Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2012. november 1.
Csak az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt méretkezik meg decemberben
Két magyar pártra – összesen 141 képviselő- és 87 szenátorjelöltre – szavazhatnak az erdélyi magyarok a következő parlamenti választásokon. A „kínálat” az RMDSZ-re és az Erdélyi Magyar Néppárt embereire szorítkozik, miután a Magyar Polgári Párt 2008 után most ismét a távolmaradás mellett döntött, legfeljebb független indulókat támogat.
Erdély 16 megyéjének 101 képviselői és 46 szenátori választói körzetében szavazhatunk a december 9-i országos parlamenti választásokon. Az erdélyi megyék feléből van lehetőségünk magyar képviselőket bejuttatni a román törvényhozásba, magyar szenátori tisztségre pedig öt erdélyi megyében nyílik esély. Többségi magyar képviselői és szenátori szavazókörzet összesen öt megyében van, a három székelyföldi megyén kívül Szatmárban, Biharban, valamint egy képviselői körzet erejéig Szilágyságban.
Négy évvel ezelőtt az RMDSZ 22 képviselőjelöltje és 9 szenátorjelöltje jutott be a bukaresti törvényhozásba. A Magyar Polgári Párt nem indított jelölteket, a zömmel székelyföldi választói körzetekben induló független jelöltek egyike sem érte el a bejutáshoz szükséges szavazatok ötven százalékát plusz egyet. Az utóbbi húsz év statisztikái arról tanúskodnak, hogy a romániai magyarság választókedve is folyamatosan csökken, a mostanival megközelítőleg azonos számú parlamenti mandátum mellett 1992-ben közel 30 százalékkal több képviselőnk és szenátorunk volt. A 2012-es törvényhozási választások új mérföldkövet jelentenek a romániai magyarság életében. A parlamenti választásokon – a rendszerváltás óta először – az RMDSZ jelöltjei mellett megméretteti magát egy új magyar politikai alakulat is, az Erdélyi Magyar Néppárt. Nem állít viszont jelölteket a Magyar Polgári Párt (MPP), a szervezet elnöke, Biró Zsolt a sajtónak jelezte: ha lesznek olyan független jelöltek, akiket a párt is támogat, akkor erről időben tájékoztatják majd a választókat. Azokban a választókerületekben, ahol nem lesz a párt által támogatott független jelölt, a választók bölcsességére bízzák, hogy a magyar jelöltek közül kit támogatnak. Az MPP elnöke nem tart attól, hogy a párttörvény értelmében esetleg felszámolják a parlamenti választásoktól immár sorozatban másodszor távol maradó alakulatot. „Miért épp az MPP lenne az első felszámolt párt, hiszen Romániában több mint harminc politikai alakulat van hasonló helyzetben. Ha mégis megtörténne, vagyunk annyira erősek, hogy újra megszerezzük a bejegyeztetéshez szükséges 25 ezer aláírást” – fogalmazott Biró.
Az EMNP önálló választási indulása sok vitát szült. Az RMDSZ vezetőinek magabiztossága, a párbeszédtől és a választási együttműködéstől való elzárkózása vádaskodásba csapott át. Az RMDSZ vezetői a szórványban lévő képviselői helyek elvesztésével ijesztgetnek, a néppárt közben magabiztosan kampányol a 6 képviselői és 3 szenátori mandátum elnyeréséről szóló alternatív küszöbbel. Az RMDSZ szerint a néppártiak homokvárat építenek, azt hirdetve, hogy egy második magyar párt bejutása képtelenség. A néppárt szórványmegyékben csak szenátorjelölteket indít, indoklásuk szerint azért, hogy ne veszélyeztessék a magyar képviselői mandátumok esélyét. Az MPP távolmaradása miatt a néppárt elviekben a polgáriak szavazóbázisára is számíthat, noha az ilyetén összegyűjthető hozzávetőleg százezer szavazat sem tűnik elegendőnek az alternatív küszöb eléréséhez. Politológusok szerint a nyári szavazási kedv alapján egy képviselői mandátum megszerzéséhez legalább 30 ezer szavazat szükséges, ami az EMNP esetében a két párt nyári „hozományának” kétszeresét, azaz 200 ezer szavazatot feltételez. A néppárt nekirugaszkodása ennek ellenére eredményes is lehet, hiszen a papírforma szerint a többségében magyarok lakta 15 képviselői és 7 szenátori választói körzetben – az RMDSZ vészjósló jövendölése ellenére – akár mindkét magyar párt sikeres lehet.
A kocka immár el van vetve. Az RMDSZ október 26-án véglegesített listái szerint Erdély 101 képviselői és 48 szenátori körzetében lesznek jelöltjei a szövetségnek, az Erdélyi Magyar Néppárt pedig 40 képviselő- és 39 szenátorjelöltet indít.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Két magyar pártra – összesen 141 képviselő- és 87 szenátorjelöltre – szavazhatnak az erdélyi magyarok a következő parlamenti választásokon. A „kínálat” az RMDSZ-re és az Erdélyi Magyar Néppárt embereire szorítkozik, miután a Magyar Polgári Párt 2008 után most ismét a távolmaradás mellett döntött, legfeljebb független indulókat támogat.
Erdély 16 megyéjének 101 képviselői és 46 szenátori választói körzetében szavazhatunk a december 9-i országos parlamenti választásokon. Az erdélyi megyék feléből van lehetőségünk magyar képviselőket bejuttatni a román törvényhozásba, magyar szenátori tisztségre pedig öt erdélyi megyében nyílik esély. Többségi magyar képviselői és szenátori szavazókörzet összesen öt megyében van, a három székelyföldi megyén kívül Szatmárban, Biharban, valamint egy képviselői körzet erejéig Szilágyságban.
Négy évvel ezelőtt az RMDSZ 22 képviselőjelöltje és 9 szenátorjelöltje jutott be a bukaresti törvényhozásba. A Magyar Polgári Párt nem indított jelölteket, a zömmel székelyföldi választói körzetekben induló független jelöltek egyike sem érte el a bejutáshoz szükséges szavazatok ötven százalékát plusz egyet. Az utóbbi húsz év statisztikái arról tanúskodnak, hogy a romániai magyarság választókedve is folyamatosan csökken, a mostanival megközelítőleg azonos számú parlamenti mandátum mellett 1992-ben közel 30 százalékkal több képviselőnk és szenátorunk volt. A 2012-es törvényhozási választások új mérföldkövet jelentenek a romániai magyarság életében. A parlamenti választásokon – a rendszerváltás óta először – az RMDSZ jelöltjei mellett megméretteti magát egy új magyar politikai alakulat is, az Erdélyi Magyar Néppárt. Nem állít viszont jelölteket a Magyar Polgári Párt (MPP), a szervezet elnöke, Biró Zsolt a sajtónak jelezte: ha lesznek olyan független jelöltek, akiket a párt is támogat, akkor erről időben tájékoztatják majd a választókat. Azokban a választókerületekben, ahol nem lesz a párt által támogatott független jelölt, a választók bölcsességére bízzák, hogy a magyar jelöltek közül kit támogatnak. Az MPP elnöke nem tart attól, hogy a párttörvény értelmében esetleg felszámolják a parlamenti választásoktól immár sorozatban másodszor távol maradó alakulatot. „Miért épp az MPP lenne az első felszámolt párt, hiszen Romániában több mint harminc politikai alakulat van hasonló helyzetben. Ha mégis megtörténne, vagyunk annyira erősek, hogy újra megszerezzük a bejegyeztetéshez szükséges 25 ezer aláírást” – fogalmazott Biró.
Az EMNP önálló választási indulása sok vitát szült. Az RMDSZ vezetőinek magabiztossága, a párbeszédtől és a választási együttműködéstől való elzárkózása vádaskodásba csapott át. Az RMDSZ vezetői a szórványban lévő képviselői helyek elvesztésével ijesztgetnek, a néppárt közben magabiztosan kampányol a 6 képviselői és 3 szenátori mandátum elnyeréséről szóló alternatív küszöbbel. Az RMDSZ szerint a néppártiak homokvárat építenek, azt hirdetve, hogy egy második magyar párt bejutása képtelenség. A néppárt szórványmegyékben csak szenátorjelölteket indít, indoklásuk szerint azért, hogy ne veszélyeztessék a magyar képviselői mandátumok esélyét. Az MPP távolmaradása miatt a néppárt elviekben a polgáriak szavazóbázisára is számíthat, noha az ilyetén összegyűjthető hozzávetőleg százezer szavazat sem tűnik elegendőnek az alternatív küszöb eléréséhez. Politológusok szerint a nyári szavazási kedv alapján egy képviselői mandátum megszerzéséhez legalább 30 ezer szavazat szükséges, ami az EMNP esetében a két párt nyári „hozományának” kétszeresét, azaz 200 ezer szavazatot feltételez. A néppárt nekirugaszkodása ennek ellenére eredményes is lehet, hiszen a papírforma szerint a többségében magyarok lakta 15 képviselői és 7 szenátori választói körzetben – az RMDSZ vészjósló jövendölése ellenére – akár mindkét magyar párt sikeres lehet.
A kocka immár el van vetve. Az RMDSZ október 26-án véglegesített listái szerint Erdély 101 képviselői és 48 szenátori körzetében lesznek jelöltjei a szövetségnek, az Erdélyi Magyar Néppárt pedig 40 képviselő- és 39 szenátorjelöltet indít.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. november 1.
Elkötelezettséggel a tíz éves Erdélyi Riportról
Tíz éves évfordulóján számvetést készített az Erdélyi Riport Marosvásárhelyen, ahol a Bernády Házban a Kós Károly Akadémia Alapítvánnyal közös rendezvényen mutatták be a lap megvalósításait, illetve beszéltek a sajtó szerepéről a közösség építésében.
„Értelmiségi fórummá kell tenni”
Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke az el nem kötelezettségről, a sajtó függetlenségéről beszélt a találkozó bevezetőjében, arról, hogy valóban létezik-e el nem kötelezett újság.
„Aki azt állítja, hogy nincs álláspontja” annak nem lehet hinni, hiszen mindenkinek van véleménye, és az újságírónak őszintének kell lennie – hangsúlyozta Markó. Elmondta, miért tartja fontos lapnak az Erdélyi Riportot. „Erdélyi lapról van szó, amely nem a történelmi Erdélyben jelenik meg, hanem a Partiumban, Nagyváradon, amely ugyanolyan nyomorral küzd, mint mi, egyáltalán nincs nyugatabbra tőlünk” – mondta az RMDSZ volt szövetségi elnöke.
Markó kitért arra is, hogyan alakult a sajtó élete, hogyan sikerült lapot alapítani, milyen komoly szerepe volt a lapalapításokban Stanik Istvánnak. „Az Erdélyi Riport számomra fontos fórum, lehetőség arra, hogy minél erősebb értelmiségi fórummá tegyük” – fejtette ki Markó.
A találkozóra beharangozott Demény Péter és Székedi Ferenc nem volt jelen, előbbi az egyetemi teendői miatt, utóbbi egészségügyi okokból maradt távol – mondta el a lap főszerkesztője, Szűcs László, aki arról beszélt, hogy a héten egy másik évfordulót is ünnepeltek, mégpedig a 150 éves váradi sajtót.
Összeforrott csapat
Simon Judit szerkesztő Demény Péter erre az alkalomra küldött írását olvasta fel, amelyben kiemelte azt, hogy bent a szerkesztőségben a munkatárs nem magánember, hanem egy gépezet része. Amikor kilép onnan, akkor lehet szerető, anya, vagy apa. „Nagyon összeforrott és egymást segítő csapat ez a szerkesztőség” – mondta Simon Judit.
A szerkesztő ismertette a 2009-ben létrehozott Riport Kiadót is, amely három ember elhatározásából és Markó Béla támogatásával jött létre. A hetilap mellett szépirodalmi könyvek, illetve riportkötetek kiadására is vállalkozik. Az Erdélyi Riport 2011-től újból hetente jelenik meg, olyan minőségben, amit kevés lap mondhat el magáról.
Szegényedett az erdélyi magyar sajtó
A találkozón részt vett Gálfalvi Zsolt, a szerkesztőbizottság tagja, aki a sajtó alapvető kérdéseit taglalta, azt, hogy milyen szerepe van a társadalom és az emberek életében. Szót ejtett a sajtónyelvről, egyes közszereplők által használt nyelvezetről, az erdélyi magyar sajtóról, amely az utóbbi tíz évben nem gazdagodott: szegényedett, egyoldalúvá, tendenciózussá vált.
„Ugyanazt, amit egy másik ország tévéjében látok előző este, másnap olvasom a sajtóban, egy kicsit bugyutábban” – fogalmazott Gálfalvi. Ilyen körülmények között az Erdélyi Riport egyre fontosabb, megérdemelné a nagyobb figyelmet – hangsúlyozta a szerkesztőbizottság tagja.
Maszol.ro
Tíz éves évfordulóján számvetést készített az Erdélyi Riport Marosvásárhelyen, ahol a Bernády Házban a Kós Károly Akadémia Alapítvánnyal közös rendezvényen mutatták be a lap megvalósításait, illetve beszéltek a sajtó szerepéről a közösség építésében.
„Értelmiségi fórummá kell tenni”
Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke az el nem kötelezettségről, a sajtó függetlenségéről beszélt a találkozó bevezetőjében, arról, hogy valóban létezik-e el nem kötelezett újság.
„Aki azt állítja, hogy nincs álláspontja” annak nem lehet hinni, hiszen mindenkinek van véleménye, és az újságírónak őszintének kell lennie – hangsúlyozta Markó. Elmondta, miért tartja fontos lapnak az Erdélyi Riportot. „Erdélyi lapról van szó, amely nem a történelmi Erdélyben jelenik meg, hanem a Partiumban, Nagyváradon, amely ugyanolyan nyomorral küzd, mint mi, egyáltalán nincs nyugatabbra tőlünk” – mondta az RMDSZ volt szövetségi elnöke.
Markó kitért arra is, hogyan alakult a sajtó élete, hogyan sikerült lapot alapítani, milyen komoly szerepe volt a lapalapításokban Stanik Istvánnak. „Az Erdélyi Riport számomra fontos fórum, lehetőség arra, hogy minél erősebb értelmiségi fórummá tegyük” – fejtette ki Markó.
A találkozóra beharangozott Demény Péter és Székedi Ferenc nem volt jelen, előbbi az egyetemi teendői miatt, utóbbi egészségügyi okokból maradt távol – mondta el a lap főszerkesztője, Szűcs László, aki arról beszélt, hogy a héten egy másik évfordulót is ünnepeltek, mégpedig a 150 éves váradi sajtót.
Összeforrott csapat
Simon Judit szerkesztő Demény Péter erre az alkalomra küldött írását olvasta fel, amelyben kiemelte azt, hogy bent a szerkesztőségben a munkatárs nem magánember, hanem egy gépezet része. Amikor kilép onnan, akkor lehet szerető, anya, vagy apa. „Nagyon összeforrott és egymást segítő csapat ez a szerkesztőség” – mondta Simon Judit.
A szerkesztő ismertette a 2009-ben létrehozott Riport Kiadót is, amely három ember elhatározásából és Markó Béla támogatásával jött létre. A hetilap mellett szépirodalmi könyvek, illetve riportkötetek kiadására is vállalkozik. Az Erdélyi Riport 2011-től újból hetente jelenik meg, olyan minőségben, amit kevés lap mondhat el magáról.
Szegényedett az erdélyi magyar sajtó
A találkozón részt vett Gálfalvi Zsolt, a szerkesztőbizottság tagja, aki a sajtó alapvető kérdéseit taglalta, azt, hogy milyen szerepe van a társadalom és az emberek életében. Szót ejtett a sajtónyelvről, egyes közszereplők által használt nyelvezetről, az erdélyi magyar sajtóról, amely az utóbbi tíz évben nem gazdagodott: szegényedett, egyoldalúvá, tendenciózussá vált.
„Ugyanazt, amit egy másik ország tévéjében látok előző este, másnap olvasom a sajtóban, egy kicsit bugyutábban” – fogalmazott Gálfalvi. Ilyen körülmények között az Erdélyi Riport egyre fontosabb, megérdemelné a nagyobb figyelmet – hangsúlyozta a szerkesztőbizottság tagja.
Maszol.ro
2012. november 2.
Frigyre lépni a szülőfölddel – Színjáték a szorítóban
A sepsiszentgyörgyi „eseményekre”, természetesen a bukaresti Magyar Követség is figyelt, s ezeket a követség emberei, sőt az egykori hírhedett Rajnai Sándor személyesen is nyomon követte, ő maga és a követség apparátusában dolgozók is gyakran megjelentek a színházi bemutatóinkon. Természetesen „nem hivatalosan”, hanem színházkedvelőkként, Bukarest és Sepsiszentgyörgy között mindössze 200 km a távolság.
Rajnai Sándor már 1980. május 12-én kézjegyével látta el a Sepsiszentgyörgyi beszélgetések tárgyú, Puja Frigyes külügyminiszter számára küldött feljegyzését. A „Szigorúan titkos!'' jelentést Göndör Péter kultúrattasé készítette.
A feljegyzés korrekt, készítőjének tájokozottságára és a nemzetiségi ügyekben való jártasságára utal.
A titkosítás alól 1996-ban feloldott – visszaminősített – jelentés ma a kutatók rendelkezésére áll, a hozzánk eljuttatott másolati példány Vincze Gábor szegedi történésztől származik, amelyért ezúton mondunk köszönetet.
Az alábbiakban részletet emelek ki a jelentésből. A dűlt betűvel szedett szövegrészek a feljegyzés budapesti olvasójától és értékelőjétől – esetleg Puja Frigyes külügyminisztertől? – származnak.
„A Sepsiszentgyörgyön április végén megrendezett második nemzetiségi színházi fesztivál (kollokvium, S. L.) alkalmat adott számos beszélgetésre, amelyek lényegét az alábbiakban foglaljuk össze: Az általános nemzetiségi helyzetkép ellentmondásos és a viszonylag eseménytelen felszín alatt bizonyos feszültségek érzékelhetők. A felszínen a kulturális, anyanyelvi harc köntösében jelenhetnek meg nemzetiségi demonstrációk, így a színházi fesztivál is ennek egyik kerete. A színház ma a nemzetiségi körülmények között mint az anyanyelv, a nemzetiségi identitás, hagyományok, közös lelki alkat kifejezésének, a tömegek együvé tartozásának szinte kizárólagos politikai fóruma. Ezzel is magyarázható az áprilisi nemzetiségi színházi kollokvium hatalmas közönségsikere. Maga az akció gyakorlatilag központi anyagi támogatás nélkül zajlik, túlnyomó részben a megyei pártbizottság saját költségvetési keretei biztosítják a rendezvényeket, valamint az ország különböző nemzetiségi színházai. Bizonyos szerep jut az egészséges lokálpatriotizmusnak, a megyei első titkár személyes ambícióinak is.''
Sütő András „elszigetelése”
,Javában folyik Sütő András új drámájának „A szuzai mennyegző''-nek a publikálása és színpadra állítása körüli „egyezkedés'' – írják a követségi jelentésben. A sepsiszentgyörgyi színházi fesztiválra érkezett központi küldöttek, az SZMNT (Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács = a művelődési minisztérium szerepkörét töltötte be S.L.) színházi főosztályáról szövegmódosításokra igyekeztek rávenni a szerzőt. A Sütő körüli helyzetet egyébként egyfajta elszigetelési törekvések jellemzik. Nem jelölték parlamenti képviselőnek, lapja a marosvásárhelyi Új Élet kapcsán újabban akadékoskodásokat tapasztal, az Igaz Szó nem volt hajlandó közölni említett drámáját, sőt legújabban a főszerkesztő, Hajdu Győző elzárkózott egy, a Sütő irodalmi munkásságát elemző tanulmány közlésétől, arra hivatkozva, hogy „az most nem aktuális.''
A „Sütő körüli helyzet'' alakulásáról, a rendkívüli népszerűségnek örvendő író elszigeteléséről, a műveivel kapcsolatos akadékoskodásokról a kortárs magyarországiak sorolhatnák a követségi megfigyelést kiegészítő történeteket.
Sütő és a sepsiszentgyörgyi színház között a hatvanas évek végétől mély és tartós bizalmi viszony alakult ki. Jószerével a mi színházunk mutatta be – Tamási Áron, Illyés Gyula, Németh László, Csurka István társaságában! – Sütő mindenik, akkor elérhető színpadi művét. A szerző azokat a munkáit is elküldte hozzánk, amelyeket nem nekünk szánt, sőt a '80-as évek második felében már „műveinek visszautasításáért'' is hozzánk fordult, kérvén bennünket, hogy hivatalos levélben közöljük az elutasítást. Erre azért volt szüksége, hogy ne legyen „törvényszegő'', s a kézirat külföldre juttatását a hazai elutasítással indokolhassa.
Sütővel ekkor már nem csak a pártapparátus ideológiai felügyelői bakalódtak, akadtak mezei tollforgatók is, akik a „drámaelmélet'' bástyáiból lövöldöztek rá. Már ebben az időben egy vékony brosúrára való is tellett arra, hogy esztétikai vétségekért, drámaírói szabályszegésekért utasítsák el színpadi műveit. A hatalom számára Sütő nimbuszának ilyen megalapozású koptatása kedvezőbb volt, mint a nyílt, a brutális politikai támadás és leszámolás, amelyet az író hatalmas olvasótábora és a színházlátogatók seregei lázadozva utasítottak volna vissza.
Sütő András múlt- és jövő időben
2002-ben a 75 éves Sütő Andrást köszöntöttük Pusztakamaráson. Az évforduló évében a marosvásárhelyi Mentor Kiadó „köszöntő könyvvel” tisztelgett a kortárs írófejedelem előtt, s többek között és többek mellett engem is felkértek egy szusszanásnyi jegyzet megírására.
Halálának lélekbe markoló híre után lapunkban, a Háromszékben kellett búcsúznom tőle. Előbb megírtam Sütő András drámáinak drámája címen a jegyzetet, majd belelapoztam az évfordulós írásba, és meglepődve tapasztaltam, hogy egyetlen, a sírkereszthez hasonlatos betű, a „t” szavakhoz illesztésével a köszöntő írás nekrológgá alakul át.
Ilyen és ennyi lenne az élet, egy szó végén billegő jel s utána a pont, amelyhez egy folyamat hozzáloccsan és megfagy, megmerevedik, vagy lehetséges és van a „t” után is folytatás?
Sütő András valahányadik születésnapján – több-kevesebb esztendővel túl az emberélet útjának felén – okos dolog és érzelmes ötlet volt családias hangulatú, de templomian emelkedett ünnepségre a szülőfaluba, Pusztakamarásra szólítani bennünket – írtam akkor. Bizony, András barátunk már, sajnos, egyre kevesebbek öccse, és, szerencsénkre, egyre többünk bátyja, de aki azért még felkapja a fejét, ha bátyám megszólítás keveredik a szavak közé, vajon őt illeti-e a distanciázó szó? Jól érti, sokunknak, a nála idősebbek százezreinek is bátyja a szó másik értelmében, ő a nagyobb, a tehetségesebb, a jártasabb a szóvetésben, tulajdonképpen önmaga megtalálója a pusztakamarási beszéd diribdarabjai között, aki közel háromnegyedszázaddal ezelőtt nagy felfedezést tett: a beszéd forgácsdarab-szavait Arany János-i mívességgel úgy tudta egymás mellé pászítani, együvé simogatni őket, hogy ezek egy hatalmas nyelvépítmény együvé tartozó elemeivé, anyanyelvünk megtartó gerendázatává váljanak.
Ünnepeltünkre mindig is jellemző volt az anyanyelvi építkezés igénye, a megmaradás és itt maradás kötőanyagának kimunkálása. A nyelv bűvöletében él(t), ennek metaforikus kifejezési képességét egybeszedegetve olyan kommunikációs rendszer irodalmi kamarásává vált, amely képessé teszi gondolatainak és érzelmeinek szabad áramlását, képletesen szólva, a puszták, a mezőségek népe és a legrafináltabb nyelvi ínyesmesterek között.
Engem Arany János, Tamási Áron nyelvi mívessége mellett Sütő András nyelvteremtő mágiája babonázott, talán azért is, mert magam is hasonlatos nyelvi környezetből, faluról, azaz vidékről érkeztem. Sütő csak tökéletlenül utánozható népi gyökérzetű nyelvőrző és nyelvteremtő teljesítménye például már élete folyamán hatalmas lelki és szellemi térségekben hódított, mindenhol, ahol magyarok és magyarul beszélők élnek a világon – írtam később, a nekrológban. Mindenhol tankönyveket és iskolaablakokat nyitogatott, levegőhöz és fényhez juttatta az elszennyezetten fuldokló, sápadozó magyar nyelvet.
„Azt gondoltam: ha kézen fogom a század utolsó harmadában született gyermeket, és bebarangolom vele Nyelvünk Nagyfejedelemségét, örökségünk, törvényes jussunk számbavételével a holnap felé is ablakot nyithatunk. Reményeinkben a holnap azt ígérte, hogy ezeréves szülőföldünk örök hangjai közt a sajátosság méltóságának elemi emberi jogával zengi majd életrevalóságát nyelvünk is, az édesnek nevezett anyanyelv.
Azt gondoltam, hogy unokák s nagyszülők egymás szemeláttára fogják itt leélni életünket. Nem így történt”- vallotta A lőtt lábú madár nyomában című kötetének előszavában.
Sütő András nyelvi hódolata és hódítása talán a legmaradandóbb.
Maradandónak kellene lennie emberi tartásának, mindenkori kiállásának, népéhez-nemzetéhez való hűségének, a nagyvilágot műveivel bejárató egyetemességének drámáiba kivetített énjének belső viaskodása, a civil világban vállalt szerepe, sorsformáló és sorsot vállaló szülőföldközelben maradása is.
A feltételes beszédmód bizonytalanságába menekülő fogalmazásnak oka van. Az alkotó munka és az élet eme pászmáin már nem fogalmazhatunk olyan egyértelműen, mint Sütő András pompás nyelvezetének, stílusának térhódítása kapcsán.
Példát mondok. A mostani idős- és a mai középgenerációhoz tartozók Sütő András színpadi művei, drámái térhódításának lehettek tanúi. A történelmi végzet és a szabad akarat ütközésének katarzist kiváltó drámai alkotásai a diktatúra legsötétebb évtizedeiben lelki és erkölcsi fogódzót jelentettek számunkra, társadalmi küzdelmeinkben eligazításul és támaszul szolgáltak. Vitadrámáinak paraboláit, allegóriáit, mint rovásírást, képírást olvastuk és értettük. A kisebbségi lét poklának bugyraiban mi, magyarok és nem magyarok, demokratikusan gondolkodni próbálkozók egymás értőivé, a jót akarás szándékában egymás barátjává és cinkostársaivá lettünk. A csillag a máglyán, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, Káin és Ábel, A szuzai mennyegző, előbb itthon, Erdélyben, majd miután Sütőt a ’80-as évektől a hatalom kiszorította szülőföldjéről az Advent a Hargitán-nal és egyéb színpadi műveivel együtt Magyarországon vált szellemi útitársunkká és eligazítónkká.
Szinte érthetetlen, hogy a ’90-es évek Kárpát-medencét meghódító változásai, a szabadságot szabadossággal társító, a színpadokat Sütőtől és a közönségtől is elhódító irányzatok és csoportosulások kiszorították a közéletből és a művészetek világából Sütő Andrást és drámáit. Ez a Sütő drámák drámája.
2007 december
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma
A sepsiszentgyörgyi „eseményekre”, természetesen a bukaresti Magyar Követség is figyelt, s ezeket a követség emberei, sőt az egykori hírhedett Rajnai Sándor személyesen is nyomon követte, ő maga és a követség apparátusában dolgozók is gyakran megjelentek a színházi bemutatóinkon. Természetesen „nem hivatalosan”, hanem színházkedvelőkként, Bukarest és Sepsiszentgyörgy között mindössze 200 km a távolság.
Rajnai Sándor már 1980. május 12-én kézjegyével látta el a Sepsiszentgyörgyi beszélgetések tárgyú, Puja Frigyes külügyminiszter számára küldött feljegyzését. A „Szigorúan titkos!'' jelentést Göndör Péter kultúrattasé készítette.
A feljegyzés korrekt, készítőjének tájokozottságára és a nemzetiségi ügyekben való jártasságára utal.
A titkosítás alól 1996-ban feloldott – visszaminősített – jelentés ma a kutatók rendelkezésére áll, a hozzánk eljuttatott másolati példány Vincze Gábor szegedi történésztől származik, amelyért ezúton mondunk köszönetet.
Az alábbiakban részletet emelek ki a jelentésből. A dűlt betűvel szedett szövegrészek a feljegyzés budapesti olvasójától és értékelőjétől – esetleg Puja Frigyes külügyminisztertől? – származnak.
„A Sepsiszentgyörgyön április végén megrendezett második nemzetiségi színházi fesztivál (kollokvium, S. L.) alkalmat adott számos beszélgetésre, amelyek lényegét az alábbiakban foglaljuk össze: Az általános nemzetiségi helyzetkép ellentmondásos és a viszonylag eseménytelen felszín alatt bizonyos feszültségek érzékelhetők. A felszínen a kulturális, anyanyelvi harc köntösében jelenhetnek meg nemzetiségi demonstrációk, így a színházi fesztivál is ennek egyik kerete. A színház ma a nemzetiségi körülmények között mint az anyanyelv, a nemzetiségi identitás, hagyományok, közös lelki alkat kifejezésének, a tömegek együvé tartozásának szinte kizárólagos politikai fóruma. Ezzel is magyarázható az áprilisi nemzetiségi színházi kollokvium hatalmas közönségsikere. Maga az akció gyakorlatilag központi anyagi támogatás nélkül zajlik, túlnyomó részben a megyei pártbizottság saját költségvetési keretei biztosítják a rendezvényeket, valamint az ország különböző nemzetiségi színházai. Bizonyos szerep jut az egészséges lokálpatriotizmusnak, a megyei első titkár személyes ambícióinak is.''
Sütő András „elszigetelése”
,Javában folyik Sütő András új drámájának „A szuzai mennyegző''-nek a publikálása és színpadra állítása körüli „egyezkedés'' – írják a követségi jelentésben. A sepsiszentgyörgyi színházi fesztiválra érkezett központi küldöttek, az SZMNT (Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács = a művelődési minisztérium szerepkörét töltötte be S.L.) színházi főosztályáról szövegmódosításokra igyekeztek rávenni a szerzőt. A Sütő körüli helyzetet egyébként egyfajta elszigetelési törekvések jellemzik. Nem jelölték parlamenti képviselőnek, lapja a marosvásárhelyi Új Élet kapcsán újabban akadékoskodásokat tapasztal, az Igaz Szó nem volt hajlandó közölni említett drámáját, sőt legújabban a főszerkesztő, Hajdu Győző elzárkózott egy, a Sütő irodalmi munkásságát elemző tanulmány közlésétől, arra hivatkozva, hogy „az most nem aktuális.''
A „Sütő körüli helyzet'' alakulásáról, a rendkívüli népszerűségnek örvendő író elszigeteléséről, a műveivel kapcsolatos akadékoskodásokról a kortárs magyarországiak sorolhatnák a követségi megfigyelést kiegészítő történeteket.
Sütő és a sepsiszentgyörgyi színház között a hatvanas évek végétől mély és tartós bizalmi viszony alakult ki. Jószerével a mi színházunk mutatta be – Tamási Áron, Illyés Gyula, Németh László, Csurka István társaságában! – Sütő mindenik, akkor elérhető színpadi művét. A szerző azokat a munkáit is elküldte hozzánk, amelyeket nem nekünk szánt, sőt a '80-as évek második felében már „műveinek visszautasításáért'' is hozzánk fordult, kérvén bennünket, hogy hivatalos levélben közöljük az elutasítást. Erre azért volt szüksége, hogy ne legyen „törvényszegő'', s a kézirat külföldre juttatását a hazai elutasítással indokolhassa.
Sütővel ekkor már nem csak a pártapparátus ideológiai felügyelői bakalódtak, akadtak mezei tollforgatók is, akik a „drámaelmélet'' bástyáiból lövöldöztek rá. Már ebben az időben egy vékony brosúrára való is tellett arra, hogy esztétikai vétségekért, drámaírói szabályszegésekért utasítsák el színpadi műveit. A hatalom számára Sütő nimbuszának ilyen megalapozású koptatása kedvezőbb volt, mint a nyílt, a brutális politikai támadás és leszámolás, amelyet az író hatalmas olvasótábora és a színházlátogatók seregei lázadozva utasítottak volna vissza.
Sütő András múlt- és jövő időben
2002-ben a 75 éves Sütő Andrást köszöntöttük Pusztakamaráson. Az évforduló évében a marosvásárhelyi Mentor Kiadó „köszöntő könyvvel” tisztelgett a kortárs írófejedelem előtt, s többek között és többek mellett engem is felkértek egy szusszanásnyi jegyzet megírására.
Halálának lélekbe markoló híre után lapunkban, a Háromszékben kellett búcsúznom tőle. Előbb megírtam Sütő András drámáinak drámája címen a jegyzetet, majd belelapoztam az évfordulós írásba, és meglepődve tapasztaltam, hogy egyetlen, a sírkereszthez hasonlatos betű, a „t” szavakhoz illesztésével a köszöntő írás nekrológgá alakul át.
Ilyen és ennyi lenne az élet, egy szó végén billegő jel s utána a pont, amelyhez egy folyamat hozzáloccsan és megfagy, megmerevedik, vagy lehetséges és van a „t” után is folytatás?
Sütő András valahányadik születésnapján – több-kevesebb esztendővel túl az emberélet útjának felén – okos dolog és érzelmes ötlet volt családias hangulatú, de templomian emelkedett ünnepségre a szülőfaluba, Pusztakamarásra szólítani bennünket – írtam akkor. Bizony, András barátunk már, sajnos, egyre kevesebbek öccse, és, szerencsénkre, egyre többünk bátyja, de aki azért még felkapja a fejét, ha bátyám megszólítás keveredik a szavak közé, vajon őt illeti-e a distanciázó szó? Jól érti, sokunknak, a nála idősebbek százezreinek is bátyja a szó másik értelmében, ő a nagyobb, a tehetségesebb, a jártasabb a szóvetésben, tulajdonképpen önmaga megtalálója a pusztakamarási beszéd diribdarabjai között, aki közel háromnegyedszázaddal ezelőtt nagy felfedezést tett: a beszéd forgácsdarab-szavait Arany János-i mívességgel úgy tudta egymás mellé pászítani, együvé simogatni őket, hogy ezek egy hatalmas nyelvépítmény együvé tartozó elemeivé, anyanyelvünk megtartó gerendázatává váljanak.
Ünnepeltünkre mindig is jellemző volt az anyanyelvi építkezés igénye, a megmaradás és itt maradás kötőanyagának kimunkálása. A nyelv bűvöletében él(t), ennek metaforikus kifejezési képességét egybeszedegetve olyan kommunikációs rendszer irodalmi kamarásává vált, amely képessé teszi gondolatainak és érzelmeinek szabad áramlását, képletesen szólva, a puszták, a mezőségek népe és a legrafináltabb nyelvi ínyesmesterek között.
Engem Arany János, Tamási Áron nyelvi mívessége mellett Sütő András nyelvteremtő mágiája babonázott, talán azért is, mert magam is hasonlatos nyelvi környezetből, faluról, azaz vidékről érkeztem. Sütő csak tökéletlenül utánozható népi gyökérzetű nyelvőrző és nyelvteremtő teljesítménye például már élete folyamán hatalmas lelki és szellemi térségekben hódított, mindenhol, ahol magyarok és magyarul beszélők élnek a világon – írtam később, a nekrológban. Mindenhol tankönyveket és iskolaablakokat nyitogatott, levegőhöz és fényhez juttatta az elszennyezetten fuldokló, sápadozó magyar nyelvet.
„Azt gondoltam: ha kézen fogom a század utolsó harmadában született gyermeket, és bebarangolom vele Nyelvünk Nagyfejedelemségét, örökségünk, törvényes jussunk számbavételével a holnap felé is ablakot nyithatunk. Reményeinkben a holnap azt ígérte, hogy ezeréves szülőföldünk örök hangjai közt a sajátosság méltóságának elemi emberi jogával zengi majd életrevalóságát nyelvünk is, az édesnek nevezett anyanyelv.
Azt gondoltam, hogy unokák s nagyszülők egymás szemeláttára fogják itt leélni életünket. Nem így történt”- vallotta A lőtt lábú madár nyomában című kötetének előszavában.
Sütő András nyelvi hódolata és hódítása talán a legmaradandóbb.
Maradandónak kellene lennie emberi tartásának, mindenkori kiállásának, népéhez-nemzetéhez való hűségének, a nagyvilágot műveivel bejárató egyetemességének drámáiba kivetített énjének belső viaskodása, a civil világban vállalt szerepe, sorsformáló és sorsot vállaló szülőföldközelben maradása is.
A feltételes beszédmód bizonytalanságába menekülő fogalmazásnak oka van. Az alkotó munka és az élet eme pászmáin már nem fogalmazhatunk olyan egyértelműen, mint Sütő András pompás nyelvezetének, stílusának térhódítása kapcsán.
Példát mondok. A mostani idős- és a mai középgenerációhoz tartozók Sütő András színpadi művei, drámái térhódításának lehettek tanúi. A történelmi végzet és a szabad akarat ütközésének katarzist kiváltó drámai alkotásai a diktatúra legsötétebb évtizedeiben lelki és erkölcsi fogódzót jelentettek számunkra, társadalmi küzdelmeinkben eligazításul és támaszul szolgáltak. Vitadrámáinak paraboláit, allegóriáit, mint rovásírást, képírást olvastuk és értettük. A kisebbségi lét poklának bugyraiban mi, magyarok és nem magyarok, demokratikusan gondolkodni próbálkozók egymás értőivé, a jót akarás szándékában egymás barátjává és cinkostársaivá lettünk. A csillag a máglyán, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, Káin és Ábel, A szuzai mennyegző, előbb itthon, Erdélyben, majd miután Sütőt a ’80-as évektől a hatalom kiszorította szülőföldjéről az Advent a Hargitán-nal és egyéb színpadi műveivel együtt Magyarországon vált szellemi útitársunkká és eligazítónkká.
Szinte érthetetlen, hogy a ’90-es évek Kárpát-medencét meghódító változásai, a szabadságot szabadossággal társító, a színpadokat Sütőtől és a közönségtől is elhódító irányzatok és csoportosulások kiszorították a közéletből és a művészetek világából Sütő Andrást és drámáit. Ez a Sütő drámák drámája.
2007 december
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma
2012. november 2.
Magyarországon kivégzett erdélyi ötvenhatosok (2.)
A Féja Géza főszerkesztésével megjelenő Új Magyarország 1956. november 2-ai száma közölte Tamási Áron Tiszta beszéd című írását. Tamási Áron az újjáalakuló Parasztszövetségben látta a gazdatársadalom egységének zálogát: „Mindezt úgy szeretném tenni, hogy munkám a magyar munkásság és az értelmiség érdekeit előbbre vigye; megalkuvás nélkül és a szívemben azzal a hódoló buzgalommal, melyet forradalmunk ifjú hősei iránt érzek.”
A Bolyai Tudományegyetem perének kutatójaként (az 1000 oldalasra tervezett kötetemhez a periratokat már lefordítottam magyar nyelvre) az írói helytállással kapcsolatosan hiteles levéltári dokumentumok alapján csak annyit fűzök hozzá: Lászlóffy Aladárt távollétében választották be a forradalom idején éppen alakuló ideiglenes diákszövetség vezetőségébe. Visszatértekor a magyar–román határon tartották fogva. 1956 november végén tért vissza Kolozsvárra, a határ román oldalán a verés nyomán megkékültek a körmei.
Az irodalomtörténész Jancsó Elemér szintén átélte a budapesti forradalmi harcokat. Csak hónapok múlva, 1957 márciusában vidékről került vissza Erdélybe, Kolozsvárra. Varga László marosvásárhelyi református lelkipásztor 1956. október 23-ától november 3-ig szemtanúként minden fontosabb tüntetésen jelen volt, részt vett a pártok újjáalakulásának gyűlésein is. 1956. november 3-án a Romániába induló autóbuszok egyikén egy kis bőröndben átcsempészte a határon az általa összegyűjtött forradalmi lapokat, kiáltványokat, röpcédulákat. Mindezért az életfogytiglani börtönbüntetés mellett még tízévi fegyházbüntetéssel is sújtották.
