Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2011. szeptember 27.
Kifogásolják a keresztek elhelyezését Márton Áron Gimnázium tanárai
Kifogásolja a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium vezetősége, hogy a megkérdezése nélkül döntöttek az egyházi jelképek kihelyezéséről az iskolában. A pedagógusok közleményben adtak hangot abbéli nemtetszésüknek, hogy az egyház nem egyeztetett velük a témában.
Mint arról beszámoltunk, egy héttel ezelőtt az iskolaépület középső részének műszaki átadásakor felkerült az épület homlokzatára az eredeti Rom. Kath. Főgimnázium felirat, illetve minden osztályterembe – mind a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium, mind a Márton Áron Gimnázium osztályaiba – a csíkszeredai Szent Kereszt plébánia által készíttetett fakeresztek. Az egyházi szimbólumokat volt diákok helyezték el az osztálytermek falára.
A Márton Áron Gimnázium tantestülete utólag kiadott közleményében azt állítja, az egyházi szimbólumok elhelyezése kapcsán „kész helyzet” elé állították a testületet. „A tulajdonos egyház képviselője sem szóban, sem írásban nem kereste meg előzetesen ilyen kéréssel iskolánk vezetőségét, így semmilyen egyeztetés nem folyt erről a témáról” – fogalmaz a nyilatkozatban Varga László, a gimnázium igazgatója.
Szó nélkül hagyott javaslatok
A nyilatkozat szerint a szimbólumok elhelyezéséről júniusban tárgyaltak Antal Attila alpolgármesterrel az iskola felújítását vezető bizottságban, mint elhangzott, „a Márton Áron Gimnázium osztálytermeibe is ugyanazokat a jelképeket kellene feltenni, mint a Segítő Mária Gimnázium termeibe”. Az igazgató szerint ezzel szemben az iskola tantestülete azt kérte, hogy maga dönthessen a tanintézet identitását kifejező jelképekről, és vállalta, hogy javaslatait az alpolgármester által megadott időpontig felterjeszti véleményezésre a polgármesteri hivatalba. A nyilatkozat szerint ez július 7-én megtörtént, az egyik javaslatban Márton Áron püspöki címere és jelmondata, a másikban Csíkszereda címere szerepelt, kereszt nélkül. Ezt a javaslatot azonban – amint kiderült – az alpolgármester indoklás nélkül elutasította, az igazgatóság újabb levelére nem válaszoltak, és szeptember 10-én a felújításon dolgozó munkások Ráduly Róbert polgármester utasítására elhelyezték a kereszteket az osztálytermek falain. Az iskolakezdés után a kereszteket az igazgató levetette, majd – amiről a Krónika is beszámolt – szeptember 18-án ünnepélyes keretek között a polgármester, egyházi képviselők és a sajtó jelenlétében a szimbólumokat ismét visszahelyezték a falakra.
Vallási jelképből hatalmi jelvény?
Varga László igazgató közleményében hangsúlyozza: a tantestület a vallást értéknek, az egyházat pozitív társadalmi tényezőnek tekinti, az egyházi szimbólum eddigi rendezvényeiken, különböző helyszíneken megjelent, azonban nem tudnak egyetérteni a kereszt parancsszóra történő elhelyezésével minden osztályteremben, azzal, hogy „a vallási jelkép politikai-hatalmi jelvénnyé változzék”. „Nem tudunk egyetérteni az eljárás módjával, amely a demokrácia látszatára sem törekszik, eleve figyelmen kívül hagyva, vagy nem is feltételezve, hogy tudatos és felelős, a helyzet elemzésére és választásra képes (és arra illetékes) vezetőségről és tantestületről van szó. Pedagógiai-nevelési felfogásunk nem az erőszakra épül. Meggyőződésünk, hogy a hit nem alakítható ki erőszakkal, a szeretet pedig nem kényszeríthető ki. Az erőszak módszere nem a hithez való kötődést erősíti, hanem éppen ellenkező hatást vált ki: elutasítást vagy képmutatást szül. Éppen ezért gondoljuk: ami történt, visszaélés az egyébként mindannyiunk által tisztelt jelképpel. Ugyanakkor elutasítjuk a hangulatkeltés és a nyomásgyakorlás minden formáját, amely megzavarja a nevelői-oktatói munkához, a minőségi tanításhoz-tanuláshoz szükséges nyugodt légkört. Végső soron tanári hivatásunk betöltésében akadályoz, amely elhívatottság nélkül intézményünk nem szolgálhatja a térségben vállalt hagyományos szerepét, a szükségszerűen nemzeti értelmiségi utódképzést” – áll a tantestület által írt nyilatkozatban.
Akadozó kommunikáció
Darvas Kozma József esperes plébános a tulajdonos Római Katolikus Egyház képviselőjeként a Krónikának elmondta, szeretne elbeszélgetni a tantestülettel, mert úgy véli, egyoldalú tájékoztatás történt az ügyben. „Mielőtt átadtuk a déli szárnyat, született egy döntés egy bizottsági ülésen, hogy egységes jelt teszünk az egész épületben, minden teremben. Ezt akkor mindenki elfogadta, és ehhez tartottuk magunkat” – magyarázta az egyházi elöljáró, hozzátéve, nem emlékszik, hogy ezen a bizottsági ülésen jelen volt-e Varga László igazgató. Az esperes ugyanakkor az igazgatóval folytatott korábbi beszélgetés kapcsán leszögezte, nincs kikötése azzal kapcsolatban, hogy a kereszt jobb, illetve bal oldalán milyen címert vagy más jelképet helyeznek el, akár Márton Áron püspök címerét is kitehetik. „Amikor a munkások feltették a kereszteket, volt egy szóváltás a polgármester úr és az igazgató úr között, és másnap az igazgató egy iskolai alkalmazottal levetette a kereszteket. Négyszemközt és az alpolgármester jelenlétében is kértem az igazgató urat, hogy helyezze vissza a kereszteket, ő pedig kérte, hogy beszéljünk a tanfelügyelőséggel is erről. Megtettük, a tanfelügyelőségnek nem volt kifogása a kereszt ellen, hiszen nem ütközik törvénybe az elhelyezésük” – részletezte Darvas Kozma József.
Hozzátette, szerinte a kereszt mindenkinek egyformán keresztény szimbólum, nem sérti senki jogait. Mint hangsúlyozta, a keresztek visszahelyezésének gesztusában nincs politika, csupán úgy véli, nem működik jól a kommunikáció a Márton Áron Gimnázium és a polgármesteri hivatal vezetősége között
Forró Gyöngyvér. Krónika (Kolozsvár)
Kifogásolja a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium vezetősége, hogy a megkérdezése nélkül döntöttek az egyházi jelképek kihelyezéséről az iskolában. A pedagógusok közleményben adtak hangot abbéli nemtetszésüknek, hogy az egyház nem egyeztetett velük a témában.
Mint arról beszámoltunk, egy héttel ezelőtt az iskolaépület középső részének műszaki átadásakor felkerült az épület homlokzatára az eredeti Rom. Kath. Főgimnázium felirat, illetve minden osztályterembe – mind a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium, mind a Márton Áron Gimnázium osztályaiba – a csíkszeredai Szent Kereszt plébánia által készíttetett fakeresztek. Az egyházi szimbólumokat volt diákok helyezték el az osztálytermek falára.
A Márton Áron Gimnázium tantestülete utólag kiadott közleményében azt állítja, az egyházi szimbólumok elhelyezése kapcsán „kész helyzet” elé állították a testületet. „A tulajdonos egyház képviselője sem szóban, sem írásban nem kereste meg előzetesen ilyen kéréssel iskolánk vezetőségét, így semmilyen egyeztetés nem folyt erről a témáról” – fogalmaz a nyilatkozatban Varga László, a gimnázium igazgatója.
Szó nélkül hagyott javaslatok
A nyilatkozat szerint a szimbólumok elhelyezéséről júniusban tárgyaltak Antal Attila alpolgármesterrel az iskola felújítását vezető bizottságban, mint elhangzott, „a Márton Áron Gimnázium osztálytermeibe is ugyanazokat a jelképeket kellene feltenni, mint a Segítő Mária Gimnázium termeibe”. Az igazgató szerint ezzel szemben az iskola tantestülete azt kérte, hogy maga dönthessen a tanintézet identitását kifejező jelképekről, és vállalta, hogy javaslatait az alpolgármester által megadott időpontig felterjeszti véleményezésre a polgármesteri hivatalba. A nyilatkozat szerint ez július 7-én megtörtént, az egyik javaslatban Márton Áron püspöki címere és jelmondata, a másikban Csíkszereda címere szerepelt, kereszt nélkül. Ezt a javaslatot azonban – amint kiderült – az alpolgármester indoklás nélkül elutasította, az igazgatóság újabb levelére nem válaszoltak, és szeptember 10-én a felújításon dolgozó munkások Ráduly Róbert polgármester utasítására elhelyezték a kereszteket az osztálytermek falain. Az iskolakezdés után a kereszteket az igazgató levetette, majd – amiről a Krónika is beszámolt – szeptember 18-án ünnepélyes keretek között a polgármester, egyházi képviselők és a sajtó jelenlétében a szimbólumokat ismét visszahelyezték a falakra.
Vallási jelképből hatalmi jelvény?
Varga László igazgató közleményében hangsúlyozza: a tantestület a vallást értéknek, az egyházat pozitív társadalmi tényezőnek tekinti, az egyházi szimbólum eddigi rendezvényeiken, különböző helyszíneken megjelent, azonban nem tudnak egyetérteni a kereszt parancsszóra történő elhelyezésével minden osztályteremben, azzal, hogy „a vallási jelkép politikai-hatalmi jelvénnyé változzék”. „Nem tudunk egyetérteni az eljárás módjával, amely a demokrácia látszatára sem törekszik, eleve figyelmen kívül hagyva, vagy nem is feltételezve, hogy tudatos és felelős, a helyzet elemzésére és választásra képes (és arra illetékes) vezetőségről és tantestületről van szó. Pedagógiai-nevelési felfogásunk nem az erőszakra épül. Meggyőződésünk, hogy a hit nem alakítható ki erőszakkal, a szeretet pedig nem kényszeríthető ki. Az erőszak módszere nem a hithez való kötődést erősíti, hanem éppen ellenkező hatást vált ki: elutasítást vagy képmutatást szül. Éppen ezért gondoljuk: ami történt, visszaélés az egyébként mindannyiunk által tisztelt jelképpel. Ugyanakkor elutasítjuk a hangulatkeltés és a nyomásgyakorlás minden formáját, amely megzavarja a nevelői-oktatói munkához, a minőségi tanításhoz-tanuláshoz szükséges nyugodt légkört. Végső soron tanári hivatásunk betöltésében akadályoz, amely elhívatottság nélkül intézményünk nem szolgálhatja a térségben vállalt hagyományos szerepét, a szükségszerűen nemzeti értelmiségi utódképzést” – áll a tantestület által írt nyilatkozatban.
Akadozó kommunikáció
Darvas Kozma József esperes plébános a tulajdonos Római Katolikus Egyház képviselőjeként a Krónikának elmondta, szeretne elbeszélgetni a tantestülettel, mert úgy véli, egyoldalú tájékoztatás történt az ügyben. „Mielőtt átadtuk a déli szárnyat, született egy döntés egy bizottsági ülésen, hogy egységes jelt teszünk az egész épületben, minden teremben. Ezt akkor mindenki elfogadta, és ehhez tartottuk magunkat” – magyarázta az egyházi elöljáró, hozzátéve, nem emlékszik, hogy ezen a bizottsági ülésen jelen volt-e Varga László igazgató. Az esperes ugyanakkor az igazgatóval folytatott korábbi beszélgetés kapcsán leszögezte, nincs kikötése azzal kapcsolatban, hogy a kereszt jobb, illetve bal oldalán milyen címert vagy más jelképet helyeznek el, akár Márton Áron püspök címerét is kitehetik. „Amikor a munkások feltették a kereszteket, volt egy szóváltás a polgármester úr és az igazgató úr között, és másnap az igazgató egy iskolai alkalmazottal levetette a kereszteket. Négyszemközt és az alpolgármester jelenlétében is kértem az igazgató urat, hogy helyezze vissza a kereszteket, ő pedig kérte, hogy beszéljünk a tanfelügyelőséggel is erről. Megtettük, a tanfelügyelőségnek nem volt kifogása a kereszt ellen, hiszen nem ütközik törvénybe az elhelyezésük” – részletezte Darvas Kozma József.
Hozzátette, szerinte a kereszt mindenkinek egyformán keresztény szimbólum, nem sérti senki jogait. Mint hangsúlyozta, a keresztek visszahelyezésének gesztusában nincs politika, csupán úgy véli, nem működik jól a kommunikáció a Márton Áron Gimnázium és a polgármesteri hivatal vezetősége között
Forró Gyöngyvér. Krónika (Kolozsvár)
2011. szeptember 27.
Az RMDSZ elzárkózik a belső megméretkezéstől?
Jövőben a helyhatósági, valamint a parlamenti választások előtt lehetne a romániai magyarok között egy belső megméretkezést szervezni. Ennek az eredménye alapján méltányosan oszthatnák a mandátumokat, de az RMDSZ elzárkózik ettől a versenytől – véli Borbély Zsolt Attila, az EMNT elnökségi tagja.
Az erdélyi magyarság körében nem lehet sikeres az olyan politika, amely nem tűz ki távlati célokat, mint amilyen az autonómia; kormányzati szerepvállalással lehet ugyan apró-cseprő engedményeket kicsikarni, de most kisebbségpolitikai áttörésre van szükség ahhoz, hogy kétszáz év múlva legyen még magyar ember Erdélyben – fejtette ki az MTI-nek adott interjújában Borbély Zsolt Attila politológus. 1990-ben még egymillió magyar szavazó járult az urnákhoz, ma csupán mintegy négyszázezerre lehet számítani. Sokan csalódtak a politikában, és ez részben az RMDSZ tevékenységének az eredménytelenségéből fakad – vélte a politológus.
Vissza kell hozni az urnákhoz a szavazókat
A most bejegyzett EMNP szerinte arra törekszik, hogy visszahozza az urnákhoz azokat az embereket, akik elfordultak a politikától, vagy akik most már román pártokra szavaznak. „Egy olyan ember, mint Tőkés László, aki az elmúlt több mint két évtizedben mindvégig következetesen ugyanazt mondta, alkalmas lehet arra, hogy megszólítsa azokat, akiket az RMDSZ az elmúlt esztendőkben elveszített” – mondta Borbély. Emlékeztetett: a 2007-es európai parlamenti választásokon Tőkés László egymaga több szavazatot kapott Székelyföldön, mint az RMDSZ. Akkor mind a szövetség, mind Tőkés bejutott az EP-be, vagyis a verseny mozgósította a választókat.
Távlatok nélkül nincs politizálás
Az emberek kiábrándultságát meghatározta az is, hogy a rendszerváltás Közép-Európa egészében nem váltotta be az emberek nagy tömegeinek a reményeit. Bár a struktúrákat demokratizálták, a társadalom jelentős része számára nem sikerült jobb életkörülményeket biztosítani. „Távlatok nélkül nem lehet politizálni, nincs esély a választók mozgósítására, ha nem mondjuk meg az embereknek, hogy mi az, ami évszázados távlatban szavatolhatja közösségi megmaradásukat” – szögezte le a politológus.
A megmaradást csak az autonómia biztosíthatja
Az RMDSZ kezdetben azt ígérte, hogy élhető létkörülményeket biztosít az erdélyi magyarságnak, olyan létkeretet, amely a távlati megmaradást szavatolja, ez pedig csak az autonómia lehet – állapította meg. Emlékeztetett arra, hogy 1993-ban az akkor még egységes RMDSZ brassói kongresszusa elfogadott egy programot, amely kötelezte a szervezetet, hogy az autonómia megvalósítása érdekében tegyen meg minden olyan lépést, amely nem ütközik a romániai jogi szabályozásba. A kilencvenes évek elején már látszott, hogy a román politikai elit határozott ellenállást tanúsít minden olyan elképzeléssel szemben, amely garantálná az erdélyi magyarság hosszú távú fennmaradását. Emiatt az erdélyi magyar politikai érdekképviseletnek minden erejével be kellett volna vonnia a nemzetközi erőket problémája megoldásába – mondta az EMNT elnökségi tagja.
Nem lehet két kis lépéssel átugrani a szakadékot
Csakhogy 1996-tól, az RMDSZ kormányra kerülésével lényegében azt üzente a külföldnek: „Kérem, itt belföldön minden rendben van, nincs szükségünk semmiféle segítségre”. Létre is jött a „modellértékű román kisebbségi politika” hazug mítosza, mégpedig magyar segédlettel – fogalmazott Borbély. Ezt több akkori vezető külföldi politikus, így például Bill Clinton el is hitte. A valóság azonban más volt – fűzte hozzá –, hiszen a csángó kérdés mindig éles ellentétekkel volt terhes, az autonómia nem jött létre, a gyerekek iskolatáskájában „tankönyvkommandók” kutattak, hogy van-e magyarországi tankönyv. A kormányra kerülés tehát azzal járt, hogy a szövetség feladta önálló külpolitikáját. Kormányzati szerepvállalással ki lehet ugyan csikarni apró-cseprő engedményeket – véli a politológus, de lehetetlen megvalósítani egy olyan távlati célt, mint amilyen az autonómia. „A szakadékot nem lehet két kis lépéssel átugrani” – hozott fel egy szemléletes példát Borbély Zsolt Attila, aki szerint most kisebbségpolitikai áttörésre van szükség ahhoz, hogy kétszáz év múlva legyen még magyar ember Erdélyben.
A magyarság parlamenti képviseletének biztosítása érdekében belső választások kellenek
A magyarság parlamenti képviselete viszont fontos – ismerte el Borbély Zsolt Attila. Az MTI-nek arra a kérdésére válaszolva, hogy ennek esélyét nem csökkenti-e a több erdélyi magyar párt választási versengése, emlékeztetett: már 1993-ban elhatározták az RMDSZ említett kongresszusán, hogy a magyar szervezet rendez egy saját népszámlálást a magyarság körében, és az így létrejött nemzeti kataszter szerint megtartják majd az erdélyi „belső választásokat”. Mivel időközben pluralizálódott az erdélyi magyar közélet, az RMDSZ-en belül belső választásokat nem lehet tartani, de magyar belső választásokat lehetne rendezni, ezeken indulhatna a most már létező három párt. Ezek eredménye határozná meg, hogy a romániai parlamenti választásokon egy közös szervezet listáján milyen arányban indulhatnak a politikusok a különböző politikai erők képviseletében. „A jövő év első felében szervezhetnénk egy belső megméretkezést, és ennek az eredménye alapján osztanánk el a mandátumokat, de az RMDSZ elzárkózik ettől a versenytől, inkább erőből akarja megoldani a problémákat” – összegzett Borbély Zsolt Attila.
Szőcs Lóránt. Székelyhon.ro
Jövőben a helyhatósági, valamint a parlamenti választások előtt lehetne a romániai magyarok között egy belső megméretkezést szervezni. Ennek az eredménye alapján méltányosan oszthatnák a mandátumokat, de az RMDSZ elzárkózik ettől a versenytől – véli Borbély Zsolt Attila, az EMNT elnökségi tagja.
Az erdélyi magyarság körében nem lehet sikeres az olyan politika, amely nem tűz ki távlati célokat, mint amilyen az autonómia; kormányzati szerepvállalással lehet ugyan apró-cseprő engedményeket kicsikarni, de most kisebbségpolitikai áttörésre van szükség ahhoz, hogy kétszáz év múlva legyen még magyar ember Erdélyben – fejtette ki az MTI-nek adott interjújában Borbély Zsolt Attila politológus. 1990-ben még egymillió magyar szavazó járult az urnákhoz, ma csupán mintegy négyszázezerre lehet számítani. Sokan csalódtak a politikában, és ez részben az RMDSZ tevékenységének az eredménytelenségéből fakad – vélte a politológus.
Vissza kell hozni az urnákhoz a szavazókat
A most bejegyzett EMNP szerinte arra törekszik, hogy visszahozza az urnákhoz azokat az embereket, akik elfordultak a politikától, vagy akik most már román pártokra szavaznak. „Egy olyan ember, mint Tőkés László, aki az elmúlt több mint két évtizedben mindvégig következetesen ugyanazt mondta, alkalmas lehet arra, hogy megszólítsa azokat, akiket az RMDSZ az elmúlt esztendőkben elveszített” – mondta Borbély. Emlékeztetett: a 2007-es európai parlamenti választásokon Tőkés László egymaga több szavazatot kapott Székelyföldön, mint az RMDSZ. Akkor mind a szövetség, mind Tőkés bejutott az EP-be, vagyis a verseny mozgósította a választókat.
Távlatok nélkül nincs politizálás
Az emberek kiábrándultságát meghatározta az is, hogy a rendszerváltás Közép-Európa egészében nem váltotta be az emberek nagy tömegeinek a reményeit. Bár a struktúrákat demokratizálták, a társadalom jelentős része számára nem sikerült jobb életkörülményeket biztosítani. „Távlatok nélkül nem lehet politizálni, nincs esély a választók mozgósítására, ha nem mondjuk meg az embereknek, hogy mi az, ami évszázados távlatban szavatolhatja közösségi megmaradásukat” – szögezte le a politológus.
A megmaradást csak az autonómia biztosíthatja
Az RMDSZ kezdetben azt ígérte, hogy élhető létkörülményeket biztosít az erdélyi magyarságnak, olyan létkeretet, amely a távlati megmaradást szavatolja, ez pedig csak az autonómia lehet – állapította meg. Emlékeztetett arra, hogy 1993-ban az akkor még egységes RMDSZ brassói kongresszusa elfogadott egy programot, amely kötelezte a szervezetet, hogy az autonómia megvalósítása érdekében tegyen meg minden olyan lépést, amely nem ütközik a romániai jogi szabályozásba. A kilencvenes évek elején már látszott, hogy a román politikai elit határozott ellenállást tanúsít minden olyan elképzeléssel szemben, amely garantálná az erdélyi magyarság hosszú távú fennmaradását. Emiatt az erdélyi magyar politikai érdekképviseletnek minden erejével be kellett volna vonnia a nemzetközi erőket problémája megoldásába – mondta az EMNT elnökségi tagja.
Nem lehet két kis lépéssel átugrani a szakadékot
Csakhogy 1996-tól, az RMDSZ kormányra kerülésével lényegében azt üzente a külföldnek: „Kérem, itt belföldön minden rendben van, nincs szükségünk semmiféle segítségre”. Létre is jött a „modellértékű román kisebbségi politika” hazug mítosza, mégpedig magyar segédlettel – fogalmazott Borbély. Ezt több akkori vezető külföldi politikus, így például Bill Clinton el is hitte. A valóság azonban más volt – fűzte hozzá –, hiszen a csángó kérdés mindig éles ellentétekkel volt terhes, az autonómia nem jött létre, a gyerekek iskolatáskájában „tankönyvkommandók” kutattak, hogy van-e magyarországi tankönyv. A kormányra kerülés tehát azzal járt, hogy a szövetség feladta önálló külpolitikáját. Kormányzati szerepvállalással ki lehet ugyan csikarni apró-cseprő engedményeket – véli a politológus, de lehetetlen megvalósítani egy olyan távlati célt, mint amilyen az autonómia. „A szakadékot nem lehet két kis lépéssel átugrani” – hozott fel egy szemléletes példát Borbély Zsolt Attila, aki szerint most kisebbségpolitikai áttörésre van szükség ahhoz, hogy kétszáz év múlva legyen még magyar ember Erdélyben.
A magyarság parlamenti képviseletének biztosítása érdekében belső választások kellenek
A magyarság parlamenti képviselete viszont fontos – ismerte el Borbély Zsolt Attila. Az MTI-nek arra a kérdésére válaszolva, hogy ennek esélyét nem csökkenti-e a több erdélyi magyar párt választási versengése, emlékeztetett: már 1993-ban elhatározták az RMDSZ említett kongresszusán, hogy a magyar szervezet rendez egy saját népszámlálást a magyarság körében, és az így létrejött nemzeti kataszter szerint megtartják majd az erdélyi „belső választásokat”. Mivel időközben pluralizálódott az erdélyi magyar közélet, az RMDSZ-en belül belső választásokat nem lehet tartani, de magyar belső választásokat lehetne rendezni, ezeken indulhatna a most már létező három párt. Ezek eredménye határozná meg, hogy a romániai parlamenti választásokon egy közös szervezet listáján milyen arányban indulhatnak a politikusok a különböző politikai erők képviseletében. „A jövő év első felében szervezhetnénk egy belső megméretkezést, és ennek az eredménye alapján osztanánk el a mandátumokat, de az RMDSZ elzárkózik ettől a versenytől, inkább erőből akarja megoldani a problémákat” – összegzett Borbély Zsolt Attila.
Szőcs Lóránt. Székelyhon.ro
2011. szeptember 27.
XX. Jubileumi Vándorgyűlés
A Romániai Magyar Közgazdász Társaság (továbbiakban RMKT) véleményem szerint az egyik legtudatosabb magyar civil szervezet hazánkban. Amit az is jelez, hogy évenként különböző helyeken, vándorgyűléseken gyűlnek össze a gazdasági jellegű kérdések átbeszélése érdekében.
A húszadik jubileumi találkozó címének megválasztása: „Iránykeresés a megújuló gazdasági környezetben” tökéletesen jelzi azt a belső vívódást, ami a szervezet vezetőségében létezik. A mondat jelentése: van egy új lehetőségeket felkínáló helyzet, melyet nem tudnunk kellő képen kihasználni. Talán a nagy barát, mely kezdetektől fogva minden szempontból a társaság mellett volt, ennek is köszönhetően minden idők egyik legpotenciálisabb csapatával érkezett erre a 20. jubileumi megbeszélésre. A teljesség igénye nélkül: Dr. Chikán Attila, egyetemi professzor, Budapesti Corvinus Egyetem korábbi rektora, Magyarország korábbi gazdasági minisztere, igazgató, Versenyképesség Kutató Központ.
Dr. Kovács Árpád, a Magyar Közgazdasági Társaság elnöke, a Szegedi Tudományegyetem professzora, az Állami Számvevőszék korábbi elnöke.
Csanádi András címzetes egyetemi tanár, az MTA Politikatudományi Intézetének főmunkatársa.
Barsiné Pataki Etelka –az EU Duna-stratégiáért felelős kormánybiztosa.
Radetzky Jenő Fejér megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke.
Szakáli István Loránd főosztályvezető, Nemzetgazdasági Minisztérium Kárpát-medencei Térség Gazdaságfejlesztési Főosztály.
De jelen volt több egyetemi tanár is, akik különböző egyetemeken tanítanak. Talán ennek is köszönhető, a
Babeş- Bolyai Tudományegyetem Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Kar gesztusa, mely az új épületének néhány termét bocsátotta a Társaság rendelkezésére, ahol minden feltétel a lehető legmodernebb volt.
Szeptember 23.-án pénteken délután az A 1 teremben elhangozott köszöntő beszédekben felelevenedtek az elmúlt 20 évnek mind azok szép oldalai, mind azok a komoly erőfeszítései, melyeket megtettek annak érdekében, hogy a Közgazdász Társaság megalakuljon, valamint azok a hatalmas befektetett munkák, melyek valamiféle képen megmozdítsák az intézmény elég nehezen meginduló gépezetét.
Ebben a szakaszban minden felszólaló igyekezett a szépre emlékezni. Talán dr. Chikán Attila volt a legőszintébb, amikor arra emlékeztetett, mekkora önfeláldozó munka folyt hétvégeken, amikor 16 órányi előadást is tartottak egy- egy helységben, ahol nagyszámú érdeklődő összegyűlt. Nem egy ilyen eseményen jelen voltam, és állíthatom hihetetlenül érdekes, és főleg tanulságos, megszívlelendő szövegek hangzottak el.
Ha nehezen is, de végül is megszületett az, amire ma már büszkén gondolhatnak azok, akik annak idején tolták azt a szekeret, melyet a kátyúból igyekeztek kihúzni. A felelevenített események történelmileg visszafordíthatatlanul megtörténtek, és ennek a hatása ma is érződik.
A XX. vándorgyűlést a múlt ismeretében csak Kolozsváron lehetett megtartani, mert annak idején, az RMKT pont Kolozsváron alakult meg. Köszönhetően annak, hogy itt élt, tanított dr. Kerekes Jenő professzor, aki már a Bolyai Tudományegyetemen is professzor volt. Itt buzogott az a szellemi háttér, mely biztosíthatta az újonnan alakult Romániai Magyar Közgazdász Társaság megfelelő működését. Az sem volt véletlen, hogy dr. Kerekes Jenő az elnöki tisztséget 10 éven keresztül példásan töltötte be. Ugyanakkor Kolozsváron található a szervezet székhelye is. Kolozsvár gazdasági szempontból akár Erdély fővárosának is tekinthető.
A Plenáris előadások az Aula díszteremben folytak.
Dr. Chikán Attila egyetemi professzor: A közép-kelet európai gazdaságok az új globális erőtérben című előadásában felhívta a figyelmet arra, a gazdaságnak meghatározó szerepe, van bármilyen erőtérben.
A rendszer-változás után, gyorsabb előrehaladást lehetett volna megvalósítani. Azok a vállalkozók, akik elindították a piacgazdaság követelményeit figyelembe vevő tevékenységüket, nagyon sok nehézségbe ütköztek.
Olyan történelmi megnyilvánulásról van szó, melyet a világon, sehol nem próbáltak megvalósítani. Ismervén az eredményeket, előre kell nézni. Ebben az időszakban voltak kicsi és nagy hibák is.
Közben mind Magyarországon, mind Romániában sok minden megváltozott. De elindult egy olyan folyamat, melyet történelmi értelemben nem lehet visszafordítani.
A civil szférának fontos szerepe van a társadalomban. AZ RMKT mint civil szervezet sokat fejlődött. A felvetődő kérdésekre megalapozott válaszokat kell találni. Ennek értelmében megfelelő döntéseket hozni. A vándorgyűlés a civil szféra nagy eseménye. Sokat segíthet abban, hogy pontos és fontos vélemények fogalmazódjanak meg, melyek segítsék az előrehaladást. A kapcsolattartásnak és az egységnek fontos súlya van.
Dr. Kovács Árpád Válságkezelési stratégiák az EU tagországaiban címmel értekezett. A világgazdaság fejlődésével kapcsolatban megállapította: az országok fejlődési üteme viszonylag alacsony lesz. Ami a Kelet- Európai országokat illeti, 2-3 százalékos növekedés valósulhat meg. Az állami tartozások nagyon nehéz helyzetet teremtettek. Az eladósodás problémáját meg kell oldani. A felvett kölcsönöket valamikor ki kell fizetni. Az állam szerepével kapcsolatban kifejti, milyen helyzetben, lehet beavatkozó szerepe. A játékszabályokat be kell tartani. Utalt az arab országok hatására, melynek következtében a világgazdaság sodródik. Emiatt különböző országok belső viszonyai is mások. Ennek következtében különböző típusokba sorolják az országokat.
Mihail Ion Raiffeisen Asset Management ügyvezető igazgatója „Románia fejlődési perspektívája” („Perspectivele creşterii economice în România”) címmel tartotta előadását. Többek között elmondta: a belső igények behatárolják az ország fejlődését. Melyet az idegen tőke kihasznált. Szerinte az eljövendő két évben szerény életfeltételek javulása várható.
Rachel Sargent ügyvezető partner „A fúziók és felvásárlások áttekintése Romániában” című előadása során kiemelte: fúziók és felvásárlások, mint üzletfejlesztési stratégia részei. Lényegében a szakmát jól ismerő személyek mennyiben tudnak az üzleti élet román dzsungelében eligazodni. Melyek azok a lehetőségek, melyeket ismerve, eredményesen tudnak tevékenykedni.
Kolumbán Gábor, közgazdász- mérnök, óraadó tanár „A közösségi vállalkozások szerepe a vidékfejlesztésben” előadásának, székely szellemességgel fűszerezve, valóság története a hallgatóságot lebilincselte. Kiderült, mit is tehet az egyén, ha van egy darabka földje, és azon egy pár gyümölcsfája. Melyek azok a zegzugos utak, amiket meg kell kapni ahhoz, hogy valamicske pénzre tudjon szert tenni. Az előadás lényege: mindennek van hazánkban megoldási lehetősége, ha képes vagy nemcsak a te fejed szerint gondolkodni.
Az ünnepi vándorgyűlés szakosztályokban folytatódott.
Csomafáy Ferenc. erdon.ro
A Romániai Magyar Közgazdász Társaság (továbbiakban RMKT) véleményem szerint az egyik legtudatosabb magyar civil szervezet hazánkban. Amit az is jelez, hogy évenként különböző helyeken, vándorgyűléseken gyűlnek össze a gazdasági jellegű kérdések átbeszélése érdekében.
A húszadik jubileumi találkozó címének megválasztása: „Iránykeresés a megújuló gazdasági környezetben” tökéletesen jelzi azt a belső vívódást, ami a szervezet vezetőségében létezik. A mondat jelentése: van egy új lehetőségeket felkínáló helyzet, melyet nem tudnunk kellő képen kihasználni. Talán a nagy barát, mely kezdetektől fogva minden szempontból a társaság mellett volt, ennek is köszönhetően minden idők egyik legpotenciálisabb csapatával érkezett erre a 20. jubileumi megbeszélésre. A teljesség igénye nélkül: Dr. Chikán Attila, egyetemi professzor, Budapesti Corvinus Egyetem korábbi rektora, Magyarország korábbi gazdasági minisztere, igazgató, Versenyképesség Kutató Központ.
Dr. Kovács Árpád, a Magyar Közgazdasági Társaság elnöke, a Szegedi Tudományegyetem professzora, az Állami Számvevőszék korábbi elnöke.
Csanádi András címzetes egyetemi tanár, az MTA Politikatudományi Intézetének főmunkatársa.
Barsiné Pataki Etelka –az EU Duna-stratégiáért felelős kormánybiztosa.
Radetzky Jenő Fejér megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke.
Szakáli István Loránd főosztályvezető, Nemzetgazdasági Minisztérium Kárpát-medencei Térség Gazdaságfejlesztési Főosztály.
De jelen volt több egyetemi tanár is, akik különböző egyetemeken tanítanak. Talán ennek is köszönhető, a
Babeş- Bolyai Tudományegyetem Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Kar gesztusa, mely az új épületének néhány termét bocsátotta a Társaság rendelkezésére, ahol minden feltétel a lehető legmodernebb volt.
Szeptember 23.-án pénteken délután az A 1 teremben elhangozott köszöntő beszédekben felelevenedtek az elmúlt 20 évnek mind azok szép oldalai, mind azok a komoly erőfeszítései, melyeket megtettek annak érdekében, hogy a Közgazdász Társaság megalakuljon, valamint azok a hatalmas befektetett munkák, melyek valamiféle képen megmozdítsák az intézmény elég nehezen meginduló gépezetét.
Ebben a szakaszban minden felszólaló igyekezett a szépre emlékezni. Talán dr. Chikán Attila volt a legőszintébb, amikor arra emlékeztetett, mekkora önfeláldozó munka folyt hétvégeken, amikor 16 órányi előadást is tartottak egy- egy helységben, ahol nagyszámú érdeklődő összegyűlt. Nem egy ilyen eseményen jelen voltam, és állíthatom hihetetlenül érdekes, és főleg tanulságos, megszívlelendő szövegek hangzottak el.
Ha nehezen is, de végül is megszületett az, amire ma már büszkén gondolhatnak azok, akik annak idején tolták azt a szekeret, melyet a kátyúból igyekeztek kihúzni. A felelevenített események történelmileg visszafordíthatatlanul megtörténtek, és ennek a hatása ma is érződik.
A XX. vándorgyűlést a múlt ismeretében csak Kolozsváron lehetett megtartani, mert annak idején, az RMKT pont Kolozsváron alakult meg. Köszönhetően annak, hogy itt élt, tanított dr. Kerekes Jenő professzor, aki már a Bolyai Tudományegyetemen is professzor volt. Itt buzogott az a szellemi háttér, mely biztosíthatta az újonnan alakult Romániai Magyar Közgazdász Társaság megfelelő működését. Az sem volt véletlen, hogy dr. Kerekes Jenő az elnöki tisztséget 10 éven keresztül példásan töltötte be. Ugyanakkor Kolozsváron található a szervezet székhelye is. Kolozsvár gazdasági szempontból akár Erdély fővárosának is tekinthető.
A Plenáris előadások az Aula díszteremben folytak.
Dr. Chikán Attila egyetemi professzor: A közép-kelet európai gazdaságok az új globális erőtérben című előadásában felhívta a figyelmet arra, a gazdaságnak meghatározó szerepe, van bármilyen erőtérben.
A rendszer-változás után, gyorsabb előrehaladást lehetett volna megvalósítani. Azok a vállalkozók, akik elindították a piacgazdaság követelményeit figyelembe vevő tevékenységüket, nagyon sok nehézségbe ütköztek.
Olyan történelmi megnyilvánulásról van szó, melyet a világon, sehol nem próbáltak megvalósítani. Ismervén az eredményeket, előre kell nézni. Ebben az időszakban voltak kicsi és nagy hibák is.
Közben mind Magyarországon, mind Romániában sok minden megváltozott. De elindult egy olyan folyamat, melyet történelmi értelemben nem lehet visszafordítani.
A civil szférának fontos szerepe van a társadalomban. AZ RMKT mint civil szervezet sokat fejlődött. A felvetődő kérdésekre megalapozott válaszokat kell találni. Ennek értelmében megfelelő döntéseket hozni. A vándorgyűlés a civil szféra nagy eseménye. Sokat segíthet abban, hogy pontos és fontos vélemények fogalmazódjanak meg, melyek segítsék az előrehaladást. A kapcsolattartásnak és az egységnek fontos súlya van.
Dr. Kovács Árpád Válságkezelési stratégiák az EU tagországaiban címmel értekezett. A világgazdaság fejlődésével kapcsolatban megállapította: az országok fejlődési üteme viszonylag alacsony lesz. Ami a Kelet- Európai országokat illeti, 2-3 százalékos növekedés valósulhat meg. Az állami tartozások nagyon nehéz helyzetet teremtettek. Az eladósodás problémáját meg kell oldani. A felvett kölcsönöket valamikor ki kell fizetni. Az állam szerepével kapcsolatban kifejti, milyen helyzetben, lehet beavatkozó szerepe. A játékszabályokat be kell tartani. Utalt az arab országok hatására, melynek következtében a világgazdaság sodródik. Emiatt különböző országok belső viszonyai is mások. Ennek következtében különböző típusokba sorolják az országokat.
Mihail Ion Raiffeisen Asset Management ügyvezető igazgatója „Románia fejlődési perspektívája” („Perspectivele creşterii economice în România”) címmel tartotta előadását. Többek között elmondta: a belső igények behatárolják az ország fejlődését. Melyet az idegen tőke kihasznált. Szerinte az eljövendő két évben szerény életfeltételek javulása várható.
