Kevesen érdeklődnek a levélben történő szavazás iránt
Alacsony az érdeklődés a parlamenti választások iránt a külföldön élő több millió román állampolgár között: a regisztrációs időszak több mint felének elteltével eddig alig ezren jelezték, hogy levélben akarnak voksolni – derült ki a külügyminisztériumban tartott keddi sajtótájékoztatón.
Egyelőre újabb külföldi választókörzetek megszervezésére sincs igény: erre olyan városokban nyílna lehetőség, ahol legalább százan kérik ezt. Eddig összesen 334 ilyen kérés érkezett, de nem egy adott körzetből, hanem az egész világból – mondta Marian Muhulet, a választási hatóság alelnöke.
Romániában április 1-jétől augusztus végéig jelentkezhetnek be az év végi parlamenti választásokra a hivatalosan külföldön élő román állampolgárok, akik most először adhatják le voksaikat levélben.
Szabadság (Kolozsvár)

A mi Nagyváradunk
Az idei Szent László Napok is alkalmat adott a Nagyváradról elszármazottak számára, hogy amennyire idejük engedi, legalább évente egyszer újra találkozzanak. A várpincében tartott összejövetelen Boros Zoltán zeneszerző, filmrendező, televíziós szerkesztő köszöntötte a rövid időre hazatérő vendégeket.
A Szent László Napok utolsó napján, vasárnap délelőtt megtartott rendezvényen Boros Zoltán köszöntötte a Váradról elköltözött és a Váradon maradt megjelenteket. „Nekem mindig nagy élmény régi Nagyváradiakkal találkozni. Fél szavakból is megértjük egymást.” – mondta a találkozót moderáló gyantai születésű médiaszereplő. Az interaktív, beszélgetős összejövetelt Boros „a három Váradnak” szentelte: először annak a városnak, amely irodalmi élményekkel gazdagította az elszármazottakat (elsősorban versekkel), másodsorban a mostani városnak, amelyben már nem ugyanolyan élni, mint hosszú évekkel ezelőtt vagy éppenséggel, amikor elhagyták azt, harmadszor pedig annak a Váradnak, amelyik bennük él, az emlékeikben.
Az ismerkedéssel, nosztalgiával és emlékcserével zajló találkozó remek hangulatáról zenei előadók gondoskodtak: Trifán László, aki az 1968-ban alakult nagyváradi Metropol együttes (Metropol Group) gitárosaként (mely tízévnyi hallgatás után legutóbb tavaly decemberben koncertezett a Budapesti Rockmúzeum színpadán) adott elő szövegírójuk, Mácza Gyula dalaiból, valamint Szilágyi Ágnes népdalénekes dalait lehetett hallani, akit Brugós Anikó kísért „gordonyon” (gordonkán).
A Magyarországról, Brüsszelből, Svédországból, Ausztráliából, Amerikai Egyesült Államokból, Marosvásárhelyről és Zilahról érkezett elszármazottak a találkozó alatt megtekintették Villányi Zoltánnak, a Várad videoportál alapítójának nagyváradról készült kisfilmjét is, amely pillanatképekben kalauzolta végig őket a történelem folyamán átalakuló város utcáin.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Mentor – „Ez így egyelőre eléggé tucatszöveg: az öné is, az enyém is.”
Színmű Hatházi András színésszel, rendezővel, egyetemi tanárral három felvonásban
„Ha korábban kezdtük volna, nem is lett volna érdektelen a párbeszéd!” – írta harmadik levélváltásunkban Hatházi András, a BBTE Színház és Televízió Karának oktatója, akivel rendhagyó módon e-mailben készült az interjú. A kérdéseket és válaszokat meghagyjuk időrendi sorrendjükben, így élethűen bontakozik ki a dialógus dinamikája, a drámai feszültség. A „felvonások” az egyes levélváltások során keletkezett kérdés- és válaszsort tartalmazzák. Egyre merészebben gördülnek fel a függönyök, és lepleződik le egyfajta lényeg.
Első felvonás
– Matematikát tanult, majd a színészpályát választotta. Mi a története ennek a fordulatnak?
– Fordulatnak látszik, és én is akként éltem meg, mert azt hittem, hogy döntésem valóban egy fordulat. De most úgy érzem, semmi más nem történt, mint eszközt cseréltem az önmagamhoz vezető utamon. Mert nem az van belül, amit az elme lát.
– Nemcsak színészkedik, darabot ír és rendez, hanem oktató is a BBTE Színház és Televízió Karán. Tanulható a színészet, vagy általában véve a művészet?
– Remélem, nem színészkedek. Legalábbis nem szeretném azt csinálni, amit ekként neveznek meg. A színészkedés persze tanítható, vannak, akik tanítják is, én nem. Én nem is tudom, hogy mit tanítok. Semmit. De tényleg. Talán zavarba is ejtem azokat, akikkel együtt dolgozom, akik azt hiszik, hogy most el fogok árulni valamit a színészetről. Nem tudom, hogy mi a színészet. Azt sejtem, hogy én miként próbálom felfedezni magamban magamat és ezzel együtt a színészetet, de ez nem mérhető, nem rögzíthető, nem adatolható, nem lehet idézni. Ez akkor, abban a pillanatban létezik, a következőben nincs. A forma lehet, hogy tanítható, de én nem a formával foglalkozom. A lényeget pedig kinek-kinek magának kell felfedeznie. Talán ebben vagyok társ.
– Kutatási és oktatási tevékenységének egyik kulcsfogalma az improvizáció. Doktori disszertációját is Improvizáció és személyiségfejlesztés címmel védte meg. Milyen módon járulhat hozzá az improvizáció a személyiségfejlesztéshez?
– Az említett munkám számomra már nem érvényes. Ugyanis most ott tartok, hogy azt gondolom: Isten őrizzen attól, hogy fejlesszük a személyiséget! A személyiség nem mi vagyunk. És, ha én magamhoz szeretnék eljutni, akkor nekem épp ellenkezőleg, le kell hámoznom magamról a személyiségem. Tehát ma úgy látom: az improvizáció a személyiség lebontásában lehet eszköz, nem pedig annak gazdagításában.
– Számtalan előadáson, darabon és szerepen van túl. Izgul előadások előtt? Hogyan készül fel egy előadásra?
– Igen, izgulok, mért ne izgulnék? Ha szerencsés vagyok, találkozhatok egy olyasvalakivel, aki lehetnék, aki vagyok, és aki megmutat nekem valamit magamból. Az előadásokra pedig sehogy sem készülök fel. Nincs semmilyen rituálém. Egyszerűen elkezdem, és kész. Mondjuk talán annyi, hogy levegőt veszek, mielőtt színre lépek.
– Közeledik az egyetemi felvételi. Milyen szempontok szerint válogatják ki a jelentkezők közül a leendő egyetemistákat, színészeket? Milyen tippet adna egy színművészetire felvételiző diáknak?
– Nincs egy egységes rendszer, én legalábbis nem tudok róla. Azt sem tudom, hogy milyen szempontok szerint válogatnak a társaim. Számomra a jelenlét a legfontosabb. Persze, nem árt, ha a jelölt tudja a szöveget, de elnézem az ebből adódó hibákat, ha azt érzem, az előttem álló: önmaga. Nem akar másnak látszani, mint ami. Nem akar becsapni, és önmagának sem akar hazudni. Ha tehát nem akarja elrejteni magát, akkor a fogadási tippem: Jelölt – Színi Kar: 1.
– Mit tart a színészet legnehezebb részének?
– Lehet, hogy először azt kéne tisztáznom, hogy mit jelent számomra a színész? De ezzel a tisztázási folyamattal küzdök jónéhány éve. Egyelőre ott tartok, hogy, ha a színészet eszköz az önmagam keresésében és megismerésében, akkor a legnehezebb megszabadulni az önmagamról alkotott képtől.
– Mi a véleménye az alternatív színházakról?
– Jelen pillanatban nagyobb örömet jelent számomra abban a közegben dolgozni. Igaz, megélni nem lehet belőle.
– Színház az élet?
– Én azt hiszem, más értelemben használom az élet szavunk. Nekem az élet inkább a természet, mintsem az emberek által alkotott mesterséges világ. Az élet nem az, amit az emberi elme gondol róla. Tehát ebben a megközelítésben az élet nem színház.
Második felvonás
– [Az első felvonás] első kérdéséhez kiegészítés: Mi van legbelül?
– Épp ezt kéne felfedezni. Ezért dolgozom, erre használom a színházat, az irodalmat. Mert nem tudom. Csak azt, hogy nem az, amit az elme gondol. Tudom, ez így egy semmitmondó általánosság, de mindaddig, amíg nem bukkan elém egy tényleges, kézzelfogható jelenség, csak üres feltételezésekkel vagdalkozom. És ilyesmi – az előbb említett jelenség – munkám során kerül elő, mindig a legváratlanabb pillanatban.
– Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy nincs kifejezetten példaképe. Ennek ellenére bizonyára voltak olyanok, akik jelentős hatással voltak az életére. Kik voltak ezek és miben formálták személyét?
– Úgy érzem, Matthias Langhoff volt az, akinek hatására elkezdtem merészebben kísérletezni. Legutóbbi olvasmányélményeim is segítettek ebben. Uszpenszkij, Gurdjieff, Krishnamurti, Eckhart Tolle, dr. Máté Gábor vagy Csíkszentmihályi Mihály, Doc Childre és Howard Martin. És még várnak rám Sogyal Rinpoche és Iain McGilchrist. De minden bizonnyal számítottak a Tom Dugdallel, Marian Crişannal, Cosmin Matei-jel, Tompa Gáborral, Vlad Mugurral, Mihai Măniuţiuval vagy az Andrei şerbannal, esetleg a Patrick LeMauffal való találkozásaim. Ám az is lehet, hogy anyai nagyanyám hatása a legjelentősebb, ő volt ugyanis az, akivel – emlékeim szerint – a legtöbb időt töltöttem gyermekkoromban.
– Milyen a színészhallgatókkal a munka?
– Olykor jó, olykor nem jó. Teljesen szabályos, hétköznapi.
– Miben látja a mostani színészhallgatók, Y, Z generációk erősségét? És mi az, amiben fejlődniük kell?
– Én az embert keresem. Az, amitől egy adott korosztályt X, Y vagy netán Z betűvel jeleznek, számomra nem releváns. Csak egy felszín, ami az ember válasza egy adott korra. Éppen ezért azt sem tudom, hogy miben kell fejlődniük? Nem hiszem, hogy abban, amitől őket X, Y vagy Z-nek tartják.
– Ha egy oktatással kapcsolatos élményét kellene felidéznie, mi lenne az?
– Nincs egyetlen élményem. Maga az oktatás egyetlen élmény. Na, ez jó hangzatosra sikeredett…
– Amikor nézőként ül be egy előadásra, filmre, milyen szempontok szerint választ?
– Ez mindig változik. De legtöbbször nincs lehetőségem a választásra. Egyszerűen lehetőségem adódik, és én élek vele.
– Hogyan szokott kikapcsolódni?
– Nem tudom. Néha csak nézek ki a fejemből. Máskor csak olvasok. Van, amikor játszom. Vagy iszom. Nincs semmi különös.
– Kiegészítés az alternatív színházakról szóló kérdéshez: Miért jelent nagyobb örömöt számára abban a közegben dolgozni?
– Mert ott merészebben kísérletezünk.
Harmadik felvonás
[A második levélváltásban szerepelt a címben szereplő mondat, azzal a kiegészítéssel, hogy „hátha még vannak merészebb kérdések”. Így harmadik ízben is megfogalmaztam néhány kérdést, ezek következnek:]
– A színpadon bármi lehetséges következmények nélkül: testvérgyilkosság, házasságtörés, forradalom, halál, szerelem, romantika, szenvedély… Ez a „szabadság” hogyan befolyásolja a „hétköznapi”, valódi életet?
– Csíkszentmihályi Mihály Kamasznak lenni című könyvében írja, hogy körülbelül kétszáz éve választjuk külön a munkát a magánélettől. Amióta kimozdulunk otthonról és elmegyünk a gyárba. Ez alatt a kétszáz év alatt kialakult egy, a munkáról és a magánéletről való másként gondolkodás. Aminek következtében természetesnek vesszük, hogy van a munka, amit az esetek többségében kényszernek tekintünk, és külön van a magánélet, amit a lazítással, a kikapcsolódással társítunk. Ez a különválasztás azt is eredményezi, hogy az említett szerző által leírt áramlatélmény egyre ritkábbá válik. A munkába nem tudunk belefeledkezni, mert azt magunkra erőltetjük, a lazítás pedig nem fejleszt minket, és nem nyújt számunkra kihívást, márpedig – nagyon egyszerűen és bután fogalmazva – legalább e két elemnek jelen kell lennie ahhoz, hogy létrejöhessen az úgynevezett flow élménye, jelensége. Én sokszor érzem magam így. Hogy nem hagynám abba, hogy nem fáradok el, hogy nem akarok mást. A színpadon sem történik más, mint egy ember élete. Azé az emberé, aki lehetnék. Hiszen a mindennapokban is csak egy bizonyos lehetőségem mutatkozik meg. Említettem, a személyiség nem én vagyok. Az nem az enyém. Az bármikor elvehető tőlem, bármikor újat hozhatok létre túlélésért és a szeretetért való küzdelmemben. Az említettek (testvérgyilkosság, házasságtörés, forradalom, halál, szerelem, romantika, szenvedély) nincsenek jelen a hétköznapokban? Dehogynem! Ezeknek a „szabadsága” hogyan befolyásolja a színpadi életet?
– Hogyan öntené szavakba egy katartikus élményét?
– Sehogy. Egy ilyen élmény, ha úgy tetszik, zene is, kép is, mozgás is, tehát nem csak szó. Egy ilyen élmény a mindent jelenti, tehát nem csak az elme privilégiuma beszámolni róla. Egy ilyen élményben benne kell lenni. Beszélni róla: szócséplés, pletyka.
– Mitől fél a legjobban?
– Félhetnék mindentől és semmitől is. Krishnamurtit olvasva ismertem fel, hogy a félelem sosincs most. Abban a pillanatban, ahogy meg akarom ragadni, nem félek tőle. Ebben segített Eckhart Tolle is – a jelenlétnek azon szempontjából, amiből olvastam! A félelem sosincs jelen. A félelem a jövőben és a múltban van. És végeredményben semmi más nem történhet velem, mint olyasvalami, ami bárkivel megeshet.
– Mit tart élete értelmének?
– Ez mindig változik. Talán azt, amit éppen teszek. Most az, hogy válaszoljak ezekre a kérdésekre.
– Milyen kérdés foglalkoztatja jelenleg leginkább az életben? Eddig milyen választ talált rá?
– Ki vagyok én? És eddig semmilyen választ nem találtam rá.
– A jó válasznál csak a jó kérdés nehezebb. Milyen kérdést tartana elég merésznek? Mondjon egy példát, válaszolja is meg.
– Az a kérdés, ami az őt megelőző válaszból született. Nem tudom. Egyébként is a különválasztás, amely igenre és nemre, jóra és rosszra oszt, azt a látszatot kelti, mintha az élet megragadható lenne. Most valóban vannak dolgok, amelyek valamilyen minőséggel rendelkeznek, de mire megismerném őket, máris más minőséget vesznek fel. A dolgok tartalma érdekel, és a tartalom, ami közelebb van talán a lényeghez, egyidőben jó és rossz, igen és nem.
Hadházi András
•• színész, rendező, irodalmár, egyetemi tanár, a Babeş– Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának oktatója, ahol a színész mesterségével és a színpadi improvizációval foglalkozik
• doktori fokozatát 2003-ban szerezte meg a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen az Improvizáció és személyiségfejlesztés témakörében
• munkássága több mint 100 színházi- és filmszerepből, több tucat színházi-, bábszínházi- és filmrendezésből, a színész mesterségével kapcsolatos cikkekből valamint színdarabokból és forgatókönyvekből áll
• egyéni kötetei: Daniló (2004), A hetérák tudománya (2006), Improvizáció és személyiségfejlesztés (2007), valamint David Zinder Body-Voice-Imagination című angol könyvének fordítása (Test-Hang-Képzelet, 2009)
• tevékenységét hazai és nemzetközi szinten eddig több mint 50 egyéni és közös díjjal jutalmazták, többek között Jászai Mari díj (2011), Gábor Miklós díj (2011), UNITER díj (2008, 2014), Legjobb színész díja (ex aeguo, Nemzetközi Filmfesztivál, Thesszaloniki, 2011), a Román Írószövetség debüt-díja (2005), Látó-nívódíj (2004), Legjobb régióbeli filmalkotó (ALTERNative, 2003), Rendezői debüt-díj (Nemzeti Báb- és Marionett Színházak Fesztiválja, 2002), a Babeş–Bolyai Tudományegyetem által felajánlott művészi-, valamint pedagógiai kíválóság-díjak (2005, 2006, 2007, 2008, 2009, 2010)
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Újabb volt kommunista börtönparancsnokok ellen tettek feljelentést
További két volt kommunista börtönparancsnok ellen tett büntetőjogi feljelentést a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) csütörtökön.
A sajtó által "kommunista pribékeknek" nevezett egykori börtönparancsnokok közül eddig kettőnek az ügyében született ítélet.
Most Marian Petrescut, a galaci börtön egykori parancsnokát és helyettesét, Gheorghe Boștinát jelentették fel emberiesség elleni bűncselekményekért az ügyészségen: előbbit 104, utóbbit száz politikai fogoly haláláért tartják felelősnek.
Az IICCMER csütörtöki sajtóértekezletén felhívást intézett a Duna-deltában felállított peripravai munkatáborban eltűnt foglyok családtagjaihoz, hogy DNS-mintákkal segítsék az onnan kihantolt holttestek azonosítását.
maszol.ro

