Előképzettség nélkül vált Józsa Lajos a céhes élet, különösképp a sepsiszentgyörgyi ipartestületek múltjának kutatójává, s a levéltárat bújva szép lassan a téma kiváló ismerőjévé is. Az évek alatt összegyűjtött anyagból adott ki most egy kötetre valót, rövid előtanulmánnyal kiegészítve, A Sepsiszentgyörgyi Csizmadia Céh története, 1822–1873 címmel. Bogdán László író a bemutatón méltatta a ,,botcsinálta helytörténészből” lett kutatót. /Váry O. Péter: A céhes élet kiváló kutatója. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 17./

Október 21-én a sepsiszentgyörgyi Holló Ernő Sajtóklub a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztőit látta vendégül. Fekete Vincét, Lövétei Lázár Lászlót, Molnár Vilmost és György Attilát Bogdán László kérdezte a Székelyföld tizenhárom esztendejéről. /(f. e.): Tizenhárom év Székelyföld. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 22./

Legutóbb, Az Istennel még magyarul beszélünk – magyar szórványok a Kárpát-medencében című könyve kapcsán úgy próbálta Bogdán László összefoglalni Gazda könyvének és újabb könyveinek jelentőségét, hogy kiemelte: ezek a hatalmas, elburjánzó, a huszadik századi magyar sorsot feltérképező montázsok legteljesebb mértékben a magyar sorstalanságot és igazságtalanságokat panaszolják. Fokozottan érvényes ez az októberi forradalom ötvenedik évfordulójára megjelenő, A tűz októbere (1956 magyar sorsokban) /Püski Kiadó, Budapest, 2006/ című könyvére, 640 oldalon zúgnak a magyar panaszok, rajzolódnak ki a forradalom leverése után megtiport sorsok, megmutatva az eseménytörténetet és az elnyomást, a brutális megtorlássorozatot. Gazda hihetetlen empátiával fordul a legkülönbözőbb társadalmi rétegekhez tartozó beszélgetőpartnerei felé. /Bogdán László: Történelem – alulnézetből. Gazda József könyvéről. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 24./

A marosvásárhelyi Mentor Kiadó irodalmi estet rendezett Marosvásárhelyen a Bernády Házban, telt házas közönség jelenlétében. Szőcs Katalin beszélt Egyed Emese Szabadító versek című kötetéről. A könyv a szerzőnek a Mentornál megjelent kilencedik kötete. Kovács András Ferenc méltatta Jánosházy György Hiába ordítsz című szonettkötetét, majd Nagy Attila Gazdátlan sorok című verseskötetét. Gálfalvi Ágnes Sebestyén Mihály Rubinháza jeles napjaiból című kötetét ismertette: a könyv egy rendkívül sokrétű szerző új elbeszéléskötete. Bogdán László mutatta be az általa szerkesztett, Füstöl az acélkalapács című Bajor Andor-kötetet. Az est zárásaként ismét KAF szólt, ezúttal Bogdán László Felröppenő flamingó című verseskötetéről. /Nb. : Gazdátlan flamingó és acélkalapács. Mentor-est a Bernády Házban. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 10./

Bogdán László új verseskötetében /Felröppenő flamingó/ az átiratok múzeumának újabb termei nyílnak, újra sok a szerepvers. A kötetben a Másvilág ciklus a magyar ötvenhat hőseinek állít emléket, az Ottó és a csipkeverőnő ciklusban pedig egy jelenkori magyar költő, Tolnai Ottó életművének. /Felröppenő flamingó (Bogdán László új könyveit ajánlja az olvasónak). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 14./

Bogdán László Ricardo Reis Tahitin című könyve egyfajta átírás, ,,beépülés” a huszadik század egyik legjelentősebb, páratlan költői univerzumot teremtő költőjének, Fernando Pessoának a világába. /Bogdán László: Ricardo Reis Tahitin (Összegezés, de nem búcsú). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 14./

Megjelent Varga Melinda két verseskötete: A kék tempó. /Ab-Art, 2009/ és a 6van9 /Erdélyi Híradó Kiadó. Előretolt Helyőrség Könyvek. Szépirodalmi Páholy, 2009/ Verseire jellemző a meghökkenteni és az elbűvölni akarás is. Varga Melinda nem ismer tabukat, vágyairól, érzékiségéről vall, kétségtelenül provokatív módon. A kötetek kiadásával költő jelentkezett. Varga Melinda Sepsiszentgyörgyön él. /Bogdán László: Kék tempó forró múzsatranszban (Költő jelentkezett) = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 28./

Nagy sikerrel mutatta be a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Ion Luca Caragiale Karnebál című vígjátékát, Alexandru Dabija rendezésében. /Bogdán László: Farsangi nyüzsgés, avagy a fecsegő felszín (Caragiale-bemutató a Tamási Áron Színházban). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 19./

Megjelent Tündérország napszámosa (Benedek Elek-olvasókönyv), a Regös Ifjúsági és Közművelődési Egyesület, Bod Péter Megyei Könyvtár, Kovászna Megyei Művelődési Központ kiadása, Sepsiszentgyörgy. Írónemzedékek nőttek fel Benedek Elek fiai, Tamási Áron, Szentimrei Jenőék nyomában, a könyvben olvashatók Ferenczes István, Vári Attila, László Noémi, Bogdán László, Szabó Róbert Csaba, Fekete Vince, Szántai János és a Benedek Elek-kutatók, – örökséggondozók /többek között Szabó Zsolt, Bardócz Orsolya, Végh Balázs Béla, Kónya Ádám/ sorai. /Farkas Árpád: Tündérország napszámosa (Benedek Elek ölelő karjában). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 19./

Hol a pénz?!
Nyilvánosságra került a máris erősen vitatott idei költségvetés. Harminchárom százalékkal kevesebb jut idén leosztásra a minisztériumoknak, a visszatérő indoklás szerint azért, mert nincsen pénz. Az ország végzetesen és végletesen eladósodott, a Nemzetközi Valutaalap fennhatósága alá került, s ez a jeles szervezet — melynek mérlege előrejelzések szerint csak áprilisban kerül napvilágra — nyereséges évet zárt 2009-ben, a válság évében… Hogy hogyan és miért, megérne egy misét, de most koncentráljunk az idei költségvetésre.
Némely minisztérium, látható már most, nagy vesztese lehet az idei évnek. Az oktatásügyi minisztérium csak addig húzhatja a takarót, amíg ér, ezért elbocsátásokkal számolnak. A szakszervezetek nyilvánvalóan hevesen tiltakoznak a megszorítások és az elbocsátások ellen, hétről hétre nő a munkanélküliek száma, ezért sztrájkkal fenyegetőznek. Lehetséges, hogy az újabb sovány esztendő a sztrájkok, munkabeszüntetések éve lesz Romániában? És nagy vesztese a költségvetésnek az ezer sebből vérző egészségügy és a művelődés is.
Vannak viszont szerencsésebb minisztériumok is, elsősorban az Elena Udrea által irányított turisztikai és fejlesztési minisztérium, amely több mint hárommilliárd euróból gazdálkodhat. Az agilis miniszter asszony láthatólag lemondott arról, hogy turisztikai központtá fejlessze Bukarestet, újabb álma egy golfpálya építése Snagovon ötven hektáron, idecsalogatandó a külföldi turistákat. Ezt az elképzelést nem is kommentáljuk, nyilvánvaló, az ellehetetlenülő helyzetben nem egy milliárdokba kerülő golfpálya építése a legfontosabb. Viszonylag nagy összegeket kapnak a titkosszolgálatok, az RHSZ 1,2 milliárd lejt, a STS 466,5, a SIE 214,3, a SPP 135,8 milliót.
Még furcsább, hogy naponta mennek csődbe és zárnak be kis- és középvállalatok, a kormány viszont a külföldi nagyvállalatokat támogatja a kölcsönből, tehát a román adófizetők pénzéből, ami önmagában is képtelenség. Most üt vissza a kampányolással elpocsékolt idő, amikor a válság kezelésére semmi nem történt, a politikai hacacáré minden energiát lekötött, s az, hogy a kormánynak nincs egy általános víziója a sokat hangoztatott parlamenti, közjogi reformról. Pénz pedig, úgy tűnik, nincs, s ha mégis van, nem oda kerül, ahova kellene. Románia hajója pedig sodródik, egyre sodródik, a nagy kormányos az ellenzék ellehetetlenítésével van elfoglalva, s ahogyan újévi köszöntőjében nyilatkozta: a néppel szövetkezett. Abszurdisztán már csak ilyen…
Bogdán László. Forrás: Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyuszika, nincs sapkád – vannak viszont földjeid
Abszurdisztánban ― a hely, ahol élünk ― minden napra jut valami kiadós botrány, ami alkalmas lehet arra, hogy a hírekre kondorkeselyűként lecsapó hírtelevíziókat foglalkoztassa...
...így legalább nem törődnek, vagy legalábbis nem annyit, az országot égető, súlyos problémákkal, a nyugdíjak körüli bonyodalmakkal, a befagyasztott fizetésekkel, a közalkalmazottak tervezett nagyarányú elbocsátásával, a forrongó tanüggyel, a kórházak nehéz helyzetével, vagy a sztrájkokra készülő román proletariátus ellehetetlenülő életkörülményeivel.
Tegnapelőtt még az volt a megmosolyogtató hír, hogy elolvadt Elena Udrea hóból készült szobra. Ez csak vicc volt, mondta az érintett, Flutur, pártja ügyvezető elnöke pedig kijelentette, hogy semmilyen formában nem ért egyet ilyesfajta szobrokkal. Az egyelőre hóból készülő szobrot Suceava egyik vezetője rendelte meg, mivel Udreának állítólag annyit köszönhet szülőföldje, Bukovina. Erről ennyit.
A tegnapi hír meggondolkodtatóbb, és mutatja, hogy valami újra elkezdődik az állandóan reformokról halandzsázó országban. Kiderült ugyanis ― s az ország egyik felelős testülete, a Feddhetetlenségi Ügynökség derítette ki, hogy a költőként, publicistaként ismert Mircea Dinescu távozni kényszerülhet a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsból, mivel több földterülete van, ezek adminisztrátora, és ez összeférhetetlen a tisztséggel. Az ügy még tavaly decemberben kezdődött ― előzőleg persze egy kampányrendezvényen, amely az ő területén zajlott Traian Băsescu államelnök és akkori jelölt is élesen bírálta az őt a mogulok tévéadóin sokszor kritizáló költőt, neki viszont nem adtak, noha jelen volt, válaszlehetőséget, sőt, a craiovai polgármester kijelentette némi burkolatlan fenyegetéssel a hangjában, hogy ha Mircea Dinescu nem változtat magatartásán, elmehet a megyéből. Ezután jött a Feddhetetlenségi Ügynökség első lépése, valamikor december végén már tisztségével való összeférhetetlenséggel vádolták meg a költőt. Az volt az ok, hogy vezető szerkesztője a Cotidianulnak. Akkor ez a vád elesett, ugyanis a költő nevetve jelentette ki az őt beidéző s láthatólag megzavarodott tisztségviselőknek, hogy lemaradtak egy brosúrával, ő már két hónapja nem szerepel a Cotidianul szerkesztőségi névsorában, ráadásul a lap már meg sem jelenik. Most pedig a birtok az összeférhetetlenségi ok.