Rachel Sargent ügyvezető partner „A fúziók és felvásárlások áttekintése Romániában” című előadása során kiemelte: fúziók és felvásárlások, mint üzletfejlesztési stratégia részei. Lényegében a szakmát jól ismerő személyek mennyiben tudnak az üzleti élet román dzsungelében eligazodni. Melyek azok a lehetőségek, melyeket ismerve, eredményesen tudnak tevékenykedni.
Kolumbán Gábor, közgazdász- mérnök, óraadó tanár „A közösségi vállalkozások szerepe a vidékfejlesztésben” előadásának, székely szellemességgel fűszerezve, valóság története a hallgatóságot lebilincselte. Kiderült, mit is tehet az egyén, ha van egy darabka földje, és azon egy pár gyümölcsfája. Melyek azok a zegzugos utak, amiket meg kell kapni ahhoz, hogy valamicske pénzre tudjon szert tenni. Az előadás lényege: mindennek van hazánkban megoldási lehetősége, ha képes vagy nemcsak a te fejed szerint gondolkodni.
Az ünnepi vándorgyűlés szakosztályokban folytatódott.
Csomafáy Ferenc. erdon.ro
2011. szeptember 27.
Brüsszelbe látogattak a Partiumi Keresztény Egyetem tanárai
Szeptember 19-22 között Tőkés László EP-alelnök meghívására Brüsszelbe látogattak a Partiumi Keresztény Egyetem tanárai.
Erdélyi képviselőnk meghívása abba a sorozatba illeszkedik, amely az erdélyi magyar nyelvű oktatási intézmények oktatói és diákjai számára biztosítja az Európai Parlament meglátogatását. Ennek keretében 2008 tavaszán a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanárai, 2010 májusában pedig az erdélyi református iskolák tanárai és diákjai látogattak Brüsszelbe.
Kedden, szeptember 20-án a közel ötven főt számláló látogatócsoportot meghívójuk, az egyetem alapító-elnöke, Tőkés László köszöntötte és számolt be alelnöki és képviselői tevékenységéről, majd a csoport tagjai szeminárium keretében ismerkedtek meg az Európa Parlament munkájával.
Szerdán a látogatócsoport Brugge-be látogatott, ahol a College of Europe az egyetem akadémiai bizottságának elnöke, Thierry Monfortival mutatta be Európa egyik legnevesebb felsőoktatási intézményének munkáját. A csoportot ide a kézdivásárhelyi Fejér Előd kísérte el, aki jelenleg az Európa Parlamentben dolgozó gyakornok és maga is az egyetem végzőse.
A látogatás során a PKE látogatócsoportjának alkalma volt megtekinteni Brüsszel nevezetességeit és európai élményekkel gazdagodva térhettek haza. erdon.ro
Szeptember 19-22 között Tőkés László EP-alelnök meghívására Brüsszelbe látogattak a Partiumi Keresztény Egyetem tanárai.
Erdélyi képviselőnk meghívása abba a sorozatba illeszkedik, amely az erdélyi magyar nyelvű oktatási intézmények oktatói és diákjai számára biztosítja az Európai Parlament meglátogatását. Ennek keretében 2008 tavaszán a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanárai, 2010 májusában pedig az erdélyi református iskolák tanárai és diákjai látogattak Brüsszelbe.
Kedden, szeptember 20-án a közel ötven főt számláló látogatócsoportot meghívójuk, az egyetem alapító-elnöke, Tőkés László köszöntötte és számolt be alelnöki és képviselői tevékenységéről, majd a csoport tagjai szeminárium keretében ismerkedtek meg az Európa Parlament munkájával.
Szerdán a látogatócsoport Brugge-be látogatott, ahol a College of Europe az egyetem akadémiai bizottságának elnöke, Thierry Monfortival mutatta be Európa egyik legnevesebb felsőoktatási intézményének munkáját. A csoportot ide a kézdivásárhelyi Fejér Előd kísérte el, aki jelenleg az Európa Parlamentben dolgozó gyakornok és maga is az egyetem végzőse.
A látogatás során a PKE látogatócsoportjának alkalma volt megtekinteni Brüsszel nevezetességeit és európai élményekkel gazdagodva térhettek haza. erdon.ro
2011. szeptember 27.
Az örökség
Erdélyi magyar szemmel mégsem ez a legnagyobb dilemma.
Olvasom, hogy egy erdélyi magyar szervezet nem kivánatos személynek nyilvánította Kertész Ákost Nagyváradon, akit – gondolom – a jól ismert nagyváradi irodalmi folyóirat nem publicistaként, hanem íróként hívott meg, és több mint valószínű, ugyanúgy kisiklásnak tartja az Amerikai Népszavában megjelent általánosító jellegű, a szavak és összefüggések lehetséges magyarázatai mögé nem tekintő Kertész-írást, mint az erdélyi magyar értelmiségiek jelentős része.
Kertész Ákost viszont ezért a szövegéért aligha lehet kiírni a magyar irodalomból, mint ahogyan az éppen Nagyváradon bemutatott Csurka István daraboknak sem von le az irodalmi értékéből szerzőjének későbbi, meglehetősen zaklatott és ellentmondásos politikai pályafutása.
Kertész Ákost büntetésként kiebrudálták a budapesti díszpolgárságból, és valljuk be, ezen is el lehet tűnődni így is, meg amúgy is, méghozzá aprópénzre váltva mindazt, amit a megnevezés takar. A legáltalánosabb megfogalmazások szerint ugyanis a díszpolgári cím erkölcsi elismerés, amellyel a település tiszteletét és háláját fejezi ki a kitüntetett személynek, és a megtiszteltetést általában az nyerheti el, aki közösség érdekében kifejtett tevékenységével, magatartásával eredményesen elősegítette a helység anyagi és szellemi értékeinek gyarapítását.
Szóval, mindezen el lehet töprengeni. De erdélyi magyar szemmel mégsem ez a legnagyobb dilemma. Hanem az, hogy ugyanezen címtől most fosztották meg Haynau osztrák hadvezért, Jellasics horvát bánt, Windischgrätz osztrák tábornokot és Alexander von Bach osztrák belügyminisztert, valamint Ivan Paszkievicset, az 1849-es orosz hadsereg főparancsnokát és még három, mifelénk kevésbé ismert osztrák tisztségviselőt és katonai vezért.
A listáról kihúzott Sztálinról pedig azért nem beszélek, mert a Brassót lecserélő Sztálinváros és a népek atyjának állított szobrok áradata még ha nemzedékektől függő mértékben is, de mifelénk még mindig fellelhető a köztudatban.
De hogy az aradi vértanúkat és Batthyány Lajost kivégeztető, százakat várbörtönökbe küldő Haynau mostanig Budapest (akkor még Pest) díszpolgára volt? Akárcsak az az osztrák belügyminiszter, akinek nevéről az 1851-1859 között tartó, magyarországi nyílt abszolutista önkényt, a Bach-korszakot nevezték el? Vagy a magyar szabadságharc leverésére küldött hadsereg orosz hadsereg főparancsnoka, Paszkievics úgyszintén mindeddig a magyar főváros erkölcsi elismertje? És Jellasics, aki hazájában ugyan nemzeti hős, terek viselik nevét és szobrok emlékeztetnek nemzetének szabadságáért küzdő horvát bánra, de mifelénk nem is annyira a történelemkönyvekben, mint a magyar nemzeti lírában futóként, gyáváként, árulóként rögzült az alakja, még a huszonegyedik században is magyar hálára és elismerésre méltó maradt?
Mindez egy kissé meglepő. Nem is a kétely, amiről mostanság elmorfondíroznak a Duna-partján, hogy a jelenlegi budapesti tanácsnak van vagy nincs joga belekotorni az történelembe, hanem az a tény, hogy mindezen személyek az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc leverése után kapták meg a díszpolgári címet. Persze, tudjuk, hogy milyen korban, hogy a győztes akkor is vitt mindent, de ki van zárva, hogy csupán osztrákok, oroszok és horvátok adományozták volna ezt a kitüntetést. Hanem egészen biztosan ott voltak a magyarok is. Korabeli magas rangú magyar tisztségviselők. Vajon minderről miért nem olvasni a történelemkönyvekben? Mint ahogyan a nemzeti történelem más olyan eseményeiről sem, amelyet a „csak a szépre emlékezés” lázában szeretnénk szemérmesen elhallgatni. Emlékszem, valamikor kamaszkoromban megdöbbentem, amikor a történelemírás kifejezést hallottam. Hogy a történelem nem csak úgy van, hanem írják. Már régóta tudom, hogy nem is akárhogyan. De vajon nem kellene eljöjjön az ideje a higgadt és nyugodt, kiegyensúlyozott és tárgyilagos történelemírásnak, ahogyan azt más nemzetek is megtették és azóta nyugodtan néznek szembe önmagukkal? A jelenlegi hivatalos történelemszemlélet szerint a magyarság kizárólag a forradalmak és dicső csaták hevületében él tovább. És ami a forradalmak között történt? Az vajon kinek az öröksége?
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)
Erdélyi magyar szemmel mégsem ez a legnagyobb dilemma.
Olvasom, hogy egy erdélyi magyar szervezet nem kivánatos személynek nyilvánította Kertész Ákost Nagyváradon, akit – gondolom – a jól ismert nagyváradi irodalmi folyóirat nem publicistaként, hanem íróként hívott meg, és több mint valószínű, ugyanúgy kisiklásnak tartja az Amerikai Népszavában megjelent általánosító jellegű, a szavak és összefüggések lehetséges magyarázatai mögé nem tekintő Kertész-írást, mint az erdélyi magyar értelmiségiek jelentős része.
Kertész Ákost viszont ezért a szövegéért aligha lehet kiírni a magyar irodalomból, mint ahogyan az éppen Nagyváradon bemutatott Csurka István daraboknak sem von le az irodalmi értékéből szerzőjének későbbi, meglehetősen zaklatott és ellentmondásos politikai pályafutása.
Kertész Ákost büntetésként kiebrudálták a budapesti díszpolgárságból, és valljuk be, ezen is el lehet tűnődni így is, meg amúgy is, méghozzá aprópénzre váltva mindazt, amit a megnevezés takar. A legáltalánosabb megfogalmazások szerint ugyanis a díszpolgári cím erkölcsi elismerés, amellyel a település tiszteletét és háláját fejezi ki a kitüntetett személynek, és a megtiszteltetést általában az nyerheti el, aki közösség érdekében kifejtett tevékenységével, magatartásával eredményesen elősegítette a helység anyagi és szellemi értékeinek gyarapítását.
Szóval, mindezen el lehet töprengeni. De erdélyi magyar szemmel mégsem ez a legnagyobb dilemma. Hanem az, hogy ugyanezen címtől most fosztották meg Haynau osztrák hadvezért, Jellasics horvát bánt, Windischgrätz osztrák tábornokot és Alexander von Bach osztrák belügyminisztert, valamint Ivan Paszkievicset, az 1849-es orosz hadsereg főparancsnokát és még három, mifelénk kevésbé ismert osztrák tisztségviselőt és katonai vezért.
A listáról kihúzott Sztálinról pedig azért nem beszélek, mert a Brassót lecserélő Sztálinváros és a népek atyjának állított szobrok áradata még ha nemzedékektől függő mértékben is, de mifelénk még mindig fellelhető a köztudatban.
De hogy az aradi vértanúkat és Batthyány Lajost kivégeztető, százakat várbörtönökbe küldő Haynau mostanig Budapest (akkor még Pest) díszpolgára volt? Akárcsak az az osztrák belügyminiszter, akinek nevéről az 1851-1859 között tartó, magyarországi nyílt abszolutista önkényt, a Bach-korszakot nevezték el? Vagy a magyar szabadságharc leverésére küldött hadsereg orosz hadsereg főparancsnoka, Paszkievics úgyszintén mindeddig a magyar főváros erkölcsi elismertje? És Jellasics, aki hazájában ugyan nemzeti hős, terek viselik nevét és szobrok emlékeztetnek nemzetének szabadságáért küzdő horvát bánra, de mifelénk nem is annyira a történelemkönyvekben, mint a magyar nemzeti lírában futóként, gyáváként, árulóként rögzült az alakja, még a huszonegyedik században is magyar hálára és elismerésre méltó maradt?
Mindez egy kissé meglepő. Nem is a kétely, amiről mostanság elmorfondíroznak a Duna-partján, hogy a jelenlegi budapesti tanácsnak van vagy nincs joga belekotorni az történelembe, hanem az a tény, hogy mindezen személyek az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc leverése után kapták meg a díszpolgári címet. Persze, tudjuk, hogy milyen korban, hogy a győztes akkor is vitt mindent, de ki van zárva, hogy csupán osztrákok, oroszok és horvátok adományozták volna ezt a kitüntetést. Hanem egészen biztosan ott voltak a magyarok is. Korabeli magas rangú magyar tisztségviselők. Vajon minderről miért nem olvasni a történelemkönyvekben? Mint ahogyan a nemzeti történelem más olyan eseményeiről sem, amelyet a „csak a szépre emlékezés” lázában szeretnénk szemérmesen elhallgatni. Emlékszem, valamikor kamaszkoromban megdöbbentem, amikor a történelemírás kifejezést hallottam. Hogy a történelem nem csak úgy van, hanem írják. Már régóta tudom, hogy nem is akárhogyan. De vajon nem kellene eljöjjön az ideje a higgadt és nyugodt, kiegyensúlyozott és tárgyilagos történelemírásnak, ahogyan azt más nemzetek is megtették és azóta nyugodtan néznek szembe önmagukkal? A jelenlegi hivatalos történelemszemlélet szerint a magyarság kizárólag a forradalmak és dicső csaták hevületében él tovább. És ami a forradalmak között történt? Az vajon kinek az öröksége?
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. szeptember 27.
/vezércikk/
Cinizmusból jeles
Mottó: Megy a bolha és az elefánt a hídon. Egyszercsak megszólal a bolha: hallod-e, komám, hogy dübörgünk?
Ha a politikának a cinizmus nemcsak szükséges, hanem elégséges kelléke is lenne, akkor a jogilag már annak számító Tőkés-pártnak mindene meglenne ahhoz, hogy igazi politikai alakulatnak tekinthesse magát. Így azonban még csupán ígéretesnek nevezhető annak a módja, ahogyan az Erdélyi Magyar Néppárt cinizmusból máris letette a vizsgát: hosszú hónapok semmittevése után, alig napokkal az októberi cenzusrajt előtt ők is „népszámlálási kampányt indítottak”. Hogy például a lényegről – a cenzusban részt vevő, az annak során gyűjtendő adatok hitelességét egyedül biztosítani tudó magyar számlálóbiztosok toborzását segítő háttérmunkáról – lemaradtak, nos, erről és hasonló lényegtelen dolgokról természetesen nem szól a fáma.
És nem szól arról sem, hogy Tőkés Lászlóék a pártbejegyzéssel, a támogató aláírások meghamisításával, nemlétező személyek és személyi azonosítószámok begyűjtésével voltak elfoglalva akkor, amikor mások a népszámlálás jogi kereteinek kisebbségi szempontból minél előnyösebb formában történő megrajzolásáról egyezkedtek a román politikummal. A pártbejegyzést elutasító elsőfokú döntés elleni fellebbezéssel és az elutasítás miatt a politikai ellenféllel szembeni – a végkifejlet ismeretében rágalmazásnak bizonyult – vádaskodással voltak elfoglalva akkor, amikor az illető ellenfél éppen gőzerővel kampányolt a magyar számlálóbiztosok toborzása érdekében.
A bukaresti táblabíróságon – a nyilvánvaló okirathamisítás dacára – alig néhány napja másodfokon bejegyzett Tőkés-párt tehát máris megmutatta, hogyan kell kisajátítani nem létező érdemeket, hogyan kell – másokat örökösen túlkiabálva – a semmiből is politikai hasznot húzni. Magyarán: hogyan kell lopni, csalni és hazudni. Ezzel az eszköztárral felfegyverkezve Tőkésék már joggal reménykedhetnek a jövő évi választási sikerben.
Hacsak... hacsak a választó mégsem hülye. Ha a választó a pecsételés pillanatában mégiscsak úgy dönt, hogy a bombasztikus, de üres szavak örök ünnepéért cserében mégsem adja fel a néha szürke, néha keserű hétköznapok biztonságát.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)
Cinizmusból jeles
Mottó: Megy a bolha és az elefánt a hídon. Egyszercsak megszólal a bolha: hallod-e, komám, hogy dübörgünk?
Ha a politikának a cinizmus nemcsak szükséges, hanem elégséges kelléke is lenne, akkor a jogilag már annak számító Tőkés-pártnak mindene meglenne ahhoz, hogy igazi politikai alakulatnak tekinthesse magát. Így azonban még csupán ígéretesnek nevezhető annak a módja, ahogyan az Erdélyi Magyar Néppárt cinizmusból máris letette a vizsgát: hosszú hónapok semmittevése után, alig napokkal az októberi cenzusrajt előtt ők is „népszámlálási kampányt indítottak”. Hogy például a lényegről – a cenzusban részt vevő, az annak során gyűjtendő adatok hitelességét egyedül biztosítani tudó magyar számlálóbiztosok toborzását segítő háttérmunkáról – lemaradtak, nos, erről és hasonló lényegtelen dolgokról természetesen nem szól a fáma.
És nem szól arról sem, hogy Tőkés Lászlóék a pártbejegyzéssel, a támogató aláírások meghamisításával, nemlétező személyek és személyi azonosítószámok begyűjtésével voltak elfoglalva akkor, amikor mások a népszámlálás jogi kereteinek kisebbségi szempontból minél előnyösebb formában történő megrajzolásáról egyezkedtek a román politikummal. A pártbejegyzést elutasító elsőfokú döntés elleni fellebbezéssel és az elutasítás miatt a politikai ellenféllel szembeni – a végkifejlet ismeretében rágalmazásnak bizonyult – vádaskodással voltak elfoglalva akkor, amikor az illető ellenfél éppen gőzerővel kampányolt a magyar számlálóbiztosok toborzása érdekében.
A bukaresti táblabíróságon – a nyilvánvaló okirathamisítás dacára – alig néhány napja másodfokon bejegyzett Tőkés-párt tehát máris megmutatta, hogyan kell kisajátítani nem létező érdemeket, hogyan kell – másokat örökösen túlkiabálva – a semmiből is politikai hasznot húzni. Magyarán: hogyan kell lopni, csalni és hazudni. Ezzel az eszköztárral felfegyverkezve Tőkésék már joggal reménykedhetnek a jövő évi választási sikerben.
Hacsak... hacsak a választó mégsem hülye. Ha a választó a pecsételés pillanatában mégiscsak úgy dönt, hogy a bombasztikus, de üres szavak örök ünnepéért cserében mégsem adja fel a néha szürke, néha keserű hétköznapok biztonságát.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. szeptember 28.
Margittára visszaszállt a turulmadár
A hétvégén tartották a Berettyó-parti település, Margitta városnapjait. A három nap alatt rengeteg magyar program volt. Beszámolónkban inkább ezekre összpontosítunk.
Az ünnepségsorozat péntek délután könyvbemutatóval kezdődött. A városházán mutatták be a Margitta – egy város egykor és ma című helytörténeti kiadványt, amely Tőtős Norbert munkája, és a nagyváradi Europrint Kiadó gondozásában jelent meg. A szépszámú érdeklődőt Kovács Gyula református lelkipásztor köszöntötte, aki egyben az előszó írója, valamint ő ismertette a könyvet. A bemutatón köszöntőt mondott Derzsi Ákos, a kiadó vezetője. Szavalattal Krisztik Noémi, míg népdallal Martin Tímea tette színesebbé az eseményt. A bemutató végén a szerző mondott köszönetet azoknak, akik segítették munkáját, külön kiemelve az anyagi támogatókat, Antal Kálmán mérnököt és Juhász András közjegyzőt. A bemutató végén a könyvet meg lehetett vásárolni, amelyet a szerző dedikált. Péntek este a Horváth János Társaság szervezésében tartottak kórusfesztivált a művelődési házban. Ezen hat kórus, valamint két szólóénekes, Bodor Edina és Martin Tímea lépett fel. Mondhatni, hogy a kórustalálkozó nemzetközi volt, hiszen a magyarországi Konyár község Pávakör nevű kórusa is képviseltette magát.
Szombaton délelőtt szintén a művelődési házban nyitották meg a Helios Fotóklub szervezésében Bradács Aliz klubtag Örményországi zarándoklat című egyéni tárlatát.
Üdvözlőbeszédet Pósán Lajos klubelnök mondott, továbbá gratulált a jelenlévő Dorel Talpos polgármester, valamint Pocsaly Zoltán alpolgármester is. Kicsivel később az Árpád-házi Szent Margit római katolikus templomban nyitották meg az I. Sólyomkővári Alkotótáborban készült képzőművészeti munkákból megrendezett kiállítást. Ezzel egyszerre kiállították a Gyöngyvetők néptánccsoport által rendezett néptánc- és kézműves táborban készült dokumentációs fotókat is, amelyeket Pósán Lajos, Katona Levente és Szőke Ferenc készített. Az eseményt Deák Andrea, a tánccsoport vezetője, valamint a ProFolk egyesület elnöke nyitotta meg. Beszédet mondott Anca Popescu Ratiu, a Hagyományos Kultúra Megőrzésének és Népszerűsítésének Bihar Megyei Központjának reprezentánsa, Papp Gábor képzőművész, az egyik szervező, Pósán Lajos fotóművész, valamint a kiállítást felkaroló Horváth János Iskolaközpont vezetői.
Szombat délután került sor a hivatalos megnyitóra, amelyen Dorel Talpos polgármester románul, míg magyarul Pocsaly Zoltán alpolgármester mondott köszöntőt. Este a magyarországi Josh és Jutta, továbbá a román Directia 5 együttes koncertezett, majd hajnalig tartó szabadtéri diszkóval zárult a szombati nap. Ezzel egy időben tartotta a hagyományos városnapi bált az RMDSZ margittai szervezete a Margaréta vendéglőben, amelyen idén is nagyon sokan, fiatalabbak és idősek egyaránt együtt mulattak. Az összejövetelen részt vett Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke és felesége.
Vasárnap reggel a római katolikus templomban a szentmisét Májernyik Mihály plébános és Kruzslitz Imre celebrálta. A mise végén Bradács Aliz körzeti RMDSZ-elnök mondott köszöntőt. Jelen volt a debreceni Pro Patria Alapítvány alelnöke, Fehér Lajos, valamint Csuhány János professzor, akik a Vitéz Simonyi Óbester emlékünnepségre jöttek. A mise után megkoszorúzták a templom falán elhelyezett Simonyi-emléktáblát. A református istentiszteleten részt vett Margitta két testvértelepülésének, Berettyóújfalunak és Kiskőrösnek a küldöttsége, melyek a templomkertben található Petőfi-szobrot koszorúzták meg.
Koradélután a városháza konferenciatermében köszöntötték az 50. házassági évfordulójukat ünneplő párokat. Idén öt házaspár vehetett át egy-egy oklevelet, valamint egy jelképes összeget tartalmazó borítékot az elöljáróktól. Ezzel párhuzamosan zajlott a Pusztai Farkasok Hagyományőrző Íjászegyesület bemutatója a központi parkban. Később a városi kórház konferenciatermében Bradács Aliz igazgató meghívására tartott előadást a magyarországi híres „bükki füvesember”, Szabó György.
A mintegy kétórás előadást közel százan hallgatták végig, sokan négyszemközt kértek tanácsot Gyuri bácsitól különböző betegségeik orvoslására. A természetgyógyász minden panaszra tudott ajánlani különböző gyógyteákat, gyógynövényeket, amelyeket a helyszínen meg is lehetett vásárolni. Közben a városközpontban elhelyezett színpadon folklórműsor volt. Fellépett a Gyöngyvetők néptánccsoport és kórus, Martin Tímea, Bodor Edina és Beke Kincső, valamint a Horváth János Társaság vegyes kórusa. Az estére beharangozott Koós János- és Dékány Sarolta-koncert elmaradt, mivel az énekes előző este szívinkfartust kapott. A szervezők gyorsaságának köszönhetően ugyanannyi pénzért másik két fellépőt sikerült meghívniuk. Az idősebb korosztályt a Dupla Kávé szórakoztatta, az együttessel több százan énekelték együtt Margitta főterén azt, hogy: „Visszaszáll a magyar turulmadár”. Ezt megelőzően a bukaresti Alex Velea parádézott a színpadon, majd látványos tűzijáték és a szintén magyarországi Kerozin koncertjével ért véget a háromnapos ünnepség.
Reggeli Újság. Erdély.ma
A hétvégén tartották a Berettyó-parti település, Margitta városnapjait. A három nap alatt rengeteg magyar program volt. Beszámolónkban inkább ezekre összpontosítunk.
Az ünnepségsorozat péntek délután könyvbemutatóval kezdődött. A városházán mutatták be a Margitta – egy város egykor és ma című helytörténeti kiadványt, amely Tőtős Norbert munkája, és a nagyváradi Europrint Kiadó gondozásában jelent meg. A szépszámú érdeklődőt Kovács Gyula református lelkipásztor köszöntötte, aki egyben az előszó írója, valamint ő ismertette a könyvet. A bemutatón köszöntőt mondott Derzsi Ákos, a kiadó vezetője. Szavalattal Krisztik Noémi, míg népdallal Martin Tímea tette színesebbé az eseményt. A bemutató végén a szerző mondott köszönetet azoknak, akik segítették munkáját, külön kiemelve az anyagi támogatókat, Antal Kálmán mérnököt és Juhász András közjegyzőt. A bemutató végén a könyvet meg lehetett vásárolni, amelyet a szerző dedikált. Péntek este a Horváth János Társaság szervezésében tartottak kórusfesztivált a művelődési házban. Ezen hat kórus, valamint két szólóénekes, Bodor Edina és Martin Tímea lépett fel. Mondhatni, hogy a kórustalálkozó nemzetközi volt, hiszen a magyarországi Konyár község Pávakör nevű kórusa is képviseltette magát.
Szombaton délelőtt szintén a művelődési házban nyitották meg a Helios Fotóklub szervezésében Bradács Aliz klubtag Örményországi zarándoklat című egyéni tárlatát.
Üdvözlőbeszédet Pósán Lajos klubelnök mondott, továbbá gratulált a jelenlévő Dorel Talpos polgármester, valamint Pocsaly Zoltán alpolgármester is. Kicsivel később az Árpád-házi Szent Margit római katolikus templomban nyitották meg az I. Sólyomkővári Alkotótáborban készült képzőművészeti munkákból megrendezett kiállítást. Ezzel egyszerre kiállították a Gyöngyvetők néptánccsoport által rendezett néptánc- és kézműves táborban készült dokumentációs fotókat is, amelyeket Pósán Lajos, Katona Levente és Szőke Ferenc készített. Az eseményt Deák Andrea, a tánccsoport vezetője, valamint a ProFolk egyesület elnöke nyitotta meg. Beszédet mondott Anca Popescu Ratiu, a Hagyományos Kultúra Megőrzésének és Népszerűsítésének Bihar Megyei Központjának reprezentánsa, Papp Gábor képzőművész, az egyik szervező, Pósán Lajos fotóművész, valamint a kiállítást felkaroló Horváth János Iskolaközpont vezetői.
Szombat délután került sor a hivatalos megnyitóra, amelyen Dorel Talpos polgármester románul, míg magyarul Pocsaly Zoltán alpolgármester mondott köszöntőt. Este a magyarországi Josh és Jutta, továbbá a román Directia 5 együttes koncertezett, majd hajnalig tartó szabadtéri diszkóval zárult a szombati nap. Ezzel egy időben tartotta a hagyományos városnapi bált az RMDSZ margittai szervezete a Margaréta vendéglőben, amelyen idén is nagyon sokan, fiatalabbak és idősek egyaránt együtt mulattak. Az összejövetelen részt vett Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke és felesége.
Vasárnap reggel a római katolikus templomban a szentmisét Májernyik Mihály plébános és Kruzslitz Imre celebrálta. A mise végén Bradács Aliz körzeti RMDSZ-elnök mondott köszöntőt. Jelen volt a debreceni Pro Patria Alapítvány alelnöke, Fehér Lajos, valamint Csuhány János professzor, akik a Vitéz Simonyi Óbester emlékünnepségre jöttek. A mise után megkoszorúzták a templom falán elhelyezett Simonyi-emléktáblát. A református istentiszteleten részt vett Margitta két testvértelepülésének, Berettyóújfalunak és Kiskőrösnek a küldöttsége, melyek a templomkertben található Petőfi-szobrot koszorúzták meg.
Koradélután a városháza konferenciatermében köszöntötték az 50. házassági évfordulójukat ünneplő párokat. Idén öt házaspár vehetett át egy-egy oklevelet, valamint egy jelképes összeget tartalmazó borítékot az elöljáróktól. Ezzel párhuzamosan zajlott a Pusztai Farkasok Hagyományőrző Íjászegyesület bemutatója a központi parkban. Később a városi kórház konferenciatermében Bradács Aliz igazgató meghívására tartott előadást a magyarországi híres „bükki füvesember”, Szabó György.
A mintegy kétórás előadást közel százan hallgatták végig, sokan négyszemközt kértek tanácsot Gyuri bácsitól különböző betegségeik orvoslására. A természetgyógyász minden panaszra tudott ajánlani különböző gyógyteákat, gyógynövényeket, amelyeket a helyszínen meg is lehetett vásárolni. Közben a városközpontban elhelyezett színpadon folklórműsor volt. Fellépett a Gyöngyvetők néptánccsoport és kórus, Martin Tímea, Bodor Edina és Beke Kincső, valamint a Horváth János Társaság vegyes kórusa. Az estére beharangozott Koós János- és Dékány Sarolta-koncert elmaradt, mivel az énekes előző este szívinkfartust kapott. A szervezők gyorsaságának köszönhetően ugyanannyi pénzért másik két fellépőt sikerült meghívniuk. Az idősebb korosztályt a Dupla Kávé szórakoztatta, az együttessel több százan énekelték együtt Margitta főterén azt, hogy: „Visszaszáll a magyar turulmadár”. Ezt megelőzően a bukaresti Alex Velea parádézott a színpadon, majd látványos tűzijáték és a szintén magyarországi Kerozin koncertjével ért véget a háromnapos ünnepség.
Reggeli Újság. Erdély.ma
2011. szeptember 28.
Makovecz Imre halálára
Életének 76. évében tegnap elhunyt Makovecz Imre nemzetközi hírű építész, a magyar organikus építészet Kossuth-díjas, Corvin-lánccal kitüntetett stílusteremtő alakja.
76 éves korában Budapesten meghalt Makovecz Imre, a magyar szerves építészet iskolateremtő Nagymestere. Nemcsak alkotásai monumentálisak, hanem emberi habitusa is, meg nem alkuvó férfialkat, aki elveinek érvényesítése végett képes volt szembeszállni a hatalommal is. Nekünk, székelyföldieknek megadatott, hogy egy-egy jellegzetes alkotása ezen a tájon szervesen nőjön ki a földből. Egyik reprezentatív műve, a vargyasi református templom (2005) fizikai értelemben is a magyar történelemből nőtt ki. Az alszegi templom alapkövének elhelyezése alkalmával középkori falmaradványra és kőből faragott ablak- és ajtókeretekre bukkantak, ezeket az építész mementóként beépítette az új templom falába.
"Mi hiszünk az élő építészetben, ebben a világfölfogásban. Hiszünk abban, hogy a természettel, az ősökkel, a sok ezer éves jelekkel, az állatokkal, a növényekkel és a magunk természetével együtt homogén módon együtt kell élnünk. Hiszünk abban, hogy ez az építészet az, amelyik képes átmenteni bennünket egy olyan időszakadékon, egy olyan mesterségesen kialakított emlékezetvesztés korszakán, amelyben igyekeznek egy Gólemhez hasonló informatikai és technológiai rendszeren keresztül az emberiséggel elfelejtetni ősi misztériumait, eredetét és célját. Mi azért vagyunk, hogy ez ne következzék be" – írta 1991-ben. "Azért jövök ide építeni, mert ez a megmaradásunk esélye, lehetősége. Dolgozni kell, építeni, hogy megmaradhassunk" – fejtette ki lapunknak 2002-ben. Makovecz Imre Kós Károly gazdag sepsiszentgyörgyi hagyatéka révén lelkileg is kötődött hozzánk. A Szemerja negyed ravatalozója szintén Makovecz-hagyaték. Amikor hozzánk látogatott, ennek láttán mondta: "Akit elsőnek ravataloznak itt fel, az meg van élve." Ez az erdélyi körútja egyébként a kolozsvári Donát úti templomhoz, a csíkszeredai római katolikus templomhoz és Szászrégenbe vezetett. Ő tervezte a Kis-Somlyó és Nagy-Somlyó hegy nyergében makoveczi stílusjegyeket felmutató kápolnát is, amelyet a csíksomlyói búcsún és más alkalmakkor az évek során milliók keresnek fel.
Makovecz Imre erdélyi jelenléte eszmei elkötelezettségének hozzánk sugárzása is. A mostanit megelőző kormányoknak nem volt kegyeltje, szókimondása, a dolgok nevén nevezése jellemének fő vonása maradt, a magyar jobbközép országépítő törekvéseit teljes mellszélességgel támogatta. Ennek az volt az ára, hogy elsősorban vidéken vannak világhírű épületei. Száznál több jellegzetes épület tervét alkotta meg. Fő műve az 1992-es sevillai világkiállítás magyar pavilonja. Az általa épített templomok harangjai, ha egyszerre szólalnak meg, a Nagymester dicsőségét zúgják és zengik szét a nagyvilágba.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Életének 76. évében tegnap elhunyt Makovecz Imre nemzetközi hírű építész, a magyar organikus építészet Kossuth-díjas, Corvin-lánccal kitüntetett stílusteremtő alakja.
76 éves korában Budapesten meghalt Makovecz Imre, a magyar szerves építészet iskolateremtő Nagymestere. Nemcsak alkotásai monumentálisak, hanem emberi habitusa is, meg nem alkuvó férfialkat, aki elveinek érvényesítése végett képes volt szembeszállni a hatalommal is. Nekünk, székelyföldieknek megadatott, hogy egy-egy jellegzetes alkotása ezen a tájon szervesen nőjön ki a földből. Egyik reprezentatív műve, a vargyasi református templom (2005) fizikai értelemben is a magyar történelemből nőtt ki. Az alszegi templom alapkövének elhelyezése alkalmával középkori falmaradványra és kőből faragott ablak- és ajtókeretekre bukkantak, ezeket az építész mementóként beépítette az új templom falába.
"Mi hiszünk az élő építészetben, ebben a világfölfogásban. Hiszünk abban, hogy a természettel, az ősökkel, a sok ezer éves jelekkel, az állatokkal, a növényekkel és a magunk természetével együtt homogén módon együtt kell élnünk. Hiszünk abban, hogy ez az építészet az, amelyik képes átmenteni bennünket egy olyan időszakadékon, egy olyan mesterségesen kialakított emlékezetvesztés korszakán, amelyben igyekeznek egy Gólemhez hasonló informatikai és technológiai rendszeren keresztül az emberiséggel elfelejtetni ősi misztériumait, eredetét és célját. Mi azért vagyunk, hogy ez ne következzék be" – írta 1991-ben. "Azért jövök ide építeni, mert ez a megmaradásunk esélye, lehetősége. Dolgozni kell, építeni, hogy megmaradhassunk" – fejtette ki lapunknak 2002-ben. Makovecz Imre Kós Károly gazdag sepsiszentgyörgyi hagyatéka révén lelkileg is kötődött hozzánk. A Szemerja negyed ravatalozója szintén Makovecz-hagyaték. Amikor hozzánk látogatott, ennek láttán mondta: "Akit elsőnek ravataloznak itt fel, az meg van élve." Ez az erdélyi körútja egyébként a kolozsvári Donát úti templomhoz, a csíkszeredai római katolikus templomhoz és Szászrégenbe vezetett. Ő tervezte a Kis-Somlyó és Nagy-Somlyó hegy nyergében makoveczi stílusjegyeket felmutató kápolnát is, amelyet a csíksomlyói búcsún és más alkalmakkor az évek során milliók keresnek fel.
Makovecz Imre erdélyi jelenléte eszmei elkötelezettségének hozzánk sugárzása is. A mostanit megelőző kormányoknak nem volt kegyeltje, szókimondása, a dolgok nevén nevezése jellemének fő vonása maradt, a magyar jobbközép országépítő törekvéseit teljes mellszélességgel támogatta. Ennek az volt az ára, hogy elsősorban vidéken vannak világhírű épületei. Száznál több jellegzetes épület tervét alkotta meg. Fő műve az 1992-es sevillai világkiállítás magyar pavilonja. Az általa épített templomok harangjai, ha egyszerre szólalnak meg, a Nagymester dicsőségét zúgják és zengik szét a nagyvilágba.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. szeptember 28.
Egész Erdélyre kiterjesztenék az Igen, tessék! kampányt
Egész Erdélyre kiterjesztenék a Kolozsváron egy hónapja elindított Igen, tessék! magyar nyelvhasználatot népszerűsítő kampányt; elsőként Bihar megye csatlakozott a projekthez. A határon átnyúló projektben, amelyek során a közintézmények több nyelvet beszélő dolgozói nyelvtudásukat hirdető névtáblát viselnek majd, a Bihar Megyei Tanács is részt vesz.
Kiss Sándor tanácsi alelnök a testület tegnapi ülésén elmesélte: az ötlet egy magyarországi kórházban kezelt romántól származik. A kórház orvosai nem beszéltek románul, így a páciens nehezen értette meg velük, mi a panasza. Végül valamelyikükről kiderült, valójában bírja a román nyelvet. A beteg fejében ekkor született meg az ötlet, hogy a románul és magyarul, illetve egyéb nyelveken tudó, közfeladatot ellátó személyek viseljenek „Da, poftiţi! Igen, tessék!” táblácskát az ingükön mind Magyarországon, mind Romániában. A két ország között ugyanis egyre nagyobb az átjárás. Kiss Sándor azt mondja, a kétnyelvűségi projekt elsősorban nem az erdélyi magyaroknak válik majd hasznára, hanem a magyarországi magyaroknak, illetve a romániai románoknak, a kisebbségben élők ugyanis jórészt mindkét nyelvet ismerik. Bihar megye partnerei a projektben a két szomszédos, határ menti magyarországi megye, Hajdú-Bihar, illetve Békés. A projektben való részvételről tegnap döntött a tanács, a határozat szerint év végéig az általuk koordinált összes intézményben kihelyezik a logókat, amelyek jelzik, hogy az intézményben magyarul is lehet ügyeket intézni, a két nyelven beszélő dolgozókat pedig ellátják a „Da, poftiţi! Igen, tessék!” feliratú névtáblákkal. A projekthez bármilyen más intézmény is csatlakozhat.
