Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2011. augusztus 12.
Az anyanyelvi oktatás bővítését követelték a vásárhelyi magyarok
Ne féljenek a magyarok! Nem szabad félnünk kivívni nyelvi, oktatási jogainkat – hangsúlyozta csütörtökön este Ádám Valérián, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) ügyvezetője a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) diszkriminatív chartája ellen rendezett marosvásárhelyi tiltakozó megmozduláson. A református Vártemplomba összehívott imaesten összesereglett több száz résztvevő előtt tartott beszédében Ádám Valérián toleranciára szólította a Maros-parti város, valamint a MOGYE többségi vezetőségét, emlékeztetve: a hatvanas években a megyeszékhelyre telepedett románokat nagy szeretettel fogadta az akkor még többségben lévő magyar lakosság.
Elítélték a diszkriminációt. Az imaest szónokai egyenlőséget követeltek a MOGYE magyar diákjai és tanárai számára
Ötvös József vártemplomi lelkész, a Marosi Református Egyházmegye esperese többek között a leendő orvosok gyógyító hivatásának jelentőségét hangsúlyozva érvelt az anyanyelvű oktatás bővítésének szükségessége mellett, arra buzdítva a marosvásárhelyi, erdélyi magyarokat, hogy együttműködve és ne egymás ellen fordulva küzdjenek a kisebbségi jogok kiharcolásáért. Kincses-Ajtay Mária, a MOGYE professzora, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) elnöke felszólította az oktatási minisztériumot, ne hagyja jóvá az egyetemi chartát, ez ugyanis szerinte az intézmény magyar tagozata elsorvasztásának befejezését jelentené. Benedek István orvos, az RMDSZ városi szervezetének elnöke leszögezte: reális orvosképzés nem létezhet magyar tagozat nélkül. A szervezők vidofelvételeken idézték fel a hallgatóságnak a MOGYE falain belül az elmúlt hetekben hozott döntéseket, beleértve a charta elfogadását és a költségtérítéses helyeknek a magyar diákoktól történő megvonását. A Vártemplom udvarán elhelyezett feliratok eközben egyenlőséget, teljes körű magyar oktatást követeltek a MOGYE-n, továbbá azt hirdették, hogy az egyetemi autonómia nevében nem lehet megsérteni az ország törvényeit. Az imaest végén különben Ádám Valérián úgy fogalmazott: a tiltakozók ezúttal a magyar oktatás egyenjogúságáért szálltak síkra, és eltekintettek Marosvásárhely főterének „visszafoglalásától”.
Ezzel egy időben a MOGYE ügyében rendezett tiltakozás kapcsán Tőkés László EMNT-elnök és Toró T. Tibor ügyvezető elnök csütörtökön kiadott közleményében bírálta, hogy az egyetem szenátusának többségi része – saját szabályainak felrúgásával – a magyar oktatók és hallgatók példás összefogása és tiltakozása ellenére olyan egyetemi chartát fogadott el, amely még az eddigi helyzethez képest is visszalépést jelent. Az EMNT vezetői szerint az erdélyi magyar orvosképzés nemzetstratégiai jelentőségű, így a szervezet számára az egyetlen elfogadható megoldás, „nemzeti minimum” ennek teljes szintű és önálló tagozatként való megszervezése és működtetése. Tőkésék szerint ebben a kérdésben az RMDSZ-nek nem szabadna „lapítania vagy merő taktikázásra szorítkoznia”, hiszen felértékelődik a szövetség kormányzati pozíciója, kiemelt módon pedig az oktatási tárca tevékenységét felügyelő Markó Béla miniszterelnök-helyettes felelőssége. Az EMNT vezetősége elítéli a MOGYE többségi vezetőinek „szűklátókörűségét és törvénybe ütköző szabálytalanságait”, ezen túlmenően felszólítja az RMDSZ vezetőségét: kormányzati eszközei birtokában akadályozza meg az egyetemi charta jogerőre emelését, és tegye koalíciós szerepvállalása fennmaradásának feltételévé az állami egyetemek magyar tagozatainak létrehozását.
Mint ismeretes, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen az új román oktatási törvény biztosította lehetőségek ellenére az intézmény román többségű szenátusa júniusban megakadályozta a magyar intézetek létrehozását. Júliusban az okozott felháborodást, hogy az általános orvosi karon a 80 költségtérítéses hely mindegyikét a román tagozatra felvételiző diákok kapták meg. Ezt később korrigálták, 40 helyet biztosítva a magyar tagozatnak. A RMOGYKE és a kolozsvári állami magyar nyelvű egyetem újbóli létrehozásáért tevékenykedő Bolyai Kezdeményező Bizottság még júliusban kérvényezte Dorin Florea polgármesternél a csütörtöki főtéri megmozdulás engedélyezését. Az önkormányzat illetékes bizottsága előbb azzal az indokkal utasította el a kérelmet, hogy a felsőoktatási intézmény belügyeire az egyetemi autonómia keretein belül, nem pedig az utcán kell választ keresni, majd az újabb folyamodványt a fasiszta, kommunista, rasszista és soviniszta jellegű, illetve az ország biztonságát veszélyeztető rendezvények korlátozásáról szóló törvénycikkelyre hivatkozva söpörte le az asztalról. Krónika (Kolozsvár)
Ne féljenek a magyarok! Nem szabad félnünk kivívni nyelvi, oktatási jogainkat – hangsúlyozta csütörtökön este Ádám Valérián, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) ügyvezetője a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) diszkriminatív chartája ellen rendezett marosvásárhelyi tiltakozó megmozduláson. A református Vártemplomba összehívott imaesten összesereglett több száz résztvevő előtt tartott beszédében Ádám Valérián toleranciára szólította a Maros-parti város, valamint a MOGYE többségi vezetőségét, emlékeztetve: a hatvanas években a megyeszékhelyre telepedett románokat nagy szeretettel fogadta az akkor még többségben lévő magyar lakosság.
Elítélték a diszkriminációt. Az imaest szónokai egyenlőséget követeltek a MOGYE magyar diákjai és tanárai számára
Ötvös József vártemplomi lelkész, a Marosi Református Egyházmegye esperese többek között a leendő orvosok gyógyító hivatásának jelentőségét hangsúlyozva érvelt az anyanyelvű oktatás bővítésének szükségessége mellett, arra buzdítva a marosvásárhelyi, erdélyi magyarokat, hogy együttműködve és ne egymás ellen fordulva küzdjenek a kisebbségi jogok kiharcolásáért. Kincses-Ajtay Mária, a MOGYE professzora, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) elnöke felszólította az oktatási minisztériumot, ne hagyja jóvá az egyetemi chartát, ez ugyanis szerinte az intézmény magyar tagozata elsorvasztásának befejezését jelentené. Benedek István orvos, az RMDSZ városi szervezetének elnöke leszögezte: reális orvosképzés nem létezhet magyar tagozat nélkül. A szervezők vidofelvételeken idézték fel a hallgatóságnak a MOGYE falain belül az elmúlt hetekben hozott döntéseket, beleértve a charta elfogadását és a költségtérítéses helyeknek a magyar diákoktól történő megvonását. A Vártemplom udvarán elhelyezett feliratok eközben egyenlőséget, teljes körű magyar oktatást követeltek a MOGYE-n, továbbá azt hirdették, hogy az egyetemi autonómia nevében nem lehet megsérteni az ország törvényeit. Az imaest végén különben Ádám Valérián úgy fogalmazott: a tiltakozók ezúttal a magyar oktatás egyenjogúságáért szálltak síkra, és eltekintettek Marosvásárhely főterének „visszafoglalásától”.
Ezzel egy időben a MOGYE ügyében rendezett tiltakozás kapcsán Tőkés László EMNT-elnök és Toró T. Tibor ügyvezető elnök csütörtökön kiadott közleményében bírálta, hogy az egyetem szenátusának többségi része – saját szabályainak felrúgásával – a magyar oktatók és hallgatók példás összefogása és tiltakozása ellenére olyan egyetemi chartát fogadott el, amely még az eddigi helyzethez képest is visszalépést jelent. Az EMNT vezetői szerint az erdélyi magyar orvosképzés nemzetstratégiai jelentőségű, így a szervezet számára az egyetlen elfogadható megoldás, „nemzeti minimum” ennek teljes szintű és önálló tagozatként való megszervezése és működtetése. Tőkésék szerint ebben a kérdésben az RMDSZ-nek nem szabadna „lapítania vagy merő taktikázásra szorítkoznia”, hiszen felértékelődik a szövetség kormányzati pozíciója, kiemelt módon pedig az oktatási tárca tevékenységét felügyelő Markó Béla miniszterelnök-helyettes felelőssége. Az EMNT vezetősége elítéli a MOGYE többségi vezetőinek „szűklátókörűségét és törvénybe ütköző szabálytalanságait”, ezen túlmenően felszólítja az RMDSZ vezetőségét: kormányzati eszközei birtokában akadályozza meg az egyetemi charta jogerőre emelését, és tegye koalíciós szerepvállalása fennmaradásának feltételévé az állami egyetemek magyar tagozatainak létrehozását.
Mint ismeretes, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen az új román oktatási törvény biztosította lehetőségek ellenére az intézmény román többségű szenátusa júniusban megakadályozta a magyar intézetek létrehozását. Júliusban az okozott felháborodást, hogy az általános orvosi karon a 80 költségtérítéses hely mindegyikét a román tagozatra felvételiző diákok kapták meg. Ezt később korrigálták, 40 helyet biztosítva a magyar tagozatnak. A RMOGYKE és a kolozsvári állami magyar nyelvű egyetem újbóli létrehozásáért tevékenykedő Bolyai Kezdeményező Bizottság még júliusban kérvényezte Dorin Florea polgármesternél a csütörtöki főtéri megmozdulás engedélyezését. Az önkormányzat illetékes bizottsága előbb azzal az indokkal utasította el a kérelmet, hogy a felsőoktatási intézmény belügyeire az egyetemi autonómia keretein belül, nem pedig az utcán kell választ keresni, majd az újabb folyamodványt a fasiszta, kommunista, rasszista és soviniszta jellegű, illetve az ország biztonságát veszélyeztető rendezvények korlátozásáról szóló törvénycikkelyre hivatkozva söpörte le az asztalról. Krónika (Kolozsvár)
2011. augusztus 12.
Beindult a kampány!
Politikai pengeváltás a MOGYE kapcsán
Tegnap Cornel Briscaru, a Szociáldemokrata Párt megyei ügyvezető titkára kijelentette: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen kialakult konfliktus hátterében dr. Benedek István professzor, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke, illetve dr. Dorin Florea, a Demokrata-Liberális Párt megyei elnöke, országos alelnöke áll, akik feszültségkeltéssel akarnak politikai tőkét kovácsolni maguknak a jövő évben sorra kerülő helyhatósági választásokra.
Briscaru szerint általában az orvosi egyetemen történő problémák mögött a két testvér, dr. Benedek István és dr. Benedek Imre található. A jelenlegi helyzetet pedig a két kormánypárti politikus – akik egyébként szerinte nagyon jó barátok – saját politikai céljaik elérésére kívánja felhasználni.
"Hülyeségekkel foglalkozik"
Lapunk megkeresésére dr. Benedek István, az RMDSZ marosvásárhelyi elnöke kijelentette:
– Elsősorban azt szeretném mondani, hogy a jelek szerint Briscaru még nem ismeri Vásárhelyt, ugyanis Botosani- ból jött ide, de nem ismeri az orvosi egyetem szenátusát sem, mert ha ismerné, tudnia kellene, hogy sem Imre, sem én nem vagyunk tagja a szenátusnak, így nem is lehet közünk vagy beleszólásunk az egyetem életébe.
Ennek ellenére, persze, van véleményem a dologról. Szerintem olyan helyzet alakult ki, amelyet az egyetem nem kezelt időben és kellőképpen, ami hatással van a város közéletére és közhangula- tára. Aki elolvasta a chartát, láthatja, hogy diszkriminatív intézkedéseket tartalmaz, magyarellenes határozatok vannak benne, lásd a felvételit, annak ellenére, hogy az RMDSZ közbelépése nyomán meghirdették a negyven fizetéses helyet.
A kialakult konfliktus a rossz menedzsment eredménye, feszültséget okozott, a kezelése azonban nem a városra tartozik, nem a polgármesteri hivatal vagy a tanács dolga megoldani.
– Hogyan kommentálja azt a kijelentést, hogy ön és a polgármester jó barátok, és politikai céljaik elérése érdekében keltenek feszültséget a MOGYE-n?
– Persze, hogy jó barátok vagyunk, vele ebédelek, vele vacsorázom. Komolyra fordítva, fel is vállalom ezt a barátságot, ha ezáltal közösen megoldjuk a város problémáit, vagy ha elérjük például, hogy magyar polgármestere legyen Vásárhelynek.
Ami pedig a politikai tőkét illeti, én nem akarok polgármester lenni, hacsak nem kényszerítenek erre a körülmények. Van egy szakmám, nem mint Briscarunak, aki egyik pártból a másikba tántorog, és hülyeségekkel foglalkozik.
Beteg elme szüleménye
Claudiu Maior alpolgármester: – Csupán egy beteg ember agyában születhet ilyen gondolat, aki nem élt Vásárhelyen, hanem egy eldugott faluból jött, csak egy ilyen ember gondolhatja, hogy az RMDSZ és a PD-L feszültséget akarna kelteni Vásárhelyen. Sajnos, csak a vásárhelyiek tudják, mi történt itt évekkel ezelőtt. Az Új Jobboldal fél éve kért engedélyt bizonyos tüntetésre, de megtiltottuk neki. Ugyanígy elutasítottuk egy civil szervezetnek a főtér lezárására vonatkozó kérését, s azt tanácsoltuk, tegyék ezt a MOGYE-n, mert az egyetemre tartozik.
Ami a híreszteléseket illeti, olyan emberekről van szó, akik egész nyáron unatkoznak, meg kell szokják a marosvásárhelyiek, mert jön a választási kampány, s egyre gyakrabban hallatják majd a hangjukat.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)
Politikai pengeváltás a MOGYE kapcsán
Tegnap Cornel Briscaru, a Szociáldemokrata Párt megyei ügyvezető titkára kijelentette: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen kialakult konfliktus hátterében dr. Benedek István professzor, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke, illetve dr. Dorin Florea, a Demokrata-Liberális Párt megyei elnöke, országos alelnöke áll, akik feszültségkeltéssel akarnak politikai tőkét kovácsolni maguknak a jövő évben sorra kerülő helyhatósági választásokra.
Briscaru szerint általában az orvosi egyetemen történő problémák mögött a két testvér, dr. Benedek István és dr. Benedek Imre található. A jelenlegi helyzetet pedig a két kormánypárti politikus – akik egyébként szerinte nagyon jó barátok – saját politikai céljaik elérésére kívánja felhasználni.
"Hülyeségekkel foglalkozik"
Lapunk megkeresésére dr. Benedek István, az RMDSZ marosvásárhelyi elnöke kijelentette:
– Elsősorban azt szeretném mondani, hogy a jelek szerint Briscaru még nem ismeri Vásárhelyt, ugyanis Botosani- ból jött ide, de nem ismeri az orvosi egyetem szenátusát sem, mert ha ismerné, tudnia kellene, hogy sem Imre, sem én nem vagyunk tagja a szenátusnak, így nem is lehet közünk vagy beleszólásunk az egyetem életébe.
Ennek ellenére, persze, van véleményem a dologról. Szerintem olyan helyzet alakult ki, amelyet az egyetem nem kezelt időben és kellőképpen, ami hatással van a város közéletére és közhangula- tára. Aki elolvasta a chartát, láthatja, hogy diszkriminatív intézkedéseket tartalmaz, magyarellenes határozatok vannak benne, lásd a felvételit, annak ellenére, hogy az RMDSZ közbelépése nyomán meghirdették a negyven fizetéses helyet.
A kialakult konfliktus a rossz menedzsment eredménye, feszültséget okozott, a kezelése azonban nem a városra tartozik, nem a polgármesteri hivatal vagy a tanács dolga megoldani.
– Hogyan kommentálja azt a kijelentést, hogy ön és a polgármester jó barátok, és politikai céljaik elérése érdekében keltenek feszültséget a MOGYE-n?
– Persze, hogy jó barátok vagyunk, vele ebédelek, vele vacsorázom. Komolyra fordítva, fel is vállalom ezt a barátságot, ha ezáltal közösen megoldjuk a város problémáit, vagy ha elérjük például, hogy magyar polgármestere legyen Vásárhelynek.
Ami pedig a politikai tőkét illeti, én nem akarok polgármester lenni, hacsak nem kényszerítenek erre a körülmények. Van egy szakmám, nem mint Briscarunak, aki egyik pártból a másikba tántorog, és hülyeségekkel foglalkozik.
Beteg elme szüleménye
Claudiu Maior alpolgármester: – Csupán egy beteg ember agyában születhet ilyen gondolat, aki nem élt Vásárhelyen, hanem egy eldugott faluból jött, csak egy ilyen ember gondolhatja, hogy az RMDSZ és a PD-L feszültséget akarna kelteni Vásárhelyen. Sajnos, csak a vásárhelyiek tudják, mi történt itt évekkel ezelőtt. Az Új Jobboldal fél éve kért engedélyt bizonyos tüntetésre, de megtiltottuk neki. Ugyanígy elutasítottuk egy civil szervezetnek a főtér lezárására vonatkozó kérését, s azt tanácsoltuk, tegyék ezt a MOGYE-n, mert az egyetemre tartozik.
Ami a híreszteléseket illeti, olyan emberekről van szó, akik egész nyáron unatkoznak, meg kell szokják a marosvásárhelyiek, mert jön a választási kampány, s egyre gyakrabban hallatják majd a hangjukat.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)
2011. augusztus 12.
Budapesti levél
A Semmelweis Egyetem Hallgatói Önkormányzat elnöke levélben fordult Románia magyarországi nagykövetéhez
A budapesti Semmelweis Egyetem Hallgatói Önkormányzat elnökének, Szécsényi-Nagy Balázsnak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar nyelvű képzéséért írt, illetve a tegnapi megmozdulással kapcsolatos levelét a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) közzétette a hallgatók számára – közölte szerkesztőségünkkel Ádám Valerián, a RMOGYKE ügyvezető elnöke. Szécsényi-Nagy Balázs a marosvásárhelyi hallgatótársak érdekében hívja fel a figyelmet arra, hogy "a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusa döntést hozott az egyetem új alapvető szabályairól, amely nem teszi lehetővé, hogy önálló magyar nyelvű képzés, illetve szervezeti egységek jöjjenek létre", annak ellenére, hogy "az új oktatási törvény Romániában lehetővé teszi multikulturális egyetemek működését, és ilyen a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem is." A budapesti Semmelweis Egyetem Hallgatói Önkormányzat elnöke úgy véli, a döntés meghozatalának körülményei, tartalma hátrányosan érintették a magyar nyelvű oktatást, ezért erkölcsi kötelességük hallgatótársaikért felemelni szavukat. Teszik ezt kulturáltan, európai módon, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem autonómiájának tiszteletben tartása mellett. "Éppen ezért merült fel véleményünk kifejezésének olyan módja, hogy Románia nagykövete részére átnyújtunk egy levelet, melynek szíves továbbítását kérjük prof. dr. Constantin Copotoiu úr, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem rektora részére. A levélben kifejezzük, hogy figyelemmel kísérjük az eseményeket, és kérjük a rektor urat, hogy ismertesse gondolatainkat az egyetem szenátusával. Azt szeretnénk, ha a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem vezetése megfontolná azokat az érveket, amelyek a magyar nyelvű képzés, ill. a kért szervezeti formák mellett szólnak. Ezek között kiemeljük, hogy ezzel elősegítik egyetemük fejlődését, erősítik a román felsőoktatásban és az Európai Unióban megszerzett pozícióikat, valamint bővítik kapcsolataikat más intézményekkel, így egyetemünkkel is. Mindennek eredménye a magyar és a román nyelvű orvosképzés színvonalának fejlődése, a betegek gyógyulásának elősegítése is lehetne" – áll a levélben, amelynek átadására tegnap 19 órakor került sor Románia budapesti nagykövetsége előtt.
(A.I.) Népújság (Marosvásárhely)
A Semmelweis Egyetem Hallgatói Önkormányzat elnöke levélben fordult Románia magyarországi nagykövetéhez
A budapesti Semmelweis Egyetem Hallgatói Önkormányzat elnökének, Szécsényi-Nagy Balázsnak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar nyelvű képzéséért írt, illetve a tegnapi megmozdulással kapcsolatos levelét a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) közzétette a hallgatók számára – közölte szerkesztőségünkkel Ádám Valerián, a RMOGYKE ügyvezető elnöke. Szécsényi-Nagy Balázs a marosvásárhelyi hallgatótársak érdekében hívja fel a figyelmet arra, hogy "a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusa döntést hozott az egyetem új alapvető szabályairól, amely nem teszi lehetővé, hogy önálló magyar nyelvű képzés, illetve szervezeti egységek jöjjenek létre", annak ellenére, hogy "az új oktatási törvény Romániában lehetővé teszi multikulturális egyetemek működését, és ilyen a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem is." A budapesti Semmelweis Egyetem Hallgatói Önkormányzat elnöke úgy véli, a döntés meghozatalának körülményei, tartalma hátrányosan érintették a magyar nyelvű oktatást, ezért erkölcsi kötelességük hallgatótársaikért felemelni szavukat. Teszik ezt kulturáltan, európai módon, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem autonómiájának tiszteletben tartása mellett. "Éppen ezért merült fel véleményünk kifejezésének olyan módja, hogy Románia nagykövete részére átnyújtunk egy levelet, melynek szíves továbbítását kérjük prof. dr. Constantin Copotoiu úr, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem rektora részére. A levélben kifejezzük, hogy figyelemmel kísérjük az eseményeket, és kérjük a rektor urat, hogy ismertesse gondolatainkat az egyetem szenátusával. Azt szeretnénk, ha a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem vezetése megfontolná azokat az érveket, amelyek a magyar nyelvű képzés, ill. a kért szervezeti formák mellett szólnak. Ezek között kiemeljük, hogy ezzel elősegítik egyetemük fejlődését, erősítik a román felsőoktatásban és az Európai Unióban megszerzett pozícióikat, valamint bővítik kapcsolataikat más intézményekkel, így egyetemünkkel is. Mindennek eredménye a magyar és a román nyelvű orvosképzés színvonalának fejlődése, a betegek gyógyulásának elősegítése is lehetne" – áll a levélben, amelynek átadására tegnap 19 órakor került sor Románia budapesti nagykövetsége előtt.
(A.I.) Népújság (Marosvásárhely)
2011. augusztus 12.
A politikum elgáncsolja az önálló magyar egyetem visszaállítását”
Interjú Kovács Lehel docenssel, a BKB alelnökével
A Bálványosi Nyári Szabadegyetem egyik oktatási előadójaként Kovács Lehel egyetemi docens, a Bolyai Kezdeményező Bizottság alelnöke lesújtó képett festett a romániai magyar oktatás helyzetéről több mint 20 évvel a rendszerváltás után. Őt kérdeztük a romániai magyar nyelvű oktatás kilátásairól. – A tanügyi törvény szerint a magyar iskolák– a kvóta-rendszer alapján – a többségi iskolákhoz képest több támogatásban részesülnek. Tusványoson elhangzott előadása szerint eme állami támogatás a szórványiskolákat mégis lehetetlen helyzetbe hozza. Kérjük, fejtse ki erről részletesebben álláspontját! – Sajnos, az erdélyi szórványban működő iskoláinkkal komoly gondok vannak. Habár az új tanügyi törvény szerint – ha igény van rá –, akármilyen kis faluban anyanyelvi iskola működhet, ennek finanszírozása a szórványban nincs igazán megoldva. A gondok a kis létszámmal kezdődnek. Számításaink alapján ott, ahol az osztályok a törvény által megkövetelt minimum létszámon indulnak, és az iskola egyetlen évfolyamán sincsenek nagyobb létszámú osztályok, a kvóta-rendszer alapján beérkező pénzösszeg nem elegendő a tanárok fizetésére sem, nemhogy az iskola fejlesztésére maradna. Ráadásul a szórványtelepülések helyi tanácsai nem magyar többségűek, így kevés a valószínűsége annak, hogy az iskola fenntartásához szükséges anyagiakat elő lehessen teremteni a helyi költségvetésből. Az új tanügyi törvény megköveteli, hogy az iskola vezetőségi tanácsába (az iskolaszékbe – hogy hagyományosabb kifejezésnél maradjunk) a helyi tanács is személyeket delegáljon. Félő, hogy a szórványtelepüléseken a kevés magyar képviselőt tartalmazó helyi tanács román személyeket küld egy magyar iskola iskolaszékébe, így az ülések is értelemszerűen román nyelven kell, hogy folyjanak. A szórványtelepülések adta feltételek igazából a tagozatos iskolákat részesítik előnyben: itt a nagyobb román létszám ellensúlyozná a kis létszámot egy párhuzamos magyar osztályban. – Milyen megoldásokat lát a helyzet orvoslására? – A magyar oktatás fajlagos költsége magasabb, mint a román nyelvű oktatásé. Alkotmányos állami kötelesség a demográfiai súlyból származó hátrány ellensúlyozása. Egy magyar tanulónak sokkal több lehetősége van, például magyar nyelvű versenyeken, olimpiákon is részt vehet, hasonlóképpen sokkal szélesebb körű az iskolán kívüli tevékenységek listája. Semmilyen garancia nincs arra, hogy a közös kasszába befolyó magasabb támogatás ténylegesen és kizárólagosan a megfelelő célcsoporthoz (konkrétan a magyar tanulókhoz, magyar tanszemélyzethez) jut el. Vegyes iskola esetén a költségvetés elfogadása a román többség által történik, és nem biztos, hogy a magyar tagozat prioritásait veszik figyelembe. Nemzeti érdekeink, autonómia-törekvéseink azt kívánják meg, hogy pénzügyileg is, jogilag is önálló iskoláink legyenek a szórványban is, viszont mi úgy értékeljük, hogy szórványban ez nagyon nehezen valósítható meg. Sokkal nagyobb fejkvóta kellene a szórványban működő magyar iskolák számára, és plusz erőforrások a művészeti, zenei, sport szakokat is oktató iskolák esetén. – A Bolyai Kezdeményező Bizottság több alkalommal is szóvá tette, hogy Romániában nincs egységes magyar tanügyi stratégia az óvodától az egyetemig. Mi ennek az oka? Ön szerint a közeljövőben kiépíthető-e egy átfogó stratégia? – Más testület hiányában az RMDSZ Oktatási Főosztálya kellett volna, hogy kidolgozza ezt az átfogó stratégiát. Nem mondom, hogy semmit sem tett, mert részleges egyeztetések történtek pl. a különböző tanügyi, oktatási szervezetekkel, de az elmúlt 21 év bőségesen meg kellett volna teremtse az egységes magyar tanügyi stratégiát, az óvodától az egyetemig. Ennek hiánya a bizonyítéka arra, hogy nincs önálló állami magyar egyetem, még nincs akkreditálva a Sapientia, átfedő szakok indulnak a különböző magyar egyetemeken, igazából nincs jól megoldva a magyar egyházi oktatás, a szórványban gondjaink vannak az iskolákkal, az óvodákkal, a bölcsődékről nem is beszélve, igen nagy a magyar gyerekek lemorzsolódása: a magyarul tanuló nyolcadik osztályosoknak körülbelül a fele jut el érettségiig. Ezzel a kérdéssel viszont nem igazán törődnek szakmai körökben. Emlékezzünk vissza, hogy a 700 ezer erdélyi magyar aláírásával is szentesített ügyet felvállalva, az RMDSZ 1998 őszén felvetette a kormányból való kilépés lehetőségét, ha a magyar egyetem ügye nem oldódik meg. Nagyon hamar elfogadta a kormány kompromisszumos megoldását, és azóta sem lett semmi az önálló állami magyar egyetemből. Az erdélyi magyar oktatás nagy múltra tekint vissza: ha a latin nyelvű oktatást leszámítjuk, Apáczai Csere Jánostól számolhatjuk a 355 évet. A jövő elképzelhetetlen átfogó és egységes stratégia nélkül, konjunkturális, esetleges és alkalomszerű megoldásokra támaszkodva. Egy olyan oktatási fórum kell létrejöjjön Erdélyben, ahol a különböző szakmai szervezetek, a politikum és a diákok képviselői leülnek, és pontos elemzésekre alapozva átfogó stratégiákat dolgoznak ki az erdélyi magyar oktatás jövőjét illetően. – Az elmúlt két évtizedben a magyar felsőoktatás terén nem történt lényegi áttörés. Létezik-e egységes koncepció az erdélyi magyar felsőoktatás ügyében? – Az önálló erdélyi magyar felsőoktatás kérdése politikai kérdés. Ez egyre inkább bizonyosságot nyer. Pár éve tanúi lehettünk, hogyan gáncsolja el a politikum az önálló állami magyar egyetem visszaállítását Erdélyben, most pedig annak vagyunk tanúja, hogy a már egy éve szakmailag akkreditált és elismert Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem akkreditációját hogyan odázza el a román kormány. Egy tetszőleges román magánegyetem esetében a kormány és a parlament pár hónap alatt megszavazza az akkreditációt, a Sapientia esetében ez már egy éve folyik, a Partiumi Keresztény Egyetem esetében pedig annak idején négy évig tartott. Világosan látszik, hogy miért nem történt lényegi áttörés a magyar felsőoktatás terén az elmúlt két évtizedben. A Bolyai Kezdeményező Bizottság többször szorgalmazta az egységes koncepció kidolgozását az erdélyi magyar felsőoktatás ügyében. Egy erdélyi magyar egyetemi hálózatban gondolkozunk, amelynek részei a létező egyetemeink, a leendő önálló állami magyar tudományegyetem, valamint része lenne egy, a Székelyföldön létrehozandó magyar állatorvosi, agrártudományi egyetem. A magyar szakoktatás nagy részét a Sapientia vállalhatná magára, műszaki profiljainak köszönhetően, és akkreditálása maga után vonná a román állam részéről érkező anyagi támogatásokat is. Egy ilyen egyetemi hálózat megoldaná azokat a gondokat, amelyekkel jelen pillanatban küszködik az erdélyi magyar felsőoktatás, jelesül azt, hogy nagyon sok szak (többnyire műszaki, agrártudományi, állatorvosi, művészeti stb.) nem jelenik meg a magyar oktatási palettán. Igy érthető, hogy magyarokat megillető 6,6% helyett csak 1,4 % egyetemista tanul magyar nyelven. Különben az általunk elkészített, és Tusványoson bemutatott tanulmányok felvázolják ezt a koncepciót. – A gyenge érettségi eredmények okán ismét napirendre került a szakoktatás megerősítése, hogy hatékonyabb legyen a 8. osztályt végzett gyerekek tájékozódása. Mi a véleménye a romániai magyar szakoktatásról? – Véleményem szerint a szakoktatást új alapra kellene helyezni. Szerintem csak úgy működhet igazán jól a szakoktatás – különösen a magyar –, ha különálló iskolákban, jól felszerelt műhelyekben folyna az oktatás, saját tanrend és tanterv alapján, mérnök-oktatók és mesterek felügyeletével. Valójában az a gond, hogy már hiányzik az az ipar, ami indokolná tenné a tömeges szakoktatást. Villanyszerelőkre, vízszerelőkre, autószerelőkre stb. szükség van, de ma már csak inkább „házi használatra”. Az ipar hiánya azt követeli meg, hogy a különböző szakemberek cégeket alapítsanak, magánvállalkozásokat indítsanak, így oktatni kellene az alapvető gazdasági ismereteket is. Az erdélyi magyar, egyetemi szintű szakoktatást pedig az előző pontnál igyekeztem felvázolni, hát igen, ezt meg kell teremteni. Sok szakon ez nem létezik. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Interjú Kovács Lehel docenssel, a BKB alelnökével
A Bálványosi Nyári Szabadegyetem egyik oktatási előadójaként Kovács Lehel egyetemi docens, a Bolyai Kezdeményező Bizottság alelnöke lesújtó képett festett a romániai magyar oktatás helyzetéről több mint 20 évvel a rendszerváltás után. Őt kérdeztük a romániai magyar nyelvű oktatás kilátásairól. – A tanügyi törvény szerint a magyar iskolák– a kvóta-rendszer alapján – a többségi iskolákhoz képest több támogatásban részesülnek. Tusványoson elhangzott előadása szerint eme állami támogatás a szórványiskolákat mégis lehetetlen helyzetbe hozza. Kérjük, fejtse ki erről részletesebben álláspontját! – Sajnos, az erdélyi szórványban működő iskoláinkkal komoly gondok vannak. Habár az új tanügyi törvény szerint – ha igény van rá –, akármilyen kis faluban anyanyelvi iskola működhet, ennek finanszírozása a szórványban nincs igazán megoldva. A gondok a kis létszámmal kezdődnek. Számításaink alapján ott, ahol az osztályok a törvény által megkövetelt minimum létszámon indulnak, és az iskola egyetlen évfolyamán sincsenek nagyobb létszámú osztályok, a kvóta-rendszer alapján beérkező pénzösszeg nem elegendő a tanárok fizetésére sem, nemhogy az iskola fejlesztésére maradna. Ráadásul a szórványtelepülések helyi tanácsai nem magyar többségűek, így kevés a valószínűsége annak, hogy az iskola fenntartásához szükséges anyagiakat elő lehessen teremteni a helyi költségvetésből. Az új tanügyi törvény megköveteli, hogy az iskola vezetőségi tanácsába (az iskolaszékbe – hogy hagyományosabb kifejezésnél maradjunk) a helyi tanács is személyeket delegáljon. Félő, hogy a szórványtelepüléseken a kevés magyar képviselőt tartalmazó helyi tanács román személyeket küld egy magyar iskola iskolaszékébe, így az ülések is értelemszerűen román nyelven kell, hogy folyjanak. A szórványtelepülések adta feltételek igazából a tagozatos iskolákat részesítik előnyben: itt a nagyobb román létszám ellensúlyozná a kis létszámot egy párhuzamos magyar osztályban. – Milyen megoldásokat lát a helyzet orvoslására? – A magyar oktatás fajlagos költsége magasabb, mint a román nyelvű oktatásé. Alkotmányos állami kötelesség a demográfiai súlyból származó hátrány ellensúlyozása. Egy magyar tanulónak sokkal több lehetősége van, például magyar nyelvű versenyeken, olimpiákon is részt vehet, hasonlóképpen sokkal szélesebb körű az iskolán kívüli tevékenységek listája. Semmilyen garancia nincs arra, hogy a közös kasszába befolyó magasabb támogatás ténylegesen és kizárólagosan a megfelelő célcsoporthoz (konkrétan a magyar tanulókhoz, magyar tanszemélyzethez) jut el. Vegyes iskola esetén a költségvetés elfogadása a román többség által történik, és nem biztos, hogy a magyar tagozat prioritásait veszik figyelembe. Nemzeti érdekeink, autonómia-törekvéseink azt kívánják meg, hogy pénzügyileg is, jogilag is önálló iskoláink legyenek a szórványban is, viszont mi úgy értékeljük, hogy szórványban ez nagyon nehezen valósítható meg. Sokkal nagyobb fejkvóta kellene a szórványban működő magyar iskolák számára, és plusz erőforrások a művészeti, zenei, sport szakokat is oktató iskolák esetén. – A Bolyai Kezdeményező Bizottság több alkalommal is szóvá tette, hogy Romániában nincs egységes magyar tanügyi stratégia az óvodától az egyetemig. Mi ennek az oka? Ön szerint a közeljövőben kiépíthető-e egy átfogó stratégia? – Más testület hiányában az RMDSZ Oktatási Főosztálya kellett volna, hogy kidolgozza ezt az átfogó stratégiát. Nem mondom, hogy semmit sem tett, mert részleges egyeztetések történtek pl. a különböző tanügyi, oktatási szervezetekkel, de az elmúlt 21 év bőségesen meg kellett volna teremtse az egységes magyar tanügyi stratégiát, az óvodától az egyetemig. Ennek hiánya a bizonyítéka arra, hogy nincs önálló állami magyar egyetem, még nincs akkreditálva a Sapientia, átfedő szakok indulnak a különböző magyar egyetemeken, igazából nincs jól megoldva a magyar egyházi oktatás, a szórványban gondjaink vannak az iskolákkal, az óvodákkal, a bölcsődékről nem is beszélve, igen nagy a magyar gyerekek lemorzsolódása: a magyarul tanuló nyolcadik osztályosoknak körülbelül a fele jut el érettségiig. Ezzel a kérdéssel viszont nem igazán törődnek szakmai körökben. Emlékezzünk vissza, hogy a 700 ezer erdélyi magyar aláírásával is szentesített ügyet felvállalva, az RMDSZ 1998 őszén felvetette a kormányból való kilépés lehetőségét, ha a magyar egyetem ügye nem oldódik meg. Nagyon hamar elfogadta a kormány kompromisszumos megoldását, és azóta sem lett semmi az önálló állami magyar egyetemből. Az erdélyi magyar oktatás nagy múltra tekint vissza: ha a latin nyelvű oktatást leszámítjuk, Apáczai Csere Jánostól számolhatjuk a 355 évet. A jövő elképzelhetetlen átfogó és egységes stratégia nélkül, konjunkturális, esetleges és alkalomszerű megoldásokra támaszkodva. Egy olyan oktatási fórum kell létrejöjjön Erdélyben, ahol a különböző szakmai szervezetek, a politikum és a diákok képviselői leülnek, és pontos elemzésekre alapozva átfogó stratégiákat dolgoznak ki az erdélyi magyar oktatás jövőjét illetően. – Az elmúlt két évtizedben a magyar felsőoktatás terén nem történt lényegi áttörés. Létezik-e egységes koncepció az erdélyi magyar felsőoktatás ügyében? – Az önálló erdélyi magyar felsőoktatás kérdése politikai kérdés. Ez egyre inkább bizonyosságot nyer. Pár éve tanúi lehettünk, hogyan gáncsolja el a politikum az önálló állami magyar egyetem visszaállítását Erdélyben, most pedig annak vagyunk tanúja, hogy a már egy éve szakmailag akkreditált és elismert Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem akkreditációját hogyan odázza el a román kormány. Egy tetszőleges román magánegyetem esetében a kormány és a parlament pár hónap alatt megszavazza az akkreditációt, a Sapientia esetében ez már egy éve folyik, a Partiumi Keresztény Egyetem esetében pedig annak idején négy évig tartott. Világosan látszik, hogy miért nem történt lényegi áttörés a magyar felsőoktatás terén az elmúlt két évtizedben. A Bolyai Kezdeményező Bizottság többször szorgalmazta az egységes koncepció kidolgozását az erdélyi magyar felsőoktatás ügyében. Egy erdélyi magyar egyetemi hálózatban gondolkozunk, amelynek részei a létező egyetemeink, a leendő önálló állami magyar tudományegyetem, valamint része lenne egy, a Székelyföldön létrehozandó magyar állatorvosi, agrártudományi egyetem. A magyar szakoktatás nagy részét a Sapientia vállalhatná magára, műszaki profiljainak köszönhetően, és akkreditálása maga után vonná a román állam részéről érkező anyagi támogatásokat is. Egy ilyen egyetemi hálózat megoldaná azokat a gondokat, amelyekkel jelen pillanatban küszködik az erdélyi magyar felsőoktatás, jelesül azt, hogy nagyon sok szak (többnyire műszaki, agrártudományi, állatorvosi, művészeti stb.) nem jelenik meg a magyar oktatási palettán. Igy érthető, hogy magyarokat megillető 6,6% helyett csak 1,4 % egyetemista tanul magyar nyelven. Különben az általunk elkészített, és Tusványoson bemutatott tanulmányok felvázolják ezt a koncepciót. – A gyenge érettségi eredmények okán ismét napirendre került a szakoktatás megerősítése, hogy hatékonyabb legyen a 8. osztályt végzett gyerekek tájékozódása. Mi a véleménye a romániai magyar szakoktatásról? – Véleményem szerint a szakoktatást új alapra kellene helyezni. Szerintem csak úgy működhet igazán jól a szakoktatás – különösen a magyar –, ha különálló iskolákban, jól felszerelt műhelyekben folyna az oktatás, saját tanrend és tanterv alapján, mérnök-oktatók és mesterek felügyeletével. Valójában az a gond, hogy már hiányzik az az ipar, ami indokolná tenné a tömeges szakoktatást. Villanyszerelőkre, vízszerelőkre, autószerelőkre stb. szükség van, de ma már csak inkább „házi használatra”. Az ipar hiánya azt követeli meg, hogy a különböző szakemberek cégeket alapítsanak, magánvállalkozásokat indítsanak, így oktatni kellene az alapvető gazdasági ismereteket is. Az erdélyi magyar, egyetemi szintű szakoktatást pedig az előző pontnál igyekeztem felvázolni, hát igen, ezt meg kell teremteni. Sok szakon ez nem létezik. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2011. augusztus 12.
