Trianon-regényéért díjazták
Tizenöt éves kora óta írogat Vida Gábor, s valamikor közben „író” is lett. Hogy mikor és miként, nemigen foglalkoztatja, mint ahogy az írói státus sem. Annál inkább foglalkoztatják a történetek. Októberben első regénye is megjelent, nem akármilyen témát dolgozva fel: Vida Gábor a trianoni Erdélyről írt. Többek között ezért díjazták a magyar kultúra napján. A húsz éve Marosvásárhelyen élő szerzőt a díjról, a regényéről, s az írói mibenlétről is kérdeztük.
Idén második alkalommal osztották ki az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat a magyar kultúra napja alkalmából. A három díjazott közül egy marosvásárhelyi, irodalom kategóriában ugyanis Vida Gábor vehette át a díjat az RMDSZ elnökétől, Kelemen Hunortól. Laudációjában elhangzott, regényéért díjazták az írót.
Vida Gábor első regénye ugyanis múlt év októberében jelent meg Ahol az ő lelke címen. „Írtam egy Trianon-regényt. Nagyjából. Vagyis egy olyan történetet, amely az első világháború végén, Erdélyben, itt Romániában játszódik. Ez a legújabb regényem, vagy inkább a regényem. Ekkora formátumú, ilyen nagy történetet ugyanis még nem írtam” – mondta az ominózus könyvről a szerző. Bevallotta azt is, hogy évekbe telt a történet megírása, ugyanis nem ismerte azt a korszakot, amelyben játszódik. „Nem ismerjük a kort, nem éltünk benne, nincsenek már szemtanúk sem, akik arról valójában mesélnének. S ahhoz, hogy megértsem, mi történt, hogyan éltek akkor az emberek, 1920-ban Kolozsváron például, ahhoz rengeteg anyagot kellett feltúrnom. Úgy tűnik, hogy mindent tudunk róla, de valójában nem tudunk semmit. Annyit tudunk, hogy Trianon. De mennyi volt a bor, s a sör? Volt-e fűtés? Mit csináltak az emberek? Hogyan közlekedtek? Mit ettek? Hogyan éltek? Minderről sok mindent elő kell szedegetni” – fogalmazott Vida. hozzátette: Trianon önmagában nem érdekes. Megtörtént, ami megtörtént az első világháború lezárásaként, de az emberek közben éltek. Minden nap enni, ruházkodni kellett. Az életnek millió egy gondja volt, s a szerzőt ez izgatta. A történetben van egy apa, aki elindul Amerikába, és egy fiú. Együtt indulnak el, aztán valamin összekapnak és szétválnak. És aztán megint találkoznak Kolozsváron.
Szász Cs. Emese |
Székelyhon.ro,

Senki nem cáfolt, de senki nem folytatta
A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének főmunkatársa, Dr. Stefano Bottoni, jelenkorkutató Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság kérdéskörben tartott előadást Nagyváradon. Szilágyi Aladár beszélgetések alkalmával tudományos pályájának fordulatairól, kutatói tapasztalatairól is faggatta a román levéltárak búvárlóját.
- Azt tudom, hogy vannak magyar kötődései – nem is akármilyenek – az édesanyja révén. De Stefano Bottoni bolognai történészhallgatónak hogyan került az érdeklődési körébe Közép-Kelet-Európa, azon belül Magyarország és Románia, illetve Erdély? - 1977 nyarán születtem Bolognában, vegyes házasságból. Édesanyám magyarországi magyar, ami a történet szempontjából talán nem érdektelen, édesapám pedig olasz volt. Ez egy klasszikus vegyes házasság, a 70-es évek elején gyakran fordultak elő, így lehetett legálisan emigrálni Magyarországról, több ezren használták ki ezt a lehetőséget. Én úgy ismerkedtem meg Magyarországgal, hogy már kicsi gyerekkorom óta minden nyaramat ott töltöttem. Tehát megtanultam a magyar nyelvet édesanyámtól, és volt egy rokoni, baráti köröm. Számomra a magyarországi kapcsolat teljesen élő volt a nyolcvanas évektől kezdve. A szakmai oldala, az egy többlépcsős folyamat. Mindig érdekelt a politika, a közélet, a történelem. Az iskolában kizárólag a humán és társadalomtudományos tárgyak érdekeltek, tizenévesen már elhatároztam: vagy újságíró, vagy történész leszek. Amikor a bolognai egyetemre kerültem, 1996-ban, akkor felerősödött ez az érdeklődés. Jelenkoros voltam, Európa történetével és kicsit közelebbről Kelet-Európa múltjával is kezdtem foglalkozni. A tanáraim is arra terelték a figyelmemet, többen is többször mondták: te jól tudsz egy olyan nyelvet, amelyik nálunk teljesen ismeretlen, jól ismered a térséget, használd ki ezt az előnyödet. A szakdolgozatom 2001-ben végül egy négyszáz oldalas könyv lett, akkor még komolyan vették ezt a feladatot. Majdnem két évet dolgoztam rajta. Összehasonlító kisebbségtörténetet írtam volt a Kárpát-medencei magyar kisebbségi közösségek 1944 és 1950 közötti fejlődéséről, összevetettem a romániai, a csehszlovákiai, a jugoszláviai meg a szovjet kisebbségpolitikát.
- Javaslom, térjünk át váradi előadásának a tematikájára. Valóban ön volt az első és talán az egyetlen külföldi állampolgár, aki a CNSAS irattárába bejutott?
- Talán az elsők között, de nem az egyetlen, ez egy városi legenda. 2002 őszén pályáztam először a CNSAS-ba való bejutásra, akkor tettem le a doktori vizsgát. Elhatároztam, hogy nagy erővel nekimegyek a Magyar Autonóm Tartománynak és az erdélyi nemzetiségi politikának. Közlik velem, hogy rendben van a téma, lehet kutatni a magyar kisebbségi kérdést, de külföldi állampolgárok számára egy nagyon magas kutatási díjat állapítottak meg. 2002-ben egy román állampolgárnak egy millió régi lejt kellett fizetnie, külföldi állampolgárnak meg tizenhatot. Nem akarták elhinni, hogy akad egy olyan őrült, aki tizenhatmilliót akar befizetni azért, hogy bekerülhessen egy levéltárba. Nagy nehezen elintéztem, kaptam „chitanţát” és mentem vissza a levéltárba.
- Mennyire céltudatosan ment oda, avagy arra gondolt, először körülnéz, aztán kiválaszt valamilyen pászmát, amelyik érdekli?
- Igen, ez egy jó kérdés: Nekem volt egy eredeti kutatási témám, a Magyar Autonóm Tartomány. Viszont hamar kiderült számomra, hogy nem ilyen anyagokat adnak, mert az 1950-es években a Magyar Autonóm Tartomány mint olyan nem jelentett állambiztonsági kérdést, csak később lett az. Ami megváltoztatta a kutatásaim keretét, az az, hogy sokszor elsőként megkaptam sok 56-os periratot. S akkor kezdtem rájönni, hogy 1956 után egy olyan kisebbségpolitikai váltás következett be Romániában, ami nélkül nem értjük meg például a Bolyai Egyetemnek a felszámolását 1959-ben, vagy pedig a Magyar Autonóm Tartomány átszervezését 1960-61-ben. Amivel én ott szembesültem, az ledöbbentett. Én addig életemben nem találkoztam állambiztonsági iratokkal, illetve olvastam szaktanulmányokat, tudtam, hogy nagyjából hogyan kell kinéznie, de az iratok mögött emberek százainak a tragikus sorsára bukkantam.
- Javasolom, beszélgetésünk további fordulatainak adjuk a „román 56” munkacímet. Miért tartotta ezt – mint fogalmat – kiemelendőnek, hogy a magyar 56 mellett román 56-ról írjon?
- „Romániai 56” – talán ez pontosabb lenne, mert ebben benne van minden. Általában erdélyi 56-ról szoktak beszélni, de én ilyenkor mindig megállok, hiszen van egy olyan filológiai kérdés, hogy Temesvár nem Erdély, Várad se, Szatmár se. A másik az, hogy van egy romániai 56, ami nagyrészt független az itteni magyar fiatalság egy részének a megmozdulásaitól. Magyarázom: azt tudjuk, hogy például Bukarestben egészen komoly diákmozgalom kezdett volna kibontakozni november elején, tüntetést is szerveztek, ami azért nem lehetett sikeres, mert a Securitate már október végén lefüleli az egészet. November első napjaiban, amikor több százan találkoznának az egyetem előtt, a népi milícia, az UTM-nek a rohamosztagai, a munkásőrség mindenkit letartóztat, sok diákot brutálisan bántalmaz, és ellehetetleníti a tervezett szolidaritási tüntetést. Ebből születik egy nagyobb politikai per, néhány hallgatót, köztük Paul Gomát is akkor ítélik el. Iași-ban is volt egy kisebb megmozdulás. Azért fontos a romániai 56, mert olyan megtorlásrendszer alakul ki miatta, ami egészen 1964-ig kísérti az országot, és ami csak részben kötődik a magyarországi folyamatokhoz. Hogy egyebet ne említsek, Biszku Bélát és Alexandru Drăghici-et szinte ugyanazon a napon nevezik ki belügyminiszternek 1957. február végén. Akkor, amikor beindul a nagy henger. - Gondolom, minden szempontból nehéz feladat volt a költő Szilágyi Domokos ügyével foglalkoznia. Habozott-e, konzultált-e valakivel, mielőtt a nyilvánosságra hozta a dokumentumokat? Utólag tapasztalhatta, hogy mekkora kavart okozott, és milyen sokféleképpen reagált a közvélemény a publikálás tényére.
- Évekig haboztam, és a fél világgal konzultáltam emiatt. Persze, volt egy előző esetem, Sütő András ügye, amiben csak az iratokra hagyatkoztam. Bizonyos értelemben jól tettem, mert – ne értsenek félre – a transzilván legendák világa eléggé félrevitte volna a dolgokat. Én akkor kizárólag a közgyűjteményekben fellelhető, mindenki számára hozzáférhető okmányokat használtam fel, és megírtam azt a tanulmányt, ami elég nagy port kavart 2005-ben. Paradox jelenség a következő: akkor teljesen polarizálódott a közvélemény. Volt, aki elfogadta, igen, mi tudtuk Sütő Andrásról, hogy volt neki egy ilyen „előélete”, és volt egy hangos és befolyásos kisebbség, amelyik nemcsak hogy nem fogadta el, hanem a legnagyobb elutasításban részesített, pont emiatt. Én előtte úgy gondoltam, ez egy szakmai munka, nem közéleti elszámolás, nekem semmi közöm hozzá. Egyszerűen ez az eset rávilágított bizonyos mechanizmusokra. Körülbelül hetven írás született a Sütő-cikk után, hónapokig jelentek meg a különböző sajtóorgánumokban Magyarországon és Erdélyben. Amikor egy évvel később előkerült a Szilágyi Domokos ügye, én már tudtam, többen is azonosították, egymástól függetlenül. Tehát egyértelmű volt ez az összefüggés. Én közzétettem ezt az anyagot – ez nem is volt tanulmány, mert nem volt annyi anyag, összesen 13 jelentésről van szó különböző korszakokból. Ez az volt, amit én három egymástól független megfigyelési dossziékból láttam. Merem állítani: a legnagyobb körültekintéssel jártam el, a szöveget is nem tudom, hányszor ellenőriztük. 2006 szeptemberében jelent meg az a pár oldalas szöveg, amit a költő utolsó élettársa, Nagy Mária, valamint Szilágyi Domokos öccse, Kálmán is jóváhagyott, hosszas konzultációk után.
- Én csak azt akartam elérni, hogy foglalkozzanak ezzel, mert nem lehet figyelmen kívül hagyni a kollaboráció tematikáját, másrészt egy nagy embernek, legyen költő, legyen író, legyen szobrász, bárki, az életrajzkutatásában ezeket a mozzanatokat bele kell építeni, mert nem függetlenek az egyébként nagyszerű életműtől.
- Meg kell mondanom, ezután néhány évig azért nem foglalkoztam ilyen ügyekkel, mert az elutasítás, sőt ami még rosszabb: a közöny mutatkozott igen erősnek. Valahogy úgy gondoltam, ha ti erdélyiek nem akartok a közelmúlt kellemetlen oldalával semmit se kezdeni, nem az én dolgom, én elvagyok, kutatnivalóm van bőven. Akkor kezdtem bele a két ország belügyi együttműködésének kutatásába, amiből két hosszabb tanulmány is született. Befejeztem a székely autonómiáról írt könyvemet, ami 2008-ban jelent meg Sztálin a székelyeknél címmel. Azóta is hiába várom hogy irodalomtörténészek és esztéták Sütő vagy Szilágyi Domokos egyes emblematikus szövegeit akár egy hermeneutikai vizsgálat tárgyává tegyék. Nem tette senki. Vagy nem merte, vagy nem akarta. Rendkívül erős az öncezúra, és ezzel sem tudok mit kezdeni, mint empatikus kívülálló. Nyilván, ahogy Sütő András fogalmazta a tanulmányomra reagálva, én csupán „marslakó” vagyok, bár talán kevésbé vagyok az ma, mint tíz, tizenegy évvel ezelőtt. Amikor még tényleg nem ismert senki, és én csak úgy belecsöppentem. Mostanára úgy vélem, valamit letettem az asztalra, bárhogy vélekednek a kutatásaimról, de én nem akarok egy botrányhős lenni ebben a dologban. Én akkor próbáltam rávilágítani valamire, s kimondottan azzal a szándékkal tettem, hogy… folytassátok, értelmezzétek ti is a jelenséget, vagy cáfoljatok meg. Senki nem cáfolt, de senki nem folytatta.
- Hadd térjünk vissza néhány kérdés erejéig az 56 utáni történésekre. Vannak-e már viszonylag pontos adatok a kivégzettek, az elítéltek, vagy „csak” bírói ítélet nélkül fogva tartottak számát illetően? Hiszen eltérő információk olvashatóak erről.
- Vannak adatok, de meg kell határozni, mit értünk „56” alatt. Ha 56 alatt azt értjük, hogy megvizsgáljuk, egy adott évben hány embert ítéltek el a hadbíróságok politikai ügyekben, akkor pontos, számszerű adatokat mondhatunk. Tudjuk, hogy 1958-ban van a rekord, azt hiszem, 4200, 1959-ben júliusig további háromezer, vannak ilyen statisztikák. Tudjuk, hogy három év alatt több mint tízezer ítélet született országszerte. Azt is tudjuk, hány embert tartóztattak le. Majdnem 30 ezret, 1956 novembere és 1962 között, utána már jóval kevesebbet. Mindig vitatkoznék azokkal, akik „magyar 56”-ot emlegetnek Romániában. Egyrészt voltak perek, amelyeknek egyaránt voltak román és magyar elítéltjei, de voltak olyanok is, mint Marosvásárhelyen az a bizonyos Faliboga-ügy, az tiszta 1956-os per, románokat ítéltek el, a több mint 60 tagú csoportnak csupán két magyar tagja volt, az egyik Frunda Károly, Frunda György édesapja. Erről nem tudunk semmit, még a román közvélemény sem. Az egész romániai, erdélyi 56 még mindig nincs kellően feldogozva, elégedetlen vagyok a saját és az erdélyi, vagy román kollégáim teljesítményével. Itt van a legnagyobb, célzott politikai megtorlás, s még egyszer hangsúlyozom: nem csak magyar vonatkozásban. És vannak fontosabb perek, ügyek, amiket ma már nyugodtan lehet kutatni. Bukarestben, a CNSAS-nál nagyon jól lehet kutatni, még a Pitești-en található katonai levéltárban is. Mit jelent 56? Tudjuk, hogy mi történt, de nagyon sok mozzanat nincs még kiderítve. Az a kérdés is felvetődik, van-e értelme politikai ügyeket szétválasztani nem politikai ügyektől? Rengeteg embert ítélnek el például gazdasági bűncselekményekért. Ez azért van, mert sokszor nem akarnak politikai ügyeket kreálni. 1956 után kezdődik az a folyamat, amit Ceaușescu majdnem tökéletesre fejleszt: nincsenek politikai ügyek, hanem XY-t elkapják, mint pedofilt, homoszexuálist, üzérkedőt, valutát, aranyat adott el illegálisan stb., és így osztogatják a két, három, négy, öt év börtönbüntetéseket. Vagy könnyű volt korrupció miatt valakit elítélni, hiszen Románia akkor is korrupt ország volt. Egy-egy korrupcióval vádolt állami hivatalnok tíz, tizenöt, húsz évet is kapott az 1950-es évek végén. Drákói módon szigorították a gazdasági bűncselekményekért járó büntetési tételeket, több embert ítélnek halálra, többnyire ki is végzik őket. Nagyon sokan kapnak 20-25 évet, és gyakran nem szabadulnak 1964-ben, az amnesztia kihirdetésekor, mert az nem a köztörvényesekre, csak a politikai foglyokra vonatkozik.
- A börtön- és a lágeréletről már sok memoár, interjú jelent meg, de még rengeteg feltáratlan dolog van. Az 58 nyarán kitört szamosújvári börtönlázadást feldolgozta-e valaki? - Komolyan nem. Megjelent előbb románul, majd magyarul is Alexandru Maier könyve, Orvos voltam Szamosújváron címmel. Sokan emlékeznek erre, van egy nagy memoárirodalma, de azt sem tudjuk pontosan, hogy mikor történt. Egyesek szerint június 14-én, mások szerint július 14-én. Meg kellene nézni az iratokat. Ezzel egy gond van, a börtönparancsnokságok iratai nagyon korlátozottan kutathatóak. A börtön- és lágerparancsnokok valóságos hóhérok voltak, hozzájuk képest a tartományi igazgatóságokon, vagy kulturális téren dolgozó szekusok úriemberek. Ők már ritkán vernek az 1950-es évek végén, inkább csak kihallgatnak, vagy irányítják a hálózatot. Ami a román börtönvilágban ment az 1960-as évek közepéig, az rendkívül brutális volt. Azt szoktam mondani a magyarországi hallgatóságnak, hogy ami itt volt, az Recsk szorozva tízzel vagy hússzal. Ezzel nem akarom relativizálni Recsket, de a magyar börtönvilág nem ismer olyan fogalmakat, mint a folyamatos botozás. A legkegyetlenebbek a pitești-i börtönőrök voltak (Szerk. megj.: kínzással, megalázással próbálták „átnevelni” áldozataikat, fogolytársaikat is arra kényszerítették, hogy részt vegyenek benne). Nem is tudom, hogyan lehetett túlélni, nagyjából épen kijönni onnan. És gondoljunk a máramarosszigeti börtönre, ahol az éheztetés, az éhhalál egyfajta programmá avanzsált. Oda gyűjtötték a múlt rendszer fontos embereit, akiket ki kellett végezni, nem szó szerint, hanem éhenhalatás útján. A román gulág az valóban helytálló kifejezés, mert Európában –Albánia kivételével – azt a brutális terrort, mint amilyet a román kommunisták bevezettek, csak a Szovjetunióban múlták felül.
Szilágyi Aladár
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Széles Anna és Steiner Béla kapta az idei Bessenyei-díjat
Romániai magyar származású színésznő, Széles Anna, valamint Steiner Béla zeneszerző, karnagy, zenepedagógus kapta idén a Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat Hódmezővásárhelyen.
Az elismerést B. Élthes Eszter, a hódmezővásárhelyi születésű, 2004-ben elhunyt színész özvegye és Almási István polgármester adták át az alföldi város a magyar kultúra napja alkalmából rendezett szerdai ünnepi közgyűlésén.
A hódmezővásárhelyi önkormányzat 2008-ban alapította meg a Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat. A kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művészről, Hódmezővásárhely szülöttéről és díszpolgáráról elnevezett elismerést minden esztendőben az amatőr és hivatásos színjátszás, népdal, magyar nóta, instrumentális zene, kórus, néptánc, vers- és prózamondás területeiről jelöltek közül két személy, illetve csoport érdemelheti ki.
A magyar kultúra fejlesztésében és terjesztésében, a magyar nyelv ápolásában, a magyar nemzet és nyelv fennmaradásáért folytatott munkában kimagasló teljesítményt nyújtóknak odaítélhető díjjal – a város pecsétjével ellátott oklevél és a Bessenyei Ferenc portréját ábrázoló plakett mellett – 500 ezer forintos pénzjutalom is jár.
Széles Anna Nagyváradon született, Marosvásárhelyen szerzett színész diplomát, 1965-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződött, amelynek 1989-ben történt Magyarországra való áttelepüléséig tagja volt. Az anyaországban előbb a Karinthy Színpad, 1990-től a Thália, majd az Arizona Színház tagja lett.
1962-től szerepelt filmekben és néhány esztendő alatt Románia egyik legtöbbet foglalkoztatott, leghíresebb, legkedveltebb női filmszínészévé vált. A hatvanas évek végétől Magyarországon forgatott filmekben is játszott, és ő volt a Németh László Irgalom című regényéből készült tévésorozat főszereplője is.
maszol/MTI,