Kolozsváron bíztatóak a visszajelzések az Igen, tessék! mozgalommal kapcsolatosan, az elindulás óta már 14 új cég csatlakozott a programhoz – tudtuk meg Vincze Róbert projektfelelőstől. Mint mondta, a szervezők további terjeszkedésre készülnek: miután a Szatmár és Bihar megyei illetékesekkel már felvették a kapcsolatot, a közeljövőben Közép-Erdély és a Partium szórványvidékein is népszerűvé kívánják tenni a mozgalmat, de meglepetésükre már bukaresti cégek is jelezték részvételi szándékukat.
A kezdeményezők ugyanakkor újabb kiadványt fognak megjelentetni, amelyben Kolozsvár térképén fogják feltüntetni a részt vevő cégeket. „A korábbi megegyezés alapján a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, valamint a megyei tanács alárendelt intézményei is használják az Igen, tessék! projekt logóit, a partnerségnek köszönhetően pedig a városi tanács turisztikai információs irodáiban – a Szabók bástyájánál és a Deák Ferenc téren – az érdeklődők ingyenesen hozzájuthatnak a térképekhez” – fejtette ki a projektfelelős. Hozzátette, az indulás óta olyan cégek is jelentkeztek, amelyek érdeklődésére egyáltalán nem számítottak. „Jogi tanácsadó, illetve közjegyzői irodák és bababoltok is használják már a kitűzőket és matricákat, emellett pedig a városnegyedekben található cégek közül is többen beszálltak a mozgalomba, így lehetőségünk adódott továbblépni a városközpontból” – mutatott rá Vincze Róbert.
Kőrössy Andrea, Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)
Egész Erdélyre kiterjesztenék a Kolozsváron egy hónapja elindított Igen, tessék! magyar nyelvhasználatot népszerűsítő kampányt; elsőként Bihar megye csatlakozott a projekthez. A határon átnyúló projektben, amelyek során a közintézmények több nyelvet beszélő dolgozói nyelvtudásukat hirdető névtáblát viselnek majd, a Bihar Megyei Tanács is részt vesz.
Kiss Sándor tanácsi alelnök a testület tegnapi ülésén elmesélte: az ötlet egy magyarországi kórházban kezelt romántól származik. A kórház orvosai nem beszéltek románul, így a páciens nehezen értette meg velük, mi a panasza. Végül valamelyikükről kiderült, valójában bírja a román nyelvet. A beteg fejében ekkor született meg az ötlet, hogy a románul és magyarul, illetve egyéb nyelveken tudó, közfeladatot ellátó személyek viseljenek „Da, poftiţi! Igen, tessék!” táblácskát az ingükön mind Magyarországon, mind Romániában. A két ország között ugyanis egyre nagyobb az átjárás. Kiss Sándor azt mondja, a kétnyelvűségi projekt elsősorban nem az erdélyi magyaroknak válik majd hasznára, hanem a magyarországi magyaroknak, illetve a romániai románoknak, a kisebbségben élők ugyanis jórészt mindkét nyelvet ismerik. Bihar megye partnerei a projektben a két szomszédos, határ menti magyarországi megye, Hajdú-Bihar, illetve Békés. A projektben való részvételről tegnap döntött a tanács, a határozat szerint év végéig az általuk koordinált összes intézményben kihelyezik a logókat, amelyek jelzik, hogy az intézményben magyarul is lehet ügyeket intézni, a két nyelven beszélő dolgozókat pedig ellátják a „Da, poftiţi! Igen, tessék!” feliratú névtáblákkal. A projekthez bármilyen más intézmény is csatlakozhat.
Kolozsváron bíztatóak a visszajelzések az Igen, tessék! mozgalommal kapcsolatosan, az elindulás óta már 14 új cég csatlakozott a programhoz – tudtuk meg Vincze Róbert projektfelelőstől. Mint mondta, a szervezők további terjeszkedésre készülnek: miután a Szatmár és Bihar megyei illetékesekkel már felvették a kapcsolatot, a közeljövőben Közép-Erdély és a Partium szórványvidékein is népszerűvé kívánják tenni a mozgalmat, de meglepetésükre már bukaresti cégek is jelezték részvételi szándékukat.
A kezdeményezők ugyanakkor újabb kiadványt fognak megjelentetni, amelyben Kolozsvár térképén fogják feltüntetni a részt vevő cégeket. „A korábbi megegyezés alapján a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, valamint a megyei tanács alárendelt intézményei is használják az Igen, tessék! projekt logóit, a partnerségnek köszönhetően pedig a városi tanács turisztikai információs irodáiban – a Szabók bástyájánál és a Deák Ferenc téren – az érdeklődők ingyenesen hozzájuthatnak a térképekhez” – fejtette ki a projektfelelős. Hozzátette, az indulás óta olyan cégek is jelentkeztek, amelyek érdeklődésére egyáltalán nem számítottak. „Jogi tanácsadó, illetve közjegyzői irodák és bababoltok is használják már a kitűzőket és matricákat, emellett pedig a városnegyedekben található cégek közül is többen beszálltak a mozgalomba, így lehetőségünk adódott továbblépni a városközpontból” – mutatott rá Vincze Róbert.
Kőrössy Andrea, Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)
2011. szeptember 28.
Ég és föld között
Makovecz Imre (1935–2011)
Tizenöt évvel ezelőtt, valahol a Kárpát-medencében egy kisvárosi parókia vendégszobájában szálltam meg néhány éjszakára. Nyáridő volt, én csavarogtam és ott olcsó, de kényelmes szállást ajánlottak. A vendégszoba asztalfiókjában egy Makovecz-templom rajzai hevertek. Máig nem tudom, hogy kerültek oda és mi lett a sorsuk. Elállt a lélegzetem, hiszen ilyet addig még sohasem láttam, és most egyszerre teljes dokumentáció hevert előttem. Felejthetelen élmény volt a jövőbe pillantani. Titkos is és misztikus, kicsit utópisztikus, hogy Romhányi rajzfilmes bon mot-jával éljek.
Akkoriban már sokat hallottunk Makovecz Imréről, a zseniális magyar építészről, akinek alkotásait messze földről járnak megcsodálni. Hungarikumnak számított, pedig a hungarikumokról még divat sem volt beszélni. „Nem védem a hungarikumot, hanem csinálom.” – érvelt egy fantáziátlan riporteri kérdésre válaszolva. Mert valóban: 1992-ben, a sevillai világkiállításon olyannak mutatta meg hazáját a magyar pavilonnal, amilyennek már csak a meséink és legendáink őrzik. A székely ácsmesterektől hangos építőtelep ugyanolyan látványosságnak számított, mint a bárkaszerű, mégis templomot idéző kész pavilon, amelynek bordázata Kolumbusz világutazásáról mesélt, hét különböző tornyának ünnepi harangjai pedig a nándorfehérvári diadalt zengedezték.
Makovecz Imrét a magyar organikus építészet megalapozójának tartják, bár egységes definíció magára „a múlt és a jövő építészetének” becézett irányzatra nem is létezik, inkább körülírják és egy, a megnyilvánulási formáiból megérthető filozófiának mutatják be. Makovecz is eszerint alkotott. Munkássága misztikus őstudásba gyökerezik, akár a katalán Gaudié. Tudatosan érzékelte és alkalmazta a párhuzamokat a környezet és művészete között, és amit alkotott, azt a magyar nyelv bravúrjaival igazolni tudta. Plasztikusan magyarázta, hogyan és miért is tartozik össze az ég a földdel, a víz a tűzzel, a gyökér a lombkoronával, és hogyan békül össze pogány és keresztény a szakrális hagyományokban. Minden egyes épületének úgy kellett kinéznie, mintha az aljuk a földből nőtt volna ki, a teteje pedig az égből esett volna rá. Bárki megértheti, mi ennek az őstudásnak a titka, ha belegondol abba, hogy nálunk, magyaroknál az ajtónak, ablaknak szeme, szárnya, szemöldöke van, a tetőnek fara és gerince, a mennyezetnek bordázata, a háznak homloka, az oszlopnak feje, törzse, lába. Bárki lépjen a Farkasréti-temető ívelt gerendás ravatalozójába, úgy érzi, mintha csak egy emberi test mellkasába lépne. Láttam, jártam ott. Megváltoznak a dimenziók. Lábasház, ablakszem, tetőgerinc vagy oszlopfő – ha tetszik, ez az organikus építészet Makovecz szerint.
Ő pedig a közösség szolgálatában alkotott. Stílusteremtő volt, akinek hitvallása szerint a szellemi értékeket nem azért kell az alkotó és gondolkodó embernek felmutatni, hogy másnak mutogassák, hanem hogy az a közösség láthassa és annak váljon hasznára, amely kitermelte magából az alkotót. Vallotta, hogy úgy lehet javára egy közösségnek, ha nem csak a saját szenvedélyét szolgálja ki, hanem a közösségét is, amelyből vétetett. Szívügyének tekintette tanyák és faluházak rehabilitációját ugyanúgy, mint emblematikus középületek megalkotását. A közösség önálló felemelkedésének feltételeit kívánta megteremteni, s erre józan paraszti léthez mért megoldási javaslatai voltak: a gazdaságok maradéktalan megművelése és a közösségi élet újjászervezése, melynek egyaránt otthona lehet az iskola, templom vagy művelődési ház. Szóhasználatában az egymásra utaltság és a szolidaritás nem katasztrófa-fogalmak, hanem egy közösség teremtő erejének, a szeretetnek a szinonimái.
Ellenzői gyakran nem is az általa tervezett épületek látványvilágával, építészeti megoldásaival, netán filozófiájával vitatkoztak, hanem olcsó célozgatásokkal a modernizmus hiányát emlegették és személyes hitvallásából űztek gúnyt. Ám tévednek azok, akik előítéletektől vezérelve csak a hagyomány és az ősmagyar partikularitások erőltetését vélik fölfedezni Makovecz művészetében, hiszen azok a jelképek és megoldások, amelyekkel egyedivé, de mindenki számára otthonossá varázsolta épületeit, hagyományosan magyar és hagyományosan egyetemes jelképek ugyanakkor. Keserűen emlegette, mint rossz példát, hogy a németroszági Vitten-Annenbe tervezett épületei azért nem valósulhattak meg, mert a megrendelő „túl németnek” tartotta a terveket, ez pedig abszurd és nincs tartalma, csak félelme van.
Népszerű volt, és mégsem az. Elismert és meg nem értett zseni. Munkásságát szakmája legrangosabb díjaival ismerték el, varázslatos épületei szerte Magyarországon és a Kárpát-medencében megtalálhatók. Napi élménye a Kárpát-medence, mondogatta. Csíksomlyón, a nyeregben áldozati oltár, Csíkszeredában katolikus templom, Kolozsváron és Vargyason református istenháza, Sepsiszentgyörgyön ravatalozó őrzi az emlékét, és talán felépül egyszer a terveiben pompás temesvári református templom is, amelyet készen már soha nem lát a megálmodója. Budapesten a farkasréti ravatalozó rehabilitációján kívül egyetlen általa tervezett középület sem öregbíti hírnevét. Az a város, amelynek díszpolgára volt, tulajdonképpen mostohán bánt vele. Látványtervek őrzik csupán, hogyan is álmodta misztikussá a Gellért-hegyet, a Szentek és Kárhozottak Templomának tervrajzain atlantiszi vízió bontakozik ki. Káromkodásból katedrális!
Legutóbb a vörösiszap-ömlésben pórul járt Kolontár és Devecser házsorait álmodta újra. Takaros magyar falu képében születtek újjá ezek a halottnak hitt települések, élhető és egyéniséggel rendelkező környezetet biztosítva a sokkoló napokat megélt faluközösségeknek. Nem sablonra gyártott sorházak épültek, hanem egyedi tervezésű, barátságos épületek, amelyekért rajonganak az iszapkárosultak. A világszerte páratlan katasztrófa gyors és hatékony fölszámolásából Makovecz tevékenyen kivette a részét, az elismerés dicsfényéből viszont alig hullott rá valami.
Novemberben lett volna 76 éves.
LACZKÓ VASS RÓBERT. Szabadság (Kolozsvár)
Makovecz Imre (1935–2011)
Tizenöt évvel ezelőtt, valahol a Kárpát-medencében egy kisvárosi parókia vendégszobájában szálltam meg néhány éjszakára. Nyáridő volt, én csavarogtam és ott olcsó, de kényelmes szállást ajánlottak. A vendégszoba asztalfiókjában egy Makovecz-templom rajzai hevertek. Máig nem tudom, hogy kerültek oda és mi lett a sorsuk. Elállt a lélegzetem, hiszen ilyet addig még sohasem láttam, és most egyszerre teljes dokumentáció hevert előttem. Felejthetelen élmény volt a jövőbe pillantani. Titkos is és misztikus, kicsit utópisztikus, hogy Romhányi rajzfilmes bon mot-jával éljek.
Akkoriban már sokat hallottunk Makovecz Imréről, a zseniális magyar építészről, akinek alkotásait messze földről járnak megcsodálni. Hungarikumnak számított, pedig a hungarikumokról még divat sem volt beszélni. „Nem védem a hungarikumot, hanem csinálom.” – érvelt egy fantáziátlan riporteri kérdésre válaszolva. Mert valóban: 1992-ben, a sevillai világkiállításon olyannak mutatta meg hazáját a magyar pavilonnal, amilyennek már csak a meséink és legendáink őrzik. A székely ácsmesterektől hangos építőtelep ugyanolyan látványosságnak számított, mint a bárkaszerű, mégis templomot idéző kész pavilon, amelynek bordázata Kolumbusz világutazásáról mesélt, hét különböző tornyának ünnepi harangjai pedig a nándorfehérvári diadalt zengedezték.
Makovecz Imrét a magyar organikus építészet megalapozójának tartják, bár egységes definíció magára „a múlt és a jövő építészetének” becézett irányzatra nem is létezik, inkább körülírják és egy, a megnyilvánulási formáiból megérthető filozófiának mutatják be. Makovecz is eszerint alkotott. Munkássága misztikus őstudásba gyökerezik, akár a katalán Gaudié. Tudatosan érzékelte és alkalmazta a párhuzamokat a környezet és művészete között, és amit alkotott, azt a magyar nyelv bravúrjaival igazolni tudta. Plasztikusan magyarázta, hogyan és miért is tartozik össze az ég a földdel, a víz a tűzzel, a gyökér a lombkoronával, és hogyan békül össze pogány és keresztény a szakrális hagyományokban. Minden egyes épületének úgy kellett kinéznie, mintha az aljuk a földből nőtt volna ki, a teteje pedig az égből esett volna rá. Bárki megértheti, mi ennek az őstudásnak a titka, ha belegondol abba, hogy nálunk, magyaroknál az ajtónak, ablaknak szeme, szárnya, szemöldöke van, a tetőnek fara és gerince, a mennyezetnek bordázata, a háznak homloka, az oszlopnak feje, törzse, lába. Bárki lépjen a Farkasréti-temető ívelt gerendás ravatalozójába, úgy érzi, mintha csak egy emberi test mellkasába lépne. Láttam, jártam ott. Megváltoznak a dimenziók. Lábasház, ablakszem, tetőgerinc vagy oszlopfő – ha tetszik, ez az organikus építészet Makovecz szerint.
Ő pedig a közösség szolgálatában alkotott. Stílusteremtő volt, akinek hitvallása szerint a szellemi értékeket nem azért kell az alkotó és gondolkodó embernek felmutatni, hogy másnak mutogassák, hanem hogy az a közösség láthassa és annak váljon hasznára, amely kitermelte magából az alkotót. Vallotta, hogy úgy lehet javára egy közösségnek, ha nem csak a saját szenvedélyét szolgálja ki, hanem a közösségét is, amelyből vétetett. Szívügyének tekintette tanyák és faluházak rehabilitációját ugyanúgy, mint emblematikus középületek megalkotását. A közösség önálló felemelkedésének feltételeit kívánta megteremteni, s erre józan paraszti léthez mért megoldási javaslatai voltak: a gazdaságok maradéktalan megművelése és a közösségi élet újjászervezése, melynek egyaránt otthona lehet az iskola, templom vagy művelődési ház. Szóhasználatában az egymásra utaltság és a szolidaritás nem katasztrófa-fogalmak, hanem egy közösség teremtő erejének, a szeretetnek a szinonimái.
Ellenzői gyakran nem is az általa tervezett épületek látványvilágával, építészeti megoldásaival, netán filozófiájával vitatkoztak, hanem olcsó célozgatásokkal a modernizmus hiányát emlegették és személyes hitvallásából űztek gúnyt. Ám tévednek azok, akik előítéletektől vezérelve csak a hagyomány és az ősmagyar partikularitások erőltetését vélik fölfedezni Makovecz művészetében, hiszen azok a jelképek és megoldások, amelyekkel egyedivé, de mindenki számára otthonossá varázsolta épületeit, hagyományosan magyar és hagyományosan egyetemes jelképek ugyanakkor. Keserűen emlegette, mint rossz példát, hogy a németroszági Vitten-Annenbe tervezett épületei azért nem valósulhattak meg, mert a megrendelő „túl németnek” tartotta a terveket, ez pedig abszurd és nincs tartalma, csak félelme van.
Népszerű volt, és mégsem az. Elismert és meg nem értett zseni. Munkásságát szakmája legrangosabb díjaival ismerték el, varázslatos épületei szerte Magyarországon és a Kárpát-medencében megtalálhatók. Napi élménye a Kárpát-medence, mondogatta. Csíksomlyón, a nyeregben áldozati oltár, Csíkszeredában katolikus templom, Kolozsváron és Vargyason református istenháza, Sepsiszentgyörgyön ravatalozó őrzi az emlékét, és talán felépül egyszer a terveiben pompás temesvári református templom is, amelyet készen már soha nem lát a megálmodója. Budapesten a farkasréti ravatalozó rehabilitációján kívül egyetlen általa tervezett középület sem öregbíti hírnevét. Az a város, amelynek díszpolgára volt, tulajdonképpen mostohán bánt vele. Látványtervek őrzik csupán, hogyan is álmodta misztikussá a Gellért-hegyet, a Szentek és Kárhozottak Templomának tervrajzain atlantiszi vízió bontakozik ki. Káromkodásból katedrális!
Legutóbb a vörösiszap-ömlésben pórul járt Kolontár és Devecser házsorait álmodta újra. Takaros magyar falu képében születtek újjá ezek a halottnak hitt települések, élhető és egyéniséggel rendelkező környezetet biztosítva a sokkoló napokat megélt faluközösségeknek. Nem sablonra gyártott sorházak épültek, hanem egyedi tervezésű, barátságos épületek, amelyekért rajonganak az iszapkárosultak. A világszerte páratlan katasztrófa gyors és hatékony fölszámolásából Makovecz tevékenyen kivette a részét, az elismerés dicsfényéből viszont alig hullott rá valami.
Novemberben lett volna 76 éves.
LACZKÓ VASS RÓBERT. Szabadság (Kolozsvár)
2011. szeptember 29.
Erdély 2020 a fejlődésért
Szükség van egy Erdély 2020-as stratégia megalkotására a már kidolgozott európai modell mellé – mondta Winkler Gyula európai parlamenti képviselő az SZKT-n. Kifejtette, csak így tudna eredményesen fejlődni a régió, és csak így lehetne a más európai országok nyomába lépni gazdasági szempontból. Az Európai Parlament már tavaly életbe léptette az Európa 2020 nevet viselő stratégiát. Ez három kulcsterületet foglal magába. Az első terület a tudás alapú gazdaság és információs társadalom, vagyis fejlődni a technológiákban úgy műszaki, mint társadalmi szempontból. A második a zöld gazdaság, vagyis új energiahatékony technológiák megtervezése. A harmadik pedig az emberközpontúság, azaz munkahelyteremtés, szakmai és más képzések biztosítása. Hogy ennek a stratégiának mi is szerves része legyünk, Winkler Gyula szerint a saját települési, megyei vagy regionális szintű stratégiáink is úgy kell megszülessenek, hogy ezeket az irányelveket tartalmazzák. „Ezért javasolnám azt, hogy egy Erdély 2020-as stratégiát érdemes megalkotni. Ezen az erdélyi magyar társadalomnak a minden összetevője, mindenfajta elitje gondolkoznia és ezen dolgoznia kell. Azért, mert ha nem érezzük magunkénak ezt a stratégiát, akkor nem is fogjuk tudni megvalósítani.” – mondta Winkler Gyula EP képviselő.
Hozzátette: ha elkészülne az Erdély 2020 stratégia a következőkben olyan alpontokkal kellene kiegészíteni, mint Hargita 2020 vagy Kolozs 2020. Az RMDSZ Hunyad megyei szervezete egyébként már júliusban megkezdte a Hunyad 2020 program kidolgozását. Ezt ősszel fogják bemutatni a nagyközönségnek. Gergely Tünde
Erdély Tv. Erdély.ma
Szükség van egy Erdély 2020-as stratégia megalkotására a már kidolgozott európai modell mellé – mondta Winkler Gyula európai parlamenti képviselő az SZKT-n. Kifejtette, csak így tudna eredményesen fejlődni a régió, és csak így lehetne a más európai országok nyomába lépni gazdasági szempontból. Az Európai Parlament már tavaly életbe léptette az Európa 2020 nevet viselő stratégiát. Ez három kulcsterületet foglal magába. Az első terület a tudás alapú gazdaság és információs társadalom, vagyis fejlődni a technológiákban úgy műszaki, mint társadalmi szempontból. A második a zöld gazdaság, vagyis új energiahatékony technológiák megtervezése. A harmadik pedig az emberközpontúság, azaz munkahelyteremtés, szakmai és más képzések biztosítása. Hogy ennek a stratégiának mi is szerves része legyünk, Winkler Gyula szerint a saját települési, megyei vagy regionális szintű stratégiáink is úgy kell megszülessenek, hogy ezeket az irányelveket tartalmazzák. „Ezért javasolnám azt, hogy egy Erdély 2020-as stratégiát érdemes megalkotni. Ezen az erdélyi magyar társadalomnak a minden összetevője, mindenfajta elitje gondolkoznia és ezen dolgoznia kell. Azért, mert ha nem érezzük magunkénak ezt a stratégiát, akkor nem is fogjuk tudni megvalósítani.” – mondta Winkler Gyula EP képviselő.
Hozzátette: ha elkészülne az Erdély 2020 stratégia a következőkben olyan alpontokkal kellene kiegészíteni, mint Hargita 2020 vagy Kolozs 2020. Az RMDSZ Hunyad megyei szervezete egyébként már júliusban megkezdte a Hunyad 2020 program kidolgozását. Ezt ősszel fogják bemutatni a nagyközönségnek. Gergely Tünde
Erdély Tv. Erdély.ma
2011. szeptember 29.
Közlemény – Az EP támogatja Tőkés László jelentését
Joseph Daul, az Európai Parlament néppárti frakcióvezetője fogalmazta meg annak idején, hogy az Unió országainak felvirágzása érdekében „több Európára” van szükség.
A magyar EU-elnökség nevében Orbán Viktor miniszterelnök az „erős Európa” eszményét és programját hirdette meg.
A lengyel EU-elnökség beköszönése alkalmával mondott parlamenti beszédében Bronislaw Komorowski államelnök szintén a „több Európa” kívánalmát és követelményét hangsúlyozta a kontinensünkre nehezedő, egyre súlyosbodó gazdasági-pénzügyi válság leküzdése érdekében.
Sokak véleménye megegyezik abban, hogy Európa sokrétű válságának hátterében alapvetően egy általános erkölcsi válság húzódik meg. Az Európai Unió és az európai egyházak vezetőinek idei 7. csúcstalálkozóján többen is rámutattak erre, és a Lisszaboni Szerződés előirányzatának értelmében kialakítandó európai–egyházi párbeszéd keretében európai társadalmaink morális válságának a gyógyítása céljából sürgették az egyházi szféra és a politikum eddiginél is szorosabb együttműködését.
Múlt héten, 2011. szeptember 20-án, a lengyel EU-elnökség hivatalba lépése alkalmából, André-Joseph Leonard belga érsekprímás, André Dupuy brüsszeli apostoli nuncius, Stanislaw Gadecki poznani érsek és Adrianus Herman van Luyn, az Európai Közösség Püspöki Konferencia Bizottságának (COMECE) elnöke, valamint Piotr Mazurkiewicz, a COMECE főtitkára részvételével és közös szolgálatával európai ünnepi misét tartottak a brüsszeli Saint Michel et Gudule katedrálisban. A rendkívüli, hagyományteremtő alkalom immár harmadik abban a sorban, melynek rendjén 2010 szeptemberében a belgiumi EU-elnökség, ez év júniusában pedig a magyar elnökség szentelte meg féléves-féléves működését, Isten nevének segítségül hívásával.
Tőkés László alelnök az Európai Parlament képviseletében tartott beszédet a magyar ünnepség alkalmával; a lengyel misén, majd a lengyel nagykövetség által rendezett fogadáson pedig meghívottként vett részt. Az EP vallási ügyekért felelős alelnökeként erdélyi képviselőnk az általa már kezdetben meghirdetett „Keresztény Európát” program részének tekinti az európai egyházi együttműködés, valamint az európai–egyházi párbeszéd terén kifejtett tevékenységét. Meggyőződése szerint kontinensünk válságának „kezeléséhez” és erkölcsi megújulásához, valamint a „több” és „erősebb” Európa kiépítéséhez az egyházak hozzájárulása elengedhetetlenül szükséges.
Hosszan tartó előkészítő munka nyomán, 2011. szeptember 26-án, az Európai Parlament Elnökségének ülésén ebben az értelemben került sor az egyházakkal és a világnézeti szervezetekkel folytatandó párbeszéd kérdésének megvitatására, melynek intézményes bevezetését a Lisszaboni Szerződés 17. cikkelye írja elő.
A Tőkés László által előterjesztett dokumentum az Európai Parlament és az egyházi, valamint szekuláris szervezetekkel beindult intézményes párbeszéd eddigi tanulságai és következtetései alapján tesz javaslatot ennek folytatására és elmélyítésére. Erdélyi képviselőnk ahhoz kérte a Büro felhatalmazását, hogy konkrét és strukturált formában alakítsák ki a rendszeres, átlátható és kiegyensúlyozott párbeszéd intézményes hátterét és kereteit.
„Az 1989-ben elkezdődött kelet-közép-európai rendszerváltás nyomán – püspöki minőségemben – magam is cselekvő részese lettem az ökumenikus világmozgalomnak, ezen belül pedig a megosztott Európa egységesülését szolgáló kelet–nyugati egyházi párbeszédnek” – mondta az alelnök, majd hozzátette, hogy az akkor szerzett gyakorlat és tapasztalat az európai–egyházi párbeszéd terén is jól kamatoztatható.
Miguel Angel Martinez Martinez szocialista alelnök, Rodi Kratsa-Tsagaropoulou néppárti alelnök, Jim Higgins néppárti jegyző és Isabelle Durant, a zöldek alelnöke hozzászólásaikban elismerésüket fejezték ki az elhangzott jelentés iránt, és javaslataikkal támogatták a dialógus-tervezet megvalósítását.
A napirendi tárgy megvitatását lezárva, Jerzy Buzek elnök is megköszönte erdélyi képviselőnk munkáját, kitérve arra, hogy alelnöktársával együtt miképpen vett részt a párbeszéd magas szintű fórumain. A Büro egyhangúan elfogadta az előterjesztést, és felhatalmazást adott a párbeszéd rendszerének kialakítására.
Strasbourg, 2011. szeptember 27.
Tőkés László
EP-alelnök sajtóirodája. Reggeli Újság (Nagyvárad)
Joseph Daul, az Európai Parlament néppárti frakcióvezetője fogalmazta meg annak idején, hogy az Unió országainak felvirágzása érdekében „több Európára” van szükség.
A magyar EU-elnökség nevében Orbán Viktor miniszterelnök az „erős Európa” eszményét és programját hirdette meg.
A lengyel EU-elnökség beköszönése alkalmával mondott parlamenti beszédében Bronislaw Komorowski államelnök szintén a „több Európa” kívánalmát és követelményét hangsúlyozta a kontinensünkre nehezedő, egyre súlyosbodó gazdasági-pénzügyi válság leküzdése érdekében.
Sokak véleménye megegyezik abban, hogy Európa sokrétű válságának hátterében alapvetően egy általános erkölcsi válság húzódik meg. Az Európai Unió és az európai egyházak vezetőinek idei 7. csúcstalálkozóján többen is rámutattak erre, és a Lisszaboni Szerződés előirányzatának értelmében kialakítandó európai–egyházi párbeszéd keretében európai társadalmaink morális válságának a gyógyítása céljából sürgették az egyházi szféra és a politikum eddiginél is szorosabb együttműködését.
Múlt héten, 2011. szeptember 20-án, a lengyel EU-elnökség hivatalba lépése alkalmából, André-Joseph Leonard belga érsekprímás, André Dupuy brüsszeli apostoli nuncius, Stanislaw Gadecki poznani érsek és Adrianus Herman van Luyn, az Európai Közösség Püspöki Konferencia Bizottságának (COMECE) elnöke, valamint Piotr Mazurkiewicz, a COMECE főtitkára részvételével és közös szolgálatával európai ünnepi misét tartottak a brüsszeli Saint Michel et Gudule katedrálisban. A rendkívüli, hagyományteremtő alkalom immár harmadik abban a sorban, melynek rendjén 2010 szeptemberében a belgiumi EU-elnökség, ez év júniusában pedig a magyar elnökség szentelte meg féléves-féléves működését, Isten nevének segítségül hívásával.
Tőkés László alelnök az Európai Parlament képviseletében tartott beszédet a magyar ünnepség alkalmával; a lengyel misén, majd a lengyel nagykövetség által rendezett fogadáson pedig meghívottként vett részt. Az EP vallási ügyekért felelős alelnökeként erdélyi képviselőnk az általa már kezdetben meghirdetett „Keresztény Európát” program részének tekinti az európai egyházi együttműködés, valamint az európai–egyházi párbeszéd terén kifejtett tevékenységét. Meggyőződése szerint kontinensünk válságának „kezeléséhez” és erkölcsi megújulásához, valamint a „több” és „erősebb” Európa kiépítéséhez az egyházak hozzájárulása elengedhetetlenül szükséges.
Hosszan tartó előkészítő munka nyomán, 2011. szeptember 26-án, az Európai Parlament Elnökségének ülésén ebben az értelemben került sor az egyházakkal és a világnézeti szervezetekkel folytatandó párbeszéd kérdésének megvitatására, melynek intézményes bevezetését a Lisszaboni Szerződés 17. cikkelye írja elő.
A Tőkés László által előterjesztett dokumentum az Európai Parlament és az egyházi, valamint szekuláris szervezetekkel beindult intézményes párbeszéd eddigi tanulságai és következtetései alapján tesz javaslatot ennek folytatására és elmélyítésére. Erdélyi képviselőnk ahhoz kérte a Büro felhatalmazását, hogy konkrét és strukturált formában alakítsák ki a rendszeres, átlátható és kiegyensúlyozott párbeszéd intézményes hátterét és kereteit.
„Az 1989-ben elkezdődött kelet-közép-európai rendszerváltás nyomán – püspöki minőségemben – magam is cselekvő részese lettem az ökumenikus világmozgalomnak, ezen belül pedig a megosztott Európa egységesülését szolgáló kelet–nyugati egyházi párbeszédnek” – mondta az alelnök, majd hozzátette, hogy az akkor szerzett gyakorlat és tapasztalat az európai–egyházi párbeszéd terén is jól kamatoztatható.
Miguel Angel Martinez Martinez szocialista alelnök, Rodi Kratsa-Tsagaropoulou néppárti alelnök, Jim Higgins néppárti jegyző és Isabelle Durant, a zöldek alelnöke hozzászólásaikban elismerésüket fejezték ki az elhangzott jelentés iránt, és javaslataikkal támogatták a dialógus-tervezet megvalósítását.
A napirendi tárgy megvitatását lezárva, Jerzy Buzek elnök is megköszönte erdélyi képviselőnk munkáját, kitérve arra, hogy alelnöktársával együtt miképpen vett részt a párbeszéd magas szintű fórumain. A Büro egyhangúan elfogadta az előterjesztést, és felhatalmazást adott a párbeszéd rendszerének kialakítására.
Strasbourg, 2011. szeptember 27.
Tőkés László
EP-alelnök sajtóirodája. Reggeli Újság (Nagyvárad)
2011. szeptember 29.
200 éves a szentjobbi református templom
Bihar megye – A szentjobbi református egyházközségben tavaly volt első alkalommal Gyülekezeti Nap. A sok pozitív visszajelzés hatására úgy döntöttek, hogy minden évben meg fogják szervezni ezt az ünnepséget.
Az idén az emsti (Hollandia) és a szentpéterszegi (Magyarország) testvérgyülekezetek képviseleteivel tartatott meg a Gyülekezeti Nap, mely keretében hálát adott a gyülekezet a 200 éves templomért, és a 30 éve épült parókiáért. Az ünnepi istentiszteleten Rákosi Jenő érmelléki esperes, helybeli lelkipásztor hirdette Isten igéjét a Királyok könyvévől vett idézet alapján, mely bölcs Salamon templomszentelési imádságának egy részletét tartalmazza. Salamon hitvallást tesz az írgalmas és szövetséget megtartó Istenről, majd kéri az Urat, hogy a megépített templomba érkezők imádságát mindig hallgassa meg. Oltalmat, védettséget kér a hajlékra, és kegyelmet az Istenhez forduló emberre.
Segítenek, mikor lehet
A meghívott vendégek és a gyülekezet köszöntése után először Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke kapott szót, aki beszédében hangsúlyozta: mindig segítenek, amikor lehetőségük van rá. Idén a Megyei Tanács és a községközpont Berettyócsohaly Polgármesteri Hivatalának támogatása által lehetőség nyílt arra, hogy a templom előtt és mellett új járda készüljön, és sor került a templombelső felujítására is. Az ünnepség az 1811-ben befejezett és felszentelt templom, majd az 1981-ben 52 munkanap alatt felépített emeletes lelkészi lakás történetének ismertetésével folytatódott. A hollandiai testvérgyülekezet erre az alkalomra egy orgonát ajándékozott a szentjobbi gyülekezetnek, melyet Thurzó Zoltán zongoraművész mutatott be, Tasnádi Ferenc és Tasnádiné László Melinda énekesek kíséretével. Lakatos Tamás szavalata után a gyülekezet harangszó mellett emlékezett azokra, akik az elmúlt Gyülekezeti Nap óta elhunytak.
Emléktáblát avattak
Ezután az emsti testvérgyülekezet képviselői köszöntötték a gyülekezetet a Zsoltárok 33,18 versével: “Ámde az Úr szemmel tartja az őt félőket, az ő kegyelmében bízókat”, majd a 12 fős csoport el is énekelte ezt a zsoltárt. A szentpéterszegiek nevében Tóth József lelkipásztor mondott köszöntő beszédet, majd egy szép vázával ajándékozták meg az ünneplő gyülekezetet. A templomi együttlét után a templom bejáratához elhelyezett emléktábla leleplezése és megáldása következett. Az ünnepség itt még nem ért véget, hiszen a közös ebéd elfogyasztása után az elmúlt 10 év eseményeiről készült fényképeket tekinthette meg a gyülekezet. Kellemes beszélgetésekkel és az együtt ünneplés örömével zárult a nap. erdon.ro
Bihar megye – A szentjobbi református egyházközségben tavaly volt első alkalommal Gyülekezeti Nap. A sok pozitív visszajelzés hatására úgy döntöttek, hogy minden évben meg fogják szervezni ezt az ünnepséget.
Az idén az emsti (Hollandia) és a szentpéterszegi (Magyarország) testvérgyülekezetek képviseleteivel tartatott meg a Gyülekezeti Nap, mely keretében hálát adott a gyülekezet a 200 éves templomért, és a 30 éve épült parókiáért. Az ünnepi istentiszteleten Rákosi Jenő érmelléki esperes, helybeli lelkipásztor hirdette Isten igéjét a Királyok könyvévől vett idézet alapján, mely bölcs Salamon templomszentelési imádságának egy részletét tartalmazza. Salamon hitvallást tesz az írgalmas és szövetséget megtartó Istenről, majd kéri az Urat, hogy a megépített templomba érkezők imádságát mindig hallgassa meg. Oltalmat, védettséget kér a hajlékra, és kegyelmet az Istenhez forduló emberre.
Segítenek, mikor lehet
A meghívott vendégek és a gyülekezet köszöntése után először Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke kapott szót, aki beszédében hangsúlyozta: mindig segítenek, amikor lehetőségük van rá. Idén a Megyei Tanács és a községközpont Berettyócsohaly Polgármesteri Hivatalának támogatása által lehetőség nyílt arra, hogy a templom előtt és mellett új járda készüljön, és sor került a templombelső felujítására is. Az ünnepség az 1811-ben befejezett és felszentelt templom, majd az 1981-ben 52 munkanap alatt felépített emeletes lelkészi lakás történetének ismertetésével folytatódott. A hollandiai testvérgyülekezet erre az alkalomra egy orgonát ajándékozott a szentjobbi gyülekezetnek, melyet Thurzó Zoltán zongoraművész mutatott be, Tasnádi Ferenc és Tasnádiné László Melinda énekesek kíséretével. Lakatos Tamás szavalata után a gyülekezet harangszó mellett emlékezett azokra, akik az elmúlt Gyülekezeti Nap óta elhunytak.
Emléktáblát avattak
Ezután az emsti testvérgyülekezet képviselői köszöntötték a gyülekezetet a Zsoltárok 33,18 versével: “Ámde az Úr szemmel tartja az őt félőket, az ő kegyelmében bízókat”, majd a 12 fős csoport el is énekelte ezt a zsoltárt. A szentpéterszegiek nevében Tóth József lelkipásztor mondott köszöntő beszédet, majd egy szép vázával ajándékozták meg az ünneplő gyülekezetet. A templomi együttlét után a templom bejáratához elhelyezett emléktábla leleplezése és megáldása következett. Az ünnepség itt még nem ért véget, hiszen a közös ebéd elfogyasztása után az elmúlt 10 év eseményeiről készült fényképeket tekinthette meg a gyülekezet. Kellemes beszélgetésekkel és az együtt ünneplés örömével zárult a nap. erdon.ro
2011. szeptember 29.
Kollektív hűvösség
A hűvös viszonyulást követheti a ratifikálás megvétózása, legalább Budapesten
Nem sokáig tartott az örömöm afölött, hogy a vajdasági magyarok érdekvédelmi szervezetének kezdeményezésére Belgrád törölte a kollektív bűnösség elvét a szerbiai vagyon-visszaszármaztatási törvénytervezetből.