A gyergyószentmiklósi Salamon László fényképe kétszer is megjelent a hírhedt, a forradalom lincseléseit bemutató és felnagyító fehér füzetekben. Az első sorokban volt az egyik ávós letartóztatásánál, illetve az egyik tüntetésen. A Szekuritáté a fényképek alapján azonosította, a Kolozsvári Katonai Törvényszék pedig tízévi börtönbüntetéssel „jutalmazta” a magyar forradalom és szabadságharc iránt ily módon kifejezett rokonszenvét. A Gyimesbükkön 1921. március 20-án született Nagy Lakatos János motorszerelő volt Marosvásárhelyen. 1958. február 13-án tartóztatták le Marosvásárhelyen. A vádirat szerint 1956 őszén hivatalos útlevéllel turistaként tartózkodott Magyarországon. Sátoraljaújhelyen részt vett a forradalmi harcokban, azzal vádolták, hogy az ottani helyőrség parancsnoka volt. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szamosújváron raboskodott, 1964. augusztus 4-én szabadult. Marosvásárhelyre tért vissza.
A forradalmat megelőző napokban utazott Budapestre Kusztos Endre festőművész és felesége, a népzenekutató Kusztosné Szabó Piroska. Kusztos Endre a diáktüntetésektől kezdve rajztáblát ragadott a kezébe, és megörökítette a fegyveres harcok, a pusztítás eseményeit. Az akkor készült rajzokat a csíkszeredai Székelyföld is közölte. Sajnos Varga László református lelkész ugyancsak képzőművész felesége, Varga Anna a férje letartóztatása után a Budapesten készített rajzait megsemmisítette, így az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi képzőművészeti album – minden bizonnyal – fontos alkotásokkal szegényedett. Eörsi Lászlónak 2006-ban megjelent kötetében felsorolt 225 kivégzett közül bizonyíthatóan, az anyakönyvi adatok tanúsága szerint nyolcan voltak erdélyi származásúak. Vagyis a kivégzettek közel négy százaléka! Ha mindehhez hozzászámítjuk a bírósági ítélet alapján Romániában kivégzett tizenkét erdélyi magyart, a börtönben, a megsemmisítő táborokban agyonvertek, halálra kínzottak vagy éppen szökés közben agyonlőttek mindmáig nem pontos adatait, akkor egyértelműen kijelenthetjük: az erdélyi magyarság számarányához viszonyítva is a legnagyobb véráldozatot hozta a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért.
Balla Pál Aradon született 1919. január 5-én. Foglalkozása szerint fakitermelő volt. 1957. október 25-én végezték ki. Balla Pál volt a csoport elsőrendű vádlottja. 1956. december 10-én tartóztatták le. A Pest Megyei Bíróság első fokon 1957. március 8-án hétévi börtönbüntetésre ítélte. A legfelsőbb bíróság Borbély János vezette tanácsa 1957. október 22-én az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta. Balla Pál a forradalom idején tagja volt a gyóni nemzetőrségnek. 1956. december 10-én a kádári hatóságok hozzáfogtak a helyi nemzeti bizottságok felszámolásához. Viszszahelyezték tisztségükbe a forradalom idején elüldözött pártfunkcionáriusokat. Többek között Biksza Miklóst is, aki ekkor az MSZMP járási bizottságának ideiglenes titkára volt. A tömeg azonban behatolt a tanácsterembe, hogy Biksza Miklóst elfogja. A párttitkár kimenekült és az üldözőire – köztük Balla Pálra is – két lövést adott le. Ennek ellenére elfogták, bár Biksza megsebesítette Harmincz Istvánt. Ekkor Balla Pál a tömeg élén rátámadt Biksza Miklósra, majd Harmincz Istvánt az egyik tanyán orvosi ellátáshoz segítette. Később visszatért a Bikszát ütlegelők közé, ott maradt addig, amíg Kövecses Ferenc agyonlőtte a pártfunkcionáriust.
2. Balogh László csatornatisztító Aradon született 1925. június 9-én. Budapesten végezték ki 1958. április 22-én. Balogh Lászlót 1957. február 6-án tartóztatták le. A Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette tanácsa első fokon halálra ítélte. A legfelsőbb bíróság Borbély János vezette tanácsa 1958. április 5-én az első fokon hozott ítéletet, vagyis a halálbüntetést helybenhagyta. Az aradi Balogh László ellen a Péch Géza és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. 1956. október 28-a körül csatlakozott a Baross téri csoporthoz. Nemsokára alparancsnok lett. A Köztársaság téri pártközpont elleni támadásban Balogh László vezette a Kenyérmező utca felől támadó csoportot. Többek állítása szerint ő is rálőtt a már lefegyverzett védőkre. Mindvégig keménykezű parancsnoknak bizonyult. 1956. november 4-én a feltétlen fegyveres ellenállás híve volt, de légnyomást kapott. Ezt követően a Péterffy Sándor utcai kórházban segítette a fegyveres forradalmárok egészségügyi ellátását és élelmezését. Sok-sok társával együtt disszidált. Bécsben bekapcsolódott egy antikádárista szervezkedésbe. 1956. december végén már Budapesten kereste a fegyveres csoportokat, akiknek vezetésére a volt Baross téri főparancsnokot, Nickelsburg Lászlót akarta felkérni. Ez a próbálkozása nem sikerült, ugyanakkor a sebesült forradalmárokat sem sikerült kimenekítenie Magyarországról. 1957 január közepén újra sikerült kijutnia Bécsbe. Tíz nap múlva ismét visszatért Budapestre. Az volt a terve, hogy a sebesülteket Ausztriába menekítse. Mindössze két hétig tartózkodott az országban, amikor az államvédelmi szervek letartóztatták, és bíróság elé állították.
3. Berecz György gépkocsivezető 1924. május 11-én született Kolozsváron. 1958. január 28-án végezték ki Budapesten. Berecz Györgyöt 1957. április 25-én tartóztatták le. A Budapesti Katonai Bíróság első fokon 1957. december 4-én életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiuma – a Szemler János alezredes vezette tanács – az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta. Ebben a perben a kolozsvári Berecz György volt az elsőrendű vádlott. Az ellene felhozott vádpontok szerint gépkocsivezetőként már 1956. október 23-án tüntetőket szállított. Később a vállalatánál a munkástanács tagja lett. Megszervezte a fegyveres őrséget. 1956. október 30-án a II. kerületi nemzeti bizottság katonai csoportjánál, később a Fő utcai katonai ügyészség épületében lévő, Butkovszky Emánuel vezette csoport tagjaként harcolt. 1956. november 3-án a Köztársaság téri pártház alatt lévő, a korabeli filmfelvételeken is többször megörökített titokzatos pince felkutatásánál segédkezett. Nagy mennyiségű lánggránátot szállított a Fő utcába, hogy megállíthassák a szovjet csapatok előretörését. Butkovszky ekkor Berecz Györgyöt kinevezte a III. kerületi fegyveres erők parancsnokává. 1956. november 4-én elmenekült a Fő utcából. A forradalom leverése után a Csillaghegyen egy ellenállókból álló csoport parancsnokává akarták megválasztani, ő azonban ezt a megbízatást nem vállalta. 1957 áprilisától illegalitásba vonulva bujkált, majd úgy döntött: elhagyja Magyarországot. Szökés közben, az országúton tartóztatták le, majd halálra ítélték és kivégezték.
4. Bokor János vasesztergályos. Gyergyóújfaluban született 1919. október 5-én. Budapesten végezték ki 1958. november 6-án. 1957. november 11-én tartóztatták le, a Fővárosi Bíróság Kelemen Gézáné vezette tanácsa első fokon „csak” 11 évi börtönbüntetésre ítélte. Az ügyészség fellebbezett az ítélet ellen. A legfelsőbb bíróság Mecsér József vezette tanácsa másodfokon 1958. június 18-án halálra ítélte. Bokor ellen a Fehér István és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. A fő bűne az volt, hogy 1956. október 26-án Budakeszin egy összeverődött csoport tagjaként megostromolta Sziklai Sándor ezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának házát. Az épületből leadott lövés halálosan megsebesítette Márity Lászlót. A tűzharc során meghalt Sziklai Sándor ezredes (az 1989. évi rendszerváltásig emléktáblája ott volt a Bécsi kapu bejáratánál lévő jobb oldali falon!), és az apósa, Kiss Lajos is meghalt. A felbőszült tömeg Sziklai Sándor tetemét ütötte, leköpdöste.
5. Dudás József technikus, mérnök életrajzi adatait már ismertettük. Bár továbbra is fenntartotta kapcsolatait a kommunista párttal, 1945-ben már a Független Kisgazdapárt felé orientálódott. E kapcsolatoknak köszönhetően a budapesti Törvényhatósági Bizottság tagja lett. A Kisgazdapárt elleni támadások időszakában Dudást internálták. 1948-ban kiszabadult, de hamarosan letartóztatták, előbb Kistarcsán, majd Recsken raboskodott. A magyar hatóságok 1951-ben viszszaadták a román államvédelemnek. 1954-ben kiszabadult, és visszakerült Magyarországra. Drucza Attila budapesti történész kutatásai nyomán elsősorban a magyarországi szerepvállalásait, periratát ismerjük. Az 1956-os forradalom kitöréséig mérnökként dolgozott. 1956. október 27-én és 28-án beszédet mondott a Széna téren összegyűlt tömegnek. Hatalmas sikert aratott. 1956. október 29-én a II. kerületi tanács épületében megalakította a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmányt, amelynek ő lett az elnöke. 25 pontból álló programot fogalmazott meg, amely abban a helyzetben radikálisnak számított. Dudás József követelte a koalíciós kormány létrehozását, a többpártrendszer megteremtését és a semlegesség kinyilvánítását.
Ugyancsak október 29-én a fegyvereseivel elfoglalta a Szabad Nép szerkesztőségét. Ide tette át a székhelyét is. Az volt a célja, hogy a 25 pontos programját kinyomtassa. Előbb Függetlenség, majd Magyar Függetlenség címen új lapot indított. Már a címlapon bejelentette: nem ismerjük el a jelenlegi kormányt! A Nagy Imre-kormányt összetételéért, határozatlanságáért bírálta. Az általa alapított szervezetet Országos Nemzeti Forradalmi Bizottmánynak nevezte el, holott ehhez megfelelő struktúrával sem rendelkezett. Nagy Imre miniszterelnök 1956. október 30-án a Parlament épületében fogadta Dudás Józsefet, de álláspontjuk semmit nem közeledett egymáshoz. A 400 főből álló fegyveres csoportját a nemzetőrségen kívül akarta helyezni, ezt a harcoló csoportok nem nézték jó szemmel. A lapjában folyamatosan bírálta a kormányt, ezért az értelmiségiek igen jelentős részével is öszszekülönbözött. Összekülönbözött a saját fegyvereseivel is. A kormányerők kétszer azért tartóztatták le, mert álhírek alapján tévesen neki tulajdonították a Külügyminisztérium megtámadását, a Magyar Nemzeti Bank kirablását. 1956. november 5-én légnyomást kapott és a lábán megsebesült, majd kórházba került.
Társai könyörögtek, hogy hagyja el az országot. A róla készült dokumentumfilm szerint hallani sem akart arról, hogy elmeneküljön Magyarországról. Mindvégig azt állította: semmilyen törvénybe ütközőt nem követett el. 1956. november 21-én tárgyalás ürügyén a Parlamentbe csalták, a szovjetek azonnal letartóztatták. A Szovjet Kommunista Párt elnökségi delegációja Dudás Józsefet az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiumának különbizottsága Ledényi Ferenc hadbíró ezredes elnökletével a szervezkedés vezetésének vádjával, fellebbezési lehetőség nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. A kegyelmi kérvényét ugyanaz a bírói testület visszautasította. Az ítéletet 1957. január 19-én hajtották végre.
6. Preisz Zoltán szerszámlakatos 1925. szeptember 27-én Marosvásárhelyen született. 1957. január 2-án tartóztatták le, május 7-én a legfelsőbb bíróság Molnár László elnökletével fellebbezési lehetőség nélkül első fokon halálra ítélte. Preisz ellen a Pálházi Ferenc és bűntársai elleni perben indítottak bűnvádi eljárást. Tiszapalkonyai rabmunkahelyéről 1956. november 1-jén kiszabadult. Másnap egy másik elítélttársával részt vett fegyveres harcokban. Van egy olyan változat, miszerint Kovács András főparancsnoknál futárszolgálatot teljesített. ÁVH-sokat, belügyi tiszteket vetetett fel arra a listára, amely az előállítandók neveit tartalmazta. Preisz Zoltán 1956. november 4-én felismerte Sarkadi István ügyészt, akit elfogtak, majd Fodor Pál (állítólag ugyancsak erdélyi származású) ÁVH-s főhadnaggyal együtt agyonlőtték. 1956. november 28-ról 29-re virradóra Ausztriába szökött, majd 30-án illegálisan visszatért Magyarországra. Egy emigráns csoport tagjaként az ország katonai térképeit akarta kicsempészni.
7. Szabó János gépkocsivezető 1897. november 17-én a Krassó-Szörény megyei Zaguzsénben született. A Széna téri felkelőcsoport legendás vezetője szegényparaszti családból származott. A hat elemi elvégzése után két polgári osztályt végzett, majd kitanulta a géplakatosmesterséget. 1914-ben behívták katonának. Végigharcolta az első világháborút. A Tanácsköztársaság idején századparancsnok volt a Vörös Hadseregben. A trianoni békediktátum után Romániában maradt, vasúti munkásként dolgozott. 1944-ben Magyarországra költözött, és a Földművelésügyi Minisztériumnál gépkocsivezető lett. Újra megnősült.
Első házasságából két fia született. 1945-ben tagja lett a Magyar Kommunista Pártnak. 1949-ben tiltott határátlépési kísérletéért három hónap börtönbüntetésre ítélték. Szabadulását követően újra autóvezető lett. 1953-ban – ezúttal kémkedés vádjával – újra letartóztatták. Kilenc hónapi vizsgálati fogság után szabadon engedték. 1956. október 25-én csatlakozott a Széna téri fegyveres csoporthoz. Hamarosan vezetőjük lett. Az épülő metró Moszkva téri fúrótornyát és a környező épületeket használták fel a védelmi vonal kiépítésére. Megpróbálták feltartóztatni a szovjet csapatokat, de a hatalmas túlerővel szemben tehetetlennek bizonyultak. Az egységet újra meg újra szétszórták, de minden alkalommal újraszerveződtek. 1956. október végén a Maros utcai ÁVH-s laktanyában ütötték fel a főhadiszállásukat. Szabó bácsi – ahogyan társai nevezték – óriási hatással volt a tizenéves gyerekekre. A 18 éves korában kivégzett Mansfeld Péter is az ő keze alatt vált forradalmárrá.
Amikor a harcok szüneteltek, a Széna téri fegyveres csoport felvigyázott a rendre, ellenőrizték a közúti forgalmat, az ÁVH-s tisztek, pártfunkcionáriusok lakásán házkutatást tartottak, többeket letartóztattak. 1956. november 4-e után is folytatták a fegyveres harcot a szovjet csapatokkal. Amikor a Széna teret nem tudták tartani, Hűvösvölgy és Solymár irányába vonultak vissza. Az SZKP elnökségének delegációja Szabó Jánost is az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. 1956. november 19-én tartóztatták le. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiuma Ledényi Ferenc ezredes elnökletével a fellebbezés lehetősége nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. Az ítéletet 1957. január 19-én végrehajtották.
8. Szabó János gépkocsivezető. A névazonosság teljesen véletlen, akárcsak a foglalkozás. Szabó János Szamosardón született 1928. július 1-jén. Budapesten 1960. március 2-án végezték ki. 1956. november 18-án tartóztatták le. Három évig tartották vizsgálati fogságban. 1959. november 5-én a fővárosi bíróság Tutsek Gusztáv elnökletével első fokon halálra ítélte. 1960. február 29-én a legfelsőbb bíróság – Borbély János tanácsa – helyben hagyta az első fokon hozott ítéletet. A szamosardói származású Szabó János Kecskeméten 1956. október 26-án csatlakozott a tüntetőkhöz. Részt vett a rabok kiszabadításában, a városparancsnokság elfoglalásában.
Egy kisebb csoporttal Nagykőrösön segítette a felkelőket a helyi rendőrkapitányság és a pártbizottság székházának elfoglalásában. Később a kocséri és jászkarajenői rendőrőrsöt is lefegyverezték. Jászkarajenőn a postahivatalból magukkal vittek 46 000 forintot. Később Tiszakécskén fegyveres akciókban vett részt: megszállták a vegyipari üzemet, a vállalat őrségét lefegyverezték, de a helyi rendőrség épületét nem tudták elfoglalni. Visszatért Kecskemétre, ahol 1956. október 27-én társaival együtt harcba bocsátkozott egy magyar katonai alakulattal. Megsebesült. 1956. október 28-ától november 4-áig a kecskeméti forradalmi rendfenntartó szervezetben teljesített szolgálatot. A forradalom leverése után az elsők között tartóztatták le, állították bíróság elé.
A magyar forradalommal, a forradalom eszméivel való azonosulásért az erdélyi települések közül Marosvásárhely fizetett a legnagyobb véráldozattal: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron, a Szekuritáté börtönében 1958. szeptember 1-jén Orbán Károly földbirtokost, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, az 1949-ben marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt báró Huszár Józsefet végezték ki.
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)
A Féja Géza főszerkesztésével megjelenő Új Magyarország 1956. november 2-ai száma közölte Tamási Áron Tiszta beszéd című írását. Tamási Áron az újjáalakuló Parasztszövetségben látta a gazdatársadalom egységének zálogát: „Mindezt úgy szeretném tenni, hogy munkám a magyar munkásság és az értelmiség érdekeit előbbre vigye; megalkuvás nélkül és a szívemben azzal a hódoló buzgalommal, melyet forradalmunk ifjú hősei iránt érzek.”
A Bolyai Tudományegyetem perének kutatójaként (az 1000 oldalasra tervezett kötetemhez a periratokat már lefordítottam magyar nyelvre) az írói helytállással kapcsolatosan hiteles levéltári dokumentumok alapján csak annyit fűzök hozzá: Lászlóffy Aladárt távollétében választották be a forradalom idején éppen alakuló ideiglenes diákszövetség vezetőségébe. Visszatértekor a magyar–román határon tartották fogva. 1956 november végén tért vissza Kolozsvárra, a határ román oldalán a verés nyomán megkékültek a körmei.
Az irodalomtörténész Jancsó Elemér szintén átélte a budapesti forradalmi harcokat. Csak hónapok múlva, 1957 márciusában vidékről került vissza Erdélybe, Kolozsvárra. Varga László marosvásárhelyi református lelkipásztor 1956. október 23-ától november 3-ig szemtanúként minden fontosabb tüntetésen jelen volt, részt vett a pártok újjáalakulásának gyűlésein is. 1956. november 3-án a Romániába induló autóbuszok egyikén egy kis bőröndben átcsempészte a határon az általa összegyűjtött forradalmi lapokat, kiáltványokat, röpcédulákat. Mindezért az életfogytiglani börtönbüntetés mellett még tízévi fegyházbüntetéssel is sújtották.
A gyergyószentmiklósi Salamon László fényképe kétszer is megjelent a hírhedt, a forradalom lincseléseit bemutató és felnagyító fehér füzetekben. Az első sorokban volt az egyik ávós letartóztatásánál, illetve az egyik tüntetésen. A Szekuritáté a fényképek alapján azonosította, a Kolozsvári Katonai Törvényszék pedig tízévi börtönbüntetéssel „jutalmazta” a magyar forradalom és szabadságharc iránt ily módon kifejezett rokonszenvét. A Gyimesbükkön 1921. március 20-án született Nagy Lakatos János motorszerelő volt Marosvásárhelyen. 1958. február 13-án tartóztatták le Marosvásárhelyen. A vádirat szerint 1956 őszén hivatalos útlevéllel turistaként tartózkodott Magyarországon. Sátoraljaújhelyen részt vett a forradalmi harcokban, azzal vádolták, hogy az ottani helyőrség parancsnoka volt. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szamosújváron raboskodott, 1964. augusztus 4-én szabadult. Marosvásárhelyre tért vissza.
A forradalmat megelőző napokban utazott Budapestre Kusztos Endre festőművész és felesége, a népzenekutató Kusztosné Szabó Piroska. Kusztos Endre a diáktüntetésektől kezdve rajztáblát ragadott a kezébe, és megörökítette a fegyveres harcok, a pusztítás eseményeit. Az akkor készült rajzokat a csíkszeredai Székelyföld is közölte. Sajnos Varga László református lelkész ugyancsak képzőművész felesége, Varga Anna a férje letartóztatása után a Budapesten készített rajzait megsemmisítette, így az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi képzőművészeti album – minden bizonnyal – fontos alkotásokkal szegényedett. Eörsi Lászlónak 2006-ban megjelent kötetében felsorolt 225 kivégzett közül bizonyíthatóan, az anyakönyvi adatok tanúsága szerint nyolcan voltak erdélyi származásúak. Vagyis a kivégzettek közel négy százaléka! Ha mindehhez hozzászámítjuk a bírósági ítélet alapján Romániában kivégzett tizenkét erdélyi magyart, a börtönben, a megsemmisítő táborokban agyonvertek, halálra kínzottak vagy éppen szökés közben agyonlőttek mindmáig nem pontos adatait, akkor egyértelműen kijelenthetjük: az erdélyi magyarság számarányához viszonyítva is a legnagyobb véráldozatot hozta a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért.
Balla Pál Aradon született 1919. január 5-én. Foglalkozása szerint fakitermelő volt. 1957. október 25-én végezték ki. Balla Pál volt a csoport elsőrendű vádlottja. 1956. december 10-én tartóztatták le. A Pest Megyei Bíróság első fokon 1957. március 8-án hétévi börtönbüntetésre ítélte. A legfelsőbb bíróság Borbély János vezette tanácsa 1957. október 22-én az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta. Balla Pál a forradalom idején tagja volt a gyóni nemzetőrségnek. 1956. december 10-én a kádári hatóságok hozzáfogtak a helyi nemzeti bizottságok felszámolásához. Viszszahelyezték tisztségükbe a forradalom idején elüldözött pártfunkcionáriusokat. Többek között Biksza Miklóst is, aki ekkor az MSZMP járási bizottságának ideiglenes titkára volt. A tömeg azonban behatolt a tanácsterembe, hogy Biksza Miklóst elfogja. A párttitkár kimenekült és az üldözőire – köztük Balla Pálra is – két lövést adott le. Ennek ellenére elfogták, bár Biksza megsebesítette Harmincz Istvánt. Ekkor Balla Pál a tömeg élén rátámadt Biksza Miklósra, majd Harmincz Istvánt az egyik tanyán orvosi ellátáshoz segítette. Később visszatért a Bikszát ütlegelők közé, ott maradt addig, amíg Kövecses Ferenc agyonlőtte a pártfunkcionáriust.
2. Balogh László csatornatisztító Aradon született 1925. június 9-én. Budapesten végezték ki 1958. április 22-én. Balogh Lászlót 1957. február 6-án tartóztatták le. A Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette tanácsa első fokon halálra ítélte. A legfelsőbb bíróság Borbély János vezette tanácsa 1958. április 5-én az első fokon hozott ítéletet, vagyis a halálbüntetést helybenhagyta. Az aradi Balogh László ellen a Péch Géza és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. 1956. október 28-a körül csatlakozott a Baross téri csoporthoz. Nemsokára alparancsnok lett. A Köztársaság téri pártközpont elleni támadásban Balogh László vezette a Kenyérmező utca felől támadó csoportot. Többek állítása szerint ő is rálőtt a már lefegyverzett védőkre. Mindvégig keménykezű parancsnoknak bizonyult. 1956. november 4-én a feltétlen fegyveres ellenállás híve volt, de légnyomást kapott. Ezt követően a Péterffy Sándor utcai kórházban segítette a fegyveres forradalmárok egészségügyi ellátását és élelmezését. Sok-sok társával együtt disszidált. Bécsben bekapcsolódott egy antikádárista szervezkedésbe. 1956. december végén már Budapesten kereste a fegyveres csoportokat, akiknek vezetésére a volt Baross téri főparancsnokot, Nickelsburg Lászlót akarta felkérni. Ez a próbálkozása nem sikerült, ugyanakkor a sebesült forradalmárokat sem sikerült kimenekítenie Magyarországról. 1957 január közepén újra sikerült kijutnia Bécsbe. Tíz nap múlva ismét visszatért Budapestre. Az volt a terve, hogy a sebesülteket Ausztriába menekítse. Mindössze két hétig tartózkodott az országban, amikor az államvédelmi szervek letartóztatták, és bíróság elé állították.
3. Berecz György gépkocsivezető 1924. május 11-én született Kolozsváron. 1958. január 28-án végezték ki Budapesten. Berecz Györgyöt 1957. április 25-én tartóztatták le. A Budapesti Katonai Bíróság első fokon 1957. december 4-én életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiuma – a Szemler János alezredes vezette tanács – az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta. Ebben a perben a kolozsvári Berecz György volt az elsőrendű vádlott. Az ellene felhozott vádpontok szerint gépkocsivezetőként már 1956. október 23-án tüntetőket szállított. Később a vállalatánál a munkástanács tagja lett. Megszervezte a fegyveres őrséget. 1956. október 30-án a II. kerületi nemzeti bizottság katonai csoportjánál, később a Fő utcai katonai ügyészség épületében lévő, Butkovszky Emánuel vezette csoport tagjaként harcolt. 1956. november 3-án a Köztársaság téri pártház alatt lévő, a korabeli filmfelvételeken is többször megörökített titokzatos pince felkutatásánál segédkezett. Nagy mennyiségű lánggránátot szállított a Fő utcába, hogy megállíthassák a szovjet csapatok előretörését. Butkovszky ekkor Berecz Györgyöt kinevezte a III. kerületi fegyveres erők parancsnokává. 1956. november 4-én elmenekült a Fő utcából. A forradalom leverése után a Csillaghegyen egy ellenállókból álló csoport parancsnokává akarták megválasztani, ő azonban ezt a megbízatást nem vállalta. 1957 áprilisától illegalitásba vonulva bujkált, majd úgy döntött: elhagyja Magyarországot. Szökés közben, az országúton tartóztatták le, majd halálra ítélték és kivégezték.
4. Bokor János vasesztergályos. Gyergyóújfaluban született 1919. október 5-én. Budapesten végezték ki 1958. november 6-án. 1957. november 11-én tartóztatták le, a Fővárosi Bíróság Kelemen Gézáné vezette tanácsa első fokon „csak” 11 évi börtönbüntetésre ítélte. Az ügyészség fellebbezett az ítélet ellen. A legfelsőbb bíróság Mecsér József vezette tanácsa másodfokon 1958. június 18-án halálra ítélte. Bokor ellen a Fehér István és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. A fő bűne az volt, hogy 1956. október 26-án Budakeszin egy összeverődött csoport tagjaként megostromolta Sziklai Sándor ezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának házát. Az épületből leadott lövés halálosan megsebesítette Márity Lászlót. A tűzharc során meghalt Sziklai Sándor ezredes (az 1989. évi rendszerváltásig emléktáblája ott volt a Bécsi kapu bejáratánál lévő jobb oldali falon!), és az apósa, Kiss Lajos is meghalt. A felbőszült tömeg Sziklai Sándor tetemét ütötte, leköpdöste.
5. Dudás József technikus, mérnök életrajzi adatait már ismertettük. Bár továbbra is fenntartotta kapcsolatait a kommunista párttal, 1945-ben már a Független Kisgazdapárt felé orientálódott. E kapcsolatoknak köszönhetően a budapesti Törvényhatósági Bizottság tagja lett. A Kisgazdapárt elleni támadások időszakában Dudást internálták. 1948-ban kiszabadult, de hamarosan letartóztatták, előbb Kistarcsán, majd Recsken raboskodott. A magyar hatóságok 1951-ben viszszaadták a román államvédelemnek. 1954-ben kiszabadult, és visszakerült Magyarországra. Drucza Attila budapesti történész kutatásai nyomán elsősorban a magyarországi szerepvállalásait, periratát ismerjük. Az 1956-os forradalom kitöréséig mérnökként dolgozott. 1956. október 27-én és 28-án beszédet mondott a Széna téren összegyűlt tömegnek. Hatalmas sikert aratott. 1956. október 29-én a II. kerületi tanács épületében megalakította a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmányt, amelynek ő lett az elnöke. 25 pontból álló programot fogalmazott meg, amely abban a helyzetben radikálisnak számított. Dudás József követelte a koalíciós kormány létrehozását, a többpártrendszer megteremtését és a semlegesség kinyilvánítását.
Ugyancsak október 29-én a fegyvereseivel elfoglalta a Szabad Nép szerkesztőségét. Ide tette át a székhelyét is. Az volt a célja, hogy a 25 pontos programját kinyomtassa. Előbb Függetlenség, majd Magyar Függetlenség címen új lapot indított. Már a címlapon bejelentette: nem ismerjük el a jelenlegi kormányt! A Nagy Imre-kormányt összetételéért, határozatlanságáért bírálta. Az általa alapított szervezetet Országos Nemzeti Forradalmi Bizottmánynak nevezte el, holott ehhez megfelelő struktúrával sem rendelkezett. Nagy Imre miniszterelnök 1956. október 30-án a Parlament épületében fogadta Dudás Józsefet, de álláspontjuk semmit nem közeledett egymáshoz. A 400 főből álló fegyveres csoportját a nemzetőrségen kívül akarta helyezni, ezt a harcoló csoportok nem nézték jó szemmel. A lapjában folyamatosan bírálta a kormányt, ezért az értelmiségiek igen jelentős részével is öszszekülönbözött. Összekülönbözött a saját fegyvereseivel is. A kormányerők kétszer azért tartóztatták le, mert álhírek alapján tévesen neki tulajdonították a Külügyminisztérium megtámadását, a Magyar Nemzeti Bank kirablását. 1956. november 5-én légnyomást kapott és a lábán megsebesült, majd kórházba került.
Társai könyörögtek, hogy hagyja el az országot. A róla készült dokumentumfilm szerint hallani sem akart arról, hogy elmeneküljön Magyarországról. Mindvégig azt állította: semmilyen törvénybe ütközőt nem követett el. 1956. november 21-én tárgyalás ürügyén a Parlamentbe csalták, a szovjetek azonnal letartóztatták. A Szovjet Kommunista Párt elnökségi delegációja Dudás Józsefet az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiumának különbizottsága Ledényi Ferenc hadbíró ezredes elnökletével a szervezkedés vezetésének vádjával, fellebbezési lehetőség nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. A kegyelmi kérvényét ugyanaz a bírói testület visszautasította. Az ítéletet 1957. január 19-én hajtották végre.
6. Preisz Zoltán szerszámlakatos 1925. szeptember 27-én Marosvásárhelyen született. 1957. január 2-án tartóztatták le, május 7-én a legfelsőbb bíróság Molnár László elnökletével fellebbezési lehetőség nélkül első fokon halálra ítélte. Preisz ellen a Pálházi Ferenc és bűntársai elleni perben indítottak bűnvádi eljárást. Tiszapalkonyai rabmunkahelyéről 1956. november 1-jén kiszabadult. Másnap egy másik elítélttársával részt vett fegyveres harcokban. Van egy olyan változat, miszerint Kovács András főparancsnoknál futárszolgálatot teljesített. ÁVH-sokat, belügyi tiszteket vetetett fel arra a listára, amely az előállítandók neveit tartalmazta. Preisz Zoltán 1956. november 4-én felismerte Sarkadi István ügyészt, akit elfogtak, majd Fodor Pál (állítólag ugyancsak erdélyi származású) ÁVH-s főhadnaggyal együtt agyonlőtték. 1956. november 28-ról 29-re virradóra Ausztriába szökött, majd 30-án illegálisan visszatért Magyarországra. Egy emigráns csoport tagjaként az ország katonai térképeit akarta kicsempészni.
7. Szabó János gépkocsivezető 1897. november 17-én a Krassó-Szörény megyei Zaguzsénben született. A Széna téri felkelőcsoport legendás vezetője szegényparaszti családból származott. A hat elemi elvégzése után két polgári osztályt végzett, majd kitanulta a géplakatosmesterséget. 1914-ben behívták katonának. Végigharcolta az első világháborút. A Tanácsköztársaság idején századparancsnok volt a Vörös Hadseregben. A trianoni békediktátum után Romániában maradt, vasúti munkásként dolgozott. 1944-ben Magyarországra költözött, és a Földművelésügyi Minisztériumnál gépkocsivezető lett. Újra megnősült.
Első házasságából két fia született. 1945-ben tagja lett a Magyar Kommunista Pártnak. 1949-ben tiltott határátlépési kísérletéért három hónap börtönbüntetésre ítélték. Szabadulását követően újra autóvezető lett. 1953-ban – ezúttal kémkedés vádjával – újra letartóztatták. Kilenc hónapi vizsgálati fogság után szabadon engedték. 1956. október 25-én csatlakozott a Széna téri fegyveres csoporthoz. Hamarosan vezetőjük lett. Az épülő metró Moszkva téri fúrótornyát és a környező épületeket használták fel a védelmi vonal kiépítésére. Megpróbálták feltartóztatni a szovjet csapatokat, de a hatalmas túlerővel szemben tehetetlennek bizonyultak. Az egységet újra meg újra szétszórták, de minden alkalommal újraszerveződtek. 1956. október végén a Maros utcai ÁVH-s laktanyában ütötték fel a főhadiszállásukat. Szabó bácsi – ahogyan társai nevezték – óriási hatással volt a tizenéves gyerekekre. A 18 éves korában kivégzett Mansfeld Péter is az ő keze alatt vált forradalmárrá.
Amikor a harcok szüneteltek, a Széna téri fegyveres csoport felvigyázott a rendre, ellenőrizték a közúti forgalmat, az ÁVH-s tisztek, pártfunkcionáriusok lakásán házkutatást tartottak, többeket letartóztattak. 1956. november 4-e után is folytatták a fegyveres harcot a szovjet csapatokkal. Amikor a Széna teret nem tudták tartani, Hűvösvölgy és Solymár irányába vonultak vissza. Az SZKP elnökségének delegációja Szabó Jánost is az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. 1956. november 19-én tartóztatták le. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiuma Ledényi Ferenc ezredes elnökletével a fellebbezés lehetősége nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. Az ítéletet 1957. január 19-én végrehajtották.
8. Szabó János gépkocsivezető. A névazonosság teljesen véletlen, akárcsak a foglalkozás. Szabó János Szamosardón született 1928. július 1-jén. Budapesten 1960. március 2-án végezték ki. 1956. november 18-án tartóztatták le. Három évig tartották vizsgálati fogságban. 1959. november 5-én a fővárosi bíróság Tutsek Gusztáv elnökletével első fokon halálra ítélte. 1960. február 29-én a legfelsőbb bíróság – Borbély János tanácsa – helyben hagyta az első fokon hozott ítéletet. A szamosardói származású Szabó János Kecskeméten 1956. október 26-án csatlakozott a tüntetőkhöz. Részt vett a rabok kiszabadításában, a városparancsnokság elfoglalásában.
Egy kisebb csoporttal Nagykőrösön segítette a felkelőket a helyi rendőrkapitányság és a pártbizottság székházának elfoglalásában. Később a kocséri és jászkarajenői rendőrőrsöt is lefegyverezték. Jászkarajenőn a postahivatalból magukkal vittek 46 000 forintot. Később Tiszakécskén fegyveres akciókban vett részt: megszállták a vegyipari üzemet, a vállalat őrségét lefegyverezték, de a helyi rendőrség épületét nem tudták elfoglalni. Visszatért Kecskemétre, ahol 1956. október 27-én társaival együtt harcba bocsátkozott egy magyar katonai alakulattal. Megsebesült. 1956. október 28-ától november 4-áig a kecskeméti forradalmi rendfenntartó szervezetben teljesített szolgálatot. A forradalom leverése után az elsők között tartóztatták le, állították bíróság elé.
A magyar forradalommal, a forradalom eszméivel való azonosulásért az erdélyi települések közül Marosvásárhely fizetett a legnagyobb véráldozattal: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron, a Szekuritáté börtönében 1958. szeptember 1-jén Orbán Károly földbirtokost, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, az 1949-ben marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt báró Huszár Józsefet végezték ki.
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 2.
Tranzit-projektek: könyv és DVD hamarosan
Már a nyomdában van, és a tervek szerint jövő hétre elkészül az Educaţia extraculiculară şi comunicare interculturală prin artă – Iskolán kívüli oktatás. Művészet és interkulturális kommunikáció című kétnyelvű kötet, a kolozsvári Tranzit Alapítvány új kiadványa, amely két, egymást kiegészítő programról nyújt ízelítőt az érdeklődőknek. A Tranzit Házban szerdán délután megtartott műhelytalálkozón Harbula Hajnalka kutató, az alapítvány munkatársa ismertette az EFES Kiadó gondozásában megjelenő könyv tartalmát, küldetését, valamint a programokkal kapcsolatos tudnivalókat.
Harbula Hajnalka kifejtette: a Tranzit Alapítvány idén nyáron tizedik alkalommal szervezte meg művészeti alkotótáborát, amelyben évente harminc gyerek (tíz magyar, tíz román és tíz cigány) vesz részt, a különböző foglalkozásokat pedig pedagógusok és művészek vezetik. Az iskolán kívüli oktatással kapcsolatban felmerülő kérdéskörök mélyrehatóbb tanulmányozása, valamint az animátorok szakmai fejlődése érdekében két évvel ezelőtt szerveztek először interkulturális animátori képzést, ebben az évben, augusztus 28-a és szeptember 1-je között pedig másodszor is, partnerségben a Nemzeti Kisebbségkutató Intézettel. Művészek, kulturális menedzserek, tanítók, tanárok, iskolai mediátorok stb. jelentkezését várták, akik a felnőttképző program befejezése után a táborban alkalmazhatták a tanultakat.
Mint kiderült, az Iskolán kívüli oktatás. Művészet és interkulturális kommunikáció kötet három részből áll: a felnőttképzés előadásainak szövegei (Simona Bernat, Sergiu Tamas, Fosztó László, Kozák Gyula stb. írásai) mellett a résztvevők (Anamaria Iobagel, Jobb Boróka, Molnár Anna stb.) bemutatkozóit, a programmal kapcsolatos véleményüket tartalmazza, a harmadik nagy fejezet pedig a gyerektábor tíz évét tárja az olvasók elé.
Az est folyamán az Art in TRANZIT című projektről (Dance in Tranzit, Urban space in Tranzit) Miklós Szilárd, az alapítvány másik munkatársa számolt be. Megtudtuk: nemsokára megjelenik az alapítvány 1997. és 2007. közötti tevékenységeit bemutató dvdis, amely – a www.tranzithouse.ro honlapon is szereplő – események (kiállítások, workshopok, találkozók stb.) részletes, információkkal, fényképekkel és videókkal kiegészített leírásait adja közre.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)
Már a nyomdában van, és a tervek szerint jövő hétre elkészül az Educaţia extraculiculară şi comunicare interculturală prin artă – Iskolán kívüli oktatás. Művészet és interkulturális kommunikáció című kétnyelvű kötet, a kolozsvári Tranzit Alapítvány új kiadványa, amely két, egymást kiegészítő programról nyújt ízelítőt az érdeklődőknek. A Tranzit Házban szerdán délután megtartott műhelytalálkozón Harbula Hajnalka kutató, az alapítvány munkatársa ismertette az EFES Kiadó gondozásában megjelenő könyv tartalmát, küldetését, valamint a programokkal kapcsolatos tudnivalókat.
Harbula Hajnalka kifejtette: a Tranzit Alapítvány idén nyáron tizedik alkalommal szervezte meg művészeti alkotótáborát, amelyben évente harminc gyerek (tíz magyar, tíz román és tíz cigány) vesz részt, a különböző foglalkozásokat pedig pedagógusok és művészek vezetik. Az iskolán kívüli oktatással kapcsolatban felmerülő kérdéskörök mélyrehatóbb tanulmányozása, valamint az animátorok szakmai fejlődése érdekében két évvel ezelőtt szerveztek először interkulturális animátori képzést, ebben az évben, augusztus 28-a és szeptember 1-je között pedig másodszor is, partnerségben a Nemzeti Kisebbségkutató Intézettel. Művészek, kulturális menedzserek, tanítók, tanárok, iskolai mediátorok stb. jelentkezését várták, akik a felnőttképző program befejezése után a táborban alkalmazhatták a tanultakat.
Mint kiderült, az Iskolán kívüli oktatás. Művészet és interkulturális kommunikáció kötet három részből áll: a felnőttképzés előadásainak szövegei (Simona Bernat, Sergiu Tamas, Fosztó László, Kozák Gyula stb. írásai) mellett a résztvevők (Anamaria Iobagel, Jobb Boróka, Molnár Anna stb.) bemutatkozóit, a programmal kapcsolatos véleményüket tartalmazza, a harmadik nagy fejezet pedig a gyerektábor tíz évét tárja az olvasók elé.