Gurmai Zita letérdelt Ion Iliescu előtt
Az egyik legnézettebb videó lett magyarországi portálokon a Szociáldemokrata Párt (PSD) múlt hétvégi kongresszusán készült felvétel, amelyen Gurmai Zita MSZP-s európai parlamenti képviselő letérdel a PSD tiszteletbeli elnöke, Ion Iliescu volt államfő előtt.
A magyarországi politikus angolul tartott köszöntőbeszéde után egy virágcsokrot készült átadni a párt alapítójának. Gurmait azonban szoknyája nem engedte, hogy lelépjen a pódiumról, letérdelni kényszerült, hogy átadhassa Iliescunak a virágokat. Mielőtt ezt megtette, kijelentette: „This flower is the funding president” („Ez a virág az alapító elnök").
Gurmai gesztusát nagy tapssal jutalmazták a PSD küldöttei. A párt elnöke, Victor Ponta szintén virágokkal lepte meg a szocialista politikust.
maszol.ro,

A rommagyar médiamunkásról
Az erdélyi magyar újságíróról akartam írni, de az olyan sikeresen álcázza magát, hogy azt kell hinnem, ilyen állat gyakorlatilag nincs is. Na jó, megengedem, néhány szabályt erősítő kivételtől eltekintve. Mi, illetve ki a rommagyar médiamunkás? A rommagyar médiamunkás a médiában dolgozik, és feladata szerint híreket gyárt ipari mennyiségben. Minden meggyőződés, elkötelezettség nélkül. Egyetlen célt követ: ne haragítson magára senkit, főleg a politikusokat ne, közülük is a hatalmon lévőket tiszteli a leginkább. Pontosítok: nem tiszteli, féli. Ebből következően igyekszik jóban lenni velük, vagy azt a látszatot kelteni, hogy jóban van velük. Miért akar jóban lenni a rommagyar médiamunkás a politikusokkal? Mert úgy véli, abból nem lehet baj, ha szükség esetén van egy befolyásos támasza, ezért igyekszik haverkodni a politikusokkal, eljátszani, hogy bizalmas a viszony közöttük. Szinte törvényszerű, hogy egy idő után mind a rommagyar médiamunkás, mind a politikus azt hiszi, valamiféle cinkosság alakult ki közöttük, hogy egyazon érem két oldala ők.
Korábban azt írtam, a rommagyar médiamunkástól idegen az elkötelezettség. Nem úgy a lekötelezettség. Nem is csoda, hisz gyakorlatilag nincs is széles Erdélyben egyetlen médiaorgánum, amelyet fogyasztói tartanának fenn. Ebből következően reklámra, alapítványi támogatásra mindeniknek szüksége van, mint egy pohár vízre. Nélkülük lehúzhatnák a rolót. És ki dönt arról, kinek jár zsíros állami reklámmegrendelés, ki befolyásolja a megfelelő irányba az alapítványi támogatásokat? A válasz egyértelmű: a politikusok. Amely médiaorgánumnak már volt része hasonló „jóindulatból”, az azért bánik kesztyűs kézzel a „hatalommal”, amely egyelőre csak reménykedik a „jóindulatban”, az azért. Ezért van, hogy a romániai magyar nyelvű médiát olvasva, látva, hallgatva az a hamis képzete támadhat a „fogyasztónak”, hogy e tájon nincsenek pitiáner, szószegő, kollaboráns, korrupt politikusok, hogy csupa lánglelkű lovag „harcol” közössége érdekeiért. Mindez elsősorban a rommagyar médiamunkásoknak köszönhető, akik a „ne bántsuk, hisz a mi kutyánk kölyke” elv szerint eljárva hallgatnak választottjaink gazemberségeiről.
A politikusok meg is hálálják az arra érdemeseknek mindazt, amit rommagyar médiamunkásként tettek. Mivel hálálják meg? Van, akit zsíros szinekúrához jutattak a diplomáciában, van, akit politikai pályára léptettek, másokat különböző jól fizető állásba segítettek, többnyire az állami és közigazgatásban. A rommagyar médiamunkások zöme továbbra is óvatosan kerüli a kényesebb témákat, továbbra is „kiszolgál”. Teszi ezt többnyire gyalázatos bérért. Igaz, közben reménykedhet, hogy egyszer majd neki is meghálálják.
Összefoglalva: a rommagyar médiamunkás tehát nem „Szentlélek lovagja, becsületes újságíró”, hanem zsoldos, nem szolgál, hanem kiszolgál. Amikor egészséges erkölcsi érzékről hall, akkor szakmaiságról hablatyol. Mintha az helyettesítené az emberi tartást, az egyenes gerincet, a nemzeti elkötelezettséget. Hát ilyen a rommagyar médiamunkás.
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma,

Sztrájkolók esőben, fagyban (Kovászna)
Fagyos szélben, havas esőben is folytatták tegnap éhségsztrájkjukat a kovásznai Montana Szállótól elbocsátott alkalmazottak. Egész nap nem ettek, csupán vízzel, meleg citromos teával enyhítették szenvedésüket. A demonstráció ma is folytatódik, de az embertelen körülményekre való tekintettel holnaptól megszakítják az éhségsztrájkot – mondta el Vasile Neagovici szakszervezeti bizalmi, aki tegnap is ott volt a tüntetők mellett.
Az egyik sztrájkoló, Csutak Jutka a fagytól elkékült szájjal mondta: nem akarnak egyebet, csak dolgozni. Keserűen mesélte: egyedül van, kölcsönt kell törlesztenie, de mindez nem érdekli a Sind Tour Kft. vezetőségét, tíz év után útra tették. Egyetlen céljuk van: leépíteni, hogy minél nagyobb legyen a profitjuk. Háber Jánost 32 év szolgálat után bocsátották el. Felháborodva mondja: a cég vezetősége az egyik tévécsatornának azt nyilatkozta (mi is szerettük volna megtudni a cég álláspontját, de akárhányszor kerestük, az őr mindig azt állította, a vezetőségből senki nincs ott): hatmillió eurót fektetnek be a Montana Szállóba, ebből hármat már el is költöttek. „Azt állítják, a 250-ből kilencven szobát háromcsillagosra modernizáltak, de a kellő felület sincs meg, és nincs szappantartó, a bútor a régi, egyedül a függönyök újak. Korábban az új hűtőket is elvitték Herkulesfürdőre, de nem hozták vissza” – fejtegette. A sztrájkolóknak meleg teát vitt két társuk, aki jelenleg a szívkórház betege. Erre már rögtön reagált a cégvezetés: kilátásba helyezték, hogy feljelentik a betegszabadságon levőket, mert elhagyták a kórházat. Nevetséges – mondta Neagovici –, a szívkórház betegeinek épp azt ajánlják, hogy naponta hosszú sétákat tegyenek. Miért zavar valakit, ha a Montanáig sétáltak? – tette fel a kérdést. A szakszervezeti bizalmi elmondta, úgy tudja, engedélyezték, hogy jövő szerdán Bukarestben a Testvériség Szakszervezeti Tömb székháza előtt és a Sind Tour Kft. székhelyénél tiltakozzanak. Ha ez sem jár sikerrel, minden szerdán a Montana előtt tüntetnek majd, egészen júniusig, amikor már vendégek is lesznek a szállóban.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Ismerjük meg Észak-Erdélyt
Negyedik turisztikai könyvét tette asztalunkra a közismert sepsiszentgyörgyi földrajztanár, turistavezető, Török Árpád. Sepsiszentgyörgy – ennek eleddig három kiadása is megjelent –, az Olt mente, a Maros völgye után most a háromszékiek számára kevésbé ismert vidékre, Észak-Erdély tájaira és Bukovinába vezet el.
A szerző igyekezete nem hiábavaló: meg akarja szerettetni olvasóival azt az országrészt, amelynek lenyűgöző szépsége Európa bármely részével vetekedhet, történelmi múltjáról, a magyarság szempontjából kiemelkedően fontos és meghatározó szerepéről nem is beszélve. És éppen ez az, ami túlmutat a szokványos idegenforgalmi leírásokon, a könyv írója ugyanis tudatosan él azzal a lehetőséggel, hogy a természeti látványosságokon, a műemlékek bemutatásán túl beavasson e tartományok több évszázados történetének számunkra fontos eseményeibe, az impériumváltások okozta változások torzulásaiba, a demográfiai és művelődési jelenségeknek a mi szempontunkból rendkívül káros alakulásába.
A bemutatás az Arad közelében fekvő Világos vonalától indul, a tőle északi irányban elterülő, számtalan érdekességgel bíró belső-erdélyi, partiumi és bukovinai tájegységeket öleli fel. A Bihar, Szatmár, Szilágyság, Mezőség, Szamos, Máramaros, Beszterce, Kolozs, Bukovina területi megnevezések még ismerősen csengenek a magyar olvasó fülében – de a Kőköze, Érmellék, Kővár, Avas, Tövishát, Lápos, Doboka, Hegyköz, Belényes és mások már csak azoknak hangzik ismerősen, akik esetleg bejárták azokat a tájakat, vagy tudatosan őrizni próbálják e magyar neveket. Mindez egyébként a könyv előnyére válik: olyan olvasmányélményt is nyújt az érdeklődőnek, amely vetekszik a legizgalmasabb szépirodalmi alkotással.
A csángókról szóló egyik írásomban jeleztem – s persze, ezt mások is nagyon sokszor megtették –, hogy a nagyszülők még előszeretettel használják az anyanyelvüket, de az unokák már nem is akarják azt beszélni. Igaz, a csángók dicséretére legyen mondva, ők évszázadokon át megőrizték és továbbadták anyanyelvüket, az utóbbi évtizedek alatt süllyedt mélypontra az anyanyelv ismerete. Ebből az útikalauzból viszont kiolvasható: mindössze néhány évtizedre volt szükség ahhoz, hogy a bemutatott vidékek nagyobb részén szinte teljesen kivesszenek a magyar helynevek, a településnevek felcserélődjenek, az iskolák nyelvet váltsanak, s nyelvet váltsanak maguk az iskolába járók is. Magyarországi vendégeknek szoktuk mondani, jöjjenek, s hozzanak másokat is, hadd lássák, mit veszített el Magyarország. Most, e kiadvány kapcsán erdélyi magyaroknak ajánlom, olvassák el, hadd tudják meg, mit veszítettünk el mi röpke pár évtized alatt, s merre tarthat a mi szekerünk is, ha kellőképpen nem figyelünk oda.
A könyv szemléletes térképekkel, rajzokkal, fényképek sokaságával hívja fel figyelmünket a számos látnivalóra, eligazítást nyújt neves személyiségek, tudományos és turisztikai értékek rengetegében is. Szatmár és Bihar valósággal ontotta a magyar művelődés és kultúra kiemelkedő személyiségeit, a bányavidék és Máramaros földi kincseit. A románok, magyarok, ruszinok, cipszerek, szlovákok és más nációk által lakott területek színes demográfiai térképe is elénk villan, de az is, hogy ezen a magyarság egyre kisebb részarányt képvisel. A szerző figyelmét viszont nem kerülték el a román kultúra számottevő értékei sem, a világörökség részeiként nyilvántartott máramarosi román fatemplomok, a szaploncai híres temető, a bukovinai kolostorok, amelyek ugyanvalóst érdekelhetnek minden idelátogató turistát, felidézi az itt született nagy román személyiségek életpályáját is.
Ha nagyon derűlátóak lennénk, el tudnánk képzelni azt is, hogy a közeljövőben az arra látogatók meglepődve tapasztalják: a hivatalos román nyelven megjelölt településnevek alatt ott olvashatóak az évszázadokra visszanyúló, beszélő magyar nevek is: Nagyszalonta (itt született Arany János), Ágya (itt született Olosz Lajos költő), Borosjenő (itt élt a sepsiszentgyörgyi születésű Diószeghy László képzőművész, aki hatalmas lepkegyűjteményét a Székely Nemzeti Múzeumnak adományozta), Margitta (itt született Horváth Imre költő és Harag György színházi rendező), Ottomány (itt született Szentjóbi Szabó László költő, a jakobinus mozgalom egyik vezéralakja), Érmihályfalva (idevalósi Zelk Zoltán költő), Érsemjén (Kazinczy Ferenc író, nyelvújító és Csiha Kálmán volt református püspök szülőfaluja), Nagykároly (itt született Károli Gáspár bibliafordító és Kaffka Margit író), Érmindszent (Ady Endre szülőfaluja), Sződemeter (itt született Kölcsey Ferenc, a Himnusz szerzője)… A sort folytatni lehetne és kellene, hogy igazán rádöbbenjünk értékeinkre és veszteségeinkre. Mindehhez jó segítséget nyújt ez a történelmi műnek ugyan nem nevezhető, de útikalauznál többet nyújtó alkotás!
DR. PÉTER SÁNDOR
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A magyar népi kultúra estéje
Sohasem volt ennyire színesen, gazdagon szép a Maros Művészegyüttes előcsarnoka, mint január 22-én, szerdán, a magyar kultúra napján. Az együttes vezetősége és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület szervezésében a tulajdonukban levő legszebb népi ruhákat állították ki, amelyek megyénk és Erdély népi kultúrájának változatosságát, felbecsülhetetlen értékét tárták az érdeklődők elé. Akik az esős esti óra ellenére szép számban vettek részt a szakszerű magyarázatokkal bemutatott kiállításon, majd azt követően az együttes műsoraiból készült válogatáson, amely változatos programkínálatukról tanúskodik.
– A néptánc, a népzene mellett a népviselet megőrzését is feladatunknak tekintjük – hangzott el Barabási Attila Csaba, az együttes vezetőjének köszöntőjében, aki hozzátette, hogy nagy örömmel válaszoltak az EMKE, s személyesen Kilyén Ilka ötletére, azzal a gondolattal, hogy a tulajdonukban levő kincs felmutatásával sikerül régi szép emlékeket felidézni, s nosztalgiát ébreszteni azokban, akik gyermekként, a konfirmáció alkalmával, bálokban ezeket a ruhákat viselték.
AZ EMKE-t képviselő Kilyén Ilka elmondta, hogy sohasem volt ilyen jó dolga, mivel elképzelését az igazgató irányításával az együttes dolgozói (Incze Tünde és munkatársai) öt nap alatt valósították meg: a ruhákat kiválogatták, mosták, keményítették, vasalták, s nagy műgonddal falra tették vagy a próbababákra adták.
Örvendünk, hogy az elképzeléshez az ihletet a lapunk Harmónia összeállításában megjelenő sorozat adta. Ahogy annak is, hogy arra gondolva, hogy a gazdag anyagot ne csak papíron, hanem a valóságban is láthassa a közönség, jövőre szeretné, ha a magyar kultúra napján a megyénk különböző falvaiból érkező idős asszonyok, férfiak és fiatalok mutatnák be viseletüket a Kultúrpalota színpadán a hozzáillő műsorral fűszerezve. Ma, amikor virágkorát éli a népdal és a néptánc, itt az ideje, hogy a néhol elfelejtett, lenézett népviselet is az őt megillető helyre kerüljön, ahogy Ausztria és Németország sok tartományában büszkén hordják ünnepekkor vagy akár a vasárnap esti sétán is – hangsúlyozta a színművésznő.
Virágoskertbe csöppentünk – utalt a kiállításra és a szép nyárádselyei viseletben pompázó táncosokra Asztalos Enikő néprajzkutató, aki a népviselet eredetéről, kialakulásáról beszélt, a ruhákról, amelyek valamikor pontosan elárulták, hogy viselője hova való. Azt is megemlítette, hogy ma, amikor sok faluban szándékosan lemondtak, s feledésre ítélték a népviseletet, milyen nehéz 75-90 éves idős emberek emlékezetéből kicsalogatni az eredeti viselet jellegzetességeit.
A továbbiakban a kiállított ruhákról mondott el érdekes tudnivalókat: a Nádas menti cifra kalotaszegi ruha szimbólumrendszeréről, amelynek óvó, védő szerepe volt, a színes mezőpaniti viselet alakulásáról, a nyárádselyei népi ruha gazdag díszítéséről, s a férfiak szép lájbijáról, a Felső-Maros menti Magyaró kék-piros mintás keresztszemes kötényéről, a gazdagon díszített férfiingről, a fekete-piros mintás sóvidéki kötényről, az ízlésesen díszített, kartonból varrt mezőségi női ruháról, a különleges széki viseletről, a mesés kibédi lájbiról, a mellkendő és a mellény szerepéről, a gyimesi csángó öltözet lepelszoknyájáról, és még sok érdekes részletről.
A népviseleti bemutatót követő előadás is olyan színes volt, mint az előcsarnokbeli kiállítás. A téli népszokások elevenedtek meg az együttes színpadán, regölés, karácsonyi ének, István-napi köszöntő, cigánytánc valamint a farsang és annak temetése – énekek és táncok nagy szakértelemmel, pontosan kidolgozott mozdulatokkal, komolyan előadva vagy megnevettetve a hallgatóságot, akik a jó hangulatot vitték haza a rendezvényről.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),