Lám, lám, milyen fontos, ha a kisebbségek egy-két szavazatára is szükség van, mert a szerb miniszterelnök-helyettes ki is mondta kerek-perec, hogy azért fogadták el a VMSZ javaslatát, mert így azt remélik, hogy a parlamentben meglesz a többség a jogszabály elfogadásához. A törvény életbe léptetése az EU-csatlakozás feltétele.
Életkorra és nemre való tekintet nélkül nyilvánította háborús bűnössé a jugoszláv katonai közigazgatás 1945-ben a délvidéki települések teljes magyar és német nemzetiségű lakosságát, s a kollektív bűnösség vagyonjogi kérdésekben úgymond örökölhető! (Valójában: az államosított vagyont a háborús bűnösnek nyilvánított – sok esetben később ártatlannak talált vajdasági magyar – leszármazottja nem igényelheti vissza, az az állam tulajdona marad.)
Ennek az aberráns rendelkezésnek az eltörlése magától értetődik – gondoltam magamban –, hiszen hogyan lehetne tagja a XXI. századi európai közösségnek az, aki azt a jogelvet vallja, amelyet eredetileg a polgári büntetőjogi elméletek is tagadtak, s csak a sötét középkornál is feketébb XX. században történhetett meg egy etnikai közösség egyetemleges felelősségre vonása azzal az ürüggyel, hogy a csoport egyes tagjai ténylegesen (vagy csak föltételezhetően) jogi vagy erkölcsi értelemben elítélendő cselekedetet hajtottak végre.
Aztán a belgrádi „demokrata” kormánykoalíció meggondolta magát. Megtehette mert az ellenzéki Liberális Demokrata Párt (a politikai alakulat nevébe foglalt jelzők Szerbiában sem jelentenek semmit, akárcsak nálunk) jelezte, a magyarok kollektív bűnösségének fenntartásának érdekében megszavazza a vagyon-visszaszármaztatásról és a közvagyonról szóló törvényt. Meg is tette.
Az elfogadott jogszabály tehát nem teszi lehetővé a második világháborús megszállók soraiban harcolók, illetve leszármazottaik számára a restitúciós folyamatban való részvételt, még abban az esetben sem, ha az illetőt a saját akaratán kívül sorozták be, vagy ha a bíróság előtt bizonyította is az ártatlanságát! Egyszerűen azért, mert magyar!
Így nem kaphatják vissza a magyar családok a második világháború után elkobzott ingatlanokat, építőipari telkeket, erdőségeket, üzlethelyiségeket, lakásokat, vállalatokat, a termőföldet.
„A történelmi megbékélés szorgalmazása és a kollektív bűnösség elvének eltörlése a Vajdasági Magyar Szövetség politizálásának alapkövei. Olyan európai értékek, amelyeket semmilyen körülmények között sem fogunk feladni. Akkor sem, ha álláspontjainkkal időről időre egyedül maradunk Szerbia parlamentjében” – áll a VMSZ által a szavazást megelőzően kiadott sajtóközleményben, amely rezignáltan megállapítja: „A többségi (szerb) társadalom politikai elitje továbbra sem érett meg arra, hogy változtasson egyoldalú történelemszemléletén.”
A Szerbia parlamentjében egyedül maradt vajdasági magyarokat az Európai Parlament (magyarországi, romániai és szlovákiai) magyar képviselői nem hagyhatják cserben. Az RMDSZ – fontos koalíciós partnerként – ráveheti a Demokrata Liberális Pártot, hogy maga is kifogásolja a korszerűtlen szerbiai szemléletet, a kollektív bűnösség alkalmazásának elvét. Talán Magyarország és Románia kollektív hűvössége, ami Szerbia csatlakozását illeti meggondolkoztatná Belgrádot. (Ha meg a DLP e kérdésben a szerb álláspontot osztja, az meg minket, romániai magyarokat kell hogy elgondolkoztasson.)
A hűvös viszonyulást követheti a ratifikálás megvétózása, Bukarestben és – vagy legalább – Budapesten.
Hollandia és Finnország schengeni csatlakozás kérdésében tanúsított magatartása – bármennyire fájdalmas is számunkra – korrekt. Az EU-nak elitklubnak kell maradni, vagy azzá kell válnia. Tagja csak az lehet, aki európéer.
A kollektív bűnösség elvével a jogi bagázsban – ha korábban lehetett is – ma már nem szabad beengedni senkit a demokratikus és békéjére, konfliktusainak tárgyalások útján való kezelésére büszke Európába!
Ambrus Attila. Új Magyar Szó (Bukarest)
A hűvös viszonyulást követheti a ratifikálás megvétózása, legalább Budapesten
Nem sokáig tartott az örömöm afölött, hogy a vajdasági magyarok érdekvédelmi szervezetének kezdeményezésére Belgrád törölte a kollektív bűnösség elvét a szerbiai vagyon-visszaszármaztatási törvénytervezetből.
Lám, lám, milyen fontos, ha a kisebbségek egy-két szavazatára is szükség van, mert a szerb miniszterelnök-helyettes ki is mondta kerek-perec, hogy azért fogadták el a VMSZ javaslatát, mert így azt remélik, hogy a parlamentben meglesz a többség a jogszabály elfogadásához. A törvény életbe léptetése az EU-csatlakozás feltétele.
Életkorra és nemre való tekintet nélkül nyilvánította háborús bűnössé a jugoszláv katonai közigazgatás 1945-ben a délvidéki települések teljes magyar és német nemzetiségű lakosságát, s a kollektív bűnösség vagyonjogi kérdésekben úgymond örökölhető! (Valójában: az államosított vagyont a háborús bűnösnek nyilvánított – sok esetben később ártatlannak talált vajdasági magyar – leszármazottja nem igényelheti vissza, az az állam tulajdona marad.)
Ennek az aberráns rendelkezésnek az eltörlése magától értetődik – gondoltam magamban –, hiszen hogyan lehetne tagja a XXI. századi európai közösségnek az, aki azt a jogelvet vallja, amelyet eredetileg a polgári büntetőjogi elméletek is tagadtak, s csak a sötét középkornál is feketébb XX. században történhetett meg egy etnikai közösség egyetemleges felelősségre vonása azzal az ürüggyel, hogy a csoport egyes tagjai ténylegesen (vagy csak föltételezhetően) jogi vagy erkölcsi értelemben elítélendő cselekedetet hajtottak végre.
Aztán a belgrádi „demokrata” kormánykoalíció meggondolta magát. Megtehette mert az ellenzéki Liberális Demokrata Párt (a politikai alakulat nevébe foglalt jelzők Szerbiában sem jelentenek semmit, akárcsak nálunk) jelezte, a magyarok kollektív bűnösségének fenntartásának érdekében megszavazza a vagyon-visszaszármaztatásról és a közvagyonról szóló törvényt. Meg is tette.
Az elfogadott jogszabály tehát nem teszi lehetővé a második világháborús megszállók soraiban harcolók, illetve leszármazottaik számára a restitúciós folyamatban való részvételt, még abban az esetben sem, ha az illetőt a saját akaratán kívül sorozták be, vagy ha a bíróság előtt bizonyította is az ártatlanságát! Egyszerűen azért, mert magyar!
Így nem kaphatják vissza a magyar családok a második világháború után elkobzott ingatlanokat, építőipari telkeket, erdőségeket, üzlethelyiségeket, lakásokat, vállalatokat, a termőföldet.
„A történelmi megbékélés szorgalmazása és a kollektív bűnösség elvének eltörlése a Vajdasági Magyar Szövetség politizálásának alapkövei. Olyan európai értékek, amelyeket semmilyen körülmények között sem fogunk feladni. Akkor sem, ha álláspontjainkkal időről időre egyedül maradunk Szerbia parlamentjében” – áll a VMSZ által a szavazást megelőzően kiadott sajtóközleményben, amely rezignáltan megállapítja: „A többségi (szerb) társadalom politikai elitje továbbra sem érett meg arra, hogy változtasson egyoldalú történelemszemléletén.”
A Szerbia parlamentjében egyedül maradt vajdasági magyarokat az Európai Parlament (magyarországi, romániai és szlovákiai) magyar képviselői nem hagyhatják cserben. Az RMDSZ – fontos koalíciós partnerként – ráveheti a Demokrata Liberális Pártot, hogy maga is kifogásolja a korszerűtlen szerbiai szemléletet, a kollektív bűnösség alkalmazásának elvét. Talán Magyarország és Románia kollektív hűvössége, ami Szerbia csatlakozását illeti meggondolkoztatná Belgrádot. (Ha meg a DLP e kérdésben a szerb álláspontot osztja, az meg minket, romániai magyarokat kell hogy elgondolkoztasson.)
A hűvös viszonyulást követheti a ratifikálás megvétózása, Bukarestben és – vagy legalább – Budapesten.
Hollandia és Finnország schengeni csatlakozás kérdésében tanúsított magatartása – bármennyire fájdalmas is számunkra – korrekt. Az EU-nak elitklubnak kell maradni, vagy azzá kell válnia. Tagja csak az lehet, aki európéer.
A kollektív bűnösség elvével a jogi bagázsban – ha korábban lehetett is – ma már nem szabad beengedni senkit a demokratikus és békéjére, konfliktusainak tárgyalások útján való kezelésére büszke Európába!
Ambrus Attila. Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. szeptember 30.
Arad vármegye monográfiájának digitalizált változata
Egy átfogó, szakmailag igényes, helytörténeti szempontból pedig egyedülálló és pótolhatatlan, mai napig értékes forrásként használt művet mentett át Nagy István az utókornak azzal, hogy digitalizálta Arad vármegye és Arad szabad királyi város monográfiáját, amelyet annak idején a Kölcsey Egyesület adott ki, hisz a nyomtatott kötetekből már nagyon kevés példány rejlik a házi könyvtárakban. – 1884-ben Arad vármegye, a város és a Kölcsey Egyesület elöljárói elhatározták, kiadják a város és a megye monográfiáját, s a munka koordinálásával Jancsó Benedeket bízták meg, majd 1905-től Somogyi Gyula folytatta a szerkesztői teendőket – magyarázta a monográfia előtörténetét a Nyugati Jelennek Nagy István, aki csütörtökön délután a Tulipán könyvesboltban mutatta be a mű általa készített, digitalizált változatát. – Huszonegy év alatt a hatra tervezett sorozatból csak öt kötete jelent meg, mert Lóczy Lajos végül nem írta meg a geológiai részt. A Simonkai Lajos készítette növény- és állatvilág rész 1893-ban jelent meg – mondta Nagy István.
A Márki Sándor írta Arad szabad királyi város és Arad vármegye története két részben jelent meg, 1892-ben és 1895-ben. Ennek az 1475 oldalas, műnek tudományos alaposságát legjobban talán a törzsszöveghez kapcsolódó 8170 lábjegyzettel lehet érzékeltetni.
Dolgozott még a monográfián, többek között Mátyás Jenő (ipar, kereskedelem, pénzügy), Ipolyi-Keller István, (mezőgazdaság) Institoris István (közegészség), Bartucz Lajos (antropológia), Somogyi Gyula (történelem, népességi viszonyok, nemzetiségek), Gaál Ernő (közgazdaság).
A 3500 oldalas, 620 képet tartalmazó monográfia CD-változata könnyen kezelhető, a fejezetek egyszerűen elérhetőek és nyithatóak. Megvásárolható a Tulipán könyvesboltban, s ezek ellenértéke a pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesületet támogatja, amelynek Nagy István az elnöke.
Irházi János
nyugatijelen.com. Erdély.ma
Egy átfogó, szakmailag igényes, helytörténeti szempontból pedig egyedülálló és pótolhatatlan, mai napig értékes forrásként használt művet mentett át Nagy István az utókornak azzal, hogy digitalizálta Arad vármegye és Arad szabad királyi város monográfiáját, amelyet annak idején a Kölcsey Egyesület adott ki, hisz a nyomtatott kötetekből már nagyon kevés példány rejlik a házi könyvtárakban. – 1884-ben Arad vármegye, a város és a Kölcsey Egyesület elöljárói elhatározták, kiadják a város és a megye monográfiáját, s a munka koordinálásával Jancsó Benedeket bízták meg, majd 1905-től Somogyi Gyula folytatta a szerkesztői teendőket – magyarázta a monográfia előtörténetét a Nyugati Jelennek Nagy István, aki csütörtökön délután a Tulipán könyvesboltban mutatta be a mű általa készített, digitalizált változatát. – Huszonegy év alatt a hatra tervezett sorozatból csak öt kötete jelent meg, mert Lóczy Lajos végül nem írta meg a geológiai részt. A Simonkai Lajos készítette növény- és állatvilág rész 1893-ban jelent meg – mondta Nagy István.
A Márki Sándor írta Arad szabad királyi város és Arad vármegye története két részben jelent meg, 1892-ben és 1895-ben. Ennek az 1475 oldalas, műnek tudományos alaposságát legjobban talán a törzsszöveghez kapcsolódó 8170 lábjegyzettel lehet érzékeltetni.
Dolgozott még a monográfián, többek között Mátyás Jenő (ipar, kereskedelem, pénzügy), Ipolyi-Keller István, (mezőgazdaság) Institoris István (közegészség), Bartucz Lajos (antropológia), Somogyi Gyula (történelem, népességi viszonyok, nemzetiségek), Gaál Ernő (közgazdaság).
A 3500 oldalas, 620 képet tartalmazó monográfia CD-változata könnyen kezelhető, a fejezetek egyszerűen elérhetőek és nyithatóak. Megvásárolható a Tulipán könyvesboltban, s ezek ellenértéke a pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesületet támogatja, amelynek Nagy István az elnöke.
Irházi János
nyugatijelen.com. Erdély.ma
2011. szeptember 30.
Megújult a gyulafehérvári székesegyház szentélye
Ünnepi szentmise keretében adtak hálát a gyulafehérvári katolikus hívek a középkori székesegyház 18. század közepén átalakított szentélyének restaurálási munkálatainak befejezéséért tegnap. Szent Mihálynak, a főegyházmegye és a gyulafehérvári székesegyház védőszentjének napján ünnepi szentmise keretében áldotta meg a katedrális felújított szentélyét Jakubinyi György érsek.
A Gyulafehérvári Érsekség és Erdély egyik legjelentősebb műemlékének felújítási költségeit a romániai Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium biztosította, a restaurálás több szakember összehangolt munkáját igényelte. A szentélynél kivitelezett felújítási munkálatok értéke 3,4 millió lej. A felújítás alkalmával a figurális díszű románkori főpárkány, valamint a támpillérek fölött beépített románkori domborműveknek a restaurálására és azok másolatának elkészítésére is sor került. Továbbá a románkori kórusrész károsodott bordájának tartószerkezeti megerősítése, a románkori boltozat megerősítése, a mérműves ablakok restaurálása is elkészült. Az 1970-es években kivitelezett ablakok megroggyantak. Ez alkalommal az ablakok a bucnis üvegek felhasználásával, védőüveggel ellátva, kisebb táblákba osztva készültek Egri István kolozsvári képzőművész műhelyében. A szentély régészeti ásatását Dana Marcu régész végezte.
Még hátravan a szentély kivilágítása, a Déli-torony belső felújítása, ahova kiállítóteret terveznek illetve lehetővé válik a harangok megtekintése is, elvégzendő feladat továbbá a déli homlokzat és a déli fejedelmi kapu restaurálása. Szabadság (Kolozsvár)
Ünnepi szentmise keretében adtak hálát a gyulafehérvári katolikus hívek a középkori székesegyház 18. század közepén átalakított szentélyének restaurálási munkálatainak befejezéséért tegnap. Szent Mihálynak, a főegyházmegye és a gyulafehérvári székesegyház védőszentjének napján ünnepi szentmise keretében áldotta meg a katedrális felújított szentélyét Jakubinyi György érsek.
A Gyulafehérvári Érsekség és Erdély egyik legjelentősebb műemlékének felújítási költségeit a romániai Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium biztosította, a restaurálás több szakember összehangolt munkáját igényelte. A szentélynél kivitelezett felújítási munkálatok értéke 3,4 millió lej. A felújítás alkalmával a figurális díszű románkori főpárkány, valamint a támpillérek fölött beépített románkori domborműveknek a restaurálására és azok másolatának elkészítésére is sor került. Továbbá a románkori kórusrész károsodott bordájának tartószerkezeti megerősítése, a románkori boltozat megerősítése, a mérműves ablakok restaurálása is elkészült. Az 1970-es években kivitelezett ablakok megroggyantak. Ez alkalommal az ablakok a bucnis üvegek felhasználásával, védőüveggel ellátva, kisebb táblákba osztva készültek Egri István kolozsvári képzőművész műhelyében. A szentély régészeti ásatását Dana Marcu régész végezte.
Még hátravan a szentély kivilágítása, a Déli-torony belső felújítása, ahova kiállítóteret terveznek illetve lehetővé válik a harangok megtekintése is, elvégzendő feladat továbbá a déli homlokzat és a déli fejedelmi kapu restaurálása. Szabadság (Kolozsvár)
2011. szeptember 30.
Kritikus évtized a Kárpát-medencében
A 2011-es év a népszámlálások ideje nem csupán az Európai Unióban, de a Magyarországgal szomszédos utódállamokban is – s jól tudjuk, tájainkon a statisztikai adatok Trianon óta harcban állnak. Hogy egy adott településen vagy régióban hány magyar él, ez az adatsor évtizedekre határozhatja meg, akár el is pusztíthatja kisebbségi közösségek sorsát, ami hatványozottan igaz a többségi tengerben vegetáló szórványokra.
Margittai Gábor könyvei a két kritikus népszámlálás, a 2001-es, illetve a 2011-es között térképezték föl a határon túli magyarság legingatagabb helyzetű, többnyire a megszűnés határán álló csoportjait szerte a Kárpát-medencében, méghozzá olyan időszakban, amelynek szellemi értelemben mértani közepét jelentette a 2004. decemberi népszavazás – az elutasítás pillanata. Néhány hónappal ezt követően, 2005-ben jelent meg a Nemzet Kiadó gondozásában a Külső magyarok című munka, és összesen három utánnyomást ért meg, akkora lelki-lelkiismereti igény mutatkozott az elszakított részek magyarsága iránt. A kötet a Magyar Nemzet napilap Magazin mellékletében közölt riportsorozatok gyűjteménye, olyan egyedülálló fotókkal, amelyek sokszor többet nyomtak a latban a szövegeknél is, dokumentálva egy-egy azóta nyomtalanul eltűnt magyar épített örökség létét – sokszor utolsó bizonyítékaként magyar emlékhelyeknek.
A Külső magyarok-„projekt” egyedülálló abban a vonatkozásban is, hogy ilyen teljességgel senki nem térképezte fel (és sajnos már nem is fogja) ezt a veszendő világot. A könyv nyomán túrakörök alakultak, hogy bejárják a kevéssé ismert határon túli részeket. A példátlan siker indokolta, hogy 2011-ben megújult formában, kibővítve, színes és fekete-fehér fotókkal, térképekkel gazdagon illusztrálva újból megjelenjék a szórványlét krónikája. Margittai Gábor újságíró úttörő riporteri, útikönyv- és esszéírói vállalkozása nem kevesebbet tett, mint visszarajzolta a XX. század végi térképeinkről leradírozott Dél-Erdélyt, Máramarost, Csángóországot, Szepességet vagy éppen a távoli kárpátaljai magyar szigeteket mint lehetséges (idő)utazási célpontokat. Olyan tereket és időket mutat be a hajdani magyar világból, amelyek történelmünk ciklikus nagytakarításaiban (vagy pusztán lustaságból) egyszerűen elvesztek. Egyszersmind felvillantotta azokat az alkonyodó kis birodalmakat, amelyek határait birkahodálynak használt templomok, utolsó szálig kihaló gyülekezetek, eltulajdonított festők és festmények, kastélyaiból-váraiból kiebrudalt arisztokrácia, szemétdombbal fedett tömegsírok és elátkozott honfoglalási-nyelvészeti viták jelölnek ki.
Az Utazás a végeken – nemrégiben napvilágot látott „folytatásával”, a Trianoni menyecskével együtt – teljes körképet ad a III. évezred szórványmagyarságának esélyeiről. Akárcsak a „tömbmagyarokéiról” Krónika (Kolozsvár)
A 2011-es év a népszámlálások ideje nem csupán az Európai Unióban, de a Magyarországgal szomszédos utódállamokban is – s jól tudjuk, tájainkon a statisztikai adatok Trianon óta harcban állnak. Hogy egy adott településen vagy régióban hány magyar él, ez az adatsor évtizedekre határozhatja meg, akár el is pusztíthatja kisebbségi közösségek sorsát, ami hatványozottan igaz a többségi tengerben vegetáló szórványokra.
Margittai Gábor könyvei a két kritikus népszámlálás, a 2001-es, illetve a 2011-es között térképezték föl a határon túli magyarság legingatagabb helyzetű, többnyire a megszűnés határán álló csoportjait szerte a Kárpát-medencében, méghozzá olyan időszakban, amelynek szellemi értelemben mértani közepét jelentette a 2004. decemberi népszavazás – az elutasítás pillanata. Néhány hónappal ezt követően, 2005-ben jelent meg a Nemzet Kiadó gondozásában a Külső magyarok című munka, és összesen három utánnyomást ért meg, akkora lelki-lelkiismereti igény mutatkozott az elszakított részek magyarsága iránt. A kötet a Magyar Nemzet napilap Magazin mellékletében közölt riportsorozatok gyűjteménye, olyan egyedülálló fotókkal, amelyek sokszor többet nyomtak a latban a szövegeknél is, dokumentálva egy-egy azóta nyomtalanul eltűnt magyar épített örökség létét – sokszor utolsó bizonyítékaként magyar emlékhelyeknek.
A Külső magyarok-„projekt” egyedülálló abban a vonatkozásban is, hogy ilyen teljességgel senki nem térképezte fel (és sajnos már nem is fogja) ezt a veszendő világot. A könyv nyomán túrakörök alakultak, hogy bejárják a kevéssé ismert határon túli részeket. A példátlan siker indokolta, hogy 2011-ben megújult formában, kibővítve, színes és fekete-fehér fotókkal, térképekkel gazdagon illusztrálva újból megjelenjék a szórványlét krónikája. Margittai Gábor újságíró úttörő riporteri, útikönyv- és esszéírói vállalkozása nem kevesebbet tett, mint visszarajzolta a XX. század végi térképeinkről leradírozott Dél-Erdélyt, Máramarost, Csángóországot, Szepességet vagy éppen a távoli kárpátaljai magyar szigeteket mint lehetséges (idő)utazási célpontokat. Olyan tereket és időket mutat be a hajdani magyar világból, amelyek történelmünk ciklikus nagytakarításaiban (vagy pusztán lustaságból) egyszerűen elvesztek. Egyszersmind felvillantotta azokat az alkonyodó kis birodalmakat, amelyek határait birkahodálynak használt templomok, utolsó szálig kihaló gyülekezetek, eltulajdonított festők és festmények, kastélyaiból-váraiból kiebrudalt arisztokrácia, szemétdombbal fedett tömegsírok és elátkozott honfoglalási-nyelvészeti viták jelölnek ki.
Az Utazás a végeken – nemrégiben napvilágot látott „folytatásával”, a Trianoni menyecskével együtt – teljes körképet ad a III. évezred szórványmagyarságának esélyeiről. Akárcsak a „tömbmagyarokéiról” Krónika (Kolozsvár)
2011. szeptember 30.
A Kárpát-medence épített örökségét mutatja be a Határeset program
Napról napra növekszik a Műemlékem.hu portálon a Határeset adatlapjainak száma: a program a Kárpát-medence épített örökségét mutatja be, és teszi bárki számára bővíthetővé és elérhetővé. Akár egy kiránduláshoz, egy történelmi város meglátogatásához útikönyvként is használhatóak a Határeset program adatlapjai, hiszen azokon nem csupán az épületek, szobrok leírásait, történetét találja meg az olvasó, de az esetek többségében méterre pontos koordinátáknak és a térképi alkalmazásnak köszönhetően útvonaltervet is kap egy-egy terület bejárásához.
Persze az adatlapok száma folyamatosan növekszik, s így egy-egy településről is mind több épített emlék kerül be az adatbázisba, azonban néhány város – Besztercebánya, Selmecbánya, Bécs – már nagy biztonsággal bejárható a Határeset térképe segítségével. A Határeset program – amelyben a Műemlékem.hu portál szakmai partnere az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága és a Nemzeti Kulturális Alap támogatja – előkészítése tavaly vette kezdetét, a nagyközönség számára pedig idén nyártól elérhető. A cél egy olyan, mindenki számára nyilvános és szabadon bővíthető adatbázis létrehozása, amely a Kárpát-medence épített örökségét dolgozza fel és mutatja be.
A Magyarország területén kívüli objektumok kerülhetnek be a rendszerbe, hiszen a magyarországiak már szerepelnek a Műemlékem.hu portálon. Így Ausztria, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország és Szlovénia a Határeset „célországai”. Az adatbázisba kerülésnek az egyetemes, illetve a magyar történeti, építészettörténeti érték megléte a feltétele, ám az adatlapokon szerepel az is, hogy egy ötös skála szerint mennyire fontos, megbecsült eleme az emlék az adott ország épített örökségének. Bár vannak műemlékjegyzékek a szomszédos országokban, s több kisebb terület épített emlékeit is feldolgozták a szakemberek, a 20. század eleje óta nem ismernek a szakemberek olyan gyűjtést, amely egységes alapelvek szerint, összefüggően kezelné és jelenítené meg a Kárpát-medencében (akkor Magyar Királyság) területén lévő objektumokat. A Határeset munkamódszere is részben hasonló a Forster Gyula – Gerecze Péter munkájaként megjelent több mint százéves műemlékjegyzékhez: az adatlapok egy részét egy szakértői gárda állítja össze, azonban bárki készíthet – pontszerző verseny keretében – adatlapot az általa fontosnak tartott és a kritériumoknak megfelelő objektumokról.
Ez a „levelezős rendszer” már csak azért is fontos, mert leginkább az adott területen élők ismerik és tudják bemutatni környezetük épített emlékeit. Jelenleg meghaladja az ezret a Határeset előkészítés alatt álló adatlapjainak a száma (ebből csaknem 600 már megtekinthető a portálon), azonban az óvatos becslés szerint is tízezres nagyságrendű a Kárpát-medencében lévő történelmi épületeknek a száma. A Határesetet cikkek, riportok egészítik ki – részben a Műemlékem.hu magazin saját anyagai, részben határon túli sajtószemle formájában –, amelyek a páratlanul érdekes és közös kincs részleteit, sorsát követik nyomon. A Határeset elérhetősége: http://www.muemlekem.hu/hatareset. Krónika (Kolozsvár)
Napról napra növekszik a Műemlékem.hu portálon a Határeset adatlapjainak száma: a program a Kárpát-medence épített örökségét mutatja be, és teszi bárki számára bővíthetővé és elérhetővé. Akár egy kiránduláshoz, egy történelmi város meglátogatásához útikönyvként is használhatóak a Határeset program adatlapjai, hiszen azokon nem csupán az épületek, szobrok leírásait, történetét találja meg az olvasó, de az esetek többségében méterre pontos koordinátáknak és a térképi alkalmazásnak köszönhetően útvonaltervet is kap egy-egy terület bejárásához.
Persze az adatlapok száma folyamatosan növekszik, s így egy-egy településről is mind több épített emlék kerül be az adatbázisba, azonban néhány város – Besztercebánya, Selmecbánya, Bécs – már nagy biztonsággal bejárható a Határeset térképe segítségével. A Határeset program – amelyben a Műemlékem.hu portál szakmai partnere az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága és a Nemzeti Kulturális Alap támogatja – előkészítése tavaly vette kezdetét, a nagyközönség számára pedig idén nyártól elérhető. A cél egy olyan, mindenki számára nyilvános és szabadon bővíthető adatbázis létrehozása, amely a Kárpát-medence épített örökségét dolgozza fel és mutatja be.
A Magyarország területén kívüli objektumok kerülhetnek be a rendszerbe, hiszen a magyarországiak már szerepelnek a Műemlékem.hu portálon. Így Ausztria, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország és Szlovénia a Határeset „célországai”. Az adatbázisba kerülésnek az egyetemes, illetve a magyar történeti, építészettörténeti érték megléte a feltétele, ám az adatlapokon szerepel az is, hogy egy ötös skála szerint mennyire fontos, megbecsült eleme az emlék az adott ország épített örökségének. Bár vannak műemlékjegyzékek a szomszédos országokban, s több kisebb terület épített emlékeit is feldolgozták a szakemberek, a 20. század eleje óta nem ismernek a szakemberek olyan gyűjtést, amely egységes alapelvek szerint, összefüggően kezelné és jelenítené meg a Kárpát-medencében (akkor Magyar Királyság) területén lévő objektumokat. A Határeset munkamódszere is részben hasonló a Forster Gyula – Gerecze Péter munkájaként megjelent több mint százéves műemlékjegyzékhez: az adatlapok egy részét egy szakértői gárda állítja össze, azonban bárki készíthet – pontszerző verseny keretében – adatlapot az általa fontosnak tartott és a kritériumoknak megfelelő objektumokról.
Ez a „levelezős rendszer” már csak azért is fontos, mert leginkább az adott területen élők ismerik és tudják bemutatni környezetük épített emlékeit. Jelenleg meghaladja az ezret a Határeset előkészítés alatt álló adatlapjainak a száma (ebből csaknem 600 már megtekinthető a portálon), azonban az óvatos becslés szerint is tízezres nagyságrendű a Kárpát-medencében lévő történelmi épületeknek a száma. A Határesetet cikkek, riportok egészítik ki – részben a Műemlékem.hu magazin saját anyagai, részben határon túli sajtószemle formájában –, amelyek a páratlanul érdekes és közös kincs részleteit, sorsát követik nyomon. A Határeset elérhetősége: http://www.muemlekem.hu/hatareset. Krónika (Kolozsvár)
2011. szeptember 30.
Új katolikus templomot avattak Székelyvarságon
Két temploma van immár a Hargita megyei Székelyvarságnak. A havasi településen az elmúlt szombaton mintegy félezren jelentek meg az 1500 lelket számláló faluból és a környékről, hogy részt vegyenek dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek avató szentmiséjén.
A község Sólyomkő nevű tanyáján felépített kápolna, amely ravatalozóként is szolgál majd, a helyiek összefogásával épült, és a hívek kérésére a jelenlegi plébános, Jánosi Gellért tiszteletére a Szent Gellért-kápolna nevet kapta. „Beteljesült egy régi álom: saját templomukba mehettek misére a sólyomkői lakosok” – fogalmazott Jánosi Gellért. Eddig ugyanis, ha találkozni akartak Istennel, volt, akinek hat kilométert is gyalogolnia kellett a községközpontban lévő templomig, amelynek 2004-ben ünnepelték százéves fennállását.
A közel kétórás avató szentmisén dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek avatta fel és áldotta meg a frissen elkészült kápolnát, mondván: az egyházkerület életében az egyik legnagyobb ünnep, amikor hasonló esemény van, azaz tovább gyarapodik a római katolikus egyház. Az eseményen, a frissen elkészült istenháza felszentelésén a helyi plébános köszönetet mondott a lakosoknak, a közbirtokosságnak, valamint a település önkormányzatának és mindazoknak, akik összefogásával megépült a kápolna.
Székelyvarság lakóinak kilencvenkilenc százaléka római katolikus, a tanyás településen korábban csak egy templom volt, így havonta egyszer a sólyomkői iskolában tartottak szentmisét az ott élő mintegy száz embernek. A templom építésének terve már 1975-ben felvetődött, ezt a megmaradt tervrajzok igazolják, ám akkor az építkezés nem valósult meg, csak a zsindelyfödeles harangláb hívta össze közel egy évszázadon át a lakókat. Az eredeti tervek szerint egyébként egy ravatalozókápolna épült volna Sólyomkőre, de az igényre való tekintettel ez később megváltozott, és így egy kis templom lett belőle, amelyben van hely nagyobb szentmisére is. „Az istenháza építéséhez mindenki hozzájárult, pénzzel, étellel, itallal és imával” – összegzett Jánosi Gellért plébános. A szentmisét követően Tamás Ernő, Székelyvarság polgármestere is megköszönte a település lakosságának a templomépítésben nyújtott önzetlen segítséget. Arra kérte az ünnepségen részt vevő Borboly Csaba megyei tanácselnököt és dr. Verestóy Attila szenátort, nyújtsanak további segítséget a templom néhány hiányosságának pótlásában.
A Székelyvarsághoz tartozó Sólyomkőn mintegy százan laknak, a tanyán van óvoda és iskola is, de mostantól a régi harangláb mellett egy új templommal is büszkélkedhetnek.
Dénes Emese. Krónika (Kolozsvár)
Két temploma van immár a Hargita megyei Székelyvarságnak. A havasi településen az elmúlt szombaton mintegy félezren jelentek meg az 1500 lelket számláló faluból és a környékről, hogy részt vegyenek dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek avató szentmiséjén.
A község Sólyomkő nevű tanyáján felépített kápolna, amely ravatalozóként is szolgál majd, a helyiek összefogásával épült, és a hívek kérésére a jelenlegi plébános, Jánosi Gellért tiszteletére a Szent Gellért-kápolna nevet kapta. „Beteljesült egy régi álom: saját templomukba mehettek misére a sólyomkői lakosok” – fogalmazott Jánosi Gellért. Eddig ugyanis, ha találkozni akartak Istennel, volt, akinek hat kilométert is gyalogolnia kellett a községközpontban lévő templomig, amelynek 2004-ben ünnepelték százéves fennállását.
A közel kétórás avató szentmisén dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek avatta fel és áldotta meg a frissen elkészült kápolnát, mondván: az egyházkerület életében az egyik legnagyobb ünnep, amikor hasonló esemény van, azaz tovább gyarapodik a római katolikus egyház. Az eseményen, a frissen elkészült istenháza felszentelésén a helyi plébános köszönetet mondott a lakosoknak, a közbirtokosságnak, valamint a település önkormányzatának és mindazoknak, akik összefogásával megépült a kápolna.
Székelyvarság lakóinak kilencvenkilenc százaléka római katolikus, a tanyás településen korábban csak egy templom volt, így havonta egyszer a sólyomkői iskolában tartottak szentmisét az ott élő mintegy száz embernek. A templom építésének terve már 1975-ben felvetődött, ezt a megmaradt tervrajzok igazolják, ám akkor az építkezés nem valósult meg, csak a zsindelyfödeles harangláb hívta össze közel egy évszázadon át a lakókat. Az eredeti tervek szerint egyébként egy ravatalozókápolna épült volna Sólyomkőre, de az igényre való tekintettel ez később megváltozott, és így egy kis templom lett belőle, amelyben van hely nagyobb szentmisére is. „Az istenháza építéséhez mindenki hozzájárult, pénzzel, étellel, itallal és imával” – összegzett Jánosi Gellért plébános. A szentmisét követően Tamás Ernő, Székelyvarság polgármestere is megköszönte a település lakosságának a templomépítésben nyújtott önzetlen segítséget. Arra kérte az ünnepségen részt vevő Borboly Csaba megyei tanácselnököt és dr. Verestóy Attila szenátort, nyújtsanak további segítséget a templom néhány hiányosságának pótlásában.
A Székelyvarsághoz tartozó Sólyomkőn mintegy százan laknak, a tanyán van óvoda és iskola is, de mostantól a régi harangláb mellett egy új templommal is büszkélkedhetnek.
Dénes Emese. Krónika (Kolozsvár)
2011. szeptember 30.
Kultúra, abbahagyhatatlanul
Nagy Miklós Kund műkritikus, szerkesztő úgy véli, a művelődésszervezés terén hiányzik a megfelelő utánpótlás
Beszélgetőtársunk elismert marosvásárhelyi művelődésszervező, képzőművészeti kismonográfiák szerzője, kiállításmegnyitók és könyvbemutatók házigazdája, több mint húsz éve szerkesztője a napokban ezredik lapszámához érkezett Múzsának, a három éve általa főszerkesztett Népújság napilap hétvégi kulturális mellékletének. A művelődéssel való aktív foglalatosságnak nincs határa, vallja interjúalanyunk. Ennek jegyében kérdeztük őt.
Sokfelé elkötelezett, elfoglalt ember. Hogyan győzi egyszerre mindezt?
– Egyfelől időbeosztás kérdése: az ember úgy tudja időzíteni és beosztani a feladatait, hogy erre is jut egy kevés, arra is jut egy kicsi, mint a kabaréban, de a helyzet tényleg az, hogy az újságírónak és szerkesztőnek már eleve be van táblázva az élete.
Másfelől esetemben a hobbi, a szenvedély és az érdeklődési kör nagyjából azonos. Újságíróként, korábban rádiósként – még tévéztem is annyit, amennyit lehetett – elsősorban mindig a kulturális jelenségekkel, a művészetekkel, az irodalommal foglalkoztam. Ez tette lehetővé, hogy ugyanakkor bekapcsolódjak a kultúraszervezésbe is, s egy kicsit úgy érezzem magam, hogy hozzászólhatok a művészeti kérdésekhez is. Végtére is olyan ez, mint a mókuskerék, ha az ember egyszer belekerül, roppant nehéz kilépni belőle. Lehet, hogy nem is tud...
Vagy nem is akar esetleg?
– Nem is akarok. Persze, azért az embernek gondolnia kell arra is, hogy az idő telik, és már kellene könnyíteni valamilyen módon. Úgy tűnik, hogy ezt az egész elfoglaltságot, a közszereplést, a kiállításmegnyitókat és az irodalmi esteket lehet könnyedén, flottul csinálni, de azért az ember idegzetét észrevétlenül kikezdi a folyamatos határidőre való dolgozás, mindez tudat alatt növeli a stresszt. Másfelől pedig ezekre a kihívásokra fel is kell készülni.
Én általában mindenütt szabadon szoktam beszélni, mert úgy képzelem, hogy akkor tudom leginkább megszólítani a közönséget, ha szembenézek velük. De nem lehet csak úgy kiállni: mindenből fel kell készülni, még akkor is, ha az embernek már elég nagy rutinja alakult ki az évtizedek folyamán. Miközben a művelődési eseményekhez hozzá kell olvasni, utána kell nézni, eközben én is gazdagodom valamivel. Már csak ezért sem mondok le általában egyetlen felkérést sem.
A képzőművészettel is úgy voltam, hogy 1968-ban rádiósként kezdtem el foglalkozni ezzel, és azóta annyit olvastam a képzőművészetekről, annyi műteremben jártam, művet láttam, olyan sok művészemberrel és művészettörténésszel beszélgettem, hogy az az érzésem, mintha kijártam volna egy halom rangos főiskolát. Az ember folyamatosan gyarapodik valamivel, de ennek ára van: szinte naponta több órát áldozok adatgyűjtésre, eközben nem tudok, mondjuk, a családommal foglalkozni, egy olyan regényt elolvasni, amit nagyon szeretnék, nem sportolhatok, pedig vágyom rá, de közben úgy érzem, hasznomra, épülésemre, örömömre szolgál ez a munka.