Az ingerült Dinescu azonnal reagált, kijelentve, hogy az okokat ostobának, mondvacsináltnak tartja, miért függene össze az, hogy ő adminisztrátora-e saját területeinek ― egyébként nem az, ezzel felesége foglalkozik ―, s egyértelműen politikai támadásra gyanakszik. Túlságosan is Traian Băsescu begyében van. A tisztogatás tehát elkezdődött.
Érdekes viszont, hogy például Horia Roman-Patapievici esetében nem merültek fel összeférhetetlenségi okok, noha ő a Román Kulturális Intézet vezetője. Igaz viszont, hogy ő Băsescu kedvencei közé tartozik.
Bogdán László. Forrás: Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lehet-e más a politika?!
A kérdést, amely egyáltalán nem szónoki — ne feledjük, Magyarországon ilyen névvel új párt is alakult —, a választások után az egyik (új) alelnök, Mircea Diaconu színművész, a liberálisok egyik leghitelesebb politikusa tette fel egy tévéműsorban, és szabatosan ki is fejtette, mire gondol.
A két hidrára vagy polipra, amelyik az elmúlt húsz évben alaposan behálózta az eredeti demokráciát, az egyik nyilván, a korrupció, amelynek még a méreteit sem sejteni, a másik a klientúrák kialakulása, a pártok klienseinek számottevő növekedése, amely alapvetően megbénítja a társadalom normális működését. A romániai élet teljes átpolitizáltsága még a reményt is elveszi az új nemzedékek elől, hogy becsületes munkával, szakértelemmel, a megszerzett tudással ebben az országban érvényesülni lehet, hisz maholnap már egy kertész vagy egy portás kinevezéséhez is párttámogatás, pártajánlás szükségeltetik, nem is beszélve a vezető posztokról. Ez a klientúrabetegség a politikai és morális válság igazi oka, s ezen kell(ene) változtatni a jövő érdekében.
Egyébként a liberális kongresszus nyugodtabb légkörben zajlott, s unalmasabb is volt, mint két hete a szociáldemokratáké, ahol, ha képletesen is, de vérre ment a dolog, leplezetlenül csaptak össze az indulatok, és folytak a leszámolások. Ludovic Orban, az újraválasztott Crin Antonescu ellenjelöltje a biztos vereség tudatában is vállalta a kihívást. Programja csak árnyalatokban különbözött a Antonescuétól, ő is ellenzékben képzelte el pártja jövőjét, s a feladatot abban látta, akárcsak Antonescu, hogy miként lehet elitpártból tömegpárttá alakítani a Nemzeti Liberális Pártot. Más irányvonalat csak a harmadik elnökjelölt, Viorel Cataramă milliomos üzletember képviselt, aki a kormányban és a kormányzó Liberális-Demokrata Párttal szövetségben képzelte volna el pártja jövőjét, utolsó pillanatban viszont visszalépett.
Az újraválasztott Crin Antonescu pedig azt fejtegette, hogy a liberálisok határozott ellenzéki szerepre készülnek, minden ponton támadják a tehetetlen és erőtlen Boc-kormány elképzeléseit, hiszen Románia egyre mélyebben sodródik a válságba. A liberális pártnak arra kel törekednie, hogy rámutatva a kormány hibáira és baklövéseire, felmutassa az alternatívákat, Mircea Diaconu megfogalmazásával élve: azt a lehetőséget, hogy igenis, lehet más a politika.
Bogdán László. Forrás: Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Varga Melinda kettős könyvbemutatója
Nagyvárad – A Várad kulturális folyóirat szerkesztőségében került sor péntek délután Varga Melinda gyergyószentmiklósi születésű, de Kolozsváron élő fiatal költőnő kettős könyvbemutatójára.
A szerzővel Kinde Annamária és Szűcs László beszélgetett kis számú érdeklődő előtt. Elsőként felolvasásra került Bogdán László író méltatása Kinde Annamária tolmácsolásában, majd a megjelent kötetekről, a költőnő írói pályájáról, a témaválasztásról és kortárs irodalomról szólt a beszélgetés. Mindkét verseskötete 2009-ben jelent meg: A kék tempó a felvidéki AB-Art Kiadó, míg a 6van9 című az Erdélyi Híradó gondozásában. A Kolozsváron újságíróként tevékenykedő költőnő több verset is felolvasott.
Egy szerelem hatása
Megtudhattuk, hogy nagyon rövid idő alatt írta meg mindkét kötetét egy szerelem hatására. A múzsának megfelelően a versek többsége a szerelem érzésének megéléséről, továbbá fülledt erotikáról és mámorról szól. Ezekből is ízelítőt kaphattak a könyvbemutató során az érdeklődők. Egyoldalú témaválasztását a múzsa hatásán kívül azzal magyarázta, hogy az erotika eladható az irodalomban. Ugyanakkor annak a véleményének is hangot adott, hogy ma már egy olyan korban élünk, amikor mindent – avagy bármit – meg lehet írni, semmi sem eléggé lázadó. A tervekkel kapcsolatosan elhangzott, hogy előkészületben van a következő kötet, mely ezúttal egy gyerekeknek szóló mesét fog tartalmazni.
Mészáros Tímea. Forrás: erdon.ro

Irodalmi Jelen könyvújdonságok temesvári bemutatója
A Bánsági Magyar Napok rendezvénysorozat keretében kedden este került sor a Kós Károly Közösségi Központban az Irodalmi Jelen Könyvek sorozat legújabb köteteinek bemutatójára.
A nagy érdeklődést kiváltott könyvbemutatón két aradi író, dr. Brauch Magda és Puskel Péter személyesen mutatták be A vers megközelítése és Nyakig a pácban című köteteiket. Az Irodalmi Jelen Könyvkiadó újdonságait Jámbor Gyula szerkesztő ismertette.
Dr. Brauch Magda a szép számban összegyűlt hallgatóság figyelmébe ajánlotta A vers megközelítése című kötetét, amely rövid és „emészthető” módon megírt verselemzéseivel hozzásegíti a XX. századi és a kortárs költői nyelvezet többértelműségétől, esetenként érthetetlenségétől elborzadó olvasót a modern versek befogadásához. „Nem akartam sok oldalas komplex verselemzésekkel terhelni az olvasót – mondta dr. Brauch Magda – népszerű stílusban írtam meg akár didaktikai célokra is használható kötetemet. Elégtétel számomra, hogy sok pozitív visszajelzést kaptam olvasóimtól, akiket hozzásegítettem a modern versek megértéséhez.”
Puskel Péter két éve megjelent Nyakig a pácban című, saját gyűjtésű anekdotákat tartalmazó kötetét mutatta be a temesvári olvasóknak. „Csak olyan humoros történetek kerültek be ebbe a kötetbe – mondta Puskel Péter – amelyeknek magam is részese voltam vagy közvetlenül nekem mesélték el őket. A kötet megjelenése óta még sok jó anekdotát gyűjtöttem, amelyek egy következő kötet anyagát képezhetik”. A szerző ízelítőül felolvasott néhány mulatságos történetet az anekdotagyűjteményből, amelyeknek hősei közismert aradi és temesvári személyiségek. Nagy sikere volt azoknak az anekdotáknak, amelyek egyik-másik szereplője jelen volt a könyvbemutatón!
Az irodalmi est befejező részében Jámbor Gyula szerkesztő az Irodalmi Jelen Könyvek sorozat legújabb köteteiből mutatott be néhányat (Hargitai Ildikó: Álomsárkányok, Szűcs László: Bolondok a parton, Gömöri György: Lapszéli jegyzetek Londonból, Bogdán László: Ricardo Reis Tahitin, Kopacz Mária: Abban az órában). A találkozót közvetlen hangulatú beszélgetés zárta, amelynek során szó esett a kiadók és az olvasók közötti kommunikáció nehézségeiről, a magyar könyvek terjesztésének hiányosságairól, helytörténeti munkák megjelentetésének szükségességéről.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

„MÚRE-zsúr” Szárhegyen
Díjakat osztott és szocializált a romániai magyar újságírószervezet
Miután a tavaly Csibi Márti gyergyószentmiklósi újságíró vehette át az Új Magyar Szóban Riportok zöld szemmel címmel megjelent cikksorozatáért a tényfeltáró újságírói munkáért adományozott Oltyán László-emlékdíjat, idén a csíkszeredai Daczó Dénes és Daczó Katalin érdemelte ki a Pro Novum Kulturális Egyesület és Oltyán László családja által alapított kitüntetést.
A díjat a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) hétvégi, gyergyószárhegyi konferenciáján adták át.
Taroltak a kolozsváriak
A díjkiosztó gálán egyébként a kolozsvári újságíróknak termett a legtöbb babér. Az idén ismét kiosztott Sebesi Imre-díjat Csatári Melinda kapta. Ezzel a díjjal tüntették ki ugyanakkor Romeo Couţit, a Román Televízió Kolozsvári Stúdiójának igazgatóját is, elismerve a magyar és a nemzetiségi adások fennmaradásáért tett erőfeszítéseit. A pályakezdő rádiósoknak járó Tomcsányi Tibor-emlékdíjat Ambrus István, a Kolozsvári Rádió fiatal munkatársa kapta.
A MÚRE Nívódíját Puskel Péter, az aradi Nyugati Jelen munkatársa kapta, az elektronikus média kategóriájában pedig Oláh Gál Elvira munkáját ismerték el: a Marosvásárhelyi Rádiónak illetve a magyarországi Kossuth Rádiónak készített tudósításaiért tüntették ki.
A Hargita Megyei Önkormányzat és a Gyergyószárhegyi Művésztelep évek óta díjazza a legjobb kulturális újságírót. A díj Bogdán László, a Háromszék című napilap munkatársát illette, de idén rendhagyó módon ugyanezzel a díjjal ismerték el Garzó Ferenc, a Magyar Távirati Iroda bukaresti tudósítójának munkáját, „aki közel nyolc éve népszerűsíti a Székelyföld kulturális értékeit”.
