Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. június 3.
Trianon bekövetkeztének okai
Dr. Raffay Ernő: „Nekünk nem jogokat akarnak adni, hanem el akarnak tüntetni bennünket!”
Az 1920. június 4-i diktátum évfordulója apropóján tettünk fel kérdéseket dr. Raffay Ernő budapesti történésznek, akinek Trianon előzményei és annak következményei az egyik kutatási területe. A jeles tudós sokszor okozott fejtörést megállapításaival az ún. „baráti szomszédos országok” történészeinek, politikusainak a témában, hiszen – amint látjuk – a történelmet lehet utólag megképzelni és megírni, ám a tények kegyetlenek – nem olyan tapintatosak, mint mondjuk az 1990 utáni alapszerződések.
– Miben különbözik megannyi más európai békekötéstől a trianoni?
– Legfontosabb különbség az aránytalansága. Ha megvizsgáljuk a 19–20. század 1920 előtti békekötéseit, azt látjuk, hogy egyetlen, katonailag vesztes országot sem csonkítottak meg olyan nagy arányban, mint a Magyar Királyság területét. Elvették az országterület 71,3%-át, a népesség kétharmadát. 1815-ben, amikor végleg leverték a napóleoni Francia Császárságot, területének elenyésző részét vették el, azaz méltányos békeszerződést kötöttek a nagy vesztessel. A 18–19. század orosz–török háborúi után a két keleti nagyhatalom egyike sem akarta túlságosan megalázni a másikat, gondolván a következő évtizedekre. Az 1870–1871. évi porosz–francia háború után a német győztes ugyan Versailles-ban kiáltotta ki a Német Császárságot (1871. január 18-án), ami porig alázta a francia nemzettudat két tartópillérét (gloire és grandeur), területcsonkításbéli aránytalanságot nem követtek el. Mindössze a két, német többségű tartományt, Elzászt és Lotharingiát csatolták el (igazságosan!) Franciaországtól. Ezt az összecsapást megelőzte az 1866. évi porosz–osztrák háború, amelyben a poroszok legyőzték Ausztriát, amivel ugyan eldöntötték, hogy a német egység megvalósítását a Porosz Királyság végzi el, valamint kiszorították az egykori Német Nemzet Szent Római Birodalmából a Habsburg-dinasztia vezette Ausztriai Császárságot – a poroszok, okosan, a jövőre gondolva, mégsem csonkították meg Ausztriát. Így aztán 1867 (Habsburg–magyar kiegyezés) és 1879 októbere (Németország és az Osztrák–Magyar Birodalom katonai szövetsége) után létre is hozták az összesen 1 millió 251 ezer km² nagyságú Középponti Hatalmak nevű katonai szövetségi rendszert. Nos, e hatalmas katonai szövetség léte, illetve az 1894–1907 között létrehozott antant ellentétei alakították ki azt az alaphelyzetet, amelyben egyes európai nagyhatalmi vezetők azt gondolták, egy jövendő nagy háború után úgy tudják majd örökre biztosítani a békét, ha a leendő veszteseket porig alázva, elveszik tőlük az életlehetőségeiket. Éppen ezt tették az egész Habsburg Birodalommal, benne a Magyar Királysággal 1920-ban.
A békediktátum külső okai
– Milyen okai voltak a trianoni „békeszerződésnek”?
– Trianonnak külső és belső okai vannak. A külső okcsoport két területből áll: a nagyhatalmi okcsoport és a szomszédos országok okcsoportja. A nagyhatalmi okcsoport abból a történelmi igazságból indul ki, hogy a történelem formálói szinte mindig a nagyhatalmak. A Magyar Királyság (325 ezer km²) területének szétdarabolása előtt, az Osztrák–Magyar Birodalom (676 ezer km²) részeként Európa (Oroszország utáni) második legnagyobb területű, több mint 50 milliós népességű nagyhatalma volt. Az akkori európai nagyhatalmak pedig 1879 és 1907 között két nagy katonai tömbbe szervezkedtek alapvető érdekeik szerint; a kisebb országok vagy az egyik, vagy a másik nagyhatalmi-katonai tömbhöz csatlakoztak (pl. Románia 1883-ban a Középponti Hatalmakhoz). A Magyar Királyság 1879-től a Német Birodalom katonai–politikai szövetségese volt, s amikor a nagy háború az antant (Anglia, Franciaország, Egyesült Államok) győzelmével végződött, a győztesek közül főleg Franciaország azt akarta elérni, hogy Németországnak soha többé ne lehessen nagyhatalmi szövetségese: emiatt szétzúzták a Monarchiát, s mindenekelőtt az etnikailag és katonailag egységesebb Magyar Királyságot. Elsősorban emiatt támogatták a román és szerb területelvevő szándékokat, Csehországot pedig amiatt is, hogy ellensúly legyen Ausztriával szemben, az esetleges Anschluss-szal szemben. Magyarország e nagyhatalmi játszma első s legnagyobb vesztese. Megjegyzem, Németország 1919. évi megalázása vezetett a második világháború kirobbanásához is.
– Nézzük a szomszédos országok szerepét…
– Általában ezt ismerjük a legrészletesebben. A velünk keverten élő, illetve egyes szomszéd népek már a 18. század végétől rendszeresen, visszatérően, általában fegyveresen is fölléptek a magyar állam és a magyarok ellen. E támadások okai között a Habsburg-ház magyarságot gyöngítő tevékenysége, valamint a török háborúk magyar létszámot kisebbítő hatása is benne található. 1914 előtt csehek, románok, szerbek és szlovákok tényleges terveket dolgoztak ki a magyar terület megcsonkítására, elvételére. Részletezés nélkül: a román politikusok általában a Tisza folyóig képzelték Románia határainak kiterjesztését; a csehek a Győrtől, Balassagyarmattól, Salgótarjántól, Miskolctól délre húzódó vonalig; a szerbek a Pécstől, Bajától, Szegedtől északra, Temesvártól keletre húzódó vonalig akarták kitolni határaikat. Ehhez képest (viccesen szólva) a trianoni határaink sokkal jobbak lettek! Ezeket a területeket természetesen a monarchiabéli magyar nagyhatalomtól csak európai háborúval lehetett elvenni, tehát a szomszéd népek vezetői érdekeltek voltak a világháború kirobbantásában. Politikájukat 1914 előtt az antanthatalmak érdekei mentén, azokhoz igazítva alakították. (Napjainkban pedig, a megszerzett, s a mai napig megszállásuk alatt tartott magyar területek megtartása érdekében ezek az országok a NATO kiszolgálói, kivéve a szerbeket, akik alapvetően oroszbarátok, viszont éppen a területük megtartása céljából lavíroznak a NATO és Oroszország között.)
Jobb határokat is elérhettünk volna
– Nem mehetünk el amellett, hogy Trianonnak belső okai is voltak.
– Így van, a magyarok is követtek el súlyos hibákat, amelyek belülről megosztották, tehát gyöngítették a társadalmat. A belső okok közül elsősorban a magyarok kicsiny, a nem-magyarok nagy számát, valamint a bonyolult etnikai és vallásfelekezetbeli helyzetet emelem ki. 1867-ben, a kiegyezés évében az összlakosságnak csak 44,4%-a volt magyar, s ez az arány 1910-ben „följavult” 54,5%-ra. Azonban – mivel a liberális magyar kormányok nem tiltották az idegen elemek bevándorlását – a magyar etnikum aránya csak az 1910-ben már 911 ezer zsidóval ment ötven százalék fölé. Ezek egy része keresztény vallásfelekezetre váltott, azonban mivel zsidó nemzetiség nem szerepelt a népszámlálások kérdőívein, ők magyarnak vallották magukat. Ez persze komoly előnyöket jelentett, s a magyar liberális fölfogás hívei nem gondolták, hogy a bevándoroltak soraiból kerülnek majd ki a kereszténység elleni harc, a szabadkőművesség, a szociáldemokraták és a későbbi kommunisták radikálisai. 1914 előtt a magyar értelmiség legjobbjai (gróf Tisza István, Herczeg Ferenc, Bangha Béla, Prohászka Ottokár stb.) azt vették észre, hogy a budapesti sajtóban (kivétel nélkül) minden nap gyalázzák a kereszténységet, sőt, a szót, hogy ’magyar’, szitokszóként használják a sajtó liberális és szocialista részében. Amikor aztán eljött a háború, a baloldal e két irányzatához tartozó személyek elkezdték a hadsereg és a hátország föllazítását, ami oda vezetett, hogy 1918. október végétől három kormány is (Károlyi-, Berinkey- és a népbiztosok tanácsa) ezekből az (jórészt zsidó nemzetiségű) emberekből alakult meg. Felelősségük az ország szétdarabolásában vitathatatlan: nélkülük valószínűleg jobb (de mindenképpen csonka) határokat érhettünk volna el.
– Mi váltotta ki a második belső okot, a társadalom teljes körű politikai szétdarabolását?
– A hazai liberalizmus gyakorlatilag parttalanná vált 1914-re. Ez azt jelenti, hogy a kormányok elkövették azt a hibát, hogy a nemzet nyilvánvaló ellenségeit szabadon engedték működni. Ilyen csoport volt például a szabadkőműves Martinovics-páholyban tiltott módon megalakult Országos Polgári Radikális Párt (Jászi, Ady stb.), amely majd 1918-ban a szociáldemokrata párttal és Károlyi Mihály Függetlenségi Pártjával kormánykoalíciót alkot. A politikai élet szétverését jelentette akkoriban a képviselőházi obstrukció: ez azt jelenti, hogy az ellenzék, széttördelve a törvényhozás normális menetét, nem engedte időben meghozni az államot-nemzetet védő legfontosabb törvényeket (pl. a véderőtörvényt). Ez Magyarország és a birodalom belső és külső, katonai meggyöngítését jelentette.
A szabadkőművesség szerepe
– Trianon bekövetkeztében ilyen nagy szerepe volt a szabadkőművességnek?
– A hazai szabadkőműves szervezet szabad, ám titkos működésének engedélyezése a harmadik belső ok. A szabadkőművesség radikális páholyai ugyanis a haladás, modernizáció, szabadság stb. jelszavainak bevetésével gyökeresen át akarták alakítani a hagyományos Magyarországot, jelszavaik ismételgetése mögött azonban a legnyersebb hatalomátvételi szándék húzódott meg. A kérdésre, hogy a magyarországi szabadkőművesek szét akarták-e darabolni Magyarországot, válaszom: nem szétdarabolni akarták, hanem szabadkőműves többségű képviselőházzal s kormánnyal az egész ország fölött át akarták venni a főhatalmat. Szabadkőműves országot akartak megalakítani, kihasználva a katonai összeomlást. Amikor 1920. május 18-án a már horthysta kormány belügyminisztere, Dömötör Mihály föloszlatta e szervezetet, rájuk hárította az ország összeomlását. A szabadkőműves Károlyi-, majd Berinkey-kormány ugyanis visszavonta a hadsereget, ahelyett, hogy a benyomuló román, szerb és cseh katonaság elleni védelemre adott volna parancsot. Károlyi hibája kettős: szabadjára engedte a radikális szabadkőműveseket, valamint elmulasztotta az ország megvédését.
– Ezek szerint kijelenthető, hogy tudatosság és céltudatosság sújtotta a magyar államot és nemzetet?
– Igen, a legnagyobb mértékben, hiszen a nagyhatalmak készültek a revánsra, illetve Anglia a valóban szédületes német gazdasági fejlődés erőszakos megállítására; valamint a magyarok három szomszédja előzetes, térkép-rajzolás mellett komoly katonai fejlesztéssel készült Magyarország szétdarabolására. Az eredmény lehangoló lett. 1919-ben, amikor a békekonferencián megmutatták az antanthaderő főparancsnokának, a francia Foch marsallnak a Németországgal aláírandó békeszerződés tervezetét, a tábornok ezt mondta: Uraim, ez nem békeszerződés, hanem fegyverszünet húsz évre. Nos, 20 és fél év múlva Hitler és Sztálin megtámadta Lengyelországot. A többit tudjuk. Magyarországot pedig rákényszerítették az egyébként helyes és eredményes (négyszeres területi revízió!) revíziós kül- és biztonságpolitikára. Íme, mit tesz egy rossz békeszerződés! A trianoni békeparancsot (három, Pozsony melletti magyar falu elvételével súlyosbítva) megerősítette az 1947. évi párizsi békeszerződés 1. §-a (ez van most érvényben határainkra nézve). Eszerint Magyarország határai (tehát a jelenlegi magyar–román határvonal is) az 1938. január 1-jei állapot szerint állíttatnak vissza. 1938. január 1-jén pedig az 1920. évi szerződés határvonalai voltak érvényben, hiszen az első területi revízió, az I. bécsi döntés 1938. november elején lépett érvénybe.
Amerika hadszíntere leszünk
– Mit rombolhatott e diktátum a magyarság életén 95 év alatt?
– 1920 óta a trianoni utódállamok politikája a magyarok megsemmisítésére irányul. Lásd például az 1923-as, az 1938-as és a jelenlegi román alkotmány 1. §-át: cél a homogén nemzetállam kialakítása. Az összes többi „eredmény” mind e szándékoknak köszönhető: rombolják a magyar nemzettudatot, tönkreteszik a magyar iskolarendszert, az autonómiáról még beszélni sem lehet, stb., stb. Személyes véleményem szerint 2015-ben is változatlanul léteznek az 1920-as helyzet negatívumai, tehát a helyes magyar külpolitikának a terület-revízióra kell törekednie. Annál is inkább, mivel az összes nemzetközi szerződés de facto és de iure megengedi az európai határok békés tárgyalások utáni megváltoztatását.
– Lehet-e várni enyhülést környezetünkben? Honnan, hogyan?
– Az enyhülést várni a román, szlovák, szerb stb. államhatalomtól önmegtévesztés, illúzió. Vegyük észre a történelmi tények ezreit: nekünk nem jogokat akarnak adni, hanem el akarnak tüntetni bennünket. Ami pedig az európai helyzetet illeti, a NATO bővítése Kelet-Európában nem más, mint a nyugati nagyhatalmak, mindenekelőtt az USA hadszíntér-kibővítő tevékenysége, hogy a leendő oroszellenes háború Kelet- és Közép-Európát, ennek népeit sújtsa, ne a Nyugatot. Csodálkozom, hogy Bukarestben mintha nem látnák, hogy egy esetleges orosz–amerikai erőpróba közben a román fővárosból mindössze egy füstölgő kráter maradna… Isten óvjon ettől! Az Európai Unió pedig nem más, mint a nyugati termelőtőke piackiterjesztése a huszonegy millió románra, a negyvenmillió lengyelre, a tízmillió magyarra stb. Modernizálást alig, kizsákmányolást minden mennyiségben kaptunk, románok, lengyelek, magyarok stb. egyaránt. Megítélésem szerint a román érdek nem az egységes román nemzetállam, hanem a román–magyar békés tárgyalások után kialakított új államszerkezet (például: autonómia, de más is elképzelhető!) lenne. Egyszóval a helyzet rossz, de nem reménytelen. Egy nemzet jövője, bármelyik nemzetre gondolunk, az érdekek helyes fölismerésétől függ.
---
Raffay Ernő (sz.: 1948) történész, politikus, 1990-től 1993-ig országgyűlési képviselő, a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára. Egyetemi tanár, alapította és vezette a Balkanisztikai Kutatócsoportot, 1989–90-ben az Erdélyi Szövetség társelnöke, 1993–94 a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója. Művei közül: Erdély 1918–1919, Trianon titkai (1989–1992 között hét kiadás), A vajdaságoktól a birodalomig – az újkori Románia története, Magyar tragédia, Harcoló szabadkőművesség - Küzdelem a katolikus egyház ellen, Politizáló szabadkőművesség – Jászi Oszkár és a Martinovics-páholy államellenes tevékenysége, Szabadkőműves béklyóban – Ady Endre és a szabadkőművesek I–II., A gróf emigrált, az író otthon maradt – Wass Albert igazsága; Balkáni birodalom – Nagy-Románia megteremtése.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Dr. Raffay Ernő: „Nekünk nem jogokat akarnak adni, hanem el akarnak tüntetni bennünket!”
Az 1920. június 4-i diktátum évfordulója apropóján tettünk fel kérdéseket dr. Raffay Ernő budapesti történésznek, akinek Trianon előzményei és annak következményei az egyik kutatási területe. A jeles tudós sokszor okozott fejtörést megállapításaival az ún. „baráti szomszédos országok” történészeinek, politikusainak a témában, hiszen – amint látjuk – a történelmet lehet utólag megképzelni és megírni, ám a tények kegyetlenek – nem olyan tapintatosak, mint mondjuk az 1990 utáni alapszerződések.
– Miben különbözik megannyi más európai békekötéstől a trianoni?
– Legfontosabb különbség az aránytalansága. Ha megvizsgáljuk a 19–20. század 1920 előtti békekötéseit, azt látjuk, hogy egyetlen, katonailag vesztes országot sem csonkítottak meg olyan nagy arányban, mint a Magyar Királyság területét. Elvették az országterület 71,3%-át, a népesség kétharmadát. 1815-ben, amikor végleg leverték a napóleoni Francia Császárságot, területének elenyésző részét vették el, azaz méltányos békeszerződést kötöttek a nagy vesztessel. A 18–19. század orosz–török háborúi után a két keleti nagyhatalom egyike sem akarta túlságosan megalázni a másikat, gondolván a következő évtizedekre. Az 1870–1871. évi porosz–francia háború után a német győztes ugyan Versailles-ban kiáltotta ki a Német Császárságot (1871. január 18-án), ami porig alázta a francia nemzettudat két tartópillérét (gloire és grandeur), területcsonkításbéli aránytalanságot nem követtek el. Mindössze a két, német többségű tartományt, Elzászt és Lotharingiát csatolták el (igazságosan!) Franciaországtól. Ezt az összecsapást megelőzte az 1866. évi porosz–osztrák háború, amelyben a poroszok legyőzték Ausztriát, amivel ugyan eldöntötték, hogy a német egység megvalósítását a Porosz Királyság végzi el, valamint kiszorították az egykori Német Nemzet Szent Római Birodalmából a Habsburg-dinasztia vezette Ausztriai Császárságot – a poroszok, okosan, a jövőre gondolva, mégsem csonkították meg Ausztriát. Így aztán 1867 (Habsburg–magyar kiegyezés) és 1879 októbere (Németország és az Osztrák–Magyar Birodalom katonai szövetsége) után létre is hozták az összesen 1 millió 251 ezer km² nagyságú Középponti Hatalmak nevű katonai szövetségi rendszert. Nos, e hatalmas katonai szövetség léte, illetve az 1894–1907 között létrehozott antant ellentétei alakították ki azt az alaphelyzetet, amelyben egyes európai nagyhatalmi vezetők azt gondolták, egy jövendő nagy háború után úgy tudják majd örökre biztosítani a békét, ha a leendő veszteseket porig alázva, elveszik tőlük az életlehetőségeiket. Éppen ezt tették az egész Habsburg Birodalommal, benne a Magyar Királysággal 1920-ban.
A békediktátum külső okai
– Milyen okai voltak a trianoni „békeszerződésnek”?
– Trianonnak külső és belső okai vannak. A külső okcsoport két területből áll: a nagyhatalmi okcsoport és a szomszédos országok okcsoportja. A nagyhatalmi okcsoport abból a történelmi igazságból indul ki, hogy a történelem formálói szinte mindig a nagyhatalmak. A Magyar Királyság (325 ezer km²) területének szétdarabolása előtt, az Osztrák–Magyar Birodalom (676 ezer km²) részeként Európa (Oroszország utáni) második legnagyobb területű, több mint 50 milliós népességű nagyhatalma volt. Az akkori európai nagyhatalmak pedig 1879 és 1907 között két nagy katonai tömbbe szervezkedtek alapvető érdekeik szerint; a kisebb országok vagy az egyik, vagy a másik nagyhatalmi-katonai tömbhöz csatlakoztak (pl. Románia 1883-ban a Középponti Hatalmakhoz). A Magyar Királyság 1879-től a Német Birodalom katonai–politikai szövetségese volt, s amikor a nagy háború az antant (Anglia, Franciaország, Egyesült Államok) győzelmével végződött, a győztesek közül főleg Franciaország azt akarta elérni, hogy Németországnak soha többé ne lehessen nagyhatalmi szövetségese: emiatt szétzúzták a Monarchiát, s mindenekelőtt az etnikailag és katonailag egységesebb Magyar Királyságot. Elsősorban emiatt támogatták a román és szerb területelvevő szándékokat, Csehországot pedig amiatt is, hogy ellensúly legyen Ausztriával szemben, az esetleges Anschluss-szal szemben. Magyarország e nagyhatalmi játszma első s legnagyobb vesztese. Megjegyzem, Németország 1919. évi megalázása vezetett a második világháború kirobbanásához is.
– Nézzük a szomszédos országok szerepét…
– Általában ezt ismerjük a legrészletesebben. A velünk keverten élő, illetve egyes szomszéd népek már a 18. század végétől rendszeresen, visszatérően, általában fegyveresen is fölléptek a magyar állam és a magyarok ellen. E támadások okai között a Habsburg-ház magyarságot gyöngítő tevékenysége, valamint a török háborúk magyar létszámot kisebbítő hatása is benne található. 1914 előtt csehek, románok, szerbek és szlovákok tényleges terveket dolgoztak ki a magyar terület megcsonkítására, elvételére. Részletezés nélkül: a román politikusok általában a Tisza folyóig képzelték Románia határainak kiterjesztését; a csehek a Győrtől, Balassagyarmattól, Salgótarjántól, Miskolctól délre húzódó vonalig; a szerbek a Pécstől, Bajától, Szegedtől északra, Temesvártól keletre húzódó vonalig akarták kitolni határaikat. Ehhez képest (viccesen szólva) a trianoni határaink sokkal jobbak lettek! Ezeket a területeket természetesen a monarchiabéli magyar nagyhatalomtól csak európai háborúval lehetett elvenni, tehát a szomszéd népek vezetői érdekeltek voltak a világháború kirobbantásában. Politikájukat 1914 előtt az antanthatalmak érdekei mentén, azokhoz igazítva alakították. (Napjainkban pedig, a megszerzett, s a mai napig megszállásuk alatt tartott magyar területek megtartása érdekében ezek az országok a NATO kiszolgálói, kivéve a szerbeket, akik alapvetően oroszbarátok, viszont éppen a területük megtartása céljából lavíroznak a NATO és Oroszország között.)
Jobb határokat is elérhettünk volna
– Nem mehetünk el amellett, hogy Trianonnak belső okai is voltak.
– Így van, a magyarok is követtek el súlyos hibákat, amelyek belülről megosztották, tehát gyöngítették a társadalmat. A belső okok közül elsősorban a magyarok kicsiny, a nem-magyarok nagy számát, valamint a bonyolult etnikai és vallásfelekezetbeli helyzetet emelem ki. 1867-ben, a kiegyezés évében az összlakosságnak csak 44,4%-a volt magyar, s ez az arány 1910-ben „följavult” 54,5%-ra. Azonban – mivel a liberális magyar kormányok nem tiltották az idegen elemek bevándorlását – a magyar etnikum aránya csak az 1910-ben már 911 ezer zsidóval ment ötven százalék fölé. Ezek egy része keresztény vallásfelekezetre váltott, azonban mivel zsidó nemzetiség nem szerepelt a népszámlálások kérdőívein, ők magyarnak vallották magukat. Ez persze komoly előnyöket jelentett, s a magyar liberális fölfogás hívei nem gondolták, hogy a bevándoroltak soraiból kerülnek majd ki a kereszténység elleni harc, a szabadkőművesség, a szociáldemokraták és a későbbi kommunisták radikálisai. 1914 előtt a magyar értelmiség legjobbjai (gróf Tisza István, Herczeg Ferenc, Bangha Béla, Prohászka Ottokár stb.) azt vették észre, hogy a budapesti sajtóban (kivétel nélkül) minden nap gyalázzák a kereszténységet, sőt, a szót, hogy ’magyar’, szitokszóként használják a sajtó liberális és szocialista részében. Amikor aztán eljött a háború, a baloldal e két irányzatához tartozó személyek elkezdték a hadsereg és a hátország föllazítását, ami oda vezetett, hogy 1918. október végétől három kormány is (Károlyi-, Berinkey- és a népbiztosok tanácsa) ezekből az (jórészt zsidó nemzetiségű) emberekből alakult meg. Felelősségük az ország szétdarabolásában vitathatatlan: nélkülük valószínűleg jobb (de mindenképpen csonka) határokat érhettünk volna el.
– Mi váltotta ki a második belső okot, a társadalom teljes körű politikai szétdarabolását?
– A hazai liberalizmus gyakorlatilag parttalanná vált 1914-re. Ez azt jelenti, hogy a kormányok elkövették azt a hibát, hogy a nemzet nyilvánvaló ellenségeit szabadon engedték működni. Ilyen csoport volt például a szabadkőműves Martinovics-páholyban tiltott módon megalakult Országos Polgári Radikális Párt (Jászi, Ady stb.), amely majd 1918-ban a szociáldemokrata párttal és Károlyi Mihály Függetlenségi Pártjával kormánykoalíciót alkot. A politikai élet szétverését jelentette akkoriban a képviselőházi obstrukció: ez azt jelenti, hogy az ellenzék, széttördelve a törvényhozás normális menetét, nem engedte időben meghozni az államot-nemzetet védő legfontosabb törvényeket (pl. a véderőtörvényt). Ez Magyarország és a birodalom belső és külső, katonai meggyöngítését jelentette.
A szabadkőművesség szerepe
– Trianon bekövetkeztében ilyen nagy szerepe volt a szabadkőművességnek?
– A hazai szabadkőműves szervezet szabad, ám titkos működésének engedélyezése a harmadik belső ok. A szabadkőművesség radikális páholyai ugyanis a haladás, modernizáció, szabadság stb. jelszavainak bevetésével gyökeresen át akarták alakítani a hagyományos Magyarországot, jelszavaik ismételgetése mögött azonban a legnyersebb hatalomátvételi szándék húzódott meg. A kérdésre, hogy a magyarországi szabadkőművesek szét akarták-e darabolni Magyarországot, válaszom: nem szétdarabolni akarták, hanem szabadkőműves többségű képviselőházzal s kormánnyal az egész ország fölött át akarták venni a főhatalmat. Szabadkőműves országot akartak megalakítani, kihasználva a katonai összeomlást. Amikor 1920. május 18-án a már horthysta kormány belügyminisztere, Dömötör Mihály föloszlatta e szervezetet, rájuk hárította az ország összeomlását. A szabadkőműves Károlyi-, majd Berinkey-kormány ugyanis visszavonta a hadsereget, ahelyett, hogy a benyomuló román, szerb és cseh katonaság elleni védelemre adott volna parancsot. Károlyi hibája kettős: szabadjára engedte a radikális szabadkőműveseket, valamint elmulasztotta az ország megvédését.
– Ezek szerint kijelenthető, hogy tudatosság és céltudatosság sújtotta a magyar államot és nemzetet?
– Igen, a legnagyobb mértékben, hiszen a nagyhatalmak készültek a revánsra, illetve Anglia a valóban szédületes német gazdasági fejlődés erőszakos megállítására; valamint a magyarok három szomszédja előzetes, térkép-rajzolás mellett komoly katonai fejlesztéssel készült Magyarország szétdarabolására. Az eredmény lehangoló lett. 1919-ben, amikor a békekonferencián megmutatták az antanthaderő főparancsnokának, a francia Foch marsallnak a Németországgal aláírandó békeszerződés tervezetét, a tábornok ezt mondta: Uraim, ez nem békeszerződés, hanem fegyverszünet húsz évre. Nos, 20 és fél év múlva Hitler és Sztálin megtámadta Lengyelországot. A többit tudjuk. Magyarországot pedig rákényszerítették az egyébként helyes és eredményes (négyszeres területi revízió!) revíziós kül- és biztonságpolitikára. Íme, mit tesz egy rossz békeszerződés! A trianoni békeparancsot (három, Pozsony melletti magyar falu elvételével súlyosbítva) megerősítette az 1947. évi párizsi békeszerződés 1. §-a (ez van most érvényben határainkra nézve). Eszerint Magyarország határai (tehát a jelenlegi magyar–román határvonal is) az 1938. január 1-jei állapot szerint állíttatnak vissza. 1938. január 1-jén pedig az 1920. évi szerződés határvonalai voltak érvényben, hiszen az első területi revízió, az I. bécsi döntés 1938. november elején lépett érvénybe.
Amerika hadszíntere leszünk
– Mit rombolhatott e diktátum a magyarság életén 95 év alatt?
– 1920 óta a trianoni utódállamok politikája a magyarok megsemmisítésére irányul. Lásd például az 1923-as, az 1938-as és a jelenlegi román alkotmány 1. §-át: cél a homogén nemzetállam kialakítása. Az összes többi „eredmény” mind e szándékoknak köszönhető: rombolják a magyar nemzettudatot, tönkreteszik a magyar iskolarendszert, az autonómiáról még beszélni sem lehet, stb., stb. Személyes véleményem szerint 2015-ben is változatlanul léteznek az 1920-as helyzet negatívumai, tehát a helyes magyar külpolitikának a terület-revízióra kell törekednie. Annál is inkább, mivel az összes nemzetközi szerződés de facto és de iure megengedi az európai határok békés tárgyalások utáni megváltoztatását.
– Lehet-e várni enyhülést környezetünkben? Honnan, hogyan?
– Az enyhülést várni a román, szlovák, szerb stb. államhatalomtól önmegtévesztés, illúzió. Vegyük észre a történelmi tények ezreit: nekünk nem jogokat akarnak adni, hanem el akarnak tüntetni bennünket. Ami pedig az európai helyzetet illeti, a NATO bővítése Kelet-Európában nem más, mint a nyugati nagyhatalmak, mindenekelőtt az USA hadszíntér-kibővítő tevékenysége, hogy a leendő oroszellenes háború Kelet- és Közép-Európát, ennek népeit sújtsa, ne a Nyugatot. Csodálkozom, hogy Bukarestben mintha nem látnák, hogy egy esetleges orosz–amerikai erőpróba közben a román fővárosból mindössze egy füstölgő kráter maradna… Isten óvjon ettől! Az Európai Unió pedig nem más, mint a nyugati termelőtőke piackiterjesztése a huszonegy millió románra, a negyvenmillió lengyelre, a tízmillió magyarra stb. Modernizálást alig, kizsákmányolást minden mennyiségben kaptunk, románok, lengyelek, magyarok stb. egyaránt. Megítélésem szerint a román érdek nem az egységes román nemzetállam, hanem a román–magyar békés tárgyalások után kialakított új államszerkezet (például: autonómia, de más is elképzelhető!) lenne. Egyszóval a helyzet rossz, de nem reménytelen. Egy nemzet jövője, bármelyik nemzetre gondolunk, az érdekek helyes fölismerésétől függ.
---
Raffay Ernő (sz.: 1948) történész, politikus, 1990-től 1993-ig országgyűlési képviselő, a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára. Egyetemi tanár, alapította és vezette a Balkanisztikai Kutatócsoportot, 1989–90-ben az Erdélyi Szövetség társelnöke, 1993–94 a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója. Művei közül: Erdély 1918–1919, Trianon titkai (1989–1992 között hét kiadás), A vajdaságoktól a birodalomig – az újkori Románia története, Magyar tragédia, Harcoló szabadkőművesség - Küzdelem a katolikus egyház ellen, Politizáló szabadkőművesség – Jászi Oszkár és a Martinovics-páholy államellenes tevékenysége, Szabadkőműves béklyóban – Ady Endre és a szabadkőművesek I–II., A gróf emigrált, az író otthon maradt – Wass Albert igazsága; Balkáni birodalom – Nagy-Románia megteremtése.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. június 3.
A szélsőségesség rágalmának rácsozata
Bibó Istvánt máig sokat idézik, de tévedéseire kevesen mutatnak rá. Ez nagymértékben annak köszönhető, hogy 1956-os példás helytállásával bizonyos mértékben hitelesítette az általa írottakat. De attól még igencsak szükség lenne a rendszerváltás idején ikonná nőtt nagyságunk életművében különválasztani a búzát az ocsútól.
Csak egy példa: Bibó külön tanulmányt szentelt a szovjetek 1944–45-ös rémtetteinek mentegetésére és annak bizonygatására, hogy a szovjet hadsereg felszabadító volt, s nem megszálló. De az is abszurd, hogy a szovjet csizma alatt töltött, 1945–1948 közötti látszatdemokrácia három évét többre tartotta a Horthy-korszak tényleges szabadságánál.
Akárhogy is legyen, Bibó máig gyakran idézett szerző, bár legtöbben egy-két gondolatot idéznek csak tőle. Mint például azt, hogy „a demokrata nem fél”, vagy „a politikában nem lehet hazudni”. Akik jobban elmélyedtek életművében, azok már a konszenzusos hazugságok hivatalos ideológiává emelésének következményeit is megemlítik, akárcsak ugyanannak a tanulmánynak lényeges megkülönböztetését, a „túlfeszült lényeglátók” és „hamis realisták” ellentétpárját. Mint tette ezt legutóbb Vona Gábor is kongresszusi beszédében.
Ma is jellemző a túlfeszült lényeglátás, s akiket ezzel vert meg a sors, azok könnyen elveszítik realitásérzéküket, mint ahogy jellemző a hamis realizmus is, ami viszont a realitás tudomásulvételét, adaptív politikát jelent, ami egy politikai erő prostitualizálódásához vezet. Könnyű felismerni az első fantomképben az eddigi rétegpárti Jobbikot, a Vona által is kiemelt MIÉP-en túl; a másikat Vona a Fideszre alkalmazta, ami egy ellenzéki politikustól nem vehető rossz néven.
Abban tökéletesen igaza van a Jobbik elnökének, hogy a realista lényeglátás az optimum, s hogy a politika a lehetséges és a szükséges harmóniája. Mint ahogy az is biztos, hogy a Jobbik akkor és csak akkor nyerhet választást – bár erre aránylag csekély esély mutatkozik ma –, ha néppártosodik, ha kitör a szélsőségesnek bélyegzettség gettójából, ahová a nemzet ellenségei zárták. Hogy milyen erős a rácsozat, és sikerül-e azt szétfeszíteni, az a következő években elválik.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Bibó Istvánt máig sokat idézik, de tévedéseire kevesen mutatnak rá. Ez nagymértékben annak köszönhető, hogy 1956-os példás helytállásával bizonyos mértékben hitelesítette az általa írottakat. De attól még igencsak szükség lenne a rendszerváltás idején ikonná nőtt nagyságunk életművében különválasztani a búzát az ocsútól.
Csak egy példa: Bibó külön tanulmányt szentelt a szovjetek 1944–45-ös rémtetteinek mentegetésére és annak bizonygatására, hogy a szovjet hadsereg felszabadító volt, s nem megszálló. De az is abszurd, hogy a szovjet csizma alatt töltött, 1945–1948 közötti látszatdemokrácia három évét többre tartotta a Horthy-korszak tényleges szabadságánál.
Akárhogy is legyen, Bibó máig gyakran idézett szerző, bár legtöbben egy-két gondolatot idéznek csak tőle. Mint például azt, hogy „a demokrata nem fél”, vagy „a politikában nem lehet hazudni”. Akik jobban elmélyedtek életművében, azok már a konszenzusos hazugságok hivatalos ideológiává emelésének következményeit is megemlítik, akárcsak ugyanannak a tanulmánynak lényeges megkülönböztetését, a „túlfeszült lényeglátók” és „hamis realisták” ellentétpárját. Mint tette ezt legutóbb Vona Gábor is kongresszusi beszédében.
Ma is jellemző a túlfeszült lényeglátás, s akiket ezzel vert meg a sors, azok könnyen elveszítik realitásérzéküket, mint ahogy jellemző a hamis realizmus is, ami viszont a realitás tudomásulvételét, adaptív politikát jelent, ami egy politikai erő prostitualizálódásához vezet. Könnyű felismerni az első fantomképben az eddigi rétegpárti Jobbikot, a Vona által is kiemelt MIÉP-en túl; a másikat Vona a Fideszre alkalmazta, ami egy ellenzéki politikustól nem vehető rossz néven.
Abban tökéletesen igaza van a Jobbik elnökének, hogy a realista lényeglátás az optimum, s hogy a politika a lehetséges és a szükséges harmóniája. Mint ahogy az is biztos, hogy a Jobbik akkor és csak akkor nyerhet választást – bár erre aránylag csekély esély mutatkozik ma –, ha néppártosodik, ha kitör a szélsőségesnek bélyegzettség gettójából, ahová a nemzet ellenségei zárták. Hogy milyen erős a rácsozat, és sikerül-e azt szétfeszíteni, az a következő években elválik.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. június 3.