Visszajelzés
Visszajelzés érkezett egy korábbi írásomra. Annak megjelenését követően, a Szent Csont Klub kérdésben meghurcolt egyik szereplő külföldről a telefonba úgy fogalmazott édesanyjának, hogy „úgy látszik, rehabilitáltak bennünket”.
Sajnos, le kell hűtenem az érintett optimizmusát: rehabilitációról szó sincs, legfeljebb arról, hogy most már emlegethetjük, utalhatunk az ügyre, beszélhetünk a politikai rendőrség jogsértéseiről. Jogi értelemben vett rehabilitációra viszont nem kerülhet sor, hiszen az ügyben nem volt tárgyalás, nem született bírói ítélet.
Ebben és a sok ezer ehhez hasonló esetben az jelentené az ügy megnyugtató lezárását mindenki számára, ha az akkori ankétokban részt vevő valamelyik belügyis nyomozó bevallaná, hogy az ártatlan összejövetelekből, elejtett beszélgetésekből, egy félresikerült fogalmazásból ők kreáltak politikai ügyeket. Saját éberségüket igazolandó. Lásd román újságíró kollégánk meghurcolását egyetlen betűhiba miatt (masaj-mesaj). Avagy ha az egykori politikai titkosrendőrség valamelyik országos parancsnoka, vezetője bocsánatot kérne az 1948–1989 közötti mindenkori meghurcoltaktól.
Erre viszont a legkisebb remény sincs. Még negyedszázaddal az úgynevezett rendszerváltás után se álmodozzunk ilyesmiről! Ehhez bátorságra lenne szükség.
No meg azóta az érintettek túl mély gyökerekkel ágyazódtak bele az új politikai rendszerbe!
Ujj János
Nyugati Jelen (Arad),

Ellehetetlenített civilszervezetek
„Az RMDSZ ellenzi a kormány azon kezdeményezését, amely a civilszervezetek által működtetett szociális szolgáltatások finanszírozási rendszerét változtatná meg. Ezzel a lépéssel a kormány hátrányos helyzetbe hozná a magyar egyházak szociális intézményeit is” – jelentette be ma Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára.
A főtitkár szerint ez a törvénytervezet a minisztériumi szintekről az önkormányzatok felé hárítaná a felelősséget, az önkormányzatok pedig nem kötelesek kipályáztatni ezt a szubvenciós kiírást, így a civilszervezetek jelentős támogatásoktól esnének el.
„A törvénytervezet továbbá kimondja, hogy a Szociális, Családügyi és Munkaügyi Minisztérium csak a vidéki szociális szolgáltatásokat fogja támogatni, ezáltal diszkriminálva a városokban működő szociális civil szervezeteket. A tervezetet ellenzők azt is kifogásolják, hogy a szociális szolgáltatások szubvencionálása nincs beillesztve egy átfogó finanszírozási rendszerbe, valamint, hogy a finanszírozási forma csak a személyzeti költségekre vonatkozik” – magyarázta a főtitkár.
Az RMDSZ ezt az álláspontot 2012-ben is képviselte, jelenleg Máté András Levente frakcióvezető a Parlament Jogi, fegyelmi és mentelmi bizottságában, Kerekes Károly képviselő a Munkaügyi és szociális védelmi bizottságban, illetve Erdei Dolóczki István képviselő, a Költségvetési, pénz- és bankügyi bizottságban tartja fent a civil szervezetek által megfogalmazottakat. A törvénytervezet módosításáról a parlamenti bizottságok szintjén várhatóan január végén, február elején döntenek.
(RMDSZ)
Nyugati Jelen (Arad),

A magyar kultúra ünnepe, a Kölcsey-díj átadása
Lassan hagyománnyá válik, hogy az aradi Kölcsey Egyesület és az Arad megyei RMDSZ közösen ünnepli január 22-én a Magyar Kultúra Napját.
Ezért gyűltek össze szerda délután szép számban az aradi magyarok a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében, hogy méltóképpen áldozzanak a magyar kultúrának, és jelen legyenek az ünnepélyes keretek közt sorra kerülő 2013. évi Kölcsey-díjak átadásán.
Már egy ideje nyílt titok, hogy az idei Kölcsey-díjasok Sándor István építész (post mortem) és Horváth Tünde karnagy, az aradi kórusmozgalom kiemelkedő képviselője.
Ahogy az egy ilyen eseményhez méltó, az ünnepség a Himnusz közös éneklésével kezdődött, melyet a Vox Angelicus vonósnégyes rövid, ám igen nagy sikernek örvendő kis koncertje követett.
Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület elnökségi tagja elismerő szavakkal idézte fel Kölcsey emlékét, majd ünnepi köszöntőt mondott Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke, valamint Bognár Levente alpolgármester, az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöke. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Tóth Guttmann Emese, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke.
Az est sikeréhez és színvonalához hozzájárult Kis Zsuzsanna (Kölcsey Ferenc: Vanitatum vanitas) és ifj. Tóthpál Béla (Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz – részlet) – mindketten csikys diákok – szavalattal, valamint a főgimnázium diákkórusa is.
A Sándor István építésznek ítélt post mortem díjat családja vette át: édesanyja, Klára, fia, Szilárd, lánya, Andrea és élettársa, Mónika.
„István nem csak műépítészként, szakemberként töltötte napjait hosszú éveken keresztül a Szabadság-szobor árnyékában, hanem velem együtt arra is gondja volt és ideje, hogy megörökítsünk olyan felvételeket a szobor kiszabadításáról, annak visszahelyezéséről és a közbeni restaurálásáról, amelyeket az óta sem lehet megismételni. (…) Szeretném, ha most nosztalgiából megnéznénk ezt a kis filmet, ami pontosan tíz évvel ezelőtt készült el” – szólt az egybegyűltekhez Puskel Tünde Emese.
Laudációja előtt levetítették a Bronzba álmodott magyar Golgota című, a Szabadság-szobor kálváriájáról szóló dokumentumfilmet, melynek operatőre volt Sándor István és melyet több szempontból is Aradnak ajándékozott a tavaly hirtelen elhunyt építész.
„Nehéz beszélni olyan emberről, akihez évtizedes szakmai és baráti kapcsolat fűzött, és aki már nincs közöttünk. (…) Nyugodtan mondhatom, hogy István barátunk dolgos életében nem loholt a címek, kitüntetések után, csak egyszerűen tette a dolgát. Mindig önzetlenül megosztotta másokkal is kemény munkával szerzett tudását. (…) Életét harmonikusan kitöltötte a tervezés és a filmezés, a tettek embereként kerülte a nagy szavakat, a mellveregető politizálást, de tudta, hol a helye. Ha megbízták valamivel, abba apait, anyait beleadott” – hangzott el többek között Puskel Tünde Emese laudációjában.
Sándor István építészt megérdemelt szakmai megbecsülés övezte, több aradi köztéri alkotás – Szabadság-szobor, Szentháromság-szobor stb. – középületek, templomok, műemlékek, számos rendezési terv fűződik a nevéhez. Médiaszakemberként pedig ismerik nevét a Magyar Televízió, a Duna TV és mondhatni, hogy az egész Kárpát-medence tévénézői.
A Kölcsey Egyesület másik kitüntetettje Horváth Tünde marosvásárhelyi születésű nyugdíjas tanárnő, a Vox Iuventutis gyermekkórus karnagya, akiről Matekovits Mihály mondott laudációt. Horváth Tünde Erkel Ferenc dédunokájától, Erkel Sárától tanult zongorázni, majd a főiskola elvégzése után Aradra került, magyar és román osztályokban tanította énekelni a gyermekeket.
A jelenlévő kitüntetett meghatódva hallgatta végig Matekovits Mihály méltatását, majd könnyes szemekkel köszönte meg a szép szavakat.
„Nagyon sok mindenkinek meg kell köszönnöm, hogy a pályámon segítettek és eljutottam idáig, hogy a Kölcsey Egyesület érdemesnek talált Kölcsey-díjban részesíteni a Magyar Kultúra Napján. (…) Munkámat áldás kísérte, jó kedvvel énekeltük gyönyörű népdalainkat, egyházi és világi kórusműveinket, és bőséggel alkottuk a sikereket. Tehát Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel” – zárta köszönő szavait Horváth Tünde.
A Kölcsey Egyesület 11. alkalommal rendezte a Kölcsey-díjátadó ünnepségét, ahol az aradi magyarságért végzett munkájukért kapnak emlékérmet és díszoklevelet a jelölt személyek.
A szerda délutáni eseményt az aradi polgármesteri hivatal támogatta.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),

Könyvbemutató a Nyugati Jelen temesvári szerkesztőségében
Karácsony Benőről és irodalmi kánonokról
Kezdjük egy jó hírrel: január 22-én, a Magyar Kultúra Napján szűknek bizonyult a Nyugati Jelen temesvári szerkesztőségének tanácsterme Az irónia Karácsony Benő regényeibencímű könyve bemutatójának a közönsége számára, amelynek szerzője dr. Balogh Andrea, a Partiumi Keresztény Egyetem oktatója.
Bevallom férfiasan, hogy a könyvbemutató előtt a szerzőről, dr. Balogh Andreáról majdnem olyan keveset tudtam, mint Karácsony Benőről, aki – mint ez alkalommal kiderült – nem fért bele a két világháború közötti irodalmi kánonokba, és mivel nem foglalkoztak vele, felejtésre ítéltetett.
A temesvári Start – Tanácsadó és Továbbképző Iroda szervezésében megtartott könyvbemutató közönségét Magyari Sára nyelvész köszöntötte, Balogh Andrea, a Bartók Líceum volt tanárának „szellemi társa”, akivel közösen indították el Temesváron a Közérthető Tudomány rendezvénysorozatot. Magyari Sára felvezetőjéből megtudtuk: Balogh Andrea tanítónőként indult, 2001-ben végezte el a Pedagógiai Líceumot Zilahon, 2005-ben szerzett néprajz–magyartanári diplomát a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem filológia karán, és 2011-ben doktorált Karácsony Benőből, a most bemutatott kötet doktori disszertációjának könyv változata.
A doktori dolgozatok sorozatban megjelent, egy cseppet sem látványos külsejű kötetet Mészáros Ildikó magyartanár mutatta be, nem véletlenül, hiszen mint kiderült, szerző és méltató egyaránt Cs. Gyimesi Éva, a Mester tanítványai. A könyvet méltató Mészáros Ildikónak nemcsak arról sikerült meggyőzni a hallgatóságot, hogy miért érdemes elolvasni egy komoly, látszólag csak vájt fülűek számára írt tudományos értekezést, amely Karácsony Benőről, „A koránjött polgárról” (Cs. Gyimesi Éva) szól, hanem arról is, hogy az irodalom célja ugyanaz, mint a teremtésé: szabadság, játék, öröm. „Azért választottam ezt a mottót – mondta Mészáros Ildikó – mert Cs. Gyimesi Éva a Mesterünk – az enyém és a Balogh Andreáé. Balogh Andrea a professzor asszonytól megtanult mindent, és olyan értelemben is a tanítványa, hogy folytatója a munkájának. Megtanulta tőle azt az irodalmi gondolkodásmódot, ami bevilágít, aminek a fényénél járni lehet. Mit jelent az irodalommal foglalkozni? Nagyfokú érzékenységet, nyitottságot, nem csak háttértudást!” Ezt a könyvet azért érdemes elolvasni, mert egy jó kis szellemi élmény – mondta Mészáros Ildikó –, és azért is, mert Karácsony Benő rendkívül időszerű. Íme egy aktuális idézet Karácsony Benőtől: „A makacs erdélyiség olyan súlyos fogyatékosság, mint az a vágy, hogy mentől európaiabbaknak hassunk”. Nem mindennapi szellemi élmény volt a hallgatóság számára Mészáros Ildikó saját bevallása szerint kissé csapongó eszmefuttatása a „kissé kínos” iróniáról, a „párás szemről”, „rommagyarról”, a zsidó humorról, a Karácsony Benőt a perifériára szorító irodalmi kánonokról és magáról az irodalomról, arról, hogyan olvassunk egy ironikus olvasmányt. „Mi kell ahhoz, hogy jól olvassunk? – tette fel a kérdést Mészáros Ildikó. – Érzékenység, fogékonyság és ironikus hangoltság, mert enélkül előítélet mentes olvasat nincs. Figyelni arra, mit mond nekünk ez a szöveg, nyissuk meg a lelkünket, az eszünket (...)”
Kérdésre válaszolva, dr. Balogh Andrea elmondta: Cs. Gyimesi Évának, a Mesternek nagy szerepe volt abban, hogy Karácsony Benőt választotta doktori disszertációja témájának. „Több szerzőtől olvastam akkoriban, amikor el szerettem volna indulni a kutatás felé, Makkai Sándort, Molter Károlyt, végül Karácsony Benőt választottam, mert nagyon megfogott az ironikus hangnem, ennek a játékossága, a nyitott szemléletmód, ami a regényeiből sugárzik. Gyimesi Évának is egyik nagy kedvence volt Karácsony Benő, ezért nagyon támogatott ebben az ötletemben, hogy vele foglalkozzam, így kerültem a Karácsony-kutatás közelébe”. Balogh Andrea volt Cs. Gyimesi Éva utolsó tanítványa, a disszertációját vele kezdte el, de már a halála után fejezte be. „A Mester leginkább a szemléletmódom kialakítását segítette – mondta Dr. Balogh Andrea –, a dolgozatom utolsó fejezete, amelyik a kánonról szól, az egyik hipotézisében átveszi Cs. Gyimesi Éva gondolatmenetét A koránjött polgár című tanulmányából, hogy Karácsony Benőt éppen a szabadelvű, nyitott gondolkodásmódja miatt rekesztik ki az irodalmi kánonból. A munkámban ezt a hipotézist tovább gondolom és bizonyítom.”
Az izgalmas könyvbemutató végén dr. Balogh Andrea dedikálta nagy érdeklődést kiváltó könyvét.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

A hitelszerződést fenyegetheti a hétcentes adó ügye?
A vártnál hamarabb véget érhet a Nemzetközi Valutaalappal kötött hitelmegállapodás, amely immár sorozatban a harmadik 2009 óta. A kormány alig tavaly szeptemberben kötötte meg az újabb kétéves megállapodást, de annak sikeres alkalmazása megkérdőjeleződött, miután a kormány és az államfő között továbbra is nézeteltérés van az üzemanyag pótjövedéki adója ügyében.
Tegnap Traian Băsescu államfő fogadta hivatalában az IMF, az Európai Bizottság és a Világbank szakértőiből álló küldöttséget, amely február 5-ig tartózkodik hazánkban felülvizsgálati látogatás céljából. A vizit alkalmából az első és a jelenlegi második felülvizsgálati látogatást is le kellene zárni, de megkérdőjeleződött, hogy ez sikerülni fog, miután Băsescu tegnap kijelentette az IMF-delegációnak, továbbra sem fogja aláírni a kormány szándéklevelét, amennyiben az tartalmazni fogja az üzemanyagra kivetett hét eurócentes jövedéki adót.
B. T.
Szabadság (Kolozsvár),

