Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2011. augusztus 6.
Történelmet ír a „legidősebb” gyulafehérvári templomlelet
Fontos adatokkal bővül az erdélyi kereszténység korai története
Ezer körüli, vagy akár néhány évtizeddel korábbi építésű, bizáncias alaprajzú templomot tárt fel a Daniela Marcu Istrate által vezetett régészcsoport a gyulafehérvári érseki székesegyház előtti térrészen. Az április–májusban, majd június–augusztusban végzett feltárási munkálatok során felszínre került a félköríves szentélyapszis alapozása, a hajó részlegesen megőrződött északi, nyugati és déli oldalfalainak maradványai, északnyugati sarka egy falrészlettel, illetve a hajó négy központi, egykor a kupolát hordozó pillérének alapozása – számolt be a régész szakértő a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségen tartott tegnapi sajtótájékoztatón. Istrate a kutatási eredmények alapján tényként szögezte le: Erdély, sőt talán az egész középkori magyar királyság legrégebbi temploma bukkant a felszínre, amelyet az erdélyi Gyula, vagy az államalapító Szent István építhetett, de amely a XI. század második felére, az új római katolikus székesegyház építésének idején már romokban állt.
Áprilisban az érseki székesegyház nyugati bejáratától 24 méterre, a vár járószint-visszabontási munkálatai során egy kőkút bukkant elő. Régészeti elhatárolása során felszínre került egy felköríves záródású apszis körülbelül hat méterre becsülhető nyílásszöggel. A lelet rétegtani vizsgálata nyomán a régész feltételezte, hogy az apszis egy X. század közepén, vagy a XI. század elején épült templom szentélye lehetett. A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség engedélyével és támogatásával április–májusban folytatódott további feltárása. A hajó régészeti kutatása június 12-én kezdődött, és a tervek szerint augusztus 13-án fejeződik be. A második szakaszban két észak-dél, illetve kelet-nyugat irányú szelvényt nyitottak, és azonosítani tudták az apszis oldalfalait, a hajó nyugati falának egy töredékét, valamint délnyugati sarokrészét – magyarázta Daniela Marcu Istrate. A szentélynél az alapozás, és falazatából két, 1,15 méter széles kőtömb őrzödött meg. Felszínre bukkantak a hajó egykori kőpadlózatának maradványai, és négy központi pilléréből kettőnek az alapozása. A következő szakaszban az érsekség támogatásával további két szelvényt nyitottak az északi és a déli oldalon, ezekben további töredékeket találtak a hajófalakból, illetve a másik két pillér alapjai is láthatóvá váltak.
Eredmények és feltevések
A feltárások eredményeként a régész megállapította: a templom hossza kelet-nyugati irányban 20,7, az észak-déli tengely mentén 12, falainak átlagos vastagsága 1,2 méter. A félköríves apszis nyílása a diadalív vonalában körülbelül 8, a hossztengely mentén 7,3 méter. A hajó oldalfalai 12 méter hosszúak, középrészén négy pillér állt, amelyek feltehetőleg a kupolát tartották. Ez az úgynevezett görögkereszt alaprajzi típus a bizánci építészetre jellemző, és valószínűsíti a templom X. századi keltezését, amely ebben az esetben az erdélyi Gyula, Szent István anyai nagyapja alapítása lehetett. Ha az épület a XI. század elején készült, akkor viszont már Szent István uralkodásához köthető – részletezte Istrate.
A hajó alapozása kőből és kevés téglából készült, kötőanyagként kevés kaviccsal kevert oltott meszet használtak. A nyugati és a déli oldalon az alapozáskor római falakra bukkantak, amelyeket újrahasznosítottak.
– Ez a feltárás azt bizonyítja, hogy az eddig ismert ún. I. Székesegyház (tehát a mai székesegyház alatti, keltezhető részletei alapján Szent László korára befejezett (?) háromhajós bazilika) előtt és az 1200 táján építeni kezdett, ún. II., azaz a mai székesegyház előtt, volt egy keresztény templom Gyulafehérváron s az előbbiek környezetében a XI. század utolsó évtizedeiben létrejött temető sírjai már az utóbbi romjai fölötti rétegben helyezkednek el – mondta lapunknak Kovács András, a BBTE művészettörténet professzora. Ilyen értelemben nem zárható ki, hogy esetleg az erdélyi Gyula –– a rendelkezésünkre álló források szerinti (II.) Gyula –– azaz Sarolt atyja, Szent István király nagyapja korának, a 950-es éveknek bizánci misszionáriusai emelték ezt a templomot. A kereszténység felvétele napirenden volt a X. század végén, így (forrásokkal bizonyíthatóan is) több kísérlet is zajlott az államalapítás korában, amelyek közül végül Szent István kezdeményezése győzött – magyarázta.
Nem egyértelmű az alaprajzi forma bizánci eredete
– A templom töredékesen és esetlegesen fennmaradt részletformái nagy vonalakban az ún. görögkereszt alaprajzú, Bizáncban kidolgozott, kedvelt templomtípusra emlékeztetnek. Erről a nagyon egyszerű alaprajzról azonban nem tételezhetjük fel egyértelműen, hogy csak Bizáncból, s például nem Itáliából, Velence környékéről vagy a Balkán nyugati részéből származott, s azt sem, hogy feltétlenül a görög rítusú egyház terjeszkedésének az emléke – részletezte Kovács András. Így az általunk ismert régészeti körülmények egyelőre azt sem teszik lehetővé, hogy válasszunk Gyula és Szent István kora között. Lerombolásának körülményeiről nem rendelkezünk adatokkal – tette hozzá. Ez a nagyon jelentős felfedezés mindenképpen cáfolja az 1970-es évek régészeti kutatásai kapcsán megfogalmazott felelőtlen és alaptalan vélekedéseket, de bonyolítja is a székesegyház épületegyüttesének eddig ismert történetét. Tudományos értelmezése fontos új adatokkal gazdagíthatja az erdélyi kereszténység és az erdélyi püspökség kezdeteinek a történetét – hangsúlyozta a művészettörténész.
A XI. század közepén már nem létezett
A feltárás során több mint száz pénzérmét találtak, továbbá bronzból és valamilyen ezüstös ötvözetből készült öv- és hajcsatokat, ékszereket, többek között S-végű hajkarikákat. A tárgyi leletek egy része, így a legrégibb pénzérmék, akárcsak a legkorábbi sírok a XI. század végéről származnak, bizonyságául annak, hogy a templom az említett század második felében már nem állt. A leletek tanúsága szerint elszórtan a XIV–XV. században is temetkeztek még a helyszínre. – A megvizsgált 400 sír fele közvetlen kapcsolatban áll a romokkal, egyetlen olyat sem találtunk, amelyet a templom alapozása átszelt, vagy azzal egyidős lett volna – jelentette ki Istrate. Szerinte a templomot 1050 tájára már lebonthatták, az új, már a nyugati kereszténység románkori építészeti stílusában tervezett székesegyház építése idején.
Marton József egyetemi professzor, a gyulafehérvári székeskáptalan nagyprépostja kiemelte: a templom építésének idején még nem határolódott el véglegesen a keleti és a nyugati kereszténység (amint azt Kovács András is kifejtette korábban lapunknak, számtalan példa bizonyítja görög szerzetesek, apácák – például Veszprémvölgyben – jelenlétét is a Magyar Királyság területén, mint ahogyan bizáncias alaprajzok is feltűnnek, így Feldebrőn). Marton József kiemelte: a lelet utal arra is, hogy a X. században már konkrétum volt a gyulafehérvári egyházi központ.
A kutatást a román és magyar szaktárcák is támogatják
Daniela Marcu Istrate elmondta: a feltárási felületet a modern kor számos átalakítása érintette, legtöbbet a nagyméretű gödrök ártottak. A templom állagát az 1970-es években Radu Heitel által vezetett régészeti kutakodás is befolyásolta.
Az ásatást augusztus 20-a után betömik, fölötte zöldövezetet létesítenek, a falak vonalát a felszínen jelzik ki – tájékoztatott Daniela Marcu Istrate, aki szerint az állagmegőrzésnek ez a legmegfelelőbb módja. Kovács András professzor hasonlóképpen úgy véli: betemetve megmarad az emlék, s ha lesz rá technológia, bármikor fel lehet ismét tárni és be is lehet mutatni.
Szász János kanonok, az érsekség gazdasági igazgatója elmondta: a feltárást részben az érsekség finanszírozta, teljes támogatására pedig a román művelődésügyi tárca, illetve a Magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium tett ígéretet. A sajtótájékoztatón jelen lévő Hegedüs Csilla, Kelemen Hunor miniszter műemlékvédelmi szaktanácsadója tényként erősítette meg a támogatás folyósítását, illetve elmondása szerint a szaktárca a további szakirányú tudományos kutatások elvégzéséhez is hozzájárul.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)
Fontos adatokkal bővül az erdélyi kereszténység korai története
Ezer körüli, vagy akár néhány évtizeddel korábbi építésű, bizáncias alaprajzú templomot tárt fel a Daniela Marcu Istrate által vezetett régészcsoport a gyulafehérvári érseki székesegyház előtti térrészen. Az április–májusban, majd június–augusztusban végzett feltárási munkálatok során felszínre került a félköríves szentélyapszis alapozása, a hajó részlegesen megőrződött északi, nyugati és déli oldalfalainak maradványai, északnyugati sarka egy falrészlettel, illetve a hajó négy központi, egykor a kupolát hordozó pillérének alapozása – számolt be a régész szakértő a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségen tartott tegnapi sajtótájékoztatón. Istrate a kutatási eredmények alapján tényként szögezte le: Erdély, sőt talán az egész középkori magyar királyság legrégebbi temploma bukkant a felszínre, amelyet az erdélyi Gyula, vagy az államalapító Szent István építhetett, de amely a XI. század második felére, az új római katolikus székesegyház építésének idején már romokban állt.
Áprilisban az érseki székesegyház nyugati bejáratától 24 méterre, a vár járószint-visszabontási munkálatai során egy kőkút bukkant elő. Régészeti elhatárolása során felszínre került egy felköríves záródású apszis körülbelül hat méterre becsülhető nyílásszöggel. A lelet rétegtani vizsgálata nyomán a régész feltételezte, hogy az apszis egy X. század közepén, vagy a XI. század elején épült templom szentélye lehetett. A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség engedélyével és támogatásával április–májusban folytatódott további feltárása. A hajó régészeti kutatása június 12-én kezdődött, és a tervek szerint augusztus 13-án fejeződik be. A második szakaszban két észak-dél, illetve kelet-nyugat irányú szelvényt nyitottak, és azonosítani tudták az apszis oldalfalait, a hajó nyugati falának egy töredékét, valamint délnyugati sarokrészét – magyarázta Daniela Marcu Istrate. A szentélynél az alapozás, és falazatából két, 1,15 méter széles kőtömb őrzödött meg. Felszínre bukkantak a hajó egykori kőpadlózatának maradványai, és négy központi pilléréből kettőnek az alapozása. A következő szakaszban az érsekség támogatásával további két szelvényt nyitottak az északi és a déli oldalon, ezekben további töredékeket találtak a hajófalakból, illetve a másik két pillér alapjai is láthatóvá váltak.
Eredmények és feltevések
A feltárások eredményeként a régész megállapította: a templom hossza kelet-nyugati irányban 20,7, az észak-déli tengely mentén 12, falainak átlagos vastagsága 1,2 méter. A félköríves apszis nyílása a diadalív vonalában körülbelül 8, a hossztengely mentén 7,3 méter. A hajó oldalfalai 12 méter hosszúak, középrészén négy pillér állt, amelyek feltehetőleg a kupolát tartották. Ez az úgynevezett görögkereszt alaprajzi típus a bizánci építészetre jellemző, és valószínűsíti a templom X. századi keltezését, amely ebben az esetben az erdélyi Gyula, Szent István anyai nagyapja alapítása lehetett. Ha az épület a XI. század elején készült, akkor viszont már Szent István uralkodásához köthető – részletezte Istrate.
A hajó alapozása kőből és kevés téglából készült, kötőanyagként kevés kaviccsal kevert oltott meszet használtak. A nyugati és a déli oldalon az alapozáskor római falakra bukkantak, amelyeket újrahasznosítottak.
– Ez a feltárás azt bizonyítja, hogy az eddig ismert ún. I. Székesegyház (tehát a mai székesegyház alatti, keltezhető részletei alapján Szent László korára befejezett (?) háromhajós bazilika) előtt és az 1200 táján építeni kezdett, ún. II., azaz a mai székesegyház előtt, volt egy keresztény templom Gyulafehérváron s az előbbiek környezetében a XI. század utolsó évtizedeiben létrejött temető sírjai már az utóbbi romjai fölötti rétegben helyezkednek el – mondta lapunknak Kovács András, a BBTE művészettörténet professzora. Ilyen értelemben nem zárható ki, hogy esetleg az erdélyi Gyula –– a rendelkezésünkre álló források szerinti (II.) Gyula –– azaz Sarolt atyja, Szent István király nagyapja korának, a 950-es éveknek bizánci misszionáriusai emelték ezt a templomot. A kereszténység felvétele napirenden volt a X. század végén, így (forrásokkal bizonyíthatóan is) több kísérlet is zajlott az államalapítás korában, amelyek közül végül Szent István kezdeményezése győzött – magyarázta.
Nem egyértelmű az alaprajzi forma bizánci eredete
– A templom töredékesen és esetlegesen fennmaradt részletformái nagy vonalakban az ún. görögkereszt alaprajzú, Bizáncban kidolgozott, kedvelt templomtípusra emlékeztetnek. Erről a nagyon egyszerű alaprajzról azonban nem tételezhetjük fel egyértelműen, hogy csak Bizáncból, s például nem Itáliából, Velence környékéről vagy a Balkán nyugati részéből származott, s azt sem, hogy feltétlenül a görög rítusú egyház terjeszkedésének az emléke – részletezte Kovács András. Így az általunk ismert régészeti körülmények egyelőre azt sem teszik lehetővé, hogy válasszunk Gyula és Szent István kora között. Lerombolásának körülményeiről nem rendelkezünk adatokkal – tette hozzá. Ez a nagyon jelentős felfedezés mindenképpen cáfolja az 1970-es évek régészeti kutatásai kapcsán megfogalmazott felelőtlen és alaptalan vélekedéseket, de bonyolítja is a székesegyház épületegyüttesének eddig ismert történetét. Tudományos értelmezése fontos új adatokkal gazdagíthatja az erdélyi kereszténység és az erdélyi püspökség kezdeteinek a történetét – hangsúlyozta a művészettörténész.
A XI. század közepén már nem létezett
A feltárás során több mint száz pénzérmét találtak, továbbá bronzból és valamilyen ezüstös ötvözetből készült öv- és hajcsatokat, ékszereket, többek között S-végű hajkarikákat. A tárgyi leletek egy része, így a legrégibb pénzérmék, akárcsak a legkorábbi sírok a XI. század végéről származnak, bizonyságául annak, hogy a templom az említett század második felében már nem állt. A leletek tanúsága szerint elszórtan a XIV–XV. században is temetkeztek még a helyszínre. – A megvizsgált 400 sír fele közvetlen kapcsolatban áll a romokkal, egyetlen olyat sem találtunk, amelyet a templom alapozása átszelt, vagy azzal egyidős lett volna – jelentette ki Istrate. Szerinte a templomot 1050 tájára már lebonthatták, az új, már a nyugati kereszténység románkori építészeti stílusában tervezett székesegyház építése idején.
Marton József egyetemi professzor, a gyulafehérvári székeskáptalan nagyprépostja kiemelte: a templom építésének idején még nem határolódott el véglegesen a keleti és a nyugati kereszténység (amint azt Kovács András is kifejtette korábban lapunknak, számtalan példa bizonyítja görög szerzetesek, apácák – például Veszprémvölgyben – jelenlétét is a Magyar Királyság területén, mint ahogyan bizáncias alaprajzok is feltűnnek, így Feldebrőn). Marton József kiemelte: a lelet utal arra is, hogy a X. században már konkrétum volt a gyulafehérvári egyházi központ.
A kutatást a román és magyar szaktárcák is támogatják
Daniela Marcu Istrate elmondta: a feltárási felületet a modern kor számos átalakítása érintette, legtöbbet a nagyméretű gödrök ártottak. A templom állagát az 1970-es években Radu Heitel által vezetett régészeti kutakodás is befolyásolta.
Az ásatást augusztus 20-a után betömik, fölötte zöldövezetet létesítenek, a falak vonalát a felszínen jelzik ki – tájékoztatott Daniela Marcu Istrate, aki szerint az állagmegőrzésnek ez a legmegfelelőbb módja. Kovács András professzor hasonlóképpen úgy véli: betemetve megmarad az emlék, s ha lesz rá technológia, bármikor fel lehet ismét tárni és be is lehet mutatni.
Szász János kanonok, az érsekség gazdasági igazgatója elmondta: a feltárást részben az érsekség finanszírozta, teljes támogatására pedig a román művelődésügyi tárca, illetve a Magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium tett ígéretet. A sajtótájékoztatón jelen lévő Hegedüs Csilla, Kelemen Hunor miniszter műemlékvédelmi szaktanácsadója tényként erősítette meg a támogatás folyósítását, illetve elmondása szerint a szaktárca a további szakirányú tudományos kutatások elvégzéséhez is hozzájárul.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)
2011. augusztus 6.
Féligazságok, spekulációk, riogatások
Aki nem talál magának jobb elfoglaltságot, minthogy Románia területi-adminisztratív átszervezésének felmerült ötleteit csócsálgassa a politikusok által gerjesztett ál- és műviták nyomán, az nyilván naprakészen követi az ebben a témában előforduló történéseket. Tehát tudja, hogy az ügy nem került le a napirendről, már csak azért sem, mert az államfő utasítására Emil Boc miniszterelnök a múlt hónap közepén arra kérte kormánya tagjait, hogy augusztus folyamán mutassanak be megoldásokat a hatáskörök és a vagyon átadására nézve – hiszen úgymond az önkormányzatokat kell megerősíteni –, elsején pedig kijelentette, hogy a decentralizációval egyszerre kívánja kezelni a közigazgatási átszervezést is. Tegnapelőtt már bejelentették azt is: augusztus 8-án ül össze az a koalíciós bizottság, amely „kis lépésekkel” elemzi a területi-közigazgatási átszervezést, s a következtetéseket közlik majd az állampolgárokkal. Tehát továbbra is folyik a vita különböző szinteken a decentralizációról szóló tervezetről, amely jogszabállyá válva érinteni fogja a jelenlegi megyerendszert is, de hogy miként és merre és hogyan, ez a jövő zenéje.
Ha csak az ügy politikai hátterét nézzük, egyértelmű, hogy a hatalmi koalíciót alkotó erők abban érdekeltek, hogy a területi átszervezés lehetőleg előnyös helyzetbe hozza vidéki szervezeteiket az elkövetkező voksolásokon, akár a helyhatósági, akár a parlamenti választásokról van szó. S mivel az előbbire hamarosan sor kerül, az idő sürgeti a térképátrajzolókat. A gond az, hogy a Demokrata–Liberális Párt és az RMDSZ érdekei ebben az ügyben ütköznek, sőt, a nagyobbik kormánypárton belül is vannak komoly nézetkülönbségek, főként a helyi kiskirályok, a megyei bárók miatt. Traian Băsescu államfő aggodalmát fejezte ki a decentralizálás késése miatt, de pártbeli csicskásai nyíltabban fogalmaztak: „Mi, a Demokrata–Liberális Párt azt mondtuk már az elején, törvény révén hajtsuk végre a területi-közigazgatási átszervezést, hogy a 2012-es helyhatósági választásokat már az új jogszabály alapján szervezzük meg.”
Tehát szó sincs róla, hogy a hatalom letett volna Románia közigazgatási átszervezéséről, legföljebb odázódott egy csöppet a folyamat, amit persze az RMDSZ saját győzelmeként próbál kampányszerűen hasznosítani. Tegnapelőtt már arról cikkezett a tulipános nagyváradi sajtó, hogy „elhárult a területi átszervezés veszélye”, igaz, egy vékonyka kérdőjellel tompítva a csúsztatás élét. A cikkíró emlékeztetett, hogy ezelőtt kilencven évvel is napirenden volt a kérdés – nyilván, hiszen akkor jött létre az új Nagy-Románia, akkor kezdődött az új, területileg nagyot bővült állam megszervezése –, s már akkor felmerült a történelmi Biharország megcsonkítása úgy, hogy annak egyes részeit más szomszédos megyékhez csapták volna. A korabeli váradi magyar sajtó az Érmellék teljes egészének Biharhoz való tartozása mellett érvelt, mivel azt részben Szilágy megyének szánták. A tervezet szerencsére nem valósult meg – állítja a Bihari Napló cikkírója –, holott akkor már a történelmi Bihar vármegye nem is létezett. Ugyanis 1849 és 1860 között Debrecen, ill. Nagyvárad székhellyel Észak- és Dél-Biharra osztották, ezt Hajdú vármegye 1876-os alapítása módosította, majd a tíz és félezer négyzetkilométeres Bihart, Magyarország harmadik legnagyobb vármegyéjét a trianoni békeszerződés 3/4 részben Romániának adta, míg nyugati 1/4 része ma is Magyarország része. De ennek a háromnegyed romániai résznek is folyton változott a területe és státusa is, a két világháború közötti Körös (Crişana) tartomány ezt írta felül, olyan területekkel bővítve a történelmi Bihart északon, északnyugaton és délen, amelyek soha nem tartoztak hozzá, 1940-44 között részben visszaállt a trianoni állapot, de csak részben, mert a második bécsi döntés a Romániában maradt Dél-Erdélyben hagyta a megye déli fertályát. A háború utáni kommunista rendszer 1950-ben vezette be a 28 tartományból álló felosztást – visszaállítva Körös tartományt –, amit aztán folyton adjusztált: 1952-ben, 1956-ban, 1960-ban; végül 1968-ban létrehozta a jelenlegi megyerendszert (de még ezen is módosítottak 1981-ben, amikor két új megyét alakítottak ki a román alföldön). A történelmi Bihar egyes részei ma sincsenek a megyehatáron belül, például az Érmellék egyik sávja Szatmár, míg az egykori Béli járás Arad megyéhez tartozik.
Mihez képest jobb tehát a mai romániai Bihar megye alakja, rajza, miért kellene ragaszkodni az 1968-as ceauşescui örökséghez? A területi átszervezés veszélyével riogatni csak akkor ildomos, ha a riogató felsorakoztatja az intézkedés várható, előrejelezhető negatívumait is. Mert nem minden rossz, ami új, ami más.
D. L. Reggeli Újság (Nagyvárad)
Aki nem talál magának jobb elfoglaltságot, minthogy Románia területi-adminisztratív átszervezésének felmerült ötleteit csócsálgassa a politikusok által gerjesztett ál- és műviták nyomán, az nyilván naprakészen követi az ebben a témában előforduló történéseket. Tehát tudja, hogy az ügy nem került le a napirendről, már csak azért sem, mert az államfő utasítására Emil Boc miniszterelnök a múlt hónap közepén arra kérte kormánya tagjait, hogy augusztus folyamán mutassanak be megoldásokat a hatáskörök és a vagyon átadására nézve – hiszen úgymond az önkormányzatokat kell megerősíteni –, elsején pedig kijelentette, hogy a decentralizációval egyszerre kívánja kezelni a közigazgatási átszervezést is. Tegnapelőtt már bejelentették azt is: augusztus 8-án ül össze az a koalíciós bizottság, amely „kis lépésekkel” elemzi a területi-közigazgatási átszervezést, s a következtetéseket közlik majd az állampolgárokkal. Tehát továbbra is folyik a vita különböző szinteken a decentralizációról szóló tervezetről, amely jogszabállyá válva érinteni fogja a jelenlegi megyerendszert is, de hogy miként és merre és hogyan, ez a jövő zenéje.
Ha csak az ügy politikai hátterét nézzük, egyértelmű, hogy a hatalmi koalíciót alkotó erők abban érdekeltek, hogy a területi átszervezés lehetőleg előnyös helyzetbe hozza vidéki szervezeteiket az elkövetkező voksolásokon, akár a helyhatósági, akár a parlamenti választásokról van szó. S mivel az előbbire hamarosan sor kerül, az idő sürgeti a térképátrajzolókat. A gond az, hogy a Demokrata–Liberális Párt és az RMDSZ érdekei ebben az ügyben ütköznek, sőt, a nagyobbik kormánypárton belül is vannak komoly nézetkülönbségek, főként a helyi kiskirályok, a megyei bárók miatt. Traian Băsescu államfő aggodalmát fejezte ki a decentralizálás késése miatt, de pártbeli csicskásai nyíltabban fogalmaztak: „Mi, a Demokrata–Liberális Párt azt mondtuk már az elején, törvény révén hajtsuk végre a területi-közigazgatási átszervezést, hogy a 2012-es helyhatósági választásokat már az új jogszabály alapján szervezzük meg.”
Tehát szó sincs róla, hogy a hatalom letett volna Románia közigazgatási átszervezéséről, legföljebb odázódott egy csöppet a folyamat, amit persze az RMDSZ saját győzelmeként próbál kampányszerűen hasznosítani. Tegnapelőtt már arról cikkezett a tulipános nagyváradi sajtó, hogy „elhárult a területi átszervezés veszélye”, igaz, egy vékonyka kérdőjellel tompítva a csúsztatás élét. A cikkíró emlékeztetett, hogy ezelőtt kilencven évvel is napirenden volt a kérdés – nyilván, hiszen akkor jött létre az új Nagy-Románia, akkor kezdődött az új, területileg nagyot bővült állam megszervezése –, s már akkor felmerült a történelmi Biharország megcsonkítása úgy, hogy annak egyes részeit más szomszédos megyékhez csapták volna. A korabeli váradi magyar sajtó az Érmellék teljes egészének Biharhoz való tartozása mellett érvelt, mivel azt részben Szilágy megyének szánták. A tervezet szerencsére nem valósult meg – állítja a Bihari Napló cikkírója –, holott akkor már a történelmi Bihar vármegye nem is létezett. Ugyanis 1849 és 1860 között Debrecen, ill. Nagyvárad székhellyel Észak- és Dél-Biharra osztották, ezt Hajdú vármegye 1876-os alapítása módosította, majd a tíz és félezer négyzetkilométeres Bihart, Magyarország harmadik legnagyobb vármegyéjét a trianoni békeszerződés 3/4 részben Romániának adta, míg nyugati 1/4 része ma is Magyarország része. De ennek a háromnegyed romániai résznek is folyton változott a területe és státusa is, a két világháború közötti Körös (Crişana) tartomány ezt írta felül, olyan területekkel bővítve a történelmi Bihart északon, északnyugaton és délen, amelyek soha nem tartoztak hozzá, 1940-44 között részben visszaállt a trianoni állapot, de csak részben, mert a második bécsi döntés a Romániában maradt Dél-Erdélyben hagyta a megye déli fertályát. A háború utáni kommunista rendszer 1950-ben vezette be a 28 tartományból álló felosztást – visszaállítva Körös tartományt –, amit aztán folyton adjusztált: 1952-ben, 1956-ban, 1960-ban; végül 1968-ban létrehozta a jelenlegi megyerendszert (de még ezen is módosítottak 1981-ben, amikor két új megyét alakítottak ki a román alföldön). A történelmi Bihar egyes részei ma sincsenek a megyehatáron belül, például az Érmellék egyik sávja Szatmár, míg az egykori Béli járás Arad megyéhez tartozik.
Mihez képest jobb tehát a mai romániai Bihar megye alakja, rajza, miért kellene ragaszkodni az 1968-as ceauşescui örökséghez? A területi átszervezés veszélyével riogatni csak akkor ildomos, ha a riogató felsorakoztatja az intézkedés várható, előrejelezhető negatívumait is. Mert nem minden rossz, ami új, ami más.
D. L. Reggeli Újság (Nagyvárad)
2011. augusztus 8.
Magyar–magyar művésztalálkozó Marosvásárhelyen
Íme egy újabb ígéretes kezdeményezés, amelynek reális esélye van arra, hogy gyökeret eresszen a Bolyaiak városában. Három napon át jeles magyarországi és erdélyi magyar képzőművészek találkoztak itt, és kötetlen párbeszédet folytatva ismerkedtek egymás munkájával, lehetőségeivel, latolgatták, miként járulhatnának hozzá hivatásuk népszerűsítéséhez és ahhoz, hogy az általuk alkotott értékek méltóképpen illeszkedjenek a köztudatba, közösségeink életébe.
A Magyar Művészeti Akadémia és a Maros Megyei Tanács támogatásával szervezett rendezvénysorozaton pénteken, szombaton és vasárnap rendkívül gazdag és változatos program során dialogizált közös dolgaikról a meghívott félszáznyi művész. Az MMA ügyvezető elnöke, Fekete György és a megyei önkormányzat elnöke, Lokodi Edit Emőke védnökségével zajló eseménysorozat augusztus 5-én délben kezdődött a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében és augusztus 7-én késő este zárult Székelyvéckén.
A vendégeket, akik között Erdélyből elszármazott alkotók is voltak, például Péterfy László szobrász, Simon Endre festő és Katona Szabó Erzsébet textilművész, Farkas Ádám szobrászművész, budapesti egyetemi tanár vezette és mutatta be a jelenlevőknek. A találkozó megnyitóján hangsúlyozta, hogy szakmai testületük, amely több mint negyven erdélyi tagot is számlál, ily módon is szeretné segíteni az itteni képzőművészek közérzetének, érvényesülési lehetőségeinek javítását. Egyben az anyaországi művészeket is közelebb kívánják hozni Erdélyhez, a térség magyarságához. Ezt tanárként úgy is szorgalmazza, hogy nyaranta elhozza ide egyetemista tanítványai egy-egy csoportját dokumentálódni, élményeket gyűjteni.
A lehetséges élmények egy részét Péterfy László villantotta fel, nem kis nosztalgiával idézve meg egykori vásárhelyi jelenlétének felejthetetlen mozzanatait. Simon Endre a város nagyhírű képtárát, ennek történetét ajánlotta a látogatók figyelmébe, a létesítmény helyszínén is méltatva a dr. Bernády György polgármester által létrehozott és azóta látványosan gazdagodott rangos gyűjteményt. Másnap délelőtt Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész beszélt Marosvásárhely egyik nagy nemzetközi visszhangú művészi mozgalmáról s az ezt megteremtő MAMŰ-ről. Farkas Ádám a művészet mai állásáról, a fenntartható fejlődés viszonylatrendszerében kirajzoló- dó távlatairól értekezett, majd az összejövetel résztvevői is elmondták ennek kapcsán gondolataikat.
Miután a Kultúrpalota földszinti galériáiban megtekintették a textilművészek XV. alkalommal megrendezett Ariadne kiállítását, szombat délután a magyarországiak és a több erdélyi központból érkezett művészek műterem-látogatásokon kaptak ízelítőt a Vásárhelyen zajló pezsgő alkotómunka színes, változatos kínálatából. Barabás Éva, Haller József, Fekete Zsolt, Bandi Kati, Kolozsvári Puskás Sándor, Kákonyi Csilla műhelyeinek újdonságait láthatták. Vasárnap pedig kirándulva, kötetlen eszmecsere során ismerkedhettek a környék műemlék épületeivel, helyi sajátosságaival, népművészeti kincseivel, a táj szépségeivel. Körútjukon eljutottak Nyárádszentsimonra, Erdőszentgyörgyre, Szovátára, Parajdra, Énlakára, végül Székelyvéckére, ahol Lokodi Emőke elnök asszony és Fekete Pál polgármester is csatlakozott a társasághoz, amely immár baráti közösségként ismételte meg a végkövetkeztetést: ilyen hasznos, tanulságos és kellemes rendezvényeket minél gyakrabban érdemes szervezni.
Nagy Miklós Kund
Népújság. Erdély.ma
Íme egy újabb ígéretes kezdeményezés, amelynek reális esélye van arra, hogy gyökeret eresszen a Bolyaiak városában. Három napon át jeles magyarországi és erdélyi magyar képzőművészek találkoztak itt, és kötetlen párbeszédet folytatva ismerkedtek egymás munkájával, lehetőségeivel, latolgatták, miként járulhatnának hozzá hivatásuk népszerűsítéséhez és ahhoz, hogy az általuk alkotott értékek méltóképpen illeszkedjenek a köztudatba, közösségeink életébe.
A Magyar Művészeti Akadémia és a Maros Megyei Tanács támogatásával szervezett rendezvénysorozaton pénteken, szombaton és vasárnap rendkívül gazdag és változatos program során dialogizált közös dolgaikról a meghívott félszáznyi művész. Az MMA ügyvezető elnöke, Fekete György és a megyei önkormányzat elnöke, Lokodi Edit Emőke védnökségével zajló eseménysorozat augusztus 5-én délben kezdődött a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében és augusztus 7-én késő este zárult Székelyvéckén.
A vendégeket, akik között Erdélyből elszármazott alkotók is voltak, például Péterfy László szobrász, Simon Endre festő és Katona Szabó Erzsébet textilművész, Farkas Ádám szobrászművész, budapesti egyetemi tanár vezette és mutatta be a jelenlevőknek. A találkozó megnyitóján hangsúlyozta, hogy szakmai testületük, amely több mint negyven erdélyi tagot is számlál, ily módon is szeretné segíteni az itteni képzőművészek közérzetének, érvényesülési lehetőségeinek javítását. Egyben az anyaországi művészeket is közelebb kívánják hozni Erdélyhez, a térség magyarságához. Ezt tanárként úgy is szorgalmazza, hogy nyaranta elhozza ide egyetemista tanítványai egy-egy csoportját dokumentálódni, élményeket gyűjteni.
A lehetséges élmények egy részét Péterfy László villantotta fel, nem kis nosztalgiával idézve meg egykori vásárhelyi jelenlétének felejthetetlen mozzanatait. Simon Endre a város nagyhírű képtárát, ennek történetét ajánlotta a látogatók figyelmébe, a létesítmény helyszínén is méltatva a dr. Bernády György polgármester által létrehozott és azóta látványosan gazdagodott rangos gyűjteményt. Másnap délelőtt Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész beszélt Marosvásárhely egyik nagy nemzetközi visszhangú művészi mozgalmáról s az ezt megteremtő MAMŰ-ről. Farkas Ádám a művészet mai állásáról, a fenntartható fejlődés viszonylatrendszerében kirajzoló- dó távlatairól értekezett, majd az összejövetel résztvevői is elmondták ennek kapcsán gondolataikat.
Miután a Kultúrpalota földszinti galériáiban megtekintették a textilművészek XV. alkalommal megrendezett Ariadne kiállítását, szombat délután a magyarországiak és a több erdélyi központból érkezett művészek műterem-látogatásokon kaptak ízelítőt a Vásárhelyen zajló pezsgő alkotómunka színes, változatos kínálatából. Barabás Éva, Haller József, Fekete Zsolt, Bandi Kati, Kolozsvári Puskás Sándor, Kákonyi Csilla műhelyeinek újdonságait láthatták. Vasárnap pedig kirándulva, kötetlen eszmecsere során ismerkedhettek a környék műemlék épületeivel, helyi sajátosságaival, népművészeti kincseivel, a táj szépségeivel. Körútjukon eljutottak Nyárádszentsimonra, Erdőszentgyörgyre, Szovátára, Parajdra, Énlakára, végül Székelyvéckére, ahol Lokodi Emőke elnök asszony és Fekete Pál polgármester is csatlakozott a társasághoz, amely immár baráti közösségként ismételte meg a végkövetkeztetést: ilyen hasznos, tanulságos és kellemes rendezvényeket minél gyakrabban érdemes szervezni.
Nagy Miklós Kund
Népújság. Erdély.ma
2011. augusztus 8.
Színe és fonákja
Az RMDSZ szeret kormányon lenni, s a hazai magyar közvélemény is jószerével elfogadta azt a tételt, miszerint kisebbségi szervezetnek, pártnak, ha közössége számára valamit el akar érni, részt kell vennie a hatalomban.
Ezekben a hetekben, hónapokban ellenben kiderült, dolgaink így sem haladnak. A kisebbségi törvényt nyolc éve már csalétekként használják az éppen hatalmat gyakorló román pártok; a tanügyi törvény, mely a szövetség egyik dédelgetett célkitűzése volt, néhol – például Marosvásárhelyen – visszájára fordult; a területi szervezetek együttműködése egyre döcögőbb – hallani, Kolozsvárott bomlik a koalíció, Biharban sem jobb a helyzet; a Mikó-kollégium körüli botrány után mintha teljesen leállt volna az egyházi javak visszaszolgáltatása. Atyánkfia, Benedek Levente igaz, rács mögé került egy korrupciós ügy miatt, de önző, elvakult harca ezt a folyamatot is látványosan visszavetette, s ma is, akár öt vagy tíz évvel ezelőtt, több mint nyolcezer egyházi ingatlan vár visszaszolgáltatásra. De nincs áldás azon sem, amit visszakaptunk, Bölönben például az RMDSZ-es polgármester fütyül arra, hogy tanácsilag elkülönített pénz szolgál az egyházi tulajdonba visszaszolgáltatott, felújított gyönyörű iskolaépület bérbevételére, póttanodát improvizál, bizonyítékául annak, hogy nem kell nekünk külső ellenség, magunk is fölfaljuk egymást. Király András államtitkár az idei botrányos érettségi után azzal dicsekedett, hogy az erdélyi magyar iskolákban él még a tanulás kultusza, azaz mi jobbak vagyunk. Aztán az egyetemi felvételik után kiderült: orvosira jelentkező gyermekeink eredménye jóval gyengébb román társaikénál. A kormány asztalának sarkán unatkozó miniszterelnök-helyettes kiharcolt pár tucat fizetéses helyet a magyaroknak, de sokan nem élhetnek a lehetőséggel, mert nincs pénz. Cseke lemondása kudarc, de tudnivaló, utódja sem jut többre, neve neki is kuss lesz, irányt a Cotroceni-palota szab. Közben ismét eluralkodott a közéletben a magyarellenes retorika. Szobrokat, helységnévtáblákat, emlékműveket gyaláznak meg, az igazságos Mátyás szobra előtt ott ágál Iorga nacionalista és hamis kinyilatkoztatása. Domnul Hunor Don Quijote-ként vív a szélmalmokkal, az RMDSZ kompromisszumokat köt, és nyakunkon a magyar megyéket a román tengerbe beolvasztani szándékozó területi átszervezés s a népszámlálás. A megye vezetői hatalmas sikerként élik meg, hogy lovasvágtát szervezhetnek, falunapokat tarthatnak, és soron kívül csöpögtetett kormánypénzekből egy-egy ebül szerzett épületből luxusirodaházat varázsolhatnak. Mert kormányban lenni jó! És hasznos. Nekik.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az RMDSZ szeret kormányon lenni, s a hazai magyar közvélemény is jószerével elfogadta azt a tételt, miszerint kisebbségi szervezetnek, pártnak, ha közössége számára valamit el akar érni, részt kell vennie a hatalomban.
Ezekben a hetekben, hónapokban ellenben kiderült, dolgaink így sem haladnak. A kisebbségi törvényt nyolc éve már csalétekként használják az éppen hatalmat gyakorló román pártok; a tanügyi törvény, mely a szövetség egyik dédelgetett célkitűzése volt, néhol – például Marosvásárhelyen – visszájára fordult; a területi szervezetek együttműködése egyre döcögőbb – hallani, Kolozsvárott bomlik a koalíció, Biharban sem jobb a helyzet; a Mikó-kollégium körüli botrány után mintha teljesen leállt volna az egyházi javak visszaszolgáltatása. Atyánkfia, Benedek Levente igaz, rács mögé került egy korrupciós ügy miatt, de önző, elvakult harca ezt a folyamatot is látványosan visszavetette, s ma is, akár öt vagy tíz évvel ezelőtt, több mint nyolcezer egyházi ingatlan vár visszaszolgáltatásra. De nincs áldás azon sem, amit visszakaptunk, Bölönben például az RMDSZ-es polgármester fütyül arra, hogy tanácsilag elkülönített pénz szolgál az egyházi tulajdonba visszaszolgáltatott, felújított gyönyörű iskolaépület bérbevételére, póttanodát improvizál, bizonyítékául annak, hogy nem kell nekünk külső ellenség, magunk is fölfaljuk egymást. Király András államtitkár az idei botrányos érettségi után azzal dicsekedett, hogy az erdélyi magyar iskolákban él még a tanulás kultusza, azaz mi jobbak vagyunk. Aztán az egyetemi felvételik után kiderült: orvosira jelentkező gyermekeink eredménye jóval gyengébb román társaikénál. A kormány asztalának sarkán unatkozó miniszterelnök-helyettes kiharcolt pár tucat fizetéses helyet a magyaroknak, de sokan nem élhetnek a lehetőséggel, mert nincs pénz. Cseke lemondása kudarc, de tudnivaló, utódja sem jut többre, neve neki is kuss lesz, irányt a Cotroceni-palota szab. Közben ismét eluralkodott a közéletben a magyarellenes retorika. Szobrokat, helységnévtáblákat, emlékműveket gyaláznak meg, az igazságos Mátyás szobra előtt ott ágál Iorga nacionalista és hamis kinyilatkoztatása. Domnul Hunor Don Quijote-ként vív a szélmalmokkal, az RMDSZ kompromisszumokat köt, és nyakunkon a magyar megyéket a román tengerbe beolvasztani szándékozó területi átszervezés s a népszámlálás. A megye vezetői hatalmas sikerként élik meg, hogy lovasvágtát szervezhetnek, falunapokat tarthatnak, és soron kívül csöpögtetett kormánypénzekből egy-egy ebül szerzett épületből luxusirodaházat varázsolhatnak. Mert kormányban lenni jó! És hasznos. Nekik.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. augusztus 8.