Minévad és közönségdíj Nagyváradon
A nagyváradi Szigligeti Színház idén június 4–7. között tartja Miniévadát. A Miniévadban a Nagyvárad Táncegyüttes és a Lilliput Társulat produkciói is szerepelnek, összesen 12 előadást láthat (újra) a közönség, tájékoztatott a színház sajtószolgálata. A rendezvénysorozat végén, A szabin nők elrablása című előadás után sor kerül a hivatalos évadzáróra, melynek keretében átadják az évad társulati díjait, nívódíjakat, életműdíjat és közönségdíjat. Idén a szavazást kibővítették a Diótörő és egérkirály című musical gyerekszereplőivel. Szavazni lehet online a www.szigligeti.ro honlapon, június 6-áig, valamint az előadások előtt és alatt a Szigligeti Színházban. A szavazólapokat az önkénteseknél találják. Az évad végéhez közeledve 5 és 10 lejes tombolajegyeket is vásárolhatnak a nézők az előadások előtt és a szünetben. Minden tombolával lehet nyerni: a jutalmakat (mint például kerékpár, televízió, kiadványokból álló csomagok, kiadványok stb) az említett záróelőadás után sorsolják ki.
Diótörő és Egérkirály, Liliom, A mi osztályunk, Elektra, valamint A hetedik lépcsőfok című előadásokra 10 lejért, A szabin nők elrablására 20 lejért válthatnak jegyeket. A színházi pénztár nyitvatartási ideje: keddtől péntekig 11-17 óra között, illetve egy órával az előadások előtt. Bérletesek figyelmébe: amennyiben a bérletének megfelelő repertoárból nem látta valamely előadást, a Miniévad keretében bármely egyéb produkció megtekintésére szabadon felhasználhatja kártyáját.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro
A nagyváradi Szigligeti Színház idén június 4–7. között tartja Miniévadát. A Miniévadban a Nagyvárad Táncegyüttes és a Lilliput Társulat produkciói is szerepelnek, összesen 12 előadást láthat (újra) a közönség, tájékoztatott a színház sajtószolgálata. A rendezvénysorozat végén, A szabin nők elrablása című előadás után sor kerül a hivatalos évadzáróra, melynek keretében átadják az évad társulati díjait, nívódíjakat, életműdíjat és közönségdíjat. Idén a szavazást kibővítették a Diótörő és egérkirály című musical gyerekszereplőivel. Szavazni lehet online a www.szigligeti.ro honlapon, június 6-áig, valamint az előadások előtt és alatt a Szigligeti Színházban. A szavazólapokat az önkénteseknél találják. Az évad végéhez közeledve 5 és 10 lejes tombolajegyeket is vásárolhatnak a nézők az előadások előtt és a szünetben. Minden tombolával lehet nyerni: a jutalmakat (mint például kerékpár, televízió, kiadványokból álló csomagok, kiadványok stb) az említett záróelőadás után sorsolják ki.
Diótörő és Egérkirály, Liliom, A mi osztályunk, Elektra, valamint A hetedik lépcsőfok című előadásokra 10 lejért, A szabin nők elrablására 20 lejért válthatnak jegyeket. A színházi pénztár nyitvatartási ideje: keddtől péntekig 11-17 óra között, illetve egy órával az előadások előtt. Bérletesek figyelmébe: amennyiben a bérletének megfelelő repertoárból nem látta valamely előadást, a Miniévad keretében bármely egyéb produkció megtekintésére szabadon felhasználhatja kártyáját.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro
2015. június 3.
Magyar Kisebbség, 2014/2.
Bakk Miklós Trianon, mint emlékezetpolitikai ütközet. Újabb széljegyzetek György Péter Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című könyvéhez
György Péter könyvéről1 írni: időben is változó feladat. A mű ugyanis olyan esszéfolyam, amely kritikáit is bekebelezni látszik, mi több, úgy tűnik – most, jó egy évvel a megjelenése után –, hogy saját recepciótörténetét is magában foglalja. Nem lehet írni róla úgy, hogy abban ne legyenek jelen valamiképpen a könyvről már megírt értelmezések, kritikák, recenziók. Gondolatébresztő kritikai értelmezést írt eddig e kötetről Selyem Zsuzsa (Szolidaritás és kritika. Holmi, 2013. 12. sz.), Nóvé Béla (Erdélyi fantomkalauz. Holmi, 2013. 12. sz.), Takáts József (Öt széljegyzet. Jelenkor, 2013. december), Balázs Imre József (A megtisztítás tárgya. Magyar Narancs, 2013. 28. sz.), Sebestyén Rita (Jelentésbozót. Revizor – a kritikai portál, www.revizoronline.com), Balázs Péter (Mítoszok kora. Mozgó Világ, 2013. november stb.) – és e felsorolás távolról sem teljes. A könyv belső logikai szerkezete három szinten próbálja meg összefoglalni azt, hogy mi lehet és mivé lett a mai magyar identitás és közgondolkodás számára Erdély. E szintek a következők: a) az Erdély elszakadása szempontjából releváns korszakok és események (a dualizmus kora, a Károlyi vezette Népköztársaság, a Tanácsköztársaság, majd a Horthy-korszak) újraolvasása, b) a magyar irodalmi téma-, stílus- és attitűdképződés vizsgálata a történelem kritikus fordulópontjain (magyar írók az őszirózsás forradalomban, a Kommünben, majd a 20-as évek kurzusának felépítésében, illetve – a határ innenső oldalán – az erdélyi irodalom formálódása a „kisebbségi kényszerűségek” esztétikailag és etikailag tágítható körülményei között), illetve c) az emlékezetpolitika dekonstruálása és a magyar politikai közösség újraalkotása. A gondolatmenet e három szintjét igazából nem is lehet szer-
1 Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély. Magvető Kiadó, Budapest, 2013.
kezeti elemnek tekinteni, hiszen csak részben határolódnak el fejezetszerűen a könyvben, inkább oly módon indázzák körbe egymást, hogy az tulajdonképpen egységet teremt a könyv tematikai csapongásában. Olyképpen történik ez, mint Leonardo da Vinci kettős csigalépcsőin a felfelé haladás: a külső szemlélő (oldalról nézelődő) számára nem világos, hogy a felfelé haladók egyazon lépcsőn vannak-e, ki követ kit tulajdonképpen, csak a haladás közös iránya bizonyos.
Mindazonáltal a kötet belső logikai szerkezete mellett érdemes röviden bemutatni a „külső” logikai szerkezetet – a fejezetekre tagolás módját – is, mert ez mutatja, hogy a kötet belső logikája miképpen veszi birtokába a témáját.
A bevezető első fejezet után, amely a könyv főbb tézisei mellett a kiindulópontot is megfogalmazza – megállapítván, hogy Magyarország sohasem ismerte Erdélyt –, a 2. fejezet (Két hegy: Dobogókő, Pannonhalma) gyakorlatilag a kötet módszertanába vezet be. E szellemes fejezet két kultusz létrehozásának és karbantartásának a gyakorlatát állítja szembe: míg Pannonhalma építészeti megújulása a magyar katolicizmus letisztult világát viszi tovább, Dobogókő építményei (elsősorban Makovecz Zsindelyes Vendégháza) egy kitalált hagyomány tobzódóhelyei, annak a szinkretizmusnak a kultikus központja, amely „a neotradicionalista, nemzeti radikális, javarészt az új médiumokat használó alternatív történelem Trianon-mítosz topográfiájához hasonlatos” (52. o.). Egyértelmű, hogy ezzel a szerző a „történelmen kívüli” Trianon-építést (mint mai jobboldali politikai gyakorlatot) ítéli el; de – ettől most eltekintve – módszerének két szemléleti vonatkozását is érdemes annotálnunk.
Az egyik: a public history kétségtelenül megállapítható tobzódása távolról sem csupán politikailag motivált jelenség, ahogy azt György Péter állítja. Jan Assmann nyomán elfogadottá vált, hogy a történelemtudomány – tudományként is – a kollektív emlékezet része, mi több, Assmann kommunikatív emlékezet fogalma (mely elsődlegesen a kortárs emlékezetet jelenti)2 arra az értelmezésre is nyit, hogy a történetírás (mint szakma, mint tudomány) a tömegkommunikáció korszakában elvesztette a számára biztosított legitim hozzáférést a múlt megismeréséhez, azaz: a múlt egyetlen legitim megismerőjének szerepét. Verseny tárgyává válik, hogy ki birtokolja a múltat, az egyetlen „igaz történelmet”, és ennek a versenynek a résztvevői nem csupán politikai szereplők, hanem mindazok, akik a múlt valamely eseményét nemzedéki emlékezetté akarják emelni. György Péternek csu-
2 Lásd Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Atlantisz, Budapest, 1999, 51.
pán annyiban van igaza, hogy a kompetíció kimeneteléhez politikai érdekek kapcsolódnak. A másik kifogásolható mozzanat: a letisztult kánon és a zavaros szinkretizmus szembeállítása, ugyanis a szinkretizmus megítélése általában negatív, hiszen a megítélés alapja mindenkor általában egy kánon (némi iróniától sem mentes kiegészítésképpen: a kereszténység kanonizácója is az őskereszténység szinkretizmusának a „lezárásával” kezdődött 324-ben). A 3–6. fejezetek elsősorban esszészerű történelemértelmezései a Trianon előtti és utáni korszakoknak, mozzanatoknak. A szerző ezekben már körvonalazott módszertanához egyéníti a magyar történelemtudomány mérvadó Trianon-tanulmányait, ugyanakkor azonban bírálatként azt is megfogalmazza, hogy a magyar történészek „az elmúlt húsz év során inkább kevesebbet foglalkoztak Trianonnal, mint túl sokat” (382.old.), s ezzel a mulasztással tulajdonképpen ők nyitották meg az utat a politikai fantázia csapongása és manipulatív mozgása előtt. Úgy véljük, hogy a public history fentebbi jellemzése nyomán ez a vád sem igazolható.
A könyv második nagy tömbje (8-12. fejezet) az erdélyi magyar kultúra és irodalom önreflexióját perli vissza, mintegy lehetséges és hallgatólagos gátként az identitáspolitika nagy expanziójával szemben. Végül a 13–16. fejezetekben a szerző visszatér a magyar identitáspolitika és az újrakonstruált erdélyiség kérdésköréhez, immár a kettős állampolgárság révén megteremtett kontextusban. Már a kötet bonyolult és mégis elmés szerkezeti vázának e rövid ismertetése is sejteti: oly sokféle módszer, recepció és szintézis kavarog a műben, hogy annak átfogó, szisztematikus kritikája majdhogynem lehetetlen. A fentebb idézett recenzensek ezért az impresszionisztikus értékelés (például Balázs Imre József, Selyem Zsuzsa) vagy az annotáló kritika útját (például Takáts József, aki öt széljegyzetet fűzött a könyvhöz) választották. A továbbiakban írásunk is ez utóbbival, a széljegyzetelő kritika eszközével él.
György Péter könyve előszavában – mint említettük – nem csupán tárgyát, hanem fő tézisét is előrevetíti: „... felgyorsult folyamatot követek nyomon: a monokulturális, xenofób történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását” (20. o.). Ha van terminológiának téziselőlegező hatalma, akkor az itt máris tetten érhető – e megfogalmazás is világossá teszi, hogy György könyve a „határontúliság” eszmei megközelítéséhez kínál fel új kiindulópontokat, mégpedig, ahogy a kötet megjelenését beharangozó kommentárokból az kivehető volt: elsősorban a mai magyar baloldali gondolkodás számára.
A szerző bizonyítási eljárásának kiindulópontja az, hogy a magyar társadalom számára történeti okok folytán is „ismeretlen Erdélyt” ma olyan képzelt Erdély helyettesíti be, amely – mítoszként – levált a történeti időről, s a magyar szenvedés és fájdalom metaforájává vált (22. o.) Az így létrejött „paratörténelmi” közegben úszkáló-úsztatott „képzelt Erdély” és Székelyföld pedig nagyon jól funkcionál saját történelme nélkül, és a Trianon-trauma nacionalista felhasználásmódját valósítja meg egyfajta „virtuális valóság”, más Erdély-valóság felépítésével. A györgypéteri provokáció e tézis kibontásában kettős. Egyrészt azt sugallja, hogy az új emlékezetpolitika – a jelenlegi magyar jobboldal „terapeutikus, kompenzatív emlékezetpolitikai forradalma” – nagyon nagy szabadságfokkal teremt politikai valóságokat, azaz: nem egyéb, csupán erőteljes manipulációs eszköz. Másrészt – bizonyítása sikere érdekében – azt a dekonstruáló módszertant teszi elsődlegessé, amely a szimbolikus földrajz (Edward Said) és a kulturális antropológia eredményei nyomán azt a magabiztosságot hirdeti, hogy a szimbolikus jelentések exegézise, sűrű szételemzése semleges, a tudományéval vetekedő és azzal egyenrangú tudást eredményezhet – például az identitáspolitikára nézve.
Az alábbiakban ehhez a két tézishez fűzünk egy-egy széljegyzetet.
Az elsőben az emlékezetpolitika konstruálásának egyirányúságát vitatjuk. György Péter könyvében szinte végig a „virtuális Erdéllyel” együtt említi Székelyföldet is. Ez nagyon jól jelzi a könyv szemléleti csapdáját. Ugyanis Erdély és Székelyföld csak Magyarországról – és a könyv premisszái felől – tekintve látszik azonos státusú emlékezetpolitikai egységnek („... a képzelt Erdély, a még részben etnikailag homogén, illetve annak beállított Székelyföld vált a kompenzatív magyar emlékezetpolitika egyedüli partnerévé”, 21. o.). Valójában azonban – erdélyi magyar nézőpontból – lényeges különbség van a két térségi egység szimbolikus létmódja között. Míg Erdély valóban csak az emlékezetpolitika révén régió – minthogy régióként való újrakonstituálódásában az erdélyi magyarságnak aktív politikai szerepe, közpolitikai súlya nincs –, Székelyföld esetében már nem ez a helyzet. Itt – mondhatni – párhuzamos folyamatként rajzolódik ki Székelyföld magyarországi mitologikus felépítése és helyi szimbolikus megkonstruálása, és bár a kettő között most csak párhuzam látható, (egyre növekvő) különbség is van közöttük.
Székelyföld szintén most újrakonstituálódó régió; a régiók pedig – Anssi Paasi értelmezésében – olyan közepes méretű területek, amelyeket, a „helyektől” (például a lakóhelytől) eltérően, nem lehet ugyan közvetlenül megélni, de szimbolikus jelleggel beépülhetnek a régiólakók tudatába. Paasi szerint a régiót emberi és társadalmi kategóriaként kell kezelni, amelyben a meghatározó az, hogy a társadalom szerveződése mindig térszervezés is. A régió – mint a társadalmi térszervezés egyik alapkategóriája és -egysége – nem állandó, statikus kategória, hanem folyamatként értelmezhető: a régiók születnek és eltűnnek (természetesen a folyamat történeti léptékű). A régió létrejöttében, intézményesülésében négy szint különíthető el, éspedig: 1) a területi keretek kialakulása, azaz a határoké, amelyek előbb szociálisan és kulturálisan rögzültek, és elsősorban a „mi” és az „ők” elválasztásai erősítik meg; 2) a területi szimbólumok megszületése (ezen zászlók, címerek, népviseleti sajátosságok, de akár sajátos irodalmi alkotások is érthetők); 3) a régió jellemző intézményeinek a létrejötte (múzeumok, oktatási intézmények stb.), és végül 4) a régió társadalmi (majd hivatalos) elismerése, mind a régió lakói, mind az azon kívül élők körében.3
Ebben a modellben leírható az a folyamat, amely során a történelmi narratívák „tájba-írása”, a tájidentitás konstruálása révén a tájak a kulturális, mentális emlékezet részévé válnak, és ekként mozgósíthatóak is. Itt válik a Paasi-féle régióképződés és a nemzeti identitás konstruálása hasonlatossá, amennyiben a nemzeti hovatartozás konstrukcióját is úgy tekintjük, hogy az nem más, mint – Zombory Máté meghatározása szerint – „folyamatos elhelyezés és elhelyezkedés a változó térben, azaz térbeli gyakorlatok használatbavétele: határmegvonás, térhasználat, viszonyok térbeliesítése”.4
Mindaddig, amíg a székely régió képződésében csupán a területi keretek és szimbólumok kérdése van előtérben, a konvergencia a kompenzatív magyar emlékezetpolitikával szembetűnő, és Székelyföld saját keretei közt is visszaigazolni látszik – a magyarországi lakosok számára – a tájba vetített emlékezetpolitikát. Mindkettő ugyanazokkal a történelmi és mitologikus elemekkel építkezik, és az azonosság 1848–49-re megy vissza, amikor – a modern magyar politikai nemzet születésekor – a székely társadalom is e nemzetbe való integráció mellett döntött. Azonban a székely tájidentitás közigazgatási és közpolitikai komponenssel való kiegészülését követően (a Paasi-modell harmadik és negyedik szakaszában) minden bizonnyal a fordított használat gyakorlatai is megjelennek: a székely regionális közéletnek minden bizonnyal lesznek olyan elemei, amelyek manifeszt „Magyarországgal-szembeniségükkel” tűnnek majd ki (ennek nyomai ma a vicckultúrában fedezhetőek fel).
3 Paasi, Anssi: Europe as a Social Process and Discourse. Considerations of Place, Boundaries and Identity. European Urban and Regional Studies, 2001. 8. sz. 16–18.
4 Zombory Máté: Az emlékezés térképei. L’Harmattan, Budapest, 2011, 84.
A másik megjegyzésünk az identitáspolitika teljes dekonstrukciójával és semleges tudássá való szétfoszlatásával kapcsolatos, amely az európai hagyományú illuminátori attitűdből vezethető le.
Ma már legitim nézőpont a társadalomtudományokban, hogy a nacionalizmus nem valamilyen rossz tulajdonság, eltorzult kollektivista ideológia, hanem társadalmi folyamat, amely mintegy „a nemzet létrehozásáért felelős”. Zombory Máté – akinek fennebb idézett, Az emlékezés térképei című könyve, úgy tűnik, alapvető inspiratív hatással volt György Péterre – a nacionalizmust olyan társadalmi gyakorlatként fogja fel, amely a hely és emlékezet folyamatos és megújuló összekapcsolódásaként, a modern emberi közösségek permanens lokalizációs gyakorlataként írható le. A dekonstruálás ennek a gyakorlatnak a leírása és szétszálazása, amelynek azonban két finalitása lehet.
Az egyik: egy „leleplező” attitűd, amely minden „csoportlény” (Rogers Brubaker kifejezése) helyébe egyéni aktusokat, azok többesét, az általuk teremtett „képet” állítja. Ezeknek az intenciómögöttese viszont egészen más lehet, mint amit a „kép” értelemegyüttese a közösségekben továbbvisz. György Péter a mai magyarországi Erdély-képet ilyen konstituálódás eredményeképpen fogja fel. Kiindulópontja, mint láttuk, az, hogy abból a „történelmi tényből” (tulajdonképpen filológiai tényből), hogy Magyarország „sohasem ismerte Erdélyt”, mára egy önfenntartó Erdély-kép alakult ki; e képben pedig a régió poszttrianoni magyar kultuszhelyek integrált gyűjteményeként jelenik meg, olyan gyűjteményként, amelyet a mai magyar politika egyszerre tart fenn önérdekűen és használ felelőtlenül. Szerzőnk konklúziója azonban még radikálisabb: nincs is más Erdély, csak ez a kép, melyet az – alapvetően magyarországi, homálygó – traumaközösség fölé politikai kontárkodással, de végzetszerű érvénnyel festettek: „Szó szerint ennek vagyunk ma szemtanúi – illetve annak, hogy miként lett a nemzet lelkierejét meghaladó feladat kihasználása, politikai árucikké változtatása a kortárs magyar társadalom legnagyobb kihívása” (írja könyve 92. oldalán). Szerzőnk itt tulajdonképpen meg is áll, és ezzel a leállásával ad – sajátos módon – konkrét politikai perspektívát kötetének. A várakozás, hogy György Péter, aki igazán autentikus baloldali gondolkodó, a magyar „határontúliság” jobboldali narratívájával szemben megalapozzon – végre! – egy alternatív értelmezési keretet a baloldal számára, itt kap maga is két értelmű ajándékot. Sőt: ad a „kép” politikai használóinak. Hiszen ha Erdély csupán egy „kép”, akkor az érte vagy ellene folytatott csaták is megrekedhetnek a képek értelmezésében, vagyis az ideológiai viták színterén.
Mert nincs ártatlan dekonstruálás. György Péter minden bizonnyal érzi könyve határait – ezt elég pontosan és korrekt módon meg is fogalmazta egy, az Erdélyi Riport-nak adott interjújában5 –, mégis, az ő dekonstruáló megközelítésében kiépített pozíció maga is önálló politikai életet kezdhet, aminek eredményeképp tulajdonképpen szembefordul azzal a kiindulóponttal, miszerint a nacionalizmus társadalmi folyamat is, amelyet a modern közösségek szintjén a természetes átélhetőség igénye tart fenn. Ha ugyanis a nacionalizmus „objektív módon” dekonstruálható, akkor létezését, fennállását mesterségesnek, tehát tisztán politikai szándék által vezéreltnek gondolhatjuk, vagyis kollektivista ideológiának.
Ez az eredmény akár független is lehet a szerző szándékától. A dekonstruáló módszertanok csúcsán álló értelmiségi érezheti, hogy ő csupán egy független és semleges poz
Bakk Miklós Trianon, mint emlékezetpolitikai ütközet. Újabb széljegyzetek György Péter Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című könyvéhez
György Péter könyvéről1 írni: időben is változó feladat. A mű ugyanis olyan esszéfolyam, amely kritikáit is bekebelezni látszik, mi több, úgy tűnik – most, jó egy évvel a megjelenése után –, hogy saját recepciótörténetét is magában foglalja. Nem lehet írni róla úgy, hogy abban ne legyenek jelen valamiképpen a könyvről már megírt értelmezések, kritikák, recenziók. Gondolatébresztő kritikai értelmezést írt eddig e kötetről Selyem Zsuzsa (Szolidaritás és kritika. Holmi, 2013. 12. sz.), Nóvé Béla (Erdélyi fantomkalauz. Holmi, 2013. 12. sz.), Takáts József (Öt széljegyzet. Jelenkor, 2013. december), Balázs Imre József (A megtisztítás tárgya. Magyar Narancs, 2013. 28. sz.), Sebestyén Rita (Jelentésbozót. Revizor – a kritikai portál, www.revizoronline.com), Balázs Péter (Mítoszok kora. Mozgó Világ, 2013. november stb.) – és e felsorolás távolról sem teljes. A könyv belső logikai szerkezete három szinten próbálja meg összefoglalni azt, hogy mi lehet és mivé lett a mai magyar identitás és közgondolkodás számára Erdély. E szintek a következők: a) az Erdély elszakadása szempontjából releváns korszakok és események (a dualizmus kora, a Károlyi vezette Népköztársaság, a Tanácsköztársaság, majd a Horthy-korszak) újraolvasása, b) a magyar irodalmi téma-, stílus- és attitűdképződés vizsgálata a történelem kritikus fordulópontjain (magyar írók az őszirózsás forradalomban, a Kommünben, majd a 20-as évek kurzusának felépítésében, illetve – a határ innenső oldalán – az erdélyi irodalom formálódása a „kisebbségi kényszerűségek” esztétikailag és etikailag tágítható körülményei között), illetve c) az emlékezetpolitika dekonstruálása és a magyar politikai közösség újraalkotása. A gondolatmenet e három szintjét igazából nem is lehet szer-
1 Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély. Magvető Kiadó, Budapest, 2013.
kezeti elemnek tekinteni, hiszen csak részben határolódnak el fejezetszerűen a könyvben, inkább oly módon indázzák körbe egymást, hogy az tulajdonképpen egységet teremt a könyv tematikai csapongásában. Olyképpen történik ez, mint Leonardo da Vinci kettős csigalépcsőin a felfelé haladás: a külső szemlélő (oldalról nézelődő) számára nem világos, hogy a felfelé haladók egyazon lépcsőn vannak-e, ki követ kit tulajdonképpen, csak a haladás közös iránya bizonyos.
Mindazonáltal a kötet belső logikai szerkezete mellett érdemes röviden bemutatni a „külső” logikai szerkezetet – a fejezetekre tagolás módját – is, mert ez mutatja, hogy a kötet belső logikája miképpen veszi birtokába a témáját.
A bevezető első fejezet után, amely a könyv főbb tézisei mellett a kiindulópontot is megfogalmazza – megállapítván, hogy Magyarország sohasem ismerte Erdélyt –, a 2. fejezet (Két hegy: Dobogókő, Pannonhalma) gyakorlatilag a kötet módszertanába vezet be. E szellemes fejezet két kultusz létrehozásának és karbantartásának a gyakorlatát állítja szembe: míg Pannonhalma építészeti megújulása a magyar katolicizmus letisztult világát viszi tovább, Dobogókő építményei (elsősorban Makovecz Zsindelyes Vendégháza) egy kitalált hagyomány tobzódóhelyei, annak a szinkretizmusnak a kultikus központja, amely „a neotradicionalista, nemzeti radikális, javarészt az új médiumokat használó alternatív történelem Trianon-mítosz topográfiájához hasonlatos” (52. o.). Egyértelmű, hogy ezzel a szerző a „történelmen kívüli” Trianon-építést (mint mai jobboldali politikai gyakorlatot) ítéli el; de – ettől most eltekintve – módszerének két szemléleti vonatkozását is érdemes annotálnunk.
Az egyik: a public history kétségtelenül megállapítható tobzódása távolról sem csupán politikailag motivált jelenség, ahogy azt György Péter állítja. Jan Assmann nyomán elfogadottá vált, hogy a történelemtudomány – tudományként is – a kollektív emlékezet része, mi több, Assmann kommunikatív emlékezet fogalma (mely elsődlegesen a kortárs emlékezetet jelenti)2 arra az értelmezésre is nyit, hogy a történetírás (mint szakma, mint tudomány) a tömegkommunikáció korszakában elvesztette a számára biztosított legitim hozzáférést a múlt megismeréséhez, azaz: a múlt egyetlen legitim megismerőjének szerepét. Verseny tárgyává válik, hogy ki birtokolja a múltat, az egyetlen „igaz történelmet”, és ennek a versenynek a résztvevői nem csupán politikai szereplők, hanem mindazok, akik a múlt valamely eseményét nemzedéki emlékezetté akarják emelni. György Péternek csu-
2 Lásd Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Atlantisz, Budapest, 1999, 51.
pán annyiban van igaza, hogy a kompetíció kimeneteléhez politikai érdekek kapcsolódnak. A másik kifogásolható mozzanat: a letisztult kánon és a zavaros szinkretizmus szembeállítása, ugyanis a szinkretizmus megítélése általában negatív, hiszen a megítélés alapja mindenkor általában egy kánon (némi iróniától sem mentes kiegészítésképpen: a kereszténység kanonizácója is az őskereszténység szinkretizmusának a „lezárásával” kezdődött 324-ben). A 3–6. fejezetek elsősorban esszészerű történelemértelmezései a Trianon előtti és utáni korszakoknak, mozzanatoknak. A szerző ezekben már körvonalazott módszertanához egyéníti a magyar történelemtudomány mérvadó Trianon-tanulmányait, ugyanakkor azonban bírálatként azt is megfogalmazza, hogy a magyar történészek „az elmúlt húsz év során inkább kevesebbet foglalkoztak Trianonnal, mint túl sokat” (382.old.), s ezzel a mulasztással tulajdonképpen ők nyitották meg az utat a politikai fantázia csapongása és manipulatív mozgása előtt. Úgy véljük, hogy a public history fentebbi jellemzése nyomán ez a vád sem igazolható.
A könyv második nagy tömbje (8-12. fejezet) az erdélyi magyar kultúra és irodalom önreflexióját perli vissza, mintegy lehetséges és hallgatólagos gátként az identitáspolitika nagy expanziójával szemben. Végül a 13–16. fejezetekben a szerző visszatér a magyar identitáspolitika és az újrakonstruált erdélyiség kérdésköréhez, immár a kettős állampolgárság révén megteremtett kontextusban. Már a kötet bonyolult és mégis elmés szerkezeti vázának e rövid ismertetése is sejteti: oly sokféle módszer, recepció és szintézis kavarog a műben, hogy annak átfogó, szisztematikus kritikája majdhogynem lehetetlen. A fentebb idézett recenzensek ezért az impresszionisztikus értékelés (például Balázs Imre József, Selyem Zsuzsa) vagy az annotáló kritika útját (például Takáts József, aki öt széljegyzetet fűzött a könyvhöz) választották. A továbbiakban írásunk is ez utóbbival, a széljegyzetelő kritika eszközével él.
György Péter könyve előszavában – mint említettük – nem csupán tárgyát, hanem fő tézisét is előrevetíti: „... felgyorsult folyamatot követek nyomon: a monokulturális, xenofób történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását” (20. o.). Ha van terminológiának téziselőlegező hatalma, akkor az itt máris tetten érhető – e megfogalmazás is világossá teszi, hogy György könyve a „határontúliság” eszmei megközelítéséhez kínál fel új kiindulópontokat, mégpedig, ahogy a kötet megjelenését beharangozó kommentárokból az kivehető volt: elsősorban a mai magyar baloldali gondolkodás számára.
A szerző bizonyítási eljárásának kiindulópontja az, hogy a magyar társadalom számára történeti okok folytán is „ismeretlen Erdélyt” ma olyan képzelt Erdély helyettesíti be, amely – mítoszként – levált a történeti időről, s a magyar szenvedés és fájdalom metaforájává vált (22. o.) Az így létrejött „paratörténelmi” közegben úszkáló-úsztatott „képzelt Erdély” és Székelyföld pedig nagyon jól funkcionál saját történelme nélkül, és a Trianon-trauma nacionalista felhasználásmódját valósítja meg egyfajta „virtuális valóság”, más Erdély-valóság felépítésével. A györgypéteri provokáció e tézis kibontásában kettős. Egyrészt azt sugallja, hogy az új emlékezetpolitika – a jelenlegi magyar jobboldal „terapeutikus, kompenzatív emlékezetpolitikai forradalma” – nagyon nagy szabadságfokkal teremt politikai valóságokat, azaz: nem egyéb, csupán erőteljes manipulációs eszköz. Másrészt – bizonyítása sikere érdekében – azt a dekonstruáló módszertant teszi elsődlegessé, amely a szimbolikus földrajz (Edward Said) és a kulturális antropológia eredményei nyomán azt a magabiztosságot hirdeti, hogy a szimbolikus jelentések exegézise, sűrű szételemzése semleges, a tudományéval vetekedő és azzal egyenrangú tudást eredményezhet – például az identitáspolitikára nézve.
Az alábbiakban ehhez a két tézishez fűzünk egy-egy széljegyzetet.
Az elsőben az emlékezetpolitika konstruálásának egyirányúságát vitatjuk. György Péter könyvében szinte végig a „virtuális Erdéllyel” együtt említi Székelyföldet is. Ez nagyon jól jelzi a könyv szemléleti csapdáját. Ugyanis Erdély és Székelyföld csak Magyarországról – és a könyv premisszái felől – tekintve látszik azonos státusú emlékezetpolitikai egységnek („... a képzelt Erdély, a még részben etnikailag homogén, illetve annak beállított Székelyföld vált a kompenzatív magyar emlékezetpolitika egyedüli partnerévé”, 21. o.). Valójában azonban – erdélyi magyar nézőpontból – lényeges különbség van a két térségi egység szimbolikus létmódja között. Míg Erdély valóban csak az emlékezetpolitika révén régió – minthogy régióként való újrakonstituálódásában az erdélyi magyarságnak aktív politikai szerepe, közpolitikai súlya nincs –, Székelyföld esetében már nem ez a helyzet. Itt – mondhatni – párhuzamos folyamatként rajzolódik ki Székelyföld magyarországi mitologikus felépítése és helyi szimbolikus megkonstruálása, és bár a kettő között most csak párhuzam látható, (egyre növekvő) különbség is van közöttük.
Székelyföld szintén most újrakonstituálódó régió; a régiók pedig – Anssi Paasi értelmezésében – olyan közepes méretű területek, amelyeket, a „helyektől” (például a lakóhelytől) eltérően, nem lehet ugyan közvetlenül megélni, de szimbolikus jelleggel beépülhetnek a régiólakók tudatába. Paasi szerint a régiót emberi és társadalmi kategóriaként kell kezelni, amelyben a meghatározó az, hogy a társadalom szerveződése mindig térszervezés is. A régió – mint a társadalmi térszervezés egyik alapkategóriája és -egysége – nem állandó, statikus kategória, hanem folyamatként értelmezhető: a régiók születnek és eltűnnek (természetesen a folyamat történeti léptékű). A régió létrejöttében, intézményesülésében négy szint különíthető el, éspedig: 1) a területi keretek kialakulása, azaz a határoké, amelyek előbb szociálisan és kulturálisan rögzültek, és elsősorban a „mi” és az „ők” elválasztásai erősítik meg; 2) a területi szimbólumok megszületése (ezen zászlók, címerek, népviseleti sajátosságok, de akár sajátos irodalmi alkotások is érthetők); 3) a régió jellemző intézményeinek a létrejötte (múzeumok, oktatási intézmények stb.), és végül 4) a régió társadalmi (majd hivatalos) elismerése, mind a régió lakói, mind az azon kívül élők körében.3
Ebben a modellben leírható az a folyamat, amely során a történelmi narratívák „tájba-írása”, a tájidentitás konstruálása révén a tájak a kulturális, mentális emlékezet részévé válnak, és ekként mozgósíthatóak is. Itt válik a Paasi-féle régióképződés és a nemzeti identitás konstruálása hasonlatossá, amennyiben a nemzeti hovatartozás konstrukcióját is úgy tekintjük, hogy az nem más, mint – Zombory Máté meghatározása szerint – „folyamatos elhelyezés és elhelyezkedés a változó térben, azaz térbeli gyakorlatok használatbavétele: határmegvonás, térhasználat, viszonyok térbeliesítése”.4
Mindaddig, amíg a székely régió képződésében csupán a területi keretek és szimbólumok kérdése van előtérben, a konvergencia a kompenzatív magyar emlékezetpolitikával szembetűnő, és Székelyföld saját keretei közt is visszaigazolni látszik – a magyarországi lakosok számára – a tájba vetített emlékezetpolitikát. Mindkettő ugyanazokkal a történelmi és mitologikus elemekkel építkezik, és az azonosság 1848–49-re megy vissza, amikor – a modern magyar politikai nemzet születésekor – a székely társadalom is e nemzetbe való integráció mellett döntött. Azonban a székely tájidentitás közigazgatási és közpolitikai komponenssel való kiegészülését követően (a Paasi-modell harmadik és negyedik szakaszában) minden bizonnyal a fordított használat gyakorlatai is megjelennek: a székely regionális közéletnek minden bizonnyal lesznek olyan elemei, amelyek manifeszt „Magyarországgal-szembeniségükkel” tűnnek majd ki (ennek nyomai ma a vicckultúrában fedezhetőek fel).
3 Paasi, Anssi: Europe as a Social Process and Discourse. Considerations of Place, Boundaries and Identity. European Urban and Regional Studies, 2001. 8. sz. 16–18.
4 Zombory Máté: Az emlékezés térképei. L’Harmattan, Budapest, 2011, 84.
A másik megjegyzésünk az identitáspolitika teljes dekonstrukciójával és semleges tudássá való szétfoszlatásával kapcsolatos, amely az európai hagyományú illuminátori attitűdből vezethető le.
Ma már legitim nézőpont a társadalomtudományokban, hogy a nacionalizmus nem valamilyen rossz tulajdonság, eltorzult kollektivista ideológia, hanem társadalmi folyamat, amely mintegy „a nemzet létrehozásáért felelős”. Zombory Máté – akinek fennebb idézett, Az emlékezés térképei című könyve, úgy tűnik, alapvető inspiratív hatással volt György Péterre – a nacionalizmust olyan társadalmi gyakorlatként fogja fel, amely a hely és emlékezet folyamatos és megújuló összekapcsolódásaként, a modern emberi közösségek permanens lokalizációs gyakorlataként írható le. A dekonstruálás ennek a gyakorlatnak a leírása és szétszálazása, amelynek azonban két finalitása lehet.
