Átadták az idei Székelyföld-díjakat
A tizenhét éve alapított Székelyföld folyóirat díjait október 9-én, csütörtökön adták át Csíkszeredában a Székelyföld Galériában. A rangos díjban idén Borcsa János irodalomkritikus és Gáll Erwin régész részesült.
Házigazdaként Lövétei Lázár László, a Székelyföld kulturális havilap főszerkesztője köszöntötte a díjazottakat. Beszédében köszönetét fejezte ki a fenntartó Hargita Megye Tanácsának az általa nyújtott támogatásért.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke gratulált a díjazottaknak, hogy alkotásaik révén hozzájárulnak Székelyföld hírnevének öregbítéséhez. Megítélése szerint megyénk és egész Székelyföld egyik büszkesége ez a díj, térségünk egyik legrangosabb kulturális díja.
– Székelyföld kulturális autonómiájáról többet kellene beszélni, jó lenne, ha tudnánk olyan jövőképben gondolkodni, amely az itt született alkotókat itthon maradásra, hazatelepülésre, itt alkotásra ösztönzi – mondotta.
Szarka Gábor, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja a díjazottak mellett a szerkesztőségnek is gratulált az elmúlt években kifejtett munkáért.
– A Székelyföld folyóirat nagymértékben hozzájárul a magyar nyelv és kultúra ápolásához. Az egész magyar nemzet számára érték a Székelyföld és a Székelyföld-díj – fogalmazott a konzul.
Elsőként Fekete Vince laudálta Borcsa János irodalomkritikust, majd Molnár Vilmos méltatta Gáll Erwin régész munkásságát. A Székelyföld-díj mellett a hagyományokhoz híven további két díjat adtak át: a Székely Bicskarend Díjat Ágh István Kossuth-díjas költő, míg a Szabó Gyula-díjat Dimény- Haszmann Árpád költő érdemelte ki – olvasható a Hargita Megyei Tanács közleményében.
Népújság (Marosvásárhely)

Máglya – egy kamaszlány hangján
Megjelent Dragomán György új regénye
"Az ember azt gondolná, hogy nem változhat át 13 éves lánnyá, pedig olyan ijesztően mélyen merültem el benne, hogy úgy éreztem, ő valahogy mégis én vagyok" – mondta az MTI-nek Dragomán György, akinek a napokban megjelenő legújabb regénye, a Máglya, a 13 éves Emma hangján szólal meg.
Az irodalmi életbe A pusztítás könyvével 2002-ben berobbant fiatal író, akinek második regényét, A fehér királyt harminc nyelvre fordították le és szó van a megfilmesítéséről, a Máglyában is a múlttal való szembenézésre vállalkozik.
Dragomán György 15 évesen hagyta el Marosvásárhelyet a nyolcvanas évek végén, családja Magyarországon telepedett le. Mikor íróvá érett, műveiben utat tört magának a diktatúrában eltöltött gyerekkor és a kivándorlás traumatikus élménye. A Máglyát tavasszal fejezte be Finnországban, ahol ösztöndíjjal dolgozott néhány hónapig. "Ha összeadom az időt, amit a könyvvel töltöttem, nem olyan sok, négy év. Párhuzamosan írtam még egy regényt és két kötet novellát is" – mondta.
A szeptember 30-án a Magvető kiadónál megjelent regény, amelyet feleségének, Szabó T. Annának ajánlott, egy családi történetet helyez a diktatúrát átélők számára ismerős történelmi kontextusba. "Nagyon vigyáztam, hogy ne legyen túlírva, ne legyen túl szép. Kíméletlenül kellett bánni ezzel az anyaggal, hogy pontos legyen. Mert egy nagyon érzelmes történetet kellett a lehető legkíméletlenebb pontossággal elmesélni úgy, hogy mégse legyen kegyetlen. Halálosan nehéz volt írni, de most, hogy készen van, tényleg boldog vagyok ezzel a könyvvel."
Emma szülei halála után egyedül marad, intézetbe kerül. Egy nap megjelenik egy idős asszony, és azt mondja, hogy ő a nagymamája, akiről nem is tudott, és magával viszi. A lebilincselő történet fiktív térben, egy titkokkal terhes kisvárosban, egy diktatúra elsöprése után pár hónappal játszódik.
"Nem terveztem lányhangon írni, egyszerűen elkezdtem hallani a hangját. A fehér király főszereplőjét, a 12 éves fiút jobban ismerem, közelebb volt hozzám, inkább voltam én. Ez a lány meglepően más ember, egy idő után mégis annyira a bőrében voltam, hogy az már szinte skizofrén állapot" – mesélte az író.
Emma a szüleivel 12 évet élt a diktatúrában, de nem tanult meg hazudni. "Én mindig szabad emberekről írok. Amikor 'megismerkedtem' Emmával, azt gondoltam, hogy ő is az. Az előző két könyvemben az érdekelt, hogy a diktatúrában hogyan lehet szabadnak lenni. Most pedig az, hogy ez a szabadság hogyan működik. Mert egy dolog megélni a szabadságot, de eljön az a pillanat, amikor meg kell érteni az egészet, hogy mi történt, mi ebben hogyan vettünk részt. Ez a könyv pont erről az elnyújtott pillanatról szól."
A fehér király múlt időben játszódik, a Máglyában viszont Emma és a nagymama végig jelen időben szólal meg. "A narráció mindig a legnagyobb kérdés" – mondta erről az író. "A korábbi könyveimnél fontosabbá vált most az idő és a múlt, valamint az, hogy mire, hogyan és miért kell emlékezni."
Emma, aki számos titokkal szembesül, a nagymama varázslatos világát, "hétköznapi" mágiáit magától értetődő természetességgel fogadja be. Dragomán György alapélményeként mesélt arról, hogy gyerekként maga is sok időt töltött egyedül nagymamája kertjében. "Elhittem azokat a rituálékat, amiket kitaláltam magamnak. És amikor annak idején írni kezdtem, nem is gondoltam, hogy ezek elő fognak jönni. A pusztítás könyvében és A fehér királyban is előfordulnak mágikus elemek, itt meg egyszerűen azt vettem észre, hogy minden mozdulat, minden tárgy, a nagymamával való viszony minden pillanata valahogy több önmagánál. Természetesen működő része lett minden pillanatnak, hogy ez egy varázslatos könyv, hogy ezek a nők akár boszorkányok is lehetnének."
Miközben a mágia valamiféle védőernyőt borít nagymama és unoka fölé, a képélességű leírások kézzelfogható közelségbe hozzák világukat. "Erősen realista írónak képzelem magam abban a tekintetben, hogy pontosan látom a dolgokat. A fehér király narrátora kisebb gyerek, máshogy lát, a részletek nem fontosak számára. Emma kicsit hidegebb szemmel néz és pontosabban lát tárgyakat. Amilyen tisztán látom, hogyan néz ki egy vasaló, olyan tisztán látom, miként lehet azzal kivasalni egy rossz álmot egy lepedőből. Amit ő valóságosnak lát, én is annak látom. A fizikai tárgyak valósága szinte átmenet nélkül csúszik át egy metafizikai valóságba, ahol tényleg bármi megtörténhet, ahol lehet repülni, lehet embert csinálni sárból, ahol úgy változik a világ, ahogy erőnkkel akarjuk."
Emma "leckéről leckére" tud meg egyre többet magáról, a múltról, a hozzá közel állókról. Tanul a nagymamájától, de ez nem feltétlenül racionális folyamat. Dragomán György a Máglyát tartja a legkevésbé racionális könyvének. "A megvilágosodás pillanata nem arról szól, hogy racionálisan megértünk valamit, hanem arról, hogy részünkké válik az igazság. Ebben a könyvben az a tét, hogy ez megtörténhet-e?" – fogalmazott.
Felidézte, hogy írói látomásában Emma egy forgószél közepén áll: egyszerre lát mindent, próbál megérteni mindent és tud meg mindent. A könyv végén meg is történik, hogy hirtelen fölülről látjuk az egészet. "Ebben a pillanatban egyszerre értjük meg a múltat, a jelent és a jövőt, ez egy vad transzcendens pillanat, amihez a kamaszság ereje kell" – mondta, és magyarázatul hozzáfűzte, hogy olyan ez, mint amikor az ember szerelmes. "Mikor rájössz, hogy szerelmes vagy, minden a helyére kerül, addig nem érted, hogy mi történt veled, de aztán mindent megértesz. Ennek a pillantanak az élménye miatt írtam az egész könyvet."
Népújság (Marosvásárhely)

Lassan, de biztosan újul a magyar főgimnázium
Amint arról korábban már tájékoztattuk olvasóinkat, az aradi önkormányzat legutóbbi költségvetés-kiegészítésén a Csiky Gergely Főgimnáziumnak is kiutaltak egy bizonyos összeget különféle fejlesztési, korszerűsítési munkákra. A magyar tanácsosoknak sikerült kieszközölniük, hogy a magyar középiskolának is jusson valami, a munkálatokra 51 ezer lejt irányoztak elő, amiből, ha nem is mindent, de a hiányosságok egy részét sikerült pótolniuk. Péntek délelőtt Bognár Levente aradi alpolgármester (az RMDSZ megyei elnöke) Hadnagy Éva iskolaigazgató kíséretében szemügyre vette az épületen végzett felújításokat, mondhatni mérleget vontak, de arról is beszéltek, mire lenne még szükség az elkövetkezőkben.
Nagy megkönnyebbülés, hogy a városi büdzséből kiutalt támogatásból sikerült az iskolaépület Kálvin János utca, valamint az új épületszárny felöli homlokzatát lefesteni, illetve újakra cserélni a régi, több mint kilencvenéves ablakokat. Az új, barna nyílászárók színben és formában tökéletesen alkalmazkodnak az épület stílusához, és ami funkcionalitás szempontjából ennél talán még fontosabb, hogy hő- és hangszigetelésük messzemenően felülmúlja az elavult, elkorhadt régi ablakok paramétereit. Esős napokon ugyanis előfordult, hogy a régi ablakokon keresztül becsorgott a víz az osztálytermekbe, nem beszélve a forgalmas utcából beszűrődő zajokról. A homlokzat felújításával a csatornákat is kicserélték – magát a csatornázási hálózatot már tavaly sikerült korszerűsíteni szintén az alpolgármester közbenjárásával –, jövő tavasszal pedig reményeik szerint az épület hátsó részét is rendbe hozzák, illetve ott is kicserélik az ablakokat.    
Szintén a város pénzéből sikerült felújítani az emeleti informatikatermet, a diákok 30 új gépet „kaptak”, az internetes hálózat is kiépült, és hamarosan az iskola minden osztályából rá lehet majd csatlakozni. Négy osztályterem is új köntöst kapott, továbbá a tornaterem is megújult – a helyiségben állandó gondok voltak az elavult csatornázási rendszer okozta beázások miatt –, festettek, ablakokat cseréltek. Az év eleji fertőtlenítési munkákon kívül a bentlakásban is kifestették a termeket, hogy a diákok tiszta, megfelelő környezetben kezdhessék az új tanévet.
Hadnagy Éva elmondta, egy ilyen régi épületen mindig akad valami javítanivaló, így szinte mindennaposak a munkák.  Régi álmuk az iskolaudvar átrendezése, ugyanakkor szeretnék, ha a többi osztálytermet is felújíthatnák, beleértve az iskolai bútorzat kicserélését is. Megyei szinten az iskolákban általános probléma a kiegészítő személyzet hiánya, ezzel küszködik a Csiky is, ugyanakkor arra is gondolni kell, hogy az épület fűtési rendszere elavult, lassan újra lesz szükség.   
Bognár alpolgármester reméli, hogy, ha apró lépésekben is, de sikerül lassan minden problémát orvosolni ahhoz, hogy az épületben mind a diákok, mind pedig a pedagógusok megfelelő környezetben végezhessék tevékenységeiket.  
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Bemutatták Böszörményi Zoltán új verseskötetét
„Talán önmagamat kellene kitalálnom”
Böszörményi Zoltán legújabb verseskötetét mutatták be csütörtökön a Jelen Ház dísztermében, az Irodalmi Jelen és az Aradi Kölcsey Egyesület közös estjén.
A Kalligram Kiadó gondozásában megjelent Majorana a tér tenyerén címet viselő kötet hasábjain az olvasók újra találkozhatnak a szerző alteregójával, a titokzatos körülmények között eltűnt olasz fizikussal, Ettore Majoranával. Aki már olvasta a József Attila-díjas – bemutatásra már nem szoruló – szerző korábbi költeményeit, tudhatja, hogy gyakran az általa csodált és tisztelt olasz zseni bőrébe bújik, így próbálja saját énvilágát, gondolkodásmódját, vágyait és félelmeit az olvasók elé tárni.
A bemutatón Böszörményi költői életútját, szellemi tevékenységeinek állomásait (többek között emigrációs éveit) Jámbor Gyula összegezte, emlékeztetve az olvasókat, hogy a szerző immár 35 éve publikál, verseskötetei mellett több regényt is megjelentetett. Ez a tizedik verseskötete, az első, az Örvényszárnyon 1979-ben látott napvilágot.
A költő, aki a majd évszázaddal korábban élt Ettore Majorana figurájához nyúl, „tág teret kap, nagyszerű választás számára, hiszen a nevében, bőrébe bújva nagyon sok mindent elmondhat arról, amit a XXI. század elején érez” – mondta Jámbor.
A hat versciklusos, komoly filozófiai és kultúrtörténeti értékeket hordozó 58 költeményt magába foglaló kötet a költő gondolatvilágának, érzéseinek tükre. „Böszörményi Zoltán e kötetében az érett és bölcs, művelt férfiú, a világból némiképp kiábrándult, de a reményt mégsem végképp feladó költőként áll az olvasó elé”.
Böszörményi Zoltán bevallotta: úgy érzi, hogy a Majorana-ciklusnak, azaz a Majorana-verseknek ezzel a kötettel vége, valami mást, „talán önmagát kellene kitalálnia” az elkövetkezőkben.
A szerző verseiről hozzászólásában dr. Brauch Magda is véleményt mondott, szerinte nagy részük kiábrándultságot sugall, utalva itt például a Majorana létüres tere c. költeményre („Míg létüres térben kószál a lélek, / vajmi életet kell még hozzá élned”), melyet olvasván az embernek az az érzése támadhat, hogy a költő az előtte álló élet értelmét keresi.    
„Új kötetében Böszörményi Zoltán Majoranát, a nyomtalanul eltűnt atomfizikust jeleníti meg. Az ő nevében kutat költészete a ’hiányzó rész’ után. A Majorana a tér tenyerén ciklusai e keresés állomásait és metódusait írják le, az önvizsgálattól, a magában-magát-kereséstől a formák, a megragadható összefüggések analízisén át a még lakható mikrovilágok felé. Rezdülések, fénytörések, pillanatrajzok: az érzéki tapasztalás összekapcsolása az érteni akarással, egymásba hullámzó romantikus és racionális mentalitás. Reflexív költészet. Visszatükröz mindent, ami felé fordul. Elmélkedik, megszólít, felidéz, vitat: jelen van a kultúra szüntelenül táguló egészében, mindennapokban, történelemben, természet és ember alkotta terekben” – írja Mányoki Endre a kötet ajánlójában.
A könyvhöz egy DVD is jár, mely a Katedrális az örök télnek c. kötetének verseit tartalmazza. A verseket maga a szerző adja elő.
A könyvbemutató záróakkordjaként a szerző dedikált, majd a vendégeket baráti beszélgetésre, koccintásra invitálták.        
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Népveszteség és népvándorlás
A 20. század elején a trianoni határok létrejöttén kívül a belső migrációk is nagyban befolyásolták a társadalom átalakulását Magyarországon – mondte el szerda-esti előadásában Romsics Ignác professzor, aki az RMDSZ által létrehozott Szacsvay Akadémia keretében a két világháborúhoz kötődő területváltozások nyomán kialakult népvándorlásokról értekezett.
Mint elmondta, a békediktátumot követően az ország rengeteg lakost vesztett, de ugyanakkor sokan be is vándoroltak. Első ízben 400 ezer magyar érkezett a trianoni Magyarországra, s közülük a legtöbben (mintegy 200 ezren) Erdély különböző részeiről vándoroltak be. Évekbe telt, amíg az ország be tudta fogadni ezt a hatalmas tömeget, és ez idő alatt sokan vagonokban éltek családjukkal a mai ember számára elképzelhetetlen körülmények között. Nemcsak a lakhatásukat, de még az étkeztetésüket is alig tudta biztosítani a kormány, ami rengeteg feszültséget és frusztrációt szült. A menekülttáborok ennek következtében szélsőséges jobboldali és nacionalista mozgalmak melegágyaivá váltak.
A trianoni határokkal Magyarország lakossága azelőtt sosem látott mértékben homogenizálódott (a mintegy 9 milliós lakosság 92,1%-a magyar nemzetiségű volt) és vallásilag is egyszerűsödött – magyarázta az előadó. Mint hozzátette, ez a fajta átalakulás kifejezetten a vesztes államokra volt jellemző. Romsics Ignác beszélt még a két világháború között megalkotott revíziós tervezetekről, valamint azokról a nagyhatalmi feltételekről, amelyek végül lehetővé tették a határmódosítást.
Az előadó ugyanakkor számba vette azt a veszteséget, amelyet a II. világháborús részvétel okozott Magyarországon. A hatalmas tőkeveszteségen felül több mint kilencszázezer áldozatot követeltek a harcok – ebből 500 ezer civil halott és 360 ezer a meghalt, megsebesült vagy hadifogságba esett honvédek száma. Ezen felül további mintegy félmillió magyar illetőségű zsidó esett a gázkamrák, a munkaszolgálat és a nyilas vérengzés áldozatául.
Sz. G. T.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