Biztos(ító)ra megy az RMDSZ
Az RMDSZ akkor nevezi meg Cseke Attila utódját, ha szeptember elején a kormány sürgősségi rendeletben átutalja az egészségbiztosítási pénztárat az egészségügyi minisztérium fennhatósága alá – közölte tegnap a tárcavezető utódlásának konkrét feltételét Borbély László.
Az RMDSZ akkor nevezi meg Cseke Attila utódját, ha szeptember elején a kormány sürgősségi rendeletben átutalja az egészségbiztosítási pénztárat az egészségügyi minisztérium fennhatósága alá – közölte tegnap a tárcavezető utódlásának konkrét feltételét Borbély László.
„A minisztérium az RMDSZ-é. Azért nem jelöltünk még másvalakit Cseke Attila helyére, mert az egészségügyi rendszer problémáira nem a tárcavezető személye adja meg a választ. Garanciákat várunk arra, hogy az új miniszterünk már más feltételek mellett dolgozhat” – magyarázta az RMDSZ politikai alelnöke.
Borbély szerint álláspontjuk az, hogy az egészségügy nem fog jól működni, ha továbbra is „kétfejű vezetése” lesz a rendszernek, hiszen az egészségbiztosító pénztár a minisztériumtól független intézmény, amely az egészségügy költségvetésének jelentős részét kezeli. Emellett szükség van arra, hogy a kormány az októberi költségvetés-kiigazításkor egészítse ki a minisztérium büdzséjét.
Az újságíró felvetésére a politikus azt mondta, garanciának az RMDSZ-nek elég az adott szó is. „Hihetetlennek hangzik, de ebben a koalícióban működik az gentlemen’s agreement intézménye” – tette hozzá. Borbély ugyanakkor spekulációknak nevezte azokat a feltételezéseket, miszerint az RMDSZ szívesen átadná a nagyobbik kormánypártnak az egészségügyi tárcát az EU-s alapok lehívására létrehozandó új minisztériumért cserében.
A miniszterelnök még nem adott választ az RMDSZ kéréseire. Emil Boc tegnap Kínába utazott, így a felek várhatóan csak egy hét múlva ülnek ismét tárgyalóasztalhoz. Mint ismert, Cseke Attila ügyvezető miniszterként augusztus 19-ig vezeti az egészségügyi tárcát. Seres Dénes képviselő korábban lapunkat arról tájékoztatta: nem kizárt, hogy ha 19-ig nem sikerül egyezségre jutni a nagyobbik kormánypárttal, akkor az egészségügy irányítását valamelyik jelenlegi RMDSZ-es miniszter – Kelemen Hunor vagy Borbély László – veszi át.
Biró Rozália nagyváradi alpolgármester, a koalíciós tanács tagja arról tájékoztatta a sajtót: a Demokrata Liberális Párt (PDL) politikusaival folytatott hétfői tárgyalásán az is felmerült, hogy a biztosító vezetését az RMDSZ kapja meg. Az Országos Egészségbiztosító Pénztárát jelenleg Lucian Duţă vezeti, akit a PDL javasolt a tisztségbe.
Tőkés: Cseke elöl járt a jó példával
Cseke Attila távozását kommentálta tegnap Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke is. Közleménye szerint a miniszter akarva-akaratlanul jó példával járt az RMDSZ-es politikusok előtt, amikor váratlanul lemondott. Úgy fogalmazott: a lemondás által kialakult pozitív összképet azonban rontja a megüresedett miniszteri bársonyszék betöltése körül kialakult izgatott politikai nyüzsgés, amely azt a téves látszatot keltheti, hogy „az egész román egészségügy fontoskodó RMDSZ-es honfitársaink kezébe volna letéve”.
Tőkés szerint a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem akkreditációja, a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem Chartája és a Verespataki Bányavállalat viszonylatában „méltó volna”, hogyha Markó Béla miniszterelnök-helyettes, valamint Kelemen Hunor és Borbély László pártvezér-miniszterek is követnék Cseke Attila erkölcsi példáját, és lemondanának.
Az MPP sajnálja Cseke távozását
A háromszéki Gyógyszerész- kamara elnöke ezzel szemben úgy véli: nem volt időszerű Cseke Attila lemondása, mert elkezdte az egészségügy reformját, de nem tudta eredményesen befejezni. Nagy András háromszéki főgyógyszerész, a Magyar Polgári Párt ügyvezető elnöke sajtótájékoztatón kifejtette: a miniszter reformját gátolta, hogy az RMDSZ politikai alkukat kötött, és a PDL erősebbnek bizonyult, így az egészségbiztosítót nem sikerült bevonni a minisztérium ernyője alá, holott ez létfontosságú lett volna.
Tájékoztatása szerint a biztosító kezeli az egészségügyi költségvetés nagy részét, 8 milliárd lejből gazdálkodik, ezért Nagy András szerint át kellene világítani az intézményt, és megvizsgálni, hogy milyen „fekete lyukakba” folyik el az egészségügy pénze. A háromszéki MPP-s politikus szerint lekicsinylő gesztus volt, hogy Cseke Attilát nem hívták meg a pénzelosztásra, de úgy véli: az RMDSZ politikusa csak kihasználta az alkalmat, valójában azért mondott le, hogy politikai imázsát mentse, és a következő választásokon újra elindulhasson szenátornak.
Cs. P. T. Új Magyar Szó (Bukarest)
Az RMDSZ akkor nevezi meg Cseke Attila utódját, ha szeptember elején a kormány sürgősségi rendeletben átutalja az egészségbiztosítási pénztárat az egészségügyi minisztérium fennhatósága alá – közölte tegnap a tárcavezető utódlásának konkrét feltételét Borbély László.
Az RMDSZ akkor nevezi meg Cseke Attila utódját, ha szeptember elején a kormány sürgősségi rendeletben átutalja az egészségbiztosítási pénztárat az egészségügyi minisztérium fennhatósága alá – közölte tegnap a tárcavezető utódlásának konkrét feltételét Borbély László.
„A minisztérium az RMDSZ-é. Azért nem jelöltünk még másvalakit Cseke Attila helyére, mert az egészségügyi rendszer problémáira nem a tárcavezető személye adja meg a választ. Garanciákat várunk arra, hogy az új miniszterünk már más feltételek mellett dolgozhat” – magyarázta az RMDSZ politikai alelnöke.
Borbély szerint álláspontjuk az, hogy az egészségügy nem fog jól működni, ha továbbra is „kétfejű vezetése” lesz a rendszernek, hiszen az egészségbiztosító pénztár a minisztériumtól független intézmény, amely az egészségügy költségvetésének jelentős részét kezeli. Emellett szükség van arra, hogy a kormány az októberi költségvetés-kiigazításkor egészítse ki a minisztérium büdzséjét.
Az újságíró felvetésére a politikus azt mondta, garanciának az RMDSZ-nek elég az adott szó is. „Hihetetlennek hangzik, de ebben a koalícióban működik az gentlemen’s agreement intézménye” – tette hozzá. Borbély ugyanakkor spekulációknak nevezte azokat a feltételezéseket, miszerint az RMDSZ szívesen átadná a nagyobbik kormánypártnak az egészségügyi tárcát az EU-s alapok lehívására létrehozandó új minisztériumért cserében.
A miniszterelnök még nem adott választ az RMDSZ kéréseire. Emil Boc tegnap Kínába utazott, így a felek várhatóan csak egy hét múlva ülnek ismét tárgyalóasztalhoz. Mint ismert, Cseke Attila ügyvezető miniszterként augusztus 19-ig vezeti az egészségügyi tárcát. Seres Dénes képviselő korábban lapunkat arról tájékoztatta: nem kizárt, hogy ha 19-ig nem sikerül egyezségre jutni a nagyobbik kormánypárttal, akkor az egészségügy irányítását valamelyik jelenlegi RMDSZ-es miniszter – Kelemen Hunor vagy Borbély László – veszi át.
Biró Rozália nagyváradi alpolgármester, a koalíciós tanács tagja arról tájékoztatta a sajtót: a Demokrata Liberális Párt (PDL) politikusaival folytatott hétfői tárgyalásán az is felmerült, hogy a biztosító vezetését az RMDSZ kapja meg. Az Országos Egészségbiztosító Pénztárát jelenleg Lucian Duţă vezeti, akit a PDL javasolt a tisztségbe.
Tőkés: Cseke elöl járt a jó példával
Cseke Attila távozását kommentálta tegnap Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke is. Közleménye szerint a miniszter akarva-akaratlanul jó példával járt az RMDSZ-es politikusok előtt, amikor váratlanul lemondott. Úgy fogalmazott: a lemondás által kialakult pozitív összképet azonban rontja a megüresedett miniszteri bársonyszék betöltése körül kialakult izgatott politikai nyüzsgés, amely azt a téves látszatot keltheti, hogy „az egész román egészségügy fontoskodó RMDSZ-es honfitársaink kezébe volna letéve”.
Tőkés szerint a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem akkreditációja, a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem Chartája és a Verespataki Bányavállalat viszonylatában „méltó volna”, hogyha Markó Béla miniszterelnök-helyettes, valamint Kelemen Hunor és Borbély László pártvezér-miniszterek is követnék Cseke Attila erkölcsi példáját, és lemondanának.
Az MPP sajnálja Cseke távozását
A háromszéki Gyógyszerész- kamara elnöke ezzel szemben úgy véli: nem volt időszerű Cseke Attila lemondása, mert elkezdte az egészségügy reformját, de nem tudta eredményesen befejezni. Nagy András háromszéki főgyógyszerész, a Magyar Polgári Párt ügyvezető elnöke sajtótájékoztatón kifejtette: a miniszter reformját gátolta, hogy az RMDSZ politikai alkukat kötött, és a PDL erősebbnek bizonyult, így az egészségbiztosítót nem sikerült bevonni a minisztérium ernyője alá, holott ez létfontosságú lett volna.
Tájékoztatása szerint a biztosító kezeli az egészségügyi költségvetés nagy részét, 8 milliárd lejből gazdálkodik, ezért Nagy András szerint át kellene világítani az intézményt, és megvizsgálni, hogy milyen „fekete lyukakba” folyik el az egészségügy pénze. A háromszéki MPP-s politikus szerint lekicsinylő gesztus volt, hogy Cseke Attilát nem hívták meg a pénzelosztásra, de úgy véli: az RMDSZ politikusa csak kihasználta az alkalmat, valójában azért mondott le, hogy politikai imázsát mentse, és a következő választásokon újra elindulhasson szenátornak.
Cs. P. T. Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. augusztus 12.
Felháborodás, kétkedés és bizakodás a bizonytalanságban – Tanügyi reform
Felháborodás, kétkedés és bizakodás a bizonytalanságban: ez az általános fogadtatása a 2011 januárjában életbe lépett oktatási törvénynek, aminek értelmében a 2011–2012-es tanévtől kezdődően az ötödik osztályba lépő diákok négy helyett öt évig tanulnak az általános iskolában, és csak hármat a középiskolában. Ez többtényezős és szereplős problémát vet fel.
Arról, hogy fel vannak-e készülve anyagilag és szakemberek szempontjából az általános iskolák, hogy van-e elégséges osztályterem, és hogy mik lehetnek ennek a tanügyi reformnak a következményei, Illés Ildikót, Maros megyei főtanfelügyelő-helyettest, Andrássy Árpádot, a Marosvásárhelyi 7-es Számú Általános Iskola igazgatóját, és Kedei Pál Elődöt, a Búzásbesenyői Általános Iskola igazgatóját kérdeztük.
Felháborodás – Folytonos változások
Nem csoda, hogy mindannyiunknak, akik érintettek vagyunk e témában, elegünk van abból, hogy a romániai tanügy, a rendszerváltás óta folyamatos reformokon megy át.
„Egy olyan rendszert próbálnak meggondolatlanul, előre meg nem fontolt, meg nem vizsgált, és ki nem elemezett módon bevezetni, ami ellentétben van a romániai, de főleg az erdélyi magyar iskolai hagyományokkal. Remélem, nem fog hosszú ideig tartani ez az áldatlan állapot” – fejezte ki nemtetszését Andrássy Árpád.
Mivel plusz egy évfolyammal fog bővülni a diákok száma, ezért a tanterem problémája sem elhanyagolható, így megoldásként Illés Ildikó szerint erős iskolaközpontok létrehozása lenne a legcélravezetőbb, Andrássy pedig úgy gondolja, hogy csak az a kényszerű megoldás létezik, miszerint visszaállítják a „délutáni műszakot”, azt, aminek eltörléséért a szülők annyit harcoltak. Ez viszont magával vonná a 7-es Számú Általános Iskola diákjai számának csökkenését, hisz az igazgató szerint az iskola „a periférián, a külvárosban helyezkedik el, így egy geopolitikailag kedvezőtlen helyzetben van, és a szülők inkább a városközpontban levő iskolákban szeretik tudni a gyerekeiket.”
A líceumi tanárok leépítése is felháborodásra ad okot: ahány kilencedik osztály eltűnik a líceumokból, az annyiszor másfél tanári állás megszűnését eredményezi. Igaz, a főtanfelügyelő-helyettes asszony szerint ez megoldható az iskola-összevonásokkal és a tanárok „költöztetésével”, de ezt látva, joggal lehet az az érzésünk, hogy ez a reform több kárral jár, mint haszonnal.
Kétkedés – Szakemberek és anyagi támogatás hiánya
Illés Ildikó elsősorban a falusi iskolákban tapasztalható osztályterem-hiány miatt aggódik, mivel jelen pillanatban nekik sincs kidolgozott stratégiájuk erre a problémára, Andrássy szerint sokkal nagyobb kihívást jelent a szakemberek hiánya, és az iskola felszereltségéhez szükséges anyagiak beszerzése. Elmondta, a tanárok (Illés Ildikó véleményével ellentétben) nincsenek felkészülve és felkészítve arra, hogy még egy évet tanítsanak a gimnáziumokban. Tudniillik a középiskolában való tanítás sokkal nagyobb és alaposabb felkészülést igényel, mint az általános iskolában való oktatás. Hiába van a gimnáziumi tanároknak képesítése arra, hogy középiskolában is tanítsanak, nincs meg a megfelelő felkészültségük ahhoz, hogy ebben a plusz egy évben líceumi szinten tanítsanak. Andrássy Árpád még azt is nehezményezi, hogy ennek a reformnak a diákok lesznek a legnagyobb áldozatai, mert akarva-akaratlan az első néhány évjárat, kísérleti évjárat lesz, mert időre és tapasztalatra van szükség ahhoz, hogy a gimnáziumi kilencedik osztály elérje a líceumi kilencedik osztály tanítási, felkészítési szintjét. A másik probléma, amit ugyancsak a szakemberek hiánya generál, az leginkább a falusi iskolákat érinti. Ez pedig abból fakad, hogy ezzel a reformmal együtt bővül a gimnázium végi tudásfelmérés tananyaga, és természetesen megváltozik a felvételi rendszer is. Az általános iskola végén a diákok egy országos tudásfelmérő rendszer keretében vizsgáznak öt – a kisebbségi oktatásban résztvevők hat – kötelező tantárgyból: románból, matematikából és természettudományokból, idegen nyelvből illetve anyanyelvből, továbbá a tanév közben számítógépkezelői alapismeretekből és egy szóbeli keretében társadalomtudományokból is felmérik tudásukat. A bökkenő csak az, hogy a kisebb iskolákban nincs olyan tanár, aki a gyerekeket fel tudná készíteni számítógépes alapismeretekből: „Nekem például jelen pillanatban nincs magyar ajkú tanárom erre, és ha kötelezővé teszik ezeket a tanórákat, nem tudom, hogyan találok majd szakembert, aki heti 1–2 óráért Marosvásárhelyről eljön ide Búzásbesenyőbe” – fejezi ki aggodalmát Kedei Pál Előd, a falu általános iskolájának igazgatója.
Bízzunk. De miben?
„Az iskola egy hagyományőrző intézmény kellene legyen, és a több száz éves oktatási struktúra is igazolta, hogy a nyolc év kisgimnázium és a négy év líceum egy nagyon jó és bevált módszer volt” – fejtette ki Andrássy Árpád, aki azt is hozzátette, nem tartja tisztességesnek, hogy a tanügyben dolgozóknak nem kérték ki a véleményét a tanügyi reformról. De hát mit tehetnek egyebet? Kiszolgálják azt a rendszert, amelyben épp vannak (jelen esetben a helyi önkormányzatot és a tanfelügyelőséget), és bizakodnak, hogy valahogy áthidalják ezeket a nehézségeket, és összeszorult gyomorral várják a következő tanévet, amely szinte biztosan újabb változásokkal és reformokkal fog majd kezdődni, megnehezítve a tanárok munkáját és próbára téve a diákok alkalmazkodó kézségét.
Nem hiszem, hogy egyedüli vagyok, akik választ várnának arra a kérdésre, miért reformálják évente a tanügyi rendszert, továbbá vajon mi járhatott Funeriu miniszter úr fejében, amikor a hírhedten gyenge minőségű, és folytonos reformokon áteső francia tanügyi modellt tukmálja ránk? Reménykedjünk abban, hogy ez a reform nem fogja negatív irányba befolyásolni a gyerekek továbbtanulását, de főleg azt szeretnénk, ha végre ez az intézmény következetességével és kiszámíthatóságával megteremtené azt a biztos pontot, ami egyaránt hozzásegíti a gyereket és a szülőt ahhoz, hogy bizalommal forduljanak a tanügyi intézményekhez.
Pál Piroska
www.kozpont.ro
Erdély.ma
Felháborodás, kétkedés és bizakodás a bizonytalanságban: ez az általános fogadtatása a 2011 januárjában életbe lépett oktatási törvénynek, aminek értelmében a 2011–2012-es tanévtől kezdődően az ötödik osztályba lépő diákok négy helyett öt évig tanulnak az általános iskolában, és csak hármat a középiskolában. Ez többtényezős és szereplős problémát vet fel.
Arról, hogy fel vannak-e készülve anyagilag és szakemberek szempontjából az általános iskolák, hogy van-e elégséges osztályterem, és hogy mik lehetnek ennek a tanügyi reformnak a következményei, Illés Ildikót, Maros megyei főtanfelügyelő-helyettest, Andrássy Árpádot, a Marosvásárhelyi 7-es Számú Általános Iskola igazgatóját, és Kedei Pál Elődöt, a Búzásbesenyői Általános Iskola igazgatóját kérdeztük.
Felháborodás – Folytonos változások
Nem csoda, hogy mindannyiunknak, akik érintettek vagyunk e témában, elegünk van abból, hogy a romániai tanügy, a rendszerváltás óta folyamatos reformokon megy át.
„Egy olyan rendszert próbálnak meggondolatlanul, előre meg nem fontolt, meg nem vizsgált, és ki nem elemezett módon bevezetni, ami ellentétben van a romániai, de főleg az erdélyi magyar iskolai hagyományokkal. Remélem, nem fog hosszú ideig tartani ez az áldatlan állapot” – fejezte ki nemtetszését Andrássy Árpád.
Mivel plusz egy évfolyammal fog bővülni a diákok száma, ezért a tanterem problémája sem elhanyagolható, így megoldásként Illés Ildikó szerint erős iskolaközpontok létrehozása lenne a legcélravezetőbb, Andrássy pedig úgy gondolja, hogy csak az a kényszerű megoldás létezik, miszerint visszaállítják a „délutáni műszakot”, azt, aminek eltörléséért a szülők annyit harcoltak. Ez viszont magával vonná a 7-es Számú Általános Iskola diákjai számának csökkenését, hisz az igazgató szerint az iskola „a periférián, a külvárosban helyezkedik el, így egy geopolitikailag kedvezőtlen helyzetben van, és a szülők inkább a városközpontban levő iskolákban szeretik tudni a gyerekeiket.”
A líceumi tanárok leépítése is felháborodásra ad okot: ahány kilencedik osztály eltűnik a líceumokból, az annyiszor másfél tanári állás megszűnését eredményezi. Igaz, a főtanfelügyelő-helyettes asszony szerint ez megoldható az iskola-összevonásokkal és a tanárok „költöztetésével”, de ezt látva, joggal lehet az az érzésünk, hogy ez a reform több kárral jár, mint haszonnal.
Kétkedés – Szakemberek és anyagi támogatás hiánya
Illés Ildikó elsősorban a falusi iskolákban tapasztalható osztályterem-hiány miatt aggódik, mivel jelen pillanatban nekik sincs kidolgozott stratégiájuk erre a problémára, Andrássy szerint sokkal nagyobb kihívást jelent a szakemberek hiánya, és az iskola felszereltségéhez szükséges anyagiak beszerzése. Elmondta, a tanárok (Illés Ildikó véleményével ellentétben) nincsenek felkészülve és felkészítve arra, hogy még egy évet tanítsanak a gimnáziumokban. Tudniillik a középiskolában való tanítás sokkal nagyobb és alaposabb felkészülést igényel, mint az általános iskolában való oktatás. Hiába van a gimnáziumi tanároknak képesítése arra, hogy középiskolában is tanítsanak, nincs meg a megfelelő felkészültségük ahhoz, hogy ebben a plusz egy évben líceumi szinten tanítsanak. Andrássy Árpád még azt is nehezményezi, hogy ennek a reformnak a diákok lesznek a legnagyobb áldozatai, mert akarva-akaratlan az első néhány évjárat, kísérleti évjárat lesz, mert időre és tapasztalatra van szükség ahhoz, hogy a gimnáziumi kilencedik osztály elérje a líceumi kilencedik osztály tanítási, felkészítési szintjét. A másik probléma, amit ugyancsak a szakemberek hiánya generál, az leginkább a falusi iskolákat érinti. Ez pedig abból fakad, hogy ezzel a reformmal együtt bővül a gimnázium végi tudásfelmérés tananyaga, és természetesen megváltozik a felvételi rendszer is. Az általános iskola végén a diákok egy országos tudásfelmérő rendszer keretében vizsgáznak öt – a kisebbségi oktatásban résztvevők hat – kötelező tantárgyból: románból, matematikából és természettudományokból, idegen nyelvből illetve anyanyelvből, továbbá a tanév közben számítógépkezelői alapismeretekből és egy szóbeli keretében társadalomtudományokból is felmérik tudásukat. A bökkenő csak az, hogy a kisebb iskolákban nincs olyan tanár, aki a gyerekeket fel tudná készíteni számítógépes alapismeretekből: „Nekem például jelen pillanatban nincs magyar ajkú tanárom erre, és ha kötelezővé teszik ezeket a tanórákat, nem tudom, hogyan találok majd szakembert, aki heti 1–2 óráért Marosvásárhelyről eljön ide Búzásbesenyőbe” – fejezi ki aggodalmát Kedei Pál Előd, a falu általános iskolájának igazgatója.
Bízzunk. De miben?
„Az iskola egy hagyományőrző intézmény kellene legyen, és a több száz éves oktatási struktúra is igazolta, hogy a nyolc év kisgimnázium és a négy év líceum egy nagyon jó és bevált módszer volt” – fejtette ki Andrássy Árpád, aki azt is hozzátette, nem tartja tisztességesnek, hogy a tanügyben dolgozóknak nem kérték ki a véleményét a tanügyi reformról. De hát mit tehetnek egyebet? Kiszolgálják azt a rendszert, amelyben épp vannak (jelen esetben a helyi önkormányzatot és a tanfelügyelőséget), és bizakodnak, hogy valahogy áthidalják ezeket a nehézségeket, és összeszorult gyomorral várják a következő tanévet, amely szinte biztosan újabb változásokkal és reformokkal fog majd kezdődni, megnehezítve a tanárok munkáját és próbára téve a diákok alkalmazkodó kézségét.
Nem hiszem, hogy egyedüli vagyok, akik választ várnának arra a kérdésre, miért reformálják évente a tanügyi rendszert, továbbá vajon mi járhatott Funeriu miniszter úr fejében, amikor a hírhedten gyenge minőségű, és folytonos reformokon áteső francia tanügyi modellt tukmálja ránk? Reménykedjünk abban, hogy ez a reform nem fogja negatív irányba befolyásolni a gyerekek továbbtanulását, de főleg azt szeretnénk, ha végre ez az intézmény következetességével és kiszámíthatóságával megteremtené azt a biztos pontot, ami egyaránt hozzásegíti a gyereket és a szülőt ahhoz, hogy bizalommal forduljanak a tanügyi intézményekhez.
Pál Piroska
www.kozpont.ro
Erdély.ma
2011. augusztus 12.
Interjú Péter Sándor sepsiszentgyörgyi pedagógussal, kiadóval
1941. szeptember 9-én született Bögözön, a középiskolát a székelykeresztúri Unitárius Főgimnázium utódintézetében végezte. 1964-ben diplomázott Kolozsváron magyar nyelv- és irodalom szakon. Baróton és Sepsiszentgyörgyön tanár, 1968 és 1991 között a Megyei Tükör, illetve a Háromszék című lap rovatvezetője. 1990-ben kiadót alapít Cathedra, később Proserved Cathedra néven, elsősorban iskolai segédkönyvek megjelentetése céljából. 2007-ben doktori címet szerzett, a MTA köztestületének a tagja, az Akadémia főtitkára által odaítélt tudományos díjban részesült, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége életműdíjasa, az RMPSZ keretében működő Tudományos Tanács megalakításának kezdeményezője és alelnöke, Apáczai-díjas, jelenleg az RMPSZ Kovászna megyei szervezetének elnöke, a Háromszéki Magyar Tudományos Társaság társelnöke. Kutatási területe a névtan, de jelentek meg néprajzi munkái is. Több könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője.
– Lassan húsz éve, hogy megjelent az első Metszet, a középiskolás diákok irodalomtanulásának elengedhetetlenné vált segédeszköze. Amikor kikerült a nyomdából az első versfüzet, gondolt-e arra, hogy ilyen hosszú időn át, ennyi rengeteg embernek fog a „közkezén forogni”?
– Kezdetben csak a pillanatnyi szükséglet hajtott: nem voltak szöveggyűjtemények, a legtöbb iskolai könyvtárból sok olyan irodalmi alkotás hiányzott, amelyeket tanórákon használni lehetett, verset elemezni a tanulókkal viszont csak úgy lehet, ha mindenki előtt ott a szöveg. Közel húsz év eltelte után viszont valóban büszke vagyok arra, hogy a rendszerváltás után máig ezek a kiadványok is alapul szolgálnak Erdély legtöbb középiskolájában a magyar irodalom tanításában. Tudtam, hogy nem lesz könnyű az indulás, ám az is nyilvánvaló volt, hogy a gyűjteményben szereplő költemények a magyar irodalom gyöngyszemei lévén, bárhogy változzanak a tanítási szempontok, ezek mindenképpen szerepelnek majd a tanrendben. Az első Metszet, a szürke borítós 1992-ben jelent meg, a kezdetektől a 20. század végéig nyújtott betekintést a magyar lírába. Akkor még az erdélyi magyar irodalmat egy egész éven át tanítottuk a 12. osztályban – innen származott a külön kiadvány ötlete: ez lett a zöldcsíkos Metszet, a két versgyűjtemény mellé pedig egy harmadik – piros – a Mondák, legendák, szépprózai írások című gyűjteményé. Sajnos az utóbbi évtizedben az erdélyi magyar irodalom és vele együtt a zöld csíkos Metszet „kikopni” látszik az iskolából, ám ha esetleg lesz rá igény – legalább a könyvtárak számára –, talán újból kiadnánk. Mellesleg jegyzem meg, hogy régóta foglalkoztat: kinek is írnak az erdélyi magyar írók? Nemrég kérdezett rám az egyik diákom: élnek-e ma is költők, vagy csak mi nem hallottunk róluk?!
– Ne vegye gúnyolódó tyúk-tojás kérdésnek, de mi volt előbb: a Metszet kiadásának szükségessége vagy a kiadóalapítási büszkeség? És egyszemélyes vállalkozásban gondolkodott-e, avagy csapatmunkában?
– Huszonkét év kihagyás után kerültem vissza a katedrára, mivel baróti tanári indulásom után Sepsiszentgyörgyön az alakuló Megyei Tükör belső munkatársa lettem, bár évekig betanítottam az akkori Matematika–Fizika Líceumba, a későbbi Székely Mikó Kollégiumba. A tanítást tartottam fő hivatásomnak, de az újságírást is nagyon megszerettem. Az iskolában én voltam a szerkesztő úr, a szerkesztőségben pedig a tanár úr. 1990-ben merült fel először a kiadólétesítés ötlete: az első kiadványok inkább az anyagi megalapozást szolgálták, reklámlapban is gondolkodtunk, a szöveggyűjtemény tehát nem az első kiadványunk volt. Csapatmunka nélkül nem vághattunk volna bele: hárman fogtunk össze, és – nálunk újdonságként – munkafüzetek közreadását kezdtük meg. Közben meg kellett válnom a helyi napilaptól, és visszatértem a tanügybe. A kiadói csapat összetétele is változott, így az elnevezésünk is módosult: a kezdeti Cathedra névből Proserved Cathedra lett. Munkatársaknak olyanokat kértem fel, akikről tudtam, hogy nemcsak a szakmájukban van tekintélyük, de a tollforgatásban is helytállnak. A legtöbb kiadvány ötlete tőlem származott, különösen az első években, ehhez kellett megtalálnom azokat, akik az ötletből könyvet „gyúrnak”. Egyik-másiknál magam is társszerzőként szerepelek, de a szerkesztés, a lektorálás és végső soron a korrektúra is az én hatásköröm. A szerzői csapat nem volt állandó, sok mindenkivel dolgoztam együtt az eltelt évek alatt, ráadásul – eléggé sajnálatos módon – olyasmivel is szembesülnöm kellett, hogy egyik-másik ötletemet egyszerűen „lenyúlták”, vagy a mi már megjelent munkafüzeteinket némi átírással, hivatkozás nélkül mások is kiadták. Háborogtunk is eleget, de annyival maradtunk. Illetve, hát azzal vigasztalgattuk magunkat, hogy a lényeg: minél több tanulóhoz jusson el az ismeretszerzést szolgáló segédanyag.
– A munkafüzetek és a Metszetek mellett milyen más kiadványaik vannak?
– Különösen az első években sok mindent kiadtunk, mivel tulajdonképpen hiányt pótoltunk. Legnagyobb példányszámban A romániai magyarság rövid története című, három részből álló kisméretű könyvecske jelent meg 1991–’92-ben. Több mint 30 ezer darab kelt el belőle, hihetetlenül olcsón. 1991 elején több történésznek is felajánlottam az ötletet, de nem vállalták. Aztán Kádár Gyula ráharapott, hamar elkészült az első rész – A kezdetektől 1541-ig –, helyi történészek mellett Egyed Ákos professzort is megkértem, hogy véleményt mondjon. Szívesen tette, rá is bólintott, s biztatott, hogy jó lesz igyekeznünk, mert egy kolozsvári történészcsoport májusig ki akar adni pontosan egy ilyen könyvet. A mienk márciusban már az iskolákban volt, a másik máig késik. Örülök, hogy az ügynek meg tudtam nyerni néhai Kónya Ádámot, aki az erdélyi magyar művelődéstörténetet írta meg röviden, tisztán, izgalmasan. Az erdélyi reneszánszról talán ennél közérthetőbben nem is írtak. Az egyik tanítványom nevetve mesélte, hogy amikor hazavitte a kis könyvet, édesapja kikapta a kezéből, s addig nem állt fel a fotelből, amíg végig nem olvasta. Következett a második és a harmadik kötet, 1920-ig, majd jött a hivatalos reagálás: a tanügyminisztérium egyik tisztségviselője óriási cirkuszt csapott, be akarták tiltani, de ennyivel maradtak.
Ma is úgy érzem, jól cselekedtem, amikor úgy döntöttem, hogy a mi történelemmagyarázatunk mellett, függelékként, szerepeljen az iskolában tanított hivatalos román felfogás is. Lehet, ez is olajat öntött a tűzre. Elsők voltunk a matematikai példatárak terén is: Számbirodalom címen adtunk ki legalább ezer feladatot tartalmazó gyűjteményt, benne az összes mértékegység is átszámítva 1–4. osztályosok számára. Ezt követte a 2. és 3., illetve az 5–8. osztályosoknak írt számtangyakorlókönyv. Az éveken át minden szünidőre külön játékos, humoros összeállítású vakációs füzetek is roppant kedveltek voltak, de tartalmilag ma is versenyképesek: a megmaradt példányokra még most is akadnak igénylők, különösen, ha a tanító néni megmutatja a gyerekeknek. Feltétlenül meg kell említenem a Magyar nyelvtan iskolásoknak című kiadványunkat, amely mondhatni nélkülözhetetlen az 6–7. osztályokban a magyar nyelvtan tanításában. De adtunk ki a német nyelvtanulást segítő öszszeállítást, román–magyar és magyar–román irodalmi szótárt, illetve román irodalomból is jelent meg az érettségire való felkészülést segítő, a román költészet keresztmetszetét nyújtó versantológia. Csakis ott volt sikere kiadványainknak, ahol a tanár, a tanító is szívesen vállalta a feladatmegoldás és az ellenőrzés többletmunkáját. Nem hiszem ugyanis, hogy a tanulókon vagy a szülőkön múlna, hogy míg az egyik településen vagy iskolában fontosnak tartják és használják a kiadványainkat, a szomszédban senkinek sem kell. Ezt azért is el kellett mondanom, mert különösen az utóbbi három-négy évben eléggé megcsappant a megrendelések száma, feladni a munkát mégsem akarom.
– Az alternatív tankönyvek, illetve a nem föltétlenül szerzőhöz és műcímekhez ragaszkodó tantervi „vajúdásban” milyen szempontok szerint állították össze, illetve változtatták-bővítették a Metszeteket?
– A Metszetek összeállításában mindig a tantervhez igazodtunk. Lehetőleg vigyáztunk arra, hogy minden vers, ami szerepel a programban, a tankönyvben, bekerüljön a gyűjteménybe, kiegészülve más, a mi számításaink szerint olvasásra, elemzésre számot tartható alkotással. Azért volt aránylag könnyű ezt megtennünk, mert igen jól képzett gyakorló tanárok segítettek. Mivel az erdélyi irodalom kiesett a „kegyekből”, a Metszetnek is lépnie kellett: a sárga a 20. századig, a zöld a 20. századot öleli fel. Epikai és drámai művekből részleteket bemutató Metszeteink is vannak: a barna a 19. század végéig, a kék a 20. század irodalmába nyújt bepillantást.
– A versgyűjtemények mellett igazi slágernek számít az Emlékeztető: bár címe arra utal, hogy elolvasott művek felidézésére szolgál, minden gyakorló tanár tudja, hogy manapság folyamatos, aktív könyvolvasást elvárni a középiskolástól, enyhén szólva utópia. Legföljebb szinopszisokat olvasnak, vagy még inkább ezt is zanzásítva, vagyis a szinopszis szinopszisát. Ezt szeretné az Emlékeztető némiképp tágítani?
– Megjelenésekor az egyik kolléga neheztelését fejezte ki, mondván: a cselekménykivonatok közreadásával a diákok egyszerűen nem fognak többet olvasni. Megkérdeztem tőle: ha régebben olvasott regényt tanít, honnan idézi fel a szereplőket, cselekményszálakat. Azonnal a hasonló tartalmú, magyarországi könyvet említette… A kiadvánnyal az volt a célunk, hogy lehetőleg mindenkihez szóljon: ahhoz is, aki szeret olvasni, ahhoz is, aki könyvet sem vesz a kezébe. Egyszóval: nem bánom, hogy kiadtuk.
– A terjesztés és az adminisztráció emberpróbáló munka: nem érzi úgy időnként, hogy elég volt? Vagyis terveznek-e új kiadványokat, netán újrakiadásokat, magyarán: a jövőben a tanár vagy a kiadóvezető élvez-e majd elsőséget a mindennapjaiban?
– Igaz, hogy évről évre csökkent az érdeklődés, de most is nagy szeretettel végzem ezt a munkát. Megjelentek más kiadók, nehéz versenyképesnek maradni olyanok mellett, akik erős anyagi és – tegyem hozzá – politikai hátszéllel rendelkeznek. Mindenesetre nagy öröm az igényeket kielégíteni. Persze bosszúságra is van időnként éppen elég okom. Különösen, amikor az elküldött példányok ellenértéke nem akar megérkezni, a sűrű, ám egyoldalú levelezés dacára sem. Tehát egyszerű a válaszom: nem unom. Ötletek pedig mindig vannak: a meglévő kiadványok maradnak, ha igény lesz rájuk, és születnek, remélem, újak is, érdekesek meg hiánypótlók, a szegényebb diákok zsebéhez szabottak. Gondolom, ez majd a példányszámon is érződni fog, hisz az újnak mindig nagyobb a keletje. Nálam a tanár és a kiadóvezető szempontjai egyformán számítanak. Tanárként szeretném a legjobb kiadványokkal meglepni a tanulókat, az olvasókat, kiadóvezetőként pedig arra összpontosítok, hogy időben, aránylag olcsón jussanak el az érdeklődőkhöz ezek a kiadványok. És azt sem szabad elfelejtenem, hogy a nyomdai munkát mindig rendesen, idejében ki kell(ene) fizetnem! Bíró Blanka, Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)
1941. szeptember 9-én született Bögözön, a középiskolát a székelykeresztúri Unitárius Főgimnázium utódintézetében végezte. 1964-ben diplomázott Kolozsváron magyar nyelv- és irodalom szakon. Baróton és Sepsiszentgyörgyön tanár, 1968 és 1991 között a Megyei Tükör, illetve a Háromszék című lap rovatvezetője. 1990-ben kiadót alapít Cathedra, később Proserved Cathedra néven, elsősorban iskolai segédkönyvek megjelentetése céljából. 2007-ben doktori címet szerzett, a MTA köztestületének a tagja, az Akadémia főtitkára által odaítélt tudományos díjban részesült, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége életműdíjasa, az RMPSZ keretében működő Tudományos Tanács megalakításának kezdeményezője és alelnöke, Apáczai-díjas, jelenleg az RMPSZ Kovászna megyei szervezetének elnöke, a Háromszéki Magyar Tudományos Társaság társelnöke. Kutatási területe a névtan, de jelentek meg néprajzi munkái is. Több könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője.
– Lassan húsz éve, hogy megjelent az első Metszet, a középiskolás diákok irodalomtanulásának elengedhetetlenné vált segédeszköze. Amikor kikerült a nyomdából az első versfüzet, gondolt-e arra, hogy ilyen hosszú időn át, ennyi rengeteg embernek fog a „közkezén forogni”?