Elutasítják a pléhkrisztust
Elfogadhatatlannak tartják a Farkaslaka melletti Gordon-tetőre tervezett Krisztus-szobor és -kilátó tervét a Hargita Megyei Tanács Főépítészi Hivatalához tartozó Terület- és Városrendezési Bizottság tagjai. A szakemberek azzal vádolják a székelyföldi látványosságnak szánt alkotás megálmodóit és kivitelezőit, hogy nem tartották be az engedélyezési folyamatot. A főépítész láttamozásának szakmai megalapozását biztosító, elemző, tanácsadó és szakértő hatáskörben tevékenykedő konzultatív testület tagjai állásfoglalásukban kifejtik: megdöbbenéssel értesültek a 22 méter magas Krisztus-szobor és -kilátó tervéről.
Emlékeztetnek, hogy egy ilyen jellegű és méretű beruházás feltételezi az adott környezetbe való elhelyezés alapos vizsgálatát, és tudomásuk szerint ebben az esetben ez nem történt meg. „Alapvető követelmény, hogy építészeti szempontból egy koherens alkotás jöjjön létre. A médiában közölt vázlatterv és a kivitelezést dokumentáló fotók alapján egy Krisztus-szobornak és -kilátónak a giccs fogalmát kimerítő ötvözését látjuk” – áll a bizottság tagjai, Albert Márton építész, Berszán Ruxandra építész, Bogos Ernő építész, Csák László közgazdász, Demeter László biológus, Korodi Szabolcs építész, Köllő Miklós építész, Lukács Péter út-hídépítő mérnök, Márton Ildikó építész, Máthé Zoltán építész és Szép Róbert geológus mérnök által aláírt dokumentumban.
A szakemberek szerint a Krisztus-szobor és -kilátó egyetlen eddig ismert engedélyezési dokumentuma a területrendezési bizonylat (certificat de urbanism), melyet az övezeti rendezési tervnek (PUZ) kellett volna megelőznie. Mint írják, emellett szükséges a környezetvédelmi és a kulturális minisztérium engedélye, valamint a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek és más intézményeknek a jóváhagyásai. „Önök egyértelműen elutasító választ kaptak a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség egyházművészeti bizottságától” – áll a bizottság állásfoglalásában, mely szerint a többi engedély beszerzése még el sem kezdődött, ahogy az sem nyilvánvaló, hogy ki felügyeli a munkálatokat. „Ki az építész és ki az urbanisztikai szakértő, akik vezető tervezőkként a projektet irányítják, és ily módon felelősséget vállaltak a beruházás műszaki megalapozottságáért és társadalmi, gazdasági, környezeti minőségéért?” – teszik fel a kérdést a szakemberek, akik „ebben a méretben és formában” a javasolt szobrot elfogadhatatlannak tartják. Hozzáteszik, bár nyitottak a javaslat megvitatására, elvetik az utólagos beleegyezés lehetőségét. „A Székelyföld vonzerejét, beleértve a turisztikait is, javarészt az érintetlen táj, az abba simuló épített környezet, az emberléptékűség, a hagyományos tájhasználat jellemzi. Ennek védelme és szerves alakítása alapját képezi a bizottság munkájának” – hangsúlyozzák a szakemberek.
Mint arról beszámoltunk, a Zavaczky Walter székelyudvarhelyi szobrászművész tervezte Jézus szíve kilátó ötlete a bogárfalvi Protemp Alapítványtól származik, célja pedig, hogy a Székelyföldre csalogassa a turistákat. A 22 méter magas Krisztus-szobor rozsdamentes acélból készül, összköltsége meghaladja a kétszázezer eurót. Ezt többnyire farkaslaki vállalkozók fedezik, az avató ünnepséget augusztus 21-ére tervezik. Az alkotás hírére internetes portálokon élénk vita alakult ki, sokan ízléstelennek találják, pléhkrisztusnak gúnyolják a szobrot. Tamás József segédpüspök lapunknak korábban úgy nyilatkozott, bár az egyház nem adta áldását a monumentális alkotásra, nem is tiltotta meg kifejezetten annak felállítását. Krónika (Kolozsvár)
Elfogadhatatlannak tartják a Farkaslaka melletti Gordon-tetőre tervezett Krisztus-szobor és -kilátó tervét a Hargita Megyei Tanács Főépítészi Hivatalához tartozó Terület- és Városrendezési Bizottság tagjai. A szakemberek azzal vádolják a székelyföldi látványosságnak szánt alkotás megálmodóit és kivitelezőit, hogy nem tartották be az engedélyezési folyamatot. A főépítész láttamozásának szakmai megalapozását biztosító, elemző, tanácsadó és szakértő hatáskörben tevékenykedő konzultatív testület tagjai állásfoglalásukban kifejtik: megdöbbenéssel értesültek a 22 méter magas Krisztus-szobor és -kilátó tervéről.
Emlékeztetnek, hogy egy ilyen jellegű és méretű beruházás feltételezi az adott környezetbe való elhelyezés alapos vizsgálatát, és tudomásuk szerint ebben az esetben ez nem történt meg. „Alapvető követelmény, hogy építészeti szempontból egy koherens alkotás jöjjön létre. A médiában közölt vázlatterv és a kivitelezést dokumentáló fotók alapján egy Krisztus-szobornak és -kilátónak a giccs fogalmát kimerítő ötvözését látjuk” – áll a bizottság tagjai, Albert Márton építész, Berszán Ruxandra építész, Bogos Ernő építész, Csák László közgazdász, Demeter László biológus, Korodi Szabolcs építész, Köllő Miklós építész, Lukács Péter út-hídépítő mérnök, Márton Ildikó építész, Máthé Zoltán építész és Szép Róbert geológus mérnök által aláírt dokumentumban.
A szakemberek szerint a Krisztus-szobor és -kilátó egyetlen eddig ismert engedélyezési dokumentuma a területrendezési bizonylat (certificat de urbanism), melyet az övezeti rendezési tervnek (PUZ) kellett volna megelőznie. Mint írják, emellett szükséges a környezetvédelmi és a kulturális minisztérium engedélye, valamint a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek és más intézményeknek a jóváhagyásai. „Önök egyértelműen elutasító választ kaptak a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség egyházművészeti bizottságától” – áll a bizottság állásfoglalásában, mely szerint a többi engedély beszerzése még el sem kezdődött, ahogy az sem nyilvánvaló, hogy ki felügyeli a munkálatokat. „Ki az építész és ki az urbanisztikai szakértő, akik vezető tervezőkként a projektet irányítják, és ily módon felelősséget vállaltak a beruházás műszaki megalapozottságáért és társadalmi, gazdasági, környezeti minőségéért?” – teszik fel a kérdést a szakemberek, akik „ebben a méretben és formában” a javasolt szobrot elfogadhatatlannak tartják. Hozzáteszik, bár nyitottak a javaslat megvitatására, elvetik az utólagos beleegyezés lehetőségét. „A Székelyföld vonzerejét, beleértve a turisztikait is, javarészt az érintetlen táj, az abba simuló épített környezet, az emberléptékűség, a hagyományos tájhasználat jellemzi. Ennek védelme és szerves alakítása alapját képezi a bizottság munkájának” – hangsúlyozzák a szakemberek.
Mint arról beszámoltunk, a Zavaczky Walter székelyudvarhelyi szobrászművész tervezte Jézus szíve kilátó ötlete a bogárfalvi Protemp Alapítványtól származik, célja pedig, hogy a Székelyföldre csalogassa a turistákat. A 22 méter magas Krisztus-szobor rozsdamentes acélból készül, összköltsége meghaladja a kétszázezer eurót. Ezt többnyire farkaslaki vállalkozók fedezik, az avató ünnepséget augusztus 21-ére tervezik. Az alkotás hírére internetes portálokon élénk vita alakult ki, sokan ízléstelennek találják, pléhkrisztusnak gúnyolják a szobrot. Tamás József segédpüspök lapunknak korábban úgy nyilatkozott, bár az egyház nem adta áldását a monumentális alkotásra, nem is tiltotta meg kifejezetten annak felállítását. Krónika (Kolozsvár)
2011. augusztus 8.
Kelemen: nem írtam alá semmit!
Nem ismerik a tényeket azok a személyek, csoportosulások vagy szervezetek, amelyek bírálatot fogalmaztak meg ellene a verespataki bányanyitás engedélyeztetési folyamata kapcsán – jelentette ki Kelemen Hunor. A kulturális miniszter a Duna Televíziónak adott nyilatkozatában úgy fogalmazott, bírálói vegyék figyelembe, hogy ő maga nem tette lehetővé a kitermelés elkezdését.
„A régészeti bizottság egyhangú véleménye a régészeti leletmentésről egy olyan fázis, amelyet újabb lépések kellene kövessenek. Az egybehangzó döntés mellett megpróbáltunk egy olyan feltételrendszert kitalálni, amely lehetővé teszi a kulturális örökség védelmét. Ez az a 140 millió dolláros keret, amit a befektető a kulturális örökség védelmére felajánlott. A miniszter nem írt alá még semmit. Ahhoz, hogy a régészeti bizottság egyhangú döntése operatívvá váljon, a Kirnyik-hegységet, amely A kategóriás műemléknek van nyilvánítva, le kell venni az országos műemlékvédelmi listáról, és ezt nem írtam én alá, és nincs is szándékomban aláírni” – jelentette ki Kelemen, aki szerint a Kirnyik-hegység teljes védettséget élvez. Rámutatott: a kitermelésre vonatkozó döntést nem a kulturális minisztériumnak és nem a kulturális miniszternek kell meghoznia. Mint ismeretes, az elmúlt héten 77 civil szervezet – közöttük számos magyar – követelte a Kirnyik-hegységre kiadott régészeti mentesítési bizonylat visszavonását, ennek elmaradása esetén pedig Kelemen Hunor lemondását, amiért, hogy mentesítette a védelem alól a térséget, elősegítve ezzel a Verespatakra tervezett beruházást. Krónika (Kolozsvár)
Nem ismerik a tényeket azok a személyek, csoportosulások vagy szervezetek, amelyek bírálatot fogalmaztak meg ellene a verespataki bányanyitás engedélyeztetési folyamata kapcsán – jelentette ki Kelemen Hunor. A kulturális miniszter a Duna Televíziónak adott nyilatkozatában úgy fogalmazott, bírálói vegyék figyelembe, hogy ő maga nem tette lehetővé a kitermelés elkezdését.
„A régészeti bizottság egyhangú véleménye a régészeti leletmentésről egy olyan fázis, amelyet újabb lépések kellene kövessenek. Az egybehangzó döntés mellett megpróbáltunk egy olyan feltételrendszert kitalálni, amely lehetővé teszi a kulturális örökség védelmét. Ez az a 140 millió dolláros keret, amit a befektető a kulturális örökség védelmére felajánlott. A miniszter nem írt alá még semmit. Ahhoz, hogy a régészeti bizottság egyhangú döntése operatívvá váljon, a Kirnyik-hegységet, amely A kategóriás műemléknek van nyilvánítva, le kell venni az országos műemlékvédelmi listáról, és ezt nem írtam én alá, és nincs is szándékomban aláírni” – jelentette ki Kelemen, aki szerint a Kirnyik-hegység teljes védettséget élvez. Rámutatott: a kitermelésre vonatkozó döntést nem a kulturális minisztériumnak és nem a kulturális miniszternek kell meghoznia. Mint ismeretes, az elmúlt héten 77 civil szervezet – közöttük számos magyar – követelte a Kirnyik-hegységre kiadott régészeti mentesítési bizonylat visszavonását, ennek elmaradása esetén pedig Kelemen Hunor lemondását, amiért, hogy mentesítette a védelem alól a térséget, elősegítve ezzel a Verespatakra tervezett beruházást. Krónika (Kolozsvár)
2011. augusztus 8.
Erdély feketéi?
Első hallásra még igazat is lehetne adni mindazoknak, akik szerint az erdélyi magyarok sok esetekben furcsán élik át kisebbségi helyzetüket, sokszor túlságosan érzékenyen reagálnak nemzetiségi kérdésekre, és jogaik követelése közben hajlamosak „túllihegni” bizonyos szempontból kevésbé jelentősnek tűnő dolgokat.
Sokak szemében például a román labdarúgó-válogatott mindenkori ellenfeleinek „dacból” szurkoló magyarok úgy viselkednek, mint a rasszizmus által megmételyezett amerikai feketék. Többségük hasonlóképpen tragikomikusnak nevezi, ha a kisebbség foggal-körömmel ragaszkodik egy emléktábla, egy szobor felállításához, vagy épp ellenkező esetben: hevesen tiltakozik a számára elfogadhatatlan feliratok, emlékművek elhelyezése ellen.
Korábban többen felütötték a fejüket a románok közül, amikor magyar politikusok, civilek kifogásolták élesen, hogy a marosvásárhelyi önkormányzat köztéri szobrot emelne a ‘89-ben utcára vonuló forradalmárokba lövető Ştefan Guşă hadseregtábornoknak. Ugyanígy nem értik, miért kerítenek a magyarok akkora feneket annak, hogy a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport elé visszakerült a magyar király esetleges román eredetére utaló tábla, ha a műemlék és a katolikus Szent Mihály-templom köré sörfesztivált telepítenek, újabban pedig zöldségpiacot. Sokan értetlenkednek afölött, miért fektetnek a magyarok ekkora hangsúlyt nemzetiségi érzelmük kinyilvánítására, jelképeik megóvására. Pedig a megértéshez elegendő lenne, ha „szamárvezetőként” a magyarok elméletileg felvetnék például a következőket: helyezzenek el feliratot Ştefan cel Mare valamennyi szobra elé, miszerint a moldvai fejedelem Mátyás vazallusa volt, nyaranta csak kéthavonta rendezzenek sörfesztivált az erdélyi ortodox székesegyházak körül, és ugyanitt létesítsenek rendszeres zöldségpiacot is.
A felhördülés borítékolható lenne, viszont talán az empátia is kicsírázna. Román hírmagyarázók a hétvégén nem tudták visszafogni afölötti jókedvüket, hogy az RMDSZ Kolozsváron egy zöldségpiac miatt rúgta fel a demokratákkal kötött koalíciós paktumot. Igazság szerint ezt a döntést már a Iorga-tábla újrahelyezésekor meg kellett volna hozni, és akkor a határozott fellépés hatására egyesek talán belátnák, hogy nem lehet ledugni mindent az erdélyi magyarok torkán.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)
Első hallásra még igazat is lehetne adni mindazoknak, akik szerint az erdélyi magyarok sok esetekben furcsán élik át kisebbségi helyzetüket, sokszor túlságosan érzékenyen reagálnak nemzetiségi kérdésekre, és jogaik követelése közben hajlamosak „túllihegni” bizonyos szempontból kevésbé jelentősnek tűnő dolgokat.
Sokak szemében például a román labdarúgó-válogatott mindenkori ellenfeleinek „dacból” szurkoló magyarok úgy viselkednek, mint a rasszizmus által megmételyezett amerikai feketék. Többségük hasonlóképpen tragikomikusnak nevezi, ha a kisebbség foggal-körömmel ragaszkodik egy emléktábla, egy szobor felállításához, vagy épp ellenkező esetben: hevesen tiltakozik a számára elfogadhatatlan feliratok, emlékművek elhelyezése ellen.
Korábban többen felütötték a fejüket a románok közül, amikor magyar politikusok, civilek kifogásolták élesen, hogy a marosvásárhelyi önkormányzat köztéri szobrot emelne a ‘89-ben utcára vonuló forradalmárokba lövető Ştefan Guşă hadseregtábornoknak. Ugyanígy nem értik, miért kerítenek a magyarok akkora feneket annak, hogy a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport elé visszakerült a magyar király esetleges román eredetére utaló tábla, ha a műemlék és a katolikus Szent Mihály-templom köré sörfesztivált telepítenek, újabban pedig zöldségpiacot. Sokan értetlenkednek afölött, miért fektetnek a magyarok ekkora hangsúlyt nemzetiségi érzelmük kinyilvánítására, jelképeik megóvására. Pedig a megértéshez elegendő lenne, ha „szamárvezetőként” a magyarok elméletileg felvetnék például a következőket: helyezzenek el feliratot Ştefan cel Mare valamennyi szobra elé, miszerint a moldvai fejedelem Mátyás vazallusa volt, nyaranta csak kéthavonta rendezzenek sörfesztivált az erdélyi ortodox székesegyházak körül, és ugyanitt létesítsenek rendszeres zöldségpiacot is.
A felhördülés borítékolható lenne, viszont talán az empátia is kicsírázna. Román hírmagyarázók a hétvégén nem tudták visszafogni afölötti jókedvüket, hogy az RMDSZ Kolozsváron egy zöldségpiac miatt rúgta fel a demokratákkal kötött koalíciós paktumot. Igazság szerint ezt a döntést már a Iorga-tábla újrahelyezésekor meg kellett volna hozni, és akkor a határozott fellépés hatására egyesek talán belátnák, hogy nem lehet ledugni mindent az erdélyi magyarok torkán.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)
2011. augusztus 8.
Magyar őstörténeti ismertető
Szatmárnémetiben mutatta be hétvégén új könyvét Radics Géza Amerikában élő magyarságkutató, eleget téve a Szatmári Híd Egyesület meghívásának. Az Eredetünk és őshazánk című köteten kívül a szerző három, korábban megjelent könyvéből is hozott magával jó néhányat, és 100-100 darabot ajándékozott belőlük a város középiskoláinak. Partiumi előadás-sorozata alkalmával a szerző megfordult Máramarosszigeten, Nagybányán, Nagykárolyban és Zilahon is, ahol szintén megajándékozta a gimnáziumokat.
Mint elmondta, eddig összesen 250 ezer kötetet adományozott magyarországi és határon túli iskoláknak, melynek költségeit amerikai magyar szervezetek illetve, magánszemélyek állták.
„Az őstörténet a birtoklás tudatának a megalapozása” – vallja a kutató, aki szerint a magyarság zöme nem Ázsiából érkezett a Kárpát-medencébe Árpád vezérletével, hanem tulajdonképpen Mezopotámia északi részéről származik. A térségben körülbelül 10 ezer éve kezdődött népesedési robbanás következtében az emberek kirajzottak a szélrózsa minden irányába, állítja a kutató, aki úgy véli, ez az elmélet magyarázatot ad a sumér–magyar nyelvrokonságra is, valamint a magyarok feltételezett vándorlásaira.
Radics szerint nem ugyanaz a népcsoport vonult végig Ázsián, hanem a leletek rokonnépektől származnak, akikkel együtt éltünk valamikor a Közel-Keleten. A kutató állítja: a magyar nép ősei az Észak-Mezopotámiából útnak indult úgynevezett ősparasztok, akik körülbelül 8 ezer éve élnek a Kárpát-medencében. Elmondta: genetikai vizsgálatokkal igazolták, hogy a magyarságnak csak igen kis hányada származik Árpád népétől, mely – a hunokkal együtt – őstörök nyelven beszélt. Árpád és a veleérkezettek lényegében megszervezték a Kárpát-medence népeit, és megalapozták a magyar nagyhatalmat, maga a magyar nép azonban már itt élt a bejövetelükkor.
A kutató arról is beszélt, hogy az írásbeliség tulajdonképpen a Kárpát-medencében alakult ki, melyre bizonyíték a tatárlaki lelet, valamint a boszniai piramisok környékén talált írásos emlékek, melyeken a magyar rovásírás egyes jelei felismerhetők. „Történelmet úgy kell írni, hogy az ne csak az agynak mondjon valamit, hanem a szívnek is. Meg kell, hogy ragadja az embert már iskolásgyermek korában, hogy érdemes volt magyarnak születni.” – vallja Radics Géza.
Póti Eduárd, a szatmárnémeti református gimnázium történelemtanára szerint a diákok és az oktatók egyaránt érdeklődnek a magyar őstörténet iránt, az internetes források, illetve az ismeretterjesztő kiadványok azonban nem mindig közvetítenek hiteles információkat. Ezért fontosnak tartja, hogy minden iskolában legyenek olyan könyvek, melyeket a múltunkra kíváncsi tanulók forgathatnak.
Babos Krisztina. Krónika (Kolozsvár)
Szatmárnémetiben mutatta be hétvégén új könyvét Radics Géza Amerikában élő magyarságkutató, eleget téve a Szatmári Híd Egyesület meghívásának. Az Eredetünk és őshazánk című köteten kívül a szerző három, korábban megjelent könyvéből is hozott magával jó néhányat, és 100-100 darabot ajándékozott belőlük a város középiskoláinak. Partiumi előadás-sorozata alkalmával a szerző megfordult Máramarosszigeten, Nagybányán, Nagykárolyban és Zilahon is, ahol szintén megajándékozta a gimnáziumokat.
Mint elmondta, eddig összesen 250 ezer kötetet adományozott magyarországi és határon túli iskoláknak, melynek költségeit amerikai magyar szervezetek illetve, magánszemélyek állták.
„Az őstörténet a birtoklás tudatának a megalapozása” – vallja a kutató, aki szerint a magyarság zöme nem Ázsiából érkezett a Kárpát-medencébe Árpád vezérletével, hanem tulajdonképpen Mezopotámia északi részéről származik. A térségben körülbelül 10 ezer éve kezdődött népesedési robbanás következtében az emberek kirajzottak a szélrózsa minden irányába, állítja a kutató, aki úgy véli, ez az elmélet magyarázatot ad a sumér–magyar nyelvrokonságra is, valamint a magyarok feltételezett vándorlásaira.
Radics szerint nem ugyanaz a népcsoport vonult végig Ázsián, hanem a leletek rokonnépektől származnak, akikkel együtt éltünk valamikor a Közel-Keleten. A kutató állítja: a magyar nép ősei az Észak-Mezopotámiából útnak indult úgynevezett ősparasztok, akik körülbelül 8 ezer éve élnek a Kárpát-medencében. Elmondta: genetikai vizsgálatokkal igazolták, hogy a magyarságnak csak igen kis hányada származik Árpád népétől, mely – a hunokkal együtt – őstörök nyelven beszélt. Árpád és a veleérkezettek lényegében megszervezték a Kárpát-medence népeit, és megalapozták a magyar nagyhatalmat, maga a magyar nép azonban már itt élt a bejövetelükkor.
A kutató arról is beszélt, hogy az írásbeliség tulajdonképpen a Kárpát-medencében alakult ki, melyre bizonyíték a tatárlaki lelet, valamint a boszniai piramisok környékén talált írásos emlékek, melyeken a magyar rovásírás egyes jelei felismerhetők. „Történelmet úgy kell írni, hogy az ne csak az agynak mondjon valamit, hanem a szívnek is. Meg kell, hogy ragadja az embert már iskolásgyermek korában, hogy érdemes volt magyarnak születni.” – vallja Radics Géza.
Póti Eduárd, a szatmárnémeti református gimnázium történelemtanára szerint a diákok és az oktatók egyaránt érdeklődnek a magyar őstörténet iránt, az internetes források, illetve az ismeretterjesztő kiadványok azonban nem mindig közvetítenek hiteles információkat. Ezért fontosnak tartja, hogy minden iskolában legyenek olyan könyvek, melyeket a múltunkra kíváncsi tanulók forgathatnak.
Babos Krisztina. Krónika (Kolozsvár)
2011. augusztus 8.
Fogadd örökbe a múltad – kampány a történelmi iratokért
A történelmi iratok fontosságára kívánják ráirányítani a szakma és a széles közönség figyelmét a Fogadd örökbe a múltad elnevezésű kampány szervezői, az Erdélyi Magyar Levéltárosok Egyesületének munkatársai. „Fogadj örökbe egy oklevelet, és örökbe fogadod a múltad! – nem túlzás ezt kijelenteni, hiszen Kolozsvár város levéltárában az évszázadok során összegyűlt, közel 600 folyóméternyi irat mindegyikében ott van a múltunk”, olvasható a szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményben.
A Flóra Ágnes egyesületi elnök által jegyzett irat nyomatékosítja: az oklevélgyűjtemény a város évszázadokon át elnyert kiváltságleveleit, jogbiztosító okleveleit, iratait tartalmazza. Olyan jelentőségű iratokat, amelyek döntően befolyásolták a város fejlődését, történelmét. „Éppen emiatt, a gyűjtemény mindig kitüntetett figyelemnek örvendett, s történelmi értékük miatt évszázadokon át megőrizték. A gyűjtemény legrégibb eredeti oklevele 1326-ból való, azonban átiratban megtalálható az 1224-es Andreanum is. A fontosabb oklevelek közül, a teljesség igényét mellőzve, megemlíthető Zsigmond király 1405-ös kiváltságlevele, amellyel Kolozsvárt a szabad királyi városok sorába emelte, Mátyás tucatnyi különböző jogokat biztosító oklevelei. Szapolyai János oklevele, amelyben a várost a leghűségesebbnek nevezte, Izabella királyné adománylevelei vagy éppen Bethlen Gábor reneszánsz díszítésű oklevele, az 1668-as szabad királyi városi rang elvesztése utáni szabályrendelet, és annak visszaszerzésének bizonyítéka, az 1709-ik évi I. József kiváltságlevele”, írják. Emellett számos más, gazdasági és társadalmi, a város belső életét szabályozó oklevél és irat is gazdagítja a gyűjteményt.
A most induló kampány célja, hogy a Román Országos Levéltár Kolozs megyei levéltárában őrzött iratok egy részének, a rendkívül értékes oklevélgyűjteménynek, korszerű tárolást biztosítsanak. Elsősorban a korszerűtlen, savas papírból készült palliumokat és dobozokat szeretnék kicserélni jó minőségű és méretre szabott tároló anyagokkal. Egy korszerű, pergamen tárolására alkalmas doboz és pallium maximum 20 euróba kerül. Kolozsvár város levéltárának oklevélgyűjteménye közel 500 értékesebbnél értékesebb iratot tartalmaz, papír és pergamen irathordózón egyaránt, az 1224-től 1832-ig terjedő időszakra. Ez csupán egy töredéke a teljes városi anyagnak, de ha összefogással sikerül ezek tárolásán javítani, teljes sikerként értékelhető. A kolozsváriak, a történelem, a múlt iránt érdeklődők, valamint mindazok, akik a cél érdekében adományoztak, büszkén mesélhetik unokáiknak múltuk örökbefogadásának történetét. Hogy ezt elősegítsék, az örökbefogadói oklevél mellé elküldik Mátyás király azon oklevelének másolatát, amelyben a király büszkén utalt arra, hogy Isten kegyelméből ebben a városban született.
Az örökbefogadható oklevelek közül néhány, illetve Kolozsvár város levéltárában található régi iratok másolataiból összeállított kiállítás augusztus 18–19-én tekinthető meg a Román Országos Levéltár (Kogălniceanu/Farkas u. 10. szám) emeleti előcsarnokában. Csoportos tárlatvezetés augusztus 18-án és 19-én 13 és 14 órától. Tárlatvezető Flóra Ágnes levéltáros, találkozó a levéltár előtt. Az adományokat a Kolozsvári Magyar Napok keretében, az Erdélyi Magyar Levéltárosok Egyesületének standjánál, illetve banki átutalással tehetik meg. További információk a 0745-198501-es telefonszámon (Flóra Ágnes) és az emle.kvar@gmail.com címen igényelhetnek az érdeklődők. Szabadság (Kolozsvár)
A történelmi iratok fontosságára kívánják ráirányítani a szakma és a széles közönség figyelmét a Fogadd örökbe a múltad elnevezésű kampány szervezői, az Erdélyi Magyar Levéltárosok Egyesületének munkatársai. „Fogadj örökbe egy oklevelet, és örökbe fogadod a múltad! – nem túlzás ezt kijelenteni, hiszen Kolozsvár város levéltárában az évszázadok során összegyűlt, közel 600 folyóméternyi irat mindegyikében ott van a múltunk”, olvasható a szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményben.
A Flóra Ágnes egyesületi elnök által jegyzett irat nyomatékosítja: az oklevélgyűjtemény a város évszázadokon át elnyert kiváltságleveleit, jogbiztosító okleveleit, iratait tartalmazza. Olyan jelentőségű iratokat, amelyek döntően befolyásolták a város fejlődését, történelmét. „Éppen emiatt, a gyűjtemény mindig kitüntetett figyelemnek örvendett, s történelmi értékük miatt évszázadokon át megőrizték. A gyűjtemény legrégibb eredeti oklevele 1326-ból való, azonban átiratban megtalálható az 1224-es Andreanum is. A fontosabb oklevelek közül, a teljesség igényét mellőzve, megemlíthető Zsigmond király 1405-ös kiváltságlevele, amellyel Kolozsvárt a szabad királyi városok sorába emelte, Mátyás tucatnyi különböző jogokat biztosító oklevelei. Szapolyai János oklevele, amelyben a várost a leghűségesebbnek nevezte, Izabella királyné adománylevelei vagy éppen Bethlen Gábor reneszánsz díszítésű oklevele, az 1668-as szabad királyi városi rang elvesztése utáni szabályrendelet, és annak visszaszerzésének bizonyítéka, az 1709-ik évi I. József kiváltságlevele”, írják. Emellett számos más, gazdasági és társadalmi, a város belső életét szabályozó oklevél és irat is gazdagítja a gyűjteményt.
A most induló kampány célja, hogy a Román Országos Levéltár Kolozs megyei levéltárában őrzött iratok egy részének, a rendkívül értékes oklevélgyűjteménynek, korszerű tárolást biztosítsanak. Elsősorban a korszerűtlen, savas papírból készült palliumokat és dobozokat szeretnék kicserélni jó minőségű és méretre szabott tároló anyagokkal. Egy korszerű, pergamen tárolására alkalmas doboz és pallium maximum 20 euróba kerül. Kolozsvár város levéltárának oklevélgyűjteménye közel 500 értékesebbnél értékesebb iratot tartalmaz, papír és pergamen irathordózón egyaránt, az 1224-től 1832-ig terjedő időszakra. Ez csupán egy töredéke a teljes városi anyagnak, de ha összefogással sikerül ezek tárolásán javítani, teljes sikerként értékelhető. A kolozsváriak, a történelem, a múlt iránt érdeklődők, valamint mindazok, akik a cél érdekében adományoztak, büszkén mesélhetik unokáiknak múltuk örökbefogadásának történetét. Hogy ezt elősegítsék, az örökbefogadói oklevél mellé elküldik Mátyás király azon oklevelének másolatát, amelyben a király büszkén utalt arra, hogy Isten kegyelméből ebben a városban született.
Az örökbefogadható oklevelek közül néhány, illetve Kolozsvár város levéltárában található régi iratok másolataiból összeállított kiállítás augusztus 18–19-én tekinthető meg a Román Országos Levéltár (Kogălniceanu/Farkas u. 10. szám) emeleti előcsarnokában. Csoportos tárlatvezetés augusztus 18-án és 19-én 13 és 14 órától. Tárlatvezető Flóra Ágnes levéltáros, találkozó a levéltár előtt. Az adományokat a Kolozsvári Magyar Napok keretében, az Erdélyi Magyar Levéltárosok Egyesületének standjánál, illetve banki átutalással tehetik meg. További információk a 0745-198501-es telefonszámon (Flóra Ágnes) és az emle.kvar@gmail.com címen igényelhetnek az érdeklődők. Szabadság (Kolozsvár)
2011. augusztus 8.
Nyárádszeredai templomvita
Tárgyalóasztalhoz ülteti ma délelőtt Nyárádszereda önkormányzata az egyházi képviselőket, miután néhány héttel korábban „erőszakos asszimilációra” panaszkodtak a helyi ortodox egyház tagjai egy Traian Băsescu államelnökhöz címzett nyílt levélben. A találkozóra a magyar és a román egyházak képviselői is meghívót kaptak.
Tárgyalóasztalhoz ülteti ma délelőtt Nyárádszereda önkormányzata az egyházi képviselőket, miután néhány héttel korábban „erőszakos asszimilációra” panaszkodtak a helyi ortodox egyház tagjai egy Traian Băsescu államelnökhöz címzett nyílt levélben. A találkozóra a magyar és a román egyházak képviselői is meghívót kaptak.
Presztízs és törvény
A konfliktus a főtéri építkezési tilalom körül bontakozott ki, ide az ortodoxok szeretnének újabb templomot emelni. A helyi önkormányzat tagjai cáfolják, hogy vallási diszkrimináció miatt utasítják el a beruházást.
„Nem számít a pártszín, valamennyi tanácsos egyetért abban, hogy a törvényt be kell tartani, és Nyárádszereda főterén nem lehet semmit építeni, sem ortodox templomot, sem üzletet” – nyilatkozta lapunknak Csíki Sándor önkormányzati képviselő. A Cuvântul liber című marosvásárhelyi napilapban megjelent nyílt levélre a testület július végén válaszlevelet fogalmazott meg.
„Visszautasítjuk azt az alaptalan és méltatlan vádat, miszerint a Nyárádszeredában élő román lakosság „erőszakos asszimilációnak” lenne kitéve a magyar lakosság és az önkormányzat részéről. A nyárádszeredai tanács felajánlja az államfőnek, hogy amennyiben valóban hiteles módon kíván tájékozódni a város helyzetéről, látogasson el Nyárádszeredába, és győződjön meg személyesen afelől, hogy városunkban nincsenek etnikai feszültségek a magyar és román közösségek között, mint ahogy arról is, hogy míg a magyar történelmi egyházak egy-egy templommal rendelkeznek a városban, a kevés számú ortodox hívők két ortodox templomban is imádkozhatnak” – olvasható a nyárádszeredaiak közleményében.
„Döntsön a nép”
Csíki Sándor emlékeztetett: miután az ortodox egyház nem építhetett a kisváros főtéri parkjában templomot, az önkormányzat rendelkezésére bocsátotta a régi iskola területét, azzal a feltétellel, hogy a lebontásra szánt épület helyett egy újabbat építenek.
„Ezt vállalta is az egyház, ám az ígéretekkel ellentétben nemcsak az új szárny megépítésének nem fogtak neki, de továbbra is követelik, hogy a főtéren levő területet töröljük a közvagyon leltárából, hogy oda építhessék fel a templomot, és erre a tanácsot is felszólították” – nyilatkozta Csíki, aki úgy véli, népszavazást kellene tartani arról, hogy akarják-e a nyárádszeredaiak, hogy ortodox templom épüljön a városukba, vagy nem. Erre létezik egy tanácsi határozat, ha a prefektúra is beleegyezne, meg lehetne szervezni a népszavazást.
„Ha a lakosság zöme támogatja, hogy annak az ötven ortodox felekezetűnek új templom szükséges, akkor meg kell építeni” – fogalmazott Csíki. A nyárádszeredai önkormányzat RMDSZ-es, független és MPP-s tanácsosai is egyetértenek abban, hogy a közvagyonhoz tartozó főtéri park építkezésre nem alkalmas. A főtéri iskola udvarára tervezett templomépítést korábban a gyulafehérvári ortodox püspökség is támogatta, és ehhez a beruházáshoz kormányzati támogatást is ígért a Maros megyei prefektúra.
Tavaly több civil szervezet is szót emelt az évek óta tartó vitában, de akkor még konfliktus volt a helyi MPP és RMDSZ tagszervezetek között. A szövetség politikusai úgy nyilatkoztak: a nyárádszeredai konfliktus civil fórumok révén nem rendezhető.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)
Tárgyalóasztalhoz ülteti ma délelőtt Nyárádszereda önkormányzata az egyházi képviselőket, miután néhány héttel korábban „erőszakos asszimilációra” panaszkodtak a helyi ortodox egyház tagjai egy Traian Băsescu államelnökhöz címzett nyílt levélben. A találkozóra a magyar és a román egyházak képviselői is meghívót kaptak.
Tárgyalóasztalhoz ülteti ma délelőtt Nyárádszereda önkormányzata az egyházi képviselőket, miután néhány héttel korábban „erőszakos asszimilációra” panaszkodtak a helyi ortodox egyház tagjai egy Traian Băsescu államelnökhöz címzett nyílt levélben. A találkozóra a magyar és a román egyházak képviselői is meghívót kaptak.
Presztízs és törvény
A konfliktus a főtéri építkezési tilalom körül bontakozott ki, ide az ortodoxok szeretnének újabb templomot emelni. A helyi önkormányzat tagjai cáfolják, hogy vallási diszkrimináció miatt utasítják el a beruházást.
„Nem számít a pártszín, valamennyi tanácsos egyetért abban, hogy a törvényt be kell tartani, és Nyárádszereda főterén nem lehet semmit építeni, sem ortodox templomot, sem üzletet” – nyilatkozta lapunknak Csíki Sándor önkormányzati képviselő. A Cuvântul liber című marosvásárhelyi napilapban megjelent nyílt levélre a testület július végén válaszlevelet fogalmazott meg.
„Visszautasítjuk azt az alaptalan és méltatlan vádat, miszerint a Nyárádszeredában élő román lakosság „erőszakos asszimilációnak” lenne kitéve a magyar lakosság és az önkormányzat részéről. A nyárádszeredai tanács felajánlja az államfőnek, hogy amennyiben valóban hiteles módon kíván tájékozódni a város helyzetéről, látogasson el Nyárádszeredába, és győződjön meg személyesen afelől, hogy városunkban nincsenek etnikai feszültségek a magyar és román közösségek között, mint ahogy arról is, hogy míg a magyar történelmi egyházak egy-egy templommal rendelkeznek a városban, a kevés számú ortodox hívők két ortodox templomban is imádkozhatnak” – olvasható a nyárádszeredaiak közleményében.
„Döntsön a nép”
Csíki Sándor emlékeztetett: miután az ortodox egyház nem építhetett a kisváros főtéri parkjában templomot, az önkormányzat rendelkezésére bocsátotta a régi iskola területét, azzal a feltétellel, hogy a lebontásra szánt épület helyett egy újabbat építenek.
„Ezt vállalta is az egyház, ám az ígéretekkel ellentétben nemcsak az új szárny megépítésének nem fogtak neki, de továbbra is követelik, hogy a főtéren levő területet töröljük a közvagyon leltárából, hogy oda építhessék fel a templomot, és erre a tanácsot is felszólították” – nyilatkozta Csíki, aki úgy véli, népszavazást kellene tartani arról, hogy akarják-e a nyárádszeredaiak, hogy ortodox templom épüljön a városukba, vagy nem. Erre létezik egy tanácsi határozat, ha a prefektúra is beleegyezne, meg lehetne szervezni a népszavazást.
„Ha a lakosság zöme támogatja, hogy annak az ötven ortodox felekezetűnek új templom szükséges, akkor meg kell építeni” – fogalmazott Csíki. A nyárádszeredai önkormányzat RMDSZ-es, független és MPP-s tanácsosai is egyetértenek abban, hogy a közvagyonhoz tartozó főtéri park építkezésre nem alkalmas. A főtéri iskola udvarára tervezett templomépítést korábban a gyulafehérvári ortodox püspökség is támogatta, és ehhez a beruházáshoz kormányzati támogatást is ígért a Maros megyei prefektúra.
Tavaly több civil szervezet is szót emelt az évek óta tartó vitában, de akkor még konfliktus volt a helyi MPP és RMDSZ tagszervezetek között. A szövetség politikusai úgy nyilatkoztak: a nyárádszeredai konfliktus civil fórumok révén nem rendezhető.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. augusztus 9.
Magyar-e a székely?
Az utóbbi időben egyre gyakrabban találkozom olyan megnyilatkozásokkal, amelyek szerint a székely nem magyar. Vagy ha az is, akkor egy egészen más minőségű magyar. Nemrégiben láttam egy magyar hírügynökségi anyagot, amelyet a magyar közszolgálati tévék is átvettek, bizonyára tudósítók helyi információival megspékelve feltuningoltak, Kárpát-medencei kitekintésűre szabták, s amelyben tételesen elhangzott, hogy négynyelvű helységnévtáblákat is látni Erdély több településén, ugyanis a helység nevét a román, magyar és német nyelven, illetve rovásírással is feltüntették rajta. Ebből én azt értem, hogy a négy nyelv a román, a magyar, a német és a székely.
Ha a sajtóanyag logikáját követem, s nézem a képanyagot is, látom, hogy Székelyudvarhely neve hogy néz ki leírva rovásírással, de nem derül ki, mi lehet a város székely neve, mert ezek szerint annak is kell lennie. Képzelem, mivel maradt a híranyagot látva az átlagos dunántúli néző, aki nem tud székelyül. Arról nem is beszélve, hogy miként bezzegelhetnek a románul értő magyarok: lám-lám, már Iorgáék megmondták, hogy a székelyek elmagyarosított románok. A szóban forgó sajtóanyag professzionalizmusáról még annyit, hogy kitetszik belőle: helyismerettel nem rendelkező szerkesztő megrendelésére készíthették csekély terepismerettel rendelkező helyi munkatársak. Olyan munkatársak, akik készpénznek vették azt a Magyarországról származó információt, hogy a táblaállítási divat 2003-ban indult Csíkszeredában. Nos, nem 2003-ban kezdeményezték először Csíkszeredában a településnevek rovásírással való feltüntetését, hanem már 1990-ben téma volt Székelykeresztúron a táblaállítás, az egyik helyi ifjúsági szervezet által állított tábla téma volt az akkori közéletben, sajtóban egyaránt.