Az egyik: egy „leleplező” attitűd, amely minden „csoportlény” (Rogers Brubaker kifejezése) helyébe egyéni aktusokat, azok többesét, az általuk teremtett „képet” állítja. Ezeknek az intenciómögöttese viszont egészen más lehet, mint amit a „kép” értelemegyüttese a közösségekben továbbvisz. György Péter a mai magyarországi Erdély-képet ilyen konstituálódás eredményeképpen fogja fel. Kiindulópontja, mint láttuk, az, hogy abból a „történelmi tényből” (tulajdonképpen filológiai tényből), hogy Magyarország „sohasem ismerte Erdélyt”, mára egy önfenntartó Erdély-kép alakult ki; e képben pedig a régió poszttrianoni magyar kultuszhelyek integrált gyűjteményeként jelenik meg, olyan gyűjteményként, amelyet a mai magyar politika egyszerre tart fenn önérdekűen és használ felelőtlenül. Szerzőnk konklúziója azonban még radikálisabb: nincs is más Erdély, csak ez a kép, melyet az – alapvetően magyarországi, homálygó – traumaközösség fölé politikai kontárkodással, de végzetszerű érvénnyel festettek: „Szó szerint ennek vagyunk ma szemtanúi – illetve annak, hogy miként lett a nemzet lelkierejét meghaladó feladat kihasználása, politikai árucikké változtatása a kortárs magyar társadalom legnagyobb kihívása” (írja könyve 92. oldalán). Szerzőnk itt tulajdonképpen meg is áll, és ezzel a leállásával ad – sajátos módon – konkrét politikai perspektívát kötetének. A várakozás, hogy György Péter, aki igazán autentikus baloldali gondolkodó, a magyar „határontúliság” jobboldali narratívájával szemben megalapozzon – végre! – egy alternatív értelmezési keretet a baloldal számára, itt kap maga is két értelmű ajándékot. Sőt: ad a „kép” politikai használóinak. Hiszen ha Erdély csupán egy „kép”, akkor az érte vagy ellene folytatott csaták is megrekedhetnek a képek értelmezésében, vagyis az ideológiai viták színterén.
Mert nincs ártatlan dekonstruálás. György Péter minden bizonnyal érzi könyve határait – ezt elég pontosan és korrekt módon meg is fogalmazta egy, az Erdélyi Riport-nak adott interjújában5 –, mégis, az ő dekonstruáló megközelítésében kiépített pozíció maga is önálló politikai életet kezdhet, aminek eredményeképp tulajdonképpen szembefordul azzal a kiindulóponttal, miszerint a nacionalizmus társadalmi folyamat is, amelyet a modern közösségek szintjén a természetes átélhetőség igénye tart fenn. Ha ugyanis a nacionalizmus „objektív módon” dekonstruálható, akkor létezését, fennállását mesterségesnek, tehát tisztán politikai szándék által vezéreltnek gondolhatjuk, vagyis kollektivista ideológiának.
Ez az eredmény akár független is lehet a szerző szándékától. A dekonstruáló módszertanok csúcsán álló értelmiségi érezheti, hogy ő csupán egy független és semleges poz
2015. június 3.
Szabadlábon védekezhet Kiss Sándor
Bírósági felügyelet alatt, szabadlábon védekezhet az ellene indított bűnvádi eljárás során a Bihar megyei önkormányzat alelnöke, Kiss Sándor – döntötte el szerdán a Bihar megyei törvényszék. Az ügyészek a politikus előzetes letartóztatását kérték. Mint korábban megírtuk, kedden több órás kihallgatás után őrizetbe vette a korrupcióellenes ügyészség Kiss Sándort és Beniamin Rus üzletembert, aki szintén bírósági felügyelet alatt, szabadlábon védekezhet. A törvényszék szerdai döntése megfellebbezhető.
Kiss Sándort csúszópénz elfogadásával, hivatali visszaéléssel és pénzmosással, míg az üzletembert pénzmosással gyanúsítják. A korrupcióellenes ügyészség 2014 áprilisában közölte, hogy bűnvádi eljárást indított Kiss Sándor ellen, akit három, 2003 és 2006 közötti ügyben gyanúsít csúszópénz elfogadásával. A DNA akkor arról is tájékoztatott, hogy az ügyeknek Románián kívüli szálai is vannak, ezért a nyomozásban együttműködött a magyarországi, hollandiai és németországi hatóságokkal.
Magyarországi szálak?
A DNA keddi közleményében immár négy ügyet sorol fel a nyomozóhatóság, amelyekkel – állítása szerint - Kiss Sándor és gyanúsított társai 4,3 millió euró haszonra tettek szert törvénytelen eszközökkel. Az ügyészek állítása szerint három esetben ugyanazt a sablont alkalmazták. Romániai cégek építkezésben használt gépeket és anyagokat vásároltak nyugat-európai gyártóktól. Noha közvetlenül alkudtak az eladóval, az üzletet angliai és amerikai cégeken keresztül kötötték meg, amelyeknek több százezer euróval többet fizettek a kialkudott árnál.
Az árkülönbözetet az ügyészség állítása szerint valamennyi esetben a beiktatott angliai és amerikai cégek tulajdonosa, Bojtor Vilmos László készpénzben vette fel, és fizette ki Kiss Sándornak és Mudura Sándor nagyváradi üzletembernek, hogy ezáltal kedvező elbírálásban részesüljenek különböző közbeszerzési eljárásokon. Mudura Sándor a kivizsgálás ideje alatt meghalt. Az ügyészség szerint az egyik ügyben a debreceni Keviép Kft. és annak ügyvezetője, Miklóssy Ferenc is érintett.
Kiss Sándort egy korábban nem említett ügyben is gyanúsítja az ügyészség. Eszerint 2004 és 2008 között 3,2 millió euró csúszópénzt kért és kapott egy üzletembertől annak a kijárásáért, hogy a nagyváradi hőerőmű az illető üzletember cégétől vásárolja a szenet. Ebben az ügyben – a közlemény szerint - maga a csúszópénzt fizető üzletember tett feljelentést.
Az RMDSZ megvédte
Kiss Sándor a bűnvádi eljárás tavalyi elindításakor nyilatkozatot juttatott el a sajtóhoz, melyben közölte, hogy a nyomozó hatóság többször vizsgálta már az említett ügyeket, és mindig vádemelés nélkül zárta le a nyomozást.
Az RMDSZ Bihar megyei szervezete kedden állásfoglalásban vette védelmébe Kiss Sándort. Furcsa egybeesésnek találta, hogy a politikus ellen tavaly a választási kampányban újult ki az ügyészségi vizsgálat, idén pedig azt követően vették őrizetbe, hogy több helyi ügyben fogalmazott meg markáns, a többségnek nem tetsző álláspontot.
Székelyhon.ro
Bírósági felügyelet alatt, szabadlábon védekezhet az ellene indított bűnvádi eljárás során a Bihar megyei önkormányzat alelnöke, Kiss Sándor – döntötte el szerdán a Bihar megyei törvényszék. Az ügyészek a politikus előzetes letartóztatását kérték. Mint korábban megírtuk, kedden több órás kihallgatás után őrizetbe vette a korrupcióellenes ügyészség Kiss Sándort és Beniamin Rus üzletembert, aki szintén bírósági felügyelet alatt, szabadlábon védekezhet. A törvényszék szerdai döntése megfellebbezhető.
Kiss Sándort csúszópénz elfogadásával, hivatali visszaéléssel és pénzmosással, míg az üzletembert pénzmosással gyanúsítják. A korrupcióellenes ügyészség 2014 áprilisában közölte, hogy bűnvádi eljárást indított Kiss Sándor ellen, akit három, 2003 és 2006 közötti ügyben gyanúsít csúszópénz elfogadásával. A DNA akkor arról is tájékoztatott, hogy az ügyeknek Románián kívüli szálai is vannak, ezért a nyomozásban együttműködött a magyarországi, hollandiai és németországi hatóságokkal.
Magyarországi szálak?
A DNA keddi közleményében immár négy ügyet sorol fel a nyomozóhatóság, amelyekkel – állítása szerint - Kiss Sándor és gyanúsított társai 4,3 millió euró haszonra tettek szert törvénytelen eszközökkel. Az ügyészek állítása szerint három esetben ugyanazt a sablont alkalmazták. Romániai cégek építkezésben használt gépeket és anyagokat vásároltak nyugat-európai gyártóktól. Noha közvetlenül alkudtak az eladóval, az üzletet angliai és amerikai cégeken keresztül kötötték meg, amelyeknek több százezer euróval többet fizettek a kialkudott árnál.
Az árkülönbözetet az ügyészség állítása szerint valamennyi esetben a beiktatott angliai és amerikai cégek tulajdonosa, Bojtor Vilmos László készpénzben vette fel, és fizette ki Kiss Sándornak és Mudura Sándor nagyváradi üzletembernek, hogy ezáltal kedvező elbírálásban részesüljenek különböző közbeszerzési eljárásokon. Mudura Sándor a kivizsgálás ideje alatt meghalt. Az ügyészség szerint az egyik ügyben a debreceni Keviép Kft. és annak ügyvezetője, Miklóssy Ferenc is érintett.
Kiss Sándort egy korábban nem említett ügyben is gyanúsítja az ügyészség. Eszerint 2004 és 2008 között 3,2 millió euró csúszópénzt kért és kapott egy üzletembertől annak a kijárásáért, hogy a nagyváradi hőerőmű az illető üzletember cégétől vásárolja a szenet. Ebben az ügyben – a közlemény szerint - maga a csúszópénzt fizető üzletember tett feljelentést.
Az RMDSZ megvédte
Kiss Sándor a bűnvádi eljárás tavalyi elindításakor nyilatkozatot juttatott el a sajtóhoz, melyben közölte, hogy a nyomozó hatóság többször vizsgálta már az említett ügyeket, és mindig vádemelés nélkül zárta le a nyomozást.
Az RMDSZ Bihar megyei szervezete kedden állásfoglalásban vette védelmébe Kiss Sándort. Furcsa egybeesésnek találta, hogy a politikus ellen tavaly a választási kampányban újult ki az ügyészségi vizsgálat, idén pedig azt követően vették őrizetbe, hogy több helyi ügyben fogalmazott meg markáns, a többségnek nem tetsző álláspontot.
Székelyhon.ro
2015. június 3.
Washington fellépését sürgette Kelemen a restitúció ügyében
A romániai visszaszolgáltatási folyamat fonákságairól, a jogállamiságot ért támadásokról, a korrupcióellenes harc égisze alatt elkövetett visszaélésekről tájékoztatott washingtoni útján amerikai döntéshozókat Kelemen Hunor szövetségi elnök. Romániában jelenleg stagnál az ingatlan-visszaszolgáltatás folyamata, vannak jelek a burkolt államosítási szándékra, közben pedig a magyar közösség szimbólumhasználatát is korlátozzák, jogos kisebbségi törekvéseit pedig az ország közbiztonsági stratégiájában a veszélyforrások közé sorolták – tájékoztatta Kelemen Hunor szövetségi elnök Washingtonban tett látogatása első napján, kedden Hoyt Yee-t, az USA külügyminisztériumának európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes államtitkárát.
Ezt megelőzően az RMDSZ küldöttségét Heather Conley, a Nemzetközi Stratégiai Kutatóközpont (CSIS) európai programigazgatója fogadta, majd a szövetség politikusai – az RMDSZ elnöke mellett Tánczos Barna szenátor, frakcióvezető-helyettes és Vincze Lóránt külügyi titkár, FUEN-alelnök – az amerikai kongresszus magyar frakcióközi csoportjának társelnökeivel is találkoztak.
A háromnapos látogatás szervezője a New York-i székhelyű Magyar Emberi Jogok Alapítvány (HHRF), célja pedig az, hogy a romániai magyarság érdekvédelmi szervezete tájékoztassa amerikai partnereit a romániai visszaszolgáltatási folyamat fonákságairól, a jogállamiságot ért támadásokról, a korrupcióellenes harc égisze alatt elkövetett visszaélésekről, a román kormány gazdasági és politikai döntéseiről, a regionális biztonságpolitika kihívásairól, valamint az amerikai-román biztonságpolitikai, energetikai és befektetési együttműködés jövőjéről.
Visszafordítható folyamatok
Heather Conley, a CSIC első alelnöke, európai programigazgatója az RMDSZ küldöttségével való találkozóján azt mondta: a demokrácia állandó munkát igénylő konstrukció, de azt is tapasztalják, hogy a fejlődési folyamat visszafordítható.
„Azt gondoltuk, hogy a 2007-es uniós csatlakozás után a közép-kelet-európai államok elindulnak a helyes úton, hogy megerősödik a demokrácia és a jogállam, hogy nagy baj már nem történhet. Sajnos, a napi valóság felülírja az akkori optimizmusunkat” – jelentette ki az egykori helyettes külügyi titkár. Hozzátette: a Romániával kötött stratégiai partnerséget három pillérre építették – a biztonságra, a gazdaságra és a demokratikus értékekre –, azonban ezekből mára csak a biztonságpolitikai együttműködés áll szilárd alapokon.
„A válság kedvezőtlenül érintette a gazdasági együttműködést, és csökkent az Egyesült Államok szerepe a demokrácia megerősítésében is” – vélte Conley, aki szerint az USA-nak ismét szerepet kell vállalnia ilyen téren, annál is inkább, hogy a két ország stratégiai partnerségének a demokrácia az alapfeltétele, közös értéke. „Erős demokrácia pedig nem létezhet az alapvető emberi és kisebbségi jogok érvényesítése nélkül” – hangsúlyozta.
A Mikó és Markó Attila ügye is szóba került
A washingtoni látogatás második találkozóján Kelemen Hunor arról is beszélt, hogy a Mikó-ügy és a visszaszolgáltatási törvény alkalmazása miatt elítélt Markó Attila ügye csupán a kezdetét jelzi egy veszélyes visszarendeződési folyamatnak, a korrupcióellenes harc leple alatt elkezdődött visszaállamosításnak. Mindehhez pedig társulnak egyéb, a magyar közösséget ért sérelmek a szimbólumhasználatot, illetve törekvései jogosságát és békés jellegét illetően.
„Az Amerikai Egyesült Államok és Románia közötti stratégiai partnerségnek nemcsak biztonságpolitikai vonatkozásai vannak, hanem ki kell terjednie a kisebbségi és emberi jogok tiszteletben tartására és alkalmazására, a demokratikus intézményrendszer megerősítésére is. Ezért úgy gondoljuk, hogy az USA-nak továbbra is kiemelt figyelemmel kell követnie, mi történik Romániában” – hangsúlyozta Kelemen Hunor a Hoyt Yee helyettes külügyi államtitkárral való találkozóján. Az amerikai diplomata ennek kapcsán kijelentette: az USA továbbra is figyelemmel követi a romániai történéseket, és fontosnak tekinti, hogy a visszaszolgáltatásra vonatkozó törvényes előírásokat haladéktalanul alkalmazzák.
Levél John Kerrynek
Andy Harris, Maryland állam republikánus képviselője, illetve Marcy Kaptur, Ohio állam demokrata képviselője – az amerikai kongresszus magyar frakcióközi csoportjának két társelnöke – is fogadta az RMDSZ küldöttségét. A csoporthoz tartozó politikusok tavaly a Mikó-ügy kapcsán levelet fogalmaztak meg John Kerry külügyminiszternek, amelyhez több tucat kongresszusi képviselő csatlakozott.
Ezt a figyelmet és támogatást köszönte meg Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, akit a csoport társelnökei arról biztosítottak: az amerikai külügynek címzett újabb megkeresést terveznek azért, hogy a kétoldali megbeszélések napirendjére ismét felkerüljön a romániai ingatlan-visszaszolgáltatás ügye.
Székelyhon.ro
A romániai visszaszolgáltatási folyamat fonákságairól, a jogállamiságot ért támadásokról, a korrupcióellenes harc égisze alatt elkövetett visszaélésekről tájékoztatott washingtoni útján amerikai döntéshozókat Kelemen Hunor szövetségi elnök. Romániában jelenleg stagnál az ingatlan-visszaszolgáltatás folyamata, vannak jelek a burkolt államosítási szándékra, közben pedig a magyar közösség szimbólumhasználatát is korlátozzák, jogos kisebbségi törekvéseit pedig az ország közbiztonsági stratégiájában a veszélyforrások közé sorolták – tájékoztatta Kelemen Hunor szövetségi elnök Washingtonban tett látogatása első napján, kedden Hoyt Yee-t, az USA külügyminisztériumának európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes államtitkárát.
Ezt megelőzően az RMDSZ küldöttségét Heather Conley, a Nemzetközi Stratégiai Kutatóközpont (CSIS) európai programigazgatója fogadta, majd a szövetség politikusai – az RMDSZ elnöke mellett Tánczos Barna szenátor, frakcióvezető-helyettes és Vincze Lóránt külügyi titkár, FUEN-alelnök – az amerikai kongresszus magyar frakcióközi csoportjának társelnökeivel is találkoztak.
A háromnapos látogatás szervezője a New York-i székhelyű Magyar Emberi Jogok Alapítvány (HHRF), célja pedig az, hogy a romániai magyarság érdekvédelmi szervezete tájékoztassa amerikai partnereit a romániai visszaszolgáltatási folyamat fonákságairól, a jogállamiságot ért támadásokról, a korrupcióellenes harc égisze alatt elkövetett visszaélésekről, a román kormány gazdasági és politikai döntéseiről, a regionális biztonságpolitika kihívásairól, valamint az amerikai-román biztonságpolitikai, energetikai és befektetési együttműködés jövőjéről.
Visszafordítható folyamatok
Heather Conley, a CSIC első alelnöke, európai programigazgatója az RMDSZ küldöttségével való találkozóján azt mondta: a demokrácia állandó munkát igénylő konstrukció, de azt is tapasztalják, hogy a fejlődési folyamat visszafordítható.
„Azt gondoltuk, hogy a 2007-es uniós csatlakozás után a közép-kelet-európai államok elindulnak a helyes úton, hogy megerősödik a demokrácia és a jogállam, hogy nagy baj már nem történhet. Sajnos, a napi valóság felülírja az akkori optimizmusunkat” – jelentette ki az egykori helyettes külügyi titkár. Hozzátette: a Romániával kötött stratégiai partnerséget három pillérre építették – a biztonságra, a gazdaságra és a demokratikus értékekre –, azonban ezekből mára csak a biztonságpolitikai együttműködés áll szilárd alapokon.
„A válság kedvezőtlenül érintette a gazdasági együttműködést, és csökkent az Egyesült Államok szerepe a demokrácia megerősítésében is” – vélte Conley, aki szerint az USA-nak ismét szerepet kell vállalnia ilyen téren, annál is inkább, hogy a két ország stratégiai partnerségének a demokrácia az alapfeltétele, közös értéke. „Erős demokrácia pedig nem létezhet az alapvető emberi és kisebbségi jogok érvényesítése nélkül” – hangsúlyozta.
A Mikó és Markó Attila ügye is szóba került
A washingtoni látogatás második találkozóján Kelemen Hunor arról is beszélt, hogy a Mikó-ügy és a visszaszolgáltatási törvény alkalmazása miatt elítélt Markó Attila ügye csupán a kezdetét jelzi egy veszélyes visszarendeződési folyamatnak, a korrupcióellenes harc leple alatt elkezdődött visszaállamosításnak. Mindehhez pedig társulnak egyéb, a magyar közösséget ért sérelmek a szimbólumhasználatot, illetve törekvései jogosságát és békés jellegét illetően.
„Az Amerikai Egyesült Államok és Románia közötti stratégiai partnerségnek nemcsak biztonságpolitikai vonatkozásai vannak, hanem ki kell terjednie a kisebbségi és emberi jogok tiszteletben tartására és alkalmazására, a demokratikus intézményrendszer megerősítésére is. Ezért úgy gondoljuk, hogy az USA-nak továbbra is kiemelt figyelemmel kell követnie, mi történik Romániában” – hangsúlyozta Kelemen Hunor a Hoyt Yee helyettes külügyi államtitkárral való találkozóján. Az amerikai diplomata ennek kapcsán kijelentette: az USA továbbra is figyelemmel követi a romániai történéseket, és fontosnak tekinti, hogy a visszaszolgáltatásra vonatkozó törvényes előírásokat haladéktalanul alkalmazzák.
Levél John Kerrynek
Andy Harris, Maryland állam republikánus képviselője, illetve Marcy Kaptur, Ohio állam demokrata képviselője – az amerikai kongresszus magyar frakcióközi csoportjának két társelnöke – is fogadta az RMDSZ küldöttségét. A csoporthoz tartozó politikusok tavaly a Mikó-ügy kapcsán levelet fogalmaztak meg John Kerry külügyminiszternek, amelyhez több tucat kongresszusi képviselő csatlakozott.
Ezt a figyelmet és támogatást köszönte meg Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, akit a csoport társelnökei arról biztosítottak: az amerikai külügynek címzett újabb megkeresést terveznek azért, hogy a kétoldali megbeszélések napirendjére ismét felkerüljön a romániai ingatlan-visszaszolgáltatás ügye.
Székelyhon.ro
2015. június 3.
Fogyóban a magyar tenger
Erdély változó etnikai arculata az elmúlt évezredben
Dr. Kocsis Károly akadémikus kutatásának középpontjában a Kárpát–medence etnikai, vallási, politikai és népességföldrajza áll. A Székely Nemzeti Múzeumban tartott hétfői előadásában ezeréves népszámlásunknak csak sarokköveire jutott idő, de a több tízezer település változó etnikai térképét tartalmazó CD-t minden érdeklődő megkaphatta ajándékba.
Az előadó gyökerei szerint jász, egy olyan homogén népcsoport tagja, amely – hasonlóan a székelyekhez – fegyveres szolgálataiért hosszú ideig előjogokat és területi autonómiát élvezett. Egy padláson talált, Magyarország etnikai tarkaságát ábrázoló térkép keltette fel a kutató kíváncsiságát a másság, a sokszínűség iránt. Kniezsa István térképe a 11. századi állapotokról – a földrajzi nevek hangzásából következtetve – magyar, illetve a peremvidékeken szláv vagy kevert lakosságról tudósít.
Dr. Kocsis Károly szerint Árpád magyarjai nem csak a Vereckei-hágón keresztül, hanem egy időben több irányból, több szoroson át érkeztek a kiváló életfeltételekkel rendelkező Pannon-medencébe. Ettől kezdve „hullámzott a magyar tenger”: kedvező politikai feltételek mellett, békeidőben a terjeszkedés, a gyarapodás jellemezte, a tatár, török pusztításait követően hatalmas csökkenés, összehúzódás következik be.
Miután a földvárak nem nyújtottak kellő védelmet a tatárok ellen, már IV. Béla (uralkodott 1235–1270 között) kővárak építésére adott parancsot. Ezek környékét aztán be is kellett népesíteni, így a 13–14. században már román helynevek is szerepelnek az oklevelekben. Az első pontosabb nyilvántartás a Mátyás király halálának évéből, 1495-ből származó adóösszeírás. Ebből tudjuk, hogy ekkor a Kárpát-medencében még kétharmados többséget képviselt a magyarság! A következő két században az erőteljes migráció és a magyarság regressziója, csökkenése tapasztalható. Közép-Erdélyben ekkor tűnünk el szinte teljesen, miközben a székelység változatlanul egységes tömböt alkot keleten.
1784-ben II. József is elrendeli a népesség-összeírást, mely arra mutat rá, hogy a történelmi Erdély lakosságának már csak egyharmada magyar. Viszont erőteljes a – nemcsak önkéntes – elmagyarosodás, mert az úgymond uralkodó nemzethez tartozni mindig jobb, mint „ellenzékben” lenni. A két világháború között 200 ezer magyar hagyja el Erdélyt (elsősorban az anyaországba távoznak), míg 400 ezer román települt be a túlnépesedett moldvai területekről. Így 1930-ban már jelentős, 46 százalékos kisebbségben vagyunk a románokkal szemben (azaz minden 100 román lakosra csak 46 magyar jut), 1944 után pedig félmillió némettel s 300 ezer magyarral csökken a terület lakossága. Különösen a második világháborút követően a városokban erőteljes betelepítés zajlott azzal a céllal, hogy ott felhígítsák a magyar lakosságot, és az soha többé ne képezhessen többséget.
A legújabb rendszerváltásra tovább (42 százalékosra) csökkent a hátrányunk, és ez már nem fog más irányba változni – vetítette előre az akadémikus. Egyébként egész Erdélyben tartós népességcsökkenés mutatható ki, 1992-től folyamatosan nagyobb az elhalálozási arányszám, mint a szaporulaté. A jövő az etnikai koncentrációé – jelentette ki a kutató. Felhívta a figyelmet a kivándorlás, az ázsiai bevándorlók, a romaszaporulat, az asszimiláció, a népszámlálási manipulációk jelentette veszélyre is – a kérdőíveken már opcionális a nemzetiség bevallása, és egyre nő az üresen hagyott rubrikák száma.
– Ha ezt lehet ellenpontozni, akkor elmondható, hogy a sokszínűség, a genetikai változatosság eddig a javunkra vált, hiszen például a Nobel-díjas magyarok közül igen soknak valamikori bevándorlók voltak a felmenői – zárta előadását dr. Kocsis Károly.
Bodor Tünde
Székelyhon.ro
Erdély változó etnikai arculata az elmúlt évezredben
Dr. Kocsis Károly akadémikus kutatásának középpontjában a Kárpát–medence etnikai, vallási, politikai és népességföldrajza áll. A Székely Nemzeti Múzeumban tartott hétfői előadásában ezeréves népszámlásunknak csak sarokköveire jutott idő, de a több tízezer település változó etnikai térképét tartalmazó CD-t minden érdeklődő megkaphatta ajándékba.
Az előadó gyökerei szerint jász, egy olyan homogén népcsoport tagja, amely – hasonlóan a székelyekhez – fegyveres szolgálataiért hosszú ideig előjogokat és területi autonómiát élvezett. Egy padláson talált, Magyarország etnikai tarkaságát ábrázoló térkép keltette fel a kutató kíváncsiságát a másság, a sokszínűség iránt. Kniezsa István térképe a 11. századi állapotokról – a földrajzi nevek hangzásából következtetve – magyar, illetve a peremvidékeken szláv vagy kevert lakosságról tudósít.
Dr. Kocsis Károly szerint Árpád magyarjai nem csak a Vereckei-hágón keresztül, hanem egy időben több irányból, több szoroson át érkeztek a kiváló életfeltételekkel rendelkező Pannon-medencébe. Ettől kezdve „hullámzott a magyar tenger”: kedvező politikai feltételek mellett, békeidőben a terjeszkedés, a gyarapodás jellemezte, a tatár, török pusztításait követően hatalmas csökkenés, összehúzódás következik be.
Miután a földvárak nem nyújtottak kellő védelmet a tatárok ellen, már IV. Béla (uralkodott 1235–1270 között) kővárak építésére adott parancsot. Ezek környékét aztán be is kellett népesíteni, így a 13–14. században már román helynevek is szerepelnek az oklevelekben. Az első pontosabb nyilvántartás a Mátyás király halálának évéből, 1495-ből származó adóösszeírás. Ebből tudjuk, hogy ekkor a Kárpát-medencében még kétharmados többséget képviselt a magyarság! A következő két században az erőteljes migráció és a magyarság regressziója, csökkenése tapasztalható. Közép-Erdélyben ekkor tűnünk el szinte teljesen, miközben a székelység változatlanul egységes tömböt alkot keleten.
1784-ben II. József is elrendeli a népesség-összeírást, mely arra mutat rá, hogy a történelmi Erdély lakosságának már csak egyharmada magyar. Viszont erőteljes a – nemcsak önkéntes – elmagyarosodás, mert az úgymond uralkodó nemzethez tartozni mindig jobb, mint „ellenzékben” lenni. A két világháború között 200 ezer magyar hagyja el Erdélyt (elsősorban az anyaországba távoznak), míg 400 ezer román települt be a túlnépesedett moldvai területekről. Így 1930-ban már jelentős, 46 százalékos kisebbségben vagyunk a románokkal szemben (azaz minden 100 román lakosra csak 46 magyar jut), 1944 után pedig félmillió némettel s 300 ezer magyarral csökken a terület lakossága. Különösen a második világháborút követően a városokban erőteljes betelepítés zajlott azzal a céllal, hogy ott felhígítsák a magyar lakosságot, és az soha többé ne képezhessen többséget.
A legújabb rendszerváltásra tovább (42 százalékosra) csökkent a hátrányunk, és ez már nem fog más irányba változni – vetítette előre az akadémikus. Egyébként egész Erdélyben tartós népességcsökkenés mutatható ki, 1992-től folyamatosan nagyobb az elhalálozási arányszám, mint a szaporulaté. A jövő az etnikai koncentrációé – jelentette ki a kutató. Felhívta a figyelmet a kivándorlás, az ázsiai bevándorlók, a romaszaporulat, az asszimiláció, a népszámlálási manipulációk jelentette veszélyre is – a kérdőíveken már opcionális a nemzetiség bevallása, és egyre nő az üresen hagyott rubrikák száma.
– Ha ezt lehet ellenpontozni, akkor elmondható, hogy a sokszínűség, a genetikai változatosság eddig a javunkra vált, hiszen például a Nobel-díjas magyarok közül igen soknak valamikori bevándorlók voltak a felmenői – zárta előadását dr. Kocsis Károly.
Bodor Tünde
Székelyhon.ro
2015. június 3.
EMNT–SZNT összefogás a jelképekért
A Nemzeti Összetartozás Napját találták a legalkalmasabbnak az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) tagjai, hogy a hosszas „mosolyszünet” után első ízben hirdessenek közös küldöttgyűlést. Ez alkalommal számos, a magyar közösséget érintő határozatot fogadtak el szerda délután Marosvásárhelyen.
Köszöntőbeszédében Tőkés László, az EMNT elnöke örömmel nyugtázta, hogy a két nemzeti tanács igyekszik visszatérni a kezdetekhez, a stratégiai partnerséghez, ezért a bő tíz évvel ezelőtti szellemben igyekszik továbbhaladni.
„Az összetartozás nemes alkalma legyen ez a nap, legyen az összefogás napja az autonómiáért. Letettünk a határrevízió álmáról, de területért jogokat követelünk” – jelentette ki Tőkés. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezetője nem csak Bukarestnek üzent, hanem az RMDSZ-nek is, amikor arról beszélt, hogy a poszt-trianoni és posztkommunista idők terhe még mindig a romániai magyarságon ülnek, ami leginkább a tájba simuló, konformista, opportunista politikai osztály kinevelésében nyilvánul meg. Ma már nemcsak nyelvi, hanem politikai asszimilációról beszélhetünk, tette hozzá Tőkés László, hisz a romániai magyar politikai osztály nem Erdélyt képviseli Bukarestben, hanem Bukarest helytartójává vált Erdélyben. Az EMNT elnöke emlékeztetni kívánt arra is, hogy „mi vagyunk a leghűségesebbek az RMDSZ autonómiaprogramjához, híven őrizzük a Kolozsvári Nyilatkozat betűjét és szellemét”.
A Székely Nemzeti Tanács élén álló Izsák Balázs arról beszélt, hogy a közös küldöttgyűlésen olyan határozatokat kell elfogadni, amelyek a jövő számára készültek. „Amikor a Székelyföld autonómiájáról beszélünk, akkor a székely székek autonómiájáról beszélünk. A jövőben ez a nyolc székely szék közigazgatási hatáskört kell kapjon” – fejtette ki az SZNT elnöke. Izsák fontosnak tartotta, hogy a székelység törekvéseiben a közösség komolyan számíthat a baszk és katalán partnerekre.
Az ülés ünnepi és megemlékező része után az SZNT autonómiatervezetének a kiegészítését szavazták meg a székelyföldi küldöttek, majd az erdélyi nemzeti tanács tagjai a Partium sajátos jogállásáról döntöttek. A magyarság zászlóinak ügye volt az első napirendi pont, amelyben a két szervezet küldöttei közösen döntöttek. „A székely valamint a partiumi zászló közösségeink élni akarásának, évezredes erdélyi múltunknak, saját önszervező erőnknek, történelemformáló akaratunknak szimbólumai, melyet földi hatalom el nem ragadhat tőlünk” – áll a közös nyilatkozatban. Erre azért volt szükség, mert az elhíresült zászlótörvény által a közösségi jelképek használata immár törvényi alapot nyert – sajnálatos módon „a magyarnak mondott érdekképviselet” támogatásával, vélték a küldöttek.
A küldöttgyűlésen több határozattervezetet fogadtak el, a legtöbbről közösen döntöttek, de voltak olyan kérdések is, amelyekről a két szervezet küldöttei külön-külön szavaztak. Az elfogadott határozatok tartalmára még visszatérünk.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro
A Nemzeti Összetartozás Napját találták a legalkalmasabbnak az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) tagjai, hogy a hosszas „mosolyszünet” után első ízben hirdessenek közös küldöttgyűlést. Ez alkalommal számos, a magyar közösséget érintő határozatot fogadtak el szerda délután Marosvásárhelyen.
Köszöntőbeszédében Tőkés László, az EMNT elnöke örömmel nyugtázta, hogy a két nemzeti tanács igyekszik visszatérni a kezdetekhez, a stratégiai partnerséghez, ezért a bő tíz évvel ezelőtti szellemben igyekszik továbbhaladni.
„Az összetartozás nemes alkalma legyen ez a nap, legyen az összefogás napja az autonómiáért. Letettünk a határrevízió álmáról, de területért jogokat követelünk” – jelentette ki Tőkés. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezetője nem csak Bukarestnek üzent, hanem az RMDSZ-nek is, amikor arról beszélt, hogy a poszt-trianoni és posztkommunista idők terhe még mindig a romániai magyarságon ülnek, ami leginkább a tájba simuló, konformista, opportunista politikai osztály kinevelésében nyilvánul meg. Ma már nemcsak nyelvi, hanem politikai asszimilációról beszélhetünk, tette hozzá Tőkés László, hisz a romániai magyar politikai osztály nem Erdélyt képviseli Bukarestben, hanem Bukarest helytartójává vált Erdélyben. Az EMNT elnöke emlékeztetni kívánt arra is, hogy „mi vagyunk a leghűségesebbek az RMDSZ autonómiaprogramjához, híven őrizzük a Kolozsvári Nyilatkozat betűjét és szellemét”.
A Székely Nemzeti Tanács élén álló Izsák Balázs arról beszélt, hogy a közös küldöttgyűlésen olyan határozatokat kell elfogadni, amelyek a jövő számára készültek. „Amikor a Székelyföld autonómiájáról beszélünk, akkor a székely székek autonómiájáról beszélünk. A jövőben ez a nyolc székely szék közigazgatási hatáskört kell kapjon” – fejtette ki az SZNT elnöke. Izsák fontosnak tartotta, hogy a székelység törekvéseiben a közösség komolyan számíthat a baszk és katalán partnerekre.
Az ülés ünnepi és megemlékező része után az SZNT autonómiatervezetének a kiegészítését szavazták meg a székelyföldi küldöttek, majd az erdélyi nemzeti tanács tagjai a Partium sajátos jogállásáról döntöttek. A magyarság zászlóinak ügye volt az első napirendi pont, amelyben a két szervezet küldöttei közösen döntöttek. „A székely valamint a partiumi zászló közösségeink élni akarásának, évezredes erdélyi múltunknak, saját önszervező erőnknek, történelemformáló akaratunknak szimbólumai, melyet földi hatalom el nem ragadhat tőlünk” – áll a közös nyilatkozatban. Erre azért volt szükség, mert az elhíresült zászlótörvény által a közösségi jelképek használata immár törvényi alapot nyert – sajnálatos módon „a magyarnak mondott érdekképviselet” támogatásával, vélték a küldöttek.
A küldöttgyűlésen több határozattervezetet fogadtak el, a legtöbbről közösen döntöttek, de voltak olyan kérdések is, amelyekről a két szervezet küldöttei külön-külön szavaztak. Az elfogadott határozatok tartalmára még visszatérünk.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro
2015. június 4.
Potápi: Romániában visszarendeződtek a kisebbségi jogok
Az elmúlt esztendőkben – a 2000-es évek közeledése után – visszarendeződés tapasztalható a kisebbségi jogok területén Romániában, állapította meg Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár az Országgyűlési külügyi bizottságának szerdai, budapesti ülésén.
Az államtitkár példaként a Székely Mikó Kollégium újraállamosítását, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyét hozta fel, és kitért arra is, hogy akadályozzák a magyar nyelv használatát a közigazgatásban, gátolják a magyar nyelvű helységtáblák kihelyezését. Az új zászlótörvény nem rendezi a székely zászló ügyét – említett egy másik problémát.
A magyar–szlovák viszonyban a nemzetpolitika területén szintén nincs közeledés – mutatott rá az államtitkár, és megemlítette a kettős állampolgárság akadályozását, illetve azt, hogy a közoktatási reform miatt több száz iskola került veszélybe. Kitért arra, nem tehetné meg a szlovák kormány, hogy a magyar nemzetiség és az ottani magyar párt véleményét nem veszi figyelembe.