Magyarul! De hogyan és hol? – Péntek János nyílt levele
Tisztelt Felelősségviselői, azaz Tisztségviselői az erdélyi magyar oktatásnak! Három évvel ezelőtt, 2011. jan. 22-én, a szülőkhöz fordultam hasonló levéllel, körültekintően érvelve kértem őket, hogy amikor tannyelvet és iskolát választanak, fontolják meg, mennyi előnye van annak, ha anyanyelvén tanul a gyermekük.
Az akkor megszólított szülőkkel szemben azóta is adósnak érzem magam azzal, hogy Önöket, a másik oldalt is megszólítsam, azokat, akik a magyar oktatást, a magyar iskolákat vezetik, igazgatják, képviselik. A szülők kedvező döntésének ugyanis csak az lehet a feltétele és viszonzása, hogy a magyar nyelvű oktatás jó is legyen: eredményes, színvonalas, versenyképes.
Hasonló tartozásom van mindazok iránt is, akik az anyaországból, a világ minden részéből vagy éppen Erdélyből jóhiszeműen és teljes bizalommal támogatják az általam kezdeményezett, immár 11. éve működő tehetségtámogató programunkat, a Nyilas Misit. A támogatottak leveleiből, némelyikük sikeres iskolai pályájából tudjuk, hogy programunk valóban csökkenti azt az esélytelenséget, amelyet sokuk számára a pénztelenség jelent, de nem képes megóvni őket oktatási rendszerünk esetlegességeitől és egyenetlenségeitől, némely esetben ijesztően alacsony színvonalától.
Kétségtelen ugyanis, hogy magyar közoktatásunk színvonala, eredményessége, versenyképessége folyamatosan romlik. Ezt mutatja minden nemzetközi és hazai mérés, ennek riasztó jelei a próbavizsgák és a sorsdöntő vizsgák eredményei. És ezt nem lehet „a románokra", a román oktatási rendszerre, a pedagógusok alacsony bérére vagy éppen a vizsgákon felszerelt kamerákra hárítani.
Ez az aggasztó folyamat és helyzet, amelyet mintha legszívesebben elhallgatnánk, sok mindennek a következménye, és maga is sok mindennek az okozója. Nem szeretném megbántani azokat, akik az oktatásban is legjobb tudásuk szerint teszik a dolgukat, de nem hallgathatom el azt a véleményemet, hogy „sok minden", ami ok és következmény, rajtunk múlik: közoktatásunk tisztségviselőin, tehát felelősségviselőin, iskoláinkon és pedagógusainkon. Még mindig a minőség az egyetlen esélyünk, nem a statisztika. Hiú remény arra számítani, hogy a román oktatási hatóság teszi eredményessé a mi oktatásunkat, vagy arra, hogy az anyaország jó szándékú támogatása pótolja saját mulasztásainkat.
1990 után a jogos restitúció részeként épülhetett újjá közoktatási hálózatunk, a megújult régi és az új tanintézmények nevet is választhattak maguknak. Abban bízhattunk, iskoláink nemcsak büszkék lehetnek a nagy nevekre, hanem méltóvá is válnak a viselésükre.
Ez a reményünk ritkán teljesült. Még mindig nem láttuk be, hogy megtévesztő ideológiáink ellenére a büszkeség és a hivatástudat vagy az arra való hivatkozás nem pótolhatja a szakmai tudást, a tartalmas tanórákat. A tanórákon a tanító, a tanár az úr, elsősorban rajta múlik, mennyire vonzó és tartalmas minden 50 perce a közös munkának. Nem célravezető az az ideológia sem, amely a közösségszolgálatot szembe helyezi az önmegvalósítással. Közösségét is csak az szolgálhatja jól, aki megvalósíthatta önmagát, csak abban lehet kellő alázat, aki tudatában van saját értékének és méltóságának.
Oktatásunk folyamatos romlásának valódi okai annyira nyilvánvalóak, hogy ebben a levélben nem feltétlenül kell a sajtóból is ismert mindennapi történésekre, tapasztalatainkra vagy saját kutatásaink megállapításaira hivatkoznom. Az alapvető okok nyilvánvalóak, de mégsem közismertek, nem merjük kimondani, legalább közösségünk számára tudatosítani őket. Azt, hogy oktatásunknak nincs kellő szakmai megalapozása; nincs összefogott, jól szabályozott irányítása; nincs kellő felügyelete, nem sok jele van a felelősségnek és a fegyelemnek.
De mi biztosíthatná például a legfontosabbat, az igazi szakmaiságot, amikor tudjuk, hogy a pedagógusképzés felemás (felső)oktatásunk leggyengébb láncszeme; hogy oktatásunk továbbra is nélkülözni kénytelen egy, a működéséhez nélkülözhetetlen szolgáltató jellegű szakmai háttérintézményt (noha ennek létrehozását a jelenlegi oktatási törvény lehetővé tenné); hogy nem biztosítottak a megfelelő színvonalú tankönyvek és taneszközök.
Mindezekben a hiányokban, hibás döntésekben, döntésképtelenségben, mulasztásokban és megalkuvásokban állami, intézményi szinten szerepük és felelősségük volt és van mindazoknak, akiknek az oktatási hatóságban (minisztériumban, tanfelügyelőségeken, önkormányzatokban, az iskolák vezetőiként) kell képviselniük oktatásunk érdekeit; politikai szinten: oktatáspolitikai tisztségviselőinknek (pártállástól függetlenül) és parlamenti képviseletünknek; szakmai szinten pedagógusképző intézményeinknek, azok vezetőinek, a pedagógusok szakmai szervezetének.
Úgy tűnik, akik az oktatási hatóságban kaptak megbízatást, gyakran elfeledkeznek arról, hogy ők a magyar oktatás érdekeinek képviselőiként kerültek oda, nem a központi utasítások egyszerű közvetítőiként, végrehajtóiként.
A 90-es években az intézményépítés láza vonta el a figyelmet magától a minőségi oktatástól, mintha csak az anyanyelvűség vált volna fontossá, az elmúlt 7-8 évben és napjainkban pedig már az akkor kiépített oktatási hálózat lebontása folyik. Ez – és nem a tanulás – tartja izgalomban a tanulókat, a szülőket, a pedagógusokat.
1990 előtt a pedagógusoknak legalább kétharmada kényszerült ingázni, most az iskolások, egész iskolák, sőt néhol óvodások is ingáznak. Lakótelepi tagozatok szűntek meg, falvak sora maradt iskola nélkül. Templomok iskola nélkül, közösségek jövő nélkül. Az országos adatokat nem ismerjük pontosan, de azt például igen, hogy egyedül Hargita megyében több mint 5000 tanuló ingázik, Temesváron pedig 154 kisiskolás kényszerül iskolabuszra.
Ez a korábban elkezdett „átszervezés", amelyre a „gazdaságosságon" és a fejpénzen kívül a minőség igényére is hivatkoztak, nemhogy javította volna, hanem tovább rontotta az oktatás színvonalát. Országútra, vasútra tettük a tanulókat, megterhelve őket az utazás fáradalmával, veszélyeivel, időveszteségével, eltávolítottuk őket otthonuktól, a szülőkre pedig újabb költségeket hárítottunk. Az otthonosság helyett így gyakran az otthontalanság érzése társul az iskolával. Sok helyen már nem a pedagógus az oktatás főszereplője, hanem a sofőr.
A nagyvárosi, lakótelepi magyar osztályokat, tagozatokat „jóindulatúan" és gyakran gátlástalanul felszívja néhány központi „elitiskola", azoknak a tanulóknak a kivételével persze, akik közben inkább a közelebbi román iskolába kénytelenek átiratkozni. A demográfiai apadás így válik nemcsak okozójává az oktatási hálózat szűkülésének, hanem következményévé is. Mint nemrég egy konferencián is hallhattuk: azok a szülők is, akik gyermekük számára tannyelvként a románt választják, egyre inkább és nem ok nélkül hivatkoznak a magyar iskola alacsony színvonalára, esetleg az idő- és pénzveszteséggel járó nagyobb távolságra.
A szellemi értékekre nem tekintő pénzügyi számítás, az értéksemleges szociológiai és demográfiai statisztikák a „gazdaságosságot" és azt a fejpénzt teszik meg hivatkozási és viszonyítási pontnak, amelyet a költségvetés szán egy-egy tanulóra. Ez nyilvánvalóan és gátlástalanul felülírja a tanuláshoz való alkotmányos jogot, figyelmen kívül hagyja az oktatási törvényben egyébként „garantált" esélyegyenlőséget, már most is súlyosan diszkriminálja és korlátozza a magyar oktatást, és ezzel – mint annak idején a falurombolás – veszélyezteti közösségeink jövőjét.
Nincs más választás: Önök, tisztség- és felelősségviselőink, és maga a közösség vagy határozottan elutasítja a pénz logikáját, az ebből eredő hátrányos megkülönböztetést és korlátozást, vagy beletörődik oktatási hálózatunk fokozatos felszámolásába. Most inkább a megértő közreműködés, esetleg beletörődés tapasztalható, mint a határozott érdekképviselet és elutasítás. Vagy már nem is ismerjük érdekeinket?
Az oktatási színvonal romló tendenciáját nem ellensúlyozza, legfeljebb vigasz lehet az, hogy néhány „elitiskolánk" végzősei hazai és nemzetközi szinten is versenyképesek. Az erdélyi magyar értelmiségi és gazdasági elit vigyáz gyermekeire, és jól teszi. De nemcsak róluk van szó, hanem a többiekről, a többi sok tízezerről, akik között ugyanolyan arányban vannak tehetségesek, törekvők, mint az elitek körében. Ők, akik a jelek szerint csak a statisztikában fontosak, kellő tudás, iskolázottság hiányában hol és miben válhatnak versenyképessé? A Kárpát-medence és Európa cselédpiacán? A napszámosok és szezonmunkások piacán?
Péntek János
Kolozsvár, 2014. január 22.
A szerző egyetemi tanár, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke
Emlékeztető: Péntek Jánosnak a Krónika 2011. jan. 22-i számban megjelent írását újraközölte:
Szabadság (Kolozsvár), 2011. febr. 2.
Milyen nyelven tanuljon a gyermek? Magyarul vagy románul?
Krónika (Kolozsvár),

Életműveket ismertek el a magyar kultúra napján
Gazda József Kovásznán élő író, művészettörténész, publicista kapta idén a Háromszék kultúrájáért díjat. A kitüntetést szerda este, a magyar kultúra napján adták át a sepsiszentgyörgyi színházban.
A Kovászna megyei önkormányzat által alapított életműdíj a háromszéki kultúráért kifejtett több évtizedes tevékenység elismerése. Az ezer euróval járó díjat – amelyet tavaly ítéltek oda először – Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke adta át Gazda Józsefnek (képünkön).
„Gazda Józsefet az érdekelte, hogyan, milyen körülmények között él a szétszabdalt magyarság, hogyan lehetett megmaradni ebben az elmúlt, borzalmas évszázadban" – méltatta a rendkívül gazdag életpályát Bogdán László író, kiemelve a világban szétszórt magyarok krónikájának tekinthető A Harmadik ág – Magyarok a szétszórattatásban című könyv és a díjazott egyéb elismert szociográfiai és művészeti írásait. Szerinte Gazda József az oral history műfajban alkot, és egy intézmény munkáját végezte el egyedül.
„Meg tudunk maradni, ha akarunk, sorsunk a saját kezünkben van, én legalábbis hiszem ezt" – fogalmazott a díj átvevésekor Gazda József, aki hangsúlyozta, ezt a hitet szerette volna átadni írásain keresztül, és bár tragikusnak látja a magyarság jelenlegi helyzetét, mindig kereste, és ezután is keresni fogja a reménysugarat.
A kitüntetett elmondta, hogy a magyar nép a lelkében hordja a tehetséget, az alkotó erőt, a magyarság művészeket, hősöket, tudósokat adott a világnak, és neki megadatott, hogy ezt a folyamatot végigkövesse, és ereje szerint könyvekben megörökítse. Zsigmond Barna Pál. Magyarország csíkszeredai főkonzulja ünnepi beszédében emlékeztetett, a múlt öröksége mellett a jövő nemzedék felelősségét is hordozza nemzeti imánk. Az ünnepség az Evilági együttes Kincs című lemezének bemutatókoncertjével folytatódott. A csapat harmadik albumán tizenöt, Sepsiszentgyörgyön élő vagy a városhoz valamilyen módon kötődő művész működött közre.
Életműdíjat kapott Csíky Ibolya
A nagyváradi Szigligeti Színházban rendezett kultúranapi gálaesten a Bihar megyei RMDSZ által 2002-ben alapított díjakat osztották ki. A Jakobovits Miklós-díjat – amelyet tavaly alapítottak a váradi festőművész emlékére – Ujvárossy László képzőművésznek, a PKE tanárának ítélték, aki beszédében visszaemlékezett arra, amire még Jakobovits tanította: „A művészetben soha sem szabad kompromisszumot kötni."
Életműdíjat kapott a nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének alapítója és elnöke, Pásztai Ottó és a nagyváradi színművész, Csíky Ibolya, akit a szobor átvételekor percekig állva tapsolt a közönség. Munkásságáért emlékplakettet vehetett át a népi mesterségek ápolásáért a nagyszalontai Fekete Mária, Szabó István ottományi és Wilhelm Sándor székelyhídi nyugalmazott pedagógus és a műemlékvédőként ismert Kordics Imre.
Magyar Kultúráért díjat kapott a Dukrét Géza vezette Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság, a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesülete és a Mezőtelegdi Pacsirták néptánccsoport. A díjátadó után a Szigligeti Társulat Színház az iskolában, iskola a színházban programjának keretében diákszereplők bevonásával készült Liliomfi-remix című előadást mutatták be a közönségnek.
Magyarországon díjazták Széles Annát
A magyar kultúra napja alkalmából a 2008-ban Hódmezővásárhely város által alapított Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat Steiner Béla magyarországi zeneszerző mellett Széles Anna nagyváradi születésű színművész is megkapta. Az elismerést B. Élthes Eszter, a hódmezővásárhelyi születésű, 2004-ben elhunyt színész özvegye és Almási István, a magyarországi település polgármestere adták át az alföldi város szerdai ünnepi közgyűlésén.
A 2008-ban alapított díjjal a város pecsétjével ellátott oklevél és a Bessenyei Ferenc portréját ábrázoló plakett mellett 500 ezer forintos pénzjutalom is jár. Széles Anna Nagyváradon született, Marosvásárhelyen szerzett színészdiplomát, 1965-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződött, amelynek 1989-ben történt Magyarországra való áttelepüléséig tagja volt.
Az anyaországban előbb a Karinthy Színpad, 1990-től a Thália, majd az Arizona Színház tagja lett. 1962-től szerepelt filmekben, és néhány esztendő alatt Románia egyik legtöbbet foglalkoztatott, leghíresebb, legkedveltebb női filmszínészévé vált. A hatvanas évek végétől Magyarországon forgatott filmekben is játszott, és ő volt a Németh László Irgalom című regényéből készült tévésorozat főszereplője is. 1975-től tíz éven át Florin Piersic román színész felesége volt.
Krónika (Kolozsvár),

„Közgazdászból sosem elég”
Együttműködési megállapodást írt alá Rostoványi Zsolt, a Budapesti Corvinus Egyetem rektora és Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke csütörtökön.
Szász Jenő köszöntőjében arról beszélt, hogy megoldást kell találni az elszakított nemzetrészek és azon belül a Kárpát-medencei közösségek problémáira. „A magyarság jövőjének nagy lehetősége, ha nem a mai 93 ezer négyzetkilométerben, hanem a Kárpát-medencében gondolkodunk” – fogalmazott.
Az intézetnek – folytatta – az a küldetése, hogy „kovász" legyen, egy 100 tagú intézet szavai szerint ugyanakkor egyedül nem tud mindenre megoldást adni, ezért az a dolguk, hogy összehangolják a jól működő intézetek munkáját, és kiterjesszék azt az egész Kárpát-medencére. Hangsúlyozta az anyaország hatványozott felelősségét, és rámutatott: nincs egyéni boldogulás a közösség felemelkedése nélkül, és az értelmiség felelőssége óriási ebben.
Rostoványi Zsolt, a Budapesti Corvinus Egyetem rektora kiemelte, hogy oktatóik jelentős szerepet vállalnak a határon túli magyar nyelvű közgazdasági képzések beindításában és fejlesztésében. „A gazdasági szektor igényeit és a felerősödött globalizáció hatásait figyelembe véve megkockáztatható: közgazdászból nem lehet elég sokat képezni, hiszen alig van olyan terület ma már, ahol ne lenne szükség komoly gazdasági ismeretekre” – fejtette ki arról a vitáról, hogy túlképzés van-e a területen. Szerinte ezt igazolja vissza a munkaerőpiac is, hiszen közgazdász diplomával viszonylag könnyű elhelyezkedni.
Krónika (Kolozsvár),

Vádat emeltek Kerekes Károly RMDSZ-es képviselő ellen
Vádat emelt a legfőbb ügyészség Kerekes Károly, az RMDSZ Maros megyei parlamenti képviselője ellen, mert családtagjait alkalmazta marosvásárhelyi parlamenti irodájában – derül ki a legfőbb ügyészség pénteki közleményéből.
A képviselőt összeférhetetlenséggel vádolják, amiért fél évtől öt évig terjedő börtönbüntetést szabhat ki a törvényhozók esetében eljárni hivatott legfelsőbb bíróság.
A legfőbb ügyészség közleménye szerint Kerekes Károly 2006 és 2009 között két ízben tett javaslatot arra, hogy a képviselőház fiát alkalmazza parlamenti irodájában, és láttamozta a vele aláírt munkaszerződéseket. A vádhatóság szerint a képviselő három ízben vállalkozói szerződést is kötött fiával, illetve feleségével, ennek alapján a képviselőház csaknem 57 ezer lejt (3,8 millió forint) fizetett ki számukra.
Kerekes Károly az MTI-nek elmondta: Európában sehol sem számít bűncselekménynek családtagot alkalmazni asszisztensként vagy irodavezetőként a törvényhozók területi irodáiban, Romániában viszont értelmezési vita van erről. A politikus szerint csak a tisztségviselők vagyonosodását vizsgáló Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) értelmezi úgy a törvényt, hogy ez összeférhetetlenség.
Az RMDSZ politikusa összehasonlításképpen a francia nemzetgyűlést említette: tudomása szerint a párizsi törvényhozás csaknem hatszáz tagja közül ötven a saját feleségét alkalmazza és másik ötven különböző családtagjait. Szerinte az egyedüli megszorítás az, hogy meghatározzák, legfeljebb mennyi fizetést adhat.
Horia Georgescu, az ANI elnöke decemberben úgy nyilatkozott: az ügynökség fennállása óta 25 törvényhozó esetében állapított meg összeférhetetlenséget, nyolc esetben az ügyészség vádat is emelt. Az utóbbi évben a román parlament több ízben megpróbálta módosítani a törvényhozókra vonatkozó összeférhetetlenségi szabályokat, de azokat alaptörvénybe ütközőnek ítélte a román alkotmánybíróság.
Székelyhon.ro,