MAGYAR HANGOK – Kis közösségek nagy kihívásai
Kelemen Hunort a kolozsvári magyarok kérdezték
Nem igaz, hogy a magyarság számára nincs tétje az államelnökválasztásnak – jó alkalom ez arra, hogy bemutassuk, milyen Romániát akarunk, ebben milyen helyet képzelünk el az erdélyi magyaroknak, és hogy ez nem sérti a románság érdekeit – hangzott el azon a csütörtök esti pódiumbeszélgetésen, amelyen Kelemen Hunor szövetségi elnök, Nagy Endre moderátor, az Erdély FM műsorvezetője, Horváth Anna alpolgármester és Tibori Szabó Zoltán újságíró, a Minerva Kulturális Egyesület elnöke vett részt. 
 Székelyföldön lesz autonómia, de velünk itt, Kolozsváron mi lesz? – fogalmazta meg a vegyes környezetben élő magyarok kérdését Tibori Szabó Zoltán újságíró Kelemen Hunornak azon a pódiumbeszélgetésen, amelyen a szövetségi elnök államelnökjelöltjeként vett részt október 9-én, szombaton. „Nem árt felemlegetnünk, hogy az RMDSZ intézményépítéssel, a nyelvi jogok igénylésével, a kisebbségek jogállására vonatkozó törvénytervezettel, és nem a regionális autonómiával kezdte a magyarság jogköveteléseit 2006-ban. Az erre vonatkozó törvénytervezet vitáját azért rekesztettük be a képviselőházban, mert a román pártok megpróbálták kivenni belőle azt a fejezetet, amely a kulturális autonómia működését szabályozza, és úgy próbáltak volna megszavazni egy, a kisebbségekre vonatkozó törvényt. Ezt mi nem engedhettük meg, mert a kulturális autonómia nélkül nem tudtuk elfogadni ezt a törvénytervezetet” – válaszolta a feltett kérdésre a szövetségi elnök a Kolozsvári magyar hangok című eseményen, amelyben Tibori Szabó Zoltán újságíró mellett Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere volt a beszélgetőpartnere.
A támadásokra a politikus puhul, mint a hús, vagy keményedik, mint az acél – mondta Kelemen Hunor, aki bevallása szerint nehezen viseli, amikor olyan jelzőkkel illetik, mint hazaáruló vagy terrorista. A közönségből érkező kérdésre a szövetségi elnök elárulta, „önvédelemből” nem néz tévét, és rendszerint csak azt olvassa, amit munkatársai elé tesznek.
Szabadság (Kolozsvár)

Most nem titokban tárgyalnak
Februárban Brassópojánán lesz az új Neptun
Viharfelhők gyülekeznek a romániai magyar politikai életben az amerikai közvetítéssel zajló román–magyar párbeszéd kapcsán – derül ki a Krónika riportjából. Borbély László, mint régi neptunos, védi a mundér becsületét, mások óvnak a rossz kompromisszumtól. Márpedig a témával foglalkozni kell, ugyanis februárban újra összeülnek az érintettek a Project of Ethnic Relations (PER) égisze alatt.
Mint arról beszámoltunk, az amerikai PER nevű amerikai jogvédő szervezet 2005-ben visszavonult igazgatója, Allen Kassof egy hétfői sepsiszentgyörgyi fórumon elmondta, a PER felkérést kapott, hogy közvetítői szerepet vállaljon ebben a párbeszédben, akárcsak 1993-ban. Kassof azt is elmondta, a hétvégén Brassópojánán már negyedik alkalommal találkoztak a román politikai pártok és az RMDSZ képviselői, a következő forduló februárban történhet meg. 
Borbély: bárhol, bármikor
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke a Krónika érdeklődésére elmondta, szerinte a magyar-román párbeszédnek bármikor helye van, függetlenül attól, hogy amerikai vagy európai szervezet próbál közvetíteni a felek között. „Minden olyan kezdeményezésnek örülünk, amely a párbeszédről szól. Ez hasznos alkalom elmagyarázni szemtől szemben a román félnek, mit is akarunk mi az autonómiatervezetünkkel. De beszélhetünk a magyar nyelv regionális nyelvként való elfogadásáról is. Elvégre a román is regionális nyelv volt Ukrajna egy részében, amikor meg ezt az ukrán parlament eltörölte, nagy felháborodást keltett Romániában is” – mutatott rá Borbély.
MPP: tudjunk róla mi is!
A tárgyaláson a Magyar Polgári Párt (MPP) is részt szeretne venni – jelentette ki a Krónikának Biró Zsolt. A párt elnöke viszont aggályainak is hangot adott a párbeszéd kereteivel kapcsolatban: „ha egyáltalán lesz ilyen találkozó, arról nekünk is kell tudnunk, nem úgy, mint az 1993-ban Neptunon szervezett PER-találkozóról, ami miatt már most is sokan farkast kiáltanak” – fogalmazott Biró, utalva arra, hogy a tengerparti üdülővárosban lezajlott tárgyaláson Frunda György, Tokay György és Borbély László RMDSZ-politikusok titokban, mandátum nélkül tárgyaltak az akkori román hatalommal.
Ingyen pacifikálnak minket
Tőkés László szerint korábban is az amerikai és a román fél választotta ki a tárgyalópartnert. „Most pedig megint ugyanez történik, mindig a kényelmes magyarokat választják (...) Attól tartok, hogy egy neptuni forgatókönyv szerint az Amerikai Egyesült Államok a világ rendőrének szerepkörében olyan forgatókönyvet gondolt ki, amelyben a román érdekek érvényesülnek, és a magyar felet megint pacifikálják, az autonómiaügyet pedig valamilyen kompromisszum mentén leszerelik” – fogalmazott.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke szerint 1993-ban, Neptunon stratégiai célokat söpörtek a szőnyeg alá, „kiváltva azokat látványos, de a jövő szempontjából nem túl lényeges elemekkel”. Szerinte előrelépés lenne, ha elindulna egy újabb magyar–román párbeszéd, de fontos, hogy ez ne a színfalak mögött történjen, és fedje le a romániai magyar társadalom minden szegmensét, azaz ne csak a mindenáron alkupártiak legyenek jelen. 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Pontrablás a bukaresti pokolból
Magyarország megtörte bukaresti kudarcsorozatát: ha nyerni ugyan nem is tudott, de 1-1-es döntetlennel pontot rabolt Romániától a 2016-os labdarúgó-Európa-bajnoki csoportselejtező szombati mérkőzésén.
Kudarcot vallott a Román Labdarúgó-szövetség kampánya, legalábbis ami a xenofób megnyilvánulások megfékezésére irányult, hiszen gyakran lehetett hallani a „Ki a magyarokkal az országból!” rigmusokat, szitkozódást, a magyarok részéről pedig „cigányozást”.
A magyar himnuszt a románok petárdadurrogtatásokkal és görögtüzekkel megspékelt füttykoncertje nyomta el, a román himnusz alatt pedig a vendégszektorban ülők mutogatásokkal válaszoltak. Ekkor különben továbbra is petárdák hangjai adták meg az alaphangot, és a görögtüzek „hangulatvilágítása” közepette a hatalmas román lobogó is legördült a lelátókon, és a politikai „üzenet” sem maradt el.
„România este stat național suveran și independent, unitar și indivizibil”, azaz Románia szuverén, független, önálló és feloszthatatlan nemzetállam – olvashatta a stadion közönsége.
Szinte észre se lehetett venni, amint a skót játékvezető síppal jelezte a meccs kezdetét és a hazaiak letámadták a vendégek gyenge védelmét. Az iram nem volt rossz, de úgy tűnik, néhány szurkoló nem a mérkőzés miatt jött, és beigazolódott a lapunk által megszólaltatott drukkerek jóslata: bár a román rivális klubok szurkolóit megpróbálták szétültetni, a Kolozsvári U és a Dinamo ultrái között verekedés tört ki, így – akárcsak az egy évvel ezelőtti román–magyar vb-selejtező alkalmával – ezúttal is gyorsan átrendeződött a stadionbeosztás.
Eközben javában zajlott a játék a pályán, és bár a magyarok egy „Mindent bele!” felkiátással próbálták ösztönözni a nemzeti tizenegyet, sem Dzsudzsák Balázs szögletrúgásából, sem pedig az azt követő szabadrúgásából nem lett veszélyes helyzet, vagy akár gólhelyzet. Támadásban a románok voltak aktívabbak, ugyanakkor a kapura lövések terén nem izzasztották meg túlságosan Király Gábort.
Az első félidő közepén a „Vesszen Trianon!” is előkerült a tarsolyból, de ezután a hangulat is kezdett normalizálódni. Ekkor már a korábbi petárdázástól bedugult fülek is ismét „hallottak”, és egymás sértegetése helyett biztatással próbálkoztak a románok, és Victor Pițurcă legénységének helyzeteit tapssal jutalmazták.
Aztán talán mintha Dárdai Pál alakulata meghallotta volna, hogy Mindent bele!”, és egy pontrúgás talpra ugrasztotta a vendég szurkolókat. A 39. percben ugyanis Szalai Ádámnak – aki utána a földön maradt és ápolásra szorult – sikerült bevennie Ciprian Tătărușanu kapuját, csakhogy az öröm hamar elillant, mivel a magyar ék lesről indulva fejelte az érvénytelen találatot.
Miközben a lelátókról „Székelyföld, román föld!” rigmus csendült fel a román szektorból, a percek nagyon gyorsan peregtek, olyannyira, hogy a stadion arra eszmélt fel, hogy a 45. percben a csapatkapitány Răzvan Raț középreadását Raul Rusescu tolta be öt méterről a magyar hálóba – 1-0-s román előnnyel küldve így szünetre a csapatokat.
A román szövetségi kapitány kezdő tizenegye különben nem okozott meglepetést – bár Goiant már rögtön az ötödik percben Gardoșra kellett cserélnie, várható volt, hogy Luchin végül kispados lesz, és ha Keserű és Rusescu között kell választania, akkor utóbbit küldi előbb harcba. Ez jó megoldásnak tűnt, akárcsak Sânmărtean bevetése, aki a 67. percig – amíg Tănaséra cserélték –, hatékonyan tartotta a labdát.
A magyarok nem adták fel: hol Szalai próbált meg felszaladni a labdával, hol pedig kombinatív építkezésekkel próbálkoztak, de mindhiába. De amikor már úgy tűnt, hogy nyeretlenül távoznak a román fővárosból, a magyarok bebizonyították, hogy értenek a pontrúgáshoz: a csapatkapitány Dzsudzsák Balázs a 82. percben szabadrúgásból kiegyenlőített.
A hajrában bármi megtörténhetett volna, de a második félidőben irányító magyar válogatott pontot szerzett, így a Bölöni László által megtippelt döntetlen maradt a végeredmény. Ezt a magyar szurkolók énekléssel ünnepelték, miközben a hazaiak alig pár perc alatt elhagyták a lelátókat.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Székelyhon.ro |

Ki kell fizetnie Dorin Floreanak a Víkend-telepi magyar nyelvű segélykérés ügyében kiszabott bírságot
A bukaresti táblabíróság szerint jogos az 1000 lejes büntetés, amelyet az Országos Diszkriminációellenes Tanács rótt ki, mert diszkriminatívnak ítélte a polgármesternek az üggyel kapcsolatos nyilatkozatát.
Dorin Florea azt mondta, hogy az önkormányzat nem alkalmazhat olyan bemondót a rádióhoz, aki beszéli a világ összes nyelvét, miután nem engedték meg Kincses Előd ügyvédnek, hogy magyar nyelven szólítsa a strandon elveszett unokáját. Időközben a helyi önkormányzat határozatot fogadott el, amely szerint több nyelven lehet segítséget kérni a Víkend-telepen. (erdély fm)
Transdindex.ro