Szólt a szerbekről, ukránokról, horvátokról is
Potápi Árpád János értékelése szerint a magyar–szerb viszonyban jelentős közeledés tapasztalható, kiemelte az államfői szintű csúrogi főhajtást a magyar háborús áldozatok előtt, a vagyon-visszaszármaztatási törvényt, és megjegyezte: Szerbia előrehaladott uniós csatlakozási tárgyalásokat folytat. A magyar–ukrán viszonnyal összefüggésen rögzítette: folyamatosan figyelemmel kísérik a katonai mozgósítás menetét, és megállapította azt is, hogy az ország más részéről a Kárpátaljára áttelepülők száma folyamatosan nő. Jelezte, hogy támogatják a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség javaslatát, amely a magyar iskolákat összefogó, önálló magyar tankerület létrehozására irányul. Kitért a folyamatos karitatív és humanitárius segítségnyújtásra, a magyar kormány 652 millió forint keretösszegű támogatására.
A horvátországi magyarokkal kapcsolatban beszámolt, hogy alacsony gyermeklétszám miatt veszélyben van az új tagozatok indítása.
A legtöbb új állampolgár erdélyi
Az állampolgársági kérelmekről elmondta: eddig közel 730 ezer kérelem érkezett, és mintegy 700 ezren tettek esküt. Az új állampolgárok 66 százaléka erdélyi, 17 százaléka délvidéki és 14 százaléka kárpátaljai. Tarthatónak látja 2018-ra az egymillió új állampolgárt, ugyanakkor szerinte elsősorban a szórványban kell a honosítási folyamatot folytatni.
Beszámolt még a Mikes Kelemen-programhoz kapcsolódva a Magyar Emigrációs és Diaszpóra Központ létrehozásának tervéről is. Úgy látja: az eddigi irányvonalat tartva kellene továbbfejlődni a nemzetpolitikában, és célként a gazdaságpolitikai szemlélet erősítését jelölte meg. Rögzítette a külhoni magyar tulajdonú gazdasági társaságok és a magyar tulajdon megerősítésének fontosságát, valamint a Wekerle-tervvel összhangban a hazai vállalatok határon túli exporttevékenységének segítését. Kiterjesztenék a kétoldalú szerződéseket
Kalmár Ferenc, a külügyi tárca miniszteri megbízottja fő feladataként az elmúlt években és évtizedekben kötött kétoldalú és nemzetközi szerződések áttekintését nevezte meg. Beszámolt a szomszédos országokban folytatott tárgyalásairól és azt mondta: európai kisebbségi minimum kidolgozására nagyon nagy szükség lenne.
Hoffmann Rózsa (KDNP) olyan hosszú távú stratégiát szorgalmazott, amelyben a célok mellett konkrétumokat is illesztenek. Szót emelt iskolaépítési program mellett, és a források jelentős növelését is felvetette.
Bartos Mónika (Fidesz) azt javasolta, hogy a Kőrösi Csoma Sándor-programot az egyházak számára is terjesszék ki, küldjenek akár kispapokat, lelkészeket a diaszpóra magyarságához.
Szávay István (Jobbik), aki vendégként vett részt az ülésen, fontosnak nevezte, hogy elhangzott: betelepülés folyik Kárpátaljára.
„Árt a putyini agresszió”
Németh Zsolt a külügyi bizottság fideszes elnöke arról beszélt, hogy a nemzetközi diplomáciában komoly kisebbségpolitikai defenzíva tapasztalható, ennek oka a putyini agresszió és annak kisebbségpolitikai hivatkozási alapja. Ez korlátozza a kisebbségpolitika képviselhetőségét, ami új helyzetet jelent, és ami nem megkerülhető. „Egyik fő feladat, hogy ne pusztán a mi nemzetpolitikánkban gondolkodjunk, hanem segítsük a határon túli szervezetek aktivitását, követeléseik közérthető megjelenítését nemzetközi színtéren.” Fontosnak nevezte az autonómia-törekvések hangsúlyos megjelenítését is, és egyetért Hoffmann Rózsával abban, hogy a források jelentős növelésére van szükség. Új kérdés, amivel szintén foglalkozni kell: az új diaszpóra-jelenség, azaz az unió félmillió új magyar polgára.
mno.hu / MTI
Erdély.ma
Az elmúlt esztendőkben – a 2000-es évek közeledése után – visszarendeződés tapasztalható a kisebbségi jogok területén Romániában, állapította meg Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár az Országgyűlési külügyi bizottságának szerdai, budapesti ülésén.
Az államtitkár példaként a Székely Mikó Kollégium újraállamosítását, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyét hozta fel, és kitért arra is, hogy akadályozzák a magyar nyelv használatát a közigazgatásban, gátolják a magyar nyelvű helységtáblák kihelyezését. Az új zászlótörvény nem rendezi a székely zászló ügyét – említett egy másik problémát.
A magyar–szlovák viszonyban a nemzetpolitika területén szintén nincs közeledés – mutatott rá az államtitkár, és megemlítette a kettős állampolgárság akadályozását, illetve azt, hogy a közoktatási reform miatt több száz iskola került veszélybe. Kitért arra, nem tehetné meg a szlovák kormány, hogy a magyar nemzetiség és az ottani magyar párt véleményét nem veszi figyelembe.
Szólt a szerbekről, ukránokról, horvátokról is
Potápi Árpád János értékelése szerint a magyar–szerb viszonyban jelentős közeledés tapasztalható, kiemelte az államfői szintű csúrogi főhajtást a magyar háborús áldozatok előtt, a vagyon-visszaszármaztatási törvényt, és megjegyezte: Szerbia előrehaladott uniós csatlakozási tárgyalásokat folytat. A magyar–ukrán viszonnyal összefüggésen rögzítette: folyamatosan figyelemmel kísérik a katonai mozgósítás menetét, és megállapította azt is, hogy az ország más részéről a Kárpátaljára áttelepülők száma folyamatosan nő. Jelezte, hogy támogatják a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség javaslatát, amely a magyar iskolákat összefogó, önálló magyar tankerület létrehozására irányul. Kitért a folyamatos karitatív és humanitárius segítségnyújtásra, a magyar kormány 652 millió forint keretösszegű támogatására.
A horvátországi magyarokkal kapcsolatban beszámolt, hogy alacsony gyermeklétszám miatt veszélyben van az új tagozatok indítása.
A legtöbb új állampolgár erdélyi
Az állampolgársági kérelmekről elmondta: eddig közel 730 ezer kérelem érkezett, és mintegy 700 ezren tettek esküt. Az új állampolgárok 66 százaléka erdélyi, 17 százaléka délvidéki és 14 százaléka kárpátaljai. Tarthatónak látja 2018-ra az egymillió új állampolgárt, ugyanakkor szerinte elsősorban a szórványban kell a honosítási folyamatot folytatni.
Beszámolt még a Mikes Kelemen-programhoz kapcsolódva a Magyar Emigrációs és Diaszpóra Központ létrehozásának tervéről is. Úgy látja: az eddigi irányvonalat tartva kellene továbbfejlődni a nemzetpolitikában, és célként a gazdaságpolitikai szemlélet erősítését jelölte meg. Rögzítette a külhoni magyar tulajdonú gazdasági társaságok és a magyar tulajdon megerősítésének fontosságát, valamint a Wekerle-tervvel összhangban a hazai vállalatok határon túli exporttevékenységének segítését. Kiterjesztenék a kétoldalú szerződéseket
Kalmár Ferenc, a külügyi tárca miniszteri megbízottja fő feladataként az elmúlt években és évtizedekben kötött kétoldalú és nemzetközi szerződések áttekintését nevezte meg. Beszámolt a szomszédos országokban folytatott tárgyalásairól és azt mondta: európai kisebbségi minimum kidolgozására nagyon nagy szükség lenne.
Hoffmann Rózsa (KDNP) olyan hosszú távú stratégiát szorgalmazott, amelyben a célok mellett konkrétumokat is illesztenek. Szót emelt iskolaépítési program mellett, és a források jelentős növelését is felvetette.
Bartos Mónika (Fidesz) azt javasolta, hogy a Kőrösi Csoma Sándor-programot az egyházak számára is terjesszék ki, küldjenek akár kispapokat, lelkészeket a diaszpóra magyarságához.
Szávay István (Jobbik), aki vendégként vett részt az ülésen, fontosnak nevezte, hogy elhangzott: betelepülés folyik Kárpátaljára.
„Árt a putyini agresszió”
Németh Zsolt a külügyi bizottság fideszes elnöke arról beszélt, hogy a nemzetközi diplomáciában komoly kisebbségpolitikai defenzíva tapasztalható, ennek oka a putyini agresszió és annak kisebbségpolitikai hivatkozási alapja. Ez korlátozza a kisebbségpolitika képviselhetőségét, ami új helyzetet jelent, és ami nem megkerülhető. „Egyik fő feladat, hogy ne pusztán a mi nemzetpolitikánkban gondolkodjunk, hanem segítsük a határon túli szervezetek aktivitását, követeléseik közérthető megjelenítését nemzetközi színtéren.” Fontosnak nevezte az autonómia-törekvések hangsúlyos megjelenítését is, és egyetért Hoffmann Rózsával abban, hogy a források jelentős növelésére van szükség. Új kérdés, amivel szintén foglalkozni kell: az új diaszpóra-jelenség, azaz az unió félmillió új magyar polgára.
mno.hu / MTI
Erdély.ma
2015. június 4.
Állampolgári kezdeményezés Székelyföld autonómiájáért
Állampolgári kezdeményezéssel kívánja a parlament elé terjeszteni Székelyföld autonómia-statútumának a tervezetét a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT). A két szervezet szerdai marosvásárhelyi együttes ülésén közös bizottság létrehozásáról döntöttek, mely a parlament elé terjeszti a székelyföldi autonómiatervezetet. A bizottságba Tőkés László EMNT-elnök és Izsák Balázs SZNT-elnök mellé mindkét szervezet hat-hat tagot delegált, és felkérték az erdélyi magyar pártokat, hogy ők is delegáljanak egy-egy küldöttet. A polgári bizottságnak az lesz a feladata, hogy megszervezze a törvény által előírt százezer aláírás összegyűjtését.
Izsák Balázs elmondta, azért kényszerülnek az állampolgári kezdeményezés eszközével élni, mert a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) felkért képviselői nem nyújtották be újra az SZNT autonómiatervezetét a parlamentben. Az SZNT az ülésen közvitára bocsátotta az autonómiastatútum-tervezet kiegészítését. Izsák Balázs elmondta, az RMDSZ autonómia-statútuma szembesítette azzal, hogy az SZNT tervezetéből hiányzik a székelyföldi igazságszolgáltatási intézményrendszer struktúrája, ezt igyekeznek pótolni.
Az EMNT és az SZNT közös nyilatkozatban fejezte ki, hogy a májusban elfogadott zászlótörvényt korlátozó jellegűnek tekinti, kijelentették, ragaszkodnak a szimbólumaikhoz, és arra buzdították a székelyföldieket és a partiumiakat, hogy használják szimbólumaikat. A Partium zászlaját jelképesen Izsák Balázs SZNT-elnök tűzte ki a teremben, a székely zászlót pedig Szilágyi Ferenc, a Partiumi Autonómiatanács (PAT) elnöke.
Az EMNT és az SZNT vezetői egységes fellépés szükségességét hangsúlyozták az együttes közgyűlésen. Tőkés László, az EMNT elnöke arra emlékeztetett, hogy a két szervezet együtt indult 2003-ban, és évtizedes megosztottság után jutott el újra az összefogáshoz. Úgy vélte, ma az EMNT és az SZNT jeleníti meg hitelesen azokat az autonómiatörekvéseket, amelyeket 1992-ben az RMDSZ fogalmazott meg, de amelytől az RMDSZ azóta eltávolodott. Izsák Balázs SZNT-elnök arra biztatta a két közgyűlés tagjait, hogy fogadják meg: nem fogják megengedni a román államnak, hogy a Székelyföldet olyan közigazgatási egységbe kényszerítse, ahol a magyarok aránya alig 30 százalék.
Több felszólaló is jelképesnek tartotta, hogy a két szervezet a nemzeti összetartozás napja előestéjén tartja együttes ülését. Az ülést levélben köszöntő Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke úgy vélte, hogy az EMNT és az SZNT az egész Kárpát-medencei magyarság számára mutat példát összefogásból. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke köszöntésében úgy vélekedett, az autonómia képviselőit összegyűjtő két szervezetet az értékek és a jövőbe vetett hitük tartja össze, nem pedig a Bukarestben megszerezhető zsákmány.
MTI
Erdély.ma
Állampolgári kezdeményezéssel kívánja a parlament elé terjeszteni Székelyföld autonómia-statútumának a tervezetét a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT). A két szervezet szerdai marosvásárhelyi együttes ülésén közös bizottság létrehozásáról döntöttek, mely a parlament elé terjeszti a székelyföldi autonómiatervezetet. A bizottságba Tőkés László EMNT-elnök és Izsák Balázs SZNT-elnök mellé mindkét szervezet hat-hat tagot delegált, és felkérték az erdélyi magyar pártokat, hogy ők is delegáljanak egy-egy küldöttet. A polgári bizottságnak az lesz a feladata, hogy megszervezze a törvény által előírt százezer aláírás összegyűjtését.
Izsák Balázs elmondta, azért kényszerülnek az állampolgári kezdeményezés eszközével élni, mert a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) felkért képviselői nem nyújtották be újra az SZNT autonómiatervezetét a parlamentben. Az SZNT az ülésen közvitára bocsátotta az autonómiastatútum-tervezet kiegészítését. Izsák Balázs elmondta, az RMDSZ autonómia-statútuma szembesítette azzal, hogy az SZNT tervezetéből hiányzik a székelyföldi igazságszolgáltatási intézményrendszer struktúrája, ezt igyekeznek pótolni.
Az EMNT és az SZNT közös nyilatkozatban fejezte ki, hogy a májusban elfogadott zászlótörvényt korlátozó jellegűnek tekinti, kijelentették, ragaszkodnak a szimbólumaikhoz, és arra buzdították a székelyföldieket és a partiumiakat, hogy használják szimbólumaikat. A Partium zászlaját jelképesen Izsák Balázs SZNT-elnök tűzte ki a teremben, a székely zászlót pedig Szilágyi Ferenc, a Partiumi Autonómiatanács (PAT) elnöke.
Az EMNT és az SZNT vezetői egységes fellépés szükségességét hangsúlyozták az együttes közgyűlésen. Tőkés László, az EMNT elnöke arra emlékeztetett, hogy a két szervezet együtt indult 2003-ban, és évtizedes megosztottság után jutott el újra az összefogáshoz. Úgy vélte, ma az EMNT és az SZNT jeleníti meg hitelesen azokat az autonómiatörekvéseket, amelyeket 1992-ben az RMDSZ fogalmazott meg, de amelytől az RMDSZ azóta eltávolodott. Izsák Balázs SZNT-elnök arra biztatta a két közgyűlés tagjait, hogy fogadják meg: nem fogják megengedni a román államnak, hogy a Székelyföldet olyan közigazgatási egységbe kényszerítse, ahol a magyarok aránya alig 30 százalék.
Több felszólaló is jelképesnek tartotta, hogy a két szervezet a nemzeti összetartozás napja előestéjén tartja együttes ülését. Az ülést levélben köszöntő Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke úgy vélte, hogy az EMNT és az SZNT az egész Kárpát-medencei magyarság számára mutat példát összefogásból. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke köszöntésében úgy vélekedett, az autonómia képviselőit összegyűjtő két szervezetet az értékek és a jövőbe vetett hitük tartja össze, nem pedig a Bukarestben megszerezhető zsákmány.
MTI
Erdély.ma
2015. június 4.
Trianon 95
Nemzeti gyásznapunk 1920 június 4 odasorakozik nagy gyásznapjaink sorába: 1241 – a Tatár invázió, 1526 – a Mohácsi vész, 1541 – Buda török kézre kerülése, 1711 – a Rákóczi szabadságharc vége, 1849 – a 48-as Szabadságharc leverése, 1947 – a Párizsi Békediktátum, 1956 – Forradalmunk és Szabadságharcunk eltiprása és megbosszulása.
Trianon a ránk kényszerített békediktátumával, országunk feldarabolásával, népünk egyharmadának ellenségeink csizmája alá vettetésével, országunk kirablásával mégis csak kiemelkedik nemzeti tragédiáink közül, melyeknek átkos terhét majd’ száz éve hordozzuk, s alatta sorvadunk és fogyunk – az akkor ütött seb még ma is nyitott, élő és fájdalmas s nem tud gyógyulni.
Álljanak itt a tények, amit nem lehet elégszer elismételni: A trianoni békediktátum következtében az Magyarország területe 282,870-ről 91,114-km² -re zsugorodott, lakossága 19 millióról 8 milliónál is kevesebbre. A történelmi Magyarország területéből Románia 102,782 km²-t kapott. Megkapta Erdélyt, a Partiumot és a Temes bánság felét. Csehszlovákia 62,937 km²-hez jutott a Felvidéken és Kárpátalján. Szerbia Horvátországon kívül Bácskát, Temes felét és Muraközt is elvitte, 20,956 km²-t. Mindezek tetejében az Őrvidéket Ausztriának adták: 5,055 km²-t. Elszakítottak 3.5 millió magyart, akiket ellenségeiknek védtelenül szolgáltak ki. A szántóföldek kétharmadát, vas- és szénbányák négyötödét, só- és rézbányák összességét, az erdők és szőlők háromnegyed részét vették el. Elveszett a haszonállatok kétharmada, vasúti fővonalak nagy része, és az összes jó karban lévő vasúti kocsi. Az elszakított területekről mintegy 200,000 tisztviselő, tanító és értelmiségi menekült a csonkává tett hazába. A megcsonkolt és kivéreztetett országnak még háborús jóvátételt is kellet fizetnie: 200 millió aranykoronát! Magyarországot Trianonban nem csak büntették, hanem ki akarták végezni!
A kérés felvetődik: lehet-e a Trianoni Tragédiáról ismételgetésén túl valami újat mondani, új megvilágításba és új látásban szemlélni? Lehet, ha figyelembe vesszük a mai nemzetközi helyzet egy szegmensét, nevezetesen az ISIS nevű szélsőséges iszlám szervezet amely nemcsak kegyetlen genocídiumok elkövetésében vétkes más vallásúak, köztük keresztények ellen. Hanem ezentúl ez év március eleje óta történő évezredes mezopotámiai kultúr-emlékek módszeres rombolását, pusztítását végzi ami miatt is óriási a nemzetközi felháborodás és tiltakozás, annyira, hogy „az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) elítélte és háborús bűntettnek minősítette a rombolást, és jelezte, hogy az ENSZ-hez és a hágai székhelyű Nemzetközi Büntetőbírósághoz (ICC) fordult az ügyben”(Magyar Kurír).
Ez az jelenti, hogy békeidőben is lehet háborús bűntettet elkövetni ami következményekkel jár.
Fel kell ismernünk, hogy a trianoni békeparancs is alapjaiban a történelmi Magyarország ellen békeidőben elkövetett háborús bűntett volt! Vagyis a trianoni békeszerződés annak álcája alatt ravaszul rejtve alapjában véve békeidőben elkövetett háborús bűntett volt!
Nem az volt-é, amikor a szövetséges hatalmak a fegyverszünet megkötése után, tehát a háború de facto megszűnte után egyes hatalmaknak megengedték, ha ugyan nem ösztönözték, hogy fegyveres intervenciót indítsanak Magyarország ellen. Így a Cseheknek a Felvidéken, a Szerbeknek a Délvidéken és a Románoknak Erdélyben?
Nem az volt-é, amikor a Központi hatalmak Woodrow Wilson amerikai elnök által meghirdetett 14 pontos békeajánlatára ezek fegyverszünetet kértek – bízva egy igazságos békében? Amiből semmi sem lett! Ezáltal az egész békeígéret egy óriási átveréssé lett!
Nem az volt-é, amikor a Páduában 1918 november 3-án megkötött tűzszüneti megállapodás ellenére a francia Vix ezredes újabb és újabb demarkációs vonalra szoríttatta vissza Magyarország határait, amelyet a békekonferenciának tárgyalásos alapon kellett volna megtennie? Mindezzel álságosan fait accomplit teremtett a szerződés aláírásának idejére!
Nem volt-é az, amikor a béketárgyalásokkor Párizsba meghívott magyar delegációt nem engedték a tárgylóasztalhoz ülni, akik csak átvehették az előre elkészített békeparancsokat, majd reagálhattak azokra. Ezért ez a procedúra nem nevezhető béketárgyalásnak, hanem békediktátumnak!
Nem az volt-é, amikor a békeszerződés parancsszavával elvették és szétosztották az ellenséges szomszédok között Magyarország 2/3-ad részét, holott a vitás területekre nézve népszavazást ígértek? Nem az volt-é, amikor az anyaországtól megkérdezésük nélkül egy tollvonással elszakítottak 3.5 millió etnik magyart? Ezzel sok százezer magyar családot, rokonságot és közösséget szakítottak széjjel – kollektív bűnösséggel sújtva – holott ártatlanok voltak!
Nem az volt-é, amikor 3.5 millió etnik magyart elszakítva anyaországától, ellenséges és idegen népek uralma alá hajtottak beleegyezésük nélkül s úgy kezelték őket mint „kollektív háborús bűnösöket” – amit még a német néppel sem tettek meg a II. Világháború után!
Nem ez volt-é a trianoni békediktátum, amelyért 3.5 millió etnik magyart büntettek kollektíve volt ellenségeik uralma alá lökésével? Akiket aztán kisemmizéssel, kizsákmányolással, kultúrájuk és anyanyelvük elvételével, beolvasztással vagy állandó üldözéssel leredukálták úgy, hogy mára az eredeti többmilliós létszámuk töredékére csökkentve vegetálnak a végő felszámolás határán.
Az 1920-as Trianonban és annak másolata az 1947-es Párizsban hozott Békediktátum – amely ellenséges haderő jelenlétében létre jött – alapjában véve „békeidőben elkövetett háborús büntettek voltak”. Trianon 95-ik évfordulóján talán már elég volt a krokodil könnyek hullatásából, fájdalmaink világgá kürtöléséből és az évi emléktúrákból a Trianon palotához. Itt az ideje a cselszövések, átverések és üres ígérgetések gyökereit megkeresni, feltárni és az új felismerések alapján ezeket kezelni és végre igazságosan megoldani.
Edmonton, 2015. június 4.
Dr. Pungur József
Erdély.ma
Nemzeti gyásznapunk 1920 június 4 odasorakozik nagy gyásznapjaink sorába: 1241 – a Tatár invázió, 1526 – a Mohácsi vész, 1541 – Buda török kézre kerülése, 1711 – a Rákóczi szabadságharc vége, 1849 – a 48-as Szabadságharc leverése, 1947 – a Párizsi Békediktátum, 1956 – Forradalmunk és Szabadságharcunk eltiprása és megbosszulása.
Trianon a ránk kényszerített békediktátumával, országunk feldarabolásával, népünk egyharmadának ellenségeink csizmája alá vettetésével, országunk kirablásával mégis csak kiemelkedik nemzeti tragédiáink közül, melyeknek átkos terhét majd’ száz éve hordozzuk, s alatta sorvadunk és fogyunk – az akkor ütött seb még ma is nyitott, élő és fájdalmas s nem tud gyógyulni.
Álljanak itt a tények, amit nem lehet elégszer elismételni: A trianoni békediktátum következtében az Magyarország területe 282,870-ről 91,114-km² -re zsugorodott, lakossága 19 millióról 8 milliónál is kevesebbre. A történelmi Magyarország területéből Románia 102,782 km²-t kapott. Megkapta Erdélyt, a Partiumot és a Temes bánság felét. Csehszlovákia 62,937 km²-hez jutott a Felvidéken és Kárpátalján. Szerbia Horvátországon kívül Bácskát, Temes felét és Muraközt is elvitte, 20,956 km²-t. Mindezek tetejében az Őrvidéket Ausztriának adták: 5,055 km²-t. Elszakítottak 3.5 millió magyart, akiket ellenségeiknek védtelenül szolgáltak ki. A szántóföldek kétharmadát, vas- és szénbányák négyötödét, só- és rézbányák összességét, az erdők és szőlők háromnegyed részét vették el. Elveszett a haszonállatok kétharmada, vasúti fővonalak nagy része, és az összes jó karban lévő vasúti kocsi. Az elszakított területekről mintegy 200,000 tisztviselő, tanító és értelmiségi menekült a csonkává tett hazába. A megcsonkolt és kivéreztetett országnak még háborús jóvátételt is kellet fizetnie: 200 millió aranykoronát! Magyarországot Trianonban nem csak büntették, hanem ki akarták végezni!
A kérés felvetődik: lehet-e a Trianoni Tragédiáról ismételgetésén túl valami újat mondani, új megvilágításba és új látásban szemlélni? Lehet, ha figyelembe vesszük a mai nemzetközi helyzet egy szegmensét, nevezetesen az ISIS nevű szélsőséges iszlám szervezet amely nemcsak kegyetlen genocídiumok elkövetésében vétkes más vallásúak, köztük keresztények ellen. Hanem ezentúl ez év március eleje óta történő évezredes mezopotámiai kultúr-emlékek módszeres rombolását, pusztítását végzi ami miatt is óriási a nemzetközi felháborodás és tiltakozás, annyira, hogy „az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) elítélte és háborús bűntettnek minősítette a rombolást, és jelezte, hogy az ENSZ-hez és a hágai székhelyű Nemzetközi Büntetőbírósághoz (ICC) fordult az ügyben”(Magyar Kurír).
Ez az jelenti, hogy békeidőben is lehet háborús bűntettet elkövetni ami következményekkel jár.
Fel kell ismernünk, hogy a trianoni békeparancs is alapjaiban a történelmi Magyarország ellen békeidőben elkövetett háborús bűntett volt! Vagyis a trianoni békeszerződés annak álcája alatt ravaszul rejtve alapjában véve békeidőben elkövetett háborús bűntett volt!
Nem az volt-é, amikor a szövetséges hatalmak a fegyverszünet megkötése után, tehát a háború de facto megszűnte után egyes hatalmaknak megengedték, ha ugyan nem ösztönözték, hogy fegyveres intervenciót indítsanak Magyarország ellen. Így a Cseheknek a Felvidéken, a Szerbeknek a Délvidéken és a Románoknak Erdélyben?
Nem az volt-é, amikor a Központi hatalmak Woodrow Wilson amerikai elnök által meghirdetett 14 pontos békeajánlatára ezek fegyverszünetet kértek – bízva egy igazságos békében? Amiből semmi sem lett! Ezáltal az egész békeígéret egy óriási átveréssé lett!
Nem az volt-é, amikor a Páduában 1918 november 3-án megkötött tűzszüneti megállapodás ellenére a francia Vix ezredes újabb és újabb demarkációs vonalra szoríttatta vissza Magyarország határait, amelyet a békekonferenciának tárgyalásos alapon kellett volna megtennie? Mindezzel álságosan fait accomplit teremtett a szerződés aláírásának idejére!
Nem volt-é az, amikor a béketárgyalásokkor Párizsba meghívott magyar delegációt nem engedték a tárgylóasztalhoz ülni, akik csak átvehették az előre elkészített békeparancsokat, majd reagálhattak azokra. Ezért ez a procedúra nem nevezhető béketárgyalásnak, hanem békediktátumnak!
Nem az volt-é, amikor a békeszerződés parancsszavával elvették és szétosztották az ellenséges szomszédok között Magyarország 2/3-ad részét, holott a vitás területekre nézve népszavazást ígértek? Nem az volt-é, amikor az anyaországtól megkérdezésük nélkül egy tollvonással elszakítottak 3.5 millió etnik magyart? Ezzel sok százezer magyar családot, rokonságot és közösséget szakítottak széjjel – kollektív bűnösséggel sújtva – holott ártatlanok voltak!
Nem az volt-é, amikor 3.5 millió etnik magyart elszakítva anyaországától, ellenséges és idegen népek uralma alá hajtottak beleegyezésük nélkül s úgy kezelték őket mint „kollektív háborús bűnösöket” – amit még a német néppel sem tettek meg a II. Világháború után!
Nem ez volt-é a trianoni békediktátum, amelyért 3.5 millió etnik magyart büntettek kollektíve volt ellenségeik uralma alá lökésével? Akiket aztán kisemmizéssel, kizsákmányolással, kultúrájuk és anyanyelvük elvételével, beolvasztással vagy állandó üldözéssel leredukálták úgy, hogy mára az eredeti többmilliós létszámuk töredékére csökkentve vegetálnak a végő felszámolás határán.
Az 1920-as Trianonban és annak másolata az 1947-es Párizsban hozott Békediktátum – amely ellenséges haderő jelenlétében létre jött – alapjában véve „békeidőben elkövetett háborús büntettek voltak”. Trianon 95-ik évfordulóján talán már elég volt a krokodil könnyek hullatásából, fájdalmaink világgá kürtöléséből és az évi emléktúrákból a Trianon palotához. Itt az ideje a cselszövések, átverések és üres ígérgetések gyökereit megkeresni, feltárni és az új felismerések alapján ezeket kezelni és végre igazságosan megoldani.
Edmonton, 2015. június 4.
Dr. Pungur József
Erdély.ma
2015. június 4.
Nemzeti Összetartozás Napja: A felvidéki és az erdélyi magyarok helyzetéről tanácskoztak Pozsonyban
A Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából Pozsonyban mutatták be az Érintkezések, Magyar utazók és felfedezők című kiállítást június 3-án, a Csemadok felvidéki magyar kulturális szervezet székházában. A kétnyelvű – angol és magyar – tárlat anyagát Sógor Csaba EP-képviselő szervezésében legelőször Brüsszelben, majd Kovásznán és Lendván is láthatta a közönség.
- Június 4-én sok gyászra emlékezünk, de ez a nap arra is alkalmat teremt, hogy büszkén gondoljunk vissza azokra az elődjeinkre, akik magyarként komoly tetteket vittek véghez nem csak európai, de világviszonylatban is – mondta Sógor Csaba, aki szerint kiemelten fontos, hogy a külhoni magyarság meg tudja mutatni, hogy milyen értékekkel rendelkezik, miért érdemes támogatni és védeni ezt a közösséget. – Ez a kiállítás is ezt a célt szolgálja – hangsúlyozta.
A tárlat bemutatását követően közéleti beszélgetésre került sor, melynek keretében az RMDSZ-es képviselő Csáky Pál MKP-s kollégájával közösen több aktuális kérdésről is értekezett. Többek között szó volt a felvidéki és a romániai magyarság helyzetéről: a képviselők egyetértettek abban, hogy napjaikban, amikor már nem nehezedik nemzetközi nyomás Romániára és Szlovákiára az EU-hoz, vagy a NATO-hoz való csatlakozási szándékuk miatt, egyik ország sem foglalkozik kellőképpen a kisebbségvédelmi kérdések megnyugtató rendezésével.
Csáky Pál elmondta: a felvidéki közösség felnéz az erdélyiekre, az erdélyi szellemi bordázat erősebb, mint Szlovákiában. Sógor Csaba ennek kapcsán úgy fogalmazott: Erdély mindig is sokszínű volt kulturálisan, ahol tovább élt a rendi társadalom. – Mind a felvidéki, mind az erdélyi magyarok számára fontos, hogy továbbra is nyitott tudjon maradni a párbeszédre, de emellett képes legyen hagyományait őrizni, értékeit felmutatni. Az egyik legnagyobb kihívás közösségeink számára a létszámfogyatkozás megállítása, erre kell megtalálnunk a megfelelő eszközöket, védenünk és segítenünk kell a tömbmagyarság mellett a szórványközösségeket is – fejtette ki. Csáky Pál és Sógor Csaba egyetértettek abban, hogy kiemelt jelentősége van a külhoni magyar közösségek fennmaradása szempontjából egy erős anyaországnak, amely a közösségek mögött áll.
Közlemény
Erdély.ma
A Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából Pozsonyban mutatták be az Érintkezések, Magyar utazók és felfedezők című kiállítást június 3-án, a Csemadok felvidéki magyar kulturális szervezet székházában. A kétnyelvű – angol és magyar – tárlat anyagát Sógor Csaba EP-képviselő szervezésében legelőször Brüsszelben, majd Kovásznán és Lendván is láthatta a közönség.
- Június 4-én sok gyászra emlékezünk, de ez a nap arra is alkalmat teremt, hogy büszkén gondoljunk vissza azokra az elődjeinkre, akik magyarként komoly tetteket vittek véghez nem csak európai, de világviszonylatban is – mondta Sógor Csaba, aki szerint kiemelten fontos, hogy a külhoni magyarság meg tudja mutatni, hogy milyen értékekkel rendelkezik, miért érdemes támogatni és védeni ezt a közösséget. – Ez a kiállítás is ezt a célt szolgálja – hangsúlyozta.
A tárlat bemutatását követően közéleti beszélgetésre került sor, melynek keretében az RMDSZ-es képviselő Csáky Pál MKP-s kollégájával közösen több aktuális kérdésről is értekezett. Többek között szó volt a felvidéki és a romániai magyarság helyzetéről: a képviselők egyetértettek abban, hogy napjaikban, amikor már nem nehezedik nemzetközi nyomás Romániára és Szlovákiára az EU-hoz, vagy a NATO-hoz való csatlakozási szándékuk miatt, egyik ország sem foglalkozik kellőképpen a kisebbségvédelmi kérdések megnyugtató rendezésével.
Csáky Pál elmondta: a felvidéki közösség felnéz az erdélyiekre, az erdélyi szellemi bordázat erősebb, mint Szlovákiában. Sógor Csaba ennek kapcsán úgy fogalmazott: Erdély mindig is sokszínű volt kulturálisan, ahol tovább élt a rendi társadalom. – Mind a felvidéki, mind az erdélyi magyarok számára fontos, hogy továbbra is nyitott tudjon maradni a párbeszédre, de emellett képes legyen hagyományait őrizni, értékeit felmutatni. Az egyik legnagyobb kihívás közösségeink számára a létszámfogyatkozás megállítása, erre kell megtalálnunk a megfelelő eszközöket, védenünk és segítenünk kell a tömbmagyarság mellett a szórványközösségeket is – fejtette ki. Csáky Pál és Sógor Csaba egyetértettek abban, hogy kiemelt jelentősége van a külhoni magyar közösségek fennmaradása szempontjából egy erős anyaországnak, amely a közösségek mögött áll.
Közlemény
Erdély.ma
2015. június 4.
A haszonlesők diktátuma
Miért ne mondanánk el?
Június 4-e számunkra gyásznap akkor is, ha Trianon napját átkereszteljük a nemzeti összetartozás napjává. Természetes, a szomorú tények felsorolása mellett beszélni kell arról, hogy összetartozunk. Elmondjuk, hogy a világ legszebb nyelvét beszéljük, az egységes magyar kultúra és történelem részesei vagyunk. Tiszteljük és becsüljük történelmünket, melyet a nacionalisták igyekeznek kisajátítani.
Határozottan fogalmazunk, amikor jogfosztottságunkat nem fogadjuk el, küzdünk ellene. Nem kell elhallgatni, hogy a magyarság ezer éven át egy nagyobb történelmi, gazdasági egységet, államot tartott fenn, védelmezvén Európát. Amikor szükség volt, harcolt a moldvai, a havaselvi csatatereken. Befogadó népként hazát és védelmet biztosított azoknak, akik magyar földre, Magyarországra, Erdélybe telepedtek. Időközben a magyarság létszáma csökkent, és hazánk – a történelmi Magyarország – soknemzetiségűvé alakult. Mindezt tetézte az is, hogy elődeink Európa legliberálisabb nemzetiségpolitikáját folytatták. A betelepedők még évszázadok után sem kényszerültek a magyar nyelv megtanulására. 1880-ban az erdélyi románság kevesebb, mint 6 százaléka ismerte az államnyelvet, a magyart. A magyar nemzetiségpolitikát nem lehet együtt emlegetni az Oroszországéval, a Romániáéval. Nem alkalmaztak nyelvi kényszert, erőszakos asszimilációra sem hoztak törvényeket, mint például Franciaországban. Iróniával mondjuk, hogy a nagyhatalmak talán ezért büntették Magyarországot a legkegyetlenebbül.
A területrablók, félve az ebül szerzett területek elvesztésétől, állandóan fegyverkeztek. Példaként az első világháború utáni időszakot említem. Hihetetlen, hogy az utódállamok békeidőben közel 18-szor nagyobb létszámú haderőt tartanak fegyverben, mint a szétmarcangolt, darabolt Magyarország. Románia 278, Jugoszlávia 185 és Csehszlovákia 162 ezer, azaz 625 ezer fős szárazföldi hadserege nézett farkasszemet az alig 35 ezer fős magyarral. Ha nem hoznak létre több soknemzetiségű államot, a második világháború idején talán kisebb e térség népeinek véráldozata.