– Kezdetben csak a pillanatnyi szükséglet hajtott: nem voltak szöveggyűjtemények, a legtöbb iskolai könyvtárból sok olyan irodalmi alkotás hiányzott, amelyeket tanórákon használni lehetett, verset elemezni a tanulókkal viszont csak úgy lehet, ha mindenki előtt ott a szöveg. Közel húsz év eltelte után viszont valóban büszke vagyok arra, hogy a rendszerváltás után máig ezek a kiadványok is alapul szolgálnak Erdély legtöbb középiskolájában a magyar irodalom tanításában. Tudtam, hogy nem lesz könnyű az indulás, ám az is nyilvánvaló volt, hogy a gyűjteményben szereplő költemények a magyar irodalom gyöngyszemei lévén, bárhogy változzanak a tanítási szempontok, ezek mindenképpen szerepelnek majd a tanrendben. Az első Metszet, a szürke borítós 1992-ben jelent meg, a kezdetektől a 20. század végéig nyújtott betekintést a magyar lírába. Akkor még az erdélyi magyar irodalmat egy egész éven át tanítottuk a 12. osztályban – innen származott a külön kiadvány ötlete: ez lett a zöldcsíkos Metszet, a két versgyűjtemény mellé pedig egy harmadik – piros – a Mondák, legendák, szépprózai írások című gyűjteményé. Sajnos az utóbbi évtizedben az erdélyi magyar irodalom és vele együtt a zöld csíkos Metszet „kikopni” látszik az iskolából, ám ha esetleg lesz rá igény – legalább a könyvtárak számára –, talán újból kiadnánk. Mellesleg jegyzem meg, hogy régóta foglalkoztat: kinek is írnak az erdélyi magyar írók? Nemrég kérdezett rám az egyik diákom: élnek-e ma is költők, vagy csak mi nem hallottunk róluk?!
– Ne vegye gúnyolódó tyúk-tojás kérdésnek, de mi volt előbb: a Metszet kiadásának szükségessége vagy a kiadóalapítási büszkeség? És egyszemélyes vállalkozásban gondolkodott-e, avagy csapatmunkában?
– Huszonkét év kihagyás után kerültem vissza a katedrára, mivel baróti tanári indulásom után Sepsiszentgyörgyön az alakuló Megyei Tükör belső munkatársa lettem, bár évekig betanítottam az akkori Matematika–Fizika Líceumba, a későbbi Székely Mikó Kollégiumba. A tanítást tartottam fő hivatásomnak, de az újságírást is nagyon megszerettem. Az iskolában én voltam a szerkesztő úr, a szerkesztőségben pedig a tanár úr. 1990-ben merült fel először a kiadólétesítés ötlete: az első kiadványok inkább az anyagi megalapozást szolgálták, reklámlapban is gondolkodtunk, a szöveggyűjtemény tehát nem az első kiadványunk volt. Csapatmunka nélkül nem vághattunk volna bele: hárman fogtunk össze, és – nálunk újdonságként – munkafüzetek közreadását kezdtük meg. Közben meg kellett válnom a helyi napilaptól, és visszatértem a tanügybe. A kiadói csapat összetétele is változott, így az elnevezésünk is módosult: a kezdeti Cathedra névből Proserved Cathedra lett. Munkatársaknak olyanokat kértem fel, akikről tudtam, hogy nemcsak a szakmájukban van tekintélyük, de a tollforgatásban is helytállnak. A legtöbb kiadvány ötlete tőlem származott, különösen az első években, ehhez kellett megtalálnom azokat, akik az ötletből könyvet „gyúrnak”. Egyik-másiknál magam is társszerzőként szerepelek, de a szerkesztés, a lektorálás és végső soron a korrektúra is az én hatásköröm. A szerzői csapat nem volt állandó, sok mindenkivel dolgoztam együtt az eltelt évek alatt, ráadásul – eléggé sajnálatos módon – olyasmivel is szembesülnöm kellett, hogy egyik-másik ötletemet egyszerűen „lenyúlták”, vagy a mi már megjelent munkafüzeteinket némi átírással, hivatkozás nélkül mások is kiadták. Háborogtunk is eleget, de annyival maradtunk. Illetve, hát azzal vigasztalgattuk magunkat, hogy a lényeg: minél több tanulóhoz jusson el az ismeretszerzést szolgáló segédanyag.
– A munkafüzetek és a Metszetek mellett milyen más kiadványaik vannak?
– Különösen az első években sok mindent kiadtunk, mivel tulajdonképpen hiányt pótoltunk. Legnagyobb példányszámban A romániai magyarság rövid története című, három részből álló kisméretű könyvecske jelent meg 1991–’92-ben. Több mint 30 ezer darab kelt el belőle, hihetetlenül olcsón. 1991 elején több történésznek is felajánlottam az ötletet, de nem vállalták. Aztán Kádár Gyula ráharapott, hamar elkészült az első rész – A kezdetektől 1541-ig –, helyi történészek mellett Egyed Ákos professzort is megkértem, hogy véleményt mondjon. Szívesen tette, rá is bólintott, s biztatott, hogy jó lesz igyekeznünk, mert egy kolozsvári történészcsoport májusig ki akar adni pontosan egy ilyen könyvet. A mienk márciusban már az iskolákban volt, a másik máig késik. Örülök, hogy az ügynek meg tudtam nyerni néhai Kónya Ádámot, aki az erdélyi magyar művelődéstörténetet írta meg röviden, tisztán, izgalmasan. Az erdélyi reneszánszról talán ennél közérthetőbben nem is írtak. Az egyik tanítványom nevetve mesélte, hogy amikor hazavitte a kis könyvet, édesapja kikapta a kezéből, s addig nem állt fel a fotelből, amíg végig nem olvasta. Következett a második és a harmadik kötet, 1920-ig, majd jött a hivatalos reagálás: a tanügyminisztérium egyik tisztségviselője óriási cirkuszt csapott, be akarták tiltani, de ennyivel maradtak.
Ma is úgy érzem, jól cselekedtem, amikor úgy döntöttem, hogy a mi történelemmagyarázatunk mellett, függelékként, szerepeljen az iskolában tanított hivatalos román felfogás is. Lehet, ez is olajat öntött a tűzre. Elsők voltunk a matematikai példatárak terén is: Számbirodalom címen adtunk ki legalább ezer feladatot tartalmazó gyűjteményt, benne az összes mértékegység is átszámítva 1–4. osztályosok számára. Ezt követte a 2. és 3., illetve az 5–8. osztályosoknak írt számtangyakorlókönyv. Az éveken át minden szünidőre külön játékos, humoros összeállítású vakációs füzetek is roppant kedveltek voltak, de tartalmilag ma is versenyképesek: a megmaradt példányokra még most is akadnak igénylők, különösen, ha a tanító néni megmutatja a gyerekeknek. Feltétlenül meg kell említenem a Magyar nyelvtan iskolásoknak című kiadványunkat, amely mondhatni nélkülözhetetlen az 6–7. osztályokban a magyar nyelvtan tanításában. De adtunk ki a német nyelvtanulást segítő öszszeállítást, román–magyar és magyar–román irodalmi szótárt, illetve román irodalomból is jelent meg az érettségire való felkészülést segítő, a román költészet keresztmetszetét nyújtó versantológia. Csakis ott volt sikere kiadványainknak, ahol a tanár, a tanító is szívesen vállalta a feladatmegoldás és az ellenőrzés többletmunkáját. Nem hiszem ugyanis, hogy a tanulókon vagy a szülőkön múlna, hogy míg az egyik településen vagy iskolában fontosnak tartják és használják a kiadványainkat, a szomszédban senkinek sem kell. Ezt azért is el kellett mondanom, mert különösen az utóbbi három-négy évben eléggé megcsappant a megrendelések száma, feladni a munkát mégsem akarom.
– Az alternatív tankönyvek, illetve a nem föltétlenül szerzőhöz és műcímekhez ragaszkodó tantervi „vajúdásban” milyen szempontok szerint állították össze, illetve változtatták-bővítették a Metszeteket?
– A Metszetek összeállításában mindig a tantervhez igazodtunk. Lehetőleg vigyáztunk arra, hogy minden vers, ami szerepel a programban, a tankönyvben, bekerüljön a gyűjteménybe, kiegészülve más, a mi számításaink szerint olvasásra, elemzésre számot tartható alkotással. Azért volt aránylag könnyű ezt megtennünk, mert igen jól képzett gyakorló tanárok segítettek. Mivel az erdélyi irodalom kiesett a „kegyekből”, a Metszetnek is lépnie kellett: a sárga a 20. századig, a zöld a 20. századot öleli fel. Epikai és drámai művekből részleteket bemutató Metszeteink is vannak: a barna a 19. század végéig, a kék a 20. század irodalmába nyújt bepillantást.
– A versgyűjtemények mellett igazi slágernek számít az Emlékeztető: bár címe arra utal, hogy elolvasott művek felidézésére szolgál, minden gyakorló tanár tudja, hogy manapság folyamatos, aktív könyvolvasást elvárni a középiskolástól, enyhén szólva utópia. Legföljebb szinopszisokat olvasnak, vagy még inkább ezt is zanzásítva, vagyis a szinopszis szinopszisát. Ezt szeretné az Emlékeztető némiképp tágítani?
– Megjelenésekor az egyik kolléga neheztelését fejezte ki, mondván: a cselekménykivonatok közreadásával a diákok egyszerűen nem fognak többet olvasni. Megkérdeztem tőle: ha régebben olvasott regényt tanít, honnan idézi fel a szereplőket, cselekményszálakat. Azonnal a hasonló tartalmú, magyarországi könyvet említette… A kiadvánnyal az volt a célunk, hogy lehetőleg mindenkihez szóljon: ahhoz is, aki szeret olvasni, ahhoz is, aki könyvet sem vesz a kezébe. Egyszóval: nem bánom, hogy kiadtuk.
– A terjesztés és az adminisztráció emberpróbáló munka: nem érzi úgy időnként, hogy elég volt? Vagyis terveznek-e új kiadványokat, netán újrakiadásokat, magyarán: a jövőben a tanár vagy a kiadóvezető élvez-e majd elsőséget a mindennapjaiban?
– Igaz, hogy évről évre csökkent az érdeklődés, de most is nagy szeretettel végzem ezt a munkát. Megjelentek más kiadók, nehéz versenyképesnek maradni olyanok mellett, akik erős anyagi és – tegyem hozzá – politikai hátszéllel rendelkeznek. Mindenesetre nagy öröm az igényeket kielégíteni. Persze bosszúságra is van időnként éppen elég okom. Különösen, amikor az elküldött példányok ellenértéke nem akar megérkezni, a sűrű, ám egyoldalú levelezés dacára sem. Tehát egyszerű a válaszom: nem unom. Ötletek pedig mindig vannak: a meglévő kiadványok maradnak, ha igény lesz rájuk, és születnek, remélem, újak is, érdekesek meg hiánypótlók, a szegényebb diákok zsebéhez szabottak. Gondolom, ez majd a példányszámon is érződni fog, hisz az újnak mindig nagyobb a keletje. Nálam a tanár és a kiadóvezető szempontjai egyformán számítanak. Tanárként szeretném a legjobb kiadványokkal meglepni a tanulókat, az olvasókat, kiadóvezetőként pedig arra összpontosítok, hogy időben, aránylag olcsón jussanak el az érdeklődőkhöz ezek a kiadványok. És azt sem szabad elfelejtenem, hogy a nyomdai munkát mindig rendesen, idejében ki kell(ene) fizetnem! Bíró Blanka, Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)
2011. augusztus 12.
Holnap lenne ötven éves a berlini fal
Európa megosztottsága, két világrendszer egymásnak feszülése: ennek volt jelképe a Berlint huszonnyolc esztendőn át ketté-, pontosabban megosztó fal. Leomlását egy egész világ ünnepelte
Fél évszázaddal ezelőtt, 1961. június 15-én a keletnémet kommunista állam hajdani államfője, a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) akkori főtitkára, Walter Ulbricht sajtótájékoztatót tartott. A négy nagyhatalom által megszállt Berlinben akkor már rendkívüli módon kiéleződött a feszültség a keleti és a nyugati övezet között, a szovjet ellenőrzés alatt álló keleti zónából egyre többen menekültek a szövetségesek által ellenőrzött nyugati övezetbe.
Szürke sajtóértekezlet
Ilyen körülmények között a sajtóértekezletet maga Walter Ulbricht kezdeményezte, a krónikák szerint több mint háromszáz újságíró vett rajta részt. Mindenki azt várta, hogy a kommunista vezető konkrét javaslatokkal áll elő, egy nyugat-berlini újságíró visszaemlékezése szerint azonban Ulbricht „egy óránál is hosszabban beszélt, de semmi újat nem mondott”.
Legfőbb követelése az volt, hogy a nyugat-berlini hatóságok zárják be azt a menekülttábort, amely kelet-berliniek ezrei számára jelentett menedéket, továbbá sürgette, hogy a kelet-berlini hatóságok a Nyugat-Berlinbe tartó, illetve onnan induló légi közlekedést is ellenőrizhessék, hasonlóan a vasúti és a közúti közlekedés számukra engedélyezett ellenőrzéséhez. Sürgette azt is, hogy szüntessék meg a három nyugati szektor általa tisztázatlannak tartott státusát, és önálló „szabad várost” hozzanak létre.
Az első nyugati újságíró már el is hagyta a termet, amikor a kommunista kormány sajtófőnöke kérdéseket engedélyezett. A Frankfurter Rundschau berlini tudósítója pedig azt kérdezte Ulbrichttól: vajon az általa javasolt „szabad város” azt jelentené-e, hogy az államhatárt a Brandenburgi kapunál hoznák létre? A krónikák szerint a kommunista állam vezetője válaszában kijelentette: a kérdést annak jeleként értelmezi, hogy Nyugat-Németországban sokan vannak olyanok, akik azt szeretnék, ha az NDK fővárosában falat hoznának létre.
A főváros építőmunkásai azonban lakásépítéssel vannak elfoglalva, munkaerejüket erre használják – folytatta Ulbricht, majd rövid gondolkodás után hozzátette: „Senkinek sem áll szándékában falat emelni” (azaz eredetiben: „Niemand hat die Absicht, eine Mauer zu errichten”). Két hónap sem telt bele, és 1961. augusztus 13-án a keletnémet hatóságok előbb szögesdrótokkal, majd betonelemekkel hozzákezdtek a berlini fal felépítéséhez.
„Freudi elszólás”
Történészek ma is vitáznak azon, hogy nyelvbotlás történt-e vagy tudatos „elszólás”. Az újságírók nem is figyeltek fel az elhangzottakra. Senkinek nem tűnt fel, hogy Walter Ulbricht a „legnagyobb titkát” fecsegte ki. A keletnémet kommunista vezető ugyanis már hónapokkal korábban „házalt” az akkori Varsói Szerződés vezetőinél azzal a tervével, hogy Berlin két részét mesterséges határral válasszák el, és így fékezzék meg a menekültek áradatát. Csakhogy június 15-én még nem volt meg mindehhez az akkori szovjet vezető, Hruscsov jóváhagyása.
A Berlinben is elismert amerikai Németország-kutató, Hope Harrison a közelmúltban megjelent, Ulbricht fala című könyvében azt fejtegette, hogy a sajtóértekezleten Ulbricht részéről egyfajta „freudi elszólás” történt, és akaratlanul is elárulta dédelgetett álmát. Egy tekintélyes berlini politológus, Hannes Adomeit szerint Ulbricht szándékosan hazudott a sajtóértekezleten. Egymással szögesen ellentétben álló két indítéka is lehetett.
Az egyik az, hogy a keletnémet lakosságot igyekezett megnyugtatni a kategorikus cáfolattal. Ez egyébként nem sikerült neki, mert júliusban tovább növekedett az NDK-ból menekülők száma. Adomeit szerint ugyanakkor nem zárható ki az sem, hogy Ulbricht épp az ellenkezőjét akarta elérni. Mégpedig azt, hogy elősegítse a menekültáradat további növelését, és ezáltal nyomást gyakoroljon Hruscsovra a határzárhoz szükséges engedély érdekében.
„Ezer év múlva is”
A fal végül is megépült, hogy csaknem három évtizeden át a világpolitika egyik neuralgikus pontja legyen. Kevéssel a megépülte után John F. Kennedy amerikai elnök Nyugat-Berlinbe látogatott, s a fal tövében hangzott el szállóigévé vált híres – és tökéletes németséggel elmondott – mondata: „Ich bin ein Berliner”, azaz: „Berlini vagyok”.
Ugyancsak emlékezetessé vált a Fehér Ház egy másik lakójának nyugat-berlini útja: Ronald Reagan a Brandenburgi kapunál szólította föl Mihail Gorbacsov szovjet államfőt és pártfőtitkárt, ezekkel a szavakkal: „Mr. Gorbacsov, bontsa le ezt a falat.”
Gorbacsov ekkor még nem reagált. Sőt: részt vett az NDK megalakulásának ötvenedik évfordulója alkalmából 1989. október 7-én megtartott ünnepségen és katonai parádén, amelyen az akkori államfő, Erich Honecker (1961-ben a fal megépítésének felügyelője) bátorkodott kijelenteni: „A fal ezer év múlva is állni fog”.
Az ezer év csupán egyetlen hónapra korlátozódott. A szocialista országokban kibontakozó rendszerváltozás nyomán a berliniekben hatalmas feszültség gyűlt össze, amely végül is kikényszeríttette az elkövetkező napok történéseit. November 9-én megindult a kelet-berlini tömeg, hogy átmenjen a nyugati városrészbe, s a keletnémet hatóságok tehetetlenül álltak a megmozdulás láttán. Igaz, lőhettek volna, hiszen a falnál általános tűzparancs volt életben, de szerencsére nem tették. A berlini fal sorsa ezzel megpecsételődött
Gy. Z. Új Magyar Szó (Bukarest)
Európa megosztottsága, két világrendszer egymásnak feszülése: ennek volt jelképe a Berlint huszonnyolc esztendőn át ketté-, pontosabban megosztó fal. Leomlását egy egész világ ünnepelte
Fél évszázaddal ezelőtt, 1961. június 15-én a keletnémet kommunista állam hajdani államfője, a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) akkori főtitkára, Walter Ulbricht sajtótájékoztatót tartott. A négy nagyhatalom által megszállt Berlinben akkor már rendkívüli módon kiéleződött a feszültség a keleti és a nyugati övezet között, a szovjet ellenőrzés alatt álló keleti zónából egyre többen menekültek a szövetségesek által ellenőrzött nyugati övezetbe.
Szürke sajtóértekezlet
Ilyen körülmények között a sajtóértekezletet maga Walter Ulbricht kezdeményezte, a krónikák szerint több mint háromszáz újságíró vett rajta részt. Mindenki azt várta, hogy a kommunista vezető konkrét javaslatokkal áll elő, egy nyugat-berlini újságíró visszaemlékezése szerint azonban Ulbricht „egy óránál is hosszabban beszélt, de semmi újat nem mondott”.
Legfőbb követelése az volt, hogy a nyugat-berlini hatóságok zárják be azt a menekülttábort, amely kelet-berliniek ezrei számára jelentett menedéket, továbbá sürgette, hogy a kelet-berlini hatóságok a Nyugat-Berlinbe tartó, illetve onnan induló légi közlekedést is ellenőrizhessék, hasonlóan a vasúti és a közúti közlekedés számukra engedélyezett ellenőrzéséhez. Sürgette azt is, hogy szüntessék meg a három nyugati szektor általa tisztázatlannak tartott státusát, és önálló „szabad várost” hozzanak létre.
Az első nyugati újságíró már el is hagyta a termet, amikor a kommunista kormány sajtófőnöke kérdéseket engedélyezett. A Frankfurter Rundschau berlini tudósítója pedig azt kérdezte Ulbrichttól: vajon az általa javasolt „szabad város” azt jelentené-e, hogy az államhatárt a Brandenburgi kapunál hoznák létre? A krónikák szerint a kommunista állam vezetője válaszában kijelentette: a kérdést annak jeleként értelmezi, hogy Nyugat-Németországban sokan vannak olyanok, akik azt szeretnék, ha az NDK fővárosában falat hoznának létre.
A főváros építőmunkásai azonban lakásépítéssel vannak elfoglalva, munkaerejüket erre használják – folytatta Ulbricht, majd rövid gondolkodás után hozzátette: „Senkinek sem áll szándékában falat emelni” (azaz eredetiben: „Niemand hat die Absicht, eine Mauer zu errichten”). Két hónap sem telt bele, és 1961. augusztus 13-án a keletnémet hatóságok előbb szögesdrótokkal, majd betonelemekkel hozzákezdtek a berlini fal felépítéséhez.
„Freudi elszólás”
Történészek ma is vitáznak azon, hogy nyelvbotlás történt-e vagy tudatos „elszólás”. Az újságírók nem is figyeltek fel az elhangzottakra. Senkinek nem tűnt fel, hogy Walter Ulbricht a „legnagyobb titkát” fecsegte ki. A keletnémet kommunista vezető ugyanis már hónapokkal korábban „házalt” az akkori Varsói Szerződés vezetőinél azzal a tervével, hogy Berlin két részét mesterséges határral válasszák el, és így fékezzék meg a menekültek áradatát. Csakhogy június 15-én még nem volt meg mindehhez az akkori szovjet vezető, Hruscsov jóváhagyása.
A Berlinben is elismert amerikai Németország-kutató, Hope Harrison a közelmúltban megjelent, Ulbricht fala című könyvében azt fejtegette, hogy a sajtóértekezleten Ulbricht részéről egyfajta „freudi elszólás” történt, és akaratlanul is elárulta dédelgetett álmát. Egy tekintélyes berlini politológus, Hannes Adomeit szerint Ulbricht szándékosan hazudott a sajtóértekezleten. Egymással szögesen ellentétben álló két indítéka is lehetett.
Az egyik az, hogy a keletnémet lakosságot igyekezett megnyugtatni a kategorikus cáfolattal. Ez egyébként nem sikerült neki, mert júliusban tovább növekedett az NDK-ból menekülők száma. Adomeit szerint ugyanakkor nem zárható ki az sem, hogy Ulbricht épp az ellenkezőjét akarta elérni. Mégpedig azt, hogy elősegítse a menekültáradat további növelését, és ezáltal nyomást gyakoroljon Hruscsovra a határzárhoz szükséges engedély érdekében.
„Ezer év múlva is”
A fal végül is megépült, hogy csaknem három évtizeden át a világpolitika egyik neuralgikus pontja legyen. Kevéssel a megépülte után John F. Kennedy amerikai elnök Nyugat-Berlinbe látogatott, s a fal tövében hangzott el szállóigévé vált híres – és tökéletes németséggel elmondott – mondata: „Ich bin ein Berliner”, azaz: „Berlini vagyok”.
Ugyancsak emlékezetessé vált a Fehér Ház egy másik lakójának nyugat-berlini útja: Ronald Reagan a Brandenburgi kapunál szólította föl Mihail Gorbacsov szovjet államfőt és pártfőtitkárt, ezekkel a szavakkal: „Mr. Gorbacsov, bontsa le ezt a falat.”
Gorbacsov ekkor még nem reagált. Sőt: részt vett az NDK megalakulásának ötvenedik évfordulója alkalmából 1989. október 7-én megtartott ünnepségen és katonai parádén, amelyen az akkori államfő, Erich Honecker (1961-ben a fal megépítésének felügyelője) bátorkodott kijelenteni: „A fal ezer év múlva is állni fog”.
Az ezer év csupán egyetlen hónapra korlátozódott. A szocialista országokban kibontakozó rendszerváltozás nyomán a berliniekben hatalmas feszültség gyűlt össze, amely végül is kikényszeríttette az elkövetkező napok történéseit. November 9-én megindult a kelet-berlini tömeg, hogy átmenjen a nyugati városrészbe, s a keletnémet hatóságok tehetetlenül álltak a megmozdulás láttán. Igaz, lőhettek volna, hiszen a falnál általános tűzparancs volt életben, de szerencsére nem tették. A berlini fal sorsa ezzel megpecsételődött
Gy. Z. Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. augusztus 12.
Műhelytitkok, szemrejtélyek
Könyvböngészde
A székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat vezetője, Beke Sándor a kiadó 250. kiadványaként közreadta annak a tíz éven át általa szerkesztett irodalmi folyóiratnak (Székely Útkereső) a szerkesztőségi levelezését, amelyet 1990 márciusában alapított, és amely tulajdonképpeni kiindulópontja volt az Erdélyi Gondolat Kiadónak.
Az ilyen jellegű anyagot általában „post mortem”, több-kevesebb sikerrel átmentett hagyatékokban kutató utódok szokták összegereblyézni – Beke Sándor a szerencsés ritka kivételt jelenti; az általa közzétett anyagot már most elfogadhatjuk hitelesnek és teljesnek.
A levelezésből pedig időrendben, személyi és földrajzi lebontásban kitetszik az, hogy miként vert gyökeret a rendszerváltás után, Székelyudvarhelyen egy olyan széles kitekintésű székely folyóirat, amely a klasszikus lapkészítési hagyományokban csak egy pontig tudta követni a gyors igényváltozásokat és konkurenciális kihívásokat. Választ kapunk a tíz év utáni megszűnés okaira és fejleményeire is, s egyben hiteles kép rajzolódik ki a munkatársak szellemi arculatáról és alkotói elvárásairól, amelyek önként kínálják a fájdalmasan is pertinens tanulságokat. (csg)
A Székely Útkereső levelesládája 1990-2000. Közzéteszi: Beke Sándor /Erdélyi Gondolat Kiadó, Székelyudvarhely, 2011/ Új Magyar Szó (Bukarest)
Könyvböngészde
A székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat vezetője, Beke Sándor a kiadó 250. kiadványaként közreadta annak a tíz éven át általa szerkesztett irodalmi folyóiratnak (Székely Útkereső) a szerkesztőségi levelezését, amelyet 1990 márciusában alapított, és amely tulajdonképpeni kiindulópontja volt az Erdélyi Gondolat Kiadónak.
Az ilyen jellegű anyagot általában „post mortem”, több-kevesebb sikerrel átmentett hagyatékokban kutató utódok szokták összegereblyézni – Beke Sándor a szerencsés ritka kivételt jelenti; az általa közzétett anyagot már most elfogadhatjuk hitelesnek és teljesnek.
A levelezésből pedig időrendben, személyi és földrajzi lebontásban kitetszik az, hogy miként vert gyökeret a rendszerváltás után, Székelyudvarhelyen egy olyan széles kitekintésű székely folyóirat, amely a klasszikus lapkészítési hagyományokban csak egy pontig tudta követni a gyors igényváltozásokat és konkurenciális kihívásokat. Választ kapunk a tíz év utáni megszűnés okaira és fejleményeire is, s egyben hiteles kép rajzolódik ki a munkatársak szellemi arculatáról és alkotói elvárásairól, amelyek önként kínálják a fájdalmasan is pertinens tanulságokat. (csg)
A Székely Útkereső levelesládája 1990-2000. Közzéteszi: Beke Sándor /Erdélyi Gondolat Kiadó, Székelyudvarhely, 2011/ Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. augusztus 13.
150 év a Guttenberg-galaxison, Aradon
Időnként, alkalomhoz szabottan ünnepelünk.
Szombaton 80-100 ember ünnepelt Aradon. Megülték az Aradi Magyar Sajtó Napját. A 70 éves Puskel Péter aradi újságíró, közíró, művelődéstörténész 150 évre teszi az aradi magyar sajtó történetét, és annak kezdetét az Alföld 1861. augusztus elsejei megjelenésétől számolja.
Az ünnep keretét az Aradon megjelenő Nyugati Jelen napilap biztosította, és – mintegy hatvanan – a mai és egykori főszerkesztők, újságírók és alkalmi munkatársak, valamint a lap megjelenésében közreműködő alkalmazottak, és politikusok voltak jelen. Sokan megkapták az alkalomra készült emléklapot.
Szinte mindenki szót kapott és egy-két percben elmondhatta ünnepi gondolatait. A szóra bíró a lap főszerkesztője, Bege Magdolna volt, és a sort olykor Böszörményi Zoltán író, költő, mecénás, laptulajdonos törte meg.
A hozzászólások között elfogyott a három fogásos ebéd, amit a lapelőd Vörös Lobogó egykori főszerkesztője, Péterfi Rozália által fölvágott születésnapi torta zárt. Az aradi magyar sajtósok ünnepén a korona Puskel Péter – 150 év a Guttenberg-galaxison, aradi magyar napilapok és periodikák című könyvének a bemutatója volt, amelyre szép számú érdeklődő érkezett. Az Irdodalmi Jelen könyvek sorozatának darabja, a kétszáz oldalas, kis formátumú (12x20 cm), képekkel, karikatúrákkal illusztrált könyv 27 fejezetben foglalja össze az Aradon és a megyében 1861. óta megjelent lapokról fontos tudnivalókat.
Puskel Péter sajtótörténete nem monográfia, hanem olykor szubjektív látásmóddal megírt cikkgyűjtemény benyomását kelti. Tudományos alapossággal vázolta föl mindazt, amit érdemes tudni az Aradon megjelent lapokról, íróikról, szerkesztőikről és megjelenésük körülményeiről. A kötet könyvészettel és címtárral zárul.
Nagy István. Erdély.ma
Időnként, alkalomhoz szabottan ünnepelünk.
Szombaton 80-100 ember ünnepelt Aradon. Megülték az Aradi Magyar Sajtó Napját. A 70 éves Puskel Péter aradi újságíró, közíró, művelődéstörténész 150 évre teszi az aradi magyar sajtó történetét, és annak kezdetét az Alföld 1861. augusztus elsejei megjelenésétől számolja.
Az ünnep keretét az Aradon megjelenő Nyugati Jelen napilap biztosította, és – mintegy hatvanan – a mai és egykori főszerkesztők, újságírók és alkalmi munkatársak, valamint a lap megjelenésében közreműködő alkalmazottak, és politikusok voltak jelen. Sokan megkapták az alkalomra készült emléklapot.
Szinte mindenki szót kapott és egy-két percben elmondhatta ünnepi gondolatait. A szóra bíró a lap főszerkesztője, Bege Magdolna volt, és a sort olykor Böszörményi Zoltán író, költő, mecénás, laptulajdonos törte meg.
A hozzászólások között elfogyott a három fogásos ebéd, amit a lapelőd Vörös Lobogó egykori főszerkesztője, Péterfi Rozália által fölvágott születésnapi torta zárt. Az aradi magyar sajtósok ünnepén a korona Puskel Péter – 150 év a Guttenberg-galaxison, aradi magyar napilapok és periodikák című könyvének a bemutatója volt, amelyre szép számú érdeklődő érkezett. Az Irdodalmi Jelen könyvek sorozatának darabja, a kétszáz oldalas, kis formátumú (12x20 cm), képekkel, karikatúrákkal illusztrált könyv 27 fejezetben foglalja össze az Aradon és a megyében 1861. óta megjelent lapokról fontos tudnivalókat.
Puskel Péter sajtótörténete nem monográfia, hanem olykor szubjektív látásmóddal megírt cikkgyűjtemény benyomását kelti. Tudományos alapossággal vázolta föl mindazt, amit érdemes tudni az Aradon megjelent lapokról, íróikról, szerkesztőikről és megjelenésük körülményeiről. A kötet könyvészettel és címtárral zárul.
Nagy István. Erdély.ma
2011. augusztus 13.
Egy boldog nagy emberünk
Minden kornak megvannak a maga eszményképei, példaadó személyiségei. Itt ez utóbbival már közelítettünk egy nemzeti közösség természetes igényéhez: fölnevelni rendre nemzedékeket az úton eligazító nagy s nemes példaadók jelenlétében.
Erdők, hegyek rengetegében útjelzőket csak azok rakhatnak ki, akik ismerik a járást. Ilyen nagy eligazító kortársunk ma is a nyolcvanöt évet töltött Kallós Zoltán. Cudarul nehéz kommunista időben végezte népzenei, népköltészeti gyűjtőmunkáját a romániai magyarság szakadatlan visszaszorításának ellenében. Szemben az árral. Van, aki bírja. Kallós Zoltán győztesen került ki ebből a viadalból. Az utolsó harangszó előtt tudatosult benne már ifjú korában, hogy a magyar hagyományos kultúra, népzene és néptánc, népköltészet még tisztán maradt, de veszendő kincsei itt vannak Erdélyországban, Széken, Mezőségben, Kalotaszegen, Székelyföldön, a gyimesi meg a moldvai csángó magyar részeken. A turisták, üzletelők meg ámulók is tisztelettel, hajadonfött, levett kalappal fedezték fel ezeket a tárgyi meg szellemi hagyományokat. Kallós Zoltán alapítványt is létrehozott, hatalmas múzeumot a népi alkotásokból, megteremtette másokkal együtt a táncházmozgalmat, mely máig terjed és él Budapesten is, magyar szigeteken is.
Számtalanszor elnéztem: végre egy nagy ember, akinek életcélja még éltében beteljesedett. Láthatja, jó útra igazított, igaz emberek építkeznek a szeme előtt a magyar népi kincsekből. Kriza János méretű ember. Nagy szerencséje a magyar népnek, hogy korunkban, a nemzetveszejtés korában nem jutott az évezredes magyar népi kultúra tatárjárási sorsra. Lehet, Kallóssal is megtörténik az elcsitulás órája. Ma már örömmel tudhatjuk azonban, hogy döndüléssel jár majd a hangszerfa elfekvése, és az egek is kinyitják zsalugátereiket, csodára látni mifelénk. Kriza, Kodály, Bartók igenel már ma erre az elvégzett egyéni munkára, s igen az egész önmagát féltő magyar nép is.
Lám, van, kire fölnézniük a maiaknak, az eljövendőknek. Kallós Zoltántól hallottam a széki mondást: A harang még nem szól, de már este van. Kallós Zoltán boldogan ül valahol egy tulipános ládán, és figyeli tanítványai sürgését egy nemzet évezredes kincseinek életesítéséért.
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Minden kornak megvannak a maga eszményképei, példaadó személyiségei. Itt ez utóbbival már közelítettünk egy nemzeti közösség természetes igényéhez: fölnevelni rendre nemzedékeket az úton eligazító nagy s nemes példaadók jelenlétében.
Erdők, hegyek rengetegében útjelzőket csak azok rakhatnak ki, akik ismerik a járást. Ilyen nagy eligazító kortársunk ma is a nyolcvanöt évet töltött Kallós Zoltán. Cudarul nehéz kommunista időben végezte népzenei, népköltészeti gyűjtőmunkáját a romániai magyarság szakadatlan visszaszorításának ellenében. Szemben az árral. Van, aki bírja. Kallós Zoltán győztesen került ki ebből a viadalból. Az utolsó harangszó előtt tudatosult benne már ifjú korában, hogy a magyar hagyományos kultúra, népzene és néptánc, népköltészet még tisztán maradt, de veszendő kincsei itt vannak Erdélyországban, Széken, Mezőségben, Kalotaszegen, Székelyföldön, a gyimesi meg a moldvai csángó magyar részeken. A turisták, üzletelők meg ámulók is tisztelettel, hajadonfött, levett kalappal fedezték fel ezeket a tárgyi meg szellemi hagyományokat. Kallós Zoltán alapítványt is létrehozott, hatalmas múzeumot a népi alkotásokból, megteremtette másokkal együtt a táncházmozgalmat, mely máig terjed és él Budapesten is, magyar szigeteken is.
Számtalanszor elnéztem: végre egy nagy ember, akinek életcélja még éltében beteljesedett. Láthatja, jó útra igazított, igaz emberek építkeznek a szeme előtt a magyar népi kincsekből. Kriza János méretű ember. Nagy szerencséje a magyar népnek, hogy korunkban, a nemzetveszejtés korában nem jutott az évezredes magyar népi kultúra tatárjárási sorsra. Lehet, Kallóssal is megtörténik az elcsitulás órája. Ma már örömmel tudhatjuk azonban, hogy döndüléssel jár majd a hangszerfa elfekvése, és az egek is kinyitják zsalugátereiket, csodára látni mifelénk. Kriza, Kodály, Bartók igenel már ma erre az elvégzett egyéni munkára, s igen az egész önmagát féltő magyar nép is.
Lám, van, kire fölnézniük a maiaknak, az eljövendőknek. Kallós Zoltántól hallottam a széki mondást: A harang még nem szól, de már este van. Kallós Zoltán boldogan ül valahol egy tulipános ládán, és figyeli tanítványai sürgését egy nemzet évezredes kincseinek életesítéséért.
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. augusztus 13.
Az erdélyi magyarság (1918–2011)
A második világégés előzményei
A politikusok egy része – már a húszas évek elején – rádöbbent arra, hogy a nagyhatalmak az igazságtalan békeszerződésekkel megteremtették a második világháború kitörésének lehetőségét. A békediktátumok lehetetlenné tették az újonnan létrehozott, területileg kibővített országok és a területrablással megcsonkítottak közötti együttműködést, ezért a harmincas években mind a győztesek, mind a legyőzöttek kiszolgáltatottá váltak a náci Németországgal szemben.
A nagy délszláv, a Jugoszláv állam létrehozói még álmukban sem gondoltak arra, hogy ezzel elvetették nemcsak az 1940-es és 1945-ös vérengzések magvait, de a 75 évvel későbbi négy véres háborúét is. A katýnihoz hasonló rémálomra, Európa legújabb történetében a legnagyobb vérengzésre, egy albán kisváros, Szrebrenica teljes férfilakosságának legyilkolására sem került volna sor, ha az első világháború után tiszteletben tartják a népek önrendelkezési jogát. Ha Közép-Európa népei együttműködhettek volna, akkor a második világégés idején jóval kisebb áldozattal, pusztulással jár. A jelenlegi alacsony életszínvonal bizonyára az ausztriaihoz lenne mérhető, és e térség megúszta volna a kommunizmus szörnyűségeit. Hogy nem így történt, az utódállamok mohó területszerzési vágyának, a nagyhatalmaknak, elsősorban a francia diplomáciának köszönhető. A húszas évek elején Lord Rothermere ezt írta a Magyarország helye című írásában: "Kelet-Európa nem más, mint sok kis Elzász-Lotharingia. Amikor 1871-ben a frankfurti béke elszakította e két ikertartományt Franciaországtól, elkerülhetetlenné tette az újabb háborút. Nagyobb mértékben ugyanezt a baklövést követték el az Osztrák–Magyar Monarchiát felosztó békeszerződések is. Döntéseik nyomán elégedetlen nemzeti kisebbségek jöttek létre Közép-Európa fél tucat országában, melynek bármelyike gyújtópontja lehet egy újabb világégésnek." Már rég nem emlegetné senki Trianont, ha a területrablás helyett az etnikai elv alapján kantonizálták volna az osztrák–magyar birodalmat. De a Közép-Európában élő népeket egyenjogú szövetségi államba lehetett volna tagolni, létrejöhetett volna a mai Európai Unió elődje, a Duna Menti Egyesült Államok szövetsége, közös piaca. Ennek hiányában azonban a második világégés újabb milliók pusztulását hozta. A békediktátumok által megteremtett Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlott. A területét megduplázó Románia is elvesztette Dél-Dobrudzsát, Észak-Bukovinát és Moldova Prut és Dnyeszter közti területét. Az akkor nyert területekből uralma alatt tartja még Erdélyt, Partiumot és a Bánságot. Ezek megtartásának legbiztosabb módja az lehetne, ha a román államhatalom közösségi jogokat ad a különböző etnikumoknak. A belső önrendelkezés, a területi, a helyi és a kulturális autonómiák révén nem kellene rettegnie a területi integritás csorbításától. Ha egy országban biztosított a széles körű kollektív jog, a különböző autonómiák, és ténylegesen megoldott a "nemzetiségi" kérdés, ott nyugalom, feszültségmenetesség és jó együttműködés honol. Romániában azonban még 2011 nyarán is tapasztalható a magyarellenesség. Ahányszor Székelyföld területi autonómiájának kérdése a média figyelmébe kerül, annyiszor árad a gyűlölet és az arcátlan hecckampány a tévé "szennycsatornáiból". A székely megyék feldarabolásának réme, Székelyföld és Erdély neve hivatalos okmányokban való használatának tilalma mind-mind arra mutat, hogy Románia nem akar változtatni politikáján, továbbra is fontos cél a homogenizálás, az őshonos magyarság felszámolása. Mindez akkor, amikor a székelység és az erdélyi magyarság legfőbb vágya békében és nyugalomban élni. Ezt csak a kollektív jogok biztosításával lehet megvalósítani.