Aki közösségben nő fel, maga is közösségépítővé válik
A kultúra olyan összetevő a közösség lelkében, mint szövetben az aranyszál, díszít, tartást és erőt ad. Annyira fontos, mint a levegő. Pénzbe kerül, de ugyanakkor megfizethetetlen is.
Udvarhelyszéken hosszú évek óta hagyomány, hogy udvarhelyi és környékbeli jeleseket, személyeket és csoportba szerveződött mű(vészet) kedvelőket tüntessenek ki. Idén tizenegyedik alkalommal tartottak a Magyar Kultúra Napja kapcsán díjátadó gálát. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, amikor felsorolták az együttműködő intézményeket és szervezeteket, elmondta, hogy a nem éppen rózsás gazdasági helyzet ellenére is igen színes volt ez a rendezvénysorozat, amelyet az utóbbi héten követhettünk végig Székelyudvarhelyen, és jól körvonalazódott, hogy „a közösen és egyetértéssel végzett munka, a kaláka sokkal eredményesebb”. Idén a díjazottak többnyire a színjátszás és a műkedvelés más műfajait művelők, a néphagyományokat közkinccsé tevők köréből kerültek ki.
A Sinka-házaspárt értékközvetítésért jutalmazták
Sinka Erzsébet és Ignác hosszú éveken át az anyavárosban tevékenykedett. Elévülhetetlen érdemeik vannak az egykori Népszínház létrehozásában. Huszár Sándor Jött egy lány… című darabjával kezdődött. Ez 1977-ben volt, abban az évben, amikor főszerepet játszottak, jegybe léptek és házasságot kötöttek. A komoly sajtóvisszhangot kiváltó előadásokkal előrukkoló székelyudvarhelyi Népszínháznak mindketten szervezői és tagjai voltak. Annak idején, amikor egyre inkább beszűkültek a társadalmi kulisszák, maguk az igazi színfalak alkalmasak voltak még sokáig arra, hogy áttételesen kimondható legyen az igazság. A színpad a magyar nyelv egyik utolsó fóruma volt.
Számos előadás címszerepében váltak a város és környéke kedvelt, közismert személyiségeivé. Sinka Ignác 1985 és 1991 között Művelődési Ház igazgatója is volt, olyan periódusban, amikor a rendszer – az állam, a megye, a város – egy fityinget sem biztosított a kulturális hajlék fenntartására. Muzsikusként is rendkívüli pályát futott be, hiszen a legendás Venyige együttes brácsása volt, részt vett a táncház- és a kalákamozgalom meghonosításában. Ez az időszak az 1970-es évek vége, amikor a Siculus klubban szervezett táncház kinőtte a termet, és ideiglenesen átköltözött a Gábor Áron Munkásklubba. Életük 1991 után gyökeresen megváltozott: mindketten visszatértek a tanügybe. Ócfalvára költöztek. Erzsébet 2000 óta az ócfalvi iskolában tanít. A házaspár nem csak a betűk, hanem a kultúra tágas országába vezeti be az általános iskolásokat. Ignác Felsőboldogfalván, Farcádon, Bögözben, Agyagfalván több száz gyermekkel kedveltette meg a muzsikát – előszeretettel tanítja a furulyázást –, és teljesen magától értetődő módon a színjátszást is megszeretteti vélük. Bögözben népdalvetélkedőket, Felsőboldogfalván gyermekszínjátszó-fesztiválokat szervez.
Lázár Béla értékteremtő munkájáért kapta az elismerést
Valamikor a szentegyházi vasüzem dolgozója volt Lázár Béla, ám az ipari munkát – akárcsak sok falustársával – már rég abbahagyatta véle a változó idő. Hosszú évek óta azonban műkedvelő táncosa, színjátszója, alkalmi újságírója, rendezvényszervezője a községnek. Tizenegy éve, 2003 óta igazgatja az időközben szépen felújított művelődési házat, amelyet Lövétén Népháznak neveznek. És a kultúrház igen sok alkalommal megtelik néppel: farsangi bálokat, kortárstalálkozókat, falunapokat szervez és bonyolít, maga szorgalmazza a műkedvelő előadásokat.
Másfél évtizede szívügyének tekinti a Kákvirág néptáncegyüttest, annak működését, tagságának és repertoárjának frissülését. A talpalávalót húzó zenekarban pedig brácsásként van jelen. A most kitüntetett művelődésszervező azt vallja, hogy nem tett mást, mint megfogadta azt, amit a Lövétén negyvenkét éven át szolgáló egykori pap bácsi mondott. Tornai Gergely esperes-plébános, az 1959-ben őt is keresztelő pap mondta volt annak idején, hogy „aki közösségben nő fel gyermekkorában, az felnőttként is jobban megállja majd a helyét a közösségben, s erre annak a báránynak a példáját említette, amely a sereg körül szaladgál, hiszen könnyebben elkapja a farkas.” Lázár Béla egy másik útravalót is hozott magával, egy olyan tanácsot, amelyet az öregek kórusának egyik tagja mondott. „A kultúra szervezéséért nem kell várni az elismerést, mert azt nem biztos, hogy megkapja az ember, de amennyiben megvan hozzá a tehetsége, ha megadta neki a Jóisten, akkor dolgozzék csak a köz javára, mert ha nem ezt teszi, akkor azt az utókor még számon kérheti rajta.”
Régi idők hangulatát őrzi az alsósófalvi Fonó Hagyományőrző Csoport
Az együttes tizenöt éve működik. Tagjai nem csak színpadokon és alkalmi rendezvényeken, hanem a hétköznapokban is igyekeznek életben tartani olyan szokásokat, amelyek másutt már kimaradtak. Fülöp Noémi tanítónő másfél évtizeddel ezelőtt hagyományőrző órákat vezetett be az iskolában. Mivel a kezdeményezés igen sikeres volt, a „tanórákat” kiterjesztette a falura is. Ma mintegy százfős csoportja van, amelyben gyermekek, fiatal felnőttek és idősek közösségi szinten, együtt éltetik és élik meg a tegnap már-már elfeledett hagyományaikat, gyakorolják a sóvidéki táncrendet, a néhai fonóházak játékait. Autentikus programjaikkal számos hazai és nemzetközi fesztiválra kaptak meghívást az utóbbi években. A Fonósok értékmentésért vehették most át az elismerést.
Elismerték a Napsugár Egyesület munkáját is
A Napsugár Egyesület alternatív óvodai programokat szervez: a közösségért kifejtett magas minőségű pedagógusi munkáért részesült kitüntetésben. Minden olyan készséget és képességet igyekszik feltámasztani a kisgyermekekben, amelyekre a hagyományos tanrendi programok során kevesebb idő és energia jut. Igyekeznek már zsenge korban bemutatni bizonyos kézműves foglalkozások alapfogásait, a népi mesterségek fortélyait játékos formában tanítják. Székhelyük a Bethlen Gábor utca 10. szám alatt lévő napközi otthonban található, de tevékenységük túllépi az intézmény kereteit, hiszen mindig keresik az együttműködést, képzéseket és tapasztalatcseréket szerveznek pedagógustársaik számára, olyan konferenciákat is, amelyeket annak a hitvallásnak a jegyében tartanak, hogy a személyiségfejlesztés alapjait az óvodás korban a néphagyományok útján, azok segítségével kívánják megvalósítani.
Az ünnepi est rangját Farkaslakáról, Oroszhegyről, Székelykeresztúrról, Lövétéről és Agyafalváról érkező műkedvelő színjátszók adták az általuk játszott repertoárból válogatott jelenetekkel.
Simó Márton |
Székelyhon.ro,

Digitalizálják kilenc erdélyi megye telekkönyveit
Egy országos program keretében kilenc erdélyi megye telekkönyveit digitalizálják. Ez megkönnyíti majd az ügyintézést, az adatok tárolását – számolt be az aradihirek.ro Ziarul Financiar alapján.
A feladatra kiírt közbeszerzési pályázatot a Teamnet International romániai részvénytársaság nyerte meg, a kilenc megye digitalizálása 212,4 millió lejre (47 millió euróra) rúg. Ezek szerint egy megye telekkönyvi hivatala (OCPI) anyagának elektronikus formába való mentése körülbelül 5,2 millió euróba kerül. Az összeget a román állam fizeti a központi költségvetésből.
A projektben szereplő első kilenc megye: Bihar, Beszterce-Naszód, Fehér, Maros, Hargita, Brassó, Temes, Krassó-Szörény, az adatokat körülbelül négy év alatt vezetik be az elektronikus naplóba. Az aradihirek.ro úgy véli, az erdélyi településeken a monarchia idejéből származó telekkönyvek jelenléte is lényegesen megkönnyíti ezek digitalizálását.
Ki az a Teamnet International?
A maszol.ro utánanézett: a Teamnet International részvénytársaság az információs technológiák alkalmazásában tevékenykedő romániai vállalat, az ASESOFT csoport tagja, melynek tulajdonosa Sebastian Ghiță PSD-s képviselő, az RTV hírtelevízió tulajdonosa. A részvénytársaság jövedelmének több mint 80 százaléka a gazdasági sajtó szerint a román állammal kötött szerződésekből származik.
A cég honlapja szerint havonta mintegy 450 ezer sürgősségi beavatkozás sikeréhez járulnak hozzá az ország területén, a 12 éves tevékenység során kialakított információs hálózatrendszer segítségével, melyek közt szerepel a foglalkoztatás, ezen belül az alkalmazottak adatainak tárolása és kezelése, infrastruktúrafejlesztés, közbiztonság, mezőgazdaság, szállítás és környezetvédelem.
A Teamnet dolgozta ki egyebek mellett azokat a katasztrófavédelem által is használt informatikai rendszereket, amelyeket a hétfői erdélyi repülőszerencsétlenségben használtak a mentőosztagok – sikertelenül. Az ilyen esetekben használt programok egyikét, ami a mentés szervezését hivatott segíteni, a Romatsa légi forgalomért felelős hatóság vette igénybe, a másik program használata pedig a Különleges Távközlési Szolgálat (STS) kizárólagos hatáskörében van, biztosítva valamennyi telefonhívás egész pontos lokalizálását 5 másodpercen belül (GIS-rendszer) – ennek köszönhetően működik a 112-es sürgősségi hívószám is az ország teljes területén.
Hasonló rendszerek működnek Európa-szerte, internetes források szerint 2009-ben Nagy Britannia és Németország is felajánlotta a Romatsának egy ilyen program ingyenes átadását, ám akkor a légi irányítás vezetősége úgy döntött, a hazai Teamnet cégtől rendeli meg a szoftot, mintegy 415 ezer euró értékben. A 112-es hívószám mögött álló informatikai rendszer kidolgozásáért 2003-ban a román állam 40 millió eurót fizetett a Teamnetnek.
maszol.ro,

K. M.
DEMOGRÁFIAI DRÁMA
Óriási népességcsökkenéssel kell Európának szembenéznie
Európát sokkal súlyosabban fogja érinteni a demográfiai válság a jelenlegi gazdasági válságnál - véli Bauer Edit szlovákiai magyar EP-képviselő.
"2014 a család és a munka összehangolásának az európai éve, ám arra a témára, amellyel probléma van, mindig csak ragtapasz kerül: rendeznek néhány konferenciát, majd nem történik semmi" – nyitotta előadását Bauer Edit közgazdász, szociológus, EP-képviselő, aki pénteken, Kolozsváron Sógor Csaba EP-képviselő, a Petrőczy Kata Szidónia Evangélikus Nőszövetség és a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely Európai Beszélgető Estek meghívottjaként tartott előadást Kisebbségi jogok, női esélyegyenlőség az EU-ban címmel.
Európát sokkal súlyosabban fogja érinteni a demográfiai válság a jelenlegi gazdasági válságnál, az a tény, hogy most a fiatalok foglalkoztatottsága alacsony szintű, múló probléma. Azonban Európának sokkal nagyobb kihívással kell szembenéznie, amikor a jelenlegi munkaképes lakosság eltűnik a munkapiacról és nem lesz megfelelő mértékű az utánpótlás.
„Ki kell találni Európát, mert ez nem jó így, ahogy van” - mondta a szlovákiai magyar politikus.
Bauer Edit elmondta, a demográfiai prognózisok szerint 2060-ig csökken a születések száma, nő az elhalálozási ráta, 2060-ra pl. Románia lakosságának 36%-át teszik majd ki a 65 éven felüliek aránya, a környező országok is hasonló cipőben járnak.
Demográfiai előrejelzésekre hivatkozva az EP-képviselő elmondta, 2035 után Európa lakossága csökkenni fog, ez azt jelentheti, hogy a munkaképes korú lakosság száma is apad. Európának óriási demográfiai problémával kell majd szembenéznie, és arra fog kényszerülni, hogy 20-40 millió migránst hozzon be.
A statisztikai előrejelzések szerint Írországban, Luxemburgban, Cipruson, Svédországban lesz a legnagyobb a népességnövekedés, ám Románia az ellenkező póluson helyezkedik majd el, azok között az országok között, ahol számottevően csökken majd a lakosság.
Bauer Edit az északi országok példáját említve elmondta, azokban az országokban nagyobb a népességnövekedés, ahol a munka-élet viszonyában a feszültséget jobban tudják csökkenteni.
A magas születési arány összefüggésben áll a nők foglalkoztatottsági rátájával. "Norvégiát például nem az olaj tette gazdaggá, hanem az, hogy a nőket tömegesen bevonták a munka világában. Azonban jó példaként szolgálhat az, hogy párhuzamosan a szociális szolgáltatásokat – bölcsőde, óvoda, apák családi szerepvállalása – is fejlesztették" - magyarázta.
Elmondta, számos országban nem egészen jó a gyerekvállalással kapcsolatos törvénykezés. Például a romániai törvény szerint az anyáknak garantálni kell: a gyesről ugyanabba a munkakörbe térhetnek vissza, és ugyanannyi fizetést kaphatnak, mint a gyermeknevelési időszak előtt. Bauer szerint ez ugyan jó dolog, viszont nem elégséges.
Továbbá a rendszerben felbukkanó problémaként emelte ki: Romániában 2 éves a gyes, azonban az óvodába 3 éves kortól veszik fel a gyereket.
Nehéz egységes európai szabályozást kitalálni, hiszen egyes országokban a gyest a vállalatok fizetik, máshol az egészségbiztosító, máshol az állam. Miközben a nők előtt beszűkülhet a munkapiac a gyermeknevelési időszak alatt, sem Szlovákiában, sem Romániában nem „divat” a részmunkaidő, csökkentett munkaidő. Bauer Edit szerint elég lenne szétnézni, a jó gyakorlatokat már kitalálták, csak alkalmazni kellene őket.
A kisebbségi jogok kapcsán a Malina Hedvig-ügyet emelte ki: a tegnapi hír szerint a vizsgálatot befejezték, és valószínűleg az ügyész vádat fog emelni Malina Hedvig ellen.
Bauer röviden ismertette Malina Hedvig történetét: az akkor 23 éves lányt 2006-ban, Nyitrán az utcán megverték, mert magyarul beszélt. Noha a tetteseket azonosították, ellenük nem indult eljárás. Malinát hazugsággal vádolták, ismeretlen személyek - akikről utólag kiderül, hogy a titkosszolgálattal hozhatók összefüggésbe - feljelentést tettek, a szlovák állam vizsgálatot folytatott ellene az ország jó hírének a kockára tétele miatt, és hamis tanúzással vádolták, áldozatból bűnöst kreálva. Olyan fenyegetések is érték a szlovák hatalom részéről, hogy zárt osztályra küldik. Malina ügyét felvállalta egy szlovák ügyvéd. Malina közben családot alapított, két gyereke született, felvette a magyar állampolgárságot, és most azt tervezi, hogy Győrre költözik, mert már gyerekeit is éri zaklatás. Bauer elmondta, megtört a szlovákiai magyarok magyarnak lenni akarása, ez a magyar népesség számának csökkenésében is visszaköszön. A Magyarország által kiterjesztett állampolgársági törvény életbe lépését követően míg Erdélyben több százezren kértek magyar állampolgárságot, addig Szlovákiában 1200-1500-ra becsülhető azoknak a száma, akik felvették a magyar állampolgárságot, ezt nyíltan 40-50 személy vállalta. Szlovákiában ugyanis megfosztják a szlovák állampolgárságtól azokat, akik második állampolgárságot vesznek fel.
A szlovák államban megjelent egy irracionális félelem, mely abban gyökerezik, hogy a magyar állampolgárság kiterjesztése hatására a magyarlakta részek Magyarországhoz való csatolását fogják kérni. A diszkrimináció lépten-nyomon tetten érhető Szlovákiában, például a magyarlakta vidékeken rosszabbak az utak, nagyobb a munkanélküliség. Bauer elmondta, időnként van előrelépés, például mikor helységnévtáblákra visszakerül a település magyar neve, ugyanakkor úgy vélekedett: nem ez az igazi megoldás, hiszen a magyar fiatalok sokszor azt hangoztatják, hogy nem érzik otthon magukat Szlovákiában.
Transindex.ro,

Az erdélyi magyar oktatás minőségét kifogásolja a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke - Az erdélyi magyar oktatás minőségét kifogásolja a magyar oktatóknak címzett nyílt levelében Péntek János nyelvészprofesszor, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke.
A kolozsvári Krónika napilap pénteki számában közölt nyílt levélben Péntek János megállapítja, hogy az erdélyi magyar közoktatás színvonala, eredményessége, versenyképessége folyamatosan romlik. "Ezt nem lehet +a románokra+, a román oktatási rendszerre, a pedagógusok alacsony bérére vagy éppen a vizsgákon felszerelt kamerákra hárítani" - fogalmazott Péntek János.
A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem nyugalmazott professzora felidézte, hogy 1990 után a jogos restitúció részeként épülhetett újjá a magyar közoktatási hálózat Erdélyben, a megújult tanintézmények nevet is választhattak maguknak. "Abban bízhattunk, iskoláink nemcsak büszkék lehetnek a nagy nevekre, hanem méltóvá is válnak a viselésükre. Ez a reményünk ritkán teljesült" - állapította meg.
Péntek János szerint az erdélyi magyar közoktatásnak "nincs kellő szakmai megalapozása; nincs összefogott, jól szabályozott irányítása; nincs kellő felügyelete, nem sok jele van abban a felelősségnek és a fegyelemnek". Azok a magyar pedagógusok pedig, akik az oktatási hatósági intézményekben kaptak megbízást, "gyakran elfeledkeznek arról, hogy ők a magyar oktatás érdekeinek képviselőiként kerültek oda, nem a központi utasítások egyszerű közvetítőiként, végrehajtóiként".
A professzor megállapította, a magyar oktatás alacsony színvonala sok mindennek a következménye, de egyben sok mindennek az okozója is. Azok a magyar szülők, akik román tannyelvű iskolába adják a gyermeküket - mondta -, "egyre inkább, és nem ok nélkül hivatkoznak a magyar iskola alacsony színvonalára, esetleg az idő- és pénzveszteséggel járó nagyobb távolságra".
Péntek János szerint "hiú remény" arra számítani, hogy a román oktatási hatóság teszi eredményessé a magyar nyelvű oktatást, vagy arra, hogy "az anyaország jó szándékú támogatása" pótolja az említett mulasztásokat.
Úgy vélte, ettől az évtől szigorúan érvényesített kvótarendszer súlyosan diszkriminálja és korlátozza a magyar oktatást, veszélyezteti a magyar közösség jövőjét.
"Önök, tisztség- és felelősségviselőink, és maga a közösség vagy határozottan elutasítja a pénz logikáját, az ebből eredő hátrányos megkülönböztetést és korlátozást, vagy beletörődik oktatási hálózatunk fokozatos felszámolásába" - összegzi következtetéseit a pedagógusoknak címzett nyílt levelében a szerző. Végül kérdésekbe burkolva fogalmazza meg, hogy kellő tudás, iskolázottság hiányában az erdélyi magyar fiatalok csak "a Kárpát-medence és Európa cselédpiacán" válhatnak versenyképessé.
Gazda Árpád
(MTI)

