek a feltett kérdésre. Szerinte a népszavazáson való részvétellel a kettős állampolgárság valóságtartalommal telik meg, és szélesedik az újrahonosított magyarok jogköre azzal, hogy részt vehetnek a voksoláson.
Az erről szóló állásfoglalást aláírta az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt, a Magyar Polgári Párt, a Magyar Közösség Pártja, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Szövetség, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt, a Vajdasági Magyar Demokratikus Közösség, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége, valamint a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége. Ebben az áll: erőszakos támadás zajlik Európa ellen, humanitárius köntösben, ezért útját kell állni az önsorsrontó Brüsszeli politikának. Az illegális bevándorlók inváziója Európa történelmének legsúlyosabb válságát jelenti, mely középtávon az egész európai kultúrát eltűnéssel fenyegeti. Az elmúlt egy évben beigazolódott, hogy az idegen kultúrájú, beilleszkedésre a legkisebb hajlandóságot sem mutató, saját normáikat a befogadó társadalmakra ráerőltetni igyekvő betolakodók a közbiztonság radikális megromlását, terrorfenyegetést, az ún. no-go (a hatóságok által is került) zónák megszaporodását hozzák magukkal. Az állásfoglalás szerint az Európai Unió jelenlegi vezetőségének politikája semmilyen kilátással nem kecsegtet, hiszen bevándorló tömegek eltartására a kontinens egyszerűen képtelen, a kötelező kvótarendszer azon túl, hogy súlyosan sérti az érintett országok szuverenitását, nem old meg semmit.
Arra a kérdésre, hogyan tudják ösztönözni az erdélyi magyarokat a népszavazáson való részvételre, Tőkés László a sajtótájékoztatón kifejtette: az EMNT és az EMNP aktívan kampányol, nagy szerepet vállaltak a külhoni magyarok választási regisztrációiban, segítenek az azonosító nyilatkozatok kitöltésében és a levélszavazatok eljuttatásában az illetékesekhez. Sajnálatosnak nevezte ugyanakkor, hogy az RMDSZ visszafogottan kampányol. Ennek ellenére reményét fejezte ki, hogy Erdélyben a magyarországinál is nagyobb lesz a részvétel.
tokeslaszlo.eu/cikk

Nem könnyű lemondani a napi politizálásról
A közelgő romániai parlamenti választások kapcsán nagyon sok kérdőjel fogalmazódik meg az RMDSZ jövőjét illetően. Egyelőre csak annyi biztos, hogy a Bukaresti parlamentből olyan személyiség fog hiányozni, aki a rendszerváltás óta meghatározta a romániai, és nagymértékben befolyásolta a Kárpát-medencei kisebbségi politizálást. Markó Bélát Budapesti könyvbemutatója előtt kérdeztük visszavonulásáról, és arról, hogyan látja mindazt, ami ma körülöttünk zajlik.
- Második könyvbemutatója lesz Budapesten az idén. Hosszú ideig nem igazán jelentek meg kötetei. Mi változott?
- Újabban próbálom megváltoztatni az életemben a politika és irodalom arányát. Nem mostani elhatározás ez, valamikor a kétezres évek elején döntöttem úgy, hogy túlságosan hosszú ideig nem éltem az eredeti hivatásomnak. Azóta fokozatosan, lépésről lépésre próbálok változtatni ezen. Bevallom, van bennem egy sietség is, hogy azt, amit elmulasztottam, pótoljam, hogy azt, amit nem írtam meg akkor, amikor egyébbel, politikával foglalkoztam, írjam meg most. De azt hiszem, ez nem lehetséges. Azt kell megírnunk, ami most foglalkoztat. Persze, hogy még mindig a vers áll hozzám a legközelebb, de egyre inkább leköt az esszé, és nagyon érdekes, hogy megszerettem a publicisztikát, amit sem 1989 előtt, de azután sem nagyon műveltem. Valószínűleg azért írok most rendszeresen publicisztikát, mert legalább a magam számára próbálom kötelezőnek tartani azt, amit egyébként minden értelmiséginek nagyon ajánlanék, hogy bele kell szólni a körülöttünk zajló folyamatokba.
-2017-től értelmiségiként fog beleszólni a társadalmi folyamatokba? Nem indul újra a decemberi romániai parlamenti választásokon. Bírni fogja a pálya szélén, amelyen 26 évig aktív játékos volt?
- Azt gondolom, nem mi döntjük el, hogy értelmiségiek vagyunk-e. Mi legfeljebb törekedhetünk erre. Meg kell mondanom, nem könnyű lemondani a napi politizálásról. Most megjátszhatnám magam, állíthatnám, hogy miután meghoztam egy döntést ezelőtt öt évvel, amikor nem vállaltam újabb RMDSZ elnöki mandátumot és jeleztem, hogy néhány év múlva a parlamentből is vissza fogok vonulni, attól kezdődően ez mindenféle kétely nélkül érvényesült az életemben.
- De akkor még nagyon távlati volt az egész?
- Persze. A dilemmáimat nem nagyon láthatta kívülről senki. Nyugodtan modhatnám, hogy nem gond, el kell határozni, és minden rendben van. De nem így van. Nagyon nehéz nyilván lemondani arról, hogy nap, mint nap beleszólhat az ember a döntésekbe, az a benyomása, hogy fontos kérdéseket válaszolhat meg, az egész társadalmat, vagy legalábbis az erdélyi magyar közösséget befolyásolhatja. Azért fogalmazok feltételes módban, mert azt is másnak kellene később megítélnie, hogy én magam mennyire befolyásoltam azt, ami körülöttünk volt. Nekem az volt a benyomásom, hogy hatással voltam – nem egyedül, hanem másokkal együtt – a saját közösségem sorsára. Ez nem ugyanaz, mint amikor íróként, értelmiségiként valamilyen formában véleményt mond az ember. Annak is lehet közvetve hatása, de ez mégiscsak más. Úgyhogy egyáltalán nem volt könnyű, de azért utólag is állítom, hogy helyesen döntöttem. Én több mint egy negyedszázadon át politizáltam. Azt gondolom, hogy amit 1989-ben, ugyancsak másokkal együtt vállaltunk, abból azt, amit a politikai körülmények lehetővé tettek, teljesítettük. Ezzel azt is mondom, hogy nem mindent. De azért alapvetően más jogi kereteket teremtettünk Romániában az erdélyi magyarság számára, mint amitől indultunk 1990-ben. És szerintem az utánunk következő nemzedékeknek egyrészt az a feladatuk, s egyben nagy felelősségük, hogy ezeket a törvényeket és a létrehozott intézményeket stabilizálják, megvédjék. De ezen kívül, mivel számos kérdést nyilván nem tudtunk megoldani, nekik tovább kell haladniuk az intézményépítés, illetve az új jogok megszerzése, az önkormányzatiság megerősítése és bővítése útján. Van teendőjük elegendő.
- De van még esélyük az utódoknak továbbvinni ezt a munkát?
- Csak azt mondhatom el, hogy én mit gondolok. Meglehetősen gazdag és talán fontos tapasztalattal lépek ki a politikából, holott erre senki és semmi nem kényszerített. És energiám is lett volna folytatni. Ugyanakkor azt hiszem, miután nem magányos harcos voltam, hanem van egy szervezet, erős, tehetséges politikusgárdával, az RMDSZ sorsa ma már nem múlhat személyeken. Nem szabad személyeken múlnia. Nem hiszek abban sem, hogy a politikában nem számítanak a személyiségek, hogy egy-két ember nem tudja a dolgokat egészen más irányba terelni. De ismétlem, ma már nem szabad ezen múlnia annak, hogy mi lesz az RMDSZ-el és mi lesz az erdélyi magyar közösséggel. Ugyanakkor nem tagadom, hogy a prognózisomban az is ott volt, hogy akkor már éreztük mindannyian, hogy egyfajta állóháború alakul. Akár az ideológiák között, akár az etnikumközi kapcsolatokban, olyan korszak következik, amikor nehéz lesz továbblépni, nehéz lesz valamerre kitörni, és minden bizonnyal azt kell megvédeni, amit addig elértünk. Ugyanúgy az is jól látható volt akkor is, és most már nap, mint nap érzékelhető, hogy a politika nem az, ami volt a 90-es években. Azért akkor jól vagy rosszul, illúziókkal vagy azok nélkül, de mégiscsak programokat dolgoztunk ki és azokat próbáltuk érvényesíteni. Én ezt most nem látom sehol. A társadalom egésze szempontjából sem látom, sem Romániában, sem Magyarországon. Az égvilágon semmiféle vita, véleményütköztetés nincs arról, milyen típusú társadalmakat kellene építeni. A kilencvenes években folyt erről gondolkodás.
- Visszakanyarodva kicsit az RMDSZ és az utódok esélyeihez… A júniusi helyhatósági választás, amelyen 4,8 százalékon végzett az RMDSZ, nem sok jót ígér a parlamenti képviselet tekintetében.