Olyan – felelős politikus által nagy nyilvánosság előtt kifejtett – véleményt is hallottam, miszerint a székely nem magyar, s a népszámlálás alkalmával a Székelyföld lakói vallják magukat székelynek. Szíve joga mindenkinek annak vallani magát, aminek akarja – legalábbis ez a hivatalos megközelítés. A vállalás azonban kultúra, nyelv, vallás, családi háttér, neveltetés kérdése. Esetenként az érdeké – ilyenre is volt már példa. Tehát annak, aki nem csupán beleszületett egy kultúrába, hanem elsajátította annak normáit, megtanulta anyanyelvét, és eleget tesz a nemzeti hovatartozásból fakadó kötelezettségeknek is, nem lehet kérdés, hogy melyik nemzet tagja.
közel százesztendős kisebbségi lét, a kommunizmus agymosása azonban megtette hatását, az identitástudat lazult. Az emberek viszont szeretnek tartozni valahová, s ha kötelékeik nem elég erősek, akár mesterséges identitást is kreálhatnak maguknak. Mint a székely nemzeti identitás. Míg regionális, kulturális identitásról beszélnek a székelyek kapcsán, minden rendben, de nagy baj van akkor, amikor a székely–magyar különbözőséget nemzeti síkra próbálják vetíteni. A rendi nemzet fogalmát nem lehet összetéveszteni a politikai nemzet fogalmával. Aki ezzel a módszerrel él – érdekből vagy butaságból, teljesen mindegy – többet árt közösségének, mint amennyit használ.
Tehát a rovásírás a múlt – azaz a kultúra – része, nem a különállóság megtestesítője. Információhordozó szerepe azonban kimerül egy adott kultúrához való tartozás jelzésében, önmagában alkalmatlan például turistajelzések megjelölésére. Az információkat közöljük továbbra is magyarul, lehetőleg igényesen fejezve ki magunkat, figyelve arra, hogy mondandónk igaz legyen, s tartsuk tiszteletben legalább a helyesírási szabályokat. Ha ezt a minimumot teljesítjük, akkor írásainkból nem azt szűri le az olvasó, hogy a székely nem magyar.
Sarány István. Hargita Népe (Csíkszereda)
Az utóbbi időben egyre gyakrabban találkozom olyan megnyilatkozásokkal, amelyek szerint a székely nem magyar. Vagy ha az is, akkor egy egészen más minőségű magyar. Nemrégiben láttam egy magyar hírügynökségi anyagot, amelyet a magyar közszolgálati tévék is átvettek, bizonyára tudósítók helyi információival megspékelve feltuningoltak, Kárpát-medencei kitekintésűre szabták, s amelyben tételesen elhangzott, hogy négynyelvű helységnévtáblákat is látni Erdély több településén, ugyanis a helység nevét a román, magyar és német nyelven, illetve rovásírással is feltüntették rajta. Ebből én azt értem, hogy a négy nyelv a román, a magyar, a német és a székely.
Ha a sajtóanyag logikáját követem, s nézem a képanyagot is, látom, hogy Székelyudvarhely neve hogy néz ki leírva rovásírással, de nem derül ki, mi lehet a város székely neve, mert ezek szerint annak is kell lennie. Képzelem, mivel maradt a híranyagot látva az átlagos dunántúli néző, aki nem tud székelyül. Arról nem is beszélve, hogy miként bezzegelhetnek a románul értő magyarok: lám-lám, már Iorgáék megmondták, hogy a székelyek elmagyarosított románok. A szóban forgó sajtóanyag professzionalizmusáról még annyit, hogy kitetszik belőle: helyismerettel nem rendelkező szerkesztő megrendelésére készíthették csekély terepismerettel rendelkező helyi munkatársak. Olyan munkatársak, akik készpénznek vették azt a Magyarországról származó információt, hogy a táblaállítási divat 2003-ban indult Csíkszeredában. Nos, nem 2003-ban kezdeményezték először Csíkszeredában a településnevek rovásírással való feltüntetését, hanem már 1990-ben téma volt Székelykeresztúron a táblaállítás, az egyik helyi ifjúsági szervezet által állított tábla téma volt az akkori közéletben, sajtóban egyaránt.
Olyan – felelős politikus által nagy nyilvánosság előtt kifejtett – véleményt is hallottam, miszerint a székely nem magyar, s a népszámlálás alkalmával a Székelyföld lakói vallják magukat székelynek. Szíve joga mindenkinek annak vallani magát, aminek akarja – legalábbis ez a hivatalos megközelítés. A vállalás azonban kultúra, nyelv, vallás, családi háttér, neveltetés kérdése. Esetenként az érdeké – ilyenre is volt már példa. Tehát annak, aki nem csupán beleszületett egy kultúrába, hanem elsajátította annak normáit, megtanulta anyanyelvét, és eleget tesz a nemzeti hovatartozásból fakadó kötelezettségeknek is, nem lehet kérdés, hogy melyik nemzet tagja.
közel százesztendős kisebbségi lét, a kommunizmus agymosása azonban megtette hatását, az identitástudat lazult. Az emberek viszont szeretnek tartozni valahová, s ha kötelékeik nem elég erősek, akár mesterséges identitást is kreálhatnak maguknak. Mint a székely nemzeti identitás. Míg regionális, kulturális identitásról beszélnek a székelyek kapcsán, minden rendben, de nagy baj van akkor, amikor a székely–magyar különbözőséget nemzeti síkra próbálják vetíteni. A rendi nemzet fogalmát nem lehet összetéveszteni a politikai nemzet fogalmával. Aki ezzel a módszerrel él – érdekből vagy butaságból, teljesen mindegy – többet árt közösségének, mint amennyit használ.
Tehát a rovásírás a múlt – azaz a kultúra – része, nem a különállóság megtestesítője. Információhordozó szerepe azonban kimerül egy adott kultúrához való tartozás jelzésében, önmagában alkalmatlan például turistajelzések megjelölésére. Az információkat közöljük továbbra is magyarul, lehetőleg igényesen fejezve ki magunkat, figyelve arra, hogy mondandónk igaz legyen, s tartsuk tiszteletben legalább a helyesírási szabályokat. Ha ezt a minimumot teljesítjük, akkor írásainkból nem azt szűri le az olvasó, hogy a székely nem magyar.
Sarány István. Hargita Népe (Csíkszereda)
2011. augusztus 9.
EMNP: Drăghiciék a feljelentők
értesülései szerint ugyanaz a bukaresti ügyvéd áll az Erdélyi Magyar Néppárt aláírásai ügyében tett ügyészségi feljelentés mögött, aki hónapokkal ezelőtt megóvta az EMNP bejegyzését, sőt jóváhagyást adott RMDSZ-es tisztviselőknek a pártalapítást támogatók adatainak áttanulmányozására. Úgy tudjuk, Adrian Drăghici megkeresése nyomán egy magánszemély panaszolta be Pap Elődöt és Zatykó Gyulát, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács régióelnökeit okirat-hamisítás és hamis iratokkal való visszaélés gyanújával.
A panaszos azt állítja, beleegyezése nélkül tüntették fel az EMNP bejegyzését támogató közel 30 ezer polgár között, holott nem írt alá semmiféle listát. Drăghici arra hivatkozva kérte az EMNP bejegyzésének elutasítását, hogy szerinte az aláírási ívek hamis kézjegyeket is tartalmaznak; júliusi, az EMNP bejegyzését elutasító döntésével azonban a Bukaresti Törvényszék elutasította a panaszt. Drăghici hatalmazta fel ugyanakkor Budai Richárd bukaresti RMDSZ-elnököt és Novák Leventét, a Kelemen Hunor szövetségi elnök vezette művelődési minisztérium tanácsadóját, hogy betekinthessenek és lefotózhassák a pártalapítási dossziét. Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke tegnap lapunk értesülésére úgy reagált: nyilvánvaló, hogy Adrian Drăghici „sok szállal kötődik” az RMDSZ-hez. „Felszólítjuk az RMDSZ-t, állítsa le az embereit. Az ügyvéd feljelentései nyomán a rendőrség zaklatja a demokrácia-központok munkatársait, holott az intézménynek semmi köze a pártalapításhoz” – nyilatkozta Toró, aki szerint az EMNT vezetősége fontolgatja, jogi eszközökhöz folyamodik a munkatársai elleni feljelentések miatt.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)
értesülései szerint ugyanaz a bukaresti ügyvéd áll az Erdélyi Magyar Néppárt aláírásai ügyében tett ügyészségi feljelentés mögött, aki hónapokkal ezelőtt megóvta az EMNP bejegyzését, sőt jóváhagyást adott RMDSZ-es tisztviselőknek a pártalapítást támogatók adatainak áttanulmányozására. Úgy tudjuk, Adrian Drăghici megkeresése nyomán egy magánszemély panaszolta be Pap Elődöt és Zatykó Gyulát, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács régióelnökeit okirat-hamisítás és hamis iratokkal való visszaélés gyanújával.
A panaszos azt állítja, beleegyezése nélkül tüntették fel az EMNP bejegyzését támogató közel 30 ezer polgár között, holott nem írt alá semmiféle listát. Drăghici arra hivatkozva kérte az EMNP bejegyzésének elutasítását, hogy szerinte az aláírási ívek hamis kézjegyeket is tartalmaznak; júliusi, az EMNP bejegyzését elutasító döntésével azonban a Bukaresti Törvényszék elutasította a panaszt. Drăghici hatalmazta fel ugyanakkor Budai Richárd bukaresti RMDSZ-elnököt és Novák Leventét, a Kelemen Hunor szövetségi elnök vezette művelődési minisztérium tanácsadóját, hogy betekinthessenek és lefotózhassák a pártalapítási dossziét. Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke tegnap lapunk értesülésére úgy reagált: nyilvánvaló, hogy Adrian Drăghici „sok szállal kötődik” az RMDSZ-hez. „Felszólítjuk az RMDSZ-t, állítsa le az embereit. Az ügyvéd feljelentései nyomán a rendőrség zaklatja a demokrácia-központok munkatársait, holott az intézménynek semmi köze a pártalapításhoz” – nyilatkozta Toró, aki szerint az EMNT vezetősége fontolgatja, jogi eszközökhöz folyamodik a munkatársai elleni feljelentések miatt.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)
2011. augusztus 9.
Magyar állampolgárokat kísértek be Kolozsváron
Magyar állampolgárokat kísértek be hétfőn hajnalban a rendőrségre Kolozsváron "közerkölcs elleni vétség és csendháborítás gyanújával", mivel a város bejáratánál fényképezkedni kezdtek egy magyar nyelvű "Kolozsvár" feliratú helységnévtáblával.
Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul az MTI- nek elmondta: egy magyar állampolgári bejelentés szerint hajnali két óra körül hat, magát magyar állampolgárnak valló személy magyar nyelvű feliratot helyezett el a város Torda felőli bejáratánál. A bejelentést tevő magyar állampolgár már a rendőrségről hívta a főkonzulátust. Elmondása szerint mind a hatan miskolciak, a rendőrség előállította őket, jelen pillanatban a kolozsvári rendőrségen tartózkodnak.
Az internetes híradások arról szóltak, hogy a magyarországi "kirándulócsoport" – négy férfi, egy nő és egy tízéves gyerek – erdélyi kirándulásról indult haza, megálltak Kolozsvár bejáratánál, ahol fényképezkedni kezdtek egy "Kolozsvár" feliratú helységnévtáblával, amit egy ócskapiacon vásároltak.
A manna.ro Miklós Árpád matematika-fizika tanárt idézi, aki a hírek szerint az előállított személyek között van. "Mi nem vagyunk románellenesek. Letartóztattak, mint valami bűnözőket, és ujjlenyomatot vettek tőlünk. Elvették az iratainkat, és nem tudjuk, mikor engednek el. Nem tettünk semmi rosszat. Nekünk 'Cluj-Napoca' nem jelent semmit, de "Kolozsvár" a történelmet jelenti. Csak fényképezkedni akartunk a táblával, nem otthagyni. Magunkkal vittük volna. Máskülönben van egy másik táblánk is, Torda magyar nevével. Magyarországon ezért nem büntetnének meg" – olvasható a magyar nyelvű portálon.
Alma Bruja Brehariu, a Kolozs megyei rendőrség szóvivője az MTI-nek telefonon azt mondta: nincs szó őrizetbevételről. A hivatalos rendőrségi közlés arról szól: a kolozsvári rendőrök "felderítették", hogy négy magyarországi illetőségű személy (az 56 éves M. Árpád, a 43 éves B. Lajos, a 27 éves M. Árpád Ferenc, valamint az 53 éves T. Levente magyar nyelvű helységnévtáblát helyezett el a helyszínen, majd gépkocsijukban (amelyben a 43 éves B. Ildikó és egy tízéves gyermek ült) találtak egy másik magyar nyelvű helységnévtáblát Torda felirattal. A rendőrségi szóvivő szerint a magyar állampolgárokat "közerkölcs elleni vétség és csendháborítás" gyanújával bekísérték a rendőrségre.
Szilágyi Mátyás az MTI-nek elmondta: a főkonzulátus mindent megtesz a történtek tisztázása érdekében, különös tekintettel arra, hogy az előállítottak között van egy tízéves gyermek is. A képviseletnek tájékozódnia kell arról is, hogy a hatóságok szerint a magyar állampolgárok milyen szabályokat sértettek meg, s hogy a rendőrségi intézkedésnek milyen jogi alapja van – mondta a főkonzul. Népújság (Marosvásárhely)
Magyar állampolgárokat kísértek be hétfőn hajnalban a rendőrségre Kolozsváron "közerkölcs elleni vétség és csendháborítás gyanújával", mivel a város bejáratánál fényképezkedni kezdtek egy magyar nyelvű "Kolozsvár" feliratú helységnévtáblával.
Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul az MTI- nek elmondta: egy magyar állampolgári bejelentés szerint hajnali két óra körül hat, magát magyar állampolgárnak valló személy magyar nyelvű feliratot helyezett el a város Torda felőli bejáratánál. A bejelentést tevő magyar állampolgár már a rendőrségről hívta a főkonzulátust. Elmondása szerint mind a hatan miskolciak, a rendőrség előállította őket, jelen pillanatban a kolozsvári rendőrségen tartózkodnak.
Az internetes híradások arról szóltak, hogy a magyarországi "kirándulócsoport" – négy férfi, egy nő és egy tízéves gyerek – erdélyi kirándulásról indult haza, megálltak Kolozsvár bejáratánál, ahol fényképezkedni kezdtek egy "Kolozsvár" feliratú helységnévtáblával, amit egy ócskapiacon vásároltak.
A manna.ro Miklós Árpád matematika-fizika tanárt idézi, aki a hírek szerint az előállított személyek között van. "Mi nem vagyunk románellenesek. Letartóztattak, mint valami bűnözőket, és ujjlenyomatot vettek tőlünk. Elvették az iratainkat, és nem tudjuk, mikor engednek el. Nem tettünk semmi rosszat. Nekünk 'Cluj-Napoca' nem jelent semmit, de "Kolozsvár" a történelmet jelenti. Csak fényképezkedni akartunk a táblával, nem otthagyni. Magunkkal vittük volna. Máskülönben van egy másik táblánk is, Torda magyar nevével. Magyarországon ezért nem büntetnének meg" – olvasható a magyar nyelvű portálon.
Alma Bruja Brehariu, a Kolozs megyei rendőrség szóvivője az MTI-nek telefonon azt mondta: nincs szó őrizetbevételről. A hivatalos rendőrségi közlés arról szól: a kolozsvári rendőrök "felderítették", hogy négy magyarországi illetőségű személy (az 56 éves M. Árpád, a 43 éves B. Lajos, a 27 éves M. Árpád Ferenc, valamint az 53 éves T. Levente magyar nyelvű helységnévtáblát helyezett el a helyszínen, majd gépkocsijukban (amelyben a 43 éves B. Ildikó és egy tízéves gyermek ült) találtak egy másik magyar nyelvű helységnévtáblát Torda felirattal. A rendőrségi szóvivő szerint a magyar állampolgárokat "közerkölcs elleni vétség és csendháborítás" gyanújával bekísérték a rendőrségre.
Szilágyi Mátyás az MTI-nek elmondta: a főkonzulátus mindent megtesz a történtek tisztázása érdekében, különös tekintettel arra, hogy az előállítottak között van egy tízéves gyermek is. A képviseletnek tájékozódnia kell arról is, hogy a hatóságok szerint a magyar állampolgárok milyen szabályokat sértettek meg, s hogy a rendőrségi intézkedésnek milyen jogi alapja van – mondta a főkonzul. Népújság (Marosvásárhely)
2011. augusztus 9.
Határmenti táblamaffia
Nacionalista csoportok rongálják Váradon a magyar műemlékeket és emléktáblákat
„Szélsőséges nacionalista szervezet áll a váradi táblalopások hátterében” – jelentette ki lapunknak Gavrucza Tibor megyei tanácsos, annak kapcsán, hogy a határ menti városban az utóbbi időben elszaporodott az emléktáblák és szobrok megrongálása. Tegnap a Garasos hídról tűnt el, idén immár másodszor az emléktábla.
A nagyváradi Garasos hídról tegnapra virradóan ismét eltűnt a hajdani acélszerkezetű átkelő emlékét őrző, kétnyelvű emléktábla. Az ismeretlen tettesek ezúttal nemcsak a bronz domborművet, de a márványból készült táblát is eltüntették.
Elkeserítő intolerancia
„Elkeserítő, hogy a változás után húsz évvel Nagyváradon, a tolerancia városában ilyen történjen; egyre inkább körvonalazódik, hogy nem nemesfémmaffia áll a háttérben, hanem egy nacionalista szervezet, akik kizárólag a magyar emlékműveket gyalázzák meg” – fogalmazott lapunknak Gavrucza Tibor. Az RMDSZ-es megyei tanácsos rámutatott, a rongálót vagy rongálókat kimondottan a magyar nyelvű feliratok zavarják a hasonló román nyelvű bronztábláknak nem esik bántódásuk.
Mint ismeretes, a Garasos hídra fölszerelt emléktáblát tavaly helyezték el, az átkelő felavatásának századik évfordulóján. A táblán található bronzplakettet néhány hónapja ellopták, de azt az alkotó, Deák Árpád szobrászművész ismét elkészítette, így július 22-én újra elhelyezték a hídfőnél. A sors fintora, hogy a hídhoz épp tegnap szerelték fel azokat a térfigyelő kamerákat, amelyekkel a műemlékek rongálóit szeretnék tetten érni.
Amint arról lapunkban már beszámoltunk, a nagyváradi önkormányzat nemrégiben úgy döntött, hogy bekamerázzák a városban található emlékművek környékét, megelőzve ezzel a további rongálásokat. Gavrucza szerint nem lehetséges minden egyes műemlék körül a kamerás megfigyelés, a megoldás az „egymás terhét hordozzátok” elv lenne. „Fel kell hívni a lakosság figyelmét, hogy értesítsék a közösségi rendőrséget, bármi szokatlant látnak” – hangsúlyozta a városi tanácsos. Megtudtuk, a városi tanács ismeretlen tettes ellen feljelentést tesz a rendőrségen.
Önkormányzati döbbenet
„A nagyváradi önkormányzat felháborodással és megdöbbenéssel vette tudomásul a Garasos híd emléktáblájának ismételt ellopását. Annál is inkább, hogy ma (tegnap – szerk. megj.) szereltük fel a térfigyelő kamerákat” – nyilatkozta az ÚMSZ-nek Petri Csilla a nagyváradi polgármesteri hivatal sajtószóvivője.
Elmondása szerint az önkormányzat és az RMDSZ-frakció mindent megtesz, hogy előkerítse a tetteseket, illetve, hogy pótolja az emléktáblát. Hozzátette, az ügy másik furcsasága, hogy a táblát annak ellenére lopták el, hogy a közösségi rendőrség minden este járőröz a környéken.
Érdeklődésünkre, hogy melyek lesznek azok a műemlékek, amelyek kamerás védelmet kapnak, Petri kijelentette: Nagyváradon több tucat köztéri szobor és emlékplakett van, így az önkormányzat részéről nagyon jelentős kiadás lenne, ha mindeniket bekameráznák. „Egyelőre tíz magyar és tíz román műemlék kamerás megfigyelését vették tervbe” – mondta a sajtószóvivő.
Totka László. Új Magyar Szó (Bukarest)
Nacionalista csoportok rongálják Váradon a magyar műemlékeket és emléktáblákat
„Szélsőséges nacionalista szervezet áll a váradi táblalopások hátterében” – jelentette ki lapunknak Gavrucza Tibor megyei tanácsos, annak kapcsán, hogy a határ menti városban az utóbbi időben elszaporodott az emléktáblák és szobrok megrongálása. Tegnap a Garasos hídról tűnt el, idén immár másodszor az emléktábla.
A nagyváradi Garasos hídról tegnapra virradóan ismét eltűnt a hajdani acélszerkezetű átkelő emlékét őrző, kétnyelvű emléktábla. Az ismeretlen tettesek ezúttal nemcsak a bronz domborművet, de a márványból készült táblát is eltüntették.
Elkeserítő intolerancia
„Elkeserítő, hogy a változás után húsz évvel Nagyváradon, a tolerancia városában ilyen történjen; egyre inkább körvonalazódik, hogy nem nemesfémmaffia áll a háttérben, hanem egy nacionalista szervezet, akik kizárólag a magyar emlékműveket gyalázzák meg” – fogalmazott lapunknak Gavrucza Tibor. Az RMDSZ-es megyei tanácsos rámutatott, a rongálót vagy rongálókat kimondottan a magyar nyelvű feliratok zavarják a hasonló román nyelvű bronztábláknak nem esik bántódásuk.
Mint ismeretes, a Garasos hídra fölszerelt emléktáblát tavaly helyezték el, az átkelő felavatásának századik évfordulóján. A táblán található bronzplakettet néhány hónapja ellopták, de azt az alkotó, Deák Árpád szobrászművész ismét elkészítette, így július 22-én újra elhelyezték a hídfőnél. A sors fintora, hogy a hídhoz épp tegnap szerelték fel azokat a térfigyelő kamerákat, amelyekkel a műemlékek rongálóit szeretnék tetten érni.
Amint arról lapunkban már beszámoltunk, a nagyváradi önkormányzat nemrégiben úgy döntött, hogy bekamerázzák a városban található emlékművek környékét, megelőzve ezzel a további rongálásokat. Gavrucza szerint nem lehetséges minden egyes műemlék körül a kamerás megfigyelés, a megoldás az „egymás terhét hordozzátok” elv lenne. „Fel kell hívni a lakosság figyelmét, hogy értesítsék a közösségi rendőrséget, bármi szokatlant látnak” – hangsúlyozta a városi tanácsos. Megtudtuk, a városi tanács ismeretlen tettes ellen feljelentést tesz a rendőrségen.
Önkormányzati döbbenet
„A nagyváradi önkormányzat felháborodással és megdöbbenéssel vette tudomásul a Garasos híd emléktáblájának ismételt ellopását. Annál is inkább, hogy ma (tegnap – szerk. megj.) szereltük fel a térfigyelő kamerákat” – nyilatkozta az ÚMSZ-nek Petri Csilla a nagyváradi polgármesteri hivatal sajtószóvivője.
Elmondása szerint az önkormányzat és az RMDSZ-frakció mindent megtesz, hogy előkerítse a tetteseket, illetve, hogy pótolja az emléktáblát. Hozzátette, az ügy másik furcsasága, hogy a táblát annak ellenére lopták el, hogy a közösségi rendőrség minden este járőröz a környéken.
Érdeklődésünkre, hogy melyek lesznek azok a műemlékek, amelyek kamerás védelmet kapnak, Petri kijelentette: Nagyváradon több tucat köztéri szobor és emlékplakett van, így az önkormányzat részéről nagyon jelentős kiadás lenne, ha mindeniket bekameráznák. „Egyelőre tíz magyar és tíz román műemlék kamerás megfigyelését vették tervbe” – mondta a sajtószóvivő.
Totka László. Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. augusztus 9.
[a IV. részt nem lehetett lemásolni internetről]
Román rendőr az EMNP listáin
Tőkés-párti turpisságok – V. rész
Fellebbeztek a Bukaresti Táblabíróságon az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzését alapfokon elutasító ítélet ellen a Tőkés László volt püspök híveit tömörítő alakulat bejegyzésén fáradozók.
Fellebbeztek a Bukaresti Táblabíróságon az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzését alapfokon elutasító ítélet ellen a Tőkés László volt püspök híveit tömörítő alakulat bejegyzésén fáradozók. A Háromszék napilapnak nyilatkozó EMNP-s illetékesek szerint a táblabíróság augusztus 16-án tárgyalja az ügyet. Mint arról lapunkban hírt adtunk: a Bukaresti Törvényszék azzal indokolta a bejegyzés elutasítását, hogy a „Tőkés-párt” programja nem országos, hanem csoportérdekek képviseletét vállalja fel, ami ellentétes a párttörvény előírásaival.
Másodfokon azonban nemcsak az elsőfokú ítélet során kifogásolt kitételek kerülnek újravizsgálatra, hanem a teljes dosszié, az időközben felmerült esetleges újabb jogi fejlemények figyelembevételével. Így az Új Magyar Szó és a Jurnalul Naţional napilapok közös ankétja során napvilágra került – írásszakértők által alátámasztott – bizonyítékok is, melyek szerint az EMNP Kárpátokon kívüli megyékben, valamint Bukarestben gyűjtött támogatólistáin hemzsegnek a hamis aláírások.
Emellett – mint arról beszámoltunk – annak gyanúja is beigazolódott, hogy a „Tőkés-párt” támogatólistáin szereplő egyes személyek személyi adatai sem valósak: a bukaresti, több mint nyolcszáz támogató közül a tényfeltárást végző újságírók által szúrópróbaszerűen kiválasztott több személy lakhelye légből kapottnak bizonyult, miután az illető címeken ilyen nevű emberek nem laknak, és soha nem is laktak.
Árucsatolás: magyar állampolgárság és kötelező párttagság
A fellebbezés tárgyalásán egyébként az EMNP erdélyi aláíráslistáival kapcsolatos különböző panaszokat is a táblabíróság figyelmébe terelhet. Ilyen panaszt fogalmazott meg a perbe való felvételét június 27-én keltezett beadványában kérő Buta Levente marosvásárhelyi lakos, aki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által működtetett marosvásárhelyi demokrácia-központban vele történteket ajánlotta a Bukaresti Törvényszék figyelmébe.
A beadvány szerint Buta Levente április hónap folyamán az EMNT Mihai Viteazul (Klastrom) utca 40. szám alatti demokrácia-központjában érdeklődött a magyar állampolgárság megszerzésével kapcsolatos dokumentumok felől, ahol a központ munkatársai felszólították: írja alá egyúttal az Erdélyi Magyar Néppárt támogatólistáját is.
„Meglátásom szerint ez az eljárás ellenkezik az alkotmánnyal és az érvényes párttörvénnyel” – fogalmaz a perbe való felvételét kérő marosvásárhelyi lakos, aki nem tett ugyan eleget a demokráci-központban dolgozók felszólításának, ám később tudomására jutott, hogy nevét és személyi adatait felhasználták, aláírását meghamisították, és neve mégis szerepel a támogatólistákon.
Alapfokon hozott döntésében Buta Levente kérését a bíróság elutasította, mint ahogyan több olyan magánszemély vagy szervezet kérését is, akik/amelyek a „Tőkés-párt” bejegyzése ellen emeltek kifogást.
Hozzáfértek Tőkésék a lakosságnyilvántartóhoz?
Hasonló ügy annak a Râmnicu Vâlcea-i rendőraltisztnek az esete is, akinek neve tudta és beleegyezése nélkül került fel az EMNP Vâlcea megyei támogatólistáira. Az ő esetében a nevével való visszaélés, személyi adatainak illetéktelen felhasználása és aláírásának meghamisítása egyéb jogi problémákat is felvet, ugyanis a rendőrök jogállását szabályozó törvény számukra nem teszi lehetővé politikai párt támogatását, annak soraiba való belépést.
Mint lapunknak Mircea Vasile Ion elmondta: bűnvádi panaszt tett a Vâlcea megyei ügyészségen, aminek nyomán a bukaresti I. kerületi törvényszéken meghallgatták. Ugyanott aláírási címpéldányt tett le, amelyet grafológusi elemzésnek vetnek alá, és összehasonlítják az EMNP támogatólistáin a neve mellett szereplő aláírással. „Az ügyész szerint szabad szemmel is megállapítható, hogy a két aláírás teljes mértékben különbözik” – mondta az ÚMSZ-nek a Râmnicu Vâlcea-i rendőraltiszt.
Mircea Vasile Ion kérdésünkre határozottan kijelentette, hogy nem kereste meg őt senki a tavasz folyamán semmiféle pártlistával, amit aktív rendőrként amúgy sem írhatott volna alá. „Visszaéltek a nevemmel, személyes adataimmal, és emiatt erkölcsi kártérítést is követelek” – tette hozzá a rendőraltiszt.
Az ÚMSZ kérdésére Mircea Vasile Ion elmondta: nincsenek információi arról, hogy a neve és adatai hogyan kerültek az EMNP aláírásgyűjtőinek birtokába, de arra gyanakszik, hogy illetéktelenek hozzáfértek a lakossági nyilvántartási regiszterekhez. A rendőraltiszt tudomása szerint egyébként többedmagával van ebben a helyzetben: a törvényszéken vele együtt más rendőröket és hivatásos katonákat is meghallgattak, akiknek neve szintén szerepel a „Tőkés-párt” támogatói listáin.
Mint arról az Új Magyar Szó korábban hírt adott, az EMNP okirat-hamisítási ügyét a Bukaresti Törvényszék melletti ügyészség a harmadik kerületi bírósági ügyészség hatáskörébe utalta, amely a rendőrségnek továbbította a dossziét. A rendőrség okirathamisításra való felbujtás és hamis aláírások felhasználása címén indított vizsgálatot, ismeretlen elkövetők ellen. Minthogy a „Tőkés-párt” bejegyzésén fáradozó illetékesek lapunk ellen silentio stampát hirdettek, a vádakkal kapcsolatos álláspontjukat nem áll módunkban közölni.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)
Román rendőr az EMNP listáin
Tőkés-párti turpisságok – V. rész
Fellebbeztek a Bukaresti Táblabíróságon az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzését alapfokon elutasító ítélet ellen a Tőkés László volt püspök híveit tömörítő alakulat bejegyzésén fáradozók.
Fellebbeztek a Bukaresti Táblabíróságon az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzését alapfokon elutasító ítélet ellen a Tőkés László volt püspök híveit tömörítő alakulat bejegyzésén fáradozók. A Háromszék napilapnak nyilatkozó EMNP-s illetékesek szerint a táblabíróság augusztus 16-án tárgyalja az ügyet. Mint arról lapunkban hírt adtunk: a Bukaresti Törvényszék azzal indokolta a bejegyzés elutasítását, hogy a „Tőkés-párt” programja nem országos, hanem csoportérdekek képviseletét vállalja fel, ami ellentétes a párttörvény előírásaival.
Másodfokon azonban nemcsak az elsőfokú ítélet során kifogásolt kitételek kerülnek újravizsgálatra, hanem a teljes dosszié, az időközben felmerült esetleges újabb jogi fejlemények figyelembevételével. Így az Új Magyar Szó és a Jurnalul Naţional napilapok közös ankétja során napvilágra került – írásszakértők által alátámasztott – bizonyítékok is, melyek szerint az EMNP Kárpátokon kívüli megyékben, valamint Bukarestben gyűjtött támogatólistáin hemzsegnek a hamis aláírások.
Emellett – mint arról beszámoltunk – annak gyanúja is beigazolódott, hogy a „Tőkés-párt” támogatólistáin szereplő egyes személyek személyi adatai sem valósak: a bukaresti, több mint nyolcszáz támogató közül a tényfeltárást végző újságírók által szúrópróbaszerűen kiválasztott több személy lakhelye légből kapottnak bizonyult, miután az illető címeken ilyen nevű emberek nem laknak, és soha nem is laktak.
Árucsatolás: magyar állampolgárság és kötelező párttagság
A fellebbezés tárgyalásán egyébként az EMNP erdélyi aláíráslistáival kapcsolatos különböző panaszokat is a táblabíróság figyelmébe terelhet. Ilyen panaszt fogalmazott meg a perbe való felvételét június 27-én keltezett beadványában kérő Buta Levente marosvásárhelyi lakos, aki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által működtetett marosvásárhelyi demokrácia-központban vele történteket ajánlotta a Bukaresti Törvényszék figyelmébe.
A beadvány szerint Buta Levente április hónap folyamán az EMNT Mihai Viteazul (Klastrom) utca 40. szám alatti demokrácia-központjában érdeklődött a magyar állampolgárság megszerzésével kapcsolatos dokumentumok felől, ahol a központ munkatársai felszólították: írja alá egyúttal az Erdélyi Magyar Néppárt támogatólistáját is.
„Meglátásom szerint ez az eljárás ellenkezik az alkotmánnyal és az érvényes párttörvénnyel” – fogalmaz a perbe való felvételét kérő marosvásárhelyi lakos, aki nem tett ugyan eleget a demokráci-központban dolgozók felszólításának, ám később tudomására jutott, hogy nevét és személyi adatait felhasználták, aláírását meghamisították, és neve mégis szerepel a támogatólistákon.
Alapfokon hozott döntésében Buta Levente kérését a bíróság elutasította, mint ahogyan több olyan magánszemély vagy szervezet kérését is, akik/amelyek a „Tőkés-párt” bejegyzése ellen emeltek kifogást.
Hozzáfértek Tőkésék a lakosságnyilvántartóhoz?
Hasonló ügy annak a Râmnicu Vâlcea-i rendőraltisztnek az esete is, akinek neve tudta és beleegyezése nélkül került fel az EMNP Vâlcea megyei támogatólistáira. Az ő esetében a nevével való visszaélés, személyi adatainak illetéktelen felhasználása és aláírásának meghamisítása egyéb jogi problémákat is felvet, ugyanis a rendőrök jogállását szabályozó törvény számukra nem teszi lehetővé politikai párt támogatását, annak soraiba való belépést.
Mint lapunknak Mircea Vasile Ion elmondta: bűnvádi panaszt tett a Vâlcea megyei ügyészségen, aminek nyomán a bukaresti I. kerületi törvényszéken meghallgatták. Ugyanott aláírási címpéldányt tett le, amelyet grafológusi elemzésnek vetnek alá, és összehasonlítják az EMNP támogatólistáin a neve mellett szereplő aláírással. „Az ügyész szerint szabad szemmel is megállapítható, hogy a két aláírás teljes mértékben különbözik” – mondta az ÚMSZ-nek a Râmnicu Vâlcea-i rendőraltiszt.
Mircea Vasile Ion kérdésünkre határozottan kijelentette, hogy nem kereste meg őt senki a tavasz folyamán semmiféle pártlistával, amit aktív rendőrként amúgy sem írhatott volna alá. „Visszaéltek a nevemmel, személyes adataimmal, és emiatt erkölcsi kártérítést is követelek” – tette hozzá a rendőraltiszt.
Az ÚMSZ kérdésére Mircea Vasile Ion elmondta: nincsenek információi arról, hogy a neve és adatai hogyan kerültek az EMNP aláírásgyűjtőinek birtokába, de arra gyanakszik, hogy illetéktelenek hozzáfértek a lakossági nyilvántartási regiszterekhez. A rendőraltiszt tudomása szerint egyébként többedmagával van ebben a helyzetben: a törvényszéken vele együtt más rendőröket és hivatásos katonákat is meghallgattak, akiknek neve szintén szerepel a „Tőkés-párt” támogatói listáin.
Mint arról az Új Magyar Szó korábban hírt adott, az EMNP okirat-hamisítási ügyét a Bukaresti Törvényszék melletti ügyészség a harmadik kerületi bírósági ügyészség hatáskörébe utalta, amely a rendőrségnek továbbította a dossziét. A rendőrség okirathamisításra való felbujtás és hamis aláírások felhasználása címén indított vizsgálatot, ismeretlen elkövetők ellen. Minthogy a „Tőkés-párt” bejegyzésén fáradozó illetékesek lapunk ellen silentio stampát hirdettek, a vádakkal kapcsolatos álláspontjukat nem áll módunkban közölni.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. augusztus 9.
Egyharmad jut katedrához
„Fogalmam sincs, mi lesz velem, számítottam rá, hogy jövőre már nem kapok állást, de egyelőre még csak nem is körvonalazódik, hol helyezkedhetem el. Tizenhat éve tanítottam helyettes tanárként” – nyilatkozta lapunknak egy marosvásárhelyi pedagógus, aki a tegnapi eredményhirdetéskor sokadmagával szembesült a ténnyel, hogy a tanári „pótversenyvizsgán” sem sikerült katedrafoglaláshoz elégséges eredményt elérnie.
„Fogalmam sincs, mi lesz velem, számítottam rá, hogy jövőre már nem kapok állást, de egyelőre még csak nem is körvonalazódik, hol helyezkedhetem el. Tizenhat éve tanítottam helyettes tanárként” – nyilatkozta lapunknak egy marosvásárhelyi pedagógus, aki a tegnapi eredményhirdetéskor sokadmagával szembesült a ténnyel, hogy a tanári „pótversenyvizsgán” sem sikerült katedrafoglaláshoz elégséges eredményt elérnie.
A 42 éves tanító idén szerzett egyetemi oklevelet is. Mint fogalmazott: a katedrán szerzett tapasztalata veszhet kárba. „Nehéz megérteni, hogy eddig kellettünk, nemzedékek nőttek fel a kezünk alatt, most meg teljesen máshoz kell fogjunk” – tette hozzá.
Nem ment a helyi mutyi
A júliusi megmérettetés után az augusztus 4-i tanári „pótversenyvizsga” is megdöbbentően rossz mérleggel zárult. A második fordulóra több, mint 19 ezer pedagógus iratkozott be, de a vizsgaközpontokban már csak tízezer jelölt jelent meg. Közülük is sokan visszaadták a tételeket, így a múlt heti megmérettetés után 8501 dolgozatot javítottak ki. Tízest csupán ketten kaptak, a vizsgázók több, mint egyharmada még az ötöst sem érte el.
Tavaly a pedagógusok 90 százaléka kapott ötösnél nagyobb jegyet. „Idén sokkal szigorúbban folyt a vizsgáztatás, a második fordulóban is egységes tételekkel szembesültek a jelöltek” – nyilatkozta Oana Badea, az államtitkára, aki szerint eddig a szóbeli ellenőrzés, illetve a helyileg összeállított kérdőívek miatt lehettek jobbak az eredmények.
Az idén a vizsgaközpontokat térfigyelő kamerákkal szerelték fel, 26 tanárt zártak ki csalásért, vagy csalási kísérlet miatt. Azok, akik nem elégednek meg a tegnap közzétett eredményekkel, ma 17 óráig élhetnek fellebbezési jogukkal, a végleges eredményeket 11-én teszik közzé. Az elmúlt évekhez képest idén kimagaslóan magas a sikertelenül vizsgázók aránya: 2008-ban a jelöltek 18 százaléka, 2009-ben 17, míg 2010-ben a vizsgázók 23 százaléka kapott 5-nél kisebb jegyet.
Szakmai tisztogatás
„Célunk, hogy a következő tanévtől csak azok foglalhassanak el katedrát, akik valóban megfelelő módon fel vannak készülve. Az idei tanári versenyvizsga eredményeit elnézve biztosan mondhatjuk, sikerült elérni azt, amit eredetileg az oktatási tárca célként megjelölt” – jelentette ki Oana Badea azzal kapcsolatban, hogy idén csupán a jelentkezők egyharmada, a legjobban felkészültek juthattak álláshoz. Szerinte várhatóan eltűnnek a tanügyi rendszerből azok, akik évtizedeken át szakképesítés nélkül láttak el tanári feladatokat.
Esély csak falvakban
Maros megyében 600 személy iratkozott be a vizsgára, de mindössze 360 maradt versenyben: ennyien pályázhatnak a még szabad állásokra – tudtuk meg a főtanfelügyelő helyettestől. Illés Ildikó emlékeztetett: sokan azok közül sem jutnak álláshoz, akik az előző, szakképzetteknek hirdetett vizsgán eredményesen szerepeltek. „Talán vannak még olyan eldugott kis falvak, ahol nem vállal tanítást a szakképzett pedagógus, ott lehet még esélye a szakképzetlen pályázóknak” – ismertette a Maros megyei helyzetet Illés.
Kovács Júlia óvodákért felelős tanfelügyelő elmondta, Maros megyében az óvónői helyekre is túljelentkezés van, sokan maradnak állás nélkül azok közül, akik vizsgáztak. „Még most is termelik az egyetemek az óvodapedagógusokat, pedig már most is nagyon sokan vannak, akiknek nincs ahol elhelyezkedniük” – mondta az ÚMSZ-nek Kovács Júlia.
Kolozs megyében az országos átlagnak megfelelően gyengék voltak a vizsgaeredmények, feltűnően sok volt a kettes és a hármas minősítés. „A külső szemlélő számára megdöbbentő lehet, hogy ennyire alacsonyak a vizsgajegyek, de sokan nem is értjük, mit várnak el tőlünk. A tételeknek nem sok köze van ahhoz, amit az iskolában a tanterv szerint leadunk” – panaszolta egy Kolozs megyei pedagógus, aki – mint fogalmazott – számított az alacsony osztályzásra, és „már csak dacból” jelent meg az augusztus elei vizsgán.
Király András oktatási államtitkár lapunknak korábban úgy nyilatkozott, a minisztérium elvárja, hogy a pedagógusok felkészültsége megfeleljen az oktatási reform alapelveinek, és a versenyvizsgára való felkészülést több szakmai programon is lehetővé tették az érdeklődők számára. „Aki akart, az fel tudott készülni a módszertani előkészítőkön” – összegezte az államtitkár.