Nyolc évtized zenetörténeti emlékei
Különleges és egyedi zenetörténeti kiállításnak adott otthont a hétvégén a Nagyváradi vár fejedelmi palotája (A szárny), melyet csütörtök délután nyitott meg a helyi zenei élet, a Thurzó család két képviselője, Thurzó Zoltán és Thurzó Sándor József.
A „Jegyzetek, fények, jellemzők, … – Egyedi, eddig be nem mutatott zenei dokumentumok a Thurzó család archívumából” címet viselő tárlat hivatalos megnyitóján, melyet Nagyvárad lakossága először láthatott az elmúlt hétvégén, a vár kulturális menedzsere, dr. Dumitru Sim köszöntötte az érdeklődő közönséget, tiszteletre méltó emlékállításnak titulálva a jelentős kiállítást. Sim köszöntő beszéde után Thurzó Zoltán népszerű zongoraművész vette át a szót, aki nagyapja nyolcvan évet felölelő zenetörténeti kutatásairól, és az ezek során fellelt, Nagyvárad történelméhez kapcsolódó hiteles, klasszikus zenei dokumentumok archiválásáról, osztályozásáról beszélt. Elmondta azt is, hogy a kiállítás megrendezésének ötlete Dumitru Simé, akivel hosszas tárgyalások után sikerült létrehozni azt, egy Paulo Coelhótól, az álmok megvalósulásáról szóló idézettel alátámasztva a jó szándékot: ha valóban el akarunk érni valamit, akkor minden összejátszik azért, hogy ez megtörténhessen, és bevallása szerint pontosan ez volt a helyzet ezzel az álmával is, a nagyapja emlékének szentelt kiállítással.
Köszönetét fejezte ki továbbá nagybátyja, Thurzó Sándor József brácsaművész iránt, aki maga is szenvedélyes gyűjtő lévén fellépéseivel is támogatja a helyi kulturális kezdeményezéseket, eseményeket, és aki meglepetésként a megnyitó végén át is vehetett egy tevékenységét elismerő emléktablót. Közölte továbbá, hogy a kiállítás tíz kategóriában mutat be 708 személyes tárgyat, levelezéseket, plakátokat, kitüntetéseket, amelyek a múlt század azon jelentős vendégművészeinek a nevéhez kötődnek, akik látogatás és koncertadás végett ebben az időszakban megfordultak Nagyváradon. „Történelmi pillanat ez a mai” – mondta Thurzó Zoltán –, hiszen a nagyapám dokumentumai a város egy sajátos hangulatát, lelkiállapotát tükrözik, amelyeknek a tanulmányozására időt kell szánni.”
A megnyitó után a zongoraművész a vár Lapidáriuma felett elhelyezett pianínón Bartók és Schopen dallamokat adott elő, majd ezt követően a közönség megtekinthette a tárlat anyagát.A kiállítást a szervezők természetesen a közeljövőben is hozzáférhetővé teszik majd.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Varga váltja Puskást (Taláros testület)
Letette a hivatali esküt tegnap az alkotmánybíróság három új tagja, majd a testület Valer Dorneanu alkotmánybírót, korábbi szociáldemokrata házelnököt választotta elnökévé. A frissen beiktatottak között van az RMDSZ által jelölt Varga Attila is, aki a leköszönt Puskás Bálintot váltja a taláros testületben.
Az államfői hivatalban rendezett szertartáson a szociáldemokraták által támogatott Marian Enache, a szenátus jelöltje és Livia Stanciu, a legfelső bíróság volt elnöke, az államfő jelöltje, valamint az RMDSZ által jelölt Varga Attila tette le a hivatali esküt. Utóbbit a a képviselőház választotta a taláros testületbe. Varga a kilenc év után leköszönő Puskás Bálint egykori szenátor helyére került mint a szövetség képviselője.
Az eskütételt követően a testület tagjai zárt ajtók mögött elsöprő többséggel Valer Dorneanu alkotmánybírót választották elnöknek. A képviselőház korábbi szociáldemokrata elnöke egyébként több mint egy hónapja időszakos megbízatással vezette az alkotmánybíróságot, miután a korábbi elnök Augustin Zegrean mandátuma lejárt. A szavazást követően Dornean elmondta: reméli az új tagokkal némi frissülés is lesz az intézményben, illetve feltett céljuk, hogy az alkotmánybíróság hírnevét fenntartsák. Az elnök nem kívánt nyilatkozni arról, hogy volt-e ellenjelölt a tisztségére. Dornean továbbá elmondta, kiegyensúlyozott viszonyt akar az állam többi intézményével, és reméli, hogy az elkövetkezendőkben a testületet nem keresik majd meg minden kis konfliktus, félreértés, vagy politikai csatározás nyomán, hanem valóban alapos kérdésekben kell döntéseket hozniuk. Az alkotmánybíróság tagjainak mandátuma kilenc évre szól. A kilencfős testületbe háromévente nevezhet ki egy-egy tagot a képviselőház, a szenátus és az államfői hivatal.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megújult a taláros testület, a törvényhozás harmadik kamarája
Letette a hivatali esküt szerdán az alkotmánybíróság három új tagja, majd a testület Valer Dorneanu alkotmánybírót, korábbi szociáldemokrata házelnököt választotta elnökévé.
Az új alkotmánybírók között az RMDSZ által jelölt Varga Attila is letette a hivatali esküt, akit a képviselőház választott a taláros testületbe. Az elnöki hivatalban rendezett szertartáson a szociáldemokraták által támogatott Marian Enachét, a szenátus jelöltjét és Livia Stanciut, a legfelső bíróság volt elnökét, az államfő jelöltjét is beiktatták tisztségébe.
Az alkotmánybíróság tagjainak mandátuma kilenc évre szól. A kilencfős testületbe háromévente nevezhet ki egy-egy tagot a képviselőház, a szenátus és az elnöki hivatal. A taláros testület nem az igazságszolgáltatás része, hanem a parlament, a kormány és a helyhatóságok által hozott jogszabályok felett gyakorol alkotmányossági kontrollt. Mivel döntései megfellebbezhetetlenek, gyakran a törvényhozás harmadik kamarájaként szokták emlegetni.
Szabadság (Kolozsvár)

Bolyai Nyári Akadémia Nagyváradon is
Huszonnegyedik alkalommal rendezi meg idén a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) Erdélyben a Bolyai Nyári Akadémiát (BNYA). „A modern pedagógus – megváltozott szerepek és készségek. A változtatás módszerei” fő témában zajló háromhetes képzésről Pöllnitz Ilona programkoordinátor beszélt lapunknak.
Az idén fennállásának 25. évfordulóját ünneplő RMPSZ alapítóinak jóvoltából megszülető BNYA július 11-én indult, hogy Erdély különböző helyszínein képezzen tovább hazai oktatókat és pedagógusokat. Az akadémia sikerességét hosszú élete, a megrendezése iránt tanúsított igényt pedig a túljelentkezések bizonyítják.
A július 31-ig tartó képzés első hetében (július 11-16) óvónők és tanítónők számára öt szekció működött (Csíkszeredán, Szovátan, Nagyenyeden, Szatmárnémetiben és Szörényváron). A most zajló második hét (július 18-23) általános és középiskolai tanárokat tömörít Válaszúton, Szovátan, Csíkszeredában, Nagyváradon, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen, míg a harmadik héten (július 25-31) szintén általános és középiskolai tanárokat Nagykárolyban, Szovátan, Nagyváradon, Gyulafehérváron és Kolozsváron. A szakok szerint leosztott programok várhatóan közel 600 pedagógust mozgatnak meg az országban, és évről évre egyre többen iratkoznak be. A résztvevők, akik oklevéllel távoznak, az évente kiválasztott témában megírt záródolgozatuk és a szükséges dokumentáció leadásával lehetőséget kapnak arra, hogy az elvégzett képzést akkreditálják számukra. Az Oktatási Minisztériummal való megegyezésnek köszönhetően az RMPSZ negyedik alkalommal teszi lehetővé, hogy a BNYA dolgozatai – körülbelül 500-550 leadott munkáról van szó – minősítésük után tíz kreditpontban részesüljenek. Pöllnitz elmondása szerint „az Akadémia az alternatív, a hagyományostól eltérő oldalát használja ki a képzési lehetőségnek, hozzájárulva ahhoz, hogy a tanárok ötévente összegyűjtendő 90 akkreditált pontszámához pótoljanak valamicskét, és a számukra kötelező továbbképzésben ennélfogva nagyon hasznosnak bizonyul.”
A képzés idejére vendégül látott 93 oktatói kar idén fele-fele arányban magyarországi és hazai képzőintézmények és egyetemek előadóiból áll.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)

A kommunizmus áldozatai után kutatnak
Újabb ásatást indítottak a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER), valamint az Erdélyi Történeti Múzeum régészei tegnap a Duna-deltában, hogy felkutassák a kommunizmus idején az egykori peripravai kényszermunka-táborban megölt politikai foglyok földi mAradványait.
A peripravai munkatábort hivatalosan egy 16 kilométeres gát megépítése és a falu körüli mocsaras terület lecsapolása érdekében alakították ki az 1950-es évek elején, 1959 és 1964 között azonban politikai foglyok ezreit hozták ide. Peripraván főleg a rendszer által ellenforradalmároknak tartott elítélteket, közöttük erdélyi ötvenhatosokat tartottak fogva, például Páskándi Géza írót, Páll Lajos festőművészt, Dávid Gyula irodalomtörténészt.
Az embertelen fogva tartási körülmények, rendszeres verések, az ivóvíz, az élelem és az orvosi ellátás hiánya miatt legalább 124 (többségében politikai és néhány köztörvényes) fogoly halt meg Peripraván, akiket sikerült eddig azonosítani. Az állami intézet az őrök és parancsnokaik büntetőjogi felelősségén túl a politikai foglyok megsemmisítését elrendelő belügyminisztériumi vezetők elszámoltatása érdekében próbálja feltárni és azonosítani az áldozatok földi mAradványait. A jeltelen sírok felkutatásában a túlélők tanúvallomásaira támaszkodnak, a kihantolt holttestek azonosítása érdekében pedig az intézet júniusban felhívást intézett a munkatáborban eltűnt foglyok családtagjaihoz, hogy DNS-mintákkal segítsék a régészek munkáját. Mivel a tegnap kezdődött ásatás esetleges eredményét a még életben lévő vétkesek büntetőjogi felelősségre vonására akarják felhasználni, a feltárást a katonai ügyészség képviselőjének jelenlétében végzik. A korábbi két (2013-ban, illetve tavaly végzett) peripravai ásatás során 11 jeltelen sírt tártak fel, a benne talált csontokat pedig a tulceai igazságügyi orvostani intézetbe szállították azonosításra. Romániában 2013-ban kezdődött a sajtó által kommunista pribékeknek nevezett egykori börtönparancsnokok büntetőjogi elszámoltatása, eddig kettőnek az ügyében született ítélet. A hírhedt Râmnicu Sărat-i börtön egykori parancsnokát, Alexandru Vişinescut idén februárban jogerősen húsz év börtönbüntetésre ítélték, ő már megkezdte büntetése letöltését. Márciusban alapfokon ugyancsak húszéves szabadságvesztésre ítélték Ion Ficiort, a peripravai munkatábor egykori parancsnokát. Ügyészségi vizsgálat folyik a szamosújvári börtön egykori parancsnoka, Constatin Istrate, illetve George Homostean volt belügyminiszter ellen, akit a gyanú szerint felelősség terhel egy politikai fogoly, Gheorghe Ursu kínvallatások nyomán 1985-ben bekövetkezett haláláért. Júniusban az IICCMER Marian Petrescut, a galaci börtön egykori parancsnokát és helyettesét, Gheorghe Boştinát is feljelentette, előbbit 104, ez utóbbit száz politikai fogoly haláláért tartják felelősnek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sződemeteren emlékeztek Kölcsey Ferenc születésére
Augusztus 5-én a költő szülőfalujában, a Kölcsey-szobornál tartottak megemlékezést.
Pénteken, augusztus 5-én tartották az immár hagyományos Kölcsey-megemlékezést a Himnusz költőjének szülőfalujában, a Szatmár megyei Sződemeteren. Az eseményt immáron 27. alkalommal tartották meg, a helyszín most is a település református templomának szomszédságában található Kölcsey-szobor volt.
Az ünnepség keretében felszólalt Pataki Csaba, a rendezvényt támogató Szatmár Megyei Tanács elnöke, a főszervező Muzsnay Árpád, az EMKE főtanácsosa, a Kölcsey nevét viselő Szatmárnémeti főgimnázium igazgatója, Pataki Enikő, de a beszélők között volt Sződemeter polgármestere, Gheorghe Marian is.
Az ünnepségre távolabbról is érkeztek résztvevők: Kónya Melinda a Hollandiai Magyar Szövetség képviseletében szólalt fel, Ungurean Vladimir pedig a Moldvai Magyarok Egyesületének elnökeként tette tiszteletét az eseményen. Érdekesség, hogy az MME tagjai alig beszélik a magyar nyelvet, ám ennek ellenére magyarnak tartják magukat. A küldöttséggel érkező egyik szavaló a Himnuszt is román nyelven adta elő.
Az esemény üde színfoltja volt a mátészalkai Dancs Lajos Népdalkör fellépése - ennek tagjai olyan dalokkal érkeztek, amelyeket Kölcsey Ferenc is ismerhetett.
A megemlékezést a Kölcsey-szobor megkoszorúzásával és a Himnusz eléneklésével zárult.
szilagy.ro

Tánctábor Zabolán
Ötödik alkalommal szervezték meg Zabolán az immár hagyományos Népzene és Néptánc Tábort. A rendezvény számos szórakozási, tanulási lehetőséget biztosít a közel kétszáz résztvevőnek.
Idén a Maros és Küküllő menti folklórral ismerkedhetnek a táborozók, betekintést nyerhetnek a népi mesterségekbe is, érdekes előadásokon vehetnek részt. Már a tábor első napján több mint százan bejelentkeztek. Az ország határán kívülről is érkeztek, a Mikes család szórványból hívott meg gyerekeket, tanító papok kíséretével.
A tábor öt évvel ezelőtt indult, ötletgazdája Mikes Gergely. Mára partnerként csatlakozott az eseményhez a Gyöngyharmat táncegyüttes, a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum is – tudtuk meg Pozsony Ferenc néprajzkutatótól, egyetemi tanártól, a múzeum alapítójától. A táncoktatást elismert szakemberek vezetik haladó, kezdő és gyerekcsoportokban. A népdaloktatást Nyitrai Marianna vállalta. A talpalávalót a messzi vidéken ismert szászcsávási és magyarlapádi zenekarok, Danhauser Pál és barátai, valamint Ábri Béla és muzsikusai biztosítják. A napi tevékenységet esténként táncház zárja, változó helyszínnel: a kultúrotthonban, a múzeum udvarán vagy a Mikes-kastély rendezvénytermében.
A múzeum ad helyet a gyerekfoglalkozásoknak, a tevékenységet a Csiporkázó Egyesület szervezi. Felkészült népművelők gyerekjátékokat, kézművességet tanítanak a kicsiknek. Tegnap a szövés fortélyait a barátosi Bartók Emese mutatta be, a népi bútorfestés titkaiba a Vargyasi Sütő István avatta be az érdeklődőket. Budau Ioan a gorzafalvi fazekasságba nyújtott betekintőt. Holnap kirándulni mennek a táborozók, szekerekkel utaznak a petőfalvi fürdőhöz. Bográcsolással, fürdéssel, tánccal, énekkel töltik majd a napot. Pénteken este a tábor gálaesttel és táncházzal ér véget a kultúrotthonban.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

DIICOT: hűtlenek voltak hazájukhoz a fegyvercsempészeket alakító magyarok
Hűtlenek voltak a hazájukhoz, mert nem teljesítették a nemzetbiztonság megóvására vonatkozó erkölcsi kötelességüket. Többek között ezzel gyanúsítja az ügyészség a Sky News riportjában fegyvercsempészt alakító személyeket, derül ki a három erdélyi magyar gyanúsított előzetes letartóztatásának bírói indoklásából.
Mint ismert, Aurelian Szantót, Pantics Csabát és Pantics Leventét múlt pénteken helyezték vizsgálati fogságba. A szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) szerint a gyanúsítottak bűnszervezetet hoztak létre, megszegték a fegyvertartásra vonatkozó szabályokat, valótlanságokat állítottak, és ezzel nemzetközi szintű ellenérzéseket váltottak ki a román állammal szemben, Romániában pedig a bizonytalanság érzetét keltették.
Sőt az ügyészek az 1991-es nemzetbiztonsági törvényre hivatkozva azt állítják, hogy a három férfi hűtlen volt a hazájához, mert nem teljesítették a nemzetbiztonság megóvására vonatkozó erkölcsi kötelességüket. Az előzetes letartóztatás indoklásából kiderül, hogy a Bukaresti Ítélőtábla megalapozottnak találta a DIICOT érvelésének nagy részét.
A Mediafax által idézett dokumentum szerint Mariana Constantinescu bírónő megállapította: a brit csatorna riportja megsértette Románia nemzetbiztonságát, mert azt a képzetet keltette a hazai és az Európai nézőkben egyaránt, hogy a román hatóságok képtelen fellépni a nyugat-európai terrorista csoportokat fegyverekkel ellátó romániai fegyvercsempészek ellen.
A három gyanúsított korábban azt vallotta: a brit csatorna őket is átverte, amikor felbérelte őket, hogy a fegyvercsempészeket alakítsák a riportban, mert azt mondták nekik, hogy fikciós dokumentumfilmet forgatnak, és erről a riport végén tájékoztatják is a nézőket.
A bírónő ezt az érvet nem fogadta el. Indoklása szerint a három férfi akkor sem értesítette a hatóságokat, amikor egyértelművé vált számukra, hogy a Romániát rossz színben feltüntető riportjával a Sky News átverte a nézőket.
A bírónő szerint a három gyanúsított a fegyvertartási szabályokat is megszegte. Volt ugyan engedélyük a filmben is bemutatott vadászpuskák birtoklására, ám a törvény szerint ezeket tilos átadniuk más személyeknek.
maszol.ro

Megáldották a felújított kosteleki római katolikus templomot
Soltész Miklós államtitkár jelenlétében áldották meg hétfőn az erdélyi Kostelek felújított római katolikus templomát.
A mintegy kétszáz fős kosteleki római katolikus gyülekezet a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumától kapott támogatásból cserélte ki temploma tetőszerkezetét, és végezte el az épület külső felújítását. A történelmi Erdélyhez tartozó, de a moldvai Bákó megyehez csatolt, a Csíki havasokban fekvő településen azt követően épült hetven évvel ezelőtt római katolikus templom, hogy a kommunista állam betiltotta a görög-katolikus vallást.
Az eredetileg magyar anyanyelvű görög-katolikus közösség egy része nem az állam által támogatott ortodox egyházhoz csatlakozott, mely a korábbi görög-katolikus templomot is megkapta, hanem a római katolikus egyházat választotta. A Szűz Máriának, a világ királynőjének felszentelt római katolikus templomot nem sokkal a felépítése után felgyújtották, de a híveknek sikerült gyorsan eloltaniuk a tüzet.
A hétfői templombúcsún mondott köszöntő beszédében Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár felidézte: Szent István államalapító magyar király fia halála után Máriának ajánlotta fel országát. „Mária tisztelete nélkül nem is tudnánk megmAradni sem magyarnak, sem kereszténynek” – fogalmazott az államtitkár.
Soltész Miklós utalt arra, hogy a kosteleki kis magyar közösség adta azt a Vaszi Leventét, aki két évvel ezelőtt a Felszállott a páva népzenei tehetségkutató közönségdíját nyerte. Természetesnek tartotta, hogy a magyar állam segíti azokat a közösségeket, amelyek ilyen értékeket adnak a nemzetnek.
MTI
Székelyhon.ro

Hungarológiai Kongresszus - Vízkelety: a globalizált világban mindenki az identitását keresi - A globalizált világ "bábeli zűrzavarában" mindenki az identitását keresi, ehhez azonban bezárkózás helyett dialógusra van szükség - jelentette ki Vízkelety Mariann, az Igazságügyi Minisztérium igazságügyi kapcsolatokért felelős államtitkára kedden Pécsett, a VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus második napján.
A nyelvi-nemzetiségi kérdés jogi szabályozása Magyarországon és A migráció jogi aspektusai és társadalmi, kulturális hatásai című szimpóziumok közös nyitóelőadásán az államtitkár úgy vélekedett: párbeszéd és önazonosság kettőségéből születhet meg egy újfajta rend.
Mint hangsúlyozta: ehhez olyan nemzeti és nemzetközi jogalkotás szükséges, amely képes a nyelvi jogokat biztosítani, érvényesülésüket előmozdítani.
A közigazgatás akkor tudja garantálni a nyelvi és alapvető jogok érvényesülését, ha döntései közérthetőek, világosak és egyértelműek - mondta el Vízkelety Mariann, aki jelezte, a minisztérium elkötelezett e célok teljesítése mellett.
A nyelvi jogok európai történetét ismertető előadásában megemlítette: a kontinens nemzeteinek rá kell ébredniük, hogy a nyelvek fennmAradása, fejlesztése hozzájárul Európa közös kulturális örökségének megtartásához.
A nyelvszabadság alapvető szabadságjog, minden egyéb emberi jog érvényesítésének feltétele - hangsúlyozta Vízkelety Mariann, aki szerint a nyelvi jogok az emberi jogok katalógusának még hiányzó láncszemei és az Európai Uniót továbbra is adósság terheli e téren, mivel az integrációnak nem központi kérdése a nyelvi sokszínűség megőrzése. Emiatt annak ügyét az országokon belül kell előmozdítani - közölte hozzátéve, hogy a nyelvi jogok legfontosabb jogforrását az alkotmányok jelentik.
Az Alaptörvényt idézve emlékeztetett arra: a magyarországi nemzetiségek államalkotó tényezők. Azokat Magyarország védelmemben részesíti, biztosítja számukra anyanyelvük használatát, segíti kulturális autonómiájuk megvalósítását.
A hétfőn megkezdődött hatnapos VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus fő témája a kultúra- és tudományköziség, a magyarságtudomány a 21. században. A tanácskozásra 24 ország 128 intézményéből 493 előadó érkezett, negyven szimpózium keretében több mint ötszáz előadást hallgathatnak meg az érdeklődők.
MTI
Pécs

Augusztusi Szövétnek
Színes, izgalmas, értékes élményt nyújt
Megjelent a Szövétnek augusztusi száma. Az uborkaszezon végére, amely itt, Aradon immár csemegeuborka-szezonnak nevezhető. Annyi magyar vonatkozású kulturális eseményt rendeztek, annyi említést érdemlő program várta az érdeklődőket, hogy a szerkesztőnek eszébe jut, vajon mi az, ami kimAradt, amiről mindenképpen szólni kellett volna a – sajnos – csak kéthavonta megjelenő kulturális szemlében.
Örömmel nyugtázhatjuk, hogy a lap szerzői között több új név villant fel. Ennek egyik fő „okozója” a tősgyökeres Aradinak tekinthető, jelenleg Kölnben élő fogorvos, Kövér Péter és odaadó neje, Andrea, akik meginvitáltak nemrég felújított soborsini házukba tíz irodalomhoz közelálló, ismert személyt, hogy egy hétvégén asztal köré üljenek, és elbeszélgessenek sok mindenről, és hagyományt teremtsenek. „Soborsini repkény” – ezt a nevet kapta a rendezvény. A házigazda megkérte a résztvevőket, hogy küldjenek egy-egy írást a Szövétnek részére. Ezzel emeljék a lap színvonalát.
A Soborsinban megjelenők írásainak sorát a vajdasági Verbász szülötte, ismert újvidéki prózaíró és szerkesztő, Bordás Győző nyitja Irodalmi majális kastélytőben című beszámolójával. Hudy Árpád, régi Aradi ismerősünk, az Irodalmi Jelen olvasószerkesztője Nemzeti italainkról közöl szellemes eszmefuttatást. Soborsini röpkény – Kéz kezet fog című, keserű érzelmekkel telített írásában lapunk állandó munkatársa, Sarusi Mihály eleveníti fel az irodalmi majálison megélt élményeit.
A meghívottak között ott volt Soborsinban a Szövétnek „nagy öregje”, első szerkesztője, Réhon József is. A lap Memoár rovatába került visszaemlékezése, Soborsini repkény, figyelemre méltó, mint általában az ő sorai. Tudományos igényességgel szól az olvasókhoz a Történelem rovatban Vekov Károly, nyugalmazott egyetemi tanár Soborsin című tanulmányában.
A Humor rovat, nem feltétlenül kacagtató, annál inkább elgondolkodásra késztető, briliáns humortól átitatott darabjait szintén a soborsini majálison résztvevő szerzők „követték el”. Kövér Péter Az aranyhegyű töltőtoll avagy Képzeletbeli és valós dedikálás a könyvhéten című írásában a nemrég elhunyt Esterházy Péternek állít emléket, Szabó István ízes nyelvezetű humortól duzzadó, Petróljom című elmélkedése lenyűgöző, Jámborné Péterszabó Ilona rövid, frappáns írása (Utazom) végére „ledermed a merevlemeze”. A miénk is.
A szépirodalom az augusztusi számból sem mArad ki. Verssel jelentkezik Böszörményi Zoltán (Dizájn) és Szabó Péter (apám), rövid prózával Radnai István (Csillapított éhség) és folytatódik Nótáros Lajos Arad mArad című regénye a VII/4. résszel.
Ujj János értékelése (A stilisztikában ismeretlen Száraz köd) Juhász Béla Száraz köd című novelláskötetét méltatja a sikeres könyvbemutatót követően.
Aradi magyar kortárs képzőművészek kiállítása kapcsán Ódry Mária (aki szintén jelen volt a soborsini találkozón, bemutatja egy-egy mondatban a Kölcsey Képtár 7. tárlatán, a Klió Teremben szereplő művészeket. Ennek a 14 képzőművésznek egy-egy munkája jelenik meg az augusztusi Szövétnek két belső borítóján. Háborús, Aradi emlékei vannak a nem messze Szegedtől, Domaszéken élő és alkotó szobrászművésznek, Mihály Árpádnak, akit Kert és szobrok című írásában mutat be Csotó Nagy Mária. A képzőművészet kapcsán mindenképpen említést és elismerést érdemelnek Kett Groza János dekoratív illusztrációi, amelyek több helyen díszítik a lapot. Három fotóművész is hozzájárult a lap színessé tételéhez: a címlapon Bodó Judit felvétele (Nyári idill), a hátsó borítón Allerhand István fotója (Érett bogyó), a Helytörténet rovatban pedig Siska-Szabó Zoltán fekete-fehér fotópárja (Régi és új Arad-3.)
Rövid kihagyás után – örömünkre – ismét tollat ragadott a Piroska házaspár. Piroska Katalin, az Aradi színháztörténet tudós ismerője A Marica grófnő és ami mögötte van – Nyolcvan éve mutatták be Aradon Kálmán Imre operettjét címmel közöl izgalmas tanulmányt. Piroska István szerint „Azt írta az újság”: Amikor még nem volt probléma a kisebbségi nyelvhivatalos használata, rég volt.
Az Oktatás rovat sem mAradt üres. Megtölti Fülöpné Bálint Anna Erika „Hol volt…” Éppen 60éve. Pécska című visszaemlékezése iskolás korára. Ettől a helyszíntől nagyon-nagyon messzire utazott Rogoz Marianna, a Csiky Gergely Főgimnázium kémia–fizika szakos tanára, aki Tapasztalatcserén az Egyesült Államokban című beszámolójában betekintést enged a tengerentúli tanügy titkaiba.
S még nincs vége az izgalmaknak. A Hitélet rovatban Koreck Aladár cikke olvasható: Hittanórák Szoboszlay Aladárral, folytatódik Regéczy Szabina Perle memoár-sorozata: Szemek tüzében, és Fitoriné Rezik Julianna közlésében második, befejező része jelenik meg: Rezik Aliz Brüsszeli és bécsi nemzetközi zongoraversenyeken című emlékezésnek.
Sok olvasónk örömére jelezzük: megjelent Brittich Erzsébet második keresztrejtvénye: 40évvel ezelőtt, 1976 augusztusában távozott…( és a júniusi rejtvény helyes megfejtése).
Meggyőződésünk, hogy színes, izgalmas, értékes élményt nyújt minden kedves olvasójának a Szövétnek 2016. augusztusi száma.
Nyugati Jelen (Arad)

Diaconu, mint célpont?
Megnyugodhatunk: ha igaz, hogy Bogdan Diaconu Traian Băsescu célkeresztjébe került, akkor a szélsőségesen nacionalista Egyesült Románia Párt (PRU) nem néz hosszú pályafutás elé. A jelek szerint a volt államelnök pártja, a Népi Mozgalom Párt (PMP) komoly konkurenciát lát a szélsőjobbon Diaconuékban, s mint ilyent, be is fogja darálni. Apró falat – egyelőre legalábbis –, Băsescu számláján ugyanis sokkal nagyobb koalíciók szétverése szerepel, nem egy harmadosztályú neonáci fog útjában állni, ha a nacionalista propagandára vevő választók szavazata a tét.
A nagyobb hitelesség kedvéért Băsescu Európa irányából indított legutóbbi kirohanásában. Miféle párt az, amelyik az uniós zászlót kidobta a pártgyűlésről? – utalt Diaconu sértő gesztusára. Majd ekképp folytatta: a DNA- SRI féle korrupcióellenes hadjárat a román politikai elit hitelvesztéséhez, a választóknak a rendszerellenes, szélsőséges pártok felé fordulásához vezethet, ami Románia nemzetközi elszigetelődésének veszélyével jár – figyelmeztetett.
Romániában a legstabilabb szavazótáborral rendelkező szociáldemokraták számára nem kétséges, hogy megnyerik a választásokat. (Persze, nem olyan arányban, hogy egyedül alakíthassanak kormányt – tehetjük hozzá, de ez már más téma.) Velük szemben még mindig, ám egyre kevésbé biztos talajon áll a Nemzeti Liberális Párt (PNL), amely kudarcot kudarcra halmozott az elmúlt időszakban, alaposan kiábrándítva a jobboldali választótábort. A Johannis-, a Cioloş-projekt, majd a kormányfői ambíciókat tápláló, de a júniusi Bukaresti főpolgármester-választás oltárán feláldozott Predoiu kudarca, nem utolsósorban pedig a Marian Munteanu-epizód világosan megmutatta: az új liberális párt körében nagy a zavar, nem sikerül felnőnie a vele szemben támasztott elvárásokhoz. Ezért értékelődik egyre inkább fel a fáradhatatlan Traian Băsescu. Ő talán még mindig a legismertebb politikus, akivel a jobboldalt sokaknak sikerül beazonosítaniuk. Băsescu tehát keményen nyomul ezen a vonalon, nyílik is tér számára, de a hátra levő rövid időben gyors szavazatszerzésre a szélsőségesek azon tábora alkalmas, akikre Diaconu is alapoz.
SZÉKELY KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

A családokért és a rászorulókért imádkoztak a lövétei plébániatemplom búcsúján
Imával, énekkel és jelenléttel köszöntötte Lövéte apraja-nagyja Kisboldogasszony ünnepén a Szűzanyát. A búcsúját ünneplő közösség zsúfolásig megtöltötte a plébániatemplomot, és mint a hit őrállói, imádsággal fogták körül mindazok, akik nem fértek be az istenházába. A szentmise végén leleplezték és áldást kértek dr. Nyakasné Lázár Anna ajándékára, a Xantus Géza szobrászművész által készített Mária-szoborra.
„Őt nem lehet úgy köszönteni, hogy ne szólnánk az összes jelzőről, melyet magyar népünk adott a Szent Szűznek” – emlékeztetett a búcsú szónoka, a helybéli születésű Fazakas Zoltán Márton premontrei szerzetes, csornai apát. Majd a naptári hónapok Mária-ünnepeiről szólt, kezdve az Isten, a természet és az ember hármas kapcsolatáról szóló Gyümölcsöltő Boldogasszonytól, a zsengéit, elsőszülötteit szabadon termő májuson, a Máriának szentelt hónapon át Kisasszony napjáig.
„Ehhez társul a mi Kisboldogasszonyunk. Ha az egyházi szimbolikát nézzük, akkor a lövétei templomban nem a pólyás, kicsi Mária van, hanem az épp megdicsőülő szent Szűzanya. Mert egyszerű, de bölcs eleink tudták, hogy a születés, a kicsi Mária fontos, de a küldetése, a kígyó fejének megtiprása fontosabb” – hallottuk a homíliában.
Az ünnep szónoka kiemelte Máriának, az édesanyának minden korhoz szóló üzenetét: az anyaság örvendetes, fájdalmas, dicsőséges. Türelem és alázat kell hozzá, hogy egyik vonását a másik után elfogadjuk, megéljük és megköszönjük. A búcsús szentmisén a családokért, a rászorulókért és mindazokért imádkoztak, akik valamilyen ok miatt nem lehettek a templomi ünneplők között. Tódor Lóránt vezényletével az egyházközség kórusa gazdagította a liturgiát.
A templombúcsú hazaváró és vendégfogadó ünnep is a nagy katolikus faluban. A szólás szerint: „Kisasszony napja csak egy van, s az igazi Lövétén van.” Magyarázatképpen hozzá teszik: a két kis imádságos szent hajlék, a zetelaki temetői- és a szejkefürdői Ugron-kápolnán kívül a főesperesi kerületben egyetlen plébániatemplom ünnepeli védőszentjét ezen a napon.
Molnár Melinda |
Székelyhon.ro

Emlékképek a 25 éves Erdélyi Naplóról
Negyedszázaddal ezelőtt, 1991 szeptemberében jelent meg először az Erdélyi Napló hetilap. A romániai magyar lappiac legnagyobb, ötvenezres példányszámú hetilapja a kommunista visszarendeződés elleni harc zászlóshajója lett. A kezdetekre emlékezünk.
Már virradt, mire kiálltuk a többórás sort a borsi határátkelőnél, és elindultunk Nagyréde felé. Négyen ültünk az 1300-as Daciában: Nagy Laci, Tompa Zé, Benke és én. Nem nagyon beszéltünk egymással. Kora hajnalban indultunk Nagyváradról, el-elbóbiskoltunk a reggeli napsütésben, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor az autórádióban elkezdődött a Reggeli Krónika, benne a hírek Moszkvából. 1991. augusztus 23-at írtunk, három nap telt el a moszkvai puccs óta. Feszülten figyeltük a fejleményeket, aggódtunk, nálunk is bekövetkezhet a kommunista visszarendeződés. Félelmünk nem volt alaptalan, hiszen Marosvásárhely fekete márciusa, a Szekuritáté újbóli megalakulása, mondhatni rehabilitálása után, lépten-nyomon erre utaló jelekbe botlottunk. Úgy éreztük, a romániai magyar sajtó legnagyobb és legprogresszívebb lapkiadójává fejlődött Bihari Napló „felrobbantását” is az új szeku szervezte, ezért szűntek meg lapjaink, ezért kerültünk utcára mi is. Ezért indított, mondvacsinált vádak alapján eljárást ellenem a régi Milíciától semmiben sem különböző rendőrség… És ezért lettünk állástalan újságírók, akik ezzel az utazással változtatni akartak sorsukon…
Azért is izgulhattunk a fejlemények miatt, mert nem tudtuk kiszámítani, miként befolyásolja a puccs az éppen széteső szovjet-piacról profitáló, nagyrédei Sámson Holding kft. helyzetét és tulajdonosának adakozókedvét.
Hogy mi közünk volt nekünk ehhez? Hát nem kevesebb, mint az, hogy az Erdélyi Napló elindításához szükséges pénzért mentünk Nagyrédére. Ugyanis Zalatnay István, az Antall-kormány határon túli magyarokért felelős államtitkára (jelenleg a Budapesti Erdélyi Gyülekezet lelkésze) azért irányított bennünket a jótékony célokat támogató Sámsonhoz, mert fontosnak tartotta kezdeményezésünket, és mert segíteni próbált, hogy mielőbb talpra álljunk a bennünket ért méltánytalan helyzetből.
Nagyrédén síri hangulat fogadott, nem csoda, hiszen a zavaros viszonyok miatt hatalmas összegek ragadhattak a szovjet partnereknél. De mivel nem küldtek el bennünket, reménykedtünk, hogy mégiscsak megkapjuk a megígért támogatást. Egész nap tűkön ültünk, estefelé adták át. A két és fél millió forint szinte kitöltötte az akkor divatos, fémkeretes, fekete műbőr „diplomata táska” belsejét. Mint a maffiafilmekben, kattantak a táska fémcsatjai, és elindultunk hazafelé. Már csak azon aggódtunk, miként jutunk át a határon vele. Másnap megkönnyebbülve tettük be az összeget a kiadó pénztárába, reklámbevétel előlegeként könyveltük el. Bár senki sem kérte, a lap megjelenése után értékét le is hirdettük becsülettel.
Indulás a malteros ládákról
A Kanonok Sor stadion felőli végén lévő épületrészben a szanaszét heverő malteros ládákra tett deszkákon ültünk, az Erdélyi Napló alakuló összejövetelén. Nem emlékszem pontosan, ki volt ott, csak arra, hogy már ősziesen bágyadt volt az augusztusvégi napsütés, és olyan csipikés volt a hangulat: „szomorúak voltunk és boldogok”. Szomorúak, mert még mindig nem hevertük ki a bennünket ért méltánytalanságokat, és boldogok, mert éreztük, hogy ismét lehetőséghez jutottunk. A szerkesztőség alapító tagjainak névsorát az első szám impresszumából idézem: Tompa Z. Mihály (főszerkesztő-helyettes), Dénes László (olvasószerkesztő), Némethy László (szerkesztőségi titkár), Bagi László, Bartos Csilla, Benke Péter, Bércesi Tünde, Csapó József, Kállai László, Legmann Ronald, Simon Judit, Szőke Mária, Tófalvi Zoltán, Vajnovszki Kázmér szerkesztők.
Olyan volt ez a gyűlés, mint egy demonstráció: itt vagyunk, élünk, lapot fogunk csinálni és nem akárhol, hanem a Kanonok Soron. Még a Bihari Napló Kiadó vezérigazgatójaként indítottam el a 25. szám alatti épületrész átvételét és felújítását. Hosszú egyeztetés után, a katolikus püspökség gazdasági ügyeinek adminisztrátora, Matos atya, azzal a feltétellel adta bérbe, ha a jelenlegi bérlőket „kitesszük” és felújítjuk az állagát. Lehet, azt hitte, nem tudjuk teljesíteni a feltételeket, így mégsem lesz „sajtófészek” az a hely, amely éppen az újságíró Ady Endre Egy kis séta című cikke miatt vált hírhedtté a magyar kultúra történetében. Egyik feltételt sem volt könnyű teljesíteni, hiszen a megyei rendőrség útlevélosztályát, a Kőrös Vidéki Múzeum restauráló műhelyét kellett „kitennem”. A sajtónyilvánossággal zsaroltam meg az intézményvezetőket, hol szépen, hol csúnyán, egyszer majdnem tettlegességig fajult viták után elértem, hogy végül kiköltöztek. A felújítás augusztus végére még nem fejeződött be, így az első lapszámokat a Bémer téri lakásom nappalijában készítettük. Néhány hét múlva költöztünk be a szerkesztőségi szobákba, nekem a romos fészerekkel tarkított belső udvarra néző iroda jutott, az első emeleten. Négy évig ez volt az otthonom.
A siker titka
Nem is olyan rég már marketing-kommunikációs tanácsadóként unottan ültem az irodámban, éppen a megújuló energiatermelési projekteken dolgoztam, de igazából csak arra tudtam gondolni, mit válaszolok, ha nemsokára megjön a volt kolléga és kérdéseket tesz fel a pályámról. Biztosan megkérdezi, mi volt az Erdélyi Napló népszerűségének, piaci sikereinek a titka, hogyan tudott éveken át ötvenezres példányszámban megjelenni, gazdaságilag független, politikai befolyás nélkül fennmAradni?
Nézek ki az ablakon az ipari tájra, próbálok visszaemlékezni. Lassan ráhangolódom huszonöt évvel ezelőtti énemre, nehezen élesednek azok az értékek, amelyekben akkor hittem. Feljegyeztem őket, nehogy ismét a feledés homályába vesszenek.
Az Erdélyi Napló sikerét mindenekelőtt az alapító csapat konok elhatározása alapozta meg, ez a társaság úgy érezte, hogy a visszarendeződő viszonyok között, az egykori kollégák árulása ellenére sem hagyja magát félreállítani, elhallgattatni. Az első szám Újra itt van című, beköszöntő szerkesztőségi vezércikkében azt írtam, ez a kis csapat, a háttérből irányított egymásra uszítás, a mesterségesen szított gyanakvás légkörén felülemelkedve is hisz egymásban, a gazdaságilag független, szabad sajtó ügyében és a visszarendeződés viszonyai között vállalja a hatalmi represszió kockázatát és létbizonytalanságot. Igen, komolyan vettük a sajtószabadságot. Ma már megmosolyognivalóan patetikusnak hangzik, de akkor ez volt az életérzésünk. Úgy érzem, ez az attitűd mindvégig megmAradt a csapatban, ez érezhetően meghatározta a lap koncepcióját, a szerkesztőség értékrendjét. Tehát a titok első nyitja, az érdektelen lapcsinálás őszinte, tisztességes szándékában keresendő.
A tisztességes szándék azonban nem lett volna elég, ha nem sikerül egy olyan lapkoncepciót kialakítani, amely magas szakmai színvonalon kielégíti a korszak romániai magyar társadalmának érdeklődését. A lap szerkezete, tematikai és földrajzi egyensúlya, műfaji felépítése, nyelvezete, őszinte, a dolgokat nevén-nevező kommunikációja hitelessé tette tartalmát az olvasó szemében. Meghatározó szerepet töltött be ezeknek a szakmai értékeknek a megvalósításában Dénes László, Mihálka Zoltán lapszerkesztő és Adonyi Nagy Mária olvasószerkesztő műveltsége, szakmai tudása. Bércesi Tünde, később Kinde Annamária, Indig Ottó, T. Szabó Edit, Barabás Zoltán szakmai alázattal végzett szerkesztői munkája. A fáradtságot nem ismerő utazó riporterek, Tófalvi Zoltán, Simon Judit, Szőke Mária, Marián Antal, Sorbán Attila sokszor szenzációs interjúi, riportjai. És a hosszabb-rövidebb időre csatlakozó jó nevű munkatársak: Ágoston Hugó, Ferenczes István, molnár Gusztáv, Zudor János, Ferencz Zsuzsanna, Ágopcsa Marianna, Szekernyés János, Boros Ernő, Klacsmányi Sándor, Krilek Sándor, Mirk László, Tarr Károly, Ujj János, Váradi Mária, Magyari Tivadar és még sorolhatnám a neveket.
A lap 1992 januárjától, pályázaton nyert McIntosh rendszeren, a romániai magyar sajtóban elsőként, Romániában másodikként vezette be a számítógépes szövegszerkesztést, tördelést és nyomdai előkészítést. Telegdi Gyula rendszergazda ezzel beírta nevét az egyelőre senki által nem vezetett, romániai magyar sajtó történetébe.
Sikerült tehát a lap mellé állítani a romániai magyar sajtó színe-javát, de ez is kevés lett volna, ha nem sikerül a már ismertetett módon szerzett kezdőtőkére alapozva, kialakítani egy olyan gazdasági hátteret, reklám és terjesztési tevékenységet, amely életben tartotta a vállalkozást. A romániai magyar sajtóban egyedülálló módon, az Erdélyi Napló hosszú távú és nagy értékű szerződéseket kötött Budapesti reklámügynökségekkel, így a hirdetési felület értékesítéséből származó bevétel nyereséges működést biztosított. A kiadó saját lapterjesztő hálózata – Nagy László koncepciója alapján – minden magyarlakta településre eljuttatta a lapot, anélkül nem érhette volna el a rekordpéldányszámokat.
A kiadó helyzete egy-két év alatt megszilárdult, így a réteglapok kiadását is fel tudta vállalni. Mindenekelőtt a Kelet-Nyugat kiadását Horváth Andor szerkesztésében, a Molnár Anikó alapította Szemfüles című gyermeklapot, új kiadványként beindította a Média című sajtószemle hetilapot és a Cápa szabadidő magazint, de megpróbálkozott a gazdaságilag bajba jutott Fiatal Fórum és a Családi Tükör megmentésével is.
A lelátóról nézve
Budapest, Bem rakpart, Szőcs Géza főhadiszállása. Gyakran megfordultam ott, hiszen egy ideig az Erdélyi Napló Budapesti képviselete is ott működött. De 1995 tavaszán, egy havas, csatakos kora tavaszi napon nem reklámügyekben nyomtam le a kilincset, hanem azért, hogy felajánljam Gézának, vegye át a kiadó többségi tulajdonát és vállalja magára a kiadó működtetésének felelősségét.
1995 elején kiderült ugyanis, nem lehet minden lapot megmenteni, sőt az Erdélyi Napló túlélésének esélyei is egyre többször szóba kerültek. Az egyre nézettebb Duna Televízió lassan, de biztosan elvonta az olvasókat, felére csökkentve a lap ötvenezres példányszámát. A bajt csak tetőzte, hogy a kiadó gazdasági hátterét biztosító reklámbevételek is egyre apadtak, mint utóbb kiderült, azért is, mert jórészük magánzsebekben kötött ki. Új alapokra kellett helyezni tehát a működést. Olyan megoldást kerestem, amely biztosítja a kiadó értékrendjének megtartását és politikamentes gazdasági függetlenségét. Szőcs Gézára gondoltam, amikor úgy véltem, olyan piacismerettel és kapcsolatrendszerrel rendelkező személyt kell bevonni, aki képes lesz új reklámszerződésekkel, egyéb források feltárásával biztosítani a lap függetlenségét.
Géza kötélnek állt, és ezzel elkezdődött az Erdélyi Napló új korszaka.
Nemsokára elváltak útjaink. Az én utam az Ady Endre Sajtókollégium, majd az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda felé vette az irányt, később a Krónika, az Erdélyi Riport, az Új Magyar Szó szerkesztőségében próbáltam érvényesíteni azt az etikai és szakmai modellt, amivel az Erdélyi Naplótól eljöttem. Most pedig a lelátóról figyelem, mi történik a pályán.
Többek között azt látom, az Erdélyi Napló nem sokat változott, immár 25 éve, hétről hétre megjelenve éli viszontagságos életét, örömmel fedezem fel néha, hogy az első évek értékeit is tovább viszi.
Köszönet mindazoknak, akik segítették, hogy megérje, megünnepelhesse negyedszázados születésnapját!
Laptörténet Az 1991. szeptember 5-én indult Erdélyi Napló hetilap a rendszerváltás után alakult első országos terjesztésű magyar újság volt, amely 1990-ben rövid ideig napilapként is megjelent, az erdélyi terjesztés megoldatlansága miatt azonban kiadását felfüggesztették. A lap kiadóvállalatát, az Analóg Kft-t 1995 őszén váltotta a kolozsvári székhelyű Erdélyi Híradó. Stanik Istvánt követően a lap új főszerkesztője Szőcs Géza, helyettese pedig Sorbán Attila lett. Ezt követően a hetilap újabb főszerkesztőjévé az Erdélyi Napló korábbi munkatársát, Barabás Zoltánt nevezték ki. A kolozsvári székhelyű kiadóvállalatot 1997 januárjától a Nagyváradi Erdélyi Sajtóház Kft. váltotta, és a lap vezetőségében is személycserék történtek. A főszerkesztői teendőkkel Gazda Árpádot, a lap korábbi temesvári munkatársát bízták meg. 1997 végén tőle vette át a stafétabotot Dénes László, aki előzőleg a lap főszerkesztő-helyetteseként dolgozott. A lap életében 2004 decemberében állt be újabb változás, amikor a szerkesztőség Kolozsvárra költözött: a lap menedzseri és főszerkesztői teendőit Makkay József vette át, a lapot a Kalauz Kft. adta ki. 2009 augusztusa és 2010 szeptembere között az Erdélyi Napló megjelenése szünetelt.
2010 augusztusától a lap új tulajdonosa a Magyar Nemzet Lapkiadó Kft., 2012-től pedig az Erdélyi Napló tagja lett az Udvarhelyi Híradó Kft. által kiadott lapcsoportnak. A lap főszerkesztői teendőit 2012 áprilisától Csinta Samu vette át, távozása után pedig 2015 októberétől Makkay József lett a lap felelős szerkesztője.
Stanik István
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Odaítélték az idei Márki Sándor díjakat
Arad megyei RMPSZ elnökségi tagjaiból alakult bizottság a kétévenként kiosztásra kerülő Márki Sándor-díjak és Márki Sándor-életműdíjak odaítéléséről hozott döntést. Idén három, a megye magyar oktatásában tevékenykedő pedagógus részesül a díjban és egy tanár az életműdíjban.
2016-osMárki Sándor díjazottak, természetesen, mint az iskolában szokás, ábécé sorrendben:
KISS P. ANIKÓ az Ágyai Olosz Lajos Általános Iskola igazgatója, tanára. Az 1990-ben újraalakult iskolának azóta is igazgatója, így talán Arad megye egyik legrégibb iskolavezetője. Fizika-kémia szakos tanár, de már oktatóként elvégezte az angol nyelvtanári főiskolát is.
STRAUB JUDITH római katolikus vallásoktató tanár, a Bukaresti Egyetem Teológia karán szerzett pedagógusi képesítést. Még felsorolni is sok, hány iskolában tanít vagy tanított az elmúlt évek során, hiszen tantárgya egyórás, de a legtöbb iskolában az is több osztály tanulóit öleli fel. Kisiratoson, az Aradi Aurel Vlaicu iskolában és Szentpálon vallást tanít, Sofronyán és Pankotán, szakember hiányában, a fakultatív magyar nyelvoktatást vállalta fel.
ZSÓRI BARBARA a simonyifalvi Simonyi Imre Általános Iskola tanítója, a faluközösség megbecsült pedagógusa. Biztos pontja az intézménynek, gyermekeknek, szülőknek, de a falu magyar közéletének is.
2016-osMárki Sándor életműdíjat idén egyetlen pedagógus kap.
Király András történelem szakos tanár, jelenleg a Bukaresti Tanügyminisztérium kisebbségi kérdésekkel foglalkozó államtitkára. Tanított Szapáryligeten, Nagyiratoson, az Aradi 10-es és a 21-es, Aurel Vlaicu Iskolában, a Csiky GergelyFőgimnáziumban. Tanárként, igazgatóként, parlamenti képviselőként, majd államtitkárként sokat tett az Arad megyei magyar oktatás megtartásáért és építéséért.
A díjak ünnepélyes átadására október 3-án, hétfőn, a 16 órakor az Aradi Magyar Pedagógus Nap keretében kerül sor a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád termében. Erre tisztelettel hívjuk és várjuk a megye pedagógusait, a kitüntetettek családtagjait, tanítványait, szülőket.
Ha magán- vagy jogi személyek szeretnének hozzájárulni a díj értékének növeléséhez, megtehetik a Főgimnáziumban Rogoz Marianna megyei RMPSZ alelnöknél, vagy alulírottnál telefonos értesítéssel (0745-602-839).
Matekovits Mihály
RMPSZ megyei tb. elnöke
Nyugati Jelen (Arad)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 29. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség hatalomközelbe kerülésével újabb generáció magyar érkezett a fővárosba, sokan közülük munkás- vagy parasztszármazású értelmiségiek, újságírók, tolmácsok, képzőművészek, zenészek, majdnem mindannyian „jó káderlappal”. Mások felsőfokú iskoláikat végezték Bukarestben, és közvetlenül tanulmányaik befejezése után a fővárosban kaptak munkahelyet. A kommunisták hatalomra jutása és  magyar nemzetiségűek kormányzásba való bevonása nélkül legtöbbjüknek esélyük sem lett volna szakmailag érvényesülni, annál is inkább, mert túlnyomórészt nagyon alacsony társadalmi helyzetből indultak.
A magyar értelmiségiek tucatjával vagy akár százasával helyezkedtek el a felsőoktatásban, gazdasági irányításban, kutatásban, hadseregnél, külkereskedelemben stb. Sokan elismert szaktekintéllyé váltak. A friss jövevények általában nem ismerték egymást, ez alól kivételek a sajtónál vagy az egy intézményen belül elhelyezkedők. Ezt az új generációt nem érdekelte a kapcsolatteremtés a régebbi bukarestiekkel; ignorálták őket, vagy nem is tudtak róluk.
A kivételezett magyarok kasztjához tartoztak a pártaktivisták, az állami intézmények központi alkalmazottai, a központi sajtó, rádió és később a televízió szerkesztői és újságírói. Jól fizetett állásuk mellett könnyen jutottak lakáshoz is, a szimbolikus bér fejében osztott lakáskiutalás a kommunizmus egyik legkívánatosabb „kegye” volt.
1948 után több olyan állami könyvkiadó alakult, amelyekhez magyar szerkesztőségek is tartoztak: az Irodalmi  és Művészeti Állami Kiadó, az Ifjúsági Kiadó, a Pedagógiai és Didaktikai Kiadó, később pedig a Ion Creangă, Eminescu, Albatros vagy a Műszaki, Orvosi stb. kiadók. A szerkesztők közé tartozott például a sokoldalú író-újságíró Csire Gabriella (szül. 1928) is; egy évtizedig az Irodalmi Kiadónál dolgozott, majd a gyermekirodalomban szerzett magának nevet, több könyve is megjelent.  Néhány magyar szerkesztő és tolmács Bukarestben román iskolába járt vagy román filológia szakot végzett, mint Hegedűs László (szül. 1953, Bukarest) vagy Skultéty Sándor (szül. 1948). Hegedűs László egy darabig a közrádió magyar nyelvű adásánál dolgozott, de ismertté a Szocialista Nevelés és Kultúra Minisztériumának magas rangú tisztviselőjeként vált; még 1989 után is államminiszter maradt. Az egyetem befejeztével Skultéty Sándort a Scânteia Kiadónál alkalmazták, majd 1980-tól a Politikai Kiadónál, amely 1989 után Gabriel Liiceanu vezetésével Humanitas Kiadóvá alakult át. Testvére, László (szül. 1942) a Közgazdasági Akadémián végzett, a külkereskedelemben dolgozott, ami rendkívüli kiváltságot jelentett, hisz lehetővé tette a külföldre utazást. 
Külön figyelmet érdemel a poliglott Mariana Şora (1917−2011) fordító, prózaíró és a Bukaresti Egyetem német és angol nyelvre szakosodott esszéistája; a világháború alatt ösztöndíjjal Franciaországban élt. Egy interjúban osztrák-magyarnak vallotta magát: a családban magyarul és németül beszéltek. Budapesten született, szülei zsidók voltak, a családja 1919-ben visszatért Temesvárra, a város már Nagyrománia részévé vált. Románul csak 11 éves korára tanult meg. 1978 után Németországban élt, három gyermeke Német-, illetve Franciaországban telepedett meg. Férje, a filozófus Mihai Şora ortodox pap fia, aki ugyancsak tud magyarul; 1989 után egy ideig oktatásügyi miniszter volt.
1949-ben megalakult a Folklórintézet, ahol szintén dolgoztak magyarok; sikerült 1954-ben egy kötet csángó éneket és balladát kiadniuk, ami pár év múlva, a csángópolitika megváltozásával már nem lett volna lehetséges.
Még az Electrecord lemezkiadónál is voltak magyar szerkesztők. Imre Sándor, a neves szaxofonművész és hangszerelő az Electrecord zenekarának volt a karmestere; később Németországba emigrált. 
Több magyar képzőművész, köztük néhány rendkívüli tehetség a Képzőművészeti Főiskola tanára, mások könyvillusztrátorok vagy az újonnan alapított magyar lapok grafikusai lettek. Az új hatalom elvárta tőlük, hogy a nép elnyomás elleni harcát és a munkásosztály szocializmust építő forradalmi lendületét ábrázolják. Ez – legalábbis a kezdetekben – nagy vonalakban egyezett személyes meggyőződésükkel. Hárman közülük, akiket a Képzőművészeti Főiskolához neveztek ki, rendkívüli elismerésnek örvendtek a háború utáni években: a festő Szőnyi István (1913−1967), a szobrász Szobotka  András (1917−1992) és Molnár József grafikus (1907−1984). 
Párizsi tapasztalatszerzés (1938−1939) után hazatérve, Szőnyi nemcsak Temesváron vált elismertté, hanem országos hírnévre is szert tett: 1948-ban elnyerte a Román Akadémia Ion Andreescu-díját, 1950-ben tanulmányi igazgatónak nevezték ki a Képzőművészeti Intézetnél; ezt az állást töltötte be korai haláláig. Szoborszerű és monumentális festészete, amely a Fekete Józsefére vagy a Romulus Ladeáéra emlékeztetett, az egyszerű embereket, legyen az munkás vagy paraszt (Nehéz aratás, A hegesztő, A hegesztőnő), a parasztlázadásokat és vezetőit (Dózsa György, A bábolnai felkelés, Varga Katalin) vagy a Kommunista Párt illegalitásbeli tevékenységét, illetve az októberi forradalmat ábrázolta. Lánya, Julieta Szőnyi-Ghiga a filmművészetben alkotott maradandót G. Călinescu Otilia titka című regényének vászonra vitelével (Félix és Otilia, 1972), ő játszotta a női főszerepet; fia, George Ghiga Bukarestben orvos. A másik, második házasságából született lánya, Anca Nicola a Ciuleandra, a Rebreanu azonos című regénye alapján forgatott film főszereplője volt; jelenleg Franciaországban él.
A festő Krausz Tibor (1919−2010), egykori ellenálló, nagyjából Szőnyivel egy időben  tanított a főiskolán. Miután Kanadába emigrált, T. K. Thomas néven elismert tájképfestő lett. Nővére, Krausz Zsuzsanna (Juji) a modern táncművészetben remekelt, új színpadi mozgástechnikát fejlesztett ki, és nagyon keresetté vált a rendezők körében...
Ugyancsak egy magyar nőnek, a modern táncos Magyar Eszternek köszönhető a bukaresti koreográfiai líceum megalapítása. 
A bukaresti magyar értelmiség, a különböző intézmények és felsőoktatási intézetek alkalmazottjainak egyik jó ismerője Rostás Zoltán szociológus. Kutatási módszere az interjú. A rádiónál egykor hetente közvetített egy-egy beszélgetést magyar értelmiségiekkel. Sajnos, ezek nem jelenhettek meg nyomtatott formában, így gyakorlatilag örökre elvesztek. Néhány kötet, más interjúja mégiscsak megjelent. Egy másik sorozat A Hétben és A Hét 1978-as évkönyvében látott napvilágot; néhányan az alanyok közül Bukarestben éltek. Ezek a magasan képzett szakemberek még a magyarság számára is jóformán ismeretlenek maradtak.
Egyike a meginterjúvolt szakembereknek Miklós László mérnök, aki a Sala Polivalentă csarnokának a fedélszerkezetét tervezte; másik Márton Gyárfás, a fotogrammetria specialistája. Az eredeti végzettsége szerint matematikus Márton Gyárfás 1951-ben költözött Bukarestbe Lőrinczi Gyula kollégájával együtt, közvetlenül a kolozsvári Bolyai Egyetem befejezése után. Mindkettőjüket a Haditechnikai Akadémiára nevezték ki mint geodéziai szakembereket. Három év után újabb kolozsvári társ, Györfi Jenő csatlakozott hozzájuk, aki később az akadémián belül az elektronikára szakosodott. Feleségeiknek is került bukaresti állás a tanügyben vagy a kutatásban. Mindhárman doktori címet szereztek.
Márton Gyárfás Antal (Gherasim Marton, 1928−2009) rendkívül szegény, sokgyerekes székely parasztcsaládból származott. Elismerte, hogy kinevezése a Haditechnikai Akadémia laborfőnöki posztjára a jó „káderlap” alapján történt: nem volt eminens tanuló, fogalma sem volt a fotogrammetriáról, nem tudott sem oroszul, sem németül, hogy a hozzáférhető bibliográfiát olvashassa. A hiányokat bepótolta, és elismert kutatóvá vált, több tucat tudományos munkája jelent meg, a Fotogrammetriai Társaság alapító tagja volt; társszerzője az első román nyelvű fotogrammetriai és geodéziai tanulmánynak, valamint a többnyelvű szakszótárnak. 1963 és 1969 között a Geodéziai Intézet, utána a Katonai Topográfiai Kutatóintézet igazgatója volt. Felesége 1960-tól a magyar iskolában volt tanítónő. 2012-ben a Magyar Földmérési, Térképészeti és Távérzékelési Társaság és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság emlékplakettel tisztelgett Márton Gyárfás előtt. 
Lőrinczi Gyula, a matematika doktora különböző vezető beosztásokat töltött be az akadémián, 1995-beli nyugdíjazása után is folytatta kutatótevékenységét 2005-ig a Geodinamikai Intézetnél.  Márton és Lőrinczi 1989 után szerepet vállalt a magyarság politikai életében, előbbi a területi RMDSZ elnöki tisztjét töltötte be 1990−1991 között, Lőrinczi pedig a Petőfi Művelődési Társaság elnöke lett. 
Szintén a Haditechnikai Akadémián tanított dr. Demeter István dandártábornok.  Négyük neve szerepel Demény Lajos 2002-ben megjelent könyvecskéjében is a több tucat, az elmúlt fél évszázadban a tudomány vagy a művészetek világában tevékenykedő, javarészt a kommunizmus idején érvényesülő személyiség között. Ez a névsor 33 kutatót, felsőfokú tanügyi kádert, a fővárosi magyar elit reprezentatív neveit tartalmazza, a listán a saját neve is szerepel, rajta kívül: dr. Cihó Miron és dr. Lukács Antal történészek, dr. Kovács Albert, dr. Molnár Szabolcs, dr. Murvai Olga és dr. Murvai László nyelvészek, Árvai Zsolt, dr. Lányi Szabolcs, dr. Nagy E. József, dr. Nagy József és dr. Lingvay József vegyészmérnökök, Szabó Károly, dr. Demeter Elek, Gedő István energetikus mérnökök, dr. Grúzsniczky Fülöp spektrográfiai szakmérnök, dr. Gyéresi István, Osváth Jenő mérnökök, Bíró István és dr. Soós Jenő matematikusok, dr. Dévényi András, dr. Katona László és Dr. Fazakas Antal Béla fizikusok, dr. Katona Éva biofizikus, dr. Szedlacsek Jenő István biokémikus, dr. Sztojánov István és Szász-Gábor Domokos informatikusok, dr. Tövissi Lajos statisztikus és dr. Fábián Csaba Béla közgazdász.
Ezen az eléggé szubjektív listán néhány tudományos, műszaki vagy gazdasági szaktekintély is szerepel. Így például Lingvay József (szül. 1949), aki találmányainak számával rekordtartó az alkalmazott elektrokémia terén (a földgáz szállítóvezetékeinek és elosztóhálózatának korrózióját kutatta); Osváth Jenő az atomfizika orvosi alkalmazását kutatta japán tudósokkal közösen. Szabó Károly kutatómérnök (szül. 1948) a bukaresti műszaki egyetemen végzett, a telekommunikáció és a távérzékelés területén publikált több művet, 1992-től a Légforgalmi Hatóság alkalmazottja. A biokémikus Szedlacsek Istvánt 2000-ben a Tudományos Érdemrend lovagi fokozatával tüntették ki. Ugyanezzel az érdemrenddel méltatták dr. Fábián Csaba Béla (szül. 1941) matematikust és közgazdászt, kutatót és egyetemi tanárt, aki tanulmányait Németországban végezte, az informatikai rendszerek programozására szakosodott, és két egyetemet is végzett. 
A romániai magyar személyiségek tára, a Ki kicsoda 2000 a felsorolt 33 névből csak 14-et említ, ami a bukaresti magyar közösség és a helyi RMDSZ szervezet közti rossz kommunikáció tanújele. (...) A Petőfi Társaság által kiadott három értesítőben sem említik a Demény által felsorolt vagy akár az általa kihagyott neveket, leszámítva néhány, az RMDSZ-ben felelős szerepet vállaló vagy felkérésre előadást tartó személyt. Nevük többnyire a román enciklopédiákból és névtárakból is hiányzik, habár munkájukkal és szaktudásukkal elsősorban a román államot gyarapították. Ahogy azt Nagy Sándor már pár évtizede megállapította, lassanként ,,az erőnk, a munkánk, a lelkünk, a vérünk, a gyermekünk, a jövendőnk mind-mind a másé lészen”. A nagy román tömegben ezek az emberek, külön egyedenként elveszve, nem jelentenek gyakorlatilag semmit a magyar közösség számára, amely általában nem is ismeri őket; a románok pedig még annyira sem.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Európának a kis közösségek versenyképes felzárkózására van szüksége
Az Európai Parlament néppárti frakciójának vezető testülete ülésezett szeptember 29-én és 30-án Bukarestben. A tanácskozás fő témája a kohéziós politikák jövője volt. Az eseményen, amelynek házigazdája többek között Winkler Gyula és Sógor Csaba EP-képviselő volt, az RMDSZ-t Biró Rozália és Korodi Attila képviselte.
A péntek délelőtti panelt Marian-Jean Marinescu, az Európai Parlament néppárti csoportjának alelnöke moderálta. A beszélgetésen Korodi a Régiók Bizottsága néppárti csoportjának elnökével, Michael Schneiderrel, valamint Cristian Ghinea európai pénzalapokért felelős miniszterrel együtt vett részt.
Felszólalásában az RMDSZ-es képviselő elmondta, kohéziós, illetve régiófejlesztési alapok hiányában az infrastruktúra-fejlesztés Romániában nem haladt volna. Kitért arra, hogy a kohézió, a felzárkóztatás lehetőséget kínál egy régió, egy vállalkozás vagy egy munkavállaló számára, viszont ahhoz, hogy erről beszéljünk, jobban be kell azonosítani a régiókat. A beazonosításon túl ezeket emberközpontúvá és közösségközelivé kell formálni, másként nem azt az eredményt fogják hozni, amit kellene. Sőt, a szegény közösségek hátán lesznek még gazdagabbak olyan közösségek, amelyek már így is gazdagok. Régiókon belül pedig nagyobb arányban kell olyan támogatási programokat lefolytatni, amelyek egy-egy sajátos közösségnek szólnak.
Korodi beszélt arról is, hogy több régiófejlesztési, vidékfejlesztési és szociális alapot kell juttatni azoknak a közösségeknek, amelyek távol élnek az újonnan kiépülő kereskedelmi útvonalaktól, és emiatt nem élvezhetik ezek gazdasági előnyeit. Itt a gazdasági fejlődés a helyi tudáson, találékonyságon, tapasztalaton, hatékonyságon és versenyképességen múlik.
Hangsúlyozta azt is, hogy a hétéves pénzlehívási időszak során a tagálla- moknak nagyobb lehetőséget kell adni arra, hogy az operatív programjaik összegeit átcsoportosíthassák azokra a területekre, ahol ezek a leghasznosabbak. Ha ez megtörténne, nem maradnának a központi európai költségvetésben el nem költött eurók.
A pályázatok körüli bürokrácia visszaszorításának szükségességére is felhívta a figyelmet, de itt kiemelte, hogy erre nemcsak az unióban, hanem az egyes tagállamokban is szükség van, hiszen például a romániai bürokrácia még mindig nagyobb, mint az uniós. Javasolta, hogy a frakció kezdeményezzen időszakos auditokat a tagállamok bürokráciájára vonatkozóan, és azokat hasonlítsák össze. Ez tanulási lehetőséget nyújtana mind a tagálla-mok kormányainak, mind pedig az önkormányzatoknak.
A csíki parlamenti képviselő arra biztatta a néppárti frakciót, hogy a kohéziós politikák átalakításáról szóló döntések előkészítésében legyenek bátrak. Arra kérte a vezetőséget, ne az Egyesült Államokban látható kohéziós politikát támogassák. Tudjuk, hogy ott óriási szakadék van nagyon erős és nagyon elszigetelt, elszakadt, lemaradt közösségek között. Korodi Attila szerint viszont Európának arra van szüksége, hogy minden kis közösség felzárkózzon és versenyképes legyen, különben az európai társadalom az összeomlás fele tart. Népújság (Marosvásárhely)

Köztéri szobor Máriának, az Irgalmas Szűzanyának
Sepsiszentgyörgyön október 8-án, szombaton felavatták az Irgalmasság Szűzanya-szobrot a központi plébánia udvarán. Az irgalmasság évében, a Magyarok Nagyasszonya ünnepén délelőtt érseki szentmisével kezdődött a szoboravató szertartás. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek celebrálásával, Hajdu János főesperes és a kerületi papság részvételével mutatták be a szentmisét a sepsiszentgyörgyi Szent József-templomban.
A szentbeszédben az érsek kitért a Szent István-i örökségre: Szent István királyunk volt az első, aki felajánlotta népét és országát a Szűzanyának, utána tizenkét nép követte példáját. Majd arra a kérdésre kereste a választ, hogy ki számunkra a Szűzanya. Amikor szobrot állítanak emlékére, köszöntik a Szűzanyát, aki ezer éve oltalmazza népünket és kétezer éve az anyaszentegyházat. A szentmise végén felszólalt Pakó Benedek nyugalmazott kanonok, az Irgalmas Szűzanya-szobor megálmodója, aki röviden elmesélte a kivitelezés történetét. Kifejezte abbéli reményét, hogy a kaszárnyával szemben felállított köztéri szobor addig fog állni, amíg a katolikus egyház visszakapja az államtól azt az épületet, amely az övé volt. Felszólalt még Kelemen Kálmán, a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Szervezet elnöke és Fejér László háromszéki parlamenti képviselő. Szabó Lajos kanonok, házigazda plébános köszönetet mondott mindenkinek, majd az ünneplő tömeg és az egyházi elöljárók átvonultak felszentelni a plébániakert előtti szobrot, amelynek talapzatán ez áll: „Irgalmasság Édesanyja, Szemeria Védasszonya, Szent Mária, imádkozzál érettünk.” A szentelési szertartás után a magyarországi Nehéz Márta Mirjam szólt a jelenlévőkhöz, aki ezer ajándék könyvet hozott a sepsiszentgyörgyieknek, amelynek címe: Szűzanyám, Tied akarok lenni. Máriával Jézushoz. Az öröm imakönyve. A cserkészek segítségével kiosztottak a jelenlévőknek négyszáz érmet, amelyen a Szűzanya mint a családok védőszentje látható. Az esős idő ellenére az ünnepen és a szertartáson több mint ötszázan vettek részt.
Józsa Zsuzsanna Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hosszú tárgyalás lehet
Engedélyeztek egy egészségügyi kivizsgálást 
Pénteken, október 7-én a bukaresti táblabíróságon zajlott az ún. Beke-ügy alapfokú tárgyalása. A szűkszavú kivonat csak arra tér ki, hogy engedélyeztek Beke Istvánnak egy egészségügyi okokból szükséges utat a kovásznai szívkórházba, és nem hagyták jóvá Szőcs Zoltánnak a házi őrizet feloldására vonatkozó kérelmét.
A kivonat szerint október 13-án 11 és 16 óra között Beke Istvánnak engedélyeznek egy, a legrövidebb úton megtehető utat a kovásznai dr. Benedek Géza szívkórházba, hogy ott megvizsgáltassa magát, majd ezt követően azonnal vissza kell térnie otthonába. 
A kivonat második pontjában azt írják, nem hagyták jóvá Szőcs Zoltán azon kérelmét, hogy oldják fel a házi őrizetet, és helyezzék őt hatósági felügyelet alá. Korábban, szeptemberben ezt szintén kérelmezték a védőügyvédek, viszont a keresetüket akkor is elutasították.
Szeptember 23-án a táblabíróság azt is jóváhagyta, hogy október 7-én tanúként hallgassák ki Bîznu Mariant, Hodor Istvánt és Bandi Szabolcsot, Szőcs Csongort és Makó Attilát, illetve a kollaboránsnak nevezett József Sándort később citálják a bírók elé, szintén tanúként. Vélhetően ez utóbbi (József Sándor) álnév, ugyanis az ügyben van egy védett tanú is, akinek kihallgatása valószínű úgy fog történni, hogy a vádlottakkal fogják szembesíteni, így kilétére – egyelőre – nem derül fény. 
Megtudtuk: a bírák csak Bandit, illetve Hodort hallgatták meg, a temesvári Bîznu Marian nem jelent meg, állítólag nem találták meg. Ő annak a petárdás cégnek a tulajdonosa, aki tavaly novemberben jelentkezett, hogy küldi Beke Istvánnak a korábbi petárdás megrendelése elmaradt részét (azokról az airsoftnál használt pukkanókról van szó, amiket még 2014-ben rendeltek meg – szerk). A bíró kérte a tanú előállítását, így november 4-én a másik három tanúval együtt hallgatják ki. A tárgyalás késéssel kezdődött, 11 óra körül, és délután, öt óra után fejezték be.
A két kézdivásárhelyi fiatalember ellen múlt év decembere óta zajlik hatósági eljárás, amikor a karhatalmi erők úgy vélték, hogy robbantani akartak december elsején Kézdivásárhely főterén. Ebből a román média hatalmas ügyet kreált, ami a székelyföldi terrorizmus néven épült be a román köztudatba, és nemcsak a HVIM ellen, hanem a magyarság egésze ellen indult el egy demonizációs folyamat. Tegyük hozzá, hogy miután a két vármegyést kiengedték, illetve házi őrizetbe helyezték, meglehetősen nagy a csend, most nem beszélnek órákat róluk, viszont megjelent róluk egy film, ami kedvezőtlen képet fest róluk és a HVIM-ről általában, erről csütörtöki lapszámunkban számoltunk be. 
Bartos Lóránt Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Elkezdődött a tanúk kihallgatása (Székelyföldi terrorvád)
A bukaresti táblabíróságon zajló alapfokú „terrorper” harmadik tárgyalásán a három beidézett tanú közül csak kettő – Hodor István és Bandi Szabolcs – jelent meg.
A harmadikat, Marian Bîznut, a petárdákat forgalmazó temesvári cég tulajdonosát – aki a múlt év novemberében jelentkezett és küldte el Beke Istvánnak az általa egy évvel korábban megrendelt petárdákat –, állítólag nem tudták értesíteni, ezért a következő tárgyalásra elővezetési paranccsal fogják előállítani. A november 4-i tárgyaláson rajta kívül Szőcs Csongort, Makó Attilát és József Sándort (álnév), a védett identitású tanút hallgatják ki. A taláros testület helyt adott Beke István azon kérésének, hogy október 13-án 11 és 16 óra között elhagyhassa kényszerlakhelyét, és elmehessen a kovásznai Dr. Benedek Géza Szívkórházba bizonyos vizsgálatok elvégzése céljából. Ugyanakkor elutasították Szőcs Zoltán beadványát, melyben azt kérte, hogy vonják vissza házi őrizetét, illetve helyezzék hatósági felügyelet alá. Az ítélet nem végleges.
Iochom István

A román-magyar etnikai kártyát '56-ban is kijátszották Kolozsváron
Erdély visszafoglalását vizionálva akadályozták meg a románság szolidaritásvállalását az 1956-os magyar szabadságharccal.
Ma már sok legenda kering arról, mi történt 1956-ban halottak napján Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben, felnagyítva a pesti srácokkal szolidaritásból gyertyákat gyújtó pár tucat diák szerepét. Az viszont mindenki számára nyilvánvalóvá válhatott, aki részt vett a Kolozsvár Társaság székhelyén szervezett csütörtök délutáni beszélgetésen, hogy az akkori történéseknek a történelemkönyvekben van a helye.
A Szekuritáte fogdáit és a peripravai munkatábort is megjárt Dávid Gyula irodalomtörténész, szerkesztő elevenítette fel emlékeit – nemcsak a Házsongárdi tüntetésről, hanem az akkor még önállón működő Bolyai Egyetem nagy hírű magyar szakának mindennapjairól is. A Kántor Lajos irodalomtörténész által moderált beszélgetés alkalmat teremtett arra is, hogy az egykori évfolyam- és iskolatársak társaságában megemlékezzenek a Marianum mindazon tanárairól és hallgatóiról, akik időközben távoztak az élők sorából.
Dávid Gyula 1951-ben fejezte be tanulmányait, majd 1956-ban tanársegédként tért vissza a Bolyai Egyetemre. Kántor Lajos szerint a magyar szak akkoriban inkább egy kisdedóvó volt, mint egyetem.  Ezt Dávid Gyula is megerősítette, hiszen valóban felügyelet alatt álltak. Volt olyan óraadó tanár, aki román létére tanított a magyar szakon.
Feszült légkörben teltek a mindennapok, a régi tanárok sorra mentek el, és egy fiatal tanárnemzedék került katedrához.
A kolozsvári magyar egyetemista körökben uralkodó közhangulat még a forradalom kitörése előtt is feszült volt, jól jelzi ezt az akkor már Kossuth-díjas Tamási Áron október 16-i látogatásának és teltházas előadásának lelkesült hangulata is.
Október 24-én a tanársegédi szobába beköltöző egyik oktató rádióján hallgatták a budapesti forradalomról szóló külföldi tudósításokat, többek között ez is tárgyát képezte a Szekuritáté későbbi kihallgatásainak, akárcsak a házsongárdi tüntetés. Utóbbi kapcsán Dávid Gyula elmondta: tanárként rendszeresen szervezett irodalomtörténeti sétákat a városban és a Házsongárdban is, ahol jeles személyiségek sírjait gondozták.
Sokan máig nem hiszik el neki, hogy a november elsején zajlott egyik ilyen séta és gyertyagyújtás nem tudatos szimpátiatüntetés volt, hanem a közhangulat által vált azzá, benne volt a szikra a levegőben. Sok a legenda ezzel kapcsolatosan, valahol például azt olvasta, hogy a Hősök temetőjében több ezer diákkal együtt énekelte a magyar himnuszt, holott ilyesmi nem történt. A másodévesekkel mentek ki a temetőbe, ahol ismeretlenek csatlakoztak hozzájuk. Bartis Ferenc saját versét szavalta el, majd elhangzott egy Reményik-vers is.  Az már csak Dávid Gyula személyes dossziéjából derült ki, hogy nyolc titkosszolgálati jelentés is készült minderről, melyek dokumentálják az eseményeket, úgy, ahogy ezek megtörténtek. 
A Budapesten kitört forradalommal való szimpátiatüntetés ötletét egyébként a Babeș Egyetem hallgatói vetették fel, ők buzdítottak arra, hogy a bolyaisok álljanak a kezdeményezés élére. Dávid Gyuláék ezt hallván az egyetemi bentlakásokhoz rohantak, nehogy bárki is bedőljön a csapdának. A román egyetem egyik tanszemélyzeti ülésén hangzott el először, majd gyorsan elterjedt a hír, hogy a magyar szabadságharc célja Erdély visszafoglalása, ezért nem szolidarizálhatnak vele a románok. Az etnikai konfliktus megelőzésére lefordították románra a forradalom 16 pontját. Dávid Gyula elmondása szerint el akarták kerülni, hogy olyasmi történjen, ami lövésekre adhat okot.
Valamilyen formában minden magyar egyetemista ki akarta fejezni szolidaritását a magyarországi történésekkel: ki fekete szalagot viselt, ki gyertyát gyújtott. November 4-e után viszont leállt minden, a gépezet pedig sorra bedarálta a különböző szereplőket. Sokakat kirúgtak az egyetemről, megkezdődtek a kihallgatások és bírói tárgyalások, majd a bebörtönzések. Mindez egy olyan megfélemlítési akciónak volt a része, mely a Bolyai Tudományegyetem felszámolását készítette elő. De az már egy másik történet. foter.ro

Ötvenhat Erdélyben: „Az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”
Az ismert erdélyi ötvenhatosok – Csiha Kálmán, Páll Lajos vagy Páskándi Géza – mellett több ezer „hétköznapi ember” is végigjárta akkor a romániai kommunista börtönök kálváriáját, és ma már csak néhány él közülük. Egyikük Szilágyi Árpád, egykori 56-os forradalmár, aki azért keresi fel a székelyföldi iskolákat minden év októberében, hogy elmondhassa: „az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk első része.
Életrajz: Szilágyi Árpád 1932. december 17-én született Gyergyószárhegyen. Még középiskolás korában, 1952-ben kollektivizálás ellenes plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, ezeken használta először a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója volt. Levelet írt az Irodalmi Újságnak, amelyben elkötelezte magát a forradalom mellett, november elsején pedig néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartoztatták le és hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték. Az 1958. július 14-i  szamosújvári börtönlázadás után áthelyezték a Pitești-re, az ún. átnevelő börtönbe. 1961 tavaszán, mikor a Fekete Kéz szervezet tagjait letartóztatták, ismét vád alá helyezték, mint egyik vezetőjét a szervezetnek és a kolozsvári Katonai Bíróság ezúttal 22 év börtönre ítélte. Désről szabadult 1964. július 27-én.  Az elkövetkező években Balánbányán dolgozott geológusként. 1988-ban politikai menedékjogot kapott az Egyesült Államokban, Saint Louis-ban, innen telepedett haza Csíkszeredába 2003-ban. Azóta is ott él.
Gyergyószárhegyen születtem, egy nagyon szegény székely családban. Én voltam a harmadik, legkisebb gyermek, hogy úgy mondjam, mert világra jöttemkor az ikernővérem megelőzött, ugyanis ő egy nappal hamarabb született, december 16-án. Őt Etelkának keresztelték. Volt egy bátyám is, Szilágyi Lajos, ma már sem ő, sem Etelka nincs az élők sorában.
A „kis magyar világban”- 1940 és 1944 között - végeztem el az elemi iskolát, ott a szülőfalumban. Aztán háború után szüleim tanácsára beiratkoztam a gyergyószentmiklósi gimnáziumba, ahol kijártam a gimnáziumi osztályokat. Naponta 12 kilométert tettem meg gyalog Szárhegyről az iskolába és vissza, mert más lehetőség nem volt. Esőben, hóban, szélben és napsütésben, minden nap le kellett rónom a hat kilométert odáig, és ismét hatot vissza. Nem kellett engem nógassanak, hogy tanuljak, szegény édesapám, emlékszem, már zsenge gyerekkoromban kis kapát, kis gereblyét készített nekem, mert a nagy szerszámokat nem bírtam el, és munka közben, együtt mentünk takarni, kapálni, mindig mondogatta, hogy – Ha meg akarsz szabadulni ezektől, fiam, akkor tanulnod kell. Abból a mi nehéz sorunkból kitörni másképp nem lehetett. Én ezt akkor úgy az eszembe véstem, hogy nekem többször nem kellett mondják, hogy vedd a könyvet fiam, és tanulj. Sikeresen elvégeztem a középiskolát, és érettségi után 1953-ban felvételiztem a Bolyai Tudományegyetem földrajz-geológia szakára. Azért oda, mert tanáraim közül a földrajz-történelem szakos tanáromat szerettem legjobban.
1956 októbere: „a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme”
Negyed éves földrajz-geológia szakos hallgató voltam, amikor kitört a forradalom. Az akkori sajtóból tudtunk meg mindent. Bár nem volt annyi féle újság, napilap, tévé, mint manapság, de azért jutottak át folyóiratok, és hát ott volt a Rádió. A Kossuth Rádió, a Szabad Európa Rádió hullámain érkeztek szakadatlan a hírek. Napirenden voltunk a magyarországi eseményekkel. A mi szakunk a Marianum épületében működött, ott volt a jogi egyetem is, és annak a könyvtárában volt egy rádió. Meglógtunk az órákról, és a rádió köré tömörülve hallgattuk a híreket.
De már 23-a előtt éreztük, hogy valami készülődik, valaminek történnie kell, olyan villamosság volt a levegőben, mint vihar előtt. És amiről nem tudtunk, azt megéreztük, kitaláltuk, hozzáképzeltük, hisz olyasmi történt, amire mi is vágytunk, és lelkünk legtitkosabb zugában melengettük a reményt, hogy valamikor változni fog a mi keserves életünk. Nem felejthettem el, hogy édesapáméktól még azt a kevés jószágot is elhajtották, ami volt, mert be kellett lépni a kollektívba. Írtam is egy pár röpcédulát még középiskolás koromban, hogy „Le a kollektívval”, s úgy szignáltam, hogy a „Fekete Kéz”. De nem jöttek rá, hogy én voltam.
Akkor jött a forradalom, a győzelem, hallottuk a rádióban, hogy megalakult a forradalmi kormány Nagy Imre vezetésével. És kimondhatatlanul boldogok, szinte euforikusak voltunk. De nemcsak mi, diákok. Emlékszem, hogy az utcán, ha csak egymásra pillantottak az emberek, már abból meg tudták állapítani, hogy ki tart a forradalommal, ki örül a változásnak és ki nem. Főként a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme: - Na, ugye mi meg mertük csinálni. Magyarországon győzött a forradalom! Csillogó szemmel jártak az utcán az emberek.
Én személyesen nyakig voltam a kommunistákkal, a kollektivizálás miatt, meg egyebek miatt is, hiszen az ígért jólét elmaradt, csak a nyomorúság, az ínség és a félelem volt az, amit nap, mint nap tapasztalhattunk. Arra gondoltam, hogy hátha ide is átterjed ez a tűz. Örültem, és bennem volt az óhaj, a vágy, hogy valamit én is tegyek. Mert az nem lehet, hogy én, Szilágyi Árpád, erdélyi magyar, tétlenül, ölbe tett kézzel üljek. Éreztem, hogy szétfeszít az indulat, és épp ezért 1956. október 26-án írtam egy levelet az Irodalmi Újság szerkesztőségének. Abban az időben a haladó értelmiség a Petőfi Körbe tömörült, és ennek a körnek a hetilapja volt az Irodalmi Újság. Ebben a levélben üdvözöltem a forradalmat, és leírtam, hogy annak ellenére, hogy az átkozott trianoni béke miatt nem tudok tettlegesen is részt venni benne, mert egy országhatár választ el a magyarországi forradalmár társaimtól, én pedig Erdélyben rekedtem, szívvel-lélekkel együtt érzek mindazokkal, akik magasra lobbantották a forradalom lángját.
Az „elveszett levél”
Nos, miután megírtam ezt a levelet, elpostáztam, naivul azt hittem, hogy gond nélkül meg fog érkezni rendeltetési helyére. Persze nem ez lett belőle. Úgy tűnik, hogy a magyarországi titkosrendőrség, vagy hogy mondják, az ÁVO visszaküldte a Szekuritáténak, s így bukkantak a nyomomra, annak ellenére, hogy én a levelet úgy írtam alá, hogy Rab Árpád.  Később, a vallató tiszt meg is jegyezte, hogy – ugye azért írta alá így a levelet, hogy ezzel is kifejezze, hogy maga nem szabad? – Hát valóban ez volt a szándékom, ismertem be.
Idézet a levélből, Tófalvi Zoltán közlése:
„Kedves Szerkesztőség, drága Testvéreink!
Nehéz napokat élünk, nekünk is hasonló a sorsunk, vagy talán még nehezebb. Bennünk is felgyűlt az elkeseredés, mi is jobb életet akarunk. Hozzátok fordulunk e nehéz napokban, és emlékeztetünk arra, hogy mi is magyarok vagyunk, és elég sokan. Nekünk nem szabad szabadon élni hazánkban, nem szabad ősi hagyományainkat gyakorolni, nem szabad anyanyelvünkön elintézni ügyeinket, nem szabad olyan zászlót lobogtatnunk, amely alatt őseink nagy csatákat vívtak. Nem szabad? Hisz mi is magyarok vagyunk, bennünk is él a nemzeti érzés, a magyar nép és haza szeretete. (…) Tőletek várunk feleletet: mit tegyünk, vagy egyáltalán ne is tegyünk semmit? Nem merünk nagyon cselekedni, habár a kolozsvári román egyetemisták (1956) október 28-ra tüntetést szerveztek. Ezen a tüntetésen nem veszünk részt, mert a románok azt akarják, hogy mi menjünk elöl a tüntetésen. Tehát azt kérjük, hogy adjatok valamilyen módon útbaigazítást, ha lehet.
Éljen a szabad, független és egységes Magyarország! 
Rab Árpád”
Miután megírtam a levelet, november 1-én megszerveztem, hogy vigyünk virágot, gyertyákat az ismeretlen katona sírjára (ez volt később az egyik vádpont a tárgyaláson).  Aztán  november 4-e után, a Szovjetunió földrajzáról szóló kurzuson, melyet egy orosz tanárnő, Valentyina Katzeva adott elő -  ő magyarul nem tudott, ezért a dékán, Mészáros József fordította magyarra a kurzust - , még az óra elkezdése előtt fölálltam, és egy perces néma csendet kértem az elesett forradalmárok tiszteletére. Nemcsak a diákok álltak föl, hanem a dékán és a tanárnő is, és megtörtént a megemlékezés.
Egy cellában Páskándi Gézával
1957. február 20-án tartóztattak le, hazaárulás vádjával 20 év fogságra ítéltek. Az ítélet után átvittek a szamosújvári börtönbe. Amikor a Szekuritáté udvarán betettek a dudába, egy csíkos ruhás rab ott ült már az őr mellett, s amikor  az egy pillanatra magunkra hagyott, bemutatkoztunk egymásnak. - Venczel József vagyok, a Bolyai Egyetem tanára.  A tanár urat a kommunista hatalom koholt vádak alapján tartóztatta le 1950. februárjában, tizenkét év börtönbüntetésre ítélték, ebből hat évet Márton Áron püspökkel egy cellában töltött. Amikor találkoztunk, már nyolc éve ült. –Tessék mondani, hogy lehet nyolc évet kibírni a börtönben? - kérdeztem. – Hittel, barátom, az ember sok mindent túlél, válaszolta. Ez volt az első tanács, amely a fogságban töltendő életemre, az elkövetkező hosszú évekre vonatkozott. Valóban hitre volt szükség ahhoz, hogy az ember átvészelje mindazt, ami ott várt ránk.
Szamosújváron egy ideig egy cellába kerültem Páskándi Gézával, aki a filológián volt harmadéves akkor, ha jól emlékszem. Bár nem találkoztam velük, de másoktól megtudtam, hogy ott van Bartis Feri és Nagy Benci is. Így teltek az első börtönéveim.
Aztán 1958-ban lázadásra került sor a börtönben július 14-én, egy szombati nap volt.  Akkor Szamosújváron legalább 8000 rabot zsúfoltak össze a különböző méretű cellákban. Az a mondás járta, hogy többen voltunk rabok a börtönben, mint lakosok a városban. És ez a több ezer nyomorult ember, mintha szinte egyszerre kezdett volna el ordítani, dühösen tépni a rácsokat, redőnyöket, ami engedett azt ledobálták az udvarra, és közben megállás nélkül kiabálták, hogy Jos cu Gociu, jos cu Gociu (a börtön akkori igazgatója – szerk. megj.), dați pâine mai mare!
A Szamosújvári börtön két épületből áll, az egyik jóval a Rózsa Sándor előtti időkből van, a másik, az U alakú „új” épület 1859-ből, írja is az évszámot a homlokzatán. Nos, ennek a patkó formájú épületnek a két szárában voltak a nagy cellák, 50-80 akár száz embert is bezsúfoltak egy ilyen terembe. A vécé helyett csebreket állítottak be ide, és az emberi ürülék átható szaga a nyári hőségben elviselhetetlen volt. Az iszonyú börtönkörülmények miatt indult el a tiltakozás, a kétségbeesett rabok már nem tudták tovább tűrni az embertelen bánásmódot; a kínzásnak minden lehetséges válfaját kipróbálták rajtunk. A lázadás futótűzként terjedt szét az egész börtönben.
Gociu erősítést kért Kolozsvárról, nem tudom hány alakulatot küldtek ki, mindenesetre megszállták a börtönt, és a vezényszavak elhangzása után puskaropogást hallottunk. Először kívülről lőttek az ablakok fele, amelyekről a rabok letépték a redőnyöket, aztán celláról cellára jártak, bent az épületben is hallottam a gépfegyver zaját, mások azt mondták, hogy a cellákba is belőttek. Aztán, miután a rabok elcsendesedtek, végigjárták az épületet, és kiemelték azokat a rabokat, akikről úgy gondolták, hogy hozzájárultak a lázadás szításához.
„Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen”
Velem az történt, hogy amint a tömeg elkezdett ordítozni, és megszólalt nemsokára a börtön szirénája is, odaléptem az ablakhoz, mert szerettem volna én is látni, hogy mi folyik kint. Persze, az előírás szerint ez nem lett volna szabad, mert a parancs úgy szólt, hogy ha szirénaszót hallunk, akkor azonnal feküdjünk a földre, arccal a padlónak, vagy bújjunk az ágy alá, és ott várjuk meg, amíg a foglár engedélyezi a felállást. Ki tudta volna ezt megtenni, amikor behallatszott az ordítás, dübörgés, a géppuskaropogás. Persze, hogy tülekedés volt az ablaknál. Én voltam a legkisebb, legsoványabb, én maradtam utolsónak, és éppen akkor, amikor odaléptem az ablakhoz, kitárult a cella ajtaja, berontott az őr, és ezt ordította – Măi, studentule, ți s-a urât cu viața? Ezt mondta. Du-te înapoi sub pat.
Amikor visszajöttek a rabokért a parancsnokkal együtt, az már rögtön azzal a kérdéssel kezdte, hogy – Unde-i studentul? Care ești, măi? Előálltam, kirepítettek a cellából a folyosóra, egymás mellett álltak a szekusok, puska a kezükben, mindenki ütött, rúgott, ahogy ért. A negyedikről a második emeletre vittek le, ott volt a börtön felcsere, aki a kezében egy szögletes vaságylábot tartott. Kivett az őrmester kezéből, Dă-mi-l pe banditul ăsta, és úgy ütött, hogy leszakadt rólam a csíkos ruha, amikor összeestem, még egyet rúgott a hasamba, és akkor elájultam. Csak annyit éreztem, hogy megfogják két lábamat, és végighúznak a padlón valahova.
Amikor magamhoz tértem, egy cellában voltam, a börtön alagsorában. Körülöttem véres, fetrengő rabok, 250 ember legalább, kik nem tudtak lábra állni a súlyos verésektől, fülük leszakítva, szemük, foguk kiverve, még a falak is tele voltak vérrel. Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen. Magam sem voltam jobb állapotban, mint cellatársaim.
Utána összeírták a rabokat. Az úgy történt, hogy bejött a börtönőr, sorra belerúgott az emberekbe, és megkérdezte – Măi banditule, din ce celulă ești? Cum te numești? Ce pedeapsă ai? Azaz hány évre vagy elítélve. Ezután a rabokat a földszinti cellákba helyezték el, körülbelül tízesével, persze nem volt ágyunk, a cellák teljesen üresek voltak. Két napig nem kaptunk enni, a verések azonban folytatódtak. Amikor a mi cellánkra került sor, én legelöl álltam, hogy minél hamarabb essek túl rajta. Kivettek és vittek a fürdőbe, ahol lefektettek egy keskeny két méter hosszú padra, rászíjaztak, és elkezdtek csépelni, először ott ütöttek, ahol értek, utána már csak a talpamat ütötték, de annyira, hogy teljesen kihasadt a bőröm, és hetekig nem tudtam aztán lábra állni.
Úgy éreztem, hogy itt a vég, itt tovább nincs, ennyi volt. Ez a felismerés plusz az a fájdalom, amit érzett az ember az ütések alatt, és az a félelem, hogy vége az életemnek, elmondhatatlan. Irtózatos lelki és testi szenvedésen mentem keresztül.
Amikor végeztek velem, azt mondták, álljak fel, az őr visszakísér a cellába. Nem tudtam felállni, négykézláb kúsztam vissza. A lépcsőnél az őr belém rúgott – ridică-te banditule. Persze, hogy nem tudtam, és így további rugdosásokkal négykézláb értem el a cellám ajtaját, és amikor megütött az áporodott  meleg, amely a cellában összezsúfolt emberi testekből áradt, rosszul lettem és elájultam.
Szamosújvárról Pitești-re
Ez történt júliusban, és novemberben összeszedték Szamosújvárról az összes hazaárulással vádolt rabot, ugyanis ez volt annak idején a legsúlyosabb vád, és ezért járt a legsúlyosabb ítélet is, kezünket-lábunkat bilincsbe verve, lánccal összekötve, beraktak egy vasúti  „dubába”. Ez úgy volt kialakítva, hogy a kis, keskeny cellákban egy 20 centis ülőke volt szerelve a falra, és vagy azon ülve, vagy lábon állva utazhatott a rab. Lefekvésre nem volt lehetőség. A mellettem lévő rekeszben egy temesvári zsidó ült, Schmerz úr, aki prosztatagyulladásban szenvedett, nem engedték ki csak naponta egyszer a vécére, minden egyéb oda folyt a cellájába, és át hozzám.
Egy vonatállomáson leszállítottak, és fedett teherautóval vittek tovább a börtönbe. A parancsnok az udvaron várt minket: Măi bandiților, ăsta este Pitești-ul, lagărul de exterminare. Véssétek jól az eszetekbe, hogy innen senki élve nem szabadul, itt fogtok elpusztulni, ti büdös banditák. Akkor tudtuk meg, hogy Pitesti-en vagyunk.
Itt kerültem össze ismét Venczel József tanár úrral és a Dobai csoportból Komáromi Józseffel, Varga Lacival, de voltak mások is, itt volt Jakab Antal, a gyulafehérvári római-katolikus szeminárium vicerektora, Márton Áron egykori titkára, akit a püspök úr letartóztatása után titkosan neveztek ki ordináriusnak, vagyis az egyházmegye kormányzójának. Aztán őt is becsukták. Itt volt Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke, Jakab István bácsi, az Romániai Szociáldemokrata Párt elnöke, de ide zárták be a régi román társadalom krémjét is. Egy nagy cellában voltunk, összesen vagy kilencvenen. Tábornokok a régi román hadseregből,  arisztokraták, görög-katolikus papok, Rusu Alexandru metropolita, aki magyarul is tökéletesen tudott, a resicai mozdonygyárnak az igazgatója, a Societatea Astra-Română Ploiești-i petróleumtársaságnak az elnöke. Már nem is emlékszem mindenkire.
Mért volt ez kivégző tábor? Elmondta a börtön igazgatója, hogy – Ugye, tudjátok, hogy a proletárdiktatúrának a legfontosabb eszméje az osztályellenségnek a felszámolása. Mindent el fogunk követni, hogy ne menjetek haza. A társaság kilencven százaléka ott pusztult. Elsősorban a rettenetesen gyenge élelmezés miatt betegedtek meg a rabok. Úgy hulltak, mint a legyek. Kaptunk vagy 10 deka kenyeret, két decinyi kávénak nevezett cikória lével. Ez volt a reggeli.  Délben egy fél csajkányi káposzta vagy répalevet, mellé  10 dekányi puliszka, turtoj ahogy a román cellatársak nevezték, kockára vágva. Este a déli léből még egy adag. Puliszka nélkül. Ezzel a koszttal csak fogyni lehetett és megbetegedni. Ha egyik-másik cellatársunk meghalt, akkor nem jelentettük rögtön, hanem csak 2-3 nap múlva, amikor már szaga volt a hullának, mert addig is beadták az ételadagját, és azt elosztottuk egymás között. Ehhez járult a  napi verés. Az őr bejött, rámutatott néhány emberre: - Tu,tu,tu și tu, hai afară. Gumibottal vertek. Ráfektettek egy asztalra, és ütöttek. Nem számolták, hogy ki hány ütést kap. Változó volt az adag, annak függvényében, hogy milyen kedvében volt a  foglár. Ezt az  ördögi bánásmódot nem lehetett túlélni.
Marosvásárhelyről Văcărești-re
1961 májusában jött az őr, hogy - Fă-ți bagajul. A csomagomban egy mosószappan volt és egy rongyos törülköző. Vásárhelyre vittek, a Szekuritátéra, ahol megtudtam, hogy ismét perbe fognak, éspedig azokért a kézzel írt szórólapokért, amelyeket még középiskolás koromban terjesztettem a kollektivizálás ellen, és amelyeket úgy írtam alá, hogy a Fekete Kéz.
A kihallgatás egy hónapig tartott, a vallató tiszt ezalatt tenyerének az élével a nyakamon a verőereket ütötte minden nap úgy, hogy a végére már teljesen begyulladtak, a fejem állandóan fájt, és elvesztettem a hallásom is. A bal fülemmel azóta nem hallok. Olyan kérdéseket tett fel, amelyekre tudta, hogy csak nemmel válaszolhatok. – A Cserebogár nevű szervezetről tudsz-e? - Nem. Verés. – 
A Szivárvány nevű szervezetről hallottál-e? -  Nem. Újabb verés.
A tárgyaláson tudtam meg, hogy saját édesbátyámat is letartóztatták, aki akkor már könyvelő volt a szárhegyi állami gazdaságban. Kimentek hozzá a szekuritáté emberei, és elkezdték faggatni, hogy tudott-e arról, hogy én milyen röpcédulákat írogattam. Erre ő azt felelte, hogy igen, de csak miután megtörtént a dolog, ezért aztán a feljelentés kötelezettségének elmulasztása miatt letartóztatták, és bíróság elé állították őt is. Három évet kapott, és le is ülte szegény. Én államellenes fegyveres szervezkedésért még 22 évet kaptam. Velünk együtt még húsz fiatalt ítéltek el, szászrégeni és marosvásárhelyi diákokat, akik azért álltak össze, hogy a magyar iskolák erőszakos „egyesítése” ellen tiltakozzanak. Ők is a Fekete Kéz nevet használták, így keveredtem bele én a történetbe. Vásárhelyen volt a tárgyalás, a kolozsvári Katonai Bíróság ítélkezett felettünk. A hírhedt Macskási Pál vérbíró. Sok-sok évvel azután mondták nekem, hogy a Házsongárdban nyugszik. S a lánya, állítólag, Magyarországon él, még 89 előtt oda költözött.
Engem már súlyos betegként vittek el Pitești-ről, tébécés voltam, és egy erős verés után hashártyagyulladásom is lett. Miután kimondták az ítéletet, és a meglévő 20 év mellé, amiből letöltöttem négyet, még kaptam 22-t, az volt a szerencsém, hogy nem vittek vissza Pitești-re, hanem elszállítottak Désre. Egy emberséges orvosnő, látva, hogy milyen kritikus az állapotom a Văcărești-i börtönkórházba irányított.
Betettek egy cellába, ahol olyan betegek voltak, akikről úgy gondolták, hogy azokkal már nem érdemes foglalkozni. „Incurabilii”, úgy mondták nekünk. Orvos soha nem nyitotta ránk a cellaajtót. Egy hónap leforgása alatt a tizenkettőből egyedül maradtam, aki meghalt, ágyastól, vitték el. Valószínű azért, mert más beteg nem maradt abban a cellában, úgy döntöttek, hogy „elég egészséges” vagyok, és visszaküldtek Désre. Innen szabadultam 1964. augusztus 3-án, és az említett orvosnőnek köszönhetően maradtam életben, aki szabadságát kockáztatva sztreptomicint csempészett be a börtönbe, és azzal kezelt, amíg lábra nem álltam.
„A Szekuritáté állandóan követett”
64-ben megszabadultam, hazamentem Szárhegyre, és elmentem a munkaelosztóhoz. Én, mint földrajz-geológia szakos hallgató, tanárnak készültem, és mondtam ott, hogy szeretnék tanítani. Szemberöhögtek. – Egy osztályellenségre bízzuk a kommunista ifjúság nevelését? Maga tanítani akar? A maga helye a bányában van. Balánbányára helyeztek ki, nagyon nehéz körülmények között dolgoztam.
65-ben megházasodtam, két gyerekünk lett, két lány. A Szekuritáté állandóan követett. Állt meg a járda mellett az autó, tuszkoltak be, vittek Csíkszeredába, „beszélgetni”. Próbáltak beszervezni, ez az igazság. Ígértek jobb állást, nagyobb fizetést, lakást Csíkszeredában, de én nem álltam kötélnek.
Teltek az évek, aztán 1983-ban  saját erőből beköltöztem Csíkszeredába, és innen jártunk dolgozni a feleségemmel Balánbányára. A Szeku zaklatásai azonban nem szűntek meg, hol házkutatást tartottak, hol bevittek, hol akkor csengettek nálunk, amikor csak a kislányaim voltak otthon.
Menedékjog az Egyesült Államokban
Sokat gondolkodtam azon, hogy politikai menedékjogot kellene kérnem, de hát nem lehetett eljutni a nyugati államok nagykövetségeihez. Bukarestben még csak nem is volt szabad végigmenni azon az oldalán a járdának, ahol az Egyesült Államok nagykövetsége volt. Aztán 1988 februárjában, megláttam egy plakátot, amelyen a Nashville-i filharmonikus zenekar fellépését reklámozták, elmentem az előadásra, és koncert után megkerestem a zenekar vezetőjét. Elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok. Volt egy kérvény nálam, de az úr nem vette el, mert félt, hogy megtalálják a csomagjában. Leírta egy noteszba a személyes adataimat és lakcímemet. Én azt hittem, hogy le akar rázni, de nem így történt. Májusban már csengettek a csíkszeredai lakásom ajtaján az Egyesült Államok nagykövetségének munkatársai. Megkaptam a menedékjogot.
Epilógus
Szilágyi Árpád 1994-ben nyerte el az amerikai állampolgárságot.  Emlékiratait angol nyelven, „The Victim” (Az áldozat) címmel jelentette meg, amelyben részletesen leírta a romániai kommunista rezsim alatt elszenvedett kínzásokat. A  Saint Louis-i South Side National Bank könyvelési osztályán dolgozott, megbecsült kolléga volt és boldog családapa, aki örömmel látta, hogy lányai is megtalálják helyüket az új hazában. 2003-ban azonban tragikus események vetettek véget az alig pár éve tartó nyugalomnak: kisebbik lánya egy utcai lövöldözés áldozata lett. Ez a veszteség súlyosan megviselte Szilágyi Árpádot, aki leánya hamvainak hazahozatala után úgy döntött, nem tér vissza az Egyesült Államokba. 2003 óta Csíkszeredában él. Nagyobbik leánya és felesége nem követték őt. Minden év októberében részt vesz az 1956-os ünnepi megemlékezéseken. A Volt Politikai Foglyok Szövetségének Hargita megyei elnöke, az 1956-os Vitézi Rend hadnagya. Nyolcvannégy éves.
Víg Emese maszol.ro

Visszapillantás 1956-ra
Az alábbi sorok egy értelmiségi családból származó, 19 éves, a Bolyai Tudományegyetem geológia–földrajz szakos hallgatójának életérzését tükrözik az 1956-os esztendőben. Nem volt hős, nem vett részt megmozdulásokban, tüntetéseken – élte a mindennapokat. November 6-án kétségbeesett levelet ír volt kollégájának, a Sepsiszentgyörgyön tanító 23 éves fiatalembernek arról, hogyha ebben a világban akar élni, el kell vesse a neveltetéséből kapott erkölcsi normákat, idomulnia kell a gonosz világhoz, amelyben a szép is, a jó is csak ideiglenes, az állandó a szenvedés és a rossz. Az írás szerzője 2016-ban nyolcvanadik évében jár, gondolatban átélte ’56 mámoros tavaszát, mozgalmas nyarát és tragikus őszének eseményeit, visszaemlékezésének tárgyát. Írását ajánlja korosztályának és a mai huszonéveseknek, hogy jobban megérthessék azt a kort, amelyben szüleik és nagyszüleik éltek.
Valami van a levegőben. Valahogy szabadabban mozgunk, valahogy mindenki vidámabb és kezdeményezőbb. Április elejére esik a húsvét, és hatunknak – zöme negyedéves kolléga – van mersze már pénteken ellógni, és a Vlegyászán ünnepelni a feltámadást. Sehol ember. A csúcson elénekeljük a Himnuszt. 
Más. Fantasztikus esemény. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tanárainak és diákjainak egy csoportja látogatott Kolozsvárra, a Bolyai Egyetemre. Óriási dolog, mert gyakorlatilag a második világháború után határzár volt Románia és Magyarország között. A debreceniek fehér simvédlis sapkájukkal, hol a Sétatéri, hol a Marianum épülete körül voltak láthatóak. A három nap alatt szenvedélyes barátságok, szerelmek kötődtek. Elutazásuk után csendesnek és eseménytelennek tűnt az élet. Ittlétük kézzelfogható bizonyítéka egy-egy elajándékozott DISZ-jelvény volt. Kis méretű piros-fehér-zöld kitűző, amit a szerencsések ajándékul kaptak. Kitűzése nem volt halálos bűn, mert szocialista ország polgáraitól kaptuk, és a piros-fehér-zöld színek jelentését tompította a jelvényben szereplő ötágú csillag. A néhány forintba kerülő kitűző szellemi értéke óriásira nőtt Kolozsváron. Én is büszkén hordtam néhány hétig, aztán a pulóvert jelvényestől egy alkalommal a könyvtárban a székemen hagytam, és a jelvény eltűnt róla. Hát ilyen dolgok is történtek. Nem zászlólopás, hanem egy icipici jelvény. Csak hát a színek!
Aztán az 1956-os tanév másik csodája, hogy megvalósult a Bolyai kultúrcsoportjának négynapos debreceni, budapesti útja. Nem voltam a kultúrcsoport tagja, az évfolyamunkról talán senki sem vett részt az utazáson. Persze, mindenki ment volt, de nem irigyeltük őket, mert rengeteg munkájukba került a tánccsoport, a kórus előadása...
Könnyebb a határátlépés mindkét oldalról. Pesti barátaink látogatnak, én is kérek és kapok útlevelet, amely 1957. január 1-jéig érvényes. Lejön a sógornőm, Sós Júlia kisfiával. Véget nem érő beszélgetések, valami fogalmunk lesz a pesti felpezsdülő kulturális életről, a Petőfi Kör munkájáról. Elutazásakor Juci Reményik Találkoztam a szabadsággal című kéziratos versét kapja Apuka ajánlásával.  Október elsején kezdődik az egyetem. Megalakul a Diákszövetség, a Marianum kapujára egy nagy plakát kerül a Diákszövetség munkatervével. Amit rögtön észreveszek rajta, az egy biciklitúra 1957 nyarán a Balatonra. Már tíz éve biciklizek, milyen nagyszerű lesz a Balatont körbejárni. Évnyitó ünnepségen a palotást táncolják. Anyuka trombózist kapott, én látom el, hetekig kell mozdulatlanul feküdnie. Nagyon sok óráról hiányzom, de a dékán igazolja, ismerve a helyzetemet. Október elején van Rajk László újratemetése, Anyukával a rádióból hallgatjuk. Különben a rádió egész nap nyitva van. Felgyorsulnak az események. Gerő beszéde, majd Nagy Imre beszéde, majd a szovjet csapatok bevonulása, majd visszavonulása – minden a rádióból és otthon. Jofka (bátyám, Lám Leó – Lázár György) sürgönye nov. 29-i keltezéssel: Valamennyien jól vagyunk, éljen győzelmünk. Egyetlen kollektív megnyilvánulás van, amin részt veszek. November 1-jén reggel Szőnyi Bélával van óránk. Az óra megkezdése előtt Fülöp Sanyi kollégám, vásárhelyi srác, felkér mindnyájunkat, hogy egyperces csenddel adózzunk a Budapesten hősi halált halt kollégák emlékének. Tudtommal Sanyit ezért nem bántalmazták utólag, de biztos figyelték. Zárójelben jegyzem meg, hogy évfolyamunkon nem volt besúgó. Véletlen szerencse? Harmincöt év után sem derült ki senkiről, hogy informátor lett volna. Ennek köszönhető, hogy az egyetemi évek alatt köztünk kialakult kollegiális-baráti kapcsolatok minden árnyék nélkül a maguk tisztaságában öregségünkig megmaradtak. Aztán az egyetemen kihirdetett közös világítás. Lekésem. Egy darabig nézelődöm előre-hátra, majd egyedül világítok a család és Reményik Sándor sírjánál, ahogy azt minden évben tettük. Három napig euforikus hangulat – vagy vihar előtti csend? Szeretném felidézni a 19 éves Lám Irén életérzését, gondolatait. A kapcsolattartás a számítógép előtti időkben levelezéssel volt lehetséges. A Kolozsvárról elkerült barátaimmal levelezek, a leveleket megtartottam. Múltidézésben most nagy segítségemre voltak. Ebből az időszakból több levelem maradt meg Kónya Ádámtól és egy Vásárhelyen élő biológus kutató kollégától. 
Ezekből és az általam nekik írt levelekből idézek az alábbiakban.
November 6-án este írok Ádámnak egy kétségbeesett levelet: ...Hogy miért nem írtam hamarabb? Olyan zilált lelkiállapotban vagyok már egy hete, s ez talán most lépett a tetőfokra nálam, hogy csodálom, hogy vagyok képes többé-kevésbé értelmes mondatokat írni neked. Hidd el nekem, most kezdem csak látni, hogy nincs igazság a földön. Mindaz, amit kaptunk nevelésünkben, amit láttunk és látunk ma is otthon, a becsületesség, szeretet, szerénység stb. semmit sem ér a mai világban és mindezen túl kell tegyük magunkat.
(...) Át akarom nevelni magam, Ádám! Ezt kell tenni, sajnos, ha a mai világban meg akar az ember élni. A felemelő szépségek, természet, irodalom, de elsősorban talán a zene, ami rám nagy hatással van, az sem nyugtat.
...Valamit tenni kell, valamit át kell formálni magunkban, hogy idomulni tudjon az ember a mai világhoz, mert a világ a széphez, jóhoz soha, de soha nem fog idomulni. A szép és a jó csak időleges, nem állandó, ami az állandó, a szenvedés és a rossz.
Nov. 10., Sepsiszentgyörgy
Kicsi Irocska
Leveledet tegnap megkaptam, de egyenesen megdöbbentett. Ha nem kézzel írtad volna, fel sem ismerném a tartalmáról, hogy tőled származik. 
Tudom, hogy most roppant nehéz körülmények között élsz, s a gondok és a külső világ nyomasztanak szinte a kétségbeesésig. Tudom, most te is elmondhatod: De most oly nehéz. Most egy sugarat / Se tudok hazudni, se lopni. / Vergődő és fénytelen harcokon / El kell kopni.
Ugye, ilyenformán vagy? Nem tudom, ezekben a napokban van-e valaki, akinek nem kellene kétfelé aggódnia. Tegnap történt egy megrázó eset. Egyik legjobb tanítványomnak az apja, amikor megtudta, hogy húga és bátyja Budapesten meghaltak, eszét vesztve előrángatta a magyar zászlót, és fényes nappal megindult a főutcán kiáltozva, hogy mindenki álljon a zászló alá. Százakat elkeserítő látvány volt. Vagy azt hiszed, olyan könnyű óráról órára odaállni huszonöt-harminc figyelő őszinte szempár elé, akik jól tudják, hogy hasonló korú társaik odaát mit művelnek, és feltett kérdéseikre enyhén szólva füllenteni? 
A november negyediki tragédia után fásultság vett erőt az embereken. Otthon a Kossuth rádió és a bécsi rádió adása informált az eseményekről. Üzenetek sokasága. „Élünk.”, „Jól vagyunk, ne aggódjatok.” stb. Reménykedünk az általános sztrájkban, majd Kéthly Anna személyében. Ő ugyanis az egyetlen tagja a forradalmi kormánynak, aki eljutott az ENSZ-hez, hogy beszámoljon a magyarországi helyzetről. Azt hittük, hogy egy autentikus személy beszámolója hatásos lesz, és megsegítik Magyarországot. Ötven év távlatából visszanézve keserűség és kiábrándultság vesz erőt az emberen.  Az egyetemen vészjósló csend. 1957-ben és 1958-ban egyetlen gyűlést sem rendeztek. Az évfolyamunkról nincsen letartóztatás, de a felettünk levőből van. Suttogva terjednek a hírek: ezzel ez történt, azzal az történt. Közben közeledik a karácsony. 1956 magyar karácsonyának hangulatát Márai Mennyből az angyal című verse tükrözi. 
Mennyből az angyal
Az üszkös, fagyos Budapestre.  Oda, ahol az orosz tankok  Között hallgatnak a harangok.  Ahol nem csillog a karácsony.  Nincsen aranydió a fákon,  Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.  Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.  Szólj hangosan az éjszakából:   Angyal, vigyél hírt a csodáról.  (...) Mondd el, mert ez világ csodája:  Egy szegény nép karácsonyfája   A Csendes Éjben égni kezdett –   És sokan vetnek most keresztet.   Földrészek népe nézi, nézi,   Egyik érti, másik nem érti.   Fejük csóválják, sok ez, soknak.   Imádkoznak vagy iszonyodnak,   Mert más lóg a fán, nem cukorkák:   Népek Krisztusa, Magyarország.  (...) Magánszemélyeken kívül 1956 magyar áldozata a Bolyai Egyetem, 1959 tavaszán fognak neki az egyesítésnek. A magyar tanszemélyzeti tagokat és a diákokat szétszórják, kitalálják a szeparatizmus kifejezést. Nem lakhat egy szobában két magyar ajkú diák, nem lehet közös dolgozószobája két magyar ajkú tanszemélyzeti tagnak, mert az már „szeparatizmus”, a többségtől való elkülönülést eredményezhet. Az eseményekről, mivel már nem vagyok diák, a helyi sajtóból és magánbeszélgetésekből értesülök.  Döbbenten vettük tudomásul az öngyilkosságok sorozatát. Szabédi 1959. április 19-én, Csendes Zoltán 1959. május 3-án. Szabédit nem ismertem személyesen, a földrajzos diákokkal nem volt semmi kapcsolata. A Bolyai felszámolására összehívott gyűlés után mondták fel az idegei a szolgálatot. Csendes Zoltán közgazdász volt, az egyetem egyik legtehetségesebb, nagytudású munkatársa, prorektor. A diplománkat ő írta alá. Őt bízták meg a Bolyai felszámolásának adminisztratív végrehajtásával. Erkölcsileg nem vállalta a kiszabott feladatot, megmérgezte magát. Feleségéhez írt levelében tettét azzal magyarázta, hogy súlyos, gyógyíthatatlan betegséget fedeztek fel nála. Arra gondolhatott, hogy feleségét figyelni és faggatni fogják, ettől akarta megkímélni. Felesége egy hónap után, amikor megbizonyosodott, hogy nem maradt áldott állapotban, szintén öngyilkos lett. Múlnak a tragikus eseményekben bővelkedő hónapok, évek. Jómagam és a körülöttem levő barátok, kollégák huszonéves fiatalok, akiknek most nyílik az élet, most ismerkednek szakmájukkal, hivatásukkal, most alapítanak családot. Az élet megy tovább és az élet szép. Nem élhetünk a tragédiák árnyékában. Egyetlen, amit tehetünk, hogy ápoljuk a barátságot a letartóztatottak családtagjaival.  Barátaink 1964 nyarán jöttek haza.
Hantz Lám Irén  Részlet Hantz Lám Irén Emlékek búvópatakja című könyvéből (Stúdium Kiadó, Kolozsvár, 2014) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Összeér, ami összetartozik
A Szövetség Romániáért nevű nacionalista párt jelöltlistáin indul a parlamenti választásokon a magyar nyelv és a magyar szimbólumok használatát folyamatosan megtorpedózó blogger, Dan Tanasă – jelentette be Facebook-oldalán a párt elnöke, Marian Munteanu. Tájékoztatása szerint Dan Tanasă a párt Hargita vagy Kovászna megyei jelöltlistájára kerül fel. „Biztos vagyok benne, hogy méltó képviselője lesz az erdélyi románoknak a parlamentben” – írta Munteanu. Marian Munteanu a rendszerváltás utáni diáktüntetések vezéralakja volt, később több ultranacionalista mozgalmat alapított, a Szövetség Romániáért is egyik ilyen mozgalomból alakult át idén párttá. Idén a Nemzeti Liberális Párt főpolgármesternek jelölte, de a lépésnek annyira negatív visszhangja volt, hogy visszavonták a jelölését. (Maszol)
KIFELÉ A MAGYAROKKAL. Ismét magyarellenes rigmust skandáltak egy bajnoki mérkőzésen a Nagyszebeni CSU kosárlabdacsapat szurkolói. A Nagyszebenben játszott szombati mérkőzésen a vendég Kolozsvári U-BT csatára, Török Roland szabálytalankodott – a szebeni szurkolók megítélése szerint – sportszerűtlenül. Válaszként a szebeni csapat vezérszurkolója a Kifelé a magyarokkal az országból! szólamot kezdte skandálni, és ezt több százan átvették a zsúfolásig telt sportcsarnokban. A nagyszebeni csapat szurkolóinak nem ez az első nacionalista megnyilvánulásuk. 2014 áprilisában a marosvásárhelyi Maros KK csapatával vívott mérkőzésen nyomdafestéket nem tűrő, magyarellenes feliratot tartalmazó molinót feszítettek ki a marosvásárhelyi sportcsarnok lelátóján. Az akkori kilengés miatt a diszkriminációellenes tanács mind a klubot, mind a román szövetséget háromezer lejes büntetéssel sújtotta. (MTI)
KELL A SZÜKSÉGLAKÁS. Nem adhatók el többé az Országos Lakásügynökség (ANL) által a fiataloknak épített lakások, mert minden városban szükség van sürgősségi esetekben használható szociális lakásokra – jelentette ki Nagykárolyban Vasile Dîncu kormányfőhelyettes. Dîncu a besztercei robbanást említette példaként, ennek nyomán ugyanis ötven családot kellett sürgősen más lakásba költöztetni. Az új lakástörvényt még ezen az őszön kidolgozzák, majd a parlament elé kerül. Dîncu szerint elfogadhatatlan, hogy a Romániában lévő lakásoknak mindössze két százaléka van állami vagy közösségi tulajdonban. „Kellenek a szükséglakások, és kellenek lakások az új nemzedékeknek” – jelentette ki a kormányfőhelyettes. Ennek érdekében további ANL-lakások építésére van szükség, akár a polgármesteri hivatalok, akár a magánszféra bevonásával — tette hozzá. (Agerpres) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Román soviniszták az RMDSZ mellett
Ezt is megértük: a kolozsvári helyi rendőrség, valamint az ügyeletes bukaresti soviniszták az RMDSZ-nek kampányolnak.
Nem feltétlenül tudatosan persze, de az RMDSZ „Mentsük meg Erdélyt Bukaresttől!" plakátkampánya elleni fellépéssel egyértelműen a magyar szervezet malmára hajtják a vizet. Mint ismeretes, a szövetség Nagyváradon és Kolozsváron állíttatta fel a tőle szokatlanul határozottan regionalista hangvételű plakátokat.
A szokatlanul erős hangvételt fontos kihangsúlyozni, hisz a szövetség mindeddig nem érezte szükségét, hogy ilyen üzeneteket fogalmazzon meg – pláne kampányon kívül –, amihez annak is köze lehet, hogy az elmúlt 26 évben maga is a bukaresti „rendszer" szerves részeként tevékenykedett. Most viszont komolyan fennáll a veszélye, hogy története során először nem éri el a parlamenti bejutáshoz szükséges ötszázalékos küszöböt, és bár ezt valamelyest ellensúlyozhatja azzal, hogy a választási törvénybe bevitte azt a számára kedvező cikkelyt, miszerint az a párt is mandátumokat szerez, amely legalább négy megyében megkapja a leadott voksok 20 százalékát, azért így mégsem ugyanolyan erőt képviselve vehetne részt a bukaresti hatalmi osztozkodásban, mint a küszöb megugrásával.
A plakát üzenetével persze minden jóérzésű és normális ember – nemzetiségtől függetlenül – egyetért, hiszen a szubszidiaritás és a valós önkormányzatiság csakis akkor valósulhat meg, ha az adók nagyobb része helyben marad, és nem nyeli el a bukaresti vízfej. Csakhogy az a tény, hogy az RMDSZ eddig nem érezte szükségét ilyen „radikális" üzenetek megfogalmazásának, csupán most, a parlamenti választások közeledtével, határozottan azt az érzést kelti, hogy egyszerű kampányfogásról van szó, amelynek egyik fő célja a szélsőséges román ellenreakciók kiprovokálása, és ezáltal a magyar közösségben az „ostromlott vár" érzés gerjesztése volt. Hogy az RMDSZ elleni megnyilvánulásokat az egész magyar közösség elleni támadásként lehessen magyarázni, és ezáltal az RMDSZ ismét a magyarok védelmezőjének szerepében tetszelegve kérhesse a voksokat.
A számítás bejött, a román fél „hibátlanul" végzi a feladatát. A kolozsvári helyi rendőrség két napon belül leszedette az óriásreklámokat. Azt még mérlegeljük, hogy a zsigeri magyarellenesség mellett a cinizmus vagy csupán az ostobaság jele, hogy – miközben hivatalosan arra hivatkoztak, hogy kiderült: az érintett reklámfelületeket törvénytelenül állítota fel a reklámcég – a „törvénytelen" felületekről csak az RMDSZ reklámja került le, a másik felén látható reklám nem. Bár lehet, hogy csak a pannó egyik fele volt illegális.
Beindultak a bukaresti média ügyeletes román nemzetvédői is, akik máris Románia feldarabolásának vagy legalábbis föderalizálásának szándékát látják a plakátok üzenetében, és szinte 24 órában uszítanak, hiszen a magyarügy mindig hálás téma. Persze figyelembe véve, hogy a román oktatási rendszer már az óvodától kezdve sovinizmusra és a magyarokkal szembeni zsigeri gyűlöletre szocializálja a románokat, mindezeken nincs miért csodálkozni. A kolozsvári hatóságok is zsigerből cselekszenek: ha esetleg föl is merülhet, hogy a plakátok eltávolításával akár még használhatnak is azok megrendelőinek, mindent felülír a magyar kezdeményezések eltiprására vonatkozó parancs.
Nem a plakátkampányra adott válasz, de időzítésében ugyancsak az RMDSZ-nek kedvez az a tény is, hogy a legionárius eszmék elkötelezettjévé vált egykori diákvezér, Marian Munteanu ultranacionalista pártja a magyar feliratok és jelképek ellen perek tucatjait indító „civil jogvédőt", Dan Tanasát kívánja Kovászna megyében képviselőjelöltként indítani. Most a helyi magyar illetékesek azzal is kampányolhatnak, hogy tőle is „megvédik" a magyarokat. Pedig hát fölmerül a kérdés, hogy miért csak most akarják megvédeni őket, eddig miért hagyták, hogy évekig folytassa hadjáratát minden ellen, ami magyar, ahelyett, hogy az RMDSZ jogi apparátusának igénybevételével kidolgozták volna, hogyan lehet – például uszítás miatt indított perek tucatjaival – örökre elvenni a kedvét attól, hogy a magyarokkal packázzon.
Az RMDSZ tehát az első körből jól jött ki: a román illetékesek kiszámíthatóan, az elvárt módon cselekedtek, a szövetség az áldozat szerepében tetszeleghet. A kérdés az, hogy az „áldozatkampány" meghozza-e szavazatokban mérhető sikert is, azaz képes-e mozgósítani az egyre passzívabb, az RMDSZ kampányígéreteire egyre kevésbé fogékony magyar választópolgárokat.
Balogh Levente Krónika (Kolozsvár)

Bőröndben viszi az irodalmat a határokon túlra
„Hiszem, hogy a versek térképek, iránytűk az életünkben. Őket követve juthatunk el egy békés, szeretettel teli világba. Olyan világba, amelyet mi, emberek alkotunk meg. Kultúránk és verseink segítségével” – ezt vallja Tóth Péter Lóránt, kunszentmiklósi testnevelés–történelem szakos tanár, Radnóti- és Latinovits-díjas versmondó, versvándor, aki október rendhagyó történelemórát tartott a Csiky Gergely Főgimnáziumban Forr a dal márcímmel.
Időutazás volt a javából, megelevenedtek az ’56-os események, a Corvin közi srácok, a 60 évvel ezelőtti Budapest vérrel színezett utcái. A Corvin közi hősökről szóló pódiumműsorát az 1956-os Emlékbizottság támogatásával 65 állomásból álló körúton mutatja be Tóth Péter Lóránt a Kárpát-medencében és Kanadában élő magyaroknak, a turné első állomása Arad volt.
Az ötvenhatos eseményekről szóló pódiumműsorán kívül átviszi a határokon József Attila verseit a Vasútállomáscímű rendhagyó irodalomórával, készített Hajvert Ákossal közös műsort a magyar irodalom legszebb verseibőlNem mondhatom elcímmel. Emellett mintegy tucatszor előadták a Tanár úr, kérem című gyermekvers-válogatást, az általa vezetett kunszentmiklósi Versmondó Stúdió gyermektagjaival.
Péterrel a Csiky Gergely Főgimnázium könyvtárában beszélgettünk két előadás között.
 – Második alkalommal vagy Aradon. Hogyan kezdődött ez a történet?
– Tavaly úgy döntöttem, hogy 12 év után abbahagyom a tanítást. Az utóbbi években visszajött az életembe a versmondás, és annyira átvette a helyet a tanítás mellett, hogy úgy éreztem, mindkettőt nem tudom megfelelően csinálni. Beadtam egy pályázatot 147 határon túli iskolába, így jutottam el Felvidékre, Kárpátaljára, Erdélybe. Korábban sokat jártam a Vajdaságba és Kárpátaljára, ott már megvolt a kapocs. Erdélyt úgy céloztam meg, hogy felmentem a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség honlapjára, és az ott lévőknek – van vagy 60 név – levelet írtam. Abból a 60-ból visszaírt Rogoz Marianna, az aradi Csiky Gergely Főgimnázium tanára, hogy őt ez érdekelné. Felvettük a kapcsolatot, majd úgymond „lepasszolt” Spier Tündének, az iskola aligazgatójának, akinek a segítségével idén áprilisban jöttem először Aradra a Vasútállomáscímű előadással (József Attila verseit és életrajzi adatait felhasználva összeállított műsor – szerk. megj.). De egy jól működő kapcsolatnak jövője is van, így megint itt vagyok, ezúttal az ötvenhatos forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából, szintén egy rendhagyó történelemórával.
– Hol találkozik a testnevelés az irodalommal? Hogy kerültél a tornateremből a könyvek közé? – ha fogalmazhatunk így…
– A versmondással már nagyon korán megismerkedtem, édesanyám rengeteg mesét, verset olvasott, azt mesélik, hogy másfél évesen mindenféle beszédhiba nélkül mondtam az Öreg néne őzikéjét. Nagyon szerettem a meséket, verseket. Az iskolában, szünetekben mindig ki kellett menni az udvarra, de én rendszeresen visszaszöktem az osztályterembe, és megkértem a takarító nénit – aki a mai napig emlegeti azokat az eseteket –, hogy ne szóljon senkinek, ne áruljon el. Ilyenkor bebújtam a tanári asztal alá, és ott olvastam. Mikor mit, verseket, a Winnetou-s könyveket stb. 13–14 éves koromig rendszeresen szavaltam. 13 éves koromban jelentkeztem a Ki Mit Tud?-ra, megnyertem a megyei döntőt, bejutottam az országosra. Ha ott tovább jutok, akkor már következett volna az élő show a televízióban. Soha nem felejtem el, hogy a döntő előtti napon volt egy atlétikaverseny Kunszentmiklóson, én kimentem szurkolni. Egész nap szurkoltam, kiabáltam, másnapra annyira berekedtem, hogy nem jött ki egy hang sem a torkomon, soha nem történt még ilyen azóta sem, de azelőtt sem. Ennek ellenére elmentem a döntőre, előadtam a verset, amennyire tudtam rekedten, suttogva. A zsűritagok már mind ismertek, hiszen ők juttattak az országos szakaszra, de ekkor Hegedűs D. Géza színész, a zsűri elnöke, azt mondta, hogy így nem juttathatnak tovább, mert nem lenne tisztességes a többiekkel szemben. Ez nyilván egy korrekt döntés volt, de ettől függetlenül akkor valamit elvágtak bennem, és onnantól kezdve hagytam a versmondást, elkezdtem kosárlabdázni. Így történt, hogy 14 éves koromban kosárlabdázó akartam lenni, öregapám sportoló volt, a családban nagyon sok tanár volt, tulajdonképpen így lettem testnevelő tanár.
– Hogy kezdődtek a versműsorok? Hogyan épül fel egy pódiumműsor?
– A versektől igazából sosem szakadtam el, mindig sokat olvastam, hallgattam megzenésített verseket. Olyan 28–29 éves lehettem, amikor az önszorgalomból tanult versekből összeállt egy adag József Attila. Akkor megkerestem Balogh Mihály tanár urat, hogy segítsen nekem színpadra vinni a verseket. Mikor összeraktuk, annyira beszippantott, annyira megjött hozzá a kedvem, hogy elkezdtem versmondó versenyekre járni, meg is nyertem azokat, majd jöttek az első pódium estek. Elsősorban középiskolásoknak szánom előadásaimat. Ha aVasútállomásról meg a Forr a dal már-ról beszélünk, adott volt, hogy iskolákba fogok menni, tehát ebből következik, hogy úgy kell a témát tálaljam, hogy a diák találjon közös pontot a saját és József Attila életével, problémáival, vagy másik esetben találjon valamit, ami közös vele és a Corvin közi srácokkal. Az alapvető, lényeges pont ez volt, a másik pedig az, hogy ezekben az előadásokban legyen vers. Mivel én versmondó vagyok, és hiszek abban, hogy egy verssel sokkal több mindent el lehet mondani, mint 20 perc történelmi, vagy irodalmi magyarázattal, ezért kézenfekvő, hogy versnek kell benne lenni.
 – Ilyen témához nyúlni ma, ezt a korosztályt megcélozni nem merészség? Miért tartod fontosnak, hogy diákokat szólíts meg ily módon?
– Mert – bármennyire is elcsépelt közhely, de –, ők a jövő. És igen, merészség. De úgy gondolom, hogy a művészetekkel igenis meg lehet fogni a gyereket. Minden korszak felnőtt és bölcs emberei mondják, hogy „bezzeg a mi időnkben, bezzeg a mai fiatalok”. Ez talán még az egyiptomiaknál is elhangzott, hogy „bezzeg így, bezzeg úgy”. Jó lenne végre kicsit elfelejteni ezt a gondolatvilágot, és egész egyszerűen felkészíteni őket, a mai fiatalokat, megmutatni azt, hogy hogyan élhetnek, hogyan tudnak változtatni a saját életükön, világukon. Ezért lehet és kell példákat hozni a múltból. Szerintem nem lehetetlen a fiatalok irodalom/versek iránti érdeklődését felkelteni.
– Neked vannak erre módszereid?
– Én szerencsés vagyok amiatt, hogy tanár vagyok. Nekem ez a közeg nem ismeretlen. Ezek az előadások nagyon jól működnek az iskolai közegben. Abszolút azt gondolom, hogy ha szerencsésen összeáll a történet, akkor el lehet indítani a gyermekekben valami szikrát. Az irodalomban, a történelemben – de nem csak! – annyi minden van, amihez nyúljunk, és az már csak rajtunk múlik, hogy hogyan tálaljuk ezt a diákoknak. És ha szerencsések vagyunk, akkor összeáll a történet.
 – A jelenleg „futó” projekteken kívül készülsz valami újjal a jövőben?
– 2017-ben Arany János születésének 200. évfordulója lesz, ez alkalomból Nekem áldott az a bölcső, mely magyarrá ringatott címmel készülök egy újabb rendhagyó irodalomórával. Mivel nagyon érdekel Márton Áron püspök életútja, sorsa, Non recuso laborem címmel tervezek egy emlékműsort. Szeretnék szemezgetni az erdélyi magyar irodalomból is, melynek tárháza szinte kimeríthetetlen. A Vasútállomáscímű műsorom azonban még sokáig repertoáron marad.
Takáts D. Ágnes Nyugati Jelen (Arad)