Az est folyamán az Art in TRANZIT című projektről (Dance in Tranzit, Urban space in Tranzit) Miklós Szilárd, az alapítvány másik munkatársa számolt be. Megtudtuk: nemsokára megjelenik az alapítvány 1997. és 2007. közötti tevékenységeit bemutató dvdis, amely – a www.tranzithouse.ro honlapon is szereplő – események (kiállítások, workshopok, találkozók stb.) részletes, információkkal, fényképekkel és videókkal kiegészített leírásait adja közre.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)
2012. november 2.
A magyar óvodák módszertani csomagokat kaptak
A gyermekek intézményes anyanyelvi nevelése az óvodában kezdődik – ennek szellemében a magyar Nemzetpolitikai Államtitkárság 2012-őt a Külhoni magyar óvodák évének nyilvánította.
A program célja a külhoni magyar nyelvű óvodai oktatás minőségének emelése, pedagógiai hiányterületek pótlása, magyar nyelvhasználati színtérhez kötése, a magyar tannyelvű óvoda és iskola közti átmenet segítése. Ennek keretében több olyan tevékenységre kerül sor, amely segíti az óvónőket, a szülőket és természetesen mindenekelőtt a kicsinyeket a tanulásban, tanításban egyaránt.
A program Erdély területén történő lebonyolításával a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét (RMPSZ) bízták meg, ennek első lépése a mintegy kétezer darab módszertani csomag szétosztása Erdély magyar óvodáiban.
Október 31-én, szerdán délután az RMPSZ könyvtárában az Arad megyei magyar óvodák küldöttei átvették a módszertani csomagokat, mely a következő DVD és CD lemezeket, könyveket, szakmai kiadványokat tartalmazza: Táncra lábam! – a Tímár-módszer alkalmazása az óvodákban – DVD, Gyökér adja fáját...Fábián Éva meséje – DVD, Népzenei szemelvények a Kárpát-medencéből DVD, Gonda Judit:Kerek-világ – játékos óvodai projektek című kiadványa, Fogd a kezét! Add tovább! – hagyományainkról és nyelvi örökségünkről óvónőknek, Hét aranyalma – módszertani gyűjtemény óvópedagógusoknak.
Arad megyében magyar nyelvű óvodai oktatás jelenleg 27 intézményben 40 csoporttal működik, 46 óvó néni felügyeletével.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)
A gyermekek intézményes anyanyelvi nevelése az óvodában kezdődik – ennek szellemében a magyar Nemzetpolitikai Államtitkárság 2012-őt a Külhoni magyar óvodák évének nyilvánította.
A program célja a külhoni magyar nyelvű óvodai oktatás minőségének emelése, pedagógiai hiányterületek pótlása, magyar nyelvhasználati színtérhez kötése, a magyar tannyelvű óvoda és iskola közti átmenet segítése. Ennek keretében több olyan tevékenységre kerül sor, amely segíti az óvónőket, a szülőket és természetesen mindenekelőtt a kicsinyeket a tanulásban, tanításban egyaránt.
A program Erdély területén történő lebonyolításával a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét (RMPSZ) bízták meg, ennek első lépése a mintegy kétezer darab módszertani csomag szétosztása Erdély magyar óvodáiban.
Október 31-én, szerdán délután az RMPSZ könyvtárában az Arad megyei magyar óvodák küldöttei átvették a módszertani csomagokat, mely a következő DVD és CD lemezeket, könyveket, szakmai kiadványokat tartalmazza: Táncra lábam! – a Tímár-módszer alkalmazása az óvodákban – DVD, Gyökér adja fáját...Fábián Éva meséje – DVD, Népzenei szemelvények a Kárpát-medencéből DVD, Gonda Judit:Kerek-világ – játékos óvodai projektek című kiadványa, Fogd a kezét! Add tovább! – hagyományainkról és nyelvi örökségünkről óvónőknek, Hét aranyalma – módszertani gyűjtemény óvópedagógusoknak.
Arad megyében magyar nyelvű óvodai oktatás jelenleg 27 intézményben 40 csoporttal működik, 46 óvó néni felügyeletével.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)
2012. november 2.
A megyei törvényszék elutasította Csegzi Sándor fellebbezését
Tegnap délben a megyei törvényszék elutasította Csegzi Sándor fellebbezését, aki a megyei választási iroda döntése ellen nyújtott be óvást. A megyei választási iroda azzal az indoklással utasította vissza a jelölést, hogy a független képviselő jelöltként való indulásához szükséges támogató aláírásokat tartalmazó ívek mind a négy példányát eredetiben kellett volna letenni, Csegzi Sándor pedig egy eredeti példányt, és három, közjegyző által hitelesített másolatot nyújtott be.
Az eredményhirdetés után Csegzi Sándor kijelentette: – Arra számítottam, hogy a közjegyző által hitelesített listát elfogadja a törvényszék, de nem ez történt, a törvényszék döntése nem ezt igazolja. A következő lépés, hogy 24 órán belül fellebbezhetek a Táblabíróságnál, amit meg is teszek. Véleményem szerint a törvény diszkriminatív, csökkenti a független jelöltek indulási esélyeit. Aki szembesült már ezzel, tudja, hogy mekkora munka az aláírásgyűjtés, de ha ráadásul négyszer kell kitölteni az ívet, az elbátortalanítja a független jelölteket. Egyébként a törvény más módon is hátrányosan különbözteti meg a független jelöltet, például azzal, hogy nem vehet részt a sorshúzáson, hanem mindig az utolsó helyre kerül a szavazócédulán.
Hasonló eset történt 2008-ban. Két független jelölt indulását ugyanilyen indoklással utasították vissza, de mind a ketten pert nyertek. Ennek kapcsán a helyhatósági választásokon nem kellett már csak egy eredeti példány és három hitelesített változat. A parlamenti választásokról szóló törvény változatlan maradt.
Ugyancsak tegnap délután hozott döntést a törvényszék Bereczki Ferenc ügyében, aki az Erdélyi Magyar Néppárt színeiben kívánt indulni a decemberi parlamenti választásokon, és akinek a jelöltségét azért utasította vissza a választási iroda, mert a listák benyújtása pillanatában nem rendelkezett állandó romániai lakhellyel.
A megyei törvényszék elutasította Bereczki Ferenc fellebbezését.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
Tegnap délben a megyei törvényszék elutasította Csegzi Sándor fellebbezését, aki a megyei választási iroda döntése ellen nyújtott be óvást. A megyei választási iroda azzal az indoklással utasította vissza a jelölést, hogy a független képviselő jelöltként való indulásához szükséges támogató aláírásokat tartalmazó ívek mind a négy példányát eredetiben kellett volna letenni, Csegzi Sándor pedig egy eredeti példányt, és három, közjegyző által hitelesített másolatot nyújtott be.
Az eredményhirdetés után Csegzi Sándor kijelentette: – Arra számítottam, hogy a közjegyző által hitelesített listát elfogadja a törvényszék, de nem ez történt, a törvényszék döntése nem ezt igazolja. A következő lépés, hogy 24 órán belül fellebbezhetek a Táblabíróságnál, amit meg is teszek. Véleményem szerint a törvény diszkriminatív, csökkenti a független jelöltek indulási esélyeit. Aki szembesült már ezzel, tudja, hogy mekkora munka az aláírásgyűjtés, de ha ráadásul négyszer kell kitölteni az ívet, az elbátortalanítja a független jelölteket. Egyébként a törvény más módon is hátrányosan különbözteti meg a független jelöltet, például azzal, hogy nem vehet részt a sorshúzáson, hanem mindig az utolsó helyre kerül a szavazócédulán.
Hasonló eset történt 2008-ban. Két független jelölt indulását ugyanilyen indoklással utasították vissza, de mind a ketten pert nyertek. Ennek kapcsán a helyhatósági választásokon nem kellett már csak egy eredeti példány és három hitelesített változat. A parlamenti választásokról szóló törvény változatlan maradt.
Ugyancsak tegnap délután hozott döntést a törvényszék Bereczki Ferenc ügyében, aki az Erdélyi Magyar Néppárt színeiben kívánt indulni a decemberi parlamenti választásokon, és akinek a jelöltségét azért utasította vissza a választási iroda, mert a listák benyújtása pillanatában nem rendelkezett állandó romániai lakhellyel.
A megyei törvényszék elutasította Bereczki Ferenc fellebbezését.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2012. november 2.
Digitális palackposta az udvarhelyi könyvtárnál
Felavatták Udvarhely első dead dropját: a városi könyvtár falába beépített adathordozó digitális „palackpostaként” működik, a rá feltöltött tartalomhoz bárki hozzáférhet és bárki bővítheti.
Az ún. dead drop ötlete 2010-ben született az Amerikai Egyesült Államokban, amikor a berlini Aram Bartholl New Yorkban falba préselt egy USB pendrive-ot. Az adathordozón csupán egy használati útmutató volt. A falba zárt dead dropok lényegében offline fájlmegosztókként használhatók, bárki bármit felmásolhat rájuk, de a pendrive teljes tartalmát le is lehet tölteni.
A kezdeményezés székelyudvarhelyi meghonosítója Szabó Károly könyvtárigazgató, aki a városi könyvtár bejárata melletti falba préselt bele egy adathordozót. A digitális palackpostáról jelenleg két digitális könyv, Márai Sándor Füveskönyve és Bányai János Székelyföldi útmutatója, illetve a használati utasítás tölthető le. A dead dropot egy adatkábel segítségével lehet használni, ha történetesen ilyen nincs kéznél, akkor a könyvtárból lehet egyet kölcsönkérni.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro
Felavatták Udvarhely első dead dropját: a városi könyvtár falába beépített adathordozó digitális „palackpostaként” működik, a rá feltöltött tartalomhoz bárki hozzáférhet és bárki bővítheti.
Az ún. dead drop ötlete 2010-ben született az Amerikai Egyesült Államokban, amikor a berlini Aram Bartholl New Yorkban falba préselt egy USB pendrive-ot. Az adathordozón csupán egy használati útmutató volt. A falba zárt dead dropok lényegében offline fájlmegosztókként használhatók, bárki bármit felmásolhat rájuk, de a pendrive teljes tartalmát le is lehet tölteni.
A kezdeményezés székelyudvarhelyi meghonosítója Szabó Károly könyvtárigazgató, aki a városi könyvtár bejárata melletti falba préselt bele egy adathordozót. A digitális palackpostáról jelenleg két digitális könyv, Márai Sándor Füveskönyve és Bányai János Székelyföldi útmutatója, illetve a használati utasítás tölthető le. A dead dropot egy adatkábel segítségével lehet használni, ha történetesen ilyen nincs kéznél, akkor a könyvtárból lehet egyet kölcsönkérni.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro
2012. november 2.
Kikerülni az ördögi körből – beszélgetés dr. Szilágyi Tiborral, a MOGYE új rektorhelyettesével
Szilágyi Tibor szerint nem lehet a magyar tagozatot úgy képviselni, hogy az folyamatos ellenségeskedést szüljön. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem új rektorhelyettese a Krónikának adott interjúban elmondta, feltétlenül együtt szeretne dolgozni román kollégáival, de soha nem az érzelmi hadakozást kívánja előtérbe helyezni, hanem a tényeken alapuló, konstruktív vita híve. "Úgy érvényesülhetünk, ha javaslatainkkal olyan előnyöket is képesek leszünk felmutatni, amelyek nem csak kizárólag a mi javunkat szolgálják. Be kell látnunk, hogy bizonyos elmozdulás csak történt, a román fél is alábbhagyott az erőből való hadakozással vagy az érzelmi alapon hozott döntések meghozatalával." – véli a professzor.
– Mi késztette arra, hogy mindössze 45 évesen elvállalja a rektorhelyettesi tisztséget, főként egy olyan időszakban, amikor az egyetemre az 1990-es, rendkívül feszült hangulat jellemző?
– Meg kell vallanom, hogy nem túl szívesen, sőt valamelyest kényszerből mondtam igent, miután szószólónk, Szabó Béla professzor kollégám kijelentette, nem akar a kerékkötője lenni a megegyezésnek, inkább visszalép. Addig is képben voltam, hisz lényegében mi ketten voltunk azok, akik legmélyebben beleástuk magunkat a magyar tagozat ügyének a rendezésébe. Együtt vettünk részt a minisztériumi meg a helyi tárgyalásokon, és együtt fogunk dolgozni a továbbiakban is.
– Ez azt jelenti, hogy a magyar tagozat kétfejű lesz, és ön rektorhelyettesként, Szabó Béla pedig tagozatvezetőként együtt dönt az oktatási kérdésekről?
– Ebben nincs semmi kivetnivaló, hisz úgy, ahogy egy országot elvezethet az államfő meg a kormányfő, a magyar tagozatot is lehet így irányítani. Másrészt én rektorhelyettesként nem vehetek részt a döntéshozó fórumban, Szabó Béla viszont ott lesz a szenátusban és képviselni fogja az ügyünket.
– Azt viszont láttuk, tapasztaltuk, hogy az államfő és a kormányfő jónak indult viszonya az idő elteltével el tud mérgesedni. Ezzel számolnak?
– Remélem, hogy a mi esetünkben nem így lesz. Egyelőre nagyon jól együttműködünk, és bízom abban, hogy ez a továbbiakban sem lesz másként.
– Nem jelent bizonyos hátrányt a magyar kollégák előtt az a tény, hogy ön lényegében tartalékmegoldásként került a prorektori székbe?
– Nem hinném, hogy a kollégák úgy tekintenek rám, mint egy tartalékra. Az eddigi választásokon is szinte ugyanannyi szavazatot kaptam, mint Szabó Béla, sőt a tavaszi voksolás alkalmával a kari tanács esetén az eredmény egyenlő volt. Az Orvostudományi Értesítő felelős szerkesztőjeként állandó kommunikációs viszonyban voltam a kollégákkal. Gyakorlatilag szinte mindenki ismer, és tisztában van a szervezői tevékenységemmel.
– Azonban bármikor megvádolhatják azzal, hogy ön az, akit az eddig magyarellenes magatartást mutató román fél elfogadott.
– Ilyen alapon senkinek sem kellene elvállalnia a tisztséget? Remélem, hogy úgy alakul az egyetem helyzete, hogy az efféle vádak távlatilag értelmetlenné váljanak.
– Persze, ha az érem másik oldalát nézzük, akkor akár azt is észrevehetjük, hogy ebből a pozícióból több mindent el lehetne érni a román félnél.
– Ez így van. Éppen ezért úgy gondolom, hogy az intézmény normális működéséhez a vezetőségben bizonyos koherenciának, együttműködésnek kell lennie. Nem lehet a magyar tagozatot úgy képviselni – még a hétköznapi döntések szintjén sem –, hogy az folyamatos ellenségeskedést szüljön. Ami meg a közös dolgainkat illeti, azokban föltétlenül együtt szeretnék dolgozni a román kollégákkal. Soha nem az érzelmi hadakozást szoktam előtérbe helyezni, hanem a tényeken alapuló, konstruktív vitának vagyok a híve.
– Gondolja, hogy a MOGYE-n lehet józan érvek felsorakoztatásával is vitázni? Egy olyan helyen ahol az elmúlt hónapokban sem az oktatási törvény betűjének, sem annak szellemének a felemlegetése nem sokat vetett a latba. Eddig azt láttuk, hogy ezen az egyetemen az érvényesítette az igazát, aki kétharmados többséggel rendelkezett. Mitől lenne ez ezentúl másként?
– Tisztában vagyok azzal, hogy rendkívül nehéz helyzetben vagyok, ezért is említettem, hogy a rám ruházott tisztség nem tölt el feltétlen örömmel. A kétharmad–egyharmad aránnyal egyelőre nincs mit kezdenünk; ide jutottunk, mert ennyien vagyunk. De még mindig azt mondom, hogy ha érvekre támaszkodva vitázunk, lehet esélyünk. Úgy érvényesülhetünk, ha javaslatainkkal olyan előnyöket is képesek leszünk felmutatni, amelyek nem csak kizárólag a mi javunkat szolgálják. Be kell látnunk, hogy bizonyos elmozdulás csak történt, a román fél is alábbhagyott az erőből való hadakozással vagy az érzelmi alapon hozott döntések meghozatalával.
– A szenátusban mennyire számíthatnak a teljes egyharmadra? Hisz köztudott, az év elején néhány behódoló, magát ilyenkor magyarnak valló tanerőt a román kollégák választottak a testületbe.
– Mindenekelőtt két, a köztudatban keringő pontatlanságot szeretnék tisztázni. Egyrészt a nemrég megejtett választásokon mi jelöltük és mi szavaztuk meg a képviselőinket, ami a szeptemberi megegyezés előtt nem így volt. Másrészt nem csupán a fennmaradt három helyet kaptuk meg, hanem mind a kilencet. Ezek látszólag akár elhanyagolható részleteknek is tűnhetnek, ám mégis rendkívül fontosak. A kialakult konfliktus óta először dönthettünk mi magunk a saját dolgainkról.
– Ez az egyharmad–kétharmad, amiből a román fél nem enged, hol szerepel írásban?
– Sehol. Ezt az oktatói arány adja. Ezért lenne előnyösebb, ha a diákok arányát vennénk figyelembe, amelyik negyven százalék körül van jelenleg.
– Miként lehet kikerülni ebből az ördögi körből? Hiszen éppen azért ilyen az arány, mert nincs elég magyar oktató, és azért nincs elég magyar oktató, mert ilyen az arány.
– Ez sajnos így van, és ebből a körből csakis az új magyar oktatók felvételével tudnánk kitörni. Ez a hétpontos egyezség egyik legfontosabb része, úgy is fogalmazhatnék, hogy mérföldköve. Fontos, hogy ennek nemcsak most, egy egyszeri vizsga esetén kell érvényesülni. Az elkövetkező években is beleszólásunk kell majd legyen az állások meghirdetésébe. Ettől függ részben a főtanszékek létrehozása is.
– A közeljövőre beígért alkalmazások esetében létezik egy bizonyos, előre leszögezett létszám?
– Nincs. Ennek szabályozása majd az én feladatom és gondom lesz, mert az egyezség alapján a magyar rektorhelyettesnek beleszólása van az állások meghirdetésébe. Jelenleg folyamatban van egy felmérés, amelyből meg szeretnénk tudni, milyen állásokra, milyen eséllyel rendelkező jelentkezőkre számíthatunk. Az lenne az ideális, ha meghirdethetnénk az összes olyan állást, amelyre potenciális jelentkezők vannak.
– Daniel Funeriu volt oktatási miniszter az év elején még azt javasolta, hogy az egyetemi charta 55. szakaszába foglalják bele azt, hogy a kisebbségi nyelven való oktatásba lehetséges társult oktatók foglalkoztatása nem történt meg, holott számos magyarországi professzor felajánlotta segítségét.
– Attól függetlenül, hogy nem került be a chartába, bízom abban, hogy megvalósulhat. Derűlátásra ad okot, hogy a magyarországi egyetemekkel való partnerséget a román vezetők sem ellenzik. Ahhoz, hogy alkalmazzunk egy magyarországi oktatót, nincs szükség chartamódosításra; ehhez a törvényes kereteket kell megtalálnunk. Az, hogy külföldről hívjunk meg valamelyik klinikai szakra valakit, nemcsak az egyetemen múlik, hanem az egészségügyi rendszeren is. Gondolok az orvosi kamara álláspontjára, a kórházak álláskínálatára, a román nyelvtudás szükségességére meg sok minden egyébre, ami gyakorlatilag megnehezítheti azt a folyamatot, ami elméletben a lehető legegyszerűbbnek tűnik. Számítunk az anyaországi segítségre, de hosszú távon a saját oktatói gárda kinevelése a fő cél.
– Elődje, Nagy Örs professzor többször is arra hívta fel a figyelmet, hogy a meghirdetett állásokra sem jelentkeznek a fiatalok, vagy legjobb esetben eljönnek, de mindössze ugródeszkának használják az egyetemet.
– Ez a gyatra javadalmazásnak és kevéssé vonzó munkakörülményeknek betudható jelenség – amely egyébként mindkét tagozatot érinti – sajnos továbbra is fennáll. Csak remélni tudom, hogy amennyiben a MOGYE-n javul a közhangulat, illetve, ha életképes kapcsolatokat alakítunk ki a külföldi egyetemekkel, nagyobb mozgáslehetőség nyílik a fiatal oktatók számára, a motiváció is nőni fog. Mindezt én aktívan szeretném segíteni. Jelen pillanatban ezt tartom a legsürgősebb és legfontosabb feladatomnak.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
Szilágyi Tibor szerint nem lehet a magyar tagozatot úgy képviselni, hogy az folyamatos ellenségeskedést szüljön. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem új rektorhelyettese a Krónikának adott interjúban elmondta, feltétlenül együtt szeretne dolgozni román kollégáival, de soha nem az érzelmi hadakozást kívánja előtérbe helyezni, hanem a tényeken alapuló, konstruktív vita híve. "Úgy érvényesülhetünk, ha javaslatainkkal olyan előnyöket is képesek leszünk felmutatni, amelyek nem csak kizárólag a mi javunkat szolgálják. Be kell látnunk, hogy bizonyos elmozdulás csak történt, a román fél is alábbhagyott az erőből való hadakozással vagy az érzelmi alapon hozott döntések meghozatalával." – véli a professzor.
– Mi késztette arra, hogy mindössze 45 évesen elvállalja a rektorhelyettesi tisztséget, főként egy olyan időszakban, amikor az egyetemre az 1990-es, rendkívül feszült hangulat jellemző?
– Meg kell vallanom, hogy nem túl szívesen, sőt valamelyest kényszerből mondtam igent, miután szószólónk, Szabó Béla professzor kollégám kijelentette, nem akar a kerékkötője lenni a megegyezésnek, inkább visszalép. Addig is képben voltam, hisz lényegében mi ketten voltunk azok, akik legmélyebben beleástuk magunkat a magyar tagozat ügyének a rendezésébe. Együtt vettünk részt a minisztériumi meg a helyi tárgyalásokon, és együtt fogunk dolgozni a továbbiakban is.
– Ez azt jelenti, hogy a magyar tagozat kétfejű lesz, és ön rektorhelyettesként, Szabó Béla pedig tagozatvezetőként együtt dönt az oktatási kérdésekről?
– Ebben nincs semmi kivetnivaló, hisz úgy, ahogy egy országot elvezethet az államfő meg a kormányfő, a magyar tagozatot is lehet így irányítani. Másrészt én rektorhelyettesként nem vehetek részt a döntéshozó fórumban, Szabó Béla viszont ott lesz a szenátusban és képviselni fogja az ügyünket.
– Azt viszont láttuk, tapasztaltuk, hogy az államfő és a kormányfő jónak indult viszonya az idő elteltével el tud mérgesedni. Ezzel számolnak?
– Remélem, hogy a mi esetünkben nem így lesz. Egyelőre nagyon jól együttműködünk, és bízom abban, hogy ez a továbbiakban sem lesz másként.
– Nem jelent bizonyos hátrányt a magyar kollégák előtt az a tény, hogy ön lényegében tartalékmegoldásként került a prorektori székbe?
– Nem hinném, hogy a kollégák úgy tekintenek rám, mint egy tartalékra. Az eddigi választásokon is szinte ugyanannyi szavazatot kaptam, mint Szabó Béla, sőt a tavaszi voksolás alkalmával a kari tanács esetén az eredmény egyenlő volt. Az Orvostudományi Értesítő felelős szerkesztőjeként állandó kommunikációs viszonyban voltam a kollégákkal. Gyakorlatilag szinte mindenki ismer, és tisztában van a szervezői tevékenységemmel.
– Azonban bármikor megvádolhatják azzal, hogy ön az, akit az eddig magyarellenes magatartást mutató román fél elfogadott.
– Ilyen alapon senkinek sem kellene elvállalnia a tisztséget? Remélem, hogy úgy alakul az egyetem helyzete, hogy az efféle vádak távlatilag értelmetlenné váljanak.
– Persze, ha az érem másik oldalát nézzük, akkor akár azt is észrevehetjük, hogy ebből a pozícióból több mindent el lehetne érni a román félnél.
– Ez így van. Éppen ezért úgy gondolom, hogy az intézmény normális működéséhez a vezetőségben bizonyos koherenciának, együttműködésnek kell lennie. Nem lehet a magyar tagozatot úgy képviselni – még a hétköznapi döntések szintjén sem –, hogy az folyamatos ellenségeskedést szüljön. Ami meg a közös dolgainkat illeti, azokban föltétlenül együtt szeretnék dolgozni a román kollégákkal. Soha nem az érzelmi hadakozást szoktam előtérbe helyezni, hanem a tényeken alapuló, konstruktív vitának vagyok a híve.
– Gondolja, hogy a MOGYE-n lehet józan érvek felsorakoztatásával is vitázni? Egy olyan helyen ahol az elmúlt hónapokban sem az oktatási törvény betűjének, sem annak szellemének a felemlegetése nem sokat vetett a latba. Eddig azt láttuk, hogy ezen az egyetemen az érvényesítette az igazát, aki kétharmados többséggel rendelkezett. Mitől lenne ez ezentúl másként?
– Tisztában vagyok azzal, hogy rendkívül nehéz helyzetben vagyok, ezért is említettem, hogy a rám ruházott tisztség nem tölt el feltétlen örömmel. A kétharmad–egyharmad aránnyal egyelőre nincs mit kezdenünk; ide jutottunk, mert ennyien vagyunk. De még mindig azt mondom, hogy ha érvekre támaszkodva vitázunk, lehet esélyünk. Úgy érvényesülhetünk, ha javaslatainkkal olyan előnyöket is képesek leszünk felmutatni, amelyek nem csak kizárólag a mi javunkat szolgálják. Be kell látnunk, hogy bizonyos elmozdulás csak történt, a román fél is alábbhagyott az erőből való hadakozással vagy az érzelmi alapon hozott döntések meghozatalával.
– A szenátusban mennyire számíthatnak a teljes egyharmadra? Hisz köztudott, az év elején néhány behódoló, magát ilyenkor magyarnak valló tanerőt a román kollégák választottak a testületbe.
– Mindenekelőtt két, a köztudatban keringő pontatlanságot szeretnék tisztázni. Egyrészt a nemrég megejtett választásokon mi jelöltük és mi szavaztuk meg a képviselőinket, ami a szeptemberi megegyezés előtt nem így volt. Másrészt nem csupán a fennmaradt három helyet kaptuk meg, hanem mind a kilencet. Ezek látszólag akár elhanyagolható részleteknek is tűnhetnek, ám mégis rendkívül fontosak. A kialakult konfliktus óta először dönthettünk mi magunk a saját dolgainkról.
– Ez az egyharmad–kétharmad, amiből a román fél nem enged, hol szerepel írásban?
– Sehol. Ezt az oktatói arány adja. Ezért lenne előnyösebb, ha a diákok arányát vennénk figyelembe, amelyik negyven százalék körül van jelenleg.
– Miként lehet kikerülni ebből az ördögi körből? Hiszen éppen azért ilyen az arány, mert nincs elég magyar oktató, és azért nincs elég magyar oktató, mert ilyen az arány.
– Ez sajnos így van, és ebből a körből csakis az új magyar oktatók felvételével tudnánk kitörni. Ez a hétpontos egyezség egyik legfontosabb része, úgy is fogalmazhatnék, hogy mérföldköve. Fontos, hogy ennek nemcsak most, egy egyszeri vizsga esetén kell érvényesülni. Az elkövetkező években is beleszólásunk kell majd legyen az állások meghirdetésébe. Ettől függ részben a főtanszékek létrehozása is.
– A közeljövőre beígért alkalmazások esetében létezik egy bizonyos, előre leszögezett létszám?
– Nincs. Ennek szabályozása majd az én feladatom és gondom lesz, mert az egyezség alapján a magyar rektorhelyettesnek beleszólása van az állások meghirdetésébe. Jelenleg folyamatban van egy felmérés, amelyből meg szeretnénk tudni, milyen állásokra, milyen eséllyel rendelkező jelentkezőkre számíthatunk. Az lenne az ideális, ha meghirdethetnénk az összes olyan állást, amelyre potenciális jelentkezők vannak.
– Daniel Funeriu volt oktatási miniszter az év elején még azt javasolta, hogy az egyetemi charta 55. szakaszába foglalják bele azt, hogy a kisebbségi nyelven való oktatásba lehetséges társult oktatók foglalkoztatása nem történt meg, holott számos magyarországi professzor felajánlotta segítségét.
– Attól függetlenül, hogy nem került be a chartába, bízom abban, hogy megvalósulhat. Derűlátásra ad okot, hogy a magyarországi egyetemekkel való partnerséget a román vezetők sem ellenzik. Ahhoz, hogy alkalmazzunk egy magyarországi oktatót, nincs szükség chartamódosításra; ehhez a törvényes kereteket kell megtalálnunk. Az, hogy külföldről hívjunk meg valamelyik klinikai szakra valakit, nemcsak az egyetemen múlik, hanem az egészségügyi rendszeren is. Gondolok az orvosi kamara álláspontjára, a kórházak álláskínálatára, a román nyelvtudás szükségességére meg sok minden egyébre, ami gyakorlatilag megnehezítheti azt a folyamatot, ami elméletben a lehető legegyszerűbbnek tűnik. Számítunk az anyaországi segítségre, de hosszú távon a saját oktatói gárda kinevelése a fő cél.
– Elődje, Nagy Örs professzor többször is arra hívta fel a figyelmet, hogy a meghirdetett állásokra sem jelentkeznek a fiatalok, vagy legjobb esetben eljönnek, de mindössze ugródeszkának használják az egyetemet.
– Ez a gyatra javadalmazásnak és kevéssé vonzó munkakörülményeknek betudható jelenség – amely egyébként mindkét tagozatot érinti – sajnos továbbra is fennáll. Csak remélni tudom, hogy amennyiben a MOGYE-n javul a közhangulat, illetve, ha életképes kapcsolatokat alakítunk ki a külföldi egyetemekkel, nagyobb mozgáslehetőség nyílik a fiatal oktatók számára, a motiváció is nőni fog. Mindezt én aktívan szeretném segíteni. Jelen pillanatban ezt tartom a legsürgősebb és legfontosabb feladatomnak.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 2.
MOGYE: eltávolodtunk a holtponttól?
Szerkesztőségünkhöz elküldött írásában Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd úgy véli: kérdéses, hogy a MOGYE román többségű szenátusa hajlandó lesz betartani a tanügyi törvény előírásait.
A sokat reklámozott holtpontról való elmozdulás valójában azt jelenti, hogy továbbra is fennmaradt a MOGYE szenátusában a kétharmados román többség. Joggal kérdezhetjük, hol van az a paritás, amelyért a magyar diákok és tanerők 1990 tavaszán hetekig sztrájkoltak? Továbbra sem számít, hogy a képviseleti demokrácia alapelvei szerint a „multikulturális” egyetem szenátusában érvényesíteni kellene a már hivatkozott paritás elvét vagy legalább az etnikai arányosságét.
A magyar orvos- és gyógyszerészképzés sorsa kizárólag a nem éppen magyarbarát, kétharmados román többségtől függ. Igencsak kérdéses, hogy valaha is hajlandóak lesznek betartatni a 2011/1-es számú tanügyi törvény 135. szakaszának rendelkezéseit. Ezek előírják, hogy a multikulturális egyetemeken kötelező módon létre kell hozni a nemzeti kisebbség nyelvén az önálló főtanszékekbe szervezett tagozatokat, oktatási vonalakat.
Szilágyi Tibor frissen megválasztott prorektor azt közölte a magyar tanerőkkel, hogy a magyar tagozatot érintő változások a charta 2, 39/3, 121/3 paragrafusaiban szerepelnek. A 2. pontban nem találtam semmilyen különbséget, a 39/3. bekezdés valóban új, azt rögzíti, hogy a magyar nyelvű oktatást magyar oktatási vonalban kell megszervezni, a tanügyi törvény minőséget garantáló 138. szakasza 2. és 3. bekezdéseinek rendelkezései szerint. Ez a megkötés pedig azt jelenti, hogy az évtizedek óta fojtogatott, magyar nyelvű oktatás máról holnapra megfelelő számú képzett tanerőt kellene előrántson a kalapból.
Szó sincs arról, hogy elfogadnák a magyarországi orvosi és gyógyszerészeti egyetemek javaslatát, amelyek felajánlották, hogy szükség szerint biztosítják a hiányzó tanerőket, hogy a magyar oktatás saját lábán állva fejlődhessen. Köztudott, 1946-ban is ezt a megoldást alkalmazták a kizárólag magyar nyelvű MOGYE jogelődjének létrehozásakor, és ez a rendszer a Sapientián is működik. Ennek a rég bevált megoldásnak elősegítése érdekében azt javasolta Daniel Funeriu volt tanügyminiszter, hogy a charta 55. szakaszába foglalják bele, hogy a kisebbségi nyelven való oktatásban lehetséges társult oktatók foglalkoztatása. Erről, valamint a magyar főtanszékek létrehozásáról a charta mélyen hallgat, ráadásul a 38. szakasz második bekezdése továbbra is érvényben maradt. Ez pedig előírja, hogy a tanszékeket, amelyekbe az oktatási vonalak tömörülnek, a legmagasabb rangú tanerő vezeti, aki gyakorlatilag mindig román – szóval így néz ki a magyar oktatási „önállóság”. Ennek a lényeges szakasznak a módosítása messze elmarad attól, amit Daniel Funeriu akkori tanügyminiszter 2011. december 6-i átirata előírt.
A miniszter szerint e szakaszba azt kellene belefoglalni, hogy az egyetemi autonómia alapján a MOGYE meghatározza az önálló magyar főtanszékekbe való szerveződést, a 2011/1-es tanügyi törvény 135. szakasza rendelkezéseinek tiszteletben tartásával. A miniszteri átirat ismeretében joggal kérdezzük, az idézett módosítás mennyiben jelent valós előrelépést, hol van a politikai képviselet által emlegetett „ellenzékből létrehozott magyar tagozat”?
A 121. szakasz harmadik bekezdése annyiban jelent előrelepést, hogy az első mondatot, amelyik szerint a vezetési struktúrák megválasztása azoknak a kollektíváknak a feladata, amelyekre a választások vonatkoznak, megtoldották azzal, miszerint minden elektor a saját oktatási vonalára szavazhat. Szerintem az idézett régi szabályozást is így kell értelmezni, ráadásul mindmáig ez a gyakorlat érvényesült a MOGYE-választásokon. Ez lenne tehát az oly sokat dicsért előrelépés?
Ami a szenátusi választásokat illeti, felidézem, hogy tavaly ősztől kezdve a magyar oktatók nagy része megtagadta a választásokon való részvételt, tiltakozván az újonnan elfogadott charta ellen. Mit sem törődve a magyar oktatók álláspontjával, a kétharmados szenátusi román többség 2012. február 8-án beválasztott hat janicsárt azok közül, akik vállakoztak a „sztrájktörésre”. Egyúttal felajánlotta a tiltakozóknak, hogy a fennmaradó 13 helyre válasszanak magyar oktatókat.
Ezek után a nagy sikerként beharangozott szeptember 21-i paktum első pontja „megengedi”, hogy a magyar oktatók 13 személyt beválasszanak a szenátusba. Ez azt jelenti, hogy a MOGYE törvénytelenül, érvényes charta nélkül megválasztott szenátusában bennmaradtak a sztrájktörő magyarok, illetve továbbra is megmarad a szenátusban a kétharmados román többség, amelyik a jövőben is bármilyen törvénytelen, magyarellenes döntést meghozhat. A Szabó Béla professzor által a tavalyi választásokig betöltött prodékáni tisztségbe a magyar tanári kar megkérdezése-szavazata nélkül, a román kétharmad által kiválasztott Gábos-Grecu professzor a helyén maradt mint a magyar oktatási vonal képviselője?!
A paktumba nem írták bele, de a magyar oktatók beleegyeztek abba, hogy a román többség vétójogot gyakoroljon Szabó Béla professzor prorektorrá választásával szemben. Helyette a románok támogatását élvező Szilágyi Tibor professzor lett a prorektor, aki nyilatkozataiban igencsak melegen üdvözölte a charta 2012. szeptember 28-i módosításait.
Ha elemezzük a 2011. december 7-én elfogadott charta mostani módosításait és közzétételének szokatlan módját, igen érdekes észrevételeket tehetünk, mivel a dokumentumot felülvizsgáló bizottság már szeptember 17-én megfogalmazta az elvégzendő módosításokat. Ha ez igaz, akkor a chartamódosítás nem tekinthető olyan engedménynek, amelyet szeptember 21-én tett a magyarok felé a román kétharmad, mivel a procedúrát már 17-én elindították. Az is előfordulhat, hogy az állítólagos előzetes lépéseket azért tették közzé a honlapon, nehogy úgy tűnjön, a román fél bármiben is engedett a magyar tanerők követeléseinek.
Egyébként legnagyobb meglepetésemre a tanügyminisztérium 2012. június 20-i, 10089. számú átirata – amely jóváhagyta a MOGYE chartáját – azzal indokolja a jóváhagyást, hogy már júniusban létrehozták a magyar oktatási vonalat! Jogos a kérdés: ha a magyar oktatás fejlesztéséről van szó, kinek lehet hinni? Csak halkan jegyzem meg, hogy átiratában a volt tanügyminiszter hasztalan követelte a charta 36., 46., 55., 62. és 70. szakaszainak a 2001/1-es törvény 135. szakasza szerinti módosítását – ezeknek a magyar oktatás fejlesztését szolgáló rendelkezéseknek a chartába foglalásáról továbbra sem akar hallani a szenátus román többsége.
A változtatás harmatgyengeségét az is igazolja, hogy a gyakorlatok továbbra is csak román és angol nyelven folynak, és az államvizsga-dolgozatokat sem lehet magyar nyelven megvédeni. Marosvásárhelyen nemcsak a kombinát miatt nem tisztul a légkör!
Kincses Előd
A szerző marosvásárhelyi ügyvéd
Krónika (Kolozsvár)
Szerkesztőségünkhöz elküldött írásában Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd úgy véli: kérdéses, hogy a MOGYE román többségű szenátusa hajlandó lesz betartani a tanügyi törvény előírásait.
A sokat reklámozott holtpontról való elmozdulás valójában azt jelenti, hogy továbbra is fennmaradt a MOGYE szenátusában a kétharmados román többség. Joggal kérdezhetjük, hol van az a paritás, amelyért a magyar diákok és tanerők 1990 tavaszán hetekig sztrájkoltak? Továbbra sem számít, hogy a képviseleti demokrácia alapelvei szerint a „multikulturális” egyetem szenátusában érvényesíteni kellene a már hivatkozott paritás elvét vagy legalább az etnikai arányosságét.
A magyar orvos- és gyógyszerészképzés sorsa kizárólag a nem éppen magyarbarát, kétharmados román többségtől függ. Igencsak kérdéses, hogy valaha is hajlandóak lesznek betartatni a 2011/1-es számú tanügyi törvény 135. szakaszának rendelkezéseit. Ezek előírják, hogy a multikulturális egyetemeken kötelező módon létre kell hozni a nemzeti kisebbség nyelvén az önálló főtanszékekbe szervezett tagozatokat, oktatási vonalakat.
Szilágyi Tibor frissen megválasztott prorektor azt közölte a magyar tanerőkkel, hogy a magyar tagozatot érintő változások a charta 2, 39/3, 121/3 paragrafusaiban szerepelnek. A 2. pontban nem találtam semmilyen különbséget, a 39/3. bekezdés valóban új, azt rögzíti, hogy a magyar nyelvű oktatást magyar oktatási vonalban kell megszervezni, a tanügyi törvény minőséget garantáló 138. szakasza 2. és 3. bekezdéseinek rendelkezései szerint. Ez a megkötés pedig azt jelenti, hogy az évtizedek óta fojtogatott, magyar nyelvű oktatás máról holnapra megfelelő számú képzett tanerőt kellene előrántson a kalapból.
Szó sincs arról, hogy elfogadnák a magyarországi orvosi és gyógyszerészeti egyetemek javaslatát, amelyek felajánlották, hogy szükség szerint biztosítják a hiányzó tanerőket, hogy a magyar oktatás saját lábán állva fejlődhessen. Köztudott, 1946-ban is ezt a megoldást alkalmazták a kizárólag magyar nyelvű MOGYE jogelődjének létrehozásakor, és ez a rendszer a Sapientián is működik. Ennek a rég bevált megoldásnak elősegítése érdekében azt javasolta Daniel Funeriu volt tanügyminiszter, hogy a charta 55. szakaszába foglalják bele, hogy a kisebbségi nyelven való oktatásban lehetséges társult oktatók foglalkoztatása. Erről, valamint a magyar főtanszékek létrehozásáról a charta mélyen hallgat, ráadásul a 38. szakasz második bekezdése továbbra is érvényben maradt. Ez pedig előírja, hogy a tanszékeket, amelyekbe az oktatási vonalak tömörülnek, a legmagasabb rangú tanerő vezeti, aki gyakorlatilag mindig román – szóval így néz ki a magyar oktatási „önállóság”. Ennek a lényeges szakasznak a módosítása messze elmarad attól, amit Daniel Funeriu akkori tanügyminiszter 2011. december 6-i átirata előírt.