Antal Erika, Sipos M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest)
„Fogalmam sincs, mi lesz velem, számítottam rá, hogy jövőre már nem kapok állást, de egyelőre még csak nem is körvonalazódik, hol helyezkedhetem el. Tizenhat éve tanítottam helyettes tanárként” – nyilatkozta lapunknak egy marosvásárhelyi pedagógus, aki a tegnapi eredményhirdetéskor sokadmagával szembesült a ténnyel, hogy a tanári „pótversenyvizsgán” sem sikerült katedrafoglaláshoz elégséges eredményt elérnie.
„Fogalmam sincs, mi lesz velem, számítottam rá, hogy jövőre már nem kapok állást, de egyelőre még csak nem is körvonalazódik, hol helyezkedhetem el. Tizenhat éve tanítottam helyettes tanárként” – nyilatkozta lapunknak egy marosvásárhelyi pedagógus, aki a tegnapi eredményhirdetéskor sokadmagával szembesült a ténnyel, hogy a tanári „pótversenyvizsgán” sem sikerült katedrafoglaláshoz elégséges eredményt elérnie.
A 42 éves tanító idén szerzett egyetemi oklevelet is. Mint fogalmazott: a katedrán szerzett tapasztalata veszhet kárba. „Nehéz megérteni, hogy eddig kellettünk, nemzedékek nőttek fel a kezünk alatt, most meg teljesen máshoz kell fogjunk” – tette hozzá.
Nem ment a helyi mutyi
A júliusi megmérettetés után az augusztus 4-i tanári „pótversenyvizsga” is megdöbbentően rossz mérleggel zárult. A második fordulóra több, mint 19 ezer pedagógus iratkozott be, de a vizsgaközpontokban már csak tízezer jelölt jelent meg. Közülük is sokan visszaadták a tételeket, így a múlt heti megmérettetés után 8501 dolgozatot javítottak ki. Tízest csupán ketten kaptak, a vizsgázók több, mint egyharmada még az ötöst sem érte el.
Tavaly a pedagógusok 90 százaléka kapott ötösnél nagyobb jegyet. „Idén sokkal szigorúbban folyt a vizsgáztatás, a második fordulóban is egységes tételekkel szembesültek a jelöltek” – nyilatkozta Oana Badea, az államtitkára, aki szerint eddig a szóbeli ellenőrzés, illetve a helyileg összeállított kérdőívek miatt lehettek jobbak az eredmények.
Az idén a vizsgaközpontokat térfigyelő kamerákkal szerelték fel, 26 tanárt zártak ki csalásért, vagy csalási kísérlet miatt. Azok, akik nem elégednek meg a tegnap közzétett eredményekkel, ma 17 óráig élhetnek fellebbezési jogukkal, a végleges eredményeket 11-én teszik közzé. Az elmúlt évekhez képest idén kimagaslóan magas a sikertelenül vizsgázók aránya: 2008-ban a jelöltek 18 százaléka, 2009-ben 17, míg 2010-ben a vizsgázók 23 százaléka kapott 5-nél kisebb jegyet.
Szakmai tisztogatás
„Célunk, hogy a következő tanévtől csak azok foglalhassanak el katedrát, akik valóban megfelelő módon fel vannak készülve. Az idei tanári versenyvizsga eredményeit elnézve biztosan mondhatjuk, sikerült elérni azt, amit eredetileg az oktatási tárca célként megjelölt” – jelentette ki Oana Badea azzal kapcsolatban, hogy idén csupán a jelentkezők egyharmada, a legjobban felkészültek juthattak álláshoz. Szerinte várhatóan eltűnnek a tanügyi rendszerből azok, akik évtizedeken át szakképesítés nélkül láttak el tanári feladatokat.
Esély csak falvakban
Maros megyében 600 személy iratkozott be a vizsgára, de mindössze 360 maradt versenyben: ennyien pályázhatnak a még szabad állásokra – tudtuk meg a főtanfelügyelő helyettestől. Illés Ildikó emlékeztetett: sokan azok közül sem jutnak álláshoz, akik az előző, szakképzetteknek hirdetett vizsgán eredményesen szerepeltek. „Talán vannak még olyan eldugott kis falvak, ahol nem vállal tanítást a szakképzett pedagógus, ott lehet még esélye a szakképzetlen pályázóknak” – ismertette a Maros megyei helyzetet Illés.
Kovács Júlia óvodákért felelős tanfelügyelő elmondta, Maros megyében az óvónői helyekre is túljelentkezés van, sokan maradnak állás nélkül azok közül, akik vizsgáztak. „Még most is termelik az egyetemek az óvodapedagógusokat, pedig már most is nagyon sokan vannak, akiknek nincs ahol elhelyezkedniük” – mondta az ÚMSZ-nek Kovács Júlia.
Kolozs megyében az országos átlagnak megfelelően gyengék voltak a vizsgaeredmények, feltűnően sok volt a kettes és a hármas minősítés. „A külső szemlélő számára megdöbbentő lehet, hogy ennyire alacsonyak a vizsgajegyek, de sokan nem is értjük, mit várnak el tőlünk. A tételeknek nem sok köze van ahhoz, amit az iskolában a tanterv szerint leadunk” – panaszolta egy Kolozs megyei pedagógus, aki – mint fogalmazott – számított az alacsony osztályzásra, és „már csak dacból” jelent meg az augusztus elei vizsgán.
Király András oktatási államtitkár lapunknak korábban úgy nyilatkozott, a minisztérium elvárja, hogy a pedagógusok felkészültsége megfeleljen az oktatási reform alapelveinek, és a versenyvizsgára való felkészülést több szakmai programon is lehetővé tették az érdeklődők számára. „Aki akart, az fel tudott készülni a módszertani előkészítőkön” – összegezte az államtitkár.
Antal Erika, Sipos M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. augusztus 9.
„Hazudott a pópa”
Mindenki elmondta a maga álláspontját, ám nem sikerült közös nevezőre jutni az ortodox templom építését illetően – számolt be lapunknak Csíki Sándor nyárádszeredai tanácsos arról a tegnapi egyeztetésről, amelyen a helyi református, unitárius lelkészek és az ortodox pópa is részt vettek.
Mindenki elmondta a maga álláspontját, ám nem sikerült közös nevezőre jutni az ortodox templom építését illetően – számolt be lapunknak Csíki Sándor nyárádszeredai tanácsos arról a tegnapi egyeztetésről, amelyen a helyi református, unitárius lelkészek és az ortodox pópa is részt vettek. Az évek óta húzódó vita, amelyről lapunk is beszámolt, tovább mélyül, mert a pópa továbbra is a zömében magyarok lakta kisváros főterén szeretne helyet biztosítani az egyházi építménynek annak ellenére, hogy az önkormányzat ezt nem engedélyezi.
Csíki Sándor azonban úgy fogalmazott, mégsem volt teljesen hiábavaló a tegnapi megbeszélés, hiszen a jelenlevők pontos információhoz jutottak az ortodox hívek számát illetően. „Eddig nem tudtuk, hogy pontosan hány az ortodox felekezetű lakosa Nyárádszeredának, most megtudtuk, hogy 45” – számolt be az ÚMSZ-nak a tanácsos, hozzátéve, hogy a városkában ezer református és négyszáz unitárius él.
Az ortodox híveknek két templomuk van, egy fatemplom, amely felújítva várja a misézőket, valamint egy másik, a nyárádszeredai vasútállomás melletti épület is a rendelkezésükre áll. Tegnap olyannyira eltértek az álláspontok, hogy még a vita nyelvén is vitatkoztak a résztvevők, mert a fiatal román pópa azt állította, magyarul nem, csak angolul beszél anyanyelvén kívül. A jelenlevő unitárius lelkész ezért angolul szólt hozzá, de hamar kiderült, hogy a makacs egyházi ember hazudott: csak az anyanyelvén tud kommunikálni.
„A legkínosabb az volt számunkra, hogy a pópa hazudott. Hazudott, amikor júliusban nyílt levélben kért segítséget az államelnöktől és azt állította, hogy emlékművet állítottunk ott, ahová nem adtunk engedélyt a templomépítésre. Holott az emlékmű már nyolc éve áll Nyárádszereda központjában” – emlékeztetett az önkormányzati képviselő, aki hozzátette, az ortodox hívek sem tudtak a jelzett vitairatról.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)
Mindenki elmondta a maga álláspontját, ám nem sikerült közös nevezőre jutni az ortodox templom építését illetően – számolt be lapunknak Csíki Sándor nyárádszeredai tanácsos arról a tegnapi egyeztetésről, amelyen a helyi református, unitárius lelkészek és az ortodox pópa is részt vettek.
Mindenki elmondta a maga álláspontját, ám nem sikerült közös nevezőre jutni az ortodox templom építését illetően – számolt be lapunknak Csíki Sándor nyárádszeredai tanácsos arról a tegnapi egyeztetésről, amelyen a helyi református, unitárius lelkészek és az ortodox pópa is részt vettek. Az évek óta húzódó vita, amelyről lapunk is beszámolt, tovább mélyül, mert a pópa továbbra is a zömében magyarok lakta kisváros főterén szeretne helyet biztosítani az egyházi építménynek annak ellenére, hogy az önkormányzat ezt nem engedélyezi.
Csíki Sándor azonban úgy fogalmazott, mégsem volt teljesen hiábavaló a tegnapi megbeszélés, hiszen a jelenlevők pontos információhoz jutottak az ortodox hívek számát illetően. „Eddig nem tudtuk, hogy pontosan hány az ortodox felekezetű lakosa Nyárádszeredának, most megtudtuk, hogy 45” – számolt be az ÚMSZ-nak a tanácsos, hozzátéve, hogy a városkában ezer református és négyszáz unitárius él.
Az ortodox híveknek két templomuk van, egy fatemplom, amely felújítva várja a misézőket, valamint egy másik, a nyárádszeredai vasútállomás melletti épület is a rendelkezésükre áll. Tegnap olyannyira eltértek az álláspontok, hogy még a vita nyelvén is vitatkoztak a résztvevők, mert a fiatal román pópa azt állította, magyarul nem, csak angolul beszél anyanyelvén kívül. A jelenlevő unitárius lelkész ezért angolul szólt hozzá, de hamar kiderült, hogy a makacs egyházi ember hazudott: csak az anyanyelvén tud kommunikálni.
„A legkínosabb az volt számunkra, hogy a pópa hazudott. Hazudott, amikor júliusban nyílt levélben kért segítséget az államelnöktől és azt állította, hogy emlékművet állítottunk ott, ahová nem adtunk engedélyt a templomépítésre. Holott az emlékmű már nyolc éve áll Nyárádszereda központjában” – emlékeztetett az önkormányzati képviselő, aki hozzátette, az ortodox hívek sem tudtak a jelzett vitairatról.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. augusztus 10.
Megszállók Kommandón
Ellehetetlenítik az idegenből érkező gyűjtögetők a kommandóiak egyik fontos bevételi lehetőségét, a gomba- és erdeigyümölcs-szedést és -értékesítést – panaszolta több helybeli is a falunapok alkalmával. Nem elég, hogy a félig érett gyümölcsöt is leszedik, szemetet, mocskot hagynak maguk után a rögtönzött táborhelyeiken – mondta egy idős asszony, Kelemen Ida.
Kommandóra a környező falvakból, Zaboláról, Zágonból, Kovásznáról, de más megyékből is érkeznek nyaranta gombát és erdei gyümölcsöt szedő csoportok, főként romák. Szekerekkel, lerobbant autókkal jönnek, az erdő szélén, de gyakran a falu közelében állítják fel táborhelyeiket, ahol nomád körülmények között akár egy hónapig is élnek. A róka-, medve- és gebegomba (gyűrűs tuskógomba) szedése és értékesítése szép haszonnal kecsegtet. A kilónkénti ár változik. Ha gyenge a termés, többet fizetnek, ha "jól ereszt" a hegy, akkor a nagy mennyiségek értékesítésével tesznek szert jelentős haszonra. A kommandóiak számára az egyik fő bevételi lehetőség az erdő terméseinek értékesítése, nem csoda, ha rossz néven veszik, hogy az idegenből érkezettek nyaranta megszállják a környéket, és megfosztják a helybelieket ettől a sokak számára egyetlen jövedelmi forrástól.
Bokor Gábor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ellehetetlenítik az idegenből érkező gyűjtögetők a kommandóiak egyik fontos bevételi lehetőségét, a gomba- és erdeigyümölcs-szedést és -értékesítést – panaszolta több helybeli is a falunapok alkalmával. Nem elég, hogy a félig érett gyümölcsöt is leszedik, szemetet, mocskot hagynak maguk után a rögtönzött táborhelyeiken – mondta egy idős asszony, Kelemen Ida.
Kommandóra a környező falvakból, Zaboláról, Zágonból, Kovásznáról, de más megyékből is érkeznek nyaranta gombát és erdei gyümölcsöt szedő csoportok, főként romák. Szekerekkel, lerobbant autókkal jönnek, az erdő szélén, de gyakran a falu közelében állítják fel táborhelyeiket, ahol nomád körülmények között akár egy hónapig is élnek. A róka-, medve- és gebegomba (gyűrűs tuskógomba) szedése és értékesítése szép haszonnal kecsegtet. A kilónkénti ár változik. Ha gyenge a termés, többet fizetnek, ha "jól ereszt" a hegy, akkor a nagy mennyiségek értékesítésével tesznek szert jelentős haszonra. A kommandóiak számára az egyik fő bevételi lehetőség az erdő terméseinek értékesítése, nem csoda, ha rossz néven veszik, hogy az idegenből érkezettek nyaranta megszállják a környéket, és megfosztják a helybelieket ettől a sokak számára egyetlen jövedelmi forrástól.
Bokor Gábor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. augusztus 10.
Hírzárlat a Teleki Tékánál
Bár már fél éve zárva van a marosvásárhelyi Teleki Téka a tavaly novemberben felfedezett jelentős könyvhiány miatt, továbbra sem tudni, ki a felelős a nagy értékű, 16–19. századi kiadványok eltűnéséért. A városban már legalább egy évtizede szóbeszéd tárgyát képezi a szervezett könyvlopás, amely egyes források szerint még a ’89-es rendszerváltás előtt elkezdődött. Időközben kiderült, hogy a könyvtár vezetősége már 2007 óta tud a hiányról, amely a 17. századi könyvek katalógusának összeállításakor vált nyilvánvalóvá. A rendőrség még a könyvtár vezetőségét sem értesíti a nyomozás állásáról, a turisták pedig hiába kopogtatnak Erdély egyik leghíresebb könyvgyűjteményének frissen restaurált kapuján.
Hiába kopognak Erdély egyik leghíresebb közkönyvtára, a marosvásárhelyi Teleki Téka kapuján a turistacsoportok, a nemrég restaurált boltíves kapu nem nyílik meg. Pontosabban egy őr jelenik meg, aki nyomban közli az érdeklődőkkel, hogy az intézmény tatarozás és leltározás miatt zárva van. Már fél esztendő eltelt, amióta a gróf Teleki Sámuel által alapított közkönyvtár nem fogadja vendégeit. „Én csak annyit tudok, hogy a belső munkálatok miatt a volt munkatársaim a hatalmas könyvállományt egyik teremből a másikba költöztetik, és közben leltároznak” – mondta el lapunknak Spielmann Mihály, az intézmény augusztus elsején nyugdíjba vonult részlegvezetője.
Az áldatlan állapot nagyjából a tavaly november végén kirobbant könyvlopási botrány óta tart. Mint arról lapunkban akkor beszámoltunk, több száz kiadvány, többek között a 16. században kiadott könyvritkaság tűnt el az intézmény polcairól.
A rendőrség akkor indított eljárást, amikor az egyik helyi román nyelvű napilapban bizonyos Dan Apostol olvasói levélben hívta fel a figyelmet a jelentős hiányra. A városban már legalább egy évtizede szóbeszéd tárgyát képezi a szervezett könyvlopás, amely egyes források szerint még a ’89-es rendszerváltás előtt elkezdődött. Időközben kiderült, hogy a könyvtár vezetősége már 2007 óta tud a hiányról, amely a 17. századi könyvek katalógusának összeállításakor vált nyilvánvalóvá. Az eltűnt kötetek értékét nem ismerik, hiszen jelen pillanatban szakemberek híján egyetlen romániai könyvtárban sem történt értékbecslés. Spielmann Mihály szerint a hiányzó könyvek egy része igencsak értékes, 17–18. századi, köztük Magyarország történelmével, általános történelemmel foglalkozó kötetek, albumok, különlegességek.
A tolvaj vagy tolvajok dolgát az is megkönnyítette, hogy 1990 óta minden egyes kiadványhoz hozzá lehet férni, nincs zárolt állomány.
Ugyanígy 2007-ig pénzhiány miatt a megyei önkormányzat szinte semmiféle biztonsági intézkedést nem hozott. Azóta minden terembe kamerákat szereltek és őröket alkalmaztak. Segélyhívásra azonban hónapok óta nincs lehetőség: a több mint kétszáz évvel ezelőtt épült ingatlan egyetlen vezetékes telefonvonala meghibásodott, és a számos beadvány ellenére a Romtelecom munkatársai a mai napig sem orvosolták a hibát. „Ilyen szempontból még mindig ott tartunk, mint a szocializmus idejében. Még szerencse, hogy a munkatársak többsége rendelkezik maroktelefonnal, amelynek számlájába a megyei könyvtár azonban egyetlen fillért sem pótol” – kifogásolta a helyzetet a leköszönt részlegvezető.
A nyomozási folyamat zökkenőmentesítése érdekében a rendőrség elzárkózott a fejlemények ismertetésétől, a nyomozás eddigi eredményeiről még a könyvtár vezetőségét sem tájékoztatják. A hatóság februárban a magyar rendőrség segítségét kérte az ügyben, melyről annyit tudni, hogy a főgyanúsított Dobos Ferenc János magyarországi állampolgár, akit korábban Segesváron tetten értek, amint az ottani könyvtárból akart köteteket lopni. Az illetőt a Teleki Téka rendszeres látogatójaként ismerik, azonban semmiféle bizonyítékuk nincs arra, hogy esetleg az illető személy követte volna el a lopásokat. Monica Avram, a megyei könyvtár igazgatója azt mondja, hogy a nyilvántartások szerint a hiányzó könyvek közül mindössze egyetlen kötet járt korábban az olvasóterembe beülő Dobos kezében.
Deé Nagy Anikó, a Teleki Téka anyagi és szellemi támogatására létrejött Teleki Alapítvány tiszteletbeli elnöke korábban a Krónikának úgy nyilatkozott, javasolni fogja az alapítványnak, hogy a világhálón tegyék közzé a hiánylistát, hisz szerinte van remény arra, hogy antikváriumokból, gyűjtőktől előkerüljenek a felmérhetetlen szellemi és anyagi értékkel bíró kiadványok. Hangsúlyozta, olyan könyvritkaságokról van szó, melyek „nem tűnnek el csak úgy”. Példaként említette az egyik, a Bolyaiak magángyűjteményéből eltűnt könyvet, Carl Friedrich Gauss 1801-ben megjelent Disquisitiones Arithmeticae című művét, amelyet a neves fizikus tiszteletpéldányként adott barátjának, Bolyai Farkasnak, s amelyben az erdélyi magyar tudós két bejegyzése is szerepel. Ez a Bolyaiak magántékájának legértékesebb darabja, amelynek másik öt, szintén nagy értékű művel együtt nyoma veszett, mondta a szakember, aki szerint nem az a legfontosabb, hogy ki a vétkes, hanem a könyvek, illetve hogy egyáltalán visszakerülnek-e valaha.
A marosvásárhelyi Teleki Tékát 1802-ben alapította gróf Teleki Sámuel, a könyvgyűjtemény mintegy 40 ezer kötetet tartalmaz, közöttük olyan könyvritkaságokat, amelyek a bibliofil főnemes saját gyűjteményéből származnak. Teleki állandó kapcsolatot tartott a nagy európai nyomdákkal, könyvkiadókkal, így sikerült megvásárolnia a könyvnyomtatás kezdeteitől a 19. század elejéig kiadott legjelentősebb munkák nagy részét. Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)
Bár már fél éve zárva van a marosvásárhelyi Teleki Téka a tavaly novemberben felfedezett jelentős könyvhiány miatt, továbbra sem tudni, ki a felelős a nagy értékű, 16–19. századi kiadványok eltűnéséért. A városban már legalább egy évtizede szóbeszéd tárgyát képezi a szervezett könyvlopás, amely egyes források szerint még a ’89-es rendszerváltás előtt elkezdődött. Időközben kiderült, hogy a könyvtár vezetősége már 2007 óta tud a hiányról, amely a 17. századi könyvek katalógusának összeállításakor vált nyilvánvalóvá. A rendőrség még a könyvtár vezetőségét sem értesíti a nyomozás állásáról, a turisták pedig hiába kopogtatnak Erdély egyik leghíresebb könyvgyűjteményének frissen restaurált kapuján.
Hiába kopognak Erdély egyik leghíresebb közkönyvtára, a marosvásárhelyi Teleki Téka kapuján a turistacsoportok, a nemrég restaurált boltíves kapu nem nyílik meg. Pontosabban egy őr jelenik meg, aki nyomban közli az érdeklődőkkel, hogy az intézmény tatarozás és leltározás miatt zárva van. Már fél esztendő eltelt, amióta a gróf Teleki Sámuel által alapított közkönyvtár nem fogadja vendégeit. „Én csak annyit tudok, hogy a belső munkálatok miatt a volt munkatársaim a hatalmas könyvállományt egyik teremből a másikba költöztetik, és közben leltároznak” – mondta el lapunknak Spielmann Mihály, az intézmény augusztus elsején nyugdíjba vonult részlegvezetője.
Az áldatlan állapot nagyjából a tavaly november végén kirobbant könyvlopási botrány óta tart. Mint arról lapunkban akkor beszámoltunk, több száz kiadvány, többek között a 16. században kiadott könyvritkaság tűnt el az intézmény polcairól.
A rendőrség akkor indított eljárást, amikor az egyik helyi román nyelvű napilapban bizonyos Dan Apostol olvasói levélben hívta fel a figyelmet a jelentős hiányra. A városban már legalább egy évtizede szóbeszéd tárgyát képezi a szervezett könyvlopás, amely egyes források szerint még a ’89-es rendszerváltás előtt elkezdődött. Időközben kiderült, hogy a könyvtár vezetősége már 2007 óta tud a hiányról, amely a 17. századi könyvek katalógusának összeállításakor vált nyilvánvalóvá. Az eltűnt kötetek értékét nem ismerik, hiszen jelen pillanatban szakemberek híján egyetlen romániai könyvtárban sem történt értékbecslés. Spielmann Mihály szerint a hiányzó könyvek egy része igencsak értékes, 17–18. századi, köztük Magyarország történelmével, általános történelemmel foglalkozó kötetek, albumok, különlegességek.
A tolvaj vagy tolvajok dolgát az is megkönnyítette, hogy 1990 óta minden egyes kiadványhoz hozzá lehet férni, nincs zárolt állomány.
Ugyanígy 2007-ig pénzhiány miatt a megyei önkormányzat szinte semmiféle biztonsági intézkedést nem hozott. Azóta minden terembe kamerákat szereltek és őröket alkalmaztak. Segélyhívásra azonban hónapok óta nincs lehetőség: a több mint kétszáz évvel ezelőtt épült ingatlan egyetlen vezetékes telefonvonala meghibásodott, és a számos beadvány ellenére a Romtelecom munkatársai a mai napig sem orvosolták a hibát. „Ilyen szempontból még mindig ott tartunk, mint a szocializmus idejében. Még szerencse, hogy a munkatársak többsége rendelkezik maroktelefonnal, amelynek számlájába a megyei könyvtár azonban egyetlen fillért sem pótol” – kifogásolta a helyzetet a leköszönt részlegvezető.
A nyomozási folyamat zökkenőmentesítése érdekében a rendőrség elzárkózott a fejlemények ismertetésétől, a nyomozás eddigi eredményeiről még a könyvtár vezetőségét sem tájékoztatják. A hatóság februárban a magyar rendőrség segítségét kérte az ügyben, melyről annyit tudni, hogy a főgyanúsított Dobos Ferenc János magyarországi állampolgár, akit korábban Segesváron tetten értek, amint az ottani könyvtárból akart köteteket lopni. Az illetőt a Teleki Téka rendszeres látogatójaként ismerik, azonban semmiféle bizonyítékuk nincs arra, hogy esetleg az illető személy követte volna el a lopásokat. Monica Avram, a megyei könyvtár igazgatója azt mondja, hogy a nyilvántartások szerint a hiányzó könyvek közül mindössze egyetlen kötet járt korábban az olvasóterembe beülő Dobos kezében.
Deé Nagy Anikó, a Teleki Téka anyagi és szellemi támogatására létrejött Teleki Alapítvány tiszteletbeli elnöke korábban a Krónikának úgy nyilatkozott, javasolni fogja az alapítványnak, hogy a világhálón tegyék közzé a hiánylistát, hisz szerinte van remény arra, hogy antikváriumokból, gyűjtőktől előkerüljenek a felmérhetetlen szellemi és anyagi értékkel bíró kiadványok. Hangsúlyozta, olyan könyvritkaságokról van szó, melyek „nem tűnnek el csak úgy”. Példaként említette az egyik, a Bolyaiak magángyűjteményéből eltűnt könyvet, Carl Friedrich Gauss 1801-ben megjelent Disquisitiones Arithmeticae című művét, amelyet a neves fizikus tiszteletpéldányként adott barátjának, Bolyai Farkasnak, s amelyben az erdélyi magyar tudós két bejegyzése is szerepel. Ez a Bolyaiak magántékájának legértékesebb darabja, amelynek másik öt, szintén nagy értékű művel együtt nyoma veszett, mondta a szakember, aki szerint nem az a legfontosabb, hogy ki a vétkes, hanem a könyvek, illetve hogy egyáltalán visszakerülnek-e valaha.
A marosvásárhelyi Teleki Tékát 1802-ben alapította gróf Teleki Sámuel, a könyvgyűjtemény mintegy 40 ezer kötetet tartalmaz, közöttük olyan könyvritkaságokat, amelyek a bibliofil főnemes saját gyűjteményéből származnak. Teleki állandó kapcsolatot tartott a nagy európai nyomdákkal, könyvkiadókkal, így sikerült megvásárolnia a könyvnyomtatás kezdeteitől a 19. század elejéig kiadott legjelentősebb munkák nagy részét. Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)
2011. augusztus 10.
Kolozsvár: elköltöztetik a főtéri piacot, továbbra is szünetel a koalíciós együttműködés
Megszűnhet a kolozsvári Főtéren működő hétvégi piac, miután az RMDSZ és a PDL megyei vezetősége kedden megbízta Sorin Apostu polgármestert, hogy változtassa meg a piac helyszínét. Továbbra is érvényes azonban a két alakulat közti koalíciós megállapodás felbontásáról szóló megyei RMDSZ-döntés.
Szombaton rendeznek másodszor és várhatóan utolsó alkalommal hétvégi zöldség- és gyümölcsipiacot Kolozsvár főterén. Sorin Apostu polgármester szerint a hetipiacot szombaton még a Főtéren tartják, utána azonban a sportcsarnok előtti térre költöztetik. A polgármesteri hivatal ugyanakkor közleményében arról tájékoztatott: a kezdeményezés sikerére való tekintettel öt további helyszínen rendeznek mozgó hetipiacot.
A Kolozs megyei PDL és az RMDSZ vezetősége kedden megbízta Sorin Apostu kolozsvári polgármestert, hogy a Főtér helyett keressen más helyszínt a Szent Mihály templom melletti parkolóban működő szombati piac számára.
Szombaton még lesz zöldség- és gyümölcsárusítás a Főtéren, a jövő hét végén azonban már a sportcsarnok előtti téren zajlik a hetipiac – közölte Sorin Apostu polgármester a találkozó után a Stiri de Cluj portál szerint.
Máté András parlamenti képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke kedden megbeszélést folytatott Daniel Budával, a Demokrata Liberális Párt (PDL) Kolozs megyei szervezetének elnökével, illetve Sorin Apostu polgármesterrel. Az RMDSZ-es politikus a találkozó után azt mondta: várhatóan szombaton működik utolsó alkalommal a polgármesteri hivatal döntése által létrehozott hétvégi piac.
„Felhatalmaztuk Sorin Apostu polgármestert, hogy találjon megfelelő helyszíneket a mozgó piacok számára, különösen a város lakónegyedeiben. Ha sikerül technikai megoldást találnunk arra, hogy a termelőket értesítsük a helyzetről, akkor a piac már a hétvégétől elköltözik. Ha nem sikerül értesítenünk őket, akkor szombaton még működik a hetipiac a főtéren, de az lesz az utolsó alkalom. Olyan helyszíneket kell találnunk a piacok számára, amelyeket mindenki elfogad” – mondta Máté.
Azt is elmondta, hogy a PDL-vel kötött koalíciós megállapodás továbbra is felbontottnak minősül, amíg a Kolozs megyei RMDSZ állandó tanácsa nem dönt annak újbóli érvényesítéséről. Máté szerint a testület várhatóan a jövő héten ülésezik.
Máté hangsúlyozta: Kolozs megyei RMDSZ állandó tanácsának múlt heti döntése nyomán a kolozsvári helyi tanács szerdai ülésén az RMDSZ öt képviselője saját belátása szerint szavaz.
Daniel Buda a keddi találkozó után közölte, megoldásokat találtak a két alakulat közti nézeteltérésekre. A Kolozs megyei PDL elnöke meggyőződését fejezte ki, hogy az RMDSZ kolozsvári tanácsosai szerdán úgy szavaznak majd, „ahogy kell”. „Sosem politizáltuk el az ügyeket a helyi tanácsban”, fűzte hozzá Buda.
Mint mondta, a keddihez hasonló egyeztetéseket folytatják az RMDSZ-szel, a következőkben a két alakulat vezetése kéthetente találkozik.
Mint arról tájékoztattunk, Sorin Apostu kolozsvári polgármester döntése nyomán szombaton zöldség- és gyümölcspiac kezdte meg működését a Főtéren, a Szent Mihály templom melletti parkolóban. A polgármester kezdeményezésének gyakorlatba ültetésével az RMDSZ felbontotta a PDL-vel kötött helyi koalíciós megállapodást. Krónika (Kolozsvár)
Megszűnhet a kolozsvári Főtéren működő hétvégi piac, miután az RMDSZ és a PDL megyei vezetősége kedden megbízta Sorin Apostu polgármestert, hogy változtassa meg a piac helyszínét. Továbbra is érvényes azonban a két alakulat közti koalíciós megállapodás felbontásáról szóló megyei RMDSZ-döntés.
Szombaton rendeznek másodszor és várhatóan utolsó alkalommal hétvégi zöldség- és gyümölcsipiacot Kolozsvár főterén. Sorin Apostu polgármester szerint a hetipiacot szombaton még a Főtéren tartják, utána azonban a sportcsarnok előtti térre költöztetik. A polgármesteri hivatal ugyanakkor közleményében arról tájékoztatott: a kezdeményezés sikerére való tekintettel öt további helyszínen rendeznek mozgó hetipiacot.
A Kolozs megyei PDL és az RMDSZ vezetősége kedden megbízta Sorin Apostu kolozsvári polgármestert, hogy a Főtér helyett keressen más helyszínt a Szent Mihály templom melletti parkolóban működő szombati piac számára.
Szombaton még lesz zöldség- és gyümölcsárusítás a Főtéren, a jövő hét végén azonban már a sportcsarnok előtti téren zajlik a hetipiac – közölte Sorin Apostu polgármester a találkozó után a Stiri de Cluj portál szerint.
Máté András parlamenti képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke kedden megbeszélést folytatott Daniel Budával, a Demokrata Liberális Párt (PDL) Kolozs megyei szervezetének elnökével, illetve Sorin Apostu polgármesterrel. Az RMDSZ-es politikus a találkozó után azt mondta: várhatóan szombaton működik utolsó alkalommal a polgármesteri hivatal döntése által létrehozott hétvégi piac.
„Felhatalmaztuk Sorin Apostu polgármestert, hogy találjon megfelelő helyszíneket a mozgó piacok számára, különösen a város lakónegyedeiben. Ha sikerül technikai megoldást találnunk arra, hogy a termelőket értesítsük a helyzetről, akkor a piac már a hétvégétől elköltözik. Ha nem sikerül értesítenünk őket, akkor szombaton még működik a hetipiac a főtéren, de az lesz az utolsó alkalom. Olyan helyszíneket kell találnunk a piacok számára, amelyeket mindenki elfogad” – mondta Máté.
Azt is elmondta, hogy a PDL-vel kötött koalíciós megállapodás továbbra is felbontottnak minősül, amíg a Kolozs megyei RMDSZ állandó tanácsa nem dönt annak újbóli érvényesítéséről. Máté szerint a testület várhatóan a jövő héten ülésezik.
Máté hangsúlyozta: Kolozs megyei RMDSZ állandó tanácsának múlt heti döntése nyomán a kolozsvári helyi tanács szerdai ülésén az RMDSZ öt képviselője saját belátása szerint szavaz.
Daniel Buda a keddi találkozó után közölte, megoldásokat találtak a két alakulat közti nézeteltérésekre. A Kolozs megyei PDL elnöke meggyőződését fejezte ki, hogy az RMDSZ kolozsvári tanácsosai szerdán úgy szavaznak majd, „ahogy kell”. „Sosem politizáltuk el az ügyeket a helyi tanácsban”, fűzte hozzá Buda.
Mint mondta, a keddihez hasonló egyeztetéseket folytatják az RMDSZ-szel, a következőkben a két alakulat vezetése kéthetente találkozik.
Mint arról tájékoztattunk, Sorin Apostu kolozsvári polgármester döntése nyomán szombaton zöldség- és gyümölcspiac kezdte meg működését a Főtéren, a Szent Mihály templom melletti parkolóban. A polgármester kezdeményezésének gyakorlatba ültetésével az RMDSZ felbontotta a PDL-vel kötött helyi koalíciós megállapodást. Krónika (Kolozsvár)
2011. augusztus 10.
Észérvek vagy polgári engedetlenség – melyik a nyerő?
Az uborkaszezon ellenére az elmúlt napokban-hetekben négy kirívó eset borzolta fel a kedélyeket Erdélyben, Romániában, de Magyarországon és Nyugat-Európában is: július 19-én Hantz Péter, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) ügyvivő alelnöke és Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) elnöke négynyelvű műanyagtáblát ragasztott a Mátyás-szoborcsoport talapzatán törvénytelenül elhelyezett, Iorga-idézetet tartalmazó táblára.
Nem sokkal ezután, pontosabban július 26-án Landnam Gábor holland állampolgár, a Németalföldön bejegyzett Európai Magyar Emberi Jogok Alapítvány Közép-Európa elnevezésű szervezetének képviselője villámakció során két öntapadóst ragasztott a Iorga-tábla jobb alsó és bal felső sarkára. Pénteken, augusztus 5-én az RMDSZ Kolozs megyei szervezete úgy döntött, felbontja a megyei szintű kormánykoalíciós egyezségnek a helyi vonatkozású kitételeit, ugyanis betelt a pohár: Sorin Apostu polgármester döntése alapján szombatonként zöldség- és gyümölcspiacot szerveznek a Főtérnek a magyar főkonzulátus felőli oldalán, a parkolóban. Hétfőn, augusztus 8-án hat magyar állampolgárt – köztük egy tízéves kisfiút – kísértek be a kolozsvári 6-os számú rendőrőrsre, amiért magyar nyelvű táblát helyeztek el a város Torda felőli bejáratánál. Négyet közülük kihallgattak, a csoporthoz tartozó nő és a kisfiú szabadon mozoghatott, őket nem hallgatták ki, vádat sem emeltek ellenük.
Négy eset, négy teljesen más forgatókönyv, érvrendszer, politikai vonalvezetés, szemlélet és eljárás.
Hantz, Soós és Landnam akciója beillik a polgári engedetlenség kategóriájába. A három szereplő közül kettő (a BKB ügyvivő alelnöke és az Európai Magyar Emberi Jogok Alapítvány Közép-Európa képviselője) marad néhány napot, aztán elhagyja a várost, mi pedig itt maradunk viselni a következményeket.
Ez a helyzet áll fenn a miskolci magyarok esetében is, akik közül az egyik, nevezetesen Miklós Árpád a Jobbik Magyarországért Mozgalom Borsod-Abaúj-Zemplén megyei közgyűlési frakcióvezetője…
Ne feledjük: nemrég Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közép-erdélyi régióelnöke is hasonló akcióra buzdított. Nevezetesen arra, hogy helyezzünk virágokat a Iorga-táblára. Az sem mindegy, hogy május 30-án Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete is egy csokor virágot tett volna a törvénytelenül elhelyezett táblára, de a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal közösségi rendőre, aki őrizte a táblát, magyar nyelven közölte a diplomatával, hogy nem teheti a csokrot a táblára, csak mellé.
Olyan jelzések ezek, amelyek világosan mutatják az erdélyi, a romániai, a magyarországi és a világ szinte bármely táján élő magyarok bosszúságát, frusztráltságát annak kapcsán, hogy Kolozsváron Sorin Apostu polgármester a funári időkhöz hasonló, de más köntösbe öltöztetett eszközökkel próbálja ugyanazt elérni, mint a szélsőségesen nacionalista, nagy-romániás ex-városvezető: ellehetetleníteni a kolozsvári magyarság életét, feladásba, közönybe és beletörődésbe kergetni bennünket.
Hétfőn este a Realitatea hírtelevízió kolozsvári stúdiójának műsorában azt is elmondtam, hogy a felháborodás, a frusztráció érthető. A kolozsvári magyarságot zavarja és bántja, hogy míg Emil Boc ex-városvezetővel többnyire lehetett tárgyalni (ne feledjük, a volt polgármesternek köszönhető, hogy részben betömték a gödröket a Főtéren),
Sorin Apostu azt tesz, amit akar, nem egyeztet az RMDSZ-szel, sem úgy mint koalíciós partnerrel, de úgy sem mint a magyarságnak a helyi döntéshozó testületben képviselt érdekvédelmi szervezetével.
Emlékeztettem a nézőket, hogy 2009 novemberében az RMDSZ városi tanácsosai László Attila alpolgármesterrel 11 pontba foglalták össze a magyarság kéréseit. Felsoroltam, hogy ezek közül mi valósult meg: kikerültek a 2002-ben elfogadott (!!!) városi tanács határozatában rögzített, tehát törvényes és kötelező többnyelvű helységnévtáblák? Nem. A város műemléképületeire kihelyezték a többnyelvű tájékoztató feliratokat? Nem. Nyomtattattak hivatalos turisztikai tájékoztató-anyagokat magyarul? Nem. A polgármesteri hivatal által rendezett események hivatalos hirdetései, plakátjai magyar nyelven is megjelentek? Nem (kivétel a Pécsi Napok Kolozsváron). Van magyar tartalom a városháza honlapján? Részben teljesítve, de csakis Csoma Botond városi tanácsos személyes „keresztes hadjáratának” köszönhetően. A város új utcáinak elnevezésekor (de a régi utcák átnevezése esetén is) tiszteletben tartották a város etnikai megoszlását? Nem. Sőt! A Dsida Jenő utca neve sem került vissza! A városháza által szervezett vagy társszervezett rendezvényekre meghívtak magyar együtteseket, illetve előadókat is? Részben. A gyűlöletre szító, kétes értelmű emléktáblákat kicserélték? Nem. A Városházi Közlöny-ben van magyar oldal? Nincs. Ugyanakkor a rendes átalakítás helyett (az se kellett volna!!!) a Főteret valósággal bemocskolták, mi több: itt és csakis itt (miért nem például a Bocskai/Avram Iancu, Széchenyi/Mihai Viteazul téren?) szerveznek sörfesztivált, könyvvásárt, virágvásárt, fagylaltfesztivált, és létesítenek korcsolyapályát stb.
Ezeken kívül törvénytelenül helyezték el a Iorga-táblát (kit érdekel a jogszabályok betartása?), a Házsongárdi temetőben sírokat, tumbákat rongálnak meg.
Ezeket az észérveket talán már fölösleges felsorolni, ugyanis a 80 százalékos román többség s annak képviselője, Sorin Apostu polgármester azt tesz, amit akar. Vagy mégsem? Kérdezem ezt azért, mert kedden délben Máté András a Szabadságnak azt nyilatkozta: minden valószínűség szerint érvénytelenítik a helyi koalíciós megállapodás felbontását, ugyanis találkozott kollégájával, Daniel Budával, a Demokrata-Liberális Párt (PD-L) megyei vezetőjével és Sorin Apostu polgármesterrel, s arra a következtetésre jutottak: meg kell őrizni az együttműködést.
Tájékoztatása szerint az elöljáró vállalta, hogy amennyiben sikerül értesítenie az őstermelőket, akkor már ettől a szombattól máshová költöztetik a mozgó zöldség- és gyümölcspiacot, így a Megyei Állandó Tanács jövő héten dönt majd a tárgyalás eredményeképpen létrejött helyzetről, s folytathatják a helyi együttműködést.
A zöldség- és gyümölcspiac az utolsó csepp volt a pohárban. Miért is?