Sárándi Tamás
SZÉKELYFÖLD KÖZELLÁTÁSA 1940 ŐSZÉN
Amikor Székelyudvarhelyet csak ejtőernyővel lehetett megközelíteni Mi nehezítette Székelyföld közellátásának biztosítását 1940 őszén? Például az, hogy a kivonuló román hadsereg sok esetben minden mozdíthatót leszerelt és elszállított.
Az 1940. augusztus 30-án meghozott második bécsi döntés révén visszakerült Magyarországhoz Észak – Erdély, beleértve a Székelyföld is. a kezdeti nehézségek áthidalására a magyar kormány katonai közigazgatás bevezetése mellett döntött, ami 1940. november 26-ig igazgatta a területet. Ezen időszak alatt a különböző szintű parancsnokságok több nehézséggel is szembetalálták magukat, a Székelyföld esetében azonban a legsúlyosabbnak a közellátás biztosítása bizonyult.
Mindennek több oka és előzménye volt. Jelen írásunkban ezen okokat vesszük számba, illetve a konkrét megvalósulást igyekszünk nyomon kísérni. Elsősorban a Székelyföld esetében követjük nyomon a fejleményeket, de igyekszünk rövid áttekintést is adni az egész visszacsatolt terület közellátására vonatkozóan is.
Az 1940 őszi gazdasági és közellátási nehézségek több okra vezethetők vissza. Egyrészt a román hadsereg az európai általános politikai és katonai helyzet – első bécsi döntés, majd Kárpátalja 1939-es megszállása, 1940. júniusi szovjet ultimátum – miatt 1938-tól kezdődően mozgósítva volt, ami oda vezetett, hogy a második bécsi döntést megelőző hónapokban a román hadsereg kétharmada Erdélyben állomásozott. A helyszínen állomásozó román csapatok felélték a lakossági készletet – a korabeli beszámolók folyamatosan a román hadseregben uralkodó rossz élelmezési helyzetre panaszkodtak, ami miatt a hadsereg tagjai folyamatosan megdézsmálták a lakosság készleteit – másrészt a kivonuláskor rekvirálásokat hajtottak végre. A Székelyföld esetében ez a probléma két szinten jelentkezett, a lakosság lóállományának jelentős részét elrekvirálták, valamint egyes gyárakat leszereltek, ami fokozta a munkanélküliséget. Sok esetben a román hadsereg minden mozdíthatót leszerelt és elszállított,
pl. a későbbi közellátás szempontjából kulcsfontosságú vasúti szállítóeszközökből 800 mozdonyt, 700 személyvagont és 10 ezer tehervagont vittek el. A helyi lakosság szempontjából nagyobb gondot okozott, amikor egész gyárakat szereltek le. Pl. Désről a szeszgyárat, Sepsiszentgyörgyről pedig a dohánygyárat vitték el.
Az ezt követően meghozott második bécsi döntés negatív hatása – gazdasági értelemben – hogy addig szorosan összefüggő régiókat s vidékeket vágott el egymástól. A Székelyföld esetében ennek ugyancsak két súlyos aspektusa volt, egyrészt Brassó „elvesztése”, másrészt a térségben elhelyezkedő két cukorgyárat elvágta termőterületeitől. Pl. Brassó és Háromszék megye kölcsönösen kiegészítette egymást, a város innen kapta a nyersanyagok (elsősorban fa), az élelmiszer (70%) és a munkások jelentős részét, míg a megye a várostól kapta a kész ipari termékek (főleg vas), a közszükségleti cikkeket és a cukrot. A botfalusi (Brassó megye) cukorgyár Romániában maradt, míg a termeléshez szükséges termőterület Magyarországhoz került, a marosvásárhelyi cukorgyár esetében pedig fordítva történt ugyanez. A Székelyföld esetében a másik súlyos gazdasági gondot a fakereskedelem lecsökkenése jelentette.
A nagyobb üzemek regáti román tulajdonosok kezében voltak, akik leállították a termelést a bizonytalanság miatt és a meglévő fakészletet sem tudták elszállítani a területről. A székelyföldi és Naszód megyei fatelepek összesen 20–25 ezer munkást foglalkoztattak, azonban 1940 végén a leállások miatt csak mintegy 6–7 ezren dolgoztak. Korabeli jelentés szerint a Székelyföldön 250 ezer köbméter faáru volt, ami elszállításra várt. A gazdasági problémák harmadik csoportját a kőolajtermékek és földgáz használata jelentette, ugyanis ez jobban el volt terjedve Romániában, mint Magyarországon (a földgázmezők közelsége miatt ez hangsúlyosabban volt jelen a Székelyföld esetében).
Mielőtt rátérnénk a Székelyföld 1940 téli közellátásának biztosításához hangsúlyoznunk kell, hogy a visszacsatolt észak-erdélyi megyék mindegyikében gondok voltak a közellátással, másrészt a Székelyföld – más hegyes vidékhez hasonlóan, mint pl. Máramaros és Beszterce-Naszód – az alapélelmiszerek tekintetében mindig is behozatalra szorult. Ez elsősorban a búza- és kukorica behozatalt jelentett, míg árpából, zabból és szénából folyamatos többlettel rendelkezett. 1940-ben sem a behozatal jelentette a nagy problémát, hanem annak fizikai eljuttatása. Az ellátási gondokat nehezítette, hogy a román hadsereg kivonását a magyar hadsereg bejövetele váltotta fel, aminek ellátására ugyancsak tetemes mennyiségű élelmet kellett beszállítani. A katonai közigazgatás időszakában a Székelyföldön 10 ezer katona és 1500 ló állomásozott, akik elsősorban a határvonal megerődítésén munkálkodtak.
A katonai közigazgatás időszakában a Székelyföld legnagyobb gondját a vasúti összeköttetés hiánya okozta, ugyanis azt – Kolozsvárról Aranyosgyéresen és Marosludason át Marosvásárhelyre tartó vonal – az új országhatár kettévágta. A Kolozsvártól délre elterülő kiszögelés – az úgynevezett Göring-zsák – a belga tulajdonban lévő szamosújvári szódagyár igazgatójának közbelépésére alakult ki, s maradt a terület Romániánál (lásd a térképet). A helyzetet csak fokozta, hogy október 23-ától kezdődően a román hatóságok leállították a peage – átmenő – vasúti forgalmat, így a Székelyföld ezt követően vasúton átmenetileg megközelíthetetlenné vált. A helyzet súlyosságát érzékeltetve – kis túlzással élve – Teleki Pál ezt úgy fogalmazta meg, hogy Székelyudvarhelyre csak ejtőernyővel lehet eljutni.
Az elszigeteltséget azonban jól jelzi, hogy a katonai közigazgatás időszakában a postai küldeményeket a fontosabb székelyföldi városokba repülőgéppel jutatták el, illetve fölé érve ejtőernyővel dobták azokat le. A légi posta Székelyudvarhelyt, Csíkszeredát, Kézdivásárhelyt és Sepsiszentgyörgyöt érintette.
A tél közeledtével az ellátás megszervezése a katonai közigazgatás egyik legsürgősebb és egyben legnagyobb volumenű kihívása is volt. A problémával már szeptember végén a legmagasabb szinten – Legfelsőbb Honvédelmi Tanácsban – foglalkoztak, ahol csak azt állapították meg, hogy a terület nem képes az önellátásra, így azt az anyaországból fogják biztosítani, illetve elrendelték a meglévő készletek, illetve a bevitelre szükséges áruk mennyiségének összeírását, illetve döntöttek ennek fontossági sorendjéről. Ugyanakkor elhatároztak, hogy az ellátás megszervezését a helyi szövetkezetekre bízzák, s az anyaországi szövetkezetek tevékenységét egyelőre nem engedik meg a visszacsatolt területeken. Október 28-án ismét tanácskozást tartottak a kérdésről ekkor döntöttek, hogy a visszacsatolt területet két részre osztják, ellátásra szoruló térségekre – Székelyföld, Beszterce és Máramaros – illetve azon megyékre, amiket kereskedelmi tevékenység útján lehet ellátni. Ugyanitt döntöttek arról is, hogy míg a négy Székely megyét 100%-ban, addig a másik két – román többségű régiót – csak 50–60%-ban kívánják ellátni. A döntés értemében a Székelyföldre 16896 t, Máramarosba 748 t, Besztercére 3480 t élelmiszert terveztek szállítani. A két román többségű régió ellátása nem okozott gondot, így oda a szállítást a MÁV-ra bízták, a Székelyföld esetében azonban kombinált szállításra – vasúti és közúti – volt szükség. A térség ellátásához a leginkább használható közúti összeköttetés a Beszterce–Szászrégen út volt, így a Besztercéig vasúton érkező árút itt átpakolták tehergépkocsikra, majd Szászrégentől, illetve Marosvásárhelytől ismét a MÁV végezte a szállításokat
Nincsenek pontos kimutatásaink arra vonatkozóan, hogy miből mennyi készlet, illetve hiány volt a Székelyföld esetében, azonban – az eddig elmondottakból következően is – semmiképpen nem arról volt szó, hogy az ellátás biztosításához szükséges mennység 100%-át be kellett szállítani a területre. Több esetében előfordult, hogy olyan készleteket is beszállítottak, amikből elegendő volt a területen is. A helyzet inkább az volt, hogy míg egyes termékekből krónikus hiány volt, amit a katonai közigazgatás végéig sem siketül teljesen megoldani – pl. kőolajtermékek – addig másokból több ezer tonnányi felesleggel rendelkeztek. A helyzet illusztrálására bemutatjuk Háromszék megye terményeiről készült kimutatást, ami a bevonulás előtti állapotokat tükrözi (lásd a grafikont).
Ezen egyetlen eset tanulsága szerint is, még az élelmezésben kulcsfontosságú búza tekintetében is csak két járásban nem volt elégséges mennyiség, vagyis a kenyérellátást megoldható lett volna megyén belül, árpából pedig minden járás felesleggel rendelkezett. A kimutatásba nem vettük be a burgonyát, miből természetesen minden járásban több ezer tonna felesleg létezett. Kisebb hiány volt kukoricából és hüvelyesekből, amiből viszont semennyi készlettel nem rendelkeztek az a szalonna és petróleum volt, így ezen mennyiségeket 100%-ban az anyaországból kellett pótolni. A kukorica esetében számolni kellett azzal is, hogy ez ekkor még a lakosság táplálkozásában is jelentős szerepet játszott. A hadsereg lovainak az ellátására 60 vagonnyi kukorica volt előírva, azonban a Vezérkari Főnökség felvetette, hogy ezt inkább cseréljék ki zabra, ami a helyszínen is beszerezhető, s a kukoricát ajánlják fel a lakosság táplálkozásának biztosítására.
A közellátás nagy volumene révén jelentős üzletet is jelentett, így konfliktus alakult ki a szövetkezetek – erdélyrészi Hangya, illetve magyarországi Futura – illetve a különböző szállítási cégek – MÁVAUT és MATEOSZ – között. Mint láttuk első lépésként az a döntés született, hogy az ellátást a helyi szövetkezetek révén oldják meg, azonban ez alól kivételt jelentettek a partiumi járások, ahol az ellátást kezdetektől a Futura kapta meg. A Vezérkari Főnök erdélyi körútjának tapasztalataként azt a következtetést vonta le, hogy az erdélyrészi Hangya infrastruktúrája nem elég fejlett, így a közellátás zavartalansága érdekében vonják be a Futurát is. Mindez az erdélyrészi Hangya akarata ellenére történt, aki már ezt megelőzően is egyeztető tárgyalásokat folytatott a magyarországi szövetkezetekkel, így igyekezvén biztosítani pozícióit a visszacsatolt területeken. Ezt követően a beérkező árut a Hangya és a Futura együtt vette át és szállította a kijelölt raktárakba. A közúti szállítás lebonyolításába a Honvédség mellett bekapcsolódott a MÁVAUT és a MATEOSZ is. Az Erdélyrészi Gazdasági Tanács ülésén felmerült, hogy a MÁV elégedetlenségét fejezte ki, ha valaki nem az ő autóikkal – MÁVAUT – végzi a szállítást, holott a nagy forgalmat a vasúttársaság nem volt képes ellátni, ezért a minisztérium kérte a másik budapesti vállalatnak a MATEOSZ-nak a bekapcsolódását is. Nehézségek ezt követően is felmerültek, részben az anyagellátásban részben a fizetési kötelezettségek miatt. November végén a besztercei szállítási kirendeltség arra panaszkodott, hogy a hadsereg nem utalt ki motalkót, így a MÁVUT tehergépkocsik kénytelenek voltak ideiglenesen elállni. December végén a hadsereg teherutóin lévő gumiabroncsok kímélése miatt a szállítás csökkentéséről döntöttek. Folyamatos probléma volt a Beszterce–Szászrégen műút áteresztőképességével is, ami túl keskenynek bizonyult, illetve a túlzott terhelés miatt minősége hamar leromlott. Az út feljavítására a hadsereg zsidó munkaszázadokat rendelt ki, azonban ezeket sem tudták megfelelő felszereléssel ellátni. Ásót, csákányt és talicskát biztosítottak a számukra, de kővágót és kalapácsot már a helyszínen kellett beszerezniük. Mindezen nehézségek ellenére a Székelyföld közellátása egy sikertörténetnek tekinthető, s a katonai közigazgatás megoldotta a rá háruló feladatot. A közúti szállítás tehermentesítése érdekében 1940. december 20-áig elkészítették a Marosvásárhelyről kiinduló keskeny nyomtávú vasút Kolozsnagyida és Szászlekence közötti meghosszabbítását, ami napi 25 vagont volt képes átereszteni, majd ezt további bővítésekkel felvitték napi 50 vagonra (lásd a térképet). A vasútépítést a hadsereg végezte, 10 héten át hét vasútépítő század, két vasúti felépítmény század és hat vasúti építő munkásszázad vett részt. A közúti szállításban összesen 260 honvédségi, 100 MÁVAUT és 104 MATEOSZ tehergépkocsi segédkezett. A hadsereg emellett 16 vegyes munkaszázaddal is segítette a folyamatos átpakolásokat. Mindezen erőfeszítéseknek köszönhetően 4200 t búzát, 3000 t kukoricát, 31 t zsírt, 31 t szalonnát, 75 t tésztát, 75 t konzervet és 24 t étolajat jutattak el idejében a Székelyföldre. Ezen sikeres akciót követően is a katonai közigazgatás szerveinek – a visszacsatolt területek egészén – különböző technikákhoz kellett folyamodniuk a közellátás minimális szintjének biztosítása végett. Az ez irányba tett első lépések között volt az árak maximalizálása. Az árak maximalizálásának lényege, hogy a megszabott ártól drágábban elviekben nem lehetett árulni az illető cikket. Ezáltal az áremelkedést, illetve az inflációt akarták megakadályozni.
A közellátás biztosítása érdekében a katonai közigazgatás másik intézkedéssorozata a városokban található közellátási cikkek nyilvántartásba vétele, hiány esetén ezek zárolása volt. Emellett elrendelték a mezőgazdasági termények forgalmának a korlátozását is. Eszerint, ha valakinek a megadott mennyiség fölött volt terménye, azt be kellett jelentenie, illetve, ha el akarta azt adni, akkor azt csak a hadseregnek tehette meg. Később ezt a rendeletet is tovább szigorították és búza esetében már 50 kg feletti mennyiséget is be kellett jelenteni. Mivel egyes termékek esetében így sem rendelkeztek a lakosság ellátásához szükséges készletekkel, így a parancsnokok elrendelte ezek jegyrendszer alapján való adagolását. A heti fejadag az alábbiak szerint volt megállapítva: cukorból fejenként 12 dkg, kávéból 10 dkg családonként, teából 2 dkg családonként, rizsből 50 dkg családonként. Később ezt kiterjesztették a kenyérre és a zsírra is. A napi kenyéradag egy tisztviselő esetében 50 dkg, egy munkás esetében 1 kg volt, zsír esetében pedig egységesen 30 dkg. A későbbiekben tovább szigorították a kenyérre vonatkozó rendeltet, egyrészt korlátozták a malmok esetében a finomliszt őrlésének mennyiségét, illetve megtiltották fehér kenyér sütését, másrészt elrendelték, hogy burgonyát keverjenek a kenyérliszthez.
A húsfogyasztás korlátozása érdekében úgynevezett hústalan napokat vezettek be, amikor a piacon nem lehetett árulni, az éttermekben pedig felszolgálni olyan ételt, ami húst tartalmazott. Ez kezdetben heti két nap teljes, illetve két nap korlátozott húshoz való hozzáférést jelentett. Később ezen rendelkezést tovább szigorították és októbertől már három, teljesen hústalan nap volt. Ugyancsak a közellátás megkönnyítését, illetve a visszaélések megakadályozását szolgálta az az intézkedés, ami előírta, hogy minden családfő 48 órán belül jelentse be családját a hozzá legközelebb fekvő kereskedőnél, ahonnan a közszükségleti cikkeket be kívánta szerezni. A kereskedők ugyanis ezen lista alapján kaphattak árut. Ugyanakkor kikötötték, hogy azon családok, akik készletekkel rendelkeznek a zár alá vett közszükségleti cikkekből, csak az előírt fejadagoknak megfelelően fogyaszthatnak, illetve csak saját készleteik kimerülése után jelentkezhetnek a boltokban. Mindezen intézkedése ellenére egyes nyersanyagokból és ipari termékekből a katonai közigazgatás teljes időtartama alatt hiány volt (petróleum, benzin, gyufa, szappan, talpbőr). Ez azonban minden megyére jellemző volt, nemcsak a Székelyföldre. A terület nem piaci alapú ellátása azonban oda vezetett, hogy az árak tekintetében több esetben a Székelyföldön olcsóbban lehetett hozzájutni, mint Észak-Erdély más megyéiben.
Pl. a búza 1940 őszén Marosvásárhelyen 680 lej/q, addig Kolozsváron 840 lej/q, a zsír esetében Marosvásárhelyen 47 lej/kg, Kolozsváron pedig 88 lej/kg. Összegzésként elmondhatjuk, hogy az észak-erdélyi katonai közigazgatás egyik legnagyobb teljesítménye a négy székely megye ellátásának biztosítása tekinthető, amit minden nehézség ellenére sikeresen oldott meg. A nagy volumenű felvásárlások és szállítások felszínre hozták a regionális ellentéteket az erdélyi és anyaországi szövetkezetek közti különbséget. A közellátás nem piaci alapú megoldása következtében 1940 telén – habár folyamatosan voltak fennakadások – és mindenféle kényszerintézkedést kellett bevezetni, de nem a Székelyföldön volt a legrosszabb a közellátás színvonala.
Sárándi Tamás muzeológus-történész. Tanulmányait a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakán végezte 2005-ben, attól kezdve a Szatmár Megye Múzeum munkatársa. Jelenleg az ELTE doktori iskolájának hallgatója. Kutatási területe a nemzetiségpolitika Észak-Erdélyben 1940-1944 között.
• Észak- Erdély politikai közigazgatási helyzete 1944 augusztus 23 után, in. Székelyföld, 2005 július, 73- 91 p. • A kisebbségek és a magyarságpolitika a romániai sajtóban 1944-1945, in. Pro minoritate, 2005 ősz, 112-131 p. • A magyar lakosságot ért sérelmek és az MNSZ politikája, in. Magyar kisebbség, 2005/1-2, 369-393 p. • Észak- Erdély 1940-1944 közötti történte a román történetírásban, in. Limes 2006/2, 131-138 p. • Evoluţia membrilor Uniunii Populare Maghiară în judeţul Cluj în perioada 1945- 1948, in. Satu Mare Studii şi comunicări, 2005-2006, pp. 237-253. • Kísérletek a szatmári svábok visszanémetesítésére a két világháború között, in. Németek a Kárpát- medencében konferencia anyaga, Bonyhádi evangélikus füzetek 2, Bonyhád 2009, 295-319. • Historia domus, ca sursă istorică. Unirea subiectivă, (Diana Iegarrel közösen), in. Satu Mare Studii şi comunicări 2008, p. 119-126. • Consideraţii privind primul val de recrutare SS din 1942 în judeţul Satu Mare, in. Satu Mare Studii şi comunicări 2008, p. 223-246. • Kisebbségpolitika a közigazgatási gyakorlatban a katonai közigazgatás idején Észak-Erdélyben, in Limes, 2010/2, p. 75-96.
Transdindex.ro

PER, avagy kinek a hasznára közvetítenének az amcsik?
A hírek szerint az USA kormányához közel álló Project on Ethnic Relations (PER) nevű szervezet ismét közvetíteni próbál a román kormányzat és az erdélyi magyarok képviselői között. Eddig három találkozóra került sor, a következőt jövő év februárjára tervezik. Húsz évvel ezelőtt szintén a PER kezdeményezte és szervezte azt a fekete-tengerparti találkozót, amely a későbbiekben Neptun-ügyként vált ismertté.
1993. július 15–16-án az RMDSZ három politikusa – Frunda György szenátor, Tokay György és Borbély László képviselők – meghatalmazás nélkül, titokban részt vett a PER által szervezett neptuni találkozón, és „különalkut” kötött a román hatalom képviselőivel. Ezáltal gyakorlatilag lemondtak az erdélyi magyarság autonómiaigényéről, cserébe néhány, főleg nyelvhasználati jogért. Ami a legfontosabb: ezzel hitelesítették a külföld szemében a magyarellenes román hatalom kisebbségpolitikáját. „A Neptun-ügy nagyon sokat ártott, annak a politikának volt az origója, amely aztán 1996 óta egyeduralkodóvá vált az RMDSZ-ben. Egy olyan helyzetben, amikor Románia az ET-felvétel előtt bizonyítási kényszerben állt, ahelyett, hogy ezt növeltük, kihasználtuk volna, a neptuni tárgyalók alkalmat adtak, hogy az Iliescu-féle, nyíltan magyarellenes hatalom kisebbségbarát színben tetszelegjen, és mindezt egy nevetséges és be sem tartott ígéretcsomag fejében” – összegezte a történet lényegét Borbély Zsolt Attila politológus, aki Neptun-gate címmel írt könyvet a botrányos ügyről.
A paktummal kezdetét vette az a folyamat, amelynek részeként 1996-ban bevették az RMDSZ-t a kormányba – ezzel egyidőben a „szövetség” azonnal fel is adta a külpolitizálás minden lehetőségét –, s ami oda vezetett, hogy két amerikai elnök is azt nyilatkozhatta, hogy Romániában mintaszerűen megoldódott a magyar kérdés.
Nos, húsz esztendő után, most újra bejelentkezett a PER, hogy ismét eljátszaná a közvetítő szerepét. A kérdés: szükség van-e rájuk, illetve az általuk képviselőt, a kettős mérce alkalmazásán alapuló euro-atlanti, ha lehet, minden problémát a szőnyeg alá seprő szemléletre? Tévedés ne essék, román-magyar párbeszédre, különös tekintettel az autonómiatörekvésekre, igenis szükség van/lenne! A két évtizeddel korábbihoz képest azonban, mára jócskán megváltoztak a körülmények. Most elég, ha csak arra utalok, hogy már nem az RMDSZ az erdélyi magyarság érdekeinek egyetlen védelmezője, mellettük ott vannak a többiek – EMNT, SZNT, EMNP –, bár igaz, egyelőre nem parlamenti erőként. S ezt illene a PER-nek, bárkinek figyelembe vennie. Amiként a román hatalom párbeszédet szorgalmazó, arra hajlandó képviselőinek is.
Tekintve, hogy a háttérben ismét felsejlik a nagy kombinátor, Viorel Hrebenciuc alakja, s hogy a PER emberei ismét csak a nekik, illetve megbízóiknak tetsző magyar tárgyalópartnerekkel ülnének egy asztalhoz, nos, mindezekre való tekintettel jó lesz vigyázni! Könnyen meglehet, hogy a PER ezúttal is Románia külföldi megítélésének javításán, mintsem az erdélyi magyarság autonómia-követeléseinek célba juttatásán próbál ügyködni.
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma

A Gyilkos-tónál ülésezett a Székelyföldi Önkormányzati Tanács
Az RMDSZ székelyföldi önkormányzati tisztségviselői és parlamenti képviselői találkoztak október 10-én a Gyergyószentmiklóshoz tartozó Gyilkostó üdülőtelepen, ahol aktuális közéleti problémákat vitattak meg. A résztvevőket Bende Sándor, az RMDSZ Gyergyó Területi Szervezetének elnöke köszöntötte házigazdaként, aki a helyszínválasztást nemcsak a Gyilkos-tó turisztikai fontosságával indokolta, hanem a Hargita és Neamț megye közti tisztázatlan közigazgatási határok helyzetével is, hiszen Gyilkostó ebből a szempontból is jelentős település.
Ilyés Gyula, az RMDSZ önkormányzatokért felelős főtitkárhelyettese elmondta, hogy fontosnak tartja a regionális önkormányzati tanácsok időszakos találkozóit, hiszen számos olyan együttműködési témakör és kapcsolódási pont van az RMDSZ önkormányzati és kormányzati tisztségviselői között, amelyek megvitathatók a találkozón. A megbeszélésen jelen volt Korodi Attila környezetvédelmi miniszter is, aki a tárca által finanszírozott aktuális székelyföldi beruházások helyzetéről tájékoztatta a résztvevőket. Felszólalt Borbély László politikai alelnök is, aki hozzászólásában hangsúlyozta: az RMDSZ büszke a teljesítményére, az elért eredményekre: a 2014-es év során is jelentős megvalósítások születtek a Szövetség közbenjárására: többek között a pénzügyi amnesztiáról szóló jogszabály, a zászlótörvény elfogadása vagy akár a Székelyföldön különös jelentőséggel bíró Gábor Áron-ágyú hazahozatala, iskolabuszok biztosítása. Kelemen Hunor szövetségi elnök az államelnöki kampány helyzetéről számolt be, és elmondta, meggyőződése, hogy a romániai magyar szavazatok ismét a mérleg nyelvét képezhetik a választásokon, ahogy az már sok esetben előfordult.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a fiatalok elvándorlása, a történelmi egyházakkal való együttműködés, a Sapientia egyetem finanszírozása és az RMDSZ jogszabály-alkotási konzultációs rendszere ügyében foglalt állást. Mint kifejtette, a jogszabályalkotás és -módosítás konzultációs rendszerében nagyobb feladatot kellene kapniuk és vállalniuk a helyi és megyei önkormányzati vezetőknek, tisztségviselőknek, ennek érdekében érdemes lenne az önkormányzati hírlevélhez hasonlóan egy bejáratott rendszert kialakítani, amelyhez a SZÖT tagjai is aktívan hozzájárulnak.
A SZÖT jelen levő tagjai állásfoglalásban összegezték a történelmi egyházakkal való együttműködés fontosságát: a résztvevők úgy látják, meg kell osztani a közösségszervezést, a politikum feladatait történelmi egyházainkkal, a civil szférával, szakmai és egyéb szervezetekkel, ezért az egyházak nagyobb szerepvállalására van szükség az oktatási, szociális, egészségügyi szférában, illetve ezt lehetővé tevő jogszabály-módosításokra, amelyek kidolgozásában az RMDSZ önkormányzati és kormányzati tisztségviselői egyaránt szerepet vállalnak.
Állásfoglalásban fogalmazták meg a résztvevők a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem román állami finanszírozásának szükségességét is. Az előterjesztő, Borboly Csaba megyeelnök szerint ez tipikusan olyan kérdés, amely egyfelől nagyon fontos nemzeti közösségünk megmaradása szempontjából, másfelől pedig fenntarthatatlan az az állapot, hogy felsőfokú képzésen részt vevő romániai magyar adófizetők gyerekei felének/harmadának oktatási költségeihez a román állam egy lej támogatást sem ad, és a magyar állam vállalja a száz százalékot. „Ha a jelenlegi magyarországi támogatás mellett a Sapientia megkaphatná a román költségvetési támogatást is mint közhasznú intézmény, akkor nem kétséges számunkra, hogy a Sapientia egyetem Románia egyik legütőképesebb, legnagyobb presztízzsel rendelkező egyetemévé válhatna” – fejtette ki Borboly Csaba, és azt javasolta, hogy már a 2014–2015-ös tanévben rendezzék a közös finanszírozás kérdését, mert az visszafordíthatatlan és nagy segítség lenne a közösség megmaradásának. „Elvárásunkat az idevonatkozó román–magyar államközi egyezmények is alátámasztják” – hangsúlyozta. Ennek kapcsán Bokor Sándor, Parajd polgármestere szintén fontosnak nevezte a Sapientia egyetem támogatását, amely a magyarságé, így közösségi ügy.
Egy másik fontos kérdéskör a fiatalok elvándorlása, erre vonatkozóan Borboly Csaba egy RMDSZ-programcsomag létrehozásának igényét fogalmazta meg, amelyhez az önkormányzatok és civilszervezetek is tudnak társulni, hogy amit nem engednek meg a jogszabályok, azt szövetségi szinten tudják kezelni. A megyeelnök ismertette a Hargita megyei kezdeményezéseket ezen a téren: gyakornokprogram, ösztöndíjprogramok, tehetséggondozás, pályaorientációs tevékenység támogatása, pályaválasztási börzék szervezése tapasztalattal rendelkező magyarországi testvérmegyékkel együttműködve, a megyei tanács ifjúsági pályázati kiírásai vagy akár a diákhitelprogramra vonatkozó előterjesztés. Közlemény
Erdély.ma

Csíkszeredában melegítettek a bukaresti meccsre
Rendőrök és csendőrök vonultak ki Csíkszeredában, hogy megfékezzék a bukaresti román-magyar focimeccsre tartó magyarországi szurkolókat péntek este. Végül nem szabadult el a pokol, konfliktuskezelőként a Székelyhon munkatársai is szerepet kaptak. Az éjszaka folyamán azonban agresszióba torkollt a „városnézés”, hajnalban pedig rendbontásért kilenc személyt megbírságoltak.
Ria, ria, Hungária-rigmust skandáló, a szombati Magyarország-Románia labdarúgó Európa-bajnokság selejtezőjére érkezett magyarországi szurkolócsoport miatt vonultak ki a rendfenntartók pénteken este Csíkszereda központjába. A harminc-negyven fős csoport éneklését félbeszakították a rendőrség és csendőrség járőregységei, illetve a helyszínre vonult a gyorsreagálású egység is.
„Furcsálltuk, hogy golyóálló mellényben, lőfegyverrel érkeznek, de korrektek voltak, először egy magyarul beszélő rendőr jött oda hozzánk. Nem erőszakoskodtak, büntetést sem adtak” – mesélte a történtek után az egyik szurkoló. Az ügyben megkerestük a csendőrség és a rendőrség illetékeseit is.
Gheorghe Suciu, a Hargita Megyei Csendőrfelügyelőség szóvivője érdeklődésünkre úgy nyilatkozott, riasztást nem kaptak, csak egy közelben járőröző egység vonult a Petőfi utcába. „Közbelépésre nem volt szükség, néhányan énekeltek, de ezt megtehetik egy bizonyos óráig, amíg nem minősül csendháborításnak” – közölte.
A Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője, Gheorghe Filip arról tájékoztatott, hogy az egységeik megelőző céllal, a szurkolók figyelmeztetésére érkeztek, arra kérve a jelenlévőket, hogy viselkedjenek civilizáltan, kerüljék a rendbontást.
Sörös poharak az autón
A már csütörtök este Csíkszeredába érkezett kecskeméti, kispesti és székesfehérvári drukkerek a Petőfi utca alsó felében összegyűlve néhány percig énekeltek, elhangzott több románellenes rigmus is, majd a Gál Sándor utcában az úttest közepén indultak el a Szakszervezetek Művelődési Háza irányába. Ekkor úgy tűnt, problémák is adódhatnak a túlzottan ittas állapotban lévő szurkolók miatt, néhányan ugyanis egy arra közlekedő platós terepjáróhoz söröspoharakat dobtak, majd körülállták a járművet. Végül a csoport – a közelben lévő rendőrök felügyelete alatt – a Szabadság tér felé vette az irányt. A Szakszervezetek Művelődési Háza előtt több petárda robbant, előkerült egy foszforfáklya is, majd kisebb csoportokra szakadtak a drukkerek.
Néhányan újra a Petőfi utcát célozták meg, többen pedig a szálláshelyük felé vették az irányt. A városközpontban a társaság egy része tovább morzsolódott, egy csapat az egyik szórakozóhelyen kívánta tölteni az éjszakát, a többiek pedig a Gál Sándor-szobor melletti kávézóhoz távoztak.
Az eseményeket végig „testközelből” követte figyelemmel Fekete Kászoni Titusz, a csíkszeredai rendőrkapitányság parancsnoka. Rajta kívül néhány magyarul beszélő rendőr tartózkodott a közelben, akiktől a magyarországiak több alkalommal is útbaigazítást kértek.
„Önök a főnökök?”
A kérdést a városi parancsnok tette fel szerkesztőségünk munkatársainak a Gál Sándor-szobornál, miután a közeli vendéglátóipari egységben a fehérváriak verbális összetűzésbe kerültek egy helyi fiatalokból álló csoporttal. Tettlegességre nem került sor.
„Szórakozni jöttünk, nem balhézni. Szét akarunk nézni a városban, bulizni, megismerni a lányokat” – mondta a fehérváriak egyik tagja. Közvetlenségük a kiérkező őrző-védő szolgálat embereit is meggyőzte. Közben a közelben felsorakozott mintegy tucatnyi rendőr, és a kommandós egység is megérkezett.
Fekete Kászoni Titusz ekkor lépett oda hozzánk azzal a kérdéssel, hogy „önök itt a főnökök?”. Miután tisztáztuk, hogy a sajtótól vagyunk, nyomást gyakorolni pedig nem tudunk a drukkerekre, jeleztük, hogy lehetőségeinkhez képest igyekszünk hatni rájuk, legalább tanácsokkal. A parancsnok arra kért, segítsünk megértetni a szurkolókkal, hogy ebben a kisvárosban ebben az órában – ekkor már jóval 22 óra után járt – félelmet keltő a hasonló megnyilvánulás, és nem szeretne drasztikusabb lépésekhez folyamodni.
Üzenetét tolmácsoltuk a szurkolóknak, így a családosok szállodájukhoz mentek, a többiek pedig egy városszéli, felnőttek számára fenntartott lokálba távoztak, hogy a szombat reggeli indulás előtt kihasználják az utolsó éjszakájukat.
Agresszióba torkollt a hajnal
A szurkolóktól való különválásunk után néhány órával egy – akkor már magukat „ultrákként” prezentáló – társaság tagjai súlyosan bántalmaztak egy férfit, akit sérülései miatt kórházba kellett szállítani. Az elkövetők elmenekültek a helyszínről. „A szerencsétlen konfrontálódás éjjel két óra után néhány perccel történt” – közölte szombat este Gheorghe Filip, a rendőrség szóvivője.
Egy másik, erősen ittas állapotban lévő szurkolói bandát a hajnali órákban a rendőrségnek kellett megfékeznie. Kilencen – köztük hét magyarországi drukker – rendbontás miatt bírságot kapott – részletezte a szóvivő. „Nem csak a város lakóinak, hanem a szurkolók biztonsága érdekében is közbe kellett lépnünk, mert a mértéktelen alkoholfogyasztás következtében túlléptek egy határt. Voltak szurkolók és bajkeverők. Előbbiek nem okoztak problémát, utóbbiak viszont bizonyították, hogy nem a hazájuk válogatottjának biztatására érkeztek, hanem azért, hogy konfliktust gerjesszenek” – összegzett a megyei rendőr-főkapitányság sajtóreferense.
Pinti Attila
Székelyhon.ro