Trianonban a Horvátország nélkül számított Magyarország 283 ezer négyzetkilométernyi területéből 93 ezret hagynak az államszervező és fenntartó magyarságnak, amely elveszti hazája területének bő kétharmadát, magyar népességének egyharmadát. Miért ne mondanánk el, hogy 1920. június 4-én – a versailles-i kastélykertben, a Nagy-Trianon palotában – népünk példátlanul igazságtalan békediktátum elfogadására kényszerül? Trianon nemcsak magyar gyásznap, de a nagyhatalmi politika, felelőtlenség szimbóluma is. Amikor a történelmi Magyarországot emlegetjük, akkor arra az államra gondolunk, amely 1918 táján eljut a települések szintjéig lebontott nyelvi önállóság biztosításához, a nemzetiségek önrendelkezésének kantonális jellegű megoldásához. Ennek szemléltetésére mondjuk el, hogy a települések joga lenne meghatározni a nyelvhasználatot. Amilyen nyelven fordulnak a felsőbb fórumokhoz, azok ugyanazon a nyelven lennének kötelesek válaszolni. Trianon következményei
Miért ne említenénk meg: ha nincs Trianon, az életszínvonalunk két-háromszor magasabb szintű lenne, s a történelmi magyar haza területén legalább kétszer annyi magyar élne, mint most. Ha a népességfogyást nem állítjuk meg, néhány nemzedék alatt eltűnhet a magyarság. Ennek előidézésében jelentős szerep hárul az elrabolt területek magyartalanításában érdekelt nacionalizmusoknak. Erdélyből 95 év alatt jóval több magyar távozott, mind ahányan ma vállalják a magyarságukat. Elképzelhetetlen, hogy az utódállamok mennyi energiát pocsékolnak arra, hogy az államszervező magyarokat kisebbséggé tegyék. Hihetetlenül sok pénzt költenek a magyarság ellenőrzésére. A magyarok beolvasztásának, elűzésének vágya hivatás, életcél. Ezért spekulálnak, húzzák-halasztják a nyolc nagyrégió megteremtését. Semmilyen gazdasági és ésszerűségi érv nem számít, mert mögötte politikai érdek húzódik. A régiósítás célja Székelyföld és Partium magyar többségű tájegységeinek megszüntetése. Erről egy percig sem mondtak le, hanem várják a legkedvezőbb pillanatot a régiók véglegesítésére, a parlamenti, az elnöki és az alkotmányjogi megerősítést. A románosítástól a nacionalista vezetés nem sajnálja a hatalmas többletkiadásokat még akkor sem, ha az a románság életszínvonalának rovására megy. Az is igaz, hogy a magyarok háttérbe szorítása jól jön azoknak, akik a nagy létszámú elnyomó apparátusban dolgozhatnak. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a románság többsége nemzeti büszkeségből nem tud emberhez méltó körülmények közt élni, milliók kénytelenek vándorbotot fogni és vállalni a hontalanság megalázó kenyerét. Jogos kérdés: Hasznos-e Romániának a román nacionalisták azon törekvése, hogy a magyarság eltűnjön? Köztudott, hogy a román nép fiatal- és középnemzedéke milliószámra telepedik át Európa gazdagabb felébe, előbb-utóbb beolvad az őt befogadó nemzetekbe...
Nem félnek az autonómiától!
Közösségi jogoktól való megfosztásunkban Románia azért (is) sikeres, mert a hazug propaganda külföldön még mindig hatékony. A nacionalista elit tudja, hogy a magyar hivatalos nyelv a magyarlakta régiókban és a területi autonómia nem jelent veszélyt. Tudja, hogy Erdély területének tíz, Románia területének négy százalékán, a magyar határtól több száz kilométerre, a két és fél megyényi Székelyföld önkormányzati hatásköre nem veszélyezteti a román állam egységét. Az itt élő románokat pedig nem kell félteni, mert a székely autonómia Románia keretében működne. A román nacionalista elitnek minden bizonnyal olyan tanítómesterei vannak, mint Ion Antonescu és Nicolae Ceauşescu. Antonescu marsall – a tiszta fajú Románia híve – még a román hadsereget is felhasználta negyedmillió ukrán és román zsidó polgárának embertelen legyilkolására. A másik bálvány Ceauşescu, a Tiszta Románia program gyakorlatba ültetője, a falurombolás hírhedt kiagyalója, a zsidó és német nemzetiség áruba bocsátója.
A magyar veszéllyel való riogatás régi bevált módszer, akárcsak az autonómia emlegetése. Jól tudják, hogy a Trianon óta eltelt időszakban – Lucian Boia professzor szavaival – valósult meg Románia elrománosítása. Az elért sikerek Dobrudzsában és Erdélyben is látványosak. Ez utóbbiban már nincsenek nagy magyar városok, a magyarság kisebbségbe szorult, a szász és a zsidó lakosság eltűnt, csupán a 700 ezer fős székely tömb léte zavaró. A türelmetlen nacionalisták nem félnek az autonómiától, de úgy gondolják, hogy be kell fejezni Erdély magyartalanítását, meg kell teremteni a román alkotmányban vizionált egységes nemzetállamot.
A világtörténelem szégyene
Mitterand francia államfő úgy értékelte, hogy a trianoni diktátum „mocskos dolog volt”. Pozzi francia szakértő a világtörténelem szégyenének nevezte, míg Cherfis francia tábornok igazságtalan döntésnek. Lord Sydemann – a Lordok Házának tagja – döbbenetesnek tartja Magyarország szétverését. Francesco Nitti olasz miniszterelnök szerint e diktátum Magyarország megcsonkításával olyan becstelenséget követett el, melyért senki nem vállal felelősséget. Lord Newton – a Lordok Házának tagja – úgy véli, Európának be kell látnia, hogy Trianon igazságtalan volt. Magyarország szétcsonkolása igazságtalan azért is, mert nem az elszakításra ítélt területek népének beleegyezésével történt. A román politikusok sem merték vállalni a népszavazást, mert tudták, hogy az erdélyi románok egy része nem cserélné fel a magyar liberális rendszert, a magasabb életszínvonalat az elmaradott Romániáéra.
A Székelyföld területi önkormányzatát megtagadó erők nem tudják, hogy a székely nép makacs. Márpedig egy öntudatra ébredt népet nem lehet eltiporni, előbb-utóbb kiharcolja az őt megillető kollektív jogokat. Ebben érdekelt a román demokratikus gondolkodásúak tábora is. Ők most próbálgatják szárnyaikat, bár kevesen vannak, de a magyarsággal összefogva jó irányba tolhatják a román demokrácia szekerét, valamint a helyi, a kulturális és területi autonómiák kialakítását. Az autonómiára a románoknak is szükségük van.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Miért ne mondanánk el?
Június 4-e számunkra gyásznap akkor is, ha Trianon napját átkereszteljük a nemzeti összetartozás napjává. Természetes, a szomorú tények felsorolása mellett beszélni kell arról, hogy összetartozunk. Elmondjuk, hogy a világ legszebb nyelvét beszéljük, az egységes magyar kultúra és történelem részesei vagyunk. Tiszteljük és becsüljük történelmünket, melyet a nacionalisták igyekeznek kisajátítani.
Határozottan fogalmazunk, amikor jogfosztottságunkat nem fogadjuk el, küzdünk ellene. Nem kell elhallgatni, hogy a magyarság ezer éven át egy nagyobb történelmi, gazdasági egységet, államot tartott fenn, védelmezvén Európát. Amikor szükség volt, harcolt a moldvai, a havaselvi csatatereken. Befogadó népként hazát és védelmet biztosított azoknak, akik magyar földre, Magyarországra, Erdélybe telepedtek. Időközben a magyarság létszáma csökkent, és hazánk – a történelmi Magyarország – soknemzetiségűvé alakult. Mindezt tetézte az is, hogy elődeink Európa legliberálisabb nemzetiségpolitikáját folytatták. A betelepedők még évszázadok után sem kényszerültek a magyar nyelv megtanulására. 1880-ban az erdélyi románság kevesebb, mint 6 százaléka ismerte az államnyelvet, a magyart. A magyar nemzetiségpolitikát nem lehet együtt emlegetni az Oroszországéval, a Romániáéval. Nem alkalmaztak nyelvi kényszert, erőszakos asszimilációra sem hoztak törvényeket, mint például Franciaországban. Iróniával mondjuk, hogy a nagyhatalmak talán ezért büntették Magyarországot a legkegyetlenebbül.
A területrablók, félve az ebül szerzett területek elvesztésétől, állandóan fegyverkeztek. Példaként az első világháború utáni időszakot említem. Hihetetlen, hogy az utódállamok békeidőben közel 18-szor nagyobb létszámú haderőt tartanak fegyverben, mint a szétmarcangolt, darabolt Magyarország. Románia 278, Jugoszlávia 185 és Csehszlovákia 162 ezer, azaz 625 ezer fős szárazföldi hadserege nézett farkasszemet az alig 35 ezer fős magyarral. Ha nem hoznak létre több soknemzetiségű államot, a második világháború idején talán kisebb e térség népeinek véráldozata.
Trianonban a Horvátország nélkül számított Magyarország 283 ezer négyzetkilométernyi területéből 93 ezret hagynak az államszervező és fenntartó magyarságnak, amely elveszti hazája területének bő kétharmadát, magyar népességének egyharmadát. Miért ne mondanánk el, hogy 1920. június 4-én – a versailles-i kastélykertben, a Nagy-Trianon palotában – népünk példátlanul igazságtalan békediktátum elfogadására kényszerül? Trianon nemcsak magyar gyásznap, de a nagyhatalmi politika, felelőtlenség szimbóluma is. Amikor a történelmi Magyarországot emlegetjük, akkor arra az államra gondolunk, amely 1918 táján eljut a települések szintjéig lebontott nyelvi önállóság biztosításához, a nemzetiségek önrendelkezésének kantonális jellegű megoldásához. Ennek szemléltetésére mondjuk el, hogy a települések joga lenne meghatározni a nyelvhasználatot. Amilyen nyelven fordulnak a felsőbb fórumokhoz, azok ugyanazon a nyelven lennének kötelesek válaszolni. Trianon következményei
Miért ne említenénk meg: ha nincs Trianon, az életszínvonalunk két-háromszor magasabb szintű lenne, s a történelmi magyar haza területén legalább kétszer annyi magyar élne, mint most. Ha a népességfogyást nem állítjuk meg, néhány nemzedék alatt eltűnhet a magyarság. Ennek előidézésében jelentős szerep hárul az elrabolt területek magyartalanításában érdekelt nacionalizmusoknak. Erdélyből 95 év alatt jóval több magyar távozott, mind ahányan ma vállalják a magyarságukat. Elképzelhetetlen, hogy az utódállamok mennyi energiát pocsékolnak arra, hogy az államszervező magyarokat kisebbséggé tegyék. Hihetetlenül sok pénzt költenek a magyarság ellenőrzésére. A magyarok beolvasztásának, elűzésének vágya hivatás, életcél. Ezért spekulálnak, húzzák-halasztják a nyolc nagyrégió megteremtését. Semmilyen gazdasági és ésszerűségi érv nem számít, mert mögötte politikai érdek húzódik. A régiósítás célja Székelyföld és Partium magyar többségű tájegységeinek megszüntetése. Erről egy percig sem mondtak le, hanem várják a legkedvezőbb pillanatot a régiók véglegesítésére, a parlamenti, az elnöki és az alkotmányjogi megerősítést. A románosítástól a nacionalista vezetés nem sajnálja a hatalmas többletkiadásokat még akkor sem, ha az a románság életszínvonalának rovására megy. Az is igaz, hogy a magyarok háttérbe szorítása jól jön azoknak, akik a nagy létszámú elnyomó apparátusban dolgozhatnak. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a románság többsége nemzeti büszkeségből nem tud emberhez méltó körülmények közt élni, milliók kénytelenek vándorbotot fogni és vállalni a hontalanság megalázó kenyerét. Jogos kérdés: Hasznos-e Romániának a román nacionalisták azon törekvése, hogy a magyarság eltűnjön? Köztudott, hogy a román nép fiatal- és középnemzedéke milliószámra telepedik át Európa gazdagabb felébe, előbb-utóbb beolvad az őt befogadó nemzetekbe...
Nem félnek az autonómiától!
Közösségi jogoktól való megfosztásunkban Románia azért (is) sikeres, mert a hazug propaganda külföldön még mindig hatékony. A nacionalista elit tudja, hogy a magyar hivatalos nyelv a magyarlakta régiókban és a területi autonómia nem jelent veszélyt. Tudja, hogy Erdély területének tíz, Románia területének négy százalékán, a magyar határtól több száz kilométerre, a két és fél megyényi Székelyföld önkormányzati hatásköre nem veszélyezteti a román állam egységét. Az itt élő románokat pedig nem kell félteni, mert a székely autonómia Románia keretében működne. A román nacionalista elitnek minden bizonnyal olyan tanítómesterei vannak, mint Ion Antonescu és Nicolae Ceauşescu. Antonescu marsall – a tiszta fajú Románia híve – még a román hadsereget is felhasználta negyedmillió ukrán és román zsidó polgárának embertelen legyilkolására. A másik bálvány Ceauşescu, a Tiszta Románia program gyakorlatba ültetője, a falurombolás hírhedt kiagyalója, a zsidó és német nemzetiség áruba bocsátója.
A magyar veszéllyel való riogatás régi bevált módszer, akárcsak az autonómia emlegetése. Jól tudják, hogy a Trianon óta eltelt időszakban – Lucian Boia professzor szavaival – valósult meg Románia elrománosítása. Az elért sikerek Dobrudzsában és Erdélyben is látványosak. Ez utóbbiban már nincsenek nagy magyar városok, a magyarság kisebbségbe szorult, a szász és a zsidó lakosság eltűnt, csupán a 700 ezer fős székely tömb léte zavaró. A türelmetlen nacionalisták nem félnek az autonómiától, de úgy gondolják, hogy be kell fejezni Erdély magyartalanítását, meg kell teremteni a román alkotmányban vizionált egységes nemzetállamot.
A világtörténelem szégyene
Mitterand francia államfő úgy értékelte, hogy a trianoni diktátum „mocskos dolog volt”. Pozzi francia szakértő a világtörténelem szégyenének nevezte, míg Cherfis francia tábornok igazságtalan döntésnek. Lord Sydemann – a Lordok Házának tagja – döbbenetesnek tartja Magyarország szétverését. Francesco Nitti olasz miniszterelnök szerint e diktátum Magyarország megcsonkításával olyan becstelenséget követett el, melyért senki nem vállal felelősséget. Lord Newton – a Lordok Házának tagja – úgy véli, Európának be kell látnia, hogy Trianon igazságtalan volt. Magyarország szétcsonkolása igazságtalan azért is, mert nem az elszakításra ítélt területek népének beleegyezésével történt. A román politikusok sem merték vállalni a népszavazást, mert tudták, hogy az erdélyi románok egy része nem cserélné fel a magyar liberális rendszert, a magasabb életszínvonalat az elmaradott Romániáéra.
A Székelyföld területi önkormányzatát megtagadó erők nem tudják, hogy a székely nép makacs. Márpedig egy öntudatra ébredt népet nem lehet eltiporni, előbb-utóbb kiharcolja az őt megillető kollektív jogokat. Ebben érdekelt a román demokratikus gondolkodásúak tábora is. Ők most próbálgatják szárnyaikat, bár kevesen vannak, de a magyarsággal összefogva jó irányba tolhatják a román demokrácia szekerét, valamint a helyi, a kulturális és területi autonómiák kialakítását. Az autonómiára a románoknak is szükségük van.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. június 4.
Elválasztva, de szétválasztva sosem
Száz év alatt nem változott sokat a világ. Vagyis hogy változott, geopolitikai értelemben mindenképp – bizonyos elvek azonban csalhatatlanok(nak hittek) maradtak. Ilyen a nagyhatalmak világirányítási elképzelése, ennek következménye – hogy a szétszabdalt és szétszóratott magyarság számára a naptár immár 95. éve fekete betűs dátumánál maradjunk – a trianoni, majd negyedszázad múltán az azt megerősítő párizsi diktátum.
Mindkettőt békeszerződésnek nevezték, de csak annak okán, hogy háborúkat zártak le. Holott a kis államokra ráerőltetett parancs volt mindahány, egyeseknek kisebb-nagyobb mértékben kedvező, ránk, magyarokra a történelem során legnagyobb csapást mérő.
Tudjuk, hamisított dokumentumok alapján döntöttek fejünk felett a „nagyok”, tudjuk, meg sem hallgattak bennünket. Fájdalmunk azóta is hatalmas, de betegségünk nem gyógyíthatatlan. Csak el akarják hitetni velünk. Hisz századnyi röpke idő sem kellett ahhoz, hogy bebizonyosodjék, a nagyhatalmak által Kelet-Európára ráerőszakolt világrend omlékonyabb a kártyavárnál: a tákolmányország Jugoszlávia területén ma nyolc állam osztozik, az erőszakkal összeházasított Csehszlovákia rég túl van a válóperen. És Románia sem az az egységes nemzetállam már, belülről bontogatja a nacionalizmus falait az éledező erdélyi eszme. Magyarország pedig, a kicsinyke maradék, a hosszú sunyítás után végre szembeszáll elnyomóival, a magyar ember érdekét téve mindenek elé, a magyar nemzet jövőjét építve minden eszközzel. Határok feletti nemzetegyesítéssel és brüsszeli ellenszélben közös kiállással, a szétszabdalt és szétszóratott magyarságnak temploma és iskolája fenntartásával. Ehhez nekünk a magyar összetartozás tudatát kell csupán hozzátennünk, ami – innen, alulról nézvést legalábbis – nem esik nehezünkre, hiszen bennünk élt mindig is, általa maradtunk meg – akik megmaradtunk: elválasztva, de szétválasztva sosem. Hát ezért, ugyancsak innen, alulról nézvést, a múlt fájdalma helyett a jelen panaszát kell szóvá tennünk: bár az összetartozás nem követeli meg az összefogást is, azért egyetlen szekerünket nem szétszaggatni – akárhány lóval, de egyfelé húzva szeretnénk látni.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Száz év alatt nem változott sokat a világ. Vagyis hogy változott, geopolitikai értelemben mindenképp – bizonyos elvek azonban csalhatatlanok(nak hittek) maradtak. Ilyen a nagyhatalmak világirányítási elképzelése, ennek következménye – hogy a szétszabdalt és szétszóratott magyarság számára a naptár immár 95. éve fekete betűs dátumánál maradjunk – a trianoni, majd negyedszázad múltán az azt megerősítő párizsi diktátum.
Mindkettőt békeszerződésnek nevezték, de csak annak okán, hogy háborúkat zártak le. Holott a kis államokra ráerőltetett parancs volt mindahány, egyeseknek kisebb-nagyobb mértékben kedvező, ránk, magyarokra a történelem során legnagyobb csapást mérő.
Tudjuk, hamisított dokumentumok alapján döntöttek fejünk felett a „nagyok”, tudjuk, meg sem hallgattak bennünket. Fájdalmunk azóta is hatalmas, de betegségünk nem gyógyíthatatlan. Csak el akarják hitetni velünk. Hisz századnyi röpke idő sem kellett ahhoz, hogy bebizonyosodjék, a nagyhatalmak által Kelet-Európára ráerőszakolt világrend omlékonyabb a kártyavárnál: a tákolmányország Jugoszlávia területén ma nyolc állam osztozik, az erőszakkal összeházasított Csehszlovákia rég túl van a válóperen. És Románia sem az az egységes nemzetállam már, belülről bontogatja a nacionalizmus falait az éledező erdélyi eszme. Magyarország pedig, a kicsinyke maradék, a hosszú sunyítás után végre szembeszáll elnyomóival, a magyar ember érdekét téve mindenek elé, a magyar nemzet jövőjét építve minden eszközzel. Határok feletti nemzetegyesítéssel és brüsszeli ellenszélben közös kiállással, a szétszabdalt és szétszóratott magyarságnak temploma és iskolája fenntartásával. Ehhez nekünk a magyar összetartozás tudatát kell csupán hozzátennünk, ami – innen, alulról nézvést legalábbis – nem esik nehezünkre, hiszen bennünk élt mindig is, általa maradtunk meg – akik megmaradtunk: elválasztva, de szétválasztva sosem. Hát ezért, ugyancsak innen, alulról nézvést, a múlt fájdalma helyett a jelen panaszát kell szóvá tennünk: bár az összetartozás nem követeli meg az összefogást is, azért egyetlen szekerünket nem szétszaggatni – akárhány lóval, de egyfelé húzva szeretnénk látni.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. június 4.
Felemás ítéletek a csendőrök elleni perben
Mint arról annak idején beszámoltunk, tavaly augusztus 23-án éjszaka a kézdiszentléleki falunapokon a brassói 0758-as csendőralakulat tagjai súlyosan bántalmaztak három helybeli fiatalt, Kovács Gábort, Kovács Leventét és Páll Zoltánt, akiket csendháborításért fejenként ezerlejes pénzbüntetéssel is sújtottak.
A Háromszéki Közösségi Alapítvány anyagi támogatásával a kézdiszentlélekiek megfogadták Imre István védőügyvédet, és 2014. szeptember 8-án pert indítottak bántalmazóik ellen. Habár a három periratot egyszerre iktatták, a tárgyalásokra más és más időpontokban került sor. Az első alapfokú ítélet két tárgyalás után ez év január 15-én született meg, amikor a kézdivásárhelyi bíróság helyt adott Kovács Levente felperes panaszának, és eltörölte a büntető jegyzőkönyvet. A csendőrség fellebbezett, mire a megyei törvényszék megsemmisítette az ítéletet, és visszautalta a periratot alapfokú újratárgyalásra június 16-ára.
Kovács Gábor ügyében hat tárgyalás, illetve halasztás után május 27-én alapfokon döntött a bíróság: eltörölte a pénzbüntetést, amelyet írásbeli figyelmeztetéssé alakított át. Tegnapig a csendőrség nem fellebbezett. Páll Zoltán esetében tíz halasztás, illetve tárgyalás után a bíróság június 2-án helyt adott a felperes kérésének, és eltörölte a pénzbüntetést. A brassói csendőrség ebben az esetben is fellebbezhet.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Mint arról annak idején beszámoltunk, tavaly augusztus 23-án éjszaka a kézdiszentléleki falunapokon a brassói 0758-as csendőralakulat tagjai súlyosan bántalmaztak három helybeli fiatalt, Kovács Gábort, Kovács Leventét és Páll Zoltánt, akiket csendháborításért fejenként ezerlejes pénzbüntetéssel is sújtottak.
A Háromszéki Közösségi Alapítvány anyagi támogatásával a kézdiszentlélekiek megfogadták Imre István védőügyvédet, és 2014. szeptember 8-án pert indítottak bántalmazóik ellen. Habár a három periratot egyszerre iktatták, a tárgyalásokra más és más időpontokban került sor. Az első alapfokú ítélet két tárgyalás után ez év január 15-én született meg, amikor a kézdivásárhelyi bíróság helyt adott Kovács Levente felperes panaszának, és eltörölte a büntető jegyzőkönyvet. A csendőrség fellebbezett, mire a megyei törvényszék megsemmisítette az ítéletet, és visszautalta a periratot alapfokú újratárgyalásra június 16-ára.
Kovács Gábor ügyében hat tárgyalás, illetve halasztás után május 27-én alapfokon döntött a bíróság: eltörölte a pénzbüntetést, amelyet írásbeli figyelmeztetéssé alakított át. Tegnapig a csendőrség nem fellebbezett. Páll Zoltán esetében tíz halasztás, illetve tárgyalás után a bíróság június 2-án helyt adott a felperes kérésének, és eltörölte a pénzbüntetést. A brassói csendőrség ebben az esetben is fellebbezhet.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. június 4.
Család és egészség hete Kézdivásárhelyen
A kézdivásárhelyi városháza sportirodája, Kézdivásárhely Polgármesteri Hivatala, a Pro Pectus Egyesület, a Zöld Nap Egyesület, a KSE kosárlabda-szakosztálya, a Rebeka Missziós Központ, a Manna Keresztény Egyesület, a Manócska Napközi Otthon, a Gyulafehérvári Caritas, a Búzakalász és a Mustármag Családos Közösség június 7--14. között harmadik alkalommal szervezi meg a Család és egészség hetét Kézdivásárhelyen.
Kocsis Zoltán, a kézdivásárhelyi sportiroda vezetője célként tűzte ki, hogy minél több kézdiszéki családot kimozdítson a megszokott, sport nélküli szürkeségből, és meggyőzze arról, hogy a családdal és az egészséggel igenis, kell foglalkozni – hangzott el a Pro Pectus Egyesület székhelyén megtartott sajtótájékoztatón.
A család és egészség hetén a civil szervezetek tizennégy programot szerveznek. Június 7-én, vasárnap a szervezők ökumenikus istentiszteletre várják az érdeklődőket a kézdioroszfalvi templomba.
Sütő Mária Rita és Csavar-Mátis Katalin, a Pro Pectus Egyesület vezetői családi limbóhintóval, családos foglalkozásokkal és játékokkal, valamint meseolvasással és mondással várják a résztvevőket. Mint hangsúlyozták: ,,a mese keretet ad a családi együttlétnek, ugyanakkor bölcsességközvetítő szereppel is bír”.
Ráduly Attila, a Zöld Nap Egyesület elnöke arról számolt be, hogy zöldnapos csapata három programmal készül, amelyek közül az asztalitenisz-bajnokságot és a családi futást a sportirodával közösen szervezik. Idén kerékpártúrát terveznek a Nemere útján, mintegy hatvanöt kilométeres távon, a benevezők meleg ebédet kapnak. Néhai Szabó Zoltán egykori kiváló labdarúgóra emlékezve, emléktornára hívják a focikedvelőket. Ezenkívül lesz családos foci, manó torna, valamint családos streetball- és asztalitenisz-verseny a sportcsarnokban. Katona Csaba, TRX-oktató létfontosságúnak tartja a családról, a sportról és az egészséges táplálkozásról való beszélgetést. Június 11-én, csütörtökön 18 órától bemutató előadást tartanak a sportszálló társalgójában, ahol az egészségtelen életmód okozta problémák sport általi orvoslására hívják fel a figyelmet. Ezután TRX-bemutatót és funkcionális fitneszoktatást szerveznek a Sinkovits Stadion első pályáján. Lénárt Adolf, a KSE kosárlabda-szakosztályának vezetője újdonságként számolt be arról, hogy családos dobóversenyt is tartanak.
Raff Róbert református lelkipásztor, a Manna Egyesület titkára a családi mozgalmak fontosságát emelte ki. ,,Klasszikus értelemben a család és házasság Isten áldásával kezdődik, a keresztyén értékek fontosságára kell felhívnunk a kézdivásárhelyiek figyelmét. A családi mozgalmak egyre erősödnek Európa-szerte, ugyan nálunk még gyerekcipőben járnak, de egyre többen beszélnek rendezvényünkről. Célunk megvetni egy majdani erdélyi szintű családos fesztivál alapjait” – mondotta a szórványlelkész. A rendezvény keretében a szervezők rajzpályázatot is hirdetnek a fiatalabb korosztálynak Együtt a család témával. A kis alkotók június 5-ig adhatják le rajzaikat a Millennium Park mögötti Kertész Optikában.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A kézdivásárhelyi városháza sportirodája, Kézdivásárhely Polgármesteri Hivatala, a Pro Pectus Egyesület, a Zöld Nap Egyesület, a KSE kosárlabda-szakosztálya, a Rebeka Missziós Központ, a Manna Keresztény Egyesület, a Manócska Napközi Otthon, a Gyulafehérvári Caritas, a Búzakalász és a Mustármag Családos Közösség június 7--14. között harmadik alkalommal szervezi meg a Család és egészség hetét Kézdivásárhelyen.
Kocsis Zoltán, a kézdivásárhelyi sportiroda vezetője célként tűzte ki, hogy minél több kézdiszéki családot kimozdítson a megszokott, sport nélküli szürkeségből, és meggyőzze arról, hogy a családdal és az egészséggel igenis, kell foglalkozni – hangzott el a Pro Pectus Egyesület székhelyén megtartott sajtótájékoztatón.
A család és egészség hetén a civil szervezetek tizennégy programot szerveznek. Június 7-én, vasárnap a szervezők ökumenikus istentiszteletre várják az érdeklődőket a kézdioroszfalvi templomba.
Sütő Mária Rita és Csavar-Mátis Katalin, a Pro Pectus Egyesület vezetői családi limbóhintóval, családos foglalkozásokkal és játékokkal, valamint meseolvasással és mondással várják a résztvevőket. Mint hangsúlyozták: ,,a mese keretet ad a családi együttlétnek, ugyanakkor bölcsességközvetítő szereppel is bír”.
Ráduly Attila, a Zöld Nap Egyesület elnöke arról számolt be, hogy zöldnapos csapata három programmal készül, amelyek közül az asztalitenisz-bajnokságot és a családi futást a sportirodával közösen szervezik. Idén kerékpártúrát terveznek a Nemere útján, mintegy hatvanöt kilométeres távon, a benevezők meleg ebédet kapnak. Néhai Szabó Zoltán egykori kiváló labdarúgóra emlékezve, emléktornára hívják a focikedvelőket. Ezenkívül lesz családos foci, manó torna, valamint családos streetball- és asztalitenisz-verseny a sportcsarnokban. Katona Csaba, TRX-oktató létfontosságúnak tartja a családról, a sportról és az egészséges táplálkozásról való beszélgetést. Június 11-én, csütörtökön 18 órától bemutató előadást tartanak a sportszálló társalgójában, ahol az egészségtelen életmód okozta problémák sport általi orvoslására hívják fel a figyelmet. Ezután TRX-bemutatót és funkcionális fitneszoktatást szerveznek a Sinkovits Stadion első pályáján. Lénárt Adolf, a KSE kosárlabda-szakosztályának vezetője újdonságként számolt be arról, hogy családos dobóversenyt is tartanak.
Raff Róbert református lelkipásztor, a Manna Egyesület titkára a családi mozgalmak fontosságát emelte ki. ,,Klasszikus értelemben a család és házasság Isten áldásával kezdődik, a keresztyén értékek fontosságára kell felhívnunk a kézdivásárhelyiek figyelmét. A családi mozgalmak egyre erősödnek Európa-szerte, ugyan nálunk még gyerekcipőben járnak, de egyre többen beszélnek rendezvényünkről. Célunk megvetni egy majdani erdélyi szintű családos fesztivál alapjait” – mondotta a szórványlelkész. A rendezvény keretében a szervezők rajzpályázatot is hirdetnek a fiatalabb korosztálynak Együtt a család témával. A kis alkotók június 5-ig adhatják le rajzaikat a Millennium Park mögötti Kertész Optikában.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. június 4.
Megerősítette partneri kapcsolatát az EMNT és az SZNT
Tegnap a Kultúrpalota nagytermében közös küldöttgyűlést tartott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT). Az ülésen a küldöttek megerősítették a két szervezet közti partneri kapcsolatot, meghatározták az elkövetkező időszak cselekvési tervét, javaslatokat fogadtak el a partiumi és székelyföldi autonómiakoncepciók tárgyában.
A tanácskozáson Tőkés László, az EMNT és Izsák Balázs, az SZNT elnökei értékelték az eltelt időszak közéleti eseményeit, valamint az EMNT és az SZNT partneri kapcsolatát, illetve határozati javaslatokat fogadtak el.
A tanácskozáson megvitatásra került a Székely Nemzeti Tanács autonómiatervezetének kiegészítésére vonatkozó javaslat és a Partiumi Autonómiatanács előterjesztése a Partium sajátos jogállásáról, illetve közös állásfoglalást fogadtak el a Székelyföld és a Partium zászlóinak ügyében. Napirendre került a személyi elvű és a területi autonómiára, valamint a sajátos jogállású önkormányzatok autonómiájára vonatkozó tervezetek közös képviseletéről szóló elvi nyilatkozat, valamint egy állásfoglalás a romániai állampolgári törvénykezdeményezés szabályozásának antidemokratikus jellegéről.
A küldöttek egy Markku Markkulának, a Régiók Európai Bizottsága elnökének címzett nyílt levelet fogalmaztak meg és fogadtak el a székelyföldi területi autonómia támogatása érdekében. Továbbá állampolgári kezdeményező bizottságot hoztak létre, amelynek feladata a Székelyföld autonómiastatútumának benyújtása lesz.
A közös küldöttgyűlésen döntöttek Székelyföld határainak kivilágításáról, melyről korábban a két szervezet külön közleményben is hírt adott, végezetül pedig a Székely Nemzeti Tanács állandó bizottságának kiegészítésére és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alapszabályzatának módosítására került sor.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
Tegnap a Kultúrpalota nagytermében közös küldöttgyűlést tartott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT). Az ülésen a küldöttek megerősítették a két szervezet közti partneri kapcsolatot, meghatározták az elkövetkező időszak cselekvési tervét, javaslatokat fogadtak el a partiumi és székelyföldi autonómiakoncepciók tárgyában.
A tanácskozáson Tőkés László, az EMNT és Izsák Balázs, az SZNT elnökei értékelték az eltelt időszak közéleti eseményeit, valamint az EMNT és az SZNT partneri kapcsolatát, illetve határozati javaslatokat fogadtak el.
A tanácskozáson megvitatásra került a Székely Nemzeti Tanács autonómiatervezetének kiegészítésére vonatkozó javaslat és a Partiumi Autonómiatanács előterjesztése a Partium sajátos jogállásáról, illetve közös állásfoglalást fogadtak el a Székelyföld és a Partium zászlóinak ügyében. Napirendre került a személyi elvű és a területi autonómiára, valamint a sajátos jogállású önkormányzatok autonómiájára vonatkozó tervezetek közös képviseletéről szóló elvi nyilatkozat, valamint egy állásfoglalás a romániai állampolgári törvénykezdeményezés szabályozásának antidemokratikus jellegéről.
A küldöttek egy Markku Markkulának, a Régiók Európai Bizottsága elnökének címzett nyílt levelet fogalmaztak meg és fogadtak el a székelyföldi területi autonómia támogatása érdekében. Továbbá állampolgári kezdeményező bizottságot hoztak létre, amelynek feladata a Székelyföld autonómiastatútumának benyújtása lesz.
A közös küldöttgyűlésen döntöttek Székelyföld határainak kivilágításáról, melyről korábban a két szervezet külön közleményben is hírt adott, végezetül pedig a Székely Nemzeti Tanács állandó bizottságának kiegészítésére és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alapszabályzatának módosítására került sor.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2015. június 4.
Rongyos Gárda – más megközelítésben
Balogh Gábor budapesti történésznek, publicistának, a Hagyaték című tévéműsor szerkesztőjének a Jelen Házban kedden délután megtartott előadása közben nem tudtam elhessegetni a (számomra régóta egyértelmű) gondolatot, hogy milyen sokféleképpen lehet megközelíteni és értelmezni a történelmet. Amelynek ezúttal egy „kényes” epizódjáról volt szó, amelyet – úgy 30-40 évvel ezelőtt – a hivatalos magyar történetírás részben elhallgatott, de ha nem, teljesen negatívan állított be: a Rongyos Gárda egyértelműen az általa elkövetett kegyetlenkedések megtestesítője volt.
Most, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Aradi Szervezete és az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete által a Nemzeti Összetartozás Napja (június 4.) keretében megtartott A Rongyos Gárda harcai. Trianon élő revíziója című előadásban egészen más megvilágításba kerültek az események. Az előadó fél mondatban ugyan utalt arra, hogy a „hírhedt fehér terrornak” kétségtelenül voltak ártatlan áldozatai a „vörös terror” utáni számonkérést követően, alapjában véve azonban azt emelte ki: a Rongyos Gárda érdeme, hogy Sopron és környéke a szégyenletes trianoni diktátum után megmaradt Magyarország kebelében.
Az est házigazdája, Borbély Zsolt Attila politológus színvonalas bevezetőjében arról szólt, hogy a Nemzeti Összetartozás Napja, június 4. (1920-ban ezen a napon hozták meg a Párizs melletti Trianonban a ma a Kárpát-medence nyolc országában élő magyarság által jól ismert, a nemzettest feldarabolását jelentő döntést) semmiképp sem ünnep, de meg kell emlékezni róla. A Horthy-korszak Magyarországának a szétszakított nemzet integrációja volt a célja, az azt követő kommunista rendszer igyekezett kitörülni a nemzet emlékezetéből a szétszakítást – a rendszerváltást követően Antall József volt az, aki „15 millió magyar miniszterelnökének” vallotta magát. Aztán következtek az ukrán, szlovák és román szerződések, a visszataszító mosoly-politika, majd az Orbán-kormány volt az, amelyik 2010-ben kiterjesztette a magyar állampolgárságot.
Fontos a pozitív példák felmutatása, amelyek egyike a soproni népszavazás – mondta az est házigazdája, átadva a mikrofont az est meghívottjának.
Balogh Gábor elmondta: 1918-ban nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország a háborút elveszítette, de az azt követő csúfos összeomlásra senki nem számított, arra pedig végleg nem, hogy a magyar elit egy része aktívan közreműködik majd az ország elveszejtésében. 1920 elejére végtelen szégyenérzet, tehetetlen düh hatalmasodott el a nemzeten, s a júniuis 4-én aláírt békediktátum szülte meg a Rongyos Gárdát, amelynek magja már a Tanácsköztársaság alatt létrejön. A Prónay Pál, Héjjas Iván, Francia Kis Mihály vezette önszerveződő (irreguláris) fegyveres csoport célja a tanácsköztársaság ideje alatt a kommunistákkal szembeni ellenállás, a trianoni békeszerződésben Magyarországtól elvett Sopron környéke megtartása volt, de más elfoglalt területeket is vissza akart szerezni Magyarország számára. Fellépésük vezetett az 1921. december 14–16. közötti soproni népszavazás megtartásához, és ahhoz, hogy ez a terület (a városon kívül nyolc falu) Magyarországé maradjon.
Az előadó – sok, a hallgatóság számára eddig ismeretlen – adatot felvonultatva ismertette az akkori idők történéseit, kiemelve és tényekkel bizonyítva, hogy a magyar kormány, amelynek kezét gúzsba kötötte a trianoni békeszerződés, elnézéssel (és azt titokban támogatva) kezelte a Rongyos Gárda ügyét. A trianoni „béke” (1920. június 4.) szentesítette Magyarország felosztását Románia, Csehszlovákia és Szerbia javára, az illető országok hadsereggel meg is szállták az „őket illető” országrészeket (bár az Erdélyt is megszálló román hadsereget csak Mosonmagyaróvárnál, az ország nyugati határán állították meg a franciák), de egyes magyar területekre az első világháborúban szövetséges (és vesztes!) Ausztria is bejelentette igényét. Ez fájt a magyaroknak a legjobban, ezt kívánta – végül sikerrel – megakadályozni a volt tisztekből, katonákból, gazdálkodókból megalakult (csúcsidőszakában is legfeljebb 1300-1500 fős), gyengén felfegyverzett Rongyos Gárda, amely azonban sikeresen felvette a harcot az Ausztriának ítélt (többségében valóban német anyanyelvű, de helyi, és inkább magyar identitású lakosságú) területekre bevonulni készülő osztrákokkal, kikényszerítve a népszavazást, amely Magyarország javára dőlt el.
Felvetődik ennek kapcsán a – történelmietlennek tűnő – kérdés: mi lett, lehetett volna, ha a Károlyi-kormány, 1919-ben, nem akadályozza meg az ellenállást az antant-hatalmakkal szemben?
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
Balogh Gábor budapesti történésznek, publicistának, a Hagyaték című tévéműsor szerkesztőjének a Jelen Házban kedden délután megtartott előadása közben nem tudtam elhessegetni a (számomra régóta egyértelmű) gondolatot, hogy milyen sokféleképpen lehet megközelíteni és értelmezni a történelmet. Amelynek ezúttal egy „kényes” epizódjáról volt szó, amelyet – úgy 30-40 évvel ezelőtt – a hivatalos magyar történetírás részben elhallgatott, de ha nem, teljesen negatívan állított be: a Rongyos Gárda egyértelműen az általa elkövetett kegyetlenkedések megtestesítője volt.
Most, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Aradi Szervezete és az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete által a Nemzeti Összetartozás Napja (június 4.) keretében megtartott A Rongyos Gárda harcai. Trianon élő revíziója című előadásban egészen más megvilágításba kerültek az események. Az előadó fél mondatban ugyan utalt arra, hogy a „hírhedt fehér terrornak” kétségtelenül voltak ártatlan áldozatai a „vörös terror” utáni számonkérést követően, alapjában véve azonban azt emelte ki: a Rongyos Gárda érdeme, hogy Sopron és környéke a szégyenletes trianoni diktátum után megmaradt Magyarország kebelében.
Az est házigazdája, Borbély Zsolt Attila politológus színvonalas bevezetőjében arról szólt, hogy a Nemzeti Összetartozás Napja, június 4. (1920-ban ezen a napon hozták meg a Párizs melletti Trianonban a ma a Kárpát-medence nyolc országában élő magyarság által jól ismert, a nemzettest feldarabolását jelentő döntést) semmiképp sem ünnep, de meg kell emlékezni róla. A Horthy-korszak Magyarországának a szétszakított nemzet integrációja volt a célja, az azt követő kommunista rendszer igyekezett kitörülni a nemzet emlékezetéből a szétszakítást – a rendszerváltást követően Antall József volt az, aki „15 millió magyar miniszterelnökének” vallotta magát. Aztán következtek az ukrán, szlovák és román szerződések, a visszataszító mosoly-politika, majd az Orbán-kormány volt az, amelyik 2010-ben kiterjesztette a magyar állampolgárságot.
Fontos a pozitív példák felmutatása, amelyek egyike a soproni népszavazás – mondta az est házigazdája, átadva a mikrofont az est meghívottjának.
Balogh Gábor elmondta: 1918-ban nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország a háborút elveszítette, de az azt követő csúfos összeomlásra senki nem számított, arra pedig végleg nem, hogy a magyar elit egy része aktívan közreműködik majd az ország elveszejtésében. 1920 elejére végtelen szégyenérzet, tehetetlen düh hatalmasodott el a nemzeten, s a júniuis 4-én aláírt békediktátum szülte meg a Rongyos Gárdát, amelynek magja már a Tanácsköztársaság alatt létrejön. A Prónay Pál, Héjjas Iván, Francia Kis Mihály vezette önszerveződő (irreguláris) fegyveres csoport célja a tanácsköztársaság ideje alatt a kommunistákkal szembeni ellenállás, a trianoni békeszerződésben Magyarországtól elvett Sopron környéke megtartása volt, de más elfoglalt területeket is vissza akart szerezni Magyarország számára. Fellépésük vezetett az 1921. december 14–16. közötti soproni népszavazás megtartásához, és ahhoz, hogy ez a terület (a városon kívül nyolc falu) Magyarországé maradjon.
Az előadó – sok, a hallgatóság számára eddig ismeretlen – adatot felvonultatva ismertette az akkori idők történéseit, kiemelve és tényekkel bizonyítva, hogy a magyar kormány, amelynek kezét gúzsba kötötte a trianoni békeszerződés, elnézéssel (és azt titokban támogatva) kezelte a Rongyos Gárda ügyét. A trianoni „béke” (1920. június 4.) szentesítette Magyarország felosztását Románia, Csehszlovákia és Szerbia javára, az illető országok hadsereggel meg is szállták az „őket illető” országrészeket (bár az Erdélyt is megszálló román hadsereget csak Mosonmagyaróvárnál, az ország nyugati határán állították meg a franciák), de egyes magyar területekre az első világháborúban szövetséges (és vesztes!) Ausztria is bejelentette igényét. Ez fájt a magyaroknak a legjobban, ezt kívánta – végül sikerrel – megakadályozni a volt tisztekből, katonákból, gazdálkodókból megalakult (csúcsidőszakában is legfeljebb 1300-1500 fős), gyengén felfegyverzett Rongyos Gárda, amely azonban sikeresen felvette a harcot az Ausztriának ítélt (többségében valóban német anyanyelvű, de helyi, és inkább magyar identitású lakosságú) területekre bevonulni készülő osztrákokkal, kikényszerítve a népszavazást, amely Magyarország javára dőlt el.
Felvetődik ennek kapcsán a – történelmietlennek tűnő – kérdés: mi lett, lehetett volna, ha a Károlyi-kormány, 1919-ben, nem akadályozza meg az ellenállást az antant-hatalmakkal szemben?
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2015. június 4.
„A népi műveltség megismerése a mai kultúra számára is fontos”
Kedden este került sor a már hetedik néptáncgálára a nagyszínház színpadán. A rendezvénynek az Ide lábam, ne tova! – A hetedik… címet adták, hiszen éppen hét évvel ezelőtt mutatták be legelőször a Csiky középiskolás diákjai a Sztankó Károly, jól ismert néprajzkutató, néptánc- és drámapedagógus által betanított szatmári táncot.
Idén a legkisebbektől a legnagyobbakig mindenki színpadra lépett: a nyitótáncot Szlávik Nóra és Bablina Norbert, valamint Gál Csilla és Sisa Richárd adták elő. A négy táncos közül három végzős volt (Richárd tizenegyedikes), és számukra ez volt az utolsó tánc, amit csikys diákként adtak elő. Sztankó Károly jelképes búcsúajándékkal engedte őket útjukra a nagybetűs életbe, azzal a reménnyel, hogy a néphagyományok továbbra is meghatározó szerepet töltenek be az életükben.
Rögtön utánuk az előkészítősök következtek, énekes-táncos gyermekjátékokkal, majd az I. A osztály dél-alföldi játékokat, az I. B osztály felvidéki gyermekjátékokat mutatott be. A két első osztály közösen eltáncolt egy dél-dunántúli ugróst is. Sisa Richárd, Kecskés Lóránd (8. oszt.) és Magyar István (7. oszt.) Karsai Zsigmond lőrincrévi pontozósát járták el, és a tánc közben egyfajta versenyt is láthattunk az előadók között.
A második osztályosok kalocsai lakodalmast táncoltak, majd nagyobbak és még nagyobbak, azaz általános és középiskolások vegyes csoportja mutatott be székely verbunkot, forgatóst és szöktetőst. Utánuk megint elemisek következtek, ezúttal a harmadik osztályosok, rábaközi táncokkal, dél-alföldi ugróssal valamint somogyi kanásztánccal, üvegessel és ugróssal.
Ezek után a közönség megtekinthette a legelső táncot, amit hét évvel ezelőtt eljártak a diákok: a szatmári táncokat a licisták és a kicsit kisebbek mutatták be. Utánuk a negyedik osztályosok jöttek kalocsaival, csárdással és marssal. De hogy ne csak a tánc kapjon szerepet a folklórbemutatón, Szabó Csilla tanárnő karvezetésével az iskolai kórus Kodály Zoltán gyűjtéséből énekelt népdalokat.
Az utolsó műsorszámban széki táncokat tekinthettünk meg a vegyes csoport előadásában, de még ezek előtt ünnepélyes pillanatnak lehettünk tanúi: Matekovits Mária, az EMKE Arad megyei elnöke és Khell Levente, az iskola vezetőtanácsának tagja átadta Sztankó Károlynak az EMKE országos kitüntetését az Arad megyében végzet munkájáért.
Az délután végeztével a szervezők még egyszer köszönetet nyilvánítottak (diákoknak, tanítóknak, iskolának, szülőknek és) mindenkinek, aki hozzájárult és támogatta a munkát.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
Kedden este került sor a már hetedik néptáncgálára a nagyszínház színpadán. A rendezvénynek az Ide lábam, ne tova! – A hetedik… címet adták, hiszen éppen hét évvel ezelőtt mutatták be legelőször a Csiky középiskolás diákjai a Sztankó Károly, jól ismert néprajzkutató, néptánc- és drámapedagógus által betanított szatmári táncot.
Idén a legkisebbektől a legnagyobbakig mindenki színpadra lépett: a nyitótáncot Szlávik Nóra és Bablina Norbert, valamint Gál Csilla és Sisa Richárd adták elő. A négy táncos közül három végzős volt (Richárd tizenegyedikes), és számukra ez volt az utolsó tánc, amit csikys diákként adtak elő. Sztankó Károly jelképes búcsúajándékkal engedte őket útjukra a nagybetűs életbe, azzal a reménnyel, hogy a néphagyományok továbbra is meghatározó szerepet töltenek be az életükben.
Rögtön utánuk az előkészítősök következtek, énekes-táncos gyermekjátékokkal, majd az I. A osztály dél-alföldi játékokat, az I. B osztály felvidéki gyermekjátékokat mutatott be. A két első osztály közösen eltáncolt egy dél-dunántúli ugróst is. Sisa Richárd, Kecskés Lóránd (8. oszt.) és Magyar István (7. oszt.) Karsai Zsigmond lőrincrévi pontozósát járták el, és a tánc közben egyfajta versenyt is láthattunk az előadók között.
A második osztályosok kalocsai lakodalmast táncoltak, majd nagyobbak és még nagyobbak, azaz általános és középiskolások vegyes csoportja mutatott be székely verbunkot, forgatóst és szöktetőst. Utánuk megint elemisek következtek, ezúttal a harmadik osztályosok, rábaközi táncokkal, dél-alföldi ugróssal valamint somogyi kanásztánccal, üvegessel és ugróssal.
Ezek után a közönség megtekinthette a legelső táncot, amit hét évvel ezelőtt eljártak a diákok: a szatmári táncokat a licisták és a kicsit kisebbek mutatták be. Utánuk a negyedik osztályosok jöttek kalocsaival, csárdással és marssal. De hogy ne csak a tánc kapjon szerepet a folklórbemutatón, Szabó Csilla tanárnő karvezetésével az iskolai kórus Kodály Zoltán gyűjtéséből énekelt népdalokat.
Az utolsó műsorszámban széki táncokat tekinthettünk meg a vegyes csoport előadásában, de még ezek előtt ünnepélyes pillanatnak lehettünk tanúi: Matekovits Mária, az EMKE Arad megyei elnöke és Khell Levente, az iskola vezetőtanácsának tagja átadta Sztankó Károlynak az EMKE országos kitüntetését az Arad megyében végzet munkájáért.
Az délután végeztével a szervezők még egyszer köszönetet nyilvánítottak (diákoknak, tanítóknak, iskolának, szülőknek és) mindenkinek, aki hozzájárult és támogatta a munkát.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2015. június 4.
Az összefogás nemzete
Különös szimbolikus jelentőséget kölcsönzött az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács negyedik együttes küldöttgyűlésének, hogy épp a nemzeti összetartozás napjának előestéjén zajlott. Az időzítés természetesen nem véletlen.
Két olyan civil érdekképviseleti testület közeledési törekvéseit jelzi, amelyek vezetői, tagjai nemcsak a kezdeti évek konkurenciális helyzetét látszanak immár véglegesen felülírni, hanem az erők egyesítésének eddig többnyire csak szóbeli dimenziójából a tényleges cselekvés tartományába is átlépnek.
Az erdélyi magyarság autonómiatörekvései két legőszintébbnek tűnő támogatójának összefogása egyértelműsíti: a mozgalom nem akar lemaradni a kisebbségi ügyekben egyre érzékelhetőbb módon átalakuló európai társadalmaktól.
A katalán, baszk, skót és más kisebbségi mozgalmak felerősödése ugyanis olyan hátszelet látszik biztosítani, amelynek áldásos hatásairól hiba lenne lemondani. Időben, hiszen kilencvenöt évvel Trianon után a kisebbségekkel leginkább „megvert" országok még egy végső offenzívát látszanak indítani a kisebbségek ellen a nyomasztó kérdés végső, de legalábbis visszafordíthatatlan benyomást keltő megoldására. A különböző nyelv- és állampolgársági törvények, az oktatási területeken tapasztalható művi akadályállítások, a szimbólumhasználati jogok formai eszközök révén való korlátozása mind-mind erre látszanak utalni.
Ilyenkor kell összerántani a sorokat, egységesíteni az üzeneteket, akár árnyékhatalmi struktúrák megfogalmazása révén bátorságot, elszántságot sugallani. Ez történt szerdán Marosvásárhelyen. És még valami, ami minden korábbinál reménykeltőbb fejleményeket ígér. Az EMNT és SZNT együttes ülésén végrehajtott szimbolikus zászlócsere a Székelyföld és Partium közötti versengés értelmes mederbe terelését vetíti elő, napjaink realitásainak megfelelő új identitások meghatározását.
A nemzeti összetartozás napja így válhat akár gyásznapból az értelem győzelmévé, hangsúlyos felhívást intézve a pragmatikus cselekedetekre is bőven feljogosított politikai pártok elodázhatatlan összefogására.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)
Különös szimbolikus jelentőséget kölcsönzött az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács negyedik együttes küldöttgyűlésének, hogy épp a nemzeti összetartozás napjának előestéjén zajlott. Az időzítés természetesen nem véletlen.
Két olyan civil érdekképviseleti testület közeledési törekvéseit jelzi, amelyek vezetői, tagjai nemcsak a kezdeti évek konkurenciális helyzetét látszanak immár véglegesen felülírni, hanem az erők egyesítésének eddig többnyire csak szóbeli dimenziójából a tényleges cselekvés tartományába is átlépnek.
Az erdélyi magyarság autonómiatörekvései két legőszintébbnek tűnő támogatójának összefogása egyértelműsíti: a mozgalom nem akar lemaradni a kisebbségi ügyekben egyre érzékelhetőbb módon átalakuló európai társadalmaktól.
A katalán, baszk, skót és más kisebbségi mozgalmak felerősödése ugyanis olyan hátszelet látszik biztosítani, amelynek áldásos hatásairól hiba lenne lemondani. Időben, hiszen kilencvenöt évvel Trianon után a kisebbségekkel leginkább „megvert" országok még egy végső offenzívát látszanak indítani a kisebbségek ellen a nyomasztó kérdés végső, de legalábbis visszafordíthatatlan benyomást keltő megoldására. A különböző nyelv- és állampolgársági törvények, az oktatási területeken tapasztalható művi akadályállítások, a szimbólumhasználati jogok formai eszközök révén való korlátozása mind-mind erre látszanak utalni.
Ilyenkor kell összerántani a sorokat, egységesíteni az üzeneteket, akár árnyékhatalmi struktúrák megfogalmazása révén bátorságot, elszántságot sugallani. Ez történt szerdán Marosvásárhelyen. És még valami, ami minden korábbinál reménykeltőbb fejleményeket ígér. Az EMNT és SZNT együttes ülésén végrehajtott szimbolikus zászlócsere a Székelyföld és Partium közötti versengés értelmes mederbe terelését vetíti elő, napjaink realitásainak megfelelő új identitások meghatározását.
A nemzeti összetartozás napja így válhat akár gyásznapból az értelem győzelmévé, hangsúlyos felhívást intézve a pragmatikus cselekedetekre is bőven feljogosított politikai pártok elodázhatatlan összefogására.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)
2015. június 4.
Lucian Boia: Igazság és igazságtalanság Versailles-ban
A békekonferenciát Párizsban nyitották meg, a békeszerződéseket viszont a francia főváros környékén írták alá: Versailles-ban Németországgal, Saint-Germainben Ausztriával, Neuilly-ben Bulgáriával, Trianonban Magyarországgal, és Sévres-ben az Oszmán Birodalommal (az annak széthullása után létrejött Törökország Lausanne-ban kötötte meg saját békéjét).
A békeszerződéseket kezdettől fogva vitatták, sokszor homlokegyenest különböző módon értékelték. A győztesek kedvezően ítélték meg őket, bár az ő táborukban is akadt frusztráció, hiszen egyesek többet akartak annál, amennyit végül kaphattak (az egész Rajna-halpartot a franciák, az egész Bánátot a románok, az adriai „birodalmat” az olaszok...). A legyőzöttek szemszögéből egy-egy béke egyszerűen diktátum volt, és következményeit tekintve elfogadhatatlan. A németek nem tudtak beletörődni a versailles-i békeszerződésbe, felháborodásuk egyenesen vezetett a második világháborúhoz. A nácik okozta katasztrófa után viszont Németország felelősséget vállalt még az első világháborúért is, lemondva minden további követelésről. Egyedüli tiltakozónak Magyarország maradt, amely Trianont máig égbekiáltó igazságtalanságnak tekinti. Lehet-e nemzeti előítéletek nélkül beszélni a „versailles-i rendszerről”? Nem könnyű, de érdemes megpróbálni, ha Európa történelmét másként akarjuk elmondani, mint a saját „igazságunkat” a többiek „igazságával” (illetve „igazságtalanságával”) szemben megfogalmazó nemzeti történelmek egyszerű csokraként. Egy dolgot mindjárt le kell szögezni: legyen ez a szerződéssorozat akár jó, akár rossz (vagy jó is meg rossz is) az eltérő nézőpontok függvényében, mégis ez a mai Európa keresztlevele.
A második világháború után, majd jóval később, a kommunista tömb összeomlását követően végbement területi változások nem módosították érdemlegesen a kontinens térképét az első világháborút lezáró rendezéshez képest. Sőt mi több, az első világháború nyomán kialakult nemzetállamok vagy utódaik azóta sokkal homogénebbek lettek, létezésük indokoltsága ma kevésbé vitatható, mint 1918-ban. Az akkor megszületett rend visszafordíthatatlan. Ez is átalakul majd, mert a történelem előre halad, újabb európai vívmányok felé, visszafelé nem mehet. Másképp megfogalmazva: a határok eltörlése, nem pedig azok megváltoztatása felé haladunk.
Teljesen felelőtlen még elképzelni is egy harmadik világháborút, amelynek célja a versailles-i „igazságtalanságok” helyrehozása lenne, úgy, ahogy korábban a második világháborúé volt.
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)
A békekonferenciát Párizsban nyitották meg, a békeszerződéseket viszont a francia főváros környékén írták alá: Versailles-ban Németországgal, Saint-Germainben Ausztriával, Neuilly-ben Bulgáriával, Trianonban Magyarországgal, és Sévres-ben az Oszmán Birodalommal (az annak széthullása után létrejött Törökország Lausanne-ban kötötte meg saját békéjét).
A békeszerződéseket kezdettől fogva vitatták, sokszor homlokegyenest különböző módon értékelték. A győztesek kedvezően ítélték meg őket, bár az ő táborukban is akadt frusztráció, hiszen egyesek többet akartak annál, amennyit végül kaphattak (az egész Rajna-halpartot a franciák, az egész Bánátot a románok, az adriai „birodalmat” az olaszok...). A legyőzöttek szemszögéből egy-egy béke egyszerűen diktátum volt, és következményeit tekintve elfogadhatatlan. A németek nem tudtak beletörődni a versailles-i békeszerződésbe, felháborodásuk egyenesen vezetett a második világháborúhoz. A nácik okozta katasztrófa után viszont Németország felelősséget vállalt még az első világháborúért is, lemondva minden további követelésről. Egyedüli tiltakozónak Magyarország maradt, amely Trianont máig égbekiáltó igazságtalanságnak tekinti. Lehet-e nemzeti előítéletek nélkül beszélni a „versailles-i rendszerről”? Nem könnyű, de érdemes megpróbálni, ha Európa történelmét másként akarjuk elmondani, mint a saját „igazságunkat” a többiek „igazságával” (illetve „igazságtalanságával”) szemben megfogalmazó nemzeti történelmek egyszerű csokraként. Egy dolgot mindjárt le kell szögezni: legyen ez a szerződéssorozat akár jó, akár rossz (vagy jó is meg rossz is) az eltérő nézőpontok függvényében, mégis ez a mai Európa keresztlevele.
A második világháború után, majd jóval később, a kommunista tömb összeomlását követően végbement területi változások nem módosították érdemlegesen a kontinens térképét az első világháborút lezáró rendezéshez képest. Sőt mi több, az első világháború nyomán kialakult nemzetállamok vagy utódaik azóta sokkal homogénebbek lettek, létezésük indokoltsága ma kevésbé vitatható, mint 1918-ban. Az akkor megszületett rend visszafordíthatatlan. Ez is átalakul majd, mert a történelem előre halad, újabb európai vívmányok felé, visszafelé nem mehet. Másképp megfogalmazva: a határok eltörlése, nem pedig azok megváltoztatása felé haladunk.
Teljesen felelőtlen még elképzelni is egy harmadik világháborút, amelynek célja a versailles-i „igazságtalanságok” helyrehozása lenne, úgy, ahogy korábban a második világháborúé volt.
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)
2015. június 4.
Megvenné a város a Gyógyszerészeti Múzeumot
A kolozsvári önkormányzat tegnapi ülésén a városi tanácsosok elfogadták azt a határozattervezetet, amely a Gyógyszerészeti Múzeumra vonatkozó elővásárlási jog igénybevételét nyilvánítja ki.
A nagy múltú Hintz-házat a németországi örökösök egymillió euróért bocsájtják áruba, és ebből a Kolozsvári Városi Tanács 224,24 négyzetmétert, a múzeum helyiségeit kívánja megvásárolni. A tárgyalások kezdeti szakaszban vannak. A TIFF-fesztivál kezdeményezésére a Méhes utcában egy ingatlanban az első romániai filmmúzeumot fogják berendezni. A tanácsosok aranydiplomával és ezer lejes díjjal jutalmazzák azokat a házaspárokat, akik megszakítás nélkül ötven évet töltöttek együtt. Emil Boc polgármester szerint ez az év a leginkább bővelkedik eredményekben, mert húsz uniós terv kivitelezése van folyamatban, miután további nyolcat már befejeztek. Ismertetése kiterjedt az utcakorszerűsítésekre: az Unió/Memorandumului utcát június 15-ig, a Király/Brătianu utcát június 25-ig fejezik be, a Mócok útját pedig június 15-e és november 30-a között, a Petőfi/A. Iancu utcát szeptemberben újítják fel. Az utcai tömegközlekedési jegyautomatákat (86-ot) ősszel fogják működésbe helyezni, de addig júliusban 7,4 km új kerékpárutat adnak át, majd beindulnak a biciklikölcsönző állomások is – ígérte az elöljáró. A sok vitát kiváltó Nádas-hidat június 15-ig fogják átadni a forgalomnak.
Ö.I.B:
Szabadság (Kolozsvár)
A kolozsvári önkormányzat tegnapi ülésén a városi tanácsosok elfogadták azt a határozattervezetet, amely a Gyógyszerészeti Múzeumra vonatkozó elővásárlási jog igénybevételét nyilvánítja ki.
A nagy múltú Hintz-házat a németországi örökösök egymillió euróért bocsájtják áruba, és ebből a Kolozsvári Városi Tanács 224,24 négyzetmétert, a múzeum helyiségeit kívánja megvásárolni. A tárgyalások kezdeti szakaszban vannak. A TIFF-fesztivál kezdeményezésére a Méhes utcában egy ingatlanban az első romániai filmmúzeumot fogják berendezni. A tanácsosok aranydiplomával és ezer lejes díjjal jutalmazzák azokat a házaspárokat, akik megszakítás nélkül ötven évet töltöttek együtt. Emil Boc polgármester szerint ez az év a leginkább bővelkedik eredményekben, mert húsz uniós terv kivitelezése van folyamatban, miután további nyolcat már befejeztek. Ismertetése kiterjedt az utcakorszerűsítésekre: az Unió/Memorandumului utcát június 15-ig, a Király/Brătianu utcát június 25-ig fejezik be, a Mócok útját pedig június 15-e és november 30-a között, a Petőfi/A. Iancu utcát szeptemberben újítják fel. Az utcai tömegközlekedési jegyautomatákat (86-ot) ősszel fogják működésbe helyezni, de addig júliusban 7,4 km új kerékpárutat adnak át, majd beindulnak a biciklikölcsönző állomások is – ígérte az elöljáró. A sok vitát kiváltó Nádas-hidat június 15-ig fogják átadni a forgalomnak.
Ö.I.B:
Szabadság (Kolozsvár)
2015. június 4.
Nem szabad felejteni!
1920. június 4-én, budapesti idő szerint 16 óra 32 perckor a Nagy-Trianon-kastélyban aláírták az I. világháborút lezáró békediktátumot. Ezzel pedig a történelmi Magyarország sorsa hosszú időre megpecsételődött, s kezdetét vette a nemzet máig tartó kálváriajárása. A néhány tollvonásban megtestesülő emberi gonoszság és bosszúvágy átkos következményeként ugyanis magyarok milliói váltak hazátlanná, anélkül, hogy a szülőföldjükről elmozdultak volna; üldözötté, anélkül, hogy valakinek vétettek volna; földönfutókká, koldusokká és szolgákká, anélkül, hogy ezt a sorsot érdemelték volna.
El lehet-e, el szabad-e felejteni azt a sok megaláztatást és igazságtalanságot, ami minket az elmúlt 95 év alatt ért? A feldúlt otthonokat, tönkretett családokat és elkobzott javakat? A meggyalázott nőket, a meg nem született csecsemőket, az elhurcolt férfiakat? El lehet-e, el szabad-e felejteni a kiagyalt pereket, igazságtalan ítéleteket és embertelen kitelepítéseket? Jogaink lábbal tiprását, kultúránk megvetését és nyelvünk betiltását? A kisajátított intézményeket, megszüntetett egyesületeket és bezárt iskolákat? El lehet-e, el szabad-e felejteni a tengernyi fájdalmat, mely nekünk osztályrészül jutott? A kettétört életeket, kilátástalan jelent és bizonytalan jövőt? A kivágott erdőket, parlagon heverő termőföldeket és szennyezett vizeket?
Nem lehet és nem is szabad! Emlékezni kell, és a világot is emlékeztetni a minket ért égbekiáltó igazságtalanságra, s szembenézni a kegyetlen ténnyel, hogy sötét erők már évezredek óta próbálnak a Föld színéről eltüntetni minket. Már IV. Lajos keleti frank király 907-ben kibocsátott rendelete a magyarok kiirtásáról szólt. És nem rajtuk múlott, hanem Árpád fejedelmen, hogy ez akkor nem sikerült. Éppen ezért nem szabad eltitkolni, hogy napjainkban is tizedelnek minket. Természetesen nem úgy, mint ahogy ezt eddig tették, hanem finomabb módszerekkel és vértelenül, a következmények azonban még az eddigieknél is súlyosabbak, hiszen 25 év alatt csupán Erdélyből eltűnt félmillió magyar!
Megállást kell hát parancsolni a minket pusztító pokoli hatalmaknak, úgy, ahogy ezt őseink tették, azonban ez most is csak akkor lehetséges, ha összefogunk, sokasodunk és gyarapodunk! Ha asszonyaink tele szülik a Kárpát-medencét magyar csecsemőkkel.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
1920. június 4-én, budapesti idő szerint 16 óra 32 perckor a Nagy-Trianon-kastélyban aláírták az I. világháborút lezáró békediktátumot. Ezzel pedig a történelmi Magyarország sorsa hosszú időre megpecsételődött, s kezdetét vette a nemzet máig tartó kálváriajárása. A néhány tollvonásban megtestesülő emberi gonoszság és bosszúvágy átkos következményeként ugyanis magyarok milliói váltak hazátlanná, anélkül, hogy a szülőföldjükről elmozdultak volna; üldözötté, anélkül, hogy valakinek vétettek volna; földönfutókká, koldusokká és szolgákká, anélkül, hogy ezt a sorsot érdemelték volna.
El lehet-e, el szabad-e felejteni azt a sok megaláztatást és igazságtalanságot, ami minket az elmúlt 95 év alatt ért? A feldúlt otthonokat, tönkretett családokat és elkobzott javakat? A meggyalázott nőket, a meg nem született csecsemőket, az elhurcolt férfiakat? El lehet-e, el szabad-e felejteni a kiagyalt pereket, igazságtalan ítéleteket és embertelen kitelepítéseket? Jogaink lábbal tiprását, kultúránk megvetését és nyelvünk betiltását? A kisajátított intézményeket, megszüntetett egyesületeket és bezárt iskolákat? El lehet-e, el szabad-e felejteni a tengernyi fájdalmat, mely nekünk osztályrészül jutott? A kettétört életeket, kilátástalan jelent és bizonytalan jövőt? A kivágott erdőket, parlagon heverő termőföldeket és szennyezett vizeket?
Nem lehet és nem is szabad! Emlékezni kell, és a világot is emlékeztetni a minket ért égbekiáltó igazságtalanságra, s szembenézni a kegyetlen ténnyel, hogy sötét erők már évezredek óta próbálnak a Föld színéről eltüntetni minket. Már IV. Lajos keleti frank király 907-ben kibocsátott rendelete a magyarok kiirtásáról szólt. És nem rajtuk múlott, hanem Árpád fejedelmen, hogy ez akkor nem sikerült. Éppen ezért nem szabad eltitkolni, hogy napjainkban is tizedelnek minket. Természetesen nem úgy, mint ahogy ezt eddig tették, hanem finomabb módszerekkel és vértelenül, a következmények azonban még az eddigieknél is súlyosabbak, hiszen 25 év alatt csupán Erdélyből eltűnt félmillió magyar!
Megállást kell hát parancsolni a minket pusztító pokoli hatalmaknak, úgy, ahogy ezt őseink tették, azonban ez most is csak akkor lehetséges, ha összefogunk, sokasodunk és gyarapodunk! Ha asszonyaink tele szülik a Kárpát-medencét magyar csecsemőkkel.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. június 4.
Magyari Lajos (1942–2015)
„Kit érdekelne Bocharában,
hogy székely–magyar vagyok?”
Az embernek fia, ki halandónak született, életében nem szabadulhat az élet törvényeitől. Azokat tartja be azzal is, hogy végső lélegzetével visszatér az anyagba.
Magyari Lajos költő jól kivehető nyomokat hagyott maga mögött, a fájdalom mellett. Székelyudvarhelyen született 1942-ben, ott végezte iskoláit. 1966-ban végezte a magyar nyelv és irodalom szakot a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Maros megyében, Héjjasfalván tanított két évet, 1968-tól, az új megyésítéstől a frissen alakult Megyei Tükör belső munkatársa. Első versei 1962-ben jelennek meg az Ifjúmunkásban, majd a romániai magyar sajtóban, Magyarországon, rendre. Első verseskötete, a Hétarcú ballada 1969-ben került az olvasók kezébe. Nemsokára megjelent a Csoma Sándor naplója című verse külön kis kötetben, ezt több ázsiai, európai nyelvre is lefordították Kádár László debreceni egyetemi tanár ügyködése mellett.
A versben szerepel egy helyen ez: „...ha majd megalkotjátok az energikus táj fogalmát...” A sokat próbált költő, Magyari ezzel a szerdai nappal – 2015. június 3. – végleg ötvöződött az energikus székely tájjal. Himnikus verseinek tucatjait írta szülőföldje bűvöletében. Ebben nem volt egyedüli, hiszen egy nemzetet, földrészt, szülőföldet csak az elkötelezett közösség tud halhatatlanná, s tán örökkévalóvá emelni lélekben, valós és érette való küzdelemben.
Az élet törvényei érvényesültek az Ő elmúlásával is. Pár nappal ezelőtt még fölcsúszott párnáiról, mintegy erőt véve a nagy törvényeken, hagyatkozott kéziratairól. És a Székely Hírmondó napilap egyik hasábjáról, melyen fél évtizede naponta jelentkezett. A felelősségtudat vagy a halálos ágy riadalmai adtak erőt ehhez – ki lehet megmondhatója ennek? Élők között senki. Ám ott van Magyari versei között a sugallat s az értelem, együtt a maradék nép s nemzet jövendőjéért viselt aggodalommal. Nyugodalma a mai nappal elkezdődött a Székely Hírmondó főmunkatársának.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
„Kit érdekelne Bocharában,
hogy székely–magyar vagyok?”
Az embernek fia, ki halandónak született, életében nem szabadulhat az élet törvényeitől. Azokat tartja be azzal is, hogy végső lélegzetével visszatér az anyagba.
Magyari Lajos költő jól kivehető nyomokat hagyott maga mögött, a fájdalom mellett. Székelyudvarhelyen született 1942-ben, ott végezte iskoláit. 1966-ban végezte a magyar nyelv és irodalom szakot a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Maros megyében, Héjjasfalván tanított két évet, 1968-tól, az új megyésítéstől a frissen alakult Megyei Tükör belső munkatársa. Első versei 1962-ben jelennek meg az Ifjúmunkásban, majd a romániai magyar sajtóban, Magyarországon, rendre. Első verseskötete, a Hétarcú ballada 1969-ben került az olvasók kezébe. Nemsokára megjelent a Csoma Sándor naplója című verse külön kis kötetben, ezt több ázsiai, európai nyelvre is lefordították Kádár László debreceni egyetemi tanár ügyködése mellett.
A versben szerepel egy helyen ez: „...ha majd megalkotjátok az energikus táj fogalmát...” A sokat próbált költő, Magyari ezzel a szerdai nappal – 2015. június 3. – végleg ötvöződött az energikus székely tájjal. Himnikus verseinek tucatjait írta szülőföldje bűvöletében. Ebben nem volt egyedüli, hiszen egy nemzetet, földrészt, szülőföldet csak az elkötelezett közösség tud halhatatlanná, s tán örökkévalóvá emelni lélekben, valós és érette való küzdelemben.
Az élet törvényei érvényesültek az Ő elmúlásával is. Pár nappal ezelőtt még fölcsúszott párnáiról, mintegy erőt véve a nagy törvényeken, hagyatkozott kéziratairól. És a Székely Hírmondó napilap egyik hasábjáról, melyen fél évtizede naponta jelentkezett. A felelősségtudat vagy a halálos ágy riadalmai adtak erőt ehhez – ki lehet megmondhatója ennek? Élők között senki. Ám ott van Magyari versei között a sugallat s az értelem, együtt a maradék nép s nemzet jövendőjéért viselt aggodalommal. Nyugodalma a mai nappal elkezdődött a Székely Hírmondó főmunkatársának.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. június 4.
MAGYARI LAJOSRA EMLÉKEZIK KEGYELETTEL AZ RMDSZ
„(…) Most a magam dolga minden,
nem hagyakozom, magamért nem remélek.
Ti se szerkesszetek belőlem
szakállas példabeszédet.”
A hazai magyar költészet eme gyöngyszeme, a Csoma Sándor naplójából című vers utolsó soraival búcsúzik az alkotás szerzőjétől, az öröklétbe távozott Magyari Lajos költőtől, műfordítótól, közírótól és közéleti személyiségtől a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Kegyelettel hajtunk fejet emléke, irodalmi munkássága, közéleti tevékenysége előtt, ugyanakkor – az utókornak címzett költői intésére – nem példabeszédben, hanem az ember egyediségéről szóló gondolatokkal szeretnénk emlékezni mindarra, amit közösségéért, a kultúráért, környezetének fejlődéséért tett.
A „Forrás-nemzedék” költője, Magyari Lajos 1942-ben született Székelyudvarhelyen, ahonnan magával hozta azt az értékrendet, amely a későbbiekben költészetében, világlátásában megannyiszor felsejlik. Magyartanári oklevelet 1966-ban a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen szerzett, majd két évig Héjjasfalván tanít. Ezt követően indul közírói pályája a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör belső munkatársaként, de verseit, publicisztikáját, tanulmányait már korábban is közli számtalan hazai irodalmi-közéleti kiadvány. 1979-ben a Marosvásárhelyi Írók Társaságának elismerését veheti át Kötések című verseskötetéért. A forradalom után megalakuló Háromszék napilap első főszerkesztője, 1992-től pedig politikai szerepet is vállal az RMDSZ háromszéki szenátoraként. Költészetének meghatározó hangja a szembesítés és önszembesítés, a közösség és az egyén felelősségének, világszemléletének mibenléte, helytállósága. Közíróként is ezek a kérdések foglalkoztatták, keményhangú bírálója és jövőbe tekintő elemzője volt környezete jelenségeinek, közössége viselt dolgainak. Négy önálló verseskötetet hagyott hátra, mindemellett pedig számtalan műfordítást, közéleti publicisztikát.
Az RMDSZ kegyelettel emlékezik rá, fejet hajt a romániai magyar közösség értékeit mindennél előbbre helyező irodalmi és közéleti munkássága előtt. Vigasztalódást gyászoló szeretteinek!
Emléke legyen áldott, nyugalma csendes!
KELEMEN HUNOR
szövetségi elnök
http://kms.mtva.hu/hir/
„(…) Most a magam dolga minden,
nem hagyakozom, magamért nem remélek.
Ti se szerkesszetek belőlem
szakállas példabeszédet.”
A hazai magyar költészet eme gyöngyszeme, a Csoma Sándor naplójából című vers utolsó soraival búcsúzik az alkotás szerzőjétől, az öröklétbe távozott Magyari Lajos költőtől, műfordítótól, közírótól és közéleti személyiségtől a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Kegyelettel hajtunk fejet emléke, irodalmi munkássága, közéleti tevékenysége előtt, ugyanakkor – az utókornak címzett költői intésére – nem példabeszédben, hanem az ember egyediségéről szóló gondolatokkal szeretnénk emlékezni mindarra, amit közösségéért, a kultúráért, környezetének fejlődéséért tett.
A „Forrás-nemzedék” költője, Magyari Lajos 1942-ben született Székelyudvarhelyen, ahonnan magával hozta azt az értékrendet, amely a későbbiekben költészetében, világlátásában megannyiszor felsejlik. Magyartanári oklevelet 1966-ban a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen szerzett, majd két évig Héjjasfalván tanít. Ezt követően indul közírói pályája a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör belső munkatársaként, de verseit, publicisztikáját, tanulmányait már korábban is közli számtalan hazai irodalmi-közéleti kiadvány. 1979-ben a Marosvásárhelyi Írók Társaságának elismerését veheti át Kötések című verseskötetéért. A forradalom után megalakuló Háromszék napilap első főszerkesztője, 1992-től pedig politikai szerepet is vállal az RMDSZ háromszéki szenátoraként. Költészetének meghatározó hangja a szembesítés és önszembesítés, a közösség és az egyén felelősségének, világszemléletének mibenléte, helytállósága. Közíróként is ezek a kérdések foglalkoztatták, keményhangú bírálója és jövőbe tekintő elemzője volt környezete jelenségeinek, közössége viselt dolgainak. Négy önálló verseskötetet hagyott hátra, mindemellett pedig számtalan műfordítást, közéleti publicisztikát.
Az RMDSZ kegyelettel emlékezik rá, fejet hajt a romániai magyar közösség értékeit mindennél előbbre helyező irodalmi és közéleti munkássága előtt. Vigasztalódást gyászoló szeretteinek!
Emléke legyen áldott, nyugalma csendes!
KELEMEN HUNOR
szövetségi elnök
http://kms.mtva.hu/hir/
2015. június 4.
Ma van a nemzeti összetartozás napja
A Magyar Országgyűlés 2010. május 31-én a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította az első világháborút lezáró trianoni békediktátum aláírásának napját, június 4-ét. Az erről szóló, 2010. évi XLV. törvény kimondta: "a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme". Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának összeállítása:
A béke feltételeit a magyarok részvétele nélkül határozták meg az 1919-20-as párizsi békekonferencián, amelyen a győztes nagyhatalmak Európa új rendjéről döntöttek. Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője csak 1920. január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot, dokumentumok és térképek segítségével mutatva be a népességföldrajzi helyzetet, történelmi és jogi érveket is hangoztatva - teljesen hatástalanul. A békefeltételeket 1920 májusában adták át a magyar delegációnak, amely ezeket elolvasva lemondott. A diktátumot ezután Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter 1920. június 4-én, délután látta el kézjegyével a versailles-i Nagy Trianon kastélyban, a tiltakozás gesztusaként Benárd állva. Az Osztrák-Magyar Monarchiával hadban álló 17 ország kötött békét ekkor hazánkkal, az Egyesült Államok kivételével (Woodrow Wilson amerikai elnök nem adta nevét ehhez a békéhez, az amerikai-magyar békeszerződést 1921. augusztus 29-én kötötték meg). Délelőtt 10 órakor - az aláírás vélelmezett időpontjában - a történelmi Magyarországon megkondultak a harangok, megszólaltak a gyárak szirénái, az iskolákban, hivatalokban gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbocra eresztették, tíz percre leállt a közlekedés, bezártak az üzletek.
A 14 részből, 364 cikkből és több függelékből álló szerződés első része a Nemzetek Szövetségének (Népszövetség) Egyezségokmányát tartalmazta, amely minden békeegyezményben helyet kapott. A békediktátum kimondta az ország függetlenségét, meghatározta határait, és megtiltotta, hogy a Népszövetség engedélye nélkül bárkivel államszövetségre lépjen. A magyar haderő létszámát 35 ezer főben maximálták, megtiltották az általános hadkötelezettséget és a nehézfegyverzet tartását, korlátozták a fegyvergyártást. Az országnak 1921. május 1-jétől 30 éven át jóvátételt kellett fizetnie az általa okozott háborús károkért (ennek összegét később határozták meg), zálogul lekötötték az állam minden vagyonát és bevételét. A nemzetközi kereskedelemben Magyarországnak meg kellett adnia a győztes hatalmak számára a legnagyobb kedvezményt. A békeszerződés betartását nemzetközi katonai ellenőrző bizottság felügyelte.
A szerződés kimondta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, ennek következményeként Magyarország (Horvátország nélküli) területét 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakosságát 18,2 millióról 7,6 millióra csökkentették. A Felvidék, a Kisalföld északi fele és a Kárpátalja Csehszlovákiához, Erdély, az Alföld keleti pereme és Kelet-Bánát Romániához, Horvátország, Bácska, Nyugat-Bánát, Zala megye nyugati pereme, a Muraköz és a baranyai háromszög a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, Nyugat-Magyarország egy sávja Ausztriához került, Lengyelország pedig északon Szepes és Árva megyéből kapott területeket. Végeredményben a magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát. A trianoni szerződés az etnikai állapotokat, az 1910-es népszámlálási adatokat sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság harmada került az új határokon túlra, fele összefüggő tömbben a határok mentén. A békeszerződés a kisebbségek jogaira vonatkozóan is tartalmazott előírásokat: ezek szerint az ország lakosait egyenlő jogok illetik meg nemzetiségi, faji, vallási hovatartozásuktól függetlenül, a törvény előtt egyenlő bánásmódban kell részesíteni őket és biztosítani kulturális, vallási életük zavartalanságát.
A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ratifikálta, és 1921. július 26-án, a XXXIII. törvénycikkel hirdette ki a békeszerződést. Az 1921. december 14-16-i népszavazás nyomán Sopron és környéke az ország része maradt, északon pedig Somoskő és környéke (kivéve a somoskőújfalui várat) 1923-ban tért vissza.
A trianoni döntés sokkolta a magyar társadalmat, a két világháború közötti években az ország meghatározó külpolitikai célja lett Trianon revíziója. Magyarország az első bécsi döntéssel 1938-ban visszakapta Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részét, 1939-ben Kárpátalját, 1940-ben a második bécsi döntés révén Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, Jugoszlávia 1941-es német megszállása után visszakerült a Délvidék is. A területgyarapodások nyomán Magyarország Trianonban megállapított területe csaknem kétszeresére nőtt, a Kárpát-medencében élő magyarság túlnyomó része ismét a határok közé került, ám ennek ára a háborúban való részvétel volt a náci Németország oldalán.
A második világháború után, 1947. február 10-én aláírt újabb párizsi béke lényegében a trianoni határokat állította vissza, semmisnek nyilvánítva a két világháború közötti területi változásokat, sőt Csehszlovákia megkapott még három Pozsony környéki falut a Duna jobb partján.
szatmar.ro
A Magyar Országgyűlés 2010. május 31-én a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította az első világháborút lezáró trianoni békediktátum aláírásának napját, június 4-ét. Az erről szóló, 2010. évi XLV. törvény kimondta: "a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme". Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának összeállítása:
A béke feltételeit a magyarok részvétele nélkül határozták meg az 1919-20-as párizsi békekonferencián, amelyen a győztes nagyhatalmak Európa új rendjéről döntöttek. Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője csak 1920. január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot, dokumentumok és térképek segítségével mutatva be a népességföldrajzi helyzetet, történelmi és jogi érveket is hangoztatva - teljesen hatástalanul. A békefeltételeket 1920 májusában adták át a magyar delegációnak, amely ezeket elolvasva lemondott. A diktátumot ezután Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter 1920. június 4-én, délután látta el kézjegyével a versailles-i Nagy Trianon kastélyban, a tiltakozás gesztusaként Benárd állva. Az Osztrák-Magyar Monarchiával hadban álló 17 ország kötött békét ekkor hazánkkal, az Egyesült Államok kivételével (Woodrow Wilson amerikai elnök nem adta nevét ehhez a békéhez, az amerikai-magyar békeszerződést 1921. augusztus 29-én kötötték meg). Délelőtt 10 órakor - az aláírás vélelmezett időpontjában - a történelmi Magyarországon megkondultak a harangok, megszólaltak a gyárak szirénái, az iskolákban, hivatalokban gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbocra eresztették, tíz percre leállt a közlekedés, bezártak az üzletek.
A 14 részből, 364 cikkből és több függelékből álló szerződés első része a Nemzetek Szövetségének (Népszövetség) Egyezségokmányát tartalmazta, amely minden békeegyezményben helyet kapott. A békediktátum kimondta az ország függetlenségét, meghatározta határait, és megtiltotta, hogy a Népszövetség engedélye nélkül bárkivel államszövetségre lépjen. A magyar haderő létszámát 35 ezer főben maximálták, megtiltották az általános hadkötelezettséget és a nehézfegyverzet tartását, korlátozták a fegyvergyártást. Az országnak 1921. május 1-jétől 30 éven át jóvátételt kellett fizetnie az általa okozott háborús károkért (ennek összegét később határozták meg), zálogul lekötötték az állam minden vagyonát és bevételét. A nemzetközi kereskedelemben Magyarországnak meg kellett adnia a győztes hatalmak számára a legnagyobb kedvezményt. A békeszerződés betartását nemzetközi katonai ellenőrző bizottság felügyelte.
A szerződés kimondta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, ennek következményeként Magyarország (Horvátország nélküli) területét 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakosságát 18,2 millióról 7,6 millióra csökkentették. A Felvidék, a Kisalföld északi fele és a Kárpátalja Csehszlovákiához, Erdély, az Alföld keleti pereme és Kelet-Bánát Romániához, Horvátország, Bácska, Nyugat-Bánát, Zala megye nyugati pereme, a Muraköz és a baranyai háromszög a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, Nyugat-Magyarország egy sávja Ausztriához került, Lengyelország pedig északon Szepes és Árva megyéből kapott területeket. Végeredményben a magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát. A trianoni szerződés az etnikai állapotokat, az 1910-es népszámlálási adatokat sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság harmada került az új határokon túlra, fele összefüggő tömbben a határok mentén. A békeszerződés a kisebbségek jogaira vonatkozóan is tartalmazott előírásokat: ezek szerint az ország lakosait egyenlő jogok illetik meg nemzetiségi, faji, vallási hovatartozásuktól függetlenül, a törvény előtt egyenlő bánásmódban kell részesíteni őket és biztosítani kulturális, vallási életük zavartalanságát.
A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ratifikálta, és 1921. július 26-án, a XXXIII. törvénycikkel hirdette ki a békeszerződést. Az 1921. december 14-16-i népszavazás nyomán Sopron és környéke az ország része maradt, északon pedig Somoskő és környéke (kivéve a somoskőújfalui várat) 1923-ban tért vissza.
A trianoni döntés sokkolta a magyar társadalmat, a két világháború közötti években az ország meghatározó külpolitikai célja lett Trianon revíziója. Magyarország az első bécsi döntéssel 1938-ban visszakapta Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részét, 1939-ben Kárpátalját, 1940-ben a második bécsi döntés révén Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, Jugoszlávia 1941-es német megszállása után visszakerült a Délvidék is. A területgyarapodások nyomán Magyarország Trianonban megállapított területe csaknem kétszeresére nőtt, a Kárpát-medencében élő magyarság túlnyomó része ismét a határok közé került, ám ennek ára a háborúban való részvétel volt a náci Németország oldalán.
A második világháború után, 1947. február 10-én aláírt újabb párizsi béke lényegében a trianoni határokat állította vissza, semmisnek nyilvánítva a két világháború közötti területi változásokat, sőt Csehszlovákia megkapott még három Pozsony környéki falut a Duna jobb partján.
szatmar.ro
2015. június 4.
Nemzeti összetartozás napja - Semjén: egy nemzet vagyunk
A nemzeti összetartozás napján mindenhol tartanak megemlékezéseket, ezáltal "mindenki tudatosítja magában, hogy egy nemzet vagyunk" - mondta Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős magyar miniszterelnök-helyettes az M1 aktuális csatorna Ma reggel című műsorában csütörtökön. Semjén Zsolt emlékeztetett: összefüggő törvénysorozat született az egyetemes magyarság megtartásáért. Három alapvető fontosságú törvényről van szó, a legfontosabb az alaptörvény, amely nem csak azt mondja ki, amit korábban, hogy Magyarország felelősséget érez a külhoni magyarságért, hanem azt, hogy felelősséget visel. Tehát alkotmányból következő kötelezettség támogatni a külhoni magyarokat - mondta. A másik alapvető fontosságú jogszabályként a miniszterelnök-helyettes a honosítási törvényt említette, amely - mint mondta - lehetővé teszi, hogy közjogilag is kapcsolódjanak Magyarországhoz azok a magyarok, akiket "a történelem viharai elszakítottak".
Szavai szerint a harmadik jogszabálynak, a nemzeti összetartozási törvénynek spirituális jelentősége van. Az államnak, miközben kulturális programokat, oktatási intézményeket támogat, elsősorban "katalizátornak" kell lennie. Kifejtette: az a cél, hogy minél több személyes szál szövődjön, és ezek mintegy hajszálgyökerekként átszőjék a Kárpát-medencét.
A nemzeti összetartozás napján látható, hogy ez a lehetséges válasz Trianonra: nemzetegyesítés az állampolgársággal, a külhoni magyarok támogatása, és az, hogy a magyar állam teljes súlyával kiálljon az autonómia mellett - mondta.
Semjén Zsolt azt mondta, a nemzeti összetartozási törvénynek és a kormány nemzetpolitikájának köszönhetően már teljes parlamenti és társadalmi konszenzus van a legfontosabb kérdésekben. Hangsúlyozta: pár évvel ezelőtt nem így volt. Egyetértés van abban, hogy jár az állampolgárság a külhoni magyaroknak, ebből következően a szavazati jog, és az autonómia - a tömbmagyarságnak területi, a szórványmagyarságnak kulturális autonómia - fejtette ki.
Ahhoz, hogy a magyarság megmaradjon, erős támogatási rendszert kialakítan. Felhívta a figyelmet arra, hogy ennyi pénzt még soha nem fordítottak a külhoni magyarságra, különösen az iskolarendszerre. Kitért a honosításra is, megemlítve, hogy eddig több mint 730 ezer állampolgársági kérelem érkezett, és 690 ezren le is tették az állampolgársági esküt.
A miniszterelnök-helyettes közölte: a kormány elkötelezett a szórvány megtartása iránt is (példaként említette a dél-erdélyi településeket), jelentős támogatásokat fordítanak például arra, hogy iskolabuszokkal eljuttassák a gyerekeket környező településekről a magyar oktatási intézményekbe.
Semjén Zsolt a Kossuth Rádió 180 perc című műsorában is beszélt a nemzeti összetartozás napja alkalmából. A többi között azt hangsúlyozta: Magyarországnak "nincs szüksége történelemhamisításra, mert a történelmünk olyan értékes, hogy önmagában megáll - ellentétben más országok történelemhamisításával".
maszo.ro
A nemzeti összetartozás napján mindenhol tartanak megemlékezéseket, ezáltal "mindenki tudatosítja magában, hogy egy nemzet vagyunk" - mondta Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős magyar miniszterelnök-helyettes az M1 aktuális csatorna Ma reggel című műsorában csütörtökön. Semjén Zsolt emlékeztetett: összefüggő törvénysorozat született az egyetemes magyarság megtartásáért. Három alapvető fontosságú törvényről van szó, a legfontosabb az alaptörvény, amely nem csak azt mondja ki, amit korábban, hogy Magyarország felelősséget érez a külhoni magyarságért, hanem azt, hogy felelősséget visel. Tehát alkotmányból következő kötelezettség támogatni a külhoni magyarokat - mondta. A másik alapvető fontosságú jogszabályként a miniszterelnök-helyettes a honosítási törvényt említette, amely - mint mondta - lehetővé teszi, hogy közjogilag is kapcsolódjanak Magyarországhoz azok a magyarok, akiket "a történelem viharai elszakítottak".
Szavai szerint a harmadik jogszabálynak, a nemzeti összetartozási törvénynek spirituális jelentősége van. Az államnak, miközben kulturális programokat, oktatási intézményeket támogat, elsősorban "katalizátornak" kell lennie. Kifejtette: az a cél, hogy minél több személyes szál szövődjön, és ezek mintegy hajszálgyökerekként átszőjék a Kárpát-medencét.
A nemzeti összetartozás napján látható, hogy ez a lehetséges válasz Trianonra: nemzetegyesítés az állampolgársággal, a külhoni magyarok támogatása, és az, hogy a magyar állam teljes súlyával kiálljon az autonómia mellett - mondta.
Semjén Zsolt azt mondta, a nemzeti összetartozási törvénynek és a kormány nemzetpolitikájának köszönhetően már teljes parlamenti és társadalmi konszenzus van a legfontosabb kérdésekben. Hangsúlyozta: pár évvel ezelőtt nem így volt. Egyetértés van abban, hogy jár az állampolgárság a külhoni magyaroknak, ebből következően a szavazati jog, és az autonómia - a tömbmagyarságnak területi, a szórványmagyarságnak kulturális autonómia - fejtette ki.
Ahhoz, hogy a magyarság megmaradjon, erős támogatási rendszert kialakítan. Felhívta a figyelmet arra, hogy ennyi pénzt még soha nem fordítottak a külhoni magyarságra, különösen az iskolarendszerre. Kitért a honosításra is, megemlítve, hogy eddig több mint 730 ezer állampolgársági kérelem érkezett, és 690 ezren le is tették az állampolgársági esküt.
A miniszterelnök-helyettes közölte: a kormány elkötelezett a szórvány megtartása iránt is (példaként említette a dél-erdélyi településeket), jelentős támogatásokat fordítanak például arra, hogy iskolabuszokkal eljuttassák a gyerekeket környező településekről a magyar oktatási intézményekbe.
Semjén Zsolt a Kossuth Rádió 180 perc című műsorában is beszélt a nemzeti összetartozás napja alkalmából. A többi között azt hangsúlyozta: Magyarországnak "nincs szüksége történelemhamisításra, mert a történelmünk olyan értékes, hogy önmagában megáll - ellentétben más országok történelemhamisításával".
maszo.ro
2015. június 4.
Jövőtől kötelező lehet Trianon-napot ünnepelni
Összedobtak egy erre vonatkozó tervezetet, amelynek indoklása szerint a Trianoni békeszerződés visszajuttatta Erdélyt az Anyaországhoz.
Nemzeti ünnepnappá nyilvánítaná a szenátorok jelentős része a trianoni békeszerződés megkötésének napját. Az erre vonatkozó törvénytervezetet a 171 tagú szenátusnak több mint a fele, 90 szenátor támogatja. A törvénytervezet indoklása úgy írja le a trianoni békeszerződést, mint a román nép számára kiemelt fontosságú jogi eszközt, egy olyan alapvető dokumentumot, amelyre ráépül a román-magyar kétoldalú kapcsolat.
„A trianoni békeszerződés nemcsak Erdélynek az Anyaországhoz, Romániához való visszatérését szentesítette, hanem az ezen a területen többségben élő románok politikai és állampolgári jogait is elismerte” -áll az indoklásban, amely szerint ennek a dokumentumnak a fontosságát az állampolgárokkal is tudatosítani kell. Annál is inkább, mert – amint azt az kezdeményező szenátorok állítják - „az utóbbi időszakban számos példa van a trianoni szerződés kapcsán „egy ferdített szemléletnek a közvéleményre való rákényszerítésére”. Ugyanakkor leszögezik, „a történelem újraírására tett bármiféle kísérlet, a revizionista álláspontok hangoztatása az Európai Unióban, manapság már nem elfogadható".
A kezdeményező szenátorok szerint a trianoni szerződés aláírása dátumának ünnepnappá való nyilvánításáról szóló törvénynek pedig elő kell írnia azt is, hogy – akárcsak a többi nemzeti ünnepen – a helyi és területi önkormányzatok kötelesek minden évben méltóképpen ünnepelni június 4-én, amikor mindenhová fel kell húzni a román zászlót.
A tervezetet a szenátus közigazgatási és területrendezési bizottsága már pozitívan véleményezte, a kormány részéről is kedvező visszajelzés érkezett. A szenátusnak elvben 45 nap állna a rendelkezésére, hogy a tervezetet megvitassa és szavazzon róla, ellenkező esetben hallgatólagos elfogadással átkerül a döntő ház szerepét betöltő képviselőházba. Mivel közeleg az ülésszak vége, a hallgatólagos elfogadás dátuma átcsúszik az őszi ülésszakra.
Markó Béla, az RMDSZ szenátusi frakciójának vezetője megkeresésünkre elmondta, a térségben a történelmet kétféleképpen lehet szemlélni, ki lehet emelni azt, ami közös vagy azt, ami elválaszt egymástól. Trianon, június 4. jelentése akkor is, és ma is szembeállította a két nemzetet, hiszen a magyaroknak veszteséget, a románoknak pedig hatalmas nyereséget jelentett a békeszerződés.
Markó elmondta, június 4. a magyarok emlékezetében gyász, a románoknak viszont ünnepre ad okot. Hozzátette, eddig csak a december 1-je számított ilyen napnak, most úgy tűnik, hogy ráerősítenének erre. „Nem hiszem, hogy járható út lenne az, ha azt kezdenénk ünnepelni, ki mikor győzte le a másikat” - mondta. Markó szerint van rá esély, hogy a tervezetet megszavazza a parlament, a szenátus lehet, hogy nem fogja ebben az ülésszakban napirendre tűzni, de elfogadhatja, már csak abból is kiindulva, hogy a szenátorok többsége kezdeményezte a tervezetet, közöttük Vasile Blaga és Călin Popescu Tăriceanu pártvezetők is.
Markó azt is elmondta, az RMDSZ megpróbál fellépni a tervezet ellen: figyelmeztetik a román pártokat, hogy ennek a tervezetnek a támogatásával megterhelik a közöttük és az RMDSZ közötti kapcsolatot, és ez visszaüthet akkor, amikor a szövetségre, mint koalíciós partnerre szükségük lesz.
A szenátor szerint elképzelhető, hogy Titus Corlățean volt külügyminiszter ezzel a tervezettel próbált valamiféle választ adni arra a magyarországi törvényre, amely június negyedikét a Nemzeti összetartozás napjának nyilvánította.
Kertész Melinda
Transindex.ro
Összedobtak egy erre vonatkozó tervezetet, amelynek indoklása szerint a Trianoni békeszerződés visszajuttatta Erdélyt az Anyaországhoz.
Nemzeti ünnepnappá nyilvánítaná a szenátorok jelentős része a trianoni békeszerződés megkötésének napját. Az erre vonatkozó törvénytervezetet a 171 tagú szenátusnak több mint a fele, 90 szenátor támogatja. A törvénytervezet indoklása úgy írja le a trianoni békeszerződést, mint a román nép számára kiemelt fontosságú jogi eszközt, egy olyan alapvető dokumentumot, amelyre ráépül a román-magyar kétoldalú kapcsolat.
„A trianoni békeszerződés nemcsak Erdélynek az Anyaországhoz, Romániához való visszatérését szentesítette, hanem az ezen a területen többségben élő románok politikai és állampolgári jogait is elismerte” -áll az indoklásban, amely szerint ennek a dokumentumnak a fontosságát az állampolgárokkal is tudatosítani kell. Annál is inkább, mert – amint azt az kezdeményező szenátorok állítják - „az utóbbi időszakban számos példa van a trianoni szerződés kapcsán „egy ferdített szemléletnek a közvéleményre való rákényszerítésére”. Ugyanakkor leszögezik, „a történelem újraírására tett bármiféle kísérlet, a revizionista álláspontok hangoztatása az Európai Unióban, manapság már nem elfogadható".
A kezdeményező szenátorok szerint a trianoni szerződés aláírása dátumának ünnepnappá való nyilvánításáról szóló törvénynek pedig elő kell írnia azt is, hogy – akárcsak a többi nemzeti ünnepen – a helyi és területi önkormányzatok kötelesek minden évben méltóképpen ünnepelni június 4-én, amikor mindenhová fel kell húzni a román zászlót.
A tervezetet a szenátus közigazgatási és területrendezési bizottsága már pozitívan véleményezte, a kormány részéről is kedvező visszajelzés érkezett. A szenátusnak elvben 45 nap állna a rendelkezésére, hogy a tervezetet megvitassa és szavazzon róla, ellenkező esetben hallgatólagos elfogadással átkerül a döntő ház szerepét betöltő képviselőházba. Mivel közeleg az ülésszak vége, a hallgatólagos elfogadás dátuma átcsúszik az őszi ülésszakra.
Markó Béla, az RMDSZ szenátusi frakciójának vezetője megkeresésünkre elmondta, a térségben a történelmet kétféleképpen lehet szemlélni, ki lehet emelni azt, ami közös vagy azt, ami elválaszt egymástól. Trianon, június 4. jelentése akkor is, és ma is szembeállította a két nemzetet, hiszen a magyaroknak veszteséget, a románoknak pedig hatalmas nyereséget jelentett a békeszerződés.
Markó elmondta, június 4. a magyarok emlékezetében gyász, a románoknak viszont ünnepre ad okot. Hozzátette, eddig csak a december 1-je számított ilyen napnak, most úgy tűnik, hogy ráerősítenének erre. „Nem hiszem, hogy járható út lenne az, ha azt kezdenénk ünnepelni, ki mikor győzte le a másikat” - mondta. Markó szerint van rá esély, hogy a tervezetet megszavazza a parlament, a szenátus lehet, hogy nem fogja ebben az ülésszakban napirendre tűzni, de elfogadhatja, már csak abból is kiindulva, hogy a szenátorok többsége kezdeményezte a tervezetet, közöttük Vasile Blaga és Călin Popescu Tăriceanu pártvezetők is.
Markó azt is elmondta, az RMDSZ megpróbál fellépni a tervezet ellen: figyelmeztetik a román pártokat, hogy ennek a tervezetnek a támogatásával megterhelik a közöttük és az RMDSZ közötti kapcsolatot, és ez visszaüthet akkor, amikor a szövetségre, mint koalíciós partnerre szükségük lesz.
A szenátor szerint elképzelhető, hogy Titus Corlățean volt külügyminiszter ezzel a tervezettel próbált valamiféle választ adni arra a magyarországi törvényre, amely június negyedikét a Nemzeti összetartozás napjának nyilvánította.
Kertész Melinda
Transindex.ro
2015. június 4.
Románul szólni és mondani
Nemcsak beszélt, időnként mondott is dolgokat Klaus Johannis az ARD német köztelevíziónak adott, igen széles körben ismertté vált közelmúltbeli interjújában. Például azt, hogy a legnagyobb létszámú erdélyi kisebbség léte számára lehetőség, korántsem problémaforrás. És mivel a magyarság által hozzáadott mindenféle érték országgazdagító, ebből kell hát kiindulni, meg kell hallgatni őket, megoldást kell találni a gondjaikra. S hogy az eddig hivatalos retorika híveinek se biztosítson különösebb támadási felületet, hozzátette: a magyarság elvárásainak nagy többségét a román állam teljesítette, lásd iskolák, parlamenti képviselet, egyéb hasonló, Európában igen ritka kiváltságok.
Már az államfő kisebbségügyi kampánymegszólalásai alapján leszámolhattunk azokkal a szélsőséges illúzóinkkal, amelyeket esetleg az elnök kisebbségi identitásából fakadó különleges empátiája iránt tápláltunk. Hogy a hazai magyarság közel 90 százaléka mégis rá adta voksát, azt a normalitás iránti vágy magyarázza, ami, ugyebár, nem etnikai indíttatású elvárás. E tekintetben talán nem is kellett csalódnunk, a korrupcióellenes harc például minden vadhajtása ellenére is a normalitás felé terelgeti a hazai társadalmat.
Ennek az igénynek kellene most megtestesülnie a szenátus elé terjesztett oktatási törvénytervezet ügyében is, amelynek esetleges elfogadása több lépéssel vetné vissza az ígéretes perspektívákat felvillantó folyamatot. Mindenekelőtt a román nyelv oktatásában, az államnyelv idegen nyelvként való tanítása ugyanis könnyebb elsajátítást feltételez, ami nagyságrendekkel javítana az eddigi elutasítási „rátán” is. Mert a román nyelv alapos ismeretének fontosságáról aligha érdemes vitát nyitni. Az új tervezet azonban a specifikus román oktatást csak az 1–4. osztályban engedné meg, utána jöhetne az archaikus Creangă, nyolcadik osztálytól a történelem és a földrajz román nyelvű tanítása, aminek gyászos és haszontalan voltáról nemzedékek tudnának érvelni.
Valahogy azonban nem tudunk szabadulni a képzettől, hogy a tervezet kirakatba helyezése leginkább újabb veszélyérzet keltését szolgálja. A döntésközeliség mindenek felettiségét hangsúlyozó RMDSZ számára remek kampánybelépő lenne egy hasonló veszély elhárítása, akárcsak a kovásznai szívkórház elrománosítása megakadályozásának bravúrja. Mi meg hálásak leszünk, hogy gyermekeinknek, unokáinknak ne népmesék román ajkúak számára is értelmezhetetlen regionalizmusain kelljen megtanulniuk az elemi kommunikációs paneleket. Hogy az országos tantárgyversenyen ne angolul kényszerüljön szót érteni a háromszéki és suceavai diák.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár
Nemcsak beszélt, időnként mondott is dolgokat Klaus Johannis az ARD német köztelevíziónak adott, igen széles körben ismertté vált közelmúltbeli interjújában. Például azt, hogy a legnagyobb létszámú erdélyi kisebbség léte számára lehetőség, korántsem problémaforrás. És mivel a magyarság által hozzáadott mindenféle érték országgazdagító, ebből kell hát kiindulni, meg kell hallgatni őket, megoldást kell találni a gondjaikra. S hogy az eddig hivatalos retorika híveinek se biztosítson különösebb támadási felületet, hozzátette: a magyarság elvárásainak nagy többségét a román állam teljesítette, lásd iskolák, parlamenti képviselet, egyéb hasonló, Európában igen ritka kiváltságok.
Már az államfő kisebbségügyi kampánymegszólalásai alapján leszámolhattunk azokkal a szélsőséges illúzóinkkal, amelyeket esetleg az elnök kisebbségi identitásából fakadó különleges empátiája iránt tápláltunk. Hogy a hazai magyarság közel 90 százaléka mégis rá adta voksát, azt a normalitás iránti vágy magyarázza, ami, ugyebár, nem etnikai indíttatású elvárás. E tekintetben talán nem is kellett csalódnunk, a korrupcióellenes harc például minden vadhajtása ellenére is a normalitás felé terelgeti a hazai társadalmat.
Ennek az igénynek kellene most megtestesülnie a szenátus elé terjesztett oktatási törvénytervezet ügyében is, amelynek esetleges elfogadása több lépéssel vetné vissza az ígéretes perspektívákat felvillantó folyamatot. Mindenekelőtt a román nyelv oktatásában, az államnyelv idegen nyelvként való tanítása ugyanis könnyebb elsajátítást feltételez, ami nagyságrendekkel javítana az eddigi elutasítási „rátán” is. Mert a román nyelv alapos ismeretének fontosságáról aligha érdemes vitát nyitni. Az új tervezet azonban a specifikus román oktatást csak az 1–4. osztályban engedné meg, utána jöhetne az archaikus Creangă, nyolcadik osztálytól a történelem és a földrajz román nyelvű tanítása, aminek gyászos és haszontalan voltáról nemzedékek tudnának érvelni.
Valahogy azonban nem tudunk szabadulni a képzettől, hogy a tervezet kirakatba helyezése leginkább újabb veszélyérzet keltését szolgálja. A döntésközeliség mindenek felettiségét hangsúlyozó RMDSZ számára remek kampánybelépő lenne egy hasonló veszély elhárítása, akárcsak a kovásznai szívkórház elrománosítása megakadályozásának bravúrja. Mi meg hálásak leszünk, hogy gyermekeinknek, unokáinknak ne népmesék román ajkúak számára is értelmezhetetlen regionalizmusain kelljen megtanulniuk az elemi kommunikációs paneleket. Hogy az országos tantárgyversenyen ne angolul kényszerüljön szót érteni a háromszéki és suceavai diák.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár
2015. június 4.
A visszaszerezhető Marosvásárhely
A 2016-os helyhatósági választáson induló magyar polgármesterjelöltet őszi előválasztáson választja ki a marosvásárhelyi magyarság. A három erdélyi magyar párt egyessége 15 éve tartó politikai fiaskó végére szeretne pontot tenni. Összeállításunkban a három jelöltet mutatjuk be.
A 2000-es helyhatósági választásokon a mai napig nem tisztázott körülmények között veszítette el a polgármesteri széket a marosvásárhelyi magyarság. Utoljára Fodor Imre személyében 1996–2000 között volt magyar elöljárója a hajdani székely fővárosnak, majd mintegy 170 szavazatos többséggel került pozícióba a román jelölt, Dorin Florea. Az RMDSZ vezérkara annak ellenére sem tartotta fontosnak megóvni az eredményt, illetve a szavazatok újraszámlálását kérni, hogy több szavazókörzetből érkeztek visszaélésről szóló hírek. Nem tudni hát, hogy a 2000-es választáson elcsalták-e a magyar szavazatokat, vagy a magyarság részarányának csökkenésével többségbe kerültek a román szavazatok.
1992-ben a 164 445 marosvásárhelyi lakos 51,4 százaléka volt magyar, tíz évvel később, 2002-re részarányuk 46,4 százalékra csökkent, a 2011-es népszámlálás adatai szerint a magyarság aránya 42,84 százalékra esett vissza a városban.
Az RMDSZ polgármesterjelöltjei 2000 óta három alkalommal maradtak alul a helyhatósági választásokon a több román párt színeiben is jelölt Dorin Florea polgármesterrel szemben. A legutóbbi, 2012-es megmérettetésen a Maros megyei RMDSZ keretében megszervezett előválasztáson Vass Levente orvos-politikus és Csegzi Sándor alpolgármester mérkőzött meg. Az RMDSZ országos csúcsvezetősége mégis úgy döntött, hogy a győztes Vass Levente helyett Frunda György szenátort indítja. Tulajdonképpen a 2008-as forgatókönyv ismétlődött meg, amikor Csegzi Sándor belső megmérettetésen körözte le Borbély László minisztert, Csegzit mégis visszalépésre kényszerítették. Egybehangzó vélemények szerint Borbély és Frunda csúfos veresége azzal magyarázható, hogy az RMDSZ csúcsvezetősége önkényesen változtatta meg a városi és a megyei szervezet polgármester-jelölési döntéseit.
Idén márciusban a három erdélyi magyar párt, az RMDSZ, az MPP és az EMNP helyi vezetői szándéknyilatkozatot írtak alá a közösen szervezendő előválasztásról, amire a pártok országos vezetői is rábólintottak. Az eredetileg május végére tervezett előválasztást közös megegyezéssel halasztották 2015. október 11-re. Az előválasztáson az a jelölt vehet részt, aki legalább 1350 aláírást gyűjt be, társadalmi támogatottságát egyházak vagy civil szervezetek ajánlásával is bizonyítja. Állandó marosvásárhelyi lakhellyel rendelkező, 18. életévüket betöltött, magyar nemzetiségű polgárok szavazhatnak, akik a választói névjegyzékbe regisztrálnak a www.elovalasztas.ro honlapon, a marosvásárhelyi magyar politikai szervezetek székházában az aláírásokat gyűjtő önkénteseknél vagy a marosvásárhelyi történelmi egyházaknál. Eddig mintegy 2500 személy regisztrált.
Az előválasztásra három polgármesterjelölt gyűjtött össze megfelelő számú támogató aláírást: Soós Zoltán az RMDSZ, Portik Vilmos, az EMNP jelöltje és Barabás Miklós független jelölt. Mindhármukat megkérdeztük az előkészületekről és a marosvásárhelyi polgármesteri szék visszaszerzésének esélyeiről.
Soós Zoltán: választási biztosíték az összefogás
– Az RMDSZ jelöltjeként hogyan tekint a marosvásárhelyi előválasztások mozgósító erejére? Vajon milyen mértékben sikerül legyőzni a marosvásárhelyi magyarságon eluralkodott apátiát?
– Az előválasztásnak egyik fő célja eleve az emberek mozgósítása volt. Az utóbbi másfél évtized marosvásárhelyi helyhatósági választásain éppen az apátia bizonyult a legnagyobb visszatartó erőnek, s ennek veszélye ma sem múlt el. Az előválasztás egyféle konkurenciaharcot indított el a pártok között, és ennek legfőbb hozadéka a mozgósítás lehet. El kell érnünk, hogy legalább öt-hatezer magyar, azaz a marosvásárhelyi választópolgárok legalább 10 százaléka regisztráljon, és szavazzon az előválasztáson.
– Mennyire áll fenn annak a veszélye, hogy elszabaduljanak az indulatok, az embereket pedig épp a sárdobálás tartsa távol a részvételtől?
– Jól kezelt politikai kultúrában ez a fajta megmérettetés nem jelenthet veszélyt. A néppártos jelölttel, Portik Vilmossal több éve dolgozom együtt a Vásárhelyi Forgatag szervezésében. Ez a közös munka adott bizalmat ahhoz, hogy megméretkezzünk személyeskedés, vádaskodás, kardcsörtetés nélkül. A közösségen belüli viszálykodást csitítanunk, csillapítanunk kell, ez most a legfontosabb teendő. Marosvásárhely számára nem pártpolitikai stratégiát, hanem nemzetstratégiát kell közösen kidolgoznunk. Ha meglesz a közös jelölt, mögéje nyugodt lélekkel sorakozhat fel majd mindenki. A felelős politikai alakulatok összefogása jelent erre garanciát. Nyilván, ez sem zárja ki az esetleges magyar független jelölt indulását, de ilyen előzmények után bármilyen partizánakció választási hitelessége megkérdőjeleződik.
– Az elmúlt évek marosvásárhelyi helyhatósági választásainak statisztikái azt mutatják, hogy az RMDSZ polgármesterjelöltjei a magyarság számarányához képest kevesebb szavazatot kaptak. A magyarok vagy nem mentek el szavazni, vagy a román polgármesterre szavaztak. Hogyan szeretnének ezen változtatni?
– Az RMDSZ klasszikus szavazóbázisa a középkorú, 40 év fölötti, illetve az idősebb nemzedék, akik átélték a kilencvenes marosvásárhelyi eseményeket. Ők még érzik az igazi tétet, hogy miért is folyik a harc. A fiatalabb generációkat nehéz megszólítani, nehéz a politika felé vonzani. Esetükben a félelem mint üzenet már nem működik. A határok légiesedésével ők már teljesen más világban élnek. Számunkra is ez a kérdés: sikerül-e olyan közös üzenetet találni, amellyel a fiatalokat is meg tudjuk szólítani. Ott van ugyanakkor a politikából teljesen kiábrándultak tábora, akik egyetlen jelölt mögé sem tudnak igazából felsorakozni. Sokféle közömbösség létezik tehát, és nekünk többféle réteget és több generációt kell más-más üzenettel megszólítanunk. Ezt az ellenfél, a mai román polgármester jól tudja. A rendelkezésére álló hatalmas erőforrásokkal folyamatosan felméréseket, közvélemény-kutatásokat rendel, amiből nagyon jól megismeri a magyar választópolgár közhangulatát.
– Magyar jelölt milyen mértékben lenne képes román szavazókat is megszólítani?
– Nem vitás, a román középréteg számára is fontos, hogy változás történjen a város életében. Sok román ember etnikai hovatartozástól függetlenül szívesen látna egy olyan fiatal, dinamikus polgármestert, aki kiragadhatná Marosvásárhelyt a középszerűségből, és végre megfelelő irányba terelné. Nekünk ezt a román réteget is meg kell szólítanunk.
– Ön a Hit Gyülekezetének tagja. Mit gondol, felekezeti hovatartozása milyen mértékben befolyásolhatja együttműködését a történelmi magyar egyházakkal?
– Marosvásárhely vallási térképe az egyik legszínesebb Romániában: nemcsak reformátusok, római katolikusok és unitáriusok élnek nagy számban a városban, hanem sok a neoprotestáns is. Tovább árnyalja a képet, hogy a román vallási térkép is sokat változott az elmúlt 15 évben. Az egyházi hovatartozásomnak nem kellene problémát jelentenie. Nehéz eldöntenem, hogy egyházi elköteleződésem milyen hatást gyakorolhat a választók szimpátiájára. A támogató aláírások gyűjtése idején megkértem a munkát végző önkénteseket, hogy számoljanak be erről is, ha ezt a témát feszegetik az emberek. Kiderült: a mintegy 1400 aláírónak legfeljebb az öt százaléka kérdezett rá egyházi hovatartozásomra, de ők sem utasították el az aláírást. Minimális, fél százalék alatti volt azok aránya, akik emiatt nem támogattak.
Soós Zoltán
Történész, 1974-ben született Marosvásárhelyen. 2006-tól a Maros Megyei Múzeum igazgatója, 2002 óta a marosvásárhelyi önkormányzat RMDSZ-es képviselője. Idén, a magyar kultúra napján Pro Cultura Hungarica-díjjal tüntették ki a térség szellemi és épített örökségének ápolásáért.
Portik Vilmos: le kell mondani a pártérdekekről
– Sokan és sokféleképpen vélekednek arról, miért veszett el 2000-ben a magyar polgármesteri szék, illetve azóta miért nem lehetett visszaszerezni. Ön tud erre racionális magyarázattal szolgálni?
– Kétezerben a vereségünk mintegy 170 szavazaton múlott. Ebben jócskán benne volt a mi ügyefogyottságunk is: egyrészt a mozgósításban voltak komoly hibák, másrészt nem számoltattuk újra a szavazatokat. Az akkori vereséget nem hoznám összefüggésbe a magyarság fogyásával, mert számarányunk enyhe apadása ezt nem indokolta. A következő másfél évtized viszont azt támasztja alá, hogy a magyar politikusok sem hittek már a visszaszerzés lehetőségében. Három évvel ezelőtt, RMDSZ-csúcsvezetők kolozsvári háttérbeszélgetésén hangzott el az az ominózus mondat, hogy „Marosvásárhelyt többé nem tudjuk visszaszerezni”. Ha egy magas rangú RMDSZ-vezető tesz ilyen egyértelmű kijelentést, hogyan viszonyuljon a kérdéshez egy helyi politikus? Az RMDSZ-kommunikációban az elmúlt években nagyon ritkán hangzott el az az álláspont, hogy Marosvásárhelyt vissza kell szereznünk. Ha ez nincs benne a magát legerősebb romániai magyar pártként definiáló RMDSZ közbeszédében, hogyan lehetne ennek az ellenkezőjéről meggyőzni a helyi magyarságot?
– Most mégis új kezdet előtt állunk. Az egymásnak feszülő erdélyi magyar pártok egyféle kegyelmi pillanatnak köszönhetően Marosvásárhelyen közös asztalhoz ültek és megegyeztek. Mekkora ennek a gesztusnak a mozgósító ereje?
– Romániai viszonylatban a marosvásárhelyi magyarság soraiban van a legnagyobb igény az összefogásra: közvélemény-kutatási adatok szerint az emberek több mint 90 százaléka igényli. Mindenki érzi és tudja, hogy egységesen támogatott, közös jelölt nélkül Marosvásárhelyen nem lesz magyar polgármester. A közösségi érdekek szempontjából az összefogáson alapuló előválasztás nagy pozitívum. Arra kell törekednünk, hogy ezt a marosvásárhelyi kezdeményezést ne rontsuk el. Látni kell azonban, hogy a marosvásárhelyi magyarok életében ma már olyan mérvű a politikától való elfordulás, hogy félő: még egy ilyen széles körű összefogás sem hozza meg a várt eredményt.
– Ön szerint mennyire őszinte az összefogás igénye a különböző pártok részéről? Lebonyolítható az előválasztás átlátható, tiszta módon?
– Ha pártpolitikai érdekeket veszünk szemügyre, a marosvásárhelyi pártszervezetek kezdeményezése nem mindenik párt csúcsvezetőségében jelent jó pontot. Módszertanilag nincs akadálya annak, hogy tiszta, tisztességes eszközökkel lebonyolított előválasztásunk legyen. Itt inkább az a kérdés, hogy a pártok országos vezetői milyen mélységben akarnak beleszólni az előválasztások menetébe, illetve az azt követő egyességekbe. Ha a pártok csúcsemberei hagyják, hogy a Maros megyei szervezetek bonyolítsák le a teendőket, akkor zökkenőmentesen alakul az előválasztás. Én igazából mást hiányolok. Azt, hogy nincs papíron rögzített megállapodás arról, hogy az előválasztás végkimenetelétől függetlenül a jövő évi helyhatósági választásokra Marosvásárhelyen választási szövetség jön létre. Sok ember legnagyobb félelme: az RMDSZ azt fogja erőszakolni, hogy az előválasztást nyert jelölt a tulipán színe alatt induljon, ami azonnal visszavetné a kezdeményezés sikerét. A pártérdekeknek való megfelelési kényszer azért sem volna szerencsés, mert nekünk az a dolgunk, hogy a politikától megcsömörlött 40–45 százaléknyi marosvásárhelyi magyart visszahozzuk a választási fülkékbe. Ez csak egy új egység megvalósításával lehetséges.
– Milyennek tartja ma a marosvásárhelyi magyar emberek lelkiállapotát?
– Félelem van ma a marosvásárhelyi magyar emberekben, nem mernek politikáról beszélni. Az utca emberét nem érdeklik a közügyek. Ebben az is közrejátszott, hogy a három magyar politikai alakulat nem ütött meg közös hangot. A fő okot mégis abban látom, hogy az elmúlt 15 évben a marosvásárhelyi magyar politikai elit olyan háttéralkukat kötött a végrehajtó hatalommal – Dorin Floreával és a hozzá tartozó politikai szereplőkkel –, amelyből a magyarságnak sem haszna, sem előnye nem származott. A támogatásunkért cserébe kapott apró helyi magyar eredményeket sem tudtuk igazából érvényesíteni. Egy példa: tíz évvel ezelőtt a Kossuth Lajos utca névhasználatát jóváhagyó önkormányzati döntést megtámadták a bíróságon, ahol mintegy tíz évig csűrték-csavarták az ügyet, mígnem végleges bírósági döntés tiltotta meg a névhasználatot. Ehhez képest a legutóbbi tanácsülésen újra engedélyezték más magyar utcanevek mellett a Kossuth Lajos névtábla kifüggesztését is, egyféle idegenforgalmi szempont szerint. Miközben a magyar közszereplők ezt sikerként könyvelik el, nem veszik észre, hogy valaki ismét megtámadja a bíróságon, és újra évekig eltart a román igazságszolgáltatás útvesztője, miközben az alkuért cserében a magyarok által megszavazott román kérések azonnal életbe lépnek.
– Győzelem esetén képes lenne-e átlépni a pártpolitikai falakon, igazi csapatot alkotni az RMDSZ-szel és a független jelölt embereivel?
– A marosvásárhelyi előválasztás számomra azt jelenti, hogy már most csapatot alkotok Barabás Miklóssal és az őt támogató civilekkel, valamint Soós Zoltánnal, akivel jól együtt tudunk dolgozni a Forgatagban. Közben a saját csapatom az a néppárti, EMNT-és társaság, amellyel a helyi közéletben tevékenykedem. Ezért sem értem, hogy a nemzeti összetartozás napján az RMDSZ és az MPP miért különcködik. Miért szerveznek külön eseményt, amiből a néppártot eleve kihagyják? Ha én szerezném meg a marosvásárhelyiek bizalmát, első dolgom volna véget vetni ennek a marosvásárhelyi vezetést jellemző haramiaságnak.
Portik Vilmos
Az EMNP Maros megyei elnöke, a Vásárhelyi Forgatag főszervezője. A Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem kommunikációs és közkapcsolatok szakán végzett 2006-ban. 1982-ben született Marosvásárhelyen.
Barabás Miklós: gyógyír a politikából kiábrándultak számára
– Mi késztette arra a Civil Elkötelezettségi Mozgalom, a CEMO tagjaként, hogy benevezzen az őszi magyar polgármesterjelölt-előválasztásokra?
– Elsősorban az a tapasztalat, amit a CEMO-ban szereztem a marosvásárhelyi kétnyelvű táblákért folytatott küzdelem során. Azt látom, hogy a helyi magyarság 25 év alatt fájdalmas gyorsasággal veszítette el pozícióit Marosvásárhelyen. Tömegek indultak el az asszimiláció útján. Számarányunkban alig kerültünk 50 százalék alá, máris kiszorultunk szinte mindenhonnan. Az elmúlt 15 évben gyors ütemben neveztek el iskolákat román személyiségekről, anélkül hogy ezt a magyarság megakadályozta volna. Csupán néhány iskola maradt a városban, amelynek nem román a neve. A CEMO például két éven át keményen küzdött azért, hogy az iskolánk megkaphassa a Bernády György nevet. A kétnyelvű utcanév-táblák napi harcába keveredve jöttem rá, hogy a magyarság ellenében beindított folyamatot csakis teljes paradigmaváltással lehet megakadályozni és leállítani. Új politikai-érdekvédelmi eszköztár bevetésére van szükség.
– Bár valamennyi magyar politikus valódi érdekvédelmet hirdet Erdélyben, valahogy ezt mégsem sikerül átültetni a valóságba. Ön mit tenne másként Marosvásárhelyen?
– Az én előnyöm az, hogy nem köt semmiféle politikai alku vagy egyezség. Nem nehezedik rám politikai párt nyomása. Az embereket már régen nem érdekli a politikusok folyamatos mutyizása, ezért elfordultak a politikától. Nemcsak az RMDSZ-t büntetik ezzel, hanem az összes magyar politikai pártot. Óriási a közélettel szembeni kiábrándultság, s ezt a negatív trendet csak egy civil szférából érkező ember tudná megállítani és visszafordítani. A CEMO áll mögöttem, a civilek támogatnak, együtt alakítjuk a stratégiát. Indulásom tehát civil akcióként fogható fel, még akkor is, ha a helyi adminisztrációba való belépést tűztük ki célként.
– A politikusok által dominált közéletben vajon mennyire lehet olyan átlátható előválasztást szervezni, amelyben független jelöltként egy civil is megtalálhatja számításait?
– Szerintem ma Marosvásárhelyen megszervezhető egy mindenki számára elfogadható előválasztás. Erre azért van lehetőség és egyben szükség is, mert a marosvásárhelyi magyarság óriásit csalódott az RMDSZ-ben. Az RMDSZ sok esetben a közössége ellen dolgozik. Bizonyossá vált, hogy az eddiginél sokkal konfrontatívabb politikát kell folytatnunk ahhoz, hogy visszaszerezzük Marosvásárhelyt. Ma épp emiatt van nagyobb esélye független jelöltnek bekerülni a rendszerbe. Szeretném
A 2016-os helyhatósági választáson induló magyar polgármesterjelöltet őszi előválasztáson választja ki a marosvásárhelyi magyarság. A három erdélyi magyar párt egyessége 15 éve tartó politikai fiaskó végére szeretne pontot tenni. Összeállításunkban a három jelöltet mutatjuk be.
A 2000-es helyhatósági választásokon a mai napig nem tisztázott körülmények között veszítette el a polgármesteri széket a marosvásárhelyi magyarság. Utoljára Fodor Imre személyében 1996–2000 között volt magyar elöljárója a hajdani székely fővárosnak, majd mintegy 170 szavazatos többséggel került pozícióba a román jelölt, Dorin Florea. Az RMDSZ vezérkara annak ellenére sem tartotta fontosnak megóvni az eredményt, illetve a szavazatok újraszámlálását kérni, hogy több szavazókörzetből érkeztek visszaélésről szóló hírek. Nem tudni hát, hogy a 2000-es választáson elcsalták-e a magyar szavazatokat, vagy a magyarság részarányának csökkenésével többségbe kerültek a román szavazatok.
1992-ben a 164 445 marosvásárhelyi lakos 51,4 százaléka volt magyar, tíz évvel később, 2002-re részarányuk 46,4 százalékra csökkent, a 2011-es népszámlálás adatai szerint a magyarság aránya 42,84 százalékra esett vissza a városban.
Az RMDSZ polgármesterjelöltjei 2000 óta három alkalommal maradtak alul a helyhatósági választásokon a több román párt színeiben is jelölt Dorin Florea polgármesterrel szemben. A legutóbbi, 2012-es megmérettetésen a Maros megyei RMDSZ keretében megszervezett előválasztáson Vass Levente orvos-politikus és Csegzi Sándor alpolgármester mérkőzött meg. Az RMDSZ országos csúcsvezetősége mégis úgy döntött, hogy a győztes Vass Levente helyett Frunda György szenátort indítja. Tulajdonképpen a 2008-as forgatókönyv ismétlődött meg, amikor Csegzi Sándor belső megmérettetésen körözte le Borbély László minisztert, Csegzit mégis visszalépésre kényszerítették. Egybehangzó vélemények szerint Borbély és Frunda csúfos veresége azzal magyarázható, hogy az RMDSZ csúcsvezetősége önkényesen változtatta meg a városi és a megyei szervezet polgármester-jelölési döntéseit.
Idén márciusban a három erdélyi magyar párt, az RMDSZ, az MPP és az EMNP helyi vezetői szándéknyilatkozatot írtak alá a közösen szervezendő előválasztásról, amire a pártok országos vezetői is rábólintottak. Az eredetileg május végére tervezett előválasztást közös megegyezéssel halasztották 2015. október 11-re. Az előválasztáson az a jelölt vehet részt, aki legalább 1350 aláírást gyűjt be, társadalmi támogatottságát egyházak vagy civil szervezetek ajánlásával is bizonyítja. Állandó marosvásárhelyi lakhellyel rendelkező, 18. életévüket betöltött, magyar nemzetiségű polgárok szavazhatnak, akik a választói névjegyzékbe regisztrálnak a www.elovalasztas.ro honlapon, a marosvásárhelyi magyar politikai szervezetek székházában az aláírásokat gyűjtő önkénteseknél vagy a marosvásárhelyi történelmi egyházaknál. Eddig mintegy 2500 személy regisztrált.
Az előválasztásra három polgármesterjelölt gyűjtött össze megfelelő számú támogató aláírást: Soós Zoltán az RMDSZ, Portik Vilmos, az EMNP jelöltje és Barabás Miklós független jelölt. Mindhármukat megkérdeztük az előkészületekről és a marosvásárhelyi polgármesteri szék visszaszerzésének esélyeiről.
Soós Zoltán: választási biztosíték az összefogás
– Az RMDSZ jelöltjeként hogyan tekint a marosvásárhelyi előválasztások mozgósító erejére? Vajon milyen mértékben sikerül legyőzni a marosvásárhelyi magyarságon eluralkodott apátiát?
– Az előválasztásnak egyik fő célja eleve az emberek mozgósítása volt. Az utóbbi másfél évtized marosvásárhelyi helyhatósági választásain éppen az apátia bizonyult a legnagyobb visszatartó erőnek, s ennek veszélye ma sem múlt el. Az előválasztás egyféle konkurenciaharcot indított el a pártok között, és ennek legfőbb hozadéka a mozgósítás lehet. El kell érnünk, hogy legalább öt-hatezer magyar, azaz a marosvásárhelyi választópolgárok legalább 10 százaléka regisztráljon, és szavazzon az előválasztáson.
– Mennyire áll fenn annak a veszélye, hogy elszabaduljanak az indulatok, az embereket pedig épp a sárdobálás tartsa távol a részvételtől?
– Jól kezelt politikai kultúrában ez a fajta megmérettetés nem jelenthet veszélyt. A néppártos jelölttel, Portik Vilmossal több éve dolgozom együtt a Vásárhelyi Forgatag szervezésében. Ez a közös munka adott bizalmat ahhoz, hogy megméretkezzünk személyeskedés, vádaskodás, kardcsörtetés nélkül. A közösségen belüli viszálykodást csitítanunk, csillapítanunk kell, ez most a legfontosabb teendő. Marosvásárhely számára nem pártpolitikai stratégiát, hanem nemzetstratégiát kell közösen kidolgoznunk. Ha meglesz a közös jelölt, mögéje nyugodt lélekkel sorakozhat fel majd mindenki. A felelős politikai alakulatok összefogása jelent erre garanciát. Nyilván, ez sem zárja ki az esetleges magyar független jelölt indulását, de ilyen előzmények után bármilyen partizánakció választási hitelessége megkérdőjeleződik.
– Az elmúlt évek marosvásárhelyi helyhatósági választásainak statisztikái azt mutatják, hogy az RMDSZ polgármesterjelöltjei a magyarság számarányához képest kevesebb szavazatot kaptak. A magyarok vagy nem mentek el szavazni, vagy a román polgármesterre szavaztak. Hogyan szeretnének ezen változtatni?
– Az RMDSZ klasszikus szavazóbázisa a középkorú, 40 év fölötti, illetve az idősebb nemzedék, akik átélték a kilencvenes marosvásárhelyi eseményeket. Ők még érzik az igazi tétet, hogy miért is folyik a harc. A fiatalabb generációkat nehéz megszólítani, nehéz a politika felé vonzani. Esetükben a félelem mint üzenet már nem működik. A határok légiesedésével ők már teljesen más világban élnek. Számunkra is ez a kérdés: sikerül-e olyan közös üzenetet találni, amellyel a fiatalokat is meg tudjuk szólítani. Ott van ugyanakkor a politikából teljesen kiábrándultak tábora, akik egyetlen jelölt mögé sem tudnak igazából felsorakozni. Sokféle közömbösség létezik tehát, és nekünk többféle réteget és több generációt kell más-más üzenettel megszólítanunk. Ezt az ellenfél, a mai román polgármester jól tudja. A rendelkezésére álló hatalmas erőforrásokkal folyamatosan felméréseket, közvélemény-kutatásokat rendel, amiből nagyon jól megismeri a magyar választópolgár közhangulatát.
– Magyar jelölt milyen mértékben lenne képes román szavazókat is megszólítani?
– Nem vitás, a román középréteg számára is fontos, hogy változás történjen a város életében. Sok román ember etnikai hovatartozástól függetlenül szívesen látna egy olyan fiatal, dinamikus polgármestert, aki kiragadhatná Marosvásárhelyt a középszerűségből, és végre megfelelő irányba terelné. Nekünk ezt a román réteget is meg kell szólítanunk.
– Ön a Hit Gyülekezetének tagja. Mit gondol, felekezeti hovatartozása milyen mértékben befolyásolhatja együttműködését a történelmi magyar egyházakkal?
– Marosvásárhely vallási térképe az egyik legszínesebb Romániában: nemcsak reformátusok, római katolikusok és unitáriusok élnek nagy számban a városban, hanem sok a neoprotestáns is. Tovább árnyalja a képet, hogy a román vallási térkép is sokat változott az elmúlt 15 évben. Az egyházi hovatartozásomnak nem kellene problémát jelentenie. Nehéz eldöntenem, hogy egyházi elköteleződésem milyen hatást gyakorolhat a választók szimpátiájára. A támogató aláírások gyűjtése idején megkértem a munkát végző önkénteseket, hogy számoljanak be erről is, ha ezt a témát feszegetik az emberek. Kiderült: a mintegy 1400 aláírónak legfeljebb az öt százaléka kérdezett rá egyházi hovatartozásomra, de ők sem utasították el az aláírást. Minimális, fél százalék alatti volt azok aránya, akik emiatt nem támogattak.
Soós Zoltán
Történész, 1974-ben született Marosvásárhelyen. 2006-tól a Maros Megyei Múzeum igazgatója, 2002 óta a marosvásárhelyi önkormányzat RMDSZ-es képviselője. Idén, a magyar kultúra napján Pro Cultura Hungarica-díjjal tüntették ki a térség szellemi és épített örökségének ápolásáért.
Portik Vilmos: le kell mondani a pártérdekekről
– Sokan és sokféleképpen vélekednek arról, miért veszett el 2000-ben a magyar polgármesteri szék, illetve azóta miért nem lehetett visszaszerezni. Ön tud erre racionális magyarázattal szolgálni?
– Kétezerben a vereségünk mintegy 170 szavazaton múlott. Ebben jócskán benne volt a mi ügyefogyottságunk is: egyrészt a mozgósításban voltak komoly hibák, másrészt nem számoltattuk újra a szavazatokat. Az akkori vereséget nem hoznám összefüggésbe a magyarság fogyásával, mert számarányunk enyhe apadása ezt nem indokolta. A következő másfél évtized viszont azt támasztja alá, hogy a magyar politikusok sem hittek már a visszaszerzés lehetőségében. Három évvel ezelőtt, RMDSZ-csúcsvezetők kolozsvári háttérbeszélgetésén hangzott el az az ominózus mondat, hogy „Marosvásárhelyt többé nem tudjuk visszaszerezni”. Ha egy magas rangú RMDSZ-vezető tesz ilyen egyértelmű kijelentést, hogyan viszonyuljon a kérdéshez egy helyi politikus? Az RMDSZ-kommunikációban az elmúlt években nagyon ritkán hangzott el az az álláspont, hogy Marosvásárhelyt vissza kell szereznünk. Ha ez nincs benne a magát legerősebb romániai magyar pártként definiáló RMDSZ közbeszédében, hogyan lehetne ennek az ellenkezőjéről meggyőzni a helyi magyarságot?
– Most mégis új kezdet előtt állunk. Az egymásnak feszülő erdélyi magyar pártok egyféle kegyelmi pillanatnak köszönhetően Marosvásárhelyen közös asztalhoz ültek és megegyeztek. Mekkora ennek a gesztusnak a mozgósító ereje?
– Romániai viszonylatban a marosvásárhelyi magyarság soraiban van a legnagyobb igény az összefogásra: közvélemény-kutatási adatok szerint az emberek több mint 90 százaléka igényli. Mindenki érzi és tudja, hogy egységesen támogatott, közös jelölt nélkül Marosvásárhelyen nem lesz magyar polgármester. A közösségi érdekek szempontjából az összefogáson alapuló előválasztás nagy pozitívum. Arra kell törekednünk, hogy ezt a marosvásárhelyi kezdeményezést ne rontsuk el. Látni kell azonban, hogy a marosvásárhelyi magyarok életében ma már olyan mérvű a politikától való elfordulás, hogy félő: még egy ilyen széles körű összefogás sem hozza meg a várt eredményt.
– Ön szerint mennyire őszinte az összefogás igénye a különböző pártok részéről? Lebonyolítható az előválasztás átlátható, tiszta módon?
– Ha pártpolitikai érdekeket veszünk szemügyre, a marosvásárhelyi pártszervezetek kezdeményezése nem mindenik párt csúcsvezetőségében jelent jó pontot. Módszertanilag nincs akadálya annak, hogy tiszta, tisztességes eszközökkel lebonyolított előválasztásunk legyen. Itt inkább az a kérdés, hogy a pártok országos vezetői milyen mélységben akarnak beleszólni az előválasztások menetébe, illetve az azt követő egyességekbe. Ha a pártok csúcsemberei hagyják, hogy a Maros megyei szervezetek bonyolítsák le a teendőket, akkor zökkenőmentesen alakul az előválasztás. Én igazából mást hiányolok. Azt, hogy nincs papíron rögzített megállapodás arról, hogy az előválasztás végkimenetelétől függetlenül a jövő évi helyhatósági választásokra Marosvásárhelyen választási szövetség jön létre. Sok ember legnagyobb félelme: az RMDSZ azt fogja erőszakolni, hogy az előválasztást nyert jelölt a tulipán színe alatt induljon, ami azonnal visszavetné a kezdeményezés sikerét. A pártérdekeknek való megfelelési kényszer azért sem volna szerencsés, mert nekünk az a dolgunk, hogy a politikától megcsömörlött 40–45 százaléknyi marosvásárhelyi magyart visszahozzuk a választási fülkékbe. Ez csak egy új egység megvalósításával lehetséges.
– Milyennek tartja ma a marosvásárhelyi magyar emberek lelkiállapotát?
– Félelem van ma a marosvásárhelyi magyar emberekben, nem mernek politikáról beszélni. Az utca emberét nem érdeklik a közügyek. Ebben az is közrejátszott, hogy a három magyar politikai alakulat nem ütött meg közös hangot. A fő okot mégis abban látom, hogy az elmúlt 15 évben a marosvásárhelyi magyar politikai elit olyan háttéralkukat kötött a végrehajtó hatalommal – Dorin Floreával és a hozzá tartozó politikai szereplőkkel –, amelyből a magyarságnak sem haszna, sem előnye nem származott. A támogatásunkért cserébe kapott apró helyi magyar eredményeket sem tudtuk igazából érvényesíteni. Egy példa: tíz évvel ezelőtt a Kossuth Lajos utca névhasználatát jóváhagyó önkormányzati döntést megtámadták a bíróságon, ahol mintegy tíz évig csűrték-csavarták az ügyet, mígnem végleges bírósági döntés tiltotta meg a névhasználatot. Ehhez képest a legutóbbi tanácsülésen újra engedélyezték más magyar utcanevek mellett a Kossuth Lajos névtábla kifüggesztését is, egyféle idegenforgalmi szempont szerint. Miközben a magyar közszereplők ezt sikerként könyvelik el, nem veszik észre, hogy valaki ismét megtámadja a bíróságon, és újra évekig eltart a román igazságszolgáltatás útvesztője, miközben az alkuért cserében a magyarok által megszavazott román kérések azonnal életbe lépnek.
– Győzelem esetén képes lenne-e átlépni a pártpolitikai falakon, igazi csapatot alkotni az RMDSZ-szel és a független jelölt embereivel?
– A marosvásárhelyi előválasztás számomra azt jelenti, hogy már most csapatot alkotok Barabás Miklóssal és az őt támogató civilekkel, valamint Soós Zoltánnal, akivel jól együtt tudunk dolgozni a Forgatagban. Közben a saját csapatom az a néppárti, EMNT-és társaság, amellyel a helyi közéletben tevékenykedem. Ezért sem értem, hogy a nemzeti összetartozás napján az RMDSZ és az MPP miért különcködik. Miért szerveznek külön eseményt, amiből a néppártot eleve kihagyják? Ha én szerezném meg a marosvásárhelyiek bizalmát, első dolgom volna véget vetni ennek a marosvásárhelyi vezetést jellemző haramiaságnak.
Portik Vilmos
Az EMNP Maros megyei elnöke, a Vásárhelyi Forgatag főszervezője. A Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem kommunikációs és közkapcsolatok szakán végzett 2006-ban. 1982-ben született Marosvásárhelyen.
Barabás Miklós: gyógyír a politikából kiábrándultak számára
– Mi késztette arra a Civil Elkötelezettségi Mozgalom, a CEMO tagjaként, hogy benevezzen az őszi magyar polgármesterjelölt-előválasztásokra?
– Elsősorban az a tapasztalat, amit a CEMO-ban szereztem a marosvásárhelyi kétnyelvű táblákért folytatott küzdelem során. Azt látom, hogy a helyi magyarság 25 év alatt fájdalmas gyorsasággal veszítette el pozícióit Marosvásárhelyen. Tömegek indultak el az asszimiláció útján. Számarányunkban alig kerültünk 50 százalék alá, máris kiszorultunk szinte mindenhonnan. Az elmúlt 15 évben gyors ütemben neveztek el iskolákat román személyiségekről, anélkül hogy ezt a magyarság megakadályozta volna. Csupán néhány iskola maradt a városban, amelynek nem román a neve. A CEMO például két éven át keményen küzdött azért, hogy az iskolánk megkaphassa a Bernády György nevet. A kétnyelvű utcanév-táblák napi harcába keveredve jöttem rá, hogy a magyarság ellenében beindított folyamatot csakis teljes paradigmaváltással lehet megakadályozni és leállítani. Új politikai-érdekvédelmi eszköztár bevetésére van szükség.
– Bár valamennyi magyar politikus valódi érdekvédelmet hirdet Erdélyben, valahogy ezt mégsem sikerül átültetni a valóságba. Ön mit tenne másként Marosvásárhelyen?
– Az én előnyöm az, hogy nem köt semmiféle politikai alku vagy egyezség. Nem nehezedik rám politikai párt nyomása. Az embereket már régen nem érdekli a politikusok folyamatos mutyizása, ezért elfordultak a politikától. Nemcsak az RMDSZ-t büntetik ezzel, hanem az összes magyar politikai pártot. Óriási a közélettel szembeni kiábrándultság, s ezt a negatív trendet csak egy civil szférából érkező ember tudná megállítani és visszafordítani. A CEMO áll mögöttem, a civilek támogatnak, együtt alakítjuk a stratégiát. Indulásom tehát civil akcióként fogható fel, még akkor is, ha a helyi adminisztrációba való belépést tűztük ki célként.
– A politikusok által dominált közéletben vajon mennyire lehet olyan átlátható előválasztást szervezni, amelyben független jelöltként egy civil is megtalálhatja számításait?
– Szerintem ma Marosvásárhelyen megszervezhető egy mindenki számára elfogadható előválasztás. Erre azért van lehetőség és egyben szükség is, mert a marosvásárhelyi magyarság óriásit csalódott az RMDSZ-ben. Az RMDSZ sok esetben a közössége ellen dolgozik. Bizonyossá vált, hogy az eddiginél sokkal konfrontatívabb politikát kell folytatnunk ahhoz, hogy visszaszerezzük Marosvásárhelyt. Ma épp emiatt van nagyobb esélye független jelöltnek bekerülni a rendszerbe. Szeretném