Stratégiák és technikák
A kétnapos konferencia központi témájaként a médiastratégiák és túlélési technikák szerepeltek. A résztvevők arra keresték a választ, hogy hogyan élhetik túl az elkövetkező időszakot mind gazdasági, mind pedig a szakmai téren – megőrizve a minőségi, magyar nyelvű újságírást úgy Románia területén, mint a Kárpát-medence más magyarlakta vidékein. A magyarországi újságírók mellett jelen voltak a kárpátaljai és vajdasági újságírók is.
Szó volt a megszorító gazdasági intézkedésekről is – előadásában erről beszélt többek között Kelemen Hunor, a román kulturális tárca vezetője is. „A sajtóban felröppent, különböző médiumokat érintő várható törvénykezési szigorításokat (a sajtó fokozottabb ellenőrzése, illetve az a törvénytervezet, amely az Országos Audiovizuális Tanács ellenőrzése alá vonná az írott sajtót is – szerk. megj.) nem csak hogy nem támogatjuk, hanem igyekszünk megakadályozni, hogy ilyenszerű törvények szülessenek” – jelentette ki a miniszter.
„Ezek a tanácskozások azért is nagyon fontosak, mert a magyarországi kapcsolataink is erősödnek” – hangsúlyozta lapunknak Karácsonyi Zsigmond MÚRE-elnök. Az újságírószervezet gyergyószárhegyi konferenciáján részt vett Havasi János, a Magyar Televízió közéleti igazgatója és Csermák Zoltán, a magyar köztévé kiemelt szerkesztője is, akik a határon túli kisebbségi műsorokról beszéltek.
A két tévés ígéretet tett arra, hogy nemcsak a határon túliakról szóló műsorokban (például Kárpát Expressz) kapnak publicitást az erdélyi események, hanem megpróbálják integrálni azokat a napi műsorfolyamba is.
F. I. Új Magyar Szó (Bukarest)

Jutalomjátékok
Nagy előadóművészek különleges fellépéseit nevezik bensőségesen jutalomjátéknak. Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Köllő Margit és Sárosi Csaba kiállításai a képtárban igazi, hamisítatlan jutalomjátékok.
Két művészt sodort egymás mellé a nagy rendező, a véletlen.
S ama elhanyagolhatatlan tény, hogy egy időben jelentek meg albumaik a Pallas-Akadémia Kiadó gondozásában.
Két magányos, de alkotó magányában szívósan építkező művészt, akik — s ezt is fennhéjázás nélkül állíthatjuk műveik ismeretében — nemzedékeik legjobbjai között vannak... Ezt a tényt tudatosította a figyelmes nézőben a két egymás mellé sodródó tárlat, s bizonyítják Gazda József Köllő Margitról és Jánó Mihály Sárosi Csabáról figyelemre méltó empátiával megírt tanulmányai is. Az a körülmény, hogy Köllő Margit is kiállít grafikákat, gyönyörű textíliái mellett, és Sárosi Csaba is válogat grafikáiból, csábíthatna akár az összehasonlításra is, de ennek nincs sok értelme, noha az eltérő technikák ellenére nyilván vannak a művészeknek közös jegyeik, s a világ sorsáért, a környezet romló állapotáért érzett felelősség is rokoníthatja őket, de mégis úgy gondolom, méltányosabb, ha külön beszélünk ezekről a művekről. Nem mindegy ugyanis, miről s hogyan beszélünk, noha egyetérthetünk Ivan Bunyinnal: mindenki, aki él, megérdemli, hogy szóljunk róla, hát akkor azok a művészek, akiknek kiállításait jutalomjátékként minősítettük... Sárosi Csabáról csak szubjektíven szólhatok, elfogultságomat vállalva, tekintve, hogy különös rajzait és elbűvölő könyvét, a Bestiáriumot (azóta sem jelent meg?!) még a hetvenes évek végén láthattam, s azóta figyelem különféle kiállításokon, hova és merre viszik démonai. Jánó Mihály a kiállítás megnyitóján csalafintának nevezte, és megállapította róla, hogy mindent lerajzol. Ezekhez nincs mit hozzátenni. Kétségtelenül fantasztikus rajzkészsége van, s a romániai magyar könyvkiadás egyik nagy hibája, ha nem bűne, hogy illusztrátorként nem foglalkoztatják. Így aztán ő talál ki történeteket magának, rajzai szinte felélednek a nézőben, elkezdik élni külön életüket, történetük van, méghozzá elmesélhető történetük, s ez a tény is rendkívül szuggesztívvé teszi különben is közvetlen rajzait és képeit. Hogy a közvetlenség ilyen fokára elérni mit is jelent, azt legfeljebb egy másik grafikus méltányolhatná... Címeiről is külön lehetne értekezni, irónia és dac van bennük, önirónia és kérlelhetetlenség (Bár szívem fekete, Undor nyála szájamon, Játszma vesztésre, A szék lovag stb.).
Műveiben sok a visszatérő, egymást metsző, továbbvivő, esetleg épp terrorizáló motívum, mégis meglepően egységes képét mutatják annak, ahogyan Sárosi látja ezt a nekünk megadatott leggyönyörűbb világot, s külön érdekessége kiteljesedő művészetének a különféle technikák bravúros alkalmazása és keverése. Ez és a kollázs térhódítása s tudatos alkalmazása is bizonyítja, hogy aszketikus alkata és visszahúzódó természete, magányossága ellenére sem fenyegeti az önismétlés veszélye. Nézzük meg közelebbről két figyelemre méltó művét. A Játszma vesztésre két síkján pereg a nagy közös történet, egy tornyot rohamoz felül egy tank, míg alul karddal esnek egymásnak a vitézek. Igen, a történelem önmagát ismétli, mondhatnánk, de jó, ha időnként ilyen szinten tudatosítják bennünk, mert Sárosi Csabából hiányzik az egyszer volt (hol volt, hol nem volt?) agitátorok vakhitű kételye, ő senkit semmiről nem akar meggyőzni, meglepő empátiával szemléli a lerajzolandó világot. A szék lovagban például egy üres, eléggé rozoga széket láthatunk az előtérben, nyomasztóan, mondhatni, baljósan fekete háttér előtt. Egy üres szék, amivel bármi megtörténhet, bárki helyet foglalhat rajta, lovagjára vár. Jó három évtizede írtam le, humoros, bájos, csalafinta analízisei egy, a világ állapotáról folyamatosan készülő, nyomasztó szintézis irányába mutatnak... A folyamat azóta is tart.
Ha Sárosi Csabáról, bevallottan, szubjektíven szóltam, hogyan beszélhetnék Köllő Margit tragikusabbra hangolt művészetéről? A sors furcsa tréfája, hogy az ő művészete, ha nem is kerülte el figyelmemet — hát hogyan is kerülhette volna el a számtalan csoportos kiállításon látható, kivételes technikai tudással készített textíliája például, vagy összetéveszthetetlen grafikái? —, azon kevés háromszéki művész közé tartozik, akivel nem készíthettem interjút, következésképpen műtermében sem járhattam. Ami késik, remélhetőleg nem múlik, fecsegés helyett inkább a műveiről... Van egy csodálatos rajza, amelyen az alábbi fohász olvasható: ,,Tégy engem, mint pecsétet a szívedre, mint pecsétet a karodra! Bizony erős a szeretet, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, mint a sír." A figyelmes néző meglelheti ezt a művet megszőve is, noha a másik teremben érdemes lett volna kipróbálni, hogyan hatottak volna egymás mellett?!
Gondolom, frenetikusabb hatást keltettek volna!...
Noha a hatás felejthetetlen és kivételes, mert igazi nagyságot árasztó mű: a rajz és a szőnyeg esetében is frenetikus, egészen egyszerűen elragad valami mélabús, melankolikus, mégis, tragikusra hangolva is erőt sugárzó és belőlük áradó szenvedély, és nem is ereszt el, velünk marad, amíg a művésznő különös világával ismerkedünk. Pedig igazán lenne, ami elvonja a figyelmünket ettől a fáradhatatlanul és akár egy sivatagban felejtett rádió, kitartóan sugárzó kettős műről, a textíliák közül különösen a döbbenetes hatású, fákat ábrázoló szőnyeg felejthetetlen, benne lüktet a fájdalom a veszteségekért, a természetért érzett s átélt aggodalom...
Köllő Margit tragikus művei a teremtésért, a pusztulás ellen készülnek, noha — s ez is közelíti Sárosi Csabához — benne sincs semmi hajdanvolt agitátorok szenvedélyes hittérítő szelleméből. Nem meggyőzni akar, hanem bemutatja a világot úgy, ahogyan ő látja. Leltározza a világot, az időt, saját elkerülhetetlenül fogyó idejét is, figyelemre méltó Főidő, Részidő, Örökidő című hármas műve, amely a régi tanítást idézi fel dacosan, vonzóan, felejthetetlenül a mindent megzabáló, könyörtelenül elfogyasztó iszonyatos időről... Ha jól értem, erről szól rendkívüli erővel a melankolikus Osonó idő, el nem küldött levelek című szőnyeg is, vagy a Foszladozó repülőszőnyeg. Itt ismét felfigyelhetünk Köllő Margit sajátos, nézőjét mintegy delejező művészi erejére, művei, akár az örvény, szippantanak magukba, nem eresztenek, el lehet veszni bennük, mint egy labirintusban. Végül gyönyörű, s mi másról szól megint, mint az annyiszor megidézett időről, A hervadás vörös virága is, amely szintén fullasztó hatással van nézőjére, de erről érdemben talán csak versben beszélhetnék, ha nem is itt és nem is most. Igen, két kivételes tehetségű, aszketikus művész jutalomjátékát láthatjuk a képtárban. Mindenkinek érdemes megnéznie őket...
