Apám azt mondta...
Édesapa már 26 éve elment. Váratlanul, búcsú nélkül, pár óra alatt. Élt 58 évet.
Így, halottak napja tájékán felerősödnek bennünk az emlékek. Édes, bús, szomorú és vidám képek kísértenek a múltból, azok arca, akik már nincsenek velünk. Igaz, Ő mindennap itt van, tanításai, gondolatai, szokásai által, amelyeket, ahogy öregszem, egyre inkább fellelek magamban.
Egyre gyakrabban azon érem magam, hogy egy felmerülő problémára, kérdésre azt válaszolom: „Apám erről azt mondta...” És bizony Ő nem volt híján a bölcsességnek. Bevált rajta a mondás, hogy jó pap holtig tanul. Mindig naprakész volt, bármilyen kérdésről is legyen szó. És nemcsak elolvasta, meghallgatta, de tovább is gondolta a magába szívott tudást.
Mérhetetlenül szelíd lénye, bölcsessége mindenkit megejtett. Gyermekkoromban soha nem kérdezhettem akkora butaságot, hogy ő el ne magyarázta volna türelmesen a lényeget. Akkoriban azt gondoltam róla, hogy mindentudó. Lehet, hogy lényegében az is volt. Mindenre tudta a választ, a megoldást, mindig kész volt segíteni bármikor bárkinek.
Saját félelmeit, bánatát, gondjait soha nem zúdította ránk. Pedig bizony volt neki bőven. Kulákgyerek volt, magyar katona hadiárvája, 1956-ban végezte el a református teológiát, ráadásul „rosszul is nősült”: szépséges édesanyám egy református lelkész lánya volt. Nehéz idők jártak rájuk, és később ránk is velük együtt, de ő nem ismerte a félelmet és a megalkuvást. Csak a szolgálatot, a szeretetet és a feltétlen hűséget.
Hurcoltatásai, a gyermekkoromból most is felidézett házkutatások, fenyegetések, verések talán közrejátszottak korai halálában. Emlékszem, amikor azt mondta: Imádkozni kell azokért, akik bántanak, mert Jézus mondta, hogy nem tudják, mit cselekednek. És hogy a gonoszt jóval győzzük meg. És nem csak mondta, tette is. Lázadó kamaszként ezerszer sem értettem szelídségét, alázatosságát, türelmét. Szembeszálltam vele, vitatkoztam, sokszor harcoltam is dacosan. Akkor. Most már sok mindent másképp látok.
Vad, agresszív világunkban azt hinné az ember, csak erőszakkal tudjuk megvédeni magunkat. Pedig neki van igaza. A szelíd, de kemény passzív ellenállás zavarba hozza az erőszakosokat.
Ma is látom alakját, amint ott áll a székely falu központjában, dupla soros kabátjában, teveszőr kalapban, esernyővel a karján, és alkalmira vár, hogy Udvarhelyre mehessen a lelkészi értekezletre. Buszok nem nagyon jártak abban az időben. És nekünk nem volt még autónk sem. Nem integetett, csak állt ott, de majdnem minden autó megállt, és megkérdezték, hová szeretne menni. Egyszer kapott egy levelet Amerikából. A levélen a neve állt, és ez: Erdély, Románia, Európa. És megkapta. Igaz, felbontva, de megkapta.
Tanításait naponta idézem magamban és hangosan. Megtanítottam fiamnak is, hogy valaki továbbvigye, és remélem, ő is továbbadja majd gyermekeinek. Ez talán afféle kis földi örök élet...
Édesapa 26 éve elment. Ma is álmodom vele. Álmomban mindig fiatal, vidám, mint gyermekkori közös kirándulásainkon, a tengerparti nyaraláson, a közös strandolásokon... Komoly és áhítatos, mint a színházi előadásokon, amelyeket általa szerettem meg még kisgyerekként... Esténként ma már én is csak olvasok, mint ő tette – a tudásszomjat belénk oltotta.
Élt 58 évet. De Ő mondta: „Nem az a fontos, hogy mennyit élünk, hanem az, hogyan”. Búcsú nélkül ment el. Nem volt rá ideje. De talán nem is volt rá szükség.
Akit szeretünk, amíg élünk, mindig velünk marad...
Réthy Emese
Nyugati Jelen (Arad)

Az a tizenhárom nap
A forradalom tizenhárom napja – az 1956. október 23-i tüntetésektől a szovjet Forgószél hadműveletig, azaz, a szabadságharc kezdetéig – az emberiség történelmének csak évmilliókkal leírható életkorából talán egy pillantás csupán, a napok száma a magyar história egy tízezredrészénél is kevesebb. A legújabb kori magyar történelem dicsőséges 13 napja mégsem valamiféle múló villanás, gyorsan feledhető capriccio, mert a magyar ’56 nélkül nem írható le Közép-Európa, Európa, talán még a világ XX. századi történelme sem.
A forradalom és az ezt követő szabadságharc érzékeny rést ütött az akkor megingathatatlannak – nemhogy megdönthetőnek – hitt szovjet rendszer talapzatán. Abban az időben a Szovjetunió közép-európai katonai jelenléte, így Európa megosztottsága éppoly magától értetődő politikai realitás volt, mint manapság az Európai Unió. A Varsói Szerződés katonai ereje akkortájt a kétpólusú világrend talán erősebbik felét jelentette. Atomfegyverekkel vívott világháborút kockáztatott volna a NATO, ha konfrontációval próbálta volna befolyásolni ezt a helyzetet. A Varsói Szerződés országai, elfogadva és követve a mindenkori szovjet kommunista diktatúra dogmáit, a „szovjet néphez fűződő barátságról” évtizedeken keresztül azt állították, hogy „örök és megbonthatatlan”.
Ezeket a megdönthetetlennek hitt realitásokat ingatta meg a magyar forradalom és szabadságharc, bebizonyítva, hogy a szovjet csapatok jelenléte, a kommunista diktatúra, s a mindkettő által kialakított terror sem feledtetheti egy ország lakosságának jelentős hányadával a polgári társadalom hagyományait. Bebizonyította, hogy a népek önrendelkezése, a demokrácia elvei stb. a szovjet mintájú kommunista diktatúrákban csupán szlogenként értelmezhető. Azok a vonzó eszmék, amelyekért világszerte milliók lelkesedtek, ebben a diktatúrában csupán szép szavak, és nem válhatnak sohase valóra.
A magyar nép forradalmát felszámoló, szabadságharcát leverő Szovjetunió tekintélyén látványos és elkendőzhetetlen csorba esett: a Szovjetunió Kommunista Pártja elveszítette a világ kommunista mozgalmában játszott megfellebbezhetetlen vezető szerepét. Ez a veszteség pótolhatatlannak bizonyult, talán legelső jeleként annak, hogy ez a kommunista mozgalom elveszítette esélyét nem csupán a világ proletárjainak egyesítésére, de még a kis közép- és kelet-európai szocialista országok megtartására is.
’56, leverése ellenére, tovább élt vívmányaiban: a forradalom előtti diktatúra a továbbiakban már elképzelhetetlenné vált. Magyarországon a következő évtizedtől a közhangulatban meginduló olvadás elvezetett a kommunista államhatalom és a lakosság közötti íratlan kompromisszumhoz – a hatalom értelmezésében 1956-ban ellenforradalom volt, a szovjet csapatok magyarországi tartózkodása tabu téma maradt, és az egypártrendszert sem lehetett megkérdőjelezni. Ezekért cserébe viszont a többi szocialista országéhoz képest, a „legvidámabb barakkban” oldottabb belső légkör alakult ki. Enyhítettek a vallásgyakorlás korábbi merev tiltásán, biztosították a teljes foglalkoztatottságot, a lakosság úgy érezte, hogy életszínvonala fokozatosan emelkedik. Lehetett vásárolni autót, lakást, telket, hétvégi házat. Korlátozva bár, de lehetőség nyílt a nyugati turistautakra is. 1956 azonban meghúzta azt a határvonalat, amelyen innen ugyan fenntartható a kompromisszum, de ha a hatalom ezt átlépi, számolnia kell akár még a polgárháború rémével is.
A magyar társadalomnak mindössze 33 évre volt szüksége, hogy számára világossá váljon: a szovjet mintájú létformát még ezekkel az életben tartó kompromisszum-mankókkal sem lehet fenntartani, mert ha a társadalom egyszer megszabadul a diktatúra kényszerétől, akkor a szovjet rendszer menthetetlenül elhal.
Ez a 13 nap elegendő volt egy, a történelmet befolyásoló forradalomhoz, azonban kevés ahhoz, hogy kialakuljon a forradalom egységes eszmerendszere, letisztuljanak a célok. Október 23-a délutánján szinte mindenki megtalálta a jelszavak között a sajátját, és maga is részese volt valóra váltásuknak, de a végcél egységes megfogalmazásához nem jutottak el – kevés volt rá az idő. Az azóta eltelt hatvan év sem bizonyult elegendő időnek számos vitás kérdés tisztázásához. Ezért is folyik mindmáig a vita: kinek a forradalma volt ez, mi volt a célja?
Talán ezért is gondolják sokan a forradalom résztvevői közül, hogy csakis nekik volt/van igazuk, és akinek más a véleménye, az nem is lehet igazi 56-os.
Murvai Miklós

o0o
2016. november 3-án, csütörtökön 17.00 órától a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács a Tiszteld múltadat, s a jelent vele kösd a jövőhöz közösségépítő rendezvénysorozat keretében, az ’56-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója tiszteletére Magyarország és Erdély ’56-ban címmel videóvetítéssel egybekötött megemlékező estet tart.
Meghívott előadó: Vincze Gábor, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark történésze, az 1945 utáni magyar–román államközi kapcsolatok nemzetközileg elismert kutatója.
Házigazda: Borbély Zsolt Attila, az EMNT Arad megyei elnöke.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk!
Nyugati Jelen (Arad)

Petre Roman: egyszer s mindenkorra tisztázni kellene a forradalom ügyét
Petre Roman, az 1989-es rendszerváltás utáni első miniszterelnök azt mondja, egyszer s mindenkorra tisztázni kellene a forradalom ügyét, és azt tanácsolja a vádhatóságnak, hallgassák meg a parlamenti vizsgálóbizottságok 1990-1996. közötti felvételeit.
„Ebben a szakaszban nincs, mit kommentálnom. Nincs, mit mondanom. Ez egy olyan téma, amit egyszer s mindenkorra tisztázni kellene, hogy ne tápláljon semmiféle gyanút. Egyebet mit mondhatnék? Nincs, mit kommentálnom. Az új vezetés a Nemzeti Megmentés Frontjának tanácsa volt, amelyben nagyon különféle emberek kaptak helyet. Mi történt? Nem világos. De ezt a témát mindenképp véglegesen tisztázni kell” – nyilatkozta a volt kormányfő.
Közölte, kész bármikor elmenni az ügyészségre nyilatkozatot adni a témában, de egyúttal azt ajánlotta a vádhatóságnak, hogy hallgassák meg a parlamenti vizsgálóbizottságok 1990-1996. közötti felvételeit is. Azt mondja, másfél-két órát beszélt nekik.
„Ez egy nagyon komoly szakasz, és úgy hiszem, az ügyészség erre appellál, minden dologra, minden nyilatkozatra, mindenre, amit a parlament vizsgálóbizottságának kutatásai során fény derült. Hosszú időn keresztül dolgoztak. Sergiu Nicolaescu, Gebrielescu úr vezette, és nagyon komoly dolgokat vittek véghez. Ott úgy hiszem korrekt, professzionális eredményeket találnak, amit nyugodtan átvehetnek. Tudom, hogy a parlamenti vizsgálóbizottságban videófelvételek is készültek, tehát elérhetőek kell hogy legyenek. Tudom, hogy ott vagy másfél-két órát, ilyesmi, beszéltem, és csakis azt meséltem el, ami velem személyesen történt” – részletezte Petre Roman.
A katonai ügyészség szerdán jelentette be, hogy kiterjesztik a nyomozást a forradalom perében. Mint közölték, a december 22. utáni eseményeket is megvizsgálják – korábban azt állapították meg, hogy erre a periódusra nincsenek bűncselekményre utaló jelek.
„Az ügyben összegyűjtött iratok arra engednek követeztetni, hogy az 1989. december 22. után felálló politikai és katonai vezetés számos személy megöléséhez, megsebesítéséhez, fizikai és pszichikai károsodásához, valamint szabadságától való megfosztásához járult hozzá, ami kimeríti a büntető törvénykönyv emberiesség elleni bűncselekményekre vonatkozó cikkelyeit” – közölte a legfőbb ügyészség.
Petre Roman 1989. december 26. és 1991. október 16. között volt Románia miniszterelnöke.
Szabadság (Kolozsvár)

Tőkés: újrateremtődött a magyar egypártrendszer Romániában
Tőkés László ellenezte az Erdélyi Magyar Néppártnak (EMNP) azt a döntését, hogy formailag független jelöltekkel se vegyen részt a december 11-i parlamenti választásokon, de megérti, hogy az EMNP végül is így döntött - ezt maga Tőkés László közölte csütörtöki nagyváradi sajtótájékoztatóján.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke újságírói kérdésre nyilvánított véleményt arról, hogy a párt - melynek a védnöki tisztségét tölti be - nem indul a választásokon. Tőkés László szerint az EMNP-nek önkritikusan kell viszonyulnia a kialakult helyzethez. "Nem tudott életképes alternatívát biztosítani az RMDSZ-szel szemben. Ennek a felelőssége azonban kisebb mértékben terheli az EMNP-t, mint a külső politikai aktorokat" - magyarázta a politikus.
Sajnálatosnak tartotta, hogy 27 évvel a rendszerváltozás után "újratermelődött a magyar egypártrendszer Romániában". Úgy vélte: ez nagymértékben annak következménye, hogy az RMDSZ az egyedüli haszonélvezője annak a költségvetési támogatásnak, amelyet a román állam a magyar közösségnek nyújt. Szerinte az ötmillió eurós nagyságrendű összeggel az RMDSZ "megvásárolja a magyar szavazatok egy részét".
Tőkés László kijelentette: a nemzeti önrendelkezés szempontjából vizsgálva egyértelműen kudarcos volt az RMDSZ elmúlt 27 évben mutatott teljesítménye. "Az RMDSZ jobbra jelez és balra hajt, az autonómiával kampányol, de megtagadja, elárulja, elszabotálja az autonómiát. Erről szól az elmúlt évek története" - fogalmazott.
Az EMNT elnöke megjegyezte: maga sem tudja, mit tanácsoljon azoknak, akik azzal a kérdéssel fordulnak hozzá, hogy miként szavazzanak a december 11-i választásokon. Kijelentette: az EMNT a november 18-án tartandó választmányi ülésén alakítja ki álláspontját a parlamenti választásokkal kapcsolatban.
A választásokon az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) közösen indul. Az RMDSZ az MPP két politikusának biztosított befutónak számító helyet jelöltlistáin.
Szabadság (Kolozsvár)

Kovács Péter: ha szükség van az RMDSZ-re, jelentkezni fognak
Várhatóan a december 11-i parlamenti választások után, ha igény van az RMDSZ voksaira a parlamenti többség kialakítása érdekében, akkor mind a Nemzeti Liberális Párt (PNL), mind pedig a Szociáldemokrata Párt (PSD)„be fog jelentkezni – jelentette ki Kovács Péter a Szabadság kérdésére. Az RMDSZ ügyvezető elnöke Liviu Dragnea pártelnök szerdai nyilatkozatára reagált, miszerint nem akar az RMDSZ-szel együtt kormányozni a választások megnyerésére legesélyesebbnek tartott PSD.
Az RMDSZ korábban több alkalommal is leszögezte: a magyar érdekképviseleti szövetség a voksolás előtt senkivel sem köt választási szövetséget, és csak a választások után hajlandók az esetleges kormánykoalíciós tágyalásokra.
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke a Szabadságnak kifejtette: számukra most a fontos az, hogy a romániai magyar közösség jellegzetes problémáit megjelenítsék, és konkrét megoldásokat kínáljanak ezekre.
„Dragnea kijelentésére csak mosolyogni tudok, hiszen néhány évvel ezelőtt volt már olyan pártelnök Romániában (Emil Boc kolozsvári polgármesterre, volt miniszterelnökre utalva – szerk. megj.), aki élő műsorban kezét a Bibliára téve esküdött meg arra, hogy nem fog együtt kormányozni az RMDSZ-szel, később pedig mégis eredményes koalíciós megállapodást kötött az RMDSZ-szel” – mondta Kovács Péter.
Az RMDSZ ügyvezető elnöke kifejtette: az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, egy román párt akkor tárgyal az RMDSZ-szel, ha a szavazataira szüksége van.
"Várhatóan a december 11-i parlamenti választások után, amennyiben igény van az RMDSZ voksaira a parlamenti többség kialakítása érdekében, akkor mind a PNL, mind pedig a PSD be fog jelentkezni” – hangsúlyozta Kovács Péter.
Szabadság (Kolozsvár)

Băsescu és felesége mától kettős állampolgár
Traian Băsescu volt államfő és felesége, Maria Băsescu letették az állampolgársági esküt, a volt elnök és felesége mától kettős – román és moldáv – állampolgársággal rendelkezik. Az eseményre Moldovai Köztársaság bukaresti nagykövetségén került sor.
Az állampolgárságot Traian Băsescu és felesége 2016 márciusában kérvényezte, amit Radu Timofti moldáv államfő még június folyamán jóváhagyott. Băsescu akkor elégedettségét fejezte ki a döntés kapcsán, mivel – mint mondta – nyilvánosan is ígéretet tett arra, hogy igényelni fogja a moldáv állampolgárságot. Traian Băsescu az utóbbi években a Moldovával való egyesülés egyik leghangosabb szószólójává vált.
Friss állampolgárként Traian Băsescu élni kíván szavazati jogával a moldovai elnökválasztás második fordulójában. A volt államelnök kijelentette: november 13-án az EU-párti Maia Sandura fog szavazni, aki a voksok 38,42 százalékával jutott a második fordulóba az oroszbarát Igor Dodon kihívójaként.
Székely Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)

Balogh József: az RMDSZ nem Markóé vagy Borbélyé!
Nem tud azonosulni a Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT) által átírt Maros megyei szenátor- és képviselőjelölt-listával Balogh József, az RMDSZ Maros megyei szervezetének ügyvezető alelnöke. Úgy véli, a régi csúcspolitikusok némelyike számára fontosabb, hogy saját emberét hozza helyzetbe, mint az, hogy méltányos regionális leosztásban gondolkodjon.
– A szeptember 19-i rangsoroló gyűlés után mintha saját szervezete ellen fordult volna. Legalábbis a Facebookon megjelenő kommentjei erre utalnak. Ilyen hozzáállással hogyan tud majd teljes mellszélességgel részt venni a nemsokára kezdődő választási kampányban?