A második bécsi döntés
A románosítás folyamatát Észak-Erdélyben az 1940-es, második bécsi döntés szakította meg. A Trianonban elcsatolt területek kétötöde (43 492 km2) visszakerült az anyaországhoz. Dél-Erdély 60 000 négyzetméter területe román többségével, az ásványkincsekben, a gázmezőkben gazdag vidékeivel továbbra is román uralom alatt maradt. E mesterségesen meghúzott határnak soha nem volt történelmi és földrajzi előzménye. Bár Erdély felosztása közlekedési, gazdasági szempontból nem volt ideális, de a népességarány szempontjából elfogadhatónak tekinthető. Az 1941-es "igen nagy gonddal és tárgyilagossággal végrehajtott" népszámlálás szerint a magyarok száma 1 344 000 (52,13%), míg a románoké 1 068 700 (41,45%).
Tény, hogy a bécsi döntés után kibontakozó kölcsönös (spontán) népességcsere, népességmozgás a magyarok lélekszámát növelte. Dél-Erdélyből mintegy 200 000 magyar telepedett át, míg Órománia területéről, a Kárpátokon túlról még 60 000 magyar érkezett. Ezzel párhuzamosan az Észak-Erdélybe betelepített, kb. 200 000 fős román nemzetiségű – azok, akik az adminisztrációban, a vasutaknál, a csendőrségnél és más munkakörökben a magyarok helyébe kerültek – hazament ősei földjére. Időközben az anyaországból is nagyszámú magyar érkezett, többségük azok közül került ki, akik 1918 és 1922 között menekültek el Erdélyből. Számuk elérte a 197 000-et. E népességmozgás révén az észak-erdélyi részen több magyar, a dél-erdélyi részen több román élt. A számok egyértelműen mutatják azt, hogy hamis az a román propaganda, amely szerint Észak-Erdély román többségű volt. A jeles geográfus, Rónai András Térképezett történelem című könyvében közölt népességi adatok alapján – 1944 februárjára vonatkoztatva – egyértelműen állítható, hogy Észak-Erdély valóban döntő többségében magyarok által lakott területté vált, 3 011 000 lakosából 1 867 000 magyar (62,%), míg 1 036 000 román (34,4%), azaz alig több, mint a népesség egyharmada. Elmondhatjuk, hogy a bécsi döntés a magyarsággal szemben elkövetett gyalázatos trianoni diktátum igazságtalanságait részben enyhítette. A bécsi döntésben a magyar nép érthető módon igazságtételt látott, és kitörő örömmel fogadta, míg a románok – elsősorban azok, akik Erdély megszerzése után (1918) telepedtek ide – nehezen tudták elfogadni Észak-Erdély elvesztését.
Észak-Erdély Azok a magyar fiatalok, akik a román uralom idején magyar iskolák, illetve nyelvismeret hiányában nem tanulhattak, a "kis magyar idő" alatt lehetőséget nyertek a tovább tanulásra. Kulturális és társadalmi szervezetek százai alakultak. Az erdélyi gazdatársadalom a magyar állam gazdaságpolitikájának és a háborús konjunktúrának köszönhetően anyagilag talpra állt. A legtöbb gazda – köztük a székelyek is – ekkor szerezte be korszerű mezőgazdasági felszereléseit. Sajnos, a háború itt is éreztette hatását, mert megszabták a termelést és a fogyasztást is. Mivel a román uralom idején felszámolták a tapasztalatokkal és közigazgatási ismeretekkel rendelkező erdélyi magyar tisztviselőréteget, ezért a szakemberhiányt a szakmailag felkészült anyaországiakkal pótolták. A magyarországi tisztviselők némely része azonban nem ismerte a helyi szokásokat, ezért kisebb konfliktusok és feszültségek is kialakultak. Állampolitikai szinten a románsággal való együttműködésre törekedtek, ezért a magyar államvezetés igyekezett visszafogni a románellenességet. Börtönbüntetést róhattak ki azokra, akik a kisebbségre lealacsonyító szavakat használtak. A magyar iskolákban a magyar gyermek nemcsak tanulta a román kisebbség nyelvét, de román nyelvből is érettségiznie kellett. E sorok írója több olyan személyt ismer, aki Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Református Kollégiumban román nyelvből is érettségizett. Ismert olyant is, aki magyar rendőrként román településen teljesített szolgálatot, de a poszt elnyeréséért román nyelvből is kellett vizsgáznia. Mindezek mellett – a román települések egy részén – a magyar nyelv oktatása formális volt. Helyi szinten itt-ott került olyan magyar tisztviselő is, aki nacionalista beállítottságú volt, de viselkedését nem felsőbb utasítás határozta meg. A nacionalizmusról beszélve ne feledjük el, hogy 2011-ben, 66 évvel a háború után, ha valaki azt mondaná egy színmagyar településre kihelyezett román rendőrnek, hogy illenék ismernie a helyi lakosság nyelvét, bizonyára nem szerezne jó pontot. Azt meg egyenesen felháborítónak éreznék, ha Székelyföldön vagy Erdély magyarlakta régióiban a román diáktól megkövetelnék a helyi lakosság nyelvének ismeretét. Még elgondolni is szörnyű, hogy a román diák magyar nyelvből is érettségizzék. Ismerve a román nacionalizmust, bizony a médiában ömlene a magyar elnyomás rémképe. Azt, hogy a román pénznemre a hat legnépesebb romániai nemzetiség nyelvén is felírják az értéket, még elképzelni is nehéz, mert a román nacionalizmus még a Székelyföld nevet sem engedi hivatalos okmányban leírni.
Dél-Erdély A Dél-Erdélybe szakadt magyarság helyzete a háború alatt tovább romlott. A legembertelenebb, legmegalázóbb helyzetbe a katonai és a munkaszolgálatra rendelt magyarok kerültek. A különböző bírságok, túladóztatás nyomasztóan hatott a gazdasági életre. A kölcsönös nemzetiségpolitika egyáltalán nem működött. A dél-erdélyi magyarság vezetői a fokozódó nemzeti elnyomás miatt igyekeztek megszervezni a magyarság érdekvédelmét. Ion Antonescu kormányfő jóváhagyásával 1940. november 4-én megalakult a Romániai Magyar Népközösség. E szervezet – a cenzúra, a gyülekezési tilalom, az utazási korlátozások ellenére – elsősorban a jogvédelem révén próbálta orvosolni a magyar sérelmeket.
A magyarság egy másik jelentős szervezete, a Dél-Erdélyben maradt Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület egy része a Népközösség keretében, Nagyenyed központtal folytatta tovább tevékenységét. A dél-erdélyi magyarságnak olcsón közvetítettek mezőgazdasági gépeket, műtrágyát, tenyészállatokat. A gazdasági élet megszervezése mellett a magyarság vezetői fontos feladatnak tekintették a magyar kultúra ápolását is. Ebben a helyzetben megnőtt az egyházak szerepe. A Gyulafehérvári Római Katolikus Egyházmegye 86 plébániát tartott fenn, míg az Erdélyi Református Egyházkerület 205 egyházközséget. Az unitáriusok, az evangélikusok szintén igyekeztek egyházközségeiket és felekezeti oktatásukat fenntartani. Erre igencsak szükség volt, mivel a román állam bezáratta a magyar iskolák többségét. Magyar nyelvű oktatást csak a hitvallásos iskoláknak nevezett tanintézetekben engedélyeztek, de a magyar gyermekek alig fele járt oda.
A magyarságnak nem volt képviselete a központi hatalomban, de még a helyi igazgatásban is csekély. A katonai diktatúra 1942-ben betiltotta a magyar lapokat, végül 1943-tól engedélyezték az Erdélyi Gazda és a havi Szemle megjelenését. A könyvkiadás a mélypontra jutott.
A szovjet csapatok előnyomulása
Amikor egyértelművé vált, hogy a szovjet csapatok előretörése megállíthatatlan, az erdélyi magyar politikai elit, a különböző politikai és civil szervezetek képviselői – 1944. augusztus 24-én – Kolozsváron tanácskozást tartottak. Több kérdést vitattak meg. Célként tűzték ki a gyárak, üzemek leszerelésének és elszállításának megakadályozását. Elhatározták azt is, hogy a magyar közigazgatás kivonása után megszervezik a közrend fenntartását. Eredménye: valóban sikerült megakadályozni a fosztogatásokat. A gyűlésen részt vevők felkérték Horthy Miklóst, Magyarország kormányzóját, haladéktalanul kezdje meg a fegyverszüneti tárgyalásokat a Szovjetunióval, hogy elkerülhető legyen Erdély hadszíntérré válása. Ekkor alakult meg az Erdélyi Magyar Tanács.
(folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A második világégés előzményei
A politikusok egy része – már a húszas évek elején – rádöbbent arra, hogy a nagyhatalmak az igazságtalan békeszerződésekkel megteremtették a második világháború kitörésének lehetőségét. A békediktátumok lehetetlenné tették az újonnan létrehozott, területileg kibővített országok és a területrablással megcsonkítottak közötti együttműködést, ezért a harmincas években mind a győztesek, mind a legyőzöttek kiszolgáltatottá váltak a náci Németországgal szemben.
A nagy délszláv, a Jugoszláv állam létrehozói még álmukban sem gondoltak arra, hogy ezzel elvetették nemcsak az 1940-es és 1945-ös vérengzések magvait, de a 75 évvel későbbi négy véres háborúét is. A katýnihoz hasonló rémálomra, Európa legújabb történetében a legnagyobb vérengzésre, egy albán kisváros, Szrebrenica teljes férfilakosságának legyilkolására sem került volna sor, ha az első világháború után tiszteletben tartják a népek önrendelkezési jogát. Ha Közép-Európa népei együttműködhettek volna, akkor a második világégés idején jóval kisebb áldozattal, pusztulással jár. A jelenlegi alacsony életszínvonal bizonyára az ausztriaihoz lenne mérhető, és e térség megúszta volna a kommunizmus szörnyűségeit. Hogy nem így történt, az utódállamok mohó területszerzési vágyának, a nagyhatalmaknak, elsősorban a francia diplomáciának köszönhető. A húszas évek elején Lord Rothermere ezt írta a Magyarország helye című írásában: "Kelet-Európa nem más, mint sok kis Elzász-Lotharingia. Amikor 1871-ben a frankfurti béke elszakította e két ikertartományt Franciaországtól, elkerülhetetlenné tette az újabb háborút. Nagyobb mértékben ugyanezt a baklövést követték el az Osztrák–Magyar Monarchiát felosztó békeszerződések is. Döntéseik nyomán elégedetlen nemzeti kisebbségek jöttek létre Közép-Európa fél tucat országában, melynek bármelyike gyújtópontja lehet egy újabb világégésnek." Már rég nem emlegetné senki Trianont, ha a területrablás helyett az etnikai elv alapján kantonizálták volna az osztrák–magyar birodalmat. De a Közép-Európában élő népeket egyenjogú szövetségi államba lehetett volna tagolni, létrejöhetett volna a mai Európai Unió elődje, a Duna Menti Egyesült Államok szövetsége, közös piaca. Ennek hiányában azonban a második világégés újabb milliók pusztulását hozta. A békediktátumok által megteremtett Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlott. A területét megduplázó Románia is elvesztette Dél-Dobrudzsát, Észak-Bukovinát és Moldova Prut és Dnyeszter közti területét. Az akkor nyert területekből uralma alatt tartja még Erdélyt, Partiumot és a Bánságot. Ezek megtartásának legbiztosabb módja az lehetne, ha a román államhatalom közösségi jogokat ad a különböző etnikumoknak. A belső önrendelkezés, a területi, a helyi és a kulturális autonómiák révén nem kellene rettegnie a területi integritás csorbításától. Ha egy országban biztosított a széles körű kollektív jog, a különböző autonómiák, és ténylegesen megoldott a "nemzetiségi" kérdés, ott nyugalom, feszültségmenetesség és jó együttműködés honol. Romániában azonban még 2011 nyarán is tapasztalható a magyarellenesség. Ahányszor Székelyföld területi autonómiájának kérdése a média figyelmébe kerül, annyiszor árad a gyűlölet és az arcátlan hecckampány a tévé "szennycsatornáiból". A székely megyék feldarabolásának réme, Székelyföld és Erdély neve hivatalos okmányokban való használatának tilalma mind-mind arra mutat, hogy Románia nem akar változtatni politikáján, továbbra is fontos cél a homogenizálás, az őshonos magyarság felszámolása. Mindez akkor, amikor a székelység és az erdélyi magyarság legfőbb vágya békében és nyugalomban élni. Ezt csak a kollektív jogok biztosításával lehet megvalósítani.
A második bécsi döntés
A románosítás folyamatát Észak-Erdélyben az 1940-es, második bécsi döntés szakította meg. A Trianonban elcsatolt területek kétötöde (43 492 km2) visszakerült az anyaországhoz. Dél-Erdély 60 000 négyzetméter területe román többségével, az ásványkincsekben, a gázmezőkben gazdag vidékeivel továbbra is román uralom alatt maradt. E mesterségesen meghúzott határnak soha nem volt történelmi és földrajzi előzménye. Bár Erdély felosztása közlekedési, gazdasági szempontból nem volt ideális, de a népességarány szempontjából elfogadhatónak tekinthető. Az 1941-es "igen nagy gonddal és tárgyilagossággal végrehajtott" népszámlálás szerint a magyarok száma 1 344 000 (52,13%), míg a románoké 1 068 700 (41,45%).
Tény, hogy a bécsi döntés után kibontakozó kölcsönös (spontán) népességcsere, népességmozgás a magyarok lélekszámát növelte. Dél-Erdélyből mintegy 200 000 magyar telepedett át, míg Órománia területéről, a Kárpátokon túlról még 60 000 magyar érkezett. Ezzel párhuzamosan az Észak-Erdélybe betelepített, kb. 200 000 fős román nemzetiségű – azok, akik az adminisztrációban, a vasutaknál, a csendőrségnél és más munkakörökben a magyarok helyébe kerültek – hazament ősei földjére. Időközben az anyaországból is nagyszámú magyar érkezett, többségük azok közül került ki, akik 1918 és 1922 között menekültek el Erdélyből. Számuk elérte a 197 000-et. E népességmozgás révén az észak-erdélyi részen több magyar, a dél-erdélyi részen több román élt. A számok egyértelműen mutatják azt, hogy hamis az a román propaganda, amely szerint Észak-Erdély román többségű volt. A jeles geográfus, Rónai András Térképezett történelem című könyvében közölt népességi adatok alapján – 1944 februárjára vonatkoztatva – egyértelműen állítható, hogy Észak-Erdély valóban döntő többségében magyarok által lakott területté vált, 3 011 000 lakosából 1 867 000 magyar (62,%), míg 1 036 000 román (34,4%), azaz alig több, mint a népesség egyharmada. Elmondhatjuk, hogy a bécsi döntés a magyarsággal szemben elkövetett gyalázatos trianoni diktátum igazságtalanságait részben enyhítette. A bécsi döntésben a magyar nép érthető módon igazságtételt látott, és kitörő örömmel fogadta, míg a románok – elsősorban azok, akik Erdély megszerzése után (1918) telepedtek ide – nehezen tudták elfogadni Észak-Erdély elvesztését.
Észak-Erdély Azok a magyar fiatalok, akik a román uralom idején magyar iskolák, illetve nyelvismeret hiányában nem tanulhattak, a "kis magyar idő" alatt lehetőséget nyertek a tovább tanulásra. Kulturális és társadalmi szervezetek százai alakultak. Az erdélyi gazdatársadalom a magyar állam gazdaságpolitikájának és a háborús konjunktúrának köszönhetően anyagilag talpra állt. A legtöbb gazda – köztük a székelyek is – ekkor szerezte be korszerű mezőgazdasági felszereléseit. Sajnos, a háború itt is éreztette hatását, mert megszabták a termelést és a fogyasztást is. Mivel a román uralom idején felszámolták a tapasztalatokkal és közigazgatási ismeretekkel rendelkező erdélyi magyar tisztviselőréteget, ezért a szakemberhiányt a szakmailag felkészült anyaországiakkal pótolták. A magyarországi tisztviselők némely része azonban nem ismerte a helyi szokásokat, ezért kisebb konfliktusok és feszültségek is kialakultak. Állampolitikai szinten a románsággal való együttműködésre törekedtek, ezért a magyar államvezetés igyekezett visszafogni a románellenességet. Börtönbüntetést róhattak ki azokra, akik a kisebbségre lealacsonyító szavakat használtak. A magyar iskolákban a magyar gyermek nemcsak tanulta a román kisebbség nyelvét, de román nyelvből is érettségiznie kellett. E sorok írója több olyan személyt ismer, aki Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Református Kollégiumban román nyelvből is érettségizett. Ismert olyant is, aki magyar rendőrként román településen teljesített szolgálatot, de a poszt elnyeréséért román nyelvből is kellett vizsgáznia. Mindezek mellett – a román települések egy részén – a magyar nyelv oktatása formális volt. Helyi szinten itt-ott került olyan magyar tisztviselő is, aki nacionalista beállítottságú volt, de viselkedését nem felsőbb utasítás határozta meg. A nacionalizmusról beszélve ne feledjük el, hogy 2011-ben, 66 évvel a háború után, ha valaki azt mondaná egy színmagyar településre kihelyezett román rendőrnek, hogy illenék ismernie a helyi lakosság nyelvét, bizonyára nem szerezne jó pontot. Azt meg egyenesen felháborítónak éreznék, ha Székelyföldön vagy Erdély magyarlakta régióiban a román diáktól megkövetelnék a helyi lakosság nyelvének ismeretét. Még elgondolni is szörnyű, hogy a román diák magyar nyelvből is érettségizzék. Ismerve a román nacionalizmust, bizony a médiában ömlene a magyar elnyomás rémképe. Azt, hogy a román pénznemre a hat legnépesebb romániai nemzetiség nyelvén is felírják az értéket, még elképzelni is nehéz, mert a román nacionalizmus még a Székelyföld nevet sem engedi hivatalos okmányban leírni.
Dél-Erdély A Dél-Erdélybe szakadt magyarság helyzete a háború alatt tovább romlott. A legembertelenebb, legmegalázóbb helyzetbe a katonai és a munkaszolgálatra rendelt magyarok kerültek. A különböző bírságok, túladóztatás nyomasztóan hatott a gazdasági életre. A kölcsönös nemzetiségpolitika egyáltalán nem működött. A dél-erdélyi magyarság vezetői a fokozódó nemzeti elnyomás miatt igyekeztek megszervezni a magyarság érdekvédelmét. Ion Antonescu kormányfő jóváhagyásával 1940. november 4-én megalakult a Romániai Magyar Népközösség. E szervezet – a cenzúra, a gyülekezési tilalom, az utazási korlátozások ellenére – elsősorban a jogvédelem révén próbálta orvosolni a magyar sérelmeket.
A magyarság egy másik jelentős szervezete, a Dél-Erdélyben maradt Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület egy része a Népközösség keretében, Nagyenyed központtal folytatta tovább tevékenységét. A dél-erdélyi magyarságnak olcsón közvetítettek mezőgazdasági gépeket, műtrágyát, tenyészállatokat. A gazdasági élet megszervezése mellett a magyarság vezetői fontos feladatnak tekintették a magyar kultúra ápolását is. Ebben a helyzetben megnőtt az egyházak szerepe. A Gyulafehérvári Római Katolikus Egyházmegye 86 plébániát tartott fenn, míg az Erdélyi Református Egyházkerület 205 egyházközséget. Az unitáriusok, az evangélikusok szintén igyekeztek egyházközségeiket és felekezeti oktatásukat fenntartani. Erre igencsak szükség volt, mivel a román állam bezáratta a magyar iskolák többségét. Magyar nyelvű oktatást csak a hitvallásos iskoláknak nevezett tanintézetekben engedélyeztek, de a magyar gyermekek alig fele járt oda.
A magyarságnak nem volt képviselete a központi hatalomban, de még a helyi igazgatásban is csekély. A katonai diktatúra 1942-ben betiltotta a magyar lapokat, végül 1943-tól engedélyezték az Erdélyi Gazda és a havi Szemle megjelenését. A könyvkiadás a mélypontra jutott.
A szovjet csapatok előnyomulása
Amikor egyértelművé vált, hogy a szovjet csapatok előretörése megállíthatatlan, az erdélyi magyar politikai elit, a különböző politikai és civil szervezetek képviselői – 1944. augusztus 24-én – Kolozsváron tanácskozást tartottak. Több kérdést vitattak meg. Célként tűzték ki a gyárak, üzemek leszerelésének és elszállításának megakadályozását. Elhatározták azt is, hogy a magyar közigazgatás kivonása után megszervezik a közrend fenntartását. Eredménye: valóban sikerült megakadályozni a fosztogatásokat. A gyűlésen részt vevők felkérték Horthy Miklóst, Magyarország kormányzóját, haladéktalanul kezdje meg a fegyverszüneti tárgyalásokat a Szovjetunióval, hogy elkerülhető legyen Erdély hadszíntérré válása. Ekkor alakult meg az Erdélyi Magyar Tanács.
(folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. augusztus 13.
Az utolsó esély
Közös ima a MOGYE magyar tagozatáért
Ha érvénybe lép a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem új chartája, nincs tovább. Most van az utolsó történelmi esély, amivel megakadályozható a magyar nyelvű oktatás szempontjából diszkriminatív működési szabályzat elfogadása – hangzott el dr. Ajtay Mária egyetemi tanár hosszasan megtapsolt beszédében csütörtökön este a vártemplomi rendezvényen. Mint beszámoltunk, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) és a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) által az anyanyelven tanulás korlátlan szabadságáért és a MOGYE önálló magyar tagozatának létrehozásért meghirdetett közös ima megtartását nem engedélyezték a városháza és a Kultúrpalota előtt, a résztvevők ezért kényszerültek a Vártemplomba.
– Azért tiltottak ki, mert félnek – mondta a szónok, aki összefoglalta az 1946-ban királyi rendelettel létrehozott magyar tannyelvű egyetem külföldi és belföldi professzorok által sikeressé tett korszakát, majd a vegyes tannyelvűvé váló intézet 1962-89 közötti elsorvasztásáról, s a rendszerváltás után az egyetem lépcsőjén az önálló magyar karért sztrájkoló diákság próbálkozásáról beszélt.
– Rosszabb állapotban vagyunk, mint 1989 előtt, mivel a magyar oktatói keret nem nőtt, kevés a fiatal oktató, de ezt a megígért magyarországi segítség igénybevételével orvosolni lehetne. Miközben az egyetem megítélése folyton romlik, a román vezetők egyre ádázabban és nyíltabban mondanak nemet a magyar oktatásra, s az így kialakult ellentét és feszültség hangulatában nehéz dolgozni. Minél meggyőzőbben kell kérni, követelni, hogy a miniszter ne írja alá a magyar oktatást ellehetetlenítő chartát – hangsúlyozta a szónok.
Korábban erre figyelmeztette a jelenlevőket dr. Benedek István professzor, a városi tanács frakcióvezetője is, aki szerint a közösség kell nyomást gyakoroljon a törvény betartatására.
Amíg a törvény megengedi, hogy állami támogatással magyarul lehessen tanulni, ezt a lehetőséget ki kell használni. A küzdelmet nem szabad feladni, s amellett, hogy a város lakossága a magyar kar és a diákok mellé áll, rajtunk múlik, hogy olyan polgármestere legyen Marosvásárhelynek, aki a város őslakóit nem tiltja ki a főtérről – hangzott el dr. Hollanda Dénes egyetemi tanár, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának volt dékánja beszédében.
A főtér visszaszerzését elnapoljuk, de nem sokáig – ígérte a szervezők nevében Ádám Valérián, majd Fodor Imre fogalmazta meg, hogy követeléseinket világosan megfogalmazva kell politizálni, és egy szép csángó imával fejezte be beszédét. Oláh Dénes katolikus főesperes az együtt repülni tudó vadludak példáját ajánlotta követésre méltónak, és kifejezte reményét az isteni gondviselésben. Nagy László unitárius lelkész megdöbbenésének adott hangot, hogy 2011-ben, egy magát demokratikusnak nevező társadalomban azt kérik a lelkésztől, hogy egy héttel a közös ima előtt nyújtsa be a rendőrségre, hogy mit fog mondani. Bibliai példát idézve fejtette ki, hogy a keresztfán Jézus anyanyelvén imádkozott, majd sajnálatát fejezte ki azok iránt, akik az ima erejében kételkedve nem vettek részt a rendezvényen. Végül áldást kért a józan ész győzelmére, s befejezésképpen Ötvös József református esperes, a házigazda mondott köszönetet az együttlétért.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)
Közös ima a MOGYE magyar tagozatáért
Ha érvénybe lép a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem új chartája, nincs tovább. Most van az utolsó történelmi esély, amivel megakadályozható a magyar nyelvű oktatás szempontjából diszkriminatív működési szabályzat elfogadása – hangzott el dr. Ajtay Mária egyetemi tanár hosszasan megtapsolt beszédében csütörtökön este a vártemplomi rendezvényen. Mint beszámoltunk, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) és a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) által az anyanyelven tanulás korlátlan szabadságáért és a MOGYE önálló magyar tagozatának létrehozásért meghirdetett közös ima megtartását nem engedélyezték a városháza és a Kultúrpalota előtt, a résztvevők ezért kényszerültek a Vártemplomba.
– Azért tiltottak ki, mert félnek – mondta a szónok, aki összefoglalta az 1946-ban királyi rendelettel létrehozott magyar tannyelvű egyetem külföldi és belföldi professzorok által sikeressé tett korszakát, majd a vegyes tannyelvűvé váló intézet 1962-89 közötti elsorvasztásáról, s a rendszerváltás után az egyetem lépcsőjén az önálló magyar karért sztrájkoló diákság próbálkozásáról beszélt.
– Rosszabb állapotban vagyunk, mint 1989 előtt, mivel a magyar oktatói keret nem nőtt, kevés a fiatal oktató, de ezt a megígért magyarországi segítség igénybevételével orvosolni lehetne. Miközben az egyetem megítélése folyton romlik, a román vezetők egyre ádázabban és nyíltabban mondanak nemet a magyar oktatásra, s az így kialakult ellentét és feszültség hangulatában nehéz dolgozni. Minél meggyőzőbben kell kérni, követelni, hogy a miniszter ne írja alá a magyar oktatást ellehetetlenítő chartát – hangsúlyozta a szónok.
Korábban erre figyelmeztette a jelenlevőket dr. Benedek István professzor, a városi tanács frakcióvezetője is, aki szerint a közösség kell nyomást gyakoroljon a törvény betartatására.
Amíg a törvény megengedi, hogy állami támogatással magyarul lehessen tanulni, ezt a lehetőséget ki kell használni. A küzdelmet nem szabad feladni, s amellett, hogy a város lakossága a magyar kar és a diákok mellé áll, rajtunk múlik, hogy olyan polgármestere legyen Marosvásárhelynek, aki a város őslakóit nem tiltja ki a főtérről – hangzott el dr. Hollanda Dénes egyetemi tanár, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának volt dékánja beszédében.
A főtér visszaszerzését elnapoljuk, de nem sokáig – ígérte a szervezők nevében Ádám Valérián, majd Fodor Imre fogalmazta meg, hogy követeléseinket világosan megfogalmazva kell politizálni, és egy szép csángó imával fejezte be beszédét. Oláh Dénes katolikus főesperes az együtt repülni tudó vadludak példáját ajánlotta követésre méltónak, és kifejezte reményét az isteni gondviselésben. Nagy László unitárius lelkész megdöbbenésének adott hangot, hogy 2011-ben, egy magát demokratikusnak nevező társadalomban azt kérik a lelkésztől, hogy egy héttel a közös ima előtt nyújtsa be a rendőrségre, hogy mit fog mondani. Bibliai példát idézve fejtette ki, hogy a keresztfán Jézus anyanyelvén imádkozott, majd sajnálatát fejezte ki azok iránt, akik az ima erejében kételkedve nem vettek részt a rendezvényen. Végül áldást kért a józan ész győzelmére, s befejezésképpen Ötvös József református esperes, a házigazda mondott köszönetet az együttlétért.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)
2011. augusztus 13.
Az írók unalmas emberek
Születésnapi beszélgetés Bölöni Domokossal
Bölöni Domokos (Dányán, 1946. augusztus 11.) romániai magyar író, a marosvásárhelyi Népujság művelődési rovatának szerkesztője. Maros megyében (volt Kis-Küküllő vármegye), a közigazgatásilag Bonyha községhez tartozó Dányán nevű faluban született. Dicsőszentmártonban járt középiskolába. 1973-ban román-magyar szakos oklevelet szerzett a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskolán, majd 17 éven át a sóvidéki fazekasfaluban, Korondon tanított. Volt községi könyvtáros, iskolaigazgató, irodalmi kör szervezője stb. Nős, három gyermek édesapja és három unoka nagyapja. Első írása 1974-ben jelent meg a kolozsvári Utunk című irodalmi hetilapban. Kisprózái a bukaresti Ifjúmunkás és Előre, a marosvásárhelyi Új Élet és Igaz Szó, a csíkszeredai Hargita, valamint a Brassói Lapok című kiadványokban jelentek meg. Első kötete a bukaresti Kriterion Kiadó Forrás-sorozatában látott napvilágot Hullámok boldogsága címmel 1980-ban, Bajor Andor és Szilágyi István ajánlásával. 1985-ben Hét vége című novellájával elnyerte az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat novellapályázatának első díját. (A történet eredeti címével – Parasztnovella – szerepel a szerző egyik kötetében.) 1986-ban szintén Bukarestben adták ki újabb novelláskötetét, A szárnyas embert. 1990 tavaszán visszatért Marosvásárhelyre; a Népujság című napilap munkatársa, a művelődési rovat szerkesztője. 1993-ban két írása elnyerte a Magyarok a Magyarokért Alapítvány pályázatának első díját próza kategóriában. 1998-ban szülőfalujáról írt munkáját nagydíjjal jutalmazta a budapesti Magyar Napló (A magyar társadalom önképe az ezredfordulón címmel meghirdetett pályázatán). A Népujság mellett létesült Impress Kiadó első köteteként adták ki 1992-ben Harangoznak Rossz Pistának című könyvét. További kötetei: Egek, harmatozzatok! (Válogatott novellák, 1995), Dégi Gyurka pontozója (Kisregény, 1998), Bot és fapénz (1999), A próféták elhallgattak (2002), A nevető gödör (2004), Jézus megcibálja Pricskili Dungónak a fülét (2006), Széles utcán jár a bánat (2007), Elindult a hagymalé (2009), Micsobur reinkarnációja (2010), Küküllőmadár (2011).
Ír tévéjegyzetet, glosszát, tárcát, recenziót, karcolatot, novellát. Több száz oldalnyi krónika, riport, művelődési cikk és jegyzet jelent meg neve alatt a Népujságban és más erdélyi lapokban. 1990 óta tagja a Romániai Írók Szövetségének, 1999 óta pedig (ezredikként!) a Magyar Írószövetségnek.
– Kezdjük a gyermekkorral, a szülőfölddel… Írásaiban gyakran tér vissza a dányáni és a Kis-Küküllő menti évekre, emlékekre...
– A gyermekkor meghatározó az ember életében. Legerősebb emlékeim onnan érkeznek, ez a forrás, amelyből mindig meríthetek. Igaz, hogy a forrást mifelénk csorgónak mondják. Hát onnan csordulnak-cseppennek a meséim. Egyszer csak eszembe jut egy név, és a még elérhető személyeket vagy a temetői szellemeiket faggatom: ki volt az illető, miért kapta éppen azt a gúnynevet, amit sosem tudott lerázni magáról, kinek vétett, ha vétett, és mit nem vétett, ha nem vétett. Jaj, de ki nem vétett? Mi volt az erénye? Én magam is sok vétséget követtem el akármiféle életemben…
Segítettem is, akin lehetett. A jóságot kevésbé tartja számon az utókor.
– Ír verset is, prózát is…
– A versről jót vagy Sékszpírt. Mindenki költő szeretne lenni. Félárván nőttem fel, apátlanul, és ez sérültségem fő forrása. Szüleim kétéves koromban váltak el. Asszonyok neveltek, ami nem baj. Érzékenyebbé tettek minden látható és láthatatlan dolog iránt. A család előbb gazdatisztet szeretett volna faragni belőlem, aztán belátták, hogy inkább valami "nadrágos" ember lehetnék, és nem fogtak be, mint társaimat a többi háztartásban, a nehéz fizikai munkára. Csúfoltak is emiatt gyerektársaim, mert "urasan" beszéltem. Az udvarházából kiakolbólított uraság könyvtárának egy része a mi félbemaradt házunk elkészítetlen szobájában kötött ki, arra anyámmal rendesen rájártunk, és mielőtt feljelentettek volna, egy piciny részét el is olvastuk… Aztán egy hajnalon ránk törtek, nagyapámat a szekér elé fogták, egymagában kellett vonszolnia az aranyozott bőrkötésű kötetekkel megpakolt szekeret a községházáig, ahonnan a szebbjét elvitette az akkor éppen grasszáló pisztolyos gazember (később kapusként pusztult el egy vegyigyárban, sav ölte ki a látását, van isten), a többit pedig, amint arról Sütő András is írt egy égbekiáltást: elégették – mint az osztályellenség mocskát.
Verseimet csak az anyám ösmerte és szerette, halála után minden kézzel foghatót elvittek az üresen maradt lakásból, a Rád János készítette 1939- es "csícsős hegedűmet" is, füzetem a rossznál is rosszabb verseimmel valahol kallódik.
Büszke lehetek rá, hogy Arany János és Petőfi Sándor, később Kányádi Sándor lehettek a "mestereim". A Toldiból egész énekeket tudok idézni, a János vitézt betéve tudtam valaha. Aki magyar pennás ember nem ismeri ezeket a remekműveket, vizet sem vihet irodalmunknak. Számomra a költészet az elsődleges, az a világmegismerő forma, amit magammal vinnék a galaktikán kívülre is. A próza is költészet, csak egy kicsit szabadabb, ezért néha nehezebb is. Korán beláttam, hogy nem lehetek költő, mert ahhoz a tehetség töményebb, sűrítettebb változata kelletik. Az ember ismerje meg és "lakja be" önnön korlátait. Nem könnyű "elkönyvelni", hogy nem sikerül, amit szeretnénk. Sokan bele is halnak, mások mindenáron túl akarnak lépni rajta, és fűzfapoétákként cégéreztetik magukat. Mióta irodalmi kört is vezetek, és ez nem ma kezdődött, hanem inasként a Nagy Pál és a Kicsi Antal vezette Aranka György irodalmi körben, utána Korondon, az Ambrus Lajos irányította Firtos körben, később a Hazanéző irodalmi találkozóin, 2005-től pedig a Súrlott Grádics irodalmi összejövetelein, számos élettel és sorssal szembesített az élet, többen mentek el úgy, hogy búcsút sem intettek a széles poétai mezőknek. Elsősorban a világ babrált ki velük, de valójában saját magukkal vívták a csatát, és a saját gégéjüket szorongatva maradtak alul. Alulírott is bűnös vagyok, mert néha, pohár ital mellett keresetlenül közöltem velük – hogy tehetségtelenek. Belátom: nagy baromság volt. Tehetségtelen ember nincsen. Csak kinek-kinek más-más vágányon kell tolatnia, míg a "siker" is megérkezik; volt már olyan, hogy egy fej saláta formájában, vagy egy tetvektől hemzsegő, eltévedt őzgidácska képében, amit az imádott nő hozott feléd az erdei tisztáson…
– Élete fontos szakaszát képezik a Korondon töltött évek. Meséljen erről.
– Korond jelentette számomra a visszatérést megszenvedett anyanyelvemhez. Az én kis falum, Dányán: többnyelvű, hogy finoman fejezzem ki magam. Ott bizony télidőben a macska dezserálódott a kerten, vagyis ráfagyott a kerítésre. Arany János és Petőfi mellett az én külön irodalmi szentem Tamási Áron volt. Még helyi kis színjátékot is írtam az ő modorában. (Tehetségről itt se essék szó.) Amikor 1973-ban kiderült, hogy Korondot választhatom pedagógiai működésem színhelyéül, onnan még Izsák József tanár úr sem tudott kibillenteni, pedig egyik szép tanítványa javára jó lélekkel cserélte volna el velem ezt a falut. Más kérdés, hogy egy üres zsebű csóró, még ha tanár is, mihez tud kezdeni a már akkor is dúsgazdag fazekasfaluban. Olyan kapitalizmust Marx sem ismer, ami akkor már ott virágzott!
Hát én, balfék, kivittem a családomat is, nyomorogtunk eleget. Hat vagy hét albérletet is "meglaktunk". Kiderült: nem is rendes tanárként vagyok ott, hanem az igazgató ideiglenesen üres helyére libbentettek, mint egy pihepárnát. Feleségem tanítónőként egy kerek tanévig szintén a pálya szélén térdepelt. Egyik bajból a másikba tapsintottam, nem vagyok büszke magamra. Úgy utálom a diktatúrának azt a szakaszát, mint Ludas Matyi a pipefost.
– Korond után Marosvásárhely következett, az erdélyi kultúra egyik fellegvára. Volt más lehetőség is?
– Nem volt, mert nem lehetett, mert nem is kívántam. Mindig is Vásárhelyre vágytam vissza, ha megszámolom, életem kisdednyi első részét a falumban töltöttem, majd Vámosgálfalván és Dicsőszentmártonban, de közben mindvégig dányániként. Aztán Marosvásárhelyen a rettenet évei következtek: a Pedáról kétszer is kirúgattam magam, láttak-e már olyan hülyét, aki harmadszorra is ugyanoda felvételizik, megint bejut, előbb harmadiknak, aztán csak közepesnek, végül viszont: elsőnek – és el is végzi?! Akkor már megvolt a fiunk, Attila, és nem nagyon mertünk ugrándozni.
Nem tudom, miért, de Vásárhelyre mindig hazavágytam. Sok Bölöni élt itt az idők során. Nekem ez a szerencsétlen város a szerencsém és a nyomorúságom egyben. Nem féltem soha tőle – amikor visszatértem kilencvenben, éppen sipircelt a gyengébb idegzetűek kisebb serege. Ma büszkén jönnek vissza nosztalgiázni kedves vendéglők exkluzív csöndességébe. Védett állatokként szeretik, ha az ünnepi szónoklat fölidézi azokat az időket, amikor "muszáj volt innen elpucolni" – csak mert éppen jól jött az eltakarodási lehetőség.
(Idézet egy kötetből: "Az úribb társaság levegőt vett, ballonba ült és elspulnizott. Ímé, helló, megint vásárhelyiznek, miközben tudják magukról, hogy mekkora senkik és semmik.")
Minden halott vásárhelyi nevében megsértődöm, ha mindenféle hazaugri menőmanók ugyabugyálják a mai vásárhelyi helyzetet, megmondóemberekként tanítanak semmire. Ezeknek a még mindig gyakor sznob vásárhelyiek körében kerül vevőjük, a libegő lelkűek mindég térdre hullanak a villogó szaremberek előtt.