Rejtőzködő székely hagyományok
A három székely megye közös rendezvénysorozata, a Székelyföldi Napok keretében szombaton egész napos programot szerveztek a marosvásárhelyi Ligetben. Színes felhozatal és több érdekes esemény várta az érdeklődőket. Sajnálatos módon a helyszínt nem jelölték ki kellőképpen, így a bor- és miccsárusok asztalai, az Őszi szimfóniákra érkező könnyűzene együttesek koncertjei mellett nem mindenki találta meg a liget hátsó bejáratához felállított kisszínpadot, jurtát, magyar fajkutya bemutatót és a székelyruhás fellépőket.
Szombaton délelőtt és később is egy-egy székely ruhás gyerek, felnőtt „mutatta” az utat azoknak, akik a Ligetbe nemcsak a városháza által szervezett és színvonalasra sikeredett Őszi szimfóniák, hanem a Székelyföldi Napokra érkeztek. Sem tábla, sem térkép nem volt, ami irányt mutatott volna, s az érdeklődőket a megfelelő helyszínre irányította volna. A hátsó bejárat közelében a Kerecsensólyom Egyesület jurtáját lehetett megcsodálni, a délelőtti órákban a Reflex Íjászklub bemutatóin lehetett kipróbálni az ostorcsattogtatást és a céllövészetet. Ez utóbbi a nagy focipályán volt, s szerencsére az ostorcsattogtatás messzire elhallatszott, így könnyű volt rábukkanni. A kisszínpadon a reggeli órákban a Miorita táncosai román, cigány  és modern táncokat adtak elő, majd a maroskeresztúri iskolások Tipegők csoportjának kis székely ruhásai léptek fel. Az elrejtett helyszín és a korai óra miatt kevesen tapsoltak a Stone Hillnek és a Kővirágnak. Délután már nagyobb közönséget örvendeztettek meg a megye különböző településeiről érkező hagyományőrző néptánccsoportok.
Peti András marosvásárhelyi alpolgármester szerint a Ligetben szombaton tartott rendezvénysorozattal „falakat akartunk rombolni, azt akartuk, hogy a Székelyföldet, mint fogalmat használjuk, erről beszéljünk. Fontos számunkra, hogy Marosvásárhelyen bemutassuk a székely kultúrát, a székely hagyományokat. Sajnos a hagyományos mesterségeket űző kézművesek körében nagyon nagy bizalmatlanságot tapasztaltunk, s hívásunkra, bár szállást és étkezést is ingyen biztosítottunk volna, sokan nemmel válaszoltak. Azt gondolom, hogy ha egy mesterember a hagyományos magyar, székely termékek készítéséből él meg, akkor feladata lenne az is, hogy időt szánjon arra, hogy az ilyen vásárokon  bemutassa értékeinket, népszerűsítse azokat” – mondta az alpolgármester. Hozzátette: nemcsak a szombati rendezvénnyel, hanem az egész Székelyföldi Napokkal az a céljuk, hogy a marosvásárhelyi románoknak is bemutassák a székely hagyományokat, értékeket.
„Rólunk szól, mi vagyunk a főszereplői, de nem csak nekünk szól, a magyar hagyományokat bemutató programokat fogyaszthatóvá kell tennünk a román közönség számára is” – fogalmazta meg a rendezvény célját az alpolgármester, aki elismerte, hogy nehézségeik voltak a programok népszerűsítésével, s megígérte, hogy ezután a helyszín kijelölésére is jobban odafigyelnek.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Csak az autonómia
Hogy Marosvásárhelyen csak kínkeservesen lehet érvényesíteni a magyar közösség anyanyelvhasználathoz való jogát, pénzbírsággal sújtják, ki a piacon kétnyelvű címkéket osztogat, a magyar utcanevekért pedig éveket kell küzdeni, ahhoz lassan hozzászoktunk.
S bár igencsak felháborító, azon sem lepődünk meg különösebben, ha az Európa Kulturális Fővárosa címre pályázó Kolozsvár vezetése nem engedélyezi a kétnyelvű várostáblát. De hogy a 75 százalékban magyarok lakta Sepsiszentgyörgyön is harcolnunk kelljen a kétnyelvűségért, az bizony több, mint égbekiáltó, egyúttal pedig igen hűen tükrözi, hol is tartunk a jogainkért folyó küzdelemben majd negyedszázaddal a rendszerváltozás után.
Persze, az nem újdonság, hogy Székelyföld egyik legjelentősebb városában mindig is létezett egy olyan társaság, amely feladatának tekinti, hogy konfliktusokat gerjesszen, megmételyezze a magyar–román kapcsolatot, gyűlöletet szítson. Ők azok, akik tűzzel-vassal akadályozzák például az utcanév-változtatásokat, különféle ürüggyel állandóan feljelentik az önkormányzatot, minden eszközzel gátolják szimbólumaink használatát – miért is nem lehet Sepsiszentgyörgynek hivatalos zászlaja, mint bármely romániai városnak? –, nyelvi jogaink érvényesítését – mint ismert, legutóbb a kétnyelvű iskolanévtáblák kihelyezését fúrták meg, és perrel fenyegetik az igazgatókat. Szerencsére, a jelek szerint a helyi román közösségen belül kisebbségbe kerültek eme csoportok, erre utal legalábbis, hogy a városi tanácsban jó ideje más hangok is vannak, és olyan román önkormányzati képviselők is felszólalnak, akik maguk is elítélik eme mindenki számára ártalmas machinációkat. De az már inkább aggasztó, hogy a konfliktust gerjesztők bandája továbbra is módfelett aktív, ténykedésük ma is rengeteget árt, tenni ellene alig tudunk, mi több, a törvény által előírt nyelvi jogaink érvényesítése során is akadályokba ütközünk. Mindez pedig egyúttal azt is jelzi: a különféle politikai alkuk során elért törvényi módosítások korántsem elegendőek jogaink érvényesítéséhez – új megegyezésre, átfogó rendezésre, olyan garanciákra van szükség, amit csak az autonómia biztosíthat.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A hétvége hírei
Moldovával való egyesülésért tüntettek
Háromezren vonultak fel tegnap Bukarestben, kérték Moldova Köztársaság egyesülését Romániával. A szervezők felszólították az államelnök-jelölteket, hogy ezt a kérdést is vegyék be célkitűzéseik közé.
A tüntetés résztvevői nemzetiszínű zászlókat lobogtattak és Nagyrománia újjászületésére célzó jelszavakat skandáltak, köztük olyanokat is, melyekkel Oroszországnak üzentek, például: „ne feledd, Besszarábia nem a tied”. A tüntetésen felolvastak egy kiáltványt is, melyet elküldenek az államelnöknek, a kormánynak és a parlamentnek, illetve a novemberi elnökválasztáson megméretkező 14 jelöltnek. A szervezők azt is kijelentették, hogy felkérik Moldova Köztársaság
Berényi: ne riogassanak az autonómiával
Nem kell állandóan riogatni az autonómiával, az ugyanis nem jelenti Szlovákia határainak megváltoztatását – idézte Berényi József, a Magyar Közösség Pártja (MKP) elnökének kijelentését a TASR szlovák közszolgálati hírügynökség szombaton. A felvidéki magyar párt elnöke erről a szlovák hírügynökség internetes portáljának, a teraz.sk-nak – a Szlovákiában novemberben tartandó helyhatósági választások kapcsán – adott videointerjúban beszélt. „Még egyszer megismétlem, és ha kell, még százszor is elmondom, hogy elismerjük Szlovákia területi egységét” – válaszolt Berényi József az MKP autonómiatörekvéseit firtató kérdésre. A politikus ezzel arra utalt, hogy Szlovákiában a közvélemény gyakran az ország egy területi egységének kiválásával azonosítja az autonómia létrehozásának fogalmát. Ennek megfigyelők szerint részben az az oka, hogy a szlovák politikai szóhasználatban gyakori a két fogalom szándékos vagy véletlen összemosása.
Visszavonják az orosz csapatokat
Vlagyimir Putyin orosz elnök utasítására visszavonják az orosz katonai egységeket az Ukrajnával határos délnyugat-oroszországi Rosztovi területről – jelentette az Eho Moszkvi rádió vasárnap. Előzőleg, szombaton Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter arról tett jelentést az államfőnek, aki egyben az orosz fegyveres erők főparancsnoka is, hogy befejeződött a Déli Katonai Körzetben nyáron elkezdett hadgyakorlat. Az államfő utasítása nyomán mintegy 17 600 katona tér vissza állandó állomáshelyére. Az ukrajnai válság, valamint a délkelet-ukrajnai szakadárok és az ukrán hatalom fegyveres konfliktusának kiéleződése idején Moszkvában először április 24-én jelentették be, hogy a Délkelet-Ukrajnával határos orosz régiókban hadgyakorlat kezdődött. A NATO tisztségviselőinek becslése szerint Moszkva mintegy 40 ezer katonát vezényelt az ukrán határhoz. Alig egy hónap elteltével, május 20-án az orosz védelmi tárca arról tájékoztatott, hogy az orosz katonai egységek parancsot kaptak: térjenek vissza állandó állomáshelyükre az ukrán határ közeléből, mintegy 20 ezer katona azonban az Ukrajnával szomszédos délnyugat-oroszországi területen maradt. Kijev és a nyugati államok azzal vádolják Moszkvát, hogy fegyverekkel támogatja a délkelet-ukrajnai oroszbarát szakadárokat, és augusztusban katonákat is küldött segítségükre. A Kreml tagadta a vádakat.
Fél éven belül lesz ebola elleni oltóanyag?
Oroszországban fél éven belül lesz oltóanyag az ebo­lavírus ellen – jelentette a Lenta.ru orosz hírportál tegnap. Veronyika Szkvorcova orosz egészségügyi miniszter ezt a Rosszija 1 állami televízió szombat esti adásának nyilatkozta. Azt mondta, hogy vezető orosz virológusok három oltóanyagon is dolgoznak. Az egyiket, amely inaktivált vírustörzsből készült, már klinikai kipróbálásnak vetették alá. A másik kettő úgynevezett genetikailag módosított vakcina. Szkvorcova szerint azért kell körülbelül fél év az oltóanyag kidolgozására, hogy a lehető legkisebbre csökkentsék annak esetleges káros hatását. Az orosz egészségügyi miniszter közölte, hogy Oroszország lakosságának nem kell tartania az ebolavírus elterjedésétől. Elmondta azt is, hogy a veszélyes fertőző betegségnek az országban való megjelenése ellen május óta tesznek lépéseket, július óta járványvédelmi intézkedéseket vezettek be.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A románságnak is van helye az autonómiában
A Székelyföldön élő román közösségnek járó garanciák biztosítása volt az egyik fontos kérdésköre annak a pódiumbeszélgetésnek, amelyen Kelemen Hunor szövetségi elnököt a Gyergyói- medencében élő magyarok kérdezték pénteken a gyergyószentmiklósi Korona teremben. Az RMDSZ államelnökjelöltjének beszélgetőpartnere Bende Sándor, az RMDSZ gyergyó területi szervezetének elnöke és Laczkó Albert Elemér, Gyergyóremete polgármestere volt.
Kelemen Hunor a beszélgetés felvezetőjében a kölcsönös bizalom jelentőségét emelte ki, amely nélkül nem működik sem barátság, sem házasság, sem a nagyobb közösségek közti viszony, és amely a pénznél is fontosabb. "Láthatjuk, hogy a jól teljesítő európai társadalmakban magas a bizalmi szint a közösségen belül és a közösségek között is. Amikor jövőnkről beszélünk, amelyet ebben az országban tervezünk, ezt a kérdést nem kerülhetjük meg. Mert a bizalom hiánya – ezt is tapasztalhatjuk – konfliktusokat termel újra, a folyamatos feszültségek pedig megterhelik a társadalmi viszonyokat" – jelentette ki az RMDSZ államelnökjelöltje, aki szerint Romániában az etnikai hovatartozás még mindig elsőrendű akkor, amikor az országos szintű ügyek terítékre kerülnek.
"25 év alatt rengetegszer elhangzott már az autonómia szó, de a hangoztatáson nem jutott tovább senki. Amikor egymás között beszéltünk, mindenki azt értett alatta, amit csak akart, és nem biztos, hogy ugyanazt. Most van egy tizenkilenc oldalas törvénytervezetünk, amelyről a kritikák hamarabb megjelentek, még azelőtt, hogy azt olvasták volna. Hosszú út elején állunk, és bízunk abban, hogy ennek az útnak a végén a törvényt elfogadják" – mondta Bende Sándor területi elnök, akinek mondandóihoz Laczkó Albert Elemér polgármester azzal csatlakozott, hogy a törvénytervezet kapcsán a legfontosabb az, hogy az ország megismerkedik ezzel a törekvéssel, a közvita során a Gyergyói-medencében élő románsághoz is eljut az üzenet.
"Jól választottunk, amikor a dél-tiroli modellt tekintettük alapként, hiszen úgy alakította ki az autonómia hatásköreit, hogy az ott élő közösségek nem tudnak egymás ellen cselekedni, ezen túl pedig biztosítja a valós kétnyelvűséget. A székelyföldi autonómiában élő románoknak is garanciákat kell biztosítanunk identitásuk megőrzésére, mert mi ugyanezt elvárjuk Romániától. Ezt a Székelyföld többi területén is támpontnak kell tekintenünk" – hangsúlyozta Kelemen Hunor, aki szerint vannak olyan nyitott gondolkodású román vitapartnerek, akik megpróbálják megérteni a magyarok törekvéseit, de kételkednek is ezek helyénvalóságában. "Mi mindig azzal kezdjük a párbeszédet, hogy az ország területi integritását nem akarjuk megbontani, és ezzel meg is tettük a lépést a nyitottság felé, hiszen román partnereket keresünk, akik az előítéletek lebontásában segítenek. Csupán ezután fordulunk majd a politikumhoz, hiszen így nagyobb az esélyünk arra, hogy a törvényhozásban is érdemi vitára kerül sor" – fogalmazott az RMDSZ államelnökjelöltje, akinek hozzászólásához Bende Sándor azt fűzte hozzá, hogy Gyergyóban is beszélgetett már olyan román emberekkel, akik el szeretnék olvasni az RMDSZ autonómiastatútumát, mert érdekli őket, hogy miről szól ez a tervezet.
"Ne feledjük el, hogy ma annak a politikai közegnek tudunk üzenni, amely a kilencvenes években leülni sem akart velünk egy asztalhoz. Engem is állítottak meg román ismerősök, hogy megkérdezzék: mit is akartok ti? Az előítéletek lebontásában mindnyájan részt kell vennünk, minden magyar ember felelős ezek lebontásáért" – mondta a hallgatóság soraiból Dézsi Zoltán.
Az autonómia gazdasági felté-telei kapcsán Kelemen Hunor elmondta: nem tart attól, hogy ez a rendszer ilyen szempontból nem megalapozható. "Amennyiben a helyi adók jelentős része itthon maradna, és ebből tudnánk gazdálkodni, sokkal jobban boldogulnánk, mint eddig. Gazdasági szempontból sem szakadnánk el az országtól, de nem kellene Bukarestbe menni ahhoz, hogy jóváhagyást kérjünk különböző beruházásokra, hanem mindezt helyi szinten döntenénk el" – tette hozzá Kelemen Hunor, akinek mondandói kapcsán Gyergyóremete polgármestere azt hangsúlyozta, hogy a térségben kevés a befektetés, sok az adminisztratív buktató, az intézmények pedig hatalmas összegek kifizetését várják el a vállalkozóktól. "Nagy befektetések nélkül ma nem tudjuk megállapítani, hogy igazán milyen munkavégzésre lennénk képesek, és ezért én az autonómia kérdése kapcsán a kitartó munkát húznám alá mint feladatot" – mondta Laczkó Albert Elemér.
A Magyar Polgári Párttal való együttműködést firtató kérdésre Kelemen Hunor elmondta: bár voltak viták a törvénytervezet kidolgozásakor, mégis sikerült egy olyan szöveget alkotni, amelyet az RMDSZ és az MPP is közvitára alkalmasnak tartott. "Az autonómia működtetése a közösség felelőssége, ezért együtt kell működnünk, a párbeszédet folyamatosan ébren kell tartanunk, és azt ajánlom, hogy soha olyat ne tegyün, és ne mondjunk, amiről nem szeretnénk, hogy a másik megtegye vagy elmondja ellenünk. Felelősen gondolkodó emberek vagyunk, akik felismerték, hogy vannak olyan kérdések, amelyekben az együttgondolkodást kell gyakorolnunk" – jelentette ki Kelemen Hunor és hozzátette: az RMDSZ az autonómiatervezetet kormányzati szereplőként mutatta be, ezért elutasítja azokat a vádakat, amelyek a megalkuvást emelik ki a törvénytervezet létrehozása kapcsán.
"Hogy kinek és mit hozott a Romániában most befejeződő éra, azt majd mindenki eldönti magának. Egy dolog azonban biztos: sok minden megváltozik a következő időszakban. Lezárulhat, de ki is tágulhat a mozgásterünk. Sok a dolgunk, sok mindent el kell magyaráznunk a körülöttünk élőknek, és közben azt is kell tudnunk, hogy mások is odafigyelnek arra, hogy mi, magyarok támogatjuk-e egymást" – jelentette ki végezetül a gyergyószentmiklósi beszélgetésen Kelemen Hunor.
Népújság (Marosvásárhely)

Értékelő Sebestyén Csaba RMGE elnökkel
Mire számíthat mezőgazdaságunk 2020-ig?
Sebestyén Csaba RMGE országos elnökkel az aradi Magyar–magyar Gazdatalálkozó alkalmával értékeltük az Agromalim kiállításon és vásáron szerzett tapasztalatait, illetve megvitattuk a mezőgazdasági érdekvédelem időszerű kérdéseit.
– Elnök úr, milyen benyomásokat szerzett az Agromalim kiállításon és vásáron?
– Azon az RMGE immár 15 éve szervezi meg a Magyar-magyar gazdatalálkozót, ami igen fontos az országhatár két oldalán élő, tevékenykedő magyar gazdák számára, de örömmel tapasztalható, hogy most már a Kárpát-medencei magyar gazdák is bekapcsolódtak az együtt gondolkodásba, a gondok közös megbeszélésébe. Köszönjük az Agromalim vezetőségének, amiért erre alkalmat biztosítanak. A megelőző évekhez hasonlóan idén is fontos üzenetet fogalmazott meg a Magyar–magyar Gazdatalálkozó, ahol vázolni próbáltuk: ahhoz, hogy a Kárpát-medencei mezőgazdaságnak jövője legyen, fontos az Európai Unió támogatási formáinak a megszerzése, az agrárpolitikának az erdélyi magyar gazdák érdekei szerinti alkalmazása. Ugyancsak fontos, hogy az oktatástól a szaktanácsadásig minden lehetőséget kihasználjunk az intézményszervezésben a pénzek megszerzése érdekében. Mindez a gazdák hatékony tevékenységének az előmozdítását szolgálja. Újra kihangsúlyoztuk: a mezőgazdasági hatékonyságot nem feltétlenül tonnákban és hektoliterekben mérjük, hanem fontos a tájfenntartás, a tájközeli gazdálkodás. Nem feltétlenül ipari létesítményeket, nagyparcellás gazdaságot akarunk, hanem mindenhol olyat, ami éppen megfelel az ottani gazdálkodóknak. Azt, hogy a gazda hány hektár földnek a megműveléséből éljen meg, nem másnak, hanem magának a gazdának kell eldöntenie, miközben a politikumnak, a kormányzatnak hozzá kell járulnia ahhoz, hogy ott tudjon dolgozni, meg is tudjon belőle élni, ne kelljen segélyért folyamodnia.
– Érdekes dolgot mondott ezzel kapcsolatban a délvidéki Nagy Miklós, aki szerint náluk 4,4 hektár a gazdánként átlagosan megművelt terület, aminek a hasznából meg is tudnak élni.
– Természetesen, még kevesebb hektár hasznából is megél egy család, ha megkapja hozzá a kellő segítséget. Ha viszont 10 hektárt képes megmunkálni, akkor ahhoz a területhez kell neki eszközöket, munkafeltételeket biztosítani.
Ugyanannyi pénzre számíthatunk
– A következő 7 évben az ország vidékfejlesztése 8,1 milliárd euró EU támogatásra számíthat. Véleménye szerint a jelzett összeg elég lesz-e, fellendítheti-e a gazdálkodást vagy több pénzre lenne szükség?
– Szerintem a mezőgazdaságban nincs annyi pénz, amit ne lehetne ésszerűen elkölteni. Ez a 8 milliárd annyi, amennyi az elmúlt 7 esztendőben volt, és azt nagyjából el is költöttük az adott időszakban. A mezőgazdaságban felhasznált EU-támogatásokat Romániában 70-80%-ban használtuk fel. Van, amire elég, máshova viszont kevés ez a pénz. A 8 milliárd csak a Nemzeti Vidékfejlesztési Tervnek a keretösszege, ami nem tartalmazza a területalapú, illetve az egyszeri kifizetések alapján működő támogatásokat. Ha viszont az összeget elosztjuk a 16 intézkedésre, amire a kormány, vagy a Nemzeti Vidékfejlesztési Terv szánta, akkor kiderül, hogy vannak olyan intézkedések is, amelyekre szerintem több pénz kellett volna.
– Megemlítene közülük néhányat?
– Példának okáért a fiatal gazdák támogatására 400 millió eurót szántak, ami szerintem nagyon kevés, a kisgazdaságok támogatására 150 millió, ami nagyjából 10 ezer pályázatra elég, tehát nagyon kevés, mert legkevesebb 100 ezer kisgazda szorulna támogatásra. Éppen ezért, tízszer ekkora alapra lett volna szükség. Ugyanakkor vannak olyan intézkedések is, amelyekre véleményünk szerint túl sokat különítettek el. Ilyen az infrastruktúrafejlesztésre, vagyis a falvakon megépítendő víz- és gázvezetékekre elkülönített 1 milliárd euró, ami komoly összeg, de nem innen, hanem a regionális alapokból kellett volna finanszírozni, mivel a mezőgazdasághoz sok közük nincs. Mindent összevetve, a folyó költségvetési keretet picit jobbnak tartom a legutóbbinál. Biztos vagyok abban, hogy Dacian Cioloş jelentősen hozzájárult a kisgazdaságok elismertetéséhez. Ugyanakkor Romániában is komolyan kellene venni a szaktanácsadást, az innovációt, az együttműködést, amelyek benne vannak a Nemzeti Vidékfejlesztési Tervben. Reméljük, el is indítják őket, nem hanyagolják, mint az elmúlt 7 esztendőben.
– Sok jót hallottam az anyaországi falugazdászok működéséről, nálunk nem lehetne-e hasonló szakember gárda tevékenységét beindítani?
– Nagyon jó ötletnek tartom, de hát már elejétől hangoztattuk, hogy komoly gondok vannak a szaktanácsadással, ami a régi elképzelésben, de az új változatban sem működik. Ezzel a legnagyobb gond a politikai akaratnak a hiánya. Magyarországon viszont komoly alapokra helyezték az agrárgazdasági kamarákat, amelyek a falugazdász hálózatot is működtetik. Nálunk viszont a kormánynak két forgatókönyve volt az agrárkamara létrehozásakor: egyik, hogy alá legyen rendelve a politikumnak, akkor megkapja a működéséhez szükséges alapokat; második forgatókönyv szerint a gazdáknak maguknak kellene megszervezniük, mindennemű támogatás nélkül. A második változat állt be, miszerint a gazdák úgy gondolták, hogy nincs szükség a politikum beavatkozására. Aminek az lett a következménye, hogy néhány megyében bejegyezték ugyan, de alapok, tehát tevékenység nélkül, infrastruktúra hiányában. Ilyen feltételek között nem tudnak tevékenységet kifejteni. Nem tudom, mi lesz a sorsuk azoknak az EU-alapoknak, amelyek kizárólag az agrárkamarai tevékenységekre, a szaktanácsadásra, a továbbképzésekre vannak elkülönítve. Attól tartok, azok valamilyen magáncégekhez kerülhetnek, esetleg átmennek a mezőgazdasági igazgatóságokhoz.
– Én azt hittem, hogy az agrárkamarák létrehozásával a mezőgazdasági igazgatóságok kompetenciái is hozzájuk kerülnek, míg utóbbiakat felszámolják, csakhogy nem így lett. Mi erről a véleménye?
– Az a legnagyobb baj, hogy az agrárkamráknak nem adtak kompetenciákat sem. Ha adtak volna, példának okáért a mezőgazdasági területek kivonását a mezőgazdasági forgalomból, az hatalmas nagy pénz, ami az Agrárkamarákhoz jutva némi alapot szolgálhatna számukra. Ha azt mondanák, hogy az agrárkamarák jogosultak pályázatírásra vagy azok kezelésére, új anyagi forrást jelenthetne számukra. Tehát az agrárkamarák anyagi forrásait sem határozták meg, de az Agrárkamarák Törvényében az sincs benne, hogy ezek önkormányzati támogatást élvezhetnek. Mert ha egy tisztességes megyei tanács vagy annak az elnöke támogatni kívánná a helybeli agrárkamarát, nem teheti meg, mert nincs rá törvényes keret. Szerintem a valós kompetenciákkal, működési feltételekkel felruházott agrárkamarai rendszer politikai akarat nélkül nem jöhet létre. Amíg Magyarországon sem született meg az alaposan kidolgozott Agrárkamarai Törvény, meg lehet nézni, hány agrárkamara működött.
– De hát államelnöki tanácsosként nem lehet-e oda hatni, hogy nálunk is megszülessen egy hasonló törvény?
Követendő francia modell?
– Az államelnöki mezőgazdasági bizottság által készített stratégia fenn van a honlapon, abban az említett dogok benne vannak. A baj csak abban áll, hogy egyetlen stratégiában sincs benne, hogy a kormány kötelezettsége lenne a benne foglaltak végrehajtása. Szerintem a kormányon múlik, hogy a kidolgozott stratégiából átveszi-e a jó pontokat. A Nemzeti Vidékfejlesztési Stratégia szervezőbizottsági tagjaként abba jó néhány újítást sikerült bevinnünk. Példának okáért, hogy pályázati elbíráláskor elsőbbséget élvezzenek a családi gazdaságok és a közepes gazdaságok. Ez a mi jelenlétünknek köszönhető, remélhetőleg sok kis- és közepes gazdaság élvezi majd az előnyeit. Az érdekvédelem, sajnos, állandóan ki van téve a politikum szeszélyeinek. Éppen ezért nem tud annyira megerősödni, hogy politikai nyomást gyakorolhasson. Példának okáért Franciaországban az agrárkamarák nélkül nem lehet mezőgazdasági minisztert választani, akit az agrárkamarák bármikor leválthatnak. A román kormánynak minden kell, csak ez nem. A decentralizálást hirdetjük ugyan, de nem valósítjuk meg. Ehhez szerintem jönnie kell egy új hatalomnak, amelytől a választások előtt elvárják, hogy a minden téren történő decentralizálást ne csak hirdesse, hanem kötelezően végre is hajtsa.
– Azzal zárjuk az értékelőt, hogy megmagyarázzuk az RMGE közelgő 170. születésnapját. 1844-ben Románia török uralom alatt volt, akkor hogy alapulhatott meg a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete?
– Az RMGE jogelődjét, az Erdélyi Gazdasági Egyletet 1844-ben alapították, 1939-től Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet néven működött, de 1947-ben a kommunista hatalom a többi civilszervezettel együtt megszüntette. 1990 márciusában, amint lehetőség nyílt rá, megtörtént az újraalakítása. Akkor még nagyon sokan éltek az EMGE-tagok közül, akik újralapították a rendszerváltás után Romániai Magyar Gazdák Egyesülete néven, aminek az alapszabályzatában benne van, hogy az EGE és az EMGE jogutódja. Ezért vagyunk büszkék arra, hogy 170 évesnek nevezhetjük magunkat, és a jogelődjeinknek a képviselői vagyunk. Az évfordulóra november 8-án, Székelyudvarhelyen szeretnénk méltó módon megemlékezni.
– Köszönöm szépen, további sok sikert kívánok.
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Magyarderzse elárvult templomát takarítottuk
Tavasszal Aranykút a cél, szabad csatlakozni
tavaszi páncélcsehi templomtakarítás után szombaton Magyarderzsére került sor – mintegy 60 önkéntes vállalta az újabb szomorú, mégis erőt adó feladatot.
A magyarderzsei középkori református templom állapota még a páncélcsehinél is siralmasabb. Ugyanaz a vihar, amely 2001-ben levitte a páncélcsehi templomtorony sipkáját, a derzsei templomot teljesen kifedte, a tetőtlenül megélt évek súlyos nyomait viseli az épület. 2008-ra mentő megoldással újrafedték, hogy legalább az esőtől védjék. Alighanem az új tetőszerkezet súlya is hozzájárult, hogy egyik oldala megdőlt. Szószékére még fel lehet menni, de vakolat szinte semmi, kő köszön vissza mindenhonnan. Tornyát az utolsó átfogó felújításkor építették, 1889-ben. Két idős református asszony él még a faluban, hosszú évek óta először hallhatták ismét templomuk harangjait megkondulni. A Kolozsvári Református Egyházmegye kezdeményezésének következő állomása a tervek szerint Aranykút lesz.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)