Bogdán László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Október csodája
El lehet játszani a gondolattal, mi történt volna, ha másképpen zajlik le minden 1956 véres őszén, de sajnos, csak játszani lehet ezzel a gondolattal, ezzel a meghökkentő ötlettel, mert minden úgy történt, ahogyan történt, pontosan úgy, és most már soha nem tudjuk meg, hogyan történt volna, ha Magyarország terve sikerül, ha az orosz csapatok mégis Szuezbe mennek, ahová különben is irányították őket, ha a Nagy Imre-kormánynak sikerül kivívnia az ország függetlenségét, a szabadságot, ha sikerül kiszakadni a béketáborból, ha kivonulnak a Magyarországon akkor és még azután harmincöt évig ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok, megmaradt volna-e a nemzeti egység, ami az októberi forradalom elvarázsolt napjaiban létrejött, s ami az ország zimankós története során kevésszer, szinte soha nem jöhetett létre, milyen irányba mozdult volna el Magyarország, mi lett volna a munkástanácsokkal, a gazdasággal, a demokráciával, igen, a kérdéseket lehetne folytatni, számtalan kérdés van még, de ugyanakkor megtörtént, ami megtörtént, a Vörös Hadsereg tankjai és hadosztályai Szuez helyet mégiscsak Magyarországra vonultak be, Budapestet lőtték szét tizenkét év után megint, immár másodszor, igen, tudjuk, bevonultak megvédeni a világbékét, és az Egyesült Államok, Nyugat-Európa nem kockáztatott a kicsi Magyarországért. Noha költői, nem véletlenül, ennek a kicsi országnak a hősiességét és mártíriumát harsogták kelettől nyugatig, de mindhiába, a világ akkori nagyhatalmai nem kockáztattak, esetleg, ha segítséget nyújtanak Magyarországnak, amelyről a felkelők egy része naivul annyit ábrándozott, amelyben vakhitű kétellyel ugyan, de annyira reménykedett, talán tényleg a harmadik világháború kitörését kockáztatják, és egészen egyszerűen egy atomháború kockázata a képzeletbeli mérleg serpenyőjében többet nyomott a latban, mint az esetleges segítségnyújtás, ezért aztán a világ hatalmasságai sorsára hagyták Magyarországot, s Hruscsov meg a dühös kínai, a mindenáron megtorlást akaró keletnémet és román vezetés valósággal belehajszolta a megalkuvó Kádárt ezekbe az iszonyú megtorlásokba, sokasodtak az akasztófák, dúlt a terror, dugig teltek a börtönök, aztán elmúlt ez is, forgott a történelem mókuskereke, és jött még harminchárom év, amíg végre megvalósultak az ötvenhatos forradalmárok álmai, bár nem teljesen úgy, ahogyan ők elképzelték, hiszen a nemzet függetlensége megvalósult ugyan, de a nemzeti egység már csak azért sem jöhetett létre, mert a különböző szekértáborok marni kezdték egymást a hatalomért, a nemzeti egység pedig egyszeri csoda maradt, néhány elvarázsolt nap, amikor a magyarok nem egymással vitáztak, nem egymásra acsarkodtak, hanem egyetértettek mindenben, hiszen céljaik közösek voltak, s önös érdekeiket már csak ezért sem helyezték a köz érdeke elé, haza és haladás ismét egybeolvadt, igen, mindenképpen ez ötvenhat októberének igazi csodája, elbűvöl és elvarázsol ma is.
Bogdán László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sárkány alszik velünk
A magyar-román diplomáciai kapcsolatokban igen bizarr helyzetet eredményezett a tény, hogy a budapesti Nemzeti Színház először kiadta épületét a budapesti román nagykövetségnek és a kulturális intézetnek, hogy megemlékezhessenek - egyebekben Bartók-, Enescu- és Haydn-zeneművekkel - a román nemzeti ünnepről.
Majd a kialakuló ,,rossz" hangulatra és a személye elleni támadásokra hivatkozva Alföldi Róbert igazgató egyszerűen visszavonta a megállapodást. Az igazgató azzal indokolta gesztusát, hogy rosszul mérte fel a helyzetet, s ez a megemlékezés ,,sok magyar ember érzését sérti". Alföldi azzal érvelt, hogy ,,a két nemzet viharos történelme során, a román és magyar nép a kultúra segítségével is közeledhetne egymáshoz". Ezért adta ki először a Nemzeti Színház nagytermét. Amiben az ég kerek világán senki nem találhatna semmi kivetnivalót, ha nem pontosan a román nemzeti ünnepről lenne szó, amit a nagykövetség és a kulturális intézet évek óta Budapesten is megünnepel... Hogy a magyar nemzet érzékenységét ez az ünneplés sértheti, azt az érdekeltek elhárítják. Miért is sértené? - kérdezik. Hasonlatos ez a török hódoltság korához bizonyos tekintetben, csak akkor a törökök nem kényszerítették a magyar nemzetre a mohácsi vész megemlékezésének ünnepét. A visszavonást - ami eléggé bizarr helyzetet eredményezett a különben is állandóan nyughatatlan román-magyar kapcsolatokban - Alföldi a következőképpen indokolta: ,,...az egyik legfontosabb kulturális közintézmény vezetőjeként nem hagyhatom figyelmen kívül a kialakuló helyzetet". S azután a személye elleni támadásokról beszélt. A két gesztus - a kiadás és annak visszavonása - azonban nemhogy kioltotta volna, hanem felerősítette az ellentéteket. S azt gondoljuk, ezt pici tapintattal és aszketikus nyugalommal el lehetett volna kerülni, az év bármelyik napján játszhatnak Bartókot vagy Enescut a Nemzeti Színházban, kivéve a nemzeti ünnepen, amikor óhatatlanul is provokációnak hat. Ha valaki ezt nem érti, elérti vagy félreérti, nem tudja, hogy mivel játszik akkor, amikor a szélsőjobb az egész térségben feljövőben. S a román-magyar ,,megbékélést" nem kimondottan jó efféle próbáknak kitenni, mert hamar kiderülhet nagy írónk szerencsés hasonlatát idelopva, hogy sárkány alszik velünk...
Bogdán László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A bizonytalan jövő
Hosszú évek után először nem jelent meg Traian Băsescu államfő nyilvánosan szilveszterkor. Emlékezzünk, tavaly, sőt, addig is mindig jelen volt a nyilvános bukaresti rendezvényeken, és együtt ünnepelt népével. Mutatja ez egyre riasztóbban csökkenő népszerűségét is, a legutóbbi felmérések szerint elfogadottsága 9 (kilenc!) százalékon állt, ami nem sok jóval kecsegtette az esetleges megjelenésre az óévet búcsúztató pezsgőzők között.
Az utóbbi időben egyre nehezebben tűri a tegnap még magasztalt, piedesztálra emelt és imádott népe egyes megkeseredett tagjainak... bírálatát. Emlékezzünk, egyik moldvai kiszállása idején egyenesen ráförmedt a panaszkodó árvízkárosult asszonyra, nyilvánosan hazugnak nevezve azt, és az utóbbi időben — mutatva, hogy a hála nem jellemző tulajdonsága — egyre élesebben bírálja Románia tehetetlen lakosságát. Ne feledjük, néhány éve felfüggesztése kérdésében népe döntötte el, hogy funkciójában maradhat, egy népszavazás során ma erre már semmi esélye sem lenne, ezért is készül a parlamenti ellenzék újabb lemondatására.
Ismételjük, nyilvánosan ugyan nem jelent meg Băsescu, a Prahova völgyében, egy kormányüdülőben legközelebbi elvbarátaival pihente ki a meglehetősen nehéz esztendő fáradalmait, de természetesen intelmei, sugalmazásai, jóslatai és fenyegetőzései azért nem maradtak el, hiszen január elsején nyilatkozott a közszolgálati televízióban. Intette Románia lakosságát, hogy nőjön végre fel, álljon a saját lábára, és ne várjon mindent a gondoskodó államtól, ugyanakkor azt sugallta, az idei év mégiscsak könnyebb lesz, hiszen végre esélyünk van arra — így, többes számban! —, hogy kijussunk a fojtogató pénzügyi és gazdasági válságból. Hogy e reménykedését a tengeri bölcselő mire alapozta, nem tudni, mert nem árulta el, jósolni kezdett viszont arról, hogy elkerülhetetlen a közigazgatás, a rendőrség, az egészségügy átalakítása és újjászervezése, majd nem mellékesen megfenyegette a közalkalmazottakat, hogy újabb elbocsátások várhatóak, mert még mindig túl sokan dolgoznak a közigazgatásban, és az állam nem képes fizetni őket, de hogyan is lenne képes, ha Románia kevesebbet termel, mint amennyit fogyaszt? — tette fel a mostanában vesszőparipájává váló szónoki kérdést. Arról nem beszélt, hogy ez miért van így az általa támogatott Boc kormányzása idején, és miért nem az általa bírált Tăriceanu alatt. És természetesen arról sem, hogy ezért, ha így igaz, akkor kit, kiket terhel a felelősség.
Mindenesetre elgondolkodtató, hogy jelenlegi és volt miniszterei, miként ezt nemrég Videanu is elismerte, magánvállalkozókként sikert sikerre, állami funkciókba kerülve viszont csődöt csődre halmoznak. Ha valamin, hát ezen tényleg érdemes lenne elgondolkodni.
Bogdán László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átvehetők a tiszteletpéldányok
A Kovászna Megye Tanácsa, Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala és az RMDSZ Háromszéki Szervezete újévi ajándékaként a Háromszéki nekigyürkőzés című kötet szerzői a sepsiszentgyörgyi Charta Könyvkiadó Gábor Áron utca 14. szám alatti székhelyén átvehetik a közel négyszáz oldalas kiadvány egy-egy kötetét.
A könyv írásainak szerzői és jelentősebb interjúalanyai a megjelenés sorrendjében: Simó Erzsébet, Ferencz Éva, Tankó Vilmos, Váncsa Árpád, Bedő Zoltán, Benkő Levente, Bogdán László, Karácsony Éva, Zsigmond Győző, Gazda József, Bodor János, Zsuffa Zoltán, Józsa Lajos, Kala Sándor, dr. Nagy Lajos, Gazda Zoltán, Tompa Ernő, Mózes László, Áros Károly, Gajzágó Márton, Bede Erika, B. Kovács András, Magyari Lajos, Puskás Attila, Fodor Pál, Torma Sándor, Iochom István, Orbán Árpád, Veszeli Lajos, Király Károly, Deák Vilma, dr. Demeter János, Kányádi Mihály, Vargha György, Forró Eszter, Kónya Ádám, Albert Levente, Márton Árpád, Gazda Árpád, Benedek Zsolt, Kiss Jenő, Nyisztor Tinka, Jakab Mihály, Czoppelt Júlia, Kovács Márta, Máthé Ferenc, Jancsó Katalin. Az időközben elhunyt szerzők tiszteletpéldányát a hozzátartozók vehetik át. A kötet szerkesztője elnézést kér mindazoktól a szerzőktől, akik írásai és visszaemlékezései terjedelmi okok miatt az 1990-es év eseményeiből (1990. január 1.—május 20.) kimaradtak. Amennyiben a második kötet szerkesztéséhez és kiadásához megfelelő támogatást találunk, 2011. március 15. tiszteletére az olvasó asztalára helyezhetjük az 1990. év háromszéki emléktöredékeit a februári tanügyi tüntetés, az első szabad március 15. és a májusi parlamenti választások eseményei köré súlypontozva. A Háromszéki nekigyürkőzés második kötetének kiadásával helyreigazítjuk azokat az aránytalanságokat, amelyek az 1989—90-es év rendszerváltozáshoz fűződő háromszéki eseményeit az országos sodrásból kiszorították vagy elhallgatták.