Répás: kiadvány a Kárpát-Pannon térség etnikai arculatáról a külhoni és anyaországi középiskolásoknak - A nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár szerint korszakalkotó a Kárpát-Pannon térség változó etnikai arculata című kiadvány, amelyet valamennyi külhoni és magyarországi középiskolába eljuttatnak.
Erről Répás Zsuzsanna pénteken a fővárosban beszélt, amikor Kocsis Károly akadémikussal, a Magyar Tudományos Akadémia Földrajztudományi Intézetének igazgatójával közösen bemutatta az újra kiadott, kibővített kötetet a sajtó képviselőinek.
Olyan kiadvány született, amely korszakalkotó a tudományosság és a nemzetpolitika szempontjából egyaránt - hangoztatta a helyettes államtitkár. Hozzátette: a kötet az elmúlt 500 év térségbeli etnikai változásait mutatja be. Az adatok 12-14 etnikumról szólnak, településekre lebontva.
Répás Zsuzsanna kiemelte: nagyon fontos, hogy lássák, miként alakultak az etnikai viszonyok, azért, hogy megértsék a jelenlegi folyamatokat. "Ez a velünk élő többi nép számára is fontos" - hangsúlyozta. A helyettes államtitkár jelezte: a kötetben a magyar mellett angol nyelven is megtalálhatók a különböző információk.
Megjegyezte: a kormány nemzetpolitikai gondolkodását is segíti a kötet, amelyet nemcsak a napi munka során használnak, hanem az a törekvésük, hogy minél többen megismerjék.
Kocsis Károly hangsúlyozta: a kutatások nem állhatnak meg a magyar határoknál.
A térség majdnem 34 ezer települését tartalmazza a kiadvány, amelyben próbálják a társadalomnak felvázolni milyen etnikai jellegű "küzdelmek" zajlottak.
Elkészítették többi között Erdély anyanyelvi térképét, de kitérnek Szlovákia, Kárpátalja, Horvátország, Vajdaság és Őrvidék helyzetére és a magyarországi viszonyokra is. Törekedtek az etnikai tisztogatások bemutatására is, és a kisebbségek nyelvén is feltüntették a települések elnevezését - jelezte, hozzátéve: a friss népszámlálási adatokat is tartalmazza a kötet.
A könyvet és a térképeket tartalmazó CD-t az államtitkárság minden magyarországi és külhoni magyar középiskolába, felső tagozatosakat tanító intézménybe eljuttatja, így összesen 2237 intézmény kaphatja meg őket. A munkában a köznevelési államtitkárság és a külhoni pedagógusszövetségek is segítenek.
(MTI)

.
Trianontól Őszödig – avagy a pestises hullák bedobálása Erdélybe
Középkori krónikákban olvashatjuk, hogy annak idején amikor a tatársereg végighömpölygött Európán nem egy esetben igen drasztikus (de hatásos) cselt alkalmazott az ellenséges városokkal szemben, éspedig pestisben elhunyt, pestissel fertőzött katonák hulláit dobáltatták be a várfalakon át a leigázandók közzé.
A pestisek hullák meg is tették a magukét, s nem egyszer nem is a mongolok nyilai, hanem ezek a fertőző, oszló hullák bizonyultak a leghatásosabb fegyvereknek városállamok, népek elpusztításában, leigázásában. Nos, ez a hasonlat jutott ma eszembe, amikor a reggeli hírekben Gyurcsány Ferenc volt magyar szocialista miniszterelnök ismételten, a héten immáron sokadjára a Kossuth rádió reggeli műsorában is elmondta, hogy igenis hiba volt az elcsatolt részekre szorult magyarságnak visszaadni a magyar állampolgárságot, s az, hogy az önhibájukon kívül nemzetből kirekesztettekké vált határon túliak szavazati jogot is kapjanak, az már egyenesen felháborító, jelentette ki az őszödi linkmájszter.
Igaz, jelentgetett ő más figyelemre méltó dolgokat is mostanában ki, így például azt, hogy a trianoni paktum „jogos politikai megoldás" volt, ami standapityere azt jelenti, hogy azoknak volt igazuk, akik Erdélyt és a többi elcsatolt részt elvették a magyaroktól, s az ott élő magyar nemzetiségű lakosságot az idegen „honfoglalók” kényére kedvére kiszolgáltatták. A gyalázatos, a magyar történelemben mindeddig példa nélküli kijelentés minden vita nélkül a haza és nemzetárulás kategóriájába esik, s mint ilyen szebb időkben főbelövéssel „jutalmazták” az ilyesmit.
Hej, azok a régi szép idők, sóhajtok fel ilyenkor, pedig aki ismer, tudja, nem vagyok egy vérszomjas teremtés, de igenis vannak helyzetek, amikor nem használ a szép szó, az emberség, az igazság s ilyenkor Jézus urunk is bottal, kötélkorbáccsal verte ki a kufárokat a templomból. Az sem vigasztal, hogy többen esküsznek arra, hogy Gyurcsány Ferenc bolond. Nem érdekelnek a modern pszichológia tanai szerint kiállított kórismék sem, mert ez nem érv, hiszen tudnivaló a közösségre veszélyes bolondoknak a zártosztályon a helyük és nem a parlamentben, a politikában, a nyilvánosság előtt!
Gyurcsány Ferenc figurája kapcsán ki kell jelentenem, értékrendem szerint, én nem nevezhetem őt sem nemzet sem hazaárulónak, ugyanis nem tartom sem magyarnak, sem olyasvalakinek akinek bármilyen emberséges köze volna a magyar hazához. Nemzetáruló csak az lehet, aki része az adott, elárult nemzetnek, és lássuk be Gyurcsányt ilyesmivel vádolni egyszerűen szürrealizmus!
A jelenséget tanulmányozva, felötlött bennem a kibúk-űzés vagy a keresztény exorcizmus lehetősége is, aztán rájöttem, ez az a verziója lenne az ördögűzésnek mikor egy veder szenteltvíz sem lenne elég s az ördögűzőnek a vederrel is jól fejbe kéne, verje a megszállottat. Tovább analizálva ezt a bűzlő mintát (ejtsd gyurcsányferenc), melyet Magyarország elmúlt években történt históriájából vettem, percek alatt meg kellett állapítanom, nem élő, lelkes teremténnyel, nem egy emberrel állunk szemben, hanem egy kitenyésztett, funkcionálisan bevethető pszicho-fegyverrel, melyet a magyarországi gyarmatosítók isten` vagy sátántudja milyen agymosások, manipulálások révén tenyésztettek ezzé, ami, magyarokra lövet, hazát árul, erdélyieket köp szembe s az országcsonkolást is jogosnak tartja.
Elemzéseim tükrében én ehejt kijelentem, Gyurcsány Ferenc nem más, mint egy pestissel fertőzött hulla, amihez hasonlókat anno a mongolok dobáltak be a leigázandó várakba, hogy ott pusztulást és káoszt terjesszenek s ezáltal megtörjék a várbeliek ellenállását a hódítókkal szemben. Először a magyarországi „várba” dobták be a Cion et Company nagymesterei a fertőző erkölcsi hullát, majd miután ott valahogy (az anyaszervezet ősi immunitása okán) mégsem okozott teljes agyhalált és tudatmódosulást ez a politikai toxin, hát most, gondolták próba szerencse, bédobták volna ide nekünk is.
Trianontól Őszödig az országhatárok megrajzolásakor ugyanis mindig ugyanazok manipulálták a ceruzahegyét a térképeken, akik hasonló politikai kórságokat tenyésztenek ki s ráültetik a nép, a nemzet nyakára. A kérdés most az, hogy mit is tehetünk mi itt Erdélyben a ránk fogott pestises hulla (ejtsd. Őszödi Fletó nevű bacilus) ellen? Elsősorban nem ijedünk meg és nem maradunk közömbösek. A mi transsylván immunrendszerünknek ugyanis sikerült megőrizze a magyar szót, a magyar lelket sok más baj mentén is. És lehet az anyaországiak közül sokan fel sem fogják, hogy nekünk Trianon óta micsoda keresztet kellett, kell cipelnünk, magyarságunk miatt, de erdélyi törzsem népe, ne feledjétek, lehetséges, pont ennek a keresztnek a cipelése erősítette és őrizte meg gerincünket és lelkünket! Úgy vélem, nincs mit szépíteni a csúfat, nevén kell nevezni az árulót és tolvajt. Kiverni a sakálként settenkedő kufárokat Erdélyből.
A másik dolog, amire fel szeretném hívni a figyelmeteket, a magyar honosítások kapcsán az, hogy egyetlen percig ne úgy gondoljatok erre, hogy nekünk volt, van elsősorban szükségünk erre, hiszen mi bizonyítottunk! Isten és emberségünk, nagyapáink, apáink erejével bebizonyítottuk, hogy mi honosítás nélkül is magyarok maradtunk itt, a Hargita regéje ma is él, és a csillagösvényeken ma is a mi lovunk patkója szikrázik! Az az egyszerű valóság, hogy a honosításokkal kapcsolatban ki kell, mondjam, szegény, gyarmatosított Magyarországnak van ránk szüksége, mint egy rabláncra vert, de láncait már szaggató anyának, az elrabolt, de életbe maradt gyermekei segítségére!
Lelketek, lelkünk rajta segítünk e vagy sem, a megkínzott, meggyalázott, idegen igát nyögő anyaországnak a láncok leverésében, a gyarmatosító hiénák elkergetésében. Mert lehet , hogy minket sokan lerománoznak onnan, de akik nem teszik ezt, akik soha nem tagadtak meg bennünket, azok megérdemlik, hogy segítsünk nekik most eltakarítani a rájuk bedobált pestises hullákat, hiszen bebizonyosodott Attila vére immúnisabb itt Erdélyben mint bárhol máshol… Ez van. Így jártak velünk, testvéreim. És az sem mindegy, hogy ránk nézve is egészségtelen a pestisgyártó gazemberek közelsége… Hát gondolkodjunk el, míg helyén a lelkünk, eszűnk, netán a bicskánk… segítünk e megrabolt országanyánknak elkergetni azokat, akik szerint mi is jogosan megérdemeltük a trianoni országcsonkolást… ?
Szőke Mária Magdolna
Erdély.ma,