Jagamas-népdalverseny negyedszerre
Negyedik alkalommal szervezett a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) Mérában népdaléneklési versenyt Jagamas János (1913–1997) erdélyi népzenekutató emlékére. Az idei megmérettetésre valamivel kevesebb, mint húsz, 10–18 év közötti versenyző érkezett. A viszonylag kis létszám ellenére a zsűri (Tóth-Guttman Emese, a RMD elnöke, Bedő Ágnes, a RMD egyik alelnöke és Mann Gabriella nyugalmazott zenetanár) szebbnél szebb népdalokat hallgathatott, jó vagy akár kiváló előadásban. A verseny nagydíját tavaly és idén is Gorzó Boglárka, a János Zsigmond Kollégium VII. osztályos tanulójának ítélték, rendkívül szép hangjáért és minden igényt kielégítő előadásáért (felkészítő tanár: Bálint Annamária és Nagy Noémi Kriszta).
A Mérai Református Egyházközség termében október 11-én, szombat délelőtt megtartott népdaléneklési versenyen Mezei Csaba helybeli református lelkipásztor arra hívta fel a versenyzők figyelmét, hogy „aki énekel, kétszeresen imádkozik”; Tóth-Guttman Emese örömét fejezte ki, hogy a térségben zajló számos esemény ellenére a gyerekek és felkészítőik időt áldoztak a népdalok megtanulására, a szülők pedig ara, hogy elkísérhessék gyermekeiket a versenyre.
NAGY-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Szilágyi Zsolt: kell a román–magyar összefogás
Az erdélyi románság és magyarság összefogásának szükségességét emelték ki az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) által csütörtök este Nagyváradon megszervezett fórum résztvevői.
A román–magyar párbeszéd érdekében szervezett rendezvény keretében Szilágyi Zsolt, az EMNP államfőjelöltje felszólalásában úgy fogalmazott, az erdélyi magyarság immár kilencven éve méltósággal viseli sorsát, azonban a magyarok drámai fogyatkozására és a mérhetetlen korrupcióra sürgősen megoldást kell találni.
„Nyugat-európai példák igazolják a régiók szövetségének hatékonyságát, ez nemcsak Erdély, hanem Románia összes történelmi régiója számára megoldást jelentene” – hangsúlyozta Szilágyi Zsolt. Kiemelte, a november 2-i választáson Erdély és Bukarest közül választhatnak az állampolgárok, akik „így dönthetnek arról, hogy egy erdélyesített Romániában vagy egy balkanizált Erdélyben akarnak élni”.
Toró T. Tibor, a néppárt elnöke annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a választás egy véleménynyilvánító népszavazás lesz, melynek során az erdélyi magyarok elmondhatják, hogyan képzelik el jövőjüket. Kifejezhetik, hogy a bukaresti hatalomhoz és az autonómiához való viszonyulásban melyik szemléletet támogatják: a bukaresti hatalomba beágyazódó „labanc” vagy az autonómiáért küzdő „kuruc” politikát.
Ebben a versenyben Szilágyi Zsolt az erdélyi magyarok jelöltjeként, míg Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a bukaresti kormány magyar jelöltjeként szerepel – fogalmazott a pártelnök. Hangsúlyozta, nagy lendületet adna Erdély ügyének, ha végre az erdélyi románok is pártba tömörülnének, és a magyarokkal közösen síkra szállnának egy föderális Romániáért, az autonóm Erdélyért.
Angela Tocilă publicista arról beszélt, hogy nincs párbeszéd az erdélyi románok és magyarok között, ezért szükség van további fórumok megszervezésére, ahol mindkét fél őszintén elmondhatja, milyen jövőt szeretne. Tocilă hangsúlyozta: a kulturális autonómia mellett Erdély pénzügyi autonómiájára van szükség.
Pénteken délelőtt egyébként Szilágyi Zsolt államfőjelölt Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsekkel találkozott. A beszélgetésen – melyen Toró T. Tibor is részt vett – Szilágyi megosztotta gondolatait az erdélyi magyar közélet és a romániai államelnök-választások kapcsán, és érdeklődött az elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának helyzetéről.
A találkozó résztvevői egyetértettek abban, hogy a magyar közösség érdekelt abban, hogy a közelgő választásokon minél magasabb részvételi arányt érjen el, és hangsúlyozták a társadalmi szerepvállalás fontosságát.
Krónika (Kolozsvár)

Zakariás üzenete Kelemennek: a vita nem pofozkodás
Nyílt levélben kérte fel Kelemen Hunort, az RMDSZ államfőjelöltjét Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) választmányi elnöke arra, hogy ne tekintse „pofozkodásnak” a Székelyföld területi autonómiájával kapcsolatos magyar–magyar vitát. A választmányi elnök szerint szükség van a nyilvános vitára, az érvek ütköztetésére.
Kelemen Hunor a kampány során többször is elmondta, nem Szilágyi Zsolttal, az EMNP elnökjelöltjével kíván vitázni a választási kampányban, hanem a román társadalmat próbálja meggyőzni a magyar autonómiatörekvések helyességéről. Kelemen Hunor azt is nyomatékosította, hogy nincs vitája a magyarsággal, és hibának tartaná, ha a magyar jelöltek „egymást pofoznák” a kampányban.
Zakariás Zoltán sérelmezte, hogy Kelemen Hunor a nyilvános vitát, az érvek ütköztetését „pofozkodásnak” tekinti. Kijelentette, az RMDSZ jelöltje nem a megfelelő logikai sorrendben indította el a szövetség székelyföldi autonómiatervezetének a közvitáját. Ezt ugyanis a magyar közösségben kellett volna előbb lefolytatni. Zakariás úgy vélte, Kelemen Hunornak és az RMDSZ-nek mind a magyar, mind a román közösség felé „hitelességi problémája van”.
„Közösségünk kétségkívül erős, ezt legutóbb a székelyek nagy menetelésén is megmutatta. Ön ennek a közösségnek az egyik hangja. Üljünk le és hangoljunk össze, hogy ... az együttes hang is erős legyen!” – szólította fel az RMDSZ elnökét Zakariás Zoltán, az EMNP választmányának az elnöke.
Novemberben első alkalommal lesz magyar–magyar verseny a romániai elnökválasztáson. Az RMDSZ Kelemen Hunort, a szövetség elnökét, az EMNP Szilágyi Zsoltot, a párt alelnökét indította el a versenyben.
Krónika (Kolozsvár)

Reflexió az RMDSZ autonómiastatútuma által felvetett néhány problémára
Az alábbiakban a Krónika Szempont mellékletében közölt, az RMDSZ által kidolgozott székelyföldi autonómia-statútumhoz, különösen a dokumentumnak az október 3–5-i lapszámban megjelent második részéhez szeretnék röviden hozzászólni.
Jogtörténeti és nemzetközi helyzet
Nem befolyásolhatja negatívan a Székelyföld autonómiaigényét, hogy a Skóciában kiírt népszavazáson nem fogadták el a függetlenség kinyilatkoztatását. Nézzük csak meg egy gondolat erejéig közelről: Skóciában nem az autonómiáról, hanem a függetlenségről szavaztak. Nem szavazták meg a függetlenséget, de a már meglévő autonómia (amely többek között azzal jár, hogy Skóciának saját parlamentje és saját kormánya van) megmaradt, sőt megerősődött. Pedig a másik oldalon a világ egyik nagyhatalma, Anglia áll, és nem a korrupt Balkán (bárcsak mi is ott tartanánk, hogy saját kormányunk és parlamentünk lenne, mint ahogy ez 1541-től több mint 150 esztendőn keresztül tulajdonképpen más név alatt megvolt.
Előrebocsátom, hogy én nagyon sajnálom, megértem és bánkódom amiatt a sok szenvedés miatt, amit az ukránok a volt szovjet birodalomban – valamennyire velünk együtt – megéltek. De ugyanakkor nem tudok nem tekintettel lenni arra, hogy – abból a szempontból, ami minket érdekel – jelenleg az Ukrajna területén levő orosz kisebbség harcol a nemzetiségi jogaiért, mint ahogy azelőtt az ukránok, sőt a románok is harcoltak a volt Szovjetunió ellen a nemzetiségi jogaikért.
Az Ukrajnában élő oroszok megvalósították kisebbségi jogaikat és függetlenségüket úgy, ahogy annak idején a Magyarországon élő, a lakosság 16 százalékát kitevő román kisebbség egyoldalúan kinyilvánította függetlenségét, és elszakította az ország egy részét az anyaországtól. Amikor ez az ő véleményük szerint 1918. december 1-jén megtörtént, a románok ünnepélyesen, törvényerejű határozattal arra kötelezték el magukat, hogy a létrejövő Romániában biztosítani fogják számunkra többek között azt, hogy saját kebelünkből választott egyének által, anyanyelvünkön leszünk igazgatva és kormányozva. (Én máshol már bebizonyítottam, hogy ezek a határozatok ma is törvényerővel bírnak, amelyet nem tartanak be.)
Mielőtt rátérnék tulajdonképpeni témánkra, érdemes meghallgatni, hogy az akkori Magyarország területén élő román kisebbség mit követelt a maga számára: „A népek önrendelkezési jogának értelmében, valamint nemzetünknek és a vele egy területen élő kisebbségek érdekében (...) már most át kell vennünk Magyarországnak és Erdélynek románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzó hatalmat.”
A magyar kormány „...rendelje hatalmunk alá az azon a területen található minden állami, politikai, közigazgatási, bírósági, iskolai, egyházi, pénzügyi, katonai és közlekedésügyi intézményt, hatóságot és szervet. Ugyanakkor ezen a területen minden más imperium megszüntetendő” (lásd Raffay Ernő Nem (csak) Erdély volt a tét, Csíkszereda, Budapest, 2010, 7. oldal). Hangsúlyozom, mindezt a Magyarországon élő román kisebbség 1918. november 9-én követelte, amikor ők Magyarország területén laktak, és magyar állampolgárok voltak. Vajon mit mondanának a román hatóságok, ha az egyetemesen elfogadott jogegyenlőség elve alapján mi most ugyanazt követelnénk számunkra, amit ők követeltek akkor a magyar államtól? Megjósolom: megpróbálnának bezárni, vagy legalábbis ellehetetleníteni.
A statútummal kapcsolatos néhány konkrét javaslat
Nem tartom szerencsésnek azt a megoldást, hogy megalakuljon számunkra egy kizárólag Marosvásárhelyen székelő táblabíróság, csak akkor, ha ennek a táblabíróságnak a marosvásárhelyivel azonos jogkörrel felruházott részlegei működnének Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön is. Ebben a vonatkozásban emlékeztetnék arra, hogy a marosvásárhelyi igazságszolgáltatás a mai napig nem vonta felelősségre azokat, akik 1990 márciusában kiverték Sütő András szemét, Kincses Elődöt pedig elüldözték az országból.
Mondhatnék más példát is, de nem tudnám bizonyítani. De ez a megoldás nem szerencsés abból a szempontból sem, hogy a Hargita és Kovászna megyében élő lakosságot – ha a táblabíróságra fellebbezni akar – a jelenlegi rossz összeköttetések, útviszonyok közepette Marosvásárhelyre küldenék. Esetleg az elképzelhető, hogy az így létrejövő „autonóm” táblabíróság adminisztratív vezetőségének (mondjuk elnökének és alelnökének) Marosvásárhelyen legyen a székhelye, de konkrét igazságszolgáltatási tevékenységet kifejtő részlegek legyenek Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön is.
A továbbiakban szükségesnek tartanám, hogy a legfelsőbb bíróságon és az alkotmánybíróságon is legyen egy-egy olyan bírói tanács, amelyben az autonóm területről származó, a magyar nyelvet írásban és szóban ismerő bírák többségben vagy legalább egyenlő arányban legyenek képviselőve a többségi nemzetből származó bírákkal. Ezeknek a bírói tanácsoknak biztosítaniuk kellene azt a lehetőséget is, hogy anyanyelven lehessen kérést beadni és perbeszédet folytatni.
Ez a rendelkezés első látásra nehézkesnek tűnhet, de kettős szerepe lenne. Egyrészt biztosítaná számunkra a kényes ügyekben (pl. a Székely Mikó kollégium és az egyéb magyar vonatkozású visszaszolgáltatási ügyekre gondolok) a jogszerű és jogegyenlőségen alapuló elbírálást. De ami még fontosabb, az az, hogy amennyiben az autonóm területekről induló ügyekben a fellebbezéseket a legfelsőbb törvényszéken csak románul lehet majd benyújtani, akkor fennáll a veszélye, hogy az iratokat már helyben is románul kell majd kiállítani, hogy a kizárólag román összetételű legfelsőbb törvényszék vagy alkotmánybíróság tagjai megértsék.
Azt sem tartom szerencsés megoldásnak, hogy a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanácsban (CSM) csak egy nemzetiségi bíró legyen. A magyar ügyek elbírálása számára egy ugyanolyan létszámú, magyar és román nemzetiségű bírókból álló speciális tanácsot kell létrehozni. Ez nem lenne diszkriminatív intézkedés, ellenkezőleg, nemzeti jogegyenlőóségünk egyik biztosítéka lenne, amely senkit sem sért (az, hogy melyek lesznek azok az ügyek, amelyek majd ezeknek a speciális tanácsoknak a hatáskörébe tartoznak, azt a statútumban vagy a statútum végrehajtására kiadandó, általunk megszerkesztett végrehajtási rendeletben kell majd biztosítani.)
A nép ügyvédje hivatala keretén belül egy tanácsot kellene biztosítani, amely magyar nyelven „beszél és ír”, és amely a magyar ügyeket anyanyelvünkön oldja meg. Erre azért lenne szükség, hogy az ellenünk elkövetett jogsértések ellen anyanyelvünkön tudjunk panaszt emelni, és hogy arra anyanyelvünkön kapjunk választ. Ha mindezeket számunkra nem biztosítják, akkor autonómiánk és nemzeti jogegyenlőségünk elve továbbra is csak formálisan fog létezni.
Nyelvhasználati kérdések az élet minden területén
Biztosítani kell számunkra azt, hogy ezekbe a funkciókba olyan egyének kerüljenek, akik írásban és szóban ismerik és használják anyanyelvünket. Az igazi jog- és törvény előtti egyenlőség csak akkor valósítható meg, ha a sorainkból kikerült egyének minden hivatalban úgy tudnak érvényesülni anyanyelvünkön, mint a románok az ők vidékein. Itt megjegyezném, hogy ha a memóriám nem csal, akkor az 1881-es erdélyi román pártprogramban az szerepelt, hogy a románok által lakott területekre a magyar állam ne nevezzen ki magyar tisztviselőt.
Amikor a Prúton túli Moldovai Köztársaságban élő románok körében felmerült a nyelvhasználat (és az autonómia) kérdése, akkor ők azt mondták és kérték, hogy biztosítsák számukra azt a jogot, hogy például az ők területén levő orvosokkal anyanyelvükön beszélhessenek, különben az életük és az egészségük is veszélybe kerül. Náluk meglett. Ha mi ugyanezt kérjük az általunk többségben lakott területeken, akkor még a szakemberek is rögtön ránk kiáltják, hogy alkotmányellenesek vagyunk.
(Ami nem igaz, mert az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozat ezeket a jogokat biztosított számukra. Ismétlem: nem igaz, hogy az akkori határozatoknak nincs törvényi ereje. De még akkor is jogunk van követelni, hogy tartsák be, ha csak erkölcsi ígéret.)
Természetesen itt nagyon kényes kérdések is fel fognak merülni, például, hogy mi legyen a jelenleg Székelyföldön dolgozó románokkal. Ezeket a problémákat úgy kell megoldani, hogy az ő jogaik se szenvedjenek csorbát, mondom ezt még akkor is, ha a jelenleg erőszakosan kialakított helyzet jórészt a Ceauşescu és az előtte működő diktatúrák következménye. Például a Ion Antonescu által Dél-Erdélyben bevezetett diktatúra sem volt jobb a Ceauşescuénál.
Végül, de nem utolsósorban az előzményekből tanulva most csak egész röviden említem meg, hogy a román igazság­ügy-miniszter számomra küldött írásos válaszában elismerte: az 1945-ös nemzetiségi statútum egyes rendelkezései most is érvényben vannak. Azt már én mondom, hogy azokra már több mint fél évszázada sehol hivatkozni nem lehet, mert senki sem alkalmazza (mivel formai jellegénél fogva az csak kormányrendelet, amit a gyakorlatban bárki módosíthat.)
Véleményem szerint most közzétett autonómiastatútumnál vigyázni kell még a következő két dologra.
1.) Bele kell foglalni, hogy az új statútum a két nép egyezsége, és a mi akaratunk nélkül a többségi nemzet egyoldalúan nem változtathatja meg.
2.) Mivel olyan alapvető jogokat fog szabályozni, mint a nyelvhasználat és egyéb kisebbségi jogok, a statútum nem rendelet, hanem alkotmánykiegészítő dokumentum kell legyen. Nem szabad az életbeléptetését vagy hatályon kívül helyezését rendeletekre bízni, mert akkor hatályát fogja veszíteni, mielőtt érvénybe lépne.
Szeretném aláhúzni, hogy autonómiánk és kisebbségi jogaink megadása és biztosítása a román többségnek legalább akkora érdeke, mint nekünk, de az ide vonatkozó konkrét törvények érvényre juttatása (többségi megszavazása) már a románok felelőssége. Nekik a között lehet választani, hogy megadják a jogainkat – ami egyben a lehetőségeinket is jelenti – ahhoz, hogy együtt dolgozzunk Románia előrehaladásáért, vagy a jogok biztosítása nélkül közel másfél millió irredenta lesz ebben az országban, amelyik nem az ország javára fog dolgozni, hanem nemzetiségi jogaink érvényesítésével fog foglalkozni.
Már lejárt az az idő, amikor mindent ránk tudtak kényszeríteni, amit akartak. Ezzel kapcsolatban végezetül megemlíteném még, hogy a legnagyobb magyarnak tartott Széchenyi István már több mint 150 évvel ezelőtt megmondta: mi sem vagyunk alábbvalóak a világ semmilyen más nemzeténél. És ez így igaz.
Rozsnyai Sándor
A szerző ügyvéd, a Kovászna Megyei Ügyvédi Kamara volt dékánja
Krónika (Kolozsvár)