A miniszter szerint e szakaszba azt kellene belefoglalni, hogy az egyetemi autonómia alapján a MOGYE meghatározza az önálló magyar főtanszékekbe való szerveződést, a 2011/1-es tanügyi törvény 135. szakasza rendelkezéseinek tiszteletben tartásával. A miniszteri átirat ismeretében joggal kérdezzük, az idézett módosítás mennyiben jelent valós előrelépést, hol van a politikai képviselet által emlegetett „ellenzékből létrehozott magyar tagozat”?
A 121. szakasz harmadik bekezdése annyiban jelent előrelepést, hogy az első mondatot, amelyik szerint a vezetési struktúrák megválasztása azoknak a kollektíváknak a feladata, amelyekre a választások vonatkoznak, megtoldották azzal, miszerint minden elektor a saját oktatási vonalára szavazhat. Szerintem az idézett régi szabályozást is így kell értelmezni, ráadásul mindmáig ez a gyakorlat érvényesült a MOGYE-választásokon. Ez lenne tehát az oly sokat dicsért előrelépés?
Ami a szenátusi választásokat illeti, felidézem, hogy tavaly ősztől kezdve a magyar oktatók nagy része megtagadta a választásokon való részvételt, tiltakozván az újonnan elfogadott charta ellen. Mit sem törődve a magyar oktatók álláspontjával, a kétharmados szenátusi román többség 2012. február 8-án beválasztott hat janicsárt azok közül, akik vállakoztak a „sztrájktörésre”. Egyúttal felajánlotta a tiltakozóknak, hogy a fennmaradó 13 helyre válasszanak magyar oktatókat.
Ezek után a nagy sikerként beharangozott szeptember 21-i paktum első pontja „megengedi”, hogy a magyar oktatók 13 személyt beválasszanak a szenátusba. Ez azt jelenti, hogy a MOGYE törvénytelenül, érvényes charta nélkül megválasztott szenátusában bennmaradtak a sztrájktörő magyarok, illetve továbbra is megmarad a szenátusban a kétharmados román többség, amelyik a jövőben is bármilyen törvénytelen, magyarellenes döntést meghozhat. A Szabó Béla professzor által a tavalyi választásokig betöltött prodékáni tisztségbe a magyar tanári kar megkérdezése-szavazata nélkül, a román kétharmad által kiválasztott Gábos-Grecu professzor a helyén maradt mint a magyar oktatási vonal képviselője?!
A paktumba nem írták bele, de a magyar oktatók beleegyeztek abba, hogy a román többség vétójogot gyakoroljon Szabó Béla professzor prorektorrá választásával szemben. Helyette a románok támogatását élvező Szilágyi Tibor professzor lett a prorektor, aki nyilatkozataiban igencsak melegen üdvözölte a charta 2012. szeptember 28-i módosításait.
Ha elemezzük a 2011. december 7-én elfogadott charta mostani módosításait és közzétételének szokatlan módját, igen érdekes észrevételeket tehetünk, mivel a dokumentumot felülvizsgáló bizottság már szeptember 17-én megfogalmazta az elvégzendő módosításokat. Ha ez igaz, akkor a chartamódosítás nem tekinthető olyan engedménynek, amelyet szeptember 21-én tett a magyarok felé a román kétharmad, mivel a procedúrát már 17-én elindították. Az is előfordulhat, hogy az állítólagos előzetes lépéseket azért tették közzé a honlapon, nehogy úgy tűnjön, a román fél bármiben is engedett a magyar tanerők követeléseinek.
Egyébként legnagyobb meglepetésemre a tanügyminisztérium 2012. június 20-i, 10089. számú átirata – amely jóváhagyta a MOGYE chartáját – azzal indokolja a jóváhagyást, hogy már júniusban létrehozták a magyar oktatási vonalat! Jogos a kérdés: ha a magyar oktatás fejlesztéséről van szó, kinek lehet hinni? Csak halkan jegyzem meg, hogy átiratában a volt tanügyminiszter hasztalan követelte a charta 36., 46., 55., 62. és 70. szakaszainak a 2001/1-es törvény 135. szakasza szerinti módosítását – ezeknek a magyar oktatás fejlesztését szolgáló rendelkezéseknek a chartába foglalásáról továbbra sem akar hallani a szenátus román többsége.
A változtatás harmatgyengeségét az is igazolja, hogy a gyakorlatok továbbra is csak román és angol nyelven folynak, és az államvizsga-dolgozatokat sem lehet magyar nyelven megvédeni. Marosvásárhelyen nemcsak a kombinát miatt nem tisztul a légkör!
Kincses Előd
A szerző marosvásárhelyi ügyvéd
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 3.
Játéktér – új erdélyi színházi periodika a láthatáron
A Játéktér színházi periodika azért jött létre, hogy aktív részese legyen a romániai magyar színházi életnek. Egyrészt krónikája, másrészt közreműködője kíván lenni ennek a művészi nyelvében és struktúrájában is rendkívül sokszínű világnak a román és a magyar kultúra metszéspontján. A lap bemutatójára november 13-án, 10 órától kerül sor, az Interetnikai Színházi Fesztivál keretében Nagyváradon.
A Játéktér alapelve a nyitottság és a kíváncsiság, amellyel a fókuszban lévő közeghez közelít, és amellyel a világ főbb színházi eseményeit is igyekszik elhozni olvasója számára. Magyar és román színházi alkotók, szakemberek, kritikusok, írók a szereplői és a létrehozói ennek a lapnak, amely nagyrészt a közönség számára is érthető, elérhető nyelven beszél közegünk sokrétű és változó színházművészetéről.
Színházi értelemben és strukturálisan is soknyelvű kulturális tér a romániai magyar színházi világ: van itt nemzetközi művészeti elismeréseket besöprő társulat, van olyan, amelyik inkább populáris nyelvet beszél, van bábszínház és független csapat is, és két felsőoktatási intézmény. Az állandóan változó művészeti térképen még megszámolni is lehetetlen, de mindenképpen 20 fölött van a többé vagy kevésbé stabil intézmények és társulatok száma. Úgy véljük, ebben a közegben a specifikum és a sokféleség egyaránt természetes. Ideális esetben elfogadónak és kommunikatívnak kell itt lenni ahhoz, hogy saját – esztétikai – jogon fennmaradhasson egy társulat. Figyelnie kell önmagára és mindarra, ami körülötte zajlik a színházi és művészeti életben.
Ha innen közelítünk, ez a leginkább inspiratív művészi alaphelyzet.
Az első lapszám tartalmából: mélyinterjút olvashatnak Bíró Józseffel többek között a szabadúszó létről és a színészoktatásról. Három nagy fesztivál igazgatója mesél az esztétikai és logisztikai-anyagi kihívásokról: Alice Georgescu, Bocsárdi László és Tompa Gábor. A lehető legtöbb színház előadásairól írunk a rövidebb, ám fókuszáltabb tárcákban, és elméleti, összegző szempontokat is figyelembe veszünk az előadás-elemzések hosszabb írásaiban. Könyvrecenziókat közlünk. Marian Popescu és Iulia Popovici arról beszélgetnek Tompa Andreával, hogy miképpen látják a romániai magyar színházak művészi, etikai, anyagi helyzetét. Erika Fischer-Lichte könyvének egy részletét adta a lapnak. Székely Csaba drámája is olvasható.
A dialógus nyitva áll, és igény szerint sokszögűsíthető.
A Játéktér szerkesztősége
Szabadság (Kolozsvár)
A Játéktér színházi periodika azért jött létre, hogy aktív részese legyen a romániai magyar színházi életnek. Egyrészt krónikája, másrészt közreműködője kíván lenni ennek a művészi nyelvében és struktúrájában is rendkívül sokszínű világnak a román és a magyar kultúra metszéspontján. A lap bemutatójára november 13-án, 10 órától kerül sor, az Interetnikai Színházi Fesztivál keretében Nagyváradon.
A Játéktér alapelve a nyitottság és a kíváncsiság, amellyel a fókuszban lévő közeghez közelít, és amellyel a világ főbb színházi eseményeit is igyekszik elhozni olvasója számára. Magyar és román színházi alkotók, szakemberek, kritikusok, írók a szereplői és a létrehozói ennek a lapnak, amely nagyrészt a közönség számára is érthető, elérhető nyelven beszél közegünk sokrétű és változó színházművészetéről.
Színházi értelemben és strukturálisan is soknyelvű kulturális tér a romániai magyar színházi világ: van itt nemzetközi művészeti elismeréseket besöprő társulat, van olyan, amelyik inkább populáris nyelvet beszél, van bábszínház és független csapat is, és két felsőoktatási intézmény. Az állandóan változó művészeti térképen még megszámolni is lehetetlen, de mindenképpen 20 fölött van a többé vagy kevésbé stabil intézmények és társulatok száma. Úgy véljük, ebben a közegben a specifikum és a sokféleség egyaránt természetes. Ideális esetben elfogadónak és kommunikatívnak kell itt lenni ahhoz, hogy saját – esztétikai – jogon fennmaradhasson egy társulat. Figyelnie kell önmagára és mindarra, ami körülötte zajlik a színházi és művészeti életben.
Ha innen közelítünk, ez a leginkább inspiratív művészi alaphelyzet.
Az első lapszám tartalmából: mélyinterjút olvashatnak Bíró Józseffel többek között a szabadúszó létről és a színészoktatásról. Három nagy fesztivál igazgatója mesél az esztétikai és logisztikai-anyagi kihívásokról: Alice Georgescu, Bocsárdi László és Tompa Gábor. A lehető legtöbb színház előadásairól írunk a rövidebb, ám fókuszáltabb tárcákban, és elméleti, összegző szempontokat is figyelembe veszünk az előadás-elemzések hosszabb írásaiban. Könyvrecenziókat közlünk. Marian Popescu és Iulia Popovici arról beszélgetnek Tompa Andreával, hogy miképpen látják a romániai magyar színházak művészi, etikai, anyagi helyzetét. Erika Fischer-Lichte könyvének egy részletét adta a lapnak. Székely Csaba drámája is olvasható.
A dialógus nyitva áll, és igény szerint sokszögűsíthető.
A Játéktér szerkesztősége
Szabadság (Kolozsvár)
2012. november 3.
Hit az álomban
Színházavató ünnepség Marosvásárhelyt!
Hatvanhárom év után új székhelyre költözött a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági- és Gyermekszínház. Az egykoron a vásárhelyi zsidó hitközség kultúrházaként működő főtéri épületet hosszú évek alatt restaurálták, és ma az ország, valamint Európa egyik legszebb bábszínházaként várja ifjabb és idősebb közönségét. Az ünnepélyes megnyitóra péntek déli tizenkét órakor került sor – ekkor leplezték le az épület előcsarnokában lévő emléktáblákat és nyitották meg a hitközségi emléktárgyakból nyílt állandó kiállítást, majd a nagyterem bejárata előtt lévő szalag elvágásával kezdetét vette az ünnepség.
Az igen ízlésesen felújított előadóterem színpadán Gavril Cadariu igazgató fogadta a megjelenteket és mondta el románul, illetve magyarul üdvözlőbeszédét. – Köszönöm Soós Zoltán igazgatónak és a Maros Megyei Múzeumnak az együttműködést, amelynek köszönhetően berendezhettük az előcsarnokbeli kiállítást. És köszönöm mindenekelőtt Lokodi Editnek, valamint a Maros megyei tanácsnak, Ciprian Dobre jelenlegi tanácselnöknek és a tanácsosoknak ezt az épületet. Üdvözlöm a jelen lévő színházigazgatókat, Kovács Angela és Kovács Amália tervezőket, Gogolák Zsoltot és Margitot, valamint Kacsó Zoltánt, a kivitelező cégek képviselőit, Molnár Dénes restaurátort. Elvágtuk a szalagot, most már hivatalosan is itt állok az új színpadon. Köszönöm mindazoknak, akik hittek ebben az álomban. Gyönyörű épületünk van, amelynek a színpadára állni kihívás és felelősség.
A romániai Unima-Assitej Egyesület nevében Calin Mocanu állt a színpadra és hívta maga mellé az egyesület jelen lévő tagjait. A telt házas közönség így meghallgathatta a gyulafehérvári, a temesvári, a craiovai, a brassói, a konstancai, a botosani-i, a bákói, a nagybányai, a pitesti-i, a kolozsvári, a nagyváradi, a Râmnicu Vâlcea-i, az aradi és a sepsiszentgyörgyi bábszínházak és társulatok igazgatóinak rövid üdvözletét, majd Thomas Lang németországi egyetemi tanár, professzor, a német Assitej (International Association of Theaters for Children and Young People – Gyermek- és Ifjúsági Színházak Nemzetközi Egyesülete) elnöke szólt az egybegyűltekhez. Mint mondta, nincsen szebb pillanat egy új színház megnyitásánál.
– Üdvözlöm a gyerekeket, akik egy ilyen szép épületbe jöhetnek előadásokat nézni. És üdvözlöm a helyi kollégákat is, akiknek új otthona lett. Tisztelettel adózom a helyi kultúrpolitikának, amely hajlandó volt jelentős összegeket fektetni a jövő generációk nevelésébe és a német Assitej képviselőjeként elárulhatom: egy új együttműködés kezdete ez a pillanat. Sok előadást, nézőt, szerencsét kívánok – mondta a professzor, akit Kovács Levente rendező, az Ariel színház művészeti tanácsadója követett a színpadon. – Az elmúlt ötven év alatt négyszer avattunk színházat Marosvásárhelyen. Ez európai kulturális fővárosi teljesítmény. Máshol színházak ürülnek ki, szűnnek meg. Mi építettünk. Az első taps ezért a marosvásárhelyi közönségnek szól. Az intézmény egykor Vörös Fecske néven indult, és az akkori, a létrehozás céljait taglaló kommunista propagandaszövegből, gügyögő bábszínházból számos zeneszerző, drámaíró, képzőművész és természetesen rendező, bábszínész közreműködése által, mára erőteljes színpadi művészetté alakult. Ennek vált a fellegvárává, nemzetközi rangú és színvonalú intézményévé a vásárhelyi épület – mondta számos, őt a bábszínházhoz kötő személyes vonatkozással gazdagított beszédében Kovács Levente, majd a Maros Megyei Tanács jelenlegi alelnöke, volt elnöke, Lokodi Edit (elnöksége idején kezdődött az épületvásárlás és a restaurálás is) vette át a szót. – Köszönöm a zsidó hitközségnek, hogy amint értesült a szándékunkról, azonnal értesített bennünket, és nekünk adta el az épületet. Azt kívánták, hogy az egykor a zsidó kulturális életet szolgáló épület felújítása után a marosvásárhelyi kultúra egyik fellegvára legyen. A szavunkat megtartottuk, az épületet restauráltuk, és az Ariel színháznak adtuk, amely a mi hírünket viszi a világba, az országban és külföldön egyaránt. Ha lemondunk a kultúráról, a jövőnkről mondunk le. Az utóbbi nyolc évben számos épületet felújítottunk: többek között restauráltuk a Kultúrpalotát, új székhelyet biztosítottunk a Maros Művészegyüttesnek és most átadhatjuk az Ariel színház új épületét. Reméljük, hogy legalább száz évig maradnak, hiszen ha elődeink száz évre építettek, nekünk is legalább száz évre kell felújítanunk munkájuk eredményét. Arra kérem a művészeket, hogy álmodjanak – és akkor valóra tudjuk váltani álmaikat. Köszönöm Ausch Sándornak, a zsidó hitközségnek, Kerekes Károly parlamenti képviselőnek a segítséget. Boldog vagyok, hogy részese lehettem ennek a nagy csapatnak, amely az Ariel színházért dolgozott. Mindez, amit ma ünnepelünk, a csapatmunka eredménye, érdeme. Isten adjon erőt ahhoz, hogy megmaradjon eme multikulturális, Maros megyei kultúra.
A színvonalas, telt házas, mégis humorban gazdag, oldott hangulatú megnyitóünnepséget a marosvásárhelyi Művészeti Líceum két diákjának fellépése, majd az egykori és jelenlegi alkalmazottak, társulati tagok közös színpadra lépése zárta. Új, gyönyörű, jó ízléssel és hagyománytisztelettel restaurált épülettel gazdagodott Marosvásárhely. Büszkék lehetnek mindazok, akik ehhez hozzájárultak.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
Színházavató ünnepség Marosvásárhelyt!
Hatvanhárom év után új székhelyre költözött a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági- és Gyermekszínház. Az egykoron a vásárhelyi zsidó hitközség kultúrházaként működő főtéri épületet hosszú évek alatt restaurálták, és ma az ország, valamint Európa egyik legszebb bábszínházaként várja ifjabb és idősebb közönségét. Az ünnepélyes megnyitóra péntek déli tizenkét órakor került sor – ekkor leplezték le az épület előcsarnokában lévő emléktáblákat és nyitották meg a hitközségi emléktárgyakból nyílt állandó kiállítást, majd a nagyterem bejárata előtt lévő szalag elvágásával kezdetét vette az ünnepség.
Az igen ízlésesen felújított előadóterem színpadán Gavril Cadariu igazgató fogadta a megjelenteket és mondta el románul, illetve magyarul üdvözlőbeszédét. – Köszönöm Soós Zoltán igazgatónak és a Maros Megyei Múzeumnak az együttműködést, amelynek köszönhetően berendezhettük az előcsarnokbeli kiállítást. És köszönöm mindenekelőtt Lokodi Editnek, valamint a Maros megyei tanácsnak, Ciprian Dobre jelenlegi tanácselnöknek és a tanácsosoknak ezt az épületet. Üdvözlöm a jelen lévő színházigazgatókat, Kovács Angela és Kovács Amália tervezőket, Gogolák Zsoltot és Margitot, valamint Kacsó Zoltánt, a kivitelező cégek képviselőit, Molnár Dénes restaurátort. Elvágtuk a szalagot, most már hivatalosan is itt állok az új színpadon. Köszönöm mindazoknak, akik hittek ebben az álomban. Gyönyörű épületünk van, amelynek a színpadára állni kihívás és felelősség.
A romániai Unima-Assitej Egyesület nevében Calin Mocanu állt a színpadra és hívta maga mellé az egyesület jelen lévő tagjait. A telt házas közönség így meghallgathatta a gyulafehérvári, a temesvári, a craiovai, a brassói, a konstancai, a botosani-i, a bákói, a nagybányai, a pitesti-i, a kolozsvári, a nagyváradi, a Râmnicu Vâlcea-i, az aradi és a sepsiszentgyörgyi bábszínházak és társulatok igazgatóinak rövid üdvözletét, majd Thomas Lang németországi egyetemi tanár, professzor, a német Assitej (International Association of Theaters for Children and Young People – Gyermek- és Ifjúsági Színházak Nemzetközi Egyesülete) elnöke szólt az egybegyűltekhez. Mint mondta, nincsen szebb pillanat egy új színház megnyitásánál.
– Üdvözlöm a gyerekeket, akik egy ilyen szép épületbe jöhetnek előadásokat nézni. És üdvözlöm a helyi kollégákat is, akiknek új otthona lett. Tisztelettel adózom a helyi kultúrpolitikának, amely hajlandó volt jelentős összegeket fektetni a jövő generációk nevelésébe és a német Assitej képviselőjeként elárulhatom: egy új együttműködés kezdete ez a pillanat. Sok előadást, nézőt, szerencsét kívánok – mondta a professzor, akit Kovács Levente rendező, az Ariel színház művészeti tanácsadója követett a színpadon. – Az elmúlt ötven év alatt négyszer avattunk színházat Marosvásárhelyen. Ez európai kulturális fővárosi teljesítmény. Máshol színházak ürülnek ki, szűnnek meg. Mi építettünk. Az első taps ezért a marosvásárhelyi közönségnek szól. Az intézmény egykor Vörös Fecske néven indult, és az akkori, a létrehozás céljait taglaló kommunista propagandaszövegből, gügyögő bábszínházból számos zeneszerző, drámaíró, képzőművész és természetesen rendező, bábszínész közreműködése által, mára erőteljes színpadi művészetté alakult. Ennek vált a fellegvárává, nemzetközi rangú és színvonalú intézményévé a vásárhelyi épület – mondta számos, őt a bábszínházhoz kötő személyes vonatkozással gazdagított beszédében Kovács Levente, majd a Maros Megyei Tanács jelenlegi alelnöke, volt elnöke, Lokodi Edit (elnöksége idején kezdődött az épületvásárlás és a restaurálás is) vette át a szót. – Köszönöm a zsidó hitközségnek, hogy amint értesült a szándékunkról, azonnal értesített bennünket, és nekünk adta el az épületet. Azt kívánták, hogy az egykor a zsidó kulturális életet szolgáló épület felújítása után a marosvásárhelyi kultúra egyik fellegvára legyen. A szavunkat megtartottuk, az épületet restauráltuk, és az Ariel színháznak adtuk, amely a mi hírünket viszi a világba, az országban és külföldön egyaránt. Ha lemondunk a kultúráról, a jövőnkről mondunk le. Az utóbbi nyolc évben számos épületet felújítottunk: többek között restauráltuk a Kultúrpalotát, új székhelyet biztosítottunk a Maros Művészegyüttesnek és most átadhatjuk az Ariel színház új épületét. Reméljük, hogy legalább száz évig maradnak, hiszen ha elődeink száz évre építettek, nekünk is legalább száz évre kell felújítanunk munkájuk eredményét. Arra kérem a művészeket, hogy álmodjanak – és akkor valóra tudjuk váltani álmaikat. Köszönöm Ausch Sándornak, a zsidó hitközségnek, Kerekes Károly parlamenti képviselőnek a segítséget. Boldog vagyok, hogy részese lehettem ennek a nagy csapatnak, amely az Ariel színházért dolgozott. Mindez, amit ma ünnepelünk, a csapatmunka eredménye, érdeme. Isten adjon erőt ahhoz, hogy megmaradjon eme multikulturális, Maros megyei kultúra.
A színvonalas, telt házas, mégis humorban gazdag, oldott hangulatú megnyitóünnepséget a marosvásárhelyi Művészeti Líceum két diákjának fellépése, majd az egykori és jelenlegi alkalmazottak, társulati tagok közös színpadra lépése zárta. Új, gyönyörű, jó ízléssel és hagyománytisztelettel restaurált épülettel gazdagodott Marosvásárhely. Büszkék lehetnek mindazok, akik ehhez hozzájárultak.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
2012. november 3.
75 éves a Vásárhelyi Találkozó
Amikor 1954 szeptemberében először haladtam át a főtéri (akkor talán Rózsák tere volt) Apolló palota kapualján, még nem tudtam, hogy ez a tekintélyes épület milyen összefüggésben van az én kolozsvári szülőházammal. Akkor internátus volt, s hátsó földszintes épületének nagy termében, meg az udvari kis színpad előtti nézőtéren csendes órákban tanulni lehetett. A színpad timpanonja ma is szemem előtt van, s nem tudom, hogy alma materünk akkori híres és felejthetetlen zenekarának nem ez adta-e a nevét. Nemsokára aztán ez a terem szolgált otthonul a menzának, és korgó gyomrú kollégáimmal – menzajegy híján – sokszor vártuk az étkezés befejeztét, mikor is a jószívű személyzet Ella "főfelszolgáló" vezetésével a maradékokat a "gyalogosok" között szétosztotta. Olykor csak a kenyérkosarak maradékait, de nem ritkán egész ebédadagot is. A zenét egy öreg pianínón és akkor már "lebegő" tenor hangján Walton Jenő – a Muskátli későbbi bárzongoristája – szolgáltatta hozzá.
De nem akarnám további nosztalgiázásommal a kíváncsiságot fokozni, azért máris a tárgyra térek.
Ennek a palotának a termei adtak otthont 1937. október 2–4. között a nevezetes Vásárhelyi Találkozónak, melynek előkészítése és megszervezése az én kolozsvári szülőházamban történt, születésem előtt pontosan egy évvel, éspedig a szüleim által támogatott és befogadott Hitel folyóirat szellemi körében, Tamási Áron vezetésével.
A harmincas évek országos politikáját – a nemzetközi porondon is elindult – erőteljes jobbra tolódás jellemezte, s bár valamilyen mértékben ez mindenkit érintett, a romániai magyar kisebbséget különösen nehéz kérdőjelek elé állította.
A nemzetközi kommunista mozgalom is számolt az új helyzettel. Lőrinczi László egy levelét idézném: "A Komintern ekkor dolgozta ki az ún. Dimitrov-taktikát, azaz elbujtatni a kommunistákat (és a pártokat, ahol voltak) »antifasiszta« és hasonló tömörülésekben, főként népfrontosokban …"1
Ekkor érkezett Romániába Balogh Edgár is, akit a csehszlovákiai Sarlós mozgalomban játszott szerepe miatt toloncoltak ki onnan "szülőföldjére". Azt megelőzően pedig egy felvidéki szélesebb merítésű találkozó gondolatával kacérkodott.
Egyáltalán nem véletlen, hogy ezt a három megjegyeznivalót előrebocsátom. Ennek magyarázata az, hogy mindhárommal kapcsolatban felbukkanhat valamilyen formában egy gondolat – a népfrontos összefogás szükségessége.
A most 75 éves Vásárhelyi Találkozó szervezésére, lefolyására és utóéletére is ez nyomta rá bélyegét.
A találkozó összehívásának ötlete a mai napig annak a mesebeli gyermeknek a helyzetét idézi, akit a bölcs igazságtevő előtt a mostoha és az édesanya próbál magához húzni. Amiben azonban ettől különbözik, az a huzakodó felek gondolataiban és hátsó gondolataiban rejlik.
A Vásárhelyi Találkozó keresztlevele körüli vita azóta is folyik.
A kérdés tanulmányozásában nagy akadály az, hogy az utóéletet meghatározó memoárirodalom gyakorlatilag a szocializmus építésének éveiben keletkezett, és ennek a korszaknak a forráskritikája enyhén szólva is nehéz helyzetben van. A csúsztatások, elhallgatások, sőt valódi hazugságok sora teszik próbára az igazságkereső munkáját.
Pedig ma már teljesen felesleges lenne. Felesleges, mert az, ami tulajdonképpen az egész lavinát elindította, elsősorban a párttörténet utólagos kitalálásának kényszere volt, s kisebb részben egyes személyek igyekezete, hogy ebben vagy az ezért folyó munkában minél fontosabb szerepet "vívjanak ki" maguknak. Ennek érdekében még magának a találkozónak a jelentősége is túl lett dimenzionálva. Bár éppen elég fontos volt enélkül is.
Itt megszakítjuk a szentendrei szerző írását, hogy helyet adjunk Tamási Áron 1937- es megnyitóbeszédének. A Vásárhelyi Találkozó eseményeit, hátterét taglaló tanulmányrészlet folytatását jövő szombati mellékletünkben közöljük.
1 Idézet a szerző birtokában levő, Lőrinczi Lászlótól kapott magánlevélből
Szász István Tas
Tamási Áron
Hősökhöz nehéz időben
(Elnöki megnyitó az erdélyi fiatal magyar szellemiség Vásárhelyi Találkozóján.)
Testvérek, magyar férfiak!
Mint sziklára szállott hegyi madár: itt előttetek is egy ember áll, ki az egyedülvalóság és az alkotó álmodozás felhőiből leszállott erre a vásárhelyi sziklára, hogy onnét jelenthesse: mostoha idő jár az ő hegyi országában.
Igen mostoha idő jár reánk ebben az országban.
A hatalom felé nyitott és megsebzett szívvel s a magyarság felé sorsközösséget vállalva mondja ezt egy ember, ki népnek szolgálatában ezen a helyen nem a hivatását, hanem a kötelességét teljesíti. De a magyar történelemben igen gyakran megtörtént, hogy költők és írók álltak a dobogóra, s onnét követelték közösségük számára a honpolgári jogokat és embertestvéreik számára, magyar és idegen elnyomástól egyaránt, az emberi szabadságot.
Kötelességszerűen ezt teszem én is.
S valahányszor író cselekszi ezt és nem politikus, teljes bizonyossággal tömegek szenvednek és a forrongásban van valami nagy veszedelem, mely ellen népnek és hatalomnak egyaránt védekeznie kell.
Testvérek! Európában ma negyvenmillió ember él kisebbségi sorsban. Nyugodtan állíthatom, a szónak igazán ősi és szenvedő értelmében, hogy ez a negyvenmillió ember ma Európa igazi kereszténysége. Azok a népek, amelyek olyan szerencsések, hogy önálló hatalmi formában élhetnek, mindenekelőtt anyagi javakért és nagyobb hatalomért küzdenek. De ez a negyvenmillió ember nem hatalomért küzd és nem bőséges anyagi javakért, hanem egyszerűen olyan elemi, nemzeti és emberi jogokért, amelyek vita nélkül megilletik ennek a világnak minden lényét, akit bármilyen nyelven embernek neveznek.
Ebből a negyvenmillióból legalább másfél millió magyar ember román hatalom alatt él. Mi ennek a küszködő nagy tömegnek önkéntes követei vagyunk. Felelősségünk tudatában jöttünk egybe az ország minden részéből. A tiszta szándékú ember ősi hitével, a szellem bátorságával és egy szabadságot szerető nép nyíltságával meg akarjuk beszélni másfél millió ember ügyét. Meg akarjuk beszélni, rá akarunk mutatni a kivezető utakra, majd pedig a munka és a szolgálat példájával elöl akarunk járni a megmutatott kivezető utakon.
A magányos gond és a vívódás, melynek gyümölcsét ez a terem öleli most körül, egy székely falusi ház szobájában talált először szót és betűt. Akinek hivatása álmodni és írni: ott álmodott és írt először cselekvő ifjúságról. S aki tovább nem a hivatását, hanem a kötelességét teljesítette, az most boldogan teheti azt a kijelentést, hogy az erdélyi magyarság fiatal férfijai megértették a vívódás kiáltó szavát és megérezték, hogy cselekedni kell.
Az első cselekedet megtörtént: az erdélyi fiatal magyar szellemiség hordozói nagy számban megjelentek a Vásárhelyi Találkozón.
Megállapítom, hogy új helyzetünkben, tizennyolc esztendő alatt, mi kíséreltük meg először, hogy szabad formában, minden hatalmi vagy érdekbefolyástól függetlenül, egybegyűljön az érett ifjúság. És a háború óta mi kíséreltük meg először, hogy ez az egybegyűlés olyan legyen, amely magyar társadalmunk minden színét tükrözze.
Mindkét kísérletünk sikerrel járt: vagyis nyilvánvalóvá lett, hogy világnézeti, vallási és osztálykülönbség nélkül társadalmunk minden rétegének érett ifjúsága átérzi a közös sors és a nemzeti felelősség gondolatát. Átérzi és megjelenésével bizonyítja, hogy az előítéletek és testvérgyengítő harcok mindenekelőtt mesterségesek voltak. E történelmi jelentőségű jelentkezés után rajtunk a felelősség, az összesen és az egyéneken egyaránt, hogy a lehetőségből közös munka, a közös munkából erős magyar társadalom és az erős magyar társadalomból helytálló nemzeti erő teljesedjék ki.
Nincs véleményeltérés közöttünk abban, hogy a társadalmunk keretén belül az egymással szemben folytatott osztályharcnak el kell tűnnie, ha nemzeti érdekről van szó. A világnézeti harcoknak is a közös nemzeti érdek síkján el kell némulniok. Mert ha láttuk és éreztük, mint ahogy ma is látjuk és érezzük, hogy a román pártok és uralkodó osztály világnézeti különbség nélkül egyaránt részt vesz a mi népünk sanyargatásában, akkor nekünk is egyetemlegesen s világnézeti különbség nélkül kell védekeznünk.
S ha ennek a sorsszerű összefogásnak a szükségességét még jobban hangsúlyozni lehet, akkor félreértés nélkül hangsúlyozzuk abban a munkában, amelyet társadalmunk átformálása megkíván. Amikor ennek a munkának elvégzésére közösséget sürgetünk, mindenesetre meg kell jelölnünk azt a világnézeti formát, amelyet egy kisebbségi nép magáénak vallhat. Kétségtelen, hogy a liberális demokráciának ma már nálunk sincs meg az a biztosan megjelölhető és félre nem érthető fogalma, amelyet valamikor takart. Demokráciáról szólva, ma már két ember nem érti meg egymást, hiszen egyformán demokráciát mond a fasizmus vezére és az angol felelős államférfi. Mi hát ez?
Leghelyesebbnek látszik visszamenni a tudományhoz, mely szerint a demokrácia az összes erkölcsi, szellemi és anyagi javak igazságos és helyes felhasználása a társadalom javára. Fel kell tehát tennünk a kérdést, hogy erkölcsi, szellemi és anyagi javainknak kik az őrzői az erdélyi magyarságban? Hiszen elsősorban ettől függ, milyen szemszögből tárgyaljuk jelen helyzetünket és hogy józan ésszel mit tehetünk jövendőnk érdekében.
Egy bizonyos: az erdélyi magyarság nyolcvan százaléka falusi kisbirtokos és munkás. Azt is nyugodtan elmondhatjuk, hogy nemzeti javainknak és erőnknek elsősorban a nép az őrizője. Ebből a kettőből természetszerűleg következik, hogy társadalmunkat a népünk megerősítése és megtartása céljából kell átformálnunk és jövendőt csak erre a rétegre építhetünk. Gondunk és törekvésünk. Mely a nép felé irányul. Teljes mértékben a munkásságé is, de viszonzásul a munkásságnak be kell látnia, hogy a néppel erős lánc fűzi össze, mely a nemzeti érdekek védelmére közösséget parancsol. Így nép és munkásság között létérdekekben eltűnik a választófal, mely a nemzeti erőt gyöngítette azelőtt. A középosztály lassanként a népnevelő szerepét veszi át, s nevelése folytán idővel maga is népi vérrel és teljes közösségi érzéssel telítődik. Feljebb az előjogok eltűnnek és az arisztokrácia megszűnik mint osztály. Így azok a választófalak is ledőlnek, amelyek urat és falusit még ma is szembeállítanak egymással: s végül egy kisebbségi nép egységes társadalma áll előttünk, amely erkölcsi és nemzeti alapon álló népi demokrácia.
Három nap megbeszélései bizonyára megépítik és bizonyára mindenki számára megvilágítják ezt az odavetett gondolatot. Mindenki felelős a munkában: mutassatok hát emelkedett lélekkel utat! És ahogy férfiakhoz illik, adjátok vissza a szónak erkölcsi tartalmát, nemzeti súlyát és emberi hitelét. Gondoljatok arra, hogy vizsgán álltok népetek előtt s hogy az erdélyi magyarság történelme rajtatok keresztül azt a generációt fogja megmérni, amely ma a legnagyobb felelősséggel tartozik népének. Legyen mindenkinek eltökélt vágya, hogy ő nem fog könnyűnek találtatni.
Hősnek kell lenni!
És miért ne lehetnétek, hiszen hősei isteni törvény szerint minden népnek vannak súlyos időkben.
1937. október 2.
Népújság (Marosvásárhely)
Amikor 1954 szeptemberében először haladtam át a főtéri (akkor talán Rózsák tere volt) Apolló palota kapualján, még nem tudtam, hogy ez a tekintélyes épület milyen összefüggésben van az én kolozsvári szülőházammal. Akkor internátus volt, s hátsó földszintes épületének nagy termében, meg az udvari kis színpad előtti nézőtéren csendes órákban tanulni lehetett. A színpad timpanonja ma is szemem előtt van, s nem tudom, hogy alma materünk akkori híres és felejthetetlen zenekarának nem ez adta-e a nevét. Nemsokára aztán ez a terem szolgált otthonul a menzának, és korgó gyomrú kollégáimmal – menzajegy híján – sokszor vártuk az étkezés befejeztét, mikor is a jószívű személyzet Ella "főfelszolgáló" vezetésével a maradékokat a "gyalogosok" között szétosztotta. Olykor csak a kenyérkosarak maradékait, de nem ritkán egész ebédadagot is. A zenét egy öreg pianínón és akkor már "lebegő" tenor hangján Walton Jenő – a Muskátli későbbi bárzongoristája – szolgáltatta hozzá.
De nem akarnám további nosztalgiázásommal a kíváncsiságot fokozni, azért máris a tárgyra térek.
Ennek a palotának a termei adtak otthont 1937. október 2–4. között a nevezetes Vásárhelyi Találkozónak, melynek előkészítése és megszervezése az én kolozsvári szülőházamban történt, születésem előtt pontosan egy évvel, éspedig a szüleim által támogatott és befogadott Hitel folyóirat szellemi körében, Tamási Áron vezetésével.
A harmincas évek országos politikáját – a nemzetközi porondon is elindult – erőteljes jobbra tolódás jellemezte, s bár valamilyen mértékben ez mindenkit érintett, a romániai magyar kisebbséget különösen nehéz kérdőjelek elé állította.
A nemzetközi kommunista mozgalom is számolt az új helyzettel. Lőrinczi László egy levelét idézném: "A Komintern ekkor dolgozta ki az ún. Dimitrov-taktikát, azaz elbujtatni a kommunistákat (és a pártokat, ahol voltak) »antifasiszta« és hasonló tömörülésekben, főként népfrontosokban …"1
Ekkor érkezett Romániába Balogh Edgár is, akit a csehszlovákiai Sarlós mozgalomban játszott szerepe miatt toloncoltak ki onnan "szülőföldjére". Azt megelőzően pedig egy felvidéki szélesebb merítésű találkozó gondolatával kacérkodott.
Egyáltalán nem véletlen, hogy ezt a három megjegyeznivalót előrebocsátom. Ennek magyarázata az, hogy mindhárommal kapcsolatban felbukkanhat valamilyen formában egy gondolat – a népfrontos összefogás szükségessége.
A most 75 éves Vásárhelyi Találkozó szervezésére, lefolyására és utóéletére is ez nyomta rá bélyegét.
A találkozó összehívásának ötlete a mai napig annak a mesebeli gyermeknek a helyzetét idézi, akit a bölcs igazságtevő előtt a mostoha és az édesanya próbál magához húzni. Amiben azonban ettől különbözik, az a huzakodó felek gondolataiban és hátsó gondolataiban rejlik.
A Vásárhelyi Találkozó keresztlevele körüli vita azóta is folyik.
A kérdés tanulmányozásában nagy akadály az, hogy az utóéletet meghatározó memoárirodalom gyakorlatilag a szocializmus építésének éveiben keletkezett, és ennek a korszaknak a forráskritikája enyhén szólva is nehéz helyzetben van. A csúsztatások, elhallgatások, sőt valódi hazugságok sora teszik próbára az igazságkereső munkáját.
Pedig ma már teljesen felesleges lenne. Felesleges, mert az, ami tulajdonképpen az egész lavinát elindította, elsősorban a párttörténet utólagos kitalálásának kényszere volt, s kisebb részben egyes személyek igyekezete, hogy ebben vagy az ezért folyó munkában minél fontosabb szerepet "vívjanak ki" maguknak. Ennek érdekében még magának a találkozónak a jelentősége is túl lett dimenzionálva. Bár éppen elég fontos volt enélkül is.
Itt megszakítjuk a szentendrei szerző írását, hogy helyet adjunk Tamási Áron 1937- es megnyitóbeszédének. A Vásárhelyi Találkozó eseményeit, hátterét taglaló tanulmányrészlet folytatását jövő szombati mellékletünkben közöljük.
1 Idézet a szerző birtokában levő, Lőrinczi Lászlótól kapott magánlevélből
Szász István Tas
Tamási Áron
Hősökhöz nehéz időben
(Elnöki megnyitó az erdélyi fiatal magyar szellemiség Vásárhelyi Találkozóján.)
Testvérek, magyar férfiak!
Mint sziklára szállott hegyi madár: itt előttetek is egy ember áll, ki az egyedülvalóság és az alkotó álmodozás felhőiből leszállott erre a vásárhelyi sziklára, hogy onnét jelenthesse: mostoha idő jár az ő hegyi országában.
Igen mostoha idő jár reánk ebben az országban.
A hatalom felé nyitott és megsebzett szívvel s a magyarság felé sorsközösséget vállalva mondja ezt egy ember, ki népnek szolgálatában ezen a helyen nem a hivatását, hanem a kötelességét teljesíti. De a magyar történelemben igen gyakran megtörtént, hogy költők és írók álltak a dobogóra, s onnét követelték közösségük számára a honpolgári jogokat és embertestvéreik számára, magyar és idegen elnyomástól egyaránt, az emberi szabadságot.