Egyrészt mert törvénytelen. A városi tanács 2002-ben elfogadott tanácsi határozata szerint csakis a helyi döntéshozó testület beleegyezésével és jóváhagyásával lehet hasonló rendezvényeket szervezni a Főtéren. Anno ezt a határozatot azért hozták az akkor ellenzéki szabadelvű, szociáldemokrata és RMDSZ-es városatyák, hogy megfékezzék a szélsőségesen nacionalista Gheorghe Funar ámokfutását. Lám-lám, Sorin Apostu esetében ezt ma is lehetne alkalmazni. Másrészt a műemléképületek, templomok mellett jogszabályba ütköző ilyesmit szervezni. De úgy látszik, a törvényes rendelkezések nem számítanak.
A tehetetlenségi érzés jelzései másképp nyilvánulnak meg: míg egyesek műanyagtáblát ragasztanak, mások az öntapadós mellett döntenek, az EMNT és a diplomata inkább virágokat helyez el az ominózus táblára. Előbbiek a polgári engedetlenség jeleit hordozzák magukon, a másik kettő pedig a finom jelzések eszköztárát használja. Pedig, ugye, az EMNT részéről erélyesebb, határozottabb fellépést várna az ember, ugyanis ebben is más akar lenni, mint az RMDSZ. Egyébként a polgári engedetlenség gondolatát éppen a sokak által puhánynak titulált érdekvédelmi szövetség képviselője, Csoma Botond, a városi tanácsosok frakcióvezetője vetette fel először. Nem is akárhol, azaz nem magánbeszélgetésen, hanem a szervezet Megyei Állandó Tanácsában és a sajtóban.
Visszatérve azokra a magyar állampolgárokra, akik a polgári engedetlenség opciót választották: szerintem kissé fura és gyermeteg módszert alkalmaztak.
Hogyhogy éjjel jövünk Székelyföldről, s Tordán, illetve Kolozsváron magyar nyelvű helységnévtáblával akarjuk lefényképeztetni magunkat!? Világos, s ezt több forrás is megerősítette, hogy esetükben a kolozsvári rendőrség, a titkosszolgálat közbenjárásával és talán segítségével is, példát akart statuálni. Míg a valamelyik évben december elsején hőzöngő magyar gárdást hamar kiengedték, addig a miskolciakat több mint 12 órán keresztül bent tartották a 6-os számú rendőrőrsön. Az ellenük felhozott vádak egyszerűen nevetségesek: közerkölcs elleni vétség és közrendháborítás. Miért? Valaki megmutatta az intim testrészeit, vagy üvöltöztek, mint Tarzan? Egyértelmű, hogy képtelenek voltak más jogi besorolást találni. Kérdés viszont, hogy az ügyészség megőrzi vagy megváltoztatja a rendőrség besorolását. Amúgy Miklós Árpád, az egyik bekísért a Jobbik Magyarországért Mozgalom Borsod-Abaúj-Zemplén megyei közgyűlési frakcióvezetője. Ismét egy olyan közszereplő, aki egy könnyen szélsőségesnek is nevezhető szervezet képviselője, s aki Erdélybe jön, feszültséget kelt, majd hazamegy Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe, s nyugodtan éli tovább az életét. Mi több, odahaza már-már hősként tekintenek majd rá, aki védeni próbálta a nyelvi jogokat Erdélyben, s szembeszállt a „túlkapásairól híres román rendőrséggel.”
Nincs szükségünk Kolozsváron ilyen hőzöngésekre, fotózásokra, HVIM-es és magyar gárdás, jobbikos feszültségkeltésre!
Érdekes viszont, hogy a „jobbikos kocsiban” a rendőrök nem találtak semmilyen szerszámot, amellyel kifüggeszthették volna a Kolozsvár feliratot. A bekísértek elmondása szerint kábelkötegelő segítségével rögzítették volna a táblát azért, hogy fényképeket készítsenek. Érdekes, hogy amikor László Attila alpolgármester és az RMDSZ-es városi tanácsosok többnyelvű üdvözlő táblát helyeztek el a város bejáratainál, akkor bezzeg egyetlen kékruhás sem mozdult. Íme, az újabb kettős mérce.
A műsorban elmondtam azt is, hogy egyetértek Máté Andrással, aki azt nyilatkozta: Sorin Apostu megelőzhette volna az ehhez hasonló incidenseket, ha betartja a törvényt, s kihelyezi a többnyelvű helységnévtáblát a város be- és kijáratainál. Magyarán: kihúzta volna a probléma méregfogát. De nem tette.
Hátha a kolozsvári és az erdélyi románság egy része átlátja, hogy az épített örökségnek azt a részét akkor hozták létre, amikor a mostani többség kisebbség volt a városban, azaz
szinte teljesen fordítottak voltak a mai etnikai arányok.
A jelenlegi többségnek nem sok köze van ehhez az épített örökséghez, ezért úgy tűnik, nem is értékelik azt. Hátha átérzik viszont, hogy számunkra fontos és jelentőséggel bír, s ha ott piacot létesítenek, táblát helyeznek el, akkor az bennünket zavar és bánt.
Kolozsvár polgármestere Focşani városában született, meg sem fordul a fejében, hogy a kolozsvári magyarságot zavarja, ha a templom közelében, a Főtéren zöldség- és gyümölcspiac létesül. Nincs többnemzetiségi, interetnikus tapasztalata, nem érez rá. Lehet viszont, hogy nem ilyen egyszerű a képlet, s talán még egy kis rosszindulat is van a dologban…
Egyelőre sem az észérvek felsorolása, sem a politikai egyeztetés, sem a polgári engedetlenség nem járt eredménnyel. Ha sikerül azonban elérni a zöldség- és gyümölcspiac elköltöztetését, akkor lépéselőnyben van a kerekasztal-megbeszélés, az érzelmi és észérvek felsorolása és a politikai egyeztetés, közigazgatási intézkedés.
KISS OLIVÉR. Szabadság (Kolozsvár)
Az uborkaszezon ellenére az elmúlt napokban-hetekben négy kirívó eset borzolta fel a kedélyeket Erdélyben, Romániában, de Magyarországon és Nyugat-Európában is: július 19-én Hantz Péter, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) ügyvivő alelnöke és Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) elnöke négynyelvű műanyagtáblát ragasztott a Mátyás-szoborcsoport talapzatán törvénytelenül elhelyezett, Iorga-idézetet tartalmazó táblára.
Nem sokkal ezután, pontosabban július 26-án Landnam Gábor holland állampolgár, a Németalföldön bejegyzett Európai Magyar Emberi Jogok Alapítvány Közép-Európa elnevezésű szervezetének képviselője villámakció során két öntapadóst ragasztott a Iorga-tábla jobb alsó és bal felső sarkára. Pénteken, augusztus 5-én az RMDSZ Kolozs megyei szervezete úgy döntött, felbontja a megyei szintű kormánykoalíciós egyezségnek a helyi vonatkozású kitételeit, ugyanis betelt a pohár: Sorin Apostu polgármester döntése alapján szombatonként zöldség- és gyümölcspiacot szerveznek a Főtérnek a magyar főkonzulátus felőli oldalán, a parkolóban. Hétfőn, augusztus 8-án hat magyar állampolgárt – köztük egy tízéves kisfiút – kísértek be a kolozsvári 6-os számú rendőrőrsre, amiért magyar nyelvű táblát helyeztek el a város Torda felőli bejáratánál. Négyet közülük kihallgattak, a csoporthoz tartozó nő és a kisfiú szabadon mozoghatott, őket nem hallgatták ki, vádat sem emeltek ellenük.
Négy eset, négy teljesen más forgatókönyv, érvrendszer, politikai vonalvezetés, szemlélet és eljárás.
Hantz, Soós és Landnam akciója beillik a polgári engedetlenség kategóriájába. A három szereplő közül kettő (a BKB ügyvivő alelnöke és az Európai Magyar Emberi Jogok Alapítvány Közép-Európa képviselője) marad néhány napot, aztán elhagyja a várost, mi pedig itt maradunk viselni a következményeket.
Ez a helyzet áll fenn a miskolci magyarok esetében is, akik közül az egyik, nevezetesen Miklós Árpád a Jobbik Magyarországért Mozgalom Borsod-Abaúj-Zemplén megyei közgyűlési frakcióvezetője…
Ne feledjük: nemrég Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közép-erdélyi régióelnöke is hasonló akcióra buzdított. Nevezetesen arra, hogy helyezzünk virágokat a Iorga-táblára. Az sem mindegy, hogy május 30-án Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete is egy csokor virágot tett volna a törvénytelenül elhelyezett táblára, de a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal közösségi rendőre, aki őrizte a táblát, magyar nyelven közölte a diplomatával, hogy nem teheti a csokrot a táblára, csak mellé.
Olyan jelzések ezek, amelyek világosan mutatják az erdélyi, a romániai, a magyarországi és a világ szinte bármely táján élő magyarok bosszúságát, frusztráltságát annak kapcsán, hogy Kolozsváron Sorin Apostu polgármester a funári időkhöz hasonló, de más köntösbe öltöztetett eszközökkel próbálja ugyanazt elérni, mint a szélsőségesen nacionalista, nagy-romániás ex-városvezető: ellehetetleníteni a kolozsvári magyarság életét, feladásba, közönybe és beletörődésbe kergetni bennünket.
Hétfőn este a Realitatea hírtelevízió kolozsvári stúdiójának műsorában azt is elmondtam, hogy a felháborodás, a frusztráció érthető. A kolozsvári magyarságot zavarja és bántja, hogy míg Emil Boc ex-városvezetővel többnyire lehetett tárgyalni (ne feledjük, a volt polgármesternek köszönhető, hogy részben betömték a gödröket a Főtéren),
Sorin Apostu azt tesz, amit akar, nem egyeztet az RMDSZ-szel, sem úgy mint koalíciós partnerrel, de úgy sem mint a magyarságnak a helyi döntéshozó testületben képviselt érdekvédelmi szervezetével.
Emlékeztettem a nézőket, hogy 2009 novemberében az RMDSZ városi tanácsosai László Attila alpolgármesterrel 11 pontba foglalták össze a magyarság kéréseit. Felsoroltam, hogy ezek közül mi valósult meg: kikerültek a 2002-ben elfogadott (!!!) városi tanács határozatában rögzített, tehát törvényes és kötelező többnyelvű helységnévtáblák? Nem. A város műemléképületeire kihelyezték a többnyelvű tájékoztató feliratokat? Nem. Nyomtattattak hivatalos turisztikai tájékoztató-anyagokat magyarul? Nem. A polgármesteri hivatal által rendezett események hivatalos hirdetései, plakátjai magyar nyelven is megjelentek? Nem (kivétel a Pécsi Napok Kolozsváron). Van magyar tartalom a városháza honlapján? Részben teljesítve, de csakis Csoma Botond városi tanácsos személyes „keresztes hadjáratának” köszönhetően. A város új utcáinak elnevezésekor (de a régi utcák átnevezése esetén is) tiszteletben tartották a város etnikai megoszlását? Nem. Sőt! A Dsida Jenő utca neve sem került vissza! A városháza által szervezett vagy társszervezett rendezvényekre meghívtak magyar együtteseket, illetve előadókat is? Részben. A gyűlöletre szító, kétes értelmű emléktáblákat kicserélték? Nem. A Városházi Közlöny-ben van magyar oldal? Nincs. Ugyanakkor a rendes átalakítás helyett (az se kellett volna!!!) a Főteret valósággal bemocskolták, mi több: itt és csakis itt (miért nem például a Bocskai/Avram Iancu, Széchenyi/Mihai Viteazul téren?) szerveznek sörfesztivált, könyvvásárt, virágvásárt, fagylaltfesztivált, és létesítenek korcsolyapályát stb.
Ezeken kívül törvénytelenül helyezték el a Iorga-táblát (kit érdekel a jogszabályok betartása?), a Házsongárdi temetőben sírokat, tumbákat rongálnak meg.
Ezeket az észérveket talán már fölösleges felsorolni, ugyanis a 80 százalékos román többség s annak képviselője, Sorin Apostu polgármester azt tesz, amit akar. Vagy mégsem? Kérdezem ezt azért, mert kedden délben Máté András a Szabadságnak azt nyilatkozta: minden valószínűség szerint érvénytelenítik a helyi koalíciós megállapodás felbontását, ugyanis találkozott kollégájával, Daniel Budával, a Demokrata-Liberális Párt (PD-L) megyei vezetőjével és Sorin Apostu polgármesterrel, s arra a következtetésre jutottak: meg kell őrizni az együttműködést.
Tájékoztatása szerint az elöljáró vállalta, hogy amennyiben sikerül értesítenie az őstermelőket, akkor már ettől a szombattól máshová költöztetik a mozgó zöldség- és gyümölcspiacot, így a Megyei Állandó Tanács jövő héten dönt majd a tárgyalás eredményeképpen létrejött helyzetről, s folytathatják a helyi együttműködést.
A zöldség- és gyümölcspiac az utolsó csepp volt a pohárban. Miért is?
Egyrészt mert törvénytelen. A városi tanács 2002-ben elfogadott tanácsi határozata szerint csakis a helyi döntéshozó testület beleegyezésével és jóváhagyásával lehet hasonló rendezvényeket szervezni a Főtéren. Anno ezt a határozatot azért hozták az akkor ellenzéki szabadelvű, szociáldemokrata és RMDSZ-es városatyák, hogy megfékezzék a szélsőségesen nacionalista Gheorghe Funar ámokfutását. Lám-lám, Sorin Apostu esetében ezt ma is lehetne alkalmazni. Másrészt a műemléképületek, templomok mellett jogszabályba ütköző ilyesmit szervezni. De úgy látszik, a törvényes rendelkezések nem számítanak.
A tehetetlenségi érzés jelzései másképp nyilvánulnak meg: míg egyesek műanyagtáblát ragasztanak, mások az öntapadós mellett döntenek, az EMNT és a diplomata inkább virágokat helyez el az ominózus táblára. Előbbiek a polgári engedetlenség jeleit hordozzák magukon, a másik kettő pedig a finom jelzések eszköztárát használja. Pedig, ugye, az EMNT részéről erélyesebb, határozottabb fellépést várna az ember, ugyanis ebben is más akar lenni, mint az RMDSZ. Egyébként a polgári engedetlenség gondolatát éppen a sokak által puhánynak titulált érdekvédelmi szövetség képviselője, Csoma Botond, a városi tanácsosok frakcióvezetője vetette fel először. Nem is akárhol, azaz nem magánbeszélgetésen, hanem a szervezet Megyei Állandó Tanácsában és a sajtóban.
Visszatérve azokra a magyar állampolgárokra, akik a polgári engedetlenség opciót választották: szerintem kissé fura és gyermeteg módszert alkalmaztak.
Hogyhogy éjjel jövünk Székelyföldről, s Tordán, illetve Kolozsváron magyar nyelvű helységnévtáblával akarjuk lefényképeztetni magunkat!? Világos, s ezt több forrás is megerősítette, hogy esetükben a kolozsvári rendőrség, a titkosszolgálat közbenjárásával és talán segítségével is, példát akart statuálni. Míg a valamelyik évben december elsején hőzöngő magyar gárdást hamar kiengedték, addig a miskolciakat több mint 12 órán keresztül bent tartották a 6-os számú rendőrőrsön. Az ellenük felhozott vádak egyszerűen nevetségesek: közerkölcs elleni vétség és közrendháborítás. Miért? Valaki megmutatta az intim testrészeit, vagy üvöltöztek, mint Tarzan? Egyértelmű, hogy képtelenek voltak más jogi besorolást találni. Kérdés viszont, hogy az ügyészség megőrzi vagy megváltoztatja a rendőrség besorolását. Amúgy Miklós Árpád, az egyik bekísért a Jobbik Magyarországért Mozgalom Borsod-Abaúj-Zemplén megyei közgyűlési frakcióvezetője. Ismét egy olyan közszereplő, aki egy könnyen szélsőségesnek is nevezhető szervezet képviselője, s aki Erdélybe jön, feszültséget kelt, majd hazamegy Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe, s nyugodtan éli tovább az életét. Mi több, odahaza már-már hősként tekintenek majd rá, aki védeni próbálta a nyelvi jogokat Erdélyben, s szembeszállt a „túlkapásairól híres román rendőrséggel.”
Nincs szükségünk Kolozsváron ilyen hőzöngésekre, fotózásokra, HVIM-es és magyar gárdás, jobbikos feszültségkeltésre!
Érdekes viszont, hogy a „jobbikos kocsiban” a rendőrök nem találtak semmilyen szerszámot, amellyel kifüggeszthették volna a Kolozsvár feliratot. A bekísértek elmondása szerint kábelkötegelő segítségével rögzítették volna a táblát azért, hogy fényképeket készítsenek. Érdekes, hogy amikor László Attila alpolgármester és az RMDSZ-es városi tanácsosok többnyelvű üdvözlő táblát helyeztek el a város bejáratainál, akkor bezzeg egyetlen kékruhás sem mozdult. Íme, az újabb kettős mérce.
A műsorban elmondtam azt is, hogy egyetértek Máté Andrással, aki azt nyilatkozta: Sorin Apostu megelőzhette volna az ehhez hasonló incidenseket, ha betartja a törvényt, s kihelyezi a többnyelvű helységnévtáblát a város be- és kijáratainál. Magyarán: kihúzta volna a probléma méregfogát. De nem tette.
Hátha a kolozsvári és az erdélyi románság egy része átlátja, hogy az épített örökségnek azt a részét akkor hozták létre, amikor a mostani többség kisebbség volt a városban, azaz
szinte teljesen fordítottak voltak a mai etnikai arányok.
A jelenlegi többségnek nem sok köze van ehhez az épített örökséghez, ezért úgy tűnik, nem is értékelik azt. Hátha átérzik viszont, hogy számunkra fontos és jelentőséggel bír, s ha ott piacot létesítenek, táblát helyeznek el, akkor az bennünket zavar és bánt.
Kolozsvár polgármestere Focşani városában született, meg sem fordul a fejében, hogy a kolozsvári magyarságot zavarja, ha a templom közelében, a Főtéren zöldség- és gyümölcspiac létesül. Nincs többnemzetiségi, interetnikus tapasztalata, nem érez rá. Lehet viszont, hogy nem ilyen egyszerű a képlet, s talán még egy kis rosszindulat is van a dologban…
Egyelőre sem az észérvek felsorolása, sem a politikai egyeztetés, sem a polgári engedetlenség nem járt eredménnyel. Ha sikerül azonban elérni a zöldség- és gyümölcspiac elköltöztetését, akkor lépéselőnyben van a kerekasztal-megbeszélés, az érzelmi és észérvek felsorolása és a politikai egyeztetés, közigazgatási intézkedés.
KISS OLIVÉR. Szabadság (Kolozsvár)
2011. augusztus 11.
EMI-tábor Kövér és Szász nélkül
Kövér László nélkül, de már a nulladik naptól közel telt házzal kezdődött a 7. EMI-tábor.
Idén több mint 800 személyt, köztük 120 hazai és magyarországi meghívottat várnak a szerdától vasárnapig tartó táborba, amelyet hagyományosan Gyergyószentmiklós közelében rendez az Erdélyi Magyar Ifjak nevű szervezet.
Az idei EMI-tábor jelszava Bethlen István kormányának néhai külügyminisztere, gróf Bánffy Miklóstól származik: Megszámláltattál. És híjával találtattál? Romániai és anyaországi magyar történészeket, írókat, rendezőket, egyetemi tanárokat várnak a táborba, de erdélyi magyar vezető politikusokat, a magyar civil társadalom szervezeteinek több képviselőjét is meghívták. Az EMI-tábor idei külön meghívottja Vona Gábor, a magyarországi Jobbik párt elnöke, a 2009 óta Magyarországon betiltott Magyar Gárda alapítója, aki Nemzetpolitika ellenzékből címmel tart szombaton előadást. Kövér Lászlót, az Országgyűlés elnökét is várták, ő azonban lemondta gyergyószentmiklósi fellépését, miután a rendezők jelezték, Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke nemkívánatos személy a táborban. Soós Sándor, az EMI elnöke a Háromszéknek elmondta: azt róják fel Szásznak, hogy 2009. december elsején, Románia nemzeti ünnepe alkalmából részt vett a román elnöki hivatal által szervezett fogadáson. A tervezett témák között szerepel a globalizáció, a Kárpát-medencei demográfiai helyzet, az erdélyi magyar oktatás az új tanügyi törvény tükrében, az autonómia, az őszi népszámlálás, utóbbi ihlette egyébként a tábor jelszavát is. A valamennyi korosztálynak szánt programok és viták tíz sátorban zajlanak, de filmvetítések, sportvetélkedők és esti koncertek is szerepelnek a kínálatban. A helyi polgármesteri hivatallal, az Országgyűléssel, Hargita Megye Tanácsával és több civil szervezettel partnerségben szervezett tábor költségvetése 240 000 lej. A tábor teljes időtartamára érvényes belépő 93 lejbe kerül, a napi, táborozásra is feljogosító beugrók pedig 21 lejbe kerülnek.
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kövér László nélkül, de már a nulladik naptól közel telt házzal kezdődött a 7. EMI-tábor.
Idén több mint 800 személyt, köztük 120 hazai és magyarországi meghívottat várnak a szerdától vasárnapig tartó táborba, amelyet hagyományosan Gyergyószentmiklós közelében rendez az Erdélyi Magyar Ifjak nevű szervezet.
Az idei EMI-tábor jelszava Bethlen István kormányának néhai külügyminisztere, gróf Bánffy Miklóstól származik: Megszámláltattál. És híjával találtattál? Romániai és anyaországi magyar történészeket, írókat, rendezőket, egyetemi tanárokat várnak a táborba, de erdélyi magyar vezető politikusokat, a magyar civil társadalom szervezeteinek több képviselőjét is meghívták. Az EMI-tábor idei külön meghívottja Vona Gábor, a magyarországi Jobbik párt elnöke, a 2009 óta Magyarországon betiltott Magyar Gárda alapítója, aki Nemzetpolitika ellenzékből címmel tart szombaton előadást. Kövér Lászlót, az Országgyűlés elnökét is várták, ő azonban lemondta gyergyószentmiklósi fellépését, miután a rendezők jelezték, Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke nemkívánatos személy a táborban. Soós Sándor, az EMI elnöke a Háromszéknek elmondta: azt róják fel Szásznak, hogy 2009. december elsején, Románia nemzeti ünnepe alkalmából részt vett a román elnöki hivatal által szervezett fogadáson. A tervezett témák között szerepel a globalizáció, a Kárpát-medencei demográfiai helyzet, az erdélyi magyar oktatás az új tanügyi törvény tükrében, az autonómia, az őszi népszámlálás, utóbbi ihlette egyébként a tábor jelszavát is. A valamennyi korosztálynak szánt programok és viták tíz sátorban zajlanak, de filmvetítések, sportvetélkedők és esti koncertek is szerepelnek a kínálatban. A helyi polgármesteri hivatallal, az Országgyűléssel, Hargita Megye Tanácsával és több civil szervezettel partnerségben szervezett tábor költségvetése 240 000 lej. A tábor teljes időtartamára érvényes belépő 93 lejbe kerül, a napi, táborozásra is feljogosító beugrók pedig 21 lejbe kerülnek.
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. augusztus 11.
Tőkés: királycsináló álbuzgalom
Cseke Attila egészségügyi miniszter váratlan lemondásáról csak az elismerés hangján szólhatunk – fogalmazott tegnapi közleményében Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke.
Ezt a pozitív összképet rontja el az az izgatott politikai nyüzsgés, mely a megüresedett miniszteri bársonyszék betöltése körül alakult ki az RMDSZ – kiváltképpen pedig a bihari szervezet – berkeiben. "Szabó Ödön, Lakatos Péter és Biró Rozália »királycsináló« buzgólkodásából a bihari »mezei magyaroknak« és a »beteg« erdélyi választóknak ugyanis önkéntelenül az a – téves – benyomása támadhat, minthogyha az egész román egészségügy fontoskodó RMDSZ-es honfitársaink kezébe volna letéve. A román kormányt formáló magyar buzgalom már-már elfedi előlünk a lényeget, éspedig azt, hogy ami miatt le kellett mondania Cseke miniszter úrnak, az magának az RMDSZ-nek, illetve bármely más bihari vagy erdélyi jelöltünk számára is éppen úgy elfogadhatatlan" – áll többek között a közleményben. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Cseke Attila egészségügyi miniszter váratlan lemondásáról csak az elismerés hangján szólhatunk – fogalmazott tegnapi közleményében Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke.
Ezt a pozitív összképet rontja el az az izgatott politikai nyüzsgés, mely a megüresedett miniszteri bársonyszék betöltése körül alakult ki az RMDSZ – kiváltképpen pedig a bihari szervezet – berkeiben. "Szabó Ödön, Lakatos Péter és Biró Rozália »királycsináló« buzgólkodásából a bihari »mezei magyaroknak« és a »beteg« erdélyi választóknak ugyanis önkéntelenül az a – téves – benyomása támadhat, minthogyha az egész román egészségügy fontoskodó RMDSZ-es honfitársaink kezébe volna letéve. A román kormányt formáló magyar buzgalom már-már elfedi előlünk a lényeget, éspedig azt, hogy ami miatt le kellett mondania Cseke miniszter úrnak, az magának az RMDSZ-nek, illetve bármely más bihari vagy erdélyi jelöltünk számára is éppen úgy elfogadhatatlan" – áll többek között a közleményben. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. augusztus 11.
Az erdélyi magyarság (1918–2011)
Román megszállás
Miután a Monarchia 1918. november 3-án fegyverszünetet kötött és leszerelte hadseregét, Románia – a nemzetközi jog megszegésével – megtámadta Magyarországot.
Az önkéntesekből, önszerveződéssel alakult, kis létszámú Székely Hadosztály honvédő csatákat vívott, megpróbálta feltartóztatni a megszálló erőket. Több helyi jellegű fegyveres ellenállásról is szólnak a krónikák, ilyen volt a Zsil-völgyi bányászvidék lakosságának fegyveres ellenállása. A román uralom hihetetlen brutalitással, rablással, gyilkosságokkal kezdődött, amelynek áldozatai elsősorban a magyar civil lakosok. A megfélemlítés azzal kezdődött, hogy a román hadsereg által megszállt magyar településeken a központban összegyűjtötték a lakosságot, és az elöljárókat megbotozták. A legsúlyosabb terrort Székelyföldön vezették be, mert itt a magyar tisztviselők nem akarták letenni a hűségesküt. A román hadsereg nagyszámú túszt ejtett, internálótáborokat hozott létre, számos magyart vittek Romániába kényszermunkára. Kórházakat szereltek le, óriási állami és magánvagyonokat, terményeket koboztak el, elfoglalták a gazdag ezüst- és aranybányákat is. Megakadályozták a szén- és a gázszállítást Magyarországra, emiatt Budapest fűtés és világítás nélkül maradt. A Károlyi-kormány az atrocitásokról dokumentációt állított össze, amelyet könyv formájában akart a világ elé tárni. Kelet-Magyarország kirablása azonban nem az egyszerű katonák felelőssége volt. Ezt Brătianu miniszterelnök szavai egyértelműen bizonyítják: "Magyarországot a lehető legjobban meg kell gyöngítenünk."
A francia modell
A román nemzetpolitikában már induláskor érvényesült a francia modell. A cél a központosított, homogén nemzetállam létrehozása volt. Bukarest folytatni kívánta a korábban – Dobrudzsa és Moldva területén – gyakorolt diszkriminatív és asszimilációs politikát. 1918 és 1922 között – az erdélyi, Nagyszeben központú Kormányzótanács irányítása alatt – a berendezkedő román államhatalom átvette a magyar intézményrendszert. 1922 és 1926 között nagyszámú magyar ipari vállalatot, pénzintézetet államosítottak, a kisiparosokat hátrányos megkülönböztetésnek tették ki. A gazdasági szintű diszkriminációt az adópolitika tükrözi legjobban. A magyarokra kivetett adó összehasonlíthatatlanul magasabb volt, mint a románok esetében. A nagy gazdasági válság idején – a húszas évek iskolapolitikájának eredményeként – a hivatalokban a magyarság visszaszorult. 1934 és 1938 között tovább folytatódott az anyanyelv használatának szűkítése. Amikor a magyar revíziós politika egyre nyilvánvalóbbá vált, kiadták a Kisebbségi Statútumot. Ez külföldnek szólt, mert továbbra sem szűnt meg a diszkriminatív háttérbe szorítás. 1938-ban a királyi diktatúra egyetlen politikai szervezet működését engedélyezte: a Magyar Népközösség a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként folytathatta a magyarság érdekvédelmét. Tény, hogy a román alkotmányok (az 1923-as, az 1938-as) a nemzeti kisebbségeket csak vallási közösségként ismerték el. Kinyilvánították az állampolgári jogegyenlőséget, de az 1924-es állampolgársági törvény előírásai miatt még 1939-ben is nagyszámú magyar volt román állampolgárság nélkül. A harmincas évek diszkriminatív intézkedései közé tartozik az a jogszabály is, amely megszabta a banki és a vállalati alkalmazottak nemzetiségi arányait. A román nacionalista politika ellensúlyozására alapított Országos Magyar Párt a román pártokkal kötött paktumokkal jutott be a parlamentbe. A Nemzeti Parasztpárt 1927 és 1931 között a román társadalom megerősítése mellett a kisebbségek egyéni integrációjára, egyéni jogegyenlőségre törekedett. A Néppárttal kötött egyezségek a magyarság sérelmeinek orvoslását ígérték (1923-ban, 1926-ban). Az OMP 1928 és 1938 között egymagában indult a választásokon. 1938-ban, amikor királyi rendelettel feloszlatták a politikai pártokat, a Nemzeti Újjászületés Front keretében az erdélyi magyarság a Magyar Népközösségbe tömörülve folytatta tevékenységét. Névelemzés, nyelvtörvények
A román uralom bevezetése után beindult a névelemzés és a származáskutatás. A mintegy 135 000 főre becsülhető magyar anyanyelvű izraelita felekezetűt – aki magát a magyar nemzet részének tekintette – leválasztották a magyarságról. A magyar anyanyelvű cigányokat külön nemzetiségnek nyilvánították, miközben a román anyanyelvű cigányokat a románokhoz sorolták. A magyar anyanyelvű görög katolikusokat és görögkeletieket – az 1930-as népszámlálás idején – szintén leválasztották a magyarságról. A cél egyértelmű: csökkenteni akarták a magyarság lélekszámát. Annak ellenére, hogy Erdélyből 1918 és 1922 között 197 000 magyar nemzetiségű menekült el, 1930-ban a magyarság számaránya még mindig nyolc százalékra, azaz 1,6 millióra becsülhető. A diszkriminációra a kedvező feltételeket a kisebbségi jogok "alulszabályozottsága" teremtette meg. A bíróságokon 1921-ben, a közigazgatásban 1922-ben tették kötelezővé a román nyelv használatát. A tisztségek elnyerésének alapfeltétele az 1930-as évektől kezdve a román nyelvtudás. Ennek következményeként több mint tízezer magyar tisztviselő maradt munka nélkül. 1937-től a magyar földrajzi neveket, helységneveket csak románul lehetett leírni. Földreform Az 1921-es román földreform diszkriminatív volt mind a földkisajátítás, mind a földosztás terén. Erdélyben a magyarság számaránya alapján a földosztásból mindössze 16 százalékban részesült, bár a lélekszáma megközelítette a 30 százalékot. A magyar egyházak földbirtokának 84,5 százalékát, a magyar oktatást és közművelődést szolgáló 314 000 holdnyi földbirtokot is elvették. Kisajátították azokat a birtokokat is, amelyek tulajdonosai 1918 után külföldön tartózkodtak, és magyar állampolgárok voltak. Mindezt a trianoni szerződés előírásainak semmibevételével. A diszkriminációra a legjobb példa az azonos jogi eredetű határőrezredek birtokrendezése. Miközben elvették a csíki székely határőrezred vagyonát, a 62 000 holdnyi erdőt, a hasonló jogállású naszódi román határőrezred vagyona továbbra is a helyi közösségek tulajdona maradt. Az a tény, hogy Románia négy történelmi régiójában más-más földreformtörvényt hoztak, tükrözi annak diszkriminatív jellegét. Habár a legkiegyensúlyozottabb földbirtokrendszert Erdélyben találjuk, mégis itt volt a legnagyobb mértékű a kisajátítás. Mindez egyértelműen jelzi a magyarság gazdasági gyengítésére célzó politikát. A kisajátított földnek csak egynegyedét osztották ki, mert a földek kétharmadát közlegelők és erdők formájában az erdélyi román közösségek anyagi megerősítésére használták. A földreform lehetővé tette több mint 111 román telepes falu létrehozását is. Oktatás A magyar iskolák többségét államosították. Az 1919-ben megkötött kisebbségi szerződés előírta az egyházi és az iskolai ügyekben "az erdélyi szász és székely községek helyi autonómiához" való jogát, de ez nem került be az 1923-as román alkotmányba. Mivel az állam teljesen felszámolta a magyar óvodákat (645), a gyermekmenhelyeket (59), ismétlő népiskolákat (3500) és az ipari és kereskedelmi iskolákat (200), ezért engedélyezte a magyar egyházaknak az állami támogatás és egyetemi képzés nélküli felekezeti oktatás megszervezését. Az 1930 és 1931-es tanévben Romániában 525 protestáns elemi iskola (483 református, 36 unitárius és 6 evangélikus) és 197 katolikus elemi iskola működött. Az egyetemi képzés hiányát a kolozsvári központtal megszervezett egyházi kollégiumokkal pótolták. A román hatalom az 1872-ben alapított kolozsvári Ferencz József Tudományegyetemet még 1919-ben bezáratta. Az egyetemet végzettek számaránya országosan 6 és 7 százalék körül mozgott, miközben a magyarság számaránya 8 százalék volt. A magyar tanulók 57,6 százaléka járt egyházi iskolákba. Az 1934 és 1935-ös tanévben 32 felekezeti polgári iskola (17 líceum, 7 tanítóképző, 4 felső kereskedelmi és 4 téli gazdasági) működött. Az állami magyar tannyelvű iskolák száma mindössze 112. A magyar középiskolások közel fele nem tanulhatott anyanyelvén. A magyar nyelv visszaszorításának élharcosa Constantin Anghelescu közoktatási miniszter volt. Nevéhez fűződött a kultúrzóna intézménye, a magánoktatási törvény és a baccalaureátusi rendszer bevezetése. A kultúrzóna Románia 20 megyéjét fogta át. Ez azt jelentette, hogy a nemzetiségi iskolákban oktató pedagógusok 50 százalékos fizetéskiegészítést, 10 hektár földet és költözési segélyt kaptak. Kötelezővé tették három tantárgy (történelem, földrajz és alkotmánytan) román nyelvű oktatását is. Amikor az erdélyi magyarság panasszal élt, és a Népszövetség elé vitte e kérdést, akkor Anghelescu az 1907-es Lex Apponyira hivatkozva, ügyes csúsztatással meghamisítja az 1907-es magyar törvény szövegét. Elhitette, hogy az említett magyarországi törvény által öt tantárgyat oktattak magyarul, mindezt akkor, amikor a Lex Apponyi csak a hivatalos tanterv alapján való tanítást követelte meg. Az 1925-ben kiadott magánoktatási törvény azt jelentette, hogy a magyar egyházi iskolák külön engedélyeztetés nélkül nem adhattak ki továbbtanulásra jogosító bizonyítványt. A magyar diákoknak az érettségi vizsgákat a baccalaureátusi törvény szerint idegen állami iskola tanáraiból alakított román bizottság előtt kellett letenniük. Ez gyakran azzal járt, hogy még abból a tantárgyból is románul vizsgáztak, amit magyarul tanultak. Ennek ismeretében érthető, hogy az 1925-ben érettségiző magyar diákok 73 százaléka megbukott.
Kultúra, közművelődés
E korszakban a magyarság a már meglévő intézményeinek fenntartására törekedett, mert a román állam igyekezett meggátolni ezek fennmaradását, működését. Így például a nagy múltú Erdélyi Közművelődési Egyesületet – miután a húszas évek elején megfosztották vagyonától – csak 1926-ban ismerték el, Alapszabályzatát pedig 1935-ben. Az Erdélyi Gazdasági Egyesület is sokáig stagnált, míg végül 1936-tól gyors fejlődésnek indult. A Szász Pál elnöksége idején megszervezett falusi tagozatok hamarosan 40 ezer gazdát fogtak össze.
Az erdélyi magyar művelődési életben (1930-ban) a Romániai Magyar Dalosszövetség játszott aktív szerepet, mintegy 150 tagszervezetet működtetve. A közvélemény formálásában jelentős szerepet vállaltak az egyházak, amelyek szócsövei a magyar lapok és időszakos kiadványok. Ilyen téren az erdélyi magyar kultúra viszonylag gazdagnak mondható. Mintegy 30 hírlap (Erdélyi Lapok, Brassói Lapok), folyóirat (Magyar Nép), irodalmi, társadalompolitikai kiadvány (Pásztortűz, Erdélyi Helikon, Korunk, Erdélyi fiatalok) jelent meg. A szépirodalomban a Kemény János vezette Helikon írói társaság szerepe kiemelkedő. Kiadták az Erdélyi Helikon irodalmi folyóiratot, miközben az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában nagyszámú könyvet publikáltak. Az Erdélyi Irodalmi Társaság is folytatta tevékenységét, folyamatosan megjelentették az Erdélyi Irodalmi Szemlét. A harmincas években az Erdélyi Múzeum Egylet is újraindítja az Erdélyi Múzeum folyóirat közlését. Egyház A Vatikán és a román állam 1927 májusában kötött konkordátuma értelmében az erdélyi római katolikus püspökség másfél milliós lélekszámú közösségét alárendelték az alig 26 egyházközséggel rendelkező bukaresti érsekségnek. Ennek hátulütője az volt, hogy a szenátusban a román érsek képviselte a magyar római katolikusok érdekeit. Összevonták a szatmári és a nagyváradi püspökséget. Új görög katolikus püspökség létrehozását engedélyezték, de a magyar és a román katolikus közösség vagyonát közös kezelés alá helyezték. Azokból az egyházközségekből, amelyek korábban a Debreceni Református Egyházkerülethez tartoztak, de a politikai határok megvonása által Romániához kerültek, megszervezték a nagyváradi székhelyű Királyhágó-melléki Egyházkerületet. (folytatjuk)
Kádár Gyula
Román megszállás
Miután a Monarchia 1918. november 3-án fegyverszünetet kötött és leszerelte hadseregét, Románia – a nemzetközi jog megszegésével – megtámadta Magyarországot.
Az önkéntesekből, önszerveződéssel alakult, kis létszámú Székely Hadosztály honvédő csatákat vívott, megpróbálta feltartóztatni a megszálló erőket. Több helyi jellegű fegyveres ellenállásról is szólnak a krónikák, ilyen volt a Zsil-völgyi bányászvidék lakosságának fegyveres ellenállása. A román uralom hihetetlen brutalitással, rablással, gyilkosságokkal kezdődött, amelynek áldozatai elsősorban a magyar civil lakosok. A megfélemlítés azzal kezdődött, hogy a román hadsereg által megszállt magyar településeken a központban összegyűjtötték a lakosságot, és az elöljárókat megbotozták. A legsúlyosabb terrort Székelyföldön vezették be, mert itt a magyar tisztviselők nem akarták letenni a hűségesküt. A román hadsereg nagyszámú túszt ejtett, internálótáborokat hozott létre, számos magyart vittek Romániába kényszermunkára. Kórházakat szereltek le, óriási állami és magánvagyonokat, terményeket koboztak el, elfoglalták a gazdag ezüst- és aranybányákat is. Megakadályozták a szén- és a gázszállítást Magyarországra, emiatt Budapest fűtés és világítás nélkül maradt. A Károlyi-kormány az atrocitásokról dokumentációt állított össze, amelyet könyv formájában akart a világ elé tárni. Kelet-Magyarország kirablása azonban nem az egyszerű katonák felelőssége volt. Ezt Brătianu miniszterelnök szavai egyértelműen bizonyítják: "Magyarországot a lehető legjobban meg kell gyöngítenünk."