Magyar történészsors Romániában
Tófalvi Zoltán író, történész kapta meg idén a Tőkés László Alapítvány által alapított Tőkés-díjat. Az alábbiakban közöljük M. Kiss Sándor történésznek, a budapesti Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettesének a Kisvárdán múlt vasárnap rendezett ünnepségen elhangzott laudációját.
Tófalvi Zoltán. Elvarázsolt ember. Sajátos csodalény. A különösen egyedi kelet-közép-európai sors méltóságteljes hordozója. Másként szólva: nyugdíjas történész – egyáltalán létezik ilyen státus, hogy nyugdíjas történész?
Publicista, író, tévészerkesztő. Tegyem hozzá: elszabadult igazságkereső, a hűség szobra, húsból-vérből való, vagyis elkötelezett magyar értelmiségi. Különben hetvenéves. Ilyenkor az ember leül a kertjében – ha van diófája, akkor az alá –, és elmereng a múlton, vajon mi marad meg mindabból, amit eddig termelt? Tófalvi Zoltán e helyett – bár gereblyéznivalója lenne épp elég – jövőt tervez.
Huszonnégy évvel ezelőtt – 1990 elején – kezdett el foglalkozni a romániai magyarság 1956-tal kapcsolatos szervezkedéseivel, s az ezt követő politikai perekkel.
Viszont a szigorúan őrzött és titkosított levéltári dokumentációhoz a romániai lusztrációs törvény megjelenése után, csak 2002-től férhetett hozzá. Öt év múlva, 2007-ben indította útjára tíz kötetre tervezett sorozatát 1956 erdélyi mártírjai címmel, amelyből eddig öt kötet jelent meg, darabonként 750-800 oldalon.
Tehát a hiány további öt kötet, vagyis – kilóban számolva – körülbelül 4000 oldal. A napokban – magam is hetven körül téblábolok – különböző nyavalyáimat sorolva orvos barátom megnyugtatott, mondván, az emberi élet százhárom évre van kalibrálva, és az egyénen múlik, hogy ebből a százhárom évből mennyit képes realizálni. Másként szólva: hány éves koráig képes élni. Zoltán! Hét év alatt öt kötet, további hét év – s akkor még csak hetvenhét éves leszel –, további öt kötet. S az azt követő negyedszázad? Valóban ideje elkezdeni tervezni a jövőt!
Játék a számokkal? Nem egészen! Tessék csak figyelni! Tófalvi Zoltán 1944-ben született. A múlt század nyolcvanas éveinek végén – Temesvár Romániában, sajátos rendszerváltás Magyarországon, amit a múlt bajnokai rendszerkorrekciónak terveztek – felparázsoltatta a reményeket. Most majd megismerjük a múltunkat, s nemcsak a jövőnket tervezhetjük a magunk tehetségéből, a magunk erejéből.
Aztán eltelt Tófalvi Zoltán életéből további bő évtized, amíg végre megnyíltak azok az addig titokzatos levéltárak, amennyiben tényleg megnyíltak. Vagyis: megkésett nemzedék vagyunk. Tófalvi Zoltánt közel hatvanévesen illette meg a múlt megismerésének a joga.
A múlt! Fránya dolog ez a múlt. Más a múltképe annak, aki a szocialista államok belügyeinek karmai között élte meg – át és túl – ezt a múltat, s más azé, aki akkor már felnőtt ember volt, s emlékei később érlelődtek tudássá akár szakmai ártalomként is, mert történész lett. S más azoknak, akik könyvek oldalairól ismerkednek azzal a múlttal, azzal az ’56-tal, ami nekünk életre szóló élmény és tanulság maradt.
És más olyan ország polgárának, aki ennek a terrornak a szelét sem érezte, s csodálva tekintett a Molotov-koktélos pesti srácra, amint élet-halál harcot vív az orosz medvével, majd – ha még erre is volt irányultsága – döbbenve olvasta a sztorizástól már akkor sem tartózkodó nyugati lapok híradásait a magyarországi megtorlásról. S az erdélyi magyarok elleni megtorlásról? Arról nem! Ott jobban őrizték a titkot. Ott belső ügy maradt!
Az 1956-os forradalomról és szabadságharcról írni a magyarországi magyar történésznek sem könnyű feladat. Még ma sem. Nálunk is kérdés, hogy „kinek a forradalma”, vívjuk is csatáinkat, de ennek a csatának érthető az oka. És legfeljebb – hogy az egyik legdivatosabb ma használt fogalomnál maradjak – a narratívák különböznek egymástól.
De a tényeket legalább ismerjük. Mennyiben különbözik a magyarországi magyar történész helyzete a romániai magyar történész helyzetétől? 1991-ben – az Antall-kormány kormányfőtanácsosaként – félig magán-, félig hivatalos minőségben Erdélyben jártam információkat szerezni, hogy volt-e valami megmozdulás ’56-ban Erdélyben is? Kósza híreink voltak ugyan, de konkrét tudásunk nem. Voltak beszélgetéseim, voltak sokatmondó hunyorítások, de beszélgetőtársaim leginkább hallgatásba burkolóztak, s azt ajánlották, hogy keressem meg a „szibirákokat”. Érezni lehetett a félelmet még akkor is. Mindezt csak azért mondom el, hogy érzékeltessem Tófalvi Zoltán vállalkozásának nehézségeit.
Tófalvi Zoltán a magyar és a román történetírás történetében először publikálta az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal való együttérzés ürügyén halálra ítélt tizenkét erdélyi magyar és két román politikai fogoly kivégzési jegyzőkönyveit – akkurátusan a kivégzőosztagok teljes névsorát feltüntetve, pontosan sejtve, hogy a még élő érintettek halálosan is megfenyegetik! –, a corpus delectiként emlegetett, az erdélyi kérdés megoldását sürgető, a magyar forradalom hatására született négy, korábban egyáltalán nem ismert tervet, tanulmányt. De eddig el kellett jutni, az utat végig kellett járni.
Lássuk ezt az utat! A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia szakán szerzett történelemtanári oklevelet. Pályáját a korondi gimnáziumban kezdte, aztán rádiószerkesztő lett, s mint ilyen, újságíró is, majd televíziós szerkesztő. Egyetemistaként a Sóvidék történetével foglalkozott. 1989-ig három kötete jelent meg, ezek közül A pogány fohászok faluja című szociográfiai kötete Nyugaton – jelesen az Amerikai Egyesült Államokban – is nagy sikert aratott. 1982 hozta meg számára a Szeku „kitüntetett figyelmét”.
A Temesváron élő atyhaiak közössége címet viselő szociológiai munkáját a Szabad Európa Rádió folytatásokban, teljes terjedelemben közölte. Külön „honoráriumként” 1982 októberében egy házkutatás során a román belbiztonsági szervek kéziratai s tanulmányai egy részét a „biztonság kedvéért” begyűjtötték. Gondoljuk el: közel egy évtizedet a román biztonsági szervek kitüntetett figyelmétől kísérve élni! A Kondukátor Romániájában.
A Sóvidék népi fazekassága éppúgy témája volt, mint a Skandináviában élő magyar értelmiség hídszerepének vizsgálata. Értekezett Bolyai Farkas szembetegségéről, összesen 15 önálló kötet és hozzávetőlegesen 5-600 tanulmány, esszé, újságcikk fűződik nevéhez.
Díjnyertes dokumentumfilmek jelzik útját, amelyeket a Román Televízió magyar adása, a Duna Televízió vagy a Magyar Televízió sugárzott. Megnyerte a Hitel folyóirat 1994-es pályázatát, a Civitas Humanitas Alapítvány filmpályázatának első díját, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete 1997-ben, a Székelyföld folyóirat 2002-ben ismerte el munkásságát egy-egy nívódíjjal. Kitüntette őt Petőfi Sándor-sajtószabadság díjjal a Magyar Újságírók Közössége, 2014. március 15-én Marosvásárhely városa tüntette ki őt a Könyv és Gyertya díjjal, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) egyfajta alternatív marosvásárhelyi díszpolgári címmel, idén október 4-én pedig az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány Székelyudvarhelyen EMIA-díjjal. Tófalvi Zoltán tehát termékeny, közfigyelmet kiváltó, szépen dekorált tudós ember, aki méltán szerzett megbecsült nevet magának.
2013 kora nyarán szól a telefonom. A vonal másik végén Izsák Lajos professzor, kedves barátom, az ELTE Történeti Intézetének vezetője, s arra kért, hogy vállaljam el az egyik tag szerepét Tófalvi Zoli doktori munkahelyi vitájában. A téma a magyar ’56 erdélyi vonatkozásai, az „erdélyi kérdés”. Elhűltem! A Zoli doktori vitája? Na ne.
Tragikomikus a történet, vagy emelkedettebben: egy erdélyi magyar történész sorsa Romániában. Miről is van szó? 1989-ig a román kommunista hatalom megakadályozta, hogy Tófalvi Zoltán bármely történeti doktori iskolába beiratkozzon. Az ember csak legyint. A magam kisdoktori disszertációjának beadását – a második világháború alatti polgári ellenállás volt a témám – is megakadályozta akkori munkahelyem. Nem volt kívánatos téma a kommunista Magyarországon a nem kommunista antihitlerista ellenállás történetének kutatása, de 1996-ban – húsz éves késéssel – ugyanebből a témából végül is kandidáltam.
1990 után Romániában Tófalvi Zoltánnak ez nem adatott meg. Kiderült ugyanis, hogy a tervezett történészi disszertációt csak román nyelven lehet leadni és megvédeni. Na erre mondják, hogy kisebbségi sors egy demokratikus országban, amely tagja az EU-nak, s tiszteli a kisebbségeket. Hát ezért iratkozott be Tófalvi Zoltán tizenöt kötetes szerző az ELTE történettudományi doktori iskolájába, ahol már megszerezte az abszolutóriumot, „(…) már csak a disszertáció megvédése van hátra” – írja a szerző szakmai önéletrajzában.
Hát én – s nemcsak én – Tófalvi Zoltán történésztől olvastam először az ’56-ot követő romániai megtorlásról. Csak sikerül az a védés, Zoltán! Azt azért már most bizton állíthatom, hogy többlettudással távozom majd a védésedről. Szomorú s egyben felemelő történet, s van benne valami „tófalvis”. Túl a hetvenen az ember egy címet már nem tudományos hírneve megerősítéséért akar megszerezni. Az már régen megvan. Tartozik ezzel – ha már a sors így akarta – önmagának, a múltnak, a kedves, szeretett társsal eltöltött közös múltnak. S a következő könyv fedlapján már ezt olvashatjuk majd: Dr. Tófalvi Zoltán: Írók, költők a Szekuritáté karmai között.
Számtalanszor elmondjuk, leírjuk: úttörő vállalkozás. Kodolányi János 1943-ban Szárszón nagyon is nagy súllyal beszélt a szóinflációról. Igaza volt. Ezért sem írom le, hogy Tófalvi Zoltán úttörő munkát végzett. Pontosabbnak érzem a megfogalmazást így: Tófalvi Zoltán páratlan munkát végzett.
Szász László írta az egyik recenziójában Tófalvi Zoltán munkájának leglényegéről: „(…) a Magyarországon olykor elsuttogott vélemény ellenében (miszerint Erdélyben nem történt semmi, ugyan sok embert, de csupán ártatlanokat börtönöztek be ’56 kapcsán) bizonyítható: tudatosan és valóságos akciókat készítettek elő Erdélyben, a magyar forradalmat megelőző időszakban és azzal párhuzamosan. Viszont sokkal nehezebb, veszélyesebb helyzetben nemcsak azért, mert a román társadalom eleve ellenséges tömegeinek közegében tették ezt, hanem mert az anyaország vezetése nagyvonalú gesztussal feláldozta az erdélyi magyarságot.
Kádár János és küldöttsége 1958 februárjában, nagyuras bukaresti fogadtatás után, a romániai magyar foglyokat egyszerűen kiszolgáltatta a megerősödött román nacionalista kurzusnak. Ezzel is magyarázható, hogy a perek tulajdonképpen napjainkig ismeretlenek a közvélemény előtt, a Tófalvi Zoltán által feltárt sok tízezer oldalnyi anyag közzététele alapvető szemléletváltozást is jelenthet a történetírásban is. Újra kell írni az 1950-es, 1960-as évek Romániájának egész történetét.”
Bizony ez így igaz. S főként igaz akkor, ha arra is emlékezünk, mit ajánlott Gheorghe Gheorghiu-Dej – Dés (!) György, „az utolsó romániai magyar miniszterelnök”, ahogy ezt a sajátosan keserű pesti humor akkor megfogalmazta – 1957-es látogatása során Kádárnak. Valami ilyesmit mondott: „Önök nem tudták 1945-ben megsemmisíteni a fasisztákat, most itt az alkalom”.
Tízezres nagyságrendben gondolkodott Dej, s Kádár is csak sajnálkozni tudott később: akkor, amikor körmenetbe kellett volna akasztani, nem volt hozzá elég erőnk. Vagy Horn Gyula 1989. áprilisi megnyilvánulása is fontos adalék ebben a kérdésben. Ő a Nagy Imre-ügy kapcsán fejtette ki, hogy még nem érett meg az idő, hogy minden dokumentumot közöljünk ’56-ról, mert ’56 nemzetközi összefüggései mellett még a Dubček-ügy is eltörpül hatását tekintve.
Tófalvi Zoltán – s ebben igaza van méltatóinak – tabukat döntöget, amikről jobb nem tudomást venni. Ha nem támadhatunk, akkor hallgassuk el, régi jól ismert recept. És a kérdések kérdése! Szólaljon meg Tófalvi Zoltán is: „1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magában foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is.
Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román parlamentnek benyújtott autonómiatervezetekben. Olvasóknak, politikusoknak, a történész szakmának szeretnék olyan, 1000 oldalas kötetet átnyújtani, amelyben teljességre törekvőn megtaláljuk az „erdélyi kérdéssel” kapcsolatosan kidolgozott összes magyar, román, szász és nagyhatalmi tervezetet. Elkészítettem egy dokumentumfilm-tervezetet a Székelyföld autonómiatörekvéseinek alátámasztására. Abban a meggyőződésben, hogy az Európai Uniót, a nagyhatalmakat csak egy nagyon jól „megkomponált” filmmel lehet meggyőzni a követelés jogosságáról. Egyszer talán film is lesz a tervből…”
Drága jó Tófalvi Zoltán, elvarázsolt ember, sajátos csodalény, így kell hinni egy talpig értelmiséginek a tények perdöntő erejében! Enélkül sem élni, sem dolgozni nem érdemes. És túl minden kesernyés gondolaton, egyszer győzhet az igazság is. S az esélyt valóban meg kell teremteni. Köszönteni s ünnepelni jöttünk Tófalvi Zoltánt. Gratulálni a megérdemelt kitüntetéshez, a Tőkés-díjhoz. Éltessen Téged az idők végeztéig a mi Istenünk! Váltsa valóra álmodat: a szabadság rehabilitációja vezessen el a székely autonómiához! Írj és küzdj érte továbbra is!
Krónika (Kolozsvár)