Kötelességszerűen ezt teszem én is.
S valahányszor író cselekszi ezt és nem politikus, teljes bizonyossággal tömegek szenvednek és a forrongásban van valami nagy veszedelem, mely ellen népnek és hatalomnak egyaránt védekeznie kell.
Testvérek! Európában ma negyvenmillió ember él kisebbségi sorsban. Nyugodtan állíthatom, a szónak igazán ősi és szenvedő értelmében, hogy ez a negyvenmillió ember ma Európa igazi kereszténysége. Azok a népek, amelyek olyan szerencsések, hogy önálló hatalmi formában élhetnek, mindenekelőtt anyagi javakért és nagyobb hatalomért küzdenek. De ez a negyvenmillió ember nem hatalomért küzd és nem bőséges anyagi javakért, hanem egyszerűen olyan elemi, nemzeti és emberi jogokért, amelyek vita nélkül megilletik ennek a világnak minden lényét, akit bármilyen nyelven embernek neveznek.
Ebből a negyvenmillióból legalább másfél millió magyar ember román hatalom alatt él. Mi ennek a küszködő nagy tömegnek önkéntes követei vagyunk. Felelősségünk tudatában jöttünk egybe az ország minden részéből. A tiszta szándékú ember ősi hitével, a szellem bátorságával és egy szabadságot szerető nép nyíltságával meg akarjuk beszélni másfél millió ember ügyét. Meg akarjuk beszélni, rá akarunk mutatni a kivezető utakra, majd pedig a munka és a szolgálat példájával elöl akarunk járni a megmutatott kivezető utakon.
A magányos gond és a vívódás, melynek gyümölcsét ez a terem öleli most körül, egy székely falusi ház szobájában talált először szót és betűt. Akinek hivatása álmodni és írni: ott álmodott és írt először cselekvő ifjúságról. S aki tovább nem a hivatását, hanem a kötelességét teljesítette, az most boldogan teheti azt a kijelentést, hogy az erdélyi magyarság fiatal férfijai megértették a vívódás kiáltó szavát és megérezték, hogy cselekedni kell.
Az első cselekedet megtörtént: az erdélyi fiatal magyar szellemiség hordozói nagy számban megjelentek a Vásárhelyi Találkozón.
Megállapítom, hogy új helyzetünkben, tizennyolc esztendő alatt, mi kíséreltük meg először, hogy szabad formában, minden hatalmi vagy érdekbefolyástól függetlenül, egybegyűljön az érett ifjúság. És a háború óta mi kíséreltük meg először, hogy ez az egybegyűlés olyan legyen, amely magyar társadalmunk minden színét tükrözze.
Mindkét kísérletünk sikerrel járt: vagyis nyilvánvalóvá lett, hogy világnézeti, vallási és osztálykülönbség nélkül társadalmunk minden rétegének érett ifjúsága átérzi a közös sors és a nemzeti felelősség gondolatát. Átérzi és megjelenésével bizonyítja, hogy az előítéletek és testvérgyengítő harcok mindenekelőtt mesterségesek voltak. E történelmi jelentőségű jelentkezés után rajtunk a felelősség, az összesen és az egyéneken egyaránt, hogy a lehetőségből közös munka, a közös munkából erős magyar társadalom és az erős magyar társadalomból helytálló nemzeti erő teljesedjék ki.
Nincs véleményeltérés közöttünk abban, hogy a társadalmunk keretén belül az egymással szemben folytatott osztályharcnak el kell tűnnie, ha nemzeti érdekről van szó. A világnézeti harcoknak is a közös nemzeti érdek síkján el kell némulniok. Mert ha láttuk és éreztük, mint ahogy ma is látjuk és érezzük, hogy a román pártok és uralkodó osztály világnézeti különbség nélkül egyaránt részt vesz a mi népünk sanyargatásában, akkor nekünk is egyetemlegesen s világnézeti különbség nélkül kell védekeznünk.
S ha ennek a sorsszerű összefogásnak a szükségességét még jobban hangsúlyozni lehet, akkor félreértés nélkül hangsúlyozzuk abban a munkában, amelyet társadalmunk átformálása megkíván. Amikor ennek a munkának elvégzésére közösséget sürgetünk, mindenesetre meg kell jelölnünk azt a világnézeti formát, amelyet egy kisebbségi nép magáénak vallhat. Kétségtelen, hogy a liberális demokráciának ma már nálunk sincs meg az a biztosan megjelölhető és félre nem érthető fogalma, amelyet valamikor takart. Demokráciáról szólva, ma már két ember nem érti meg egymást, hiszen egyformán demokráciát mond a fasizmus vezére és az angol felelős államférfi. Mi hát ez?
Leghelyesebbnek látszik visszamenni a tudományhoz, mely szerint a demokrácia az összes erkölcsi, szellemi és anyagi javak igazságos és helyes felhasználása a társadalom javára. Fel kell tehát tennünk a kérdést, hogy erkölcsi, szellemi és anyagi javainknak kik az őrzői az erdélyi magyarságban? Hiszen elsősorban ettől függ, milyen szemszögből tárgyaljuk jelen helyzetünket és hogy józan ésszel mit tehetünk jövendőnk érdekében.
Egy bizonyos: az erdélyi magyarság nyolcvan százaléka falusi kisbirtokos és munkás. Azt is nyugodtan elmondhatjuk, hogy nemzeti javainknak és erőnknek elsősorban a nép az őrizője. Ebből a kettőből természetszerűleg következik, hogy társadalmunkat a népünk megerősítése és megtartása céljából kell átformálnunk és jövendőt csak erre a rétegre építhetünk. Gondunk és törekvésünk. Mely a nép felé irányul. Teljes mértékben a munkásságé is, de viszonzásul a munkásságnak be kell látnia, hogy a néppel erős lánc fűzi össze, mely a nemzeti érdekek védelmére közösséget parancsol. Így nép és munkásság között létérdekekben eltűnik a választófal, mely a nemzeti erőt gyöngítette azelőtt. A középosztály lassanként a népnevelő szerepét veszi át, s nevelése folytán idővel maga is népi vérrel és teljes közösségi érzéssel telítődik. Feljebb az előjogok eltűnnek és az arisztokrácia megszűnik mint osztály. Így azok a választófalak is ledőlnek, amelyek urat és falusit még ma is szembeállítanak egymással: s végül egy kisebbségi nép egységes társadalma áll előttünk, amely erkölcsi és nemzeti alapon álló népi demokrácia.
Három nap megbeszélései bizonyára megépítik és bizonyára mindenki számára megvilágítják ezt az odavetett gondolatot. Mindenki felelős a munkában: mutassatok hát emelkedett lélekkel utat! És ahogy férfiakhoz illik, adjátok vissza a szónak erkölcsi tartalmát, nemzeti súlyát és emberi hitelét. Gondoljatok arra, hogy vizsgán álltok népetek előtt s hogy az erdélyi magyarság történelme rajtatok keresztül azt a generációt fogja megmérni, amely ma a legnagyobb felelősséggel tartozik népének. Legyen mindenkinek eltökélt vágya, hogy ő nem fog könnyűnek találtatni.
Hősnek kell lenni!
És miért ne lehetnétek, hiszen hősei isteni törvény szerint minden népnek vannak súlyos időkben.
1937. október 2.
Népújság (Marosvásárhely)
2012. november 3.
Egy őrálló emlékére
(Öt éve hunyt el dr. Csiha Kálmán püspök)
"Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik
az Isten igéjét hirdették nektek" (Zsid 13,7)
Bibliai ihletésű cím alá kötelezően szentírási idézet illik, ha valaki az öt éve elhunyt erdélyi református püspökről, dr. Csiha Kálmánról emlékezik. Felgyorsult életünkben riadtan állapítjuk meg: egy évtized felezővonalánál még igen elevenen élnek az emlékek, mert nagyon mély nyomot hagyott bennünk egyénisége, küldetése, személyisége. Külső megjelenésében is összetéveszthetetlen volt: palástban, atillában, ingujjban; igehirdetése iskolateremtő volt Erdélyben. Utánozzák is késői utódok, s ő a mennyei magasságból Csiha Kálmán-os mosolyával bólint boldogan, mert élete volt az igehirdetés. Néha még sajátos hanghordozását is halljuk, ha számtalan prédikációs kötetét vagy emlékiratait fellapozzuk, vagy elővesszük versesköteteit.
Áldott időre esett püspöki szolgálata: a második keresztyén évezred utolsó, záró évtizedének volt erdélyi őrállója, az erdélyi református egyház 44. püspöke (negyvennégyből nyolcan voltak marosvásárhelyi lelkipásztorok). Templomtól és egyháztól félő két emberöltőnyi "szocialista idő" után tájainkon újra templomok épültek, s ő püspöki áldásával járta végig az új reményre ébredt Erdélyt – Brassótól Kalotaszegig, Csíkszeredától Déváig. Majd kitágult magyar református egyházi szolgálata az egész Kárpát-medencei zsinati elnökségével, sőt "a föld végső határáig" (Ap Csel. 1,8) szóló krisztusi paranccsal bátorított Ausztráliában, biztatott Dél-Amerikában, mert felelősséggel felvállalta a 43 országba szakadt magyar reformátusok fájdalmát és örömét.
Szép életének legszebb ideje mégis e Maros-parti városhoz kötődik, mert része volt e város lelki, szellemi életének. Az akkori kordivat ellenére vált itt esperesként a város egyik legismertebb személyiségévé, a mindenkori emberek lelki biztatójává, és ezért nem kopik emléke a kor és divat változásával. Hite és jelleme tette ilyen stabillá és bátorrá. Az ő hite és bátorsága nem hangos, harcos felvonulás volt, hanem következetes szolgálat. 1997-ben a Református Világszövetség debreceni nagygyűlésén a nyugat-európai küldöttek dokumentumba szerették volna foglalni az egyneműek házasságát. Akkor a Nagytemplomban fölállt dr. Csiha Kálmán erdélyi püspök, bibliás hitével és szent fényben fürdő arcával szembenézett a nagyvilág félezer küldöttjével, és határozottan kijelentette: "Ha ezt a Biblia-ellenes gondolatot belefoglalják a nagygyűlés záródokumentumába, akkor mi, magyar reformátusok most innen kivonulunk!" Mint jól sikerült prédikációi után, feszült csend ülte meg a debreceni Nagytemplomot, a vita eldőlt, s a záródokumentumba nem került be a nyugat-európaiak javaslata.
Adyval együtt elmondhatta, az Értől indulva az Óceánig érkezett; az Ér mellékén született, s a nagy óceánig való elérkezéséig útját kemény küzdelem edzette. Származása miatt iskolákat kellett váltania, ifjú házasként nádat vágott a Duna-csatornánál, s 1990-ben, püspöki beiktatásakor a színpompás népviseletbe öltözött Erdély köszöntötte a Farkas utcai templom előtt, és amikor hazaérkezett szeretett városába, itt díszpolgárrá avatták.
Sírja szerényen húzódik meg a két Bolyai sírköve mellett, de emléke nem a református temetőben él, hanem az emberek szívében, amit egy őszi szombati történet is igazol. Magyarországi csoport csodálta a város legidősebb büszkeségét – a Vártemplomot. Szemükben láttam a kíváncsiságot, ezért átvezettem őket a templommal összekötött gótikus terembe, és mesélni kezdtem: itt indult el ötödfél évszázaddal ezelőtt a székelyföldi református kollégiumi oktatás… Egyik turista halkan megszólalt: "Nézzétek, itt van Csiha Kálmán püspök mellszobra!" A csoportot vezető és kísérő magyarországi lelkipásztor mosolygó arccal nyugtázta: "halála előtt még nálunk evangelizált, mintha csak tegnap lett volna." E fél évtized zsoltárszerű lerövidülése igazolja, evangelizációs szavai élnek tovább, és így élő emléke is él bennük/bennünk.
Marosvásárhely, 2012. október 31-én
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely)
(Öt éve hunyt el dr. Csiha Kálmán püspök)
"Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik
az Isten igéjét hirdették nektek" (Zsid 13,7)
Bibliai ihletésű cím alá kötelezően szentírási idézet illik, ha valaki az öt éve elhunyt erdélyi református püspökről, dr. Csiha Kálmánról emlékezik. Felgyorsult életünkben riadtan állapítjuk meg: egy évtized felezővonalánál még igen elevenen élnek az emlékek, mert nagyon mély nyomot hagyott bennünk egyénisége, küldetése, személyisége. Külső megjelenésében is összetéveszthetetlen volt: palástban, atillában, ingujjban; igehirdetése iskolateremtő volt Erdélyben. Utánozzák is késői utódok, s ő a mennyei magasságból Csiha Kálmán-os mosolyával bólint boldogan, mert élete volt az igehirdetés. Néha még sajátos hanghordozását is halljuk, ha számtalan prédikációs kötetét vagy emlékiratait fellapozzuk, vagy elővesszük versesköteteit.
Áldott időre esett püspöki szolgálata: a második keresztyén évezred utolsó, záró évtizedének volt erdélyi őrállója, az erdélyi református egyház 44. püspöke (negyvennégyből nyolcan voltak marosvásárhelyi lelkipásztorok). Templomtól és egyháztól félő két emberöltőnyi "szocialista idő" után tájainkon újra templomok épültek, s ő püspöki áldásával járta végig az új reményre ébredt Erdélyt – Brassótól Kalotaszegig, Csíkszeredától Déváig. Majd kitágult magyar református egyházi szolgálata az egész Kárpát-medencei zsinati elnökségével, sőt "a föld végső határáig" (Ap Csel. 1,8) szóló krisztusi paranccsal bátorított Ausztráliában, biztatott Dél-Amerikában, mert felelősséggel felvállalta a 43 országba szakadt magyar reformátusok fájdalmát és örömét.
Szép életének legszebb ideje mégis e Maros-parti városhoz kötődik, mert része volt e város lelki, szellemi életének. Az akkori kordivat ellenére vált itt esperesként a város egyik legismertebb személyiségévé, a mindenkori emberek lelki biztatójává, és ezért nem kopik emléke a kor és divat változásával. Hite és jelleme tette ilyen stabillá és bátorrá. Az ő hite és bátorsága nem hangos, harcos felvonulás volt, hanem következetes szolgálat. 1997-ben a Református Világszövetség debreceni nagygyűlésén a nyugat-európai küldöttek dokumentumba szerették volna foglalni az egyneműek házasságát. Akkor a Nagytemplomban fölállt dr. Csiha Kálmán erdélyi püspök, bibliás hitével és szent fényben fürdő arcával szembenézett a nagyvilág félezer küldöttjével, és határozottan kijelentette: "Ha ezt a Biblia-ellenes gondolatot belefoglalják a nagygyűlés záródokumentumába, akkor mi, magyar reformátusok most innen kivonulunk!" Mint jól sikerült prédikációi után, feszült csend ülte meg a debreceni Nagytemplomot, a vita eldőlt, s a záródokumentumba nem került be a nyugat-európaiak javaslata.
Adyval együtt elmondhatta, az Értől indulva az Óceánig érkezett; az Ér mellékén született, s a nagy óceánig való elérkezéséig útját kemény küzdelem edzette. Származása miatt iskolákat kellett váltania, ifjú házasként nádat vágott a Duna-csatornánál, s 1990-ben, püspöki beiktatásakor a színpompás népviseletbe öltözött Erdély köszöntötte a Farkas utcai templom előtt, és amikor hazaérkezett szeretett városába, itt díszpolgárrá avatták.
Sírja szerényen húzódik meg a két Bolyai sírköve mellett, de emléke nem a református temetőben él, hanem az emberek szívében, amit egy őszi szombati történet is igazol. Magyarországi csoport csodálta a város legidősebb büszkeségét – a Vártemplomot. Szemükben láttam a kíváncsiságot, ezért átvezettem őket a templommal összekötött gótikus terembe, és mesélni kezdtem: itt indult el ötödfél évszázaddal ezelőtt a székelyföldi református kollégiumi oktatás… Egyik turista halkan megszólalt: "Nézzétek, itt van Csiha Kálmán püspök mellszobra!" A csoportot vezető és kísérő magyarországi lelkipásztor mosolygó arccal nyugtázta: "halála előtt még nálunk evangelizált, mintha csak tegnap lett volna." E fél évtized zsoltárszerű lerövidülése igazolja, evangelizációs szavai élnek tovább, és így élő emléke is él bennük/bennünk.
Marosvásárhely, 2012. október 31-én
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely)
2012. november 3.
Dr. Szabó Miklós köszöntése
Konferencia az erdélyiek külföldi egyetemjárásáról
Múlt vasárnap a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem szenátusi termében a Román Akadémia Gheorghe Sincai Társadalom- és Bölcsészettudományi Kutatóintézete az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókjával közösen szaktanácskozást szervezett A külföldi egyetemjárás és Erdély európai kapcsolatai a 12–20. században címmel. A témával kapcsolatos tudományos kutatások bemutatása mellett a tanácskozás tulajdonképpen arra teremtett alkalmat, hogy felköszöntsék a 80 éves dr. Szabó Miklós volt levéltárost, főiskolai tanárt, történészt, aki e kérdéssel közel 40 évig foglalkozott.
A tudományos dolgozatok ismertetése után dr. Szögi László egyetemi tanár, a budapesti ELTE könyvtárának igazgatója, Körtesi Zsuzsa, a Román Akadémia munkatársa, Pál Antal- Sándor nyugalmazott levéltáros és dr. Cornel Sigmirean egyetemi tanár, valamint a családtagok és fiatal munkatársak köszöntötték Szabó Miklóst. Igencsak meglepődött az ünnepelt, amikor bemutatták A történetíró elhivatottsága – emlékkönyv Szabó Miklós születésének 80. évfordulójára című, a Mentor által kiadott kötetet, amelyet dr. Pál-Antal Sándor, dr. Cornel Sigmirean és dr. Simon Zsolt szerkesztett. A könyv 33 szerző magyar, román és német nyelven írott szakdolgozatait, tanulmányait tartalmazza.
Az ünnepség után dr. Szabó Miklós a kutatómunkája kezdetéről beszélt lapunknak.
– Az erdélyi egyetemjárás kérdésének kutatását úgy vetették fel, hogy ha foglalkozom a kérdéssel, akkor áthelyeznek az akadémia társadalomkutató intézete marosvásárhelyi fiókjához, ha nem, akkor kimegyek Panitra tanítani, ahol egy katedrát hárman tölthettünk be. Amikor a kutatást elvállaltam, majdnem hat évig levéltárosként dolgoztam, illetve ezt megelőzően 1962-től 1976-ig a főiskolán tanítottam. Ismertem a kutatás alapvető kérdéseit. A kezdetekben Bözödi Györggyel, Kocziány Lászlóval és Tonk Sándorral fogtunk hozzá a munkához, az előbbi két munkatársunk kimaradt, így Tonk Sándorral folytattam – mondta. Nem volt könnyű a kommunista időszakban egy olyan témát kutatni, ami az erdélyiek nyugati kötődését vizsgálta, hiszen nemcsak kizárólag az egyetemjárást vizsgálták. Miután az első évet szerencsésen lezárták, egy bukaresti kutató felvetette, hogy a külföldi egyetemre járó erdélyiek közül hány volt román.
– Megmagyaráztam neki, hogy a nevek latinok, és nem tudjuk kideríteni a nemzetiségi arányt – mondta, amit elfogadható válasznak találtak, ezért etnikai szempontokból többet nem feszegették a kérdést.
A több évtizedes kutatómunka során sok érdekes vetületét kutatták a társadalmi jelenségnek. Ezek közül példaként említette, amikor egy olyan középkori dokumentumra bukkant, amely leírta, hogy egy brassói gimnáziumban végzett diákot miként kísértek ki a város kapujáig, majd neve három hónap múlva felbukkant az akadémián. "Érdekes végigkövetni miként jutott el, milyen útvonalon haladt, hiszen ez a korabeli világlátásnak, -járásnak egy módozata volt".
Az erdélyi diákok – főként a szászok, akiknek könnyebb volt bejutni – a wittenbergi vagy heidelbergi egyetemre jártak leginkább.
S hogy mit jelentett ez a nyitás az európaiság fele? Azt sikerült igazolni, hiszen a diákok alig 5%-a maradt külföldön, a többiek hazatértek és itthon kamatoztatták mindazt, amit tanultak, láttak, tapasztaltak. Volt, aki csak három évet élt külföl-dön, mások peregrinációja 15 évet is tartott. Ez nemcsak azt jelentette számukra, hogy kitörtek a falusi környezetből, ahol szabadparasztként vagy kisnemesként éltek, hanem megismerték, behozták tájainkra a nyugati értékeket. Nemcsak szellemiekben, hanem mezőgazdasági, műszaki és tudományos szempontok szerint gazdagították Erdélyt. Például az 1800-as évek elején Gyarmati Sámuel hozta be a fehér krumplit, ami megmentette az itt lakókat az 1813-tól 1818-ig pusztító éhínségtől, mi több, a mai napig is a Székelyföldet éltető mezőgazdasági termény lett. Az évszázadok során egyre több erdélyi diák jutott el külföldi egyetemekre, például 1849 és 1918 között számuk elérte a 9.522-t. Ők voltak azok, akik Erdély szellemi kincstárát gazdagították.
Mai szemmel vizsgálva a kérdést, érdekes volt a kapcsolatrendszert is elemezni, amelyet ők építettek ki és ápoltak a korabeli Európával. Ez a mai társadalmi- politikai helyzetben is érdekes téma a kutatók számára – mondta dr. Szabó Miklós. Az évfordulóra kiadott kötettel kapcsolatban közölte, titokban készítették elő, ezért óriási volt számára a meglepetés.
– A kötet megjelenése örvendetes, fellelkesít és további erőt ad ahhoz, hogy a munkát folytassam. Az egyetemjárás kérdése 1976 óta foglalkoztat, s még mindig vannak olyan vetületei, amelyeket érdemes kutatni. Ma is volt két idevágó előadás, egy útinapló ismertetése valamint a külfölddel való kapcsolatot taglaló. Vannak fiatal történészek, levéltárosok, mint akár dr. Simon Zsolt is, akik tovább kutatják a témát, ezért sem volt hiábavaló a több évtizedes munkásságom – mondta lapunknak dr. Szabó Miklós.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
Konferencia az erdélyiek külföldi egyetemjárásáról
Múlt vasárnap a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem szenátusi termében a Román Akadémia Gheorghe Sincai Társadalom- és Bölcsészettudományi Kutatóintézete az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókjával közösen szaktanácskozást szervezett A külföldi egyetemjárás és Erdély európai kapcsolatai a 12–20. században címmel. A témával kapcsolatos tudományos kutatások bemutatása mellett a tanácskozás tulajdonképpen arra teremtett alkalmat, hogy felköszöntsék a 80 éves dr. Szabó Miklós volt levéltárost, főiskolai tanárt, történészt, aki e kérdéssel közel 40 évig foglalkozott.
A tudományos dolgozatok ismertetése után dr. Szögi László egyetemi tanár, a budapesti ELTE könyvtárának igazgatója, Körtesi Zsuzsa, a Román Akadémia munkatársa, Pál Antal- Sándor nyugalmazott levéltáros és dr. Cornel Sigmirean egyetemi tanár, valamint a családtagok és fiatal munkatársak köszöntötték Szabó Miklóst. Igencsak meglepődött az ünnepelt, amikor bemutatták A történetíró elhivatottsága – emlékkönyv Szabó Miklós születésének 80. évfordulójára című, a Mentor által kiadott kötetet, amelyet dr. Pál-Antal Sándor, dr. Cornel Sigmirean és dr. Simon Zsolt szerkesztett. A könyv 33 szerző magyar, román és német nyelven írott szakdolgozatait, tanulmányait tartalmazza.
Az ünnepség után dr. Szabó Miklós a kutatómunkája kezdetéről beszélt lapunknak.
– Az erdélyi egyetemjárás kérdésének kutatását úgy vetették fel, hogy ha foglalkozom a kérdéssel, akkor áthelyeznek az akadémia társadalomkutató intézete marosvásárhelyi fiókjához, ha nem, akkor kimegyek Panitra tanítani, ahol egy katedrát hárman tölthettünk be. Amikor a kutatást elvállaltam, majdnem hat évig levéltárosként dolgoztam, illetve ezt megelőzően 1962-től 1976-ig a főiskolán tanítottam. Ismertem a kutatás alapvető kérdéseit. A kezdetekben Bözödi Györggyel, Kocziány Lászlóval és Tonk Sándorral fogtunk hozzá a munkához, az előbbi két munkatársunk kimaradt, így Tonk Sándorral folytattam – mondta. Nem volt könnyű a kommunista időszakban egy olyan témát kutatni, ami az erdélyiek nyugati kötődését vizsgálta, hiszen nemcsak kizárólag az egyetemjárást vizsgálták. Miután az első évet szerencsésen lezárták, egy bukaresti kutató felvetette, hogy a külföldi egyetemre járó erdélyiek közül hány volt román.
– Megmagyaráztam neki, hogy a nevek latinok, és nem tudjuk kideríteni a nemzetiségi arányt – mondta, amit elfogadható válasznak találtak, ezért etnikai szempontokból többet nem feszegették a kérdést.
A több évtizedes kutatómunka során sok érdekes vetületét kutatták a társadalmi jelenségnek. Ezek közül példaként említette, amikor egy olyan középkori dokumentumra bukkant, amely leírta, hogy egy brassói gimnáziumban végzett diákot miként kísértek ki a város kapujáig, majd neve három hónap múlva felbukkant az akadémián. "Érdekes végigkövetni miként jutott el, milyen útvonalon haladt, hiszen ez a korabeli világlátásnak, -járásnak egy módozata volt".
Az erdélyi diákok – főként a szászok, akiknek könnyebb volt bejutni – a wittenbergi vagy heidelbergi egyetemre jártak leginkább.
S hogy mit jelentett ez a nyitás az európaiság fele? Azt sikerült igazolni, hiszen a diákok alig 5%-a maradt külföldön, a többiek hazatértek és itthon kamatoztatták mindazt, amit tanultak, láttak, tapasztaltak. Volt, aki csak három évet élt külföl-dön, mások peregrinációja 15 évet is tartott. Ez nemcsak azt jelentette számukra, hogy kitörtek a falusi környezetből, ahol szabadparasztként vagy kisnemesként éltek, hanem megismerték, behozták tájainkra a nyugati értékeket. Nemcsak szellemiekben, hanem mezőgazdasági, műszaki és tudományos szempontok szerint gazdagították Erdélyt. Például az 1800-as évek elején Gyarmati Sámuel hozta be a fehér krumplit, ami megmentette az itt lakókat az 1813-tól 1818-ig pusztító éhínségtől, mi több, a mai napig is a Székelyföldet éltető mezőgazdasági termény lett. Az évszázadok során egyre több erdélyi diák jutott el külföldi egyetemekre, például 1849 és 1918 között számuk elérte a 9.522-t. Ők voltak azok, akik Erdély szellemi kincstárát gazdagították.
Mai szemmel vizsgálva a kérdést, érdekes volt a kapcsolatrendszert is elemezni, amelyet ők építettek ki és ápoltak a korabeli Európával. Ez a mai társadalmi- politikai helyzetben is érdekes téma a kutatók számára – mondta dr. Szabó Miklós. Az évfordulóra kiadott kötettel kapcsolatban közölte, titokban készítették elő, ezért óriási volt számára a meglepetés.
– A kötet megjelenése örvendetes, fellelkesít és további erőt ad ahhoz, hogy a munkát folytassam. Az egyetemjárás kérdése 1976 óta foglalkoztat, s még mindig vannak olyan vetületei, amelyeket érdemes kutatni. Ma is volt két idevágó előadás, egy útinapló ismertetése valamint a külfölddel való kapcsolatot taglaló. Vannak fiatal történészek, levéltárosok, mint akár dr. Simon Zsolt is, akik tovább kutatják a témát, ezért sem volt hiábavaló a több évtizedes munkásságom – mondta lapunknak dr. Szabó Miklós.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2012. november 3.
Bűntelenül, mégis megbüntetve
Az elmúlt huszonhárom esztendő során annyi mindent elmeséltek már „a mi ötvenhatosaink” meghurcoltatásaikról, hogy önkéntelenül adja magát a feltételezés: újat nem tudnak már mondani. Pedig ez nem így van: adalékokra, részletekre mai napig derül fény, s ők maguk sem zárták, zárhatták le bensejükben kálváriájukat. Mindannyiukat foglalkoztatja, kik voltak azok, akik őket börtönbe juttatták, s kik azok, akik szabadulásuk után – amikor Puskás Attila megfogalmazása szerint csak annyiban váltak szabadokká, hogy nem voltak zárt ajtók mögött – folyamatosan megfigyelték őket, jelentéseket írtak róluk 1989 végéig. Mert ma már hozzáférhetnek a múlt rendszer alatt róluk összegyűjtött adatokhoz (már amelyeket a volt Securitate irattárát vizsgáló bizottság megkapott), de abban a besúgók neveit letakarják, csak fedőnevük ismerhető meg. És talán az sem oktalan feltételezés, hogy megfigyelésük mai napig is folytatódik...
Securitate, SRI – egykutya
– Én azt hiszem, nem csak 1989 végéig figyeltek állandóan bennünket, és erre bizonyíték talán éppen a legutóbbi napokban származott – mondja Puskás Attila. – Nemrég Bukarestben könyvbemutatón vettem részt, ott megismerkedtem Varga Andreával, aki magyar állampolgár ugyan, de már több mint egy évtizede dolgozik a román kommunista múlt felderítésén, legutóbb pedig a nagyváradi egyházi ingatlanok visszaadásának segítésében vállalt munkát, kiemelem, a szóban forgó három épület egyikét a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) használja. Találkozásunkkor megkértem, segítsen a volt besúgóim felfedésében. Aztán néhány nap múlva nem is messze Bukarest belvárosától ököllel arcon ütötték. Ő tehát feltételezte, azt hiszem, joggal, hogy egyfajta megfélemlítés volt ez. Én a magam részéről nem tapasztaltam, hogy megfigyelnének, bár nem kétséges, hogy számon tartanak bennünket, különösen azokat, akik azután sem lettek csendesebbek, miután az úgynevezett rendszerváltás megtörtént Romániában.
– Megtisztelő, ha az embert a szervek számon tartják.
– Azért erről a megtiszteltetésről az ember szívesen lemondana, de engem nem foglalkoztat. Viszont az kétségtelen, hogy mai napig is leszámolási játszmák történnek az országban a SRI segítségével. Én azt vallom, hogy annak idején Iliescuék nem a hadsereggel, hanem a Securitatéval egyeztek ki, ezt sok minden bizonyítja. Egyébként az nem természetellenes dolog, hogy minden államnak van egy biztonsági szervezete, amelyik többnyire nem nyilvánosan működik, ez önmagában véve nem jelentene bajt, hiszen minden állam igyekszik polgárai védelmét biztosítani. A SRI-vel az a gond, hogy politikailag elkötelezett, eszméket és azok fenntartóit védelmezi, ez volt a baj a Securitatéval is, egy diktatórikus rendszer hatalmi gépezete volt, melynek mi voltunk a szenvedő alanyai, bűnökkel vagy anélkül, bűntelenül és mégis megbüntetve.
Mellékes áldozatok
– Puskás Attilának mi volt a nagy bűne?
– 1958-ban kipenderítettek a csíkszeredai iskolából, mert már gyűltek a fellegek a fejem felett, egy kicsit szabadszájú voltam, büntetésből Csíkdánfalvára küldtek tanítani. 1959 elején egy tanuló, Sánta Imre (aki nyilvánvalóan nem azonos a mai bikfalvi lelkésszel – szerk. megj.) megkeresett azzal, hogy ő abbahagyja a tanulást, színész lesz, író lesz, egyfajta petőfies stílusban. De hátrahagyott egy levelet, hogy ne kutassanak utána, mert baj származhat belőle, hiszen neki olyan jellegű politikai vonatkozású írásai vannak, hogy meggyűlhet a bajom. Persze, megkezdődik az utánakutatás, ő hamar vissza is tér, de a Securitate közben felfigyel ezekre a mondatokra, házkutatást tartanak nála, kezdik felgöngyölíteni a dolgokat, kiderül, hogy rendszerellenes verseket ír, kiderül, még két társa ugyanilyen verseket ír. A kommunista törvénykezés idején az volt az alapállás, hogy a diák nem lehet hibás a rendszerellenes gondolataiért, hanem csakis a felnőttek, nyilván, a tanárai, szülei adott esetben. Így aztán bekerültünk öt diák mellett hat tanár, kiderült, ’56-ban együtt hallgattuk a rádiót, én egy tanárkollégám lakodalmán felolvastam azt a saját versemet, amely a Háromszék múlt pénteki lapszámában megjelent, ez volt az egyik vádpont. A másik a gyerekekkel való kapcsolattartás, aztán az is kiderült, hogy én gyászszalagot viselek, holott nem halt meg hozzátartozóm, sőt, mondtam, hogy a magyar forradalom áldozataiért viselem ’56 novemberében. Aztán az is, hogy Földi István Gábor Áron-színdarabját kezdtem betanítani 1958-ban, s bár azt próba közben az igazgató letiltotta, az is a vádpontok között szerepelt. Végül engem tettek meg fővádlottnak, húsz évre ítéltek el, plusz tíz évet tiltott iratok forgalmazásáért kaptam, a nagyobb büntetést alkalmazták.
– Akkor is demokráciának hívták a rendszert, de ezek a vádpontok, a mai jogrend felől nézvést, teljesen nevetségesek.
– Nyilvánvaló, de hát minden politikai perben, még a Szoboszlayék esetében is, akiket halálra ítéltek, mi volt a lényeg? Ezek a perek, az ítéletek a társadalom féken tartását, megfélemlítését szolgálták, szétválasztani az emberi közösségeket, megteremteni a bizalmatlanság légkörét, tulajdonképpen mi nem bűnösök, hanem egy cél feláldozott egyénei voltunk, annak a célnak, hogy ezt a rendszert a félelemre és az egymás iránti bizalmatlanságra építsék fel. Ugyanez történt a bolsevista rendszer minden utódállamában, ennek következménye a poznani lázadás, azelőtt a berlini, és a legnagyobb, a magyar ’56, amihez a mi ügyeinket is kapcsolták, mert mi sem volt ennél egyszerűbb. A legfontosabb tőke...
– Ha arról beszélek, milyen büntetéseket alkalmaztak, ezek a szörnyűségek borzolják a kedélyeket, de nem ezeken a hangsúly, hanem azokon a szellemi, érzelmi megaláztatásokon, amiken mi átmentünk. Egy tanárember, aki fel van vértezve bizonyos tudománnyal, annak moslékot adnak enni, mert nem nevezhető másként, felteszik rá a fekete szemüveget, és naponta egyszer lökdösik előre a vécére, aztán, ha máskor is kell neki, oldja meg, ahogy tudja, egy padlóhoz rögzített széken hallgatják ki, mert attól is félnek, nehogy azt a széket indulatában valamelyik kihallgatótiszthez vágja, és kényszerítik, hogy aláírja azokat a vallomásokat, amelyeket soha nem mi fogalmaztunk meg, hanem mindig a tiszt, és amelyek napról napra jobban terheltek minket. A végrehajtó börtönökről nem is beszélve, mikor én Szamosújvárra kerültem, 1960 januárjában, vékony vászon csíkos ruhát adtak, abban kellett mennünk dolgozni a bútorgyárba. Azzal a koszttal napi 12 órát fizikai munkát végeztünk. Aki nem bírta, vegyük csak a Szalay Attila esetét, ő ott halt meg, gyomorfekélyből származó gyomorvérzése volt, ugyan bevitték a rendelőbe, de nem kezelték, nem adtak megfelelő gyógyszereket, tulajdonképpen közvetett módon megölték. Ezeket a dolgokat jó tudni, a kommunista propaganda alaptétele – hazugságból – az volt, hogy a legfontosabb tőkénk az ember, és ennek pontosan az ellenkezője volt igaz.
Besúgók, téglák
– És azt jó-e tudni, kik voltak a besúgók?
– Volt olyan, akinek a nevét tudom. A Securitate irattárát vizsgáló bizottságnál a fedőneveket nem takarják le, de hogy kit fednek, nehéz tudni. Például voltunk Pro Natura kiránduláson Kisborosnyón, onnan jelentés született – sejtem, ki írta, de várjuk meg, hátha sikerül Varga Andreának kiderítenie. Egy másik jelentésben Olteanu nevű szerepel, fogalmam sincs, ki lehetett, de azt viszont tudom, hogy egy Mesaroşiu szekus hadnagy volt az én „őrangyalom”. Összesen 19 dosszié, 2216 oldal szól a mi tizenegyünk ügyéről, mindenik vádlottnak és az ügy egészének is külön dossziéja volt.
– A börtönben is voltak besúgók.
– Elmondanék egy dolgot. A börtönben átnevelési folyamat kezdődött, főleg 1963–64-ben, amikor történelmi, politikai tájékoztató előadásokat tartottak. Az volt a cél, hogy olyan embereket bocsássanak ki, akik ismerik a megváltozott viszonyokat, másrészt, hogy alkalmazzák azokat a módszereket, amelyek nem teszik lehetővé, hogy visszalépjen az úgynevezett becsületes útról. Nagygyűléseket szerveztek vasárnaponként, erre felkértek embereket, hogy vállalják a mea culpát, mert abban semmi rossz nincs, ha megmondják, rosszul gondolkoztak, de megváltoztak. Aki ezt vállalta, elmondta, miért volt bezárva, hogy nagyon helytelenül cselekedett, mert ez és az biztatta fel, de meggyőződött, helytelen úton járt, és amikor kiszabadul, becsületes polgára lesz a szocialista társadalmi rendnek. Akik nem vállalták a bűnbevallást és megtérést a nagyközönség és a szekustiszt előtt, azokat nem nézték jó szemmel, azokról mindenféle jelentéseket kértek. Ezek nem besúgójelentések, mert az illető a saját nevével adta.
– Az alapkérdés: jó-e megtudni, kell-e megtudni és kell-e a nagyközönségnek megtudnia a besúgók nevét? – A NSZK így járt el. Amikor nagy hirtelen és előkészületlenül ledőlt a berlini fal, felelős személyek azonnal birtokba vették a Stasi székházát, kezet tettek az ottani dokumentumokra, és attól fogva következetesen rendelkezésére bocsátották – és nem névtelenül – a német embereknek az iratokat. A lengyeleknél is hasonlóképpen felszabadították ezeket az adatokat, bizonyos mértékig Magyarországon is, bár ott még mindig vannak teljesen titkosított dokumentumok is. Romániában az első időszakban nem névtelenítették az aktákat, de nagyon rövid idő múlva ezt tették, mert kezdték az emberek számon kérni azokat, akik őket börtönbe juttatták. Azt tudni kell, a Securitate arra nem volt alkalmas, hogy bizonyítékokat szerezzen, ezeket mind a besúgók szállították nekik. Maguk a szekustisztek képtelenek lettek volna bármilyen bizonyítékokat előkotorászni a bűnösségünkre, még akkor is, ha lehallgató készüléket szereltek volna be. A besúgók – hol megfélemlítésből, hol zsarolásból, hol anyagi vagy más érdekből – a Securitate szolgálatába szegődtek, aláírták, hogy titokban tartják működésüket, van erre pontos űrlap, tehát én azt mondom, hogy a besúgó is épp annyira bűnös egy-egy vádirat elkészítésében, mint maguk a szekustisztek.
Maradjon az ő szégyenük
– A besúgói kérdést csak azért erőltetem, mert mindannyiunknak véges az élete. És ha titkainkat sírba visszük...