Román himnusszal a Kovászna megyei fogyasztókért
A román himnusz első szakaszát tartalmazó műanyag táblát szereltek fel tegnap reggel a megyei fogyasztóvédelmi hivatal – kétnyelvűen feliratozott – bejáratához, ahova ez alkalommal két román zászlót is kitűztek.
A ceremónián az intézményvezető Mircea Diacon mellett közvetlen főnöke, a brassói székhelyű regionális központ igazgatója, Sorin Susanu főfelügyelő is részt vett, elmondása szerint a román állam és kormány iránti tiszteletből időzítette e történelmi dátumra – Moldva és Havasalföld egyesülésének évfordulójára – ezt a gesztust, amelyet a fejlesztési régióhoz tartozó minden megyére ki akar terjeszteni, „a normalitás jeleként”, amit „égbekiáltó” lenne rosszindulatúan értelmezni.
Susanu kifogásolta, hogy néhol a megyei önkormányzatok saját tulajdonukba vették az állam által állami feladatok ellátására, közpénzből épített ingatlanokat, és az állam intézményei emiatt abba a lehetetlen helyzetbe kerültek, hogy lakbért kell fizetniük a fogyasztóvédelemnek például Csíkszeredában. Az állam minden szervének zavartalanul kell működnie, szögezte le, és kijelentette: nem fogja eltűrni, hogy a fogyasztóvédelmi világnap megszervezésében a tanfelügyelőség akadályokat támasszon, illetve válaszra se méltassa őket, mint tavaly. Ezt a napot az egész világon március 15-én ünneplik, és Kovászna megyében is akkor fogják megszervezni a diákok vetélkedőjét, mert egyetlen magyar szülőt sem zavarhat, ha ezen a napon esetleg kitüntetést kap a gyermeke; maga a verseny amúgy is korábban lezajlik, csak a zárórendezvényt tartják 15-én. Nagyon helytelen ezt kiforgatni – hangsúlyozta –, valószínűleg némelyek érdekeit szolgálja a feszültségkeltés, amire semmi ok, hiszen „mindannyian románok vagyunk”, bármely nemzetiségűek is legyünk.
A Konstanca megyében élő kisebbségekkel is előhozakodott: tartják a hagyományaikat, de részt vesznek a december elsejei ünnepségeken, és nem kérnek anyanyelvűséget. Ennek amúgy szóban nem látja akadályát – Sepsiszentgyörgyön is főleg magyar nyelvű panaszok futnak be a hivatalhoz –, de írásban az állam hivatalos nyelvét kell használni. Itt több önkormányzati tulajdonban levő egység (köztük az uszoda) magyarul végzi a könyvelést és ügyintézést, ami azért elfogadhatatlan, mert megnehezíti az ellenőrzést, lényegében ellenséges viszonyulást mutat a hatóságok iránt.
Kovászna megye amúgy fogyasztóvédelmi szempontból a régió középmezőnyében helyezkedik el napi egy-két, viszonylag kis horderejű panasszal (lejárt élelmiszerek, számlázási tévedések és hasonlók); Brassóban sokkal több van, és súlyosabbak is, de itt valószínűleg nem eléggé ismeri jogait a lakosság – vélekedik. Pedig vannak gondok, több cég is sorozatosan semmibe veszi a bírságokat, és folytatja a vevők átverését. Az egyik háztartási gépeket forgalmazó áruházat említette, ahol a megrendelt termék drágább, mint ahogy hirdették, vagy a szavatossága hibádzik. Velük perben is állnak, mert megfellebbezték a rájuk rótt bírságot. A következő nagy ellenőrzési kampány során a pékségeket, kenyérgyárakat keresik fel, a mindennapiba kevert adalékanyagokat próbálják kiszűrni. E téren egy megyén kívüli cég krumplis kenyere vezet, amiben sem valódi, sem pehelyburgonyát nem találtak, csak vegyi anyagokat. Ezt törvény tiltja, és számon kérik majd.
Az elmúlt évben egyébként 1580 ellenőrzést végzett a megyei fogyasztóvédelmi hivatal, ebből 324-et lakossági panasz kivizsgálására. 640 szabálysértést észleltek, és 403 bírságot róttak ki, amiből 513 800 lej folyt be (nem lehet nem kifizetni, a pénzügy végrehajtja) – közölte Mircea Diacon, aki azt is elmondta: egy éve került tisztségbe, ezalatt egyetlen cégnél fogadták „románként”, de később ott is elnézést kért az illető egy hozzátartozója.
Dmeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Marius Diaconescu: Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya – (3.)
Marius Diaconescu, a bukaresti egyetem tanára szerint meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert tele van hazugságokkal. Miért él hamis történelemtudattal a romániai ember? – keresi a választ Ovidiu Nahoi kérdéseire a Historia című folyóiratban.
– Hunyadi Jánost nagyobb mértékben vállaljuk. Mátyás királyt azonban már kevésbé. – Igen, mert Hunyadi Jánost mi román hősnek tartjuk, a magyarok pedig magyar hősnek tekintik. Mátyás királyt mi megtagadjuk, a magyarok pedig nagy magyar királyként tisztelik. Holott már akkor, a korszakban világosan megfogalmazódott, hogy Mátyásnak román felmenői is voltak, és ez senki számára nem jelentett szégyent. A középkorban sok román nemes futott be jelentős pályát a Magyar Királyság hierarchiájában...
...És ezek közül a legmagasabbra Hunyadi Mátyás, valamint az ő apja, Hunyadi János jutott. Büszkéknek kellene lennünk erre. A nagy világtörténeti munkák, amelyek Cambridge-ben vagy máshol a nagyvilágban születnek, Hunyadi Jánosról és Mátyás királyról beszélnek. De mi olyan témákat választunk, amelyek révén többé-kevésbé csak siránkozunk, ahelyett, hogy előállnánk azzal, ami valóban történt.
– Még mindig azt a mítoszt tápláljuk, hogy mi Európa kapuinál álltunk, másokat védtünk, miközben azok katedrálisokat építettek?
– Sajnos, igen. Holott ne feledjük: mi önvédelemből harcoltunk a törökkel. Rövid távú csatákat vívtunk. – És nem voltunk ezzel egyedül.
– Pontosan. És nem mi álltuk el a törökök legfőbb útját Európa felé. A középkorban és főleg a XV. században a legtöbb és a legnehezebb harcot Magyarország vívta el egészen Mohácsig. Ezt el kell ismernünk! Leszámítva a ’70-es éveket Nagy István (Ștefan cel Mare) idejéből, a legtöbb harc a magyarok és a törökök között folyt. Az erőarányok és az ütközetek száma tekintetében egyaránt.
– Nagyon érdekes. Keveset beszélünk Erdély történelméről, és arról, miként befolyásolta ezt a térséget. Íme, a román fejedelmek Erdélyben kerestek menedéket, kapcsolatokat létesítettek, vagy hűbéresekké váltak. A középkori hűbéri hierarchia egy másik olyan kérdés, amiről komplexusokkal beszélünk, mintha legalábbis egyet jelentett volna a teljes megadással.
– A középkorban megszokott eseménynek számított, hogy egy uralkodó, herceg, nagyherceg, vagy – hogy úgy mondjam – alacsonyabb rangú király a vazallusává váljék valamely magasabb rangú, erősebb uralkodónak. Ez természetes volt. Ahogy ma politikai klienteizmusról beszélünk, amikor egyes „bárók” „kliensként” futtatnak képviselőket vagy szenátorokat, ehhez hasonlóan a középkor idejében a hercegek, nagyhercegek, őrgrófok egy náluk hatalmasabb király vagy császár hűbéresei voltak. Nem szégyellték. Nyilván, a vazallus igyekezett kibújni a kötelességek alól, amelyek egyébként nem voltak nagyok. Megpróbált előnyt kovácsolni a helyzetéből. Volt egy előnyünk: Havasalföld a Magyar Királyság és a Török Birodalom között helyezkedett el. Ebből adódóan a havasalföldi uralkodók gyakran hintapolitikát folytattak. A helyzet kettősségéből adódóan hol az egyikkel, hol a másikkal működtek együtt. Túl sokat kért a török? Mentek a magyarokhoz. Vagy fordítva. – Védelmet találhattak az egyiknél a másikkal szemben, és fordítva?
– A XV. században, amikor épp béke volt a két hatalom, a Magyar Királyság és a Török Birodalom között, Havasalföld és Szerbia kettős fennhatóság rendszerének volt alárendelve. Miben állt ez? Amikor békeszerződéseket kötöttek, leírták, hogy Havasalföld fejedelme fizet egy bizonyos adót a töröknek, és Magyarország királyára hallgat, vagyis a magyar királynak is vazallusa. De miért van az, hogy a román történetírásban soha nem tagadjuk, ha a moldvai fejedelmek a lengyel király hűbéresei voltak, de minduntalan elhallgatjuk, ha Magyarország vazallusai voltak. Miért? Mert nacionalista komplexusaink vannak. Mert a mai ember szemével tekintünk a középkori valóságra. Ez a baj forrása.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Többnyelvű magyar őstörténet és származás (3.)
A székelyek
Egy-egy népcsoport a letelepedéssel, származással kapcsolatos hagyományait komolyan lehet venni, nem kell azokat a mesék világába küldeni. Ilyen a székelyek hagyománya, amely szerint ők a hunok leszármazottjai, és a magyaroknál korábban élnek a Kárpát-medencében.
László Gyula szemléletes példával mutat rá a nyelv és a származás különbözőségére. Felhívja a figyelmet arra, hogy a legöntudatosabb magyar népcsoportok, a kunok, a jászok, a palócok annak ellenére, hogy szép magyar nyelvet beszélnek, ez nem „jelenti azt, hogy egy tőről sarjadtak a magyarsággal”. A szakirodalomban a székelyek külön származását, őstörténetét érdekes módon épp erre hivatkozva szokták tagadni. Ugyanilyen alapon le kellene tagadni a kunok külön őstörténetét, mert ők is szépen beszélik a magyar nyelvet, bár bő négyszáz évvel később csatlakoznak a magyarokhoz. Hiába él a székelyek hagyományában az a tudat, hogy ők hunok, azaz a magyarokkal rokon származásúak, mert tőlük megtagadják a különálló őstörténethez való jogot. Azt, hogy a székelyek hun (bolgár–török) származásúak, illetve csatlakozott nép – a magyar nyelvűkre hivatkozva – elsőként Hunfalvy Pál tagadja meg. „Ezt a mesét – úgymond – maguk a székelyek megcáfolják nyelvükkel, amely azonos a magyarokéval s ugyanazon fejlődési fokokon (török és szláv hatások) ment keresztül”.
A székelység legkésőbb a 830 táján csatlakozik a magyarokhoz, de többen feltételezik a Kárpát-medencében való korábbi ittlétüket is. Egy biztos: a székelyek külön nép (hun) tudata nem a középkori magyar krónikások írásainak böngészése révén alakult ki. Gombocz Zoltán már 1921-ben megállapítja, hogy a bolgár–török és a magyar nyelvi kapcsolatok nemcsak vitathatatlanok, de a bolgárok a hunok egyik ágát képezik. A székely hunszármazás tudata valóban a külön őstörténetben gyökerezik. A kutatások jelenlegi szintjén talán a legelfogadhatóbb, bizonyíthatóbb felfogás az, amely szerint a székelyek az eszkel bolgár(hun) nyugati török népcsoportból szakadnak ki. Ők a Volga vidékén szomszédai a magyar törzsszövetségnek, amelyhez egy részük csatlakozott. Hóman Bálint elismeri azt, hogy a „székely nép a magyartól különböző, de a magyarral rokonnak, avval együtt hun származásúnak tartott nép, vagy törzs volt”. Úgy gondolja, hogy e török fajú nép a 9. században, még a honfoglalás előtt Erdélyben élt. László Gyula a 670 táján érkező griffes indások népében magyarokat lát. 1890-ben Nagy Géza feltételezi, hogy a Kárpát-medencébe „bolgárokkal együtt volgai törzsek költöztek”, köztük magyarok. Nagy Géza a magyarok Kárpát-medencei első betelepedését a Kaukázus fölötti bolgár birodalom felbomlásával hozza kapcsolatba. Szerinte a székelyek nem Attila „hunjainak itt maradt ivadékai, hanem azon szabir–hun törzs egyik ága (eszegel), mely Attila birodalma felbomlása után a Fekete-tenger északkeleti partjára vonult vissza, s ott az előrenyomuló magyarokkal összeolvadt”. Nagy Géza úgy gondolja, hogy a 670-es években, amikor a bolgárok letelepednek a mai Bulgáriában, akkor a későbbi történelmi Magyarország, a Kárpát-medence területére is nagyszámban költöznek és „bizonyára nem tűntek el a föld színéről (…). E bolgárok között pedig lehetetlen, hogy magyarok is ne lettek volna. Hiszen Kuvrat egyik népét unugurnak nevezik a byzánci írók, s azt az azovi hun királyt, kinek székhelyén tűnik fel Kuvrát, Muagernek hívták, a Kuvrat által alapított Duló dynasztiát pedig a magyar mondák is ismerik. Árpád nemcsak idegeneket, hanem magyarokat is talált e hazában. A magyar faj régebbi itt, mint a honfoglalás. Lehetséges, hogy már az avarokkal is jöttek, de ha előbb nem is, a 7. század utolsó negyedében a magyar bevándorlás is megkezdődött. Mondáink a székelyekben keresik ennek az első rajnak az ivadékait, s az ilyen dolgokban csodálatosan szívós szokott lenni a népek emlékezete”. Pauler Gyula is hun–bolgár–eszegel származást emleget úgy, hogy kiegészíti a kavarokkal is. Sebestyén Gyula kavaroknak gondolja, feltételezi, hogy a nyugati határőr székelyek a hunokkal keveredett avarok leszármazottjai, míg a keleti székelyek a kavarok utódai, lényegében Csaba királyfi keleten csatlakozó népe. Thury József a székelyeket az avaroktól származtatja, de úgy véli, hogy azok a hunoktól származnak.
1996-ban Fodor István a magyar honfoglalásra emlékezve írja, hogy a magyarokhoz: „egy másik népcsoport is társul”, ezek voltak „a mai székelyek elődei, akik a Volga melletti eszkil bolgárok közül szakadtak ki (…) az eszkilek olvadtak be korábban a magyarságba s hagyták el az eredeti bolgár-török nyelvüket”. Ugyancsak Fodor István írja 1990-ben, hogy „a székelyek eredetileg csatlakozott nép voltak, de nem magyar, hanem török nyelvűek. Feltehető, hogy igen korán, még 700 előtt szakadtak ki a volgai bolgár-törökök egyik törzséből, s így a honfoglalás idején már bizonyára jórészt vagy teljesen elmagyarosodtak”.
A székelyek eszkil gyökerei Nyugat-Belső-Ázsiába vezetnek. Az egyik bizánci szerző, Theophanész 563-ban említést tesz Aszkélturról (Aszkél, kiejtve Eszkil), az egyik türk törzs fejedelméről. Tény: 635-ben a nyugati türköknek öt keleti és öt nyugati törzsük volt. Ezeket egy 651-ben készült kínai mű név szerint felsorolja a törzsfőkkel együtt. A két nyugati törzset Äskäl-nak, vagyis eszkelnek nevezik. Az egyik törzs fejedelmének neve Äskäl kül irkin volt. A kínai forrás őt nevezi a leghatalmasabb törzsfőnek, olyan fejedelemnek, aki több százezer katonával rendelkezik. Harmatta János szerint 660 körül az Eskil névnek már volt egy Sikil változata is, később e névalakot ismerték meg a magyarok. A nyugati türk birodalom 657 táján bekövetkezett felbomlása után, az Eskil (Esikil) törzsek egyikéből szakadnak ki az eszkelek, a székelyek. A eszkelek egyik csoportja a 7. század második felében nyugati irányba indul. Elhagyják Nyugat-Belső-Ázsiát, majd a Kazah sztyeppét és átvonulnak Észak-Kaukázuson, ahol egy Eszkel városnév őrzi emléküket. Innen északra, a Volga-vidéken telepednek le a volgai bolgárok (hunok) és a magyarok szomszédságába. Ezek a bolgárok őrzik meg annak tudatát, hogy ők Attila király leszármazottjai. Gardézi és Ibn Ruszta egyértelműen írja, hogy az eszkelek a volgai bolgárok egy különálló törzsét alkotják. Azt is tudják, hogy különböznek a tulajdonképpeni bolgároktól. Ibn Ruszta szavaival: „A besenyők és eszegel bolgárok földje közt fekszik a magyarok első határa”. Ugyanezeket mondta Gardézi is, de megjegyzi, hogy ez „a nép [a bolgár] háromféle törzsre oszlik, ú. m. 1. barszűlâ, 2. eszeghel s 3. a [tulajdonképpeni] bolgár törzsre”.
A. H. Halikov kazáni tatár ősrégész és egyetemi tanár J. A. Halikova kutatásait is figyelembe véve állítja, hogy a bolgár–magyar együttélés 750 táján kezdődik. Megállapítja, hogy az eszegel törzs a lomovatovói kultúra népe, kulturális tekintetben az ősmagyarokhoz áll közel. Jórészük a bolgár–törökökkel való együttélés során részese a szaltovo–lomovatovói kultúrának, amelynek népe lehet a Bíborban született Konstantin császár által emlegetett szavartoi aszfaloiai (szuvar) törzs. Németh Gyula e nevet „rendíthetetlen szavárdok” formában fejti meg. Emléküket őrzi a Bolsije-Tygani 9–10. századi temetője, amelynek lakói még a 10. század elején sem veszik fel az iszlámot. Fodor István régész – az 1980-as években – megállapítja, hogy a székelység török eredetű nép. Úgy véli, hogy az eszkil bolgároktól való származást „a volgai bolgár és a magyar régészeti emlékanyag nagyfokú hasonlósága valószínűsíti”. Fodor később is kitart a szikil-eszkil-székely származás mellett. A magyarok szomszédságában élő eszkelek egy részének a magyarokhoz való csatlakozásával befejeződik az eszkel, azaz a székely nép külön őstörténete. A székelység bár külön népként csatlakozik a magyarokhoz, mégis az egyik legmagyarabb népcsoport. (folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Román lobogót a magyar pártszékházra (Prefektusi csörte)
A román zászló kitűzésére kötelezné a magyar pártokat Dumitru Marinescu prefektus. Hivatalos átiratban arra szólítja fel az RMDSZ mellett a Magyar Polgári Pártot (MPP) és az Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP), hogy a jogszabályoknak megfelelően székházaikon helyezzék el a román nemzeti lobogót.
Az MPP nem sért törvényt azzal, hogy nem tűzi ki a román zászlót – szögezte le tegnap a Háromszék érdeklődésére a párt megyei elnöke. Ha egyenlő partnerekként kezelnének, akkor Uzon esetében például nem hoznának olyan döntést, hogy Székelyföld zászlaját el kell távolítani egy intézményről. Az MPP politikai párt, célkitűzése pedig Székelyföld területi autonómiája. Amennyiben a mi kéréseinket figyelembe veszik, egyenlő partnerként viszonyulnak hozzánk, akkor mi is eleget teszünk a másik fél részéről érkezőeknek – mondta Kulcsár-Terza József. Úgy vélekedett, Székelyföldön így is feszültség tapasztalható, s hogy az a továbbiakban elkerülhető legyen, „nem kellene ilyen dolgokba belekötni”.
Tegnap még nem kapott hivatalos értesítést a román zászló kitűzésére az EMNP háromszéki szervezete, a párttörvény azonban előírja ezt – vázolta lapunknak Benedek Erika. A néppárt megyei vezetője rámutatott, az EMNP-nek nincsenek hivatalosan pártszékházai, az EMNT irodáiban kaptak helyet, így nem tudják érvényesíteni a prefektusi kérést. Az RMDSZ háromszéki székhelyét is befogadó Martinovics Ignác utcai Beör-palota homlokzatán jelenleg a szövetség zászlója mellett a kék-arany színű, székely lobogót lengeti a szél. A román trikolór kitűzésére felszólító prefektusi levél ide sem érkezett meg tegnap. Ha kapunk ilyen jellegű átiratot, megvizsgáljuk, mit írnak a jogszabályok – fogalmazott kérdésünkre tömören Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki elnöke.
Dumitru Marinescu intézkedésének előzménye, hogy lakossági panasz nyomán korábban a Nemzeti Liberális Pártot (NLP) szólította fel a román nemzeti zászló kitűzésére – közölte az MTI. A politikai alakulat eleget is tett ennek, ám Marius Obreja liberális szenátor beadványában szorgalmazta, a törvényt a magyar pártok székházai esetében is alkalmazzák. A prefektus előrevetítette, amennyiben a magyar pártszékházakon nem helyezik el a román zászlót, kénytelen lesz kényszerítő eszközöket alkalmazni. Emlékeztetett, a zászlóhasználatról szóló törvény előírja: a piros-sárga-kék zászlónak állandóan ott kell lobognia a közintézmények, politikai pártok, szakszervezetek székházain.
Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A feladatokat a sors jelöli ki (Interjú GAZDA JÓZSEFFEL, a Háromszék Kultúrájáért Díj idei kitüntetettjével)
Kovászna Megye Tanácsa 2013-ban alapította a Háromszék Kultúrájáért Díjat, melyet évente a magyar kultúra napján, január 22-én adnak át azoknak, akik tevékenységüket a régió művelődésének szolgálatába állították, életművükkel hozzájárultak az egyetemes magyar kultúra gyarapításához.