Mikor ír?
– Valahogy úgy hozta a sors, hogy a 90-es évek végétől minden évben megjelent egy-két, volt olyan is, hogy három kötetem, ami nem magától készült el. Lehet, hogy szerencsés ember vagyok, elég nagy a munkabírásom. De azok a könyvek például, amelyeket a művészeti kismonográfia-sorozat számára készítek, nagyon megkínoznak.
Ahhoz, hogy ezeket a tanulmányokat megírjam, kisebb barikádot halmozok fel az íróasztalomon. A feleségem aggodalommal nézi, hogy mind több és több tornyosul, és aztán borzasztóan örül, amikor látja, hogy a könyvek apadni kezdenek körülöttem.
Az ön által szerkesztett irodalmi-művészeti melléklet, a Múzsa ezredik lapszámához érkezett.
– Épp írni kezdtem a „vezércikkét”. Ez is egy olyan dolog, amit több mint húsz éve felvállaltunk. Minden lap foglalkozik kultúrával, de mi azt mondtuk, adjunk többet, külön mellékletet, szombatonként, amikor más újság nem jelenik meg. Illúzió lenne azt hinni, hogy minden olvasó kézbe veszi a Múzsát is. Nem, ez tulajdonképpen bizonyos rétegekhez szól, ugyanakkor olyan alkotók számára lehetőség, akik még erőt éreznek magukban arra, hogy ide is írjanak, nagyon kicsi honoráriumért.
A kulturális élet az utóbbi húsz évben annyira gazdag lett és olyan változatos, hogy mindig van amiről beszámolni. Az ezredik számnál elégtételt jelent, hogy sok olyan ember van, aki az első számtól az ezredikig megőrizte a mellékletet és fontos számára. Ahhoz, hogy megjelentessük, a lap anyagi áldozatot hoz, és kérdés, hogy az ezredik után hány jöhet még.
Lapunk az utóbbi két alkalommal kimaradt az anyaországi sajtótámogatásból, ami lényegében nagyon minimális, de már csak biztatásként is jól jönne. Ahonnan elismerést várunk, onnan nem jön, az olvasók viszont nagyon hálásak, megállítanak az utcán vagy telefonálnak, elégedettek a melléklettel. Tehát amíg lehet, folytatjuk.
Ezer lapszámot könnyű vagy nehéz megszerkeszteni?
– Tulajdonképpen a bőség zavarával kellett megküzdenünk. Tekintve, hogy erdélyi kitekintésű a Múzsa, és az anyaországra is figyelünk, a melléklet tartalmas, sosem szűkölködik témában.
Vannak állandó munkatársaink, csak örülhetünk annak, ha olyan szerzőktől kapunk írást, mint Kovács András Ferenc, Nagy Attila, Markó Béla, Sebestyén Mihály vagy kollégám, Bölöni Domokos. Csak néhányat soroltam fel azok közül, akik tényleg színvonalas írásokkal vannak jelen a lapban. Amikor a magyarországiaktól válogatok, akkor is igyekszem a lehető legjobbat adni.
A Bernády Alapítványnál is számos feladat jut önnek.
– Alelnökként ténylegesen hozzá kell járulnom a rendezvényekhez és azok kigondolásához. Elég sok energiámat emészti fel, ugyanis két-három ember vesz részt a szervezésben, mert az elnök, Borbély László, elfoglaltsága miatt nagyon ritkán van itthon. A képző- és fotóművészeti kiállítások dolga hárul rám. Persze, azért ebben segítségeim is vannak, művészembereket kérünk fel arra, hogy részt vegyenek a programok megtervezésében.
Amikor bejön harminc ajánlat, abból közösen válogatunk. És ott vannak az egyéb rendezvényeink, például a Bernády-napok, amit, mint mindig, októberben tartunk most is. Ennek is meg kell tervezni, szervezni a műsorrendjét, ez is részben rám hárul. Sokan mondták már, hagyd abba, öreg, elég. Én ebbe egykor belecsöppentem, és hogyan lépnék ki most, amikor tudom, hogy nincs, aki folytassa. Kevesen maradtunk, és azok a fiatalok, akik pótolhatnák a mi nemzedékünket, sőt, az utánunk következőket is, nem léptek még be vagy hiányoznak.
Három éve főszerkesztője a Népújságnak. Gondolom, ez a legfontosabb.
– Megrögzött újságíró és szerkesztő vagyok, még az a régi fajta zsurnaliszta, aki komolyan veszi a hivatását, és ragaszkodik ehhez. Számomra tehát az a legfontosabb, hogy amit a Népújságnál végzek, az jól menjen. A többit inkább csak úgy, mellékesen csinálom, ez az, ami energiáim nagyon nagy részét felemészti. Viszont ez az, amiből aztán nemsokára ki tudok lépni.
Hisz a többit, a könyvírást, a tárlatbeszámolókat, az egyebeket nincs miért abbahagynom, legfeljebb megritkítom, de a lap élén, ahol a szerkesztés teljes embert követel, egyre nehezebb. Tudom, ennek a lapnak, ha nem is vezetőként, de újságíróként, szerkesztőként a továbbiakban is szüksége lesz rám, de lehet, hogy én azt már nem fogom tudni nyújtani ugyanolyan tetterővel.
Ahogyan a válság mélyül vagy tartósan ugyanúgy érinti a sajtót, ez mindennapi küzdelmet jelent a fennmaradásunkért és azért, hogy érdekes és színvonalas lapot nyújtsunk az olvasóknak, hogy ne morzsolódjanak le. Miközben jól tudjuk, hogy az írott sajtó iránt világszerte egyre kisebb az érdeklődés...
Bármilyen szenvedéllyel is végzi valaki a munkáját, néha csak elfárad, nem?
– És jönnek a családi ultimátumok is, hogy most kész, abba kellene hagyni. Persze, hogy szükségem van pihenésre, vagy lenne. Ilyenkor, ha tehetem, elutazom valahová, messzire, ahol békén hagynak.
Például nagyon jól érzem magam, ha elmehetek a lányomékhoz, az unokáimhoz Dániába. Nem ismerem a nyelvet, egy kisvárosban élnek, teljesen más az élet, lényegében bármivel foglalkozhatom, segítek nekik a ház közül, nyugodtan felülhetek a biciklire és körbekarikázhatom a várost. Egy évben egyszer. Ezenkívül nyaralni megyünk. Ennyire futja, ezért is mondom, hogy ideje lenne szép csendesen abbahagyni.
Nagy Miklós Kund (1943, Nagyenyed)
Román–magyar, majd magyar–francia szakon szerzett tanári diplomát Marosvásárhelyen, illetve Kolozsváron. A nyárádmenti Szentgericén tanított, majd 1968-tól 1985-ig a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa volt. 1990-től a marosvásárhelyi Népújság napilap főszerkesztő-helyettese, Múzsa című heti kulturális mellékletének szerkesztője, 2008-tól a lap főszerkesztője.
A marosvásárhelyi Bernády Alapítvány alelnöke. Több tíz kötet (művészmonográfiák, interjúkötetek, albumok stb.) szerzője, társszerzője, elő- vagy utószóírója; legutóbbi munkái közül: Míg a magnó összekapcsolt (Csíkszereda, 2006), Szabó Duci (Kolozsvár, 2007), Bocskay Vince (Csíkszereda, 2008), Galéria a Bernády Házban (Marosvásárhely, 2009), Bandi Kati (Csíkszereda, 2010).
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)
Nagy Miklós Kund műkritikus, szerkesztő úgy véli, a művelődésszervezés terén hiányzik a megfelelő utánpótlás
Beszélgetőtársunk elismert marosvásárhelyi művelődésszervező, képzőművészeti kismonográfiák szerzője, kiállításmegnyitók és könyvbemutatók házigazdája, több mint húsz éve szerkesztője a napokban ezredik lapszámához érkezett Múzsának, a három éve általa főszerkesztett Népújság napilap hétvégi kulturális mellékletének. A művelődéssel való aktív foglalatosságnak nincs határa, vallja interjúalanyunk. Ennek jegyében kérdeztük őt.
Sokfelé elkötelezett, elfoglalt ember. Hogyan győzi egyszerre mindezt?
– Egyfelől időbeosztás kérdése: az ember úgy tudja időzíteni és beosztani a feladatait, hogy erre is jut egy kevés, arra is jut egy kicsi, mint a kabaréban, de a helyzet tényleg az, hogy az újságírónak és szerkesztőnek már eleve be van táblázva az élete.
Másfelől esetemben a hobbi, a szenvedély és az érdeklődési kör nagyjából azonos. Újságíróként, korábban rádiósként – még tévéztem is annyit, amennyit lehetett – elsősorban mindig a kulturális jelenségekkel, a művészetekkel, az irodalommal foglalkoztam. Ez tette lehetővé, hogy ugyanakkor bekapcsolódjak a kultúraszervezésbe is, s egy kicsit úgy érezzem magam, hogy hozzászólhatok a művészeti kérdésekhez is. Végtére is olyan ez, mint a mókuskerék, ha az ember egyszer belekerül, roppant nehéz kilépni belőle. Lehet, hogy nem is tud...
Vagy nem is akar esetleg?
– Nem is akarok. Persze, azért az embernek gondolnia kell arra is, hogy az idő telik, és már kellene könnyíteni valamilyen módon. Úgy tűnik, hogy ezt az egész elfoglaltságot, a közszereplést, a kiállításmegnyitókat és az irodalmi esteket lehet könnyedén, flottul csinálni, de azért az ember idegzetét észrevétlenül kikezdi a folyamatos határidőre való dolgozás, mindez tudat alatt növeli a stresszt. Másfelől pedig ezekre a kihívásokra fel is kell készülni.
Én általában mindenütt szabadon szoktam beszélni, mert úgy képzelem, hogy akkor tudom leginkább megszólítani a közönséget, ha szembenézek velük. De nem lehet csak úgy kiállni: mindenből fel kell készülni, még akkor is, ha az embernek már elég nagy rutinja alakult ki az évtizedek folyamán. Miközben a művelődési eseményekhez hozzá kell olvasni, utána kell nézni, eközben én is gazdagodom valamivel. Már csak ezért sem mondok le általában egyetlen felkérést sem.
A képzőművészettel is úgy voltam, hogy 1968-ban rádiósként kezdtem el foglalkozni ezzel, és azóta annyit olvastam a képzőművészetekről, annyi műteremben jártam, művet láttam, olyan sok művészemberrel és művészettörténésszel beszélgettem, hogy az az érzésem, mintha kijártam volna egy halom rangos főiskolát. Az ember folyamatosan gyarapodik valamivel, de ennek ára van: szinte naponta több órát áldozok adatgyűjtésre, eközben nem tudok, mondjuk, a családommal foglalkozni, egy olyan regényt elolvasni, amit nagyon szeretnék, nem sportolhatok, pedig vágyom rá, de közben úgy érzem, hasznomra, épülésemre, örömömre szolgál ez a munka.
Mikor ír?
– Valahogy úgy hozta a sors, hogy a 90-es évek végétől minden évben megjelent egy-két, volt olyan is, hogy három kötetem, ami nem magától készült el. Lehet, hogy szerencsés ember vagyok, elég nagy a munkabírásom. De azok a könyvek például, amelyeket a művészeti kismonográfia-sorozat számára készítek, nagyon megkínoznak.
Ahhoz, hogy ezeket a tanulmányokat megírjam, kisebb barikádot halmozok fel az íróasztalomon. A feleségem aggodalommal nézi, hogy mind több és több tornyosul, és aztán borzasztóan örül, amikor látja, hogy a könyvek apadni kezdenek körülöttem.
Az ön által szerkesztett irodalmi-művészeti melléklet, a Múzsa ezredik lapszámához érkezett.
– Épp írni kezdtem a „vezércikkét”. Ez is egy olyan dolog, amit több mint húsz éve felvállaltunk. Minden lap foglalkozik kultúrával, de mi azt mondtuk, adjunk többet, külön mellékletet, szombatonként, amikor más újság nem jelenik meg. Illúzió lenne azt hinni, hogy minden olvasó kézbe veszi a Múzsát is. Nem, ez tulajdonképpen bizonyos rétegekhez szól, ugyanakkor olyan alkotók számára lehetőség, akik még erőt éreznek magukban arra, hogy ide is írjanak, nagyon kicsi honoráriumért.
A kulturális élet az utóbbi húsz évben annyira gazdag lett és olyan változatos, hogy mindig van amiről beszámolni. Az ezredik számnál elégtételt jelent, hogy sok olyan ember van, aki az első számtól az ezredikig megőrizte a mellékletet és fontos számára. Ahhoz, hogy megjelentessük, a lap anyagi áldozatot hoz, és kérdés, hogy az ezredik után hány jöhet még.
Lapunk az utóbbi két alkalommal kimaradt az anyaországi sajtótámogatásból, ami lényegében nagyon minimális, de már csak biztatásként is jól jönne. Ahonnan elismerést várunk, onnan nem jön, az olvasók viszont nagyon hálásak, megállítanak az utcán vagy telefonálnak, elégedettek a melléklettel. Tehát amíg lehet, folytatjuk.
Ezer lapszámot könnyű vagy nehéz megszerkeszteni?
– Tulajdonképpen a bőség zavarával kellett megküzdenünk. Tekintve, hogy erdélyi kitekintésű a Múzsa, és az anyaországra is figyelünk, a melléklet tartalmas, sosem szűkölködik témában.
Vannak állandó munkatársaink, csak örülhetünk annak, ha olyan szerzőktől kapunk írást, mint Kovács András Ferenc, Nagy Attila, Markó Béla, Sebestyén Mihály vagy kollégám, Bölöni Domokos. Csak néhányat soroltam fel azok közül, akik tényleg színvonalas írásokkal vannak jelen a lapban. Amikor a magyarországiaktól válogatok, akkor is igyekszem a lehető legjobbat adni.
A Bernády Alapítványnál is számos feladat jut önnek.
– Alelnökként ténylegesen hozzá kell járulnom a rendezvényekhez és azok kigondolásához. Elég sok energiámat emészti fel, ugyanis két-három ember vesz részt a szervezésben, mert az elnök, Borbély László, elfoglaltsága miatt nagyon ritkán van itthon. A képző- és fotóművészeti kiállítások dolga hárul rám. Persze, azért ebben segítségeim is vannak, művészembereket kérünk fel arra, hogy részt vegyenek a programok megtervezésében.
Amikor bejön harminc ajánlat, abból közösen válogatunk. És ott vannak az egyéb rendezvényeink, például a Bernády-napok, amit, mint mindig, októberben tartunk most is. Ennek is meg kell tervezni, szervezni a műsorrendjét, ez is részben rám hárul. Sokan mondták már, hagyd abba, öreg, elég. Én ebbe egykor belecsöppentem, és hogyan lépnék ki most, amikor tudom, hogy nincs, aki folytassa. Kevesen maradtunk, és azok a fiatalok, akik pótolhatnák a mi nemzedékünket, sőt, az utánunk következőket is, nem léptek még be vagy hiányoznak.
Három éve főszerkesztője a Népújságnak. Gondolom, ez a legfontosabb.
– Megrögzött újságíró és szerkesztő vagyok, még az a régi fajta zsurnaliszta, aki komolyan veszi a hivatását, és ragaszkodik ehhez. Számomra tehát az a legfontosabb, hogy amit a Népújságnál végzek, az jól menjen. A többit inkább csak úgy, mellékesen csinálom, ez az, ami energiáim nagyon nagy részét felemészti. Viszont ez az, amiből aztán nemsokára ki tudok lépni.
Hisz a többit, a könyvírást, a tárlatbeszámolókat, az egyebeket nincs miért abbahagynom, legfeljebb megritkítom, de a lap élén, ahol a szerkesztés teljes embert követel, egyre nehezebb. Tudom, ennek a lapnak, ha nem is vezetőként, de újságíróként, szerkesztőként a továbbiakban is szüksége lesz rám, de lehet, hogy én azt már nem fogom tudni nyújtani ugyanolyan tetterővel.
Ahogyan a válság mélyül vagy tartósan ugyanúgy érinti a sajtót, ez mindennapi küzdelmet jelent a fennmaradásunkért és azért, hogy érdekes és színvonalas lapot nyújtsunk az olvasóknak, hogy ne morzsolódjanak le. Miközben jól tudjuk, hogy az írott sajtó iránt világszerte egyre kisebb az érdeklődés...
Bármilyen szenvedéllyel is végzi valaki a munkáját, néha csak elfárad, nem?
– És jönnek a családi ultimátumok is, hogy most kész, abba kellene hagyni. Persze, hogy szükségem van pihenésre, vagy lenne. Ilyenkor, ha tehetem, elutazom valahová, messzire, ahol békén hagynak.
Például nagyon jól érzem magam, ha elmehetek a lányomékhoz, az unokáimhoz Dániába. Nem ismerem a nyelvet, egy kisvárosban élnek, teljesen más az élet, lényegében bármivel foglalkozhatom, segítek nekik a ház közül, nyugodtan felülhetek a biciklire és körbekarikázhatom a várost. Egy évben egyszer. Ezenkívül nyaralni megyünk. Ennyire futja, ezért is mondom, hogy ideje lenne szép csendesen abbahagyni.
Nagy Miklós Kund (1943, Nagyenyed)
Román–magyar, majd magyar–francia szakon szerzett tanári diplomát Marosvásárhelyen, illetve Kolozsváron. A nyárádmenti Szentgericén tanított, majd 1968-tól 1985-ig a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa volt. 1990-től a marosvásárhelyi Népújság napilap főszerkesztő-helyettese, Múzsa című heti kulturális mellékletének szerkesztője, 2008-tól a lap főszerkesztője.
A marosvásárhelyi Bernády Alapítvány alelnöke. Több tíz kötet (művészmonográfiák, interjúkötetek, albumok stb.) szerzője, társszerzője, elő- vagy utószóírója; legutóbbi munkái közül: Míg a magnó összekapcsolt (Csíkszereda, 2006), Szabó Duci (Kolozsvár, 2007), Bocskay Vince (Csíkszereda, 2008), Galéria a Bernády Házban (Marosvásárhely, 2009), Bandi Kati (Csíkszereda, 2010).
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. szeptember 30.
Száll az emlék – Kolozsvárra...
Sütő András
Az életrajzom nyugodtan elhanyagolható. Az olvasót ez általában nem érdekli. Némelykor valamely könyvnek a szerzője sem. Falumbéli atyámfiai rengeteg könyvnek a történetét tudják elmesélni, de szerzőjükre nem emlékeznek. Legutóbb a Rómeó és Júliát mondták el nekem, de nem tudták, hogy Shakespeare írta.
Ez az igazi siker. A fordítottja azonban, midőn az olvasó csak a szerző nevére emlékszik, ám könyvéről semmit sem tud elmondani emlékezeteset – mert, ugye, manapság a történet, a tiszta epika már nem divat –, az már a tökéletes kudarc. Vannak mégis, akiknek a kudarc a fejükbe szállott, és büszkék arra, hogy nincsenek olvasóik.
A könyv könnyen születik. A dráma is. Amikor már csak írni kell. Annál többet kell szenvedni érettük, míg oda jut az ember, hogy nekiálljon az írásnak. Némely könyvemet tizenöt évig hordom magamban. A tehetség titka talán ott keresendő valahol, ahol egy szerző nem futamodik meg a kor drámáinak átélésétől. Ami keserves tehervállalás. Az irodalom és általában a művészet nagy alkotásai nagyrészt személyes vallomások is. Kálváriajárás kicsapódásai. Azt is mondhatnám: a tehetség – együttérzés másokkal. Ezért hatalom, mint minden együttérzés.
Gyermekkorom, diákéveim legkedveltebb írói a magyar klasszikusok voltak. Mellettük, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban – románnyelv-tanárnőm jóvoltából – szerettem meg Caragialét és Creangăt. Ez utóbbit kivált azért, mert hangvétele rokon a mezőségi román parasztok nyelvezetével. Azt kell mondanom: „mindenevő” voltam a világirodalom más területein is. Nem mondhatnám, hogy mágnesként rántott volna magához egy életre akármelyik is közülök, s ilyenformán meghatározta volna a magam próbálkozásait. Bizonyára tanultam mindeniktől, de sosem annyit, hogy az a magam magányos útkereséseit fölöslegessé tehette volna.
Az embernek vállalnia kell a kort, amelybe született. S e korban meg kell találnia a maga sajátos vállalni valóját, mit elkerülhet különben, ha fél az álmatlan éjszakáktól. Ha csupán egyszemélyes üdvösségét keresi. Én azonban nem hiszek az egyszemélyes üdvösségben. Azzal a néppel valósítja meg önmagát az ember, amelynek fiaként indul az életbe. Azzal emelkedik és zuhan, ha netán úgy hozza a történelem.
Aki csak azt tudja mondani: Én, én, én! – és nem ismeri azt, hogy MI –, akassza szögre azt a keserves lantot. Erre némelyek azt mondják, hogy múlt századi esztétika. Én úgy tudom, hogy még Homérosz idejéből való, és ma is érvényes. Olyanformán persze, hogy a lírai lélek legszemélyesebb vallomása is közösségi gyökérzetű, hiszen az ember társas lény. Ezért ismerheti a magányt is.
Az időszerűségről sok hamis tant alkottak már. Korbácsként csapott végig irodalmunkon a dogmatizmus éveiben, amikor a napi politika hónaljából kellett a költőnek szólnia – és mindig a MÁ-ról. Ám a művészet akkor is a Máról szól, ha évezredek történelmi távolából hoz érvényes üzenetet. Az ember múlt, jelen, jövendő hármas dimenziójában él, nem lehet ebből kiszakítani.
Öt éve, 2006. szeptember 30-án hunyt el Sütő András próza-, dráma- és esszéíró, közéleti személyiség
Hányszor mondták nekem itt-amott kultúraktivisták: látta, elvtársam, a mi bányászainkat? Írjon róluk regényt. Ez így nem megy. Még úgy sem megy, amiként a szocialista realizmus némely híve elképzelte: legalább egy fél liter vodkát igyunk meg műveink hőseivel, ha már „kiválasztottuk” őket. Nem, ez így egyáltalán nem megy. Énnekem azt mondta anyám: írhatnál rólunk is egy könyvet, fiam. De ő nem olvasta a szocialista realizmus tételeit, ő tudta, mit beszél.
Az egész életünkre gondolt és az álmatlan éjszakáira. Arra, amit közösen éltünk át az ötvenes évek nem épp kegyes történelmében. Egy regénynek a hőseit az írás belső napja világítja. Ez a belső nap pedig: a szerző vallomása önmagáról is, nem csupán a kortársairól. Minden regény: a szerző regénye is, annak létérzése.
Mindenikben benne vagyok, önmagamat osztom szét közöttük, a bennem lévő jót és rosszat, a képességeimet és vágyaimat, az álmot és valót, a szerelmet és hűtlenséget, a dogmatikust és a dogmának ellenszegülőt, a humánumot és a kegyetlenséget, mindent, amivel belém költözött az élet.
Egyik könyvem mottójául Jean Pierre megállapítását választottam. Ez így hangzik: „A Szó, amely Isten, redőiben őrzi az emberi nem történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét annak nyelvében olyan bizonyossággal s oly cáfolhatatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és a tudósokat egyaránt.” Ezt vallom magam is.
A tehetség – mint említettem már –: együttérzés másokkal. Minél erősebb ez az együttérzés, annál erősebb a benső parancs a szólásra. Az ember, a nép, a nemzet, az emberiség lelkiismeretének nevében. Jól tudták ezt a mindenkori inkvizítorok, ezért találták föl mint „vitamódszert” a könyvégetést, némelykor magának a szerzőnek a máglyára vitelét is.
A romániai magyar irodalom a hazai magyar nemzetiségnek legerősebb szellemi frontvonulata. Az elmúlt negyven esztendő alatt olyan alkotásokkal gazdagította az ország szellemi életét és emellett az egyetemes magyar irodalmat, amelyek valószínűleg maradandóak. Helyünk nincs most nevek és címek felsorolására. Ezt a fölmérést sokan elvégezték már a hazai irodalmi sajtóban. Ennek az irodalomnak kettős kötöttségét némelyek tagadják, és fölösleges pánikot keltenek ez ügyben, az egyszerű igazság mégis az, hogy helyzeténél fogva hazánk kultúrájának, nyelvénél és hagyományainál fogva pedig az egyetemes magyar irodalomnak is szerves része. Fejlődését, eredményeit, perspektíváit és sajátosságait csak így lehet megítélni.
Kolozsvárt kezdtem írni és publikálni. Ebben a városban éltem át a közlés első, felejthetetlen örömeit. Itt találkoztam azokkal az idősebb írókkal, akik támogatták törekvéseimet. Ez ma már különösen hangzik. Öreg az ifjút? Hogyan lehetséges az, amikor oly nagy divat az idős generációkat leradírozni a szellem térképéről! Amikor minden ifjú zseni hóhérként akarja kezdeni pályáját, vagyis az öregek akasztásával s majd csak azután az alkotással! Bevallom, engem segítettek az akkori „nagy öregek”. Ilyen volt Gaál Gábor, Kós Károly és Emil Isac is. Hálával gondolok rájuk. És ilyenformán Kolozsvárra is természetesen. A legtöbb, mit az élettől várok, hogy elmondhassam róla a véleményemet. Ez már fölér a boldogsággal. (1984)
A szöveg forrása a szerző Erdélyi változatlanságok. Esszék, cikkek, beszélgetések című kötete – Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest (www.pim.hu). Új Magyar Szó (Bukarest)
Sütő András
Az életrajzom nyugodtan elhanyagolható. Az olvasót ez általában nem érdekli. Némelykor valamely könyvnek a szerzője sem. Falumbéli atyámfiai rengeteg könyvnek a történetét tudják elmesélni, de szerzőjükre nem emlékeznek. Legutóbb a Rómeó és Júliát mondták el nekem, de nem tudták, hogy Shakespeare írta.
Ez az igazi siker. A fordítottja azonban, midőn az olvasó csak a szerző nevére emlékszik, ám könyvéről semmit sem tud elmondani emlékezeteset – mert, ugye, manapság a történet, a tiszta epika már nem divat –, az már a tökéletes kudarc. Vannak mégis, akiknek a kudarc a fejükbe szállott, és büszkék arra, hogy nincsenek olvasóik.
A könyv könnyen születik. A dráma is. Amikor már csak írni kell. Annál többet kell szenvedni érettük, míg oda jut az ember, hogy nekiálljon az írásnak. Némely könyvemet tizenöt évig hordom magamban. A tehetség titka talán ott keresendő valahol, ahol egy szerző nem futamodik meg a kor drámáinak átélésétől. Ami keserves tehervállalás. Az irodalom és általában a művészet nagy alkotásai nagyrészt személyes vallomások is. Kálváriajárás kicsapódásai. Azt is mondhatnám: a tehetség – együttérzés másokkal. Ezért hatalom, mint minden együttérzés.
Gyermekkorom, diákéveim legkedveltebb írói a magyar klasszikusok voltak. Mellettük, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban – románnyelv-tanárnőm jóvoltából – szerettem meg Caragialét és Creangăt. Ez utóbbit kivált azért, mert hangvétele rokon a mezőségi román parasztok nyelvezetével. Azt kell mondanom: „mindenevő” voltam a világirodalom más területein is. Nem mondhatnám, hogy mágnesként rántott volna magához egy életre akármelyik is közülök, s ilyenformán meghatározta volna a magam próbálkozásait. Bizonyára tanultam mindeniktől, de sosem annyit, hogy az a magam magányos útkereséseit fölöslegessé tehette volna.
Az embernek vállalnia kell a kort, amelybe született. S e korban meg kell találnia a maga sajátos vállalni valóját, mit elkerülhet különben, ha fél az álmatlan éjszakáktól. Ha csupán egyszemélyes üdvösségét keresi. Én azonban nem hiszek az egyszemélyes üdvösségben. Azzal a néppel valósítja meg önmagát az ember, amelynek fiaként indul az életbe. Azzal emelkedik és zuhan, ha netán úgy hozza a történelem.
Aki csak azt tudja mondani: Én, én, én! – és nem ismeri azt, hogy MI –, akassza szögre azt a keserves lantot. Erre némelyek azt mondják, hogy múlt századi esztétika. Én úgy tudom, hogy még Homérosz idejéből való, és ma is érvényes. Olyanformán persze, hogy a lírai lélek legszemélyesebb vallomása is közösségi gyökérzetű, hiszen az ember társas lény. Ezért ismerheti a magányt is.
Az időszerűségről sok hamis tant alkottak már. Korbácsként csapott végig irodalmunkon a dogmatizmus éveiben, amikor a napi politika hónaljából kellett a költőnek szólnia – és mindig a MÁ-ról. Ám a művészet akkor is a Máról szól, ha évezredek történelmi távolából hoz érvényes üzenetet. Az ember múlt, jelen, jövendő hármas dimenziójában él, nem lehet ebből kiszakítani.
Öt éve, 2006. szeptember 30-án hunyt el Sütő András próza-, dráma- és esszéíró, közéleti személyiség
Hányszor mondták nekem itt-amott kultúraktivisták: látta, elvtársam, a mi bányászainkat? Írjon róluk regényt. Ez így nem megy. Még úgy sem megy, amiként a szocialista realizmus némely híve elképzelte: legalább egy fél liter vodkát igyunk meg műveink hőseivel, ha már „kiválasztottuk” őket. Nem, ez így egyáltalán nem megy. Énnekem azt mondta anyám: írhatnál rólunk is egy könyvet, fiam. De ő nem olvasta a szocialista realizmus tételeit, ő tudta, mit beszél.
Az egész életünkre gondolt és az álmatlan éjszakáira. Arra, amit közösen éltünk át az ötvenes évek nem épp kegyes történelmében. Egy regénynek a hőseit az írás belső napja világítja. Ez a belső nap pedig: a szerző vallomása önmagáról is, nem csupán a kortársairól. Minden regény: a szerző regénye is, annak létérzése.
Mindenikben benne vagyok, önmagamat osztom szét közöttük, a bennem lévő jót és rosszat, a képességeimet és vágyaimat, az álmot és valót, a szerelmet és hűtlenséget, a dogmatikust és a dogmának ellenszegülőt, a humánumot és a kegyetlenséget, mindent, amivel belém költözött az élet.
Egyik könyvem mottójául Jean Pierre megállapítását választottam. Ez így hangzik: „A Szó, amely Isten, redőiben őrzi az emberi nem történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét annak nyelvében olyan bizonyossággal s oly cáfolhatatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és a tudósokat egyaránt.” Ezt vallom magam is.
A tehetség – mint említettem már –: együttérzés másokkal. Minél erősebb ez az együttérzés, annál erősebb a benső parancs a szólásra. Az ember, a nép, a nemzet, az emberiség lelkiismeretének nevében. Jól tudták ezt a mindenkori inkvizítorok, ezért találták föl mint „vitamódszert” a könyvégetést, némelykor magának a szerzőnek a máglyára vitelét is.
A romániai magyar irodalom a hazai magyar nemzetiségnek legerősebb szellemi frontvonulata. Az elmúlt negyven esztendő alatt olyan alkotásokkal gazdagította az ország szellemi életét és emellett az egyetemes magyar irodalmat, amelyek valószínűleg maradandóak. Helyünk nincs most nevek és címek felsorolására. Ezt a fölmérést sokan elvégezték már a hazai irodalmi sajtóban. Ennek az irodalomnak kettős kötöttségét némelyek tagadják, és fölösleges pánikot keltenek ez ügyben, az egyszerű igazság mégis az, hogy helyzeténél fogva hazánk kultúrájának, nyelvénél és hagyományainál fogva pedig az egyetemes magyar irodalomnak is szerves része. Fejlődését, eredményeit, perspektíváit és sajátosságait csak így lehet megítélni.
Kolozsvárt kezdtem írni és publikálni. Ebben a városban éltem át a közlés első, felejthetetlen örömeit. Itt találkoztam azokkal az idősebb írókkal, akik támogatták törekvéseimet. Ez ma már különösen hangzik. Öreg az ifjút? Hogyan lehetséges az, amikor oly nagy divat az idős generációkat leradírozni a szellem térképéről! Amikor minden ifjú zseni hóhérként akarja kezdeni pályáját, vagyis az öregek akasztásával s majd csak azután az alkotással! Bevallom, engem segítettek az akkori „nagy öregek”. Ilyen volt Gaál Gábor, Kós Károly és Emil Isac is. Hálával gondolok rájuk. És ilyenformán Kolozsvárra is természetesen. A legtöbb, mit az élettől várok, hogy elmondhassam róla a véleményemet. Ez már fölér a boldogsággal. (1984)
A szöveg forrása a szerző Erdélyi változatlanságok. Esszék, cikkek, beszélgetések című kötete – Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest (www.pim.hu). Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. szeptember 30.
A nemzeti himnusz lélektana
Sérelmek és bosszúvágy
Andrei Pleşu, Dilema Veche
Az „Ébredj, román”-nak megvolt a maga ideje és értelme. Kétségbevonhatatlanul. Énekelték, mozgósítóan, 1848-ban, 1877-ben, a két világháború idején, Brassóban 1987-ben és a Forradalomkor.
Fel sem merül, hogy elfelejtsük a dallamát, a szövegét és azok történetét. Annál is kevésbé, hogy csúfot űzzünk belőlük. Szabad viszont kérdéseket feltennünk e tiszteletre méltó „nemzeti himnusz” jellegét illetően.
Megfelel a szerepének ebben a minőségében? Lehet-e jótékony hatása azokra, akik éneklik és azokra, akik hallgatják? És milyen mértékben reprezentatív ma az ország számára? Válaszom negatív. Az a véleményem, hogy himnuszunk szövege elavult (nem aktuális), neurotikus, öngyalázó, gyászos. Nem veszem védelmembe az 1989 előtti ideológiai változatok diadalmas hangját, erőltetett optimizmusát.
Tény azonban, hogy 1948 után a dicsőséges himnuszok szomorú egymásutánjának voltunk tanúi, míg most, amikor egy rendezettebb világ felé igyekszünk, nap mint nap a szerencsétlenség indulóját dúdoljuk. Az 1948 és 1953 közötti himnusz (Aurel Baranga szövege) szintén „bilincsekről”, „rothadó gátakról” beszélt, de legalább múlt időben idézte azokat. Túlsúlyban volt a – nyilvánvalóan képmutató – ösztönzés az „összefogásra, békére és munkára”.
Az 1953 utáni himnusz (amelyet Eugen Frunză és Dan Deşliu írt) „erős, szabad, sorsa fölött rendelkező” hazáról beszélt, és a „múlt jármáról”, amelyet „szétromboltunk”. Nem is beszélek az „Éljen a király!”-ról, az 1884-ben kelt himnuszról, amely Romániát „boldog földi paradicsom”-ként írja le.
Ezekkel ellentétben az „Ébredj, román!” egy kóma-állapotban levő népet ír le („halálos álomban”), amelyet a megsemmisítésig elnyomnak barbár zsarnokok és kegyetlen ellenségek. A hivatalosan elénekelt négy versszak közül háromból nem hiányzik a „halál” szó. A többi strófában keserűen felsoroltatnak „végzetes csapások”, „ármány”, „ravasz cselszövések”, „gonosz irigység”, „évszázados rabiga”, amelyet „barmokként” viselünk, és más hasonló rémségek, amelyektől „fegyveres kézzel”, „most vagy soha” meg kell szabadulnunk.
Megtudjuk továbbá, hogy holmi „kegyetlenek” még a nyelvünket is el akarják orozni tőlünk. Valami végső, halaszthatatlanul surgőset kell tennünk, ha nem akarunk örökké „rabszolgák” maradni a saját földünkön. Aki pedig nem ehhez tartja magát, abba „villám csapjon, kénköves ménkű”. A himnuszunk vázlatos, ám kíméletlen külpolitikai programot is sugall: „világgá kell kiáltanunk, hogy a Dunánkat ellopják”, és „bizonyítanunk kell a világnak”, hogy a rómaiaktól származunk. A szöveg odáig megy, hogy arra szólít fel bennünket, vessük magunkat az ellenségünkre, „mint farkasok a juhakolra”, ami furcsa metafora a mioritikus csobánok népe számára, amely a báránykáknak, nem pedig a felfalóiknak „hagyományos” barátja...
Nos, valóban azt akarjuk, hogy gyermekeink mindennapi hangulata ennek a nemzeti depressziónak a jegyében álljon? Kelljen naponta elénekelniük a visszafojtott kétségbeesés, a dagályos mozgósítás himnuszát („az utolsó órában”), egy olyan sorsét, amely földi pokolhoz hasonlatos? Ugyanis, bár toborzó kürtszónak tűnik, a mi himnuszunk inkább a haldoklót túlélésre kérlelő imának tűnik. Mintha nem arra rendeltetett volna, hogy méltóságteljes ünnepi alkalmakkor, egy ép emberekből álló nép sorsfordító pillanataiban adják elő, hanem a reanimációs teremben, gyógyszertartásként.
Nem mondom azt, hogy hasonló himnuszok, tele nemzeti keserűséggel, más országokban nem léteznek. A Marseillaise sem szelíd pásztorének. „Ébredésről” van szó Olaszország himnuszában is, de egy már bekövetkezett ébredésről, nem pedig egy olyanról, amelyre egy görcsbe merevedett népesség vágyik meghatóan. A himnuszok közül, amelyekbe belenéztem, egyetlenegy, a Szlovákiáé vágyik egy sorsszerű villámcsapásra, hogy az felébressze az alvó népet.
Egyébként többnyire lelkesítő, bizakodó szövegekről van szó, amelyek tiszteletben tartják a „himnusz” szó eredeti értelmét: dicsőítő ének. A német himnusz a haza „egységének, igazságosságának és szabadságának” vágyát hirdeti (örök virágzást kívánva neki). A magyar himnusz amolyan ima az Istenhez („Isten áldd meg a magyart jókedvvel, bőséggel...”), és elfogadja – kevéssé szokott módon –, hogy a történelmi nehézségek, amelyek a nemzetet sújtották, saját bűneinek is tulajdoníthatók. (Zárójelben mondva, van egy mulatságos hasonlóság a magyar himnusz és a román himnusz között: mindkettő nemzeti viszonyítási pontként említi Corvin Mátyást.) A norvég himnusz és a bolgár himnusz büszkén beszél a szülőföld szépségeiről.