A kötet szerkesztője, Sylvester Lajos
Háromszéki nekigyürkőzés Emléktöredékek az 1989-90-es rendszerváltás napjaiból /Charta Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2010/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szerepjáték (Ferenczes István 65 éves)
Ferenczes István új verseskönyve, a Zazpi fantasztikus szerepjáték. S mielőtt még belebonyolódnánk a maszkok, álarcok, maszkurák egymást magyarázó és egymásnak nagyon sokszor ellentmondó farsangi kavargásába — a könyvnek határozottan van egy karneváli jellege —, lássuk, kicsoda is ez a furcsa figura, Esteban Zazpi De Vascos Y Aitzgorri — 1746 (?)—1821 (?) —, akinek még a pontos születési és elhalálozási adatai is bizonytalanok. Spanyol-portugál, ibér dalköltő — írja a "fordító", a Zazpi verseit magyarul újrateremtő Ferenczes István a könyv prológusában. — "Zsoldos, kincskereső, forradalmár, csempész, geográfus, botanikus, szélhámos, több, mint szabad szájúnak nevezhető röplapíró, örök békétlen, mindenkivel tengelyakasztó, összevesző ponyvahős, akinek pontos születési helye és ideje nem ismert." Mindazonáltal a fordító tudni véli, hogy baszk.
Ferenczes a soknyelvű, sokszínű, kalandos életű költő verseiből válogat, fantasztikus beleérzéssel teremtve meg magyarul ennek az örökösen menekülő, vándorló költőnek az életművét, nagyon sokszor egyensúlyozva a bökvers, a káromkodások és a sejtelmek határvidékén. A nyelvi szőttest az teszi különösen érdekessé, hogy a rengeteg lábjegyzet, magyarázat, utalás, életrajzi adat vagy feltételezés — mert Zazpi esetében semmiben nem lehetünk teljesen biztosak baszk származásán kívül, noha baszk nyelven írt szövegei a fordító bevallása szerint lappanganak — kirajzolja a költő kalandos életét, amely nagy részben Dél-Amerikában zajlott, azon a kontinensen, amelynek zűrzavaros, kavargó, megejtően mágikus történetét Gabriel García Márquez, Vargas Llosa, Cortázar, Borges és Fuentes örökítette meg, a huszadik századi Dél-Amerika különféle, spanyol nyelvű államaiban, Kolumbiában, Peruban, Mexikóban vagy éppen Argentínában alkotó írók. A kontinens a fény századát követően — amelyről egy másik dél-amerikai, Alejo Carpentier írt regényt — kezdett kiépülni a tülekvésnek, s a maga bizarr, színes, hangsúlyozzuk megint, karneváli kavargásával alkalmas terep lehetett egy Zazpi-szerű csavargónak életre, versírásra egyaránt. Ferenczes Zazpi verseit konstruálva egy bizarr biografikus költészetet teremt, ahol a kalandor költő életének eseményei minden nehézség nélkül ömölnek át verseibe. "Nincs békém, és menekvést sem látok — visszhangozza bánatát (verseit melankólia hatja át, ám ironikus szösszenetei jelzik, hogy a mélakórnak sem adja át maradéktalanul önmagát, versei az önsajnálat és káromkodás bűvös egymásra hatásában alakulnak színesen, megejtően, felejthetetlenül — Remélek és félek, fáztam s megégtem, / Őrzőm nem tart, s nem oldja kötelékem, / Élni sem hagy, pedig nem zárt rám rácsot. / Nézem vakon, és hangtalan beszélek, / Könnyek közt nevetek, bánattól égek, / Ily sorsra jutottam Úrnőm teérted." Ha ezt a szomorú, megkeseredett vallomást összehasonlítjuk egy másik versével (Ádvent a tengeren), láthatjuk, milyen hangfekvésben születik költészete: "Mint az oktalan állat, / Keresem azt a jászlat, /Ágyat s mélyén a vágyat, / A semmibe tűnt társat, / Ki poharamba bort önt, / mert értem csak egy vers jön, / Tán a hazám lesz, rejtek, / Hol nem sír fel a gyermek." Ferenczes új vállalkozása fordulópont a hatvanötödik születésnapját az elmúlt napokban ünneplő költő életében (akit szeretettel köszöntünk), és remélhetőleg folytatódik még, hiszen bármikor kerülhetnek elő új Zazpi-kéziratok. Bogdán László
* Ferenczes István: Zazpi. Kortárs Könyvkiadó, 2010

Magyar tükör
Világszerte tovább folytatódnak a bírálatok és tüntetések a magyar médiatörvény ellen. Orbán Viktor a diszkótragédiára és a Kuruc infóban megjelenő rémhírekre is célozva, gyors reagálásában kifejtette, hogy a sokat bírált és támadott magyar médiatörvény egyik fő célja pontosan a burkolt és nyílt gyűlöletbeszéd szankcionálása.
Megszólalt a Hír Tévében az ugyancsak sokat támadott s létében megkérdőjelezett magyar médiatanács kilenc évre kinevezett elnöke, Szalai Annamária is, hangsúlyozva, hogy egyáltalán nem érti a nyugati bírálatokat, amelyek nagy része a magyar médiatörvény nem pontos ismeretéről árulkodik. Elmondta azt is, amit a miniszterelnök szóvivője, Szijjártó Péter is hangsúlyozott: a magyar médiatörvény minden egyes eleme megtalálható a nyugati médiatörvényekben. A Hírszerző vasárnap, összefoglalva az újabb bírálatokat, arról értekezett, hogy bármit is mondunk a sokszor indokolatlanul durvának érzett kritikákról, csak helyzetünket nehezítjük, mert az egész már olyan méreteket öltött, amit nem lehet bagatellizálni. Az unió illetékes bizottsága is foglalkozik a törvénnyel, amelynek, legalábbis ez hírlik, bizonyos elemeit mégiscsak meg kell változtatni. Ettől egyébként Orbán Viktor miniszterelnök sem zárkózott el. A nagy német világlapok közül a Frankfurter Allgemeine Zeitungban egy nyugodtabb hangvételű cikk is megjelent minap Csigavér címmel, s a cikk szerzője elismerte, hogy a magyar médiatörvény olyan, amilyen, de legalább az európai országok médiatörvényeire irányította a figyelmet, s bizony, ezen a téren még akadna tennivaló, senki nem ülhet a babérjain. * És most ugorjunk: hamarosan indul az új Széchenyi-terv. Matolcsy György gazdasági miniszter szerint kétségtelenül ösztönözni fogja a gazdaság fejlődését, ez a bevallott célja, különösen azoknál a vállalatoknál, melyeknél van lehetőség a fejlesztésre. A másik cél új munkahelyeket teremteni, s csökkenteni a munkanélküliek számát... A gazdaság szereplői és a szakértők türelmetlenül várják a Matolcsy által februárra ígért reformcsomagot.
Bogdán László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar tükör
Megtartotta sorrendben tizenharmadik évértékelő beszédét Orbán Viktor. A miniszterelnök lendületesen vázolta fel a magyar gazdaság és a Magyarország előtt álló feladatokat, az ellenzéki bírálatok szerint viszont a lendületes beszédből hiányoztak a konkrétumok.
A Jobbik politikusai szerint a kormányfő nem rajzolt fel jövőképet sem, s kevés szó esett a gazdasági programról is... Mesterházy Attila szerint Orbánnak jó alkalma lett volna saját kormányzása mozgalmas hónapjait is értékelni, de elmulasztotta. A szocialista párt elnöke szerint a beszédnek egyetlen célja volt: előkészíteni a közelgő megszorításokat. Ez a szocialista politikusok és közgazdászok vissza-visszatérő fixa ideája, szerintük mást nem is lehet csinálni, csak sarcolni, s megint csak sarcolni, újabb megszorításokkal, adókkal operálni. Kétségtelen, ők ezt nyolc esztendeig próbálgatták, látható, hová jutott a magyar gazdaság és egész Magyarország... Még be sem fejeződött az egész Európát sokkoló és a balliberális kritikák özönét kiváltó médiatörvény körül kialakult vita — a magyar kormány szakértői jelenleg is tárgyalnak az Európai Unió illetékes biztosával a várható változtatásokról —, máris teljes gőzzel folyik az új alkotmány megalkotása. Az ellenzéki pártok közül egyelőre csak a Jobbik vesz részt az előkészítésben, a szocialisták — Gyurcsány Ferenc is, Mesterházy Attila is — népszavazáshoz és négyötödös parlamenti többséghez kötnék a új alkotmány elfogadását, amelyről a tervek szerint április 18-án szavaznak a képviselőházban. Szakértők szerint meg kellene kezdeni az új alkotmány ismertetését, a médiatörvény fogadtatása és a körülötte kialakuló éles viták jelzik, hogy a felheccelt nyugati baloldal árgus szemekkel figyeli Magyarországot. * S most a legújabb korrupciógyanús ügyletről. Az ügyészség nyomoz a moszkvai kereskedelmi kirendeltség épületének eladása ügyében. Ingatlanpanama körvonalazódik, őrizetbe vették Pexi Mártát, a Gyurcsány-kormány külügyminisztériumának volt államtitkárát, Székely Árpád volt moszkvai nagykövetet és Tátrai Miklóst, a vagyonkezelő vezetőjét, a bíróság viszont nem tartotta indokoltnak előzetes letartóztatásukat, így szabadlábon védekezhetnek. Kiderült, hogy a hatalmas, számtalan magyar vállalat moszkvai kirendeltségének irodákat biztosító ingatlanegyüttest mélyen áron alul, mintegy 25 millió dollárért adták el, s a magyar állam kétmilliárd forintot vesztett az üzleten. Gyanúsított lehet Göncz Kinga akkori külügyminiszter és Veress János volt pénzügyminiszter is, bár mindketten tagadják, hogy közük lett volna az üzlethez. A dokumentumok szerint Székely Árpád nagykövet a külügyminisztérium megbízásából már 2005-ben tárgyalt az épület eladásáról, de az akkori 23,6 millió dolláros vételárat, amelynél az ingatlan sokkal többet ér, Pexi Márta akkori államtitkár is kevésnek találta, 2008-ban a vitatott üzlet mégis létrejött. Kérdés, kinek állt érdekében értéken alul értékesíteni az épületet. Kiírtak ugyan egy zártkörű pályázatot, s noha kedvezőbb ajánlatok is voltak, a kereskedelmi képviselet épületét mégis az első jelentkező, egy offshore cég vehette meg. * Nyomozás folyik a budapesti gyógyfürdők Demszky-korszakban való kiszervezése ügyében, s egyre-másra derülnek ki újabb és újabb korrupciós ügyletek, ám az elszámoltatás döcögve halad...
Bogdán László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar tükör
Április végére új alkotmánya lehet Magyarországnak. A kormánypárti frakciók szerdán ismertették tervezetüket a parlamentben, amely több ponton még természetesen változhat, de a koncepció világosan kirajzolódik. Az új alkotmány a himnusz első sorával kezdődik (Isten, áldd meg a magyart!), s az ország neve hivatalosan is Magyarország lesz, bár megmarad a köztársaság is mint államforma, tehát a pénzt és a hivatalos okmányokat egyelőre még nem cserélik le.
(Egy ilyen változtatássorozat horribilis összegbe kerülne, s erre most — Szájer József fideszes képviselő szerint — nincsen pénz.) A megyék helyett visszajönnek a vármegyék. Az új alkotmány tiltaná az államadósság növelését is — hogy soha többé ne kerülhessen az ország olyan helyzetbe, mint a szocialista kormányok alatt —, és nagy hangsúlyt fektetne a család védelmére. A szövegben szerepel az élet védelme is, de ahogyan Orbán Viktor magyarázta, ez nem jelenti egyben az abortusztörvény szigorítását is. Az ellenzéki pártok nem vesznek részt az alkotmányozási folyamatban, be sem nyújtották saját koncepciójukat. A szocialisták ezt Fidesz-alkotmánynak tartják, s nem kívánnak elkészítésében közreműködni. A parlamentben a szocialista képviselők bírálták a Fidesz által kiküldött kérdőíveket is, mondván, hogy ezek nem valóságos problémákról szólnak, ráadásul feldolgozásukra nincs is elég idő. Az egyre aktívabb Gyurcsány Ferenc újra a baloldali pártok összefogását hirdette meg: "...addig és azért kell harcolni — fejtegette —, amíg demokratikusan, választások útján lehet leváltani a Fidesz-bandát!" Az őszödi beszéd óta megszokhattuk, hogy az exminiszterelnök szóhasználata meglehetősen bizarr és durva. A kormánypárti frakciók alkotmánytervezete vitáján tulajdonképpen csak a gyerekeknek adandó választójog körül alakult ki nézeteltérés, ez végül nem is kerül bele az alkotmányba, csak mint lehetőség, s erről csak az új választási törvény megszövegezése során döntenek majd. Szájer József szerint egy gyermeknek járna választójog egy családban, akárhány gyermek van is. Mindenesetre az elképzelést sokan vitatják, az ellenzők szerint az európai jogrendben sem megszokott. Összevonják az ombudsmanokat is, csak egy országgyűlés-biztosi hivatal lesz. Az elképzelést Kállai Ernő, a kisebbségjogi országgyűlési biztos élesen bírálta, szerinte az új alkotmány tervezete nem biztosítja a kisebbségi jogokat. S nem lesz sem ombudsman, sem a kisebbségeknek szószólójuk a magyar parlamentben. Szájer József erre reagálva kifejtette: a hivatal nem szűnik meg, csak átalakul, s a funkció az összevont országgyűlés-biztosi hivatalban is megmarad. Újabb és újabb nevek kerülnek fel az internetre a Szigorúan titkos elnevezésű portálra, a külügyminisztérium máris intézkedett, és azonnali hatállyal elbocsátották azokat a munkatársaikat, akik a Kádár-rendszerben a titkosrendőrség 3/2-es ügyosztályán sz. t. tisztként vagy hírszerzőként tevékenykedtek. S most a legújabb korrupciós botrányról: eljárás indult a terézvárosi polgármester és tizenkét társa ellen hűtlen kezelés alapos gyanúja miatt. Állítólag néhány éve mélyen áron alul adtak el egy Andrássy úti ingatlant, több mint 127 millió forint kárt okozva az államnak...
Bogdán László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sok hűhó nem épp semmiért!
Miután az egyik csíkszeredai ünnepségen Avram Iancut jelképező (?) bábut — meggondolatlan és elítélendő módon — akasztottak fel (?), a Realitatea tévében megszólalt Corneliu Vadim Tudor is, háta mögött Avram Iancu zászlajával, ostorozta a magyar revizionizmust, amely soha, egyetlen pillanatig sem mondott le Erdélyről. S hogy ez a félelem nem csak a mahala váteszét jellemzi, bizonyította az aznap esti parlamenti cirkusz is.
Az ellenzéki honatyákat a magyar miniszterelnök állítólagos irredenta kijelentései tüzelték fel, igaz, a bizalmatlansági indítvány is vesztésre állt. Ilyenkor egy valamirevaló román politikus gátlástalanul húzza elő a nacionalista kártyát, ami 21 évvel a változások után még mindég hatásos. De a hazájukat oly látványosan féltő politikusok nagy áriái újólag bizonyították azt is, hogy mennyire mélyen rögzült a román politikai gondolkodásban, pártoktól függetlenül, az Erdély állandóan vizionált elvesztése miatti, már-már paranoiás rettegés és félelem. És újra többször elhangzott a meggyalázott Avram Iancu kapcsán a 40 000 halott, noha Egyed Ákos nagy történeti művében tényszerűen bizonyította, 4000-ről van szó, de ha valami rögzül a delíriumos, történelmi emlékezetben, azt nehéz megváltoztatni... Másnapra kiderült, hogy az inkriminált részt a magyar nagykövet, Orbán Viktor üzenetét felolvasó felesége tette hozzá a szöveghez, és állítólag Petőfi versét is idézte. Bizonyos román újságírók és politikusok szerint viszont Wass Albert versét (?), és ,,a háborús bűnöst" mint ,,zsidók és románok gyilkosát" a Realitatea tévében csütörtökön egy egész kórus ostorozta.
Az esetnek van néhány fontos tanulsága! Az első, Ady nevezetes sorai után száz esztendőkkel is korai a nacionalizmus alkonyáról beszélni. A térség telítve gyűlölettel, mániákus rögeszmékkel, páni félelmekkel, amelyeket nagyon könnyű felelőtlen politikusoknak, botcsinálta népszónokoknak meg is lovagolni. Egy hivatalos kormányfői üzenetet a nagykövetnek kell felolvasnia, s ha érzelmileg túlfűtötten hozzá akar fűzni valamit, ezt konkrétan jeleznie kell, hogy ehhez hasonló esetek ne fordulhassanak elő, hiszen ilyesmik mételyezik évtizedek óta a két ,,baráti" ország időnként nyugvópontra jutó kapcsolatát. Ráadásul Băsescu elnöknek egyik fontos szövetségese Orbán Viktor, akit méltatlanul rágalmaztak, s aki jelenleg, tetszik, nem tetszik, az unió soros elnöke, s nagyon sokat tehet Románia olyan nagyon vágyott schengeni csatlakozásáért. Felelőtlenül lehet locsogni (bár a politikusok lehetnének egy kicsivel visszafogottabbak!), uszítani, bábukat égetni, magyar feliratokat lefesteni, jelképeket meggyalázni könnyű, hazudni még könnyebb, de a költő szavaival élve ,,az élet él és élni akar", lehetőleg nyugodtan és nem az örökös vádaskodások nyomasztó és vészterhes légkörében. Lehet erre egyáltalán esélyünk?
Bogdán László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ki vezeti Romániát?
A kérdés szónoki, nyilván Traian Băsescu államfő, hűséges famulusa, Emil Boc miniszterelnök és a demokrata liberális párti kormány. De ki vezeti Traian Băsescut... ha nem is az orránál fogva?
Nyilván, a Nemzetközi Valutaalap és jelesen a lyukas cipőjében villogó Jeffrey Franks, ahogyan ezt az ellenzék is rendkívül agresszíven fejtegette, és állandóan szóvá teszik a médiában szereplő szakértők és elemzők is, mintegy az örökösen sérült nemzeti büszkeség újabb jeleit fedezve fel, a nemzeti megaláztatások egymást leköröző stációiként szemlélve és értelmezve a Valutaalap és Băsescu tárgyalásait. Noha nem lehetne mondani, hogy az államfő és a Valutaalap romániai küldöttségének vezetője olykor ne látnák világosan az ország gazdaságának gondjait. Az elmúlt napokban Jeffrey Franks azt fejtegette, hogy változtatni kell a veszteséges nagy állami vállalatok működésén, át kellene szervezni, esetleg részlegesen privatizálni is ezeket, és meg kellene “reformálni” egész, csődöt csődre halmozó működésüket. Persze, a megreformálás annak a szervezetnek a megbízottja részéről, amely nem teljesen átgondolt reformjaival már nem is egy országot taszított a csőd szélére – az utóbbi napokban a bírálók egyre többet emlegetik például Argentínát –, bizarrul hangzik. Ami nem jelenti azt, hogy Franks, aki éppen eleget ügyködött Abszurdisztánban, ne látná világosan a nagy állami vállalatok működési hibáit. Fejétől bűzlik a hal, ezért szerinte első lépésben a vezetőket kellene lecserélni. Ezek ugyanis nem szakemberek, hanem pártkatonák, minden kormány beiktatása után azonnal kinevezte embereit a jól tejelő állásokba. Ezek a vezetők egy szegény országban euróban is elképesztő összegeket keresnek, ami a veszteséges vállalatok esetében igencsak furcsa. Ezt Traian Băsescu tavaly ősszel szóvá is tette, mire a készséges Boc azonnal törvényerejű rendelettel egységesítette, s jelentősen csökkentette az urak fizetéseit. Mindez azonban csak néhány hétig volt érvényes, jött az új év, új kudarcokkal, és kiderült, az illetékes kormánytisztviselők elfelejtették meghosszabbítani az intézkedést, ezért aztán ment minden a régiben, maradtak az óriási fizetések, a növekvő veszteségek.
Ennek véget kell vetni, s a nagyvállalatokhoz szakembereket kell kinevezni, javasolta Franks, vagy áthozni ilyeneket a privát szektorból, külföldről szerződtetni. Ilyen javaslat már a nagy vámellenőrzések idején is felmerült, jelesen, hogy az unióból kellene hozni szakembereket, de egyelőre maradt minden a régiben. Kíváncsian várjuk, nekifog-e a Boc-kormány rendet teremteni a nagy állami vállalatoknál.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kényes egyensúly
Néhány hete Németh Zsolt magyar külügyminisztériumi államtitkár – egyebekben a romániai és az erdélyi helyzet egyik legjobb magyar ismerője – kijelentette, hogy százötven esztendeje nem volt ilyen jó a magyar–román viszony, ennyire felhőtlen a két ország kapcsolata. Kiderült, kár az ördögöt a falra festeni, mert megjelenik.
Azóta ugyanis történt egy és más, a Dâmboviţa partján fortyogni kezdtek a levantei politika boszorkányüstjei. Először az uniós székelyföldi iroda megnyitásával kezdődtek a jellegzetes román hazaféltés vádaskodásokkal vegyes sirámai, aztán a nyolc mamutmegye létrehozásának a terve, s az a tény, hogy az RMDSZ ezt nem támogatta, nehéz helyzetbe hozva koalíciós partnerét, végképp kiverte a biztosítékot. Újra felharsant a magyarellenes népdalkórus, amihez fogható az első Har-Kov-jelentések óta televíziókban nem hangzott el, az ember csak kapkodta a fejét: valóban, különben normális, jó képességű román politikusok és hírmagyarázók, politológusok ténylegesen el is hiszik, amit állítanak, hogy a székelyföldi autonómia egyre inkább az illúziók ködébe vesző terve befolyásolhatja a magyar–román országközi kapcsolatokat, és Románia megcsonkításához vezethet?! Minden vád, amit az elmúlt évtizedekben nemzetféltő történészek és politikusok kiejtettek a szájukon, ismét elhangzott, az ellenérvekre nem voltak kíváncsiak, ahogy mondani szokás, fáradhatatlanul fújták a magukét, mutatva, hogy a kívülről néhány hete még felhőtlennek tűnő magyar–román viszonyt milyen kényes egyensúly jellemzi, s hogy a magyarság puszta jelenléte, a székelyföldi autonómia puszta terve mennyire idegesíti a haza féltőit. Pedig amúgy lenne Romániában a magyar galuskán – ami állandóan egyesek torkán akad –, az ország területi újraelosztásán s az alkotmány megváltoztatásán kívül éppen elég baj, ami azt illeti. Az ország népessége csökken, a lakosság nagy része elszegényedik, az infláció elszabadulóban, az árak emelkednek, a kormány képtelen kezelni a növekedő korrupciót... Soroljuk még? De ez mind nem számít, a lényeg most az, hogy fújni kell a veszély trombitáit, hiszen a magyarok soha nem mondtak le Nagy-Magyarországról, és Erdély újra veszélyben van. “Murim, luptăm, Ardealul nu cedăm” – skandálták a tüntetők jó húsz esztendeje, bár akkor is kérdéses volt, ha előbb meghalnak, hogyan harcolnak. Azt hittük, az ilyesmi már végképp a múlté. Hát nem. A fantomok feléledtek megint. Sárkány alszik velünk...
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés György Attila csíkszeredai íróval
Író, újságíró, szerkesztő. 1971. augusztus 15-én született Csíkszeredában. 1991 és 1997 között újságíróként, az Ifi Fórum, az If, a Zabhegyező ifjúsági folyóiratok főszerkesztőjeként, valamint az Erdélyi Napló munkatársaként dolgozott. 1999-ben szerkesztette a Könyvjelző című erdélyi könyvszakmai folyóiratot, illetve az Internetto Transsylvaniae nevű internetes portált. 1997 óta szerkesztője a Székelyföld című kulturális folyóiratnak. Novellái, publicisztikái romániai és magyarországi folyóiratok hasábjain egyaránt rendszeresen jelennek meg. A Magyar Írószövetség és a Fiatal Írók Szövetségének tagja, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának egykori intendánsa. 2011. március 12-én a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából szervezett átadáson József Attila-díjban részesült Budapesten. Főbb művei: Ki olyan, mint a Sárkány, novelláskötet (1995), A boszorkányok feltámadása, traktátus (1997), Történetek a nyereg alól, novelláskötet (1999), Harminchárom, regény (2002), Harcosok Könyve, traktátus (2005), Az én státusom, publicisztikák (2005), Hajós a kikötőben (2009).
– Hogyan lett önből író? Volt, esetleg van egy példakép, akire felnéz, aki terelgette, terelgeti az útját, vagy egyszerűen csak így hozta a sors?
– Példaképeim nyilván voltak, de az íróvá válás nem feltétlenül volt tudatos folyamat. Igaz, hogy már körülbelül 14 éves koromban tudtam, hogy valószínűleg írásból fogok, próbálok megélni, de nem véletlen, hogy újságírással kezdtem, és sokáig azt is műveltem. Gyakorlatilag jelenleg is foglalkozom újságírással, de az irodalom most már sokkal fontosabb része az életemnek. Újságírásból most már csak a publicisztika, esetleg recenziók, tárcák írása maradt, és ez elég is egy író embernek. A napi újságírás egyébként az egyik leggyilkosabb dolog, ami a kreativitást érheti. Példaképek? Hirtelen sokat sorolhatnék fel, de olyan nem volt, akire azt mondhattam volna, hogy olyan akarok lenni, mint ő. Voltak olyan emberek, akiket rendkívül szívesen olvastam, a sors nagy ajándéka, hogy ezek az emberek szinte kivétel nélkül – persze, akik élnek – jó, személyes barátaim. Mondhatnám Magyarországról Temesi Ferencet vagy Erdélyből Bogdán Lászlót, Farkas Lászlót, Király Lászlót, Mózes Attilát, és hirtelen felsorolhatnék vagy ötven embert, úgyhogy le is állok. Hála Istennek, jó széles merítésű erdélyi és anyaországi irodalmi társaság van, amellyel jó érzés találkozni, beszélgetni és egy klánba tartozni.
– Erdélyi magyarként mennyire nyomta rá írásaira a bélyegét az 50 év kommunizmus, a kisebbségi érzés, az erdélyi magyarok elnyomottsága?
– Tény, hogy aki egyetlen publicisztikámat is olvasta, az előtt tiszta és világos, hogy én annyira utálom a kommunistákat, mint Petőfi a kukoricagölődint, tehát a publicisztikáimban ez tetten érhető. Az én családomat, sok más százezer családhoz hasonlóan, a kommunizmus megnyomorította, akárcsak az egész erdélyi magyar nemzetközösséget, és nem csak a magyarokat. De szépirodalmilag, azt hiszem, ez egyáltalán nem érhető tetten. Én amúgy is szeretek más korokban élni. Ebben nyilván van egyfajta önvédelmi reflex, hogy a múltba nyúlok vissza a regényeimben és a novelláimban is. Hála Istennek, az ember szellemi immunrendszere úgy működik, hogy sosem a Kun Bélákra vagy a Gyurcsány Ferencekre fogunk emlékezni, hanem Mátyás királyra, Rákóczira vagy Csaba királyfira, tehát mindenképpen a dicsőségesebb részletek maradnak meg a kollektív nemzeti emlékezetben, és ez így rendjén is van.
– A magyar állampolgárság könnyített eljárással történő megszerzése kapcsán egyszer azt mondta, hogy 1940 óta kétségtelenül ez a legjobb hír, amit a magyarság kapott. Miért gondolja így? Ön igényelte már a magyar állampolgárságot?
– Fenntartom most is, hogy 1940 óta ez volt a legjobb dolog nemzetpolitikai szempontból, ami történt a magyarsággal. Természetesen igényeltem, meg is kaptam, úgyhogy most már büszke tápos vagyok – egyszer megesküdtem, hogy ezt a szót nem használom, mert tényleg rendkívül pejoratív értelmet kapott egy ideje, és egyre kevésbé szeretem, de amolyan baráti bosszantásként ki lehet mondani. Óriási jelentősége lesz ennek a döntésnek évtizedekben, akár évszázadokban mérve, az eddig folyamatosan fogyó magyarság most gyakorlatilag új vérátömlesztést kap, nem beszélve arról, hogy tényleg összenőtt, ami összetartozik. Ezt az állampolgárságot tőlünk úgy vették el, hogy nem kérdezték meg szüleinktől – hála Istennek, most így is kaptuk vissza. Nyilván megkérdeznek, mert kérvényezni kell, de ott van a lehetőség, és én mindig azt mondom, hogy akiben még van egy szikra a magyar nemzethez való tartozás érzéséből, az kérje. A puszta tény, hogy jelen pillanatban, ha jól tudom, csak Csíkszeredában napi 180 ember teszi le az esküt, nemzetpolitikai szempontból hihetetlen nagy dolog. Ennek nemcsak nemzeti, hanem igenis anyagi, gazdaságpolitikai vonzatai is vannak, de hát ezt mások jobban tudják, mint én.
– Ha jól követtem a munkásságát, 2009 óta nem jelent meg írása könyv formájában. Mikor számíthatunk öntől újdonságra, új kötetre? Érik-e valami a dolgozószobájában?
– Az idén mindenképpen megjelenik egy új kötetem, talán egy hónap múlva, történelmi novellák gyűjteményéről van szó. Nem egy világmegváltó kötet lesz, de én úgy gondolom, az írás elsődleges célja az, hogy jól érezze az ember magát, amikor olvassa. Én meg különösen vonzódom a történelemhez, tehát ez szívügyem volt. Ugyanakkor decemberben újra kiadják a Harminchárom című kötetemet Magyarországon, továbbá már leadtam egy kiadónak egy újabb publicisztikakötetet. Emellett nemrég fejeztem be egy macskákról szóló könyvet, de még fiókban van, várom az ajánlatokat. Úgy gondolom, hogy ez lesz a magyar irodalom első macskás könyve, legalábbis úgy tudom. Kutyákról rengeteget írtak, de arról nem tudok, hogy valaki írt volna egy egész könyvet a macskákról.
– Macskákról szóló meséket képzeljek el?
– Nem, hanem egy könyvet a macskákról, ami nyilván humorral van megközelítve, de tulajdonképpen tényleg a macskákról szól. Férfi létemre nagy macskamegszállott vagyok. A macskák lojalitásáról, a macskák szexualitásáról, a macskák területfüggőségéről szól, öt-hat oldalas részekből áll össze. Egyfajta macskakalauz: macskalauz – ez is az alcíme. De hát remélhetőleg minél hamarabb meglátják az olvasók is. Egyébként könnyebb megírni egy könyvet, mint beszélni róla.
– Ha azt kérdezném, milyen könyv található az éjjeli szekrényén, mi lenne a válasz? Mit, kit olvas legszívesebben?
– Most mea culpázok egyet, mert az igazság az, hogy egyre kevesebbet olvasok, ami talán nem is baj. Kortársakat keveset, lassan csak az ismerősöket, meg az itteni fiatalokat, akikre valaki azt mondja, hogy érdemes figyelni. Jelen pillanatban az éjjeliszekrényemen Tari István óbecsei, délvidéki írónak a könyve van, egy megrázó olvasmány a délvidéki magyarság hétköznapjairól. Meg hát az örök szerelmem, amely úgy van ott nálam, mint másnál a Biblia: Mika Waltarinak a Turms, a halhatatlan című könyve. Hogy keveset olvasok, az talán azért is van, mert így, 40 évesen kezdtem rájönni, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz könyveket olvasson az ember. Ha valami nem tetszik az első öt oldal után, akkor már nem fárasztom magam vele.
– Íróként hogyan látja a kortárs erdélyi magyar irodalmat, milyen irányba halad?
– Az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) nemrég Árkoson rendezett táborában volt egy felolvasás, ahol a legújabb nemzedék mutatkozott be, négy-öt ember, neveket szándékosan nem sorolok fel. A felolvasás után összenéztünk, annak idején fiatal írók – bár most már akárhogy nézem, a középnemzedék vagyunk –, és azt tudtuk mondani, hogy megérte az elmúlt 20 év, tényleg nagyon jók ezek a gyerekek. Abszolút optimista vagyok, szerintem 1990 után olyan erős irodalmi derékalj jelent meg Erdélyben, ami messze felülmúlja az anyaországit is, és ehhez fogható talán csak a két világháború közötti irodalmi „bumm” volt. Ha az én kortársaimmal, barátaimmal szétnézünk a közvetlen prérin, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, Molnár Vilmos, Orbán János Dénes, László Noémi vagy Király Zoltán, és itt megint sorolhatnám hosszan, ők 50 év múlva mind külön fejezetek lesznek az irodalomtörténetben, úgyhogy ez külön ajándék volt a sorstól, hogy én ezekkel az emberekkel együtt dolgozhatok, együtt mulathatok, esetleg egymás gyerekeit kereszteljük. Ez nagyon jó társaság, és hála Istennek elkerültük azt a csapdát, hogy nem oszlott fel sem ideológiai viták mentén, sem másként. Ha nem értünk egyet valamiben, akkor maximum nem politizálunk, de a jó emberi kapcsolatok megmaradtak.
– Március 15-én a magyar íróknak járó legnagyobb elismerést, a József Attila-díjat vehette át Budapesten, a nemzetierőforrás-minisztertől. Mit jelent ez a díj az ön számára?
– Mindig jó érzés, ha az embert díjazzák. Butaság lenne azt mondani, hogy az ember nem örül, hogy nem esik jól az elismerés, hiszen mindenkiben van egy kis egészséges hiúság. Ez így természetes. Alkotó emberként, irodalmárként az egyik lehetséges legnagyobb kitüntetés, amit adhatnak az embernek. Ezek a díjak viszont jönnek, mennek, pár hónap múlva csak egy statisztikai tény, amit esetleg a Wikipédiában említenek. Ennél sokkal fontosabb – és nem udvariasságból mondom – az olvasók visszajelzése, ódivatú szó, de az olvasók szeretete. Nekem többet jelent az, hogyha egy könyvemet újra kiadják, mintha bármilyen díjban részesítenek
Forró Gyöngyvér
Krónika (Kolozsvár)

A vadezüst haj és a tekintet… (Beszélgetés Vargha Mihállyal)
Tegnap délután, halálának tizedik évfordulóján avatták fel városában, Kovásznán Fábián Ernő mellszobrát, Vargha Mihály alkotását. Megkérdeztük a szobrászművészt, körülbelül hányadik köztéri szobra ez, s miben tér el, ha egyáltalán eltér az eddigiektől.
– Legutóbbi, ugyancsak a Háromszékben megjelenő hosszabb beszélgetésünkben elmondtam, a nyolcvankilences változások után mindenképpen örömteli esemény volt, hogy az erdélyi magyarság nagy történelmi személyiségeiről és művészeiről is készülhettek köztéri szobrok. A Ceauşescu-rendszer utolsó évtizedében ez már teljesen elképzelhetetlen volt. Engem, aki addig ebben a műfajban nem dolgozhattam, meglepően sok felkérés ért. Az elmúlt két évtizedben mintegy 25–30 szobrot készíthettem történelmünk és kultúránk nagyjairól. Egy idő után, amikor már szabad kezet kaptam a megrendelőktől – nem szóltak bele az elképzeléseimbe, az elején ez sajnos még nem így történt, ezért sok szobromat, ha lehetne, újra megcsinálnám! –, megpróbáltam újítani, készítettem nonfiguratív szobrokat is, például az ötvenhatos emlékművet, ahol nem egy megkötözött vagy kivégzését váró rab szerepel, ahogyan az egyesek szerint elvárható lett volna, hanem egy bronz entitás feszíti szét a vörös tömböt. És nonfiguratív a kivégzett magyar mártírok emlékezete előtt tisztelgő szárazajtai kompozíció is. Az utóbbi időben figuratív szobraimnál is megpróbáltam újítani. A Benedek Eleké egy ülő alak, Gyárfás Jenő ecsettel, palettával kezében, festőköpenyében áll a képtár bejáratánál. Nem mondhatnám, hogy mindenkinek tetszettek ezek, de a többség elfogadta, öröm volt látni, hogy a gyerekek felmásztak Elek apóra, az ölébe, a térdére ültek, a nyakába csimpaszkodtak. Az utóbbi időben készülő Potsa József- vagy Fábián Ernő-szobrom már csak azért is más, mert ezek nem egész alakosak, hanem mellszobrok. Fábián Ernő esetében tehát értelemszerűen az arcra kellett összpontosítani. – Ismerted személyesen is Ernő bácsit? – Kézdivásárhelyen láttam egy író-olvasó találkozón, valamikor kamasz koromban. Impozáns ember volt, a vadezüst hajával. Azt hiszem, Nagy Lászlóról mondta valaki, hogy vadezüst haja van. Nos, neki is ilyen volt. Nagy segítséget kaptam Márta nénitől, az özvegyétől is, fényképeket, a naplójegyzeteit. Ez óriási élményem volt, azonnal, természetszerűleg jöttek a visszacsatolások, hogy én hol is voltam, Iaşi-ban vagy a katonaságnál akkor, amikor ő a dátum szerint ezt és ezt gondolta a katasztrofálisan romló közállapotainkról. A fotók alapján próbáltam rekonstruálni az arcát, hamar rádöbbentem, hogy a látszólag puha és finom formák alatt van valami nagyon kemény!... Aztán a szeme... Az arcán mintha mindig is halvány, kis mosoly lebegett volna, a szemében viszont volt egy határozottság, a meg nem alkuvó, igazáért a végsőkig elmenő ember tekintete. Ez a kettősség: a mosoly és a szemvillanás, valamint az a mozdulat, ahogyan időnkét hátrasimította lobogó, vadezüst haját, nagyon megragadott. Láthattam az első, 1990-es március 15-i ünnepségen is, ahol megindító beszédet mondott, azok után, hogy egy nappal korábban ismeretlen tettesek beverték az ablakát!... Mindez azonban láthatólag nem rendítette meg, nem riasztotta el, mondta a magáét, dacosan, vonzón, felejthetetlenül... Egy éve kaptam a felkérést, volt időm, megpróbáltam mindent összeszedni, próbáltam mindennek utánamenni, hogy milyen sikerrel, azt a szobor nézői dönthetik el, akik közül sokan nálam közelebbről, bensőségesebben is ismerhették Őt; rengeteg tanítványa, tisztelője van... – Újabb köztéri szoborra van megrendelésed? – Igen, egy Márton Áron mellszoborra, mostanában a püspök úr személyisége foglalkoztat, hiszen, akár a Fábián Ernő-szobor esetében, itt is mindent az arc dönthet el. – Van-e kölcsönhatás saját, rendkívül érdekes kompozícióid – gondolok itt elsősorban a sámánjaidra – és a köztéri szobrok között? – Igen. De úgy gondolom, ez elkerülhetetlen és bizonyos fokig természetes is. Bizonyos műhelypraktikákra gondolok, bizonyos rejtett geometriára. Szeretem a textúrázást, oldottabban mintázok, impresszionisztikusabban, miután megszerkesztem a figurát s szárad, sokat oldok, belenyúlok kézháttal, fröcskölöm rá a híg agyagot, belenyúlok esetleges tárgyakkal is, amikor a gyerekeim kicsik voltak, a játéktraktor kerekének recés gumijával is, vagy a feleségem tésztaszaggatójával... Egyszerűen nem tudom elviselni a sima felületeket. – Mitől függ az, hogy sikerül-e egy szobor? – Sok mindentől, a körülményektől is nyilván, de leginkább attól, hogy milyen lelkiállapotban van az ember, sikerül-e helyzetbe hoznia önmagát, ha valamit unottan csinál, azt a nézők azonnal meg fogják érezni...
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Domokos Géza Egyesület megalakulására
Péntek délután a Kovászna megyei önkormányzat üléstermében ünnepélyes külsőségek között alakult meg a Domokos Géza Egyesület.
Egyed Péter filozófus – aki az áldatlan nyolcvanas években a Kriterion Kiadónál a néhai Domokos Géza közeli munkatársa volt – a Székelyföld folyóirat decemberi számában megjelenő esszéjéből olvasott fel figyelemre méltó részleteket, megvilágítandó az életút kényes kérdéseit. Az elemző esszé, amint címe is beígéri, a művelődéspolitikusról és az országos politikusról szól, érdekes adalékokkal járulva hozzá az ünnepelt szellemi portréjához. Az írópolitikus fia, Domokos Péter jelentette be az egyesület megalakulását. Kijelentette, hogy "A Domokos Géza Egyesület vállalt célkitűzése elsősorban a névadó szellemi hagyatékának, értékrendszerének és elveinek ismertetése, fejlesztése, illetve ápolása, a kulturális és humanista értékek ösztönzése, a művelődési sokszínűség, a nemzeti önazonosság megőrzése és ápolása mellett a nemzetiségek, nemzetek közötti párbeszéd, a különböző kultúrák párbeszédének, egymás gazdagításának, kölcsönhatásának támogatása és bátorítása. Kiemelt szerepet tulajdonít az egyesület a tehetséges fiataloknak..." Mindezen nemes célkitűzésekhez csak gratulálni lehet. Egyelőre konkrét programokról, arról, hogy a valóban a Névadó szellemiségéhez méltó elképzeléseket, programokat az egyesület hogyan, milyen formában szeretné megvalósítani, nem esett szó. De ami késik, vélhetőleg nem múlik.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)