Sosem hallgattam a félelmeimre. Keveset élek. De azt intenzíven. Pedig az íróembert a félelmei is éltetik. A szorongásai és a rettegései. Nincsenek normális álmaim. Borzalmas az agyam éjszakai élete. Nem látok, nem hallok, nem érzékelek, csak valami homályos, csendben zajló, bicskás, csonka kaszás gyilkosságot, amely nem is olyan régen történt, hol is.
Tudod, milyen egy csonka kasza? Mennyire vág el egy torkot például?
Engem nem küldött senki sehová. Ha egy nem idevaló elküld valahová, azonnal kap tőlem egy kontraexpediálást. De ha ezt a kilencvenes, alkalom kínálta kitakarodott deckanépséget hallom, és egyre gyakrabban hallom, mert jövögetnek haza-haza, és elkezdik "visszavenni" a várost: gyászmisézni afölött, hogy ők milyen szerencsétlenek – akkor az égnél is magasabbra megy föl a pumpám.
– Mit jelent(ett) egy megyei lapnál dolgozni a harmadik évezred fordulóján?
– Megyei lap: megyei lap. Paperla-pap, mondaná Jókai, Mikszáth. Nekem csak bajt jelent, mert képtelen vagyok "belehelyezkedni" egy "megyei lap" lelki tünetegyüttesébe: micsodás megfeleltetési kényszereknek van kitéve a szétcincált, rendkívül heterogén közösség, mekkora nyomás nehezedik rá mindenféle, nálanál nehezebb "portfóliójú" intézmények és hintázmányok részéről – és mi lesz, ha egyszer ezek – egyöntetűleg vagy önegytetűen – úgy döntenek, hogy tovább már nem is leszünk?!...
– Hogy lehet "összehozni" a napi zsurnalisztikát a szépirodalommal?
– Nem lehet, és nem is kell. Amit zsurnalisztikának mondunk, az a cikkírás, nap mint nap. Ha valaki úgy tud a hétköznapok akár jelentéktelen eseményeiről is írni, hogy az, mondjuk, két évtized múltán is olvasható és élvezhető, már enyhén szólván irodalmat művel. Szépirodalom akkor lehet belőle, ha száz év után is beválogatják egy antológiába. Nekem annyi közöm volna mindehhez, hogy jól tudom: mikor valahonnan "tudósítok", például Fehéregyházáról, azt nem fogják szépirodalomként elkönyvelni sehol a kerek világon. Az: dokumentum, akkor is, ha nem mindenben követi a valóságot. Itt inkább a hitelesség a lényeges. Ha nem az a lány mondta el azt a Petőfi-verset, hanem egy másik, kit érdekel? De a Petőfi-vers és az eszmei üzenete: az legyen pontosan megjelölve.
– Kikre büszke, akikkel találkozott élete folyamán, bár lehet, hogy már nincsenek is az élők sorában? Van-e személyes élménye vagy emléke, amit ezektől a szellemóriásoktól kapott, s féltve őrzött kincsként visz tovább?
– Ó, hát hogyne. Gondolom, az Isten azért áldott meg valamiféle kínos fantáziával, hogy néha ragyogó lények is rám mosolyogjanak. Egyszer például Gandhi úr szinte rálépett a bal lábujjamra. Észrevette, bocsánatkérőn sétált tovább. Vannak ilyen kedves vízióim.
De persze ismertem néhány hazai írót is, akikről már nem illik efféle lábtaposó anekdotákat mondani. Sütő András egyszer fél órán át káromolt, ízes nagypénteki delíriummal, a telefonban, míg nagy nehezen végül kiderült, hogy mégsem rólam van szó. És a végén azt mondta, hogy a kurvaistenit, te Domi, mért nem szóltál, hogy nem te vagy az.
Milyen jó, ha az ember nem mindég az elején mondja be a tutit.
Az írók unalmas emberek. Ami nekik fontos, az nekünk rettenetes. Ami nekünk fontos, arra ők rá se bagóznak.
Magam sem tudom igazából: mikor vagyok olvasó és mikor író. Ez a legcsodálatosabb a dologban, a sok sületlenség mellett. Mert az, gondolom, senkinek sem diadalmenet, ha hajnali fél ötkor kipattan a szeme, mint a rugós bicska, és hiába szeretne visszaaludni, hiába próbálkozik a tévécsatornák valamelyikén vígan szökellő pornóval, hiába mondja el többször is az Úr imáját – nem és nem, nem és nem.
Tessék föltápászkodni, halkan mosakodni-budizni, aztán a számítógéphez osonni.
Ne tudja meg senki, hogy írni készülsz, te randa firkász.
És akkor még! Vajon mi sül ki az egészből?!…
Az írók szomorú emberek. Ha véletlenül egyiknek vagy a másiknak sikerül jó művet alkotnia, akkor kezdődik csak igazán a tragédiája.
Az írók belehalnak abba, hogy nem egyebek.
– Ha valamit másként "tehetne" leélt életéből, mi lenne az?
– Nem lennék gyík egy napsütötte kövön. Szabó Lőrinc metaforája az örökkévalóság minden pillanatában érvényes – de például most én beszélek, és nem Szabó Lőrinc. Aki él és prózaíró, annak mindenféle helyzet ideális; szerencsétlenségemben én mindvégig leginkább adószedő lennék. (Egy pompás Mikszáth-elbeszélésben válaszolja a pedellus: – Semmi újság, kegyelmes uram. Szedik az adót mindenfelé.
Ezzel szoktuk köszönteni egymást Nagy Pállal.)
– Mi van a fiókban, mikorra várható új Bölöni-kötet?
– Van és volna. De minek. Évente összeáll egy- egy kisprózai könyvecskének az anyaga. Kiadóm nincsen. A hülyekrízis beálltáig lapom részvénytársasági alapon adhatott némi jutalékot a tagoknak, azokból a szerény összegekből nyomattam ki gyenge munkáimat. Hát ennek is vége. Tértijegy az ablakon túlra című kötetem egy székelyudvarhelyi úrnál várja a rendes feltámadást.
Meghalni percenként kész vagyok, de amúgy nem sietek. Kegyelmi állapot, ha sikerül valami kis akármit össze- ökörmölnöm, ha a rádióban kéthetente felolvashatok, ha…
Ha, ha, ha. Há!
Az írók szörnyetegek. Unalmas fantaszták. Minek kell interjút s mindenféle szamárcsikós semmiségeket közzétenni róluk?
Hagyjátok békén őket!
Kérdezett: Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)
Születésnapi beszélgetés Bölöni Domokossal
Bölöni Domokos (Dányán, 1946. augusztus 11.) romániai magyar író, a marosvásárhelyi Népujság művelődési rovatának szerkesztője. Maros megyében (volt Kis-Küküllő vármegye), a közigazgatásilag Bonyha községhez tartozó Dányán nevű faluban született. Dicsőszentmártonban járt középiskolába. 1973-ban román-magyar szakos oklevelet szerzett a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskolán, majd 17 éven át a sóvidéki fazekasfaluban, Korondon tanított. Volt községi könyvtáros, iskolaigazgató, irodalmi kör szervezője stb. Nős, három gyermek édesapja és három unoka nagyapja. Első írása 1974-ben jelent meg a kolozsvári Utunk című irodalmi hetilapban. Kisprózái a bukaresti Ifjúmunkás és Előre, a marosvásárhelyi Új Élet és Igaz Szó, a csíkszeredai Hargita, valamint a Brassói Lapok című kiadványokban jelentek meg. Első kötete a bukaresti Kriterion Kiadó Forrás-sorozatában látott napvilágot Hullámok boldogsága címmel 1980-ban, Bajor Andor és Szilágyi István ajánlásával. 1985-ben Hét vége című novellájával elnyerte az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat novellapályázatának első díját. (A történet eredeti címével – Parasztnovella – szerepel a szerző egyik kötetében.) 1986-ban szintén Bukarestben adták ki újabb novelláskötetét, A szárnyas embert. 1990 tavaszán visszatért Marosvásárhelyre; a Népujság című napilap munkatársa, a művelődési rovat szerkesztője. 1993-ban két írása elnyerte a Magyarok a Magyarokért Alapítvány pályázatának első díját próza kategóriában. 1998-ban szülőfalujáról írt munkáját nagydíjjal jutalmazta a budapesti Magyar Napló (A magyar társadalom önképe az ezredfordulón címmel meghirdetett pályázatán). A Népujság mellett létesült Impress Kiadó első köteteként adták ki 1992-ben Harangoznak Rossz Pistának című könyvét. További kötetei: Egek, harmatozzatok! (Válogatott novellák, 1995), Dégi Gyurka pontozója (Kisregény, 1998), Bot és fapénz (1999), A próféták elhallgattak (2002), A nevető gödör (2004), Jézus megcibálja Pricskili Dungónak a fülét (2006), Széles utcán jár a bánat (2007), Elindult a hagymalé (2009), Micsobur reinkarnációja (2010), Küküllőmadár (2011).
Ír tévéjegyzetet, glosszát, tárcát, recenziót, karcolatot, novellát. Több száz oldalnyi krónika, riport, művelődési cikk és jegyzet jelent meg neve alatt a Népujságban és más erdélyi lapokban. 1990 óta tagja a Romániai Írók Szövetségének, 1999 óta pedig (ezredikként!) a Magyar Írószövetségnek.
– Kezdjük a gyermekkorral, a szülőfölddel… Írásaiban gyakran tér vissza a dányáni és a Kis-Küküllő menti évekre, emlékekre...
– A gyermekkor meghatározó az ember életében. Legerősebb emlékeim onnan érkeznek, ez a forrás, amelyből mindig meríthetek. Igaz, hogy a forrást mifelénk csorgónak mondják. Hát onnan csordulnak-cseppennek a meséim. Egyszer csak eszembe jut egy név, és a még elérhető személyeket vagy a temetői szellemeiket faggatom: ki volt az illető, miért kapta éppen azt a gúnynevet, amit sosem tudott lerázni magáról, kinek vétett, ha vétett, és mit nem vétett, ha nem vétett. Jaj, de ki nem vétett? Mi volt az erénye? Én magam is sok vétséget követtem el akármiféle életemben…
Segítettem is, akin lehetett. A jóságot kevésbé tartja számon az utókor.
– Ír verset is, prózát is…
– A versről jót vagy Sékszpírt. Mindenki költő szeretne lenni. Félárván nőttem fel, apátlanul, és ez sérültségem fő forrása. Szüleim kétéves koromban váltak el. Asszonyok neveltek, ami nem baj. Érzékenyebbé tettek minden látható és láthatatlan dolog iránt. A család előbb gazdatisztet szeretett volna faragni belőlem, aztán belátták, hogy inkább valami "nadrágos" ember lehetnék, és nem fogtak be, mint társaimat a többi háztartásban, a nehéz fizikai munkára. Csúfoltak is emiatt gyerektársaim, mert "urasan" beszéltem. Az udvarházából kiakolbólított uraság könyvtárának egy része a mi félbemaradt házunk elkészítetlen szobájában kötött ki, arra anyámmal rendesen rájártunk, és mielőtt feljelentettek volna, egy piciny részét el is olvastuk… Aztán egy hajnalon ránk törtek, nagyapámat a szekér elé fogták, egymagában kellett vonszolnia az aranyozott bőrkötésű kötetekkel megpakolt szekeret a községházáig, ahonnan a szebbjét elvitette az akkor éppen grasszáló pisztolyos gazember (később kapusként pusztult el egy vegyigyárban, sav ölte ki a látását, van isten), a többit pedig, amint arról Sütő András is írt egy égbekiáltást: elégették – mint az osztályellenség mocskát.
Verseimet csak az anyám ösmerte és szerette, halála után minden kézzel foghatót elvittek az üresen maradt lakásból, a Rád János készítette 1939- es "csícsős hegedűmet" is, füzetem a rossznál is rosszabb verseimmel valahol kallódik.
Büszke lehetek rá, hogy Arany János és Petőfi Sándor, később Kányádi Sándor lehettek a "mestereim". A Toldiból egész énekeket tudok idézni, a János vitézt betéve tudtam valaha. Aki magyar pennás ember nem ismeri ezeket a remekműveket, vizet sem vihet irodalmunknak. Számomra a költészet az elsődleges, az a világmegismerő forma, amit magammal vinnék a galaktikán kívülre is. A próza is költészet, csak egy kicsit szabadabb, ezért néha nehezebb is. Korán beláttam, hogy nem lehetek költő, mert ahhoz a tehetség töményebb, sűrítettebb változata kelletik. Az ember ismerje meg és "lakja be" önnön korlátait. Nem könnyű "elkönyvelni", hogy nem sikerül, amit szeretnénk. Sokan bele is halnak, mások mindenáron túl akarnak lépni rajta, és fűzfapoétákként cégéreztetik magukat. Mióta irodalmi kört is vezetek, és ez nem ma kezdődött, hanem inasként a Nagy Pál és a Kicsi Antal vezette Aranka György irodalmi körben, utána Korondon, az Ambrus Lajos irányította Firtos körben, később a Hazanéző irodalmi találkozóin, 2005-től pedig a Súrlott Grádics irodalmi összejövetelein, számos élettel és sorssal szembesített az élet, többen mentek el úgy, hogy búcsút sem intettek a széles poétai mezőknek. Elsősorban a világ babrált ki velük, de valójában saját magukkal vívták a csatát, és a saját gégéjüket szorongatva maradtak alul. Alulírott is bűnös vagyok, mert néha, pohár ital mellett keresetlenül közöltem velük – hogy tehetségtelenek. Belátom: nagy baromság volt. Tehetségtelen ember nincsen. Csak kinek-kinek más-más vágányon kell tolatnia, míg a "siker" is megérkezik; volt már olyan, hogy egy fej saláta formájában, vagy egy tetvektől hemzsegő, eltévedt őzgidácska képében, amit az imádott nő hozott feléd az erdei tisztáson…
– Élete fontos szakaszát képezik a Korondon töltött évek. Meséljen erről.
– Korond jelentette számomra a visszatérést megszenvedett anyanyelvemhez. Az én kis falum, Dányán: többnyelvű, hogy finoman fejezzem ki magam. Ott bizony télidőben a macska dezserálódott a kerten, vagyis ráfagyott a kerítésre. Arany János és Petőfi mellett az én külön irodalmi szentem Tamási Áron volt. Még helyi kis színjátékot is írtam az ő modorában. (Tehetségről itt se essék szó.) Amikor 1973-ban kiderült, hogy Korondot választhatom pedagógiai működésem színhelyéül, onnan még Izsák József tanár úr sem tudott kibillenteni, pedig egyik szép tanítványa javára jó lélekkel cserélte volna el velem ezt a falut. Más kérdés, hogy egy üres zsebű csóró, még ha tanár is, mihez tud kezdeni a már akkor is dúsgazdag fazekasfaluban. Olyan kapitalizmust Marx sem ismer, ami akkor már ott virágzott!
Hát én, balfék, kivittem a családomat is, nyomorogtunk eleget. Hat vagy hét albérletet is "meglaktunk". Kiderült: nem is rendes tanárként vagyok ott, hanem az igazgató ideiglenesen üres helyére libbentettek, mint egy pihepárnát. Feleségem tanítónőként egy kerek tanévig szintén a pálya szélén térdepelt. Egyik bajból a másikba tapsintottam, nem vagyok büszke magamra. Úgy utálom a diktatúrának azt a szakaszát, mint Ludas Matyi a pipefost.
– Korond után Marosvásárhely következett, az erdélyi kultúra egyik fellegvára. Volt más lehetőség is?
– Nem volt, mert nem lehetett, mert nem is kívántam. Mindig is Vásárhelyre vágytam vissza, ha megszámolom, életem kisdednyi első részét a falumban töltöttem, majd Vámosgálfalván és Dicsőszentmártonban, de közben mindvégig dányániként. Aztán Marosvásárhelyen a rettenet évei következtek: a Pedáról kétszer is kirúgattam magam, láttak-e már olyan hülyét, aki harmadszorra is ugyanoda felvételizik, megint bejut, előbb harmadiknak, aztán csak közepesnek, végül viszont: elsőnek – és el is végzi?! Akkor már megvolt a fiunk, Attila, és nem nagyon mertünk ugrándozni.
Nem tudom, miért, de Vásárhelyre mindig hazavágytam. Sok Bölöni élt itt az idők során. Nekem ez a szerencsétlen város a szerencsém és a nyomorúságom egyben. Nem féltem soha tőle – amikor visszatértem kilencvenben, éppen sipircelt a gyengébb idegzetűek kisebb serege. Ma büszkén jönnek vissza nosztalgiázni kedves vendéglők exkluzív csöndességébe. Védett állatokként szeretik, ha az ünnepi szónoklat fölidézi azokat az időket, amikor "muszáj volt innen elpucolni" – csak mert éppen jól jött az eltakarodási lehetőség.
(Idézet egy kötetből: "Az úribb társaság levegőt vett, ballonba ült és elspulnizott. Ímé, helló, megint vásárhelyiznek, miközben tudják magukról, hogy mekkora senkik és semmik.")
Minden halott vásárhelyi nevében megsértődöm, ha mindenféle hazaugri menőmanók ugyabugyálják a mai vásárhelyi helyzetet, megmondóemberekként tanítanak semmire. Ezeknek a még mindig gyakor sznob vásárhelyiek körében kerül vevőjük, a libegő lelkűek mindég térdre hullanak a villogó szaremberek előtt.
Sosem hallgattam a félelmeimre. Keveset élek. De azt intenzíven. Pedig az íróembert a félelmei is éltetik. A szorongásai és a rettegései. Nincsenek normális álmaim. Borzalmas az agyam éjszakai élete. Nem látok, nem hallok, nem érzékelek, csak valami homályos, csendben zajló, bicskás, csonka kaszás gyilkosságot, amely nem is olyan régen történt, hol is.
Tudod, milyen egy csonka kasza? Mennyire vág el egy torkot például?
Engem nem küldött senki sehová. Ha egy nem idevaló elküld valahová, azonnal kap tőlem egy kontraexpediálást. De ha ezt a kilencvenes, alkalom kínálta kitakarodott deckanépséget hallom, és egyre gyakrabban hallom, mert jövögetnek haza-haza, és elkezdik "visszavenni" a várost: gyászmisézni afölött, hogy ők milyen szerencsétlenek – akkor az égnél is magasabbra megy föl a pumpám.
– Mit jelent(ett) egy megyei lapnál dolgozni a harmadik évezred fordulóján?
– Megyei lap: megyei lap. Paperla-pap, mondaná Jókai, Mikszáth. Nekem csak bajt jelent, mert képtelen vagyok "belehelyezkedni" egy "megyei lap" lelki tünetegyüttesébe: micsodás megfeleltetési kényszereknek van kitéve a szétcincált, rendkívül heterogén közösség, mekkora nyomás nehezedik rá mindenféle, nálanál nehezebb "portfóliójú" intézmények és hintázmányok részéről – és mi lesz, ha egyszer ezek – egyöntetűleg vagy önegytetűen – úgy döntenek, hogy tovább már nem is leszünk?!...
– Hogy lehet "összehozni" a napi zsurnalisztikát a szépirodalommal?
– Nem lehet, és nem is kell. Amit zsurnalisztikának mondunk, az a cikkírás, nap mint nap. Ha valaki úgy tud a hétköznapok akár jelentéktelen eseményeiről is írni, hogy az, mondjuk, két évtized múltán is olvasható és élvezhető, már enyhén szólván irodalmat művel. Szépirodalom akkor lehet belőle, ha száz év után is beválogatják egy antológiába. Nekem annyi közöm volna mindehhez, hogy jól tudom: mikor valahonnan "tudósítok", például Fehéregyházáról, azt nem fogják szépirodalomként elkönyvelni sehol a kerek világon. Az: dokumentum, akkor is, ha nem mindenben követi a valóságot. Itt inkább a hitelesség a lényeges. Ha nem az a lány mondta el azt a Petőfi-verset, hanem egy másik, kit érdekel? De a Petőfi-vers és az eszmei üzenete: az legyen pontosan megjelölve.
– Kikre büszke, akikkel találkozott élete folyamán, bár lehet, hogy már nincsenek is az élők sorában? Van-e személyes élménye vagy emléke, amit ezektől a szellemóriásoktól kapott, s féltve őrzött kincsként visz tovább?
– Ó, hát hogyne. Gondolom, az Isten azért áldott meg valamiféle kínos fantáziával, hogy néha ragyogó lények is rám mosolyogjanak. Egyszer például Gandhi úr szinte rálépett a bal lábujjamra. Észrevette, bocsánatkérőn sétált tovább. Vannak ilyen kedves vízióim.
De persze ismertem néhány hazai írót is, akikről már nem illik efféle lábtaposó anekdotákat mondani. Sütő András egyszer fél órán át káromolt, ízes nagypénteki delíriummal, a telefonban, míg nagy nehezen végül kiderült, hogy mégsem rólam van szó. És a végén azt mondta, hogy a kurvaistenit, te Domi, mért nem szóltál, hogy nem te vagy az.
Milyen jó, ha az ember nem mindég az elején mondja be a tutit.
Az írók unalmas emberek. Ami nekik fontos, az nekünk rettenetes. Ami nekünk fontos, arra ők rá se bagóznak.
Magam sem tudom igazából: mikor vagyok olvasó és mikor író. Ez a legcsodálatosabb a dologban, a sok sületlenség mellett. Mert az, gondolom, senkinek sem diadalmenet, ha hajnali fél ötkor kipattan a szeme, mint a rugós bicska, és hiába szeretne visszaaludni, hiába próbálkozik a tévécsatornák valamelyikén vígan szökellő pornóval, hiába mondja el többször is az Úr imáját – nem és nem, nem és nem.
Tessék föltápászkodni, halkan mosakodni-budizni, aztán a számítógéphez osonni.
Ne tudja meg senki, hogy írni készülsz, te randa firkász.
És akkor még! Vajon mi sül ki az egészből?!…
Az írók szomorú emberek. Ha véletlenül egyiknek vagy a másiknak sikerül jó művet alkotnia, akkor kezdődik csak igazán a tragédiája.
Az írók belehalnak abba, hogy nem egyebek.
– Ha valamit másként "tehetne" leélt életéből, mi lenne az?
– Nem lennék gyík egy napsütötte kövön. Szabó Lőrinc metaforája az örökkévalóság minden pillanatában érvényes – de például most én beszélek, és nem Szabó Lőrinc. Aki él és prózaíró, annak mindenféle helyzet ideális; szerencsétlenségemben én mindvégig leginkább adószedő lennék. (Egy pompás Mikszáth-elbeszélésben válaszolja a pedellus: – Semmi újság, kegyelmes uram. Szedik az adót mindenfelé.
Ezzel szoktuk köszönteni egymást Nagy Pállal.)
– Mi van a fiókban, mikorra várható új Bölöni-kötet?
– Van és volna. De minek. Évente összeáll egy- egy kisprózai könyvecskének az anyaga. Kiadóm nincsen. A hülyekrízis beálltáig lapom részvénytársasági alapon adhatott némi jutalékot a tagoknak, azokból a szerény összegekből nyomattam ki gyenge munkáimat. Hát ennek is vége. Tértijegy az ablakon túlra című kötetem egy székelyudvarhelyi úrnál várja a rendes feltámadást.
Meghalni percenként kész vagyok, de amúgy nem sietek. Kegyelmi állapot, ha sikerül valami kis akármit össze- ökörmölnöm, ha a rádióban kéthetente felolvashatok, ha…
Ha, ha, ha. Há!
Az írók szörnyetegek. Unalmas fantaszták. Minek kell interjút s mindenféle szamárcsikós semmiségeket közzétenni róluk?
Hagyjátok békén őket!
Kérdezett: Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)
2011. augusztus 13.
Magyarországi támogatás a Téglás-iskolának
Három millió forintot (50 000 lejt) nyert el a dévai Téglás Gábor iskola magyarországi pályázatokon.
A Szülőföld Alap örökébe lépő Bethlen Gábor alapítványtól egymillió forintot nyertek el az aula felszerelésére. Nevezetesen korszerű világítótestek, reflektorok fénymixer, valamint hangosító-berendezés vásárlására és felszerelésére, ismertette a helyzetet Kocsis Attila iskola-igazgató. Az aula ugyanis a dévai magyar iskola nagyterme, ott zajlanak a különböző rendezvények (tanévnyitó, évzáró, gólyabál, iskolaünnepségek, diákelőadások, március 15-i megemlékezések, stb.), ahol fontos a megfelelő megvilágítás és akusztika. Ez eddig problémát jelentett, a magyarországi támogatás nyomán, viszont megoldódott.
Egy másik pályázaton – szintén a budapesti Bethlen Gábor alapítványtól – 1,5 millió forintot nyertek el az információs központ kialakítására. Nevezetesen íróasztalokat, könyvespolcokat, számítógépeket vásároltak, illetve szélessávú internetes hozzáférhetőséget biztosítottak. Ez amolyan multifunkcionális terem, ahol a diákok széleskörű információkhoz juthatnak, hagyományos könyvek, vagy az információs világháló révén. Ősztől a helység a bennlakó diákok ott fognak felkészülni délután. Ráadásul a nyár folyamán a nyíregyházi megyei könyvtár 5 tagú szakember-gárdája, dr. Vraukóné Lukács Ilona vezetésével rendszerezte, osztályozta és pontra tette az iskolai könyvtárat, mely Balogh-Botár Csaba aligazgató szerint jelenleg olyan 5000 címet tartalmaz.
Végül a budapesti Balassi Intézet félmillió forinttal támogatta a nem dévai diákok ingáztatását a környező – vagy távolabbi – településekről Hunyad megye egyetlen magyar iskolájába. Nyugati Jelen (Arad)
Három millió forintot (50 000 lejt) nyert el a dévai Téglás Gábor iskola magyarországi pályázatokon.
A Szülőföld Alap örökébe lépő Bethlen Gábor alapítványtól egymillió forintot nyertek el az aula felszerelésére. Nevezetesen korszerű világítótestek, reflektorok fénymixer, valamint hangosító-berendezés vásárlására és felszerelésére, ismertette a helyzetet Kocsis Attila iskola-igazgató. Az aula ugyanis a dévai magyar iskola nagyterme, ott zajlanak a különböző rendezvények (tanévnyitó, évzáró, gólyabál, iskolaünnepségek, diákelőadások, március 15-i megemlékezések, stb.), ahol fontos a megfelelő megvilágítás és akusztika. Ez eddig problémát jelentett, a magyarországi támogatás nyomán, viszont megoldódott.
Egy másik pályázaton – szintén a budapesti Bethlen Gábor alapítványtól – 1,5 millió forintot nyertek el az információs központ kialakítására. Nevezetesen íróasztalokat, könyvespolcokat, számítógépeket vásároltak, illetve szélessávú internetes hozzáférhetőséget biztosítottak. Ez amolyan multifunkcionális terem, ahol a diákok széleskörű információkhoz juthatnak, hagyományos könyvek, vagy az információs világháló révén. Ősztől a helység a bennlakó diákok ott fognak felkészülni délután. Ráadásul a nyár folyamán a nyíregyházi megyei könyvtár 5 tagú szakember-gárdája, dr. Vraukóné Lukács Ilona vezetésével rendszerezte, osztályozta és pontra tette az iskolai könyvtárat, mely Balogh-Botár Csaba aligazgató szerint jelenleg olyan 5000 címet tartalmaz.
Végül a budapesti Balassi Intézet félmillió forinttal támogatta a nem dévai diákok ingáztatását a környező – vagy távolabbi – településekről Hunyad megye egyetlen magyar iskolájába. Nyugati Jelen (Arad)
2011. augusztus 13.
A történelmi Bihar íróinak, költőinek találkozóját rendezik meg Debrecenben – Jövő héten, szerdán, augusztus 17-én helyi idő szerint 14 órától a debreceni Latinovits Kávézó (Csapó u. 28. sz.) ad otthont annak az irodalmi találkozónak, amelyre nagy szeretettel várják a Hajdú-Bihar és Bihar megyei irodalmárok, amatőr és profi írók, költők jelentkezését. A rendezvény célja, hogy olyan kapcsolat alakuljon ki a két megye alkotói között, amely által az irodalom területén is megnyílnak a határok, és a tükörprogramok szervezésével felpezsdüljön a kulturális élet, azon belül pedig az irodalom vérkeringése. A rendezvényre érkező irodalmárok felolvashatnak verseikből, prózáikból, szösszeneteikből és kritikáikból. Reggeli Újság (Nagyvárad)
2011. augusztus 15.
Az Erdélyi Magyar Kezdeményezés RMDSZ-platform állásfoglalása
Kelemen Hunor Szövetségi Elnök úr és
Kovács Péter Főtitkár úr figyelmébe
1. A Platformok Konzultatív Tanácsa június 24-ki ülésén, az SZKT előtti délután, az RMDSZ csúcsvezetői jelenlétében, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés keresztény-szociális–nemzeti elkötelezettségű platform nevében kifejtettük, hogy az egymást váltogató bukaresti kormányokkal immár másfél évtizede, 1996 őszétől cinkosságot vállalt Szövetségünk csúcsvezetése, amelynek tagjait személy szerint felelősség terheli nemcsak „az RMDSZ-miniszterek” gyarlóságaiért, hanem a botladozó kormányok valamennyi baklövéséért, az ország jelenlegi politikai és gazdasági csődhelyzetéért meg az egekig érő korrupcióért.
Politikai-erkölcsi felelősségét nem oszthatja meg sem a Szövetség tagságával, sem választóival, még kevésbé a romániai magyar nemzeti közösséggel az RMDSZ csúcsvezetése, ugyanis „kézi vezérlés” jellemzi tevékenységét: döntései antidemokratikusak, önkényesek, amelyeket még az SZKT-val – a kongresszusok közötti legfelső döntéshozó testületünkkel is – minden nemű előzetes konzultáció nélkül, csak utólag hagyat jóvá.
Továbbá: bevett gyakorlattá vált Szövetségünkben, hogy a csúcsvezetés válasz nélkül hagyja a tevékenységét minősítő RMDSZ tisztségviselőknek, testületeknek élőszóval, vagy írásban megfogalmazott javaslatait, kritikáit, akárcsak a közvélemény-formáló magyar és román tömegtájékoztatás helytálló bírálatait. Így történik ez évek óta – minden következmény nélkül.
2. Az EMK augusztus 5-én délután telefonüzenet útján értesült KOVÁCS Péter főtitkár úr igényéről: az RMDSZ csúcsvezetése nevében ajánlatot kért platformunktól a funkciójáról lemondott CSEKE Attila egészségügyi(= eü-i) miniszter utódlására. Válaszunkat elküldtük. Visszajelzést azonban máig nem kaptunk. 3. Enyhén szólva: a közelebbi hetekben „kényes” helyzetbe került az RMDSZ: két „miniszterünk” bukott. Az ártatlanabbat: Cseke Attila urat – mint ahogyan szokásos – Markó Béla meg Kelemen Hunor úr cserbenhagyta, mennie kellett.
A másik: a „neptuni és verespataki” előnevet kiérdemlő, nepotizmusáról is elhíresült BORBÉLY László környezetvédelmi miniszter pedig, akinek politikai-közéleti nimbuszát évek óta nyilvánosan és alaposan megtépázta a média, most pedig az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) és az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA), továbbra is bársonyszékében maradt. Sőt, legújabban környezetvédelmi szakembernek képzelve magát: a svédországi ciános technológiát „szakérti”. Természetesen, BORBÉLY László urat is megilleti – mint bárkit – az ártatlanság vélelme – egészen az ellene, a családtagjai és a bizalmi emberei ellen folyó kivizsgálások lezárulásáig –, de addig aligha láthatja el „a nép szolgája” (latinul minister = szolga) feladatkörét.
4. Az EMK szerint Szövetségünk csúcsvezetésnek mindenek előtt haladéktalanul vissza kellene hívnia a környezetvédelmi miniszteri posztról BORBÉLY László urat, és helyébe egy olyan személyt: környezet- védelmi szakembert kellene jelölnie, aki nem ciánoztatná el Verespatakot, aki tekintetbe venné a szaktudósok meg az anyaországunk vonatkozó igényét, és aki egyáltalán nem (vagy legalább részben nem) közpénzből kívánná fásítani az utóbbi két évtizedben letarolt hegyeinket, hanem mindazok vagyonának megcsapolása révén, akik természeti környezetünk pusztításában, így erdeink barbár letarolásában a fővétkesek.
5. Véleményünk szerint a Kulturális Minisztérium és az Országos Régészeti Bizottság botrányos „az aranyos históriája”; a korrupciós vádak körüli „paktum-titkosítások” föloldása; a lemondott eü-i miniszterünk tevékenységének mélyreható, széleskörű elemzése sokkal fontosabb és sürgősebb feladata az RMDSZ csúcsvezetésének, mint a kódoltan deficites eü-i tárca azonnali betöltése. Sem az RMDSZ, sem a romániai magyar nemzeti közösség nem veheti magára az ország egészének közvéleménye előtt, mint „a bozgorok történelmi vétkét” a Verespatak ciánozása minisztereink által történő jóváhagyásának és erdeink pusztításának bűnét! Szomorú tény, hogy csúcsvezetésünk lejáratta nemzeti közösségünk egészének jóhírét a hazai és külföldi közvélemény előtt. A Szövetségi Képviselők Tanácsa rendkívüli ülésének haladéktalan összehívására van szükség!
6. Számos orvos-ismerősünkkel, barátunkkal is konzultálva az a vélemény körvonalazódott, hogy nem célszerű, ha Szövetségünk csúcsvezetése az egészségügyi miniszter jelölésével kezdené másik „házi feladatának” megoldását. Mert hiszen az eü-i tárca jelenlegi csődjének tényleges oka legkevésbé sem a pénzügy- meg az eü-i miniszter személyi konfliktusa, netán összeférhetetlensége, tehát nem CSEKE Attila miniszter személyi alkalmatlansága. A gondok csupán miniszteri személycserével, bárki is legyen a jelölt, nem oldódnak meg, különösen nem a mai gazdasági, politikai helyzetben. Véleményem szerint többféle megoldás kívánatos és lehetséges.
a/ Az RMDSZ-re rálőcsölt eü-i tárcát el kellene cserélni egy másikra, hiszen aligha megoldhatók az ország eü-i gondjai rövid távon.
b/ Ha a minisztériumok cseréjét semmiképpen sem lehet elérni, bárki legyen Szövetségünk új eü-i miniszter-jelöltje, mindenek előtt a kormánytól szabad kezet kell kapnia a minisztériumi felső vezetés haladéktalan kicserélésére. Ez a garnitúra több rendben bebizonyította alkalmatlanságát. A levitézlett tanácsadói, államtitkári gárdának kicserélése és jelenleg a Demokrata Liberális Párt (PDL) által vezetett Országos Egészségbiztosítási Pénztár szénájának előzetes rendbe ttétele nélkül semmiképpen sem szabad újabb magyar közéleti embert bedobni a hazai eü. oroszlánketrecébe. Mivel a megoldandó konfliktushelyzet nem személyi-, sőt nem is CSAK pekuniális-, hanem intézményi-, szakmai-, illetve politikai-, sőt részben etnikai jellegű, tényleges javulás csak valamennyi tényező többlépcsős megszüntetése révén lehetséges.
c/ Az RMDSZ csúcsvezetésének mindenek előtt a marosvásárhelyi orvosegyetem magyar szakembereivel kellene konzultálnia mindezekről az eü-i gondokról. Nem „a politikusok”, hanem a magasan képzett szakemberek kompetensek a jövő minisztere, továbbá a szaktanácsosok kijelölésére is! Szövetségünk döntéshozó testületeinek végre tudomásul kellene venniük, hogy a kormányzati tisztségek betöltéséhez mindenek előtt szükséges a jelöltek megfelelő szakmai felkészültsége meg erkölcsi, politikai feddhetetlensége és nem utolsó sorban a nemzeti közösségünkhöz való hűsége. A kormányzati tisztségek nem lehetnek a csúcsvezetéshez hűséges személyek hitbizomány-jellegű kiváltságai. 7. Továbbá: a romániai magyar nemzeti közösség érdekvédelmi szövetségének felelős kormánytényezőként, a jelenlegi kormányzati válságot föl kellene használnia a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar professzorai és diáksága jogos törekvései támogatására. Ideje lenne végre fölszámolni az ország egyetlen magyar nyelvű orvosképzést biztosító egyetemén az 1990 első hónapjaitól máig uralkodó abnormális etnikai viszonyokat, ily módon is küzdve az ország társadalmának demokratikus fejlődéséért.
Az EMK több ízben fölhívta csúcsvezetésünk és a nyilvánosság figyelmét – legutóbb Szövetségségünk nagyváradi kongresszusán – a vasgárdista „Nouă Dreaptă” szervezetnek, a hatalom cinkos közönye közepette tartott, provokatív demonstrációira még a székelyföldi települések utcáin is. Visszhangtalanul. Holott „a demokrata” Szövetségünknek alapvető kötelessége lenne határozott és egyértelmű állásfoglalással elérni a szülőföldünkön garázdálkodó minden xenofób, sovén közéleti szereplő és szerveződés megfékezését.
Úgy vélem, nem „effajta sokszínűség” jegyében született az Európai Unió jelszava: Egység a sokszínűségben! 8. Úgy tűnik, Szövetségünk csúcsvezetése teljesen megfeledkezett a nemzeti közösségünk jövőjéről, megmaradásunk alapfeltételeiről, így az ún. Gross-jelentés alapján 1334/2003. számmal azév június 24-i EU Közgyűlési Határozatról. A múlt hónapban kitört marosvásárhelyi felvételi-vizsga botrány újra figyelmezteti a kormányzati pozíciókat elvállaló RMDSZ politikusokat alapvető demokratikus szabadságjogunk: belső önrendelkezésünk újabb csorbítására, a romániai magyar nemzeti közösség szülőföldjén való egyenjogúsításának nyilvánvaló hiányára, Erdély teljes elrománosításának veszélyére! Felsőfokú anyanyelvi oktatásunk esélyegyenlőségének biztosítása végett a MOGYÉ-n és a többi – „multi-kulturális” címkével büszkélkedő – erdélyi egyetemen olyan EU-konform egyetemi charták haladéktalan kialakítására van szükség, amelyek biztosítanák etnikumunk egésze számára a felsőfokú magyar nyelvű oktatást. Ez nem a „magyar medikusok belügye”, mint ahogyan nem volt az „a hodákiak látogatása” sem Vásárhelyen!
A Magyar Orvos- és Gyógyszerész-képzésért Egyesület és a Bolyai Kezdeményező Bizottság által a történelmi egyházaink szolidaritásával szervezett, f. hó 11-én, a marosvásárhelyi vártemplomban megtartott ökumenikus imaest fölhívta a nemzetközi közvélemény figyelmét is a MOGYÉ-n kialakult helyzetre: a magyar felvételiző medikusjelöltek negatív diszkriminációjára, az önálló magyar főtanszakok hiányára, továbbá arra, hogy az új Egyetemi Charta elfogadásakor az intézmény jelenlegi vezetése semmibe vette a közelmúltban érvénybe lépett romániai Tanügyi Törvényt. Újra sérültek elemi szabadságjogaink. A kialakult helyzetet jellemzi, hogy a város Polgármesteri Hivatala – ugyancsak semmibe véve az érvényes jogi szabályozást – megtiltotta az etnikai diszkriminálásunk ellen tiltakozó ökumenikus kezdeményezők utcai fölvonulását, továbbá hogy az imaest részvevőinek megfélemlítése végett rendőröket és csendőröket vezényelt a vártemplom köré a rendezvény idejére. Az imaesten Szövetségünk csúcsvezetése nem képviseltette magát.
9. Halaszthatatlan kormányzati feladat a közeledő tanévkezdés előtt a Sapientia Magyar Tudományegyetem akkreditálásának biztosítása is. A teljes körű és autonóm romániai magyar iskolarendszer keretében a magyar egyetemi oktatás visszaállítása két évtizedes politikai mulasztásunk! Ennek a történelmi jelentőségű adósságunknak törlesztésére most (a kormányválság alatt + Schengen előtt!) megnyílt a lehetőség.
Az RMDSZ csúcsvezetése tovább nem halogathatja az – anyaországunk kormányzatával összehangolt – céltudatos küzdelem elkezdését a magyar tanítási nyelvű, teljes körű, állami felsőoktatási intézményrendszerünk megteremtése érdekében.
10. Ha nem sikerül elcserélni az eü-tárcát, dr. VASS Levente szakorvost, a MOGYE oktatóját jelölné platformunk az eü-i tárca élére, amint egy héttel ezelőtt hivatalosan már közöltünk az RMDSZ csúcsvezetésével. VASS Levente határozott, dinamikus személyiség, és mivel nem „az átkosban” szocializálódott: életkora is megóvta a „neptuni”, valamint „verespataki” etc. kalandoktól. Etnikai jogaink melletti nyílt állásfoglalással vett részt a vártemplombeli imaesten. Miniszteri jelölése mellett szól, hogy már szerzett tapasztalatot a bukaresti eü-i dzsungelben zajló küszködésben, mint CSEKE Attila miniszter szaktanácsadója. SZKT-tag és a marosvásárhelyi magyar polgármester-jelöltek között szerepel.
Szerintünk azonban kár lenne a polgármester-választási vakvágányra állítani, hiszen a románok támogatása nélkül a kb.35 %-nyi magyar választó eleve nem versenyképes Marosvásárhelyen.
VASS Levente politikai tisztánlátására vall, hogy az általunk évek óta folyamatosan követelt erdélyi magyar politikai közéleti akcióegység híveként nyilatkozott idén, Tusványoson: „Előre kell látni és kigondolni néhány lépést. Nem elegendő, hogy csak a választásokig fogjunk össze, hanem ez az összefogás hosszú távra kell szóljon, tovább kell lendíteni és gondolni az elkövetkezendő néhány évtizedre is.”
2011.augusztus14. Katona Ádám az EMK elnöke. Erdély.ma
Kelemen Hunor Szövetségi Elnök úr és
Kovács Péter Főtitkár úr figyelmébe
1. A Platformok Konzultatív Tanácsa június 24-ki ülésén, az SZKT előtti délután, az RMDSZ csúcsvezetői jelenlétében, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés keresztény-szociális–nemzeti elkötelezettségű platform nevében kifejtettük, hogy az egymást váltogató bukaresti kormányokkal immár másfél évtizede, 1996 őszétől cinkosságot vállalt Szövetségünk csúcsvezetése, amelynek tagjait személy szerint felelősség terheli nemcsak „az RMDSZ-miniszterek” gyarlóságaiért, hanem a botladozó kormányok valamennyi baklövéséért, az ország jelenlegi politikai és gazdasági csődhelyzetéért meg az egekig érő korrupcióért.
Politikai-erkölcsi felelősségét nem oszthatja meg sem a Szövetség tagságával, sem választóival, még kevésbé a romániai magyar nemzeti közösséggel az RMDSZ csúcsvezetése, ugyanis „kézi vezérlés” jellemzi tevékenységét: döntései antidemokratikusak, önkényesek, amelyeket még az SZKT-val – a kongresszusok közötti legfelső döntéshozó testületünkkel is – minden nemű előzetes konzultáció nélkül, csak utólag hagyat jóvá.
Továbbá: bevett gyakorlattá vált Szövetségünkben, hogy a csúcsvezetés válasz nélkül hagyja a tevékenységét minősítő RMDSZ tisztségviselőknek, testületeknek élőszóval, vagy írásban megfogalmazott javaslatait, kritikáit, akárcsak a közvélemény-formáló magyar és román tömegtájékoztatás helytálló bírálatait. Így történik ez évek óta – minden következmény nélkül.
2. Az EMK augusztus 5-én délután telefonüzenet útján értesült KOVÁCS Péter főtitkár úr igényéről: az RMDSZ csúcsvezetése nevében ajánlatot kért platformunktól a funkciójáról lemondott CSEKE Attila egészségügyi(= eü-i) miniszter utódlására. Válaszunkat elküldtük. Visszajelzést azonban máig nem kaptunk. 3. Enyhén szólva: a közelebbi hetekben „kényes” helyzetbe került az RMDSZ: két „miniszterünk” bukott. Az ártatlanabbat: Cseke Attila urat – mint ahogyan szokásos – Markó Béla meg Kelemen Hunor úr cserbenhagyta, mennie kellett.
A másik: a „neptuni és verespataki” előnevet kiérdemlő, nepotizmusáról is elhíresült BORBÉLY László környezetvédelmi miniszter pedig, akinek politikai-közéleti nimbuszát évek óta nyilvánosan és alaposan megtépázta a média, most pedig az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) és az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA), továbbra is bársonyszékében maradt. Sőt, legújabban környezetvédelmi szakembernek képzelve magát: a svédországi ciános technológiát „szakérti”. Természetesen, BORBÉLY László urat is megilleti – mint bárkit – az ártatlanság vélelme – egészen az ellene, a családtagjai és a bizalmi emberei ellen folyó kivizsgálások lezárulásáig –, de addig aligha láthatja el „a nép szolgája” (latinul minister = szolga) feladatkörét.
4. Az EMK szerint Szövetségünk csúcsvezetésnek mindenek előtt haladéktalanul vissza kellene hívnia a környezetvédelmi miniszteri posztról BORBÉLY László urat, és helyébe egy olyan személyt: környezet- védelmi szakembert kellene jelölnie, aki nem ciánoztatná el Verespatakot, aki tekintetbe venné a szaktudósok meg az anyaországunk vonatkozó igényét, és aki egyáltalán nem (vagy legalább részben nem) közpénzből kívánná fásítani az utóbbi két évtizedben letarolt hegyeinket, hanem mindazok vagyonának megcsapolása révén, akik természeti környezetünk pusztításában, így erdeink barbár letarolásában a fővétkesek.
5. Véleményünk szerint a Kulturális Minisztérium és az Országos Régészeti Bizottság botrányos „az aranyos históriája”; a korrupciós vádak körüli „paktum-titkosítások” föloldása; a lemondott eü-i miniszterünk tevékenységének mélyreható, széleskörű elemzése sokkal fontosabb és sürgősebb feladata az RMDSZ csúcsvezetésének, mint a kódoltan deficites eü-i tárca azonnali betöltése. Sem az RMDSZ, sem a romániai magyar nemzeti közösség nem veheti magára az ország egészének közvéleménye előtt, mint „a bozgorok történelmi vétkét” a Verespatak ciánozása minisztereink által történő jóváhagyásának és erdeink pusztításának bűnét! Szomorú tény, hogy csúcsvezetésünk lejáratta nemzeti közösségünk egészének jóhírét a hazai és külföldi közvélemény előtt. A Szövetségi Képviselők Tanácsa rendkívüli ülésének haladéktalan összehívására van szükség!
6. Számos orvos-ismerősünkkel, barátunkkal is konzultálva az a vélemény körvonalazódott, hogy nem célszerű, ha Szövetségünk csúcsvezetése az egészségügyi miniszter jelölésével kezdené másik „házi feladatának” megoldását. Mert hiszen az eü-i tárca jelenlegi csődjének tényleges oka legkevésbé sem a pénzügy- meg az eü-i miniszter személyi konfliktusa, netán összeférhetetlensége, tehát nem CSEKE Attila miniszter személyi alkalmatlansága. A gondok csupán miniszteri személycserével, bárki is legyen a jelölt, nem oldódnak meg, különösen nem a mai gazdasági, politikai helyzetben. Véleményem szerint többféle megoldás kívánatos és lehetséges.
a/ Az RMDSZ-re rálőcsölt eü-i tárcát el kellene cserélni egy másikra, hiszen aligha megoldhatók az ország eü-i gondjai rövid távon.
b/ Ha a minisztériumok cseréjét semmiképpen sem lehet elérni, bárki legyen Szövetségünk új eü-i miniszter-jelöltje, mindenek előtt a kormánytól szabad kezet kell kapnia a minisztériumi felső vezetés haladéktalan kicserélésére. Ez a garnitúra több rendben bebizonyította alkalmatlanságát. A levitézlett tanácsadói, államtitkári gárdának kicserélése és jelenleg a Demokrata Liberális Párt (PDL) által vezetett Országos Egészségbiztosítási Pénztár szénájának előzetes rendbe ttétele nélkül semmiképpen sem szabad újabb magyar közéleti embert bedobni a hazai eü. oroszlánketrecébe. Mivel a megoldandó konfliktushelyzet nem személyi-, sőt nem is CSAK pekuniális-, hanem intézményi-, szakmai-, illetve politikai-, sőt részben etnikai jellegű, tényleges javulás csak valamennyi tényező többlépcsős megszüntetése révén lehetséges.
c/ Az RMDSZ csúcsvezetésének mindenek előtt a marosvásárhelyi orvosegyetem magyar szakembereivel kellene konzultálnia mindezekről az eü-i gondokról. Nem „a politikusok”, hanem a magasan képzett szakemberek kompetensek a jövő minisztere, továbbá a szaktanácsosok kijelölésére is! Szövetségünk döntéshozó testületeinek végre tudomásul kellene venniük, hogy a kormányzati tisztségek betöltéséhez mindenek előtt szükséges a jelöltek megfelelő szakmai felkészültsége meg erkölcsi, politikai feddhetetlensége és nem utolsó sorban a nemzeti közösségünkhöz való hűsége. A kormányzati tisztségek nem lehetnek a csúcsvezetéshez hűséges személyek hitbizomány-jellegű kiváltságai. 7. Továbbá: a romániai magyar nemzeti közösség érdekvédelmi szövetségének felelős kormánytényezőként, a jelenlegi kormányzati válságot föl kellene használnia a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar professzorai és diáksága jogos törekvései támogatására. Ideje lenne végre fölszámolni az ország egyetlen magyar nyelvű orvosképzést biztosító egyetemén az 1990 első hónapjaitól máig uralkodó abnormális etnikai viszonyokat, ily módon is küzdve az ország társadalmának demokratikus fejlődéséért.
Az EMK több ízben fölhívta csúcsvezetésünk és a nyilvánosság figyelmét – legutóbb Szövetségségünk nagyváradi kongresszusán – a vasgárdista „Nouă Dreaptă” szervezetnek, a hatalom cinkos közönye közepette tartott, provokatív demonstrációira még a székelyföldi települések utcáin is. Visszhangtalanul. Holott „a demokrata” Szövetségünknek alapvető kötelessége lenne határozott és egyértelmű állásfoglalással elérni a szülőföldünkön garázdálkodó minden xenofób, sovén közéleti szereplő és szerveződés megfékezését.
Úgy vélem, nem „effajta sokszínűség” jegyében született az Európai Unió jelszava: Egység a sokszínűségben! 8. Úgy tűnik, Szövetségünk csúcsvezetése teljesen megfeledkezett a nemzeti közösségünk jövőjéről, megmaradásunk alapfeltételeiről, így az ún. Gross-jelentés alapján 1334/2003. számmal azév június 24-i EU Közgyűlési Határozatról. A múlt hónapban kitört marosvásárhelyi felvételi-vizsga botrány újra figyelmezteti a kormányzati pozíciókat elvállaló RMDSZ politikusokat alapvető demokratikus szabadságjogunk: belső önrendelkezésünk újabb csorbítására, a romániai magyar nemzeti közösség szülőföldjén való egyenjogúsításának nyilvánvaló hiányára, Erdély teljes elrománosításának veszélyére! Felsőfokú anyanyelvi oktatásunk esélyegyenlőségének biztosítása végett a MOGYÉ-n és a többi – „multi-kulturális” címkével büszkélkedő – erdélyi egyetemen olyan EU-konform egyetemi charták haladéktalan kialakítására van szükség, amelyek biztosítanák etnikumunk egésze számára a felsőfokú magyar nyelvű oktatást. Ez nem a „magyar medikusok belügye”, mint ahogyan nem volt az „a hodákiak látogatása” sem Vásárhelyen!
A Magyar Orvos- és Gyógyszerész-képzésért Egyesület és a Bolyai Kezdeményező Bizottság által a történelmi egyházaink szolidaritásával szervezett, f. hó 11-én, a marosvásárhelyi vártemplomban megtartott ökumenikus imaest fölhívta a nemzetközi közvélemény figyelmét is a MOGYÉ-n kialakult helyzetre: a magyar felvételiző medikusjelöltek negatív diszkriminációjára, az önálló magyar főtanszakok hiányára, továbbá arra, hogy az új Egyetemi Charta elfogadásakor az intézmény jelenlegi vezetése semmibe vette a közelmúltban érvénybe lépett romániai Tanügyi Törvényt. Újra sérültek elemi szabadságjogaink. A kialakult helyzetet jellemzi, hogy a város Polgármesteri Hivatala – ugyancsak semmibe véve az érvényes jogi szabályozást – megtiltotta az etnikai diszkriminálásunk ellen tiltakozó ökumenikus kezdeményezők utcai fölvonulását, továbbá hogy az imaest részvevőinek megfélemlítése végett rendőröket és csendőröket vezényelt a vártemplom köré a rendezvény idejére. Az imaesten Szövetségünk csúcsvezetése nem képviseltette magát.
9. Halaszthatatlan kormányzati feladat a közeledő tanévkezdés előtt a Sapientia Magyar Tudományegyetem akkreditálásának biztosítása is. A teljes körű és autonóm romániai magyar iskolarendszer keretében a magyar egyetemi oktatás visszaállítása két évtizedes politikai mulasztásunk! Ennek a történelmi jelentőségű adósságunknak törlesztésére most (a kormányválság alatt + Schengen előtt!) megnyílt a lehetőség.
Az RMDSZ csúcsvezetése tovább nem halogathatja az – anyaországunk kormányzatával összehangolt – céltudatos küzdelem elkezdését a magyar tanítási nyelvű, teljes körű, állami felsőoktatási intézményrendszerünk megteremtése érdekében.
10. Ha nem sikerül elcserélni az eü-tárcát, dr. VASS Levente szakorvost, a MOGYE oktatóját jelölné platformunk az eü-i tárca élére, amint egy héttel ezelőtt hivatalosan már közöltünk az RMDSZ csúcsvezetésével. VASS Levente határozott, dinamikus személyiség, és mivel nem „az átkosban” szocializálódott: életkora is megóvta a „neptuni”, valamint „verespataki” etc. kalandoktól. Etnikai jogaink melletti nyílt állásfoglalással vett részt a vártemplombeli imaesten. Miniszteri jelölése mellett szól, hogy már szerzett tapasztalatot a bukaresti eü-i dzsungelben zajló küszködésben, mint CSEKE Attila miniszter szaktanácsadója. SZKT-tag és a marosvásárhelyi magyar polgármester-jelöltek között szerepel.
Szerintünk azonban kár lenne a polgármester-választási vakvágányra állítani, hiszen a románok támogatása nélkül a kb.35 %-nyi magyar választó eleve nem versenyképes Marosvásárhelyen.
VASS Levente politikai tisztánlátására vall, hogy az általunk évek óta folyamatosan követelt erdélyi magyar politikai közéleti akcióegység híveként nyilatkozott idén, Tusványoson: „Előre kell látni és kigondolni néhány lépést. Nem elegendő, hogy csak a választásokig fogjunk össze, hanem ez az összefogás hosszú távra kell szóljon, tovább kell lendíteni és gondolni az elkövetkezendő néhány évtizedre is.”
2011.augusztus14. Katona Ádám az EMK elnöke. Erdély.ma
2011. augusztus 16.
Radikálisok a gyergyói táborban
A rövidnadrágos nyári politizálás színterévé vált tematikus táborok – lásd Tusványos, EMI- vagy éppen MIÉRT-tábor – immár egyértelműen kirajzolják a hazai magyar politizálás irányvonalait is.
Hiszen miközben egyik, a méreteiben és (talán) befolyásában is legjelentősebb Tusványos a mérsékelt megközelítések színtere lett, addig az EMI éves seregszemléje egyértelműen a "türelmetlenek", a szókimondók gyülekezőhelye.
Így nem csoda, hogy Tusványoson a román államfő jelenléte vagy távolmaradása a tábori latolgatások egyik fő témája, a gyergyói hegyek alatt pedig a magyar–magyar politikai csatározások hozzák lázba a résztvevőket. Idén ez utóbbi helyszínen éppen Szász Jenő MPP-elnök tudatos és hangzatos távoltartása volt az, ami miatt – akarva-akaratlan – a radikális nemzetpolitizálás az eddigiekhez képest is hangsúlyosabbá vált. Hiszen ennek, na meg a Jobbik jelenlétének köszönhetően a Fidesz is távol maradt a rendezvénytől.
Így áll jól a fiataloknak – mondhatnánk teljes joggal, hiszen kik lehetnének a gyors és egyszerű(nek látszó) politikai megoldások szorgalmazói, ha nem éppen ők, az a politizálás színpadára törekvő nemzedék, amely elégedetlen az eddigi magyarságpolitika eredményeivel. Így hajlamosak lehetünk arra is, hogy – némi egyszerűsítéssel – az EMI-tábort az elégedetlenkedők, a bírálók, sőt, a forrófejűek találkozási helyévé nyilvánítsuk, amire nem érdemes odafigyelni. Ennél azért jóval többről van szó. A radikális nemzeti gondolat hangsúlyos térnyerése ugyanis mintegy következménye annak, ami kimaradt a rendszerváltás óta eltelt két évtized eredményeiből. S ez bizony – a magyarság Kárpát-medencei térvesztésének korántsem biztató folyamatában – az átrendeződést, a politikai erőviszonyok és hangsúlyok áthangolódását is hozhatja.
Hogy mindez miképpen befolyásolja a magyar sorskérdések alakulását, az ma aligha jósolható meg. Az elégedetlenség, sok esetben az eredménytelenségből fakadó elkeseredettség mértékét és jellegét viszont egyértelműen jelzi. És mindezt egyáltalán nem csupán generációs különbségek eredőjeként.
Ferencz Csaba. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A rövidnadrágos nyári politizálás színterévé vált tematikus táborok – lásd Tusványos, EMI- vagy éppen MIÉRT-tábor – immár egyértelműen kirajzolják a hazai magyar politizálás irányvonalait is.
Hiszen miközben egyik, a méreteiben és (talán) befolyásában is legjelentősebb Tusványos a mérsékelt megközelítések színtere lett, addig az EMI éves seregszemléje egyértelműen a "türelmetlenek", a szókimondók gyülekezőhelye.
Így nem csoda, hogy Tusványoson a román államfő jelenléte vagy távolmaradása a tábori latolgatások egyik fő témája, a gyergyói hegyek alatt pedig a magyar–magyar politikai csatározások hozzák lázba a résztvevőket. Idén ez utóbbi helyszínen éppen Szász Jenő MPP-elnök tudatos és hangzatos távoltartása volt az, ami miatt – akarva-akaratlan – a radikális nemzetpolitizálás az eddigiekhez képest is hangsúlyosabbá vált. Hiszen ennek, na meg a Jobbik jelenlétének köszönhetően a Fidesz is távol maradt a rendezvénytől.
Így áll jól a fiataloknak – mondhatnánk teljes joggal, hiszen kik lehetnének a gyors és egyszerű(nek látszó) politikai megoldások szorgalmazói, ha nem éppen ők, az a politizálás színpadára törekvő nemzedék, amely elégedetlen az eddigi magyarságpolitika eredményeivel. Így hajlamosak lehetünk arra is, hogy – némi egyszerűsítéssel – az EMI-tábort az elégedetlenkedők, a bírálók, sőt, a forrófejűek találkozási helyévé nyilvánítsuk, amire nem érdemes odafigyelni. Ennél azért jóval többről van szó. A radikális nemzeti gondolat hangsúlyos térnyerése ugyanis mintegy következménye annak, ami kimaradt a rendszerváltás óta eltelt két évtized eredményeiből. S ez bizony – a magyarság Kárpát-medencei térvesztésének korántsem biztató folyamatában – az átrendeződést, a politikai erőviszonyok és hangsúlyok áthangolódását is hozhatja.
Hogy mindez miképpen befolyásolja a magyar sorskérdések alakulását, az ma aligha jósolható meg. Az elégedetlenség, sok esetben az eredménytelenségből fakadó elkeseredettség mértékét és jellegét viszont egyértelműen jelzi. És mindezt egyáltalán nem csupán generációs különbségek eredőjeként.
Ferencz Csaba. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. augusztus 16.
Igen, tessék-kampány az anyanyelvhasználatért
Az anyanyelv széleskörű használatának népszerűsítését tűzte ki célul az Igen, tessék – Da, poftiţi! elnevezésű projekt beindításával a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (KIFOR) és a Claudiopolis Egyesület.
A két szervezet képviselői tegnap sajtótájékoztató keretében közölték, a projektbe olyan kincses városi cégek kapcsolódtak be, amelyek alkalmazottai magyarul is beszélnek. A vállalkozókat arra kérték, hogy azokon a helyeken, ahol az elárusítók, kiszolgálók, munkatársak magyarul is beszélnek, viseljék a program kitűzőjét, illetve ragasszák ki a kezdeményezők által átnyújtott lehúzóst, jelezvén: itt magyarul is bátran meg lehet szólalni. Emellett a www.igentessek.ro honlapon megtalálható a programban részt vevő vállalatok listája is.
Kőrössy Andrea. Krónika (Kolozsvár)
Az anyanyelv széleskörű használatának népszerűsítését tűzte ki célul az Igen, tessék – Da, poftiţi! elnevezésű projekt beindításával a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (KIFOR) és a Claudiopolis Egyesület.
A két szervezet képviselői tegnap sajtótájékoztató keretében közölték, a projektbe olyan kincses városi cégek kapcsolódtak be, amelyek alkalmazottai magyarul is beszélnek. A vállalkozókat arra kérték, hogy azokon a helyeken, ahol az elárusítók, kiszolgálók, munkatársak magyarul is beszélnek, viseljék a program kitűzőjét, illetve ragasszák ki a kezdeményezők által átnyújtott lehúzóst, jelezvén: itt magyarul is bátran meg lehet szólalni. Emellett a www.igentessek.ro honlapon megtalálható a programban részt vevő vállalatok listája is.
Kőrössy Andrea. Krónika (Kolozsvár)
2011. augusztus 16.
Erősödő erdélyi magyar identitástudat
Nagy többségünk nem éli meg hátrányként magyarságát
Az erdélyi magyarok nemzeti azonosságtudatának változása a Kárpát Panelkutatás tükrében, 2007–2010 cím alatt tartott előadást hétfőn délelőtt a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) a Kolozsvári Magyar Napok előadássorozata keretében és a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (KMEI) szervezésében Veres Valér szociológus, a BBTE egyetemi docense. A szakember a Kárpát Panel széleskörű kutatássorozat releváns elméleti alapjait és eredményeit vázolta fel, megállapítva, hogy a vizsgált változások nemcsak a fent megjelölt időszak éveire vonatkoznak: a kérdést korábban is tanulmányozták, 1997-től rendelkeznek összehasonlítható adatokkal. Idősoros, összehasonlító és reprezentatív szociológiai kutatást végeztek minden Kárpát-medencei régióban, elsősorban kisebbségi közösségek körében.
Az eredetileg alkalmazott, kérdőíves felmérést fókuszcsoportos kutatásra terjesztették ki. 2010-ben ugyanazokhoz az alanyokhoz tértek vissza, akiket 2007-ben is megkérdeztek – körvonalazta a módszertani vonatkozásokat Veres Valér. Mint kifejtette, ezáltal a változások nagyobb biztonsággal elemezhetők, lévén, hogy ugyanazon ember esetében egy kis változás önmagában is relevánsnak tekinthető.
A kutatás – amelynek jogtulajdonosa a Max Weber Társadalomkutatásért Alapítvány, partnere a BBTE szociológiai tanszékének magyar tagozata, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai és Kisebbségkutató Intézete – a magyarságtudat és kisebbségi identitás mellett többek között az oktatási helyzet, társadalmi struktúra, munkaerőpiac, vallásosság alakulását is vizsgálta – magyarázta Veres Valér, megjegyezve, hogy források híján a 2010-es felmérést csak Erdélyben sikerült elvégezni.
Diskurzusok alakította nemzeti ideológia
A XVIII. század végén kialakuló nemzet-fogalom Magyarországon a reformkor idején körvonalazódik hangsúlyosan. Az identitástudat a nemzeti ideológia társadalmi működésének eredménye, és a modern társadalmi csoportok kötődésének egyik legfontosabb formáját jelenti – összegezte a szociológus. A modern nemzet-eszme megfogalmazásában a premodern etnicitás elemeit használták fel, nemzetenként különböző „konfigurációban” – magyarázta. A tudatosulás folyamatában a vallási közösségek elsőbbségének visszaszorulásával párhuzamosan erősödik a laikus nemzetfogalom, amelynek leírása egy bizonyos fokú állandóság megőrzésével időben változik. Az új tartalmakkal, hangsúlyokkal telítődő nemzeti diskurzusok a nemzeti ideológiát is megfelelően alakítják. A nemzettudat, illetve a csoportidentitás igénye hierarchikusan szerveződik, utóbbi esetében a kisebbség államhoz és nemzethez való viszonyát vizsgálták. Kutatási kérdésként fogalmazták meg az erdélyi magyarok önmeghatározásának módját, a magyarságtudat és erdélyiség szerepét, a saját csoport szociálpszichológiai jelentését, az azonosulás szimbolikus dimenzióját, a románság megjelenését az erdélyi magyar identitástudatban, illetve az erdélyi kisebbségnek Magyarországhoz és a többségi magyarsághoz való viszonyulásának módját.
Erősödött az erdélyi identitástudat
Magyarságtudat és erdélyiség tekintetében a kutatási eredmények a regionális azonosulás, a magyart árnyaló sajátos erdélyi magyar identitástudat megerősödését mutatták. A változás hangsúlyosan érzékelhető volt a magasabb iskolázottsággal rendelkezők és a fiatalabbak körében. Ez tudatosságra vall, illetve az időbeni kiteljesedés lehetőségét is hordozza – mondta Veres Valér. Az erdélyi magyar kisebbség identitásszerkezetében az elsődleges, kultúrnemzeti összetevő mellett érzékelhetően erősödött az állampolgári identitás, valamint az a tényező is, amely az engedékenyebb kultúrnemzeti azonosságtudattal szemben az etnikai eredetet helyezi előtérbe. Az identitástudat érzelmi dimenziója mentén megállapították: a szégyenérzet (amelynek magas aránya leginkább veszélyeztetheti a kisebbségi azonosságtudatot) alig 1–2 százalékos, a magyarság mintegy 60 százaléka pedig nem éli meg hátrányként magyar identitását.
A kutatásban megszólaltatott alanyok többsége hazájaként Romániát és Erdélyt jelölte meg, a 2010-es felmérés válaszadói körében nőtt az Erdélyt megnevezők számaránya. Az érzelmi dimenzióhoz kapcsolódó erdélyi hazának Románia egyféle legitim kiterjesztésévé vált – értelmezte Veres Valér. A szülőföld kategóriában Erdély vezet: az alanyok érdekes módon kis arányban nevezték csak meg az egyes megyéket, régiókat, sokkal inkább az egyes településeket – részletezte a szociológus. A megkérdezettek 35 százaléka teljesen, 30 százaléka pedig részben egyetért a román állampolgársággal való azonosulással, bizonyos korlátokon belül (például sokan úgy vélik, hogy Romániában sok mindenért lehet még szégyenkezni). Ugyanakkor, tíz százaléknál kisebb azoknak az aránya, akiknél konfliktushelyzetet teremt a kisebbségi magyarságtudatnak a román állampolgársággal való egyeztetése – fejtette ki a szakember.
A diszkrimináció megtapasztalása tekintetében jelentős különbségek mutatkoztak az iskolázottság függvényében: az eredmények értelmében a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők szenvedtek el nagyobb arányban diszkriminációt, amely legtöbb esetben verbális megkülönböztetésnek minősült. Az etnikai csoportok közötti viszonyokat nagyobb arányban látják országos szinten konfliktusosnak, mint egy adott településen, a csoportközi konfliktusérzékelés pedig 2010-re csökkent – tájékoztatott Veres Valér. – Tekintettel arra, hogy ennek aránya 1997-ben még 80 százalékos volt, óriási változás történt az elmúlt másfél évtizedben – tette hozzá. Az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának legnagyobb hozadéka – ha látványos eredményeket nem is teremtett – éppen a csoportközi viszonyok javítása, a közeg élhetővé tétele – vélte a szociológus.
– Megállapítható, hogy létezik egységes Kárpát-medencei magyar nemzettudat, noha ez nem Magyarország hazaként való azonosításában érvényesül. A szimbolika terén egységes a magyarság (a nemzeti hősök listáját például jellemző módon Petőfi Sándor vezeti), ellenben a szociológiai értelemben vett saját csoportok megjelölése tekintetében eltérések figyelhetők meg – emelte ki Veres Valér. Az erdélyi magyarság külön identitásként, szintként fogalmazódik meg, aminek hangsúlyos történelmi hagyománya és okai vannak – összegezte.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)
Nagy többségünk nem éli meg hátrányként magyarságát
Az erdélyi magyarok nemzeti azonosságtudatának változása a Kárpát Panelkutatás tükrében, 2007–2010 cím alatt tartott előadást hétfőn délelőtt a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) a Kolozsvári Magyar Napok előadássorozata keretében és a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (KMEI) szervezésében Veres Valér szociológus, a BBTE egyetemi docense. A szakember a Kárpát Panel széleskörű kutatássorozat releváns elméleti alapjait és eredményeit vázolta fel, megállapítva, hogy a vizsgált változások nemcsak a fent megjelölt időszak éveire vonatkoznak: a kérdést korábban is tanulmányozták, 1997-től rendelkeznek összehasonlítható adatokkal. Idősoros, összehasonlító és reprezentatív szociológiai kutatást végeztek minden Kárpát-medencei régióban, elsősorban kisebbségi közösségek körében.
Az eredetileg alkalmazott, kérdőíves felmérést fókuszcsoportos kutatásra terjesztették ki. 2010-ben ugyanazokhoz az alanyokhoz tértek vissza, akiket 2007-ben is megkérdeztek – körvonalazta a módszertani vonatkozásokat Veres Valér. Mint kifejtette, ezáltal a változások nagyobb biztonsággal elemezhetők, lévén, hogy ugyanazon ember esetében egy kis változás önmagában is relevánsnak tekinthető.
A kutatás – amelynek jogtulajdonosa a Max Weber Társadalomkutatásért Alapítvány, partnere a BBTE szociológiai tanszékének magyar tagozata, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai és Kisebbségkutató Intézete – a magyarságtudat és kisebbségi identitás mellett többek között az oktatási helyzet, társadalmi struktúra, munkaerőpiac, vallásosság alakulását is vizsgálta – magyarázta Veres Valér, megjegyezve, hogy források híján a 2010-es felmérést csak Erdélyben sikerült elvégezni.
Diskurzusok alakította nemzeti ideológia
A XVIII. század végén kialakuló nemzet-fogalom Magyarországon a reformkor idején körvonalazódik hangsúlyosan. Az identitástudat a nemzeti ideológia társadalmi működésének eredménye, és a modern társadalmi csoportok kötődésének egyik legfontosabb formáját jelenti – összegezte a szociológus. A modern nemzet-eszme megfogalmazásában a premodern etnicitás elemeit használták fel, nemzetenként különböző „konfigurációban” – magyarázta. A tudatosulás folyamatában a vallási közösségek elsőbbségének visszaszorulásával párhuzamosan erősödik a laikus nemzetfogalom, amelynek leírása egy bizonyos fokú állandóság megőrzésével időben változik. Az új tartalmakkal, hangsúlyokkal telítődő nemzeti diskurzusok a nemzeti ideológiát is megfelelően alakítják. A nemzettudat, illetve a csoportidentitás igénye hierarchikusan szerveződik, utóbbi esetében a kisebbség államhoz és nemzethez való viszonyát vizsgálták. Kutatási kérdésként fogalmazták meg az erdélyi magyarok önmeghatározásának módját, a magyarságtudat és erdélyiség szerepét, a saját csoport szociálpszichológiai jelentését, az azonosulás szimbolikus dimenzióját, a románság megjelenését az erdélyi magyar identitástudatban, illetve az erdélyi kisebbségnek Magyarországhoz és a többségi magyarsághoz való viszonyulásának módját.
Erősödött az erdélyi identitástudat
Magyarságtudat és erdélyiség tekintetében a kutatási eredmények a regionális azonosulás, a magyart árnyaló sajátos erdélyi magyar identitástudat megerősödését mutatták. A változás hangsúlyosan érzékelhető volt a magasabb iskolázottsággal rendelkezők és a fiatalabbak körében. Ez tudatosságra vall, illetve az időbeni kiteljesedés lehetőségét is hordozza – mondta Veres Valér. Az erdélyi magyar kisebbség identitásszerkezetében az elsődleges, kultúrnemzeti összetevő mellett érzékelhetően erősödött az állampolgári identitás, valamint az a tényező is, amely az engedékenyebb kultúrnemzeti azonosságtudattal szemben az etnikai eredetet helyezi előtérbe. Az identitástudat érzelmi dimenziója mentén megállapították: a szégyenérzet (amelynek magas aránya leginkább veszélyeztetheti a kisebbségi azonosságtudatot) alig 1–2 százalékos, a magyarság mintegy 60 százaléka pedig nem éli meg hátrányként magyar identitását.
A kutatásban megszólaltatott alanyok többsége hazájaként Romániát és Erdélyt jelölte meg, a 2010-es felmérés válaszadói körében nőtt az Erdélyt megnevezők számaránya. Az érzelmi dimenzióhoz kapcsolódó erdélyi hazának Románia egyféle legitim kiterjesztésévé vált – értelmezte Veres Valér. A szülőföld kategóriában Erdély vezet: az alanyok érdekes módon kis arányban nevezték csak meg az egyes megyéket, régiókat, sokkal inkább az egyes településeket – részletezte a szociológus. A megkérdezettek 35 százaléka teljesen, 30 százaléka pedig részben egyetért a román állampolgársággal való azonosulással, bizonyos korlátokon belül (például sokan úgy vélik, hogy Romániában sok mindenért lehet még szégyenkezni). Ugyanakkor, tíz százaléknál kisebb azoknak az aránya, akiknél konfliktushelyzetet teremt a kisebbségi magyarságtudatnak a román állampolgársággal való egyeztetése – fejtette ki a szakember.
A diszkrimináció megtapasztalása tekintetében jelentős különbségek mutatkoztak az iskolázottság függvényében: az eredmények értelmében a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők szenvedtek el nagyobb arányban diszkriminációt, amely legtöbb esetben verbális megkülönböztetésnek minősült. Az etnikai csoportok közötti viszonyokat nagyobb arányban látják országos szinten konfliktusosnak, mint egy adott településen, a csoportközi konfliktusérzékelés pedig 2010-re csökkent – tájékoztatott Veres Valér. – Tekintettel arra, hogy ennek aránya 1997-ben még 80 százalékos volt, óriási változás történt az elmúlt másfél évtizedben – tette hozzá. Az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának legnagyobb hozadéka – ha látványos eredményeket nem is teremtett – éppen a csoportközi viszonyok javítása, a közeg élhetővé tétele – vélte a szociológus.
– Megállapítható, hogy létezik egységes Kárpát-medencei magyar nemzettudat, noha ez nem Magyarország hazaként való azonosításában érvényesül. A szimbolika terén egységes a magyarság (a nemzeti hősök listáját például jellemző módon Petőfi Sándor vezeti), ellenben a szociológiai értelemben vett saját csoportok megjelölése tekintetében eltérések figyelhetők meg – emelte ki Veres Valér. Az erdélyi magyarság külön identitásként, szintként fogalmazódik meg, aminek hangsúlyos történelmi hagyománya és okai vannak – összegezte.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)
2011. augusztus 16.
Helytörténet – A két honvéd vértanú kivégzőhelye, sírja
A Világos utáni véres megtorlás Kolozsvárt sem kerülte el. Az utókor a Szamosfalvi út elején, közvetlenül a vasútvonal fölötti híd után jobboldalt, a vaspálya közelében állított emlékművet a közelben kivégzett két vértanúnak, Tamás Andrásnak és Sándor Lászlóak.
A kivégzést az országúttól délre, egy kis halmon hajtották végre. A kortársak szerint Szamosfalva határdombján, a határkő közelében. Ma már nehezen meghatározható, hol. Lénárt Dénesnek és Parajdi Józsefnek köszönhetően azonban gyaníthatjuk a helyet. A Bali nevű szomszéd által mondottakból is sok mindent megtudhattunk.
Az emlékoszlopot nem itt, ezen a félreeső, sem az országútról, sem a vasútról, nyáron a fák lombja miatt nem látható helyen, hanem az országút melletti emelkedőn állították föl. A sír a kivégzőhely közelében, az emlékoszloptól néhány száz lépésre, körülbelül 170 méterre, a mai Tóköze nyugati szélén, a vasút jobb oldalán volt. 1896-ban Kelemen Mihály földjén. Szerinte itt, a sírgödör kiásása miatt, kavicsosabb volt a föld.
Az emlékoszlop felállításakor ezt a helyet feliratos sírkővel jelölték. Valószínűleg nem pontosan, hiszen a kivégzés után, az önkényuralom idején nem volt lehetőség sírkő elhelyezésére. Orosz Ferenc 1933. évi városismertetőjében ez olvasható: „Az emlékoszlop mögött távolabb, a vasúti töltés túloldalán [jobb oldalán], felirattal ellátott kőoszlop jelzi sírjukat.” [OF 61.]. Ennek ma nyoma sincs.
1949-ben, a két honvéd vértanú, Tamás András és Sándor László kivégzésének századik évfordulójára emlékezve, megkoszorúzták a vasútvonal nyugati oldalán, a kivégzésük helyén – a mostani Selgros bevásárló központ közelében – álló sírját. A szamosfalvi tanító és a református lelkész vezetésével az iskolások is részt vettek a megemlékezésen és virágot helyeztek el a nagy kőtömbre, a feliratos sírkőre. Lénárt Dénes iskolásként részt vett a megemlékezésen. A feliratot látta ugyan, de szövegére nem emlékszik. Az 1960-as években a területet parcellázták. Az 1960-as évek vége felé épültek itt az első kis házak. Valószínűleg ekkor tüntették el a síremléket [Lénárt Dénes közlése]. Mint nemrég kiderült, később, 1995 után.
Lénárt Dénes ma is emlékszik arra helyre, ahol annak idején a kő állt. Idén májusban járt ott. Többszöri beszélgetésünk után, augusztus 3-án ketten fölkerekedtünk, hogy Tamás András és Sándor László kivégzésének helyét és sírját, pontosabban mindezek egykori helyét, fölkeressük. A Tóköze nyugati szélén, a vasútvonaltól légvonalban mintegy 220–230 méterre, a Zsilvölgyi (Jiului) utca végén, az 58A. szám alatti ház Bali nevű lakója, 1992-ben vásárolta meg a telket. Melyen most a háza áll. Innét, az utca végéről, a kb. 4 méteres magaslat széléről, gyaloglépcsőn lehet leereszkedni a Lófő (Oargă) utcára.
Bali úr, a tulajdonos, 1995-ben kezdte el háza építését. Mint mondta, előzőleg el kellett távolítani a telekről azt a követ, amit ő a város határkövének gondolt. Arra nem emlékszik, volt-e rajta felirat. Először a mostani udvarra tolták, majd az utca végének a túlsó oldalára. Az ottani tulajdonos nemrég keríttette be telkét. Mikor május végén Lénárt Dénes ott járt, a kerítés még nem létezett. Erre az ugyancsak a Lófő utcára szakadó telekre tolták a követ. Innét a ház építésekor a szakadásba taszították. Most ott van, a bokrokkal részben benőtt omlásban, ahol föld meg gyom borítja.
A Zsilvölgyi utca egyik régi lakója másképp emlékszik a kőre. A 47. szám alatti Parajdi József 1960-tól lakik itt. Akkoriban, gyermekkorában a mai utca végén, akkor még puszta területen, a mostani úttestnek majdnem a közepén, nagy, faragott, négyszögű kőtömb állt, rajta egy kisebb, ugyancsak négyszögű kő. Arra nem emlékszik, volt-e rajta felirat vagy sem. Ekörül játszottak, kergetőztek a gyerekek. A Zsilvölgyi utca akkor még nem ért idáig, csak a Kőmíves Kelemen (Meşterul Manole) utcáig. A Lófő utca helyén füves terület volt, itt rúgták a labdát.
A kisebbik kő egy idő után eltűnt. Parajdi József nem emlékszik, mikor. A nagy követ valóban eltoltál helyéről, majd letaszították a szakadásba. Minden bizonnyal, most is ott van.
1995-ben az utca végén, a Lófő utcára ereszkedő lépcsőtől néhány méterre, hozzáláttak Baliék háza alapjának ásásához. Amint Parajdi József mondta és mutatta, a két vértanú sírja fölötti kettős kő ettől néhány, akár tíz méterre, majdnem az úttest közepén állt. Az alapnak kiásott gödör az esőtől megázott, s a széle beomlott. Ekkor a földből egy koponya, majd több csont került elő. Egyik gyerek, amint Parajdi József mondja, kezében a koponyával szaladgált az utcában. Kiszállt a rendőrség, majd a házépítő szomszéd, Bali szerint, a régészek is kijöttek. Feltárták a sírt. Ecsettel, óvatosan takarították le a csontokat. Parajdi József határozottan két csontvázra emlékszik. Bali szomszéd csak egyre. Nem tudja, kitől származott. Szerinte a második világháború idején lövészárok húzódott a telkén, s az ott elesett katona csontváza került napvilágra.
Az emberi maradványokat végül műanyagzsákba csomagolták és elvitték. Valószínűleg a Régészeti Intézetbe. Jó lenne megtudni, mi lett a sorsuk. Gergely Balázs régész szerint kevés a valószínűsége, hogy megőrizték őket.
Minden jel arra utal, hogy 1849. október 18-án itt volt a kivégzőhely, ahol Tamás András és Sándor László életét vesztette. És itt a két kővel megjelölt sírjuk, melyet Orosz Ferenc 1933-ban megjelent könyvében említ.
Az áldozatokról hosszú évekig nem lehetett megemlékezni. De az elnyomatás ellenére emlékük elevenen élt. 1868-ban, egy évvel a kiegyezés után, a csíki honvédegylet a kivégzés helyéről a Házsongárdi temetőbe akarta vitetni Tamás András hamvait.
„A vértanúhalált szenvedett Tamás András honvédezredes teteme nyughelyéről reméljük, hogy közelebb biztos adatokat fogunk nyerni. A hulla annak idején koporsóba tétetett, s így nyomai könnyebben lesznek feltalálhatók. Az ünnepélyes eltakarítás alkalmával a csíki honvédegylet küldöttség által fogja magát képviseltetni. Azon esetben, ha az átszállítás a köztemetőbe már lehetetlen volna, a csíki honvédegylet folyamodni kíván, engedtessék meg mostani nyugvóhelyen állítani fel az emlékoszlopot s egyúttal kérni fogja nemes Kolozs megyét, hogy az esetben szüntessék meg a gonosztevők vesztőhelyéül használt ama helyet és környékét. Az obeliszket képző emlékrajzon a következő sorok olvashatók: »Kik becsület, honszerelem székely vitézzé avatták / Tamás András honvédezredes hős csontjai nézd itt porladnak / Koszorút a hősnek sírhalmához. Tűzz rá honti babérkoszorút / Emléke legyen örökre áldva. Áldva legyen ő, a vértanú! 1849«
Megragadjuk az alkalmat felhívni a Kolozs megyei és kolozsvári honvédegyletet az emlék felírását eszközölni s munkásságával oda törekedni, hogy a Székelyföld vértanúinak porai minél előbb a vesztőhelyről eltakaríttassanak. Az egyletnek ez gyöngéd és hazafias kötelessége, hogy felszólításunk bizonyosan nem fog siker nélkül maradni.” (Magyar Polgár, 1868. május 1.)
Tervük nem sikerült, Tamás András földi maradványai a kivégzés helyén maradtak. Ennek ellenére 1869-ben, a csíkszéki honvédegylet, több lelkes kolozsvári polgár támogatásával a Házsongárdi temetőben, sír nélküli követ állíttatott Tamás András emlékére. Van, aki ezért tévesen azt állítja, hogy itt is nyugszik. Felirata nem az egy évvel korábban, a Magyar Polgárban közölt lett.
A csíki honvédegylet a kivégzőhelyet gonosztevők vesztőhelyeként említi. Több mint valószínű, a kivégzés után szárnyra kelt alaptalan híresztelésnek köszönhetően. És Kolozsvár ismeretének hiányában. Mert a vesztőhely nem itt volt. A halálra ítélteket 1848-ig az Akasztófa-dombon, a Holdvilág utca (Marinescu) végéhez közeli Gödrös utca (Gropoasă, Colibiţa) végében, a Hajnal utca (Zorilor) elején, a Gyep utca (Pajiştei) fölötti, másképp Agyagdombon végezték ki. A császári hatóság 1849 októberében valószínűleg azért választotta ezt a várostól akkor távoli, a szamosfalvi országúttól délre, félreeső kis magaslatot, mert ez messze volt minden lakott helytől. Itt elkerülhető volt bármilyen zavargás. Ezt a jól áttekinthető, ellenőrizhető helyet senki sem közelíthette meg észrevétlenül, a katonaság tudta nélkül, s itt zavartalanul végrehajthatták az ítéletet.
Az itteni vesztőhelyről szóló híresztelést azután mások is átvették. Egy román szerző például azt állítja, hogy a két vértanú négy román foglyot végeztetett ki ezen a helyen, majd az osztrák császári tábornok, Urban, „háborús bűnösként” ítéltette el és ugyanitt akasztatta fel őket. Állítása téves, mert Tamás András és Sándor László Székelyföldön harcolt. A szabadságharc vérbefojtása után hurcolták őket Kolozsvárra.
Tamás András a forradalom kitörésekor elvállalta, hogy csíkszeredai térparancsnok legyen. 1849. március 7-én Segesvárt Bem alezredesnek nevezte ki. Lándzsás csapatot szervezett, s ennek élén részt vett a sepsiszentgyörgyi csatában. A fegyverletétel után hazatért. Elfogták, Kolozsvárra szállították, ahol a forradalomban való részvétele miatt, felségsértés vádjával halálra ítélték.
Sándor Lászlót gyilkosság vétkéért ítélték halálra. A vád szerint 17 pálosit, akit Székelyudvarhelyre kellett kísérnie, az úton agyonlövetett. Udvarhely felé fegyveres csapat támadt rájuk, hogy a foglyokat kiszabadítsa. Sándor László tüzet vezényelt, s a foglyok meghaltak. A kortársak szerint ezek kegyetlen gyilkosok voltak, akik nőket nyúztak meg elevenen, földobott kisdedeket lándzsával fogtak ki. Sándor Lászlót a szabadságharc bukása után Csíktaplócán fogták el és „a lehető legkíméletlenebb módon hurcolták Kolozsvárra”.
Tehát egyikük sem járt Kolozsvárt, míg ide nem hurcolták és ki nem végezték őket.
Ideje volna földi maradványaik hollétének kiderítése, végső nyughelyre való tétele, továbbá kivégző- és sírhelyük ismeretében ezek illő megjelölése.
Asztalos Lajos. Szabadság (Kolozsvár)
A Világos utáni véres megtorlás Kolozsvárt sem kerülte el. Az utókor a Szamosfalvi út elején, közvetlenül a vasútvonal fölötti híd után jobboldalt, a vaspálya közelében állított emlékművet a közelben kivégzett két vértanúnak, Tamás Andrásnak és Sándor Lászlóak.
A kivégzést az országúttól délre, egy kis halmon hajtották végre. A kortársak szerint Szamosfalva határdombján, a határkő közelében. Ma már nehezen meghatározható, hol. Lénárt Dénesnek és Parajdi Józsefnek köszönhetően azonban gyaníthatjuk a helyet. A Bali nevű szomszéd által mondottakból is sok mindent megtudhattunk.
Az emlékoszlopot nem itt, ezen a félreeső, sem az országútról, sem a vasútról, nyáron a fák lombja miatt nem látható helyen, hanem az országút melletti emelkedőn állították föl. A sír a kivégzőhely közelében, az emlékoszloptól néhány száz lépésre, körülbelül 170 méterre, a mai Tóköze nyugati szélén, a vasút jobb oldalán volt. 1896-ban Kelemen Mihály földjén. Szerinte itt, a sírgödör kiásása miatt, kavicsosabb volt a föld.
Az emlékoszlop felállításakor ezt a helyet feliratos sírkővel jelölték. Valószínűleg nem pontosan, hiszen a kivégzés után, az önkényuralom idején nem volt lehetőség sírkő elhelyezésére. Orosz Ferenc 1933. évi városismertetőjében ez olvasható: „Az emlékoszlop mögött távolabb, a vasúti töltés túloldalán [jobb oldalán], felirattal ellátott kőoszlop jelzi sírjukat.” [OF 61.]. Ennek ma nyoma sincs.
1949-ben, a két honvéd vértanú, Tamás András és Sándor László kivégzésének századik évfordulójára emlékezve, megkoszorúzták a vasútvonal nyugati oldalán, a kivégzésük helyén – a mostani Selgros bevásárló központ közelében – álló sírját. A szamosfalvi tanító és a református lelkész vezetésével az iskolások is részt vettek a megemlékezésen és virágot helyeztek el a nagy kőtömbre, a feliratos sírkőre. Lénárt Dénes iskolásként részt vett a megemlékezésen. A feliratot látta ugyan, de szövegére nem emlékszik. Az 1960-as években a területet parcellázták. Az 1960-as évek vége felé épültek itt az első kis házak. Valószínűleg ekkor tüntették el a síremléket [Lénárt Dénes közlése]. Mint nemrég kiderült, később, 1995 után.
Lénárt Dénes ma is emlékszik arra helyre, ahol annak idején a kő állt. Idén májusban járt ott. Többszöri beszélgetésünk után, augusztus 3-án ketten fölkerekedtünk, hogy Tamás András és Sándor László kivégzésének helyét és sírját, pontosabban mindezek egykori helyét, fölkeressük. A Tóköze nyugati szélén, a vasútvonaltól légvonalban mintegy 220–230 méterre, a Zsilvölgyi (Jiului) utca végén, az 58A. szám alatti ház Bali nevű lakója, 1992-ben vásárolta meg a telket. Melyen most a háza áll. Innét, az utca végéről, a kb. 4 méteres magaslat széléről, gyaloglépcsőn lehet leereszkedni a Lófő (Oargă) utcára.
Bali úr, a tulajdonos, 1995-ben kezdte el háza építését. Mint mondta, előzőleg el kellett távolítani a telekről azt a követ, amit ő a város határkövének gondolt. Arra nem emlékszik, volt-e rajta felirat. Először a mostani udvarra tolták, majd az utca végének a túlsó oldalára. Az ottani tulajdonos nemrég keríttette be telkét. Mikor május végén Lénárt Dénes ott járt, a kerítés még nem létezett. Erre az ugyancsak a Lófő utcára szakadó telekre tolták a követ. Innét a ház építésekor a szakadásba taszították. Most ott van, a bokrokkal részben benőtt omlásban, ahol föld meg gyom borítja.
A Zsilvölgyi utca egyik régi lakója másképp emlékszik a kőre. A 47. szám alatti Parajdi József 1960-tól lakik itt. Akkoriban, gyermekkorában a mai utca végén, akkor még puszta területen, a mostani úttestnek majdnem a közepén, nagy, faragott, négyszögű kőtömb állt, rajta egy kisebb, ugyancsak négyszögű kő. Arra nem emlékszik, volt-e rajta felirat vagy sem. Ekörül játszottak, kergetőztek a gyerekek. A Zsilvölgyi utca akkor még nem ért idáig, csak a Kőmíves Kelemen (Meşterul Manole) utcáig. A Lófő utca helyén füves terület volt, itt rúgták a labdát.
A kisebbik kő egy idő után eltűnt. Parajdi József nem emlékszik, mikor. A nagy követ valóban eltoltál helyéről, majd letaszították a szakadásba. Minden bizonnyal, most is ott van.
1995-ben az utca végén, a Lófő utcára ereszkedő lépcsőtől néhány méterre, hozzáláttak Baliék háza alapjának ásásához. Amint Parajdi József mondta és mutatta, a két vértanú sírja fölötti kettős kő ettől néhány, akár tíz méterre, majdnem az úttest közepén állt. Az alapnak kiásott gödör az esőtől megázott, s a széle beomlott. Ekkor a földből egy koponya, majd több csont került elő. Egyik gyerek, amint Parajdi József mondja, kezében a koponyával szaladgált az utcában. Kiszállt a rendőrség, majd a házépítő szomszéd, Bali szerint, a régészek is kijöttek. Feltárták a sírt. Ecsettel, óvatosan takarították le a csontokat. Parajdi József határozottan két csontvázra emlékszik. Bali szomszéd csak egyre. Nem tudja, kitől származott. Szerinte a második világháború idején lövészárok húzódott a telkén, s az ott elesett katona csontváza került napvilágra.
Az emberi maradványokat végül műanyagzsákba csomagolták és elvitték. Valószínűleg a Régészeti Intézetbe. Jó lenne megtudni, mi lett a sorsuk. Gergely Balázs régész szerint kevés a valószínűsége, hogy megőrizték őket.
Minden jel arra utal, hogy 1849. október 18-án itt volt a kivégzőhely, ahol Tamás András és Sándor László életét vesztette. És itt a két kővel megjelölt sírjuk, melyet Orosz Ferenc 1933-ban megjelent könyvében említ.
Az áldozatokról hosszú évekig nem lehetett megemlékezni. De az elnyomatás ellenére emlékük elevenen élt. 1868-ban, egy évvel a kiegyezés után, a csíki honvédegylet a kivégzés helyéről a Házsongárdi temetőbe akarta vitetni Tamás András hamvait.
„A vértanúhalált szenvedett Tamás András honvédezredes teteme nyughelyéről reméljük, hogy közelebb biztos adatokat fogunk nyerni. A hulla annak idején koporsóba tétetett, s így nyomai könnyebben lesznek feltalálhatók. Az ünnepélyes eltakarítás alkalmával a csíki honvédegylet küldöttség által fogja magát képviseltetni. Azon esetben, ha az átszállítás a köztemetőbe már lehetetlen volna, a csíki honvédegylet folyamodni kíván, engedtessék meg mostani nyugvóhelyen állítani fel az emlékoszlopot s egyúttal kérni fogja nemes Kolozs megyét, hogy az esetben szüntessék meg a gonosztevők vesztőhelyéül használt ama helyet és környékét. Az obeliszket képző emlékrajzon a következő sorok olvashatók: »Kik becsület, honszerelem székely vitézzé avatták / Tamás András honvédezredes hős csontjai nézd itt porladnak / Koszorút a hősnek sírhalmához. Tűzz rá honti babérkoszorút / Emléke legyen örökre áldva. Áldva legyen ő, a vértanú! 1849«
Megragadjuk az alkalmat felhívni a Kolozs megyei és kolozsvári honvédegyletet az emlék felírását eszközölni s munkásságával oda törekedni, hogy a Székelyföld vértanúinak porai minél előbb a vesztőhelyről eltakaríttassanak. Az egyletnek ez gyöngéd és hazafias kötelessége, hogy felszólításunk bizonyosan nem fog siker nélkül maradni.” (Magyar Polgár, 1868. május 1.)
Tervük nem sikerült, Tamás András földi maradványai a kivégzés helyén maradtak. Ennek ellenére 1869-ben, a csíkszéki honvédegylet, több lelkes kolozsvári polgár támogatásával a Házsongárdi temetőben, sír nélküli követ állíttatott Tamás András emlékére. Van, aki ezért tévesen azt állítja, hogy itt is nyugszik. Felirata nem az egy évvel korábban, a Magyar Polgárban közölt lett.
A csíki honvédegylet a kivégzőhelyet gonosztevők vesztőhelyeként említi. Több mint valószínű, a kivégzés után szárnyra kelt alaptalan híresztelésnek köszönhetően. És Kolozsvár ismeretének hiányában. Mert a vesztőhely nem itt volt. A halálra ítélteket 1848-ig az Akasztófa-dombon, a Holdvilág utca (Marinescu) végéhez közeli Gödrös utca (Gropoasă, Colibiţa) végében, a Hajnal utca (Zorilor) elején, a Gyep utca (Pajiştei) fölötti, másképp Agyagdombon végezték ki. A császári hatóság 1849 októberében valószínűleg azért választotta ezt a várostól akkor távoli, a szamosfalvi országúttól délre, félreeső kis magaslatot, mert ez messze volt minden lakott helytől. Itt elkerülhető volt bármilyen zavargás. Ezt a jól áttekinthető, ellenőrizhető helyet senki sem közelíthette meg észrevétlenül, a katonaság tudta nélkül, s itt zavartalanul végrehajthatták az ítéletet.
Az itteni vesztőhelyről szóló híresztelést azután mások is átvették. Egy román szerző például azt állítja, hogy a két vértanú négy román foglyot végeztetett ki ezen a helyen, majd az osztrák császári tábornok, Urban, „háborús bűnösként” ítéltette el és ugyanitt akasztatta fel őket. Állítása téves, mert Tamás András és Sándor László Székelyföldön harcolt. A szabadságharc vérbefojtása után hurcolták őket Kolozsvárra.
Tamás András a forradalom kitörésekor elvállalta, hogy csíkszeredai térparancsnok legyen. 1849. március 7-én Segesvárt Bem alezredesnek nevezte ki. Lándzsás csapatot szervezett, s ennek élén részt vett a sepsiszentgyörgyi csatában. A fegyverletétel után hazatért. Elfogták, Kolozsvárra szállították, ahol a forradalomban való részvétele miatt, felségsértés vádjával halálra ítélték.
Sándor Lászlót gyilkosság vétkéért ítélték halálra. A vád szerint 17 pálosit, akit Székelyudvarhelyre kellett kísérnie, az úton agyonlövetett. Udvarhely felé fegyveres csapat támadt rájuk, hogy a foglyokat kiszabadítsa. Sándor László tüzet vezényelt, s a foglyok meghaltak. A kortársak szerint ezek kegyetlen gyilkosok voltak, akik nőket nyúztak meg elevenen, földobott kisdedeket lándzsával fogtak ki. Sándor Lászlót a szabadságharc bukása után Csíktaplócán fogták el és „a lehető legkíméletlenebb módon hurcolták Kolozsvárra”.
Tehát egyikük sem járt Kolozsvárt, míg ide nem hurcolták és ki nem végezték őket.
Ideje volna földi maradványaik hollétének kiderítése, végső nyughelyre való tétele, továbbá kivégző- és sírhelyük ismeretében ezek illő megjelölése.
Asztalos Lajos. Szabadság (Kolozsvár)
2011. augusztus 16.
A Kárpát-medencei nyári egyetem
Tizedik alkalommal gyűltek össze Nagyváradon a erdélyi, partiumi, magyarországi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai, szlavóniai magyar egyetemista fiatalok, hogy a Kárpát-medencei Nyári Egyetem egy hete alatt bővítsék tudásukat, s kapcsolatokat építve összefűzzék nemzetünk jövendő értelmiségi rétegét. A vasárnap délutáni hivatalos megnyitón mind az egyházi személyek példabeszédei, mind a világi köszöntők kitérte a határokon átívelő összefogás, az együttgondolkodás, a közös fejlődés útkeresésének jelentőségére.
A földiek helyett mennybéli kincsek gyűjtésére buzdított Máté evangéliuma alapján a nyitó áhítaton mondott beszédében a házigazda Partiumi Keresztény Egyetem lelkésze, Ráksi Lajos református esperes. Ilyen mennybéli kincsnek nevezte a kárpát-medencei fiatalok találkozását is. Szabó Ervin római katolikus lelkipásztor azt szorgalmazta, hogy a Kárpát-medence különböző vidékeiről érkezett hallgatók formáljanak egyetértésben közösséget, egymás javát szolgálják. Buzogány-Csoma István unitárius lelkész is az együttlét maradandó értékét hangsúlyozta. Üdvözlő szavaiban Csűry István királyhágómelléki református püspök afölötti örömének adott hangot, hogy a nyári egyetemen is ötvözik, „karoltatják, ölelkeztetik” a diszciplinákat. Meggyőződését fejezte ki, hogy ha a tudást a mások tudásának kiegészítésére használják, a gyakran sötétnek látott és lefestett éjszakában is meglátják a fényességet. A rendezvény egyik fővédnökének, Schmitt Pál magyar köztársasági elnöknek az üzenetét – amelyet a rendezvény programfüzetében is kinyomtattak – Csorvási Endre, a kolozsvári Mikó Imre Szakkollégium képviselője olvasta fel.
A jubileumi rendezvényen ugyancsak fővédnökként feltüntetett Almássy Kornél, az első rendezvény alapító-szervezője köszöntőjében visszatekintett a tíz évvel ezelőtti kezdetekre, s megállapította, most könnyebb a dolguk, egyszerűbben járhatók át a határok, a cél viszont változatlan: az identitás megőrzésének, a együvé tartozás érzésének megerősítése. Elkerülhetetlennek mondta a nemzedékváltást, és reményét fejezte ki, hogy tíz, húsz év múlva a nyári egyetem hallgatói majd gyermekeikkel érkeznek a rendezvényre, és azok is tovább viszik a hagyományt. Almássy érdeklődésünkre elmondta, 2002-ben a magyarországi Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája elnökeként kezdeményezte a magyarlakta vidékek felsőoktatási intézményeiben működő magyar diákszervezetek összefogását. Az elmúlt években már csak tanácsadóként, az előadók beszervezésében segített, illetve most előadóként is meghívták, a zöld energiák felhasználásáról tart előadást.
A helyi szervezők részéről Márkos István, a Partiumi Keresztény Egyetem Diákszervezetének elnöke elmondta, hogy Szlovákiából, Horvátországból, Szlovéniából, Szerbiából egy-egy, Ukrajnából két felsőoktatási intézményből, Magyarország minden nagy egyetemi városából, ezenkívül belföldről is érkeztek hallgatók a nyári egyetemre, közel kétszázan, bár a megnyitón csak alig a felük vett részt. Délelőtt és délután is lesznek előadások a közgazdaságtantól a műszaki tudományokon és a pedagógián át a reklámpszichológiáig, holnap egy verespataki kirándulást is beiktattak a programba, továbbá esténként bulik szolgálják a kikapcsolódást.
Máté Zsófia. Reggeli Újság (Nagyvárad)
Tizedik alkalommal gyűltek össze Nagyváradon a erdélyi, partiumi, magyarországi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai, szlavóniai magyar egyetemista fiatalok, hogy a Kárpát-medencei Nyári Egyetem egy hete alatt bővítsék tudásukat, s kapcsolatokat építve összefűzzék nemzetünk jövendő értelmiségi rétegét. A vasárnap délutáni hivatalos megnyitón mind az egyházi személyek példabeszédei, mind a világi köszöntők kitérte a határokon átívelő összefogás, az együttgondolkodás, a közös fejlődés útkeresésének jelentőségére.
A földiek helyett mennybéli kincsek gyűjtésére buzdított Máté evangéliuma alapján a nyitó áhítaton mondott beszédében a házigazda Partiumi Keresztény Egyetem lelkésze, Ráksi Lajos református esperes. Ilyen mennybéli kincsnek nevezte a kárpát-medencei fiatalok találkozását is. Szabó Ervin római katolikus lelkipásztor azt szorgalmazta, hogy a Kárpát-medence különböző vidékeiről érkezett hallgatók formáljanak egyetértésben közösséget, egymás javát szolgálják. Buzogány-Csoma István unitárius lelkész is az együttlét maradandó értékét hangsúlyozta. Üdvözlő szavaiban Csűry István királyhágómelléki református püspök afölötti örömének adott hangot, hogy a nyári egyetemen is ötvözik, „karoltatják, ölelkeztetik” a diszciplinákat. Meggyőződését fejezte ki, hogy ha a tudást a mások tudásának kiegészítésére használják, a gyakran sötétnek látott és lefestett éjszakában is meglátják a fényességet. A rendezvény egyik fővédnökének, Schmitt Pál magyar köztársasági elnöknek az üzenetét – amelyet a rendezvény programfüzetében is kinyomtattak – Csorvási Endre, a kolozsvári Mikó Imre Szakkollégium képviselője olvasta fel.
A jubileumi rendezvényen ugyancsak fővédnökként feltüntetett Almássy Kornél, az első rendezvény alapító-szervezője köszöntőjében visszatekintett a tíz évvel ezelőtti kezdetekre, s megállapította, most könnyebb a dolguk, egyszerűbben járhatók át a határok, a cél viszont változatlan: az identitás megőrzésének, a együvé tartozás érzésének megerősítése. Elkerülhetetlennek mondta a nemzedékváltást, és reményét fejezte ki, hogy tíz, húsz év múlva a nyári egyetem hallgatói majd gyermekeikkel érkeznek a rendezvényre, és azok is tovább viszik a hagyományt. Almássy érdeklődésünkre elmondta, 2002-ben a magyarországi Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája elnökeként kezdeményezte a magyarlakta vidékek felsőoktatási intézményeiben működő magyar diákszervezetek összefogását. Az elmúlt években már csak tanácsadóként, az előadók beszervezésében segített, illetve most előadóként is meghívták, a zöld energiák felhasználásáról tart előadást.
A helyi szervezők részéről Márkos István, a Partiumi Keresztény Egyetem Diákszervezetének elnöke elmondta, hogy Szlovákiából, Horvátországból, Szlovéniából, Szerbiából egy-egy, Ukrajnából két felsőoktatási intézményből, Magyarország minden nagy egyetemi városából, ezenkívül belföldről is érkeztek hallgatók a nyári egyetemre, közel kétszázan, bár a megnyitón csak alig a felük vett részt. Délelőtt és délután is lesznek előadások a közgazdaságtantól a műszaki tudományokon és a pedagógián át a reklámpszichológiáig, holnap egy verespataki kirándulást is beiktattak a programba, továbbá esténként bulik szolgálják a kikapcsolódást.
Máté Zsófia. Reggeli Újság (Nagyvárad)
2011. augusztus 16.
/vezércikk/
A fal és a bandák
Ágoston Hugó
Ötven évvel ezelőtt húzták fel a falat a „két Berlin” határán az NDK-s biztonsági erők. A kommunista elnyomás legkézzelfoghatóbb jelképe volt Európában, nem csak két város- és országrészt választott el százhatvan kilométerével, de két világot.
Mintegy tárgyiasította Európa hidegháborús kettéosztottságának Winston Churchilltől származó politikai metaforáját, a Vasfüggönyt.
1989 novemberében – miután Magyarország (Horn Gyula emlékezetes mozdulatával) megszüntette az osztrák határon a szögesdrót vasfüggönyt – egy, az utazási szabályok liberalizálásáról szóló rendelet hatálybalépésének ígéretére NDK-sok százai vonultak a határátkelőhelyek felé, kinyitották a határsorompókat, és nekiestek a falnak. A jelképet jelképesen lebontották, szerepe megszűnt. Berlini fal, élt huszonnyolc évet: 1961. augusztus 13. – 1989. november 9.
Noha a „nyugatnémetek” közül, különböző okokból, ma már sokan bánják a két országrész egyesülését, az senkiben sem merül fel, hogy azok, többnyire fiatalok, akik akkor nekiálltak a fal lebontásának, vandálok lettek volna. A zsarnokság és az igazságtalanság, a megosztás és az embertelenség falainak lebontása nem vandalizmus.
Vandalizmus viszont, a hordaszellem alantas ösztönének kiélése az összeverődött bandák garázdálkodása, amivel a múlt héten London és néhány más angliai nagyváros képesztette el a világot. Emlékezetes, hogy hat évvel ezelőtt hasonló rendbontások forgatták fel Franciaországot, ahol az erőszakhullám a fővárosról úgyszintén átterjedt több más nagyvárosra is. Ezekben az esetekben a rendbontás, a rombolás, a fosztogatás, a rendvédelmi erők bántalmazása feladatuk ellátása közben: közönséges bűnözés, és akként kezelendő, még ha tömeges volta miatt ez nem is egyszerű.
A múlt hét angliai erőszakhulláma, de már korábban a szélsőjobboldali szervezkedések egyre durvább fasiszta megnyilvánulásai és különösen az oslói váratlan vérengzés nyomán felmerült a kérdés, hogy vajon mi a tudati, „ideológiai” háttere a gyűlölet, a türelmetlenség eme újabb és fokozódó világföllángolásának.
Lehet ezen töprengeni, lehet róla tudós konferenciákat szervezni, tanulmányokat írni. De lehet egyszerű, józan ésszel, a legkézzelfoghatóbban megállapítani; például úgy, ahogyan egy magyarországi publicista teszi: „A brit plebsz azért randalírozik, mert randalírozni akar. Éppúgy, mint előtte a francia csürhe és a 2006. őszi budapesti csürhe, amely Gyurcsány ürügyén csinált hetekre Bejrútot a fővárosból. És amely seggfejeknél éppúgy totál mindegy, milyen volt a gyerekkoruk, milyen a családjuk, az »osztályhelyzetük«, milyen politikusokon és honlapokon szocializálódtak. Mindenki önmagáért felel. A tettei minősítik az egyént, nem az, amit a társadalom állítólag elmulasztott megtenni vele kapcsolatban.”
Valóban, van, létezik, vagy legalábbis léteznie kell egyéni felelősségnek is. És sok filozófia helyett főleg a törvény érvényesítésének! Ebben kellene hogy megmutatkozzék az állam ereje. A többi, meglehet, csupán a dolgok elkenése... Új Magyar Szó (Bukarest)
A fal és a bandák
Ágoston Hugó
Ötven évvel ezelőtt húzták fel a falat a „két Berlin” határán az NDK-s biztonsági erők. A kommunista elnyomás legkézzelfoghatóbb jelképe volt Európában, nem csak két város- és országrészt választott el százhatvan kilométerével, de két világot.
Mintegy tárgyiasította Európa hidegháborús kettéosztottságának Winston Churchilltől származó politikai metaforáját, a Vasfüggönyt.
1989 novemberében – miután Magyarország (Horn Gyula emlékezetes mozdulatával) megszüntette az osztrák határon a szögesdrót vasfüggönyt – egy, az utazási szabályok liberalizálásáról szóló rendelet hatálybalépésének ígéretére NDK-sok százai vonultak a határátkelőhelyek felé, kinyitották a határsorompókat, és nekiestek a falnak. A jelképet jelképesen lebontották, szerepe megszűnt. Berlini fal, élt huszonnyolc évet: 1961. augusztus 13. – 1989. november 9.
Noha a „nyugatnémetek” közül, különböző okokból, ma már sokan bánják a két országrész egyesülését, az senkiben sem merül fel, hogy azok, többnyire fiatalok, akik akkor nekiálltak a fal lebontásának, vandálok lettek volna. A zsarnokság és az igazságtalanság, a megosztás és az embertelenség falainak lebontása nem vandalizmus.
Vandalizmus viszont, a hordaszellem alantas ösztönének kiélése az összeverődött bandák garázdálkodása, amivel a múlt héten London és néhány más angliai nagyváros képesztette el a világot. Emlékezetes, hogy hat évvel ezelőtt hasonló rendbontások forgatták fel Franciaországot, ahol az erőszakhullám a fővárosról úgyszintén átterjedt több más nagyvárosra is. Ezekben az esetekben a rendbontás, a rombolás, a fosztogatás, a rendvédelmi erők bántalmazása feladatuk ellátása közben: közönséges bűnözés, és akként kezelendő, még ha tömeges volta miatt ez nem is egyszerű.
A múlt hét angliai erőszakhulláma, de már korábban a szélsőjobboldali szervezkedések egyre durvább fasiszta megnyilvánulásai és különösen az oslói váratlan vérengzés nyomán felmerült a kérdés, hogy vajon mi a tudati, „ideológiai” háttere a gyűlölet, a türelmetlenség eme újabb és fokozódó világföllángolásának.
Lehet ezen töprengeni, lehet róla tudós konferenciákat szervezni, tanulmányokat írni. De lehet egyszerű, józan ésszel, a legkézzelfoghatóbban megállapítani; például úgy, ahogyan egy magyarországi publicista teszi: „A brit plebsz azért randalírozik, mert randalírozni akar. Éppúgy, mint előtte a francia csürhe és a 2006. őszi budapesti csürhe, amely Gyurcsány ürügyén csinált hetekre Bejrútot a fővárosból. És amely seggfejeknél éppúgy totál mindegy, milyen volt a gyerekkoruk, milyen a családjuk, az »osztályhelyzetük«, milyen politikusokon és honlapokon szocializálódtak. Mindenki önmagáért felel. A tettei minősítik az egyént, nem az, amit a társadalom állítólag elmulasztott megtenni vele kapcsolatban.”
Valóban, van, létezik, vagy legalábbis léteznie kell egyéni felelősségnek is. És sok filozófia helyett főleg a törvény érvényesítésének! Ebben kellene hogy megmutatkozzék az állam ereje. A többi, meglehet, csupán a dolgok elkenése... Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. augusztus 17.
Erdély elfoglalása szimbólumokkal
Életterünket elárasztják a szimbólumok. Természetesen harc indult be különböző szimbolikus helyek megszerzése érdekében, illetve különböző helyek szimbolisztikával való feltöltésére. Ebben a komoly tétre menő jelháborúban a nemzeti szimbólumok és az egyházi szimbólumok nagyon fontos szerepet játszanak.
Trianonnal kezdődően az Erdélybe betelepedő román hatalomnak kulcsfontosságú volt, hogy saját kiemelt helyeit létrehozza, a meglévőket központivá emelje annak érdekében, hogy mindazt, amit gyenge lábakon álló történelmi tana hirdetett, végül valóssá tegye a jövőben. Az ortodox egyház ennek a harcnak a derekát vállalta: a két világháború között született az a terv, hogy minden erdélyi településre építsenek egy ortodox templomot. Ha ez megépül, akkor majd fel lehet tölteni tartalommal, hívekkel, akik elsődlegesen a saját kiemelt helyükre fognak koncentrálni majd, nem is érdekli őket egyéb. Akkor az ortodox egyház vezetése (egyeztetve a világi hatalommal, vagyis a bukaresti kormánnyal) el is kezdte kivitelezni ezt az elképzelést (az egyeztetésekre vonatkozóan komoly dokumentáció is van a levéltárakban).
A folyamatot a kommunisták szakították meg. Természetesen nem azért, mert nekik nem volt fontos a magyar szimbólumok eltüntetése és Erdély elrománosítása. A kérdésre gonosz választ találtak: kitűzték maguknak, hogy minden létező kiemelt érzelmi töltettel ellátott helyet, jelet eltüntetnek. Helyette épültek a szürke városok, keverték az embertömegeket, amíg nemcsak a szimbólumok, hanem az értékrendszerek is kezdtek eltűnni, helyet adva egy, a kreativitást csak a túlélési reflexekben ismerő létezésnek.
Az értékek és szimbólumok világában a rendszerváltással együtt új fejezet nyílt. Erdély továbbra is csatatér maradt, ebből a szempontból is. Tapasztalva, hogy a kommunista kísérlet, de a hiteltelenségük miatt is, a kiemelt helyeknek tekintett központokat maguk a románok tisztelik a legkevésbé, a nacionalista elitek újra az ortodox egyház kezébe adták a lehetőséget, hogy kidolgozza saját válaszát a kialakult helyzetre. Ez pedig hasonló volt, mint a két világháború között: kolostorok és templomok építése. De az ortodox stratégák tanultak a kommunista próbálkozásból is, és nemcsak a saját befolyás növelésére gondolnak már, hanem a többiek szimbólumainak tagadására is.
Ezért főként olyan helyekre emelik bálványaikat, ahol ezek a táj eredendő harmóniáját megrontják. És ezt a stratégiát a mai napig folytatják. Mindenhol bepróbálkoznak. Például keresztet állítanak a Maros forrásához – nem lehet? A keresztet felállítják máshol. Nem számít, hogy nincs építkezési engedély, nem számít, hogy esztétikai szempontból semmilyen standardoknak nem felel meg. A dolog nem erről szól, nem is arról, hogy a Mindenható tiszteletére épüljön valami. Csak arról, hogy épüljön valami, azzal a reménnyel, hogy majd a mennyiség győzedelmeskedik a minőségen.
Mit tehetünk mi magyarok, akik ellen ez a lendület irányul? Erre a kérdésre még koherens válasz nem született. Szerintem elsősorban hirdessük a minőség elsőbbségét, a szellem hatalmát az anyagi felett. De emellett próbáljunk meg gátat szabni a mennyiségi terjeszkedésnek is.
Isán István Csongor. Hargita Népe (Csíkszereda)
Életterünket elárasztják a szimbólumok. Természetesen harc indult be különböző szimbolikus helyek megszerzése érdekében, illetve különböző helyek szimbolisztikával való feltöltésére. Ebben a komoly tétre menő jelháborúban a nemzeti szimbólumok és az egyházi szimbólumok nagyon fontos szerepet játszanak.
Trianonnal kezdődően az Erdélybe betelepedő román hatalomnak kulcsfontosságú volt, hogy saját kiemelt helyeit létrehozza, a meglévőket központivá emelje annak érdekében, hogy mindazt, amit gyenge lábakon álló történelmi tana hirdetett, végül valóssá tegye a jövőben. Az ortodox egyház ennek a harcnak a derekát vállalta: a két világháború között született az a terv, hogy minden erdélyi településre építsenek egy ortodox templomot. Ha ez megépül, akkor majd fel lehet tölteni tartalommal, hívekkel, akik elsődlegesen a saját kiemelt helyükre fognak koncentrálni majd, nem is érdekli őket egyéb. Akkor az ortodox egyház vezetése (egyeztetve a világi hatalommal, vagyis a bukaresti kormánnyal) el is kezdte kivitelezni ezt az elképzelést (az egyeztetésekre vonatkozóan komoly dokumentáció is van a levéltárakban).
A folyamatot a kommunisták szakították meg. Természetesen nem azért, mert nekik nem volt fontos a magyar szimbólumok eltüntetése és Erdély elrománosítása. A kérdésre gonosz választ találtak: kitűzték maguknak, hogy minden létező kiemelt érzelmi töltettel ellátott helyet, jelet eltüntetnek. Helyette épültek a szürke városok, keverték az embertömegeket, amíg nemcsak a szimbólumok, hanem az értékrendszerek is kezdtek eltűnni, helyet adva egy, a kreativitást csak a túlélési reflexekben ismerő létezésnek.
Az értékek és szimbólumok világában a rendszerváltással együtt új fejezet nyílt. Erdély továbbra is csatatér maradt, ebből a szempontból is. Tapasztalva, hogy a kommunista kísérlet, de a hiteltelenségük miatt is, a kiemelt helyeknek tekintett központokat maguk a románok tisztelik a legkevésbé, a nacionalista elitek újra az ortodox egyház kezébe adták a lehetőséget, hogy kidolgozza saját válaszát a kialakult helyzetre. Ez pedig hasonló volt, mint a két világháború között: kolostorok és templomok építése. De az ortodox stratégák tanultak a kommunista próbálkozásból is, és nemcsak a saját befolyás növelésére gondolnak már, hanem a többiek szimbólumainak tagadására is.
Ezért főként olyan helyekre emelik bálványaikat, ahol ezek a táj eredendő harmóniáját megrontják. És ezt a stratégiát a mai napig folytatják. Mindenhol bepróbálkoznak. Például keresztet állítanak a Maros forrásához – nem lehet? A keresztet felállítják máshol. Nem számít, hogy nincs építkezési engedély, nem számít, hogy esztétikai szempontból semmilyen standardoknak nem felel meg. A dolog nem erről szól, nem is arról, hogy a Mindenható tiszteletére épüljön valami. Csak arról, hogy épüljön valami, azzal a reménnyel, hogy majd a mennyiség győzedelmeskedik a minőségen.
Mit tehetünk mi magyarok, akik ellen ez a lendület irányul? Erre a kérdésre még koherens válasz nem született. Szerintem elsősorban hirdessük a minőség elsőbbségét, a szellem hatalmát az anyagi felett. De emellett próbáljunk meg gátat szabni a mennyiségi terjeszkedésnek is.
Isán István Csongor. Hargita Népe (Csíkszereda)
2011. augusztus 17.
Magyarország nem kér ciánt
Magyarország elutasítja a cianidos aranykitermelést Verespatakon, az erről szóló kormánydöntésről Illés Zoltán államtitkár levélben tájékoztatta Románia környezetvédelmi miniszterét. A dokumentum felhívja Borbély László figyelmét arra, hogy Magyarország számára elfogadhatatlan a cianidos technológia, a zagytározó potenciális veszélye, és azok a modellek is, amelyekkel azt próbálták elemezni, milyen szennyezés érheti el Magyarországot.
A közlemény emlékeztet, hogy a határokon átnyúló szennyezési kockázatok miatt Romániának kötelessége kikérni a környező országok álláspontját is az úgynevezett Espoo-i egyezmény keretében, bár az állásfoglalások Bukarestet nem kötelezik semmire a tudomásulvételen kívül. Magyarország februárban kapta meg a több mint ezeroldalas román tanulmányt a verespataki bányanyitásról, és a dokumentumok tanulmányozása után alakította ki hivatalos álláspontját a magyar kormány. A budapesti szaktárca közleménye felidézi, hogy a kanadai–román vegyes vállalat, a Roşia Montana Gold Corporation (RMGC) összesen 300 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt akar kitermelni a helyszínen. A külszíni fejtéssel három hegy tűnne el Verespatak környékéről, és az érc feldolgozása után összesen 275 millió tonna, mérgező cianid vegyületeket tartalmazó zagy gyűlne össze egy új és egy ismét megnyitott tározóban. A szakértők attól tartanak, hogy baleset esetén a szennyezés a környező patakokból az Aranyos folyóba, onnan a Marosba, majd a Tiszába folyna. A cég egymilliárd dolláros bevétellel számol, 2014-ben várható a bányanyitás, és tizenöt év alatt 215 millió tonna ércet dolgoznának fel közel 200 000 tonna cianid felhasználásával. A dokumentum kitér arra is, hogy Áder János európai parlamenti képviselő kezdeményezésére az Európai Parlament 2010 januárjában nagy többséggel elfogadta azt az állásfoglalást, melyben a cianidos bányászati technológiák teljes betiltását szorgalmazzák az Európai Unióban. A bizottság a hatályban lévő jogszabályokra hivatkozva nem tiltotta be a cianidos bányászatot, mert álláspontja szerint a technológiának egyelőre nincs alternatívája. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Magyarország elutasítja a cianidos aranykitermelést Verespatakon, az erről szóló kormánydöntésről Illés Zoltán államtitkár levélben tájékoztatta Románia környezetvédelmi miniszterét. A dokumentum felhívja Borbély László figyelmét arra, hogy Magyarország számára elfogadhatatlan a cianidos technológia, a zagytározó potenciális veszélye, és azok a modellek is, amelyekkel azt próbálták elemezni, milyen szennyezés érheti el Magyarországot.
A közlemény emlékeztet, hogy a határokon átnyúló szennyezési kockázatok miatt Romániának kötelessége kikérni a környező országok álláspontját is az úgynevezett Espoo-i egyezmény keretében, bár az állásfoglalások Bukarestet nem kötelezik semmire a tudomásulvételen kívül. Magyarország februárban kapta meg a több mint ezeroldalas román tanulmányt a verespataki bányanyitásról, és a dokumentumok tanulmányozása után alakította ki hivatalos álláspontját a magyar kormány. A budapesti szaktárca közleménye felidézi, hogy a kanadai–román vegyes vállalat, a Roşia Montana Gold Corporation (RMGC) összesen 300 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt akar kitermelni a helyszínen. A külszíni fejtéssel három hegy tűnne el Verespatak környékéről, és az érc feldolgozása után összesen 275 millió tonna, mérgező cianid vegyületeket tartalmazó zagy gyűlne össze egy új és egy ismét megnyitott tározóban. A szakértők attól tartanak, hogy baleset esetén a szennyezés a környező patakokból az Aranyos folyóba, onnan a Marosba, majd a Tiszába folyna. A cég egymilliárd dolláros bevétellel számol, 2014-ben várható a bányanyitás, és tizenöt év alatt 215 millió tonna ércet dolgoznának fel közel 200 000 tonna cianid felhasználásával. A dokumentum kitér arra is, hogy Áder János európai parlamenti képviselő kezdeményezésére az Európai Parlament 2010 januárjában nagy többséggel elfogadta azt az állásfoglalást, melyben a cianidos bányászati technológiák teljes betiltását szorgalmazzák az Európai Unióban. A bizottság a hatályban lévő jogszabályokra hivatkozva nem tiltotta be a cianidos bányászatot, mert álláspontja szerint a technológiának egyelőre nincs alternatívája. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. augusztus 17.
Önálló magyar iskola Nagyszalontán – hatvanhat év után először
Hatvanhat év után először kezdhetik el a tanévet színmagyar iskolában a nagyszalontai diákok. A Bihar megyei város két vegyes tannyelvű iskolájából, az Arany János Általános Iskolából, illetve az Arany János Főgimnáziumból a magyar osztályokat tömörítik egyetlen tanintézetbe.
főgimnázium épületében a román osztályok maradnak, a magyar gyerekek viszont hat különböző épületbe elszórva kezdhetik meg a 2011/2012-es tanévet.
Húszéves álma válik valóra a nagyszalontai magyarságnak az önálló magyar iskola megalakulásával – mondta el lapunknak Török László polgármester. A megyei jogú város önkormányzata saját költségvetéséből mintegy 150 ezer eurót utalt át az iskolaépületek felújítására, illetve modern tanszerek beszerzésére – tudtuk meg. Hatvan számítógépet vásároltak, illetve különleges, interaktív módon működtethető táblákat is vettek – ez utóbbiak az elöljáró tudomása szerint egyediek a megyében.
Török László úgy értékeli, a magyar iskola önállósodása az erdélyi magyarság kulturális autonómiatörekvéseinek egyik állomása, hiszen a hajdúváros magyar szigetnek számít Bihar megye déli részében.
Mészár Julianna, az Arany János Iskolaközpont néven megalakult tanintézet igazgatója nem örül, hogy a román osztályoké marad a főgimnázium épülete, hiszen ő maga is három évtizeden át tanított ott, de azt mondja, egyelőre az a fő, hogy sikerült elindítani a magyar iskolát. Mint mesélte, nem volt könnyű a hat épületbe elosztani az osztályokat. A városházához közeli volt általános iskolába kerültek a 7–12. osztályok, a Kálvin utca sarkán álló ingatlanba az 5–6. osztályosok, a református egyház tulajdonában lévő épületet pedig az elemisták vehetik birtokba ősztől. Mindemellett szükség lesz a régi szódavízgyárban berendezett öt teremre is, öt speciális tanrendű osztály pedig a Peter Iskolában kap helyet.
A hatodik épületet idén még nem veszik használatba, így ott egyelőre nem végeztek felújítást: ide a tervek szerint – természetesen szintén magyar tannyelvű – szakiskolai osztályok kerülnek majd, amelyekkel a tanintézet iskolaközpontból iskolacsoporttá egészülhet ki. Török László polgármester elképzelései szerint fodrászatot, manikűr-pedikűrt, kozmetikát tanulhatnak majd itt a diákok, de lenne építőmunkás- és autószerelő-képzés is.
Az igazgatónő elmondta, a távlati tervek között természetesen szerepel az iskola egybeköltöztetése, de ehhez építkezni kellene. Elképzelés már van: a református egyházközség telkén jelen pillanatban az egyházi óvoda üzemel egy régi épületben. Mészár Julianna szerint ha azt sikerülne lebontani, helyére campus épülhetne, ahol az iskolai osztályok mellett az óvoda is kényelmesen elférne. Mi is beszámoltunk már róla, hogy az eredeti tervek szerint a városban református egyházi iskola jött volna létre, emiatt nem is volt konfliktusmentes a magyar tanintézet létrehozása, ám mostanra úgy tűnik, megoldódtak a problémák: Bődi Kálmán, az egyházközség gondnoka is úgy véli, nagy jelentőségű az önálló iskola beindítása.
Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)
Hatvanhat év után először kezdhetik el a tanévet színmagyar iskolában a nagyszalontai diákok. A Bihar megyei város két vegyes tannyelvű iskolájából, az Arany János Általános Iskolából, illetve az Arany János Főgimnáziumból a magyar osztályokat tömörítik egyetlen tanintézetbe.
főgimnázium épületében a román osztályok maradnak, a magyar gyerekek viszont hat különböző épületbe elszórva kezdhetik meg a 2011/2012-es tanévet.
Húszéves álma válik valóra a nagyszalontai magyarságnak az önálló magyar iskola megalakulásával – mondta el lapunknak Török László polgármester. A megyei jogú város önkormányzata saját költségvetéséből mintegy 150 ezer eurót utalt át az iskolaépületek felújítására, illetve modern tanszerek beszerzésére – tudtuk meg. Hatvan számítógépet vásároltak, illetve különleges, interaktív módon működtethető táblákat is vettek – ez utóbbiak az elöljáró tudomása szerint egyediek a megyében.
Török László úgy értékeli, a magyar iskola önállósodása az erdélyi magyarság kulturális autonómiatörekvéseinek egyik állomása, hiszen a hajdúváros magyar szigetnek számít Bihar megye déli részében.
Mészár Julianna, az Arany János Iskolaközpont néven megalakult tanintézet igazgatója nem örül, hogy a román osztályoké marad a főgimnázium épülete, hiszen ő maga is három évtizeden át tanított ott, de azt mondja, egyelőre az a fő, hogy sikerült elindítani a magyar iskolát. Mint mesélte, nem volt könnyű a hat épületbe elosztani az osztályokat. A városházához közeli volt általános iskolába kerültek a 7–12. osztályok, a Kálvin utca sarkán álló ingatlanba az 5–6. osztályosok, a református egyház tulajdonában lévő épületet pedig az elemisták vehetik birtokba ősztől. Mindemellett szükség lesz a régi szódavízgyárban berendezett öt teremre is, öt speciális tanrendű osztály pedig a Peter Iskolában kap helyet.
A hatodik épületet idén még nem veszik használatba, így ott egyelőre nem végeztek felújítást: ide a tervek szerint – természetesen szintén magyar tannyelvű – szakiskolai osztályok kerülnek majd, amelyekkel a tanintézet iskolaközpontból iskolacsoporttá egészülhet ki. Török László polgármester elképzelései szerint fodrászatot, manikűr-pedikűrt, kozmetikát tanulhatnak majd itt a diákok, de lenne építőmunkás- és autószerelő-képzés is.
Az igazgatónő elmondta, a távlati tervek között természetesen szerepel az iskola egybeköltöztetése, de ehhez építkezni kellene. Elképzelés már van: a református egyházközség telkén jelen pillanatban az egyházi óvoda üzemel egy régi épületben. Mészár Julianna szerint ha azt sikerülne lebontani, helyére campus épülhetne, ahol az iskolai osztályok mellett az óvoda is kényelmesen elférne. Mi is beszámoltunk már róla, hogy az eredeti tervek szerint a városban református egyházi iskola jött volna létre, emiatt nem is volt konfliktusmentes a magyar tanintézet létrehozása, ám mostanra úgy tűnik, megoldódtak a problémák: Bődi Kálmán, az egyházközség gondnoka is úgy véli, nagy jelentőségű az önálló iskola beindítása.
Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)
2011. augusztus 17.
Jövő héten kezdődnek a Partiumi Magyar Napok
A tizedik alkalommal megtartott PMN most a szokásosnál hoszszabb, ötnapos lesz. Stier Péter főszervező szerint a fő helyszín most is a város legnagyobb és leghangulatosabb parkja, a Kossuth-kert lesz, itt kapnak helyet a hétvégi események, ugyanakkor számos újdonsággal is várják az érdeklődőket.
Közel 30 ezer résztvevőt várnak az idei, jubileumi Partiumi Magyar Napok (PMN) rendezvénysorozatra, amely egy hét múlva veszi kezdetét. A tizedik alkalommal megtartott PMN most a szokásosnál hoszszabb, ötnapos lesz. Stier Péter főszervező szerint a fő helyszín most is a város legnagyobb és leghangulatosabb parkja, a Kossuth-kert lesz, itt kapnak helyet a hétvégi események, ugyanakkor számos újdonsággal is várják az érdeklődőket. Nagy sikert arattak az idei színházi fesztivál alkalmával a Tűzoltótorony mellett felállított szabadtéri színpadon tartott előadások, ezért a PMN nyitórendezvényét is itt tartják: a Debreceni Csokonai Színház egy operett-összeállítást ad elő augusztus 24-én.
Ugyanitt lép fel másnap a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, mely az Anconai özvegyet játssza Keresztes Attila rendezésében. Rendhagyó helyszínnek számít továbbá az újközpont is, ahol péntek este a Száztagú Cigányzenekar koncertezik majd. Hétvégén a Kossuth-kertben két színpaddal várják nézőket – a nagyobbikon az ismertebb együttesek és előadók lépnek majd fel, kialakítanak továbbá egy szigetet a folkszínpad környékén, ahol a néptáncosok és -zenészek fellépései mellett a látogatók figyelemmel követhetik a gyerekutcában zajló programokat, a népi mesterek bemutatóit, továbbá megkóstolhatják a szatmári konyha remekeit.
A Kossuth-kert péntek esti sztárvendége a Kistehén Tánczenekar lesz, vasárnap pedig Nagy Feró és a Beatrice lép fel. Szombaton az RTL Klubból ismert Polgár Péter és a TV2 Frizbi stand up comedy versenyének győztese, Orosz György szórakoztatja a közönséget, majd a Magna Cum Laude koncertezik. Az újközpontban tartják majd a zárórendezvényeket – augusztus 28-án, vasárnap itt lép fel a Besh o droM együttes, valamint a magyar kortárs népzene nagykövete, a Magyar Köztársaság tisztikeresztjével is kitüntetett Ghymes.
Babos Krisztina. Krónika (Kolozsvár)
A tizedik alkalommal megtartott PMN most a szokásosnál hoszszabb, ötnapos lesz. Stier Péter főszervező szerint a fő helyszín most is a város legnagyobb és leghangulatosabb parkja, a Kossuth-kert lesz, itt kapnak helyet a hétvégi események, ugyanakkor számos újdonsággal is várják az érdeklődőket.
Közel 30 ezer résztvevőt várnak az idei, jubileumi Partiumi Magyar Napok (PMN) rendezvénysorozatra, amely egy hét múlva veszi kezdetét. A tizedik alkalommal megtartott PMN most a szokásosnál hoszszabb, ötnapos lesz. Stier Péter főszervező szerint a fő helyszín most is a város legnagyobb és leghangulatosabb parkja, a Kossuth-kert lesz, itt kapnak helyet a hétvégi események, ugyanakkor számos újdonsággal is várják az érdeklődőket. Nagy sikert arattak az idei színházi fesztivál alkalmával a Tűzoltótorony mellett felállított szabadtéri színpadon tartott előadások, ezért a PMN nyitórendezvényét is itt tartják: a Debreceni Csokonai Színház egy operett-összeállítást ad elő augusztus 24-én.
Ugyanitt lép fel másnap a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, mely az Anconai özvegyet játssza Keresztes Attila rendezésében. Rendhagyó helyszínnek számít továbbá az újközpont is, ahol péntek este a Száztagú Cigányzenekar koncertezik majd. Hétvégén a Kossuth-kertben két színpaddal várják nézőket – a nagyobbikon az ismertebb együttesek és előadók lépnek majd fel, kialakítanak továbbá egy szigetet a folkszínpad környékén, ahol a néptáncosok és -zenészek fellépései mellett a látogatók figyelemmel követhetik a gyerekutcában zajló programokat, a népi mesterek bemutatóit, továbbá megkóstolhatják a szatmári konyha remekeit.
A Kossuth-kert péntek esti sztárvendége a Kistehén Tánczenekar lesz, vasárnap pedig Nagy Feró és a Beatrice lép fel. Szombaton az RTL Klubból ismert Polgár Péter és a TV2 Frizbi stand up comedy versenyének győztese, Orosz György szórakoztatja a közönséget, majd a Magna Cum Laude koncertezik. Az újközpontban tartják majd a zárórendezvényeket – augusztus 28-án, vasárnap itt lép fel a Besh o droM együttes, valamint a magyar kortárs népzene nagykövete, a Magyar Köztársaság tisztikeresztjével is kitüntetett Ghymes.
Babos Krisztina. Krónika (Kolozsvár)
2011. augusztus 17.
Felszínre került értékek: könyvritkaságok Kolozsváron
XV.–XVIII. századi magyar könyvek kiállítása az Akadémiai Könyvtárban
Első alkalommal nyílt régi magyar könyvek kiállítása tegnap a Kolozsvári Magyar Napok keretében a kolozsvári Akadémiai Könyvtárban. A XV–XVII. században és a XVIII. század első harmadában megjelent munkákat nem tematikus alapon válogatták össze: a tárlat ízelítőt kínál a különféle műfajokból, szerepelnek köztük az ebben a korban a történeti Magyarország területén működő nyomdák termékei, az egyes tudományágak néhány kiemelkedő műve, sőt egy olyan ferences rendtartás is, amely egyedi a világon. A Sipos Gábor levéltáros, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke, illetve Bogdan Crăciun könyvtáros által rendezett kiállítás az Akadémiai Könyvtár birtokában lévő régi magyar könyvek legkiemelkedőbb darabjait vonultatja fel – emelte ki a megnyitón Ioan Chindriş, az intézmény igazgatója. Az összeállításhoz a Kolozs megyei tanácsnak alárendelt Octavian Goga könyvtár Kolozsvár-vonatkozású könyvekkel járult hozzá.
– A Kolozs megyei tanács nemcsak a fő támogatók egyikeként, hanem a fennhatósága alá tartozó több kulturális intézmény tevékenysége által is hozzájárul a Kolozsvári Magyar Napok programsorozatához – fejtette ki megnyitóbeszédében Fekete Emőke, a megyei tanács alelnöke, aki az önkormányzati szerv képviseletében az intézményközi együttműködések fontosságát is hangsúlyozta. – Örömünkre szolgál, hogy egyre szélesebb körben bevonhatjuk a Kolozsvári Magyar Napok szervezésébe a kulturális intézményeket, illetve, hogy a magyar vonatkozású gyűjtemények felszínre kerülésével tudatosítani tudjuk a közösségben a kincses Kolozsvár értékeit – részletezte.
– Az Akadémiai Könyvtár által őrzött és itt kiállított művek a kolozsvári római katolikus líceum, a református és unitárius kollégiumok, a kolozsvári ferences zárda, a szatmári római katolikus püspökség, a balázsfalvi görög katolikus érsekség könyvtárából származnak, jelentős részük az őket forgató erdélyi magyar közösség adománya volt annak idején – magyarázta Sipos Gábor.
Mint kifejtette, a kiállítás nem tematikus jellegű: a különféle műfajok felvonultatása mellett neves nyomdák és nyomdászok (Heltai Gáspár, Misztótfalusi Kis Miklós, Johannes Honterus) munkáiból is bemutat néhány jelentős példányt. A gazdag válogatásban XV. század végén megjelent ősnyomtatványok, XVI. századi hitviták, továbbá bibliafordítások, teológiai alapművek, irodalmi, jog-, történettudományi munkák is szerepelnek. A régi könyvek sorában többek között egy 1699-es cirill betűs román ábécéskönyv, illetve az Újszövetség ugyancsak cirill betűs, 1648-ban nyomtatott román fordítása is megtekinthető. Érdekességnek minősül Jászberényi Pál angolok számára készített angol nyelvtana, amelyet 1664-ben nyomtattak Londonban. – A megjelenés nyelvétől és felhasznált betűkészletétől függetlenül, a tárlaton szereplő valamennyi nyomtatvány a történeti Magyarország művelődéstörténetéhez kapcsolódik – emelte ki Sipos Gábor.
A tárlatra válogatott legrégibb művek között említhető Thuróczy János Brünnben, illetve Augsburgban kiadott Chronica Hungaroruma, vagy Temesvári Pelbárt szentek életéről szóló prédikációs kötete, amely 1499-ben, Hagenau-ban jelent meg. Megtekinthető továbbá az 1590-ben nyomtatott Vizsolyi Biblia egy példánya, Káldi György katolikus bibliafordítása, vagy egy 1511-es, az esztergomi egyházmegye számára készült, Velencében nyomtatott misekönyv is. A kérdéses korban nemegyszer előfordult, hogy magyar szerzők művein külföldi nyomdák dolgoztak, példa erre az említett Káldi-féle Biblia, amelyet Bécsben nyomtattak. A Szent Ferenc kordája című ferences rendtartást összegző kötet egyedülálló példány a világon, 1660-ban jelent meg, a nyomtatás helye sem ismert – fejtette ki Sipos Gábor.
A kiállított irodalmi művek neves szerzői között említhető Jannus Pannonius, Zrínyi Miklós, Gyöngyösi István, sőt maga Heltai Gáspár, Kolozsváron 1566-ban megjelent Száz Fabulajával. A könyvtörténeti csemegéknek minősülő alkotások sorába tartoznak a különféle tudományos munkák is: Werbőczy István Tripartitumának, azaz három részre osztott törvénykönyvének 1698-ban Kolozsváron Misztótfalusi Kis Miklós által nyomtatott példánya, amely a korabeli magyar szokásjog értékes gyűjteménye, vagy az első nyomtatásban megjelent magyar nyelvű orvosi könyv, Pápai Páriz Ferenc Pax Corporis című kötete, amelyet Némethi Mihály nyomtatott 1690-ben Kolozsváron.
A magyar történelemről a XVI. századtól kezdődően jelentek meg tudományos munkák. A tárlaton szerepel többek között Heltai Gáspár Chronica az magyaroknak dolgairól című, kézirattal kiegészített kötete, amelyet 1575-ben nyomtattak Kolozsváron, és Antonius Bonfini Frankfurtban 1581-ben megjelent, magyarokról szóló krónikája is. Úgynevezett alkalmi kiadványnak minősül a Teleki Sándor esküvőjére írt üdvözlő vers 1703-ból, vagy Misztótfalusi Kis Miklós Kolozsvár leégéséről szóló, 1697-ben nyomtatott Siralmas Panasza. Sipos Gábor szerint az Akadémiai Könyvtárban őrzött művek gazdag anyagából témákként csoportosított kiállításokat is lehet majd a jövőben szervezni. A tárlat ezen a héten illetve a Hungarológiai kongresszus tiszteletére még a jövő héten is látogatható, vasárnap kivételével naponta 10–15 óra között.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)
XV.–XVIII. századi magyar könyvek kiállítása az Akadémiai Könyvtárban
Első alkalommal nyílt régi magyar könyvek kiállítása tegnap a Kolozsvári Magyar Napok keretében a kolozsvári Akadémiai Könyvtárban. A XV–XVII. században és a XVIII. század első harmadában megjelent munkákat nem tematikus alapon válogatták össze: a tárlat ízelítőt kínál a különféle műfajokból, szerepelnek köztük az ebben a korban a történeti Magyarország területén működő nyomdák termékei, az egyes tudományágak néhány kiemelkedő műve, sőt egy olyan ferences rendtartás is, amely egyedi a világon. A Sipos Gábor levéltáros, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke, illetve Bogdan Crăciun könyvtáros által rendezett kiállítás az Akadémiai Könyvtár birtokában lévő régi magyar könyvek legkiemelkedőbb darabjait vonultatja fel – emelte ki a megnyitón Ioan Chindriş, az intézmény igazgatója. Az összeállításhoz a Kolozs megyei tanácsnak alárendelt Octavian Goga könyvtár Kolozsvár-vonatkozású könyvekkel járult hozzá.
– A Kolozs megyei tanács nemcsak a fő támogatók egyikeként, hanem a fennhatósága alá tartozó több kulturális intézmény tevékenysége által is hozzájárul a Kolozsvári Magyar Napok programsorozatához – fejtette ki megnyitóbeszédében Fekete Emőke, a megyei tanács alelnöke, aki az önkormányzati szerv képviseletében az intézményközi együttműködések fontosságát is hangsúlyozta. – Örömünkre szolgál, hogy egyre szélesebb körben bevonhatjuk a Kolozsvári Magyar Napok szervezésébe a kulturális intézményeket, illetve, hogy a magyar vonatkozású gyűjtemények felszínre kerülésével tudatosítani tudjuk a közösségben a kincses Kolozsvár értékeit – részletezte.
– Az Akadémiai Könyvtár által őrzött és itt kiállított művek a kolozsvári római katolikus líceum, a református és unitárius kollégiumok, a kolozsvári ferences zárda, a szatmári római katolikus püspökség, a balázsfalvi görög katolikus érsekség könyvtárából származnak, jelentős részük az őket forgató erdélyi magyar közösség adománya volt annak idején – magyarázta Sipos Gábor.
Mint kifejtette, a kiállítás nem tematikus jellegű: a különféle műfajok felvonultatása mellett neves nyomdák és nyomdászok (Heltai Gáspár, Misztótfalusi Kis Miklós, Johannes Honterus) munkáiból is bemutat néhány jelentős példányt. A gazdag válogatásban XV. század végén megjelent ősnyomtatványok, XVI. századi hitviták, továbbá bibliafordítások, teológiai alapművek, irodalmi, jog-, történettudományi munkák is szerepelnek. A régi könyvek sorában többek között egy 1699-es cirill betűs román ábécéskönyv, illetve az Újszövetség ugyancsak cirill betűs, 1648-ban nyomtatott román fordítása is megtekinthető. Érdekességnek minősül Jászberényi Pál angolok számára készített angol nyelvtana, amelyet 1664-ben nyomtattak Londonban. – A megjelenés nyelvétől és felhasznált betűkészletétől függetlenül, a tárlaton szereplő valamennyi nyomtatvány a történeti Magyarország művelődéstörténetéhez kapcsolódik – emelte ki Sipos Gábor.
A tárlatra válogatott legrégibb művek között említhető Thuróczy János Brünnben, illetve Augsburgban kiadott Chronica Hungaroruma, vagy Temesvári Pelbárt szentek életéről szóló prédikációs kötete, amely 1499-ben, Hagenau-ban jelent meg. Megtekinthető továbbá az 1590-ben nyomtatott Vizsolyi Biblia egy példánya, Káldi György katolikus bibliafordítása, vagy egy 1511-es, az esztergomi egyházmegye számára készült, Velencében nyomtatott misekönyv is. A kérdéses korban nemegyszer előfordult, hogy magyar szerzők művein külföldi nyomdák dolgoztak, példa erre az említett Káldi-féle Biblia, amelyet Bécsben nyomtattak. A Szent Ferenc kordája című ferences rendtartást összegző kötet egyedülálló példány a világon, 1660-ban jelent meg, a nyomtatás helye sem ismert – fejtette ki Sipos Gábor.
A kiállított irodalmi művek neves szerzői között említhető Jannus Pannonius, Zrínyi Miklós, Gyöngyösi István, sőt maga Heltai Gáspár, Kolozsváron 1566-ban megjelent Száz Fabulajával. A könyvtörténeti csemegéknek minősülő alkotások sorába tartoznak a különféle tudományos munkák is: Werbőczy István Tripartitumának, azaz három részre osztott törvénykönyvének 1698-ban Kolozsváron Misztótfalusi Kis Miklós által nyomtatott példánya, amely a korabeli magyar szokásjog értékes gyűjteménye, vagy az első nyomtatásban megjelent magyar nyelvű orvosi könyv, Pápai Páriz Ferenc Pax Corporis című kötete, amelyet Némethi Mihály nyomtatott 1690-ben Kolozsváron.
A magyar történelemről a XVI. századtól kezdődően jelentek meg tudományos munkák. A tárlaton szerepel többek között Heltai Gáspár Chronica az magyaroknak dolgairól című, kézirattal kiegészített kötete, amelyet 1575-ben nyomtattak Kolozsváron, és Antonius Bonfini Frankfurtban 1581-ben megjelent, magyarokról szóló krónikája is. Úgynevezett alkalmi kiadványnak minősül a Teleki Sándor esküvőjére írt üdvözlő vers 1703-ból, vagy Misztótfalusi Kis Miklós Kolozsvár leégéséről szóló, 1697-ben nyomtatott Siralmas Panasza. Sipos Gábor szerint az Akadémiai Könyvtárban őrzött művek gazdag anyagából témákként csoportosított kiállításokat is lehet majd a jövőben szervezni. A tárlat ezen a héten illetve a Hungarológiai kongresszus tiszteletére még a jövő héten is látogatható, vasárnap kivételével naponta 10–15 óra között.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)
2011. augusztus 17.
Külhoni Magyar Fiatalok Találkozója
Pénteken kezdődik és egy hétig tart a Külhoni Magyar Fiatalok Találkozója, amelyre 17 országból 450 – 16 és 20 év közötti – magyar származású fiatalt várnak – mondta keddi sajtótájékoztatóján Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár.
A fiatalokat Gödöllőn, Szentendrén és Budapesten sétahajózás, strandolás és táncház is várja. A programok célja, hogy a világ különböző pontjairól érkező magyar származású fiatalok megismerjék egymást – fogalmazott Répás Zsuzsanna. A Kárpát-medencéből, Európa más országaiból, valamint Kanadából, az Egyesült Államokból és Uruguayból érkező fiatalok részt vesznek az augusztus 20-ai ünnepi rendezvényeken, és zenés-táncos előadásokat tartanak Liszt Ferenc születésének 200. évfordulója tiszteletére.
A program házigazdája Gödöllő. Gémesi György, a város polgármestere az uniós elnökséghez mérhető "gigantikus" rendezvénynek nevezte az eseménysorozatot. A csaknem félezer magyar származású fiatal háromnegyed része először érkezik Magyarországra. A programok költségeinek 90 százalékát a Bethlen Gábor Alapból finanszírozzák a szervezők. Népújság (Marosvásárhely)
Pénteken kezdődik és egy hétig tart a Külhoni Magyar Fiatalok Találkozója, amelyre 17 országból 450 – 16 és 20 év közötti – magyar származású fiatalt várnak – mondta keddi sajtótájékoztatóján Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár.
A fiatalokat Gödöllőn, Szentendrén és Budapesten sétahajózás, strandolás és táncház is várja. A programok célja, hogy a világ különböző pontjairól érkező magyar származású fiatalok megismerjék egymást – fogalmazott Répás Zsuzsanna. A Kárpát-medencéből, Európa más országaiból, valamint Kanadából, az Egyesült Államokból és Uruguayból érkező fiatalok részt vesznek az augusztus 20-ai ünnepi rendezvényeken, és zenés-táncos előadásokat tartanak Liszt Ferenc születésének 200. évfordulója tiszteletére.
A program házigazdája Gödöllő. Gémesi György, a város polgármestere az uniós elnökséghez mérhető "gigantikus" rendezvénynek nevezte az eseménysorozatot. A csaknem félezer magyar származású fiatal háromnegyed része először érkezik Magyarországra. A programok költségeinek 90 százalékát a Bethlen Gábor Alapból finanszírozzák a szervezők. Népújság (Marosvásárhely)
2011. augusztus 17.
Kárpát-medencei nyári egyetem
Tizedik alkalommal gyűltek össze Nagyváradon az erdélyi, partiumi, magyarországi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai, szlavóniai magyar egyetemista fiatalok, hogy a Kárpát-medencei Nyári Egyetem egy hete alatt bővítsék tudásukat, s kapcsolatokat építve összefűzzék nemzetünk jövendő értelmiségi rétegét. A vasárnap délutáni hivatalos megnyitón mind az egyházi személyek példabeszédei, mind a világi köszöntők kitérte a határokon átívelő összefogás, az együttgondolkodás, a közös fejlődés útkeresésének jelentőségére.
A földiek helyett mennybéli kincsek gyűjtésére buzdított Máté evangéliuma alapján a nyitó áhítaton mondott beszédében a házigazda Partiumi Keresztény Egyetem lelkésze, Ráksi Lajos református esperes. Ilyen mennybéli kincsnek nevezte a kárpát-medencei fiatalok találkozását is. Szabó Ervin római katolikus lelkipásztor azt szorgalmazta, hogy a Kárpát-medence különböző vidékeiről érkezett hallgatók formáljanak egyetértésben közösséget, egymás javát szolgálják. Buzogány-Csoma István unitárius lelkész is az együttlét maradandó értékét hangsúlyozta. Üdvözlő szavaiban Csűry István királyhágómelléki református püspök afölötti örömének adott hangot, hogy a nyári egyetemen is ötvözik, „karoltatják, ölelkeztetik” a diszciplinákat. Meggyőződését fejezte ki, hogy ha a tudást a mások tudásának kiegészítésére használják, a gyakran sötétnek látott és lefestett éjszakában is meglátják a fényességet. A rendezvény egyik fővédnökének, Schmitt Pál magyar köztársasági elnöknek az üzenetét – amelyet a rendezvény programfüzetében is kinyomtattak – Csorvási Endre, a kolozsvári Mikó Imre Szakkollégium képviselője olvasta fel.
A jubileumi rendezvényen ugyancsak fővédnökként feltüntetett Almássy Kornél, az első rendezvény alapító-szervezője köszöntőjében visszatekintett a tíz évvel ezelőtti kezdetekre, s megállapította, most könnyebb a dolguk, egyszerűbben járhatók át a határok, a cél viszont változatlan: az identitás megőrzésének, a együvé tartozás érzésének megerősítése. Elkerülhetetlennek mondta a nemzedékváltást, és reményét fejezte ki, hogy tíz, húsz év múlva a nyári egyetem hallgatói majd gyermekeikkel érkeznek a rendezvényre, és azok is tovább viszik a hagyományt. Almássy érdeklődésünkre elmondta, 2002-ben a magyarországi Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája elnökeként kezdeményezte a magyarlakta vidékek felsőoktatási intézményeiben működő magyar diákszervezetek összefogását. Az elmúlt években már csak tanácsadóként, az előadók beszervezésében segített, illetve most előadóként is meghívták, a zöld energiák felhasználásáról tart előadást.
A helyi szervezők részéről Márkos István, a Partiumi Keresztény Egyetem Diákszervezetének elnöke elmondta, hogy Szlovákiából, Horvátországból, Szlovéniából, Szerbiából egy-egy, Ukrajnából két felsőoktatási intézményből, Magyarország minden nagy egyetemi városából, ezenkívül belföldről is érkeztek hallgatók a nyári egyetemre, közel kétszázan, bár a megnyitón csak alig a felük vett részt. Délelőtt és délután is lesznek előadások a közgazdaságtantól a műszaki tudományokon és a pedagógián át a reklámpszichológiáig, holnap egy verespataki kirándulást is beiktattak a programba, továbbá esténként bulik szolgálják a kikapcsolódást.
Máté Zsófia. Reggeli Újság (Nagyvárad)
Tizedik alkalommal gyűltek össze Nagyváradon az erdélyi, partiumi, magyarországi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai, szlavóniai magyar egyetemista fiatalok, hogy a Kárpát-medencei Nyári Egyetem egy hete alatt bővítsék tudásukat, s kapcsolatokat építve összefűzzék nemzetünk jövendő értelmiségi rétegét. A vasárnap délutáni hivatalos megnyitón mind az egyházi személyek példabeszédei, mind a világi köszöntők kitérte a határokon átívelő összefogás, az együttgondolkodás, a közös fejlődés útkeresésének jelentőségére.
A földiek helyett mennybéli kincsek gyűjtésére buzdított Máté evangéliuma alapján a nyitó áhítaton mondott beszédében a házigazda Partiumi Keresztény Egyetem lelkésze, Ráksi Lajos református esperes. Ilyen mennybéli kincsnek nevezte a kárpát-medencei fiatalok találkozását is. Szabó Ervin római katolikus lelkipásztor azt szorgalmazta, hogy a Kárpát-medence különböző vidékeiről érkezett hallgatók formáljanak egyetértésben közösséget, egymás javát szolgálják. Buzogány-Csoma István unitárius lelkész is az együttlét maradandó értékét hangsúlyozta. Üdvözlő szavaiban Csűry István királyhágómelléki református püspök afölötti örömének adott hangot, hogy a nyári egyetemen is ötvözik, „karoltatják, ölelkeztetik” a diszciplinákat. Meggyőződését fejezte ki, hogy ha a tudást a mások tudásának kiegészítésére használják, a gyakran sötétnek látott és lefestett éjszakában is meglátják a fényességet. A rendezvény egyik fővédnökének, Schmitt Pál magyar köztársasági elnöknek az üzenetét – amelyet a rendezvény programfüzetében is kinyomtattak – Csorvási Endre, a kolozsvári Mikó Imre Szakkollégium képviselője olvasta fel.
A jubileumi rendezvényen ugyancsak fővédnökként feltüntetett Almássy Kornél, az első rendezvény alapító-szervezője köszöntőjében visszatekintett a tíz évvel ezelőtti kezdetekre, s megállapította, most könnyebb a dolguk, egyszerűbben járhatók át a határok, a cél viszont változatlan: az identitás megőrzésének, a együvé tartozás érzésének megerősítése. Elkerülhetetlennek mondta a nemzedékváltást, és reményét fejezte ki, hogy tíz, húsz év múlva a nyári egyetem hallgatói majd gyermekeikkel érkeznek a rendezvényre, és azok is tovább viszik a hagyományt. Almássy érdeklődésünkre elmondta, 2002-ben a magyarországi Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája elnökeként kezdeményezte a magyarlakta vidékek felsőoktatási intézményeiben működő magyar diákszervezetek összefogását. Az elmúlt években már csak tanácsadóként, az előadók beszervezésében segített, illetve most előadóként is meghívták, a zöld energiák felhasználásáról tart előadást.
A helyi szervezők részéről Márkos István, a Partiumi Keresztény Egyetem Diákszervezetének elnöke elmondta, hogy Szlovákiából, Horvátországból, Szlovéniából, Szerbiából egy-egy, Ukrajnából két felsőoktatási intézményből, Magyarország minden nagy egyetemi városából, ezenkívül belföldről is érkeztek hallgatók a nyári egyetemre, közel kétszázan, bár a megnyitón csak alig a felük vett részt. Délelőtt és délután is lesznek előadások a közgazdaságtantól a műszaki tudományokon és a pedagógián át a reklámpszichológiáig, holnap egy verespataki kirándulást is beiktattak a programba, továbbá esténként bulik szolgálják a kikapcsolódást.
Máté Zsófia. Reggeli Újság (Nagyvárad)