Mindent összevéve a mi himnuszunk, a többivel összehasonlítva, egyike a legsötétebbeknek és csüggesztőbbeknek. Panaszosan az áldozat szerepére, a sirámokra és a balszerencsére hagyatkozik. Mindezt egy olyan országban, amelyet nemrég fogadott magába az Európai Unió – amelynek himnusza az Örömóda. Nem lenne jó csökkenteni egy kicsit ősi vonzalmunkat a „bánat” iránt? Nem állna-e vajon jobban nekünk egy kis férfias nyugalom, egy kevés mosoly, egészséges hit a saját képességeinkben és szerencsénkben? Nem lenne előnyösebb napjainkat valamivel derűsebb hangulatban kezdeni? (Fordította: Á. H.) Új Magyar Szó (Bukarest)
Sérelmek és bosszúvágy
Andrei Pleşu, Dilema Veche
Az „Ébredj, román”-nak megvolt a maga ideje és értelme. Kétségbevonhatatlanul. Énekelték, mozgósítóan, 1848-ban, 1877-ben, a két világháború idején, Brassóban 1987-ben és a Forradalomkor.
Fel sem merül, hogy elfelejtsük a dallamát, a szövegét és azok történetét. Annál is kevésbé, hogy csúfot űzzünk belőlük. Szabad viszont kérdéseket feltennünk e tiszteletre méltó „nemzeti himnusz” jellegét illetően.
Megfelel a szerepének ebben a minőségében? Lehet-e jótékony hatása azokra, akik éneklik és azokra, akik hallgatják? És milyen mértékben reprezentatív ma az ország számára? Válaszom negatív. Az a véleményem, hogy himnuszunk szövege elavult (nem aktuális), neurotikus, öngyalázó, gyászos. Nem veszem védelmembe az 1989 előtti ideológiai változatok diadalmas hangját, erőltetett optimizmusát.
Tény azonban, hogy 1948 után a dicsőséges himnuszok szomorú egymásutánjának voltunk tanúi, míg most, amikor egy rendezettebb világ felé igyekszünk, nap mint nap a szerencsétlenség indulóját dúdoljuk. Az 1948 és 1953 közötti himnusz (Aurel Baranga szövege) szintén „bilincsekről”, „rothadó gátakról” beszélt, de legalább múlt időben idézte azokat. Túlsúlyban volt a – nyilvánvalóan képmutató – ösztönzés az „összefogásra, békére és munkára”.
Az 1953 utáni himnusz (amelyet Eugen Frunză és Dan Deşliu írt) „erős, szabad, sorsa fölött rendelkező” hazáról beszélt, és a „múlt jármáról”, amelyet „szétromboltunk”. Nem is beszélek az „Éljen a király!”-ról, az 1884-ben kelt himnuszról, amely Romániát „boldog földi paradicsom”-ként írja le.
Ezekkel ellentétben az „Ébredj, román!” egy kóma-állapotban levő népet ír le („halálos álomban”), amelyet a megsemmisítésig elnyomnak barbár zsarnokok és kegyetlen ellenségek. A hivatalosan elénekelt négy versszak közül háromból nem hiányzik a „halál” szó. A többi strófában keserűen felsoroltatnak „végzetes csapások”, „ármány”, „ravasz cselszövések”, „gonosz irigység”, „évszázados rabiga”, amelyet „barmokként” viselünk, és más hasonló rémségek, amelyektől „fegyveres kézzel”, „most vagy soha” meg kell szabadulnunk.
Megtudjuk továbbá, hogy holmi „kegyetlenek” még a nyelvünket is el akarják orozni tőlünk. Valami végső, halaszthatatlanul surgőset kell tennünk, ha nem akarunk örökké „rabszolgák” maradni a saját földünkön. Aki pedig nem ehhez tartja magát, abba „villám csapjon, kénköves ménkű”. A himnuszunk vázlatos, ám kíméletlen külpolitikai programot is sugall: „világgá kell kiáltanunk, hogy a Dunánkat ellopják”, és „bizonyítanunk kell a világnak”, hogy a rómaiaktól származunk. A szöveg odáig megy, hogy arra szólít fel bennünket, vessük magunkat az ellenségünkre, „mint farkasok a juhakolra”, ami furcsa metafora a mioritikus csobánok népe számára, amely a báránykáknak, nem pedig a felfalóiknak „hagyományos” barátja...
Nos, valóban azt akarjuk, hogy gyermekeink mindennapi hangulata ennek a nemzeti depressziónak a jegyében álljon? Kelljen naponta elénekelniük a visszafojtott kétségbeesés, a dagályos mozgósítás himnuszát („az utolsó órában”), egy olyan sorsét, amely földi pokolhoz hasonlatos? Ugyanis, bár toborzó kürtszónak tűnik, a mi himnuszunk inkább a haldoklót túlélésre kérlelő imának tűnik. Mintha nem arra rendeltetett volna, hogy méltóságteljes ünnepi alkalmakkor, egy ép emberekből álló nép sorsfordító pillanataiban adják elő, hanem a reanimációs teremben, gyógyszertartásként.
Nem mondom azt, hogy hasonló himnuszok, tele nemzeti keserűséggel, más országokban nem léteznek. A Marseillaise sem szelíd pásztorének. „Ébredésről” van szó Olaszország himnuszában is, de egy már bekövetkezett ébredésről, nem pedig egy olyanról, amelyre egy görcsbe merevedett népesség vágyik meghatóan. A himnuszok közül, amelyekbe belenéztem, egyetlenegy, a Szlovákiáé vágyik egy sorsszerű villámcsapásra, hogy az felébressze az alvó népet.
Egyébként többnyire lelkesítő, bizakodó szövegekről van szó, amelyek tiszteletben tartják a „himnusz” szó eredeti értelmét: dicsőítő ének. A német himnusz a haza „egységének, igazságosságának és szabadságának” vágyát hirdeti (örök virágzást kívánva neki). A magyar himnusz amolyan ima az Istenhez („Isten áldd meg a magyart jókedvvel, bőséggel...”), és elfogadja – kevéssé szokott módon –, hogy a történelmi nehézségek, amelyek a nemzetet sújtották, saját bűneinek is tulajdoníthatók. (Zárójelben mondva, van egy mulatságos hasonlóság a magyar himnusz és a román himnusz között: mindkettő nemzeti viszonyítási pontként említi Corvin Mátyást.) A norvég himnusz és a bolgár himnusz büszkén beszél a szülőföld szépségeiről.
Mindent összevéve a mi himnuszunk, a többivel összehasonlítva, egyike a legsötétebbeknek és csüggesztőbbeknek. Panaszosan az áldozat szerepére, a sirámokra és a balszerencsére hagyatkozik. Mindezt egy olyan országban, amelyet nemrég fogadott magába az Európai Unió – amelynek himnusza az Örömóda. Nem lenne jó csökkenteni egy kicsit ősi vonzalmunkat a „bánat” iránt? Nem állna-e vajon jobban nekünk egy kis férfias nyugalom, egy kevés mosoly, egészséges hit a saját képességeinkben és szerencsénkben? Nem lenne előnyösebb napjainkat valamivel derűsebb hangulatban kezdeni? (Fordította: Á. H.) Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. október 1.
Sütő András szobrot avattak Sopronban
Szobrot állítottak Sütő András erdélyi írónak, az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő személyiségének Sopronban. A köztéri alkotást pénteken, az író halálának ötödik évfordulóján avatták fel a Deák tér nyugati szegletében, nem messze Deák Ferenc és Kölcsey Ferenc szobrától.
A közadakozásból megvalósult bronz mellszobor Bocskay Vince szovátai szobrászművész munkája. Ez az első köztéri alkotás a Kárpát-medencében, amely emléket állít az Anyám könnyű álmot ígér című regény és a Csillag a máglyán, illetve az Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámák szerzőjének. Úry Előd, a szoborállítást kezdeményező helyi Erdélyi Kör és Kálvin Kör képviseletében üdvözölte az egybegyűlteket, köztük Mádl Dalmát, a korábbi köztársasági elnök özvegyét, az ünnep védnökét és az Erdélyből érkezett félszáznál több vendéget. Köszöntőjében szólt a soproniaknak a sütői életmű iránti elkötelezettségéről, amelyet jelez a szoborállítás hírének hallatán megmutatkozó adakozási kedv. Sütő András művei erőforrások, erőt adnak tovább élni, a kisebbségi létben is felemelkedni – fogalmazott az író életművének központi gondolatiságáról ünnepi beszédében Görömbei András irodalomtörténész. Méltatásában elmondta: Sütő András regényeiben az örök értékek vállalását, drámáiban a hatalommal szembesülő embert mutatta meg, és valamennyi munkájában az anyanyelv meghatározó voltáról szólt.
Az alkotást a civil szervezetek a város tulajdonába adták. Sopron befogadta Bocskay Vince szobrát – mondta az ünnepségen Fodor Tamás polgármester.
A szobor megkoszorúzását követően a református templomban emlékestet tartottak, amelyen részletek hangzottak el Sütő András műveiből.
stop.hu/MTI
Erdély.ma
Szobrot állítottak Sütő András erdélyi írónak, az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő személyiségének Sopronban. A köztéri alkotást pénteken, az író halálának ötödik évfordulóján avatták fel a Deák tér nyugati szegletében, nem messze Deák Ferenc és Kölcsey Ferenc szobrától.
A közadakozásból megvalósult bronz mellszobor Bocskay Vince szovátai szobrászművész munkája. Ez az első köztéri alkotás a Kárpát-medencében, amely emléket állít az Anyám könnyű álmot ígér című regény és a Csillag a máglyán, illetve az Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámák szerzőjének. Úry Előd, a szoborállítást kezdeményező helyi Erdélyi Kör és Kálvin Kör képviseletében üdvözölte az egybegyűlteket, köztük Mádl Dalmát, a korábbi köztársasági elnök özvegyét, az ünnep védnökét és az Erdélyből érkezett félszáznál több vendéget. Köszöntőjében szólt a soproniaknak a sütői életmű iránti elkötelezettségéről, amelyet jelez a szoborállítás hírének hallatán megmutatkozó adakozási kedv. Sütő András művei erőforrások, erőt adnak tovább élni, a kisebbségi létben is felemelkedni – fogalmazott az író életművének központi gondolatiságáról ünnepi beszédében Görömbei András irodalomtörténész. Méltatásában elmondta: Sütő András regényeiben az örök értékek vállalását, drámáiban a hatalommal szembesülő embert mutatta meg, és valamennyi munkájában az anyanyelv meghatározó voltáról szólt.
Az alkotást a civil szervezetek a város tulajdonába adták. Sopron befogadta Bocskay Vince szobrát – mondta az ünnepségen Fodor Tamás polgármester.
A szobor megkoszorúzását követően a református templomban emlékestet tartottak, amelyen részletek hangzottak el Sütő András műveiből.
stop.hu/MTI
Erdély.ma
2011. október 1.
Főhajtás Incze László emléke előtt (Múzeumi névadás)
Év végéig lezárulhat a jogi eljárás, melynek nyomán néhai Incze László helytörténészről, muzeológusról nevezhetik el a Kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumot. Ezt Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke jelentette ki lapunk érdeklődésére.
Az 1972 márciusában megnyílt kézdivásárhelyi múzeum gyűjteményének és jelenlegi arculatának létrehozása Incze László történelemtanár, muzeológus gyűjtő és múzeumszervező munkájának köszönhető. Irányítása alatt az intézmény folyamatosan gyarapodott, az összegyűjtött értékek megőrzését a politikailag nehéz időkben is vállalta. A diktatúra évtizedeiben a kézdivásárhelyi múzeumnak közösségformáló szerepe is volt, a számtalan kiállításmegnyitó alkalmat adott a helyi képzőművészek, különböző értelmiségi rétegek találkozására, alkotásaik bemutatására, illetve eredményeik ismertetésére. A névadás érdekében aláírásokat is gyűjtöttek, közel négy és fél ezeren támogatták, köztük jeles erdélyi közéleti személyiségek. Az eljárás szerint a megyei tanács névadó bizottsága javaslatot tesz a névadásra, ezt véleményezi a kézdivásárhelyi önkormányzat, majd a prefektúra névadó bizottsága, és azután kerül a megyei közgyűlés elé. "Nem hiszem, hogy bármilyen akadálya lenne a névadásnak, bízom benne, hogy jövő tavasszal, amikor a múzeum fennállásának negyvenedik évfordulóját ünnepeljük, már Incze László Céhtörténeti Múzeum lesz az intézmény neve" – közölte a tanácselnök.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Év végéig lezárulhat a jogi eljárás, melynek nyomán néhai Incze László helytörténészről, muzeológusról nevezhetik el a Kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumot. Ezt Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke jelentette ki lapunk érdeklődésére.
Az 1972 márciusában megnyílt kézdivásárhelyi múzeum gyűjteményének és jelenlegi arculatának létrehozása Incze László történelemtanár, muzeológus gyűjtő és múzeumszervező munkájának köszönhető. Irányítása alatt az intézmény folyamatosan gyarapodott, az összegyűjtött értékek megőrzését a politikailag nehéz időkben is vállalta. A diktatúra évtizedeiben a kézdivásárhelyi múzeumnak közösségformáló szerepe is volt, a számtalan kiállításmegnyitó alkalmat adott a helyi képzőművészek, különböző értelmiségi rétegek találkozására, alkotásaik bemutatására, illetve eredményeik ismertetésére. A névadás érdekében aláírásokat is gyűjtöttek, közel négy és fél ezeren támogatták, köztük jeles erdélyi közéleti személyiségek. Az eljárás szerint a megyei tanács névadó bizottsága javaslatot tesz a névadásra, ezt véleményezi a kézdivásárhelyi önkormányzat, majd a prefektúra névadó bizottsága, és azután kerül a megyei közgyűlés elé. "Nem hiszem, hogy bármilyen akadálya lenne a névadásnak, bízom benne, hogy jövő tavasszal, amikor a múzeum fennállásának negyvenedik évfordulóját ünnepeljük, már Incze László Céhtörténeti Múzeum lesz az intézmény neve" – közölte a tanácselnök.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. október 1.
A mélyből építkező ember (Makovecz Imre visszapillant)
Valamelyik égbetörő templomának angyalszárnyain az öröklét felé indult Makovecz Imre. Kárpát-medence-szerte megmaradtak jellegzetes, messziről felismerhető épületei. Jó hinni, hogy tanítványainak, híveinek serege nem hagyja semmibe veszni hungarikumnak is nevezhető építkező szellemiségét.
Első figyelemre méltó munkájának a paksi templomot tartotta, mely karcsú, tűhegyes csúcsban végződő tetőzetével, ívelt kapubejáratával, egyéni stílusával országos hírnevet szerzett. Stílusának karakteres hordozója a néhány évvel előbb épült siófoki evangélikus templom. De az ő hírnevét öregbíti a Pázmány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai épületegyüttese vagy a középkori hangulatot keltő Stephaneum is. Jellegzetes stílusjegyeit hordozza újabb munkái közül a makói Hagymaház, az egri uszoda. Építészként fő műve az 1992-es sevillai világkiállítás magyar pavilonja. Máig száznál több különböző funkciójú, jellegzetes stílusjegyeket hordozó, a hagyományos alapanyagok s főleg a fa felhasználásával készült épületének hagyományőrző szerepet is szánt, a fát nem díszítőelemként, hanem szerkezetként használta. Organikusnak nevezett építészetének szándéka és célja, hogy egylényegűvé váljék az épület a környezettel, szervesen illeszkedjék a tájba. A kissé historizáló, olykor romantikus, a népies formavilágot átszellemítő, jelképekben gazdag épületek tagadhatatlanul védjeggyé váltak. A jurtasziluett, a szabálytalan ablak- és ajtóformák, a maguk természetességében meghagyott fatörzsek mint tartó- és/vagy díszítőelemek, a honfoglalás kori mitológiai utalások határozzák meg építészetét. Hitte és vallotta, a népművészetnek különös, megkülönböztetett a szerepe a magyarság életében: (...) A magyar népművészet olyan univerzális, ősi tartalmat hordoz, amelyben megszólal valami egyetemes. Ugyanez vonatkozik a népi építészetre is. Olyan fantasztikus világot jelenít meg, amit követni kell, ahogy Bartók is tette a pentatóniával, a 20. század legmodernebb zenéjét hozva létre belőle." S számtalan interjújának egyikében azt is elmondta, mit jelent ez az építészetben. (...) A lakásnak van egy, az élettel átszőtt centruma, a többi részfunkció. Ez a parasztház. Egy pitvaron keresztül bemegyek az életbe, mert ezt régen így hívták, ahol ott az asszony, egy olyan lakókonyha, amelyikből egyik oldalra nyílik a tisztaszoba kis ház esetén, másik irányba a kamra, de van úgy, hogy egy másik szoba is. Nem egy szellőzetlen és megvilágítatlan előszobán keresztül botorkálok be, hanem belépek az életbe. Nem a pénzről szól a történet, hanem az életről. Ezért hívjuk élő építészetnek. Ráadásul a magyar nyelv rendkívül plasztikusan és tisztán használja azokat a terminus technicusokat, amelyek egy épületre vonatkoznak. Egy oszlopnak feje, törzse, lába van. Egy homlokzatnak van két szeme, az ablaknak szárnya és szemöldöke, kapunak szárnya stb. Tehát a magyar nyelv magával hordoz olyan régi, történelemben használt építészeti elemeket, amelyekre mi már nem emlékezünk vissza. Stílusa iskolát teremtett, értékközpontú tudásának továbbadását élete központi feladatának tekintette: – A Kós Károly Egyesülés működtet egy Vándoriskolát. Végzett építészek jelentkeznek, három és fél éven át vándorolnak az egyes cégek között, és utána le kell tenniük a mestermunkát, ami csak megépült épület lehet. Ez alatt a négy év alatt ember lesz belőlük. Aki pedig nem, az elmegy. S amikor Magyarországon árvíz vagy a vörösiszap pusztított, a Makovecz-iskola sietett a bajbajutottak segítségére: – Jelentem, több száz ház épül Kolontáron és Devecserben, a Miskolc melletti Felsőzsolcán pedig már 130 házban laknak is. Mi nemcsak tervezőként voltunk jelen, hanem szervezőként, és jelentem, hogy Kolontáron 134 000 forintért építettek egy négyzetméter lakást, holott ennek az ára 250 000 fölött van. (...) Kivitelezők is fölvállalják azt a veszteséget, amit ilyenkor illik fölvállalni. Kivéve a bankokat. Néhány műve Erdély földjén áll: Kolozsváron és Vargyason református, Csíkszeredában katolikus templom, Sepsiszentgyörgyön református ravatalozót építettek, s egyszer talán Temesváron is elkészül az Új Ezredév néven megálmodott református templom, melyet az ott élő magyarság kulturális központjának is szánt. A csíkszeredai katolikus templom elsőként készült el az erdélyi Makovecz-templomok közül. 2003. október 18-án Nagyboldogasszony és a magyar szentek tiszteletére szentelték fel a tervezője szerint "építészeti magyar magzatot". A kéttornyú centrális templom a magyarság múltját és jövőjét ötvözi. A tornyok előtt kapubejáratok, fölöttük öt-öt kereszt hirdeti a keresztény magyarság tíz évszázadát. A kapumotívum a szentírásból és a helyi hagyományból való: Tárjatok kaput, hadd vonuljon be az igaz nép, amely őrzi a hűséget. A kolozsvári Donát úti református templomot 1994–97 között tervezte, az alapkövét 1998-ban tették le, és 2008. május 4-én szentelték fel. "Tíz évig épült, s nem kaptunk engedélyt, míg az előtte húzódó úton el nem készült egy ortodox templom, de végül sikerült." A vargyasi református templom. "(...) Vargyasról felhívott a nagytiszteletű úr, hogy van egy düledező fatemplomuk, tervezzek helyette valamit. Mondtam, ha ledöntik, szóljanak. Ledöntötték, és alatta XIII. századi kora román kori templom alapjait találták. Mélyen leástunk: faragott kövek kerültek elő, rózsaablak és még sok minden." Köztük egy azonosíthatatlan, kőből faragott tárgy, melynek oldalán rovásírással Szent Mihály neve szerepel. Makovecz szerint a lelet európai szenzáció, mivel az eddigi ismeretek szerint a Szent Mihály-kultusz legkeletibb állomása Gyulafehérvár volt. Valamennyit beépítették az új Isten Házába. 2005-ben szentelték fel. "Ezekből és sok új gondolatból meg az innen-onnan kapott adományokból megépítettük a református templomocskát. Amikor elkészült, és körülállták a szomszéd falvak népei is, s a templomkert tele volt emberekkel, és fölzengett az ének, hogy Tebenned bíztunk eleitől fogva, az olyan pillanat volt, amikor az ember csöndesen azt mondja magában: rendben van, megérte." A sepsiszentgyörgyi új református ravatalozó terveit Incze Sándor református esperes kérésére 1998-ban rajzolta meg Makovecz Imre. A Vigasztalás Házát 2005 szeptemberének végén szentelték fel. A ház halotti templom, ősi hagyományokat idéző dombház, ahol a torony a felszálló lélek, a kupola pedig a mindenséget jelképezi – jellemezte az épületet tervezője. Egyszer, amikor szemrevételezte a munkálatokat, nevetve mondta: Látják, pápista létemre ismét a protestánsoknak dolgozom. Amikor először erre jártam, friss, zöld tájban állt e szépséges templom, most körben e szürke, jellegtelen betonrengeteg... Értette a munkások nyelvét, pillanatok alatt tisztázták, miként illeszthető össze két hajlított gerenda, vagy hogyan bírja a mifelénk erős széljárást az épület törékenynek ható, égbe röppenni látszó szárnya. Szemmel láthatóan lenyűgözte őket a különösen szép feladat, az építész egyénisége, s egy ügyes kezű atyhai ács mondta búcsúzóul: Akit elsőnek ravataloznak itt fel, az meg van élve. Hármashalom-oltár. Csíksomlyón épült, 1996 őszén szentelték fel. A világhírű csíksomlyói pünkösdi búcsún magyarok milliói csodálják a nagy építész alkotását. "Amikor felkértek a munkára, azt mondtam, szét fogják szedni a románok. Szerencsére tévedtem, nem szedték szét." Makovecz Imre mind művészként, mind közéleti emberként a magyar élet kiemelkedő személyisége volt, és Kós Károly életmunkáját követve a társművészetek organizátora is egyben. Több alapítványnak adott neve szárnyat, kurátora volt a Balassi-kard nemzetközi költői nagydíjnak, s a Magyar Művészeti Akadémia alapítójaként több mint negyven írót, képzőművészt, zenészt, építészt tömörített maga köré Magyarország határain kívülről is. Isteni segédlettel építő ember, kortárs művészetünk egyik legnagyobb magyarja távozott közülünk – szavaival élve – föld és ég, mélység és magasság eggyé illesztőjeként.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Valamelyik égbetörő templomának angyalszárnyain az öröklét felé indult Makovecz Imre. Kárpát-medence-szerte megmaradtak jellegzetes, messziről felismerhető épületei. Jó hinni, hogy tanítványainak, híveinek serege nem hagyja semmibe veszni hungarikumnak is nevezhető építkező szellemiségét.
Első figyelemre méltó munkájának a paksi templomot tartotta, mely karcsú, tűhegyes csúcsban végződő tetőzetével, ívelt kapubejáratával, egyéni stílusával országos hírnevet szerzett. Stílusának karakteres hordozója a néhány évvel előbb épült siófoki evangélikus templom. De az ő hírnevét öregbíti a Pázmány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai épületegyüttese vagy a középkori hangulatot keltő Stephaneum is. Jellegzetes stílusjegyeit hordozza újabb munkái közül a makói Hagymaház, az egri uszoda. Építészként fő műve az 1992-es sevillai világkiállítás magyar pavilonja. Máig száznál több különböző funkciójú, jellegzetes stílusjegyeket hordozó, a hagyományos alapanyagok s főleg a fa felhasználásával készült épületének hagyományőrző szerepet is szánt, a fát nem díszítőelemként, hanem szerkezetként használta. Organikusnak nevezett építészetének szándéka és célja, hogy egylényegűvé váljék az épület a környezettel, szervesen illeszkedjék a tájba. A kissé historizáló, olykor romantikus, a népies formavilágot átszellemítő, jelképekben gazdag épületek tagadhatatlanul védjeggyé váltak. A jurtasziluett, a szabálytalan ablak- és ajtóformák, a maguk természetességében meghagyott fatörzsek mint tartó- és/vagy díszítőelemek, a honfoglalás kori mitológiai utalások határozzák meg építészetét. Hitte és vallotta, a népművészetnek különös, megkülönböztetett a szerepe a magyarság életében: (...) A magyar népművészet olyan univerzális, ősi tartalmat hordoz, amelyben megszólal valami egyetemes. Ugyanez vonatkozik a népi építészetre is. Olyan fantasztikus világot jelenít meg, amit követni kell, ahogy Bartók is tette a pentatóniával, a 20. század legmodernebb zenéjét hozva létre belőle." S számtalan interjújának egyikében azt is elmondta, mit jelent ez az építészetben. (...) A lakásnak van egy, az élettel átszőtt centruma, a többi részfunkció. Ez a parasztház. Egy pitvaron keresztül bemegyek az életbe, mert ezt régen így hívták, ahol ott az asszony, egy olyan lakókonyha, amelyikből egyik oldalra nyílik a tisztaszoba kis ház esetén, másik irányba a kamra, de van úgy, hogy egy másik szoba is. Nem egy szellőzetlen és megvilágítatlan előszobán keresztül botorkálok be, hanem belépek az életbe. Nem a pénzről szól a történet, hanem az életről. Ezért hívjuk élő építészetnek. Ráadásul a magyar nyelv rendkívül plasztikusan és tisztán használja azokat a terminus technicusokat, amelyek egy épületre vonatkoznak. Egy oszlopnak feje, törzse, lába van. Egy homlokzatnak van két szeme, az ablaknak szárnya és szemöldöke, kapunak szárnya stb. Tehát a magyar nyelv magával hordoz olyan régi, történelemben használt építészeti elemeket, amelyekre mi már nem emlékezünk vissza. Stílusa iskolát teremtett, értékközpontú tudásának továbbadását élete központi feladatának tekintette: – A Kós Károly Egyesülés működtet egy Vándoriskolát. Végzett építészek jelentkeznek, három és fél éven át vándorolnak az egyes cégek között, és utána le kell tenniük a mestermunkát, ami csak megépült épület lehet. Ez alatt a négy év alatt ember lesz belőlük. Aki pedig nem, az elmegy. S amikor Magyarországon árvíz vagy a vörösiszap pusztított, a Makovecz-iskola sietett a bajbajutottak segítségére: – Jelentem, több száz ház épül Kolontáron és Devecserben, a Miskolc melletti Felsőzsolcán pedig már 130 házban laknak is. Mi nemcsak tervezőként voltunk jelen, hanem szervezőként, és jelentem, hogy Kolontáron 134 000 forintért építettek egy négyzetméter lakást, holott ennek az ára 250 000 fölött van. (...) Kivitelezők is fölvállalják azt a veszteséget, amit ilyenkor illik fölvállalni. Kivéve a bankokat. Néhány műve Erdély földjén áll: Kolozsváron és Vargyason református, Csíkszeredában katolikus templom, Sepsiszentgyörgyön református ravatalozót építettek, s egyszer talán Temesváron is elkészül az Új Ezredév néven megálmodott református templom, melyet az ott élő magyarság kulturális központjának is szánt. A csíkszeredai katolikus templom elsőként készült el az erdélyi Makovecz-templomok közül. 2003. október 18-án Nagyboldogasszony és a magyar szentek tiszteletére szentelték fel a tervezője szerint "építészeti magyar magzatot". A kéttornyú centrális templom a magyarság múltját és jövőjét ötvözi. A tornyok előtt kapubejáratok, fölöttük öt-öt kereszt hirdeti a keresztény magyarság tíz évszázadát. A kapumotívum a szentírásból és a helyi hagyományból való: Tárjatok kaput, hadd vonuljon be az igaz nép, amely őrzi a hűséget. A kolozsvári Donát úti református templomot 1994–97 között tervezte, az alapkövét 1998-ban tették le, és 2008. május 4-én szentelték fel. "Tíz évig épült, s nem kaptunk engedélyt, míg az előtte húzódó úton el nem készült egy ortodox templom, de végül sikerült." A vargyasi református templom. "(...) Vargyasról felhívott a nagytiszteletű úr, hogy van egy düledező fatemplomuk, tervezzek helyette valamit. Mondtam, ha ledöntik, szóljanak. Ledöntötték, és alatta XIII. századi kora román kori templom alapjait találták. Mélyen leástunk: faragott kövek kerültek elő, rózsaablak és még sok minden." Köztük egy azonosíthatatlan, kőből faragott tárgy, melynek oldalán rovásírással Szent Mihály neve szerepel. Makovecz szerint a lelet európai szenzáció, mivel az eddigi ismeretek szerint a Szent Mihály-kultusz legkeletibb állomása Gyulafehérvár volt. Valamennyit beépítették az új Isten Házába. 2005-ben szentelték fel. "Ezekből és sok új gondolatból meg az innen-onnan kapott adományokból megépítettük a református templomocskát. Amikor elkészült, és körülállták a szomszéd falvak népei is, s a templomkert tele volt emberekkel, és fölzengett az ének, hogy Tebenned bíztunk eleitől fogva, az olyan pillanat volt, amikor az ember csöndesen azt mondja magában: rendben van, megérte." A sepsiszentgyörgyi új református ravatalozó terveit Incze Sándor református esperes kérésére 1998-ban rajzolta meg Makovecz Imre. A Vigasztalás Házát 2005 szeptemberének végén szentelték fel. A ház halotti templom, ősi hagyományokat idéző dombház, ahol a torony a felszálló lélek, a kupola pedig a mindenséget jelképezi – jellemezte az épületet tervezője. Egyszer, amikor szemrevételezte a munkálatokat, nevetve mondta: Látják, pápista létemre ismét a protestánsoknak dolgozom. Amikor először erre jártam, friss, zöld tájban állt e szépséges templom, most körben e szürke, jellegtelen betonrengeteg... Értette a munkások nyelvét, pillanatok alatt tisztázták, miként illeszthető össze két hajlított gerenda, vagy hogyan bírja a mifelénk erős széljárást az épület törékenynek ható, égbe röppenni látszó szárnya. Szemmel láthatóan lenyűgözte őket a különösen szép feladat, az építész egyénisége, s egy ügyes kezű atyhai ács mondta búcsúzóul: Akit elsőnek ravataloznak itt fel, az meg van élve. Hármashalom-oltár. Csíksomlyón épült, 1996 őszén szentelték fel. A világhírű csíksomlyói pünkösdi búcsún magyarok milliói csodálják a nagy építész alkotását. "Amikor felkértek a munkára, azt mondtam, szét fogják szedni a románok. Szerencsére tévedtem, nem szedték szét." Makovecz Imre mind művészként, mind közéleti emberként a magyar élet kiemelkedő személyisége volt, és Kós Károly életmunkáját követve a társművészetek organizátora is egyben. Több alapítványnak adott neve szárnyat, kurátora volt a Balassi-kard nemzetközi költői nagydíjnak, s a Magyar Művészeti Akadémia alapítójaként több mint negyven írót, képzőművészt, zenészt, építészt tömörített maga köré Magyarország határain kívülről is. Isteni segédlettel építő ember, kortárs művészetünk egyik legnagyobb magyarja távozott közülünk – szavaival élve – föld és ég, mélység és magasság eggyé illesztőjeként.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. október 1.
Ezernyi gyermeket várnak (Bábostalálkozó Sepsiszentgyörgyön)
Jó lesz gyermeknek lenni Sepsiszentgyörgyön október 2-a és 9-e között: ide költözik egy hétre Erdély összes magyar bábosa, és mindennap több előadással örvendeztetik meg az óvodásokat, iskolásokat, sőt, a felnőtteket is. A Cimborák 3 – Erdélyi Magyar Bábostalálkozó vasárnap a házigazdák produkciójával, Ilók és Mihók menyegzőjével rajtol, és a következő vasárnapon a temesváriak Zián & Kopik történetével végződik, a seregszemlén túl azonban ismerkedésre, szakmai beszélgetésekre, tapasztalatcserére, megmérettetésre, a hol tartunk és a hogyan tovább megvitatására is alkalmat teremt a rendezvény.
A bábostalálkozó jelentőségét jelzi, hogy – az idén először – a Jókainé Laborfalvi Róza Alapítvány és a Kovászna Megyei Művelődési Központon keresztül a megyei tanács is részt vállalt a szervezésben a kezdeményező Tamási Áron Színház Cimborák Bábtagozata mellett. A társulat vezetője, Nagy-Kopeczky Kálmán örvendetesnek tartja, hogy ennyi mindenkit sikerült megmozgatni. Az előzmények ugyanis nem voltak éppen biztatóak. De nem ezzel indít. – Az idén végre mindenki eljött, és nagyon színes programot tudtunk összeállítani: eleve bábszínpadra írt művektől a kortárs darabig, népmese-feldolgozástól Petőfi János vitézéig huszonöt előadás lesz, technikában is sokfélét mutatunk: hagyományos kesztyűs és marionettbábokat, maszkos játékot, egyéni bemutatót, balladát, interaktív műsort több korosztálynak: 3, 4, 5, 6, 7 és 14 éveseknek. Néhány előadást ki tudunk vinni vidékre, így Baróton, Bereckben, Kézdivásárhelyen, Zabolán, Kőröspatakon és Uzonban is örülhetnek a gyermekek. Sajnálom, hogy Kovászna kimarad, de csak oda tudunk menni, ahol a fogadókészséghez megfelelő terem is társul. Sajnos, a saját termünk is meglehetősen szűkös, de örömmel közölhetem, hogy a bejáratát felújították, frissen meszelt lépcsőházban lehet bemenni. Mivel a Tamási Áron Színház, az M Stúdió és a Háromszék Táncegyüttes számára is megkezdődött az idény, a szakszervezetek művelődési házát és a színház nagytermét is csak egy-egy alkalomra kaptuk meg. Utóbbiban a közkívánatra visszahívott Csillaglépő Csodaszarvas legendáját adja elő a nagyváradi Szigligeti Ede Színház Liliput Társulata október 5-én, szerda délután. Minden jegy ára 5 lej, és már veszik is az óvónők, tanítónők – még Brassóból és Négyfaluból is hoznak egy-egy busznyi gyermeket –, a bevétel azonban nem a fellépőké lesz, hanem a fesztivál számlájára folyik be, így támogatja a szakma – gyakorlatilag önmagát. Ez is ritka jelenség, de magunk vagyunk, tudnunk kell megállni a saját lábunkon, kiszolgáltatottság nélkül. Erre is jó ez a találkozó: megnézni, hogy mit tudunk, mi a közös bennünk, mivel küszködünk. – Elsősorban vélhetően pénzhiánnyal, hiszen az előző találkozóra a tavalyi Szent György-napokon került sor, az idén azonban fél évet késett a rendezvény... – Az előzményekhez tartozik, hogy 1999 és 2005 között Kolozsváron szerveztek romániai magyar bábostalálkozót, de ez az egyetlen szakmai fórum is megszűnt. 2009-ben mi vállaltuk fel az újraélesztését, ez sem zökkenőmentes. A saját költségvetésünk szóra sem érdemes, a lecsupaszított fizetéseken kívül valami keveset kapunk anyagokra, tehát pályázunk. Végre van teljes fénypultunk (nem új, de legalább jó), a hangtechnikánk is elfogadható, a fesztivál fedezetét pedig több helyről egészítettük ki: a Román Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alap, a megyei és a sepsiszentgyörgyi tanács támogatásával állt össze az anyagi alap. Az idén először friss, mesterizős kritikusokat is sikerült lehozni, délutánonként pedig tematikus szakmai beszélgetéseket terveztünk, így mélyebbre áshatunk egy-egy előadás elemzésénél. Három éve úgy éreztük, ez a vég kezdete, és ennek megbeszélésére gyűltünk össze, de úgy tűnik, újraindult az élet, és ha lassan is, de gyarapszik a bábosok száma, ámbár még mindig nem vagyunk százan. Kis csapat ez, nem azért, mert a kicsiknek játszunk, hanem mert többnyire nagyobb színházak tagozataként vagy pár fős magántársulatként dolgozunk, magunkra. Még a román és a magyarországi kollégákkal is igen nehézkes, esetleges a kapcsolatunk. – A bábszínházat mint műfajt már sokan eltemették, itt azonban mindig telt ház van. Talán mégsem rontotta el a gyermekeket a tévé... – A bábszínház érzelmi élményt nyújt, a gyerek azonosul a szereplőkkel, átéli a helyzetüket – ezt a tévében nem kapja meg. Most mindenki a gazdasági válságról beszél, mert ennek fellegei összegyülekeztek felettünk, és nem haladunk, csak kapálózunk a mocsárban. És minél jobban kapálózunk, annál jobban süllyedünk – holott talán csak azt kellene észrevenni, hogy nem jó irányba megyünk. Meg kellene állni megnyugodni, a szellemi és lelki táplálékot nyújtó művészetek felé fordulni – erre alkalom a bábostalálkozó is. Ha belegondolunk, hogy a jövő generációinak vagyunk a példaképei és útmutatói, ez felelősség és nemesség is: ez ad erőt, ezért van értelme.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Jó lesz gyermeknek lenni Sepsiszentgyörgyön október 2-a és 9-e között: ide költözik egy hétre Erdély összes magyar bábosa, és mindennap több előadással örvendeztetik meg az óvodásokat, iskolásokat, sőt, a felnőtteket is. A Cimborák 3 – Erdélyi Magyar Bábostalálkozó vasárnap a házigazdák produkciójával, Ilók és Mihók menyegzőjével rajtol, és a következő vasárnapon a temesváriak Zián & Kopik történetével végződik, a seregszemlén túl azonban ismerkedésre, szakmai beszélgetésekre, tapasztalatcserére, megmérettetésre, a hol tartunk és a hogyan tovább megvitatására is alkalmat teremt a rendezvény.
A bábostalálkozó jelentőségét jelzi, hogy – az idén először – a Jókainé Laborfalvi Róza Alapítvány és a Kovászna Megyei Művelődési Központon keresztül a megyei tanács is részt vállalt a szervezésben a kezdeményező Tamási Áron Színház Cimborák Bábtagozata mellett. A társulat vezetője, Nagy-Kopeczky Kálmán örvendetesnek tartja, hogy ennyi mindenkit sikerült megmozgatni. Az előzmények ugyanis nem voltak éppen biztatóak. De nem ezzel indít. – Az idén végre mindenki eljött, és nagyon színes programot tudtunk összeállítani: eleve bábszínpadra írt művektől a kortárs darabig, népmese-feldolgozástól Petőfi János vitézéig huszonöt előadás lesz, technikában is sokfélét mutatunk: hagyományos kesztyűs és marionettbábokat, maszkos játékot, egyéni bemutatót, balladát, interaktív műsort több korosztálynak: 3, 4, 5, 6, 7 és 14 éveseknek. Néhány előadást ki tudunk vinni vidékre, így Baróton, Bereckben, Kézdivásárhelyen, Zabolán, Kőröspatakon és Uzonban is örülhetnek a gyermekek. Sajnálom, hogy Kovászna kimarad, de csak oda tudunk menni, ahol a fogadókészséghez megfelelő terem is társul. Sajnos, a saját termünk is meglehetősen szűkös, de örömmel közölhetem, hogy a bejáratát felújították, frissen meszelt lépcsőházban lehet bemenni. Mivel a Tamási Áron Színház, az M Stúdió és a Háromszék Táncegyüttes számára is megkezdődött az idény, a szakszervezetek művelődési házát és a színház nagytermét is csak egy-egy alkalomra kaptuk meg. Utóbbiban a közkívánatra visszahívott Csillaglépő Csodaszarvas legendáját adja elő a nagyváradi Szigligeti Ede Színház Liliput Társulata október 5-én, szerda délután. Minden jegy ára 5 lej, és már veszik is az óvónők, tanítónők – még Brassóból és Négyfaluból is hoznak egy-egy busznyi gyermeket –, a bevétel azonban nem a fellépőké lesz, hanem a fesztivál számlájára folyik be, így támogatja a szakma – gyakorlatilag önmagát. Ez is ritka jelenség, de magunk vagyunk, tudnunk kell megállni a saját lábunkon, kiszolgáltatottság nélkül. Erre is jó ez a találkozó: megnézni, hogy mit tudunk, mi a közös bennünk, mivel küszködünk. – Elsősorban vélhetően pénzhiánnyal, hiszen az előző találkozóra a tavalyi Szent György-napokon került sor, az idén azonban fél évet késett a rendezvény... – Az előzményekhez tartozik, hogy 1999 és 2005 között Kolozsváron szerveztek romániai magyar bábostalálkozót, de ez az egyetlen szakmai fórum is megszűnt. 2009-ben mi vállaltuk fel az újraélesztését, ez sem zökkenőmentes. A saját költségvetésünk szóra sem érdemes, a lecsupaszított fizetéseken kívül valami keveset kapunk anyagokra, tehát pályázunk. Végre van teljes fénypultunk (nem új, de legalább jó), a hangtechnikánk is elfogadható, a fesztivál fedezetét pedig több helyről egészítettük ki: a Román Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alap, a megyei és a sepsiszentgyörgyi tanács támogatásával állt össze az anyagi alap. Az idén először friss, mesterizős kritikusokat is sikerült lehozni, délutánonként pedig tematikus szakmai beszélgetéseket terveztünk, így mélyebbre áshatunk egy-egy előadás elemzésénél. Három éve úgy éreztük, ez a vég kezdete, és ennek megbeszélésére gyűltünk össze, de úgy tűnik, újraindult az élet, és ha lassan is, de gyarapszik a bábosok száma, ámbár még mindig nem vagyunk százan. Kis csapat ez, nem azért, mert a kicsiknek játszunk, hanem mert többnyire nagyobb színházak tagozataként vagy pár fős magántársulatként dolgozunk, magunkra. Még a román és a magyarországi kollégákkal is igen nehézkes, esetleges a kapcsolatunk. – A bábszínházat mint műfajt már sokan eltemették, itt azonban mindig telt ház van. Talán mégsem rontotta el a gyermekeket a tévé... – A bábszínház érzelmi élményt nyújt, a gyerek azonosul a szereplőkkel, átéli a helyzetüket – ezt a tévében nem kapja meg. Most mindenki a gazdasági válságról beszél, mert ennek fellegei összegyülekeztek felettünk, és nem haladunk, csak kapálózunk a mocsárban. És minél jobban kapálózunk, annál jobban süllyedünk – holott talán csak azt kellene észrevenni, hogy nem jó irányba megyünk. Meg kellene állni megnyugodni, a szellemi és lelki táplálékot nyújtó művészetek felé fordulni – erre alkalom a bábostalálkozó is. Ha belegondolunk, hogy a jövő generációinak vagyunk a példaképei és útmutatói, ez felelősség és nemesség is: ez ad erőt, ezért van értelme.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. október 1.
Interjú – „Azok közé a szerencsés emberek közé tartoztam, akik nagyjából elérték álmaikat”
Boldognak tartja magát a 80 éves Uray Zoltán sugárbiológus, tőrvívó
A sugárbiológus, a vívó, az akadémikus, a dzsessz-rajongó, a festészetnek hódoló, a barát – és még mindig hiányos a felsorolás, de ízelítőnek talán elegendő ahhoz, hogy rámutassunk, mennyire sokoldalú. Dr. Uray Zoltán nemzetközi szinten ismert és elismert biológus és olimpikon tőrvívó a múlt héten töltötte életének 80. évét. Tartalmas sportolói és tudós pályafutása érmekben és elismerésekben túl gazdag ahhoz, hogy tükrözni tudjuk eredményeit. A háromnegyed órába sűrített 80 esztendő példamutató, követendő jellemről árulkodik.
– A Református Kollégium tanárai vezették a sportolói és biológusi szakma irányába, vagy kisebb gyermekkorba gyökerezik a kiváló pályafutás?
– Mindenféleképpen hatással voltak rám középiskolai tanáraim. Nem annyira a vívás szempontjából, hanem a szakma szempontjából. Kitűnő tanáraim voltak, akik közül megemlíteném Árkossy Sándor, Szabó József és Szabó Zsigmond tanár urakat – akik megszerettették velem a biológiát és az élettudományok felé irányítottak.
– Egyetemről még szó sincs, és máris kétszeres országos bajnok ifjúsági tőrvívásban. Akkor pillanatnyilag hogyan gondolta: a vívás lesz az élete és csak ezzel foglalkozik, vagy már akkor tudta, hogy a sport mellett a tudomány is legalább ekkora helyet kap?
– Egyelőre tudományról nem volt szó, de a vívással kapcsolatban azt kell mondanom, hogy a véletlenek az ember életében fantasztikus hatással bírnak. Tudniillik édesapámnak egyik testvére, aki Magyarországon élt és aktív katonatiszt volt, az 1940-es időkben meglátogatott minket és kaptam tőle ajándékba négy vívókardot és két sisakot. Így indultam el a vívói pályán. 11–12 éves voltam, és vívókönyvekből nézegettem, hogy mi az, hogy előrelépés, kitörés, hátralépés, melyek a védések. Kialakult három barátommal egy csapat:
a négy testőr,
így neveztük magunkat, és minden héten kétszer vagy háromszor vívó edzéseket tartottunk. Én voltam D’Artagnan. Aztán a háború után új rendszer indult be és a május 1-jei felvonulások során először láttam életemben a vívókat. Tehát 1946. május 1-jén odamentem a felvonuló vívókhoz, megkérdeztem, hová lehet beiratkozni a vívás tanulása érdekében. Beálltam a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Club (KEAC) vívócsoportjába, ahol Ozoray Schenker Lajos tanár úr tanította a vívást. Volt egy ici-pici alapom, de abszolút magánszorgalomból és dilettáns módon. Minden esetre számított az, hogy pár évig „verekedtem” az udvaron a kollegáimmal. Lehet, hogy ennek köszönhetően, lehet, hogy szorgalmamnak vagy a bal kezemnek, esetleg a tehetségemnek köszönhetően, de elég hamar kifutottam, és 1947-ben a román ifjúsági országos bajnokságon már a második helyet foglaltam el, a következő két évben pedig megnyertem a bajnokságot.
– Hogyan sikerült egyeztetni az egyetemet az edzésekkel, versenyekkel?
– Ez egy érdekes és komplikált helyzet az én életemben, ugyanis befejezve a középiskolai tanulmányaimat már elég neves ifi vívó voltam, és bekerültem az országos ifiválogatottba, sőt amikor érettségiztem 18 évesen, már a felnőtt válogatott tagja voltam, mert az 1949-es országos bajnokságon második voltam a felnőttek tőrversenyében. Amit feltétlenül ki kell hangsúlyoznom, hogy komoly anyagi támogatásban részesültem, mint országos válogatott. A kosztom és a zsebpénzem biztosítva volt, sőt az ’50-es évektől kezdve elkezdtünk külföldre járni, tehát a vívás komoly anyagi alapot biztosított számomra ahhoz, hogy továbbtanulhassak. Az első lépéseket Marosvásárhelyen tettem meg, ott felvételiztem az orvosi egyetemre, 1950-ben. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, 9-en felüli átlaggal vettek fel. De sajnos abban az évben jött egy törvény, hogy a kulák és a kisiparos gyerekeket minimális számban lehet felvenni. Ehhez az én médiám nem volt elégséges, tehát egy hónap után eltanácsoltak az egyetemről. Nagyon szomorú élmény, azt hiszem, életem egyik legnagyobb csalódása volt.
Hazajöttem Kolozsvárra, itt az egyetemi klub nagy örömmel fogadott és a klub vezetőinek segítségével bekerültem a Bolyai Egyetem biológia szakára. Így lettem biológus. Az 1952-es olimpiáig az edzéssel és a tanulással nem volt probléma, mert általában rövid edzőtáborokat szerveztek. A problémák akkor jöttek, amikor közeledett a helsinki olimpia. Helsinkire fél évet készültünk: januárban bevonultunk a bukaresti edzőtáborba, ott voltunk majdnem augusztusig, az olimpia kezdéséig. Így januártól szeptember 1-ig hiányoztam, és ez már nagyon sok volt. De ekkor ismét közbejött valami: az olimpián a tőrcsapatban kellett volna szerepelnem – mivelhogy második voltam az olimpiai selejtezős versenyeken –, ennek ellenére tőrcsapatba csak tartalékosnak tettek be, és elindítottak párbajtőrben, ami nem az én fegyverem. Talán vigasztalásképpen az olimpia után egyszer csak megjelent Kolozsváron egy illető a minisztériumból, és elmondta, hogy számítanak rám, mint sportolóra, és ha van valami problémám, mondjam el, mert segítenek. Anyagilag és szakmailag is. Én akkor azt mondtam, hogy orvosira szeretnék menni. Az illető elvitt az orvosi egyetem rektorához, és megkérdezte a rektor úr, hogy hányadévre akarok beiratkozni. Két évet végeztem el a biológián, és elég sok közös vizsgánk volt az első éven az orvosis hallgatókkal, ezért másodévre iratkoztam. Felvettek, ami életem álma volt. Ekkor aztán megkezdődött az igazi probléma a tanulás és a sportolás között.
Tudniillik, olimpiai és országos válogatottként már keményen kellett edzeni, viszont az orvosin román nyelven keményen kellett tanulni! Nagy nehezen letettem a másodévet, jött a harmadév, jött a római világbajnokság, megint kezdődött elölről a hathónapos edzőtábor Bukarestben. Ebbe beletört a bicskám. Nem tudtam letenni a harmadéves vizsgáimat, és beláttam azt, hogy vagy abbahagyom a vívást – ami egzisztencia szempontjából nagy csapás lett volna számomra –, vagy abbahagyom az orvosit. Úgyhogy visszamentem a biológiára, harmadévre. Akkor elvégeztem a harmadévet, majd a negyedévet színjelessel, és szinte azonnal következett egy újabb edzőtábor. Az államvizsgámat el is kellett halasztani. A lengyelországi ifjúsági világfesztiválra készültem, amelyen mondhatni világbajnoki erősségű mezőny volt. Ott az ötödik lettem.
– 1955-ben befejezi a felsőfokú tanulmányait, majd biológusként helyezkedik el a Kolozs Megyei Kórház Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumában. Mi volt itt a feladata?
– Ahogy befejeztem 1955-ben a biológiát, még néhány évig vívással foglalkoztam. ’56-ig voltam aktív tagja a válogatottnak. 1956–57-ben már komolyan gondoltam arra, hogy a vívókarrieremet abba kell hagynom, és meg kell alapoznom a szakmai karrieremet. Megalakult közben a Dinamónak a vívószakosztálya, és áthívtak oda. Versenyeztem és az ifi csoportot vezettem, a Tânărul dinamovistet. Közöttük volt Habala Péter is, Kolozsvár jelenlegi vívómestere. Miután 2–3 évet vívómestereskedtem, akkor egy óriási lehetőség állt elém. Szintén egy vívással nagyon szimpatizáló orvos barátom vitt el leendő professzoromhoz, Holán Tibor radiológus professzorhoz, aki megalapította Kolozsváron a Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumot. Az első években kevesen voltunk: Holán professzor, Szántay János, aki szintén országos válogatott és olimpikon kardvívó volt, és én. Holán Tibor egy évet töltött Párizsban, hogy tanulja a mesterséget, Szántay és én is – amikor időnk volt a szabadságunk alatt – Budapesten tartózkodtunk, hol az Országos Onkológiai Intézetben, hol pedig az Országos Sugárbiológiai Intézetben. Onnan hoztuk haza az új tudományos technikákat, metódusokat. Ez a mesterség az ’50-es években indult Európa szerte, mi is megalakítottuk az első ilyen laboratóriumot, amely nagyon szépen fejlődött tovább, lassan 10–15 dolgozója lett, és jó néhány év után még nemzetközi szinten is komoly eredményeket elérő laboratóriummá nőtte ki magát.
– 1960-ban visszavonul az aktív sportolástól, és a bukaresti Atomfizikai Intézetben posztgraduális képzésbe vág. A fővárosi képzés miatt tette le a fegyvert, vagy fordítva: már nem jelentette azt a vívás, mint tíz évvel korábban, és másra vágyott?
Ahogy teltek az évek, a szakmai követelmények mind nagyobbak és nagyobbak lettek. 1960-ban behívtak az országos válogatóba, Párizsban volt a vb. Amikor ezt bejelentettem a főnökömnek, a legkomolyabban azt mondta: Zoli, vagy vívsz, vagy tanulsz a szakmában és kutató lesz belőled. Választanod kell a kettő közül, mert ezt összehangolni nem lehet!
Már akkor is jó pár példát láttam arra, hogy a sportkarrierüket – egy-egy szerencsétlenség miatt néha kényszerből – abbahagyó élsportolók, minden segítség nélkül, az utcán maradtak. Öt percet sem gondolkoztam azon, hogy mit válasszak: a szakmát választottam.
– 1965-ben újabb mérföldkőhöz érkezik: elkezdi a doktori képzést az Állatélettani Tanszéken, majd öt év múlva doktorál sugárvédő és terápiás anyagok témájában. Hogyan esett a választás a sugárbiológiára?
– 1965-ben már úgy éreztem, hogy megpróbálhatom a doktorátust. Nagyon jó lehetőségeim voltak, tudniillik Tora akadémikus – a Babeş–Bolyai Tudományegyetem állatélettani tanára – szimpatizált a sugárbiológiával, és neki is volt egy kis besugárzó készüléke. Tehát szeretettel és barátsággal fogadott. A témaválasztáshoz nagyban hozzájárult az, hogy az akkori időkben volt egy félkatonai vagy egészen katonai részleg, amely a sugárvédelemmel foglalkozott. Ennek a vezetője felkereste a professzoromat, és együttműködést ajánlott neki, hogy a laboratóriumból nem foglalkozna-e valaki sugárvédő anyagokkal. A főnök megkérdezte tőlem, van-e hozzá kedvem, én pedig nagy kedvvel kaptam rá a témára, mert ez saját kutatási vonalam lehetett.
Lehetőséget adott arra, hogy ne csak másod-, harmadkéz legyek orvosi problémákban, hanem mint biológus önálló témát vigyek tovább. Elindultam dokumentálódni. A budapesti Joliot Curie Országos Sugárbiológiai Intézet emberei (Várterész, Sztanik és Köteles professzor) fantasztikus segítséget nyújtottak számomra. Lefénymásolhattam és hazahozhattam a legújabb sugárbiológiai könyveket – e nélkül nem hiszem, hogy sikerült volna. Országszerte – Jászvásárról, Bukarestből – jöttek hozzánk, hogy tanítsuk meg őket Budapestről behozott metodikákra.
– A doktori disszertáció sikeres megvédését követően egy évet Stockholmban tölt a Karolinska intézetben, a Rákellenes Világszövetség ösztöndíjasaként, majd 1974-ben ugyanitt vendégkutató sugárbiológia terén. De Freiburgban, majd a rendszerváltást követően Magyarországon is vendégkutató. Az 1989 előtti külföldi tudományos kiutazások során ütközött netán akadályokba?
Hát ezek nem mentem valami simán. Az igazgatóm, Ion Chiricuţă professzor engedelmével pályáztam az Eleanor Roosevelt onkológiai ösztöndíjra, amelyet minden évben húsz kutató kapott meg világszinten. Hatvanan versenyvizsgáztunk, én bekerültem az első húszba. Legalább 10–11 hónapba került, ameddig megkaptam az útlevelemet. Végső elkeseredésemben Bukarestben az Akadémián, egyetemeken mindenkitől kértem segítséget, és a végén aztán sikerült meggyőzni az egészségügyi minisztert arról, hogy megkaphassam az útlevelemet. Az ösztöndíj egy évre szólt. Nagyon sokat számított olyan szempontból, hogy úgy éreztem, egy az egyben egyenlő vagyok a svéd kollégákkal, tehát egyáltalán nem volt kisebbségi érzésem velük szemben. A baj ott kezdődött, hogy semmi egyéni ötletemet nem lehetett megvalósítani. Ráállítottak egy témára: az oxigén-effektus a sugárbiológiában. Sejteket kellett besugarazni különböző koncentrációjú oxigénbe, és a kromoszóma-aberrációk révén meghatározni az oxigénhatást. Ezt csináltam egy éven keresztül. Ezt mi, kutatók favágásnak nevezzük. De hát gyönyörű ösztöndíjam volt, gyönyörű helyen voltam, nagyon rendes kollégáknál. Mi azzal magyaráztuk, hogy ez a nyugati kapitalista hozzáállás: a főnök az főnök, azt csinálod, amit mondanak. Hát én is azt csináltam.
– Gondolt-e valaha a disszidálásra? Mert a körülmények eléggé adottak voltak hozzá…
– Megmondom őszintén, nem.
Nem gondoltam soha a disszidálásra, mert nem tudtam elképzelni azt, hogy a még élő édesanyámat egyedül hagyjam, vagy a családomat – mert akkor már nős voltam – itt hagyjam. Azok közé a szerencsés emberek közé tartoztam, akik nagyjából elérték álmaikat. Mert igazán nagy szó volt vívásban az, hogy volt egy időszak ’53–55 között, amikor a világ első tíz tőrvívója között ott voltam. A másik álmom – hogy orvos legyek – nem jött össze ugyan, de klinikán dolgoztam, a rutinmunkám (radioaktív izotópok felhasználása a diagnosztikában, a kezelésben) orvosi munka volt. Minden szempontból elégedett ember voltam. A politikával nem nagyon foglalkoztam, és hála a jó Istennek, nem is kényszerítettek rá. Én voltam a klinikának a kultúrfelelőse. Dzsesszkoncerteket szerveztem, festőket hívtam meg előadást tartani. Rajongott az egész intézet azért, amit csinálok, úgyhogy ezzel „megoldódtam”. Ráadásul lecke is volt számomra az, hogy egy év alatt abszolút favágást csináltam, és a főnök ötletét kellett megvalósítani.
– Több könyvet és tanulmányt szerzett, szerkesztett Ion Chirichuţă professzor úrral, aki a kolozsvári rákkutató intézet névadója. Milyen kapcsolatban álltak?
– Imádta a zenét, imádta a festészetet, gyönyörű saját múzeuma volt, tehát volt egy olyan kölcsönös terület, ahol már majdnem baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Ma is, ha arról beszélünk, hogy hogyan kell vezetni egy intézetet, őt idézem bárki számára: egy kollektívát, egy tudományos kutatócsoportot kemény kézzel kell vezetni, és nagyon jó kapcsolatnak kell lennie a vezető és a tanuló között. Chiricuţă ténylegesen egy diktátor volt, de nem olyan szempontból, hogy nem engedett az egyéni ötleteknek. Az intézetünket rengeteg külföldi professzor látogatta meg, tudniillik a ’70–80-as években az intézetünk bemutató intézet volt Romániában. A rákkutató intézetet az egészségügyi világszervezet finanszírozásából építették fel, tehát mintaintézet volt. Chiricuţă keményen megválogatta, hogy kit vesz oda fel.
– Ha egy sugárbiológus téved, annak milyen következményei lehetnek?
Nincs az a kutató, aki ne tévedne.
Előfordult velem is. Sugárvédő anyagokkal dolgozva óriási szerencsém volt, mert abban az időben nagyon nagy fegyelmet igényelt a sugárvédő anyagok problémája. Tudniillik katonai szempontból is nagyon fontos volt az, hogy esetleges atomháború esetén hogyan védjék meg a katonákat és a civil lakosságot. Egy olyan gyógyszer, amely a sugár ártalmát csökkenti, ami a sugárbetegséget gyógyítja, rendkívül fontos volt. Tehát ez a téma katonailag is ellenőrzött volt. Meg is jártuk vele keményen. Én az idegrendszerre ható anyagokkal foglalkoztam. Nagyon kevesen foglalkoztak ezzel a vegyületcsoporttal, tehát az idegrendszert stimuláló és az idegrendszert nyugtató anyagokkal. Rengeteg új anyagot szereztem a szomszédunkban lévő ideggyógyászati intézetből. Számos új bemutatógyógyszer jelent meg. Ahogy megjelent a gyógyszer, a klinika megkapta, a barátomtól pedig hozzájutottam én. Akkor jelent meg egy antidepresszáns, Antideprin volt a neve, Imipromin az eredeti neve. Én azt a gyógyszert kipróbáltam egereken – ezek klasszikus próbakísérletek. Tehát meghatározod a toxikus dózisát az anyagnak, és a toxikus dózisnál kisebb mennyiséget adsz be az egereknek. Utána besugárzol egy halálos dózist. A kontrollcsoport természetesen ott van, beteg lesz és elpusztul két hét alatt. A kezelt csoport szintén beteg lesz, de nem olyan súlyos a betegség, és egy bizonyos számú – mondjuk százból ötven – egér meggyógyul. Tehát 50 százalékos a védőhatás. Ennél az anyagnál az első kísérleteknél körülbelül 60–70 százalékos védőhatást kaptam. Ez persze nagy szó volt! A főnököm abban a pillanatban hívta az újságírókat, nagydobra verte, hogy mi felfedeztünk egy új sugárvédő anyagot, ami 60 százalékban védi az állatokat a pusztulástól. Megjelent a rádióban, sajtóban, de aztán megjelent a katonaság is, ne mondjam kik, és jól lekapták a főnökömet, hogy az ilyen dolgokat azonnal be kell jelenteni nekik! A további kísérleteket már úgy folytattam, hogy közösen csináltuk a bukaresti sugárbiológiai intézettel, amit a katonaság vezetett.
– Szakértőként hogyan élte meg a csernobili katasztrófát?
Csernobillal kapcsolatban nem volt szükség a Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratórium közvetlen közbelépésére. Tudniillik a sugáregészségügyi intézet foglalkozik ezzel – tehát a levegő, a vizek, az élelmiszerek szennyeződésével. Mi közvetetten értük meg Csernobilt. Nagyon sok ember jelentkezett nálunk a radioaktív jódnak a pajzsmirigyben való felhalmozódásának problémájával. Mi annyit csináltunk, hogy elvégeztük ezeket a jódfelhalmozódási méréseket, de nem foglalkoztunk a lakosság sugárterhelésével. Ezen kívül felvilágosítást nyújtottunk az embereknek. Megtörtént a csernobili robbanás, megtörtént a felhő kimosása eső és egyebek révén, tehát rengeteg radioaktív cézium, stroncium hullott ki a növényekre, azokat megették az állatok, aztán ezen az „útvonalon” bekerült a mi szervezetünkbe. Felhívtuk a lakosság figyelmét arra, hogy hogyan lehet a kálium jodid pasztillákat használni, meddig lehet használni, meddig érvényesek. Effektíve csak tanácsokkal és pajzsmirigy-jódfelhalmozódási mérésekkel kapcsolódtunk Csernobilhoz.
– Sugárbiológusként számos elismerésben részesült. Nyugdíjba vonulásának évében, 1998-ban az MTA külső tagjának választották. Melyik elismerést tartja pályafutása megkoronázásának?
– Mindenféleképpen az MTA azon határozatát, amely alapján felvettek a külső tagok közé. Egyáltalán nem számítottam erre. Eszembe sem jutott, hogy én az MTA tagja lehessek. Azt hiszem, egyedüli vagyok az MTA történetében, aki levélben nagyon finoman megmagyaráztam, hogy a magyarországi országos intézet három igazgatója közül – akiktől tanultam – egyik sem akadémikus, így aztán hogyan lehetnék én az? Erre azt a választ kaptam, hogy a munkásságom alapján elértem a küszöböt.
A munkásságot úgy értékelik, hogy megnézik kik idéztek az irodalomban, és hogy a tudományos dolgozataid milyen impakt-faktorral rendelkeznek. Azt hiszem 50-es impakt-faktor a határ, nekem ez megvan, és az MTA biológiai osztályának akkori főnöke, Szabó István Mihály és az itteni egyetem professzora, Kiss István javasolt a kitüntetésre. Megnyugtattak, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom, mert elértem a küszöböt, és megérdemlem ezt a kitüntetést. Óriási megtisztelés, és magasan ezt tartom tudományos pályafutásom megkoronázásának. Bár a vívásban a világ legjobb 10 embere között voltam, tudományos téren pedig távolról sem vagyok a világ legjobb ezer sugárbiológusa között, az én számomra mégis ez a legnagyobb megtiszteltetés.
– Nyugdíjba vonulása után is tevékeny személy – például az Erdélyi Múzeum-Egyesület berkeiben. Mivel foglalkozik a visszavonult Uray Zoltán?
– Az EME közvetlenül a ’89-es események után alakult meg, és az volt a célja, hogy az erdélyi magyar tudományosságot megfelelő rangjára emeljük. Tudományos gyűléseket szerveztünk, megszerveztük a szakosztályokat. Ezek mellett népszerűsítő előadásokat tartottunk magyar nyelven. Magyar nyelven akartunk tudományos dolgozatokat írni, magyar nyelven tudományos könyveket kiadni. Ebben a mozgalomban én immár 22 éve aktívan részt veszek. Az EME természettudományi szakosztályának 8 évig voltam az elnöke, és körülbelül 12 évig vezetőségi tagja magának a mozgalomnak. Úgyhogy szívvel lélekkel ott voltam az elmúlt 22 évben, és megtettem mindent, ami emberileg megtehető, hogy a magyar tudományosságot magas színvonalon reprezentáljuk. Emellett tagja vagyok a Kolozsvári Akadémiai Bizottságnak (KAB), ahol vezetem a sugárbiológiai munkarészleget. Igyekszem a munkámat úgy végezni, hogy minden évben egy-két nagyon jelentős magyar tudóst meghívjunk, hogy tanuljunk tőlük tudományművelést, színvonalat és kapcsolatokat építsünk ki velük.
– Hobbijai között szerepel a zene is.
– Minden embernek a szakmája mellett van egy hobbija. Az egyik osztálytársam, jó barátom György Zsolt bevezetett a zene világába. Románia egyik legnevesebb dzsesszkommentátora és -zongoristája volt. Zsolt majdnem minden vasárnap jött a legújabb lemezeivel és magyarázta, bemutatta őket. És megszerettem a dzsessz-zenét. Nekem is körülbelül 150–200 lemezem van. Amikor egy kicsi időm, alkalmam van, felteszek egy lemezt, meghallgatom, vagy a barátaimmal meghallgatjuk.
A zene mellett a festészet is nagyon közel áll hozzám. Valahogy úgy alakult, hogy az Onkológiai Intézetben elég kevesen voltunk magyarok. És a magyar művészek – színészek, festők, grafikusok – engem hívtak fel, ha gondjuk volt, hogy „Zoli, tudsz segíteni?” Persze, hogy segítettem. Így aztán baráti kapcsolatom alakult ki a művészekkel. Gy. Szabóval, Benével nagyon jó barát lettem. Ez a barátság oda vezetett, hogy elhívtam őket egy-egy előadást tartani az onkológiára. És ma is, amikor lehet, elmegyünk kiállításokra. A könyvespolc alsó szintje csak művészeti albumokkal van tele.
– Sok-sok érem és jeles tudományos eredmény mellett tartalmaz-e a 80 év valami olyant, ami jelentősen befolyásolta az életútját és utólag másképpen döntene?
– Megismételném azt a mondatomat, hogy úgy érzem, a nagyon szerencsés emberek közé tartozom. A vívás által elértem azt, hogy bejárhattam Európát; azt a sportot, amit szerettem, magas színvonalon űztem; szakmailag is meg vagyok elégedve azzal, hogy idekerültem – igaz, szerencsés körülmények között jutottam el a sugárbiológiához. De itt is ismertté váltam, és boldog embernek nevezhetem magam.
KOVÁCS HONT IMRE
Szabadság (Kolozsvár)
Boldognak tartja magát a 80 éves Uray Zoltán sugárbiológus, tőrvívó
A sugárbiológus, a vívó, az akadémikus, a dzsessz-rajongó, a festészetnek hódoló, a barát – és még mindig hiányos a felsorolás, de ízelítőnek talán elegendő ahhoz, hogy rámutassunk, mennyire sokoldalú. Dr. Uray Zoltán nemzetközi szinten ismert és elismert biológus és olimpikon tőrvívó a múlt héten töltötte életének 80. évét. Tartalmas sportolói és tudós pályafutása érmekben és elismerésekben túl gazdag ahhoz, hogy tükrözni tudjuk eredményeit. A háromnegyed órába sűrített 80 esztendő példamutató, követendő jellemről árulkodik.
– A Református Kollégium tanárai vezették a sportolói és biológusi szakma irányába, vagy kisebb gyermekkorba gyökerezik a kiváló pályafutás?
– Mindenféleképpen hatással voltak rám középiskolai tanáraim. Nem annyira a vívás szempontjából, hanem a szakma szempontjából. Kitűnő tanáraim voltak, akik közül megemlíteném Árkossy Sándor, Szabó József és Szabó Zsigmond tanár urakat – akik megszerettették velem a biológiát és az élettudományok felé irányítottak.
– Egyetemről még szó sincs, és máris kétszeres országos bajnok ifjúsági tőrvívásban. Akkor pillanatnyilag hogyan gondolta: a vívás lesz az élete és csak ezzel foglalkozik, vagy már akkor tudta, hogy a sport mellett a tudomány is legalább ekkora helyet kap?
– Egyelőre tudományról nem volt szó, de a vívással kapcsolatban azt kell mondanom, hogy a véletlenek az ember életében fantasztikus hatással bírnak. Tudniillik édesapámnak egyik testvére, aki Magyarországon élt és aktív katonatiszt volt, az 1940-es időkben meglátogatott minket és kaptam tőle ajándékba négy vívókardot és két sisakot. Így indultam el a vívói pályán. 11–12 éves voltam, és vívókönyvekből nézegettem, hogy mi az, hogy előrelépés, kitörés, hátralépés, melyek a védések. Kialakult három barátommal egy csapat:
a négy testőr,
így neveztük magunkat, és minden héten kétszer vagy háromszor vívó edzéseket tartottunk. Én voltam D’Artagnan. Aztán a háború után új rendszer indult be és a május 1-jei felvonulások során először láttam életemben a vívókat. Tehát 1946. május 1-jén odamentem a felvonuló vívókhoz, megkérdeztem, hová lehet beiratkozni a vívás tanulása érdekében. Beálltam a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Club (KEAC) vívócsoportjába, ahol Ozoray Schenker Lajos tanár úr tanította a vívást. Volt egy ici-pici alapom, de abszolút magánszorgalomból és dilettáns módon. Minden esetre számított az, hogy pár évig „verekedtem” az udvaron a kollegáimmal. Lehet, hogy ennek köszönhetően, lehet, hogy szorgalmamnak vagy a bal kezemnek, esetleg a tehetségemnek köszönhetően, de elég hamar kifutottam, és 1947-ben a román ifjúsági országos bajnokságon már a második helyet foglaltam el, a következő két évben pedig megnyertem a bajnokságot.
– Hogyan sikerült egyeztetni az egyetemet az edzésekkel, versenyekkel?
– Ez egy érdekes és komplikált helyzet az én életemben, ugyanis befejezve a középiskolai tanulmányaimat már elég neves ifi vívó voltam, és bekerültem az országos ifiválogatottba, sőt amikor érettségiztem 18 évesen, már a felnőtt válogatott tagja voltam, mert az 1949-es országos bajnokságon második voltam a felnőttek tőrversenyében. Amit feltétlenül ki kell hangsúlyoznom, hogy komoly anyagi támogatásban részesültem, mint országos válogatott. A kosztom és a zsebpénzem biztosítva volt, sőt az ’50-es évektől kezdve elkezdtünk külföldre járni, tehát a vívás komoly anyagi alapot biztosított számomra ahhoz, hogy továbbtanulhassak. Az első lépéseket Marosvásárhelyen tettem meg, ott felvételiztem az orvosi egyetemre, 1950-ben. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, 9-en felüli átlaggal vettek fel. De sajnos abban az évben jött egy törvény, hogy a kulák és a kisiparos gyerekeket minimális számban lehet felvenni. Ehhez az én médiám nem volt elégséges, tehát egy hónap után eltanácsoltak az egyetemről. Nagyon szomorú élmény, azt hiszem, életem egyik legnagyobb csalódása volt.
Hazajöttem Kolozsvárra, itt az egyetemi klub nagy örömmel fogadott és a klub vezetőinek segítségével bekerültem a Bolyai Egyetem biológia szakára. Így lettem biológus. Az 1952-es olimpiáig az edzéssel és a tanulással nem volt probléma, mert általában rövid edzőtáborokat szerveztek. A problémák akkor jöttek, amikor közeledett a helsinki olimpia. Helsinkire fél évet készültünk: januárban bevonultunk a bukaresti edzőtáborba, ott voltunk majdnem augusztusig, az olimpia kezdéséig. Így januártól szeptember 1-ig hiányoztam, és ez már nagyon sok volt. De ekkor ismét közbejött valami: az olimpián a tőrcsapatban kellett volna szerepelnem – mivelhogy második voltam az olimpiai selejtezős versenyeken –, ennek ellenére tőrcsapatba csak tartalékosnak tettek be, és elindítottak párbajtőrben, ami nem az én fegyverem. Talán vigasztalásképpen az olimpia után egyszer csak megjelent Kolozsváron egy illető a minisztériumból, és elmondta, hogy számítanak rám, mint sportolóra, és ha van valami problémám, mondjam el, mert segítenek. Anyagilag és szakmailag is. Én akkor azt mondtam, hogy orvosira szeretnék menni. Az illető elvitt az orvosi egyetem rektorához, és megkérdezte a rektor úr, hogy hányadévre akarok beiratkozni. Két évet végeztem el a biológián, és elég sok közös vizsgánk volt az első éven az orvosis hallgatókkal, ezért másodévre iratkoztam. Felvettek, ami életem álma volt. Ekkor aztán megkezdődött az igazi probléma a tanulás és a sportolás között.
Tudniillik, olimpiai és országos válogatottként már keményen kellett edzeni, viszont az orvosin román nyelven keményen kellett tanulni! Nagy nehezen letettem a másodévet, jött a harmadév, jött a római világbajnokság, megint kezdődött elölről a hathónapos edzőtábor Bukarestben. Ebbe beletört a bicskám. Nem tudtam letenni a harmadéves vizsgáimat, és beláttam azt, hogy vagy abbahagyom a vívást – ami egzisztencia szempontjából nagy csapás lett volna számomra –, vagy abbahagyom az orvosit. Úgyhogy visszamentem a biológiára, harmadévre. Akkor elvégeztem a harmadévet, majd a negyedévet színjelessel, és szinte azonnal következett egy újabb edzőtábor. Az államvizsgámat el is kellett halasztani. A lengyelországi ifjúsági világfesztiválra készültem, amelyen mondhatni világbajnoki erősségű mezőny volt. Ott az ötödik lettem.
– 1955-ben befejezi a felsőfokú tanulmányait, majd biológusként helyezkedik el a Kolozs Megyei Kórház Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumában. Mi volt itt a feladata?
– Ahogy befejeztem 1955-ben a biológiát, még néhány évig vívással foglalkoztam. ’56-ig voltam aktív tagja a válogatottnak. 1956–57-ben már komolyan gondoltam arra, hogy a vívókarrieremet abba kell hagynom, és meg kell alapoznom a szakmai karrieremet. Megalakult közben a Dinamónak a vívószakosztálya, és áthívtak oda. Versenyeztem és az ifi csoportot vezettem, a Tânărul dinamovistet. Közöttük volt Habala Péter is, Kolozsvár jelenlegi vívómestere. Miután 2–3 évet vívómestereskedtem, akkor egy óriási lehetőség állt elém. Szintén egy vívással nagyon szimpatizáló orvos barátom vitt el leendő professzoromhoz, Holán Tibor radiológus professzorhoz, aki megalapította Kolozsváron a Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumot. Az első években kevesen voltunk: Holán professzor, Szántay János, aki szintén országos válogatott és olimpikon kardvívó volt, és én. Holán Tibor egy évet töltött Párizsban, hogy tanulja a mesterséget, Szántay és én is – amikor időnk volt a szabadságunk alatt – Budapesten tartózkodtunk, hol az Országos Onkológiai Intézetben, hol pedig az Országos Sugárbiológiai Intézetben. Onnan hoztuk haza az új tudományos technikákat, metódusokat. Ez a mesterség az ’50-es években indult Európa szerte, mi is megalakítottuk az első ilyen laboratóriumot, amely nagyon szépen fejlődött tovább, lassan 10–15 dolgozója lett, és jó néhány év után még nemzetközi szinten is komoly eredményeket elérő laboratóriummá nőtte ki magát.
– 1960-ban visszavonul az aktív sportolástól, és a bukaresti Atomfizikai Intézetben posztgraduális képzésbe vág. A fővárosi képzés miatt tette le a fegyvert, vagy fordítva: már nem jelentette azt a vívás, mint tíz évvel korábban, és másra vágyott?
Ahogy teltek az évek, a szakmai követelmények mind nagyobbak és nagyobbak lettek. 1960-ban behívtak az országos válogatóba, Párizsban volt a vb. Amikor ezt bejelentettem a főnökömnek, a legkomolyabban azt mondta: Zoli, vagy vívsz, vagy tanulsz a szakmában és kutató lesz belőled. Választanod kell a kettő közül, mert ezt összehangolni nem lehet!
Már akkor is jó pár példát láttam arra, hogy a sportkarrierüket – egy-egy szerencsétlenség miatt néha kényszerből – abbahagyó élsportolók, minden segítség nélkül, az utcán maradtak. Öt percet sem gondolkoztam azon, hogy mit válasszak: a szakmát választottam.
– 1965-ben újabb mérföldkőhöz érkezik: elkezdi a doktori képzést az Állatélettani Tanszéken, majd öt év múlva doktorál sugárvédő és terápiás anyagok témájában. Hogyan esett a választás a sugárbiológiára?
– 1965-ben már úgy éreztem, hogy megpróbálhatom a doktorátust. Nagyon jó lehetőségeim voltak, tudniillik Tora akadémikus – a Babeş–Bolyai Tudományegyetem állatélettani tanára – szimpatizált a sugárbiológiával, és neki is volt egy kis besugárzó készüléke. Tehát szeretettel és barátsággal fogadott. A témaválasztáshoz nagyban hozzájárult az, hogy az akkori időkben volt egy félkatonai vagy egészen katonai részleg, amely a sugárvédelemmel foglalkozott. Ennek a vezetője felkereste a professzoromat, és együttműködést ajánlott neki, hogy a laboratóriumból nem foglalkozna-e valaki sugárvédő anyagokkal. A főnök megkérdezte tőlem, van-e hozzá kedvem, én pedig nagy kedvvel kaptam rá a témára, mert ez saját kutatási vonalam lehetett.
Lehetőséget adott arra, hogy ne csak másod-, harmadkéz legyek orvosi problémákban, hanem mint biológus önálló témát vigyek tovább. Elindultam dokumentálódni. A budapesti Joliot Curie Országos Sugárbiológiai Intézet emberei (Várterész, Sztanik és Köteles professzor) fantasztikus segítséget nyújtottak számomra. Lefénymásolhattam és hazahozhattam a legújabb sugárbiológiai könyveket – e nélkül nem hiszem, hogy sikerült volna. Országszerte – Jászvásárról, Bukarestből – jöttek hozzánk, hogy tanítsuk meg őket Budapestről behozott metodikákra.
– A doktori disszertáció sikeres megvédését követően egy évet Stockholmban tölt a Karolinska intézetben, a Rákellenes Világszövetség ösztöndíjasaként, majd 1974-ben ugyanitt vendégkutató sugárbiológia terén. De Freiburgban, majd a rendszerváltást követően Magyarországon is vendégkutató. Az 1989 előtti külföldi tudományos kiutazások során ütközött netán akadályokba?
Hát ezek nem mentem valami simán. Az igazgatóm, Ion Chiricuţă professzor engedelmével pályáztam az Eleanor Roosevelt onkológiai ösztöndíjra, amelyet minden évben húsz kutató kapott meg világszinten. Hatvanan versenyvizsgáztunk, én bekerültem az első húszba. Legalább 10–11 hónapba került, ameddig megkaptam az útlevelemet. Végső elkeseredésemben Bukarestben az Akadémián, egyetemeken mindenkitől kértem segítséget, és a végén aztán sikerült meggyőzni az egészségügyi minisztert arról, hogy megkaphassam az útlevelemet. Az ösztöndíj egy évre szólt. Nagyon sokat számított olyan szempontból, hogy úgy éreztem, egy az egyben egyenlő vagyok a svéd kollégákkal, tehát egyáltalán nem volt kisebbségi érzésem velük szemben. A baj ott kezdődött, hogy semmi egyéni ötletemet nem lehetett megvalósítani. Ráállítottak egy témára: az oxigén-effektus a sugárbiológiában. Sejteket kellett besugarazni különböző koncentrációjú oxigénbe, és a kromoszóma-aberrációk révén meghatározni az oxigénhatást. Ezt csináltam egy éven keresztül. Ezt mi, kutatók favágásnak nevezzük. De hát gyönyörű ösztöndíjam volt, gyönyörű helyen voltam, nagyon rendes kollégáknál. Mi azzal magyaráztuk, hogy ez a nyugati kapitalista hozzáállás: a főnök az főnök, azt csinálod, amit mondanak. Hát én is azt csináltam.
– Gondolt-e valaha a disszidálásra? Mert a körülmények eléggé adottak voltak hozzá…
– Megmondom őszintén, nem.
Nem gondoltam soha a disszidálásra, mert nem tudtam elképzelni azt, hogy a még élő édesanyámat egyedül hagyjam, vagy a családomat – mert akkor már nős voltam – itt hagyjam. Azok közé a szerencsés emberek közé tartoztam, akik nagyjából elérték álmaikat. Mert igazán nagy szó volt vívásban az, hogy volt egy időszak ’53–55 között, amikor a világ első tíz tőrvívója között ott voltam. A másik álmom – hogy orvos legyek – nem jött össze ugyan, de klinikán dolgoztam, a rutinmunkám (radioaktív izotópok felhasználása a diagnosztikában, a kezelésben) orvosi munka volt. Minden szempontból elégedett ember voltam. A politikával nem nagyon foglalkoztam, és hála a jó Istennek, nem is kényszerítettek rá. Én voltam a klinikának a kultúrfelelőse. Dzsesszkoncerteket szerveztem, festőket hívtam meg előadást tartani. Rajongott az egész intézet azért, amit csinálok, úgyhogy ezzel „megoldódtam”. Ráadásul lecke is volt számomra az, hogy egy év alatt abszolút favágást csináltam, és a főnök ötletét kellett megvalósítani.
– Több könyvet és tanulmányt szerzett, szerkesztett Ion Chirichuţă professzor úrral, aki a kolozsvári rákkutató intézet névadója. Milyen kapcsolatban álltak?
– Imádta a zenét, imádta a festészetet, gyönyörű saját múzeuma volt, tehát volt egy olyan kölcsönös terület, ahol már majdnem baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Ma is, ha arról beszélünk, hogy hogyan kell vezetni egy intézetet, őt idézem bárki számára: egy kollektívát, egy tudományos kutatócsoportot kemény kézzel kell vezetni, és nagyon jó kapcsolatnak kell lennie a vezető és a tanuló között. Chiricuţă ténylegesen egy diktátor volt, de nem olyan szempontból, hogy nem engedett az egyéni ötleteknek. Az intézetünket rengeteg külföldi professzor látogatta meg, tudniillik a ’70–80-as években az intézetünk bemutató intézet volt Romániában. A rákkutató intézetet az egészségügyi világszervezet finanszírozásából építették fel, tehát mintaintézet volt. Chiricuţă keményen megválogatta, hogy kit vesz oda fel.
– Ha egy sugárbiológus téved, annak milyen következményei lehetnek?
Nincs az a kutató, aki ne tévedne.
Előfordult velem is. Sugárvédő anyagokkal dolgozva óriási szerencsém volt, mert abban az időben nagyon nagy fegyelmet igényelt a sugárvédő anyagok problémája. Tudniillik katonai szempontból is nagyon fontos volt az, hogy esetleges atomháború esetén hogyan védjék meg a katonákat és a civil lakosságot. Egy olyan gyógyszer, amely a sugár ártalmát csökkenti, ami a sugárbetegséget gyógyítja, rendkívül fontos volt. Tehát ez a téma katonailag is ellenőrzött volt. Meg is jártuk vele keményen. Én az idegrendszerre ható anyagokkal foglalkoztam. Nagyon kevesen foglalkoztak ezzel a vegyületcsoporttal, tehát az idegrendszert stimuláló és az idegrendszert nyugtató anyagokkal. Rengeteg új anyagot szereztem a szomszédunkban lévő ideggyógyászati intézetből. Számos új bemutatógyógyszer jelent meg. Ahogy megjelent a gyógyszer, a klinika megkapta, a barátomtól pedig hozzájutottam én. Akkor jelent meg egy antidepresszáns, Antideprin volt a neve, Imipromin az eredeti neve. Én azt a gyógyszert kipróbáltam egereken – ezek klasszikus próbakísérletek. Tehát meghatározod a toxikus dózisát az anyagnak, és a toxikus dózisnál kisebb mennyiséget adsz be az egereknek. Utána besugárzol egy halálos dózist. A kontrollcsoport természetesen ott van, beteg lesz és elpusztul két hét alatt. A kezelt csoport szintén beteg lesz, de nem olyan súlyos a betegség, és egy bizonyos számú – mondjuk százból ötven – egér meggyógyul. Tehát 50 százalékos a védőhatás. Ennél az anyagnál az első kísérleteknél körülbelül 60–70 százalékos védőhatást kaptam. Ez persze nagy szó volt! A főnököm abban a pillanatban hívta az újságírókat, nagydobra verte, hogy mi felfedeztünk egy új sugárvédő anyagot, ami 60 százalékban védi az állatokat a pusztulástól. Megjelent a rádióban, sajtóban, de aztán megjelent a katonaság is, ne mondjam kik, és jól lekapták a főnökömet, hogy az ilyen dolgokat azonnal be kell jelenteni nekik! A további kísérleteket már úgy folytattam, hogy közösen csináltuk a bukaresti sugárbiológiai intézettel, amit a katonaság vezetett.
– Szakértőként hogyan élte meg a csernobili katasztrófát?
Csernobillal kapcsolatban nem volt szükség a Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratórium közvetlen közbelépésére. Tudniillik a sugáregészségügyi intézet foglalkozik ezzel – tehát a levegő, a vizek, az élelmiszerek szennyeződésével. Mi közvetetten értük meg Csernobilt. Nagyon sok ember jelentkezett nálunk a radioaktív jódnak a pajzsmirigyben való felhalmozódásának problémájával. Mi annyit csináltunk, hogy elvégeztük ezeket a jódfelhalmozódási méréseket, de nem foglalkoztunk a lakosság sugárterhelésével. Ezen kívül felvilágosítást nyújtottunk az embereknek. Megtörtént a csernobili robbanás, megtörtént a felhő kimosása eső és egyebek révén, tehát rengeteg radioaktív cézium, stroncium hullott ki a növényekre, azokat megették az állatok, aztán ezen az „útvonalon” bekerült a mi szervezetünkbe. Felhívtuk a lakosság figyelmét arra, hogy hogyan lehet a kálium jodid pasztillákat használni, meddig lehet használni, meddig érvényesek. Effektíve csak tanácsokkal és pajzsmirigy-jódfelhalmozódási mérésekkel kapcsolódtunk Csernobilhoz.
– Sugárbiológusként számos elismerésben részesült. Nyugdíjba vonulásának évében, 1998-ban az MTA külső tagjának választották. Melyik elismerést tartja pályafutása megkoronázásának?
– Mindenféleképpen az MTA azon határozatát, amely alapján felvettek a külső tagok közé. Egyáltalán nem számítottam erre. Eszembe sem jutott, hogy én az MTA tagja lehessek. Azt hiszem, egyedüli vagyok az MTA történetében, aki levélben nagyon finoman megmagyaráztam, hogy a magyarországi országos intézet három igazgatója közül – akiktől tanultam – egyik sem akadémikus, így aztán hogyan lehetnék én az? Erre azt a választ kaptam, hogy a munkásságom alapján elértem a küszöböt.
A munkásságot úgy értékelik, hogy megnézik kik idéztek az irodalomban, és hogy a tudományos dolgozataid milyen impakt-faktorral rendelkeznek. Azt hiszem 50-es impakt-faktor a határ, nekem ez megvan, és az MTA biológiai osztályának akkori főnöke, Szabó István Mihály és az itteni egyetem professzora, Kiss István javasolt a kitüntetésre. Megnyugtattak, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom, mert elértem a küszöböt, és megérdemlem ezt a kitüntetést. Óriási megtisztelés, és magasan ezt tartom tudományos pályafutásom megkoronázásának. Bár a vívásban a világ legjobb 10 embere között voltam, tudományos téren pedig távolról sem vagyok a világ legjobb ezer sugárbiológusa között, az én számomra mégis ez a legnagyobb megtiszteltetés.
– Nyugdíjba vonulása után is tevékeny személy – például az Erdélyi Múzeum-Egyesület berkeiben. Mivel foglalkozik a visszavonult Uray Zoltán?
– Az EME közvetlenül a ’89-es események után alakult meg, és az volt a célja, hogy az erdélyi magyar tudományosságot megfelelő rangjára emeljük. Tudományos gyűléseket szerveztünk, megszerveztük a szakosztályokat. Ezek mellett népszerűsítő előadásokat tartottunk magyar nyelven. Magyar nyelven akartunk tudományos dolgozatokat írni, magyar nyelven tudományos könyveket kiadni. Ebben a mozgalomban én immár 22 éve aktívan részt veszek. Az EME természettudományi szakosztályának 8 évig voltam az elnöke, és körülbelül 12 évig vezetőségi tagja magának a mozgalomnak. Úgyhogy szívvel lélekkel ott voltam az elmúlt 22 évben, és megtettem mindent, ami emberileg megtehető, hogy a magyar tudományosságot magas színvonalon reprezentáljuk. Emellett tagja vagyok a Kolozsvári Akadémiai Bizottságnak (KAB), ahol vezetem a sugárbiológiai munkarészleget. Igyekszem a munkámat úgy végezni, hogy minden évben egy-két nagyon jelentős magyar tudóst meghívjunk, hogy tanuljunk tőlük tudományművelést, színvonalat és kapcsolatokat építsünk ki velük.
– Hobbijai között szerepel a zene is.
– Minden embernek a szakmája mellett van egy hobbija. Az egyik osztálytársam, jó barátom György Zsolt bevezetett a zene világába. Románia egyik legnevesebb dzsesszkommentátora és -zongoristája volt. Zsolt majdnem minden vasárnap jött a legújabb lemezeivel és magyarázta, bemutatta őket. És megszerettem a dzsessz-zenét. Nekem is körülbelül 150–200 lemezem van. Amikor egy kicsi időm, alkalmam van, felteszek egy lemezt, meghallgatom, vagy a barátaimmal meghallgatjuk.
A zene mellett a festészet is nagyon közel áll hozzám. Valahogy úgy alakult, hogy az Onkológiai Intézetben elég kevesen voltunk magyarok. És a magyar művészek – színészek, festők, grafikusok – engem hívtak fel, ha gondjuk volt, hogy „Zoli, tudsz segíteni?” Persze, hogy segítettem. Így aztán baráti kapcsolatom alakult ki a művészekkel. Gy. Szabóval, Benével nagyon jó barát lettem. Ez a barátság oda vezetett, hogy elhívtam őket egy-egy előadást tartani az onkológiára. És ma is, amikor lehet, elmegyünk kiállításokra. A könyvespolc alsó szintje csak művészeti albumokkal van tele.
– Sok-sok érem és jeles tudományos eredmény mellett tartalmaz-e a 80 év valami olyant, ami jelentősen befolyásolta az életútját és utólag másképpen döntene?
– Megismételném azt a mondatomat, hogy úgy érzem, a nagyon szerencsés emberek közé tartozom. A vívás által elértem azt, hogy bejárhattam Európát; azt a sportot, amit szerettem, magas színvonalon űztem; szakmailag is meg vagyok elégedve azzal, hogy idekerültem – igaz, szerencsés körülmények között jutottam el a sugárbiológiához. De itt is ismertté váltam, és boldog embernek nevezhetem magam.
KOVÁCS HONT IMRE
Szabadság (Kolozsvár)
2011. október 2.
Hende Csaba volt az Aradi Magyar Napok megnyitójának ünnepi meghívottja
Hende Csaba honvédelmi miniszter volt az ünnepi meghívottja az Aradi Magyar Napoknak, amely vasárnap vette kezdetét a vértanúk emlékére rendezett idei rendezvénysorozat keretében. A belvárosi református templomban tartott nyitó istentiszteleten Kerekes József nagyváradi rogériuszi református lelkész hirdetett igét. Baracsi Levente aradi lelkész köszöntötte a vendégeket, így a magyar honvédelmi minisztert, Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövetet, Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzult, Sándor Mátyás bukaresti magyar katonai attasét. A Nyugati Jelen című aradi lap internetes honlapján beszámolt arról, hogy az évfordulós ünnepségsorozatot megnyitó beszédében Bognár Levente alpolgármester felelevenítette a tizenhárom aradi vértanú emlékét. „E felemelő pillanatokban értékeinket is felmutathatjuk, ezek adják a lelkierőt ahhoz a harchoz, melyet majd egy évszázada folytatunk megmaradásunkért” – mondta a tisztségviselő. Hende Csaba beszédében hangsúlyozta: mi, magyarok, bárhol is élünk, mind összetartozunk. A vértanúkra utalva kifejtette: áldozatuk ugyan drámai, megrázó és tragikus volt, de nem értelmetlen, mert az ügy, amiért vállalták az életveszélyt és a halált, végül győzött. Mindig voltak ugyanis olyanok – folytatta gondolatmenetét -, akik nyomukba léptek, és hűek maradtak az eszméhez. Így fogalmazott: a jövőnk nem a múltunkból lesz, hanem belőlünk, ha meg is csináljuk azt, amit elterveztünk. A miniszter megállapította: az Európai Unió lehetővé teszi az együttműködést, a közös cselekvést. Hosszú ideig a határokon átnyúló utak nem vezettek sehova – tette hozzá -, most azonban eljött az idő a változtatásra, sőt a változások közepette vagyunk. Újra kell szőni a kapcsolatokat – mondta Hende Csaba. A mi nemzedékünknek jutott az a feladat – hangsúlyozta -, hogy kiegyenesítsük azt, amit a történelem összekuszált. Király András romániai oktatási államtitkár felelevenítette az Aradi Magyar Napok történetét. Az első ilyen rendezvénysorozatot 1999-ben, a vértanúk kivégzésének 150. évfordulójára tartották, mert úgy érezték: Arad magyarságának joga is, kötelessége is megemlékezni október 6-ról. A nap egyik érdekes színfoltja volt Göncz József és Bognár Béla Szép Arad vármegyénk. Frumosul nostru judet Arad. Unser schönes Komitat Arad című, háromnyelvű könyvének bemutatása. A két soproni szerző a régi Aradot ábrázoló számos képeslapot talált, amelyeken ma már nem látható helyeket is megörökítettek. De nemcsak Arad, hanem a környék, Borosjenő, Lippa, Apatelek, Berzava, Pécska, Csermő, Tornya, Vinga és sok más helység is szerepel néhány képeslappal a nagyszerű kivitelezésben megjelent kötetben.
MTI
Erdély.ma
Hende Csaba honvédelmi miniszter volt az ünnepi meghívottja az Aradi Magyar Napoknak, amely vasárnap vette kezdetét a vértanúk emlékére rendezett idei rendezvénysorozat keretében. A belvárosi református templomban tartott nyitó istentiszteleten Kerekes József nagyváradi rogériuszi református lelkész hirdetett igét. Baracsi Levente aradi lelkész köszöntötte a vendégeket, így a magyar honvédelmi minisztert, Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövetet, Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzult, Sándor Mátyás bukaresti magyar katonai attasét. A Nyugati Jelen című aradi lap internetes honlapján beszámolt arról, hogy az évfordulós ünnepségsorozatot megnyitó beszédében Bognár Levente alpolgármester felelevenítette a tizenhárom aradi vértanú emlékét. „E felemelő pillanatokban értékeinket is felmutathatjuk, ezek adják a lelkierőt ahhoz a harchoz, melyet majd egy évszázada folytatunk megmaradásunkért” – mondta a tisztségviselő. Hende Csaba beszédében hangsúlyozta: mi, magyarok, bárhol is élünk, mind összetartozunk. A vértanúkra utalva kifejtette: áldozatuk ugyan drámai, megrázó és tragikus volt, de nem értelmetlen, mert az ügy, amiért vállalták az életveszélyt és a halált, végül győzött. Mindig voltak ugyanis olyanok – folytatta gondolatmenetét -, akik nyomukba léptek, és hűek maradtak az eszméhez. Így fogalmazott: a jövőnk nem a múltunkból lesz, hanem belőlünk, ha meg is csináljuk azt, amit elterveztünk. A miniszter megállapította: az Európai Unió lehetővé teszi az együttműködést, a közös cselekvést. Hosszú ideig a határokon átnyúló utak nem vezettek sehova – tette hozzá -, most azonban eljött az idő a változtatásra, sőt a változások közepette vagyunk. Újra kell szőni a kapcsolatokat – mondta Hende Csaba. A mi nemzedékünknek jutott az a feladat – hangsúlyozta -, hogy kiegyenesítsük azt, amit a történelem összekuszált. Király András romániai oktatási államtitkár felelevenítette az Aradi Magyar Napok történetét. Az első ilyen rendezvénysorozatot 1999-ben, a vértanúk kivégzésének 150. évfordulójára tartották, mert úgy érezték: Arad magyarságának joga is, kötelessége is megemlékezni október 6-ról. A nap egyik érdekes színfoltja volt Göncz József és Bognár Béla Szép Arad vármegyénk. Frumosul nostru judet Arad. Unser schönes Komitat Arad című, háromnyelvű könyvének bemutatása. A két soproni szerző a régi Aradot ábrázoló számos képeslapot talált, amelyeken ma már nem látható helyeket is megörökítettek. De nemcsak Arad, hanem a környék, Borosjenő, Lippa, Apatelek, Berzava, Pécska, Csermő, Tornya, Vinga és sok más helység is szerepel néhány képeslappal a nagyszerű kivitelezésben megjelent kötetben.
MTI
Erdély.ma
2011. október 2.
Markó: a népszámlálás eredményeitől függ számos alapvető kisebbségi jog is
A romániai magyar közösség valós létszámától függ több olyan alapvető jog is, amely az anyanyelvhasználathoz kapcsolódik – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes a hétvégén Marosvásárhelyen tartott kerekasztal-beszélgetésen.
A Kós Károly Akadémia Alapítvány és az Erdélyi Magyar Televízió szervezésében rendezett beszélgetésen a közelgő romániai népszámlálás volt az egyik fő téma. A népszámlálás eredménye rendkívül fontos az erdélyi magyarság közérzete szempontjából, de ennek jelképes üzenetén túl, konkrét jogi tétje is van – hangsúlyozta a politikus, aki szerint a magyar közösség valós létszámától függ több, az anyanyelvhasználathoz kapcsolódó alapvető jog is.
A miniszterelnök-helyettes, aki a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke is, kifejtette: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) az előző népszámlálásokhoz képest lényegesen nagyobb és átfogóbb mozgósító kampányt indított, amelynek célja, hogy mindenki bátran vállalja nemzeti hovatartozását. Markó Béla a magyarság létszámával kapcsolatosan emlékeztetett az anyanyelvhasználattal kapcsolatos húsz százalékos küszöbre, amelyet az RMDSZ-nek hosszas politikai küzdelmek nyomán sikerült elérnie 1999-ben. Ennek értelmében, azokon a településeken, ahol a magyarság aránya eléri a 20 százalékot, kötelező módon biztosítani kell a magyar nyelv használatát a közintézményekben, a közigazgatásban. A törvény ezt nem zárja ki a 20 százalék alatti népességarány esetében sem, de ez már a helyi önkormányzat döntésén múlik. Ennek kapcsán bejelentette: az RMDSZ azt a célt is megfogalmazta, hogy a nyelvhasználati küszöböt 10 százalékra csökkentsék. Székely István politológus előadásában rámutatott, hogy amióta Románia az Európai Unió tagja, bizonyos játékszabályokat be kell tartania. Felhívta a figyelmet, hogy minden kérdezőbiztosnál van magyar űrlap ott, ahol a magyarság aránya eléri a 20 százalékot. Ez internetről is letölthető (www.nepszamlalas.ro), a honlapról az érdeklődő mindent információt megkaphat.
Székely István szerint az erdélyi magyarság demográfiai tendenciái általánosságban pozitívak, szemben a román nemzetiségűek negatív mutatóival. A szakember rámutatott: a 2007-es európai uniós csatlakozást követően megugrott a roniaiak külföldi munkavállalása, ebben a folyamatban azonban a romániai magyarok kis hányadot képviselnek. Mindez arra enged következtetni, hogy – bár abszolút számokban lesz csökkenés-, az erdélyi magyar közösség az országon belül tartani tudja eddigi számarányát – tette hozzá.
Hangsúlyozta: a népszámlálás során kétszintű kódolással összesítik az eredményeket: azok, akik székelynek vagy „ungurnak” vallották magukat, azokat a második kódolásnál mind magyaroknak nyilvánítják. A csángók esetében ezt nehezebb lenne elérni, ezért aki csángónak vallja magát, az „egyéb” rovatba kerül.
MTI
Erdély.ma
A romániai magyar közösség valós létszámától függ több olyan alapvető jog is, amely az anyanyelvhasználathoz kapcsolódik – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes a hétvégén Marosvásárhelyen tartott kerekasztal-beszélgetésen.
A Kós Károly Akadémia Alapítvány és az Erdélyi Magyar Televízió szervezésében rendezett beszélgetésen a közelgő romániai népszámlálás volt az egyik fő téma. A népszámlálás eredménye rendkívül fontos az erdélyi magyarság közérzete szempontjából, de ennek jelképes üzenetén túl, konkrét jogi tétje is van – hangsúlyozta a politikus, aki szerint a magyar közösség valós létszámától függ több, az anyanyelvhasználathoz kapcsolódó alapvető jog is.
A miniszterelnök-helyettes, aki a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke is, kifejtette: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) az előző népszámlálásokhoz képest lényegesen nagyobb és átfogóbb mozgósító kampányt indított, amelynek célja, hogy mindenki bátran vállalja nemzeti hovatartozását. Markó Béla a magyarság létszámával kapcsolatosan emlékeztetett az anyanyelvhasználattal kapcsolatos húsz százalékos küszöbre, amelyet az RMDSZ-nek hosszas politikai küzdelmek nyomán sikerült elérnie 1999-ben. Ennek értelmében, azokon a településeken, ahol a magyarság aránya eléri a 20 százalékot, kötelező módon biztosítani kell a magyar nyelv használatát a közintézményekben, a közigazgatásban. A törvény ezt nem zárja ki a 20 százalék alatti népességarány esetében sem, de ez már a helyi önkormányzat döntésén múlik. Ennek kapcsán bejelentette: az RMDSZ azt a célt is megfogalmazta, hogy a nyelvhasználati küszöböt 10 százalékra csökkentsék. Székely István politológus előadásában rámutatott, hogy amióta Románia az Európai Unió tagja, bizonyos játékszabályokat be kell tartania. Felhívta a figyelmet, hogy minden kérdezőbiztosnál van magyar űrlap ott, ahol a magyarság aránya eléri a 20 százalékot. Ez internetről is letölthető (www.nepszamlalas.ro), a honlapról az érdeklődő mindent információt megkaphat.
Székely István szerint az erdélyi magyarság demográfiai tendenciái általánosságban pozitívak, szemben a román nemzetiségűek negatív mutatóival. A szakember rámutatott: a 2007-es európai uniós csatlakozást követően megugrott a roniaiak külföldi munkavállalása, ebben a folyamatban azonban a romániai magyarok kis hányadot képviselnek. Mindez arra enged következtetni, hogy – bár abszolút számokban lesz csökkenés-, az erdélyi magyar közösség az országon belül tartani tudja eddigi számarányát – tette hozzá.
Hangsúlyozta: a népszámlálás során kétszintű kódolással összesítik az eredményeket: azok, akik székelynek vagy „ungurnak” vallották magukat, azokat a második kódolásnál mind magyaroknak nyilvánítják. A csángók esetében ezt nehezebb lenne elérni, ezért aki csángónak vallja magát, az „egyéb” rovatba kerül.
MTI
Erdély.ma
2011. október 2.
Zsil-völgyi magyar kulturális napok
Hétvégén Lupény megerősítette pozícióját, mint a Zsil völgye magyar fővárosa. Jóllehet a közeli Petrozsényban több magyar él, Lupényban sokkal jelentősebb magyar élet zajlik, jóval több a magyar rendezvény. Benedekfi Dávid helyi RMDSZ-elnök és csapata ügyesen összefogja a helyi közösséget, sőt, a lupényiak rendezvényei a bányavidék többi településének magyarságát is megmozgatják, szemben a passzív Petrozsénnyal.
Hétvégén sem volt különb a helyzet, a Zsil-völgyi magyar kulturális napok Lupényban zajlottak, melyen a helyieken kívül a környező települések magyarsága is részt vett.
A gazdag rendezvénysorozat Balázs Csaba fotókiállításával kezdődött pénteken, melyen a helyi fiatalember a bányavidéken és külföldön készített arcképeit tekinthették meg a szakszervezeti klubban. Este a lupényi és a bányavidék többi városából érkezett magyarság nagyszerűen szórakozott a szüreti bálon.
A rendezvénysorozat fénypontja mégis a szombati nap volt, amikor a bányavidék magyarsága bemutatkozott Erdélynek. Pontosabban a Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Csíkszeredáról, Brassóból és Nagyenyedről érkezett vendégeknek. A Szabó Csaba kolozsvári újságíró által indított szórványtengelyek mozgalom 21. szórványkonferenciájára ugyanis a lupényi szakszervezetek házának dísztermében került sor. A magyarok által „bőven és hangosan meglakott” bányászrégió megmaradt magyarságának problémáit térképezték fel demográfiai, oktatási, kulturális és gazdasági szempontból, illetve tapasztalatot cseréltek a többi dél-erdélyi szórványvidékkel.
Magyarok a Zsil völgyében
A hatvanas-hetvenes években a vulkáni és lupényi iskolákban még 4 párhuzamos magyar osztály volt, manapság viszont az elemi oktatás összevont osztályokkal működik, pedig 2007-től a vulkáni diákok Lupényban tanulnak, ismertette a szomorú helyzetet Kasza Mária, a lupényi iskola igazgatója. Így sikerült csak megmenteni az általános szintet, külön-külön mindkét helyen veszélybe került volna, mondta Illés Katalin, a vulkáni iskola aligazgatója. Petrozsényban sokkal jobb a helyzet, de az Böjte Csaba atya Szent Ferenc Alapítványának köszönhető.
A bányavidéken folyamatosan csökken a magyarság száma, a gyülekezetek kiöregednek, szemléltették a helyzetet Gáll Sándor református és Marthy Attila római katolikus lelkészek.
A bányavidékiek igen visszafogottan fogadták a kolozsvári Szabó Csaba és a marosvásárhelyi Ötvös József református lelkész-egyházi újságíró derűlátó kilátásait az erdélyi magyarság demográfiai helyzetéről. Szerintük megszűnt a magyarság demográfiai hullámvölgye, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Csíkszeredán ugyanis a fiatal értelmiségi magyar családokban erősen elterjedt az utóbbi években a harmadik, sőt, negyedik gyermek vállalása, Marosvásárhelyen több a keresztelő, mint a temetés, legalábbis Ötvös József szerint.
Bárcsak hasonló tendencia uralkodna a bányavidéki magyarságnál is! Jelenleg a legfontosabb kihívás a közeledő népszámlálás, melyen minden magyarnask fel kell vállalnia magyarságát, hiszen a mostani számoktól függ a magyar oktatás, anyagi támogatása, társadalmi súlya országos szinten, hangsúlyozta Winkler Gyula EP-képviselő, a Hunyad megyei RMDSZ elnöke. Aki szerint az agyonhangoztatott templom és iskola mellet az érdekképviselet a magyarság harmadik tartópillére, hiszen ez karolja fel döntéshozói szinten előbbiek ügyét.
A Zsil-völgy magyarságának helyzete elválaszthatatlan a bányavidék gazdasági helyzetétől. A szocializmus éveiben, a kőszénbányászat fellendülése idején, a magyarság száma gyorsan növekedett, a „fekete arany” hanyatlása a magyarság hanyatlását is eredményezte. Éppen ezért fontos a gazdasági alap, melynek fejlesztési elképzeléseit Dézsi Attila mutatta be az egybegyűlteknek. Lupényi származásúként Hunyad megye prefektusa komoly lépéseket tett a bányavidék kormányszintű felkarolása érdekében.
„Noha kevesen vagyunk, s számunk csökken, a Zsil-völgyi magyarság mindig is értékes embereket adott”, hangsúlyozta Benedekfi Dávid főszervező. A széles körben elismert, románok által is nagyra tartott prefektus a legjobb példa erre.
Éppen ezért zavaró, hogy sokan a Zsil völgyét csak a bányászjárásokkal társítják, az ottani magyar életről, magyar kultúráról tudomást sem vesznek, hangsúlyozta lokálpatrióta pátosszal Bács Erzsébet nyugalmazott petrillai tanárnő. A bányavidéki magyarságnak és oktatásának nem anyagi támogatásra van szüksége, azt saját erőből képesek megoldani, hanem segítség kell, hangsúlyozta Benedekfi Dávid a vendégek meglepetésére, kiknek mindenütt az anyagi gondokat említették szórványjárásuk során. Együtt magyarul
Miután Krizbai Jenő és Kocsis Attila igazgatók bemutatták a nagyenyedi, illetve dévai iskolákat, s a vendégek bemutatták könyveiket, szórakoztató program következett. A római katolikus közösségi házban töltött káposzta versenyt szerveztek, melyen 9 helyi konyhaművész mérte meg tudását. A nyertesek díjat kaptak, egy-egy fakanalat, a nyertes természetesen a legnagyobbat. Ezután az egybegyűltek is megkóstolták a finomságokat.
Vasárnap az Erdély különböző tájairól érkezett vendégeknek a Zsil völgye érdekességeit és természeti szépségeit mutatták be, majd a parányi urikányi magyar közösséghez látogattak. Délután a lupényi református templomban ökumenikus istentiszteletre került sor, majd az idősek napját ünnepelték süteményekkel, teával és kávéval.
Chirmiciu András
nyugatijelen.com
Erdély.ma
Hétvégén Lupény megerősítette pozícióját, mint a Zsil völgye magyar fővárosa. Jóllehet a közeli Petrozsényban több magyar él, Lupényban sokkal jelentősebb magyar élet zajlik, jóval több a magyar rendezvény. Benedekfi Dávid helyi RMDSZ-elnök és csapata ügyesen összefogja a helyi közösséget, sőt, a lupényiak rendezvényei a bányavidék többi településének magyarságát is megmozgatják, szemben a passzív Petrozsénnyal.
Hétvégén sem volt különb a helyzet, a Zsil-völgyi magyar kulturális napok Lupényban zajlottak, melyen a helyieken kívül a környező települések magyarsága is részt vett.
A gazdag rendezvénysorozat Balázs Csaba fotókiállításával kezdődött pénteken, melyen a helyi fiatalember a bányavidéken és külföldön készített arcképeit tekinthették meg a szakszervezeti klubban. Este a lupényi és a bányavidék többi városából érkezett magyarság nagyszerűen szórakozott a szüreti bálon.
A rendezvénysorozat fénypontja mégis a szombati nap volt, amikor a bányavidék magyarsága bemutatkozott Erdélynek. Pontosabban a Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Csíkszeredáról, Brassóból és Nagyenyedről érkezett vendégeknek. A Szabó Csaba kolozsvári újságíró által indított szórványtengelyek mozgalom 21. szórványkonferenciájára ugyanis a lupényi szakszervezetek házának dísztermében került sor. A magyarok által „bőven és hangosan meglakott” bányászrégió megmaradt magyarságának problémáit térképezték fel demográfiai, oktatási, kulturális és gazdasági szempontból, illetve tapasztalatot cseréltek a többi dél-erdélyi szórványvidékkel.
Magyarok a Zsil völgyében
A hatvanas-hetvenes években a vulkáni és lupényi iskolákban még 4 párhuzamos magyar osztály volt, manapság viszont az elemi oktatás összevont osztályokkal működik, pedig 2007-től a vulkáni diákok Lupényban tanulnak, ismertette a szomorú helyzetet Kasza Mária, a lupényi iskola igazgatója. Így sikerült csak megmenteni az általános szintet, külön-külön mindkét helyen veszélybe került volna, mondta Illés Katalin, a vulkáni iskola aligazgatója. Petrozsényban sokkal jobb a helyzet, de az Böjte Csaba atya Szent Ferenc Alapítványának köszönhető.
A bányavidéken folyamatosan csökken a magyarság száma, a gyülekezetek kiöregednek, szemléltették a helyzetet Gáll Sándor református és Marthy Attila római katolikus lelkészek.
A bányavidékiek igen visszafogottan fogadták a kolozsvári Szabó Csaba és a marosvásárhelyi Ötvös József református lelkész-egyházi újságíró derűlátó kilátásait az erdélyi magyarság demográfiai helyzetéről. Szerintük megszűnt a magyarság demográfiai hullámvölgye, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Csíkszeredán ugyanis a fiatal értelmiségi magyar családokban erősen elterjedt az utóbbi években a harmadik, sőt, negyedik gyermek vállalása, Marosvásárhelyen több a keresztelő, mint a temetés, legalábbis Ötvös József szerint.
Bárcsak hasonló tendencia uralkodna a bányavidéki magyarságnál is! Jelenleg a legfontosabb kihívás a közeledő népszámlálás, melyen minden magyarnask fel kell vállalnia magyarságát, hiszen a mostani számoktól függ a magyar oktatás, anyagi támogatása, társadalmi súlya országos szinten, hangsúlyozta Winkler Gyula EP-képviselő, a Hunyad megyei RMDSZ elnöke. Aki szerint az agyonhangoztatott templom és iskola mellet az érdekképviselet a magyarság harmadik tartópillére, hiszen ez karolja fel döntéshozói szinten előbbiek ügyét.
A Zsil-völgy magyarságának helyzete elválaszthatatlan a bányavidék gazdasági helyzetétől. A szocializmus éveiben, a kőszénbányászat fellendülése idején, a magyarság száma gyorsan növekedett, a „fekete arany” hanyatlása a magyarság hanyatlását is eredményezte. Éppen ezért fontos a gazdasági alap, melynek fejlesztési elképzeléseit Dézsi Attila mutatta be az egybegyűlteknek. Lupényi származásúként Hunyad megye prefektusa komoly lépéseket tett a bányavidék kormányszintű felkarolása érdekében.
„Noha kevesen vagyunk, s számunk csökken, a Zsil-völgyi magyarság mindig is értékes embereket adott”, hangsúlyozta Benedekfi Dávid főszervező. A széles körben elismert, románok által is nagyra tartott prefektus a legjobb példa erre.
Éppen ezért zavaró, hogy sokan a Zsil völgyét csak a bányászjárásokkal társítják, az ottani magyar életről, magyar kultúráról tudomást sem vesznek, hangsúlyozta lokálpatrióta pátosszal Bács Erzsébet nyugalmazott petrillai tanárnő. A bányavidéki magyarságnak és oktatásának nem anyagi támogatásra van szüksége, azt saját erőből képesek megoldani, hanem segítség kell, hangsúlyozta Benedekfi Dávid a vendégek meglepetésére, kiknek mindenütt az anyagi gondokat említették szórványjárásuk során. Együtt magyarul
Miután Krizbai Jenő és Kocsis Attila igazgatók bemutatták a nagyenyedi, illetve dévai iskolákat, s a vendégek bemutatták könyveiket, szórakoztató program következett. A római katolikus közösségi házban töltött káposzta versenyt szerveztek, melyen 9 helyi konyhaművész mérte meg tudását. A nyertesek díjat kaptak, egy-egy fakanalat, a nyertes természetesen a legnagyobbat. Ezután az egybegyűltek is megkóstolták a finomságokat.
Vasárnap az Erdély különböző tájairól érkezett vendégeknek a Zsil völgye érdekességeit és természeti szépségeit mutatták be, majd a parányi urikányi magyar közösséghez látogattak. Délután a lupényi református templomban ökumenikus istentiszteletre került sor, majd az idősek napját ünnepelték süteményekkel, teával és kávéval.
Chirmiciu András
nyugatijelen.com
Erdély.ma