A francia modell
A román nemzetpolitikában már induláskor érvényesült a francia modell. A cél a központosított, homogén nemzetállam létrehozása volt. Bukarest folytatni kívánta a korábban – Dobrudzsa és Moldva területén – gyakorolt diszkriminatív és asszimilációs politikát. 1918 és 1922 között – az erdélyi, Nagyszeben központú Kormányzótanács irányítása alatt – a berendezkedő román államhatalom átvette a magyar intézményrendszert. 1922 és 1926 között nagyszámú magyar ipari vállalatot, pénzintézetet államosítottak, a kisiparosokat hátrányos megkülönböztetésnek tették ki. A gazdasági szintű diszkriminációt az adópolitika tükrözi legjobban. A magyarokra kivetett adó összehasonlíthatatlanul magasabb volt, mint a románok esetében. A nagy gazdasági válság idején – a húszas évek iskolapolitikájának eredményeként – a hivatalokban a magyarság visszaszorult. 1934 és 1938 között tovább folytatódott az anyanyelv használatának szűkítése. Amikor a magyar revíziós politika egyre nyilvánvalóbbá vált, kiadták a Kisebbségi Statútumot. Ez külföldnek szólt, mert továbbra sem szűnt meg a diszkriminatív háttérbe szorítás. 1938-ban a királyi diktatúra egyetlen politikai szervezet működését engedélyezte: a Magyar Népközösség a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként folytathatta a magyarság érdekvédelmét. Tény, hogy a román alkotmányok (az 1923-as, az 1938-as) a nemzeti kisebbségeket csak vallási közösségként ismerték el. Kinyilvánították az állampolgári jogegyenlőséget, de az 1924-es állampolgársági törvény előírásai miatt még 1939-ben is nagyszámú magyar volt román állampolgárság nélkül. A harmincas évek diszkriminatív intézkedései közé tartozik az a jogszabály is, amely megszabta a banki és a vállalati alkalmazottak nemzetiségi arányait. A román nacionalista politika ellensúlyozására alapított Országos Magyar Párt a román pártokkal kötött paktumokkal jutott be a parlamentbe. A Nemzeti Parasztpárt 1927 és 1931 között a román társadalom megerősítése mellett a kisebbségek egyéni integrációjára, egyéni jogegyenlőségre törekedett. A Néppárttal kötött egyezségek a magyarság sérelmeinek orvoslását ígérték (1923-ban, 1926-ban). Az OMP 1928 és 1938 között egymagában indult a választásokon. 1938-ban, amikor királyi rendelettel feloszlatták a politikai pártokat, a Nemzeti Újjászületés Front keretében az erdélyi magyarság a Magyar Népközösségbe tömörülve folytatta tevékenységét. Névelemzés, nyelvtörvények
A román uralom bevezetése után beindult a névelemzés és a származáskutatás. A mintegy 135 000 főre becsülhető magyar anyanyelvű izraelita felekezetűt – aki magát a magyar nemzet részének tekintette – leválasztották a magyarságról. A magyar anyanyelvű cigányokat külön nemzetiségnek nyilvánították, miközben a román anyanyelvű cigányokat a románokhoz sorolták. A magyar anyanyelvű görög katolikusokat és görögkeletieket – az 1930-as népszámlálás idején – szintén leválasztották a magyarságról. A cél egyértelmű: csökkenteni akarták a magyarság lélekszámát. Annak ellenére, hogy Erdélyből 1918 és 1922 között 197 000 magyar nemzetiségű menekült el, 1930-ban a magyarság számaránya még mindig nyolc százalékra, azaz 1,6 millióra becsülhető. A diszkriminációra a kedvező feltételeket a kisebbségi jogok "alulszabályozottsága" teremtette meg. A bíróságokon 1921-ben, a közigazgatásban 1922-ben tették kötelezővé a román nyelv használatát. A tisztségek elnyerésének alapfeltétele az 1930-as évektől kezdve a román nyelvtudás. Ennek következményeként több mint tízezer magyar tisztviselő maradt munka nélkül. 1937-től a magyar földrajzi neveket, helységneveket csak románul lehetett leírni. Földreform Az 1921-es román földreform diszkriminatív volt mind a földkisajátítás, mind a földosztás terén. Erdélyben a magyarság számaránya alapján a földosztásból mindössze 16 százalékban részesült, bár a lélekszáma megközelítette a 30 százalékot. A magyar egyházak földbirtokának 84,5 százalékát, a magyar oktatást és közművelődést szolgáló 314 000 holdnyi földbirtokot is elvették. Kisajátították azokat a birtokokat is, amelyek tulajdonosai 1918 után külföldön tartózkodtak, és magyar állampolgárok voltak. Mindezt a trianoni szerződés előírásainak semmibevételével. A diszkriminációra a legjobb példa az azonos jogi eredetű határőrezredek birtokrendezése. Miközben elvették a csíki székely határőrezred vagyonát, a 62 000 holdnyi erdőt, a hasonló jogállású naszódi román határőrezred vagyona továbbra is a helyi közösségek tulajdona maradt. Az a tény, hogy Románia négy történelmi régiójában más-más földreformtörvényt hoztak, tükrözi annak diszkriminatív jellegét. Habár a legkiegyensúlyozottabb földbirtokrendszert Erdélyben találjuk, mégis itt volt a legnagyobb mértékű a kisajátítás. Mindez egyértelműen jelzi a magyarság gazdasági gyengítésére célzó politikát. A kisajátított földnek csak egynegyedét osztották ki, mert a földek kétharmadát közlegelők és erdők formájában az erdélyi román közösségek anyagi megerősítésére használták. A földreform lehetővé tette több mint 111 román telepes falu létrehozását is. Oktatás A magyar iskolák többségét államosították. Az 1919-ben megkötött kisebbségi szerződés előírta az egyházi és az iskolai ügyekben "az erdélyi szász és székely községek helyi autonómiához" való jogát, de ez nem került be az 1923-as román alkotmányba. Mivel az állam teljesen felszámolta a magyar óvodákat (645), a gyermekmenhelyeket (59), ismétlő népiskolákat (3500) és az ipari és kereskedelmi iskolákat (200), ezért engedélyezte a magyar egyházaknak az állami támogatás és egyetemi képzés nélküli felekezeti oktatás megszervezését. Az 1930 és 1931-es tanévben Romániában 525 protestáns elemi iskola (483 református, 36 unitárius és 6 evangélikus) és 197 katolikus elemi iskola működött. Az egyetemi képzés hiányát a kolozsvári központtal megszervezett egyházi kollégiumokkal pótolták. A román hatalom az 1872-ben alapított kolozsvári Ferencz József Tudományegyetemet még 1919-ben bezáratta. Az egyetemet végzettek számaránya országosan 6 és 7 százalék körül mozgott, miközben a magyarság számaránya 8 százalék volt. A magyar tanulók 57,6 százaléka járt egyházi iskolákba. Az 1934 és 1935-ös tanévben 32 felekezeti polgári iskola (17 líceum, 7 tanítóképző, 4 felső kereskedelmi és 4 téli gazdasági) működött. Az állami magyar tannyelvű iskolák száma mindössze 112. A magyar középiskolások közel fele nem tanulhatott anyanyelvén. A magyar nyelv visszaszorításának élharcosa Constantin Anghelescu közoktatási miniszter volt. Nevéhez fűződött a kultúrzóna intézménye, a magánoktatási törvény és a baccalaureátusi rendszer bevezetése. A kultúrzóna Románia 20 megyéjét fogta át. Ez azt jelentette, hogy a nemzetiségi iskolákban oktató pedagógusok 50 százalékos fizetéskiegészítést, 10 hektár földet és költözési segélyt kaptak. Kötelezővé tették három tantárgy (történelem, földrajz és alkotmánytan) román nyelvű oktatását is. Amikor az erdélyi magyarság panasszal élt, és a Népszövetség elé vitte e kérdést, akkor Anghelescu az 1907-es Lex Apponyira hivatkozva, ügyes csúsztatással meghamisítja az 1907-es magyar törvény szövegét. Elhitette, hogy az említett magyarországi törvény által öt tantárgyat oktattak magyarul, mindezt akkor, amikor a Lex Apponyi csak a hivatalos tanterv alapján való tanítást követelte meg. Az 1925-ben kiadott magánoktatási törvény azt jelentette, hogy a magyar egyházi iskolák külön engedélyeztetés nélkül nem adhattak ki továbbtanulásra jogosító bizonyítványt. A magyar diákoknak az érettségi vizsgákat a baccalaureátusi törvény szerint idegen állami iskola tanáraiból alakított román bizottság előtt kellett letenniük. Ez gyakran azzal járt, hogy még abból a tantárgyból is románul vizsgáztak, amit magyarul tanultak. Ennek ismeretében érthető, hogy az 1925-ben érettségiző magyar diákok 73 százaléka megbukott.
Kultúra, közművelődés
E korszakban a magyarság a már meglévő intézményeinek fenntartására törekedett, mert a román állam igyekezett meggátolni ezek fennmaradását, működését. Így például a nagy múltú Erdélyi Közművelődési Egyesületet – miután a húszas évek elején megfosztották vagyonától – csak 1926-ban ismerték el, Alapszabályzatát pedig 1935-ben. Az Erdélyi Gazdasági Egyesület is sokáig stagnált, míg végül 1936-tól gyors fejlődésnek indult. A Szász Pál elnöksége idején megszervezett falusi tagozatok hamarosan 40 ezer gazdát fogtak össze.
Az erdélyi magyar művelődési életben (1930-ban) a Romániai Magyar Dalosszövetség játszott aktív szerepet, mintegy 150 tagszervezetet működtetve. A közvélemény formálásában jelentős szerepet vállaltak az egyházak, amelyek szócsövei a magyar lapok és időszakos kiadványok. Ilyen téren az erdélyi magyar kultúra viszonylag gazdagnak mondható. Mintegy 30 hírlap (Erdélyi Lapok, Brassói Lapok), folyóirat (Magyar Nép), irodalmi, társadalompolitikai kiadvány (Pásztortűz, Erdélyi Helikon, Korunk, Erdélyi fiatalok) jelent meg. A szépirodalomban a Kemény János vezette Helikon írói társaság szerepe kiemelkedő. Kiadták az Erdélyi Helikon irodalmi folyóiratot, miközben az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában nagyszámú könyvet publikáltak. Az Erdélyi Irodalmi Társaság is folytatta tevékenységét, folyamatosan megjelentették az Erdélyi Irodalmi Szemlét. A harmincas években az Erdélyi Múzeum Egylet is újraindítja az Erdélyi Múzeum folyóirat közlését. Egyház A Vatikán és a román állam 1927 májusában kötött konkordátuma értelmében az erdélyi római katolikus püspökség másfél milliós lélekszámú közösségét alárendelték az alig 26 egyházközséggel rendelkező bukaresti érsekségnek. Ennek hátulütője az volt, hogy a szenátusban a román érsek képviselte a magyar római katolikusok érdekeit. Összevonták a szatmári és a nagyváradi püspökséget. Új görög katolikus püspökség létrehozását engedélyezték, de a magyar és a román katolikus közösség vagyonát közös kezelés alá helyezték. Azokból az egyházközségekből, amelyek korábban a Debreceni Református Egyházkerülethez tartoztak, de a politikai határok megvonása által Romániához kerültek, megszervezték a nagyváradi székhelyű Királyhágó-melléki Egyházkerületet. (folytatjuk)
Kádár Gyula
2011. augusztus 11.
Megtorpedózott pléhkrisztus
Amilyen gyorsan elkezdték, olyan ütemben le is állították a munkálatokat Kelet-Európa legnagyobb Krisztus-szobrán az udvarhelyszéki Farkaslaka feletti Gordon-hegyen, ugyanis a Hargita megyei illetékes hatóság szerint a kezdeményező Pro Temp Alapítvány nem rendelkezik az építkezéshez szükséges iratokkal. Fülöp Ottília, Hargita megye főépítésze a Krónikának elmondta, a szervezet illetékesei csupán egy urbanisztikai bizonylatot tudtak felmutatni, ami közel sem elégséges az építkezés megkezdéséhez, ezért büntető jegyzőkönyvet állítottak ki, amelyben egyértelműen megfogalmazták, hogy le kell állítani az építkezést, amit csak törvényes keretek között lehet majd folytatni.
A főépítész kifejtette, nem látja akadályát a kilátó megépülésének, amennyiben elkészítik az övezetrendezési tanulmányt, és az az urbanisztikai elbírálás alapján is megállja a helyét, továbbá beszereznek minden iratot, amely az építkezés megkezdéséhez szükséges. Így azonban egyre valószínűbb, hogy az augusztus 21-ére tervezett átadásra a szobor nem készül el. Az ügyben kerestük Magyari Árpádot, a Pro Temp elnökét is, ő azonban nem kívánt nyilatkozni. Mint arról beszámoltunk, a Zavaczky Walter székelyudvarhelyi szobrászművész tervezte Jézus szíve kilátó ötlete a bogárfalvi Protemp Alapítványtól származik, célja pedig, hogy a Székelyföldre csalogassa a turistákat. A 22 méter magas Krisztus-szobor rozsdamentes acélból készül, összköltsége meghaladja a kétszázezer eurót. Ezt többnyire farkaslaki vállalkozók fedezik. Az alkotás hírére élénk vita alakult ki, sokan ízléstelennek találják, pléhkrisztusnak gúnyolják a szobrot. Tamás József segédpüspök lapunknak korábban úgy nyilatkozott, bár az egyház nem adta áldását a monumentális alkotásra, nem is tiltotta meg kifejezetten annak felállítását. (Leállított ortodox keresztállítás. A Hargita megyei önkormányzat munkatársai a vaslábi polgármesteri hivatallal és a tekerőpataki közbirtokossággal együttműködve a napokban leállították a Maros forrásánál zajló törvénytelen építkezést, miután tudomásukra jutott, hogy az említett helyen ismeretlenek lebontották a korlátot, ásnak és betonozni készülnek. Mint a közgyűlés tegnapi közleményéből kiderül, egy körülbelül húszfős csoport tagjai, akik sátrat vertek a helyszínen, a kiérkező ellenőrző szervek előtt nem tudták igazolni magukat, mivel elmondásuk szerint a marosfői ortodox kolostorban hagyták a személyi igazolványukat, de azt állították, Bákó megyei ortodoxok, és négy méter magas keresztet szerettek volna állítani a helyszínen.
Erre viszont semmilyen engedélyük nem volt, így a hatósági figyelmeztetés hatására eredeti állapotába helyezték vissza a forrás környékét, majd távoztak. A terület egyébként a tekerőpataki közbirtokosságé. A megyei tanács munkatársainak elmondása szerint a „táborozók” többsége kiskorú volt, hat-hét felnőtt kíséretében, akik között, ruházatukról ítélve, mesteremberek is voltak. „Minden eszközzel megvédjük a megyét, megvédjük a Székelyföldet, ha kell, büntetést rovunk ki, és ha szükséges, akár buldózerrel akadályozzuk meg a törvénytelenséget” – nyilatkozta Borboly Csaba, a megyei tanács elnöke, aki határozott fellépést ígért minden hasonló esetben.)
Dénes Emese. Krónika (Kolozsvár)
Amilyen gyorsan elkezdték, olyan ütemben le is állították a munkálatokat Kelet-Európa legnagyobb Krisztus-szobrán az udvarhelyszéki Farkaslaka feletti Gordon-hegyen, ugyanis a Hargita megyei illetékes hatóság szerint a kezdeményező Pro Temp Alapítvány nem rendelkezik az építkezéshez szükséges iratokkal. Fülöp Ottília, Hargita megye főépítésze a Krónikának elmondta, a szervezet illetékesei csupán egy urbanisztikai bizonylatot tudtak felmutatni, ami közel sem elégséges az építkezés megkezdéséhez, ezért büntető jegyzőkönyvet állítottak ki, amelyben egyértelműen megfogalmazták, hogy le kell állítani az építkezést, amit csak törvényes keretek között lehet majd folytatni.
A főépítész kifejtette, nem látja akadályát a kilátó megépülésének, amennyiben elkészítik az övezetrendezési tanulmányt, és az az urbanisztikai elbírálás alapján is megállja a helyét, továbbá beszereznek minden iratot, amely az építkezés megkezdéséhez szükséges. Így azonban egyre valószínűbb, hogy az augusztus 21-ére tervezett átadásra a szobor nem készül el. Az ügyben kerestük Magyari Árpádot, a Pro Temp elnökét is, ő azonban nem kívánt nyilatkozni. Mint arról beszámoltunk, a Zavaczky Walter székelyudvarhelyi szobrászművész tervezte Jézus szíve kilátó ötlete a bogárfalvi Protemp Alapítványtól származik, célja pedig, hogy a Székelyföldre csalogassa a turistákat. A 22 méter magas Krisztus-szobor rozsdamentes acélból készül, összköltsége meghaladja a kétszázezer eurót. Ezt többnyire farkaslaki vállalkozók fedezik. Az alkotás hírére élénk vita alakult ki, sokan ízléstelennek találják, pléhkrisztusnak gúnyolják a szobrot. Tamás József segédpüspök lapunknak korábban úgy nyilatkozott, bár az egyház nem adta áldását a monumentális alkotásra, nem is tiltotta meg kifejezetten annak felállítását. (Leállított ortodox keresztállítás. A Hargita megyei önkormányzat munkatársai a vaslábi polgármesteri hivatallal és a tekerőpataki közbirtokossággal együttműködve a napokban leállították a Maros forrásánál zajló törvénytelen építkezést, miután tudomásukra jutott, hogy az említett helyen ismeretlenek lebontották a korlátot, ásnak és betonozni készülnek. Mint a közgyűlés tegnapi közleményéből kiderül, egy körülbelül húszfős csoport tagjai, akik sátrat vertek a helyszínen, a kiérkező ellenőrző szervek előtt nem tudták igazolni magukat, mivel elmondásuk szerint a marosfői ortodox kolostorban hagyták a személyi igazolványukat, de azt állították, Bákó megyei ortodoxok, és négy méter magas keresztet szerettek volna állítani a helyszínen.
Erre viszont semmilyen engedélyük nem volt, így a hatósági figyelmeztetés hatására eredeti állapotába helyezték vissza a forrás környékét, majd távoztak. A terület egyébként a tekerőpataki közbirtokosságé. A megyei tanács munkatársainak elmondása szerint a „táborozók” többsége kiskorú volt, hat-hét felnőtt kíséretében, akik között, ruházatukról ítélve, mesteremberek is voltak. „Minden eszközzel megvédjük a megyét, megvédjük a Székelyföldet, ha kell, büntetést rovunk ki, és ha szükséges, akár buldózerrel akadályozzuk meg a törvénytelenséget” – nyilatkozta Borboly Csaba, a megyei tanács elnöke, aki határozott fellépést ígért minden hasonló esetben.)
Dénes Emese. Krónika (Kolozsvár)
2011. augusztus 11.
A polgármester egyetért az engedélyező bizottsággal:
"Marosvásárhelyen nem lehet érzelmi felvonulást szervezni!"
Nem engedélyezték a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) és a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) által ma estére tervezett tiltakozó körmenetet a város főterén. Dorin Florea polgármester az engedélyező bizottság javaslata alapján elutasította a szervezők kérelmét, őket téve felelőssé, ha engedély híján mégis tüntetni fognak és a tüntetésen incidensek történnek.
Közel két órát tartott tegnap a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal engedélyező bizottságának ülése, amelynek a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) és a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) képviselői által benyújtott kérelmet kellett elbírálnia. A múlt héten benyújtott beadványban a ma estére tervezett békés, gyertyás körmenetről értesítették az önkormányzatot, jóváhagyást kérve a felvonulásra, amelyen a történelmi egyházak vezetői is jelen lettek volna. A szervezők a körmenettel szerették volna a közvélemény és a politikum figyelmét felhívni a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusának román nemzetiségű tagjai által elkövetett törvénysértésre, ugyanakkor az önálló magyar tagozat létrehozását támogatták volna. A szervezőbizottság részéről dr. Kincses Előd ügyvéd és Ádám Valérián vett részt a megbeszélésen, a sajtó képviselőit nem engedték be a terembe. Az engedélyező bizottság tagjai, arra hivatkozva, hogy az egyetemi autonómia keretében az egyetem dönti el, hogy hogyan működik, illetve a tömegek érzelmi megnyilvánulását, a forgalom megbénítását el kell kerülni a főtéren, elutasították a szervezők kérelmét, ugyanezt javasolva a polgármesternek.
A teremből kijövet dr. Kincses Előd elmondta: a bizottság azt indítványozta a polgármesternek, hogy ne hagyja jóvá a demonstrációt. "A bizottság tagjai a 60-as, a népgyűlések megtartására vonatkozó törvény 8. szakasza értelmében kérhették volna, hogy módosítsunk bizonyos dolgokat a bejelentésünkben, de semmi esetre sem jogosultak betiltani a tüntetést, mert a törvény 9. szakasza pontosan meghatározza, melyek azok az esetek, amikor egy tüntetést be lehet tiltani – pl. ha fasiszta, kommunista, rasszista, sovén és terrorista, diverziós célokat akarnak népszerűsíteni vagy ha államcsínyt akarnak elkövetni, ha az erkölcs, az állambiztonság és az állampolgárok jogait és szabadságjogait veszélyeztetné a gyűlés – azonban a szóban forgó tüntetés semmi esetre sem tartozik ezek közé… Mi annyit kérünk, hogy a MOGYE szenátusa méltóztassa tiszteletben tartani a 2011. évi 1-es tanügyi törvénynek a kisebbségi, multikulturális egyetemre vonatkozó szabályait. A kérvényünkre választ nem kaptunk a 48 órás határidőn belül, ez is azt bizonyítja, hogy a polgármester a törvényesség betartása szempontjából nem a legjobb példa a MOGYE szenátusa számára" – jelentette ki az ügyvéd. A sajtó megkeresésére dr. Dorin Florea polgármester kifejtette, a polgármesteri hivatalnak nincs semmilyen köze a MOGYE ügyeihez, a körmenet szervezőinek azt ajánlotta, nyújtsanak be beadványt a prefektusnak, aki majd továbbítja a kormánynak és az oktatási miniszternek.
"Én személyesen támogatom a MOGYE-t, ahol színvonalas oktatásnak kell folynia. Egyforma mértékben támogatom a magyar-román tagozatot, azt kívánom, hogy az egyetem oktatói, vezetői bölcsen járjanak el. Bármikor hajlandó vagyok párbeszédet folytatni erről. A tüntetés szervezői értsék meg, hogy nem engedélyezünk semmiféle érzelmi alapú demonstrációt. Marosvásárhely főtere nem a gyűlöletre való uszítás helyszíne. Láttuk, az érzelmek mit okoztak, és nem oldódott meg semmi. Mindegy, hogy ki kér engedélyt, nem adunk teret az ilyen megnyilvánulásoknak. A szervezők felelősek, ha mégis tüntetni fognak az emberek, és viselniük kell a törvényes következményeket" – jelentette ki Florea. A polgármesteri hivatalban Dorin Florea tegnap fogadta dr. Kelemen Atilla megyei RMDSZ-elnököt és Szabó Árpádot, a megyei tanács alelnökét. A megbeszélésről kijövet Kelemen Atilla az újságírók kérdésére elmondta, a polgármesterrel PD-L elnöki minőségében tárgyaltak.
"A MOGYE magyar tagozatának létrehozása ügyében a tanügyminiszternek kell döntenie, olyan értelmű rendeletet kibocsátania, hogy az egyetem szenátusában kétharmados többséggel hozzanak döntéseket, nem fele plusz eggyel. Az egyensúlyt meg kell tartani, bölcsességgel, empátiával, hisz mindkét tagozatnak minőségi oktatást kell biztosítania, a román kádereknek sem lehet érdeke elsorvasztani a magyar oktatást. Nem hiszek a körmenetekben, a dolgokat másként kell megoldani, de körmeneteket mindenhol szerveznek, ezért arra kell vigyázni, hogy ne fajuljon el a tüntetés, amint az például Londonban történt. Dorin Florea azt mondta, megérti érveinket, de nem tőle függ a probléma megoldása, azonban támogatja a kétharmados döntés bevezetését a szenátus részére. Ebben az ügyben a szaktárcának kell a sarkára állnia, nem pedig az egyetemi autonómia mögé bújni" – jelentette ki.
Ádám Valérián, a RMOGYKE képviseletében hangsúlyozta, az egyetem szenátusa sértette meg az oktatási törvényt, júniustól augusztus 11-ig ezt a problémát megoldhatták volna. Reményét fejezte ki, hogy a felvonulásra minél többen elmennek.
"Ha a polgármester jóváhagyja, legális lesz, ha nem, akkor is törvényes a körmenet, mert mi nem szegtük meg a törvényt. Békés tüntetést akarunk, ha lesz incidens, akkor ezért a rendfenntartók a felelősek, mert mi idejében jeleztük a felvonulási szándékunkat, törvényesen jártunk el" – tette hozzá. Tegnap délben Ádám Valérián a sajtónak még azt nyilatkozta, hogy az engedély elutasítása ellenére is megszervezik a tüntetést a városháza előtt, arra azonban nem tudott válaszolni, hogy az egyházvezetők részt vesznek-e ilyen feltételek mellett a tüntetésen.
– A Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) és a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) vezetősége tegnap délután úgy döntött, nem kíván törvénysértést elkövetni azzal, hogy a betiltott rendezvényre összehívja a magyarságot. A kialakult helyzetben a református Vártemplom udvarán 19 órától tartják meg az összejövetelt. Az egyházak, felekezetek helyi vezetői méltóságteljes, emlékezetes imaestét tartanak népünk jogaiért és az anyanyelvünkön való tanulás korlátlan szabadságáért. Az összejövetelen megfogalmaznánk, hogy milyen további lépésekre van lehetőség a MOGYE magyar tagozatának önállóságáért – áll abban a közleményben, melyet lapzártakor juttattak el szerkesztőségünkbe.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)
"Marosvásárhelyen nem lehet érzelmi felvonulást szervezni!"
Nem engedélyezték a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) és a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) által ma estére tervezett tiltakozó körmenetet a város főterén. Dorin Florea polgármester az engedélyező bizottság javaslata alapján elutasította a szervezők kérelmét, őket téve felelőssé, ha engedély híján mégis tüntetni fognak és a tüntetésen incidensek történnek.
Közel két órát tartott tegnap a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal engedélyező bizottságának ülése, amelynek a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) és a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) képviselői által benyújtott kérelmet kellett elbírálnia. A múlt héten benyújtott beadványban a ma estére tervezett békés, gyertyás körmenetről értesítették az önkormányzatot, jóváhagyást kérve a felvonulásra, amelyen a történelmi egyházak vezetői is jelen lettek volna. A szervezők a körmenettel szerették volna a közvélemény és a politikum figyelmét felhívni a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusának román nemzetiségű tagjai által elkövetett törvénysértésre, ugyanakkor az önálló magyar tagozat létrehozását támogatták volna. A szervezőbizottság részéről dr. Kincses Előd ügyvéd és Ádám Valérián vett részt a megbeszélésen, a sajtó képviselőit nem engedték be a terembe. Az engedélyező bizottság tagjai, arra hivatkozva, hogy az egyetemi autonómia keretében az egyetem dönti el, hogy hogyan működik, illetve a tömegek érzelmi megnyilvánulását, a forgalom megbénítását el kell kerülni a főtéren, elutasították a szervezők kérelmét, ugyanezt javasolva a polgármesternek.
A teremből kijövet dr. Kincses Előd elmondta: a bizottság azt indítványozta a polgármesternek, hogy ne hagyja jóvá a demonstrációt. "A bizottság tagjai a 60-as, a népgyűlések megtartására vonatkozó törvény 8. szakasza értelmében kérhették volna, hogy módosítsunk bizonyos dolgokat a bejelentésünkben, de semmi esetre sem jogosultak betiltani a tüntetést, mert a törvény 9. szakasza pontosan meghatározza, melyek azok az esetek, amikor egy tüntetést be lehet tiltani – pl. ha fasiszta, kommunista, rasszista, sovén és terrorista, diverziós célokat akarnak népszerűsíteni vagy ha államcsínyt akarnak elkövetni, ha az erkölcs, az állambiztonság és az állampolgárok jogait és szabadságjogait veszélyeztetné a gyűlés – azonban a szóban forgó tüntetés semmi esetre sem tartozik ezek közé… Mi annyit kérünk, hogy a MOGYE szenátusa méltóztassa tiszteletben tartani a 2011. évi 1-es tanügyi törvénynek a kisebbségi, multikulturális egyetemre vonatkozó szabályait. A kérvényünkre választ nem kaptunk a 48 órás határidőn belül, ez is azt bizonyítja, hogy a polgármester a törvényesség betartása szempontjából nem a legjobb példa a MOGYE szenátusa számára" – jelentette ki az ügyvéd. A sajtó megkeresésére dr. Dorin Florea polgármester kifejtette, a polgármesteri hivatalnak nincs semmilyen köze a MOGYE ügyeihez, a körmenet szervezőinek azt ajánlotta, nyújtsanak be beadványt a prefektusnak, aki majd továbbítja a kormánynak és az oktatási miniszternek.
"Én személyesen támogatom a MOGYE-t, ahol színvonalas oktatásnak kell folynia. Egyforma mértékben támogatom a magyar-román tagozatot, azt kívánom, hogy az egyetem oktatói, vezetői bölcsen járjanak el. Bármikor hajlandó vagyok párbeszédet folytatni erről. A tüntetés szervezői értsék meg, hogy nem engedélyezünk semmiféle érzelmi alapú demonstrációt. Marosvásárhely főtere nem a gyűlöletre való uszítás helyszíne. Láttuk, az érzelmek mit okoztak, és nem oldódott meg semmi. Mindegy, hogy ki kér engedélyt, nem adunk teret az ilyen megnyilvánulásoknak. A szervezők felelősek, ha mégis tüntetni fognak az emberek, és viselniük kell a törvényes következményeket" – jelentette ki Florea. A polgármesteri hivatalban Dorin Florea tegnap fogadta dr. Kelemen Atilla megyei RMDSZ-elnököt és Szabó Árpádot, a megyei tanács alelnökét. A megbeszélésről kijövet Kelemen Atilla az újságírók kérdésére elmondta, a polgármesterrel PD-L elnöki minőségében tárgyaltak.
"A MOGYE magyar tagozatának létrehozása ügyében a tanügyminiszternek kell döntenie, olyan értelmű rendeletet kibocsátania, hogy az egyetem szenátusában kétharmados többséggel hozzanak döntéseket, nem fele plusz eggyel. Az egyensúlyt meg kell tartani, bölcsességgel, empátiával, hisz mindkét tagozatnak minőségi oktatást kell biztosítania, a román kádereknek sem lehet érdeke elsorvasztani a magyar oktatást. Nem hiszek a körmenetekben, a dolgokat másként kell megoldani, de körmeneteket mindenhol szerveznek, ezért arra kell vigyázni, hogy ne fajuljon el a tüntetés, amint az például Londonban történt. Dorin Florea azt mondta, megérti érveinket, de nem tőle függ a probléma megoldása, azonban támogatja a kétharmados döntés bevezetését a szenátus részére. Ebben az ügyben a szaktárcának kell a sarkára állnia, nem pedig az egyetemi autonómia mögé bújni" – jelentette ki.
Ádám Valérián, a RMOGYKE képviseletében hangsúlyozta, az egyetem szenátusa sértette meg az oktatási törvényt, júniustól augusztus 11-ig ezt a problémát megoldhatták volna. Reményét fejezte ki, hogy a felvonulásra minél többen elmennek.
"Ha a polgármester jóváhagyja, legális lesz, ha nem, akkor is törvényes a körmenet, mert mi nem szegtük meg a törvényt. Békés tüntetést akarunk, ha lesz incidens, akkor ezért a rendfenntartók a felelősek, mert mi idejében jeleztük a felvonulási szándékunkat, törvényesen jártunk el" – tette hozzá. Tegnap délben Ádám Valérián a sajtónak még azt nyilatkozta, hogy az engedély elutasítása ellenére is megszervezik a tüntetést a városháza előtt, arra azonban nem tudott válaszolni, hogy az egyházvezetők részt vesznek-e ilyen feltételek mellett a tüntetésen.
– A Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) és a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) vezetősége tegnap délután úgy döntött, nem kíván törvénysértést elkövetni azzal, hogy a betiltott rendezvényre összehívja a magyarságot. A kialakult helyzetben a református Vártemplom udvarán 19 órától tartják meg az összejövetelt. Az egyházak, felekezetek helyi vezetői méltóságteljes, emlékezetes imaestét tartanak népünk jogaiért és az anyanyelvünkön való tanulás korlátlan szabadságáért. Az összejövetelen megfogalmaznánk, hogy milyen további lépésekre van lehetőség a MOGYE magyar tagozatának önállóságáért – áll abban a közleményben, melyet lapzártakor juttattak el szerkesztőségünkbe.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)
2011. augusztus 11.
Sorin Apostu és a multikulturalizmus
Kolozsvár polgármesterének tegnapi sajtótájékoztatóját követően egy elvi kérdésre voltunk kíváncsiak: mit jelent, mint mond Sorin Apostu számára a multikulturalizmus, és hogyan akarja életbe ültetni azt Erdély fővárosában. Ezért nekiszegeztük a kérdést: hogyan gondolja, hogy a mulikulturalizmus gyakorlati vonatkozásait életbe lehet ültetni, holott az RMDSZ-es tanácsosok és László Attila alpolgármester által 2009 novemberében átnyújtott 11 pontból szinte semmi sem valósult meg? Miként akar eljárni annak érdekében, hogy 2020-ban Kolozsvár Európa Kulturális Fővárosa legyen, s addig gyakorlatba ültessék, megvalósítsák a reális multikulturalizmusra vonatkozó elemeket?
A városvezetőt láthatóan feszélyezték e kérdések.
Elmondta: a multikulturalitás alatt az összes kolozsvárit érti. „Nem értek alatta politikusi gőgöt, olyan cselekedeteket, amelyeknek nincs semmilyen logikája. Úgy gondolom, hogy egy egyszerű zöldség- és gyümölcspiac, ahova termelőként vagy vásárlóként etnikai hovatartozás nélkül mindenki egyaránt eljön, csak a dölyföt sérti. Az okos enged változatot választottam, megyünk tovább. Mi több, máshol, pontosabban a város valamennyi lakónegyedében is létesítünk ilyen piacokat, ugyanis sokan ezt kérték, s azt is megjegyezték, hogy a főtéri helyszín nem elégséges. Ismét bebizonyosodott, hogy amikor építeni akarjuk Kolozsvárt, és azt, hogy ne legyen többé cirkusz a városban, akkor ezt az egyetértés politikájával tudjuk megvalósítani” – mondta a városvezető.
Apostut emlékeztettük, hogy az RMDSZ sokkal több, pontosabban 11+1 kéréssel fordult hozzá még 2009 novemberében. – Ön éppen azokkal vitatkozik, nem konzultál, akikkel meg kellene valósítani a multikulturalizmust – vetettük fel a városvezetőnek.
– A két fél között az a különbség, hogy én nem vitatkozom, én közigazgatással foglalkozom. Hogy ők folyton tiltakoznak? Igen, ők veszekednek, ebben önnek igaza van. Hogy egyezség hiányában és egyetértés nélkül miként lehet megvalósítani a multikulturalizmust? Nem tettem le a fegyvert, még remélem, hogy meg tudom győzni őket, értsék meg – fogalmazott.
Továbbá azt kérdeztük, meg lehet-e valósítani az RMDSZ 11+1 pontját, és mikor?
– Egyetértéssel bármikor – válaszolta Apostu.
A városvezető hangsúlyozta: a zöldség- és gyümölcspiacot a valamennyi kolozsvárinak szánt parkoló helyén hozták létre, s azért esett a választás erre a helyre, mert a közelben van közvécé. – A gőg és a dölyf sohasem talál a közigazgatással. Bosszantott, hogy a sajtó egy része azt írta: a zöldség kulturális fővárosa vagyunk. Sajnálom, hogy egyesek nem értették meg, hogy a cirkusz régen elment a városból, s a kolozsváriakat már rég nem hozzák lázba az ilyen címek – fogalmazott.
Ugyanakkor feltettük a kérdést: a Bocskai/Avram Iancu téren miért nem szerveznek soha sörfesztivált, fagyifesztivált?
– Mindenki egyetértett azzal, hogy ezek kulturális rendezvények. Külön megkérdeztem mindenkit, s ezzel egyetértett. Egyébként a termelők és kézművesek vásárát az Avram Iancu téren a szökőkút körül szerveztük – jegyezte meg a polgármester.
KISS OLIVÉR. Szabadság (Kolozsvár)
Kolozsvár polgármesterének tegnapi sajtótájékoztatóját követően egy elvi kérdésre voltunk kíváncsiak: mit jelent, mint mond Sorin Apostu számára a multikulturalizmus, és hogyan akarja életbe ültetni azt Erdély fővárosában. Ezért nekiszegeztük a kérdést: hogyan gondolja, hogy a mulikulturalizmus gyakorlati vonatkozásait életbe lehet ültetni, holott az RMDSZ-es tanácsosok és László Attila alpolgármester által 2009 novemberében átnyújtott 11 pontból szinte semmi sem valósult meg? Miként akar eljárni annak érdekében, hogy 2020-ban Kolozsvár Európa Kulturális Fővárosa legyen, s addig gyakorlatba ültessék, megvalósítsák a reális multikulturalizmusra vonatkozó elemeket?
A városvezetőt láthatóan feszélyezték e kérdések.
Elmondta: a multikulturalitás alatt az összes kolozsvárit érti. „Nem értek alatta politikusi gőgöt, olyan cselekedeteket, amelyeknek nincs semmilyen logikája. Úgy gondolom, hogy egy egyszerű zöldség- és gyümölcspiac, ahova termelőként vagy vásárlóként etnikai hovatartozás nélkül mindenki egyaránt eljön, csak a dölyföt sérti. Az okos enged változatot választottam, megyünk tovább. Mi több, máshol, pontosabban a város valamennyi lakónegyedében is létesítünk ilyen piacokat, ugyanis sokan ezt kérték, s azt is megjegyezték, hogy a főtéri helyszín nem elégséges. Ismét bebizonyosodott, hogy amikor építeni akarjuk Kolozsvárt, és azt, hogy ne legyen többé cirkusz a városban, akkor ezt az egyetértés politikájával tudjuk megvalósítani” – mondta a városvezető.
Apostut emlékeztettük, hogy az RMDSZ sokkal több, pontosabban 11+1 kéréssel fordult hozzá még 2009 novemberében. – Ön éppen azokkal vitatkozik, nem konzultál, akikkel meg kellene valósítani a multikulturalizmust – vetettük fel a városvezetőnek.
– A két fél között az a különbség, hogy én nem vitatkozom, én közigazgatással foglalkozom. Hogy ők folyton tiltakoznak? Igen, ők veszekednek, ebben önnek igaza van. Hogy egyezség hiányában és egyetértés nélkül miként lehet megvalósítani a multikulturalizmust? Nem tettem le a fegyvert, még remélem, hogy meg tudom győzni őket, értsék meg – fogalmazott.
Továbbá azt kérdeztük, meg lehet-e valósítani az RMDSZ 11+1 pontját, és mikor?
– Egyetértéssel bármikor – válaszolta Apostu.
A városvezető hangsúlyozta: a zöldség- és gyümölcspiacot a valamennyi kolozsvárinak szánt parkoló helyén hozták létre, s azért esett a választás erre a helyre, mert a közelben van közvécé. – A gőg és a dölyf sohasem talál a közigazgatással. Bosszantott, hogy a sajtó egy része azt írta: a zöldség kulturális fővárosa vagyunk. Sajnálom, hogy egyesek nem értették meg, hogy a cirkusz régen elment a városból, s a kolozsváriakat már rég nem hozzák lázba az ilyen címek – fogalmazott.
Ugyanakkor feltettük a kérdést: a Bocskai/Avram Iancu téren miért nem szerveznek soha sörfesztivált, fagyifesztivált?
– Mindenki egyetértett azzal, hogy ezek kulturális rendezvények. Külön megkérdeztem mindenkit, s ezzel egyetértett. Egyébként a termelők és kézművesek vásárát az Avram Iancu téren a szökőkút körül szerveztük – jegyezte meg a polgármester.
KISS OLIVÉR. Szabadság (Kolozsvár)
2011. augusztus 11.
Költészet árva gyermekeknek
Ma ér véget a csíksomlyói Szent István Gyermekvédelmi Központban a Gyökereink Irodalmi Tábor, amelyet Böjte Csaba ferences rendi szerzetes szervezett a rá bízott, irodalmat kedvelő gyermekeknek. „A költészet felöltöztetett mondanivaló, járjanak szép ruhában a gondolataink!” – fogalmazott a tábor ötletével kapcsolatban Csaba testvér.
Ma ér véget a csíksomlyói Szent István Gyermekvédelmi Központban a Gyökereink Irodalmi Tábor, amelyet Böjte Csaba ferences rendi szerzetes szervezett a rá bízott, irodalmat kedvelő gyermekeknek. „A költészet felöltöztetett mondanivaló, járjanak szép ruhában a gondolataink!” – fogalmazott a tábor ötletével kapcsolatban Csaba testvér. Elmondta, azt szeretné, hogy a gyermekek alkotó írókkal találkozzanak, közös élményekből meríthessenek, szókincsük, kifejezőkészségük gazdagodjék.
„A gondolat akkor szép, ha szárnyal. Így szerveződik a tábor programja, háttere is. Mindenki tehetségét, lehetőségeit adja hozzá. Szeretnénk igazi, szívhez szóló, élményeket vinni, értéket adni a gyerekeknek” – mondta az Erdely.ma tájékoztatása szerint a szerzetes. A táborozók délelőtt a versek, novellák írásának, előadásának alapjaival és a díszítőelemeivel ismerkedtek, délután pedig gyakorlatba ültették a tanultakat, este pedig verses, zenés irodalmi műsorok, népzene és néptánc volt a program.
„A magyarság gazdag. Nyelvében, tehetségében, gondolkodásában, hitében oly értékeket hordoz, amelyekre bármely nemzet büszke lenne. Ennek lenyomata és élő fája irodalmunk. Ahogy a fát, úgy az irodalmunkat is ültetni, öntözni, ápolni kell, hogy tápláló földből, életerős törzs, ág, virág fejlődjön, s majdan színes versek, novellák, elbeszélések hulljanak” – fogalmazott Keresztes Gabriella, a tábor egyik szervezője.
Kedden Kányádi Sándor volt a tábor vendége, aki verseiről és életéről beszélt a gyermekeknek. Ma délután 4 órától előadás keretében adják elő a gyermekek az ötnapos tábor ideje alatt született alkotásokat, majd tábortüzet gyújtanak a Nyeregben. Új Magyar Szó (Bukarest)
Ma ér véget a csíksomlyói Szent István Gyermekvédelmi Központban a Gyökereink Irodalmi Tábor, amelyet Böjte Csaba ferences rendi szerzetes szervezett a rá bízott, irodalmat kedvelő gyermekeknek. „A költészet felöltöztetett mondanivaló, járjanak szép ruhában a gondolataink!” – fogalmazott a tábor ötletével kapcsolatban Csaba testvér.
Ma ér véget a csíksomlyói Szent István Gyermekvédelmi Központban a Gyökereink Irodalmi Tábor, amelyet Böjte Csaba ferences rendi szerzetes szervezett a rá bízott, irodalmat kedvelő gyermekeknek. „A költészet felöltöztetett mondanivaló, járjanak szép ruhában a gondolataink!” – fogalmazott a tábor ötletével kapcsolatban Csaba testvér. Elmondta, azt szeretné, hogy a gyermekek alkotó írókkal találkozzanak, közös élményekből meríthessenek, szókincsük, kifejezőkészségük gazdagodjék.
„A gondolat akkor szép, ha szárnyal. Így szerveződik a tábor programja, háttere is. Mindenki tehetségét, lehetőségeit adja hozzá. Szeretnénk igazi, szívhez szóló, élményeket vinni, értéket adni a gyerekeknek” – mondta az Erdely.ma tájékoztatása szerint a szerzetes. A táborozók délelőtt a versek, novellák írásának, előadásának alapjaival és a díszítőelemeivel ismerkedtek, délután pedig gyakorlatba ültették a tanultakat, este pedig verses, zenés irodalmi műsorok, népzene és néptánc volt a program.
„A magyarság gazdag. Nyelvében, tehetségében, gondolkodásában, hitében oly értékeket hordoz, amelyekre bármely nemzet büszke lenne. Ennek lenyomata és élő fája irodalmunk. Ahogy a fát, úgy az irodalmunkat is ültetni, öntözni, ápolni kell, hogy tápláló földből, életerős törzs, ág, virág fejlődjön, s majdan színes versek, novellák, elbeszélések hulljanak” – fogalmazott Keresztes Gabriella, a tábor egyik szervezője.
Kedden Kányádi Sándor volt a tábor vendége, aki verseiről és életéről beszélt a gyermekeknek. Ma délután 4 órától előadás keretében adják elő a gyermekek az ötnapos tábor ideje alatt született alkotásokat, majd tábortüzet gyújtanak a Nyeregben. Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. augusztus 11.
Hogy lehet ott élni?
Az egyik érdeklődő arra volt kíváncsi, „hogyan tudjuk kikapcsolni magunkban azt, hogy ne ölj?!”
Olykor az embert a döbbenet készteti írásra. Lehetséges ez? A demokratikus világban? Uniós tagországban, amely megsínylette mind a fasizmust, mind a kommunizmust, súlyos árakat fizetve?
Olykor az embert a döbbenet készteti írásra. Lehetséges ez? A demokratikus világban? Uniós tagországban, amely megsínylette mind a fasizmust, mind a kommunizmust, súlyos árakat fizetve?
Lehetséges ma az ölés apológiája Magyarországon? Legyenek erősek, kedves becsületben felnőtt-megöregedett olvasóink: lehetséges.
Bár a rosszullét környékez, le kell írnom, idéznem kell. A forrás az atv.hu-n olvasható tudósítás. Címösszeállítása: „Vona szövetségese: Mi majd le merünk lőni egy rohadt, tetves zsidót? A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom által az idén 11. alkalommal megrendezett Magyar Sziget fesztiválon a gerilla hadviselésről tartott előadást Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője és Dér Zsolt, a Betyársereg tagja.”
Tyirityán - aki elmondása szerint „viszonylag hosszú időt” töltött börtönben – úgy vélte, hogy az ember akkor tud hatékonyan harcolni, „ha életben és gondolkodásban egybe van rakva, tehát nincsenek benne kételyek: akkor tud valóban ölni”. Tyirityán szerint a Betyárseregbe vágyó fiataloknak először is le kell számolniuk magukban a fogyasztói társadalom okozta lustasággal, hedonizmussal, fegyelmezetlenséggel és egoizmussal, majd ha ez sikerült, megnyílik az esélye, hogy „szabadságharcos vagy önfeláldozó mártír” váljon belőlük.
Tyirityán ezt követően azt mondta, hogy el kell jutni oda, hogy „egy gépkarabélynak az elsütő billentyűjét valaki meg tudja húzni, esetleg akkor, hogyha egy másabb bőrszint lát”. A Betyársereg vezetője szerint a fajok háborúja zajlik, ezért el kell jutniuk egy szintre: „arra, hogy újra agresszívvá, erőszakosakká, szikárakká, mohókká, szinte fenevadakká váljunk”. Ugyanis, tette hozzá Tyirityán, saját értékeink megvédése másképp nem fog működni.
„Mikor az izraeliek ide fognak jönni Merkava harckocsikkal vagy Lopakodó bombázókkal, bennük meglesz az a morális kérdés, hogy lakóházat szétlőjön?” – tette fel a kérdést a Betyársereg-vezető, majd a választ is megadta: „Biztos vagyok benne, hogy nem! És bennünk lesz-e annyi, hogy le merjünk lőni egy rohadt, tetves zsidót?” – tette fel az újabb kérdést, mire a közönség soraiból többen azt kiabálták, hogy „lesz”, majd kitört a taps. Az előadás végén a jelenlévők kérdéseket tettek fel az előadóknak.
Az egyik érdeklődő arra volt kíváncsi, „hogyan tudjuk kikapcsolni magunkban azt, hogy ne ölj?!” Tyirityán egy kérdéssel válaszolt: „Ha esetleg, ott feküdne édesanyád vérbe fagyva, és egy mocskos cigány szurkálná belé a kést, szerinted te hallgatnál arra a parancsra, hogy ne ölj?”.
Elnézést a hosszú idézésért, de saját szavaimmal ezt képtelen lettem volna leírni. Értelmezni sincs sok amit. Izraeli tankok Budapest utcáin, vérbe fagyott anyát késsel szurkáló cigány... ez egy józan elme számára sok.
De az ölés ezeknél az eszementeknél nem csak ilyen helyzetekre szól – a „felkészülés” nem ilyen helyzetekre történik! Hanem esetleg kiprovokált alkalmakra. Hiszen az egész hagymázas, primitív indoktrináció az ölésről – amelyben nem nehéz felfedezni a rokon vonásokat az oslói rém szélsőséges fajgyűlölő „szemléletével” – vajon nem a hallgatóság, a nézősereg felkészítését szolgálja? Amely máris sikeresnek mondható, hiszen – „kitört a taps”!
Istenem, milyen jó volt a mi Magyarországunk: a jólét és a kultúra, a jog és a ráció, a szervezettség és a szabadság egész világon megbecsült hona! A sok rosszal együtt mennyire vállalható, becsülhető, védhető, szerethető volt. Most keserűen kell látnunk, hogy ebből egyik sem.
Milyen ország ez? Mit tettek vele? Egy ilyen hazának, ahol így lehet büntetlenül beszélni és – reális a veszély – talán cselekedni is, lesznek az állampolgárai a mi nyitott szívű, a türelmesség tiszteletében nevelt fiataljaink? Vagy őket is megfertőzi a tömény gyűlölet?
... Egykori cimborától kérdezem, akivel az átkosban még „egy gyékényen árultunk”, jóideje magyar állampolgár: hogyan képes elviselni a mindennapos politikai rémálmot, nem látja, hova vezet mindez? Azt mondja, őt ezek a dolgok nem érdeklik (valamikor nagyon is érdekelte a politika), úgy érzi, most jó magyarnak lenni. Csakugyan? És embernek?
Ágoston Hugó. Új Magyar Szó (Bukarest)
Az egyik érdeklődő arra volt kíváncsi, „hogyan tudjuk kikapcsolni magunkban azt, hogy ne ölj?!”
Olykor az embert a döbbenet készteti írásra. Lehetséges ez? A demokratikus világban? Uniós tagországban, amely megsínylette mind a fasizmust, mind a kommunizmust, súlyos árakat fizetve?
Olykor az embert a döbbenet készteti írásra. Lehetséges ez? A demokratikus világban? Uniós tagországban, amely megsínylette mind a fasizmust, mind a kommunizmust, súlyos árakat fizetve?
Lehetséges ma az ölés apológiája Magyarországon? Legyenek erősek, kedves becsületben felnőtt-megöregedett olvasóink: lehetséges.
Bár a rosszullét környékez, le kell írnom, idéznem kell. A forrás az atv.hu-n olvasható tudósítás. Címösszeállítása: „Vona szövetségese: Mi majd le merünk lőni egy rohadt, tetves zsidót? A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom által az idén 11. alkalommal megrendezett Magyar Sziget fesztiválon a gerilla hadviselésről tartott előadást Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője és Dér Zsolt, a Betyársereg tagja.”
Tyirityán - aki elmondása szerint „viszonylag hosszú időt” töltött börtönben – úgy vélte, hogy az ember akkor tud hatékonyan harcolni, „ha életben és gondolkodásban egybe van rakva, tehát nincsenek benne kételyek: akkor tud valóban ölni”. Tyirityán szerint a Betyárseregbe vágyó fiataloknak először is le kell számolniuk magukban a fogyasztói társadalom okozta lustasággal, hedonizmussal, fegyelmezetlenséggel és egoizmussal, majd ha ez sikerült, megnyílik az esélye, hogy „szabadságharcos vagy önfeláldozó mártír” váljon belőlük.
Tyirityán ezt követően azt mondta, hogy el kell jutni oda, hogy „egy gépkarabélynak az elsütő billentyűjét valaki meg tudja húzni, esetleg akkor, hogyha egy másabb bőrszint lát”. A Betyársereg vezetője szerint a fajok háborúja zajlik, ezért el kell jutniuk egy szintre: „arra, hogy újra agresszívvá, erőszakosakká, szikárakká, mohókká, szinte fenevadakká váljunk”. Ugyanis, tette hozzá Tyirityán, saját értékeink megvédése másképp nem fog működni.
„Mikor az izraeliek ide fognak jönni Merkava harckocsikkal vagy Lopakodó bombázókkal, bennük meglesz az a morális kérdés, hogy lakóházat szétlőjön?” – tette fel a kérdést a Betyársereg-vezető, majd a választ is megadta: „Biztos vagyok benne, hogy nem! És bennünk lesz-e annyi, hogy le merjünk lőni egy rohadt, tetves zsidót?” – tette fel az újabb kérdést, mire a közönség soraiból többen azt kiabálták, hogy „lesz”, majd kitört a taps. Az előadás végén a jelenlévők kérdéseket tettek fel az előadóknak.
Az egyik érdeklődő arra volt kíváncsi, „hogyan tudjuk kikapcsolni magunkban azt, hogy ne ölj?!” Tyirityán egy kérdéssel válaszolt: „Ha esetleg, ott feküdne édesanyád vérbe fagyva, és egy mocskos cigány szurkálná belé a kést, szerinted te hallgatnál arra a parancsra, hogy ne ölj?”.
Elnézést a hosszú idézésért, de saját szavaimmal ezt képtelen lettem volna leírni. Értelmezni sincs sok amit. Izraeli tankok Budapest utcáin, vérbe fagyott anyát késsel szurkáló cigány... ez egy józan elme számára sok.
De az ölés ezeknél az eszementeknél nem csak ilyen helyzetekre szól – a „felkészülés” nem ilyen helyzetekre történik! Hanem esetleg kiprovokált alkalmakra. Hiszen az egész hagymázas, primitív indoktrináció az ölésről – amelyben nem nehéz felfedezni a rokon vonásokat az oslói rém szélsőséges fajgyűlölő „szemléletével” – vajon nem a hallgatóság, a nézősereg felkészítését szolgálja? Amely máris sikeresnek mondható, hiszen – „kitört a taps”!
Istenem, milyen jó volt a mi Magyarországunk: a jólét és a kultúra, a jog és a ráció, a szervezettség és a szabadság egész világon megbecsült hona! A sok rosszal együtt mennyire vállalható, becsülhető, védhető, szerethető volt. Most keserűen kell látnunk, hogy ebből egyik sem.
Milyen ország ez? Mit tettek vele? Egy ilyen hazának, ahol így lehet büntetlenül beszélni és – reális a veszély – talán cselekedni is, lesznek az állampolgárai a mi nyitott szívű, a türelmesség tiszteletében nevelt fiataljaink? Vagy őket is megfertőzi a tömény gyűlölet?
... Egykori cimborától kérdezem, akivel az átkosban még „egy gyékényen árultunk”, jóideje magyar állampolgár: hogyan képes elviselni a mindennapos politikai rémálmot, nem látja, hova vezet mindez? Azt mondja, őt ezek a dolgok nem érdeklik (valamikor nagyon is érdekelte a politika), úgy érzi, most jó magyarnak lenni. Csakugyan? És embernek?
Ágoston Hugó. Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. augusztus 11.
Élet a Leveles-ér partján 2.
Vadászi időmúlatásunk befejeztével (lásd Erdélyi Riport 2011/13.), indulunk napkelet irányába, Tőzmiske község legtávolabbi és legfiatalabb helysége, Simonyifalva felé. Számunkra ismerős helyszín, hiszen lapunk egykori munkatársa, Matekovics János több ízben írt riportot szülőfalujáról. A világháló is meglepő bőséggel kínál háttéranyagot, beszédes bizonyítékául annak, hogy az isten háta mögötti településen gyakran történik sajtóba kívánkozó esemény. Már Vadászra érkeztünkben észrevettük, amit portyánk többi állomásán is megtapasztalhattunk, hogy a község magyar többségű falvainak bejáratánál nemcsak a törvény előírta kétnyelvű szabvány-helynév látható, hanem jókora táblákon román feliratok piros-sárga-kék, magyar feliratok pedig piros-fehér-zöld mezőben díszelegnek. Szemlátomást a két nemzeti trikolór békésen megfér egymás mellett, mintegy jelzi, hogy Tőzmiske 36 százaléknyi magyarságának arányánál nagyobb súlya, befolyása van, hiszen a harmadik ciklusát töltő RMDSZ-es polgármester, Haász Tibor, és a tizenhárom tagú tanács kilenc RMDSZ-es tagja „kényelmes” kétharmados többséget képez. És – mint utunk során többször is meggyőződhettünk róla – nem csupán a magyarság, hanem román és roma falusfeleik érdekeit is felelősen képviselik az önkormányzatban.
Az alapítástól a kirajzásig. A falu névadójának, az alapító birtokos Simonyi Lajosnak az apja báró Simonyi József huszár ezredes, ahogy inkább ismerik: Simonyi óbester, a napóleoni háborúk korának legvitézebb magyar huszárja volt, aki tizenhét évesen megszökött az iskolából, és beállt közlegénynek. Hősiességéről országszerte legendák keringtek. Főhadnagy korában, 1802-ben kiérdemelte a legnagyobb katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet, aminek alapján 1804-ben báróságot, majd több ezer holdas birtokot kapott adományul Vadász és Bélzerind határában. Fia, a falualapító báró Simonyi Lajos szintén hősies katona volt, a honvédségben harcolt, Görgey mellett futárszolgálatot teljesített. A szabadságharc leverése és osztrák várfogság után Vadászon, Arad megyei birtokán élt. Részt vett a passzív ellenállásban, majd a kiegyezés idején politizálni kezdett. Parlamenti képviselő, később ipar- és kereskedelemügyi miniszter volt két kormányban is. 1878-ban Tisza Kálmánnal ellentétbe került, lemondott mandátumáról és visszavonult vadászi kastélyába. Gazdálkodott és megalapított egy életképes magyar települést. Voltaképpen szorult anyagi helyzetében kényszerült arra, hogy kiparcellázva próbálja értékesíteni Simonyifalva mostani határát, ahová 1881-től a Monarchia különböző vidékeiről érkeztek telepesek, zömmel a szomszédos Békés megyéből. Az 1885-ben községi státust elnyerő Simonyifalva népe hamar öntudatos közösségé kovácsolódott. Pedig az otthonteremtés keserves, küzdelmes feladat volt. Matekovics János szerint: „Simonyifalva telepes népe kemény küzdelmet folytatott a megélhetésért. Le kellett csapolni a határt uraló mocsarakat, s embert próbáló volt a falu egész területén az erdőirtás után maradt tuskók kitermelése. Aki egyetlen fatönköt – itt inkább tuskóként ismerik – kiszedett már a földből, az fel tudja mérni, mit jelent a telkek és a határ megtisztítása a sok tízezer tuskótól. És közben fizetni kellett a parcellák után járó részleteket. Az öregek ma is mesélik a nagyszülőktől hallott történeteket. Hogy az egész utcának egyetlen lova volt, vagy csak egypár tehene, nem is ökre, és sorra azzal szántották fel a földet a többieknek is. Vagy volt olyan család, amely a nagy küzdelemben összeroppant, éjszaka felszedte a cókmókját és továbbállt, de égni hagyták a lámpát, hogy ne vegyék észre eltűnésüket. (…) S alig erősödött meg a falu, jött Trianon, jött az impériumváltás, Arad megye s benne a színmagyar Simonyifalva is Románia része lett.”
A több hullámban érkező telepesek közül a kertészkedés terén elsősorban a svábok jeleskedtek, s hamarosan a többiek is eltanulták tőlük az intenzív zöldségtermesztés fogásait. Már az első csoportokkal több kisiparos is érkezett a faluba, biztos megélhetést találhattak a gyorsan fejlődő településen, hiszen annak fénykorában több mint száz mesterember tevékenykedett. Akár megannyi falu a környéken, Simonyifalva is Gyula vonzáskörzetéhez tartozott. A vidék akkor lendült fel igazán, amikor 1906-ban elkészült a 42 kilométeres kisvasút, mely hét települést és több uradalmat kapcsolt össze. A körösközi kishaza terményei, főleg a gabonafélék nemcsak Gyuláig, hanem a MÁV hálózatára átrakodva a fiumei kikötőig is eljutottak. Trianon elvágta a vidéket természetes központjától, ma már csak egy-egy nemrégiben Gyulán, illetve Simonyifalván felállított emlékmű idézi a hajdani kisvasút élénk világát. Az alapítást követő első népösszeíráskor, 1890-ben 1402 lelket számoltak össze, 857 magyar mellett 487 német, 30 szlovák és 28 román ajkú lakost. Korabeli kimutatások szerint – igaz, nagyfokú gyermekhalandóság mellett – a születések számát tekintve az 1909. esztendő csúcsidőszaknak bizonyult a gyarapodás szempontjából, hiszen nem kevesebb, mint 130 újszülöttet jegyeztek fel! A legnépesebb éppen 1920-ban, a trianoni békeszerződés táján volt, 2770 lakójából 2434 magyarnak, 293 németnek vallotta magát. Azután minden összeíráskor egyre kevesebb dolguk akadt a számlálóbiztosoknak: egyik népszámlálástól a másikig három-négyszáz fős apadás következett. Várhatóan az idei „őszi betakarításkor” alig haladják majd meg a hétszáz lelket… A már-már általánossá váló egykézésen kívül az el- és kivándorlás is rohamos apadást okozott a Ceauşescu-éra végén falurombolásra ítélt településen. Kollégánk így foglalta össze a szétszóratás időszakát: „1989 után még évekig nem volt sok jele annak, hogy az utolsó pillanatban megmenekült falu nem múlik ki belátható időn belül »természetes« halállal. A talpraesettek, mozgékonyabbak rendre másfelé keresték a megélhetést, és a »létező szocializmus« utolsó esztendeiben majd a sváb eredetű lakosoknak is eszükbe jutott származásuk, s kivándoroltak Németországba. Úgyhogy ma simonyifalvi emberrel bármelyik földrészen találkozhatunk, de a legtöbben a származás okán Magyarországon és Németországban telepedtek le. Idehaza is a közelibb városokba, Kisjenőbe, Aradra, Nagyszalontára és Nagyváradra költöztek be, de jutott belőlük Temesvárra, Petrozsényba, Bukarestbe, Kolozsvárra és a Székelyföldre is.”
Első intézményük az iskola volt. Egy esztendővel az alapítás után már ötszáz népes család teremtett otthont magának az új kishazában. A gyerekeknek nem volt hol tanulniuk, s nem volt ki tanítsa őket. Kezdetben egy értelmes-lelkes parasztember, Hegyi Imre oktatta őket betűvetésre egy magánháznál. Egy esztendő elteltével, a sokfelől érkezett, immár közösséggé formálódott simonyiak összefogtak, és 1882-ben két iskolaépületet emeltek. Az apró vályogépítmények helyén 1958-ban, majd 1973-ban emeltek tágasabbakat. Az utóbbi években – akár a községhez tartozó valamennyi településen – teljes mértékben felújították és korszerűsítették az épületeket. Beszédes bizonyítékául annak, hogy Tőzmiske Haász Tibor vezette önkormányzata a községközpont mellett Vadászon, Simonyifalván és Bélzerinden is prioritásként kezeli az oktatás ügyét. A simonyi iskola főépületét bármelyik városi intézmény megirigyelhetné. Ízlésesen kimódolt előcsarnok, fényes műkő padlózatú folyosók, tágas, világos termek, s az előcsarnok falán két jeles pedagógus: Hévvizi Otilia és Héja Emma irodalomtanár portréját ízléses domborműveken megörökítő táblák, s bár vakáció idején toppanunk be, az emléktáblák alá friss virágcsokrokat helyezett valaki. Egyébként mindkét emléktáblát a helybeli Szívós László készítette, Hévvizi Otilia bronzplakettjét Deák Árpád nagyváradi, Héja Emmáét Brittich Erzsébet aradi (simonyifalvi születésű) képzőművész remekelte. Szabó Attila igazgató, testnevelő tanár (képünkön) büszkesége a 2009-ben felavatott sportcsarnok. A modern csarnok maga és az előtte kialakított, multifunkcionális szabadtéri pálya is jelzi, mennyire fontos a sporttevékenység. Ami pedig a szellemieket illeti, az intézmény apraja-nagyja minden kulturális rendezvényen szerepel. Gyermekeik tagjai a sokfelé fellépő néptánccsoportnak. Immár hagyománya van a falut, a környékét és a testvértelepüléseket megmozgató, az elszármazottakat is hazacsábító Simonyi-napoknak és a falu szülötte, Simonyi Imre költő tiszteletére rendezett szavalóversenyeknek. „A simonyifalviak összetartó közösség – bizonygatja az igazgató. – Ha valamit meg kellett csinálni, azt velük meg lehetett. Iskolai szinten is bármit akartunk rendezni, mindig akadtak szülők, akik mellénk álltak, és segítettek. Ennek köszönhetően is vannak nagyszabású rendezvényeink. Iskolánk keretében a nemzeti ünnepeket mindig megtartjuk, október hatodikát, március tizenötödikét. Van egy hagyományunk, a Mikulás-váró ünnepség, amikor a hetedik osztályosok felöltöznek, kis jelenetet játszanak el mind a három falu iskolájában. Voltunk már a tőzmiskei önkormányzatnál is, előadták a kis rigmusos jeleneteket, a karácsonyi ünnepséget mindig megtartjuk, farsangi ünnepségre az apraja-nagyja mind felöltözik, az óvodások is, az iskolások is.”
A látottak-hallottak alapján azt gondolhatná a riporter, hogy népes diáksereg jár a simonyifalvi magyar tannyelvű nyolcosztályos iskolába. Szinte hihetetlen, hogy a lét és a nemlét határán küszködő intézményről van szó… Hiszen Szabó Attila elmondása szerint a nyolc osztályba – a felső ciklusban itt tanuló vadásziakkal és bélzerindiekkel együtt – a múlt tanévben összesen 87 tanuló járt, az iskola alá rendelt óvodában 36 gyermekkel foglalkoztak. „A legnépesebb, akikkel büszkélkedhetünk, a most végzett hatodik osztály, huszonegy diákkal. A legszegényebb a harmadik osztály volt, csak négy tanulóval. Mire ötödikesek lesznek, ide iratkoznak a vadásziak és a bélzerindiek, velük együtt tíz tanulóban reménykedhetünk. Sajnos, egyre gyakrabban vannak hullámvölgyek, s a következő időszakban ilyenre számítunk. Két évben csak tíz-tíz diákra futja. Ez nagy probléma lesz, hiszen a tanügyi törvény értelmében most már tizenkettő a minimális létszám osztályonként. Ha ezt a két évet átvészeljük, akkor talán megint kiegyensúlyozódik a helyzet. Nehogy megismétlődjön iskolánkban a hat évvel ezelőtti állapot, amikor az ötödik és a hatodik osztályt összevonni kényszerültünk.”
Mivel az igazgató nem tudott pontos számokkal szolgálni a jelenlegi népmozgalmi adatokat illetően, gondoltam, a falu katolikus és evangélikus papját faggatom ki. Az iskola mellett magasodik a kecses, 1914-ben felszentelt, Nagyboldogasszony titulusát viselő plébániatemplom (képünkön). Főtisztelendő Hegedűs János nem tartózkodik itthon, telefonon tájékoztat a jelenleg mintegy 650 léleknyi, 1910-hez képest harmadolódott katolikusság helyzetéről. Az idén még egyetlen gyermeket sem keresztelt, az előző években öt-hat keresztelő volt, tavaly tizenhétszer temetett, tavalyelőtt huszonháromszor. Az idén még esketni sem esketett, tavaly két, tavalyelőtt három ifjú pár járult az oltár elé. A fogyatkozás ellenére kívül-belül renoválták a templomot, a tornyot is javítani kellett, mert tavaly éppen a templombúcsú napján, augusztus 15-én hatalmas vihar kerekedett, a szélvész lesodorta a toronysisak gömbjét keresztestül. Gyors összefogással sikerült helyrehozni a károkat. Deák Bálint evangélikus lelkipásztor éppen a Maros völgyében, Kladován táboroztatott gyerekeket és fiatalokat. A lutheránus egyházközség indulásból kisebb lélekszámmal dicsekedhetett, mint a katolikus, legtöbben 330-an voltak, jelenleg 140-en vannak. Ennyire kicsi közösségben évente legfeljebb egyszer-kétszer örülhetnek gyermekáldásnak. 2011-ben „csoda” történt: négy gyermek született. Négy, öt, hat temetés mellett jó évnek számít az az esztendő, amelyikre legalább egy-egy esküvő jut. És mindezek ellenére parókia és az imaház helyett templom építését tervezik a simonyifalvi evangélikusok…
Látogatóban a Szívós portán. Akár kudarcnak is minősíthetnők mostani etnoszportyánkat, hiszen minden előzetes próbálkozás, egyeztetés ellenére több helyütt nem sikerül diktafonvégre kapnom remélt riportalanyaimat. Balszerencsénkre a falu egyik legfontosabb személyisége – igaz, vele nem egyeztettünk… –, Szívós László kőfaragó mester, kultúrmindenes tíz perce indult el Békésre egy sírkövessel tárgyalni. Felesége, a tanító Irma fogad bennünket (képünkön), jóízű beszélgetésre. Vele hányjuk-vetjük meg a falu dolgait. „Nagyon kevesen munkálják meg a földeket, egyrészt nem éri meg, másrészt nincs aki művelje, a fiatalok a környező gyárakban dolgoznak, Borosjenőben, Kisjenőben, Nadabon. Azért Simonyifalvára jellemző, hogy a kertészkedés még megy, vannak, akik nagyobb területen foglalkoznak vele. Paradicsomot, paprikát, káposztát, karfiolt, uborkát, zöldségeket termelnek. Sokan el is adták a földjüket. Jelentkeztek olasz felvásárlók, magyarországiak is, van egy nagyobb mezőgazdasági vállalkozás, a polgármesteré, még van két család, amelyik nagyobb földterületen gazdálkodik.”
A simonyifalviak sokfelől telepedtek ide, aziránt érdeklődöm, van-e kapcsolatuk a gyökereikkel, azokkal a településekkel, ahonnan érkeztek. A rokoni kapcsolatokon kívül a közelmúltban testvértelepülési egyezményt írtak alá a magyarországi Békésszentandrással, ahonnan többségükben származtak. A svábok s a szlovákok már csak a nevükben léteznek. A németeket az 1930-as években érte az első nagy csapás, amikor iskolájukat megszüntették, s román tannyelvű intézményt indítottak helyette. Már nem használják az anyanyelvüket, otthon sem. A gazda távollétében Irma asszonyt faggatom ki a férje „viselt dolgairól”. Szívós László tősgyökeres simonyifalvi, az édesapja polgármester volt, az édesanyja tanítónő. „Férjem afféle művészlélek, mindenhez ért – mondja a felesége. – Már a szülői házból magával hozta a szép iránti érzékenységet. Az édesapja jól hegedült, az egész család színjátszott, táncot tanítottak, ők maguk is táncoltak. László középiskolás korában vakáció idején a helybeli kőfaragóműhelyben dolgozott, szépen rajzolt, és kitanulta a mesterség minden csínját-bínját. Igaz, másra, többre vágyott: kétszer is felvételizett – sikertelenül, a marosvásárhelyi színművészetire. Végül itthon maradt, és megnyitotta saját műhelyét. Az egész környéket ellátja sírkövekkel, messzebbről is megkeresik.” Még felsorolni is nehéz, mi mindennel foglalkozik Simonyifalva „mindenese”. Tanácstagságot vállalt, a 2000-ben Nagyzerinden megalakult, a vidék magyarságának összefogását célul kitűző Körös-vidéki Egyesület egyik alelnöke lett, fontos szerepet vállalt a 2001 óta rendszeresen megtartott simonyifalvi napok rendezvényein, és nem véletlenül vált a 2002-ben újraalakult Simonyi Társaság titkárává. Mire riportom megjelenik, lezajlanak a 2011-es simonyifalvi napok is… Hogy Szívós László mennyire megbecsült művelője a kőfaragásnak, azt a nem szokványos munkák igényes megtervezése és kivitelezése bizonyítja. Például az elhurcolt simonyifalvi németek általa megálmodott emlékműve (képünkön). Néha különleges felkéréseknek kell eleget tennie. 2002-ben az aradi Csiky Gergely Líceum padlásán lomtalanítás közben fehér márványdarabokra bukkant Éder Ottó, az iskola igazgatója. Az egyik épebb kődarabon döbbenten ismerték fel Petőfi Sándor arcvonásait. További illesztgetés során kiderült, hogy a dombormű alkotója Aradi Zsigmond neves szobrászművész – ugyanaz, aki a szabadságharcban elesett honvédek emlékére A búsuló Arad című márványkompozíciót is megmintázta. Az igazgató Szívós Lászlót kérte fel az értékes dombormű összerakására, s ő néhány nap alatt összeillesztette és megtisztította a műalkotást, majd Kocsis Rudolf aradi szobrászművész restaurálta.
„László rengeteg munkája mellett arra is szakított időt, hogy felelevenítse a szülei által kezdeményezett népi táncmozgalmat. 2000-ben támadt egy ötlete, alakítsunk néptánc együttest. A prímás szerepét – míg egészsége engedte – Szívós Imre vállalta fel. Összetoboroztuk a felnőttek Leveles együttesét, táncoltunk éveken keresztül, kezdtünk kiöregedni, és megalakítottuk a gyermekek Pitypang táncegyüttesét. László ugyan nem profi táncoktató, még táncos sem, kazettáról, könyvből, füzetből kellett újra megtanulnia táncolni, hogy betaníthassa a gyerekeket. Híresek lettünk a környéken, Budapesten is felléptek a gyerekeink, a fiunk is táncolt, majd ő vette át a táncoktatást. A csoport most is működik, de már csak gyerekekkel. Bárhol fellépnek falunapokon, mindenhová hívják őket. Mi is szívesen mentünk bárhová, kicsit kikapcsolódni. Helyi hagyományok nem nagyon voltak, a ruhákat mi varrattuk. Sokat jártunk a gyerekekkel tánctáborokba, Temes megyébe, a csanádi Nagy Albert bácsi híres táncoktató volt, ő tanította be a lépéseket, a fiunk is elvégezte a tánciskolát, amit máshol tanult, azt adta tovább a gyerekeknek.” Azon sajnálkozom, hogy ottlétünk alatt nem adódik alkalom Pitypangék táncaiban gyönyörködni. A magunk és olvasóink számára a Nyugati Jelen egy 2003 februárjában közölt tudósításából idézem az összefogás szép példáját, Kiss Károly kolléga tollából: „Minden várakozást felülmúlt annak a jótékonysági bálnak a sikere, amelyet szombaton este rendeztek Simonyifalván a helybeli Pitypang gyermek táncegyüttes támogatására. Szinte az egész falu összefogott Szívós László hívó szavára, aki feleségével, Irén asszonnyal együtt foglalkozik a gyerekekkel. Férfiak reggeltől felváltva fűtötték a művelődési ház helyiségeit – a nagytermet, az öltözőt és a büfének helyt adót – fatüzeléssel, s a nagytermet külön még négy gázkályhával, hála a falu pékje, Mészáros István által felajánlott gázbödönöknek, a mamák, nagymamák aprósüteményei és Bier Ferenc 30 liter borával töltött palackok várták a megterített asztaloknál a vendégeket, az utcát homokkal szórták le. Hivatásos együtteseknek is dicséretére válhatna az a több mint másfél órás, többször is vastapssal jutalmazott pergő műsor, amivel a gyerekek bebizonyították a termet zsúfolásig megtöltő közönségnek: jó helyre kerül az a pénz, ami a 270 meghívó megvételéből és egy dél-alföldi népviseletbe öltöztetett vándorbaba elárverezéséből összejött. (…) Az együttesnek jelenleg 57 tagja van, a legkisebb, Péter Adél tegnap volt hároméves, a legnagyobbak nyolcadik osztályosok, de az érdeklődés egyre nagyobb, s a létszám ennek arányában folyamatosan nő. (…) Az előadást gépzene kísérte. A zenekar prímása, Szívós Imre ugyanis egy komoly műtét után most még csak lábadozik, s otthon szurkolt könnyes szemmel a sikerért. De mindenképp boldog lehet, mert van, aki tovább vigye a faluban a hagyományápolást.”
Emlékház és emlékmű. Szívós Irma kíséretében látogatjuk meg a falunapok jelképesen is fontos színterét, a Simonyi-emlékházat. Az épületet, az öntörvényű, sokszor és sokat zaklatott költő Simonyi (családi nevén: Szmola) Imre szülőházát a gyulai önkormányzat támogatásával vásárolták meg és újították fel. A háromosztatú ház egyik helyisége a költőnek, másik Simonyi óbesternek állít emléket, a harmadikban helytörténeti kiállítást rendeztek be. Többszörösen zarándokhely a Simonyi-porta, hiszen 2008-ban az udvarán állították és szentelték fel a kényszermunkára hurcolt simonyifalvi németek emlékművét. Hatalmas talapzaton áll a svéd gránitból készült, középen szögesdróttal övezett, a tetején eltört, fekete gránitoszloptól megosztott emlékmű, amelyen egy csoportban a 26 helybeli deportált nő, a nagyobbik részen a 33 férfi neve van bevésve. A talapzaton román, magyar és német felirat: „A Szovjetunióba elhurcoltak emlékére”. Körülötte 13 kopjafa „a malenkij robot” halálos áldozatainak állít emléket (fenti képünkön). Silabizálom a neveket, az évszámokat. Apa és fia, meglett korú asszonyok és férfiak mellett gyermekkorukból alig kilépett fiatalok: 1903–1947, 1926–1946, 1896–1947, 1927–1945, 1929–1947, 1923–1946, 1919–1947, 1920–1947, 1927–1945. Több név mellől a halálozás időpontja hiányzik, a mai napig nem derült ki, hol, mikor pusztultak el. A falubeliek és vendégeik számára felejthetetlen élményt jelentett a 2008-as emlékműavatás. Tőzmiske község önkormányzata, illetve a Simonyi Társaság nagyszabású rendezvénysorozattal adta meg a módját a simonyi napok alkalmával. A krónikás feljegyzése szerint: „Vasárnap, a katolikus templomban megtartott ökumenikus, kétnyelvű istentiszteleten magyarul ft. Hegedűs János plébános és Deák Bálint helybeli, németül Walter Sinn szemlaki evangélikus-lutheránus lelkész hirdetett igét. A feszület nyomában átvonultak a Simonyiak Emlékházának az udvarába, ahol a nyakuknál fekete szalaggal átkötött egy-egy fehér lepel borította 13 kopjafa, illetve a svéd gránitkőből készült közös emlékmű várt a leleplezésre. A kényszermunkára hurcolt 59, közülük ott elhunyt 13 simonyifalvi emlékére a Balogh Csaba közreműködésével egy-egy kopjafát faragó Brittich Erzsébet képzőművész személyes indíttatású, lélekbemarkoló beszédben ismertette az elhurcoltatásuk, a kínlódásuk történetét. A műsorvezető Szívós László felszólítására nemzeti viseletbe öltözött fiatalok a neveket és születési, esetleg a halál évszámát viselő kopjafákhoz járultak, amelyek lábainál egy-egy nemzetiszínű szalaggal övezett, jelképesen búzakalászt és fenyőágat tartalmazó koszorúcskát és mécsest helyeztek el, miközben a hozzátartozók leleplezték, sírva körbeállták a kopjafát. A külön csoportot alkotó öt női, tulipános kopjafával kezdték, és a nyolc férfinak emléket állító, szív díszítésűvel fejezték be. (…) Az emlékmű Haász Tibor polgármesterrel az élen a tőzmiskei tanács, a Megyei Kulturális Központ, illetve számos helybeli cég és magánszemély anyagi támogatásával készült, a kőmunkát Szívós László és csapata, a parkosítást a felesége, Irén végezte.”
Nagyapám falujában. Még a Szívós-portán beszélgetve derült ki, hogy kedves riportalanyom, Irénke portyánk utolsó falujában, Bélzerinden tanít. A jelenleg alig százhetven lelkes, apró településen az elmúlt tanévben mindössze négy kisiskolásra futotta, Irénke tanító néni az öt helybeli óvodást is a szárnyai alá vette. Kész csoda, hogy – a bezárásáról szóló vészhírek ellenére – az önkormányzat, személyesen Haász Tibor fellépésének köszönhetően a liliputi tanintézmény a mai napig működik. 1900 táján, amikor anyai nagyapám, dr. Gyenge János pásztorolta néhány évig a gyülekezetet, akkor is a vidék legkisebb falujaként tartották számon, mintegy félezren lakták, pedig a 19. század második felében élte a virágkorát. Fényes Elek geográfiai szótárának adatai szerint – a simonyifalvi határrész leválasztása előtt – a falu határának közel háromnegyed részét erdőségek borították: „Róna lapályos határa 4000 hold, mellyből 676 h. szántóföld, 250 h. legelő, 175 h. rét, 2899 hold tölgyes erdő. Sok sertést és marhát tenyészt. Vizei: a Fekete-Körös, Szartos, Tőz, és Leveles folyók, és Kalakampós tó.”
A történelemnek a falut érintő viharai mellett több árvíz és egy tűzvész is pusztította Bélzerindet. Volt, amikor elnéptelenedett, s a természeti csapások következtében háromszor költöztették át a települést, míg – mire nagyapám odakerült – meg nem állapodott a mostani helyén. A múlt századelőn gyakran megközelíthetetlen volt a nagy esőzések idején, ennek ellenére, mint Gyenge János hagyatékából kiderült, a falu nagy tudományú fiatal lelkipásztora nem szigetelődött el a világtól. Amikor 1908-ban megírta a Servet Mihály pöre című könyvét, több mint húsz francia, angol, német és magyar forrásmunkát használt fel, sűrűn levelezett Párizs, London, Genf professzoraival. Vadász és Tőzmiske között jobbra térve jó minőségű mellékúton kanyarodunk Bélzerindre. Annyira kihalt a falu, hogy amíg elérünk a templomig, ahol a polgármester vár bennünket, egy teremtett lélekkel sem találkozunk. Mint utólag megtudom, mindenki a határban dolgozik, most van a „fokhagymaszüret” dandárja. Ugyanis ez a fűszernövény a paprika mellett legfontosabb megélhetési forrása a falubelieknek. Annyira jó híre van a bélzerindi fokhagymának és paprikának, hogy jószerével nem is szorulnak piacozásra, a viszonteladók helyben vásárolják fel a terményeket. Erről nagyapám kései utóda, Petrucz János helybeli lelkipásztor tájékoztat, méghozzá telefonon, ugyanis – lásd fentebb emlegetett pechsorozatunkat – előzetes egyeztetésünk ellenére, halaszthatatlan ügyei Nagyváradra szólították. Ilyenformán az apró gyülekezet népmozgalmi adatairól is távbeszélőn keresztül kapok tájékoztatást. Petrucz tiszteletes 2004 óta szolgál a faluban, ez alatt a hét esztendő alatt hatszor keresztelt, hatszor esketett, és tizenötször temetett. „Régóta fennálló demográfiai egyensúlyborulás következtében fura helyzet állott elő: mindig több fiúgyermek születik a faluban, mint leány. Belterjesen köttetnek házasságok, a felcseperedett ifjak nem törik magukat, hogy másfelől szerezzenek párt maguknak, s ennek a mentalitásnak tulajdoníthatóan nagy az agglegények száma.” A lelkész legalább tíz családtalan öregfiút emleget, ez egy ennyire kis lélekszámú közösség esetében nagyon magas arány. Jelenleg négy olyan fiatal házaspárt tart számon, amelyiknél a „gyermekreménység” reális. Nagyon szorgalmas emberek a bélzerindiek. Sokatmondó köszönési forma, hogy a hagyományos „jó napot!” kívánás helyett a „mit dolgozik?” kérdéssel üdvözlik egymást. Nemcsak szorgosak, hanem segítőkészek is. Jellegzetes szokás, hogy a lakosság jelentős részét kitevő néhány nagycsalád, szélesebb rokonság nagy munkák idején – lett légyen szó akár építkezésről, akár betakarításról – mindig összefog. Az összetartás régi tradíció, szép példája volt a 19. század második felében, az 1860 és 1870 között évente megismétlődő nagy árvizek után, melyek teljesen elsöpörték az akkor ezerlelkes falut, s a lakosság fele elmenekült, a maradék félezer úgy teremtett magának új lakhelyet, hogy először a régi középületeket bontották le, építették újra közös erővel. Így lett Bélzerindnek „új” iskolája a templom mellett, a Simonyi bárótól kapott területen.