A mindenkori díjazott személyét a megyei kulturális intézmények javasolják, tavaly az életműdíjat Szilágyi Zsolt tenor, karnagy vehette át, az idei kitüntetett pedig Gazda József nyugalmazott tanár, művészeti író, szociográfus.
A sors áldása
– Felsorolni szinte lehetetlen mindazt, amivel Gazda József foglalkozott életében: tankönyvírástól a Kőrösi Csoma Sándor Napokig, a szétszabdalt és szétszóratott magyarság enciklopédiájának megírásától – miként Bogdán László fogalmazott a Háromszék Kultúrájáért díjazottjának méltatásában – a művészettörténetig, a diákszínjátszástól a közösségszervezésig... – ... És mondjuk azt, hogy még tanítottam is.
– Melyiket tartja a legfontosabbnak?
– Az egyetem elvégzése után két laphoz is fel akartak venni, a Korunkhoz és az akkoriban Sütő András által indított Művészethez, az Új Élet elődjéhez. De „pártunk és kormányunk” megakadályozta, hogy én újsághoz, szerkesztőségbe kerüljek, ezért tanárként kellett elhelyezkednem. És mégis mondom, sorsom áldásának tartom, hogy tanárnak mentem. Ezért nem merem azt mondani, hogy fontosabb az írásos munka, mert ugyanolyan fontos a tanári is, hogyha azt valaki hittel, szeretettel, meggyőződéssel végzi. Azt pedig a kor mondja meg, és az utókor fogja eldönteni, hogy az az írásos munka, amelyet én letettem a nemzet asztalára – mert nemzetben gondolkodó embernek érzem magam –, az képvisel-e egy olyan súlyt, amelyet maradandónak lehet nevezni. Ha igen, akkor talán ez lenne a legfontosabb. De a diákszínjátszást ugyanolyan fontosnak tartottam, mert sikerült elérnünk, hogy adott pillanatban mi voltunk Erdély kis falvainak népszínháza. Az alatt a húsz év alatt, míg a diákszínjátszó csoportot vezettem, öt-hatszáz közötti előadást tartottunk, ami egy nagy színháznak sem válna szégyenére. Faluról falura jártunk, de Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen a nagy színpadokon is bemutatkoztunk, hogy nehogy valaki azt mondja, azért megyünk csak falvakra, mert szégyellünk nagyobb közönség elé lépni. És a kritikák is mutatták, hogy nem az alsó szintet képviselte a mi diákszínjátszásunk; még olyan megállapítás is hangzott el a Tamási Áron százéves születése évfordulóján pont Sepsiszentgyörgyön egy magyarországi színházkritikus szájából, hogy tizenhat színháznál látta a Tamási-darabokat, mégis számára a legnagyobb élményt egy diákcsoport, a kovásznai Énekes madár előadása nyújtotta, mi közelítettük meg legjobban azt az eszmét, amit ő Tamásiban elképzel. Vagy a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület. Kérdezték már, miért csinálom. A feladatokat nem én választom, hanem a sors jelöli ki, tudniillik az lehetetlen, ha valaki itt él Kovásznán, Kőrösi Csoma szülőágyától két és fél, három kilométerre, ne vegye tudomásul, hogy van Csoma. Amiként megengedtetett, az 1989-es változás után két hónapra már összeültünk, hogy alakítsuk meg az egyesületet, a feladat adva volt, és muszáj volt elvégezni. Az egyesületi munka, a tudományos konferenciák szervezése azonban óriási időelvonó tényező, olyan munka, amit más is végezhetne, de nem találom meg azt a másik embert. Azzal vigasztalom magam: összejárván a nagyvilágot magyar közösségeket keresve igazolódott előttem, hogy a nemzeti munkát Tokiótól Sydneyig és Buenos Airesig mindenki szolgálatként végzi, nem fizetés ellenében. Ami bánt, hogy itt nem akad egy tehetséges, ügyes fiatalember, aki például a tanári munka mellett átvenné ezt is. Na de összefoglalva: amit az ember hittel és lélekből jövő teljes odaadással végez, az egyformán fontos kell hogy legyen.
Emlékező történelem
– Bogdán László is jelezte laudációjában, az interjúkötetekre utalva, hogy egy intézmény munkáját végezte el egy személyben, magánemberként. Miért kellett ezt csinálni, mert pénzért, tudom, hogy nem, és úgy vélem, a majdani taps reményében sem. – Erre rá kellett döbbenni, és ezt is a sorsomnak köszönhetem. Sepsiszentgyörgyön nőttem fel, kolozsvári, nagyenyedi tanárkodás után kerültem Kovásznára 1964-ben, itt tapasztaltam meg a magyar közösségnek a szuszogását, azt, hogy milyen fantasztikus dolog az a hagyományrend, amely összetartja és cselekvővé teszi az embereket; mint egy gépezet, úgy működött ez a közösség akkortájt. Erre akkor döbbentem rá, amikor apósom meghalt, és hazajövet az iskolából azt láttam, egyik szomszéd sepri az udvart, a szomszédasszony főzi az ebédet, mások takarítják a házat, mert akkor még otthon volt felravatalozva a halott, és érkezik a harmadik szomszéd, hogy beszélt a pappal. Óriási élmény volt rádöbbenni, hogy az egyén feladatát adott nehéz helyzetekben átvállalja a közösség. És ez az élmény mozdított arra, hogy ennek a minden eszközzel szétzúzásra szánt közösségnek a hagyatékát, hagyományát, működő gépezetét én valamiképp megörökítsem, papírra vessem, így született meg az első szociográfiai kötetem, az Így tudom, így mondom. Én még beszélhettem olyan öregekkel, akik tűzvilágnál fontak, mert még mécses is alig volt a múlt századfordulón, úgy éreztem hát, hogy ütközőpontban élek, amikor még él a régi, de az új már ököllel ver szét mindent maga körül, és ennek a határvonalnak a felismerése késztetett arra, hogy megörökítsem a régi magyar falu emlékezetét, hogy a művészeti írói ambícióimat pillanatnyilag átrakjam más skatulyába, és a fontosabb munkát végezzem. Én ezt emlékező történelemnek vagy emlékező irodalomnak nevezem. Kezdetben a könyveimben magamat kikapcsoltam, és csak az adatközlőket beszéltettem, montázstechnikával alakítva ki a folytonosságot. Később rájöttem, azért okoz ez nekem nehézséget, mert a már felgyűlt tapasztalatokkal sokban hozzá tudok járulni a könyvek mondanivalójának kiteljesítéséhez, így született meg az oral history műfajom, amely kezdődött Az Istennel még magyarul beszélgetünkkel, A tűz októberével, később pedig A harmadik ággal, amelyikben már a magam szövegeibe építem be az emlékező anyagot.
– Mintegy igazolásaként a felépített elképzelésnek.
– Igen, de azt is el kell mondanom, hogy amikor a legelsőt, az Így tudom, így mondomat írtam, alig akarta elfogadni a kiadó, szöveggyűjteményként szándékozták közölni, mert nem értették, hogy ez egy építmény. Ezt a műfajt én találtam ki, megkomponálom a könyveimet, ezek nem interjúsorozatok, hanem a szerkesztés által válnak művekké. Határeset a szépirodalom és a dokumentumirodalom között, mert én tulajdonképp esztétikai élményt akarok nyújtani amellett, hogy tárgyi élményt is adok. Aki szelektíven szemelget a könyvekben, az csak a dokumentáris értéket kapja, aki megtenné azt, hogy folyamatosan olvassa, annak kizárt, hogy az esemény sodrása egy ívelő élményt ne okozna.
– Akár egy regény.
– Az én könyveim lehetnének magyar sorsregények is, hiszen megdöbbentő, ami velünk történt, megdöbbentő az egész magyar történelem. Az én vágyam az lett volna mindig, hogy ne csak dokumentumanyagot, hanem lelki táplálékot is adjak. Valamiképpen ezt a nemzetet lelkileg is rá kell döbbenteni arra, mit jelent magyarnak lenni.
Magyarnak lenni jó
– Magyarok nyomában, mondhatni, körbejárta a földet. Hol nem élnek magyarok?
– Mindenütt vannak. Egy nem magyar amerikai mondott egy számomra emlékezetes, szép mondatot: ti is olyanok vagytok, mint a zsidók, mindenütt ott vagytok és lehet látni titeket. Mi cselekvő nép vagyunk, ha valahol vagyunk, hát nem azért, hogy eggyel több ember legyen jelen, valami mindig ránk irányítja a figyelmet. Láttam, tapasztaltam, hogy teljesítményünk nem annyi ezrelék, amekkora az arányunk az egyetemességben, hanem annak a sokszorosa. Mindenütt észrevesznek bennünket, jó képességgel megáldott nemzet vagyunk, ami tény. Sokan azt mondják, ezt a nyelvünknek köszönhetjük, mert a nyelvünk annyira kreatív, annyira gondolkodásra késztető, hogy logikája vezet rá a dolgok lényegének meglátására, és ezért van az, hogy a mi tudományos teljesítményünk messze felülmúlja a számarányunkat. Tehát én azt mondom, hogy még ebben a viharvert korban, amikor annyi minden történt ellenünk az utóbbi évszázadban, vagy akár évszázadokban is, valahogy még ilyen körülmények között is szerintem jó magyarnak lenni.
– Miért mondta a Háromszék Kultúrájáért Díj átvételekor, hogy pillanatnyilag tragikusnak látja a magyarság helyzetét?
– Azért, mert Trianon nem véletlenül történt. Semmi oka nem volt, amiért büntessenek minket, hát mi voltunk az egyedüliek, akik elleneztük a háborút az induláskor, s a végén ránk varrták, hogy miattunk történt a háború, ami egy hazugság. Az egész magyarokkal szembeni történelmi büntetőhadjárat, ahogy a második háborúban Tito negyven-ötven ezer embert belelövet a Tiszába, aztán a málenkij robot, itt a földvári láger... Tamásfalván például, az én gyűjtésem szerint, hét áldozatot követelt a második világháború, ennyien haltak meg a frontokon, és 62 embert összeszedtek, elvittek Földvárra, megöltek. Én úgy látom, hogy a Kárpát-medence nagyon fontos hely, és az egész Trianon azért történt, mert erre szemet vetett valamilyen erő, ezt meg akarja szerezni, ezért kellett – hogy gyenge legyen – szétdarabolni, és most soron van a kicsi országnak a lerohanása, ezt mutatja, hogy 1989 után kirabolták az országot, a magyar nemzeti javak nagy része idegen kézre került. A mondás szerint azé a föld, aki birtokolja, tehát folyik a földnek a birtokba vétele, és ki tudja, hogy mi lesz még. Tudatosítani kell bennünk, hogy célpont vagyunk, de ha ismerjük a helyzetünket, ellen tudunk állni. Ez ránk, erdélyi magyarokra is vonatkozik, és amikor a székelyek nagy menetelése történik, akkor Kovásznáról nem száz embernek kell elmennie, hanem hatezernek kell ott lennie. A helyzet tragikus, de nekünk tudnunk kell, hogy bennünket el akarnak pusztítani, és ezt nem szabad hagynunk. Nem szabad hagynunk a nyelvünket elvenni, a kultúránkat elvenni, az akaratunkat elvenni, a beolvasztást megengedni.
– A történelem során volt már egy ilyen kísérlet: töröld el a népnek a múltját, és nem lesz jövője. Ha tudatosodik bennünk e veszély: hogyan tudjuk kivédeni?
– Önvédelem mindenképpen, hogy a magunk ügyét képviseljük. Ragaszkodni a nyelvhez, nem úgy, mint a legtöbb boltban, ahol csak románok a feliratok, bár nemcsak a vásárlók magyarok, de sokszor a bolt tulajdonosa is. Múltkor kaptam egy felszólítást a szemételszállító cégtől románul. Áthúztam, ráírtam a hátára, hogy kétnyelvű város, tessék két nyelven írni, postára adtam, nyilván, nem válaszolnak. Hát hogy lehet, hogy nem harcolunk azért: a nyelvünk legalább regionális szinten hivatalos legyen? Odaadják az ortodox egyháznak a szállodát, ez nemzeti megkülönböztetés. Miért adnak Kovásznán egy ötemeletes szállodát az ortodox egyháznak? Akkor tessék egy másikat odaadni a városnak legalább, hogy annak jövedelme a közösség épülését szolgálja. Minden szállodánkat vagy Ploiești-ből, vagy Bukarestből, vagy Brassóból irányítják, még nem is a megye gazdasági erejét erősítik, tehát mi gyarmat vagyunk itt. Ez a gyarmatosított állapot nem szűnik meg, míg mi határozottan fel nem lépünk. Ha egyszer azt mondjuk, hogy vasárnap tüntetés, akkor Kovásznán is tessék ötezer embernek lemenni a központba, Szörcsén is háromszáz embernek, mert a jogainkért való kiállással tudjuk csak a jogainkat megszerezni.
– Erre utalt a díjátadáskor, amikor a cselekvő tenni akarást kérte számon?
– Az kellene tudatosodjék mindenkiben: legyen egy óra ideje, hogy adott esetben ott legyen, ahol szükség van rá. Amikor volt a Mikó-tüntetés Szentgyörgyön, úgy haragudtam, hogy az ablakon nagyságák, kisasszonyok s urak néznek ki, hát ne az ablakon nézzenek ki, hanem menjenek le a térre. Ezért mondom, nem vagyunk öntudatos nép.
– Hogy elkanyarodtunk a kultúrától, vagy sem, az most maradjon nyitott kérdés. Minden díj kötelez, azt mondják. A Háromszék Kultúrájáért Díj mire kötelezi Gazda Józsefet? – Hogy valószínű, jó úton járok, és míg élek, van erőm ezen az úton továbbmennem. Mert ha a közösség méltónak tartott a díjra, akkor ez arra figyelmeztet, hogy a közösség tudomásul vette és nem tartja fölöslegesnek a munkámat. Ama hídról kell a történelmet szemlélni, többre nem vagyok képes, mert irányítani nem adatott meg, de nem is feladatom, hanem az én feladatom az, hogy szemlélődjek és a magam következtetéseit levonjam, papírra vessem. Azt szeretném, hogy a jelenhez is tudjak szólni, de talán fontosabb lejegyeznem azt, ami történt. Ahogy írtam egyik könyvem címében: Jaj, mik történtek, jaj, mik is történtek.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kőváry László: Székelyhonról (Székely Könyvtár)
A terület méretét és a lakosok lélekszámát illetően is akadnak Európában hasonló vagy akár kisebb országok is a Székelyföld régiónál. Ez a tájegység annyi markáns ismertetőjellel, más vidékektől jól megkülönböztethető jellegzetességgel rendelkezik (például történelmét vagy az itt lakók nyelvezetét és gondolkodásmódját illetően stb.), hogy egészen természetes, miszerint időről időre olyan munkák láttak napvilágot, amelyek külön egészként tárgyalták földrajzát, történelmét, gazdaságát, néprajzát. Ezek közül a legismertebb vállalkozás Orbán Balázsnak 1868 és 1873 között hat kötetben megjelent A Székelyföld leírása.
Ennek mintegy előképe Kőváry László 1842-ben nyomdafestéket látott Székelyhonról című könyve. Ebben nincs ugyan annyi részletező leírás, nem ad annyira átfogó képet a Székelyföldről, mint Orbán Balázs műve, mégis érdekes olvasmánnyá teszi egyrészt az, hogy emberöltőnyi idővel korábbi, még 1848 előtti állapotokról ad hírt, másrészt meg a szerző látásmódját tükröző időnkénti kommentár. Könyve felvezetőjében Kőváry így fogalmazza meg szándékát: „Célom nem volt valami enciklopédiai rendszerű munkát adni, ilyet nálunk ma még nem lehet […]. Legyen egyelőre hát utazás, memoire, vagy kinek mi tetszik, legalább nem latin, nem német […].” A Székelyhonról mégis több, mint egyszerű útirajz vagy útikalauz. Szerzője amellett, hogy minden székely széket érintve leírást nyújt jó néhány ottani településről, természeti ritkaságról, nem mulaszt el hangot adni gazdasági, oktatási vagy közművelődési elképzeléseinek, ötleteinek, amelyek óhatatlanul megfogalmazódnak benne a korabeli székely viszonyok láttán. Javaslatai egy része ma is meghökkentően időszerű. Teszi mindezt úgy, hogy elgondolásait áthatja a reformkori bizakodás, a jó irányba történő változások lehetséges és közeli voltával kapcsolatos derűlátás. Művét is ezzel kezdi: „Nagyszerű idők elébe megyünk. Az ész mindenható tüze meg fog víni a durva erővel […].” 1849 és a Bach-korszak még odébb volt…
Kőváry László még csak huszonhárom éves, amikor a Székelyhonról nyomtatásban megjelenik. A nyelvújítás időszaka alig múlt el (egyes vélemények szerint ez kinyúlt egészen 1872-ig, a Magyar Nyelvőr megjelenéséig), meg addigi latin és német nyelvű tanulmányai is közrejátszhattak abban, hogy néha úgy érezzük, egyfajta harcot vív a magyar nyelvvel, a magyar nyelvért, időnként olyan újonnan létrehozott magyar szavakat használ, amelyek nem gyökeresedtek meg nyelvünkben, azóta kihulltak a szókincsből. Ha úgy tetszik, ez is egyik bája művének, ükapáink kora, nyelve köszön vissza általa. Meg kellett vívni ezt a csatát is: a magyar szakszókincs létrehozásáért. Meghagytuk az eredeti fogalmazási módot, és csak a legszükségesebb helyeken végeztünk apró változtatásokat a helyesíráson, központozáson, hogy megkönnyítsük, gördülékenyebbé tegyük a szöveg olvasását.
Molnár Vilmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Hárítani a felelősséget
A mellébeszélés iskolapéldája Dorin Florea beszéde, amelyet az Egyesülés Nemzeti Kollégium szülői bizottsága előtt január 23-án, az egyesülés napjának előestéjén mondott. A polgármester ígéretet tett, hogy egy gyermek sem fog elmenni az Egyesülés Nemzeti Kollégiumból, nem fognak osztályokat átrendezni, s az iskolát sem költöztetik el. Tette ezt, miközben a Római Katolikus Egyház és képviselője a Római Katolikus Státus Alapítvány arra vár, hogy aláírja azt a – minden szempontból jogos – kérésüket, hogy a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnáziumot önálló jogi személyiségként újraindíthassák. Természetesen nem szanaszét, hanem abban az épületben, amelyet nem kis erőfeszítések árán 1903–1905 között az egyház építtetett, majd 1948-ban államosítottak, 2006-ban visszaszolgáltattak, s amelyre a polgármesteri hivatallal megkötött bérleti szerződést – a vállalt feltételek be nem tartása miatt – 2012. augusztus elsejétől jogerősen hatálytalanították.
Dorin Florea nyilatkozatából az derült ki, hogy a státus hiába reménykedik abban, hogy a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban működő katolikus osztályokat, az Egyesülés kollégiumban működő magyar tannyelvű osztályokkal összevonva a saját tulajdonát képező épületben volt iskoláját újraindíthassa, még akkor sem, ha leszögezték: szándékuk nem ártana az Egyesülés Nemzeti Kollégiumnak, és nem irányul annak felbontására. Az erre vonatkozó nyilatkozatukat azonban, amelyet minden érintett félnek és a sajtónak is elküldtek, csak a magyar média közölte. A román nyelvű sajtó nem tartotta érdemesnek a teljes igazság bemutatását, vagy valaki megakadályozta őket ebben.
A valós helyzet vállalása helyett, miszerint nem akarja jóváhagyni a katolikus gimnázium újraindítását, Dorin Florea felelőtlen híreszteléseket emleget, és arra tesz ígéretet, hogy továbbra sem fog beavatkozni az oktatásügy kérdéseibe. Ilyen és hasonló választási ízű szlogenekkel akarja elhárítani a felelősséget, miközben a hivatal térfelén van a labda. A megyei tanfelügyelőség ugyanis a státus kérésének figyelembevételét a polgármesteri jóváhagyáshoz köti. További aggodalmai, miszerint az épület tulajdonosa, a Római Katolikus Státus a polgármesteri hivatal által fizetett bérleti díjakból nem fogja tudni fenntartani az épületet, nem felelnek meg a valóságnak. A legutóbbi nagy befektetéseket, a tetőszerkezet, a díszterem, a mellékhelyiségek, a kisebbik épület felújítását a katolikus egyház végezte el. A továbbiakban azonban egy nem létező szerződésre nem lehet bérleti díjat várni. Szerződés hiányában pedig az Egyesülés Kollégium teljesen törvénytelenül van az épületben, s szeptembertől már nem is kaphatott volna működési engedélyt, ami fölött a hatóságok sűrűn szemet hunynak. S végül igencsak elcsodálkozhatunk Dorin Florea azon kijelentésén, hogy szemben a katolikus egyház tulajdonával, a város birtokában levő iskolaépületek a legjobb körülményeket biztosítják a diákoknak. Sajnos, Marosvásárhelyen egyetlen minden szempontból korszerű iskolaépület sincsen, amilyeneket egy-két határral odébb Európában látni lehet. Itt nálunk a várost elborító díszkövekre kell a pénz. Mert a gyermek felnő, s kirepül az iskolából, de a "kő marad". Amíg a szakszerűtlen munka miatt ki nem billen a helyéből.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),