Ponta és az oroszok
A negyedszázada dühöngő román „demokrácia” és piacgazdaság egyik legsötétebb és legtalányosabb története a Lukoil nevű orosz kőolajipari konszern látványos romániai térhódítása. Sokszor rebesgették már, hogy a Lukoil gátlástalan módszerekkel nyomakodott mind előrébb a hazai piacon, s annyiba sem vette a romániai törvényeket és jogszabályokat, mint Móricka a tanító néni intelmeit. A gyanútlan szemlélődő viszont azt is hihette nagy naivitásában, hogy a kerengő hírek csupán a konkurencia által terjesztett pletykák, melyeknek alapja csupán a piaci féltékenység, s ha bármi igaz lett volna a vádakból, a romániai bűnüldözés és a független igazságszolgáltatás régóta lecsapott volna a törvénysértőkre. Mert hasonló visszaélésekért például rövid úton kiutasították volna a MOL nevű magyar és más külföldi érdekeltségek piaci hálózatát.
De nem történt semmi eddig, s így kósza pletykának tűnt nálunkfelé az is, hogy a Lukoil cégnek a rétyi keresztútnál levő nagy benzinkútját minden szükséges engedély nélkül telepítették oda, ahol van, s a gyanúsított üzleti üzelmek mellett még a forgalmat is máig veszélyezteti. Hogy így van-e, nincs-e így, azt az illetékes szerveknek kellene tudniuk, s ha eddig még nem jártak utána, legalább most megtehetnék.
Mert történt ugyanis, hogy központi bűnüldöző szervek a Lukoil hálózat tevékenységében olyan törvénytelenségeket tártak fel minap – adócsalás, korrupció, pénzmosás stb., stb. –, hogy kezdett erősen kifelé állni a cég szekere Romániából, s ráadásul még olajfinomítóját és néhány ingatlanját is zár alá vették az ügyészek. Ez lett volna összeomlásának a nyitánya. Ám Romániában nem úgy verik a cigányt, mint másfelé, s törvénytelenségek ide vagy oda, Victor Ponta megvétózta az egészet. Egy ügyész vétózta meg az ügyészek eljárásait!
Aztán következett egy zűrzavaros magyarázkodás, köntörfalazás, ami kimeríti legalábbis a bűnpártolás fogalmát. A független igazságszolgáltatás nagy bajnoka azért kötötte meg hatalmi szóval a vizsgálóbírák kezét, mert – úgymond – a nemzetgazdaság érdekeit védi, az emberek munkahelyeit félti szegény, hiszen a Lukoil kiebrudalása akár a hazai piac összeomlását is generálhatná!
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Legalább negyven sérült
Ütöttek-vertek a román biztonságiak
A Románia–Magyarország Eb-selejtezőt biztosító BGS Security emberei nem válogattak az eszközökben, saját szurkolóikat is kíméletlenül megverték, de könnygázt is bevetettek a zsúfolt szektorba.
Helyszíni beszámolók szerint az indokolatlan brutalitás nagyjából a 15. percben szabadult el, mikor két kisebb, néhány főből álló román csoport összetűzésbe keveredett egymással a lelátón. Erre az eseményt biztosító BGS Security emberei lerohanták a lelátót, válogatás nélkül ütötték a drukkereket, és közvetlen közelről alkalmaztak könnygázt. Ebben a szektorban tartózkodott a román Prosport.ro fotósa, Alexander Hojda is, akit megütöttek, majd le is köptek a biztonságiak, és azzal fenyegették meg, hogy kivezetik a stadionból.
Hivatalos adatok szerint összesen negyvenhat személyt kellett orvosi ellátásban részesíteni a meccs alatt és után, közülük tizenkét személyt szállítottak kórházba. Volt, akit azért, mert cukorbeteg, de azért zömmel bordatörés, lábtörés és fejsérülés miatt kellett ellátni a szurkolókat. Egy kivételével mindannyian románok voltak – egy 23 éves magyar nőt szívritmuszavarok miatt kellett az orvosoknak ellátni. 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az új Neptunra készülnek
SZNT: legyen ott Magyarország is!
Amióta kiderült, hogy egy második Neptunra kerül sor jövő februárban az amerikai Project on Ethnic Relations (PER) közvetítésével a román és a magyar közösség képviselői között, felbolydult a politikai élet, legutóbb a Székely Nemzeti Tanács szólalt meg.
Az 1993-as neptuni tárgyalások erősen megosztották az erdélyi magyar társadalmat. Az RMDSZ vezető politikusai a román-magyar kiegyezés első lépésének, az ellenzék pedig a magyar érdek elárulásának tekintette az ott kötött megállapodást. Az SZNT pénteki közleményében a 2013 októberében tartott Székelyek nagy menetelése következményének tekintette a párbeszédre való hajlandóság megmutatkozását. Az Izsák Balázs elnök által jegyzett dokumentum szerint a tárgyaláson egyfelől minden olyan magyar szervezetnek képviselőtetnie kell magát, amely a Székelyek nagy menetelésén részt vett, másfelől pedig a magyar kormány képviselőinek is helyet kell biztosítani.
Utóbbit az SZNT azzal magyarázta, hogy az 1996. szeptember 16-án megkötött magyar-román alapszerződés az államközi együttműködés tárgyává emelte a magyarországi román és romániai magyar kisebbség helyzetével való foglalkozást: „Kijelentjük: a székelység érdekelt abban, hogy a Magyarország és Románia között megkötött államközi szerződésben foglaltak maradéktalanul érvényesüljenek, és elképzelhetetlennek tartjuk, hogy a romániai magyar közösség helyzetéről úgy folyjanak egyeztetések, hogy azokról az egyik érintett és érdekelt fél, Magyarország hiányzik”.
Az SZNT úgy véli, ha a székelység, a román kormány és a magyar kormány képviselői háromoldalú tárgyaláson tudnának megállapodni az autonóm Székelyföld jogállásáról, azzal mindenki nyerne. 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Elkészült az RMDSZ vitaindítója a magyar közoktatás helyzetéről
Az RMDSZ kistérségi iskolahálózatok kialakításával és a szórványkollégiumi rendszer kiteljesítésével, működésének megszilárdításával biztosítaná a magyar nyelvű oktatás jövőjét.
A magyar nyelvű közoktatással kapcsolatos teendőket összegző vitaindító dolgozatot Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese írta a Kulturális Autonómiatanács (KAT) megbízásából, és a Transindex portál közölte hétfőn.
Az RMDSZ továbbra is olyan oktatási rendszer létrehozását tekinti céljának, amely minden magyar gyermek számára biztosítja az anyanyelven való tanulás lehetőségét. "Cél, hogy egyetlen magyar tanuló se kényszerüljön más tannyelvű iskolába" - fogalmaz a dokumentum. A vitaindító többek között olyan kutatás adatait idézi, amely a megszűnés határán levő, veszélyeztetett magyar oktatási helyszíneket összegzi. A kutatás szerint Erdélyben 2006 óta csökken folyamatosan a magyar iskoláskorú gyermekek száma. Az apadás hatványozottan érinti a szórványvidékeket. "Ha a romániai magyar közösség nem készül fel tudatosan ezekre a kihívásokra, a magyar nyelvű iskolák, oktatási helyszínek felszámolódása egy olyan folyamatot indíthat meg, amely rövid távon (akár 2020-ig) a szórvány oktatási hálózat szinte teljes ellehetetlenüléséhez vezet" - áll a dokumentumban.
A kutatás 235 veszélyeztetett magyar oktatási helyszínt azonosít, a legtöbbet Maros megye és Kolozs megye szórványvidékein.
Székely István, az RMDSZ keretében létrejött Kulturális Autonómiatanács elnöke úgy vélekedett, az elemi osztályosoknak lehetőleg helyben kell biztosítani az anyanyelvi oktatást, míg a felsőbb tagozatokon a kipróbált, bevált módszerek közül kell kiválasztani a megfelelőt. Ez helyenként a tanulók iskolabuszos vagy költségtérítéses ingáztatása, máshol a diákok szórványkollégiumokban vagy nagy iskolaközpontok kollégiumaiban történő elhelyezése, esetleg a tanárok ingáztatása lehet.
Az RMDSZ hírlevele idézte Székely Istvánt, aki szerint egy éven belül el kell készíteni egy olyan, egész Erdélyre kiterjedő tervet, amely minden kisrégió számára a legmegfelelőbb megoldást tartalmazza.
Transindex.ro

Összekapcsolják a megye kórházait
Országos szinten is egyedülálló az a projekt, amelyben több mint hétmillió lejes európai uniós pályázati pénzalapból egységes informatikai rendszerben kapcsolják össze a Hargita megyében működő kórházakat, így sürgősségi esetben életmentő információkhoz férhetnek hozzá az orvosok.
Több mint hétmillió lejes európai uniós finanszírozást nyert el pályázati úton a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház egy olyan egységes informatikai rendszer kiépítésére, amely összekapcsolja a Hargita megyében működő kórházakat. A rendszerhez a háziorvosok is csatlakozhatnak majd. A beruházás eredményeképpen a jövőben bármelyik kórházban könnyedén hozzáférhetnek majd a betegek egészségügyi adataihoz.
„Ha például egy tölgyesi személyt behoznak, mert balesetet szenvedett, nincs nála semmilyen orvosi papír és a családorvosával sem tudjuk felvenni a kapcsolatot, a beteg kezelőorvosa akkor is tudni fogja például, ha páciense cukorbeteg és meg kell kapnia inzulinadagját, hogy műtét közben nehogy kómába essen” – magyarázta a rendszer előnyeiről dr. Demeter Ferenc, a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház igazgatója. Hozzáfűzte, hogy az esetleges gyógyszerallergiára is hamar fény derülhet ily módon, így sürgősségi esetben életmentő információkat kaphatnak a kezelőorvosok az informatikai rendszernek köszönhetően, emellett pedig az információáramlást is nagyon felgyorsítja a rendszer.
A betegek adatai biztonságban maradnak
A betegek adatai azonban továbbra is biztonságban lesznek, hiszen csak az ő engedélyükkel férhetnek hozzá ezekhez az orvosok és az összekapcsolás dacára egyik kórház sem juthat majd hozzá engedély nélkül más kórház betegeinek adataihoz – magyarázta a megyei kórház igazgatója. A projektről azt mondta, országos szinten is egyedülálló, hogy egy megye összes kórházát egységes informatikai rendszerben kapcsolják össze, és ez a hálózat a további informatikai fejlesztéseknek is nagyon jó alapot ad. A rendszerbe történő belépéshez csak internetkapcsolatra van szükség, ha például az ortopéd szakorvos, akivel egy kórházban konzultálni akarnak, éppen az Alpokban sízik, akár mobiltelefonjáról is beléphet a rendszerbe, és megnézheti a kezelt beteg egészségügyi adatait – fejtette ki a rendszer további előnyeiről az igazgató.
Februárra teljesen elkészül
A pályázatot három éve készítették, nagyon nehéz volt elnyerni a finanszírozást, és a kivitelezésre jelentkező szakvállalkozások között is éles harc folyt az utolsó pillanatig – mondta el Demeter Ferenc, azt is hozzáfűzve, hogy a pályázati összeg kétszázalékos önrészének finanszírozását a megyei tanács biztosította. Az informatikai rendszer kiépítése már elkezdődött, a pályázati összeg nagyobbik részét a szoftverköltségek alkotják, de hardvereket, egyebek mellett majdnem száz számítógépet is vásároltak az elnyert pénzből, utóbbiakat arányosan szétosztották a kórházak között. Az informatikai hálózatot január közepén kell működésbe hoznia a kivitelezőnek, ezután egy hónapos tesztidőszak következik, és február közepétől kezdik el használni a kórházakban.
Huszonöt számítógép az udvarhelyi kórháznak
A székelyudvarhelyi kórház huszonöt számítógépet kapott a projekten belül, ezeket azokon a kórházi osztályokon, illetve kórházi szakrendelőkben helyezik el, ahol eddig nem volt számítógép – tájékoztatott Lukács Antal, a városi kórház igazgatója, hozzáfűzve, hogy azokba a helyiségekbe, ahol korábban nem volt internetkapcsolat, üvegszálas kábeleket vezettek.
Az igazgató elmondta, minden beruházásnak örülnek, de aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a kórháznak majdnem kilencven számítógépes munkapontja van, és esetleg számítógép-vásárlásokra kötelezhetik az intézményt, ha a meglévők teljesítménye nem lesz megfelelő a rendszer használatához.
Lukács Antal azt is elmondta, a kórházban már működik egy hasonló célú, internetalapú, kamerás rendszer: akárcsak a csíkszeredai kórházé, a székelyudvarhelyi kórház sürgősségi osztálya is több éve bekapcsolódott a telemedicina programba, és így közvetlen kapcsolatban állnak a marosvásárhelyi kórház sürgősségi osztályával. Ez a rendszer is számos esetben hasznosnak, akár életmentőnek is bizonyult, baleseti sérültek vagy marosvásárhelyi orvosi ellátást igénylő betegek esetében a helyi orvosok gyakran konzultálnak ezen marosvásárhelyi kollégáikkal – tudtuk meg Lukács Antaltól.
Széchely István
Székelyhon.ro

Orbán Balázs-díj a család és a munka jegyében
Ráduly-Baka Zsuzsanna erősdi református lelkész, Laczkó-Albert Elemér gyergyóremetei polgármester és Ludescher László, a gyulafehérvári Caritas szociális ágazatának vezetője az idei Orbán Balázs-díj kitüntetettje.
A Székelyföld Napok keretében immár negyedik éve adták át a legnagyobb székelyről, a „szegény báróról” elnevezett Orbán Balázs-díjat, a rendezvénynek idén a marosvásárhelyi Kultúrpalota adott otthont hétfőn este. A kitüntetést azoknak adományozza a három székelyföldi megye, akik a térség érdekében folytatnak kimagasló tevékenységet.
Amint Orbán Balázs leszögezte: minden tagoltsága ellenére Székelyföld egységes egészet alkot, ennek jegyében 2011-ben Kovács Piroska, Váncsa György és Simon Judit, 2012-ben Beder Tibor, Haszmann Pál és Domokos Ilona, tavaly pedig a Kós Károly évben három egyesület munkatársai vehették át az elismerést – ismertette B. Szabó Zsolt műsorvezető. „A család az a biztos pont, ahol önzetlen szeretetet lehet kapni, a munka pedig a megélhetéshez szükséges” – e kettőnek, amely nem egymást kizáró, hanem kiegészítő, az összehangolásáért járt idén a 70 milliméter átmérőjű, 4 milliméter vastag, kör alakú díj.
A Maros megyei RMDSZ politikai alelnöke, Péter Ferenc szovátai polgármester a díj névadójáról elmondta, a néppel a népért cselekedett, nem siránkozó, hanem cselekvő ember volt, harmincéves közéleti munkásságát A Székelyföld leírása című hatkötetes enciklopédiában tette közzé, miután bejárta Székelyföld minden zegét-zugát. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a térség jövőjét illetően a párbeszéd fontosságát hangsúlyozta, hiszen „mindenki a mindennapokban hozzáad az értékekhez”.
„Ismerjük Székelyföld múltját, vállaljuk örökségét, ezen a szülőföldön kell magyarnak megmaradni. Erős Székelyföld erősebbé teszi Romániát is. Székelyföld jelentős változások előtt áll, reméljük, hamarosan eljön az az idő, amikor Maros megye román nemzetiségű tanácselnökével közösen adhatjuk át az Orbán Balázs-díjakat, mert ő is Székelyföld része” – fogalmazott Kelemen Hunor.
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről Lukács Bence Ákos konzul elmondta,  a díj szimbolikus jelentőségén túl becsüljük meg a jövőnket, és Orbán Balázshoz hasonló kitartással, lelkesedéssel maradjunk szülőföldünk szerelmesei.
„Székelyföld és a székelyek léteznek, egyiket sem kell kitalálni. Marosvásárhelyen és Marosszéken erősíteni kell a székely öntudatot, mert az erdélyi magyarság számára Székelyföld amolyan belső anyaországként kell működjön. Területi autonómiára van szükség, amely nemcsak erős, hanem valós önkormányzatiságot eredményez, hogy Székelyföldön Székelyföld lakói döntsenek saját sorsukról. Meg kell állítani az elmúlt 25 év tendenciáját, miszerint naponta átlagosan 65 magyarral vagyunk kevesebben. A mostani díjátadó kis lépés, de a nagy menetelés során elmaradhatatlan” – mondta az MPP elnöke, Biró Zsolt.
Az Orbán Balázs-díjra mindhárom megye egy-egy személyt jelöl évente. Kovászna megye nevében a kitüntetést Tamás Sándor tanácselnök Ráduly-Baka Zsuzsanna erősdi református lelkésznek adta át, aki hatodik gyerekét várva a háromszéki szórványmagyarság mozgatórugója, 145 fős gyülekezetében élteti a magyarságtudatot.
Hargita megye nevében az elismerést Borboly Csaba tanácselnök Laczkó-Albert Elemérnek, Gyergyóremete negyedik mandátumát töltő polgármesterének, négygyerekes családapának adta át, aki a következőt vallja: „Életünket szervezzük az értékek mentén. Igyekezzünk az értékek mentén élni”.
„Székelyföld a székelyek mellett a románoké és a romáké is, és nemcsak gazdag és szép, hanem szociális gondjai is vannak, szegény is. Az egymásra figyelés az egyik legnagyobb kihívás, amellyel meg kell küzdenünk” – fogalmazott az RMDSZ Maros megyei elnöke, Brassai Zsombor, aki a nagykárolyi születésű Ludescher Lászlónak adta át a díjat. A gyulafehérvári Caritas szociális ágazatának vezetője hat megyében folytatott tevékenységet koordinál, és úgy érzi, ez az elismerés nemcsak neki, hanem a mellette álló csapat 11 éves munkásságának szól.
A rendezvényen fellépett a Tiberius Quartet, Kilyén Ilka színművésznő, Buta Árpád bariton és a Dzseztán együttes.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro