Korodi: elfogadhatatlan, hogy még tárgyalni sem akartak a nyelvhasználati küszöbről
A román politikum indokolatlan sértődöttségével, szándékos zárkózottságával, valamint a központi sajtó célzott félretájékoztatásával magyarázza Korodi Attila parlamenti képviselő az anyanyelv-használati küszöb csökkentéséről szóló törvénytervezet elutasítását.
A szerdán tartott képviselőházi szavazáson az RMDSZ-es képviselőkön kívül a Mentsétek meg Romániát Szövetség egyik politikusa szavazott igennel, négyen tartózkodtak, 256-an pedig ellene szavaztak – közölte csütörtöki csíkszeredai sajtótájékoztatóján Korodi Attila.
Mint mondta, a tervezetet az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága által elfogadott regionális és kisebbségi nyelvek európai chartájában – amelyet Románia is ratifikált – megjelent ajánlások alapján írták meg. Sőt a bizottság 2012-ben kifejezetten Romániával kapcsolatban állapította meg, hogy az ország területén alkalmazott nyelvi jogok túl merevek, és arra kérték a román hatóságokat, hogy lazítsák a küszöbrendszert.
Korodi Attila elmondta azt is, hogy még a múlt héten írásban hívta fel a képviselőházi frakcióvezetők figyelmét arra, hogy az RMDSZ anyanyelvhasználatra vonatkozó 20 százalékos küszöb csökkentéséről szóló törvénytervezete összhangban van a nemzetközi egyezményekben foglaltakkal.
„Egyértelműen ideális helyzetet írt le a törvénytervezet: megnéztük, hogy melyek azok a helyi közösségeink, amelyek körében egyértelműen csökkenteni kellene a nyelvhasználati küszöböt a közigazgatási rendszerben. Ott van Kolozsvár példája, ahol több magyar él, mint Csíkszeredában, mégsem használhatják a magyar nyelvet a közigazgatásban. Az ideális helyzetről tárgyalhatott volna a román társadalom és politikum, mert nyitottak lettünk volna a vitára, de a törvénytervezetet sértőnek érezték a román politikusok” – fejtette ki az RMDSZ képviselőházi frakciójának vezetője.
Értetlenül fogadta továbbá, hogy Popescu Mariana-Venera, a Romániai Macedónok Egyesületének részéről kijelentette, hogy nem támogatják az RMDSZ kezdeményezését, fölöslegesnek tartják, ráadásul alkotmányellenesnek is nevezte azt. Mindeközben a román politikusok meg vannak győződve arról, hogy Románia példaértékű ország, ami a kisebbségeknek biztosított jogokat illeti, sőt úgy gondolják, hogy a nemzetközi egyezményeket maradéktalanul betartják.
Hangsúlyozta, hogy a bukaresti sajtóban hetekkel ezelőtt elindult az a félrevezető médiakampány, amellyel a cél az volt, hogy a kérdést a parlament ne gyakorlatiasan, cikkelyről cikkelyre tárgyalja, hanem egyből visszadobja.
„Számunkra elfogadhatatlan, hogy valaki ezekről a kérdésekről ne akarjon tárgyalni 2018 hajnalán. És azért elfogadhatatlan, mert akkor, amikor a román állam megszületett, és ennek az alapelveit lefektették, a Gyulafehérvári Nyilatkozatban pont azokat a kérdéseket járták körbe, amelyekre még most is számos esetben nincs jogi megoldás” – mutatott rá a képviselő. Kovács Boglárka / maszol.ro

Magyarnak érezte magát, muszáj volt segítenie a magyarokat 1990 márciusában
A magyarországi Roma Sajtóközpont és az Ide Tartozunk Egyesület a marosszentgyörgyi Puczi Bélának akart emléket állítani az 1990-es fekete márciusi szerepvállalásáért. Az emléktáblát a Nyugati pályaudvar épületére helyezték volna el, de a vasúttársaság ezt nem engedélyezte. Az ügyben kedden fordulat történt, Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere felajánlotta, hogy a jövőre Budapesten megnyíló roma kulturális központ, a Cziffra-palota falán helyezzék el Puczi Béla emléktábláját.
Puczi Béla egyike volt azoknak a marosszentgyörgyi romáknak, akik az 1990-es marosvásárhelyi pogrom idején „ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!” kiáltással a magyarok segítségére siettek. Ezért Romániában elítélték, és börtönbe zárták. Magyarországra menekült, de itt se jutott neki jobb sors: román cigányként tekintettek rá, menekülttáborban helyezték el, és mire tíz évvel később megkapta az állampolgárságot, tönkrement az élete és az egészsége. Élete végén a Nyugati téren élt hajléktalanként, azzal keresett némi pénzt, hogy a parkolókban a kocsikra vigyázott, amíg 2009-ben meg nem halt. A Roma Büszkeség Napja szervezői már a nyáron felvették a kapcsolatot a MÁV-val azzal kapcsolatban, hogy szeretnének a Nyugatinál emléktáblát állítani, a vasúttársaság pedig a Roma Sajtóközpont szerint nem volt elutasító, noha nem is mondta ki, hogy elhelyezhetik a táblát. Az Örökségvédelmi Hivatalhoz irányították a szervezőket, hogy szerezzék be a szükséges engedélyeket. Eközben a szervezők pénzt gyűjtöttek az emléktáblára, amelyet Kállai András roma származású szobrászművész el is készített. A MÁV-tól három nappal a múlt szombatra tervezett avatás előtt azt a választ kapták, hogy nem tehetik ki Puczi Béla emléktábláját. Az indoklás: emléktáblát – a közforgalom számára megnyitott területekről látható módon – a vasúti közlekedéssel összefüggésbe hozható esemény, maradandó értéket létrehozó személy, csoport emlékére lehet elhelyezni.
Kézben maradt a tábla
Mint arról az MTI beszámolt, szombaton a Roma Büszkeség menete a Blaha Lujza tértől a Nyugatiig vonult, az eseményt pedig Puczi Béla emléktáblájának kihelyezése és avatása zárta volna, de ehelyett a kezükben tarthatták a szervezők a 40 kilós táblát. A Roma Sajtóközpont és az Ide Tartozunk Egyesület ezért Dávid Ilonához, a MÁV Zrt. elnök-vezérigazgatójához fordul, és arra kérik majd, engedje meg, hogy az emléktábla oda kerülhessen, ahol Puczi Béla az utolsó éveit töltötte. Puczi Béla hajléktalanként halt meg, most családját is a hajlék nélkülivé válás veszélyezteti. A család két 15–20 négyzetméteres helyiségben lakik Marosszentgyörgyön, a Temető utcában. Nagyobb esők idején az utcáról lezúduló víz a rossz szigetelés miatt gyakorlatilag szabadon folyik át a szobán. A Roma Sajtóközpont és az Ide Tartozunk Egyesület cementet, téglát, szigetelőanyagot vásárolt, hogy a család házát megjavítsák. Az emléktábla állítására és a lakás javítására – Setét Jenő roma polgárjogi aktivista kezdeményezésére – jelentős összeg gyűlt össze.
Egyébként Puczi Béla 2010-ben kapott posztumusz Petőfi-emléklapot, helytállásért nevű elismerést, amelyet Balog Zoltán, az Országgyűlés emberjogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottságának elnöke adott át özvegyének, Barabás Máriának. A Terror Háza Múzeumban a fekete március hat hősét tüntették ki Petőfi-emléklap a Helytállásért elismeréssel. Ők: Lőrinczi József, Puczi Béla (posztumusz), Sütő József, Szilágyi József, Szilveszteri Kis Péter (posztumusz), Tóth Árpád (posztumusz). A helyi magyar közösség is emléklappal ismerte el helytállását, például a tavalyi marosszentgyörgyi magyar napokon.
Az a „Ne féljetek...”
Puczi így mesélte el – már magyarországi tartózkodás alatt – azt a bizonyos kiáltást, ami híressé vált; érdekes módon akkor nem tulajdonította önmagának. Ekkor érkeztek meg a marosvásárhelyi cigányok Gondos Károly és Boldizsár Máté vezetésével. Nem tudták először, ki a román, ki a magyar, odakiáltottak hát románul: hol vagytok testvérek? A románok visszakiáltottak: itt vagyunk. Na jó, ha ott vagytok, akkor megyünk mi nektek. Előbb a magyarok sem tudták, hogy kik azok, egész addig, amíg meg nem indultak a cigányok a románok felé. Az egyik elkiáltotta magát: Ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok! Így kezdődött a románok kiverése a városból. Ő maga így magyarázta részvételét a márciusi véres eseményekben: „Ami minket, a cigányokat illetett, Marosvásárhelyen nem történt volna semmi, ha nem éreztük volna magunkat magyaroknak. Mivelhogy Romániában akkor nem létezett cigány nemzet, mi, a magyar nyelvű cigányok akkor a magyar nemzet mellé álltunk, és próbáltunk segíteni a magyarokon (…) Mi, a cigányok azt tettük, amit jónak láttunk akkor, nem kötelezett minket senki. De úgy éreztük, hogy egy olyan magyar világban – ezt értem Erdélyre – nőttünk fel, hogy magyarnak éreztük magunkat, és kötelességünknek láttuk, hogy az erdélyi magyarságot segítsük. Mert tudtuk, ha az erdélyi magyarság elesik, akkor mi is. Aztán cigányok, mi következtünk volna.”
Balog Zoltán felajánlása
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere felajánlotta, hogy a jövőre Budapesten megnyíló roma kulturális központ, a Cziffra-palota falán helyezzék el Puczi Béla marosvásárhelyi cigány hős emléktábláját – tájékoztatta az MTI-t az Emberi Erőforrások Minisztériuma. A közlemény szerint Balog Zoltán a sajtóból értesült arról, hogy civil kezdeményezésre a Nyugati pályaudvar épületén szerettek volna emléktáblát elhelyezni Puczi Bélának, de a MÁV szabályzata ezt nem teszi lehetővé. Balog Zoltán a vasúttársaságot felügyelő miniszterrel való egyeztetés után ajánlotta fel, hogy a Cziffra-palota falán kaphat helyet az emléktábla.
Megérdemelné az emlékezést
Az emléktáblával kapcsolatos hír hallatán több Maros megyei, vásárhelyi és marosszentgyörgyi is elmondta véleményét. Ezek közül idézünk. „Szerintem az emléktáblát Marosvásárhelyen kéne elhelyezni. Mi köze van a MÁV-nak Puczi Bélához (nyugodjon békében). Az emléktáblát nem azért kell kitenni, mert hajléktalan volt, hanem mert marosvásárhelyi hősként emlékezünk rá, tehát Marosvásárhelyen.” (R. B.) „Marosszentgyörgyi volt, ide kéne elhelyezni a táblát” .(E. J.) „Beírta magát Vásárhely történelmébe és a vásárhelyi szívekbe, még akkor is, ha valakik – jobban mondva senkik – megmásítanák a véres márciust. Nagyon sajnálom Béla, de az ember nem azt kapja, amit érdemel, nehéz dolog az elismerés, az érdem. Nyugodj békében!” (S. T.) „Én ismertem személyesen is, egy lakónegyedben laktunk. Én is székely vagyok, és elsők között jött elő 1990 márciusában, ezért tisztelet neki!” (D. A.) „Tényleg hős volt, megérdemelne egy emléktáblát.” (Zs. A.) Bakó Zoltán / szekelyhon.ro

Két vendégelőadás jön a táncműhelyhez
Kun Attila koreográfus két előadását is láthatja az udvarhelyi közönség október közepén, a Ki vagy te, kortárs tánc? és a Peregrinusok előadásokra már kaphatók a jegyek.
A Művelődési Ház stúdióterében október 18-án, szerdán 19 órakor látható a Közép-Európa Táncszínház produkciója, a Ki vagy te, kortárs tánc? című táncismereti előadás. Az előadásban részletek láthatók a Közép-Európa Táncszínház emblematikus előadásaiból – Horda, Tiszta föld, Tánc-Tér-Képek, Vándornaplók –, amelyeket narratív táncismereti részek kötnek össze.
A társulat tagjai a sokéves oktatói tudásukat, és a színházi nevelési programjaik során szerzett tapasztalataikat is felhasználták az előadás létrehozásakor. Előadják Jakab Zsanett, Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Nagy Csaba Mátyás, Dunai Bettina, Kovács Péter, Kun Attila, Mádi László és Wéninger Dalma. A jegyek ára diákoknak, nyugdíjasoknak 10 lej, felnőtteknek 15 lej.
Másnap, október 19-én a Peregrinusok című előadást adja elő Horváth Adrienn, Hargitai Mariann, Jakab Zsanett, Mádi László, Kovács Péter, Dunai Bettina, Nagy Csaba Mátyás, Füzesi Csongor és Nyeste Adrienn, ez az előadás is 19 órától kezdődik és szintén Kun Attila a koreográfusa. A helyszín ezúttal a Művelődési Ház nagyterme lesz, a jegyek ára diákoknak, nyugdíjasoknak 15 lej, felnőtteknek 20 lej. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Bukarest-központú a médiánk
Október 13-14. között Nagyváradon és Méhkeréken szervezik meg A média a posztkommunizmusban – örökség, evolúció, tendenciák című konferenciát. A nyitóünnepséget péntek délelőtt tartották.
A kétnapos rendezvény tulajdonképpen egy tavaly elkezdett sorozat második állomása, és a szervezők (Nagyváradi Egyetem, Szegedi Tudományegyetem, Méhkerék Község Román Nemzetiségi Települési Önkormányzata) reményei szerint az elkövetkezendő években még számos kiadással gazdagodik majd. A 2016-os rendezvényen elhangzottakról már meg is jelent egy kötet, ebben például olyan aktuális kérdéseket boncolgatnak a sajtóvisszhangok tükrében, mint a migráció vagy a Brexit, és a Continental szállodában tartott nyitóünnepségen be is mutatták a kiadványt.
A szimpóziumra és műhelybeszélgetésekre amúgy nem csupán Romániából, hanem Szegedről, Gyuláról, Méhkerékről, Kisinyovból és Belgrádból is érkeztek vendégek. Az egybegyűlteket Ioan Horga professzor, a Nagyváradi Egyetem oktatója köszöntötte, majd Constantin Bungău rektor beszélt arról, hogy a sajtó mindig egy forrást jelentett a történelmi munkák, kutatások számára, tehát a szakembereknek szükségük van rá.
Florin Trandafir-Vasiloni, Románia gyulai főkonzulja arra hívta fel a figyelmet: Méhkeréken egy jelentős román közösség él, akik őrzik az anyanyelvüket és az identitásukat, ami abból is kitűnik, hogy az utcán románul beszélnek egymással. A továbbiakban Sorin Curilă, a Nagyváradi Egyetem szenátusának az elnöke is üdvözölte az érdeklődőket.
Sajtótermékek
A vitaindító előadást Marian Petcu professzor, médiaszakértő tartotta, aki azt vázolta fel, hogyan alakult a hazai sajtótermékek sorsa a rendszerváltozás után. Ebből kitűnt, hogy a sajtó a szocializmusban és azóta is mindig fővárosközpontú volt abban az értelemben, hogy ott jelent meg a legtöbb termék. (Az expozéjában nem tért ki arra, hogy az adatok a román nyelvű, vagy az egész sajtópiacra vonatkoznak-e). Ha a statisztikát böngésszük, azt látjuk: 1990 előtt Romániában körülbelül 500 újság, folyóirat, szaklap stb. létezett, majd a változás után ezek száma robbanásszerűen megnőtt úgy, hogy a ’90-es évek végén elérte az 5 ezret, majd visszaesett, jelenleg pedig 3108 aktív címről beszélhetünk, függetlenül attól, hogy ezeket mikor alapították. Közel 50 százalékuk Bukarestben lát napvilágot, Bihar megyében pedig napjainkban 62 kiadvány jelenik meg. Igen, hatvankettő, de ne tessék csodálkozni azon, hogy akkor az újságstandokon miért nem látunk ennyit, ugyanis ezeknek túlnyomó többsége akadémiai, tudományos kiadvány, mely csak egy szűk réteghez jut el, szabadárusításban nem kapható, és valljuk be, az átlagolvasót nem is érdekli.
Továbbmenve: az említett 3108-ból 822 oktató jellegű, 170 történelmi és civilizációs témákkal foglalkozik, 147 egyházi kiadvány (ide vannak sorolva egyes egyházközségek által kiadott néhány lapos heti értesítők is), 116 szórakoztató jellegű, 106 orvosi témával foglalkozik, 104 irodalmi folyóirat és így tovább. Érdekes, hogy egy olyan napilap is működik, melyből csupán 400 példányt nyomtatnak, és 1868 érvényes audiovizuális engedély van kibocsátva. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Kisebbségek Romániában
Nem tudathasadással, hanem a román állam több évtizedes asszimilációs politikájának eredményességével magyarázható a nem magyar nemzeti kisebbségek parlamenti képviselőinek elutasító magatartása – kaptunk magyarázatot arra, miért szavaz állandóan az RMDSZ ellen a többi romániai kisebbség. Úgy tűnik, számukra inkább nyűg, mint lehetőség az RMDSZ kezdeményezései a kisebbségek identitás-megőrzése, az önrendelkezés terén.
Legutóbb a közigazgatási törvényben rögzített anyanyelv-használati küszöb csökkentésére vonatkozó RMDSZ-es indítványt szavazta le a szakbizottsági vitán a nem magyar kisebbségek nevében Mariana Popescu, a macedón kisebbség képviselője.
„Egyeztettünk a kisebbségi frakcióban és úgy döntöttünk, hogy nem támogatjuk a kezdeményezést. Az anyanyelv-használati küszöb csökkentése 20 százalékról 10-re törvénytelen, egész Európában a 20 százalék érvényes. Úgy ítéljük meg, hogy Románia épp elég jogot biztosít nekünk, kisebbségeknek, mi elégedettek vagyunk azzal, amit a román államtól kapunk”, érvelt Popescu.
Semmiféle autonómia nem hatja meg őket
„Alig akad ma romániai kisebbségi közösség, amelynek ambíciói, elvárásai, igényei összehasonlíthatóak lehetnének a magyar közösség elvárásaival. Ennek oka részben a közösség méretében, illetve az ebből fakadó asszimilációban keresendő – mondta el lapunknak Markó Attila, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának volt vezetője.
Úgy véli, a kisebbségi képviselők – a mindenkori hatalomhoz való közeledési „reflexeken” túl – azért helyezkednek gyakran a magyar igényekkel szembe, mert azok messze meghaladják saját elvárásaikat, azokat a kisebbségi jogokat, amelyek számukra fontosak, már rég elérték – fejtette ki. „A népszámlálási adatok szerint az 1,23 milliós magyar közösség után már csak a roma, ukrán és német közösség száma haladja meg a 30 ezret, ezek közül pedig egyik sem rendelkezik olyan közösségi öntudattal, amely bármelyiket is az RMDSZ partnerévé tehetné egy kisebbségi jogbővítési harcban”, vélekedett Markó Attila. Elmondta: már a kisebbségi törvénytervezet tizenkét évvel ezelőtti vitáján kiderült, hogy a nem magyar nemzeti kisebbségek képviselőit semmilyen típusú autonómia nem hatja meg. Székely Kriszta / Szabadság (Kolozsvár)

A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára
A Háromszék olvasói egy különös kézirat egyik fejezetével ismerkedhetnek meg. E sorok írója A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere címmel két kötetben, ezer oldalon periratok – négy nagy „bolyais” per kihallgatási jegyzőkönyveiről, ítéleteiről, az egyetemről kizártak hiteles levéltári dokumentumairól, visszaemlékezésekről van szó! –, megfigyelési és követési, hálózati dossziék, a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács levéltárában őrzött dokumentumok alapján a romániai magyarság legfontosabb értelmiségi intézménye teljességre törekvő történetét tárja az Olvasó és a történészszakma elé. A cím is jelképes: a Bolyai Tudományegyetem diákjainak, tanárainak elítélésével valójában magát a romániai magyarság legfontosabb intézményét ítélték el, számolták fel! Az egyetem sorsa nem csupán a romániai magyarság legújabb kori története szempontjából, de az egyetemes magyarság története szempontjából is kivételes jelentőségű.
A levéltári dokumentumok ismeretében és publikálásával minden kétséget kizáróan bizonyítható: attól a pillanattól kezdve, hogy a román Hivatalos Közlöny – Monitorul Oficial – 1945. február 7-ei számában megjelent a Nemzeti Kisebbségek Statútumát biztosító törvényerejű rendelet, amelynek 18., 20., 22. szakasza kimondta: „A román állam biztosítja az együtt élő nemzetiségek számára az anyanyelvű oktatást az állami elemi, középfokú és felsőoktatási iskolákban, ha elegendő számú tanuló igényli ezt. A nem román tannyelvű iskolákban a tanári kart az állami iskolákban és tagozatokban az illető nemzetiség soraiból kell toborozni” (18. szakasz), „Az iskolákban a vizsgákon, beleértve az érettségi vizsgát, a fenti iskolák tanulóit azon a nyelven vizsgáztatják, amilyen nyelven a tantárgyakat oktatták” (20. szakasz), „A kolozsvári tudományegyetemen a jogi fakultáson, a bölcsész- és filozófia karon a szükségleteknek megfelelően – figyelembe véve az egyetemi hallgatók létszámát – magyar és német nyelvű tagozatokat létesítenek” (22. szakasz), a mindenkori román kormányok, politikai pártok, ideológiájuktól függetlenül, mindent elkövettek, hogy a magyar tannyelvű állami egyetemet ellehetetlenítsék, elszigeteljék, majd végérvényesen felszámolják, beolvasszák a román egyetembe. Ezen a stratégián az sem változtatott, hogy a párizsi béketárgyalások előestéjén – a román nemzeti érdekek messzemenő figyelembevételével, Észak-Erdély Romániához való csatolása reményében – I. Mihály román király, Ştefan Voitec nemzetnevelési miniszter és Mircea Durma pénzügyminiszter aláírásával a román Hivatalos Közlöny 1945. május 29-ei számában megjelent a 1945/407-es számú Királyi Rendelettörvény a Kolozsvári Magyar Tannyelvű Tudományegyetem létesítéséről: „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül, amely a következő tudománykarokkal fog működni: a) Irodalom és Bölcsészet, b) Jog- és Közgazdaság-tudomány, c) Természettudomány, d) Orvostudomány. Ezen tudományegyetem működése érdekében rendelkezésre bocsáttatik a kolozsvári Regina Maria Leánygimnázium épülete. A szükségletekhez és lehetőségekhez mérten más épületek is rendelkezésre bocsáthatók. A Nemzetnevelésügyi Minisztérium miniszteri határozatban fogja megállapítani a tanszékek, kollégiumok és az oktató segédszemélyzet számát és címét.”
Vincze Gábor bevezető tanulmányában a kérdéskör lényegét így összegezi: „Szerintünk a kolozsvári magyar egyetem helyzete a mindenkori magyar–román viszony hiteles modelljévé vált. Amelyik nemzet megszerezte a politikai hatalmat Erdély, illetve a másik két történelmi nemzet fölött, az sajátította ki magának az egyetemet is.”
A román Hivatalos Közlöny 1945. május 29-ei számában megjelent a 406-os számú királyi rendelet is, amely elrendelte: I. Ferdinánd Tudományegyetem, valamint mindazok a közép- és alsó fokú iskolák, amelyeknek a második bécsi döntés után távozniuk kellett Észak-Erdélyből, térjenek vissza és foglalják el korábbi épületeiket. Ennek egyik következménye az lett, hogy a Magyar Mezőgazdasági Akadémia épületeit úgy kellett átadni a visszatérő román mezőgazdasági főiskola számára, hogy az a rendelkezésre bocsátott épületek hiányában gyakorlatilag megszűnt. A törvény nagy csapást jelentett a magyar gimnáziumok és általános iskolák számára. A magyar egyetem az elveszített negyvenhat épületért „cserébe” az átadott központi épület alapterjedelménél hatvan százalékkal kisebb sétatéri Marianum-épületet kapta meg. A román történelmi pártok – a Román Nemzeti Parasztpárt, a Román Nemzeti Liberális Párt –, az 1944. augusztus 23-ai „királyi puccs” után hatalomra került Rădescu-kormány hallani sem akart egy önálló állami magyar egyetem további fennmaradásáról. A Gheorghe Vlădescu-Răcoasa kisebbségügyi miniszter által 1944 novemberében kidolgoztatott Nemzetiségi/Kisebbségi Statútumtervezet 22. szakasza tételesen megfogalmazta: a működő kolozsvári állami magyar egyetem helyett a „kincses város”-ba visszatérő román egyetemen csak magyar és német tanszékek létesítését engedélyezik. Ma már kutathatók a második világháború után megalakult román kormányok üléseinek gyorsírásos jegyzőkönyvei. Ezekből kiderül: a román történelmi pártokon kívül a Román Kommunista Párt vezetői közül elsősorban a Moszkvából hazatért Ana Pauker külügyminiszter és Luka László/Vasile Luca, az Országos Demokratikus Arcvonal főtitkára, az RKP egyik titkára mereven ellenezte az önálló magyar egyetem létrehozását. A Nemzetiségi/Kisebbségi Statútum szerzőihez hasonlóan elegendőnek tartották egy magyar tanszék felállítását a román egyetemen. A romániai magyarság nagy várakozással – hetvenkét év távlatából egyértelműen állítható –, nagyon is túlzott illúzióval fogadta a „magyarbarátként” aposztrofált dr. Petru Groza vezette kormány – I. Mihály király a Szovjetunió ellentmondást nem tűrő nyomására nevezte ki kormányfőnek! – 1945. március 6-i hatalomra kerülését. Többek között azt is remélték: megoldódik a kolozsvári magyar egyetem sorsa. 1945. március 13-án, amikor a román kormány Kolozsváron hatalmas ünnepséget rendezett a román adminisztráció észak-erdélyi visszatérése alkalmából, Demeter János jogászprofesszor a minisztertanácsi ülésen emlékiratot adott át dr. Petru Groza miniszterelnöknek, amelyben a romániai magyarság számára még megoldatlan kérdéseket tárták a „demokratikus”-nak nevezett kormány elé: külön kitértek a magyar egyetem ügyére, Székelyföldön (Marosvásárhelyen) egy magyar tannyelvű műegyetem megalakítását kérték. A párizsi békeszerződés 1947. február 10-ei aláírása előtt a dr. Petru Groza vezette kormány arra törekedett, hogy a nemzetközi közvélemény, a győztes nagyhatalmak kedvező képet alakítsanak ki Románia kisebbségpolitikájáról, az országban viszont a román nacionalizmusnak tett látványos engedményekkel igyekeztek a tömegtámogatást valamelyest erősíteni. Ez a kettősség lehetővé tette, hogy a színfalak mögött felerősödjenek az önálló állami magyar egyetem puszta léte elleni indulatok. A román titkosrendőrség, a Siguranța 1945. július 13-ai jelentése szerint a Román Szociáldemokrata Párt 1945. június 21-én gyűlést tartott Nagyszebenben, ahol Victor Papilian kijelentette: „semmilyen értelme nincs egy kolozsvári magyar egyetem fenntartásának. Legrosszabb esetben – tette hozzá – a magyar egyetem Kézdivásárhelyen működhetne, ahol a román elem amúgy is kisebbségben van.” A jelentés így folytatja: „E soviniszta kérdés miatt lázadozva, a román egyetemi hallgatóság – akik imponáló számban vettek részt a gyűlésen – a magyarok ellen ellenségesen léptek fel, azt kiabálva: a magyarok mindig a totalitárius rendszerek csatlósai voltak.” 1945. június 5-én az alapító okirattal létrehozott magyar egyetem ideiglenes vezetősége kénytelen volt – még csak jogilag – átengedni a volt Ferenc József Tudományegyetem összes épületét a Nagyszebenből visszatérő I. Ferdinánd Király román egyetemnek. A bukaresti június 10-i tárgyalásokon hamar kiderült: Nagy Géza és Venczel József egyetemszervezők feleslegesen bíztak a román egyetem képviselőinek és professzori karának megértésében. A román orvosi kar két nappal a kölcsönös együttműködést kilátásba helyező Egyezmény aláírása után, 1945. június 7-én határozatot hozott arról: nem lehet épületeket átengedni a magyar egyetemnek! A román elképzelés szerint a magyar egyetemen egyelőre csak a bölcsészeti, valamint a jogi és közgazdasági kar kezdené meg működését, az orvosi és természettudományi kar kezdetben csak formálisan létezne: a diákok beiratkoznak e karok dékáni hivatalában, de az előadásokat a román egyetemen hallgatnák. A Nagyszebenből visszatérő egyetem román tárgyalóküldöttségének egyik tagja, Florian Ştefănescu-Goangă volt rektor kijelentette: „A kolozsvári egyetem épületei és helyiségei egyetlen egyetem működésének biztosítására sem elegendőek. Az épületek közös használata öngyilkosságot jelentene az I. Ferdinánd Király Tudományegyetemnek.” Ilyen körülmények között a kolozsvári magyar egyetem vezetőségének tervei között először vetődött fel: a magyar orvosi kart költöztessék át a Marosvásárhelyen üresen álló volt Hadapródiskola épületébe. A Kolozsváron megjelenő Világosság 1945. július 12-ei száma közölte: „A miniszterelnökség július 6-ai ülésén arról döntött, hogy a magyar egyetem orvosi kara Marosvásárhelyre fog költözni: a többi tudománykar pedig Kolozsváron marad. A marosvásárhelyi orvostudományi karnak rendelkezésére bocsátják a klinikai és nevelési célokból szükséges épületeket. A nemzetnevelésügyi és közegészségügyi minisztérium a rendelkezésre álló minden orvosi, nevelési és tudományos felszerelési anyaggal segíti ezt a tudománykart.” A marosvásárhelyi Hadapródiskola épületét 1945. szeptember elején vették át, októberben és novemberben folyamatosan költöztek át Kolozsvárról az intézmények, a klinikák, a tanszemélyzet és a technikai személyzet. Marosvásárhelyen viszont nem volt elegendő épület az orvostudományi kar, a tanárok, az alkalmazottak befogadására. A Hadapródiskola épületében nem volt vízszolgáltatás, mert a vízhálózatnak alacsony volt a víznyomása, a termekből hiányoztak az ülőhelyek, az asztalok. A kritikus lakáshiányt nem lehetett pótolni Soós József polgármester ígéreteivel. A karnak csak gyógyszerellátásra, élelmezésre, dologi költségekre havi 50 millió lejre lett volna szüksége, a közegészségügyi minisztérium havi ellátmányként csak 4,5 millió lejt utalt át. Az átalakítási, javítási munkálatok költségét másfél milliárd lejre becsülték. A hiányzó felszereléseket részben pótolni lehetett volna, ha a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetem teljes egészében átadja a magyar kormány által 1940 után beszerzett klinikai felszereléseket, ahogyan azt a Hivatalos Közlöny – Monitorul Oficial 1945. július 16-ai számában megjelent határozat előírta. A marosvásárhelyi magyar orvostudományi kar megteremtése, európai elismertségének kivívása valóban a magyarországi és erdélyi magyar professzori kar, nem utolsósorban az orvostanhallgatók heroikus küzdelmének – de Marosvásárhelynek is – az eredménye.
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyarapodás technikában, tudásban, hitben
Fizika-, kémia-biológia-, valamint idegen nyelv szaktantermet építettek a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum főépületéhez és ezeket berendezték. A diákok pedig már használatba is vették, zajlottak a tanórák, „laborok”, amikor október 27-én, délelőtt, a díszteremben, a megvalósítás feletti örömét ünnepelni gyűlt össze az iskolaközösség a támogatókkal, kivitelezőkkel, közigazgatási elöljárókkal.
Schönberger Jenő püspök, első megszólalóként a tanintézmény keresztény szellemiségét emelte ki. Mint mondta, ez betölti az iskolát, köszönhetően a jó tanároknak, a spirituális atyáknak. „Nagyon fontos a tudás, de nevelni is akarunk: szép életre, jóra. A tanárok úgy élnek hogy az életpéldájuk által is nevelnek. A diákok tudását pedig az eredmények bizonyítják. Most három szaklaborral bővül az iskolánk. És remélem, nem csak okos-táblák lesznek ezekben a laborokban, hanem okos diákok is, akik jól használják majd a technikát, maguk gyarapítására. Az eszközökre azért van szükség, hogy általuk többek, jobbak legyenek a diákok, és még inkább a szépet és a jót építsék be az életükbe. Sok áldozatot hozott felénk a Magyar Kormány. Ezt köszönöm, és merem remélni, hogy ez az áldozat a lehető legjobb célt szolgálja majd.”
Ádámkó István igazgató egy régi álom megvalósulását látja a szaktantermek átadásában: „Egy esztendővel ezelőtt, a Reizer Pál püspök úr kezdeményezésére 1991-ben újraindított katolikus iskolák fennállásának huszonötödik évfordulóját, a katolikus iskola újraindításának ezüst jubileumát ünnepelhettük. Végiggondolva honnan indultunk és merre tart katolikus oktatásunk, az első teológiai fiúosztály beindítása óta szembeötlő volt, hogy ezt az elmúlt 25 évet folyamatos építés, építkezés kísérte. (...) Tevékenységeink megfelelő keretét a jó tanulási környezet biztosítja, ezért is olyan kiemelkedő az építkezéseink sorában a mai alkalom: a három, korszerűen kialakított, interaktív táblákkal, kivetítőkkel, interaktív táblagép-készlettel, hangfalakkal, hangosító berendezésekkel felszerelt szaktanterem átadása. Nem túlzás állítani, hogy az iskola vezetőségének, a tantestületnek, a diákoknak és a szülői közösségünknek régi álma válik valóra, amikor a Püspök atya megszenteli és használatba vesszük az új, belső iskolai tereket: a fizika-, a kémia-biológia-, valamint az idegen nyelv szaktantermet.”
Ádámkó István is megköszönte Magyarország kormányának a nyolcvanhat millió forint támogatást, amelyet a három szaktanterem tervezési, engedélyeztetési, építkezési munkálatainak ellenértékeként folyósított; Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatalának pedig, hogy ötvennyolcezer lejjel támogatta a szaktantermek eszközbeszerzését.
Kereskényi Gábor polgármester szerint a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye a jó gazda gondosságával áll az ingatlanokhoz, amelyek a város területén találhatók. „Nem lehet nem észrevenni a munkálatokat, amelyek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy mi, szatmári polgárok büszkébbek lehessünk arra a helyre, ahol élünk, hogy javuljon az életminőségünk. (...) Én megköszönöm a támogatást és a munkát, és azt tudom mondani, hogy a magunk részét is hozzátesszük, hiszen feladatunk, hogy az oktatási intézmények működését zavartalanul biztosítsuk, az ehhez szükséges anyagi feltételetek, a felszerelések előteremtésével. Úgyhogy, számíthatnak ránk.”
Durla Paşca Mihai Călin megyei főtanfelügyelő az ünnepségen kiemelte, a szatmári tanügy abban az áldásos helyzetben van, hogy együttműködése az önkormányzattal és az egyházzal nagyon jónak mondható. Meglátásában mindegyik fél felfedezte, hogy a tanügybe való befektetés a jövőbe való befektetést jelenti. A létrejött szaktantermekkel kapcsolatban elmondta, azok európai standardoknak megfelelő szintű felszereltséggel rendelkeznek. „Most kedves tanárok, kedves gyerekek, a felelősség a vállaitokon, hogy válaszoljatok az előttetek álló kihívásokra. De mindabból, amit eddig tapasztaltam, a ti válaszoltok sem marad el, hiszen a megyében és országos szinten is kiemelkedő teljesítményt mutattok.”
Az iskola diákjainak előadása után Soltész Miklós, Magyarország kormányának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára szólt az ünneplőkhöz, arra kérve a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum diákjait, hogy az iskola mottójának megfelelően, Márián keresztül erősödjenek és jussanak el Jézushoz. „Ha a katolikus iskolának a termeit bővítjük, ha kollégiumát hozzuk rendbe, ha egy óvodát felújítunk, akkor azt a törekvést szolgáljuk, hogy a kereszténység megmaradjon és itt, közöttünk éljen. De törekvésünk azt az üzenetet is hordozza, miszerint a kereszténységben összetartozunk. Fontos azt tudni, hogy akár római katolikus, görögkatolikus, ortodoxiában élő vagy protestáns keresztények vagyunk, a cél egy. Sokkal több az, ami minket összetart – magyarokat, románokat, bármilyen nemzethez tartozókat ebben a térségben –, mint ami szétválaszt. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert nekünk a felelősségünk óriási: hogy az össz-kereszténységet szolgáló keresztény fiatalokká tudjuk a gyermekeket nevelni. Hogy Románia hűséges és becsületes állampolgárainak, a magyarságban megmaradó felnőtteknek tudjuk a gyermekeket nevelni. Én arra kérek mindenkit, segítse, hogy efelé menjen az iskola tovább!
Az ünnepség végén Schönberger Jenő püspök megáldotta a szaktantermeket – amelyekben amúgy már megkezdődött az oktatás –, majd a vendégek is megtekintették a megvalósítást, fejlesztést. szatmar.ro

Magyarellenes lapot indított egy román újságíró-szervezet
Certitudine (Bizonyosság) címmel vadnacionalista hetilapot indított a 2018-as centenárium közeledtével a Romániai Hivatásos Újságírók Egyesülete (UZPR). Egyik munkatársa a székelyföldi Nagy Attila „Puli”.
Fejléce szerint a lap „spirituális és erkölcsi irányítója” Mihai Eminescu, és a szellemisége a nagy román költő nacionálsoviniszta politikai publicisztikájából merítkezik. Szó szerint is, mert a Certitudinea nulladik, illetve első számának „vezércikke” Eminescu egy-egy írása 1882-ből, illetve 1870-ből. Utóbbiban például a költő azt fejtegeti, hogy a magyarok semmit nem tettek hozzá az emberiség fejlődéséhez.
A hetilap az első számában két oldalon ismertet egy alkotmánymódosító tervezetet, amely többek között betiltaná az etnikai pártokat és a melegházasságot Romániában, illetve fenntartaná a román nép jogát arra, hogy a határok békés megváltoztatásával felszámolja a második világháború következményeit.
Egy másik írás „az 1945 utáni korszak legrománellenesebb törvényének” nevezi a fasiszta, rasszista, idegengyűlölő szervezetek és jelképeket tiltó 2015/217-es törvényt, mert előírásai a legionárius mozgalomra is vonatkoznak. A hetilap egy oldalt szentel az 1919-es budapesti eseményeknek, amikor „a román bocskort felaggatták a magyar parlament épületére”.
A Certitudinea munkatársai között találhatjuk a nacionálkommunista költő és politikus Adrian Păunescu fiát, Andrei Păunescut, Dorel Vișan kolozsvári színészt, a „mélyromán” gondolatairól ismert Dan Puric rendezőt. De felbukkan egy magyar szerző is: Nagy Attila, aki korábban azzal vált ismertté, hogy sorra bepanaszolta a Kovászna megyei prefektúrán a székely zászlót kitűző önkormányzatokat.
A palástjogától megfosztott volt unitárius lelkésszel korábban a Maszol interjút is készített. Ebben Nagy Attila „Puli” kijelentette, „amilyen magyar ügynek csak lehet, keresztbe tesz”, a románság iránt komoly kulturális szimpátiát érez. A kökösi férfit egyébként a környezete különcnek, notórius pereskedőnek ismeri, a lapunk által kérdezett politikusok pedig egyenesen „félnótásnak” nevezték.
A Romániai Hivatásos Újságírók Egyesülete (UZPR) amúgy az egyetlen hazai újságíró szervezet, amelyet a román állam közhasznúnak ismer el, és mint ilyen, tagjai pótnyugdíjban részesülnek. Az UZPR és a mögötte álló újságírók tevékenységéről Marian Petcu sajtótörténész itt írt részletes ismertetőt. maszol.ro

Ars Hungarica: kis magyar oázis a nagyszebeni fesztiválrengetegben
Tizenkettedik alkalommal szervez Ars Hungarica kulturális fesztivált Nagyszebenben november 5-12 között a HÍD – Szebeni Magyar Egyesület, amelyen évről évre a városhoz – és nemcsak – kapcsolódó magyar vonatkozású értékekre, személyiségekre hívja fel a figyelmet, miközben a más etnikumú városlakók számára is színvonalas kulturális programokat kínál. Sikerességét és népszerűségét az is bizonyítja, idővel a városvezetés felvette a hivatalos, általa is támogatott fesztiválprogramok sorába, ami évről évre arra kötelezi a szervezőket, hogy minőségi közösségi alkalmakat kínáljanak Nagyszeben lakossága számára. Az idei programról és a fesztivál közösségi életben betöltött szerepéről faggattuk a szervezőket, önkénteseket. A fesztivál elsődleges célja a nagyszebeni magyar közösség kulturális sokszínűségének bemutatása.
„Kiemelt fontosságot tulajdonítunk a Nagyszebenhez kapcsolódó magyar személyiségeknek, a helyi kulturális műsoroknak, de általában az éppen időszerű magyar kulturális élet programjaiba kapcsolódunk be. Nagyon hasznos az eltelt években szerzett tapasztalat, hogy a programot a közönség igényeihez igazodva állítsuk össze” – beszélt az általános elképzelésről Takács Gyöngyi, a HÍD egyesület alelnöke. „Idén Borsos Miklós szobrászművésszel indítunk, a Visszanéztem félutamból című könyvének Nagyszebenről szóló részét sikerült németre fordítani, és ezt mutatjuk be. Így próbálunk valami maradandót is hagyni magunk után. Ezt követik a nemzetközi tearituálék, azaz az erről szóló kiállítás és kóstoló, ami nemzetközi ízekkel tarkítja a fesztivált és azt bizonyítja, hogy a magyar kultúra egyetemes. Palya Bea is a fesztiválon fog első alkalommal Nagyszebenben fellépni, és a Sárik Péter – Falusi Mariann duó is kitűnő zárókoncertnek ígérkezik” – sorolta a hangsúlyosabb programpontokat Takács Gyöngyi. Hozzátette: ezúttal is kiemelkedő szerep jut a gyerekműsoroknak, hiszen a kisebbek szórakoztatása is ugyanolyan fontossággal bír.
Klasszikustól a dzsesszig, pop-funktól a diszkózenéig több műfajban és stílusban igyekeznek értéket felmutatni, hogy a közönség különféle kulturális igényeinek eleget tegyenek. Az esti könnyűzenei koncerteket a város különböző szórakozóhelyein szervezik, így azokat a más nemzetiségűek is élvezhetik. „Kiemelném a fesztivál bálját és táncházát, amely részben a hagyományos szüreti bál szerepét tölti be élő magyar népzenével és tánccal. Ezúttal a magyarlapádi Gyöngypárta néptáncegyüttes és a Pirospántlikás zenekar, valamint a budapesti Kalangya együttes lesznek a vendégeink. Színház terén érzékeny kisebbségi témákat boncolgatunk az Udvari Kamaraszínház Halottak napjától virágvasárnapig című előadáson, illetve az Osonó Színházműhely Piknik egy japán szőnyegen című interaktív produkcióján. De nem feledkezünk meg 2017 fontos évfordulóiról sem, irodalmi műsorokkal és előadásokkal emlékezünk Arany Jánosra, Szent Lászlóra és a reformáció jubileumi évére” – részletezte a programot az alelnök.„A fesztiválszervezés függőséget okoz, és figyelem, ragályos! Talán, mert nem pénzért dolgozik az ember, hanem valami fontosabbért, hogy másoknak örömöt szerezzen. Egy erős közösségérzetű faluban gyerekeskedtem, ahol a lakosságnak a kalákában végzett munka töltötte ki mindennapjait, így nem is számított munkának az együttlét, hanem inkább közösségépítésnek. Korunk virtuális világában igazi kihívás versenybe szállni a képernyőkkel, és meggyőzni az embereket a közös együttlét fontosságáról” – beszélt arról, hogy mit jelent számára a fesztiválszervezés. „Éppen ezért hálás vagyok a fellépőknek amiatt, hogy szívesen jönnek Nagyszebenbe, és minden alkalommal itt hagynak egy darabkát magukból, s ezzel is hozzájárulnak magyarságunk megéléséhez. Hiányzik ugyan az én nemzedékem csapata, de nagyon hálás vagyok az önkénteseinknek, akik szívvel-lélekkel, legjobb tudásuk szerint, viszik tovább a fesztivált. Az önkéntesség egyfajta életmód, sokat lehet belőle tanulni (és főleg sok kedves embert lehet élőben „like”-olni). Nem utolsósorban, hálás vagyok Serfőző Levente fesztiváligazgatónak, hogy minden furfangos körülmény ellenére összetartó- és hajtóereje a szervezésnek. Hála az égnek, él néhány ilyen ember Erdélyben, aki számára tényleg a közösségépítés a fontos, a kulturális forradalom, ha úgy tetszik. Jó volna megbecsülni és támogatni őket” – fogalmazott Takács Gyöngyi. „Hogy kihívás-e a szervezés, naná, hogy az. Mi más lehetne vonzó ezekben a közösségi fesztiválokban, ha nem az együtt átélt élmény ereje, amikor kiszakadunk a mindennapok rutinjából. Kihívás és egyben öröm is ezt a szervezőgépezetet működtetni. Az Ars Hungarica a szebeni magyar közösség hangja! Ezen keresztül fejezzük ki kulturális identitásunkat és nemzeti önazonosságunkat” – összegezte.
Hogy Nagyszeben és az Ars Hungarica fesztivál híre minél messzebbre eljusson, idén is meghirdették vendégkereső kezdeményezésünket. Várják olyan író-utazó, riporter, blogger, fotós jelentkezését, aki szívesen töltene Nagyszebenben pár napot a fesztivál ideje alatt, és beszámolna a szebeni fesztiválos élményeiről. Lehet bátran jelentkezni a hid@szeben.ro címre.
Páll Ákos a HÍD egyesület alelnöke a fesztivál mindenese és technikusaként számtalan teendőt ellát egy-egy Ars Hungarica fesztivál lebonyolításakor, mégis évről-évre állandó tagja. Őt arról faggattuk, hogy mit jelent számára az Ars Hungarica. „Közel kilenc éve veszek részt a fesztivál előkészítésében, lebonyolításában. Amikor 2009-ben első alkalommal lehettem tagja az önkéntes csapatnak elsőéves egyetemistaként, nagyon tetszett, hogy részese lehetek egy olyan munkaközösségnek, amely másoknak és ugyanakkor nekem is magyar kulturális programokat biztosít Nagyszebenben. Akkor még nem voltak nagy feladataim, kávét főztem a fesztiválon fellépő művészeknek, segítettem a különböző helyszínek előkészítésében és hasonló, aprónak tűnő, de mégis fontos dolgokat bíztak rám. Évről-évre nőtt a feladataim száma és a velük járó felelősség is, és én természetesen örültem, hogy egy kulturális fesztivál az én munkámnak is köszönhetően valósulhat meg minden évben. Így lett a fesztivál apránként az én fesztiválom, az én Ars Hungaricám is, ami minden évben egy kis magyar oázis a nagyszebeni fesztiválrengetegben – fogalmazott az alelnök. „Amikor Csíkszeredából Nagyszebenbe költöztem, két-három hónapig meg voltam győződve arról, hogy soha nem találok magyar embert ebben a városban, persze ezt megcáfolta az élet. Teljesen más egy tömbmagyar területről érkező fiatal elképzelése a magyar közösségről, mint egy kisebbségben élőnek, és olykor nehéz elfogadni ezt a különbséget. De miután sikerül ezt a másfajta elképzelést feldogozni, akkor rádöbben az ember, hogy a kisebbségi közösségi lét ereje a más kultúrák elfogadásában, és mindezek mellett a saját kulturális értékeink ápolásában, megőrzésében áll. Ezért is szeretnék minden évben kortárs színházi produkciókat, népzenére, néptáncra épülő programokat, és a fiatalságot megmozgató koncerteket látni az Ars Hungarica programjában” – mutatott rá Páll Ákos. Az állandó parányi szervezőcsapat mellett számos önkéntes kapcsolódik be a fesztivál lebonyolításába, hogy minden zökkenőmentes legyen. A csapat idén új taggal bővült, a sepsiszentgyörgyi Leonard Katyi Kolozsvárról érkezett Nagyszebenbe, de már a városba érkezése előtt hallott az Ars Hungarica fesztiválról, amikor a magyar események után kutakodott.
„Arra gondoltam, jó lenne bekapcsolódni a szervezésbe, és miután megismerkedtem az egyesület tagjaival, beálltam én is az önkéntes csapatba” – magyarázta, hogyan lett a csapat legfrissebb tagja, aki szerint a fesztivál leginkább a helyi magyar közösség mozgósítása szempontjából fontos. „Mivel az egyik hobbim a fotózás, így a fesztivál képanyagának összeállításában segítek. Emellett apróbb feladatok vagy helyszín-előkészítés vár rám. A munkahely mellett annyi munkát vállaltam be, amennyit rendesen el tudok végezni” – beszélt a rá váró feladatokról. Arra vonatkozóan, hogy sikerült-e beilleszkednie a helyi magyar közösségbe, elmondta: az első hónapok elkeseredettségét követően sikerült megtalálnia a helyét a nagyszebeni magyar társaságban. „Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön is aktívan néptáncoltam, de ez itt sajnos abbamaradt, és először úgy tűnt, hogy mindkét város közösségében hamarabb sikerült megtalálnom a helyem, mint itt. De pár hónap után rájöttem, hogy ezt inkább csak a hirtelen költözés, nem pedig a város miatt érzem. Most már úgy érzem, hogy sikerült beilleszkednem” – fogalmazott. Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Az űrlap alja
Nem kerülhetnek ugyanarra a mérlegre
Az 1956-os októberi forradalomra emlékezve, a Polgári esték rendezvénysorozat keretében könyvbemutatókra került sor Nagyváradon, a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ (Ezredévi emléktér, ma Piaţa Libertăţii 40. szám) múzeumtermében október 26-án, csütörtökön. A bemutatott kötetek szerzői Bank Barbara, Cseresnyés Magdolna és Domonkos László voltak.
A Magyar Polgári Egyesület elnöke, Nagy József Barna köszöntötte a Kárpát-medence szovjet típusú kényszermunka-táborainak kutatásával foglalkozó történészeket és kutatókat, akik jártak már Nagyváradon azelőtt, ám mindhárman csütörtökön vettek részt első alkalommal egy közös könyvbemutatón.
A vendégekhez és az érdeklődőkhöz Szilágyi Zsolt, a Erdélyi Magyar Néppárt elnöke intézett néhány bevezető mondatot, amelyekben az emberiség ellen elkövetett bűntettekként, az emberi kultúrtörténet szégyeneiként határozta meg a kényszermunka-táborokat, utalva arra, hogy az Európai Unió fővárosa, Brüsszel, nem hajlandó ma sem emlékművet állíttatni a totalitarizmus áldozatainak, de egy európai nemzetközi büntetőbíróság felállítását is elutasítja, amely felkutatná és megbüntetné a kommunista rendszer valódi bűnelkövetőit. „A történelemnek ez a része nincs feldolgozva. Azok, akik öltek, kínoztak és fogva tartottak nem kerülhetnek ugyanarra a mérlegre, mint a megöltek, megkínzottak és fogva tartottak.” – fogalmazott a politikus.
A kötetbemutatók sorában először Cseresnyés Magdolna, a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány elnöke kapott szót, aki A Kárpát-medence elveszített területeiről szovjet típusú táborokba hurcoltak kálváriája című munkájáról beszélt, amely egy tavaly novemberben megszervezett konferencia anyagát tartalmazza. Ismertetőjében a hamis jelentések alapján elítéltek mai rehabilitálásáról szóló törvény elégtelenségéről beszélt, amely elméletileg mindazok számára biztosítva van, akik ellen a kommunizmus idején nem született törvényes ítélet, azonban a gyakorlatban a rokonoknak kell megküzdeniük a neveik helyreállításáért, és valódi kártérítést még soha egyikük sem kapott.
Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja Recsk című kötetét mutatta be, amelyben nemcsak a Gulág néven ismert szovjet munkatáborok magyar megfelelőjét, Recsket tárgyalja, hanem a kommunista megtorló, internáló gépezet létrejöttét, működését is. A kutató, aki a jövőben szeretne többet foglalkozni a szovjet szisztémával – azaz eljárásokkal és módszerekkel, amelyek meghatározták a szovjet magatartást az elfoglalt (és nem felszabadított) területeken -, nehezményezte azt, hogy jóllehet Európában a háborús bűntett soha nem évül el, mégis kettős mércével mérik azt Nyugat-és Kelet-Európában.
Domonkos László író Tito pokolszigete az Adrián című kötetében arról a kis adriai földdarabról írt, amit Tito halálszigetének vagy horvát Alcatraznak neveztek azon kevesek, akik tudtak róla: a Goli Otok (Kopár sziget) 1948 és 1981 között működő titkos börtönszigetről, ahol a jugoszláv kommunisták pokoli körülmények között tartottak fogva és kínoztak halálra sok tízezer embert, köztük több száz magyart is, a jelenkor visszásságainak egyikeként említve meg azt, hogy bár a szigeten ma egy kereszten és a romokon kívül nincsen semmiféle emlékeztető a sötét múltra, a börtönturizmus egyik fő látványosságává vált Európában.
A meghívottak a bemutatók végén válaszoltak a közönség kérdéseire, aláhúzva annak a munkának a fontosságát, amelyet a ma történészei végeznek, akik forrásokkal, dokumentumokkal dolgoznak, és óriási felelősség terheli őket a kutatásaik során, hiszen általuk lehet megismerni azt a valóságot, amely eleve áldokumentumokra épült egy olyan rendszerben, amelyben tulajdonképpen senki nem volt bűntelen az állam szemszögéből.
A találkozó végén a köteteket meg is lehetett vásárolni, szerzőik pedig dedikáltak is azokat. Szamos Mariann / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Magyar kulturális fesztivál kezdődik az erdélyi Nagyszebenben
Az Arany János- és a Kodály Zoltán-emlékév keretében számos zenei és irodalmi rendezvénnyel tisztelegnek a költő és a zeneszerző előtt az Ars Hungarica magyar kulturális fesztiválon a dél-erdélyi szórványnak számító Nagyszebenben.
Serfőző Levente, a fesztivált szervező Híd Egyesület elnöke az MTI-nek elmondta: az idén tizenkettedik alkalommal szervezik meg november 5. és 12. között a programsorozatot, amely a nagyszebeni önkormányzat által kiemelten támogatott helyi fesztiválok közé tartozik.
Az Ars Hungarica feladata, hogy bemutatkozó platform legyen a városban élő románok és az oda látogató turisták felé. Emellett a szervezők figyelembe veszik a helyi magyar közösség igényeit, és megpróbálnak minél színesebb programsorozatot összeállítani.
Serfőző Levente elmondta: kiemelten odafigyelnek a gyerek és az ifjúsági programokra. Az Ars Hungaricát kulturális fesztiválként határozzák meg, és hosszú távon is ugyanezt az irányt akarják követni.
Az idei fesztiválon fellépnek többek között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem diákjai, koncertet ad a Kájoni Consort régizene-együttes, Palya Bea és zenekara, Koszika és a The HotShots, a Mácsafej Zenekar, a Kozma Orsi Quartet, valamint Falusi Mariann és Sárik Péter. Lesznek könyvbemutatók, színházi és bábelőadások, valamint filmvetítések.
A költségvetés mintegy 70 százaléka az önkormányzattól származik, és több helyi egyesülettel azt remélik, több évre szóló támogatást is sikerül majd elnyerni a jobb tervezhetőség érdekében. A Magyarország által is támogatott programsorozatra a város környékén élő magyarok is el szoktak látogatni.
Serfőző Levente hangsúlyozta, annak ellenére, hogy Nagyszebenben a magyar lakosság létszáma körülbelül 2500 főre tehető, az Ars Hungarica mellett sikerül megszervezni nyáron a magyar napokat is. MTI; Erdély.ma

A magyar tudomány napja
Csütörtök délelőtt nyílt vándorkiállítás a nagyváradi Ady Endre Líceumban a magyar tudomány napja alkalmából. A Magyarok Világszövetség jóvoltából egy magyar Nobel-díjasokat, feltalálókat és találmányaikat ismertető tárlatot láthatnak az iskolában.
A magyar tudomány napját a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 1997 óta tartja, 2003 óta pedig Kárpát-medence-szerte megünneplik azt november 3-án, ugyanis 1825-ben Széchenyi István ezen a napon birtokainak egy évi jövedelmét felajánlva járult hozzá a Magyar Tudós Társaság megalapításához.
Az Ady Endre Líceum dísztermének szomszédságában helyet kapó, 120 darab, magyar tudományos eredményeket bemutató képből álló kiállítás a gyógyászat, a légi közlekedés, a gépgyártás, a növénytermesztés, az állatorvoslás, atomenergia, világűrkutatás és egyéb területek jeles képviselőivel ismerteti meg az érdeklődőket.
A dr. Pálfi György által összeállított anyag kiállításának megnyitóján a tanintézmény igazgatónője, Vad Márta köszöntötte a jelenlévőket Ciubotariu Éva Ilona aligazgató kíséretében. Az Iskola Másként hetében tartott kiállításmegnyitón Czirják Enikő rajztanár örömmel közölte, hogy a tavaly megkezdett átalakításnak köszönhetően sikerült kialakítani diákjaival egy minigalériának megfelelő termet az iskolában, amelyben már számos vendégkiállításnak, de a növendékek munkáinak is teret adtak.
A megnyitón Mátyás Attila nagyváradi evangélikus lelkipásztor a Magyarok Világszövetsége elnökének, Patrubány Miklósnak az üzenetét adta át a diákoknak. Az üzenet a történelmi Magyarország területén született magyar és nem magyar feltalálók és tudósok rendkívüliségét, illetve Teller Ede atomfizikus és Baráth Tibor történész a magyarságra és a magyar nyelv birtoklására vonatkozó véleményét fogalmazta meg, amely lehetővé tette, hogy „Ady Endre teremtő nyelvén ismerjék meg a világot, és tárják fel legnagyobb titkait.” Mátyás Attila az üzenet kapcsán arra hívta fel a diákok figyelmét, hogy a Kárpát-medencei magyarság hozzájárult a világ fejlődéséhez, és arra ösztönözte őket, hogy munkájukat ne külföldön próbálják majd kamatoztatni, hanem itthon tegyenek meg mindent azért, hogy megvalósítsák önmagukat – Einstein sikerének titkával a birtokukban: szorgalommal és kitartással, egy-egy terület vagy egy szakma kimerítő ismeretével. A megnyitó végén elhangzott Ady Endre Fölszállott a páva és Szilágyi Domokos A próféta című verse.
A kiállítás egy hónapi megtekinthető, és nyitva áll más iskolák diákjai és tanárai, illetve minden érdeklődő számára. Szamos Mariann / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Ahol egy magyar is számít
Szórványsors
Alighogy elhagyjuk Szászrégent Beresztelke irányába, nyugatnak tartva a mezőségi kietlen dombok között kanyarog az út. Bármerre tartunk, ugyanaz a táj fogad. Valamikor erdő borította a vidéket, de annak még a történelmi emléke is halovány. Pedig itt hajdanában járt besenyő, kun, honfoglaló magyar, tatár, aztán az évszázadok során letelepedett és elment, vagy maradt szász, román és roma. Feltűnik a faragói tó, amelynek partja helyenként a Duna-delta sásrengetegére emlékeztet. Erdőtaréjjal tarkított domb alatt visz a köves út Nagyercsébe, ahonnan egy domb választ el a községközponttól, Balától. Ide azonban könnyebben jutunk el arról a megyei útról, amely Sárpatakig, s onnan vissza a Maros völgyéig vezet.
A Baláról szóló első hivatalos dokumentumot 1327-ben keltezték. A falu nevét egykori lakójáról kapta. Ercsét először 1439-ben említik az okiratok. A község hivatalos honlapján a 2011-es népszámlálási adatok szerint 756 lakosa van Balának, ebből 86,9%-a románnak, a 7,01%-a cigánynak, míg 1,98%-a magyarnak vallotta magát, és 4,1%-uk nem tartozott egyik etnikumhoz sem. A vallásfelekezeti eloszlást illetően: 92,33% ortodox, 1,59%-a református, 1,06%-a görögkatolikus, míg 4,37%-a nem hívő.
Nagyercse a magyarfülpösi református egyházközséghez tartozik. Ady István lelkipásztor 1984-ben vette át a gyülekezetet. Ekkor a faluban négy református volt. 1998 márciusában a Népújság (Lokodi Imre) riportban számolt be az utolsó magyarokról, Nagy Ilonáról és fiáról, Györgyről. Ő mesélt arról, hogy valamikor az 1960-as években több mint száz magyar volt Nagyercsében. Aztán mind elmentek, a pap is elköltözött, közel 40 éve filiálé lettek. 2016 januárjában eltemették az utolsó református magyart is, a templom árván maradt. Vagy mégsem?
2002. április 12-én Marosvásárhelyről kiköltözött egy vegyes ajkú család, Oprea Bulat Gheorghe és felesége, Emese. Elmondásuk szerint a férfi kőműves volt a hajdani állami építkezési vállalatnál (TCM), a nő a Rotecom Rt.-nél elárusító. Mindkét cég csődbe ment, munka nélkül maradtak. Meggyesfalván laktak egy garzonban, nem bírták fizetni a közköltséget, a lakásfenntartást, ezért eladták. Ebből a pénzből vásároltak házat Nagyercsében, és kiköltöztek. A férfi ortodox, a nő római katolikus, amikor meghalt az utolsó református, ő maradt az egyetlen magyar a faluban.
Ady István lelkipásztorral egy falcsempével kicifrázott kicsi ház előtt állunk meg. Az udvarról visszaköszön a szegénység. Bulat Emese fogad, de nincs ahova leülni a házban. Mindenük össze van zsúfolva egy szobába, talán azért, hogy ne kelljen a másikat is fűteni. Ez a konyha, a hálószoba, nappali, kamra s minden. Nem időzünk. A templomba megyünk. Közben előkerül a férj is, és vele együtt a templomkulcs. Menet közben mondja Emese, hogy most sincs jövedelmük, csak a segély, amit a gyerek után kapnak. Az egyikért, a negyedikes fiúért, mert van egy 29 éves fiuk is, de ő Konstancán van, ahol őrként dolgozik. Még néha idénymunkából csurran-cseppen nagy ritkán.
– Amikor ideköltöztünk, megkérte a tiszteletes úr az uramat, hogy harangozzon, ha valami történik Nagy Károllyal, mert ő volt az utolsó gondnok és harangozó is egyben. Így amikor Károly elment a mezőre az állatokkal, volt aki harangozzon – mondta Emese.
A templom felé tartunk, amely egy domboldalon van, mintha uralná azt a kis völgyet, ahol szerényen meghúzódnak a házak. Különálló fa harangláb áll az udvaron, ahova egy szerényen faragott kapun lehet bejutni, rajta bevésve egy évszám: 1946. Felérünk, nyikorogva nyílik a kapu, majd a templomajtó is kitárul előttünk. Csodálatos kazettamennyezetes, hajdanában festett mellvédes karzattal, csipkézett barokk díszítésű padokkal, kopott, de így is remekmívű szószékkoronával berendezett helyiségben vagyunk. Egykor egyhajós katolikus templom lehetett, amelynek oltára helyén két igen jó állapotban megmaradt címer áll, alatta kőbe vésett latin felirat az 1762-es évszámmal.
Megtudom, hogy a XV. század előtt már állt itt középkori templom. Sajnos, oklevél nem maradt fenn róla. A már említett Toldalagi- és Losonczi–Bánffy-címer alatti felirat az 1762-es átépítésről tanúskodik. Nem véletlenül, hiszen a koronkai kastélyt is építtető nagyercsei és nagyiklódi Tholdalagi család Erdély régi mágnás családjainak egyike, nevét a család Toldalag helységről kapta, ősi birtokaikhoz tartozott a település. Az egyik kazettában az 1772-es évszám olvasható. 1924-ben felújították, azóta csak kisebb javításokat, karbantartási munkát végeztek az épületen. Legutóbb idén a Teleki László Alapítvány támogatásával a Römer-program keretében járt kint három marosvásárhelyi szakember, akik, a tancsi templomhoz hasonlóan, a kazettamennyezetet megszabadították a szútól. Mivel műemlék templomról van szó, bármilyen javítási, állagmegőrzési munkálatot csak különleges engedéllyel lehet végezni.
A templomban folytatjuk a beszélgetést a Bulat családdal.
– Miután meghalt Károly, mondtam az uramnak, álljunk át a reformátusokhoz, úgyis már több mint 10 éve ő húzza a harangot. Azért tartjuk fontosnak, hogy reformátusok legyünk, mert nekem nincs templomom. A férjem ortodox, de katolikus templomban esküdtünk. Amikor Nagyercsébe költöztünk, megkérdezte a férjemet az ortodox pópa, hogy beáll-e a közösségbe. Nem akart. Nekem pedig nagyon jólesik, amikor magyar szót hallok az istentiszteleten. Azt mondtam a református tiszteletesnek, hogy ha már nem tudok áldozni és gyónni, akkor legalább egy évben kétszer vehessek úrvacsorát. Aztán, ameddig élek, egyedüli magyarként gondját viselem a templomnak – magyarázza Emese.
Kimegyünk az istenházából, megtekintjük a haranglábat. A harangon gr. Toldalagi Ferenc és gr. Bánffy Kata neve áll. A faépítmény gerendázata szűk lépcsőt zár körbe. Fentről messze lehet ellátni, s jó, hogy szombaton délután még van aki meghúzza a harangokat, s a messzi völgyekbe is eljuttatja az üzenetet.
Az udvaron lovak, tehenek legelnek. A tiszteletes megjegyzi, azért ezt nem kellene engedni. Bulát Emese románul szólítja fel a férjét, intézkedjen, mert hát szomszéd ide vagy oda, azért mégse lehet, hogy a helyet legelőnek tekintsék.
Útközben Bala polgármesterével, Vlad Marianával találkozunk, aki 2000-től áll a falu élén. Pályázati támogatásnak köszönhetően újjáépítik a nagyercsei kultúrotthont, egy óriási tábla hirdeti, hogy vidékfejlesztési alapból a községi utat is felújítják. Ady István lelkész megemlíti, hogy a református műemlék templom is főjavításra szorul. A polgármester megígéri, amennyiben lehet, támogatja a kezdeményezést. Majd büszkén mondja: nem hagyja magát, tisztában van a templom értékével.
Miután elköszönünk a polgármestertől, a tiszteletes hozzáteszi:
– Benépesítjük az elárvult templomot. Eddig háromszor szerveztünk kihelyezett istentiszteletet, amikor az egyházközségből egy nagy autóbusznyi magyarfülpösi atyafival jöttünk ide. November 8-án újra készülünk, s addig, remélem, nagyercsei „gazdája” is lesz a templomnak. S ha Isten megsegít, sikerül felújítani és az utókor számára megőrizni örökségünk.
Amint a gépkocsival Marosvásárhely felé tartunk, azon gondolkodom, hogy talán nem ártana szórványmentő programként Erdélyben támogatni azokat, akik kihalófélben levő – hajdanában magyarok által lakott – faluba költöznének. Mert lehet, hogy egy ember vagy egy család ilyen helyen többet tehet a közösségért, mint sokan mások, akik máshol keresik a boldogságot, s házat, hazát feladva talán sohasem lelik meg. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)

Munkával ünnepelték az évfordulót Szovátán
„Három csillag van az égen…”
Nem tortával és pezsgővel, hanem pedagógusok számára szervezett továbbképzővel ünnepelte fennállását a Szovátai Népi Játszóház.
A hét végén óvónők és tanítónők számára szervezett továbbképzőt a Szovátai Népi Játszóház, így ünnepelték fennállásuk tizedik évfordulóját. Ez alkalomból nagyméretű fotókból és kézműves tárgyakból készült kiállítással visszatekintettek a mögöttük levő időszakra. Nem szerettek volna csupán egy kiállítással megelégedni, ezért egy, a tevékenységükhöz (néphagyomá- nyaink, kulturális örökségünk éltetése a gyerekek körében) illő továbbképzőt is szerveztek, amelyen félszáznál több pedagógus vett részt a Sóvidékről, a Kis-Küküllő és a Nyárád vidékéről, hisz főként őket célozta a program, de egy dévai vendégük is érkezett. A kezdeményezésüket támogatta a Nemzeti Kulturális Alap és a Maros Megyei Tanács is, ezért a résztvevőknek csak minimális anyagi megerőltetésbe került a jelenlét – tudtuk meg Kiss Enikő tanítónőtől, szervezőtől, a szervezet programfelelősétől.
Szakemberektől tanulhattak
A program során tapasztalt előadók révén arra szerették volna a résztvevőket rávezetni, hogyan fonódik össze a népdal, a népmese, a népi gyermekjáték az óvodai és iskolai hagyományőrzésben. Pénteken Fábián Éva magyarországi népdalénekes, óvodapedagógus arra adott útmutatót, hogyan lehet és kell mesélni, illetve hogyan, milyen technikával lehet népdalokat tanítani a gyerekeknek. Szombaton Nyitrai Marianna magyarországi néprajzkutató és népdalénekes a Kárpát-medencei magyarság vokális népzenéjének tanítását és annak szempontjait boncolgatta, ugyanis eddig ez a téma ritkán volt továbbképzések tárgya. Vasárnap Benkő Éva sepsiszentgyörgyi játszóházszervező és óvodapedagógus a mese dramatizálásáról beszélt, illetve arról, hogy ezt hogyan lehet bevinni az iskolai oktatásba, gyermekjátékok, mondókák, népdalok beágyazásával a meseszövésbe.
A képzés során a szervezők a tíz-éves saját munka anyagából összerakott kézműves-kiállítás révén arról is próbáltak ötleteket nyújtani pedagógusoknak, hogy miket lehet természetes anyagokból készíteni különböző hagyományaink, jeles ünnepeink kapcsán. Szombat este pedig egy meglepetés is érte a résztvevőket és a szervezők egy részét: a Szovátai Népi Játszóházban zenészként felcseperedett gyerekek három-négy korosztálya táncesttel kedveskedett nekik.
Elragadó volt
Kiss Enikő szerint a program végén mindenki visszajelzése pozitív volt, szívesen vennének részt hasonló rendezvényen, tehát a képzés elérte a célját, eredményei viszont hosszabb távon fognak megmutatkozni. Mivel a szervezők és az előadók szinte mindent megpróbáltak átadni a témák kapcsán, ezért picit „tömény” volt a hétvége, de senki nem bánta.
Ezt erősítették meg kérdésünkre a résztvevők is. A nyárádszentimrei Losonczi Noémi óvónő azért jelentkezett, mert megragadta a téma, és átfogó képet, nagyon sok ötletet és útmutatót kapott a különböző korú gyerekek oktatásához. Az előadók személyisége megragadó volt, a hétvége egyetlen hibája pedig az, hogy gyorsan eltelt – tette hozzá viccesen. Most tudatosult benne, hogy a mese nemcsak gyermekeknek, hanem felnőtteknek is szól, és hogy mennyivel színesebb lenne minden korosztály élete, ha több mese és népdal kapna benne helyet, illetve nem szégyellnének népdalokat énekelni az emberek.
A havadtői Dónáth Beáta tanítónő sem csalódott az érdekesnek ígérkező témát illetően, a tapasztalt előadók nemcsak hogy jól előadták az információkat, hanem bevonták a játékokba a pedagógusokat is. Őt legjobban a mese ragadta meg, az előadó úgy tudta bemutatni, hogy minden kellék nélkül is mindenkit elragadott – olyan volt, ahogyan mesélni kellene a gyereknek is.
Kicsiket és nagyokat várnak
A tíz éve létrejött Szovátai Népi Játszóház célja, hogy a számítógép és média világában is átadják a múlt örökségét, a maradandó értékeket az óvodás és kisiskolás gyerekek számára, megalapozzák népzenei és néptáncműveltségüket, nem utolsósorban nemzeti önazonosság-tudatukat. A foglalkozások felépítésénél törekszenek a népművészet tiszta forrásaiból meríteni, főleg a sóvidéki térség népszokásait, hagyományait megismertetni. Programjaik zöme a gyerekeket célozza, ezért őszi évadnyitóként szüreti bálokat szerveznek, majd őszi táncházas és játszóházas programokat, decemberben az adventi és karácsonyi ünnepkör szokásait – lucázás, betlehemezés, kántálás, aprószentekelés – elevenítik fel és kézműves-foglalkozásokat szerveznek. A farsangi időszakban a fonók hangulatát idézik fel, de nem maradhat el a farsangtemetés sem, húsvétra hangolódva tojásfestésre, tojásírásra oktatják az apróságokat, akik pünkösdkor a sóvidéki hesspávázást ismerhetik meg, míg nyáron kézműves- és néptánctáborokat szerveznek számukra. A pedagógusoknak szakmai továbbképzőket ajánlanak (a hétvégi volt már az ötödik alkalom), a nagyközönség számára pedig néptánctalálkozókat szerveznek. Mindezt pedig teljesen bérmentve, önkéntes munkával. Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)

A pálosokról harmadszor!
Ha minden kultúra lelke a lélek kultúrája, akkor elgondolhatjuk micsoda értéket jelentett a középkor virágzásában a 170 magyar pálos kolostor: jelentett ugyanannyi tűzhelyet az istenszeretet melegének, s forrását a nemzet építő erőinek. A keresztény lelkiséget hirdették Európa 15 országa, Szentföld és Amerika pálos kolostorai, a Regnum Marianum dicsőséges imádságos hajlékai.
A pálosok Amerikába is eljutottak. A magyar gyökereire büszke Katolikus Izabella királyné kért fel papokat arra a feladatra, hogy a hosszú felfedező úton tartsák a lelket Kolumbusz hajósaiban, majd később terjesszék a hitet az Új Világban: „Küldjön újabb munkásokat az Úr szőlőjébe, mert valóban munkásokra lesz szükség, akikre nehéz testi munka vár” – áll a hívólevélben. A Lisszaboni Állami Levéltár őrzi Szombathelyi Tamás generálisnak a Portugáliába induló 125 pálos atyának mondott búcsúztató beszédét.
A magyar pálosok kezdték el az Új Világ evangelizációját. Emlékük ma is él, az indiánok, akárcsak a Pilisben, fehér atyának nevezik őket.
A gyarmatosításban nem vettek részt, megtartva Pilis-beli életvitelvitelüket, barlangokban, elvonultan éltek és onnan keresték fel az indián törzseket. A kereszténység hű követőiként a hittérítő munkájuk a krisztusi szeretet és igazság jegyébe gyökerezett, s emberségük ebből a természetes forrásból eredt.
A mai Argentínától Bolívián keresztül Peruig is eljutottak, ahol kolostorokat alapítottak, melyek más szerzetek birtokában még ma is léteznek.
Mivel kegyetlenkedő hódításukban Pizzaro katonáit zavarták, apró kis szigetekre igyekeztek áttelepíteni a frátereket, s a szeretethirdetők közül sokakat kardélre hánytak.
A magyar pálosrend mementóit nemcsak a híres Vinland Map térképen található pálos rovásírásos jegyzetek, hanem a Cerro Polilla hegységben talált számos pálos rovásírásos barlangfelirat is őrzi.
Amerika és Európa földje között a magyar pálosok kezdték építeni a keresztény hidat, amelyre minden magyar ember büszke lehet.
o0o
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2017. november 24-én, pénteken 17 órakor a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében tartja a Pálos évszázadok ismeretterjesztő előadássorozat harmadik részét Mátyás királytól, II. Józsefig címmel, amely keretében bemutatásra kerül a Rend virágkora és hatalmi megszüntetése.
Meghívott előadó: Aradi Lajos neves piliskutató.
Az est házigazdája: Murvai Miklós.
Társszervező: Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács.
Sok szeretettel várunk minden népünk múltja és jelene iránt érdeklődőt. Nyugati Jelen (Arad)

A Csodásérem egy jel és üzenet
Vasárnap este a nagyváradi Katalin-telepi plébániatemplomban lezárult az a lazarista előadássorozat, amelyben a 400 éves jubileumi év alatt a rend alapítóját, lelkiségét, működését mutatták be.
Az utolsó előadás a Csodáséremről szólt, és Barta Szabolcs CM, magyar tartományfőnök tartotta. Hangsúlyozta: az érem egy jel, egy üzenet, tehát nem csupán egy ékszer, amit mondjuk a nyakláncunkon hordunk, esetleg díszítő elem, hanem mennyei eredetű, azaz nem emberek, a vincés nővérek, vagy a lazaristák találták ki, hozták létre, hanem a Szűzanya, a mi égi édesanyánk ajándékozta nekünk, és az ő anyai szeretetének a szimbóluma. A tanú a Katalin-telep névadója, Labouré Szent Katalin volt, ő az, akinek a Szűzanya megjelent, Párizsban, 1830-ban, amikor még fiatal, újonc nővér volt.
Katalin egy francia faluban, Fain-les-Moutiers-ban született egy eléggé tehetősebb családban, a 11 gyermek közül a 9-ik volt a sorban. Kilenc éves korában elveszítette az édesanyját, egy ideig a nagynénje nevelte, utána viszont visszakerült a szülői házba, és már egészen fiatalon, 11-12 évesen a kishúgával együtt nagyon sok mindent át kellett vennie a háztartásban. Annak idején nem voltak háztartási gépek, tehát kemény fizikai munkát kellett végeznie, így ehhez hamar hozzászokott, egyáltalán nem volt tehát egy ábrándozó típus, mert a körülmények másra kényszerítették. Az édesapja nagyon szerette őt, ezért egyáltalán nem örült annak, amikor Katalin előállt azzal, hogy mivel az egyik testvére nővér, ő is be szeretne lépni a rendbe.
Gyermekkorában volt egy álma: egy templomban egy idősebb pap misézett, ő utána elment a betegeket ápolni, és visszafelé találkozott a tisztelendő atyával, aki megszólította és megdicsérte, hogy milyen szép dolog gondoskodni a rászorulókról. Egy kisebb kitérővel – apja Párizsba küldte, hogy dolgozzon az egyik testvére vendéglőjében, hátha meggondolja magát – majdnem 24 éves korában jelentkezett nővérnek abba a Rue du Bac 140 alatti rendházba, mely ma is áll. Meglepődött, amikor meglátta rendalapító Páli Szent Vince szobrát, akkor tudatosult benne, hogy az álmában látott férfi ő volt.
Rendkívüli
A rendházban történt meg az, amire senki sem számított: 1830. július 18-ról 19-re virradó éjszaka, majd november 27-én megjelent a Szűzanya Katalinnak. Az első jelenés azért roppant fontos – magyarázta Barta Szabolcs – mert Mária leült egy karosszékbe, abban helyet foglalt, tehát fizikailag megérintett egy e világi tárgyat. És ha ez még mindig nem lett volna elég, jött a folytatás is: Katalin melléje térdelt, és a kezét a térdére helyezhette, tehát szó szerint, fizikailag megérintette a Szűzanyát. Ez egészen rendkívüli, egyedi a Mária-jelenéseknél, és ez is a feltámadás egyik bizonyítéka, annak, hogy Mária is testestül-lelkestül felvétetett a Mennybe. Az pedig, hogy Katalin fizikailag megérintette őt, azt bizonyítja, hogy Máriának nem csak a lelke van odaát, hanem a megdicsőült teste is.
A második jelenés időpontja 1830. november 27-e volt, amikor a képeken kívül kirajzolódott az az írás is, ami a Csodásérem fohásza lett: „Ó, bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik hozzád menekülünk!”, illetve egy minta alapján megfogalmazódott az éremkészítésre vonatkozó kérés a Szűzanya részéről.
A prezentáció utolsó részében a lazarista tartományfőnök az említett rendházban, illetve a kápolnában általa készített fényképeket vetítette le. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Alázat, békesség és áldozat
Tempfli Mária életének alakulását meghatározták az erdélyi magyarság XX. századi sorsfordulatai. A Szatmár megyei Csanáloson született édesapját a történelem hányta-vetette Brăila, majd Olt megyébe, onnan Radnótra, a bécsi döntés után pedig a Bihar megyei Diószegre és Székelyhídra. Tempfli Mária Movila Miresei-en született, és a szülőkkel vándorolt. Édesapját, aki vallásos, templomba járó mérnöktanár volt, a hatóságok 1950-ben büntetésből helyezték Kézdivásárhelyre, a Középfokú Mezőgazdasági Iskolába. A földrajz–geológia szakot végzett Tempfli Mária 1952-ben választotta a kantai gimnáziumban működő Pedagógiai Líceumot, és évek-évtizedek során elkötelezett kézdivásárhelyivé vált.
Nem volt könnyű tanári pályát kezdeni az 50-es években a mélyen vallásos Tempfli Máriának: hitét rejtegetnie kellett, templomba csak Brassóba mehetett. A tanításban viszont meglelte az elégtételt: szerette a diákokat és a tantárgyát. Lelkiismeretes munkája, pontossága, a nevelés melletti elkötelezettsége okán rajoni tanfelügyelőnek, majd a kantai gimnázium aligazgatójának nevezték ki. 1980-ban a kantai gimnázium 300 éves jubileumára megjelent iskolatörténeti kötet egyik kezdeményezője és szerkesztője volt. Diákjai számára máig emlékezetesek a tartalmasan előkészített és megszervezett túrák és önellátó táborok, ahol hon- és természetismeretből rengeteget tanultak. Minden évben albumokat szerkesztett a fényképekből és az élményeket megörökítő diákírásokból, irányításával a kantai Dózsa György unokái nevű diákcsapat a Jóbarát gyermekfolyóirat által meghirdetett Pro Natura országos vetélkedő első helyezettje lett 1982-ben.
A 3. Számú Általános Iskola igazgatójaként is az igényességet, pontosságot képviselte és követelte meg. Az elesettek, a szegények, a támogatásra szorulók érdekében délutáni iskolát szervezett – Kézdivásárhelyen először – , és tanártársaival együtt térítésmentesen foglalkozott a diákokkal.
Nemsokára újabb nehéz feladat találta meg: az iskoláskorúak gyermekotthona igazgatójának kérték fel. Elvállalta a megbízást, és kora reggeltől késő estig az otthonban tartózkodva próbálta megoldani a felmerülő problémákat, emberséggel, empátiával közeledve a sokféle lelki sérüléssel intézetbe került gyermekekhez.
Saját gyermeke nem született, de gyámja volt egy intézetből magához vett gyermeknek, akit később örökbe fogadott, nyugdíjazása után pedig két kisgyermek pótnagymamája lett.
Nyugdíjasként aktívan részt vett a kantai Szentháromság és a Boldog Özséb egyházközség tevékenységeiben, az Engesztelő Imacsoport vezetőjeként, a Rózsafüzér csoport tagjaként rovatvezetője volt a plébánia havilapjának, az Élő vízforrásnak. 1996-ban a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Ezüstgyopár díjjal tüntette ki, a Vöröskereszt Országos Tanácsa pedig a szervezet Örökös Tiszteletbeli Tagja címet adományozta neki.
2012-ben az 1957-ben végzett első osztálya 55 éves érettségi találkozójára már nem mehetett el, de levélben üzente nekik, hogy a hit megnyugvást, lelki békét ad. Így viselte ő is betegségét, megpróbáltatásait.
Isten adjon neki örök nyugodalmat! Ambrus Ágnes / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közel egy tonna élelmiszer gyűlt a Csikyben
A Csiky Gergely Főgimnáziumban az elmúlt héten zajlott a már hagyományszámba menő Tégy jót, hozz zöldséget! elnevezésű karitatív akció, melynek lényege, hogy a szerényebb körülmények között élőket segítsék a tanulók. A gyűjtési akció november 27-ig, hétfőig még folytatódik, tegnapig (november 24.) viszont már több mint 800 kg élelmiszer gyűlt össze – tájékoztatta a Nyugati Jelent Rogoz Marianna tanárnő, az akció koordinátora.
A gyűjtés november 20-án, hétfőn kezdődött, az adományokat idén is, mint eddig minden alkalommal, a rászorulók megsegítésére ajánlják fel.
A szerdáig összegyűlt több mint 500 kg adományt – melyek a zöldség és gyümölcs mellett lisztet, olajat, májpástétomot, házi készítésű zakuszkát, szárazbabot és egyebeket tartalmaztak – Kisiratosra vitték, a dévai Szent Ferenc Alapítvány által működtetett Pio Atya Gyermekotthonba.
A csütörtöktől tovább gyarapodó adományokat hétfőn fogják kiszállítani szintén Kisiratosra, a Máltai Ház idős lakóinak – tudtuk meg Rogoz Mariannától, aki azt is elmondta: ott is, akárcsak a gyermekotthonban, nagyon örültek az adománynak, ugyanis már értesítették az öregotthont a hétfőn érkező csomagokról. Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)

Emberközpontúság a mai magyar tudományosság célkeresztjében
Kolozsváron zajlik a Magyar Tudomány Napja Erdélyben fórum
A Protestáns Teológiai Intézet felújított dísztermében nyitották meg tegnap délelőtt az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) szervezésében és Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöke fővédnöksége alatt, a tizenhatodik alkalommal megrendezett A Magyar Tudomány Erdélyben fórumot. A rendezvénysorozatot, konferenciák és tudománynépszerűsítő előadások formájában, Erdély-szerte tizenhat akció előzte meg Kolozsváron, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen, Érmindszenten és Sepsiszentgyörgyön. A résztvevők hazai és anyaországi neves tudósok, kutatók vagy fiatal szakemberek, akik közösen vallják a rendezvény idei mottójául választott emberközpontú tudomány értékei terjesztésének fontosságát, és a kétoldali szakmai kapcsolatok ápolásának nélkülözhetetlenségét. A tegnapi megnyitót plenáris előadások követték, ma pedig több helyszínen szekcióülések zajlanak.
A megnyitón Sipos Gábor EME-elnök a rendezvény mottójával (Emberközpontú tudomány) összhangban álló plenáris előadásokra hívta fel a figyelmet, amelyek nem annyira a szakemberekhez, hanem az érdeklődőkhöz szólnak. Kocsis Károly, a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke hasonló észrevételt fogalmazott meg, arra emlékeztetve, hogy 1825. november 3-án ajánlotta fel Széchenyi István birtokainak évi jövedelmét a Magyar Tudós Társaság megalapítására, és 2003 óta törvényes előírás a magyar tudomány napjaként megünnepelni, amihez az EME 2002-ben csatlakozott.
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa nevében Simon Edina konzul köszöntötte a fórumot, kiemelve, hogy „a tudomány megismerhető, rólunk szól”, és társadalmi támogatottságát időnként az elért eredmények felmutatásával kell viszonoznia. A közösség felelőssége pedig abban áll, hogy miként hasznosítja a tudományos értékeket. Dávid László a Sapientia EMTE rektora azt hangsúlyozta, hogy intézménye jó tudású, elkötelezett magyar egyetemi közösséget termelt ki, sok fiatal tehetséget volt képes itthon tartani. Markó Bálint a BBTE rektorhelyettese elmondta: a diákok számára fontos munkájuk eredményeinek ismertetése és elismerése. Csoma Botond képviselő Kelemen Hunor RMDSZ-elnök üzenetét tolmácsolta, aki a politikai szempontból zavarosnak ígérkező jövő év kapcsán egy százfős lista kidolgozását és közzétételét említette meg. A lista azok névsorát tartalmazná, akik romániai magyar irodalmárokként, művészekként, sportolókként, társadalom- és az egzakt tudományok művelőiként életművűkkel tagadhatatlanul hozzájárultak az ország fejlődéséhez. Őrségváltásra is sor került: nyugalomba vonulása miatt Tarnóczi Mariannt, az MTA Határon Túli Magyarok Titkárságának osztályvezetőjét, aki hosszú éveken át ápolta az erdélyi tudóskapcsolatokat, virággal és emlékalbummal búcsúztatták, és köszöntötték a helyébe lépő Morvai Tündét.
Bitay Enikő EME-főtitkár ismertette a rendezvénysorozat programját, amelyet a szakmaiság és ismeretterjesztés jellemez. Az összesen 406 szerző 304 előadása utólag kiadványokban is elérhetővé válik. Ezután plenáris előadások hangzottak el az alkalmazott biológiai kutatásokról, a beltéri radonkutatásról és aktuális élelmiszer-előállítási kérdésekről.
A fiatal kutatók és oktatók elismerése a hagyományos gr. Mikó Imre-emlékplakettel az idén a következőknek jutott: Gobesz F. Zsongor (építészet), Szacsvai Kinga (fizika), Mezei Tibor László (orvostudományok). A Visszhang kórus minikoncertje színesített az ünnepséget. Tegnap még nyolc plenáris előadás hangzott el, ma pedig szekcióülésekkel zárul A Magyar Tudomány Napja Erdélyben 16. fórum. Szabadság (Kolozsvár)

Szobor is őrzi Tarisznyás Márton múzeumigazgató emlékét Gyergyószentmiklóson
90. életévét töltötte volna be szerdán, november 29-én Tarisznyás Márton. Az évfordulón a tudósnak szobrot avattak az ő nevét viselő gyergyószentmiklósi múzeum udvarán. A tiszteletadás néprajzi konferenciával és könyvbemutatóval folytatódott.
Szimbolikus jelleggel a múzeum egykori vezetőjét, Tarisznyás Mártont a mai utód, Csergő Tibor méltatta, és két korábbi múzeumigazgató, Lukács Mária és Kovács Domokos leplezték le a mellszobrát. Mindkét korábbi igazgatónak is sokat köszönhet a mai intézmény – hangzott el – hiszen a 60-as években Kovács Domokos és Tarisznyás kollégákként dolgoztak azon, hogy az 1952-ben alapított gyergyószentmiklósi múzeumot olyanná építsék, gazdagítsák kultúra és tudomány nevében, hogy egyre több értéket tudjon bemutatni a közösségnek, a vendégeknek. Úgymond ketten voltak a múzeumalapítók, Tarisznyás Márton a tudomány terén dolgozva, Kovács Domokos pedig a vezetés, irányítás terén járult ehhez hozzá – hangzott el. Lukács Máriának pedig – aki 1994 és 2004 között vezette az intézményt – azt köszönheti a múzeum, hogy önállóságát visszakapta, nem csak egy alegysége egy megyei központnak, és az ő érdeme az is, hogy a múzeum Tarisznyás Márton nevét vette fel.
Ő volt a város tudósa
A szoboravatón Csergő Tibor múzeumigazgató foglalta össze néhai elődje életpályáját, tevékenységét. Elhangzott, többszörösen nehéz volt számára a tudományos kutatómunkát folytatni, amire életét tette fel, hiszen kisvárosban (Budapesthez, Bukaresthez vagy akár Kolozsvárhoz képest periférián) kellett ezt végezze, levéltáraktól távol, de hiányzott itt egy olyan értelmiségi réteg is, ami a nagy egyetemi központok velejárója, és amely inspiráló a tudós ember számára. Mégis, ilyen körülmények közt, betegesen is ő volt a második világháború utáni korszak Gyergyószentmiklósában a tudomány úttörője. Ő volt az egyedüli személy, akire tudósként tekinthetett a közösség. Neki köszönhető, hogy Gyergyó néprajzi, történeti értékeit megismertette, bekapcsolta az erdélyi és országos körforgásba. A város építészeti öröksége is sokat köszönhet neki.
Amikor az 1950-es években országosan összeállították a műemlékek listáját, a városban ő volt az, aki ezeket felleltározta, és amelyek neki köszönhetően kapták meg a műemlék minősítést. Lényegében ma is a Tarisznyás-lista a gyergyószentmiklósi műemlékek listája. Munkájának alaposságát, minőségét jelzi, hogy a későbbi évtizedekben alig változott ez a lajstrom, 1989 után, 27 év alatt csak egy épület, a zsinagóga került még fel a listára.
Köztérre helyeznék át
A szerdán leleplezett büszt a magyarországi, dombóvári Varga Gábor keramikus művész pirogránitból készült alkotása. Az adományozója pedig gyergyószentmiklósi születésű, Dombóváron élő orvos, Nagy Miklós. Varga Gábornak ez már a harmadik Gyergyószentmiklóson látható alkotása, a Virág negyedi parkban található Orbán Balázs szobor és a Salamon Ernő Gimnázium homlokzatán látható angyalos magyar címer után. Csergő Tibor javasolta, hogy idővel a Tarisznyás-szobor is kerüljön ki a város egy másik, forgalmasabb pontjára, ahol többen láthatnák, mint a múzeum udvarán. Gergely Imre / Székelyhon.ro

Szobrot állítottak a névadónak
Születésének 90. évfordulóján, az intézmény udvarán leplezték le a gyergyószentmiklósi múzeum névadója, Tarisznyás Márton mellszobrát. A múlt szerdai ünnepi eseményen a múzeum korábbi igazgatói is jelen voltak, a szoboravatót követően pedig néprajzi konferenciára és kiadványbemutatóra várták az érdeklődőket.
A gyergyószentmiklósi múzeum két korábbi igazgatója, Lukács Mária és Kovács Domokos leplezte le Tarisznyás Márton mellszobrát, amely Varga Gábor a dombóvári képzőművész munkáját dicséri, adományozója pedig a gyergyószentmiklósi születésű, szintén Dombóváron élő Nagy Miklós.
Csergő Tibor jelenlegi múzeumigazgató kiemelte, nem ez Varga Gábor első alkotása, amelyet Gyergyószentmiklóson láthatunk, hisz a Virág negyedben lévő Orbán Balázs-mellszobor, valamint a Salamon Ernő Gimnázium homlokzatán található angyalos címer is az ő munkája. Az intézményvezető hosszasan méltatta a múzeum névadóját, mindeközben pedig a két korábbi igazgató munkájának jelentőségét emelte ki. Rámutatott, Kovács Domokos és Tarisznyás Márton annak idején kollégaként dolgoztak, később pedig Lukács Máriának köszönhette a múzeum, hogy visszakapta önállóságát, és felvette Tarisznyás nevét.
– Tarisznyás elsősorban a legjobb tudományos kutatója volt a vidéknek, és neki köszönhető, hogy a második világháború utáni időszakban Gyergyó értékeit bekapcsolta az erdélyi és az ország tudományos körforgásába – fogalmazott méltatásában Csergő Tibor, megjegyezve, Tarisznyás úttörőnek számított, azonban nem volt könnyű akkoriban tudósembernek lenni és kutatómunkát végezni Gyergyószentmiklóson, hiszen hiányzott az értelmiségi réteg, „gyakorlatilag Tarisznyásig a gyergyói ember nem látott tudóst”. Hozzátette, ennek ellenére nagyszerű munkát végzett, amit többek között az is bizonyít, hogy annak idején ő leltározta fel a város műemlékeit, a lista azóta pedig alig változott. A szoboravató végén az igazgató megjegyezte, remélik, hogy előbb-utóbb valamelyik gyergyószentmiklósi közteret ékesítheti az alkotás.
A szobor leleplezését követően – a Tarisznyás Márton Múzeum és a Kriza János Néprajzi Társaság szervezésében – kétnapos néprajzi konferenciát nyitottak meg, ahol az itthoni szakemberek mellett Erdély különböző településeiről és Budapestről érkezett kutatók tartottak több témakörben előadásokat.
A megyei önkormányzat által támogatott konferencián a múzeum legújabb kiadványát is bemutatták: a Gyergyói viseletek a Tarisznyás Márton Múzeum gyűjteményében című kiadványt Borsos Gyöngyi, Szőcs Levente, valamint Abrudbányai-Győri Tamás néprajzkutatók állították össze, megjelenése pedig a Bethlen Gábor Alap és a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával valósulhatott meg. Kertész László / Hargita Népe (Csíkszereda)

Feljelentés magyarellenes uszításért
A fogarasi székhelyű Neuer Weg Egyesület és annak alelnöke, Hans Hedrich természetes személyként is feljelentette hétfőn a székelyudvarhelyi Kaufland Áruház grillezőjénél történt eset provokátorát, a téma kapcsán magyarellenes uszítást elkövető tévés műsorvezetőt és az adót, valamint más gyűlöletkeltő közösségi csatornák ismert és ismeretlen működtetőit, köztük a „magyarverő olimpiát” indító ismeretlent – jelezte az aktivista hétfő este.
Mint ismert, augusztus 31-én osztotta meg a Milicista fedőnevű kolozsvári vlogger egy videómegosztón azt a székelyudvarhelyi Kaufland Áruház grillezőjénél készített videót, amelynek az Idegen a saját hazájában címet adta, és azt állította benne, hogy azért nem szolgálták ki, mert román. Később kiderült, háromszor próbált meg miccset vásárolni, s azért nem szolgálták ki, mert még nem nyitottak. A videó rendkívül heves magyarellenes hullámokat kavart a román médiában és a közösségi oldalakon. A Neuer Weg Egyesület és Hans Hedrich a székelyudvarhelyi ügyészségre tett bűnügyi feljelentésben gyűlöletkeltés vagy diszkrimináció bűncselekményének elkövetéséért a Milicista fedőnevű kolozsvári vlogger, Marian Eugen Ion, egy közösségi oldalon levő Valami románok csoport működtetője, Bogdan Iancu, a Cancan internetes lap és egy újságírója, Răzvan Scarlat ellen tett panaszt. A Milicista szándékosan ferdítő, összeszerkesztett videót töltött fel a videómegosztóra, a magyar közösséggel szembeni gyűlöletre uszítva. Bogdan Iancu egy másik videóban kifejti, hogy magyartalanítani kell az országot, s ez kétféleképpen oldható meg. Egyrészt a magyarok önként hagynák el Romániát, másrészt ki kellene őket lakoltatni – ütlegelések közepette. Azt állítja, hogy a székelyek a román nép könyörületéből élnek az országban, amely csakis a románoké, s szedjék a sátorfájukat, és menjenek Törökországba vagy Magyarországra. Răzvan Scarlat, a Cancan munkatársa a Romániában élő magyaroknak küldött határozott üzenetet: „tiszteljetek, másképp ki lesztek rugdosva az országból”. A bukaresti I. kerületi ügyészségre tett bűnügyi feljelentésben gyűlöletkeltés vagy diszkrimináció bűncselekményének elkövetéséért Radu Banciu televíziós műsorvezető és a B1 tévécsatorna működtetője ellen lépett fel az egyesület és Hans Hedrich. Banciu a Banciu világa című, augusztus 31-én késő este közvetített műsorban hamis és magyarellenes információkat terjesztett. A romániai magyar közösség tagjait erőszakos, kiszámíthatatlan, embertelen egyénekként mutatta be, kollektív bűnösséggel vádolta a teljes magyar közösséget, felelőssé téve a román–magyar konfliktusokért, amelyek a román társadalom gondját jelentik, azt sugallva, hogy a magyarok már kisgyermekkorukban magukba szívják a románok elleni gyűlöletet, olyanok, mint az állatkertben levő állatok, ezért úgy is kell bánni velük, mint valami állatokkal, a hatóságoknak kitelepítéssel vagy kivégzéssel kellene megoldaniuk a székelyudvarhelyi magyar kérdést. A harmadik, a brassói ügyészségre tett bűnügyi feljelentés gyűlöletkeltés vagy diszkrimináció bűncselekményének elkövetését hozza fel. Egy közösségi oldal Nea Nicu néven szereplő ismeretlen működtetője Magyarverő olimpia című eseményt indított az oldalon. Azt írta: „nemes cél érdekében gyertek, segítsünk minél több magyarnak, hogy hagyja el az országot. A részvételhez legalább 14 éves kor, egy bot vagy izom szükséges. Aki magyarokat hagy az országban, vagy nem veri meg eléggé őket, annak anyja k...va”. Az eseményhez rengeteg magyarellenes hozzászólás érkezett.
Hans Hedrich közölte, nem bosszúból tett feljelentést, célja a nemzetiségek közötti együttélés fenntartható megoldása. Úgy véli, a bemutatott eseteket mesterségesen gerjesztik és tartják fenn a „párhuzamos állam” képviselői. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ma és holnap: Fodor Sándor, Arany-monográfia, irodalmi tehetséggondozás Kolozsváron, könyvvásár Szilágysomlyón
Az új Arany-monográfiát Kolozsváron mutatják be, elkészült a tavaszi Fodor Sándor emlékkonferencia előadásait tartalmazó tanulmánykötet, irodalmi tehetséggyártás létét-nemlétét-milyenségét vitatják meg Kolozsváron csütörtökön, míg pénteken Szilágysomlyón adventi könyvvásár nyílik.
KOLOZSVÁRON MUTATJÁK BE AZ ÚJ ARANY-MONOGRÁFIÁT
Az Arany János-emlékév kiemelkedő eseménye egy új Arany-monográfia elkészülése. Szilágyi Mártonnak, az ELTE egyetemi tanárának, ismert irodalomtörténésznek és Arany-kutatónak a nagyszabású, a Kalligram Kiadónál megjelent Arany János-könyve számos új szempontot fogalmaz meg a tőle megszokott alapossággal, érzékenységgel és érdekfeszítő megoldásokkal. A néhány hete napvilágot látott hiánypótló kiadvány első bemutatójára Kolozsváron kerül sor, a kötetet a szerző jelenlétében Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó igazgatója és T. Szabó Levente irodalomtörténész mutatja be december 7-én, csütörtökön 18 órától a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának (Marianum) kis dísztermében. Minden érdeklődőt szeretettel látnak, a „Mi vagyok én?”. Arany János költészete című könyv megvásárolható, s a szerző dedikálja is azt az érdeklődőknek.
FODOR SÁNDORRÓL BÉKÉBEN, HÁBORÚBAN, BONTAKOZÓ KOMMUNIZMUSBAN
Fodor Sándorról beszélget Serestély Zalán Bodó Mártával, Dávid Gyulával és Egyed Péterrel a Bulgakov Kávéházban csütörtökön, december 7-én 18 órától. Házigazda: Karácsonyi Zsolt. Ugyanakkor bemutatják az Erdélyi Híradó és az E-MIL közös kiadványát: a Békében, Háborúban, Bontakozó kommunizmusban című tanulmánykötet a tavasszal zajlott Fodor Sándor emlékkonferencia előadásait tartalmazza.
IRODALMI TEHETSÉGGYÁRTÁS KOLOZSVÁRON
Kerekasztal-beszélgetésre és vitaestre hívja a kolozsvári közönséget a Láthatatlan Kollégium csütörtökön, december 7-én 19:30 órától a kolozsvári Tranzit.ro nagytermében (Brassai Sámuel u. 5. sz.). A beszélgetés témája a kolozsvári irodalmi tehetséggondozás és kritikai közeg, meghívottak André Ferenc slammer, szerkesztő, Adorjáni Panna dramaturg, Balázs Imre József egyetemi docens és Vass Csaba költő. Juhász-Boylán Kincső és Györfi Tünde Edina moderátorokkal az alábbi kérdéseket járják körül: Mit értünk tehetség alatt? A kortárs pedagógia szemszögéből vizsgálva releváns kategória-e ma? A művészeti nevelés beavató „rítusai” szükségesek-e a fiatal alkotó fejlődése szempontjából? Milyen mértékben elitista diskurzus az irodalmi? Kinek, milyen rétegeknek szól/szólhat az irodalom? A kolozsvári irodalmi közeg zártsága: mennyire függ az érvényesülés a személyes ismeretségektől, illetve mennyire csak ezektől? Hogyan definiálnánk az irodalmi sikert? Leírható, tipizálható az átlagos kolozsvári tehetség? Hogyan beszélhetünk egy induló szerző műveiről? Milyen lenne egy ideális kritikai közeg? Van-e közös nyelv, amin irodalomról beszélhetünk?
ADVENTI KÖNYVVÁSÁR SZILÁGYSOMLYÓN
December 8-án, pénteken 17.30 órakor kezdődik a szilágysomlyói EMKE Magyar Házban az idei adventi könyvvásár. Ez alkalommal avatják az udvaron elkészült fedett közösségi teret, majd a szerzők jelenlétében bemutatják Cs. Kovács Katalin, Csinta Samu és Nánó Csaba közelmúltban megjelent könyveit. Az adventi program keretében Szabó Vilmos emlékkiállítás nyílik és rövid programmal jelentkezik a szilágysomlyói EMKE Játékakadémia nevű amatőr színjátszócsoportja. A könyvvásáron alkalom nyílik beszélgetésre és dedikálásra is. Szabadság (Kolozsvár)

Fel kellene nőnünk Arany Jánoshoz – Szilágyi Márton irodalomtörténész az életműről és annak kutatásáról
A kolozsvári bölcsészkaron mutatták be elsőként Szilágyi Mártonnak, az ELTE tanárának, elismert irodalomtörténésznek, Arany-kutatónak a Kalligram Kiadónál megjelent, „Mi vagyok én?” – Arany János költészete című monográfiáját. Szilágyi Márton a csütörtöki bemutatót megelőzően a Krónikának többek között elmondta: másként kezdődik az Arany-életmű, mint ahogy eddig tudtuk.
– „Mi vagyok én?” – Arany János költészete című monográfiáját elsőként a kolozsvári bölcsészkaron ismerhette meg a közönség. Milyen tekintetben hoz újat a kötet, amely a költő születésének bicentenáriuma apropóján szervezett emlékévben látott napvilágot?
– Az volt a célom, hogy olyan műelemző könyvet próbáljak írni, amely elsősorban Arany epikus és lírai műveire koncentrál, műelemzések sorozatából épül föl, és nemcsak a szakma, de a nagyközönség számára is érdekes lehet. A szerkezet is ezt tükrözi:
az elején egy fejezet Arany társadalmi státusváltozásait próbálja áttekinteni: nem az életrajzot újramondani, hanem azt, hogy miképpen jutott el a nemzeti költői státuszig. Utána műelemzések következnek, az első felében az epikus művekről, a másodikban az úgynevezett kisebb költeményekről. A kötet újdonságát az adja, hogy olyan szövegekről is igyekeztem beszélni, amikről nem szokás az Arany-életmű kapcsán. Külön fejezetben foglalkoztam A dévaványai juhbehajtás című művel, amit sokáig nem tekintettek Aranyénak. A szöveg, ami voltaképpen egy falucsúfoló, feltehetően Kisújszálláson keletkezett, ahol az 1830-as években Arany tanítóként működött.
„Azért jelentős ez a szöveg, mert ha figyelembe vesszük, akkor másként kezdődik az Arany-életmű, mint ahogy eddig tudtuk, vagyis nem az első Arany-szövegnek tekintett Az elveszett alkotmánnyal, hanem jóval korábban és más műfajjal.
– „Mi vagyok én? Senki Pál, Egy fájó gép, mely pipál” – ez a rövidke Arany-szöveg ihlette a kötet címét?
– Ez is. Arany maga ezt az élete végén írott kis szöveget nem tekintette önállóan publikálható versnek. Azért fontos, hogy ez a kötet címadója, mert egy másik Arany-szöveghez vezet el: „S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék”. Számomra az volt érdekes, hogy miként lehet ezt a két sort egymásra vetíteni. Amikor Arany élete végén megírja fájdalmas kis szövegét, voltaképpen visszautal arra a korábbi sorra, amely költői indulásában fontos szerepet játszott, a Petőfi episztoláját megválaszoló saját versére. A Mi vagyok én? kérdésre adott két válasz pedig gyökeresen eltérő: először az, hogy „egy népi sarjadék”, élete végén pedig, hogy „Senki Pál”.
– Petőfiről szóló tanulmánykötetet is szerkesztett nemrég, amelynek címe a költő „Ki vagyok én? Nem mondom meg” verssora. Tekinthető a két cím a Petőfiről és Aranyról szóló kötetek egyfajta felelgetős játékának?
– Nyilván. Amikor Arany fölteszi ezt a kérdést, hogy „Mi vagyok én?”, ott van a fülében Petőfinek ez a verse, hiszen nagyon alaposan ismerte életművét és magát a költőt is, így a kérdés egyfajta Petőfi-allúzió is. Engem az eltérés izgatott: az Arany által megfogalmazott mindkét önképnek megvan a maga hitele és poétikai következménye, de ifjúkorában ez morális, származásbeli kérdés, élete vége felé pedig egzisztenciális számvetés.
A Petőfi-tanulmánykötetet egyébként 2014-ben szerkesztettem, apropója az volt, hogy megnyílt egy újrarendezett Petőfi-kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol felkértek, hogy legyek a szakmai forgatókönyv összeállítója, aztán a múzeum szeretett volna egy tanulmánykötetet. Szép és érdekes feladat volt, hogy több évtized után újabb, Petőfiről szóló tanulmánykötetet kellett összeállítani, mert ez utoljára az 1970–80-as években volt divat.
– Arany esetében ez hogyan alakult, főként az emlékévnek köszönhetően lendült fel szóló kiadványok megjelentetése, munkásságának kutatása?
– Nem önmagában az emlékévnek, hanem annak, hogy volt néhány szakember, aki idejekorán számot vetett azzal, hogy közeleg a bicentenárium, amit megfelelően elő kell készíteni. Az Arany-életmű kritikai kiadását Korompay H. János indította újra, aki az Akadémia irodalomtudományi intézetében dolgozik. Egy kötet már megjelent: Hász-Fehér Katalin rendezte sajtó alá Arany lapszéli jegyzeteit a Nagyszalontán található hagyatékból. Az évfordulóra két tanulmánykötet is kitalált, az egyik Arany és a világirodalom kapcsolatáról szól, a Cieger András szerkesztette másik kötet Arany életművének művelődéstörténeti olvasatait tekinti át, és mindkettő fontos kiadvány.
Komoly eredmény, hogy rengeteg szerzőt sikerült meggyőzni, hogy Arannyal foglalkozzon, így a kutatás nem áll rosszul. Jelentősek az évforduló alkalmával napvilágot látott tematikus folyóiratszámok, sok anyag gyűlik föl.
Ez azért is lényeges, mert azt hihetjük, hogy mindent tudunk már róla, de most derül ki, hogy mennyi mindent nem, és mennyi mindent kell még elvégezni.
– Visszatérve a kritikai kiadásra, miért is van szükség rá?
– Ideje rendet teremteni Arany életművében, merthogy nincsen rend, a kritikai kiadásban pedig minden művel el kellene számolni. Az 1950-es években, a kritikai kiadás indulásakor épp a legfontosabb rész, az első 5-6 kötet előkészítése nem történt kellően átgondolt formában. Az is fontos, hogy Vojnovich Gézának, aki akkor sajtó alá rendezte a műveket, nem volt lehetősége, hogy például Nagyszalontán kutatásokat folytasson, most viszont mód van erre. Lehetőség nyílik arra is, hogy a Magyarországon őrzött kézirathagyatékhoz hozzávegyük azt, amit Erdélyben őriznek. Például a kolozsvári egyetemi könyvtár kézirattárában találtam egy olyan Arany-kéziratot, amelyet hosszú évtizedek óta nem háborgatott senki, holott kiemelt jelentőségű. Kéziratos kötet, amelybe a költő bemásolta az 1856-os Kisebb költemények anyagát. Olyan szöveg, ami homlokegyenest más lehetőségeket ad a kritikai kiadásnak.
– És mikorra készülhet el az új kritikai kiadás?
– A távlatokat azzal jelezném, hogy az 1950-es években indult el a kritikai kiadás, és hivatalosan 1-2 éve fejeződött be. A helyzet azóta kicsit romlott, mert a számítógépes és nyomdai feltételek ugyan javultak, de a bevonható szakemberek száma csökkent. Ebből a szempontból nem biztos, hogy kevesebb idővel kell számolni, de most már remélni lehet, hogy néhány éven belül kézbe vehető, asztalra tehető kötetek születnek. A feladatok ki vannak osztva, az én reszortom Arany költői életművének 1850-ig terjedő legelső időszaka. Olyan kötetek is várhatók, mint például Arany kéziratos dalgyűjteményének kiadása: egyrészt a költő is szerzett dallamokat, másrészt le is jegyzett meglévőket. Az elképzelés az, hogy hangzóvá teszik, Csörsz Rumen István előadóművész a teljes dallamokat eljátssza, így majd felvételről meg is lehet ezeket hallgatni a kiadás kiegészítéseként.
– Kutatják az Arany család mesegyűjteményét is, készül a kritikai kiadás. Mesélne erről?
– Tulajdonképpen két fiatal néprajzos, Gulyás Judit és Domokos Mariann dolgozik azon, hogy megjelenjen kritikai kiadásban az Arany László-féle népmesegyűjtemény. Bizonyítani lehet, hogy Arany László a meséket édesanyjától és nővérétől, Juliskától gyűjtötte. Ilyenformán a családi meseanyag válik megragadhatóvá, ami annál is érdekesebb, mert van egy olyan Arany-mese, ami ebből a hagyományból nő ki, a Rózsa és Ibolya, a költő ezt feltételezések szerint a felesége révén ismerte.
Arany és a folklór kapcsolata egyébként rendkívül sokrétű.
Ha az ember belemélyed az életművébe, szinte beleszédül, hogy milyen hihetetlen világirodalmi, populáris irodalmi, népköltészeti és magyar irodalmi kapcsolatrendszer sejlik föl, ezeknek a bontogatása is a kritikai kiadás feladata.
– Az Arany-emlékév keretében rengeteg kezdeményezést indítottak, sokszor elhangzik, hogy a rendkívül gazdag életművel rendelkező költő voltaképpen a kortársunk. Ön, aki kortárs irodalommal is behatóan foglalkozik, miként látja ezt?
– Nem Aranyt tiszteljük meg azzal, ha azt mondjuk, hogy kortársunk, inkább nekünk kellene felnőnünk hozzá. Életműve mérhetetlenül gazdag hagyományt jelent, amit meg kéne érteni, be kéne építeni a mindennapjainkba, mi lennénk ezáltal gazdagabbak. Szintén fontos, hogy a magyar irodalomban ő az, akinek a legdúsabb a hatása és legszerteágazóbb a kapcsolatrendszere.
Az évforduló alkalmával az Országos Széchenyi Könyvtár rendezett egy kiállítást, amely az Aranyra később reflektáló magyar irodalmi alkotásokból áll. Megható, hogy Aranytól alkatilag gyökeresen különböző költők nyilatkozataiból arra következtetni, hogy úgy érezték: számukra Aranytól indul el valamiképpen az irodalmi időszámítás. Ilyen például Petri György is, vagy Orbán Ottó, aki azt írta, hogy „ha emberi alakban akarom magam elé képzelni az istent, az csak olyan lehet, mint az öreg Arany János” – és mondja ezt egy vallástalan költő.
Aranyban minden nemzedék és minden alkotó újra és újra fölfedez valamit, ami máshol nem található meg az irodalomban, és ez a folyamat jelenleg se állt meg. Tehát az évfordulónak a szépirodalmi hozadéka azt mutatja, hogy rendkívül erős ösztönzést jelent Arany, roppant gazdag az életmű, rengeteg réteget meg lehet benne találni. Például egyre erősebben látszik a játékos rögtönzéseiből, alkalmi verseiből kibomló költészetének hatása, amely rendkívül dinamikus.
Arany persze kortársunk, mint ahogy minden klasszikus a kortársunk voltaképpen, és mi vagyunk megtisztelve, hogyha ez az életmű kortársként fogad el bennünket.
Az emlékév hozadékairól szólva: egy ilyen kezdeményezés mindig emlékezetpolitikai esemény is, és az minősíti, ami utána fennmarad. Ha sikerül egy emlékévet arra fordítanunk, hogy szövegkiadások, értelmezések, tanulmányok, monográfiák szülessenek, amelyek kijelölik a majdani kutatás irányait, és a későbbiekben is felhasználhatók, akkor azt mondhatjuk, hogy elérte célját. Úgy látom, hogy az Arany-év sok ilyen anyagot fölhalmoz, és ilyenformán nem lesz vége a naptári év elmúltával.
– Vendégtanárként oktat idén a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán 18–19. századi irodalmat. Mi a benyomása, a hallgatók miként viszonyulnak az Arany-életműhöz?
– Nem állunk rosszul, az életmű képes érdeklődést kelteni, de meg kell találni a módját, hogy elevenné, megszólíthatóvá tegyük az anyagot. Az nem működik, ha közhelyeket mond az ember, illetve megpróbál olyan frázisokkal élni, amikkel az elmúlt évtizedekben Aranyt illették. Meg kell találni a kérdésirányt, ami az egészet izgalmassá teszi, és Aranynál még inkább meg lehet találni, mint más 19. századi alkotók, mondjuk Vörösmarty esetében.
Egyébként a korszak szakirodalma szempontjából sok minden még szövegszinten sincsen elrendezve, nincs befejezve a Vörösmarty-életmű kritikai kiadása, a Petőfi-életmű legújabb kritikai kiadása, Jókaié sincs. Sok a teendőnk még, és ez közös felelőssége a magyarországi és erdélyi szakmának egyaránt. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Húszéves a Szövétnek
Megjelent aradi kulturális szemlénk ünnepi száma
Már az elején közzétesszük húsznál több olvasónk válaszát kérdésünkre: Mit jelent számodra a Szövétnek? Köszönjük az őszinte, dicsérő szavakat.
Következik a változatos tartalmú IRODALOM, MŰVÉSZET rovat. A versek (Böszörményi Zoltán: Az arc, Ablakok, Fiegel Erzsébet: Játék, Arany-Tóth Katalin: Cselekvés, Szabó Péter: /régi karácsony/, Grosz László: Örök ünnep, Regéczy Szabina Perle: Karácsonyi elmélkedés, Radnai István: Alzheimer dicsérete, Köteles Nikolett: Örök éjszín), a rövidpróza (Simpf Angelika: Menekülj!, Jámbor Ilona: Az óceánjáró kísértete, Juhász Béla: Festménya falon, Dr. Markovics Radmila: Rohangáló agysejtjeim, Kocsik Krisztina: Vaddisznók, Brauch Magda: A boldogság világnapja avagy boldog-e a „Boldog ember”?, Kurunczi Mária: Szív). Vége felé közeledik Nótáros Lajos: Arad marad című népszerű, folytatásos regénye, amelyet nemrég egy beszélgetés során a szerző „csupán ujjgyakorlat”-nak nevezett. Jubilál az Aradi Kamaraszínház: tizedik születésnapját ünnepeljük. Ebből az alkalomból tesz közzé egy összeállítást a budapesti Vendégváró Fesztivál idején megjelent, a Kamaraszínházat elismerő írásokból Fekete Réka, művészeti titkár és „mindenes” (Tízéves az Aradi Kamaraszínház). A gazdag aradi színházi hagyományokat mindig hitelesen felelevenítő Piroska Katalin Szabálytalanságok az egykori aradi színházban címmel idéz fel néhány érdekességet. Új programot indított útjára a megyénk kulturális értékeit, épített és természeti örökségét népszerűsítő civilszervezet, a Pro Move Arad Egyesület, Aradi Magyar Költészet Napja címmel, tudtuk meg Pataky Lehel Zsolt újságírótól, az egyesület elnökétől. Egy nappal Tóth Árpád halálának évfordulója után a városunkban született költőről emlékeztek meg a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében (Tóth Árpádra emlékeztek a Magyar Költészet Napján).
A HITÉLET rovatban Bátkai Sándor karácsony ünnepét, a Megváltó születését idézi szívhez szóló eszmefuttatásában (Az okos ember lát, a hívő tovább lát). Szilvágyi Zsolt, temesvár-józsefvárosi plébános a temesvári, illetve aradi zárdákban tanító apácákra emlékezik Iskolanővérek című cikkében. Ódry Mária képzőművész-költő beszámol Brittich Erzsébet kiállításairól, amelyeken bemutatták a „Reformáció 500” ünnepi rendezvénysorozat keretén belül, Arad megye református, illetve evangélikus templomairól készült linómetszeteit (Jó ennyi templomot egyszerre látni!). Horváth Csaba lírai sorai szintén a közelgő Karácsonyra irányítják az olvasók figyelmét (A várakozás). Matekovits Mihály Minorita anekdotái biztosítják a rovatban a derűs hangulatot.
A dezsőházi temetőben ünnepélyesen átadták a restaurált, első világháborús magyar emlékművet, amelyet a Pro Move Arad Egyesület újított fel. Erről az eseményről számolunk be a TÖRTÉNELEM rovatban (Átadták a felújított első világháborús magyar emlékművet Dezsőházán.)
Gazdag tartalommal jelentkezik a HELYTÖRTÉNET rovat. Ujj János egy kiemelkedő tehetségű zeneművész életét és munkásságát eleveníti fel (Elfeledett aradi híresség: Weil Magda hegedűművész). Újra képbe kerül Siska-Szabó Zoltán Régi és új Arad című fotósorozata, amelyben Arad főutcája (a volt Andrássy tér) tárul elénk egy valamikori és egy mai képeslapon. A kisiratosi őseit mindig büszkén vállaló Sarusi Mihály új dokumentum-sorozatot indít (Szalbekék), amelyben a Kisiratost 1818-ban újratelepítő jeles Szalbek családnak állít emléket. Puskel Péter, több ezer Aradhoz és aradiakhoz kapcsolódó anekdota tudója ezúttal városunkban elhangzott kijelentéseket, véleményeket sorakoztat fel, amelyeknek egy része szólássá vált (Híres és hírhedt emberek mondták Aradon). Hónapok óta készül Stefanov Titusz Sever Dan igen jól dokumentált, az aradi turizmus múltját és jelenét bemutató, gazdagon illusztrált sorozata (Az aradi turizmus rövid története – 1.).
Az OKTATÁS rovatot egy aktív kémia–fizika szakos tanár, Rogoz Marianna visszaemlékezése (Egy pályakezdés margójára) és egy nyugalmazott pedagógus, Matekovits Mihály írása (Szórványban) teszi érdekessé.
A MEMOÁR rovat szerzői emlékeznek: dr. Vajda Sándor a C-vitamin felfedezőjére (Nyolcvanévvel ezelőtt kapta meg Szent-Györgyi Albert a Nobel-díjat), Szabó István pedig Nagyvarjas két jellegzetes alakjára, akik „még a magyar időkben” váltak hírhedté (Ami a ’Nagyvarjasi harangszó’ című könyvből kimaradt – de jeleztük’).
Ha december, Szilveszter, vidám óévbúcsúztatás, akkor kicsit terjedelmesebb a HUMOR rovat. Köszönet érte elsősorban a németországi Kölnben élő Kövér testvérpárnak (Kövér Péter: Marsbéli migráncsok; Kövér Miklós: Iluska és Jancsi meséje). És nem hiányoznak Grosz László könnyed bökversei sem (Bökik hírességekről).
Jeles munkatársunk, Koreck Aladár a thaiföldi Bangkokból Phi Phi szigetére utazott feleségével egy decemberi napon, hogy a lehető legegzotikusabb körülmények között lépjen át az új évbe. Ezt az élményét osztja meg olvasóival az ÚTINAPLÓ rovatban (Szilveszter Phi Phi szigetén).
A decemberi Szövétnek részére – szokás szerint – Brittich Erzsébet „faragott” KERESZTREJTVÉNYt (A Zerindi Galéria egyik büszkesége).
Szomorú hírt kaptunk Sarusi Mihály barátunktól: Szolnokon elhunyt Vágner Szabó János, régi, kedves munkatársunk, akinek utolsó írása nyomtatásban a Szövétnek októberi számában jelent meg. (Erdély szerelmese volt). Nyugodjék békében!
Végezetül ki szeretnénk emelni a lap grafikai díszletét. A belső oldalakon Kett Groza János virtuóz rajzai, grafikái, illetve Czernák Dorottya művészi illusztrációi színesítik a fekete-fehér oldalakat. A címlapon Allerhand István ünnephez remekül illő fotója (Bronzba öntött angyal), a hátsó borítón pedig Ady Endre kevésbé ismert karácsonyi verse alatt Szász Eszter Jégcsapok című háttérképe látható. Az első belső színes borítón: Aradi pillanatok, a hátsó belső borítón: válogatás Móré-Sághi Annamária Kék című kiállításának falikárpitjaiból.
A 20. születésnapját csendben, méltósággal ünneplő Szövétnek decemberi számában meglepetést kínál: a megszokott 40 belső oldal mellé +20 ajándékoldalt nyújt hűséges, kitartó olvasóinak.
Áldott, békés karácsonyt és jó egészségben, boldogságban eltöltött új évet kíván minden kedves olvasójának és munkatársának – a 20 éves Szövétnek! Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)

Állandó kiállítás a forradalomról
December 15-én, péntek délben, újabb állandó kiállítás nyílt meg a Nagyváradi Vár-és Várostörténeti Múzeum szervezésében, amely az 1989-es forradalom decemberi eseményeiből mutat be helyi részleteket képekben.
A nagyváradi vár fejedelmi palotájában (B épület, II. emelet, 13-as terem) nyílt meg a Nagyváradi Vár- és Várostörténeti Múzeum szervezésében A forradalom képekben című kiállítás.
A tárlat olyan, november 16 és december 7 között összegyűjtött fotográfiákat mutat be, amelyeket az 1989-es forradalmat megélő és abban részt vevő Bihar megyeiek készítettek a december végi eseményekről. A több mint 100, Nagyváradon és Belényesen készített fekete-fehér felvétel mellett egyedülálló tárgyak is bemutatásra kerültek, mint például egy rádió, amelyen a Copăceanu család hallgatta a Szabad Európa Rádió adásait, vagy az a fényképezőgép, amellyel Dumitru Lazău örökítette meg az eseményeket, és természetesen a korabeli helyi sajtó – a Fáklya, a Crişana – különböző lapszámai is.
A megnyitón Andrea Lupşea, a múzeum igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket, akik között jelen voltak a kiállítás létrejöttét személyes tárgyaikkal és emlékeikkel támogatók közül Ioan Degău, Alexandru Niţescu, Antal Marian, Florin Budea, Dumitru Lazău, Dan Copăceanu és Bíró Károly. Jelen voltak továbbá Mircea Bradu író és Gheorghe Bungău ezredes, aki a forradalom idején határőrként szolgált, valamint Vasile Creţ nyugalmazott tábornok, illetve Ligia Mirişan, a Gheorghe Şincai Megyei Könyvtár igazgatója. A fiatal generációt az Emanuil Gojdu Kollégium diákjai képviselték.
A kiállítás a Gheorghe Şincai Megyei Könyvtár és a Crişana napilap támogatásával, valamint a Prima Residence ingatlanfejlesztő cég finanszírozásával valósult meg. Reggeli Újság (Nagyvárad)

A legfőbb ügyész kiáll a tiltakozó bírák és ügyészek mellett
Ez egy európai szintű korrupcióellenes lecke, amelyet a romániai bírák és ügyészek adtak – reagált Augustin Lazăr legfőbb ügyész a bírák és ügyészek igazságügyi törvények módosításai elleni tiltakozására.
„Ez egy európai szintű korrupcióellenes lecke, amelyet a romániai bírák és ügyészek adtak” – nyilatkozta Augustin Lazăr a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) előtt. A legfőbb ügyész kihangsúlyozta, a bírák és ügyészek „nagyon illedelmesen” tiltakoztak, és „nem tettek semmi sértőt”. „Az európai igazságügyi kultúrának megfelelően fejezik ki magukat. Nem tettek semmi sértőt, sőt, kimutatták, hogy nem mindegy számukra az, hogy befolyásolhatják az igazságügy függetlenségét” – mondta Lazăr.
Arra a kérdésre, hogy a bírákat és ügyészeket megbüntethetik-e, Augustin Lazăr a CSM elnökének, Mariana Ghenának a hétfői levelét említette, majd hozzátette, hogy aki bíró vagy ügyész. tudja, hogy „mit kell tennie”. Agerpres; itthon.ma/erdelyorszag

Nagycsaládok karácsonya
Amint azt meghirdettük, a Katalin Egyesület munkatársai karácsony előtt újra felkerestek Arad megyében 20 magyar nagycsaládot, amelynek tagjai 104, többségében kiskorú gyermeket nevelnek. Tartós élelmiszereket, édességeket, kalácsot, egy-egy banánosdoboz ruhaneműt, illetve a Csiky Gergely Főgimnáziumban újra megszervezet cipősdobozba rakott ajándékokat, de az RMDSZ-székházban összegyűlt adományokat is elvitték nekik.
Adományozó körúton
Az aradi nagycsaládok közül a tízgyermekes Csermák család idén is rendezett körülmények között, szerényen, de anyagi biztonságban várta a nagy ünnepet. A családfő a legkisebb gyermekkel, Ferenc Jenővel éppen egy temesvári klinikán tartózkodott, ahol a kisfiún sikeres plasztikai műtétet hajtottak végre.
A kisszentmiklósi nyolcgyermekes Bagi család sem szűkölködött, hiszen az Aradi Polgármesteri Hivatal szociális programjának a jóvoltából a kiskorúak mindennap ingyenebédet kapnak. A családapa viszont az egymás után érkező gáz-, villany-, illetve vízszámlák miatt izgult, mivel kőműves lévén, manapság nincs munkája.
Kakasvárosban a 11 gyermekes Feier családhoz éppen disznótorba érkeztünk, ahol a nagyobb fiúk komolyan segédkeztek a munkában. Amint az édesanyjuk, Ibolya elmondta, a 4 nagyfiú, az apjukkal együtt, németországi építőtelepeken dolgozott, egy csapatot alkotva. Mivel a családapának nem igazán ment az itthoni asztalosműhelye, Németországban a csapatával épületek tetőszerkezetének az elkészítését vállalta.
A pécskai 3 gyermekes Gergely Juditék viszont szűkösen élnek, mert ilyenkor télen nem igazán kerül napszámosmunka.
Nagyiratoson a 8 gyermekkel özvegyen maradt Horváth Józsefet egyedül találtuk otthon. A kisebb gyermekek közül 4 a kisiratosi Pio Atya Gyermekotthonban lakik, a nagyobb fiúk dolgoznak, ahol tudnak. Magának viszont aligha kerül munkája, meg aztán már nem igazán tudja folytatni a szokott munkáját, a fanyesést, ezért örömmel cipelte be a 14 kilós élelmiszercsomagot.
Zimándközön a 6 gyermekes Gurobics Angéla és húga, a 3 gyermekes Szabó Katalin egy házban laknak, amelyre alaposan ráférne a javítás. Angéla gyermekei közül már a tizenévesek is vállalnak alkalmi munkát, a férjének állandó munkahelye van, ezért valahogy megélnek. Szabó Katalinnak viszont komolyabb gondjai vannak, hiszen a betegnyugdíját elveszítette, a gyermekei dolgozgatnak, ahol tudnak, tehát nagyon jókor érkezett a karácsonyi ajándék.
Kisjenő-Erdőhegyen a 6 gyermekes Zleocki család háziasszonya, Csíger Ibolya bizakodva tekintett az ünnep elé, hiszen a férfiaknak állandó munkájuk van, de a legnagyobb fiú, Ferike is jól keres.
Ágyán örömhír fogadta a csomagvivőket: többévi késlekedéssel ugyan, de Borbély Lóránd mégiscsak bevakolta a háza elejét. Az öröm azonban nem teljes, hiszen 5 gyermekének az anyja férjhez ment, ezért az apa a maga szüleinek a segítségével, egyedül neveli tovább a gyermekeit. Feladatának megpróbál eleget tenni, rendszeresen dolgozik, beosztja a keresetét.
Simonyifalván a 8 gyermekes Gazsó család anyagi biztonságban várta az ünnepeket. A házaspárnak, de a legnagyobb lánynak is állandó munkája van. Az anya, Mészáros Mária a házuk homlokzata miatt kesereg, hiszen állítása szerint a munkadíjat megelőlegezte a mesternek, aki viszont a munka befejezését tavaszra halasztotta. Ugyancsak Simonyifalván, a düledező házában ezúttal is hasztalan kerestük az unokáit egyedül nevelő Metz Jolánt, akinek az adományát ismét megbízható helyen kellett hagynunk.
Amint a körúton kiderült, az Arad megyei magyar nagycsaládok többsége jobb körülmények között él, mint néhány évvel ezelőtt. Sorsuk javulása főként annak köszönhető, hogy a gyermekeik egy része felnőtt, munkát vállal, de a szülők közül is többen dolgoznak.
Köszönet
Ezzel együtt mindannyian nagy örömmel fogadták az adományokat, amelyek a legjobbkor a legjobb helyre kerültek. A nevükben az Egyesület vezetősége ezúttal is köszönetet mond a Csiky Gergely Főgimnáziumban Rogoz Marianna tanárnő által szervezett cipősdobozba csomagolt 80 ajándékcsomagért, a Máltai Szeretetszolgálat Aradi Szervezetének az élelemért, mindazoknak a családoknak, akik tartós élelmiszereket, köztük gyümölcsízt, édességet adományoztak, illetve a pénzt adományozó családnak. A jószívű emberek adományaival, illetve az Egyesület tartalékalapjából vásárolt nagy mennyiségű élelemmel, édességgel a szegény sorsú gyermekek és családtagjaik arcára sikerült mosolyt varázsolnunk, éreztettük velük: nincsenek egyedül, valakik rájuk is gondoltak. Ugyancsak köszönet jár Varga Enikő óvónőnek és Bálint Magdolna tanítónőnek, amiért Gyorokra, továbbá Andresz József vingai alpolgármesternek, amiért Majláthfalvára kiszállították a karácsonyi csomagokat. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Jó úton a megyei tárlat
Elvárásközelben
A 2017-es Téli Szalon nem okozott csalódást, a megye képzőművészeinek közös kiállítása olyan lett, amilyennek régóta szerettük volna látni: friss, ütős, a jövőre nézve is ígéretes. Nem felülmúlhatatlan, szó sincs róla, láthatunk középszerű vagy még jelentéktelenebb munkákat is, ami valószínűleg zsűrizés esetén is elkerülhetetlen, de egészében színvonalas, megkapó a felvonultatott műegyüttes, a szokásosnál jóval több a kiemelkedő, a figyelmet ellenállhatatlanul magára vonzó, nézőmarasztaló alkotás. És ami külön hangsúlyozandó: az eltelt tizenkét hónapban született, új műveket ismerhet meg a közönség. Ez lehet egyébként az ilyenszerű éves jelentkezések egyik fő célja is. Ily módon az alkotók reális képet formálhatnak arról, hogy adott időpontban hol, merre tart a közösségük, s a művészetkedvelők is lépést tarthatnak a változásokkal. Érthető, hogy a képzőművészeti szövetség helyi fiókjának vezetősége kitartóan szorgalmazza, hogy a tagok ne régebbi munkákkal próbáljanak benevezni a hivatásos művészek seregszemléjére. Érdemes megőrizni ezt a most bevált részvételi kritériumot, még ha emiatt egyesek olykor ki is maradnak a tárlatról. Számszerűen így is bőséges a felhozatal, pedig vannak, akik elvi megfontolásból nem vállalják a közös megmérettetést, mások azért, mert nemrég egyéni kiállításon mutatkoztak be, vagy kényszerhelyzet tartotta távol őket a Szalontól.
Több mint 60 kiállító munkáival találkozhatnak a látogatók a marosvásárhelyi Kultúrpalota Art Nouveau Galériájában, négyen megyén kívülről, vendégként vesznek részt az eseménnyé előlépett rendezvényen. Ez is jelez valamit. Nem csak lelki, családi kötődések késztették itteni szereplésre a budapesti Benedek Józsefet és B. Laborcz Flórát, illetve a kolozsvári Forró Ágnest, Károly-Zöld Gyöngyit, szakmai kihívásként is tekinthettek a vásárhelyi kiállítási lehetőségre. Na meg az is vonzerőként működhetett, hogy a Szalon megannyi alkotó nemzedéket, a helyi művészeti líceum számos kiváló végzettjét képes összehozni ilyenkor. Vajon a továbbiakban erősödik majd ez a tendencia? Előfordulhat, és ettől még változatosabbá válhat a nézők elé tárt anyag. A veszteségek amúgy elkerülhetetlenek. Az utóbbi pár esztendőben kiváló alkotóegyéniségek hunytak el. Haller József, Siklódi Zsolt, Adrian Chira halála fájdalmas veszteség, a korábban távozott Fekete Zsolté, Szabó Zoltán Judókáé is az. A tárlaton ez is tudatosul a megye művészeti mozgalmának ismerőiben. Chirára néhány kiállított festménye is emlékeztet. Judóka portréja a lépcsőfeljáró tetején torpantja meg a felfelé igyekvőt. Akárha élne, éppen csak meg nem szólal a festő. Özvegye, Schneller Mária örökítette meg így egy remek arckép-kompozíción. Lánya, Szabó Anna Mária a lenti nagyteremben bizonyítja újra különleges festői kvalitásait.
A festészeti anyag idén is domináns. Abban pillanatig sem kételkedtünk, hogy a korban előbbre járó mesterek, akik országosan és nemzetközi vonatkozásban is jól kiérdemelt elismerésnek örvendenek, ismét legjobb szintjükön nyűgözik le a nézőket. Kákonyi Csilla, Barabás Éva, Kuti Dénes, Major Gizella, Moldovan Mircea, Şerban Mariana, Szép György és a textilművészet mellett folyamatosan a piktúrában is bizonyító Hunyadi Mária, Sajgó Ilona, Csíky Szabó Ágnes, Nagy Dalma alkotókedve és inventivitása kiapadhatatlannak tűnik. Arra viszont talán kevesebben számítottak, hogy a fiatalok ekkora súllyal, ilyen markánsan gyarapítják a tárlat értékeit. Igen sokat ígér az utánpótlás, újabb színeket, látásmódot, vizuális kiteljesedést hozhat a kiállítótermekbe. Kuti Botond, Căbuz Andrea, Căbuz Annamária, Csupán Eduárd, Marin Victor, a már említett Szabó Anna Mária erre már bizonyosság. A tehetség persze a köztes generációk joggal népszerű képviselőihez is hozzászegődött. Bíró Kálmán Enikő, Csatlós Levente, Radu Florea, Dorel Cozma, Puskai Sarolta, Gergely Erika, Pop Călin, Mihai Frunză, Căpriţă Petre ugyancsak jó példát szolgáltatnak erre saját stílusukhoz hű munkáikkal. Ahogy a kilencedik X-éhez közeledő Szotyori Anna is megörvendeztet fiatalosan üde, színes grafikáival. Nem véletlenül hiányoltuk, amikor nem volt ott a Szalon felhozatalában.
Talán az olvasók is észrevették: sok a női név a felsoroltak között. Igen, mind nagyobb a művésznők részaránya a megye képzőművészeti életében. Nyugodtan nyereségnek tekinthetjük ezt a tendenciát. Az eddigieknél is nagyobb érzékenységgel, empátiával, szépérzékkel gyarapszik általa az amúgy is széles alkotói paletta. Pláne, ha a díszítő- és iparművészetet is bevonjuk ebbe a körbe. A Téli Szalon téma- és látványvilágát megkapóan dúsítják Mana Bucur és Olteanu Mariana Cara finom mívű kerámiái, Nagy Zsuzsánna faliszőnyege, Vidra Birtalan Éva színpompás tűzzománcai is. És kétségtelen nyereség a karakteres fotóművészeti jelenlét a tárlaton, Jakab Tibor, Mihai Stoica és Fekete Zsolt vizuális remeklése.
A festészet mellett azonban a kiállítás másik, igazán mély benyomást keltő és nagy elismerést kiváltó műfaja a szobrászat. A megye ebben is kivételes talentumú művészekkel büszkélkedhet. Az életkori spektrum ezen a téren is igencsak széles. Nem beszélve arról a szemléleti sokféleségről, amit ez a kiállítás is tanúsít. Elsősorban a kisplasztika, a mintázás terén, de forma- és méretgazdagságában, anyaghasználatában, technikai megoldásaiban is meglepő az a változatosság, amely a maga egészében humánus fogantatású harmóniát sugároz a befogadók felé. Kiss Levente, Gyarmathy János, Bocskay Vince, Gheorghe Mureşan, Miholcsa József, Sánta Csaba, Szőcs Zoltán Zörgő, Nagy Attila, Pop Gheorghe, Makkai István, Kovács Tibor, Veres Gábor Hunor, Gábor Barna nagyszerű szobrászati válogatása bárhol megállná a helyét. És ne feledjük, az utóbbiak még reménykeltő pályájuk elején igyekeznek kitaposni saját útjukat! Érdemes nyomon követni, mindez hova vezet. Népújság (Marosvásárhely)