- Az önkormányzati választások tapasztalata valóban nem túl jó, ami a szavazatarányt illeti. De ehhez hozzá kell számolni, hogy ezek önkormányzati választások voltak, a tömbvidéken nem volt konfrontációs helyzet, és emiatt nem volt nagy késztetés a részvételre. Ez úgymond a negatív tapasztalat. De van egy fontos pozitív tapasztalat is. Annak ellenére, hogy Romániában az utóbbi években nőtt a magyarellenesség mértéke, amit főképp Székelyföldi, de más konfliktusok is igazolnak, mégis, amikor a politikai érdekek úgy kívánták, a román pártok hajlandók voltak egyezséget kötni az RMDSZ-el. A részvétel nem volt jó, az utólagos tárgyalások viszont igen. Az RMDSZ a két székely megyén kívül, - ahol többségben vagyunk és nyilvánvaló, hogy tudtunk magyar többségű vezetést és megyei elnököket választani-, még három másik, Maros, Bihar, Szatmár megyében, ahol nem vagyunk többségben, szintén magyar elnök van. Mert a politikai érdekek fölülírták egy adott pillanatban a magyarellenes nacionalizmust, létrejöhettek ezek a helyi koalíciók. Ez azt bizonyítja, hogy amennyiben van egy működő demokrácia, amennyiben van artikulált politikai élet, amikor kialakítható többség és kisebbség egy politikai testületben, akkor, ha mi viszonylag jó súllyal rendelkezünk – mert azért kellett ehhez a helyi súly is – akkor tudjuk a céljainkat érvényesíteni. Való igaz, jelen pillanatban attól félek, hogy ilyen artikulált politikai élet inkább van az említett megyék önkormányzatában, mint Bukarestben, a parlamentben.
- Ezt hogy értsük?
- A román parlamentben teljesen egybefolytak az ideológiák, ha egyáltalán léteztek valaha. Ez a hajától előrerángatott ötlet, a szakértői kormány, amely hovatovább egy éve működik, lassan tönkretette a parlamenti demokráciát – nincs deklarált többség a parlamentben, nincs deklarált ellenzék. Tudjuk, kik támogatják inkább a technokrata kormányt és kik állnak szemben vele, de ez nem egy artikulált politikai valóság.
-Hát ez sem teszi könnyűvé az utódok dolgát...
- Hogy ilyen körülmények között milyen lehetőségei vannak egy új politikusnemzedéknek, ezzel kapcsolatosan csak azt tudom mondani, hogy 1990 és 1996 között mi sem igazán tudtunk előrelépni. A magyar jogkövetelések csak az RMDSZ kormányra kerülése után kezdtek megvalósulni. Volt egy kezdeti hat éves időszak, amikor folyamatos konfrontációban voltunk a román nacionalizmussal, de közben tudtunk dolgozni, saját programunkon. Folyamodványok, memorandumok sora bizonyítja milyen intenzív munkát folytatott az RMDSZ. Nemcsak protest megnyilatkozások voltak, hanem dolgoztunk azon, milyen modellt kellene működtetni Romániában. Még akkor is, amikor esetleg nincsenek partnerek a román politikában, ha vannak eszközei egy szervezetnek, van mód arra, hogy lépjen a programalkotásban, készüljön arra a pillanatra, amely fél év múlva, 2 év múlva, nem tudjuk, mikor bekövetkezhet, és akkor továbbvihetjük a megoldásokat.
- Bejut a parlamentbe az RMDSZ az őszi választásokon? Nem az alternatív küszöbre gondoltam, ami nyilvánvalóan mentőöv, hanem az öt százalék teljesítésére.
- Igen, be fog jutni. De öt százaléknál azért több kellene, 2008-ban még hat százalék fölött voltunk. Jó lenne, ha megkerülhetetlenek lennénk a parlamentben, például kormányalakításkor.
- Lehet, hogy jókor hozta meg döntését, jókor fordul újra az irodalom felé?
- Most, 65 évesen nem gondolom, hogy fel fogok építeni egy új irodalmi életművet. Én írtam a magamét évtizedeken át, könyveim sora jelent meg, nem hiszem, hogy most egy új írói pályát kellene építenem. Hozzá kell tennem természetesen ahhoz, amit megírtam. Igen, bizonyos szempontból, lehet, hogy jókor. Ismétlem, ma azt tapasztalom, hogy Európa-szerte, de főképp Európa ezen részén megtorpant a politikáról és a társadalmak jövőjéről szóló gondolkodás. Nagyon sokszor öncélúnak mutatkozik a politika és öncélúak a politikai pályák is, ezért hiszem, hogy például nekem is kötelességem lenne végiggondolni és meg is írni azt, amit az elmúlt 25-26 esztendőben tapasztaltam. Választ kell keresnünk arra, hogy mi miért történt és történik velünk.
- Mi történik?
- Miután kezdtünk itt ezekben az országokban, Romániában is, és Magyarországon is, felépíteni működőképesnek látszó demokráciákat, egyszer csak leállt ez az építkezés, kezdték visszabontani azt, amit addig létrehoztunk. Jól láthatóan autoritárius rendszerek alakulnak ki körülöttünk. Erre nekünk választ kell keresni. Nem nekem feltétlenül, hanem végül is mindenkinek, aki részese volt az elmúlt negyedszázad közéletének. Ami viszont engem közvetlenül érint, és ami számomra a politika volt kezdettől fogva, hogy itt a nemzetek, etnikumok közti viszonyok hogyan alakulnak, hogyan alakíthatók, miért van az, hogy miután a 90-es években kezdtünk élhető modelleket elképzelni, kidolgozni, itt-ott be is indítani, mindez most leállt.
-Ön mondta, hogy autoriter rendszerek épülnek. Nem ezért?
- Az nagyon jól látható, mi épül, csak azt nem tudom, hogy miért nem láthatók az ezzel szemben felmutatott alternatívák, miért nincsenek ezzel ütköztethető markáns vélemények és programok. Romániában teljesen másképpen épül az autoritárius társadalom, mint Magyarországon, de egyformán nincsenek felmutatható alternatívák.
- Mi a különbség a két autoriter rendszer között? A magyar eléggé átlátható, de Romániában ki mozgatja a szálakat? Míg Traian Basescu volt az államfő, úgy tűnt, hogy ő. Most viszont senki sem látszik.
- Traian Basescunak elnökként alapvető hozzájárulása volt ahhoz, hogy sikerült a parlamentet kompromittálni, hogy egy idő után a döntések nem ott születtek, ahol születniük kellett volna, hogy például az ügyészség túlságosan nagy szerepet kapott. Az ő tíz éves tevékenysége arról szólt, ami most már működik is Romániában - kivinni a politikán kívülre a döntéseket. Volt egy erős elnök, aki alkotmány szerint ugyan nem erős, de mégis nagyon nagy erőt gyűjtött össze a kezében és próbált egy olyan rendszert alakítani, ahol ő és a körülötte lévő tanácsadók kormányoznak „a nép segítségével”, a kormány és a parlament pedig ennek a tényleges hatalomnak csak egyfajta függeléke. Az lett a következménye, hogy tényleg kikerült a parlamenten kívülre, tulajdonképpen a pártokon és a politikán kívülre is a döntés. Márpedig az közhely, és azzal mindenki egyetért, hogy többpártrendszer nélkül demokrácia nincsen.
A parlament egyetlen országban sem igazán népszerű, mint ahogy a politikusokról sem igazán jó a vélemény sehol. Basescu elnöksége idején viszont Romániában annyira kompromittálni lehetett a parlamentet, annyira defenzívába lehetett szorítani a politikusokat, hogy ma már hol a közvéleménytől, hol a választótól, hol az ügyészségtől félnek oly mértékben, hogynemigazán hoznak szuverén döntéseket. De tagadhatatlan, hogy most Romániában rá lehetne mutatni egyvalakire, aki mindezt irányítja, aki mindezért felelős. Ezzel szemben úgy vélem, bár nem az én tisztem, hogy a magyarországi rendszert elemezzem, itt az autoriter döntések látszólag a politikán belül maradtak. Van egy olyan parlamenti többség, amely mindent eldönthet. Ezzel a lehetőséggel él, és visszaél a kormány.
- A magyarországi kialakult rendszer személyfüggő vagy pártfüggő? Annak köszönhető, hogy van egy erős párt, vagy annak, hogy van egy erős ember?
- Hogy mi tesz lehetővé egy ilyen rendszert, én nem tudom, és az az igazság, hogy nem is élem meg nap, mint nap. Kívülről úgy látom, nagyon központosított döntési mechanizmus alakult ki, nemcsak informálisan, hanem formálisan is, ami megváltoztatta a rendszert. Például az önkormányzatok igencsak meggyengültek az én tudomásom szerint, miközben nekünk magyaroknak Romániában egy hasonló centralizációs folyamat már-már katasztrofális lenne.
- Tudom, a politikában sincs visszamenőleges „ha”, képzelt szituációkbeli „ha”. De mégis, ha most Ön lenne az RMDSZ elnöke, akkor az RMDSZ a kvótareferendum mellett kampányolna, mint teszi azt a Vajdasági Magyar Szövetség és részben az RMDSZ is? Elnökként is ugyanazt képviselné, mint független értelmiségiként?
- Hogy RMDSZ elnökként miről mit döntenék, azt elég nehéz megmondani, amikor nem RMDSZ elnök az ember. Azt viszont tudni kell, hogy van egy különbség a felelősségben és a gondolkodásmódban is. Az persze baj, ha valaki egy szervezet vezetője, és saját lelkiismeretén esetleg erőszakot kell tennie. De az biztos, hogy a döntésekben nem csak a saját véleménye kell, hogy megjelenjen, hanem egy egész szervezetnek a véleménye.
- És érdeke is?
- Igen, az is. Amíg RMDSZ elnök voltam, akkor is fel lehetett volna tenni ezt a kérdést fordítva, hogy vajon független értelmiségiként ugyanúgy döntöttem volna-e. És meg kell mondanom, hogy sokszor nem. Vagyis nem feltétlenül helyes azt latolgatni, hogy ha az ember másféle felelősséggel bírna, hogyan döntene. Egyébként a kérdésre visszatérve, azt gondolom, hogy az RMDSZ a legnagyobb Magyarországon kívüli magyar szervezet, a legnagyobb Magyarországon kívüli magyar közösséget képviseli, ilyenként minden jelentős nemzetpolitikai kérdésben meg kell próbálnia mérvadó véleményt mondani. Én ezt tudnám ajánlani az utánam jövő politikus kollégáknak. Nekünk sok kérdésben a lehető legnagyobb súllyal kell megszólalni, és ha nem értünk egyet azzal, amit a magyarországi politikusok gondolnak, legyen szó kormányoldalról vagy ellenzékről, azt is a leghatározottabban ki kell mondani. Kezdettől így próbáltunk politizálni, magam is ezt próbáltam érvényesíteni. Ami persze, sokszor konfliktussal járt, nem csak egy politikai párttal, hanem szinte mindegyikkel volt nehéz vitánk, ütköztünk fontos kérdésekben. Úgy hogy akár kvótareferendumról van szó, akár másról, nekünk nem az az elsődleges dolgunk, hogy egyetértsünk. Ha egyetértünk saját meggyőződésünk szerint, az jó, de ha nem, akkor azt ki kell mondani. De én ma már tényleg csak a magam nevében akarok nyilatkozni.
- És mit mondana a saját nevében?
- Azt gondolom, Európa nem tudott még igazi választ adni egy nehéz kérdésre, a menekültkérdésre. A kvóta egyelőre nem válasz, csak pillanatnyi tűzoltás, ezt mindannyian tudjuk. Ráadásul a mostani helyzet kialakulásához Észak-Afrikában, például Irakban, közvetve vagy közvetlenül Európa is hozzájárult annak idején, erről is beszélhetünk, de ez nem azt jelenti, hogy az együttgondolkodás helyett, tehát hogy megpróbáljuk elérni, hogy hosszútávú döntések is szülessenek, ne csak pillanatnyi tűzoltás legyen, ahelyett mi azt a látszatot keltjük, hogy külön utakon járunk, holott ez nem lehetséges sem ebben a régióban, sem másutt Európában. Vagy ha ideig-óráig lehetséges is, nem igazán hasznos. Mellesleg nekem elég egyértelmű véleményem van a határon túli magyar kettős állampolgárok szavazásáról a magyarországi választásokon vagy akár a népszavazáson is. Nem hiszem, hogy helyes olyasmiről szavazni, aminek aztán nem érzi a következményét a saját bőrén valaki. Erre persze, lehet az a válasz, hogy a menekültkérdés vagy akár más is, így vagy úgy bennünket is érint, de én erről egyáltalán nem vagyok meggyőződve. Meg aztán, ami ebben a történetben a legszomorúbb, az a zsigeri kampány, az a felelőtlen gyűlöletkeltés, amit a plakátokon is látni, televízióban vagy rádióban is hallani. Ezzel egy erdélyi magyar mit kezdjen?
- Azt minek tulajdonítja, hogy egy kisebbségi közösség, jelen esetben a teljes Kárpát-medencei magyarság, amely sok diszkriminációt megélt, mégis ilyen empátia nélküli, elutasító álláspontra helyezkedett a menekültkérdésben?
- Nem tudom, mennyire bevándorlásellenes a határon túli magyar közvélemény, de ha igen, annak történelmi okai is vannak. Bár nem a mostani helyzet analógiája, mert Erdélyben mi egészen más etnikai problémákkal találkoztunk a történelem folyamán, a betelepüléstől vagy betelepítéstől való félelem ma is ott van az erdélyi magyarok idegeiben is, és könnyű akár rossz társításokhoz is eljutni. Meg aztán a magyarországi média Erdélyben is hat. Vagyis lehet ennek az okát is magyarázni, de lényeg az, hogy nem feltétlenül jó, ha mi tömegesen mondunk véleményt arról, ami nem minket érint.
Gál Mária
Népszava

Húsz év alatt közösséget építettek
Húszéves a balánbányai Botorka Művelődési Egyesület, ennek jegyében szervezték meg az idei Botorka Néptáncfesztivált is. Közel háromszáz táncos ünnepelt együtt a jubileumi rendezvényen.
Farnadról (Felvidék) a Nádas Ifjúsági Néptánccsoport, Kocsról (Magyarország) a Páros Csillag Néptáncegyüttes, Válról (Magyarország) a Villő Néptáncegyüttes, Derecskéről (Magyarország) a Kikelet néptánccsoport, Szamosújvárról a Kaláka Néptáncegyüttes, Borszékről a Czifrasarok Néptáncegyüttes, Székelyudvarhelyről a Kékiringó Néptánccsoport, Csíkszentdomokosról az Elevenek Néptáncegyüttes, míg Balánbányáról az Ördögborda Néptáncegyüttes vett részt a szeptember 22–25. között tartott fesztiválon és lépett fel a szombat este tartott gálaműsoron.
A programban ezúttal a házigazda és a meghívott települések vezetőinek találkozója is szerepelt. Ennek keretében Székely Ágnes, a Botorka Művelődési Egyesület egyik alapító tagja mesélt a kezdetekről. A rendszerváltás után, az 1990-es évek elején a balánbányai fiatalok egy csoportja azt tűzte ki célul, hogy a város megítélésén változtat. Mint ahogy Székely rámutatott, a bányavárosnak nem volt jó híre, mivel a bányászok gyakran fogyasztottak alkoholt, ugyanakkor 1985 után megszűnt a távfűtés a városban, és mindenki fűtésrendszert improvizált a lakásában, így a tömbházak oldalán mindenféle füstölgő csövek jelentek meg, továbbá tyúkketreceket, disznóólakat építettek a városban, és a látvány sem volt szép. Ezek mind rontottak a város megítélésén, és ezért gondolták azt, hogy Mihály Csabával, Sándor Csabával és még néhány fiatallal próbálkozzanak változtatni ezen. Még abban az évben megünnepelték március 15-ét. Aztán 1996-ban Mihály Csaba javaslatára született meg a Botorka Művelődési Egyesület.
„Mivel itt volt már Sándor Csaba, a néptáncok tudója, úgy gondoltuk, hogy egy néptáncfesztivált is létrehozunk. A húsz év alatt kinőtte magát a fesztivál. Jó híre lett, meg is tettünk mindent azért, hogy jól érezzék magukat a vendégeink” – fogalmazott Székely Ágnes.
Mihály Csaba, a fesztivál megálmodója portálunknak úgy nyilatkozott, az idei program különlegessége, hogy ez az első alkalom, amikor a meghívott települések vezetői is szép számban részt vesznek a fesztiválon. „Azért is terveztük háromnaposra a fesztivált, hogy legyen idő barátkozni. Az évek során közös munkákra is sor került a néptánccsoportok között, volt, hogy a gálaműsort a fesztivál ideje alatt állították össze. Itt kell lenni pár napot, időt kell együtt tölteni, együtt kell kirándulni, táncházban táncolni, ezek adják a fesztiválunk lelkét. Persze a gála az a korona, de kellenek mellé ezek a tevékenységek, hogy egy közösség legyen. Úgy látom, hogy húsz év alatt sikerült egy közösséget építeni, az egész Kárpát-medenceében jó barátaink vannak.
Péter Beáta |
Székelyhon.ro

A kényszerpályák sokszor erősebbek az embereknél
Bencsik Gábor történész, főszerkesztő Múltból a jövőbe címmel tartott előadást Nagyváradon a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében a hét kiadást megért, általa írt Horthy-monográfia kapcsán, de szó esett a migráció kérdéséről is.
Nagy József Barna, a Magyar Polgári Egyesület elnöke köszöntötte a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban egybegyűlteket. Megjegyezte: öröm számára, hogy „megpróbálják lerángatni az egykori kormányzóról azokat a baloldali és kommunista jelzőket, melyek nem állják meg a helyüket”.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a történelem véget ért, a dolgok nagyjából elrendeződtek, bocsátotta előre Bencsik Gábor, azonban így gondolták ezt Mária Terézia idejében is, s lám, a mi jelenünk is újabb kihívások elé állít bennünket. Horthy Miklós fiatalsága szintén egy olyan korra esett, amikor az emberek úgy érezték, hogy a történelem rendeződött, az osztrák–magyar monarchia stabilnak tűnt.
Tengerésztiszt
Gazdálkodó középnemes családban született, a családfő nagyon „földönjáró szemléletű” ember lehetett, aki azt a lányt vette el, akinek a hozományba kapott földje az övével szomszédos volt. Szigorú ember volt, akiről Horthy utóbb azt írta: sokszor félelmet keltett bennük.
Apja tíz éves korában elküldte tanulni Debrecenbe, majd Sopronba, Horthy „ígéretes tengerésztisztként” csatlakozott a flottához, s feladata az lett, hogy meghajóztassa a zászlót, azaz körbehajózza a világot a kitűzött zászlóval, s fogadásokon vegyen részt. Talán soha nem tér vissza az az embertípus, amelyhez tartozott – a „mindenhez értő sportember” – aki kitűnően teniszezik, lovagol, vitorlázik, zongorázik és öt nyelven beszél, a „snájdig tengerésztiszt”, a társadalmi élet központja és csúcsteljesítménye – fogalmazott a történész. De a sors úgy hozta, hogy mégsem mAradt „a végtelen béke reprezentánsa”. Tisza István javaslatára Ferenc József hadsegédje lett, s úgy tűnik, apaképre talált benne, világhoz való viszonyulása sokban hasonlított Ferenc Józseféhez.
Magas rangban
Horthy nem volt antiszemita, mondta a történész, úriember volt, akitől a szélsőséges politikai indulatok idegenek voltak, mint ahogy egy úriembertől az is idegen, hogy faji alapon ítéljen meg bárkit is. Horthy magas rangban került vissza a flottához, jó hadvezetői képességei megnyerték őt az osztrák–magyar monarchia számára, a legmagasabb rangú magyar katonatiszt lett. Az első világháború elvesztése után visszatért Kenderesre, úgy tűnt, véget ért pályafutása, azonban másképp alakult, a szegedi ellenkormány kérésére hadügyminiszter lett, majd átvette a parancsnokságot.
A történész a későbbiekben kitért arra, hogy az olasz fasizmus sokban különbözött a nácizmustól, nem volt problémája a zsidósággal, a társadalom függőleges szerveződésért támogatta, s egy erősen irányított társadalmat hozott létre. A nácizmusnak pedig – mondta Bencsik Gábor – két olyan fő gyökere van, melyet nagyon tisztelünk – az egyik Marx munkássága, a másik pedig a darwinizmus. E kettőből alakult ki a szociáldarwinizmus, mely szerint az emberi csoportok, nemzetek vagy eszmék közötti versengésen alapul a társadalom fejlődése.
Kényszerpályák
Horthytól ez az eszme idegen volt, „de Európa ebben zizegett, új eszmék születtek, s hatással voltak rá ezek az eszmék” – hangzott el.
A történelemben sokszor a kényszerpályák erősebbek az embereknél – mondta Bencsik Gábor –, és ehhez köthető az, hogy Horthy nem tudott idejében kilépni a háborúból. A katonatisztek és tábornokok mind „Gömbös-fiókák” voltak, azaz Gömbös Gyula által kinevezett fiatal, németbarát tisztek, így az akkor 78 éves Horthy egyedül mAradt. 1956-ban remélte, hogy visszatérhet Magyarországra, azonban a forradalom leverése után feladta. Portugál emigrációban halt meg, egy évre rá. „Persze, hogy szobrot érdemelne. El fog majd jönni az idő, amikor átértékelik tevékenységét, de az az idő még nincs itt” – jelentette ki Bencsik Gábor, aki a későbbiekben kérdésekre válaszolt, majd dedikálta a Horthy-kötetet.
Erkölcstelenség
Az előadás második részében a Magyar Krónika című folyóiratról szólt Bencsik Gábor, melynek főszerkesztője, majd a menekült kérdést taglalta. Nyugat-Európa vezetői katasztrofálisan rossz választ adtak erre, kollektív öngyilkosságba sodorva Európát – hangzott el. „A felelőtlen jóság erkölcstelenség, kinyitni a kaput, mindenkit beengedni erkölcstelenség” – mondta Bencsik Gábor, kihangsúlyozva a közelgő magyarországi népszavazás jelentőségét, mely egyben történelmi lehetőség, hiszen „Mohács óta először az ország dönthet sorsáról”.
Neumann Andrea
erdon.ro

Tárlat egy sokoldalú hazafiról
Pénteken A Doberdó hőse – Kratochvil Károly altábornagy, a sokoldalú hazafi címmel nyílt kiállítás Nagyváradon, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület székhelyén. Október 12-ig tekinthető meg.
Pénteken a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek, a magyar honvédelmi minisztérium Hadtörténeti Intézetének és Múzeumának, a Budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézetnek és a váradi Tanoda Egyesületnek a közös szervezésében Kratochvil Károlyra emlékeztek a KREK székhelyén, halálának 70. évfordulója alkalmából, dr. Simicskó István miniszter fővédnökségével. A rendezvény egy kiállításnak a megnyitásával kezdődött, az érdeklődőket Forró László főjegyző köszöntötte.
Csűry István református püspök azon meggyőződésének adott hangot: amikor a testvéri közösségek egymás mellé állnak, keressük az embert és megtaláljuk a másikat, akkor Isten még erőteljesebben mellénk áll, és ki akarja fejezni azt, hogy az ő gondviselő szeretetével vezet bennünket. Pál apostol a rómabeliekhez írt leveléből idézve ugyanakkor azt nyomatékosította: ha velünk az Isten, akkor a legnagyobb verességek, hatalmas vesztességek dacára is talpra tudunk állni, a dicsőséges pillanatokat pedig abból a szempontból is ki tudjuk használni, hogy megmAradjunk Európában, ünnepeljünk, emlékezzünk és jövőt álmodjunk magunknak annak tudatában, hogy Isten velünk lesz a holnapokban is.
Szász Jenő, Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke szintén arra hívta fel a figyelmet: a magyar történelemnek a dicső múltjára emlékezhetünk, még akkor is, ha Doberdó Mohács és a Don-kanyar felsorolásába illeszkedik a végeredményének a tekintetében, azonban ha büszkeségről beszélünk, akkor az első világháborúban helyt állt katonáink előtt főt kell hajtanunk, mert ők hősiesen harcoltak. Úgy fogalmazott: felelősséggel és hűséggel tisztelettel emlékezzünk a tiszteletbeli székelynek számító Kratochvil Károly kitartására előtt abban bízva, hogy a magyarságnak nem csak büszke múltja, hanem biztató jövője is van. „A hűség nem más, mint a Jóisten viszonyulása az általa teremtett ember iránt, azaz a szeretet, a felelősség pedig az ember válasza a Jóistentől kapott küldetésre. Ha bennünket az Isten magyarnak tekintett, ide a Kárpát-medenceébe, akkor az a küldetésünk, hogy az eleinktől kapott felelősséggel és hűséggel szolgáljuk hazánkat és nemzetünket”- közölte.
Polihisztor
A kiállítást megnyitó Balla Tibor alezredes, hadtörténész azt mondta: nagy lehetőség számukra, hogy egy olyan személyiségről szóló tárlatot hozhattak el Váradra, a határon túlra, aki gyakorlatilag ezer szállal kötődik ide. Megjegyezte: ez a kiállítás- melynek kurátora Szoleczky Emese- gyakorlatilag a HM HIM időszaki tárlataként lett megálmodva idén nyáron Budapesten, és az itteni gyűjtők- Kecse Attila és Kecse Gabriella- szakértők által is elismert anyagával vált teljessé, helyivé. Jól végigkövethető Kratochvil Károly altábornagy életútja, katonai pályája, és az is, hogy egy polihisztor beállítottságú ember volt, hiszen nem csak katonaként, hanem íróként, festőként is jelentőset alkotott, letéve bélyegét a 20. század első felére.
Kecse Gabriella magyar és néprajz szakos tanárnő, a Tanoda Egyesület elnöke arról számolt be, hogy kilenc éve gyűjtik az első és második világháborús relikviákat, a mintegy 500 tárgyból álló nagy háborúbeli kiállítási anyagukból négy tárlóban több darabot is kihelyeztek. Az egyik közülük elsősorban a Nagyváradi 4-es gyalogezred relikviáit tartalmazza, természetesen Kratochvil Károly vezetése alatt. Hozzátette: a gondviselésnek köszönhetően nagyon sok olyan egyesülettel vannak kapcsolatban, amelyek szintén zászlójukra tűzték az emlékezést és a kutatást, illetve azt, hogy a szülőföldjüktől távol hősi halált halt honvédek tetemeit hazahozzák, vagy legalábbis felkeressék, és a családjaikat értesítsék erről.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Koós Ferenc: a mecenatúra azt jelenti, hogy a pénz kötelez
Tíz évig filmstúdióban dolgozott, huszonöt évig egyetemen tanított elektronikus nagyberendezések szakon, ma pedig sikeres vállalkozás kezdeményezője, nevét gyakran hallani a művészek körében és a kulturális rendezvényeken. A könyvek és a térrendezés szerelmesével, az erdélyi magyar mecénások egyikével, Koós Ferenccel beszélgettünk.
Nem tudom szó nélkül hagyni ezt a lenyűgöző környezetet, amelyben ülünk. Milyen könyveket láthatunk ebben a könyvtárban?
Erdélyi kultúrtörténet, művészettörténet, történelem, helytörténet – ezzel veszem magam körül, ezt szeretem a leginkább. A következő körben vannak a Magyarországról szóló helytörténeti könyvek, a magyar irodalmat az erdélyitől nyilván nem lehet elválasztani, ott van az Erdélyre vonatkozó román kultúra és csak ezen túl következik a görög-latin irodalom, a judaisztika vagy a teljes európai irodalom. Szívem csücskei még a színészettel, a filmmel foglalkozó könyvek. Azok a könyvek, amelyek itt vannak, általában nem leíróak. Mindig azok a könyvek érdekeltek, amelyekből meg lehetett valamit csinálni. Nemcsak volt pedagógusként gondolkoztam így, hanem az életemet is úgy próbálom élni, hogy ha lehet, a tárgyak legyenek a kezemben, fogjam meg őket, és az író abban segítsen, hogy felfedezzem magamtól az illető kérdéskört. Ne mondja el nekem, hogy ő hogyan látja azt, hanem hívja fel a figyelmemet arra, hogy az a kérdéskör létezik, és adjon bizonyos segédeszközöket a kezembe, hogy én azt magamtól meg tudjam ismerni.
A Gaudeamus és a Phoenix könyvüzletek is a tulajdonában voltak. Miért artotta azt fontosnak, hogy a magánszféráján túl Kolozsvárra is kiterjessze ezt a könyvbirodalmat?
Ennek több oka van. Az, hogy én egy adott pillanatban sokkal több könyvet vásároltam, mint amennyit el tudok olvasni, egy erdélyi ambíció volt. A kilencvenes évek után nagy számú magyarországi honpolgár jött az országba azzal a céllal, hogy felvásároljon mindent, ami még érték Erdélyben, kezdve a torockói bútortól a mezőségi szőttesig, egészen a kidei gereblyéig, folytatva a könyvekkel. Azt nem tudtam magamnak megengedni, hogy rengeteg bútort vegyek, de a könyveket nagyon szerettem. Azt mondtam, hogy azt már nem engedem, hogy kivigyék innen Erdélyből a könyveket. Éveken keresztül tulajdonképpen pont ugyanannyit fizettem ezekért, mint amennyit a magyarországiak akartak érte adni.
Hogy ebből könyvüzlet is lett, annak megint több oka volt: a kilencvenes évek végén ezekhez a könyvekhez – bejárva a Kolozsvári könyvüzleteket – nem lehetett hozzájutni. Úgy láttam, hogy a felhozatal kizárólag csak kereskedelmi szempontok alapján működik és ezt nagyon nehezen fogadtam el. És akkor megalapítottam a saját könyvüzletemet, amelyben a felhozatal fele művészeti könyv volt. Megpróbáltam egy színvonalas könyvüzletet összehozni.
Koós Ferenc azt mondja: gondolkodása és a munkához való viszonya különböző társadalmi változásokból ered: míg a 20. század elején a katolikus tanítás szerint éltek, és az édesanyja azt tanította, hogy az ember áldozza fel magát valamiért, addig ma önmegvalósítást tanítanak. A becsületesség helyett a sikeresség, a szerény munkavégzés helyett a könyöklés és a taposás lett a fontos. Míg az amerikai protestantizmus alapköve a takarékosság elve volt, Koós szerint ehhez képest az európai társadalom ötven éve olyan dolgokat és tárgyakat vásárol, amelyekre nincs közvetlen szüksége. Ugyanakkor kiemelte, hogy ma a valós tér mellett megjelenik egy virtuális tér, amelyekbe az emberek beleélik magukat és boldogak benne.
Ez a virtuális valóság ön számára negatív vagy csak egyszerűen egy változás?
Ez számomra egy tragédia, több okból kifolyólag. A tanulásnak számomra van egy feltétele: ne hidd azt, hogy tudod. Van három kritériuma annak, hogy valamit sikerüljön megtanulnod: az első és legfontosabb az, hogy a dolgoknak valamilyen testiséget adj. Konkrétan, ha egy képernyőn van egy gyerek, aki biciklizik, attól te még nem tanulsz meg biciklizni, de ha a bicikli ott van előtted és felülsz rá, akkor megtanulsz biciklizni. Az egyetemen hallatlanul fontos volt számomra az, hogy a diákjaim lássák a tranzisztort, az áramköröket, a kondenzátort, a különböző elektronikus alkatrészeket, amelyeket a diák is képes összeszerelni. Amikor 2003-ban az egyetemi tanítást abbahagytam, a kollégáimnak az volt az első, hogy szétszedték ezt a labort és megszüntették. Azóta számítógépen szimulálják ezeket. A második szükséges dolog ahhoz, hogy valamit el tudjunk sajátítani, a fokozatosság elve: minden lépcsőfokra szükség van ahhoz, hogy fel tudj jutni. A harmadik elv, ami számomra nagyon fontos a tanulásban, az az, hogy egyetlen fogalmat se ugorjunk át, amit nem ismertünk meg. Az agynak az a tulajdonsága, hogy ha valamit nem értett meg tökéletesen, akkor abból negyed óra múlva köd keletkezik, és az agy egy adott pillanatban blokálódik a ködtől.
Huszonöt éven keresztül tanítottam elektronikus nagyberendezések szakon. A tanár és diák közötti viszony is teljesen megváltozott. Régen a tanár elegánsan bement, tiszteletet kívánt magának, előadta a mondókáját és elment. Ez ma használhatatlan módszer. A tanár egy barát kell legyen, aki felhívja a diák figyelmét különböző dolgokra. Régen a tanár a vizsgán ismereteket vizsgált és sajnos nagyon sok olyan tanárunk volt, akinek a fő problémája az volt, hogy a diák mit nem tud. Messzemenően hibás ez az én szempontomból, mert a tanár éveken keresztül azzal a tantárggyal foglalkozott, így egészen biztos, hogy többet tud róla, mint a diák. Csináljuk fordítva: a tanár azt nézze meg, hogy a diák mit tud.
Nemrég színház- és alkotótábort szerveztek Kidén, abban a Kidei Alkotótérben, amelyet Ön alakított ki pár évvel ezelőtt. Milyen motivációból jött létre ez a tér?
Abból jött létre, hogy én az egész életemet úgy éltem le, hogy a dolgokat meg akartam tapasztalni a saját kezemmel. Ennek nagyon érdekes kitételei vannak. Míg nagyon sokan a világot csak vizuálisan engedik magukhoz, én rengeteg helyen próbáltam odafigyelni a hangokra is. Én a templomokat azért is járom, hogy megfigyeljem a sarkokban a különböző hangok, suttogások terjedését, visszaverődését. A vizualitásból is egészen mást érzékelek, mint a legtöbb ember: például kimegyek és óránként megnézem, hogy hogyan változik a templom által vetített árnyék, vagy azt, hogy a nap különböző pillanataiban a természet milyen színekben van előttünk. A térélményhez hozzátartozik az is, amit egész gyerekkoromban csináltam: háttal álltam a fáknak és tíz percen keresztül simogattam a fák kérgét. Természetesen ma is meg tudom állapítani a kérgek alapján, hogy barack-, körte- vagy diófa. A térhez hozzátartoznak a szagok is, illetve a légmozgás is nagyon fontos elem, amire nagyon kevesen gondolnak. Nehogy azt hidd, hogy valami rendkívülit csinálok, csak leülök és figyelek. És ez az, amit mások nem csinálnak. Van egy pár pillanat, amit én megengedek magamnak: reggel eldöntöm, hogy aznap mit akarok csinálni, este hagyok magamnak tíz percet arra, hogy gondolkodjak azon, amit aznap csináltam, napközben pedig megengedem magamnak, hogy tétlenül üljek. Nem ismerem még minden fáját Kidének, de a fák kilencven százalékát tudom. Le kell ülni nyugodtan, nem ötpercenként arra gondolni, hogy vajon milyen Facebook-értesítést kaptam. Kicsit arra kell figyelni, hogy mi van körülötted, nem csak arra, ami felé változunk, hogy te vagy a világ közepe.
Nálunk mindenféle szimpózium volt már Kidén: volt olyan tábor, amikor kivittünk két messzelátót, és reggel ötig nézték a gyerekek a csillagokat, de olyan is volt, hogy olyan gyerekeket hívtunk meg, akik már kipróbálták a kábítószereket, de még nem váltak függővé – mert nem tudunk bármint magunkra vállalni.
Hogyan fér össze ez a fajta érzékenység a vállalkozó szellemével? Ezek kicsit nem ellentmondásos dolgok?
Ellenkezőleg. Én ott is ugyanezt csinálom. Mi nem tűztünk ki magunknak olyan célt, hogy a vállalkozásunk akkora legyen, mint például a Dedeman. Akkor, amikor én vállalkozni kezdtem, akkor előttem az volt, hogy van egy lehetőségem arra, hogy kilépjek abból a keretből, amiben addig éltem. Egyetemen tanítottam, szerettem cikkeket írni – tisztelem azokat, akik jól írnak, én minden mondatért meg kellett kínlódjak –, és úgy léptem ki ebből a környezetből, hogy egy-két év múlva visszatérek. Úgy tekintettem rá, mint egy fizikai utazásra, mint egy felfedezésre, amiben én kipróbálom azt, hogy képes vagyok-e negyven éves koromban valami mást csinálni, vagy már idős vagyok hozzá. Akkor már volt két pályám: tíz év filmstúdió és egy egyetemi tanári karrier.
Utána jött be az, hogy a vállalkozás komoly kompromisszummal jár, méghozzá azzal, hogy elég sok időt vesz fel az, hogy felépítsd, és így nem tudsz kellően sokat foglalkozni az egyetemi munkáddal. És akkor az egyetemi munkát abbahagytam. Mert úgy bemenni kurzusra, hogy ugyanazt adjam elő, mint tavaly, annak nincs értelme, legalább is abban a szakmában. Az elektronika szalad, mint a nyúl. Nem lehet mindig a nyúl után lőni, a nyúl elé kell lőni. Ez azt jelenti, hogy egy lépéssel előrébb kell lenni ahhoz, hogy a diák olyan tudásanyaggal távozzon a kurzusodról, ami aktuális és elfogadható a számára. Arra lettem figyelmes, hogy harmadik éve ugyanazt adom elő és akkor befejeztem.
Megérte ez a kompromisszum?
A tudományos munkásságom szempontjából most visszatekintve nagyon nehéz ezt így megfogalmazni, hogy megérte-e. Amikor választasz, tisztában vagy azzal, hogy mit választasz. Abban a pillanatban, amikor én választottam, hogy nem egyetem, hanem vállalkozás, én ennek az összes pozitív és negatív oldalát mindkét oldalról megvizsgáltam. Nem azt kell nézni, hogy megérte-e, hogy lemondtam, azt kell megnézni, hogy mit kaptam és miről mondtam le. Persze, hogy néha fáj a szívem. De ugyanúgy fáj a szívem, hogy nem filmezek. Én már váltottam egyszer, akkor arról mondtam le, hogy filmet csináljak, pedig az nekem nagyon fontos volt. De akkor kinyílt előttem egy perspektíva: hogy kapcsolatot tudok teremteni, nem tizenöt színésszel, hanem százötven diákkal, akiknek én el tudok mondani dolgokat abból, ami bennem van, műszakilag, emberileg, társadalmilag. És ezért váltottam, mert úgy éreztem, hogy képes vagyok lekötni 80-150 ember figyelmét a kurzusommal, úgy, hogy ők ezt szeressék és ebből maradjon nekik valami. Erről pedig őket kell megkérdezni, hogy milyen volt az a kurzus.
Ugyanígy, amikor utána váltottam, én szintén úgy gondoltam, hogy van miért kipróbáljak valami újat, mert egy bizonyos közösségnek tudok valami olyasmit adni, amit eddig nem tudtam. Mert ha akkor nem váltok, akkor nincs magyar könyvüzlet Kolozsváron, nincs kidei tábor, nincs könyvtár. Ezt az 59 ezer kötetet nem lehet a sírba vinni, nyilvánvaló, hogy ezt nem magamnak csinálom, nem is a gyermekeimnek, mert ők sem tudnak ennyi kötetet elolvasni. Valahol 3500 diáknál álltam meg, az nem kevés. Vannak diákjaim, akik messze túlhaladtak engem a műszaki tudás szempontjából, úgy érzem, tanári téren eljutottam valahova. Ha még ottmaradok tíz-húsz évet, nagyon sokat már nem haladhattam volna. Akkor nekikezdtem valami újnak.
Az ember és az állat is nagyon egyszerűen körülírható koordinátákban él: szüksége van egy helyre, ahol leéli az életét, szüksége van élelemre, hogy egyik napról a másikra megéljen, és szüksége van családra ahhoz, hogy a faj fennmaradjon. Az embernek legalább még valamire szüksége van, ami megkülönbözteti őt, persze, hogy különböző emberek erre különböző szavakat használnak. Én azt a szót használom, hogy szükségem van utazásra. Ebből a keretből – ház, élelem, család – ki kell lépni, erre a keret az utazás és az utazás fogalma rengeteg mindent takar, ki lehet terjeszteni szellemi és fizikai utazásra is. Az utazás maga azt jelenti, hogy kilépek ebből a biztonságot adó körből, új környezetbe kerülök, megpróbálok annak megfelelni és utána visszajövök. Utazás az, hogy én nem filmezek, hanem az egyetemen tanítok, és az, hogy én vállalkozok. Az is egy utazás, hogy kipróbálom, hogy milyen egy új teret alkotni.
Még nem esett szó arról, hogy előszeretettel támogat különböző kulturális rendezvényeket, kezdeményezéseket. Hogyan működik ez Koós Ferencnél?
Két fajta ilyen kapcsolat van: szponzorálás és mecenatúra. A szponzorálás egy kereskedelmi ügylet és a következőképpen játszódik, mondok egy példát: nem tudok bejutni a főorvos úrhoz, a kórház igazgatójához, bár én tudom azt, hogy nekem kitűnő ajánlatom van olyan készülékekre, amelyek neki kellenének, viszont ismerem azt a személyt, aki a Mozart-fesztivált szervezi és tudom azt, hogy a főorvos úr imádja a zenét. És akkor van egy ilyen üzleti kapcsolat, hogy én adok egy bizonyos összeget a Mozart-fesztiválnak, ennek fejében annyit kérek a főrendezőtől, hogy mutasson be a kórház igazgatójának, aki ott ül a páholyban. Ő a szünetben bemutat, elmondja neki, hogy mennyivel járultam hozzá a fesztiválhoz, a főorvos úr pedig – aki eddig nem fogadott –, azt mondja, hogy másnap tíz órakor jelentkezzek nála az irodában. Másnap találkozunk és két órát ott tart, mert érdekli, hogy milyen ajánlatom van. Mindhárman nyertünk.
A mecenatúra egész más: azt jelenti, hogy a pénz kötelez. Tehát, ha az Isten megsegített, hogy nekem több legyen, mint egyeseknek, akkor nekem is kötelességem, hogy annak egy részét átadjam másoknak.
Például nincsen semmi értelme annak, hogy szponzorálásnak fogjuk fel azt, hogy támogatok egy gólyabált. A gólyabálra első- és másodévesek mennek, ők nem az én célcsoportom, tehát aberráció arról beszélni, hogy kereskedelmi hasznom lesz attól, hogy ő kiírja a plakátra azt, hogy Jolly. Az én klientúrám aránylag gazdag emberek, akik meg tudják fizetni az én tudásomat a belsőrendezéssel kapcsolatban és meg tudják fizetni azt, hogy én aránylag drága, de nagyon jó minőségű termékeket árulok. Vagy abból sincs kereskedelmi hasznom, ha felkérnek, hogy támogassam egy könyv kiadását, amely háromszáz példányban jelenik meg. Én ezt nem a kereskedelmi haszonért csinálom, hanem azért, mert szerintem a pénz kötelez: ha neked megadatott az, hogy fel tudtál építeni egy céget, amely elegendő pénzt termel, akkor neked a környezeteddel szemben kötelességeid vannak.
Hogy ezt a környezeted mennyire értékeli, az egy teljesen más dolog. A két világháború között léteztek EMKE-díjak, amelyeket a nagy vállalkozóknak adtak, de emellett a polgármesteri hivatal is kitüntette minden évben azokat, akik a legtöbb adót fizették. Ma a leggazdagabb emberek Kolozsváron szinte semmi adót nem fizetnek, mert úgy csinálják, hogy ne kelljen adót fizessenek. Én ebben a játékban nem akarok részt venni. Én úgy gondolom, ha az embernek cége van, adót kell fizessen, és abból fenntartjuk az iskoláinkat, az Erdélyi Múzeum-Egyesületet, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet, a Kallós Zoltán Alapítványt. Hogy az adók hány százaléka megy ezekhez az intézményekhez, nem tudom, de megy oda is. Ha egyikünk sem fizetne adót, mint Görögországban, akkor nem lenne amiből fenntartani ezeket. Remélem, hogy eljutunk majd oda, hogy ezeket a nagy adófizetőket – mert azért én elég nagy adófizető vagyok, ahhoz képest, hogy mekkora az én cégem és ezt nem szégyenlem – értékelni is fogja a társadalom.
Szándékomban áll a jövőben az erdélyi kultúrtörténetre vonatkozó könyveket és fotóalbumokat kiadni, saját költségre. Nagyon jó minőségű nyomtatást használnánk, így tíz-húsz év múlva is értékesnek számítanának.
Azt látom, és ez sok beszélgetésen elhangzik, hogy itthon nincs hagyománya a mecenatúrának. Ha egyetért ezzel, akkor Ön szerint melyik félnek kellene változtatnia? A kultúraszervezők nem ismerik a lehetőségeket, vagy a vállalkozók, akik megengedhetnék maguknak, nem akarnak a kultúrára pénzt fordítani, nem akarnak ezzel foglalkozni?
Dolgoztam kultúrában, nagyon sok írót, költőt, kiadót, színházi embert ismerek, de ugyanakkor nagyon sok vállalkozót is ismerek, úgy érzem, hogy mindkét oldalt ismerem. Ezért nekem magától értetődik az, amit én csinálok, nem hiszem, hogy valami különlegeset csinálnék. Az én korommal, tudásommal, anyagi lehetőségeimmel másképp nem érdemes élni. De néha nekem is az az érzésem, hogy ez a két réteg úgy megy el egymás mellett, mint két gyorsvonat két párhuzamos sínen.
Vannak ilyen jellegű próbálkozások, de tudnod kell, hogy mindkét fél roppant érzékeny. Mondok egy példát: Kolozsvár hat nagyon nagy vállalkozójával páholyba szóló jegyeket kaptunk egy fesztiválra. Beültünk, mindenki boldog volt, öt perccel az előadás előtt a jegyszedő felállított és két sorral hátrébb ültetett, mert az első sorba kellett üljön a rendezőnek a gyermeke. Nem történt ezzel semmi, csak éppen mást ígértek, már bent ültünk, nem a bejáratnál jelezték. Ha odaült volna az államelnök vagy Göncz Árpád, végtelen tisztelettel köszöntünk volna neki, de maradt volna hely nekik is, mert attól, hogy az a négy gyermek oda beült, a következő húsz hely üresen maradt. Írásba adom, hogy az a hat vállalkozó család többet egy lejt sem fog adni arra a típusú fesztiválra. Van olyan hely is, ahol én szponzorálok és van egy páholyom rögtön az igazgató páholya mellett – ez történetesen a román színház –, ahová azokat a meghívottakat viszem, akiket akarok, nyilván én vállalkozókat viszek, hogy továbbra is támogassák a színházat. Egyetlen egy olyan alkalom sincs, hogy az igazgató nem fogad a bejárat előtt, hogy nem ölel meg, hogy utána nem visz el beszélgetni.
Az a kérdés, hogy az egyik fél mennyire tiszteli a másikat. A vállalkozók végtelenül tisztelik a művészeket. Ha a művészek úgy fordítják ezt vissza, hogy azok az ügyeskedők, akkor nem lesz kapcsolat. Azok az ügyeskedők az ő szakmájukban nagyon jó eredményeket értek el, ha van egy ötvenmilliós forgalmú cége, hidd el nekem, hogy az az ember nagyon oda kellett figyeljen. A tisztelet mindkét oldalról meg kell legyen. Olyan, mint a tanár-diák kapcsolat: a tanár látszólag nagyobb pozícióban van, mint a diák. Ezért, ha a tanár úgy teszi fel a kérdést, hogy ezt érezteti, abból nem lesz kapcsolat. A tanár kell legyen az, aki az első lépést teszi a diák felé, hogy felemelje a diákot magához. Hogy bebizonyítsa a diáknak, hogy igen, pont ugyanolyan értékesek vagyunk és amikor beszélgetünk, egyenlő felek vagyunk. Jelen esetben a művészek kell megtegyék az első lépést a vállalkozók fele – a megbecsülés értelmében, nem olyan értelemben, hogy elmennek hozzá egy papírral, hogy kiteszik a vállalkozó cégét a plakátra, mert az senkit nem érdekel. Ma a kommunikációnak teljesen más formái vannak, engem nem érdekel az, hogy egy színház honlapján rajta legyek, az nem az én célcsoportom.
Emlékszem, hatodikos voltam, amikor a szatmári iskola szervezett egy kirándulást Kolozsvárra, hogy megnézzük az Ember tragédiáját. Antal Árpád egyetemi tanár, katedrafőnök a nagybátyám volt, ezért a szüleim azt mondták, hogy feltétlenül fel kell keressem őt. Megnéztük a darabot, utána elmentem Antal Árpád bácsihoz, akinek minden kérdésére egész jól válaszoltam, egyre okosabb dolgokat mondtam. Két óra múlva úgy jöttem ki tőle, mintha láttam volna egy filmet Winnetou-val, éreztem, hogy most rögtön megírok két színdarabot. Eltelt vagy tíz év, amikor elhívtak a televízióhoz, Bodor Pál, a magyar televízió akkori elnöke fogadott. Akkor már Bufteaban dolgoztam, ő tudta azt, hogy még diák vagyok, de már dolgozok a filmeknél. Vele is három órát beszélgettünk és szintén úgy jöttem ki onnan, mintha megváltoztattam volna a televíziót. Elkezdtem gondolkodni, hogy ez már Antal Árpáddal megtörtént egyszer. Akkor jöttem rá, hogy nem én vagyok az okos, hanem ők. Ők tudták azt, hogy hogyan emeljenek fel engem az ő tudásukhoz és olyanokat kérdeztek tőlem, hogy én egyre okosabb legyek.
Bukarestben én teljesen véletlenül egy olyan házban laktam, ahol az egyik legrégebbi család, a Brâncoveanu család egyik leszármazottja élt, akihez többek között a külügyminiszter, Ion Țiriac és más teniszezők is jártak, akiket én megismertem, egyik-másik könyvet még le is poroltam, én voltam a házi-segéd. Egyik alkalommal teniszezni mentem, és az egyik híres teniszező azt mondta, menjünk együtt játszani. Nagyon megtisztelő volt, beültetett a nyitott autójába, és az volt a meglepetés, hogy én életemben olyan jól nem játszottam, mint akkor.
Szóval ezek az emberek felemeltek engem magukhoz. Ahhoz, hogy a vállalkozókhoz közel kerülj, nem lenézni kell a vállalkozókat, hanem egyenlő partnerként kell őket tekinteni, ahogy én tekintettem a diákjaimat. Addig, amíg az az elképzelés, hogy te add a pénzt és utána nem ismerlek, nem fog működni.
Akkor a kölcsönös tisztelet a kulcsszó.
A kölcsönös tisztelet, és ismétlem: az, hogy egyenlő partnerként tekintsük egymást. Az egyenlő partnerség azt jelenti, hogy megismerjük egymást és egymás munkáját. Mert az a vállalkozó csak akkor fog egy év múlva is pénzt adni, ha úgy érzi, hogy emberileg kapott valamit. Mert anyagilag nem tudsz neki ebben a pillanatban semmit adni semmit. Ebben a kategóriában az működik, hogy a bank ad százezer eurót a TIFF-nek, de mondjál nekem olyan intézményt, ami tud úgy reklámozni egy bankot, mint a TIFF.
Ez egy rendszer, itt minden összefügg mindennel: a nevelésem, az életpályám, a gondolkodásom, és az, ahogyan a különböző kapcsolataimat építem. Lehet, mások másképp látják a dolgokat, de valószínűleg valami igazság van abban, amit mondok ezt a kapcsolatot illetően. Ezzel nagyon sokat kellene foglalkozni, mert rengeteg pénzt fizetnek a vállalkozók adóba, annak egy részét lehetne a kultúra felé irányítani – mindegy, hogy magyar vagy román kultúra –, és ők ezt nem teszik azért, mert ez a kapcsolat nincs meg, mert a művészvilág nem veszi magának azt a fáradtságot, hogy leüljön a vállalkozóval beszélgetni és megismerje annak gondolkodását.
Illetve arra is szükség van, hogy a művészék találják meg ezeket a forráslehetőségeket.
Biztos, hogy megtalálják, de tudod mivel? Hoznak egy papírt, amin azt írja, hogy „contract de sponsorizare”, amiben az áll, hogy ő ennek fejében ki fog tenni egy bannert. Kit érdekel ma az, hogy egy olyan helyre, ahol negyvenen lesznek, kitegyek egy bannert? De az már hallatlanul érdekes, ha megismerem azokat az embereket, akik ott vannak például a kidei táborokban. Ez egy fontos dolog, de ehhez meg kell hívni a vállalkozót, hogy részt vegyen.
Úgy látom, hogy nagyon sok olyan vállalkozó van, akiket nagyon könnyű bevonni ezekbe a folyamatokba, csak fel kell hívni a figyelmüket bizonyos dolgokra.
Tasi Annabella
maszol.ro

A plakátokról tanulnak olvasni és gyűlölni a magyar gyerekek
Amint azt egy réges-régi slágerből is tudjuk: „ma lesz a holnap tegnapja”. Közállapotaink változását tekintve nekem a tegnap a kilencvenes éveket jelenti, amikor szívszakadva készültünk arra, hogy mi lesz ma. Nemcsak szívszakadva persze, hanem gondolkodva is folyamatosan egy élhető jövőről, latolgatva a lehetséges politikai megoldásokat Európa újkeletű demokratikus társadalmai és ezen belül az erdélyi magyarság számára. Húsz-huszonöt esztendővel számoltunk, amíg sikerül sajátos mintákat kidolgozni a nemzetek határok nélküli, méltányos együttélésére is.
Hát most itt van ez a holnap, nézhetjük, tapogathatjuk, borzadhatunk tőle: a miénk!
Pedig micsoda romantikus lelkesedés, micsoda lenyűgöző intellektuális erőfeszítés előzte meg ezt a sokáig ígéretesnek tűnő holnapot. Ki emlékszik még arra, amikor az EBEÉ átalakult EBESZ-szé? A gyengébbek kedvéért: az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet állandó intézménnyé vált, Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetnek nevezték, és a nyílt vagy lappangó konfliktusok kezelésére, tehát elsősorban Európa keleti részének és a Balkánnak a pacifikálására szolgált. Vagy hol van már az akkori francia miniszterelnökről röviden csak Balladur-tervnek hívott európai stabilitási egyezmény, amelytől olyan sokat reméltünk mi is, kötelező normákat, nem csupán egyéni, hanem kollektív jogokat is.
Vajmi kevés valósult meg mindebből. Sokat haladtunk mégis előre egy ideig, ám ez főként belső erőfeszítéseinknek, a magyar érdekvédelmi szervezet és a román politikai pártok megegyezésének köszönhető. De tagadhatatlan, hogy számított a külső nyomás is. Külön kisebbségügyi főbiztosa volt az EBESZ-nek, Max van der Stoel, akinek a nevét a Kárpát-medenceében a kisiskolástól a nagymamáig mindenki ismerte, mindenféle jelentéstevők járták a régiót, hosszan készültünk a velük való találkozásra, sokáig emlegettük egy-egy biztató félmondatukat.
Közben meg itthon is zajlott a közelmúlt történetének feltárása, a tanulságok megfogalmazása, és az akkor született nemzetpolitikai tanulmányokkal, kisebbségjogi traktátusokkal, autonómiatervezetekkel Dunát lehetne rekeszteni. Meg aztán jöttek „pacifikálni” az amerikaiak is, diplomaták, szenátorok, képviselők, szakértők, és végig úgy éreztük, a várva várt nyugati demokráciát hozzák nekünk, tanulás kérdése az egész. A magyar–román viszonyban is velünk együtt keresték a legjobb megoldást. Nyilván nem mi voltunk a legfontosabbak, hanem a széteső Jugoszlávia, ahol Koszovó 2008-as függetlenné válása volt talán az utolsó olyan döntés, amikor úgy éreztük, hogy ugyanazon a hullámhosszon vagyunk az Egyesült Államokkal. A román parlament elítélte Koszovó állam létrehozását, egyedül az RMDSZ szavazott az elítélő határozat ellen.
Amerika természetesen továbbra is nagyon figyel Romániára. Csakhogy régóta az az érzésem, ma már a stabilitás kulcsát nem az emberi jogokban és az etnikai problémák megoldásában látja Washington, hanem valamiféle centralizált, autoritárius rendszer kialakításában. Valahányszor például nyilvánosan kifogásolja az amerikai nagykövet, ha a parlament neki-nekirugaszkodik, hogy átláthatóbbá tegye az igazságszolgáltatás munkáját, sem a sajtó, sem a politikusok nem furcsállják ezt a beleszólást, egyesek bólogatnak, mások hallgatnak.
Érthető, hiszen az óceánon túlról jön ma a remény, vagyis a biztonság Románia számára.
De úgy látszik, mégsem vonatkozik mindenre ez a szolgálatkészség. Augusztus végén a kisinyovi amerikai nagykövet egy televíziós interjúban többek közt a következőket mondta: „...az a mi politikánk, hogy a Moldovai Köztársaság szuverén és független állam mAradjon (...) A Romániával való egyesülés például, akár azért, hogy ily módon belépjen az Európai Unióba, akár bármely más okból, nem lenne praktikus választás, és nem javítana a helyzeten itt, a Moldovai Köztársaságban.” Egyszerre csak megtört a hallgatás Romániában, pártelnökök tiltakoztak, egyébként indokoltan, hiszen ma csak „a holnap tegnapja” van, nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Mintha beintésre tenné, a sajtó is hisztérikus kampányba fogott, és ha tényleg beintett valaki, jó érzékkel tette: figyelmeztetni kellett a Nagy Testvért, hogy életünket és vérünket – és a rakétatámaszpontokat – ugyan felajánlottuk, de cserében van egy olyan érzékeny pont, amihez nem kellene hozzányúlni, a nemzeti kérdés.
Hogy ez mennyire így van, bizonyítja egy újabb eset, a minap ugyanis a Bukaresti amerikai nagykövet fogott mellé Székelyföldi látogatásán. Kovászna megyében, vagyis Háromszéken az ottani magyar vezetőkkel úgy fényképezkedett, hogy egy nagy székely zászló volt előttük kifeszítve. Lett is ebből újabb pánik, a külügyminisztérium bekérette az amerikai nagykövetet, ilyen sem volt mostanában. Ahogy Moldova esetében, itt is jelezni kellett valamiképpen, hogy a magyar ügy a románokra tartozik, nem másra, és ezt a jelzést akkor kell megadni, amikor még az amerikaiaknak nem vált ismét szokásukká, hogy akárcsak – üsse kő! – a korrupciós perekben, a magyarkérdésben is véleményt mondjanak. Vaklárma persze, legalábbis a Székelyföldi zászlós fotózás, sajnos, tényleg csak zavart „udvariasság” lehetett, ahogy a nagykövetség utólagos közleménye is fogalmazott. Kétlem, hogy szemléletváltásra készülne Washington, bár igazán ránk férne, ráférne erre az egész régióra, hogy az etnikai problémákkal megint foglalkozzék az Egyesült Államok is, Európa is.
Viszont az eset arra jó volt, hogy
a román hírtelevíziókból fröcsögjön a gyűlölet ránk, magyarokra,
mintha semmi sem történt volna az elmúlt negyedszázadban, el egészen addig, hogy nehezen kiküzdött, nagyrészt már régóta működő jogainkat is megkérdőjelezték, a kétnyelvű feliratoktól az anyanyelvű oktatásig. Érzékeny a többség! Erre hivatkozott a román külügyminisztérium is, az érzékenységre. Hogy egy regionális, kisebbségi szimbólum és az amerikai nagykövet találkozása egy Facebookra feltett fotón érzékenységet sért. Mennyit hallottunk erről az érzékenységről innen is, onnan is 1989 előtt. Most aztán megint. Amúgy is az a benyomásom, hogy ez az éppen megvalósuló holnap, ez bizony nem a tegnap, hanem a tegnapelőtt valójában. Amikor még élt Ceausescu.
Vagy lehet, másfajta kor ez mégis, új történetekkel, új érzésekkel? Példának okáért a gyűlölet mindenki iránt, aki más! Mekkora tévedés az is, hogy csak a migránsokat lehet gyűlölni, és hogy ez a gyűlölet nem terelhető bármikor bárki másra. Hol gyűlölet van, ott gyűlölet van, parafrazálhatnánk a költőt. Romániában ma felelőtlen vezetők és véleményformálók engedik szabadjára az indulatokat, valós problémákra – mondjuk, a román–magyar együttélésre – hamis és veszedelmes választ kínálva, a nacionalizmust. Ha nem vigyázunk, ez a nacionalizmus rövid idő alatt szétverhet mindent, amit eddig építettünk. Meg aztán a gyűlölet a bevándorlók ellen Magyarországon, de itt-ott már a migránsokat sem látott Erdélyben is, sőt, máshol is Romániában! Ki tagadná, hogy a menekültkérdés napjaink legsúlyosabb európai problémája?
Még azt is készséggel elfogadom, hogy a kötelező kvóta inkább csak pillanatnyi toldozás-foldozás, a probléma szőnyeg alá söprése, Brüsszel gyengeségét és naivságát mutatja, és leginkább az derült ki belőle, amire csapongó eszmefuttatásom elején utaltam: a kilencvenes években legalább gondolkodtunk, elemeztünk, vitáztunk hasonló súlyú ügyeinkről, próbáltunk hosszú távú megoldásokat találni, szidtuk Fukuyamát vagy Huntingtont, de tudni véltük, hogy a világnak haladnia kell előre, bár nem mindig értettünk egyet abban, hogy merre van az előre.
Most viszont csak „struccpolitikát” látni Európa-szerte. Hogyha nem is homokba, de kerítések mögé bújunk mindannyian,
hátha elvonul az ár. Nem fog elvonulni, megvannak az okai, és ez Európa bűne is. Mi, magyarok azt mondjuk ilyenkor: „homokba dugjuk a fejünket, mint a strucc”. A románok nem ennyire egzotikumkedvelők, ugyanilyen értelmű szólásmondásuk így hangzik: „Ne bújjunk az ujjaink mögé”, ne higgyük, mint a kisgyerek, hogy amennyiben eltakarjuk a kezünkkel az arcunkat, nem látnak minket.
Szerintem a kerítés ilyesmi Magyarország számára: az arcunk elé vont ujjak rácsa. De mindegy, hogy mit gondolok én erről, volt egy probléma, és azt kezelni kellett valahogy, jól-rosszul. Ennek viszont mi köze a gyűlölethez, kérdem én. Mit segít ezen a gyűlölet?
Miért kellett nekem odajutnom, hogy egykori büszkeségemet szégyenné alázza valaki ostoba plakátokkal? Büszke voltam mindig, amikor átléptem a határt Románia felől. Hogy Magyarországon simább az aszfalt, egyenesebb a járda, dúsabb a fű, jobb a halászlé. És a házak milyen rendezettek. És a feliratok mind-mind magyarul vannak.
Én még óvodásként Kézdivásárhelyen a cégtáblákról tanultam magyarul olvasni. Aztán a gyermekeim Marosvásárhelyen a hetvenes-nyolcvanas években legfeljebb románul tanulhattak volna ily módon, sehol egyetlen magyar felirat nem volt már. Magyarországi ember nem tudhatja, milyen érzés volt annak idején, ha nagy ritkán utazhattunk, úgy járni-kelni Ártándtól Sopronig, hogy csupa magyar szó vett körül írásban is, üzletek, hivatalok homlokzatán. Még az a csinált szó, hogy Közért, az is milyen szép volt! Most meg ezekről a népszavazásplakátokról tanul a gyermek olvasni? Tanul gyűlölni?
Nem a népszavazásról akarok most elmélkedni, megtették mások, azt sem részletezem ismét, kell-e például erdélyi embernek arról szavaznia, hogy kit fogad be Magyarország és kit nem. Ezt is elmondtam már máskor. Azt sem hiszem, hogy ennek eldöntéséhez népszavazásra van szüksége egy felelős kormánynak, de ez is az én bajom. Viszont miért kellenek ehhez a gyűlöletkeltő plakátok? Miért kell szégyenkeznünk a bugyuta feliratok miatt? Miért kell a gyűlölet Magyarországnak? És miért kell Romániának, hogyha nem a menekültek, akkor a magyarok ellen? Ideje lenne rájönni, hogy hiába bújunk el az „ujjaink mögé”, mert továbbra is látni fog a világ, mi viszont sötétben leszünk.
Markó Béla
nol.hu

Felmérés a magyarság helyzetéről
A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) Budapesten tartott munkaülést szeptember 23-án délután a várbeli Magyarság Házában. Egyebek mellett megtárgyalták a KMAT monitoring-rendszerének kérdéseit, megejtették az elvégzett állapotfelmérés kiértékelését, áttekintették a különböző együttműködési formákat és lehetőségeket, illetve megtartották a tisztújítást. Ez utóbbi eredményeként újraválasztották a tanács elnökévé Tőkés László püspököt, európai parlamenti képviselőt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét.
Az ülést követő sajtótájékoztatón Tőkés felidézte: a tanács 2004-ben alakult meg Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezésére, a külhoni magyar polgári és politikai szervezetek egyesítésére, a Kárpát-medencei közösségek autonómiatörekvéseinek támogatására. Elmondta: a tanács idén felmérte a Kárpát-medencei magyar közösségek helyzetét. Megerősítést nyert, hogy a számszerű kisebbségben élő, őshonos magyar nemzeti közösségek a környező országokban diszkriminált helyzetben, másodrendű állampolgárokként élnek, a szórványosodással és asszimilációval szemben védtelenek.
A felmérés szerint az egyik legnagyobb problémát az okozza, hogy a közszolgálatban szinte egyáltalán nem foglalkoztatják őket. Ugyanakkor a közepes szintnél rosszabban érvényesül a közösségi önrendelkezési jog, a független és demokratikus politikai képviselethez való jog, alacsony a nemzeti közösségek állam általi védelme. Összességében: reális autonómiával egyik magyar kisebbség sem rendelkezik a Magyarországgal szomszédos államokban. A felmérés szerint ennek ellenére kielégítőnek mondható a magyar nemzeti közösségek állapota, amennyiben a saját szervezetekhez való és az akadálytalan kapcsolatokhoz való jogot vizsgálják, elvi és törvényi szinten pedig a megkülönböztetés nélküli, egyenlő bánásmódhoz való jog is biztosított. Ugyanakkor a kutatás szerint a határon túli magyarok számára mindennapi küzdelmet jelent a tájékoztatáshoz, a védelmi mechanizmusokhoz, a nyelvhasználathoz való joguk érvényesítése, a legkevésbé pedig az anyanyelven történő, teljes vertikumú oktatáshoz való jog érvényesül. Magyar nyelven lényegében csak a magyar állam által létrehozott vagy működtetett egyetemeken lehet tanulni. A magyar nemzet és a magyar nemzeti közösségek történelmét, kultúráját nem megfelelően tanítják a többségieknek, ez pedig gátolja a társadalmi együttműködést, mivel nem oldja a meglévő nemzeti ellentéteket. A felmérés szerint a legjobb helyzetben a jogok érvényesülését tekintve a legkisebb létszámú, azaz a szlovéniai magyar kisebbség van, őket a horvátországi, az ukrajnai, a szerbiai kisebbség követi, a legrosszabb helyzetben a legnagyobb lélekszámú szlovákiai és a romániai magyarok vannak. A felmérés részleteiről Bedő Árpád, a KMAT titkára elmondta: 2014-ben állították össze a szempontrendszert, az űrlap 163 kérdést tartalmazott 86 szempont alapján, 14 témakörben, és hat ország kilenc szervezete koordinálta a kitöltetést.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)