Hatszemközt a polgármesterrel. A parókiára ülünk be Haász Tiborral (képünkön) beszélgetni, s a lelkészék távollétében is szíveslátásban részesülünk. A polgármester tősgyökeres simonyifalvi, de az eddigi tapasztalataink alapján bizton állíthatjuk, hogy mind a négy település gondját a szívén viseli. Ő maga is gazdálkodó lévén – 150 hektárnyi területen –, nagyon sajnálja, hogy a község 11 ezer hektáros határának, melyből 5 ezer hektár a szántó, már alig a felét művelik meg. A nagyállat-tartás is vészesen visszaesett. Egy gazdának van negyvenvalahány szarvasmarhája, a falu tíz tehene mellé csordás sem szükségeltetik. A község felségterületén működő három, egyenként 8160 sertést hizlaló farm olyan mértékben gépesített, számítógéppel irányított rendszer, hogy csupán négy-négy alkalmazottat foglalkoztat. Egyetlen kisüzem működik Simonyiban, 16 alkalmazottal. A többi munkavállaló a közeli kisvárosokba ingázik.
A mostoha körülmények ellenére a polgármester szerint jelentős eredmény, hogy a románok és a magyarok mellett az igen nagy létszámú – Vadászon 800, Tőzmiskén 330 lelkes – cigányság többsége is dolgozik valahol. „Hogy ilyen magas a romák lélekszáma, sok gonddal jár, nem könnyű kezelni őket, nagy szociális problémáik vannak, a mindennapi megélhetés is gond nekik, most is van négyszáz személy, aki szociális segélyen van. Őket nem könnyű munkára fogni. Lényegében az okoz feszültséget köztük és az őshonos helybeliek között, hogy ők nem tudnak úgy elmenni a termény mellett, hogy ne vigyenek belőle. Minden nyári szezonban, amikor jön a gabonaérés, meg kell szerveznünk az őrizetet. Ilyen csoportokat hozunk létre őrszolgálatra, akiket felhatalmazunk azzal a joggal, hogy megállíthassák őket, főleg Vadászon. A hidakat részben felszedtük, hogy ne járhassanak bárhol szekérrel keresztül, végig kell jöjjenek a falun, hogy lássák őket. A modernizációt elkezdtük a cigánytelepeken is. Amikor először megválasztottak, 2000-ben, sokkal elmaradottabb volt az egész cigány közösség. Most egyre több fiatal, emancipált család van, akik eljárnak dolgozni a gyárakba, meg lehet nézni a lakásukat, vásároltak háztartási gépeket, vannak már ilyenek. Azt lehet mondani, hogy tíz évvel ezelőtt 90 százalékuk tengett-lengett, meg alkalmi munkából élt, most úgy gondolom, csupán 30 százalék körül vannak ilyenek. A többi már el van helyezkedve, be van illeszkedve a társadalomba. Nagy változás történt. Vannak testvértelepüléseink is, támogatják a roma közösséget, hoznak nekik mindenféle dolgot, a gyerekeket segítik, a gyerekek öltöztetését, tanszerekkel való ellátását. Belga partnerünk főleg a vadászi iskolát támogatja és a nemrégiben – mondhatni számukra – felépült új vadászi óvodát. A cigánytelepen minden utca járhatatlan volt esőzések idején. Elkezdtük rendbe szedni és lekövezni. Most már eljutottunk oda, hogy elkezdtünk aszfaltozni. Ezt szeretném folytatni, erre dolgoztunk ki egy projektet. Több mint 7 kilométert fogunk aszfaltozni augusztusban. Csak abban látom a perspektívát, hogy minden cigánygyerek járjon iskolába, tanuljon szakmát. A modernizáció, az életkörülmények javulása számos részeredményt jelent. A bélzerindi bekötőutat 2004-ben aszfaltoztuk le. Az itteniek szerencséje, hogy a közösséget támogató holland testvérgyülekezetnek köszönhetően már tizenhárom éve kiépült a falu vízhálózata. Most az egész községben a vízprogram megy. Mindenütt le van fektetve a vezeték, a vízüzem Vadászon lesz, meg vannak fúrva a kutak, még egy arzéntisztító állomással is el lesz látva, mivel a mélyfuratok arzéntartalma magasabb a szabványnál. Az iskolákat mind felújítottuk, részint kormányzati pénzekből, részint önerőből. A kultúrotthonokat is renováltuk minden településen, a simonyifalvin még dolgozunk, oda akarok most egy hűtőházat építeni, és vízblokkos belső vécéket.”
Bélzerind büszkesége. Beszélgetésünket a parókiával átellenben ékeskedő kultúrotthonban folytatjuk. Később a lelkipásztor is megerősítette, amit Haász Tibor bizonygat, hogy a bélzerindiek „olyanok, mint a székelyek”. Kőművességhez, fafeldolgozáshoz, ácsmunkához, de még a szövéshez is értő emberek. A polgármester igyekszik maximálisan igénybe venni az „aranykezűeket”, olyan brigádot alakított ki helybeliekből, akik szívesen elvállalják minden középület építését, bővítését, felújítását. Jól jár a község, hiszen megbízhatóak, és jól járnak ők is, hiszen helyben biztosítanak számukra munkalehetőséget. A 2011 tavaszán általuk felújított, belül még festékszagú épület bárhol megállhatná a helyét. A nagytermet citromsárgára festették, a falak alsó részét préselt falemezzel körbeburkolták, új színpadot építettek, az épület helyiségeit – a hozzáépített, lakodalmak alkalmával használatos, oldalsó termet és tálalót is – a falak színéhez illő, világosbarna, csúszásgátló csempével burkolták, központi fűtéssel, vezetékes vízzel látták el az épületet. A négy kisdiáknak és öt óvodás fiókának fészket nyújtó iskolaépület is vadonatújnak tűnik. „Nem hagyom bezáratni ezt a legapróbb intézményünket sem, megszüntetése a falu halálát jelentené” – mondja búcsúzóul Haász Tibor polgármester.
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)
Vadászi időmúlatásunk befejeztével (lásd Erdélyi Riport 2011/13.), indulunk napkelet irányába, Tőzmiske község legtávolabbi és legfiatalabb helysége, Simonyifalva felé. Számunkra ismerős helyszín, hiszen lapunk egykori munkatársa, Matekovics János több ízben írt riportot szülőfalujáról. A világháló is meglepő bőséggel kínál háttéranyagot, beszédes bizonyítékául annak, hogy az isten háta mögötti településen gyakran történik sajtóba kívánkozó esemény. Már Vadászra érkeztünkben észrevettük, amit portyánk többi állomásán is megtapasztalhattunk, hogy a község magyar többségű falvainak bejáratánál nemcsak a törvény előírta kétnyelvű szabvány-helynév látható, hanem jókora táblákon román feliratok piros-sárga-kék, magyar feliratok pedig piros-fehér-zöld mezőben díszelegnek. Szemlátomást a két nemzeti trikolór békésen megfér egymás mellett, mintegy jelzi, hogy Tőzmiske 36 százaléknyi magyarságának arányánál nagyobb súlya, befolyása van, hiszen a harmadik ciklusát töltő RMDSZ-es polgármester, Haász Tibor, és a tizenhárom tagú tanács kilenc RMDSZ-es tagja „kényelmes” kétharmados többséget képez. És – mint utunk során többször is meggyőződhettünk róla – nem csupán a magyarság, hanem román és roma falusfeleik érdekeit is felelősen képviselik az önkormányzatban.
Az alapítástól a kirajzásig. A falu névadójának, az alapító birtokos Simonyi Lajosnak az apja báró Simonyi József huszár ezredes, ahogy inkább ismerik: Simonyi óbester, a napóleoni háborúk korának legvitézebb magyar huszárja volt, aki tizenhét évesen megszökött az iskolából, és beállt közlegénynek. Hősiességéről országszerte legendák keringtek. Főhadnagy korában, 1802-ben kiérdemelte a legnagyobb katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet, aminek alapján 1804-ben báróságot, majd több ezer holdas birtokot kapott adományul Vadász és Bélzerind határában. Fia, a falualapító báró Simonyi Lajos szintén hősies katona volt, a honvédségben harcolt, Görgey mellett futárszolgálatot teljesített. A szabadságharc leverése és osztrák várfogság után Vadászon, Arad megyei birtokán élt. Részt vett a passzív ellenállásban, majd a kiegyezés idején politizálni kezdett. Parlamenti képviselő, később ipar- és kereskedelemügyi miniszter volt két kormányban is. 1878-ban Tisza Kálmánnal ellentétbe került, lemondott mandátumáról és visszavonult vadászi kastélyába. Gazdálkodott és megalapított egy életképes magyar települést. Voltaképpen szorult anyagi helyzetében kényszerült arra, hogy kiparcellázva próbálja értékesíteni Simonyifalva mostani határát, ahová 1881-től a Monarchia különböző vidékeiről érkeztek telepesek, zömmel a szomszédos Békés megyéből. Az 1885-ben községi státust elnyerő Simonyifalva népe hamar öntudatos közösségé kovácsolódott. Pedig az otthonteremtés keserves, küzdelmes feladat volt. Matekovics János szerint: „Simonyifalva telepes népe kemény küzdelmet folytatott a megélhetésért. Le kellett csapolni a határt uraló mocsarakat, s embert próbáló volt a falu egész területén az erdőirtás után maradt tuskók kitermelése. Aki egyetlen fatönköt – itt inkább tuskóként ismerik – kiszedett már a földből, az fel tudja mérni, mit jelent a telkek és a határ megtisztítása a sok tízezer tuskótól. És közben fizetni kellett a parcellák után járó részleteket. Az öregek ma is mesélik a nagyszülőktől hallott történeteket. Hogy az egész utcának egyetlen lova volt, vagy csak egypár tehene, nem is ökre, és sorra azzal szántották fel a földet a többieknek is. Vagy volt olyan család, amely a nagy küzdelemben összeroppant, éjszaka felszedte a cókmókját és továbbállt, de égni hagyták a lámpát, hogy ne vegyék észre eltűnésüket. (…) S alig erősödött meg a falu, jött Trianon, jött az impériumváltás, Arad megye s benne a színmagyar Simonyifalva is Románia része lett.”
A több hullámban érkező telepesek közül a kertészkedés terén elsősorban a svábok jeleskedtek, s hamarosan a többiek is eltanulták tőlük az intenzív zöldségtermesztés fogásait. Már az első csoportokkal több kisiparos is érkezett a faluba, biztos megélhetést találhattak a gyorsan fejlődő településen, hiszen annak fénykorában több mint száz mesterember tevékenykedett. Akár megannyi falu a környéken, Simonyifalva is Gyula vonzáskörzetéhez tartozott. A vidék akkor lendült fel igazán, amikor 1906-ban elkészült a 42 kilométeres kisvasút, mely hét települést és több uradalmat kapcsolt össze. A körösközi kishaza terményei, főleg a gabonafélék nemcsak Gyuláig, hanem a MÁV hálózatára átrakodva a fiumei kikötőig is eljutottak. Trianon elvágta a vidéket természetes központjától, ma már csak egy-egy nemrégiben Gyulán, illetve Simonyifalván felállított emlékmű idézi a hajdani kisvasút élénk világát. Az alapítást követő első népösszeíráskor, 1890-ben 1402 lelket számoltak össze, 857 magyar mellett 487 német, 30 szlovák és 28 román ajkú lakost. Korabeli kimutatások szerint – igaz, nagyfokú gyermekhalandóság mellett – a születések számát tekintve az 1909. esztendő csúcsidőszaknak bizonyult a gyarapodás szempontjából, hiszen nem kevesebb, mint 130 újszülöttet jegyeztek fel! A legnépesebb éppen 1920-ban, a trianoni békeszerződés táján volt, 2770 lakójából 2434 magyarnak, 293 németnek vallotta magát. Azután minden összeíráskor egyre kevesebb dolguk akadt a számlálóbiztosoknak: egyik népszámlálástól a másikig három-négyszáz fős apadás következett. Várhatóan az idei „őszi betakarításkor” alig haladják majd meg a hétszáz lelket… A már-már általánossá váló egykézésen kívül az el- és kivándorlás is rohamos apadást okozott a Ceauşescu-éra végén falurombolásra ítélt településen. Kollégánk így foglalta össze a szétszóratás időszakát: „1989 után még évekig nem volt sok jele annak, hogy az utolsó pillanatban megmenekült falu nem múlik ki belátható időn belül »természetes« halállal. A talpraesettek, mozgékonyabbak rendre másfelé keresték a megélhetést, és a »létező szocializmus« utolsó esztendeiben majd a sváb eredetű lakosoknak is eszükbe jutott származásuk, s kivándoroltak Németországba. Úgyhogy ma simonyifalvi emberrel bármelyik földrészen találkozhatunk, de a legtöbben a származás okán Magyarországon és Németországban telepedtek le. Idehaza is a közelibb városokba, Kisjenőbe, Aradra, Nagyszalontára és Nagyváradra költöztek be, de jutott belőlük Temesvárra, Petrozsényba, Bukarestbe, Kolozsvárra és a Székelyföldre is.”
Első intézményük az iskola volt. Egy esztendővel az alapítás után már ötszáz népes család teremtett otthont magának az új kishazában. A gyerekeknek nem volt hol tanulniuk, s nem volt ki tanítsa őket. Kezdetben egy értelmes-lelkes parasztember, Hegyi Imre oktatta őket betűvetésre egy magánháznál. Egy esztendő elteltével, a sokfelől érkezett, immár közösséggé formálódott simonyiak összefogtak, és 1882-ben két iskolaépületet emeltek. Az apró vályogépítmények helyén 1958-ban, majd 1973-ban emeltek tágasabbakat. Az utóbbi években – akár a községhez tartozó valamennyi településen – teljes mértékben felújították és korszerűsítették az épületeket. Beszédes bizonyítékául annak, hogy Tőzmiske Haász Tibor vezette önkormányzata a községközpont mellett Vadászon, Simonyifalván és Bélzerinden is prioritásként kezeli az oktatás ügyét. A simonyi iskola főépületét bármelyik városi intézmény megirigyelhetné. Ízlésesen kimódolt előcsarnok, fényes műkő padlózatú folyosók, tágas, világos termek, s az előcsarnok falán két jeles pedagógus: Hévvizi Otilia és Héja Emma irodalomtanár portréját ízléses domborműveken megörökítő táblák, s bár vakáció idején toppanunk be, az emléktáblák alá friss virágcsokrokat helyezett valaki. Egyébként mindkét emléktáblát a helybeli Szívós László készítette, Hévvizi Otilia bronzplakettjét Deák Árpád nagyváradi, Héja Emmáét Brittich Erzsébet aradi (simonyifalvi születésű) képzőművész remekelte. Szabó Attila igazgató, testnevelő tanár (képünkön) büszkesége a 2009-ben felavatott sportcsarnok. A modern csarnok maga és az előtte kialakított, multifunkcionális szabadtéri pálya is jelzi, mennyire fontos a sporttevékenység. Ami pedig a szellemieket illeti, az intézmény apraja-nagyja minden kulturális rendezvényen szerepel. Gyermekeik tagjai a sokfelé fellépő néptánccsoportnak. Immár hagyománya van a falut, a környékét és a testvértelepüléseket megmozgató, az elszármazottakat is hazacsábító Simonyi-napoknak és a falu szülötte, Simonyi Imre költő tiszteletére rendezett szavalóversenyeknek. „A simonyifalviak összetartó közösség – bizonygatja az igazgató. – Ha valamit meg kellett csinálni, azt velük meg lehetett. Iskolai szinten is bármit akartunk rendezni, mindig akadtak szülők, akik mellénk álltak, és segítettek. Ennek köszönhetően is vannak nagyszabású rendezvényeink. Iskolánk keretében a nemzeti ünnepeket mindig megtartjuk, október hatodikát, március tizenötödikét. Van egy hagyományunk, a Mikulás-váró ünnepség, amikor a hetedik osztályosok felöltöznek, kis jelenetet játszanak el mind a három falu iskolájában. Voltunk már a tőzmiskei önkormányzatnál is, előadták a kis rigmusos jeleneteket, a karácsonyi ünnepséget mindig megtartjuk, farsangi ünnepségre az apraja-nagyja mind felöltözik, az óvodások is, az iskolások is.”
A látottak-hallottak alapján azt gondolhatná a riporter, hogy népes diáksereg jár a simonyifalvi magyar tannyelvű nyolcosztályos iskolába. Szinte hihetetlen, hogy a lét és a nemlét határán küszködő intézményről van szó… Hiszen Szabó Attila elmondása szerint a nyolc osztályba – a felső ciklusban itt tanuló vadásziakkal és bélzerindiekkel együtt – a múlt tanévben összesen 87 tanuló járt, az iskola alá rendelt óvodában 36 gyermekkel foglalkoztak. „A legnépesebb, akikkel büszkélkedhetünk, a most végzett hatodik osztály, huszonegy diákkal. A legszegényebb a harmadik osztály volt, csak négy tanulóval. Mire ötödikesek lesznek, ide iratkoznak a vadásziak és a bélzerindiek, velük együtt tíz tanulóban reménykedhetünk. Sajnos, egyre gyakrabban vannak hullámvölgyek, s a következő időszakban ilyenre számítunk. Két évben csak tíz-tíz diákra futja. Ez nagy probléma lesz, hiszen a tanügyi törvény értelmében most már tizenkettő a minimális létszám osztályonként. Ha ezt a két évet átvészeljük, akkor talán megint kiegyensúlyozódik a helyzet. Nehogy megismétlődjön iskolánkban a hat évvel ezelőtti állapot, amikor az ötödik és a hatodik osztályt összevonni kényszerültünk.”
Mivel az igazgató nem tudott pontos számokkal szolgálni a jelenlegi népmozgalmi adatokat illetően, gondoltam, a falu katolikus és evangélikus papját faggatom ki. Az iskola mellett magasodik a kecses, 1914-ben felszentelt, Nagyboldogasszony titulusát viselő plébániatemplom (képünkön). Főtisztelendő Hegedűs János nem tartózkodik itthon, telefonon tájékoztat a jelenleg mintegy 650 léleknyi, 1910-hez képest harmadolódott katolikusság helyzetéről. Az idén még egyetlen gyermeket sem keresztelt, az előző években öt-hat keresztelő volt, tavaly tizenhétszer temetett, tavalyelőtt huszonháromszor. Az idén még esketni sem esketett, tavaly két, tavalyelőtt három ifjú pár járult az oltár elé. A fogyatkozás ellenére kívül-belül renoválták a templomot, a tornyot is javítani kellett, mert tavaly éppen a templombúcsú napján, augusztus 15-én hatalmas vihar kerekedett, a szélvész lesodorta a toronysisak gömbjét keresztestül. Gyors összefogással sikerült helyrehozni a károkat. Deák Bálint evangélikus lelkipásztor éppen a Maros völgyében, Kladován táboroztatott gyerekeket és fiatalokat. A lutheránus egyházközség indulásból kisebb lélekszámmal dicsekedhetett, mint a katolikus, legtöbben 330-an voltak, jelenleg 140-en vannak. Ennyire kicsi közösségben évente legfeljebb egyszer-kétszer örülhetnek gyermekáldásnak. 2011-ben „csoda” történt: négy gyermek született. Négy, öt, hat temetés mellett jó évnek számít az az esztendő, amelyikre legalább egy-egy esküvő jut. És mindezek ellenére parókia és az imaház helyett templom építését tervezik a simonyifalvi evangélikusok…
Látogatóban a Szívós portán. Akár kudarcnak is minősíthetnők mostani etnoszportyánkat, hiszen minden előzetes próbálkozás, egyeztetés ellenére több helyütt nem sikerül diktafonvégre kapnom remélt riportalanyaimat. Balszerencsénkre a falu egyik legfontosabb személyisége – igaz, vele nem egyeztettünk… –, Szívós László kőfaragó mester, kultúrmindenes tíz perce indult el Békésre egy sírkövessel tárgyalni. Felesége, a tanító Irma fogad bennünket (képünkön), jóízű beszélgetésre. Vele hányjuk-vetjük meg a falu dolgait. „Nagyon kevesen munkálják meg a földeket, egyrészt nem éri meg, másrészt nincs aki művelje, a fiatalok a környező gyárakban dolgoznak, Borosjenőben, Kisjenőben, Nadabon. Azért Simonyifalvára jellemző, hogy a kertészkedés még megy, vannak, akik nagyobb területen foglalkoznak vele. Paradicsomot, paprikát, káposztát, karfiolt, uborkát, zöldségeket termelnek. Sokan el is adták a földjüket. Jelentkeztek olasz felvásárlók, magyarországiak is, van egy nagyobb mezőgazdasági vállalkozás, a polgármesteré, még van két család, amelyik nagyobb földterületen gazdálkodik.”
A simonyifalviak sokfelől telepedtek ide, aziránt érdeklődöm, van-e kapcsolatuk a gyökereikkel, azokkal a településekkel, ahonnan érkeztek. A rokoni kapcsolatokon kívül a közelmúltban testvértelepülési egyezményt írtak alá a magyarországi Békésszentandrással, ahonnan többségükben származtak. A svábok s a szlovákok már csak a nevükben léteznek. A németeket az 1930-as években érte az első nagy csapás, amikor iskolájukat megszüntették, s román tannyelvű intézményt indítottak helyette. Már nem használják az anyanyelvüket, otthon sem. A gazda távollétében Irma asszonyt faggatom ki a férje „viselt dolgairól”. Szívós László tősgyökeres simonyifalvi, az édesapja polgármester volt, az édesanyja tanítónő. „Férjem afféle művészlélek, mindenhez ért – mondja a felesége. – Már a szülői házból magával hozta a szép iránti érzékenységet. Az édesapja jól hegedült, az egész család színjátszott, táncot tanítottak, ők maguk is táncoltak. László középiskolás korában vakáció idején a helybeli kőfaragóműhelyben dolgozott, szépen rajzolt, és kitanulta a mesterség minden csínját-bínját. Igaz, másra, többre vágyott: kétszer is felvételizett – sikertelenül, a marosvásárhelyi színművészetire. Végül itthon maradt, és megnyitotta saját műhelyét. Az egész környéket ellátja sírkövekkel, messzebbről is megkeresik.” Még felsorolni is nehéz, mi mindennel foglalkozik Simonyifalva „mindenese”. Tanácstagságot vállalt, a 2000-ben Nagyzerinden megalakult, a vidék magyarságának összefogását célul kitűző Körös-vidéki Egyesület egyik alelnöke lett, fontos szerepet vállalt a 2001 óta rendszeresen megtartott simonyifalvi napok rendezvényein, és nem véletlenül vált a 2002-ben újraalakult Simonyi Társaság titkárává. Mire riportom megjelenik, lezajlanak a 2011-es simonyifalvi napok is… Hogy Szívós László mennyire megbecsült művelője a kőfaragásnak, azt a nem szokványos munkák igényes megtervezése és kivitelezése bizonyítja. Például az elhurcolt simonyifalvi németek általa megálmodott emlékműve (képünkön). Néha különleges felkéréseknek kell eleget tennie. 2002-ben az aradi Csiky Gergely Líceum padlásán lomtalanítás közben fehér márványdarabokra bukkant Éder Ottó, az iskola igazgatója. Az egyik épebb kődarabon döbbenten ismerték fel Petőfi Sándor arcvonásait. További illesztgetés során kiderült, hogy a dombormű alkotója Aradi Zsigmond neves szobrászművész – ugyanaz, aki a szabadságharcban elesett honvédek emlékére A búsuló Arad című márványkompozíciót is megmintázta. Az igazgató Szívós Lászlót kérte fel az értékes dombormű összerakására, s ő néhány nap alatt összeillesztette és megtisztította a műalkotást, majd Kocsis Rudolf aradi szobrászművész restaurálta.
„László rengeteg munkája mellett arra is szakított időt, hogy felelevenítse a szülei által kezdeményezett népi táncmozgalmat. 2000-ben támadt egy ötlete, alakítsunk néptánc együttest. A prímás szerepét – míg egészsége engedte – Szívós Imre vállalta fel. Összetoboroztuk a felnőttek Leveles együttesét, táncoltunk éveken keresztül, kezdtünk kiöregedni, és megalakítottuk a gyermekek Pitypang táncegyüttesét. László ugyan nem profi táncoktató, még táncos sem, kazettáról, könyvből, füzetből kellett újra megtanulnia táncolni, hogy betaníthassa a gyerekeket. Híresek lettünk a környéken, Budapesten is felléptek a gyerekeink, a fiunk is táncolt, majd ő vette át a táncoktatást. A csoport most is működik, de már csak gyerekekkel. Bárhol fellépnek falunapokon, mindenhová hívják őket. Mi is szívesen mentünk bárhová, kicsit kikapcsolódni. Helyi hagyományok nem nagyon voltak, a ruhákat mi varrattuk. Sokat jártunk a gyerekekkel tánctáborokba, Temes megyébe, a csanádi Nagy Albert bácsi híres táncoktató volt, ő tanította be a lépéseket, a fiunk is elvégezte a tánciskolát, amit máshol tanult, azt adta tovább a gyerekeknek.” Azon sajnálkozom, hogy ottlétünk alatt nem adódik alkalom Pitypangék táncaiban gyönyörködni. A magunk és olvasóink számára a Nyugati Jelen egy 2003 februárjában közölt tudósításából idézem az összefogás szép példáját, Kiss Károly kolléga tollából: „Minden várakozást felülmúlt annak a jótékonysági bálnak a sikere, amelyet szombaton este rendeztek Simonyifalván a helybeli Pitypang gyermek táncegyüttes támogatására. Szinte az egész falu összefogott Szívós László hívó szavára, aki feleségével, Irén asszonnyal együtt foglalkozik a gyerekekkel. Férfiak reggeltől felváltva fűtötték a művelődési ház helyiségeit – a nagytermet, az öltözőt és a büfének helyt adót – fatüzeléssel, s a nagytermet külön még négy gázkályhával, hála a falu pékje, Mészáros István által felajánlott gázbödönöknek, a mamák, nagymamák aprósüteményei és Bier Ferenc 30 liter borával töltött palackok várták a megterített asztaloknál a vendégeket, az utcát homokkal szórták le. Hivatásos együtteseknek is dicséretére válhatna az a több mint másfél órás, többször is vastapssal jutalmazott pergő műsor, amivel a gyerekek bebizonyították a termet zsúfolásig megtöltő közönségnek: jó helyre kerül az a pénz, ami a 270 meghívó megvételéből és egy dél-alföldi népviseletbe öltöztetett vándorbaba elárverezéséből összejött. (…) Az együttesnek jelenleg 57 tagja van, a legkisebb, Péter Adél tegnap volt hároméves, a legnagyobbak nyolcadik osztályosok, de az érdeklődés egyre nagyobb, s a létszám ennek arányában folyamatosan nő. (…) Az előadást gépzene kísérte. A zenekar prímása, Szívós Imre ugyanis egy komoly műtét után most még csak lábadozik, s otthon szurkolt könnyes szemmel a sikerért. De mindenképp boldog lehet, mert van, aki tovább vigye a faluban a hagyományápolást.”
Emlékház és emlékmű. Szívós Irma kíséretében látogatjuk meg a falunapok jelképesen is fontos színterét, a Simonyi-emlékházat. Az épületet, az öntörvényű, sokszor és sokat zaklatott költő Simonyi (családi nevén: Szmola) Imre szülőházát a gyulai önkormányzat támogatásával vásárolták meg és újították fel. A háromosztatú ház egyik helyisége a költőnek, másik Simonyi óbesternek állít emléket, a harmadikban helytörténeti kiállítást rendeztek be. Többszörösen zarándokhely a Simonyi-porta, hiszen 2008-ban az udvarán állították és szentelték fel a kényszermunkára hurcolt simonyifalvi németek emlékművét. Hatalmas talapzaton áll a svéd gránitból készült, középen szögesdróttal övezett, a tetején eltört, fekete gránitoszloptól megosztott emlékmű, amelyen egy csoportban a 26 helybeli deportált nő, a nagyobbik részen a 33 férfi neve van bevésve. A talapzaton román, magyar és német felirat: „A Szovjetunióba elhurcoltak emlékére”. Körülötte 13 kopjafa „a malenkij robot” halálos áldozatainak állít emléket (fenti képünkön). Silabizálom a neveket, az évszámokat. Apa és fia, meglett korú asszonyok és férfiak mellett gyermekkorukból alig kilépett fiatalok: 1903–1947, 1926–1946, 1896–1947, 1927–1945, 1929–1947, 1923–1946, 1919–1947, 1920–1947, 1927–1945. Több név mellől a halálozás időpontja hiányzik, a mai napig nem derült ki, hol, mikor pusztultak el. A falubeliek és vendégeik számára felejthetetlen élményt jelentett a 2008-as emlékműavatás. Tőzmiske község önkormányzata, illetve a Simonyi Társaság nagyszabású rendezvénysorozattal adta meg a módját a simonyi napok alkalmával. A krónikás feljegyzése szerint: „Vasárnap, a katolikus templomban megtartott ökumenikus, kétnyelvű istentiszteleten magyarul ft. Hegedűs János plébános és Deák Bálint helybeli, németül Walter Sinn szemlaki evangélikus-lutheránus lelkész hirdetett igét. A feszület nyomában átvonultak a Simonyiak Emlékházának az udvarába, ahol a nyakuknál fekete szalaggal átkötött egy-egy fehér lepel borította 13 kopjafa, illetve a svéd gránitkőből készült közös emlékmű várt a leleplezésre. A kényszermunkára hurcolt 59, közülük ott elhunyt 13 simonyifalvi emlékére a Balogh Csaba közreműködésével egy-egy kopjafát faragó Brittich Erzsébet képzőművész személyes indíttatású, lélekbemarkoló beszédben ismertette az elhurcoltatásuk, a kínlódásuk történetét. A műsorvezető Szívós László felszólítására nemzeti viseletbe öltözött fiatalok a neveket és születési, esetleg a halál évszámát viselő kopjafákhoz járultak, amelyek lábainál egy-egy nemzetiszínű szalaggal övezett, jelképesen búzakalászt és fenyőágat tartalmazó koszorúcskát és mécsest helyeztek el, miközben a hozzátartozók leleplezték, sírva körbeállták a kopjafát. A külön csoportot alkotó öt női, tulipános kopjafával kezdték, és a nyolc férfinak emléket állító, szív díszítésűvel fejezték be. (…) Az emlékmű Haász Tibor polgármesterrel az élen a tőzmiskei tanács, a Megyei Kulturális Központ, illetve számos helybeli cég és magánszemély anyagi támogatásával készült, a kőmunkát Szívós László és csapata, a parkosítást a felesége, Irén végezte.”
Nagyapám falujában. Még a Szívós-portán beszélgetve derült ki, hogy kedves riportalanyom, Irénke portyánk utolsó falujában, Bélzerinden tanít. A jelenleg alig százhetven lelkes, apró településen az elmúlt tanévben mindössze négy kisiskolásra futotta, Irénke tanító néni az öt helybeli óvodást is a szárnyai alá vette. Kész csoda, hogy – a bezárásáról szóló vészhírek ellenére – az önkormányzat, személyesen Haász Tibor fellépésének köszönhetően a liliputi tanintézmény a mai napig működik. 1900 táján, amikor anyai nagyapám, dr. Gyenge János pásztorolta néhány évig a gyülekezetet, akkor is a vidék legkisebb falujaként tartották számon, mintegy félezren lakták, pedig a 19. század második felében élte a virágkorát. Fényes Elek geográfiai szótárának adatai szerint – a simonyifalvi határrész leválasztása előtt – a falu határának közel háromnegyed részét erdőségek borították: „Róna lapályos határa 4000 hold, mellyből 676 h. szántóföld, 250 h. legelő, 175 h. rét, 2899 hold tölgyes erdő. Sok sertést és marhát tenyészt. Vizei: a Fekete-Körös, Szartos, Tőz, és Leveles folyók, és Kalakampós tó.”
A történelemnek a falut érintő viharai mellett több árvíz és egy tűzvész is pusztította Bélzerindet. Volt, amikor elnéptelenedett, s a természeti csapások következtében háromszor költöztették át a települést, míg – mire nagyapám odakerült – meg nem állapodott a mostani helyén. A múlt századelőn gyakran megközelíthetetlen volt a nagy esőzések idején, ennek ellenére, mint Gyenge János hagyatékából kiderült, a falu nagy tudományú fiatal lelkipásztora nem szigetelődött el a világtól. Amikor 1908-ban megírta a Servet Mihály pöre című könyvét, több mint húsz francia, angol, német és magyar forrásmunkát használt fel, sűrűn levelezett Párizs, London, Genf professzoraival. Vadász és Tőzmiske között jobbra térve jó minőségű mellékúton kanyarodunk Bélzerindre. Annyira kihalt a falu, hogy amíg elérünk a templomig, ahol a polgármester vár bennünket, egy teremtett lélekkel sem találkozunk. Mint utólag megtudom, mindenki a határban dolgozik, most van a „fokhagymaszüret” dandárja. Ugyanis ez a fűszernövény a paprika mellett legfontosabb megélhetési forrása a falubelieknek. Annyira jó híre van a bélzerindi fokhagymának és paprikának, hogy jószerével nem is szorulnak piacozásra, a viszonteladók helyben vásárolják fel a terményeket. Erről nagyapám kései utóda, Petrucz János helybeli lelkipásztor tájékoztat, méghozzá telefonon, ugyanis – lásd fentebb emlegetett pechsorozatunkat – előzetes egyeztetésünk ellenére, halaszthatatlan ügyei Nagyváradra szólították. Ilyenformán az apró gyülekezet népmozgalmi adatairól is távbeszélőn keresztül kapok tájékoztatást. Petrucz tiszteletes 2004 óta szolgál a faluban, ez alatt a hét esztendő alatt hatszor keresztelt, hatszor esketett, és tizenötször temetett. „Régóta fennálló demográfiai egyensúlyborulás következtében fura helyzet állott elő: mindig több fiúgyermek születik a faluban, mint leány. Belterjesen köttetnek házasságok, a felcseperedett ifjak nem törik magukat, hogy másfelől szerezzenek párt maguknak, s ennek a mentalitásnak tulajdoníthatóan nagy az agglegények száma.” A lelkész legalább tíz családtalan öregfiút emleget, ez egy ennyire kis lélekszámú közösség esetében nagyon magas arány. Jelenleg négy olyan fiatal házaspárt tart számon, amelyiknél a „gyermekreménység” reális. Nagyon szorgalmas emberek a bélzerindiek. Sokatmondó köszönési forma, hogy a hagyományos „jó napot!” kívánás helyett a „mit dolgozik?” kérdéssel üdvözlik egymást. Nemcsak szorgosak, hanem segítőkészek is. Jellegzetes szokás, hogy a lakosság jelentős részét kitevő néhány nagycsalád, szélesebb rokonság nagy munkák idején – lett légyen szó akár építkezésről, akár betakarításról – mindig összefog. Az összetartás régi tradíció, szép példája volt a 19. század második felében, az 1860 és 1870 között évente megismétlődő nagy árvizek után, melyek teljesen elsöpörték az akkor ezerlelkes falut, s a lakosság fele elmenekült, a maradék félezer úgy teremtett magának új lakhelyet, hogy először a régi középületeket bontották le, építették újra közös erővel. Így lett Bélzerindnek „új” iskolája a templom mellett, a Simonyi bárótól kapott területen.
Hatszemközt a polgármesterrel. A parókiára ülünk be Haász Tiborral (képünkön) beszélgetni, s a lelkészék távollétében is szíveslátásban részesülünk. A polgármester tősgyökeres simonyifalvi, de az eddigi tapasztalataink alapján bizton állíthatjuk, hogy mind a négy település gondját a szívén viseli. Ő maga is gazdálkodó lévén – 150 hektárnyi területen –, nagyon sajnálja, hogy a község 11 ezer hektáros határának, melyből 5 ezer hektár a szántó, már alig a felét művelik meg. A nagyállat-tartás is vészesen visszaesett. Egy gazdának van negyvenvalahány szarvasmarhája, a falu tíz tehene mellé csordás sem szükségeltetik. A község felségterületén működő három, egyenként 8160 sertést hizlaló farm olyan mértékben gépesített, számítógéppel irányított rendszer, hogy csupán négy-négy alkalmazottat foglalkoztat. Egyetlen kisüzem működik Simonyiban, 16 alkalmazottal. A többi munkavállaló a közeli kisvárosokba ingázik.
A mostoha körülmények ellenére a polgármester szerint jelentős eredmény, hogy a románok és a magyarok mellett az igen nagy létszámú – Vadászon 800, Tőzmiskén 330 lelkes – cigányság többsége is dolgozik valahol. „Hogy ilyen magas a romák lélekszáma, sok gonddal jár, nem könnyű kezelni őket, nagy szociális problémáik vannak, a mindennapi megélhetés is gond nekik, most is van négyszáz személy, aki szociális segélyen van. Őket nem könnyű munkára fogni. Lényegében az okoz feszültséget köztük és az őshonos helybeliek között, hogy ők nem tudnak úgy elmenni a termény mellett, hogy ne vigyenek belőle. Minden nyári szezonban, amikor jön a gabonaérés, meg kell szerveznünk az őrizetet. Ilyen csoportokat hozunk létre őrszolgálatra, akiket felhatalmazunk azzal a joggal, hogy megállíthassák őket, főleg Vadászon. A hidakat részben felszedtük, hogy ne járhassanak bárhol szekérrel keresztül, végig kell jöjjenek a falun, hogy lássák őket. A modernizációt elkezdtük a cigánytelepeken is. Amikor először megválasztottak, 2000-ben, sokkal elmaradottabb volt az egész cigány közösség. Most egyre több fiatal, emancipált család van, akik eljárnak dolgozni a gyárakba, meg lehet nézni a lakásukat, vásároltak háztartási gépeket, vannak már ilyenek. Azt lehet mondani, hogy tíz évvel ezelőtt 90 százalékuk tengett-lengett, meg alkalmi munkából élt, most úgy gondolom, csupán 30 százalék körül vannak ilyenek. A többi már el van helyezkedve, be van illeszkedve a társadalomba. Nagy változás történt. Vannak testvértelepüléseink is, támogatják a roma közösséget, hoznak nekik mindenféle dolgot, a gyerekeket segítik, a gyerekek öltöztetését, tanszerekkel való ellátását. Belga partnerünk főleg a vadászi iskolát támogatja és a nemrégiben – mondhatni számukra – felépült új vadászi óvodát. A cigánytelepen minden utca járhatatlan volt esőzések idején. Elkezdtük rendbe szedni és lekövezni. Most már eljutottunk oda, hogy elkezdtünk aszfaltozni. Ezt szeretném folytatni, erre dolgoztunk ki egy projektet. Több mint 7 kilométert fogunk aszfaltozni augusztusban. Csak abban látom a perspektívát, hogy minden cigánygyerek járjon iskolába, tanuljon szakmát. A modernizáció, az életkörülmények javulása számos részeredményt jelent. A bélzerindi bekötőutat 2004-ben aszfaltoztuk le. Az itteniek szerencséje, hogy a közösséget támogató holland testvérgyülekezetnek köszönhetően már tizenhárom éve kiépült a falu vízhálózata. Most az egész községben a vízprogram megy. Mindenütt le van fektetve a vezeték, a vízüzem Vadászon lesz, meg vannak fúrva a kutak, még egy arzéntisztító állomással is el lesz látva, mivel a mélyfuratok arzéntartalma magasabb a szabványnál. Az iskolákat mind felújítottuk, részint kormányzati pénzekből, részint önerőből. A kultúrotthonokat is renováltuk minden településen, a simonyifalvin még dolgozunk, oda akarok most egy hűtőházat építeni, és vízblokkos belső vécéket.”
Bélzerind büszkesége. Beszélgetésünket a parókiával átellenben ékeskedő kultúrotthonban folytatjuk. Később a lelkipásztor is megerősítette, amit Haász Tibor bizonygat, hogy a bélzerindiek „olyanok, mint a székelyek”. Kőművességhez, fafeldolgozáshoz, ácsmunkához, de még a szövéshez is értő emberek. A polgármester igyekszik maximálisan igénybe venni az „aranykezűeket”, olyan brigádot alakított ki helybeliekből, akik szívesen elvállalják minden középület építését, bővítését, felújítását. Jól jár a község, hiszen megbízhatóak, és jól járnak ők is, hiszen helyben biztosítanak számukra munkalehetőséget. A 2011 tavaszán általuk felújított, belül még festékszagú épület bárhol megállhatná a helyét. A nagytermet citromsárgára festették, a falak alsó részét préselt falemezzel körbeburkolták, új színpadot építettek, az épület helyiségeit – a hozzáépített, lakodalmak alkalmával használatos, oldalsó termet és tálalót is – a falak színéhez illő, világosbarna, csúszásgátló csempével burkolták, központi fűtéssel, vezetékes vízzel látták el az épületet. A négy kisdiáknak és öt óvodás fiókának fészket nyújtó iskolaépület is vadonatújnak tűnik. „Nem hagyom bezáratni ezt a legapróbb intézményünket sem, megszüntetése a falu halálát jelentené” – mondja búcsúzóul Haász Tibor polgármester.
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)