– Nem azért titkoljuk adott esetben. Volt egy erdővidéki börtöntársam, mai napig él, tudtára adtam, hogy megvannak a beszámolói. Előbb tagadta, aztán elküldtem neki a másolatokat, és azt mondtam neki, függeszd ki a lakásod falára, hogy te és az összes hozzátartozód is lássa, milyen ember voltál, és szenvedj érte, mert megérdemled. És más közeli, sőt, nagyon közeli ismerőseim közül is többen vállaltak besúgó szerepet a vizsgálati fogság alatt, ezt szégyenkezve mondom. Tégláknak neveztük az ilyeneket. Soha nem láttuk őket végrehajtó börtönökben vagy munkatáborokban. Ezek az emberek végig ott maradtak, celláról cellára jártak, hazug névvel és legendával próbáltak a rabok bizalmába férkőzni. Nekem is volt egy Oprea nevű „téglám“, azt próbálta tőlem megtudni, hol vannak a verseim, a naplóm, az írásaim, amelyek számukra bizonyítékul szolgáltak volna. Ugyanis az történt, hogy fülest kaptam letartóztatásomról egy nappal korábban, május 11-én, és még aznap este a háziasszonyomnak az összes irományomat odaadtam, hogy rejtse el, mert ni, mi vár rám. Valóban jöttek, házkutatási paranccsal, és igen bosszúsak voltak, hogy nem találtak semmit, amit bizonyítékként elvihetnek. Na most, ha én a vizsgálati fogságban, ami egészen szeptember elejéig tartott, elfecsegem hogy a háziasszonyom eldugta a papírokat, letartóztatják, akár a férjét is, és bűnpártolásért elítélik. Én valahogy megsejtettem, hogy Oprea beépített ember, azt hazudta, ő is politikai elítélt, bojkottálta a Szovjetunióba szállítandó urániumércet. Csakhogy én észrevettem, sem az övet, sem a cipőfűzőt nem vették el tőle. Attól kezdve nagyon ügyeltem, annyit mondtam neki, sajnálom, letartóztatásom előtt elégettem a papírjaimat. Ki is vették tőlem, az engem kivizsgáló Fábián Márton szekusszázadosnak értéktelen jelentést írt. De a téglák, köztük az én igen közeli ismerőseim is, nagyon sok embert tönkretettek. Ezek az emberek kivetkőztek mindenből, ami értelmiségi, ami magyar, ami emberszámba vehető...
– És mégis, a besúgás nem magánügy, hanem közügy.
– Ez így van, de ezeknek az embereknek élnek a családtagjaik, akiknek semmi bűnük nincs abban, hogy az apjuk, nagyapjuk mit követett el, ők vinnék a hátukon a szégyent, olyanokká válnának, mint mi: bűntelenül, mégis megbüntetve.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az elmúlt huszonhárom esztendő során annyi mindent elmeséltek már „a mi ötvenhatosaink” meghurcoltatásaikról, hogy önkéntelenül adja magát a feltételezés: újat nem tudnak már mondani. Pedig ez nem így van: adalékokra, részletekre mai napig derül fény, s ők maguk sem zárták, zárhatták le bensejükben kálváriájukat. Mindannyiukat foglalkoztatja, kik voltak azok, akik őket börtönbe juttatták, s kik azok, akik szabadulásuk után – amikor Puskás Attila megfogalmazása szerint csak annyiban váltak szabadokká, hogy nem voltak zárt ajtók mögött – folyamatosan megfigyelték őket, jelentéseket írtak róluk 1989 végéig. Mert ma már hozzáférhetnek a múlt rendszer alatt róluk összegyűjtött adatokhoz (már amelyeket a volt Securitate irattárát vizsgáló bizottság megkapott), de abban a besúgók neveit letakarják, csak fedőnevük ismerhető meg. És talán az sem oktalan feltételezés, hogy megfigyelésük mai napig is folytatódik...
Securitate, SRI – egykutya
– Én azt hiszem, nem csak 1989 végéig figyeltek állandóan bennünket, és erre bizonyíték talán éppen a legutóbbi napokban származott – mondja Puskás Attila. – Nemrég Bukarestben könyvbemutatón vettem részt, ott megismerkedtem Varga Andreával, aki magyar állampolgár ugyan, de már több mint egy évtizede dolgozik a román kommunista múlt felderítésén, legutóbb pedig a nagyváradi egyházi ingatlanok visszaadásának segítésében vállalt munkát, kiemelem, a szóban forgó három épület egyikét a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) használja. Találkozásunkkor megkértem, segítsen a volt besúgóim felfedésében. Aztán néhány nap múlva nem is messze Bukarest belvárosától ököllel arcon ütötték. Ő tehát feltételezte, azt hiszem, joggal, hogy egyfajta megfélemlítés volt ez. Én a magam részéről nem tapasztaltam, hogy megfigyelnének, bár nem kétséges, hogy számon tartanak bennünket, különösen azokat, akik azután sem lettek csendesebbek, miután az úgynevezett rendszerváltás megtörtént Romániában.
– Megtisztelő, ha az embert a szervek számon tartják.
– Azért erről a megtiszteltetésről az ember szívesen lemondana, de engem nem foglalkoztat. Viszont az kétségtelen, hogy mai napig is leszámolási játszmák történnek az országban a SRI segítségével. Én azt vallom, hogy annak idején Iliescuék nem a hadsereggel, hanem a Securitatéval egyeztek ki, ezt sok minden bizonyítja. Egyébként az nem természetellenes dolog, hogy minden államnak van egy biztonsági szervezete, amelyik többnyire nem nyilvánosan működik, ez önmagában véve nem jelentene bajt, hiszen minden állam igyekszik polgárai védelmét biztosítani. A SRI-vel az a gond, hogy politikailag elkötelezett, eszméket és azok fenntartóit védelmezi, ez volt a baj a Securitatéval is, egy diktatórikus rendszer hatalmi gépezete volt, melynek mi voltunk a szenvedő alanyai, bűnökkel vagy anélkül, bűntelenül és mégis megbüntetve.
Mellékes áldozatok
– Puskás Attilának mi volt a nagy bűne?
– 1958-ban kipenderítettek a csíkszeredai iskolából, mert már gyűltek a fellegek a fejem felett, egy kicsit szabadszájú voltam, büntetésből Csíkdánfalvára küldtek tanítani. 1959 elején egy tanuló, Sánta Imre (aki nyilvánvalóan nem azonos a mai bikfalvi lelkésszel – szerk. megj.) megkeresett azzal, hogy ő abbahagyja a tanulást, színész lesz, író lesz, egyfajta petőfies stílusban. De hátrahagyott egy levelet, hogy ne kutassanak utána, mert baj származhat belőle, hiszen neki olyan jellegű politikai vonatkozású írásai vannak, hogy meggyűlhet a bajom. Persze, megkezdődik az utánakutatás, ő hamar vissza is tér, de a Securitate közben felfigyel ezekre a mondatokra, házkutatást tartanak nála, kezdik felgöngyölíteni a dolgokat, kiderül, hogy rendszerellenes verseket ír, kiderül, még két társa ugyanilyen verseket ír. A kommunista törvénykezés idején az volt az alapállás, hogy a diák nem lehet hibás a rendszerellenes gondolataiért, hanem csakis a felnőttek, nyilván, a tanárai, szülei adott esetben. Így aztán bekerültünk öt diák mellett hat tanár, kiderült, ’56-ban együtt hallgattuk a rádiót, én egy tanárkollégám lakodalmán felolvastam azt a saját versemet, amely a Háromszék múlt pénteki lapszámában megjelent, ez volt az egyik vádpont. A másik a gyerekekkel való kapcsolattartás, aztán az is kiderült, hogy én gyászszalagot viselek, holott nem halt meg hozzátartozóm, sőt, mondtam, hogy a magyar forradalom áldozataiért viselem ’56 novemberében. Aztán az is, hogy Földi István Gábor Áron-színdarabját kezdtem betanítani 1958-ban, s bár azt próba közben az igazgató letiltotta, az is a vádpontok között szerepelt. Végül engem tettek meg fővádlottnak, húsz évre ítéltek el, plusz tíz évet tiltott iratok forgalmazásáért kaptam, a nagyobb büntetést alkalmazták.
– Akkor is demokráciának hívták a rendszert, de ezek a vádpontok, a mai jogrend felől nézvést, teljesen nevetségesek.
– Nyilvánvaló, de hát minden politikai perben, még a Szoboszlayék esetében is, akiket halálra ítéltek, mi volt a lényeg? Ezek a perek, az ítéletek a társadalom féken tartását, megfélemlítését szolgálták, szétválasztani az emberi közösségeket, megteremteni a bizalmatlanság légkörét, tulajdonképpen mi nem bűnösök, hanem egy cél feláldozott egyénei voltunk, annak a célnak, hogy ezt a rendszert a félelemre és az egymás iránti bizalmatlanságra építsék fel. Ugyanez történt a bolsevista rendszer minden utódállamában, ennek következménye a poznani lázadás, azelőtt a berlini, és a legnagyobb, a magyar ’56, amihez a mi ügyeinket is kapcsolták, mert mi sem volt ennél egyszerűbb. A legfontosabb tőke...
– Ha arról beszélek, milyen büntetéseket alkalmaztak, ezek a szörnyűségek borzolják a kedélyeket, de nem ezeken a hangsúly, hanem azokon a szellemi, érzelmi megaláztatásokon, amiken mi átmentünk. Egy tanárember, aki fel van vértezve bizonyos tudománnyal, annak moslékot adnak enni, mert nem nevezhető másként, felteszik rá a fekete szemüveget, és naponta egyszer lökdösik előre a vécére, aztán, ha máskor is kell neki, oldja meg, ahogy tudja, egy padlóhoz rögzített széken hallgatják ki, mert attól is félnek, nehogy azt a széket indulatában valamelyik kihallgatótiszthez vágja, és kényszerítik, hogy aláírja azokat a vallomásokat, amelyeket soha nem mi fogalmaztunk meg, hanem mindig a tiszt, és amelyek napról napra jobban terheltek minket. A végrehajtó börtönökről nem is beszélve, mikor én Szamosújvárra kerültem, 1960 januárjában, vékony vászon csíkos ruhát adtak, abban kellett mennünk dolgozni a bútorgyárba. Azzal a koszttal napi 12 órát fizikai munkát végeztünk. Aki nem bírta, vegyük csak a Szalay Attila esetét, ő ott halt meg, gyomorfekélyből származó gyomorvérzése volt, ugyan bevitték a rendelőbe, de nem kezelték, nem adtak megfelelő gyógyszereket, tulajdonképpen közvetett módon megölték. Ezeket a dolgokat jó tudni, a kommunista propaganda alaptétele – hazugságból – az volt, hogy a legfontosabb tőkénk az ember, és ennek pontosan az ellenkezője volt igaz.
Besúgók, téglák
– És azt jó-e tudni, kik voltak a besúgók?
– Volt olyan, akinek a nevét tudom. A Securitate irattárát vizsgáló bizottságnál a fedőneveket nem takarják le, de hogy kit fednek, nehéz tudni. Például voltunk Pro Natura kiránduláson Kisborosnyón, onnan jelentés született – sejtem, ki írta, de várjuk meg, hátha sikerül Varga Andreának kiderítenie. Egy másik jelentésben Olteanu nevű szerepel, fogalmam sincs, ki lehetett, de azt viszont tudom, hogy egy Mesaroşiu szekus hadnagy volt az én „őrangyalom”. Összesen 19 dosszié, 2216 oldal szól a mi tizenegyünk ügyéről, mindenik vádlottnak és az ügy egészének is külön dossziéja volt.
– A börtönben is voltak besúgók.
– Elmondanék egy dolgot. A börtönben átnevelési folyamat kezdődött, főleg 1963–64-ben, amikor történelmi, politikai tájékoztató előadásokat tartottak. Az volt a cél, hogy olyan embereket bocsássanak ki, akik ismerik a megváltozott viszonyokat, másrészt, hogy alkalmazzák azokat a módszereket, amelyek nem teszik lehetővé, hogy visszalépjen az úgynevezett becsületes útról. Nagygyűléseket szerveztek vasárnaponként, erre felkértek embereket, hogy vállalják a mea culpát, mert abban semmi rossz nincs, ha megmondják, rosszul gondolkoztak, de megváltoztak. Aki ezt vállalta, elmondta, miért volt bezárva, hogy nagyon helytelenül cselekedett, mert ez és az biztatta fel, de meggyőződött, helytelen úton járt, és amikor kiszabadul, becsületes polgára lesz a szocialista társadalmi rendnek. Akik nem vállalták a bűnbevallást és megtérést a nagyközönség és a szekustiszt előtt, azokat nem nézték jó szemmel, azokról mindenféle jelentéseket kértek. Ezek nem besúgójelentések, mert az illető a saját nevével adta.
– Az alapkérdés: jó-e megtudni, kell-e megtudni és kell-e a nagyközönségnek megtudnia a besúgók nevét? – A NSZK így járt el. Amikor nagy hirtelen és előkészületlenül ledőlt a berlini fal, felelős személyek azonnal birtokba vették a Stasi székházát, kezet tettek az ottani dokumentumokra, és attól fogva következetesen rendelkezésére bocsátották – és nem névtelenül – a német embereknek az iratokat. A lengyeleknél is hasonlóképpen felszabadították ezeket az adatokat, bizonyos mértékig Magyarországon is, bár ott még mindig vannak teljesen titkosított dokumentumok is. Romániában az első időszakban nem névtelenítették az aktákat, de nagyon rövid idő múlva ezt tették, mert kezdték az emberek számon kérni azokat, akik őket börtönbe juttatták. Azt tudni kell, a Securitate arra nem volt alkalmas, hogy bizonyítékokat szerezzen, ezeket mind a besúgók szállították nekik. Maguk a szekustisztek képtelenek lettek volna bármilyen bizonyítékokat előkotorászni a bűnösségünkre, még akkor is, ha lehallgató készüléket szereltek volna be. A besúgók – hol megfélemlítésből, hol zsarolásból, hol anyagi vagy más érdekből – a Securitate szolgálatába szegődtek, aláírták, hogy titokban tartják működésüket, van erre pontos űrlap, tehát én azt mondom, hogy a besúgó is épp annyira bűnös egy-egy vádirat elkészítésében, mint maguk a szekustisztek.
Maradjon az ő szégyenük
– A besúgói kérdést csak azért erőltetem, mert mindannyiunknak véges az élete. És ha titkainkat sírba visszük...
– Nem azért titkoljuk adott esetben. Volt egy erdővidéki börtöntársam, mai napig él, tudtára adtam, hogy megvannak a beszámolói. Előbb tagadta, aztán elküldtem neki a másolatokat, és azt mondtam neki, függeszd ki a lakásod falára, hogy te és az összes hozzátartozód is lássa, milyen ember voltál, és szenvedj érte, mert megérdemled. És más közeli, sőt, nagyon közeli ismerőseim közül is többen vállaltak besúgó szerepet a vizsgálati fogság alatt, ezt szégyenkezve mondom. Tégláknak neveztük az ilyeneket. Soha nem láttuk őket végrehajtó börtönökben vagy munkatáborokban. Ezek az emberek végig ott maradtak, celláról cellára jártak, hazug névvel és legendával próbáltak a rabok bizalmába férkőzni. Nekem is volt egy Oprea nevű „téglám“, azt próbálta tőlem megtudni, hol vannak a verseim, a naplóm, az írásaim, amelyek számukra bizonyítékul szolgáltak volna. Ugyanis az történt, hogy fülest kaptam letartóztatásomról egy nappal korábban, május 11-én, és még aznap este a háziasszonyomnak az összes irományomat odaadtam, hogy rejtse el, mert ni, mi vár rám. Valóban jöttek, házkutatási paranccsal, és igen bosszúsak voltak, hogy nem találtak semmit, amit bizonyítékként elvihetnek. Na most, ha én a vizsgálati fogságban, ami egészen szeptember elejéig tartott, elfecsegem hogy a háziasszonyom eldugta a papírokat, letartóztatják, akár a férjét is, és bűnpártolásért elítélik. Én valahogy megsejtettem, hogy Oprea beépített ember, azt hazudta, ő is politikai elítélt, bojkottálta a Szovjetunióba szállítandó urániumércet. Csakhogy én észrevettem, sem az övet, sem a cipőfűzőt nem vették el tőle. Attól kezdve nagyon ügyeltem, annyit mondtam neki, sajnálom, letartóztatásom előtt elégettem a papírjaimat. Ki is vették tőlem, az engem kivizsgáló Fábián Márton szekusszázadosnak értéktelen jelentést írt. De a téglák, köztük az én igen közeli ismerőseim is, nagyon sok embert tönkretettek. Ezek az emberek kivetkőztek mindenből, ami értelmiségi, ami magyar, ami emberszámba vehető...
– És mégis, a besúgás nem magánügy, hanem közügy.
– Ez így van, de ezeknek az embereknek élnek a családtagjaik, akiknek semmi bűnük nincs abban, hogy az apjuk, nagyapjuk mit követett el, ők vinnék a hátukon a szégyent, olyanokká válnának, mint mi: bűntelenül, mégis megbüntetve.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. november 3.
Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (4.)
A hazaárulási perek. Jönnek Kádárék
Bár a letartóztatás, a nyomozás, a kihallgatások idején látszólag nem érvényesült az „etnikai” elv, a „rendszer ellen szervezkedő elemeket” előre meghatározott klisék, sablonok szerint csoportosították – román vasgárdisták, magyar nacionalisták-irredenták, cionisták, történelmi pártok tagjai, imperialista ügynökök –, a letartóztatottak, elítéltek etnikai megoszlása azt bizonyítja, hogy a Securitate a magyarok által lakott régiókban sokkal „aktívabb” volt, mint a román többségű vidékeken.
A Magyar Autonóm Tartományban 1956 és 1965 között összesen 826 személyt állítottak hadbíróság elé. Közülük 620 magyar – az elítéltek 75,1 százaléka –, 184 román – 22,5 százalék –, 18 német – 2,1 százalék –, 2 zsidó és 2 cigány – 0,2 százalék. 1956-ban 71 román anyanyelvűt és 28 magyart tartóztattak le. Ez azzal magyarázható, hogy 1956. november 3-tól 1957 februárjáig letartóztatták a Ioan Faliboga moldvai származású, Marosvásárhelyen élő katonatiszt vezette Nemzeti Felszabadító Bizottság (Comitetul de Eliberare Naţională – CEN) 70 tagját, akiket a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke nagyszebeni kiszállásán 1957-ben elítélt. Ioan Falibogát és két társát előbb halálra ítélték, az Államtanács utólag az ítéletet életfogytiglani kényszermunkára változtatta. A Faliboga-csoportban csak két magyar volt: Frunda Károly és Miholcsa Gyula mérnök. Frunda Károlyt a Btk. 209. szakasza 3. pontjának előírásai alapján az ország kormányzási formájának erőszakos megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvételért, azaz hazaárulás vádjával 18 év fegyházbüntetésre ítélték, Miholcsa Gyula építkezési tervezőmérnököt, ugyanazzal a váddal, a Btk. 209. szakasza 4. pontjának előírásai alapján 10 év börtönbüntetéssel sújtották. A Ioan Faliboga vezette csoport részben a Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsának munkatársaiból, részben a Román Államvasutak hivatalnokaiból – többségükben egykori katonatisztekből – állt, Patria 7 néven titkos szervezetet hoztak létre, amelynek célja – a szervezet vezetője ellen megfogalmazott vádemelési határozat szerint –: „az RNK népi demokratikus rendszerének erőszakos megdöntése”, „amikor majd akcióba lépnek az államhatalom megkaparintásáért, az első elfoglalandó célpontok a néptanácsok, a posta és más állami intézmények legyenek”, „felkészítették Maria Bogdan vádlottat, hogy vegye fel a kapcsolatot néhánnyal az imperialista államok nagykövetségei közül, hogy anyagi segítséget kérjen a szervezet számára az akció végrehajtásához”. Más vádpontok: a magyar forradalom idején ellenforradalmi kiáltvány kidolgozása, amelyet az akcióba lépés alkalmával kellett volna terjeszteni, intézkedések, hogy a magyar lakosság körében az ellenforradalmi elemekkel vegyék fel a kapcsolatot, „Katonai Bizottság” létrehozása volt katonatisztekből, tájékoztatás a lakosság hangulatáról, „Politikai Bizottság” létrehozása, amely gondoskodott volna a felforgató szervezet tagjainak és az „ellenforradalmi anyagoknak” a szállításáról, terjesztéséről. A Stefano Bottoni által publikált, a belügyminisztérium Magyar Autonóm Tartományi parancsnokának, Kovács Mihály alezredesnek az állambiztonság tevékenységéről készített 1957. április 28-i jelentéséből az is kiderül: Ioan Falibogának szándékában állt a Nyilaskeresztes Párt marosvásárhelyi szervezetének egykori vezetője, Bakaló Zoltán által létrehozott csoporttal egyesülni, sőt, át akarta venni annak vezetését, mert annak „a független, svájci mintájú központi igazgatással rendelkező, szabad Erdély megteremtése volt a célja”. A Szoboszlai- és a Faliboga-csoport tervei között sok a hasonlóság, az ítéletek nagyságrendjénél azonban óriásiak a különbségek: az előbbinél tíz halálos ítéletet mondtak ki, és azokat végre is hajtották, a második csoport perében három halálos ítélet született, azokat később életfogytiglani kényszermunkára változtatták. A két ítélet közötti különbség – úgy tűnik – ismételten igazolja ama korábbi megállapításomat, miszerint az 1956-os erdélyi magyar szervezkedések résztvevői ellen a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. február 20-a és 28-a közötti romániai látogatása után hozták a rendkívül szigorú ítéleteket, köztük a halálos ítéleteket. „Országjáró körútja” során a küldöttség 1958. február 25-én reggel – a 24-én Jászvásáron és Roman városában tett látogatás után (egy különvonat hálókocsijában utaztak) – Marosvásárhelyre érkezett, ahol a vasútállomáson hatalmas tömeg fogadta. Ez – összegezi a delegáció látogatásának tanulságait Makfalvi (Vincze) Gábor – nem csak az „igen alapos szervező és mozgósító munkának” volt köszönhető, hanem annak is, hogy „ez volt az első (és utolsó) eset, hogy ilyen magas rangú magyarországi vendégek érkeztek a székely fővárosba”. E sorok írója a magyar küldöttség fogadásán jelen lévő marosvásárhelyiektől arról is értesült: nem csak Kádár János fogadására gyűlt össze olyan hatalmas tömeg, hanem azért is, hogy tizenkét év után végre magyar zászlót – még ha kisméretűt is – szorongathassanak a kezükben. A „magyarországi elvtársakat” Csupor Lajos, a Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának első titkára, Bugyi Pál, a tartományi néptanács végrehajtó bizottságának elnöke, Kovács György író, az RMP KB tagja, Andrásofszky Tibor, az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet rektora és Udvarhelyi József, a városi néptanács elnöke fogadta. Bugyi Pál a tartomány „román, magyar, szász és más nemzetiségű dolgozóinak nevében” köszöntötte a vendégeket, és külön kiemelte, hogy a Román Munkáspárt „következetesen alkalmazza a marxi–lenini nemzetiségi politikát”. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A hazaárulási perek. Jönnek Kádárék
Bár a letartóztatás, a nyomozás, a kihallgatások idején látszólag nem érvényesült az „etnikai” elv, a „rendszer ellen szervezkedő elemeket” előre meghatározott klisék, sablonok szerint csoportosították – román vasgárdisták, magyar nacionalisták-irredenták, cionisták, történelmi pártok tagjai, imperialista ügynökök –, a letartóztatottak, elítéltek etnikai megoszlása azt bizonyítja, hogy a Securitate a magyarok által lakott régiókban sokkal „aktívabb” volt, mint a román többségű vidékeken.
A Magyar Autonóm Tartományban 1956 és 1965 között összesen 826 személyt állítottak hadbíróság elé. Közülük 620 magyar – az elítéltek 75,1 százaléka –, 184 román – 22,5 százalék –, 18 német – 2,1 százalék –, 2 zsidó és 2 cigány – 0,2 százalék. 1956-ban 71 román anyanyelvűt és 28 magyart tartóztattak le. Ez azzal magyarázható, hogy 1956. november 3-tól 1957 februárjáig letartóztatták a Ioan Faliboga moldvai származású, Marosvásárhelyen élő katonatiszt vezette Nemzeti Felszabadító Bizottság (Comitetul de Eliberare Naţională – CEN) 70 tagját, akiket a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke nagyszebeni kiszállásán 1957-ben elítélt. Ioan Falibogát és két társát előbb halálra ítélték, az Államtanács utólag az ítéletet életfogytiglani kényszermunkára változtatta. A Faliboga-csoportban csak két magyar volt: Frunda Károly és Miholcsa Gyula mérnök. Frunda Károlyt a Btk. 209. szakasza 3. pontjának előírásai alapján az ország kormányzási formájának erőszakos megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvételért, azaz hazaárulás vádjával 18 év fegyházbüntetésre ítélték, Miholcsa Gyula építkezési tervezőmérnököt, ugyanazzal a váddal, a Btk. 209. szakasza 4. pontjának előírásai alapján 10 év börtönbüntetéssel sújtották. A Ioan Faliboga vezette csoport részben a Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsának munkatársaiból, részben a Román Államvasutak hivatalnokaiból – többségükben egykori katonatisztekből – állt, Patria 7 néven titkos szervezetet hoztak létre, amelynek célja – a szervezet vezetője ellen megfogalmazott vádemelési határozat szerint –: „az RNK népi demokratikus rendszerének erőszakos megdöntése”, „amikor majd akcióba lépnek az államhatalom megkaparintásáért, az első elfoglalandó célpontok a néptanácsok, a posta és más állami intézmények legyenek”, „felkészítették Maria Bogdan vádlottat, hogy vegye fel a kapcsolatot néhánnyal az imperialista államok nagykövetségei közül, hogy anyagi segítséget kérjen a szervezet számára az akció végrehajtásához”. Más vádpontok: a magyar forradalom idején ellenforradalmi kiáltvány kidolgozása, amelyet az akcióba lépés alkalmával kellett volna terjeszteni, intézkedések, hogy a magyar lakosság körében az ellenforradalmi elemekkel vegyék fel a kapcsolatot, „Katonai Bizottság” létrehozása volt katonatisztekből, tájékoztatás a lakosság hangulatáról, „Politikai Bizottság” létrehozása, amely gondoskodott volna a felforgató szervezet tagjainak és az „ellenforradalmi anyagoknak” a szállításáról, terjesztéséről. A Stefano Bottoni által publikált, a belügyminisztérium Magyar Autonóm Tartományi parancsnokának, Kovács Mihály alezredesnek az állambiztonság tevékenységéről készített 1957. április 28-i jelentéséből az is kiderül: Ioan Falibogának szándékában állt a Nyilaskeresztes Párt marosvásárhelyi szervezetének egykori vezetője, Bakaló Zoltán által létrehozott csoporttal egyesülni, sőt, át akarta venni annak vezetését, mert annak „a független, svájci mintájú központi igazgatással rendelkező, szabad Erdély megteremtése volt a célja”. A Szoboszlai- és a Faliboga-csoport tervei között sok a hasonlóság, az ítéletek nagyságrendjénél azonban óriásiak a különbségek: az előbbinél tíz halálos ítéletet mondtak ki, és azokat végre is hajtották, a második csoport perében három halálos ítélet született, azokat később életfogytiglani kényszermunkára változtatták. A két ítélet közötti különbség – úgy tűnik – ismételten igazolja ama korábbi megállapításomat, miszerint az 1956-os erdélyi magyar szervezkedések résztvevői ellen a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. február 20-a és 28-a közötti romániai látogatása után hozták a rendkívül szigorú ítéleteket, köztük a halálos ítéleteket. „Országjáró körútja” során a küldöttség 1958. február 25-én reggel – a 24-én Jászvásáron és Roman városában tett látogatás után (egy különvonat hálókocsijában utaztak) – Marosvásárhelyre érkezett, ahol a vasútállomáson hatalmas tömeg fogadta. Ez – összegezi a delegáció látogatásának tanulságait Makfalvi (Vincze) Gábor – nem csak az „igen alapos szervező és mozgósító munkának” volt köszönhető, hanem annak is, hogy „ez volt az első (és utolsó) eset, hogy ilyen magas rangú magyarországi vendégek érkeztek a székely fővárosba”. E sorok írója a magyar küldöttség fogadásán jelen lévő marosvásárhelyiektől arról is értesült: nem csak Kádár János fogadására gyűlt össze olyan hatalmas tömeg, hanem azért is, hogy tizenkét év után végre magyar zászlót – még ha kisméretűt is – szorongathassanak a kezükben. A „magyarországi elvtársakat” Csupor Lajos, a Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának első titkára, Bugyi Pál, a tartományi néptanács végrehajtó bizottságának elnöke, Kovács György író, az RMP KB tagja, Andrásofszky Tibor, az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet rektora és Udvarhelyi József, a városi néptanács elnöke fogadta. Bugyi Pál a tartomány „román, magyar, szász és más nemzetiségű dolgozóinak nevében” köszöntötte a vendégeket, és külön kiemelte, hogy a Román Munkáspárt „következetesen alkalmazza a marxi–lenini nemzetiségi politikát”. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. november 4.
Marosvásárhely: látogatás a nemzet nagyjainál
A fiatal történészeket tömörítő Borsos Tamás Egyesület a Halottak napja alkalmával, a nagy elődök tiszteletére körsétát szervezett a marosvásárhelyi református temetőben. A résztvevők jelentős közéleti személyiségekre, tudósokra, városi elöljárókra, színészekre, írókra, képzőművészekre és nem utolsó sorban Borsos Tamásra emlékeztek.
A csoport vezetésére Spielmann Mihály történészt kérték fel, aki a séta elején röviden vázolta a református sírkert történetét. Nagy Szabó Ferenc kertjét 1642 körül vásárolta fel a város, és ez lett a vásárhelyi reformátusok sírkertje. A katolikusok számára 1727-ben a Kálvária hegyen adományozott a város temetőhelyet.
A református temető nem csupán felekezeti sírkert volt, hanem köztemető is, illetve a város kiválóságainak itt adományoztak díszsírhelyet.
Erdély legrégebbi ravatalozója, az 1698-ban, fából épült és zsindellyel fedett cinterem, a Teleki család ajándéka, amelynek a mestergerendája az 1943-as nagy tél következtében megroppant.
A marosvásárhelyi származású, Kelemen Lajos kolozsvári műtörténész gondoskodásának köszönhetően az egyház helyreállította és ezzel igen értékes műemléképületet mentett meg.
A séta során előbb a ravatalozó körül elhelyezett a 17-ik századból fennmaradt sírköveket látogatta meg a társaság.
A Református Kollégium egykori tanárai, a Marosvásárhelyen élt református püspökök, lelkipásztorok, orvosok, az orvosi egyetem egykori orvosprofesszorai, városi elöljárók, a királyi tábla bírái, tudósok, írók, költők, képzőművészek, színészek, művészek sírjainál álltak meg a résztvevők, akik felidézték az elődök szakmai megvalósításait, emberi vonásait, a város közéletében betöltött szerepüket.
A református temetőben nyugszik Bolyai Farkas és Bolyai János, apa és fia, a két nagy matematikus, Bernády György polgármester, Altalffy Endre orientalista, Sütő András író, Hunyadi András rendező és fia Hunyadi László színművész, Oláh Tibor színikritikus, Székely János író-drámaíró, Szőcs Kálmán költő, Molter Károly író, Marosi Péter irodalomkritikus, szerkesztő, Oltyán László újságíró, Péterffy Gyula színművész, Szabó Lajos, a színművészeti főiskola egykori rektora, Szépréti Lilla újságíró, Nyilka Róbert festőművész.
Itt nyugszik az a Simó Géza, akiről Vásárhelyen bútorgyárat neveztek el, Kulcsár Béla szobrászművész, aki a Színház-téri szobrokat készítette, Bustya Lajos a század első évtizedének építkezési vállalkozója, Aranka György, az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság alapítója, Metz Albert, a zeneiskola alapítója, Zoltán Aladár zeneszerző.
A temető távolabbi sarkában fekszik Borsos Tamás egykori városbíró, várépítő, Bethlen Gábor egykori diplomatája, aki jelentős emlékiratot hagyott az utókorra.
Borsos Tamás nevét viseli a marosvásárhelyi fiatal történészek egyesülete, nevükben László Loránd, az egyesület soros elnöke helyezett koszorút a 17-ik századi síremlékre.
Lexikon készül Marosvásárhely egykori elöljáróiról
A temetőséta során a vásárhelyi személyiségek életútja, emberi alakja, a hozzájuk fűződő anekdoták mellett felmerült az az igény, hogy egyre inkább szükség lenne a vásárhelyi személyiségek lexikonára, amelyet jelenleg Fülöp Mária marosvásárhelyi nyugalmazott könyvtáros készít.
A túravezető hangsúlyozta: hatalmas szellemi örökségről van szó, kiváló személyiségek éltek Vásárhelyen, akiket nem szabad elfeledni.
„Menteni kell a régi köveket, amelyek talán utolsó jelei annak, hogy egykor közöttünk éltek, a közösségért fáradoztak” – fogalmazott Spielmann Mihály.
Maszol.ro
A fiatal történészeket tömörítő Borsos Tamás Egyesület a Halottak napja alkalmával, a nagy elődök tiszteletére körsétát szervezett a marosvásárhelyi református temetőben. A résztvevők jelentős közéleti személyiségekre, tudósokra, városi elöljárókra, színészekre, írókra, képzőművészekre és nem utolsó sorban Borsos Tamásra emlékeztek.
A csoport vezetésére Spielmann Mihály történészt kérték fel, aki a séta elején röviden vázolta a református sírkert történetét. Nagy Szabó Ferenc kertjét 1642 körül vásárolta fel a város, és ez lett a vásárhelyi reformátusok sírkertje. A katolikusok számára 1727-ben a Kálvária hegyen adományozott a város temetőhelyet.
A református temető nem csupán felekezeti sírkert volt, hanem köztemető is, illetve a város kiválóságainak itt adományoztak díszsírhelyet.
Erdély legrégebbi ravatalozója, az 1698-ban, fából épült és zsindellyel fedett cinterem, a Teleki család ajándéka, amelynek a mestergerendája az 1943-as nagy tél következtében megroppant.
A marosvásárhelyi származású, Kelemen Lajos kolozsvári műtörténész gondoskodásának köszönhetően az egyház helyreállította és ezzel igen értékes műemléképületet mentett meg.
A séta során előbb a ravatalozó körül elhelyezett a 17-ik századból fennmaradt sírköveket látogatta meg a társaság.
A Református Kollégium egykori tanárai, a Marosvásárhelyen élt református püspökök, lelkipásztorok, orvosok, az orvosi egyetem egykori orvosprofesszorai, városi elöljárók, a királyi tábla bírái, tudósok, írók, költők, képzőművészek, színészek, művészek sírjainál álltak meg a résztvevők, akik felidézték az elődök szakmai megvalósításait, emberi vonásait, a város közéletében betöltött szerepüket.
A református temetőben nyugszik Bolyai Farkas és Bolyai János, apa és fia, a két nagy matematikus, Bernády György polgármester, Altalffy Endre orientalista, Sütő András író, Hunyadi András rendező és fia Hunyadi László színművész, Oláh Tibor színikritikus, Székely János író-drámaíró, Szőcs Kálmán költő, Molter Károly író, Marosi Péter irodalomkritikus, szerkesztő, Oltyán László újságíró, Péterffy Gyula színművész, Szabó Lajos, a színművészeti főiskola egykori rektora, Szépréti Lilla újságíró, Nyilka Róbert festőművész.
Itt nyugszik az a Simó Géza, akiről Vásárhelyen bútorgyárat neveztek el, Kulcsár Béla szobrászművész, aki a Színház-téri szobrokat készítette, Bustya Lajos a század első évtizedének építkezési vállalkozója, Aranka György, az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság alapítója, Metz Albert, a zeneiskola alapítója, Zoltán Aladár zeneszerző.
A temető távolabbi sarkában fekszik Borsos Tamás egykori városbíró, várépítő, Bethlen Gábor egykori diplomatája, aki jelentős emlékiratot hagyott az utókorra.
Borsos Tamás nevét viseli a marosvásárhelyi fiatal történészek egyesülete, nevükben László Loránd, az egyesület soros elnöke helyezett koszorút a 17-ik századi síremlékre.
Lexikon készül Marosvásárhely egykori elöljáróiról
A temetőséta során a vásárhelyi személyiségek életútja, emberi alakja, a hozzájuk fűződő anekdoták mellett felmerült az az igény, hogy egyre inkább szükség lenne a vásárhelyi személyiségek lexikonára, amelyet jelenleg Fülöp Mária marosvásárhelyi nyugalmazott könyvtáros készít.
A túravezető hangsúlyozta: hatalmas szellemi örökségről van szó, kiváló személyiségek éltek Vásárhelyen, akiket nem szabad elfeledni.
„Menteni kell a régi köveket, amelyek talán utolsó jelei annak, hogy egykor közöttünk éltek, a közösségért fáradoztak” – fogalmazott Spielmann Mihály.
Maszol.ro
2012. november 5.
Szimpátiatüntetés a székely zászlóért Sepsiszentgyörgyön
Megelégelte Kovászna megye kormánybiztosának, Codrin Munteanunak székely ellenes ténykedéseit az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezete, ezért szimpátiatüntetést szerveznek csütörtökön, délután 4 órától a prefektúra előtt.
Hétfő délelőtt Tamás Sándor, az RMDSZ területi elnöke és Antal Árpád András, városi RMDSZ elnök a prefektúrával átellenben helyeztek ki egy nagy átmérőjű, figyelemfelhívó táblát, amelyen az áll, hogy Terra Siculorum (Székelyföld). A két vezető a sajtó érdeklődésére elmondta, hogy tudtára szeretnék adni azoknak, akik megtagadják Székelyföld létezését, hogy az márpedig van, igenis „Székelyföld létezik, ugyanúgy, ahogy különböző kormányhatározatokban létezik Hátszeg országa, Szilágyság országa, Almásvidék, vagy akár Bukovina is.”
„Kinevezése óta a prefektus úr folyamatosan ellenünk dolgozik. Azt tapasztaljuk, hogy direkt hergeli a székelyeket. Megtámadta Sepsiszentgyörgyön a Kónya Ádám Művelődési Ház, a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum magyar elnevezését. A közigazgatási bírósághoz fordult Kovászna város és Kovászna megye zászlóját elfogadó több éves határozatokkal kapcsolatban.
Mindezt teszi olyan körülmények között, hogy ebben az országban több megyének, városnak, sőt községnek van címeres zászlója, viszont ő úgy gondolja, hogy nekünk nem lehet. Ezek mellett támadja azt a sepsiszentgyörgyi önkormányzati határozatot is, amely kötelezővé teszi a hirdetőtáblákon a magyar nyelv használatát. Legutóbb a községek bejáratánál kihelyezett magyar nyelvű Isten hozott táblákba kötött bele. Folyamatosan olyan kérdéseket, olyan érzelmi, nemzeti identitásunkhoz kapcsolódó határozatokat támad meg, amelyekre büszkék vagyunk”- vázolta fel Tamás Sándor, az RMDSZ területi elnöke.
Ugyancsak elégedetlenségének adott hangok Antal Árpád, városvezető, aki egy régi közmondással példázta a mai állapotot „aki szelet vet, vihart arat”, mely szerint az, hogy Codrin Munteanu állandóan feszíti a húrt nem vezet jóra, a közösség javára.
„Nem szeretnénk összeveszni senkivel, hergelődni a románokkal, sem értelmetlen vitákba belemenni, azonban az, hogy a székely zászlót egy futballklub zászlójához, máskor pedig autómárkához hasonlította a prefektus, az kiütötte a biztosítékot. Ezért döntöttünk úgy, hogy egy olyan akciót szervezünk, mely alkalommal be tudjuk bizonyítani, hogy igenis ragaszkodunk a szimbólumainkhoz, és akkor lesz itt társadalmi béke a megyében, ha tiszteljük egymást és tiszteljük egymás szimbólumait”- mondta el a polgármester, az RMDSZ Sepsiszentgyörgyi Szervezetének vezetője.
A polgármester elmondta a szimpátiatüntetésre csütörtökön, délután 4 órától kerül sor Sepsiszentgyörgyön, a prefektúra előtti téren. Felkérnek minden háromszékit, minden székely embert, hogy vegyen részt a megmozduláson, amelyen székely zászlókkal kívánnak felvonulni. Ez által fejezve ki ragaszkodásukat, a székely szimbólumok használata iránt. A polgármester befejezésként hozzátette, az első ötszáz érkező ajándékba kap egy székely zászlót, azzal a kéréssel, hogy vigye haza és tűzze ki bátran a tömbház ablakába vagy a házára.
Erdély.ma
Megelégelte Kovászna megye kormánybiztosának, Codrin Munteanunak székely ellenes ténykedéseit az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezete, ezért szimpátiatüntetést szerveznek csütörtökön, délután 4 órától a prefektúra előtt.
Hétfő délelőtt Tamás Sándor, az RMDSZ területi elnöke és Antal Árpád András, városi RMDSZ elnök a prefektúrával átellenben helyeztek ki egy nagy átmérőjű, figyelemfelhívó táblát, amelyen az áll, hogy Terra Siculorum (Székelyföld). A két vezető a sajtó érdeklődésére elmondta, hogy tudtára szeretnék adni azoknak, akik megtagadják Székelyföld létezését, hogy az márpedig van, igenis „Székelyföld létezik, ugyanúgy, ahogy különböző kormányhatározatokban létezik Hátszeg országa, Szilágyság országa, Almásvidék, vagy akár Bukovina is.”
„Kinevezése óta a prefektus úr folyamatosan ellenünk dolgozik. Azt tapasztaljuk, hogy direkt hergeli a székelyeket. Megtámadta Sepsiszentgyörgyön a Kónya Ádám Művelődési Ház, a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum magyar elnevezését. A közigazgatási bírósághoz fordult Kovászna város és Kovászna megye zászlóját elfogadó több éves határozatokkal kapcsolatban.
Mindezt teszi olyan körülmények között, hogy ebben az országban több megyének, városnak, sőt községnek van címeres zászlója, viszont ő úgy gondolja, hogy nekünk nem lehet. Ezek mellett támadja azt a sepsiszentgyörgyi önkormányzati határozatot is, amely kötelezővé teszi a hirdetőtáblákon a magyar nyelv használatát. Legutóbb a községek bejáratánál kihelyezett magyar nyelvű Isten hozott táblákba kötött bele. Folyamatosan olyan kérdéseket, olyan érzelmi, nemzeti identitásunkhoz kapcsolódó határozatokat támad meg, amelyekre büszkék vagyunk”- vázolta fel Tamás Sándor, az RMDSZ területi elnöke.
Ugyancsak elégedetlenségének adott hangok Antal Árpád, városvezető, aki egy régi közmondással példázta a mai állapotot „aki szelet vet, vihart arat”, mely szerint az, hogy Codrin Munteanu állandóan feszíti a húrt nem vezet jóra, a közösség javára.
„Nem szeretnénk összeveszni senkivel, hergelődni a románokkal, sem értelmetlen vitákba belemenni, azonban az, hogy a székely zászlót egy futballklub zászlójához, máskor pedig autómárkához hasonlította a prefektus, az kiütötte a biztosítékot. Ezért döntöttünk úgy, hogy egy olyan akciót szervezünk, mely alkalommal be tudjuk bizonyítani, hogy igenis ragaszkodunk a szimbólumainkhoz, és akkor lesz itt társadalmi béke a megyében, ha tiszteljük egymást és tiszteljük egymás szimbólumait”- mondta el a polgármester, az RMDSZ Sepsiszentgyörgyi Szervezetének vezetője.
A polgármester elmondta a szimpátiatüntetésre csütörtökön, délután 4 órától kerül sor Sepsiszentgyörgyön, a prefektúra előtti téren. Felkérnek minden háromszékit, minden székely embert, hogy vegyen részt a megmozduláson, amelyen székely zászlókkal kívánnak felvonulni. Ez által fejezve ki ragaszkodásukat, a székely szimbólumok használata iránt. A polgármester befejezésként hozzátette, az első ötszáz érkező ajándékba kap egy székely zászlót, azzal a kéréssel, hogy vigye haza és tűzze ki bátran a tömbház ablakába vagy a házára.
Erdély.ma
2012. november 5.
Kik a diszkrimináltak Romániában?
A központi román sajtó ismét hozza a szokott formáját, és diszkriminációt kiált a székelyföldi románok esetében (az újságcikk itt olvasható: http://jurnalul.ro/stiri/observator/limba-maghiara-pentru-pacienti-romani-cum-arata-o-fisa-medicala-in-harghita-627605.html magyar fordítása:http://erdely.ma/kozeletunk.php?id=129797). Ebből is érződik a közelgő parlamenti választások hangulata, amikor is román politikusok előveszik a már jól ismert magyar kártyát, ugyanakkor a kilencvenes évekbeli HarKov-jelentések emlékét idézi a szóban forgó írás. Holott ismét álproblémával foglalkoznak, ahelyett, hogy az ország valós gondjairól cikkeznének, például arról, miért hagyják el nagy számban az országot az orvosok. Utánanéztünk a cikkben leírt esetnek, és kiderült, hogy az audiometriás vizsgálat űrlapja (amely magyar nyelvű volt, ezt kifogásolta a panaszos, a csíkszeredai fül-orr-gégészet páciense) nem része a hivatalos kórlapnak, hanem csak mellékletként szerepelt. Az illető személy román nyelven kapta meg az eredményt, hiszen az Egészségügyi Minisztérium által előírt, kötelező, román nyelvű nyomtatványokat használják, így a panaszosnak nem sérültek alkotmányos jogai, anyanyelvén tájékoztatták. Az adott készülék szoftja többnyelvű űrlapot is tartalmaz, egyebek mellett angol, magyar, spanyol nyelvűt, de román nyelvűt nem. (Az angol vagy a spanyol nyelv valószínűleg senkinek nem szúrt volna szemet.) Mivel a Hargita megyei orvosok magyar többségű közegben dolgoznak, jóllehet a háttérnyomtatványnak különösebb jelentősége nincs, természetes, hogy például a kínai helyett a magyar nyelvű űrlapot használják. Különben sem az űrlap a lényeges, hanem a vizsgálati eredmény, amelyet az orvos román nyelven írt rá a nyomtatványra, a diagnózist úgyszintén. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke szerint a fentiekkel szemben viszont valóban létezik egy probléma a nyelvhasználattal kapcsolatban, éspedig: amint azt már a Hargita megyei orvosok többször felvetették, a megyében sok magyar anyanyelvű páciens nem érti a román nyelvű orvosi zárójelentéseket, éppen ezért fontos lenne azokat magyar nyelven is kibocsátani, hiszen a magyar nemzetiségű román állampolgároknak ugyanúgy joguk van a saját anyanyelvükön információhoz jutni, mint a román nemzetiségűeknek, az alkotmánynak az állampolgárok egyenlőségéről szóló 4. cikkelye (2) bekezdésének megfelelően: „Románia az összes állampolgárának közös és oszthatatlan hazája, fajtól, nemzetiségtől, etnikai eredettől, nyelvtől, vallástól, nemtől, véleménytől, politikai hovatartozástól, vagyontól vagy társadalmi származástól függetlenül.” A tanácselnök hivatkozik a a 215/2001. számú törvény 19. cikkére is: „Azokban a területi közigazgatási egységekben, amelyekben a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok aránya meghaladja a lakosság 20%-át, a helyi közigazgatási hatóságoknak, alárendelt közintézményeiknek, valamint a dekoncentrált közszolgálatoknak biztosítaniuk kell az anyanyelv használatát is a velük fenntartott kapcsolatokban, az Alkotmány, a jelen törvény és a Románia által részes félként aláírt nemzetközi szerződések előírásainak megfelelően.”
– Amíg ezek a törvényes feltételek nem teljesülnek maradéktalanul (például a kórházak nem bocsátanak ki magyar nyelvű orvosi zárójelentéseket), csak azt tudjuk megállapítani: Hargita megyében nem a helyi vagy megyei közintézmények diszkriminálják az állampolgárokat, hanem a központi hatóságok azzal, hogy nem ültetik teljes mértékben gyakorlatba az általuk alkotott törvényeket
Erdély.ma
A központi román sajtó ismét hozza a szokott formáját, és diszkriminációt kiált a székelyföldi románok esetében (az újságcikk itt olvasható: http://jurnalul.ro/stiri/observator/limba-maghiara-pentru-pacienti-romani-cum-arata-o-fisa-medicala-in-harghita-627605.html magyar fordítása:http://erdely.ma/kozeletunk.php?id=129797). Ebből is érződik a közelgő parlamenti választások hangulata, amikor is román politikusok előveszik a már jól ismert magyar kártyát, ugyanakkor a kilencvenes évekbeli HarKov-jelentések emlékét idézi a szóban forgó írás. Holott ismét álproblémával foglalkoznak, ahelyett, hogy az ország valós gondjairól cikkeznének, például arról, miért hagyják el nagy számban az országot az orvosok. Utánanéztünk a cikkben leírt esetnek, és kiderült, hogy az audiometriás vizsgálat űrlapja (amely magyar nyelvű volt, ezt kifogásolta a panaszos, a csíkszeredai fül-orr-gégészet páciense) nem része a hivatalos kórlapnak, hanem csak mellékletként szerepelt. Az illető személy román nyelven kapta meg az eredményt, hiszen az Egészségügyi Minisztérium által előírt, kötelező, román nyelvű nyomtatványokat használják, így a panaszosnak nem sérültek alkotmányos jogai, anyanyelvén tájékoztatták. Az adott készülék szoftja többnyelvű űrlapot is tartalmaz, egyebek mellett angol, magyar, spanyol nyelvűt, de román nyelvűt nem. (Az angol vagy a spanyol nyelv valószínűleg senkinek nem szúrt volna szemet.) Mivel a Hargita megyei orvosok magyar többségű közegben dolgoznak, jóllehet a háttérnyomtatványnak különösebb jelentősége nincs, természetes, hogy például a kínai helyett a magyar nyelvű űrlapot használják. Különben sem az űrlap a lényeges, hanem a vizsgálati eredmény, amelyet az orvos román nyelven írt rá a nyomtatványra, a diagnózist úgyszintén. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke szerint a fentiekkel szemben viszont valóban létezik egy probléma a nyelvhasználattal kapcsolatban, éspedig: amint azt már a Hargita megyei orvosok többször felvetették, a megyében sok magyar anyanyelvű páciens nem érti a román nyelvű orvosi zárójelentéseket, éppen ezért fontos lenne azokat magyar nyelven is kibocsátani, hiszen a magyar nemzetiségű román állampolgároknak ugyanúgy joguk van a saját anyanyelvükön információhoz jutni, mint a román nemzetiségűeknek, az alkotmánynak az állampolgárok egyenlőségéről szóló 4. cikkelye (2) bekezdésének megfelelően: „Románia az összes állampolgárának közös és oszthatatlan hazája, fajtól, nemzetiségtől, etnikai eredettől, nyelvtől, vallástól, nemtől, véleménytől, politikai hovatartozástól, vagyontól vagy társadalmi származástól függetlenül.” A tanácselnök hivatkozik a a 215/2001. számú törvény 19. cikkére is: „Azokban a területi közigazgatási egységekben, amelyekben a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok aránya meghaladja a lakosság 20%-át, a helyi közigazgatási hatóságoknak, alárendelt közintézményeiknek, valamint a dekoncentrált közszolgálatoknak biztosítaniuk kell az anyanyelv használatát is a velük fenntartott kapcsolatokban, az Alkotmány, a jelen törvény és a Románia által részes félként aláírt nemzetközi szerződések előírásainak megfelelően.”
– Amíg ezek a törvényes feltételek nem teljesülnek maradéktalanul (például a kórházak nem bocsátanak ki magyar nyelvű orvosi zárójelentéseket), csak azt tudjuk megállapítani: Hargita megyében nem a helyi vagy megyei közintézmények diszkriminálják az állampolgárokat, hanem a központi hatóságok azzal, hogy nem ültetik teljes mértékben gyakorlatba az általuk alkotott törvényeket
Erdély.ma
2012. november 5.
Mezőségi Fesztivál sok muzsikával, mesével, tánccal Szamosújváron
Fergeteges volt a hangulat a Téka Alapítvány hétvégi rendezvényén
Tizenhatodszorra ünnepelték Szamosújváron a mezőségi népzenét és néptáncot. A Téka Alapítvány által november 2. és 3. között szervezett rendezvénysorozaton megnyitották a Györkös Mányi Albert Emlékkiállítást, Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök jelenlétében, széki hagyományőrzőkkel találkozhatott a közönség, könyvbemutatók várták az érdeklődőket, tánctanítás zajlott, mezőségi adatközlők mutatkoztak be a Conte étteremben, és hajnalig tartó táncházban múlathatták az időt a szórakozni és táncolni vágyók, a talpalávalót a Harmadik zenekar és a fesztiválon vendégeskedő zenészek szolgáltatták. A Mezőségi Népzene és Néptánc Fesztivált hagyományosan, a világítás utáni első hétvégén rendezik meg Szamosújváron, a Kallós Alapítvány szakmai partnerségével indított program során a legtöbb mezőségi falu adatközlői megfordultak már a rendezvényen. Idén tizenegy mezőségi település adatközlőitől tanulhattak a vendégek.
FODOR EMŐKE
Szabadság (Kolozsvár)
Fergeteges volt a hangulat a Téka Alapítvány hétvégi rendezvényén
Tizenhatodszorra ünnepelték Szamosújváron a mezőségi népzenét és néptáncot. A Téka Alapítvány által november 2. és 3. között szervezett rendezvénysorozaton megnyitották a Györkös Mányi Albert Emlékkiállítást, Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök jelenlétében, széki hagyományőrzőkkel találkozhatott a közönség, könyvbemutatók várták az érdeklődőket, tánctanítás zajlott, mezőségi adatközlők mutatkoztak be a Conte étteremben, és hajnalig tartó táncházban múlathatták az időt a szórakozni és táncolni vágyók, a talpalávalót a Harmadik zenekar és a fesztiválon vendégeskedő zenészek szolgáltatták. A Mezőségi Népzene és Néptánc Fesztivált hagyományosan, a világítás utáni első hétvégén rendezik meg Szamosújváron, a Kallós Alapítvány szakmai partnerségével indított program során a legtöbb mezőségi falu adatközlői megfordultak már a rendezvényen. Idén tizenegy mezőségi település adatközlőitől tanulhattak a vendégek.
FODOR EMŐKE
Szabadság (Kolozsvár)
2012. november 5.
Vizsgálat indul a két volt RMDSZ-es egészégügyi miniszter ellen
Feljelentést tesz az Országos Korrupcióellenes Ügyosztályon (DNA) a miniszterelnöki hivatal ellenőrző bizottsága az egészségügyi minisztérium, valamint az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (CNAS) korábbi vezetői ellen, a bizottság ugyanis rendellenességeket tapasztalt a két hivatal 2009-es és 2010-es tevékenysége kapcsán. A kérdéses időszakban az egészségügyi tárcát Cseke Attila, lemondása után pedig Ritli László – mindketten RMDSZ-es politikusok – vezette, a CNAS élén pedig az idén nyáron lemondott demokrata-liberális (PDL) Lucian Duţă állt.
A kormány tegnapi közleményéből kiderül: az egészségbiztosítási pénztár illetékese és a volt tárcavezetők irányítása alatt hiányosan állították össze az egészségbiztosítási alaphoz hozzájárulók nyilvántartását, később pedig nem vették figyelembe az elmaradt tartozásokat, így a bevételek kiesése miatt közel 190 millió lejes hiányt okoztak az államkasszának 2009 októbere és 2010 szeptembere között.
Lucian Duţă, a CNAS volt elnöke a vádakra reagálva tegnap a Mediafax hírügynökségnek elmondta, az ellenőrző bizottság jelentése a 2009 októberében kiadott 140-es számú sürgősségi rendeletre vonatkozik. „A rendelet a gyógyszerforgalmazókra kivetett clawback-adóra vonatkozott, és előírta, hogy a minisztériumnak és az egészségbiztosítási pénztárnak 15 napon belül ki kell dolgozni az illeték alkalmazási procedúráját” – magyarázta Duţă.
Hangsúlyozta, mindez az akkori tárcavezető, Ionuţ Bazac és a CNAS-t vezető Irinel Popescu feladata lett volna, az illetékesek azonban elmulasztották a jogszabályok kidolgozását. Lucian Duţă 2009 decemberében vette át a tisztséget, elmondása szerint pedig folyamatosan emlékeztette a szintén akkoriban miniszteri hivatalba lépő Cseke Attilát, hogy tegyen eleget az előírásoknak, a CNAS-nek ugyanis nem tartozik a hatáskörébe a jogalkotás, erre kizárólag a minisztérium van felhatalmazva. „A miniszter végül 2010 júniusában írta alá a szükséges dokumentumokat. Az egészségbiztosítási pénztárt így semmilyen felelősség nem terheli a késés miatt” – fejtette ki Duţă.
Véleménye szerint az ellenőrző bizottság vádjai kizárólag politikai indíttatásúak, Victor Ponta ugyanis így takargatja saját hazugságait, csalásait és hozzá nem értését. Duţă ugyanakkor hozzátette, az említett 190 millió lejes kár egyszerűen hazugság, hiszen az illetékesek folyamatosan intézkedéseket tesznek a 2009 óta elmaradt illetékek behajtásáért, a clawback-adó ráadásul évente 300 millió eurós bevételt jelent az államnak.
Ritli László tegnap a közszolgálati televíziónak elmondta, valóban számos probléma felmerült a 2009-es elmaradások kapcsán, az egészségügyi és pénzügyminisztérium azonban erre vonatkozóan is kibocsátott egy rendeletet. „A rendelet egyrészt a 2009 óta ki nem fizetett összegekre, másrészt a jelenlegi formájában érvényben lévő clawback-adóra vonatkozott” – nyilatkozta Ritli.
Az ellenőrző bizottság ugyanakkor az Országos Feddhetetlenségi Ügynökségnél (ANI) is feljelentést tesz összeférhetetlenség miatt, a kivizsgálásból ugyanis kiderült, hogy a szintén RMDSZ-es Molnár Géza 2011 márciusa és 2012 áprilisa között egyidejűleg volt a CNAS vezetőtanácsának, illetve a jászvásári Antibiotice gyógyszergyártó vállalat vezetőtanácsának tagja. A hatályos törvények szerint az egészségbiztosítási pénztár vezetőtanácsának tagjai nem tölthetnek be vezető tisztséget gyógyszergyártásra szakosodott kereskedelmi társaságoknál. Tegnap lapzártánkig az ügy egyik érintettjét sem sikerült telefonon elérnünk.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)
Feljelentést tesz az Országos Korrupcióellenes Ügyosztályon (DNA) a miniszterelnöki hivatal ellenőrző bizottsága az egészségügyi minisztérium, valamint az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (CNAS) korábbi vezetői ellen, a bizottság ugyanis rendellenességeket tapasztalt a két hivatal 2009-es és 2010-es tevékenysége kapcsán. A kérdéses időszakban az egészségügyi tárcát Cseke Attila, lemondása után pedig Ritli László – mindketten RMDSZ-es politikusok – vezette, a CNAS élén pedig az idén nyáron lemondott demokrata-liberális (PDL) Lucian Duţă állt.
A kormány tegnapi közleményéből kiderül: az egészségbiztosítási pénztár illetékese és a volt tárcavezetők irányítása alatt hiányosan állították össze az egészségbiztosítási alaphoz hozzájárulók nyilvántartását, később pedig nem vették figyelembe az elmaradt tartozásokat, így a bevételek kiesése miatt közel 190 millió lejes hiányt okoztak az államkasszának 2009 októbere és 2010 szeptembere között.
Lucian Duţă, a CNAS volt elnöke a vádakra reagálva tegnap a Mediafax hírügynökségnek elmondta, az ellenőrző bizottság jelentése a 2009 októberében kiadott 140-es számú sürgősségi rendeletre vonatkozik. „A rendelet a gyógyszerforgalmazókra kivetett clawback-adóra vonatkozott, és előírta, hogy a minisztériumnak és az egészségbiztosítási pénztárnak 15 napon belül ki kell dolgozni az illeték alkalmazási procedúráját” – magyarázta Duţă.
Hangsúlyozta, mindez az akkori tárcavezető, Ionuţ Bazac és a CNAS-t vezető Irinel Popescu feladata lett volna, az illetékesek azonban elmulasztották a jogszabályok kidolgozását. Lucian Duţă 2009 decemberében vette át a tisztséget, elmondása szerint pedig folyamatosan emlékeztette a szintén akkoriban miniszteri hivatalba lépő Cseke Attilát, hogy tegyen eleget az előírásoknak, a CNAS-nek ugyanis nem tartozik a hatáskörébe a jogalkotás, erre kizárólag a minisztérium van felhatalmazva. „A miniszter végül 2010 júniusában írta alá a szükséges dokumentumokat. Az egészségbiztosítási pénztárt így semmilyen felelősség nem terheli a késés miatt” – fejtette ki Duţă.
Véleménye szerint az ellenőrző bizottság vádjai kizárólag politikai indíttatásúak, Victor Ponta ugyanis így takargatja saját hazugságait, csalásait és hozzá nem értését. Duţă ugyanakkor hozzátette, az említett 190 millió lejes kár egyszerűen hazugság, hiszen az illetékesek folyamatosan intézkedéseket tesznek a 2009 óta elmaradt illetékek behajtásáért, a clawback-adó ráadásul évente 300 millió eurós bevételt jelent az államnak.
Ritli László tegnap a közszolgálati televíziónak elmondta, valóban számos probléma felmerült a 2009-es elmaradások kapcsán, az egészségügyi és pénzügyminisztérium azonban erre vonatkozóan is kibocsátott egy rendeletet. „A rendelet egyrészt a 2009 óta ki nem fizetett összegekre, másrészt a jelenlegi formájában érvényben lévő clawback-adóra vonatkozott” – nyilatkozta Ritli.
Az ellenőrző bizottság ugyanakkor az Országos Feddhetetlenségi Ügynökségnél (ANI) is feljelentést tesz összeférhetetlenség miatt, a kivizsgálásból ugyanis kiderült, hogy a szintén RMDSZ-es Molnár Géza 2011 márciusa és 2012 áprilisa között egyidejűleg volt a CNAS vezetőtanácsának, illetve a jászvásári Antibiotice gyógyszergyártó vállalat vezetőtanácsának tagja. A hatályos törvények szerint az egészségbiztosítási pénztár vezetőtanácsának tagjai nem tölthetnek be vezető tisztséget gyógyszergyártásra szakosodott kereskedelmi társaságoknál. Tegnap lapzártánkig az ügy egyik érintettjét sem sikerült telefonon elérnünk.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 5.
CNCD: diszkrimináció a magyar címernek horogkereszthez hasonlítása
Diszkriminációnak minősítette és 600 lejes pénzbírsággal sújtotta Bogdan Diaconut az Országos Diszkrimináció-ellenes Tanács (CNCD), mivel a szociáldemokrata politikus ez év januárjában azt állította: a magyar címer kihelyezése egy romániai iskolára olyan, mintha náci horogkereszt kerülne egy zsidó iskolára. A jelenleg is látható, 1911. június 5-én, a gimnázium avatóján kihelyezett magyar címer először a szocializmus jelképével volt elfedve, később, 1989 után, a román címerrel takarták el, az épület felújítása során pedig, sok más eredeti elem mellett ez is láthatóvá vált.
Bogdan Diaconu azt követően tette a Magyarországot, a magyar címert és magyarságot gyalázó nyilatkozatát, hogy a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumnak otthont adó ingatlan homlokzatán a restaurálás nyomán ismét láthatóvá vált a korábban eltakart magyar címer.
A szociáldemokrata politikust egy csíkszeredai magánszemély panaszolta be e CNCD-nél. A hivatal döntése szerint Diaconu nyilatkozatai diszkriminációnak minősülnek, emiatt 600 lejes bírságot szabtak ki rá.
Diaconu a blogján is olvasható nyilatkozatában arra a kérdésre kereste a választ, hogy milyen történelmet védelmez Kelemen Hunor akkori kulturális miniszter, amikor a román állami költségvetésből fenntartott oktatási intézményen látható magyar címerről van szó.
„A fasiszta Horthy és a szélsőséges magyarok történelmét védi, akik erdélyi románokat gyilkoltak meg a második világháború idején, vagy a jelenlegi Magyarországot, ahol Orbán Viktor miniszterelnök ajtót nyit az újfasizmusnak, tönkretéve a sajtószabadságot, minden hatalmat egy kézbe tömörítve és munkatáborokat létesítve. Magyarország címere szégyenfolt, és ennek az államnak a történelme a környező népek leigázásról szól – fogalmazott a politikus. – Most Magyarország abba az irányba halad, amelyet egész Európa és az Egyesült Államok is elítél. Kelemen Hunor ezt a történelmet védelmezi, amely a demokrácia provokációja és Európa szégyene.”
A Krónika által korábban megkeresett érintettek visszautasították Diaconu kijelentéseit. Megszólalt az ügyben Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete is, aki leszögezte: nincs értelme kommentálni a Diaconu nyilatkozatát, ha neki a horogkereszt jut eszébe a magyar címerről.
A Krónika megkeresésére Kelemen Hunor kifejtette, „száz évvel ezelőtt, amikor a gimnázium épült, akkor Horthy-rendszerről és ilyen butaságokról beszélni sem lehetett”.
„Az ilyen butaságokat, amilyeneket egyesek nyilatkoznak ezzel kapcsolatban, elutasítom, és arra kérem mindazokat, akiket zavar a történelem, hogy mivel ennek a térségnek a történelme bonyolult, ebben a bonyolultságában próbálja megérteni. Nem a kizárólagosságot kell keresni, mert abból soha nem született semmi jó. Közép-Európának, Erdélynek a történelmét a maga bonyolultságában kell megértenie, elfogadnia minden embernek. A többi pszichiátriai eset, azt nem tudom kommentálni” – szögezte le az RMDSZ-elnök.
Kelemen ugyanakkor kiemelte: amikor egy műemléképületet felújítanak, restaurálnak – nem csak Romániában, hanem más országokban is –, általában megkísérelik a régi elemeket megtartani, helyreállítani, így ha száz évvel ezelőtt az épületen volt egy címer, akkor azt a történelmi hűség kedvéért figyelembe kell venni. Emellett, szakmai szempontból is kötelessége egy műemlék felújításán dolgozó embernek, cégnek az eredeti állapotok helyreállítása, tette hozzá a miniszter.
A jelenleg is látható, 1911. június 5-én, a gimnázium avatóján kihelyezett magyar címer először a szocializmus jelképével volt elfedve, később, 1989 után, a román címerrel takarták el az eredetit, az épület felújítása során pedig, sok más eredeti elem mellett ez is láthatóvá vált. Az épület belsejében többek között újra kialakították a néhai kápolnatermet, ami sokáig díszteremként működött, illetve az épület homlokzatán ismét látható a száz évvel ezelőtti, eredeti „Róm. Kath. Főgimnázium” felirat is.
Krónika (Kolozsvár)
Diszkriminációnak minősítette és 600 lejes pénzbírsággal sújtotta Bogdan Diaconut az Országos Diszkrimináció-ellenes Tanács (CNCD), mivel a szociáldemokrata politikus ez év januárjában azt állította: a magyar címer kihelyezése egy romániai iskolára olyan, mintha náci horogkereszt kerülne egy zsidó iskolára. A jelenleg is látható, 1911. június 5-én, a gimnázium avatóján kihelyezett magyar címer először a szocializmus jelképével volt elfedve, később, 1989 után, a román címerrel takarták el, az épület felújítása során pedig, sok más eredeti elem mellett ez is láthatóvá vált.
Bogdan Diaconu azt követően tette a Magyarországot, a magyar címert és magyarságot gyalázó nyilatkozatát, hogy a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumnak otthont adó ingatlan homlokzatán a restaurálás nyomán ismét láthatóvá vált a korábban eltakart magyar címer.
A szociáldemokrata politikust egy csíkszeredai magánszemély panaszolta be e CNCD-nél. A hivatal döntése szerint Diaconu nyilatkozatai diszkriminációnak minősülnek, emiatt 600 lejes bírságot szabtak ki rá.
Diaconu a blogján is olvasható nyilatkozatában arra a kérdésre kereste a választ, hogy milyen történelmet védelmez Kelemen Hunor akkori kulturális miniszter, amikor a román állami költségvetésből fenntartott oktatási intézményen látható magyar címerről van szó.
„A fasiszta Horthy és a szélsőséges magyarok történelmét védi, akik erdélyi románokat gyilkoltak meg a második világháború idején, vagy a jelenlegi Magyarországot, ahol Orbán Viktor miniszterelnök ajtót nyit az újfasizmusnak, tönkretéve a sajtószabadságot, minden hatalmat egy kézbe tömörítve és munkatáborokat létesítve. Magyarország címere szégyenfolt, és ennek az államnak a történelme a környező népek leigázásról szól – fogalmazott a politikus. – Most Magyarország abba az irányba halad, amelyet egész Európa és az Egyesült Államok is elítél. Kelemen Hunor ezt a történelmet védelmezi, amely a demokrácia provokációja és Európa szégyene.”
A Krónika által korábban megkeresett érintettek visszautasították Diaconu kijelentéseit. Megszólalt az ügyben Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete is, aki leszögezte: nincs értelme kommentálni a Diaconu nyilatkozatát, ha neki a horogkereszt jut eszébe a magyar címerről.
A Krónika megkeresésére Kelemen Hunor kifejtette, „száz évvel ezelőtt, amikor a gimnázium épült, akkor Horthy-rendszerről és ilyen butaságokról beszélni sem lehetett”.
„Az ilyen butaságokat, amilyeneket egyesek nyilatkoznak ezzel kapcsolatban, elutasítom, és arra kérem mindazokat, akiket zavar a történelem, hogy mivel ennek a térségnek a történelme bonyolult, ebben a bonyolultságában próbálja megérteni. Nem a kizárólagosságot kell keresni, mert abból soha nem született semmi jó. Közép-Európának, Erdélynek a történelmét a maga bonyolultságában kell megértenie, elfogadnia minden embernek. A többi pszichiátriai eset, azt nem tudom kommentálni” – szögezte le az RMDSZ-elnök.
Kelemen ugyanakkor kiemelte: amikor egy műemléképületet felújítanak, restaurálnak – nem csak Romániában, hanem más országokban is –, általában megkísérelik a régi elemeket megtartani, helyreállítani, így ha száz évvel ezelőtt az épületen volt egy címer, akkor azt a történelmi hűség kedvéért figyelembe kell venni. Emellett, szakmai szempontból is kötelessége egy műemlék felújításán dolgozó embernek, cégnek az eredeti állapotok helyreállítása, tette hozzá a miniszter.
A jelenleg is látható, 1911. június 5-én, a gimnázium avatóján kihelyezett magyar címer először a szocializmus jelképével volt elfedve, később, 1989 után, a román címerrel takarták el az eredetit, az épület felújítása során pedig, sok más eredeti elem mellett ez is láthatóvá vált. Az épület belsejében többek között újra kialakították a néhai kápolnatermet, ami sokáig díszteremként működött, illetve az épület homlokzatán ismét látható a száz évvel ezelőtti, eredeti „Róm. Kath. Főgimnázium” felirat is.
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 5.
Füsteregetők
Az RMDSZ az idei választási kampányban feladni látszik az autonómiáért eddig is ímmel-ámmal vállalt halovány kiállásait. Nemrég a szövetségi elnök maga jelentette ki – ráadásul az illendőnél irritáltabban –, hogy a december 9-i szavazásnál nincs helye az autonómiagondolatnak, az csak a leendő parlamenti székekről szólhat.
Mert nagyot bicsaklik a kijelentés, most hagyjuk egy kis időre annak emlegetését, hogy mi célból is létezik a törvényhozásnak nevezett parlament, s miért ő a hatalom legfőbb birtokosa a parlamentáris demokráciákban, elégedjünk meg annyival: a szövetség vezetői úgy kerülik az autonómiatémát, mint macska a forró kását. Bizonyára, hogy ne legyen akadálya a választások utáni koalíciónak a biztos nyerésre álló szoclibekkel. De hogy mégse nevezhessük tehetetlen, szószegő megalkuvóknak őket, álautonómiákkal kecsegtetnének pótolandó az épp általuk teremtett űrt. Tamás Sándor például Háromszék pénzügyi önrendelkezéséért bont zászlót, mert – állítja – jelenleg a fejlesztésre szánt pénzek kétharmada az unióból érkezik a megyébe, s azt maguk oszthatják, szorozhatják bukaresti ellenőrzés nélkül. E fiskális-logika bármily kecsegtetőnek tetszik, csak abban sántít, hogy az uniós pénzek pályáztatása, elosztása és egyfajta felügyelete sem teljesen független az épp regnáló központi hatalomtól. Tehát pőre pénzügyi autonómiát álmodni, ígérni ma a túlontúl centralizált Romániában igencsak közönséges háryjánoskodásnak tetszik mindaddig, míg ráadásul – minden előzetes híresztelés ellenére – a megye jóval kevesebb pénzt kap vissza a központi leosztásokból, mint amennyit befizet. A Potsa József-program – mely a következő nyolc év fejlesztési elképzeléseit kívánja csokorba fogni, s mely az európai pénzekre alapozva lát esélyt a megye pénzügyi autonómiájának megteremtésére – mindössze kampánycélokat szolgáló hasbeszéd. Hogyan hihetné el a hangyányit is gondolkodó ember, hogy létezhet pénzügyi autonómia valós önkormányzatiság nélkül, mikor tudva tudjuk, hogy mifelénk – sajnos – a központ még európai alapok sorsába is beleszólhat, és bele is szól. És uniós pénzekre alapozni a megye következő nyolcéves fejlődését most, amikor tucatszám állítják le Brüsszelben a Romániának szánt pénzeket csalásért, lopásért, más rendellenességekért, s miközben az egységes Európa jövője is ködbe vész – nagyon is ingoványos tervnek látszik. Álmodni, tervezni, persze mindenkor felettébb szükséges, s a pénz még ma is mindenek fölött való. Csóré, teljes önrendelkezés nélküli pénzügyi autonómiát remélni és ígérni ebben az ultracentralizált román államban, ahol egy székelység történetéről írt tankönyv is botránykő, és esetleges betiltás tárgya lehet, félrevezető, mi több, a legfontosabb célkitűzés, a valós autonómia megkerülése, illetve félredobása. Legszomorúbb, hogy ezzel megfogalmazói is tisztában vannak, de terjesztik, mert tudják, senki számon nem kéri. A választási ígéretek ugyanis elszállnak, mint a füst
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az RMDSZ az idei választási kampányban feladni látszik az autonómiáért eddig is ímmel-ámmal vállalt halovány kiállásait. Nemrég a szövetségi elnök maga jelentette ki – ráadásul az illendőnél irritáltabban –, hogy a december 9-i szavazásnál nincs helye az autonómiagondolatnak, az csak a leendő parlamenti székekről szólhat.
Mert nagyot bicsaklik a kijelentés, most hagyjuk egy kis időre annak emlegetését, hogy mi célból is létezik a törvényhozásnak nevezett parlament, s miért ő a hatalom legfőbb birtokosa a parlamentáris demokráciákban, elégedjünk meg annyival: a szövetség vezetői úgy kerülik az autonómiatémát, mint macska a forró kását. Bizonyára, hogy ne legyen akadálya a választások utáni koalíciónak a biztos nyerésre álló szoclibekkel. De hogy mégse nevezhessük tehetetlen, szószegő megalkuvóknak őket, álautonómiákkal kecsegtetnének pótolandó az épp általuk teremtett űrt. Tamás Sándor például Háromszék pénzügyi önrendelkezéséért bont zászlót, mert – állítja – jelenleg a fejlesztésre szánt pénzek kétharmada az unióból érkezik a megyébe, s azt maguk oszthatják, szorozhatják bukaresti ellenőrzés nélkül. E fiskális-logika bármily kecsegtetőnek tetszik, csak abban sántít, hogy az uniós pénzek pályáztatása, elosztása és egyfajta felügyelete sem teljesen független az épp regnáló központi hatalomtól. Tehát pőre pénzügyi autonómiát álmodni, ígérni ma a túlontúl centralizált Romániában igencsak közönséges háryjánoskodásnak tetszik mindaddig, míg ráadásul – minden előzetes híresztelés ellenére – a megye jóval kevesebb pénzt kap vissza a központi leosztásokból, mint amennyit befizet. A Potsa József-program – mely a következő nyolc év fejlesztési elképzeléseit kívánja csokorba fogni, s mely az európai pénzekre alapozva lát esélyt a megye pénzügyi autonómiájának megteremtésére – mindössze kampánycélokat szolgáló hasbeszéd. Hogyan hihetné el a hangyányit is gondolkodó ember, hogy létezhet pénzügyi autonómia valós önkormányzatiság nélkül, mikor tudva tudjuk, hogy mifelénk – sajnos – a központ még európai alapok sorsába is beleszólhat, és bele is szól. És uniós pénzekre alapozni a megye következő nyolcéves fejlődését most, amikor tucatszám állítják le Brüsszelben a Romániának szánt pénzeket csalásért, lopásért, más rendellenességekért, s miközben az egységes Európa jövője is ködbe vész – nagyon is ingoványos tervnek látszik. Álmodni, tervezni, persze mindenkor felettébb szükséges, s a pénz még ma is mindenek fölött való. Csóré, teljes önrendelkezés nélküli pénzügyi autonómiát remélni és ígérni ebben az ultracentralizált román államban, ahol egy székelység történetéről írt tankönyv is botránykő, és esetleges betiltás tárgya lehet, félrevezető, mi több, a legfontosabb célkitűzés, a valós autonómia megkerülése, illetve félredobása. Legszomorúbb, hogy ezzel megfogalmazói is tisztában vannak, de terjesztik, mert tudják, senki számon nem kéri. A választási ígéretek ugyanis elszállnak, mint a füst
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. november 5.
Szenátor- és képviselőjelöltek vagyona
Hét politikai alakulat 34 tagja vesz részt a decemberi parlamenti választásokon Hargita megyében. Közöttük vannak „régi motorosok”, ugyanakkor olyanok is, akik először jelöltetik magukat szenátornak, illetve képviselőnek.
Akárcsak négy esztendővel ezelőtt, Hargita megyében ezúttal is öt képviselői és két szenátori körzetet alakítottak, ezek mindegyikében indít jelöltet a két magyar párt, az RMDSZ, illetve az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), a román pártok képviselői viszont csak bizonyos körzetekben méretkeznek meg magyar versenytársaikkal. Alább a jelöltek neveit ismertetjük, továbbá – a Mediafax hírügynökség összeállítását felhasználva – legfrissebb vagyonnyilatkozataikból tallózunk.
Az 1-es számú szenátori körzet
Hargita megyében két szenátori körzetet alakítottak ki. Az egyes számú szenátori körzethez a Csíki-medence, Szentegyháza, Lövéte, Gyergyóalfalu, Gyergyócsomafalva, a Gyimesek és a Kászonok vidéke tartozik. E szenátori körzet jelöltjei: Tánczos Barna (RMDSZ), Papp Előd (EMNP), Alexandru Tompea (PNL), és Adrian-George Ciobanu (PDL).
Tánczos Barna jelenleg a Román Jégkorong Szövetség elnöke, 900 négyzetméter földterület és egy csíkszentkirályi lakóház tulajdonosa. Államtitkárként tavaly 53 ezer lejt keresett. Papp Előd két csíkszeredai tömbházlakás tulajdonosa, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács munkatársaként tavaly 36 ezer lejt keresett. Alexandru Tompea mérnök két maroshévízi földterület tulajdonosa, mindkettőt örökölte. Két lakóházat jelölt meg vagyonnyilatkozatában. 2011-ben 83 ezer lejes fizetése volt.
A 2-es számú szenátori körzet
A 2-es számú szenátori körzetben (Udvarhelyszék és a Gyergyói-medence nagy része) Verestóy Attila (RMDSZ), Zakariás Zoltán (EMNP), Dan Emanuel Petruţ (PSD), valamint Adrian Trif (PDL) indul a szenátori székért.
Verestóy Attila vagyona tavaly 70 millió euró volt. Zakariás Zoltán orvos, vagyonnyilatkozatában egy koronkai (Maros megye) belterületet jelölt meg, továbbá egy mezőgazdasági területet a tengerparti Vama Veche településen, illetve egy székelyudvarhelyi tömbházlakást. Dan Emanuel Petruţ jelenleg képviselő a maroshévízi önkormányzati testületben, a bélbori ásványvíztöltődében dolgozik, ahonnan tavaly 31 ezer lej fizetést kapott. Emellett 5,5 ezer lejnyi önkormányzati képviselői illetményben részesült. A Csíkszeredában élő Adrian Trif jogász jelenleg egy kereskedelmi társaság marketingigazgatója. A megyei választási irodához letett vagyonnyilatkozatát nem töltötte ki.
Az 1-es számú képviselői körzet
Az 1-es számú képviselői körzetben (Alcsík) négyen indulnak: Korodi Attila (RMDSZ), Csibi Zoltán (EMNP), Niculae Niga (PNL) és Radu Botezatu (Romániai Jobboldali Szövetség, ARD).
Korodi Attila volt környezetvédelmi miniszter vagyonnyilatkozata szerint feleségével egy 1700 négyzetméteres csobotfalvi terület, két csíkszeredai tömbházlakás, valamint egy Škoda Octavia személyautó tulajdonosa. Tavaly 55,4 ezer lejnyi képviselői illetményben részesült. Csibi Zoltán idéntől önkormányzati képviselő a csíkszentimrei testületben, vagyonnyilatkozata szerint tavaly összesen négyezer lejt keresett. Niculae Niga közgazdász, a megyei kincstár volt igazgatója márciusi vagyonnyilatkozata szerint három belterület mellett két csíkszeredai tömbházlakás, egy hétvégi ház, valamint egy Dacia és egy Peugeot személygépkocsi tulajdonosa. Az utolsó pénzügyi évben 89,6 ezer lejt keresett.
A 2-es számú képviselői körzet
Kelemen Hunor (RMDSZ), Sorbán Attila (EMNP), Cristina Vaida (PNL) és Mitică Ducu (PDL) indul a kettes számú Hargita megyei (felcsíki) képviselői körzetért.
Kelemen Hunor 2010-ben szüleivel közösen vásárolt egy 120 négyzetméteres lakást és egy közel 300 négyzetméteres belterületet, mindkettőt Kolozsváron. RMDSZ-elnökként tavaly 49 ezer lejt, kulturális miniszterként pedig 55 ezer lejt keresett. Sorbán Attila menedzserként tevékenykedik egy csíkszeredai cégnél, amelytől 2011-ben összesen 14,4 ezer lej fizetést kapott. Egy csíkszeredai tömbházlakás, valamint egy pálfalvi és egy csíkszeredai földterület tulajdonosa.
A 3-as számú képviselői körzet
Antal István (RMDSZ), Székely Réka Kinga (EMNP), Ioan Crăciunaş (USL) és Cristina Timariu (PDL) a 3-as számú (Udvarhelyszék) képviselői körzet jelöltje.
Antal István 32 hektár mezőgazdasági és erdős területet birtokosa, tulajdonosa továbbá két magánháznak, illetve egy 2000 négyzetméteres kereskedelmi/termelői felületnek. Értékes magánkönyvtárat is magáénak tudhat. Székely Réka Kinga unitárius lelkész tavalyi fizetése 14 ezer lej volt. Ioan Crăciunaş a belügyminisztériumtól vonult nyugállományba, éves nyugdíja tavaly meghaladta az 51 ezer lejt.
A 4-es és 5-ös számú képviselői körzet
A 4-es számú (Parajd – Székelykeresztúr – Gyergyó) képviselői körzet jelöltjei: Moldován József (RMDSZ), Lázár Ede (EMNP), Teodor Dobrean (PNL) és Veronica Arsintea (PDL).
Moldován József volt kommunikációs államtitkár mellett tehát a Sapientia egyetem tanára, Lázár Ede próbálja megszerezni a szavazatok többségét. Lázár tavaly 41 ezer lejt keresett.
Az 5-ös számú (Hargita megye északi része) képviselői körzet jelöltjei: Mik József (RMDSZ), Szabó Tibor (EMNP), Mircea Duşa, (PSD), és Petru Runcan (PDL).
Mik József jelenleg Borszék polgármestere, tavaly polgármesteri fizetésként 32,4 ezer lejt kapott. Szabó Tibor jelenleg a borszéki borvíztöltöde alkalmazottja, tavaly még Borszék alpolgármestereként tevékenykedett, amiért 2011-ben 24 ezer lej fizetés járt. Mircea Duşa legfrissebb vagyonnyilatkozatából kiderül, hogy két földterület (egyik 113, a másik 283 négyzetméteres) és két tömbházlakás tulajdonosa. Tavaly képviselői illetményként 55,4 ezer lejt kapott.
Kozán István
Székelyhon.ro
Hét politikai alakulat 34 tagja vesz részt a decemberi parlamenti választásokon Hargita megyében. Közöttük vannak „régi motorosok”, ugyanakkor olyanok is, akik először jelöltetik magukat szenátornak, illetve képviselőnek.
Akárcsak négy esztendővel ezelőtt, Hargita megyében ezúttal is öt képviselői és két szenátori körzetet alakítottak, ezek mindegyikében indít jelöltet a két magyar párt, az RMDSZ, illetve az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), a román pártok képviselői viszont csak bizonyos körzetekben méretkeznek meg magyar versenytársaikkal. Alább a jelöltek neveit ismertetjük, továbbá – a Mediafax hírügynökség összeállítását felhasználva – legfrissebb vagyonnyilatkozataikból tallózunk.
Az 1-es számú szenátori körzet
Hargita megyében két szenátori körzetet alakítottak ki. Az egyes számú szenátori körzethez a Csíki-medence, Szentegyháza, Lövéte, Gyergyóalfalu, Gyergyócsomafalva, a Gyimesek és a Kászonok vidéke tartozik. E szenátori körzet jelöltjei: Tánczos Barna (RMDSZ), Papp Előd (EMNP), Alexandru Tompea (PNL), és Adrian-George Ciobanu (PDL).
Tánczos Barna jelenleg a Román Jégkorong Szövetség elnöke, 900 négyzetméter földterület és egy csíkszentkirályi lakóház tulajdonosa. Államtitkárként tavaly 53 ezer lejt keresett. Papp Előd két csíkszeredai tömbházlakás tulajdonosa, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács munkatársaként tavaly 36 ezer lejt keresett. Alexandru Tompea mérnök két maroshévízi földterület tulajdonosa, mindkettőt örökölte. Két lakóházat jelölt meg vagyonnyilatkozatában. 2011-ben 83 ezer lejes fizetése volt.
A 2-es számú szenátori körzet
A 2-es számú szenátori körzetben (Udvarhelyszék és a Gyergyói-medence nagy része) Verestóy Attila (RMDSZ), Zakariás Zoltán (EMNP), Dan Emanuel Petruţ (PSD), valamint Adrian Trif (PDL) indul a szenátori székért.
Verestóy Attila vagyona tavaly 70 millió euró volt. Zakariás Zoltán orvos, vagyonnyilatkozatában egy koronkai (Maros megye) belterületet jelölt meg, továbbá egy mezőgazdasági területet a tengerparti Vama Veche településen, illetve egy székelyudvarhelyi tömbházlakást. Dan Emanuel Petruţ jelenleg képviselő a maroshévízi önkormányzati testületben, a bélbori ásványvíztöltődében dolgozik, ahonnan tavaly 31 ezer lej fizetést kapott. Emellett 5,5 ezer lejnyi önkormányzati képviselői illetményben részesült. A Csíkszeredában élő Adrian Trif jogász jelenleg egy kereskedelmi társaság marketingigazgatója. A megyei választási irodához letett vagyonnyilatkozatát nem töltötte ki.
Az 1-es számú képviselői körzet
Az 1-es számú képviselői körzetben (Alcsík) négyen indulnak: Korodi Attila (RMDSZ), Csibi Zoltán (EMNP), Niculae Niga (PNL) és Radu Botezatu (Romániai Jobboldali Szövetség, ARD).
Korodi Attila volt környezetvédelmi miniszter vagyonnyilatkozata szerint feleségével egy 1700 négyzetméteres csobotfalvi terület, két csíkszeredai tömbházlakás, valamint egy Škoda Octavia személyautó tulajdonosa. Tavaly 55,4 ezer lejnyi képviselői illetményben részesült. Csibi Zoltán idéntől önkormányzati képviselő a csíkszentimrei testületben, vagyonnyilatkozata szerint tavaly összesen négyezer lejt keresett. Niculae Niga közgazdász, a megyei kincstár volt igazgatója márciusi vagyonnyilatkozata szerint három belterület mellett két csíkszeredai tömbházlakás, egy hétvégi ház, valamint egy Dacia és egy Peugeot személygépkocsi tulajdonosa. Az utolsó pénzügyi évben 89,6 ezer lejt keresett.
A 2-es számú képviselői körzet
Kelemen Hunor (RMDSZ), Sorbán Attila (EMNP), Cristina Vaida (PNL) és Mitică Ducu (PDL) indul a kettes számú Hargita megyei (felcsíki) képviselői körzetért.
Kelemen Hunor 2010-ben szüleivel közösen vásárolt egy 120 négyzetméteres lakást és egy közel 300 négyzetméteres belterületet, mindkettőt Kolozsváron. RMDSZ-elnökként tavaly 49 ezer lejt, kulturális miniszterként pedig 55 ezer lejt keresett. Sorbán Attila menedzserként tevékenykedik egy csíkszeredai cégnél, amelytől 2011-ben összesen 14,4 ezer lej fizetést kapott. Egy csíkszeredai tömbházlakás, valamint egy pálfalvi és egy csíkszeredai földterület tulajdonosa.
A 3-as számú képviselői körzet
Antal István (RMDSZ), Székely Réka Kinga (EMNP), Ioan Crăciunaş (USL) és Cristina Timariu (PDL) a 3-as számú (Udvarhelyszék) képviselői körzet jelöltje.
Antal István 32 hektár mezőgazdasági és erdős területet birtokosa, tulajdonosa továbbá két magánháznak, illetve egy 2000 négyzetméteres kereskedelmi/termelői felületnek. Értékes magánkönyvtárat is magáénak tudhat. Székely Réka Kinga unitárius lelkész tavalyi fizetése 14 ezer lej volt. Ioan Crăciunaş a belügyminisztériumtól vonult nyugállományba, éves nyugdíja tavaly meghaladta az 51 ezer lejt.
A 4-es és 5-ös számú képviselői körzet
A 4-es számú (Parajd – Székelykeresztúr – Gyergyó) képviselői körzet jelöltjei: Moldován József (RMDSZ), Lázár Ede (EMNP), Teodor Dobrean (PNL) és Veronica Arsintea (PDL).
Moldován József volt kommunikációs államtitkár mellett tehát a Sapientia egyetem tanára, Lázár Ede próbálja megszerezni a szavazatok többségét. Lázár tavaly 41 ezer lejt keresett.
Az 5-ös számú (Hargita megye északi része) képviselői körzet jelöltjei: Mik József (RMDSZ), Szabó Tibor (EMNP), Mircea Duşa, (PSD), és Petru Runcan (PDL).
Mik József jelenleg Borszék polgármestere, tavaly polgármesteri fizetésként 32,4 ezer lejt kapott. Szabó Tibor jelenleg a borszéki borvíztöltöde alkalmazottja, tavaly még Borszék alpolgármestereként tevékenykedett, amiért 2011-ben 24 ezer lej fizetés járt. Mircea Duşa legfrissebb vagyonnyilatkozatából kiderül, hogy két földterület (egyik 113, a másik 283 négyzetméteres) és két tömbházlakás tulajdonosa. Tavaly képviselői illetményként 55,4 ezer lejt kapott.
Kozán István
Székelyhon.ro
2012. november 5.
Közösségi tér legyen a könyvtár
A városi könyvtár munkatársai és a sajtó képviselői jelenlétében iktatta tisztségébe hétfőn Keresztes Csongort Gyergyószentmiklós polgármestere. A könyvtár új vezetője három évre kapott megbízást a menedzseri állás betöltésére. Keresztes Csongort céljairól, elképzeléseiről kérdeztük.
– Miért pályázta meg a menedzseri állást?
– Kihívásnak éreztem. A pályázatom elkészítésétől kezdődően a rám váró feladatokon át bizonyítanom kell, ugyanakkor új dolgokat tanulhatok, magamból pedig adhatok mind a könyvtárnak, mind a városnak. 1999-től öt éven át könyvtárosként dolgoztam az intézményben, nagyon szerettem a munkámat, visszavonzott.
– Amint állásába való iktatásakor fogalmazott, sikeres igazgató szeretne lenni. Mit fed a sikeresség fogalma a könyvtárigazgató számára? – Az olvasók elégedettségét szeretném elérni nem csupán az által, hogy minden igénynek megfelelő könyvállománnyal állunk rendelkezésükre, hanem az intézményünkben szervezett sokrétű rendezvények által is, ugyanakkor az önkormányzat elismerésére is törekszem a munkámmal. A sikerességet továbbá abban is látom, ha kollégáim számára kellemes munkahelyi légkört tudok biztosítani, szeretném, ha mindannyian jókedvűen töltenék munkaidejüket.
– Digitális világunkban mennyire kell ragaszkodni a könyvtár eredeti rendeltetéséhez, hogyan lehet bővíteni szolgáltatásait? – Nem félek attól, hogy a digitális információ teljesen ki fogja szorítani a lapozható könyveket, ennek ellenére szükséges nyitni a digitális világ felé. A könyvtárban működik a biblionet program, sokan használják, ez viszont nem azt jelenti, hogy csak internetezni jönnek be az érdeklődők. Úgy fogalmaznék, hogy a nyomtatott és az elektronikus információs lehetőségek kiegészítik egymást. A digitális információhordozók kölcsönzése is egy lehetőség lehet a jövőben. A könyvtár jelenlegi CD-, DVD-állományát mindenképpen bővíteni kell, igény biztos lesz a kölcsönzésükre.
– Milyen újításokat tervez?
–A könyvtár közösségi tér kellene legyen. Egy olyan hely, ahová nem csak azért térnek be az emberek, hogy könyveket kölcsönözzenek, esetleg internetezzenek, hanem rendezvényeink által lehetőséget kell biztosítsunk arra, hogy egymással kapcsolatba lépjenek. Több tervem is van, ezek közül az egyik a filmklub működtetése. A vetítések nemcsak szórakozást biztosítanának, de továbbgondolkodásra is lehetőséget teremtenének. Terveim szerint egy-egy ilyen alkalomra filmszakértőt hívnánk meg, így lehetőség lenne a film kapcsán megfogalmazódott, akár az eltérő vélemények kibeszélésére is. Másik újítás az olvasóklub létrehozása lenne, akár szépirodalmi, akár szakirodalmi mű kibeszélése lehetne egy-egy találkozás témája, de beleférne az életmód, a gyermeknevelés vagy bármilyen más tematikájú könyvek elemzése is. A tervek szerint rendhagyó irodalom-, történelemórák szervezésének is helyet biztosítunk a könyvtárban, a távlati tervek között pedig a biblioterápia beindítása szerepel.
– A legkisebbeket is be szeretné vonni a könyvtár programjaiba.
– Az óvodásokat játékos foglalkozások által be kell hozni az intézménybe, hogy barátkozzanak a környezettel. Ha jó élményük lesz a könyvtárral kapcsolatban, később szívesebben visszatérnek. Fontos, hogy ismerjék az intézményt, hisz belőlük lesz az olvasótáborunk a jövőben.
– Mi lesz az első dolog, amit könyvtárigazgatóként megvalósít?
– Be szeretnénk kapcsolódni az önkormányzat karitatív tevékenységébe. Kihasználva az alkalmat, ezúttal felhívást intézek a lakókhoz: hogyha van olyan meséskönyvük, amiről szívesen lemondanának, adományozzák a könyvtárnak, mi továbbítjuk olyan családoknak, ahol nem adatik meg a lehetőség, hogy meséskönyvre költsenek. Ez az akciónk Szent Miklós-napra irányulna. Természetesen bekapcsolódunk a városnapi rendezvényekbe, a könyvtár ezúttal is több programnak lesz a helyszíne.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro
A városi könyvtár munkatársai és a sajtó képviselői jelenlétében iktatta tisztségébe hétfőn Keresztes Csongort Gyergyószentmiklós polgármestere. A könyvtár új vezetője három évre kapott megbízást a menedzseri állás betöltésére. Keresztes Csongort céljairól, elképzeléseiről kérdeztük.
– Miért pályázta meg a menedzseri állást?
– Kihívásnak éreztem. A pályázatom elkészítésétől kezdődően a rám váró feladatokon át bizonyítanom kell, ugyanakkor új dolgokat tanulhatok, magamból pedig adhatok mind a könyvtárnak, mind a városnak. 1999-től öt éven át könyvtárosként dolgoztam az intézményben, nagyon szerettem a munkámat, visszavonzott.
– Amint állásába való iktatásakor fogalmazott, sikeres igazgató szeretne lenni. Mit fed a sikeresség fogalma a könyvtárigazgató számára? – Az olvasók elégedettségét szeretném elérni nem csupán az által, hogy minden igénynek megfelelő könyvállománnyal állunk rendelkezésükre, hanem az intézményünkben szervezett sokrétű rendezvények által is, ugyanakkor az önkormányzat elismerésére is törekszem a munkámmal. A sikerességet továbbá abban is látom, ha kollégáim számára kellemes munkahelyi légkört tudok biztosítani, szeretném, ha mindannyian jókedvűen töltenék munkaidejüket.
– Digitális világunkban mennyire kell ragaszkodni a könyvtár eredeti rendeltetéséhez, hogyan lehet bővíteni szolgáltatásait? – Nem félek attól, hogy a digitális információ teljesen ki fogja szorítani a lapozható könyveket, ennek ellenére szükséges nyitni a digitális világ felé. A könyvtárban működik a biblionet program, sokan használják, ez viszont nem azt jelenti, hogy csak internetezni jönnek be az érdeklődők. Úgy fogalmaznék, hogy a nyomtatott és az elektronikus információs lehetőségek kiegészítik egymást. A digitális információhordozók kölcsönzése is egy lehetőség lehet a jövőben. A könyvtár jelenlegi CD-, DVD-állományát mindenképpen bővíteni kell, igény biztos lesz a kölcsönzésükre.
– Milyen újításokat tervez?
–A könyvtár közösségi tér kellene legyen. Egy olyan hely, ahová nem csak azért térnek be az emberek, hogy könyveket kölcsönözzenek, esetleg internetezzenek, hanem rendezvényeink által lehetőséget kell biztosítsunk arra, hogy egymással kapcsolatba lépjenek. Több tervem is van, ezek közül az egyik a filmklub működtetése. A vetítések nemcsak szórakozást biztosítanának, de továbbgondolkodásra is lehetőséget teremtenének. Terveim szerint egy-egy ilyen alkalomra filmszakértőt hívnánk meg, így lehetőség lenne a film kapcsán megfogalmazódott, akár az eltérő vélemények kibeszélésére is. Másik újítás az olvasóklub létrehozása lenne, akár szépirodalmi, akár szakirodalmi mű kibeszélése lehetne egy-egy találkozás témája, de beleférne az életmód, a gyermeknevelés vagy bármilyen más tematikájú könyvek elemzése is. A tervek szerint rendhagyó irodalom-, történelemórák szervezésének is helyet biztosítunk a könyvtárban, a távlati tervek között pedig a biblioterápia beindítása szerepel.
– A legkisebbeket is be szeretné vonni a könyvtár programjaiba.
– Az óvodásokat játékos foglalkozások által be kell hozni az intézménybe, hogy barátkozzanak a környezettel. Ha jó élményük lesz a könyvtárral kapcsolatban, később szívesebben visszatérnek. Fontos, hogy ismerjék az intézményt, hisz belőlük lesz az olvasótáborunk a jövőben.
– Mi lesz az első dolog, amit könyvtárigazgatóként megvalósít?
– Be szeretnénk kapcsolódni az önkormányzat karitatív tevékenységébe. Kihasználva az alkalmat, ezúttal felhívást intézek a lakókhoz: hogyha van olyan meséskönyvük, amiről szívesen lemondanának, adományozzák a könyvtárnak, mi továbbítjuk olyan családoknak, ahol nem adatik meg a lehetőség, hogy meséskönyvre költsenek. Ez az akciónk Szent Miklós-napra irányulna. Természetesen bekapcsolódunk a városnapi rendezvényekbe, a könyvtár ezúttal is több programnak lesz a helyszíne.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro
2012. november 5.
Ne telepíthessenek „időzített cián-bombákat” Erdélybe, Romániába, vagy Európa más országaiba!
Tőkés László EP-képviselő a bányászati ciántechnológia alkalmazásának közvetlen és azonnali veszélyére hívta fel Janez Potočnik, az Európai Bizottság környezetvédelmi biztosának figyelmét, hozzá intézett megkeresésében.
2012. október 24-i levelében az erdélyi képviselő kifejtette, hogy a ciánalapú bányászatsoha nem lehet eléggé „biztonságos”, a megelőző intézkedéseknek tehát kulcsszerepük van a természeti környezet és az emberi életek megóvásában. A 2000-ben bekövetkezett tiszai ciánkatasztrófa esetét hozta fel példaként, amikor is 100 ezer tonna ciánnal szennyezett víz ömlött ki a nagybányai aranybánya – előírásoknak megfelelő, azaz „biztonságos” – tározójából. A cián akkor gyakorlatilag a Tisza egész élővilágát elpusztította, és a Szamos–Tisza gyűjtőterületén elő mintegy 2,5 millió ember ivóvizét is megmérgezte.
Tőkés László arra figyelmeztette a főbiztost, hogy a gigantikus verespataki aranybánya megnyitása hasonló, de sokszorosan pusztítóbb erejű környezeti katasztrófával fenyeget. Kontinensünk legnagyobb aranylelőhelye, Verespatak 330 tonna aranyat rejt, melyet a beruházók külszíni fejtéssel, cianidos technológiával nyernének ki 16 év alatt. Környezetvédők számításai szerint a tervezett bánya évente 13–15 millió kilogramm cianidot használna fel a kitermeléshez, hetente 500 ezer tonna szikla megmozgatásával járna, és naponta 134 kilogramm cianidot bocsátana ki a levegőbe. Ezenközben a kitermelő cég négy hegyet bontana el, és egy 600 hektáros zagytározóban ülepítené le az iszonyú mennyiségű mérgező anyagot.
Az erdélyi EP-képviselő beadványának aktualitását az adja, hogy ugyanilyen környezeti merénylet van kibontakozóban ki az Erdélyi Érchegységben, a Dévához közeli Felsőcsertésen. A kanadai bejegyzésű Eldorado Gold Corporation egy 456 hektáros területen kezdené el a kitermelést, 45 millió tonna ércet zúzna össze, hogy abból 16 év alatt, évi 1650 tonna nátrium-cianid felhasználásával összesen mintegy 80 tonna aranyat mosson ki. Tőkés László EP-képviselő aggodalmának adott hangot amiatt, hogy a temesvári regionális környezetvédelmi hatóság máris engedélyezte a kitermelés megkezdését, veszélyes precedenst teremtve ezáltal a verespataki bánya engedélyeztetéséhez. Tudnivaló, hogy Rovana Plumb román környezetvédelmi miniszter szeptemberben a bíróságtól kérte a felsőcsertési aranybánya engedélyének érvénytelenítését, miután – szégyenszemre – civil szervezetektől „kellett megtudnia”, hogy a temesvári regionális ügynökség ez év júliusában már megadta az engedélyt a bányanyitáshoz.
Tőkés László arra kér írásos választ Janez Potočnik környezetvédelmi biztostól, hogy (1) kért-e és kapott-e tájékoztatást a felsőcsertési bánya ügyében; (2) vizsgálni fogja-e, hogy az érvényben lévő vízügyi keretirányelvet (2000/60/EK), valamint a bányászati hulladékról szóló irányelvet (2006/21/EK) tiszteletben tartották-e a kapcsolatos engedély kibocsátásakor; (3) figyelembe veszi-e a visegrádi országok környezetvédelmi minisztereinek 2007-ben megfogalmazott dokumentumát, amelyben a hasonló beruházások határokon átnyúló kockázataira hívják fel a figyelmet; illetve (4) számíthatnak-e az Unió polgárai arra, hogy az Európai Bizottság figyelembe veszi a tiszta környezethez és a biztonságos élethez való alapjogukat – egy szűk bányaipari elit önző nyereségvágya ellenében.
Tőkés László EP-képviselő folyamodványában arra is emlékeztette Potočnik biztost, hogy két és fél éve az Európai Parlament elsöprő szavazattöbbséggel döntött a cianidos bányászati technológia betiltásának kezdeményezéséről az Unió tagországaiban. A Parlament 2011 végéig várta az Európai Bizottságtól a ciános bánya-technológia általános tilalmának bevezetését, a Bizottság azonban mindmáig semmilyen jogi lépést nem tett az európai polgárok által közvetlen módon választott Parlament döntésének a végrehajtása érekében. Tőkés László nyomatékosan felkérte az európai környezeti tárca vezetőjét, hogy azonnali hatállyal lépjen fel az uniós polgárok védelmében, hogy ne telepíthessenek „időzített cián-bombákat” Erdélybe, Romániába, vagy Európa más országaiba.
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
erdon.ro
Tőkés László EP-képviselő a bányászati ciántechnológia alkalmazásának közvetlen és azonnali veszélyére hívta fel Janez Potočnik, az Európai Bizottság környezetvédelmi biztosának figyelmét, hozzá intézett megkeresésében.
2012. október 24-i levelében az erdélyi képviselő kifejtette, hogy a ciánalapú bányászatsoha nem lehet eléggé „biztonságos”, a megelőző intézkedéseknek tehát kulcsszerepük van a természeti környezet és az emberi életek megóvásában. A 2000-ben bekövetkezett tiszai ciánkatasztrófa esetét hozta fel példaként, amikor is 100 ezer tonna ciánnal szennyezett víz ömlött ki a nagybányai aranybánya – előírásoknak megfelelő, azaz „biztonságos” – tározójából. A cián akkor gyakorlatilag a Tisza egész élővilágát elpusztította, és a Szamos–Tisza gyűjtőterületén elő mintegy 2,5 millió ember ivóvizét is megmérgezte.
Tőkés László arra figyelmeztette a főbiztost, hogy a gigantikus verespataki aranybánya megnyitása hasonló, de sokszorosan pusztítóbb erejű környezeti katasztrófával fenyeget. Kontinensünk legnagyobb aranylelőhelye, Verespatak 330 tonna aranyat rejt, melyet a beruházók külszíni fejtéssel, cianidos technológiával nyernének ki 16 év alatt. Környezetvédők számításai szerint a tervezett bánya évente 13–15 millió kilogramm cianidot használna fel a kitermeléshez, hetente 500 ezer tonna szikla megmozgatásával járna, és naponta 134 kilogramm cianidot bocsátana ki a levegőbe. Ezenközben a kitermelő cég négy hegyet bontana el, és egy 600 hektáros zagytározóban ülepítené le az iszonyú mennyiségű mérgező anyagot.
Az erdélyi EP-képviselő beadványának aktualitását az adja, hogy ugyanilyen környezeti merénylet van kibontakozóban ki az Erdélyi Érchegységben, a Dévához közeli Felsőcsertésen. A kanadai bejegyzésű Eldorado Gold Corporation egy 456 hektáros területen kezdené el a kitermelést, 45 millió tonna ércet zúzna össze, hogy abból 16 év alatt, évi 1650 tonna nátrium-cianid felhasználásával összesen mintegy 80 tonna aranyat mosson ki. Tőkés László EP-képviselő aggodalmának adott hangot amiatt, hogy a temesvári regionális környezetvédelmi hatóság máris engedélyezte a kitermelés megkezdését, veszélyes precedenst teremtve ezáltal a verespataki bánya engedélyeztetéséhez. Tudnivaló, hogy Rovana Plumb román környezetvédelmi miniszter szeptemberben a bíróságtól kérte a felsőcsertési aranybánya engedélyének érvénytelenítését, miután – szégyenszemre – civil szervezetektől „kellett megtudnia”, hogy a temesvári regionális ügynökség ez év júliusában már megadta az engedélyt a bányanyitáshoz.
Tőkés László arra kér írásos választ Janez Potočnik környezetvédelmi biztostól, hogy (1) kért-e és kapott-e tájékoztatást a felsőcsertési bánya ügyében; (2) vizsgálni fogja-e, hogy az érvényben lévő vízügyi keretirányelvet (2000/60/EK), valamint a bányászati hulladékról szóló irányelvet (2006/21/EK) tiszteletben tartották-e a kapcsolatos engedély kibocsátásakor; (3) figyelembe veszi-e a visegrádi országok környezetvédelmi minisztereinek 2007-ben megfogalmazott dokumentumát, amelyben a hasonló beruházások határokon átnyúló kockázataira hívják fel a figyelmet; illetve (4) számíthatnak-e az Unió polgárai arra, hogy az Európai Bizottság figyelembe veszi a tiszta környezethez és a biztonságos élethez való alapjogukat – egy szűk bányaipari elit önző nyereségvágya ellenében.
Tőkés László EP-képviselő folyamodványában arra is emlékeztette Potočnik biztost, hogy két és fél éve az Európai Parlament elsöprő szavazattöbbséggel döntött a cianidos bányászati technológia betiltásának kezdeményezéséről az Unió tagországaiban. A Parlament 2011 végéig várta az Európai Bizottságtól a ciános bánya-technológia általános tilalmának bevezetését, a Bizottság azonban mindmáig semmilyen jogi lépést nem tett az európai polgárok által közvetlen módon választott Parlament döntésének a végrehajtása érekében. Tőkés László nyomatékosan felkérte az európai környezeti tárca vezetőjét, hogy azonnali hatállyal lépjen fel az uniós polgárok védelmében, hogy ne telepíthessenek „időzített cián-bombákat” Erdélybe, Romániába, vagy Európa más országaiba.
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
erdon.ro
2012. november 5.
Elhunyt Tokaji Ágnes hegedűművész
Nagyvárad- Tragikus veszteség érte Nagyvárad, illetve Bihar megye zenei társadalmát, kultúrabarát közönségét: pénteken súlyos betegségéhez képest viszonylag rövid szenvedés után, 60 éves korában elhunyt Tokaji Ágnes hegedűművész, zenetanárnő.
Szerteágazó tevékenységére jellemző, hogy a méltán elismert Varadinum vonósnégyes egyik alapítótagja volt, a Művészeti Líceumban, illetve a Nagyváradi Egyetemen kifejtett nevelői, oktatói munkásságának köszönhetően pedig számos kitűnőség indult el a kibontakozás útján. Egy ideig az Állami Filharmóniának a tagja is volt, és szinte megszámlálhatatlan azon fellépései sora, melyekkel különböző felekezetű templomokban megörvendeztette hallgatóságát. Nem csupán a zeneoktatást tekintette feladatának, hivatásának, hanem a Váradon valaha élt híres zeneszerzők műveinek népszerűsítését is, hasonlóan a magyar komponisták alkotásaihoz. Kedves volt és segítőkész, társaival önzetlenül és kollegiálisan viselkedett. Kiváló pedagógiai érzékkel nem csupán számos tanítványát, hanem családját- lányát és unokáját is- a zene szeretetére, művelésére nevelte. Nehéz lesz pótolni őt a különböző hangversenyeken, jelenlétének hiányát érezni fogja a közönség. Tokaji Ágnest hétfőn délután 3 órakor helyezik örök nyugalomra a Rulikowski temetőben.
Tokaji Ágnes
erdon.ro
Nagyvárad- Tragikus veszteség érte Nagyvárad, illetve Bihar megye zenei társadalmát, kultúrabarát közönségét: pénteken súlyos betegségéhez képest viszonylag rövid szenvedés után, 60 éves korában elhunyt Tokaji Ágnes hegedűművész, zenetanárnő.
Szerteágazó tevékenységére jellemző, hogy a méltán elismert Varadinum vonósnégyes egyik alapítótagja volt, a Művészeti Líceumban, illetve a Nagyváradi Egyetemen kifejtett nevelői, oktatói munkásságának köszönhetően pedig számos kitűnőség indult el a kibontakozás útján. Egy ideig az Állami Filharmóniának a tagja is volt, és szinte megszámlálhatatlan azon fellépései sora, melyekkel különböző felekezetű templomokban megörvendeztette hallgatóságát. Nem csupán a zeneoktatást tekintette feladatának, hivatásának, hanem a Váradon valaha élt híres zeneszerzők műveinek népszerűsítését is, hasonlóan a magyar komponisták alkotásaihoz. Kedves volt és segítőkész, társaival önzetlenül és kollegiálisan viselkedett. Kiváló pedagógiai érzékkel nem csupán számos tanítványát, hanem családját- lányát és unokáját is- a zene szeretetére, művelésére nevelte. Nehéz lesz pótolni őt a különböző hangversenyeken, jelenlétének hiányát érezni fogja a közönség. Tokaji Ágnest hétfőn délután 3 órakor helyezik örök nyugalomra a Rulikowski temetőben.
Tokaji Ágnes
erdon.ro
2012. november 5.
Borboly: nincs etnikai diszkrimináció a székelyföldi kórházakban
Magyar nyelvű kórlapot nyomnak a román ajkú páciens kezébe Hargita megyében – olvasható a Jurnalul Naţional riportjában, amely szerint a kórházakban diszkriminálják a székelyföldi románokat. Borboly Csaba közleménye szerint érződik a közelgő parlamenti választások hangulata, amikor a román politikusok előveszik a már jól ismert magyar kártyát. A Hargita megyei tanácselnök szerint a HarKov-jelentések emlékét idézi a szóban forgó írás. „Ismét álproblémával foglalkoznak, ahelyett, hogy az ország valós gondjairól cikkeznének, például arról, miért hagyják el nagy számban az országot az orvosok” - fogalmaz a politikus. Borboly leszögezi: utánanéztek a cikkben leírt esetnek, és kiderült, hogy az audiometriás vizsgálat űrlapja (amely magyar nyelvű volt, ezt kifogásolta a panaszos, a csíkszeredai fül-orr-gégészet páciense) nem része a hivatalos kórlapnak, hanem csak mellékletként szerepelt. Az illető személy román nyelven kapta meg az eredményt, hiszen az egészségügyi minisztérium által előírt, kötelező, román nyelvű nyomtatványokat használják, így a panaszosnak nem sérültek alkotmányos jogai, anyanyelvén tájékoztatták. „Az adott készülék szoftja többnyelvű űrlapot is tartalmaz, egyebek mellett angol, magyar, spanyol nyelvűt, de román nyelvűt nem. (Az angol vagy a spanyol nyelv valószínűleg senkinek nem szúrt volna szemet.) Mivel a Hargita megyei orvosok magyar többségű közegben dolgoznak, jóllehet a háttérnyomtatványnak különösebb jelentősége nincs, természetes, hogy például a kínai helyett a magyar nyelvű űrlapot használják. Különben sem az űrlap a lényeges, hanem a vizsgálati eredmény, amelyet az orvos román nyelven írt rá a nyomtatványra, a diagnózist úgyszintén” - olvasható a dokumentumban. Borboly megjegyzi: a fentiekkel szemben viszont valóban létezik egy probléma a nyelvhasználattal kapcsolatban. A Hargita megyei orvosok többször felvetették, a megyében sok magyar anyanyelvű páciens nem érti a román nyelvű orvosi zárójelentéseket, éppen ezért fontos lenne azokat magyar nyelven is kibocsátani, hiszen a magyar nemzetiségű román állampolgároknak ugyanúgy joguk van a saját anyanyelvükön információhoz jutni, mint a román nemzetiségűeknek, az alkotmány az állampolgárok egyenlőségéről szóló 4. cikkelye (2) bekezdésének megfelelően: "Románia az összes állampolgárának közös és oszthatatlan hazája, fajtól, nemzetiségtől, etnikai eredettől, nyelvtől, vallástól, nemtől, véleménytől, politikai hovatartozástól, vagyontól vagy társadalmi származástól függetlenül." A tanácselnök hivatkozik a a 215/2001. számú törvény 19. cikkére is, amely szerint azokban a területi közigazgatási egységekben, amelyekben a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok aránya meghaladja a lakosság 20%-át, a helyi közigazgatási hatóságoknak, alárendelt közintézményeiknek, valamint a dekoncentrált közszolgálatoknak biztosítaniuk kell az anyanyelv használatát is a velük fenntartott kapcsolatokban.”(hírszerk.)
Transindex.ro
Magyar nyelvű kórlapot nyomnak a román ajkú páciens kezébe Hargita megyében – olvasható a Jurnalul Naţional riportjában, amely szerint a kórházakban diszkriminálják a székelyföldi románokat. Borboly Csaba közleménye szerint érződik a közelgő parlamenti választások hangulata, amikor a román politikusok előveszik a már jól ismert magyar kártyát. A Hargita megyei tanácselnök szerint a HarKov-jelentések emlékét idézi a szóban forgó írás. „Ismét álproblémával foglalkoznak, ahelyett, hogy az ország valós gondjairól cikkeznének, például arról, miért hagyják el nagy számban az országot az orvosok” - fogalmaz a politikus. Borboly leszögezi: utánanéztek a cikkben leírt esetnek, és kiderült, hogy az audiometriás vizsgálat űrlapja (amely magyar nyelvű volt, ezt kifogásolta a panaszos, a csíkszeredai fül-orr-gégészet páciense) nem része a hivatalos kórlapnak, hanem csak mellékletként szerepelt. Az illető személy román nyelven kapta meg az eredményt, hiszen az egészségügyi minisztérium által előírt, kötelező, román nyelvű nyomtatványokat használják, így a panaszosnak nem sérültek alkotmányos jogai, anyanyelvén tájékoztatták. „Az adott készülék szoftja többnyelvű űrlapot is tartalmaz, egyebek mellett angol, magyar, spanyol nyelvűt, de román nyelvűt nem. (Az angol vagy a spanyol nyelv valószínűleg senkinek nem szúrt volna szemet.) Mivel a Hargita megyei orvosok magyar többségű közegben dolgoznak, jóllehet a háttérnyomtatványnak különösebb jelentősége nincs, természetes, hogy például a kínai helyett a magyar nyelvű űrlapot használják. Különben sem az űrlap a lényeges, hanem a vizsgálati eredmény, amelyet az orvos román nyelven írt rá a nyomtatványra, a diagnózist úgyszintén” - olvasható a dokumentumban. Borboly megjegyzi: a fentiekkel szemben viszont valóban létezik egy probléma a nyelvhasználattal kapcsolatban. A Hargita megyei orvosok többször felvetették, a megyében sok magyar anyanyelvű páciens nem érti a román nyelvű orvosi zárójelentéseket, éppen ezért fontos lenne azokat magyar nyelven is kibocsátani, hiszen a magyar nemzetiségű román állampolgároknak ugyanúgy joguk van a saját anyanyelvükön információhoz jutni, mint a román nemzetiségűeknek, az alkotmány az állampolgárok egyenlőségéről szóló 4. cikkelye (2) bekezdésének megfelelően: "Románia az összes állampolgárának közös és oszthatatlan hazája, fajtól, nemzetiségtől, etnikai eredettől, nyelvtől, vallástól, nemtől, véleménytől, politikai hovatartozástól, vagyontól vagy társadalmi származástól függetlenül." A tanácselnök hivatkozik a a 215/2001. számú törvény 19. cikkére is, amely szerint azokban a területi közigazgatási egységekben, amelyekben a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok aránya meghaladja a lakosság 20%-át, a helyi közigazgatási hatóságoknak, alárendelt közintézményeiknek, valamint a dekoncentrált közszolgálatoknak biztosítaniuk kell az anyanyelv használatát is a velük fenntartott kapcsolatokban.”(hírszerk.)
Transindex.ro
2012. november 6.
Eltüntetnék a kézdivásárhelyi múzeum magyar nevét
A kézdivásárhelyi múzeum magyar elnevezése ellen döntött a közigazgatási bíróság. Ez részben helyt adott Codrin Munteanu Kovászna megyei prefektus, a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum elnevezésére vonatkozó feljelentésének.
A közigazgatási bíróság október végén, alapfokon azt a döntést hozta, hogy Kovászna Megye Tanácsa az intézménynév magyar részét kell törölje. Februárban a fenntartó háromszéki önkormányzat a kézdivásárhelyi múzeumot annak alapítójáról nevezte el. A tanácshatározat szerint az intézmény neve „Muzeul de Istorie a Breslelor Incze László – Incze László Céhtörténeti Múzeum”. A közigazgatási bíróság alapfokú döntése szerint a névből, az Incze László Céhtörténeti Múzeum részt törölni kell, az alapító neve a román szóösszetételben maradhat. Amint arról beszámoltunk, Codrin Munteanu prefektus úgy fogalmazott, a hivatalos név csak román lehet, ezért megtámadta a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház elnevezését is.
Tamás Sándor háromszéki tanácselnök korábban kifejtette: az elnevezés éppen a kétnyelvűség szellemében született, és hangsúlyozta, reméli, a bírósági döntés tárgyilagos lesz, nem születik olyan ítélet, mely a hazai igazságszolgáltatás kettős mércéjének lenne a bizonyítéka. Kovács Blanka, Sláger Rádió
Erdély.ma
A kézdivásárhelyi múzeum magyar elnevezése ellen döntött a közigazgatási bíróság. Ez részben helyt adott Codrin Munteanu Kovászna megyei prefektus, a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum elnevezésére vonatkozó feljelentésének.
A közigazgatási bíróság október végén, alapfokon azt a döntést hozta, hogy Kovászna Megye Tanácsa az intézménynév magyar részét kell törölje. Februárban a fenntartó háromszéki önkormányzat a kézdivásárhelyi múzeumot annak alapítójáról nevezte el. A tanácshatározat szerint az intézmény neve „Muzeul de Istorie a Breslelor Incze László – Incze László Céhtörténeti Múzeum”. A közigazgatási bíróság alapfokú döntése szerint a névből, az Incze László Céhtörténeti Múzeum részt törölni kell, az alapító neve a román szóösszetételben maradhat. Amint arról beszámoltunk, Codrin Munteanu prefektus úgy fogalmazott, a hivatalos név csak román lehet, ezért megtámadta a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház elnevezését is.
Tamás Sándor háromszéki tanácselnök korábban kifejtette: az elnevezés éppen a kétnyelvűség szellemében született, és hangsúlyozta, reméli, a bírósági döntés tárgyilagos lesz, nem születik olyan ítélet, mely a hazai igazságszolgáltatás kettős mércéjének lenne a bizonyítéka. Kovács Blanka, Sláger Rádió
Erdély.ma