– Engem nem az zavar, hogy nem kerültem a befutók közé, bár úgy érzem, tizenhat éves tapasztalatomat a parlamentben jobban tudtam volna kamatoztatni, mint itthon vagy a partvonal széléről. Amit a közösségi oldalon folytatok, nem az én személyes harcom, és nem is az RMDSZ ellen irányul. Azonban nem tudok háttérből mozgatott emberek mellett kiállni, s egy olyan szenátusi, illetve képviselőházi listát sem tudok támogatni, amely nem tükrözi a küldöttgyűlésen megjelent 171 szavazó akaratát. Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy a saját szervezetem és saját kollégáim ellen fogok kampányolni. Viszont nagyon keserű szájízzel maradtam. A felső vezetés, a Szövetségi Állandó Tanács megkímélhetett volna attól a színjátéktól, amit szeptember 19-én rendezett Maros megyével. Hogy mire volt jó ez a rangsoroló ülés, ha a kártyák amúgy is le voltak osztva, nem tudom.
– A megyei rangsoroláson a képviselőjelölt-lista élén Vass Levente végzett, a második és harmadik – még befutónak számító – helyre Csép Andrea és Császár Károly került. A szenátorjelöltek listáját a küldöttek szavazatai alapján Novák Zoltán Csaba vezeti, a billegőnek számító második helyre pedig Jakab István került. A Szövetségi Állandó Tanács azonban másképp döntött: a képviselőjelölt-lista harmadik helyére „beejtőernyőzte” Biró Zsoltot, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnökét, míg Császár Károly a szenátorjelöltek között a második pozíciót foglalhatja el, Jakab István pedig végül még a listára sem került fel. Kinek a színjátéka volt mindez?
– Elsősorban a húsz-huszonvalahány év után leköszönő politikusainké. Némelyikük számára fontosabb volt az, hogy saját embereiket hozzák helyzetbe, mintsem hogy méltányos regionális leosztásban gondolkodjanak. A nyugati térségnek – gondolok a Mezőségre, Marosludasra, Radnótra, Segesvárra, Szászrégenre, Nagysármásra és a körzetükre – egyetlen képviselője sem fog a parlamentbe jutni. Értem azt, hogy a tömbmagyarság a Nyárád- és a Küküllő mentén, azaz a megye keleti részében él, de ne feledjük, hogy a nyári helyhatósági választásokon a megyei listára leadott 79 ezer szavazatból 35 ezret a szórvány biztosított! Ennek ellenére a tömbmagyarság adta a megyei tanácselnököt és a pénzügyi bizottság elnökét. És míg a keletieknek hat tanácsosuk van, a nyugatiaknak mindössze négy hely jutott.
– Jó ez, hogy valaki a Maros megyei magyarságot ennyire mesterségesen osztja fel, keletire és nyugatira?
– Egyáltalán nem jó, ezt nem én találtam ki. Egy azonban biztos: a szórvány szavazatai nélkül a tömbmagyarság sem érvényesülhet.
– Egyáltalán észszerű volt, hogy eredetileg is 171 küldöttre bízták a parlamenti rangsor sorsát?
– Brassai Zsomborral, az RMDSZ megyei elnökével egy 540 fős küldöttgyűlést javasoltunk, olyant, hogy az utolsó kis falvacska tanácsosa is kifejthesse a véleményét. Leszavazták. Elvégre 171 embert könnyebb manipulálni, mint 540-et! De visszatérve a színjátékra, szerintem az egészben az a legsúlyosabb, hogy a megyei elnököt nem sorolták befutó helyre. És talán ennél is fájóbb, hogy a 171 szavazóból több mint száztizen biztosították támogatásukról. Ehhez képest Brassai Zsombor 78 szavazatot kapott. Azt jelenti, hogy a szervezetünk elitjében van harmincegynéhány olyan ember, aki a szemembe nézve képes hazudni.
– A kialakult eredményért – legalább részben – nem hibás a megyei RMDSZ-elnök és csapata, melynek ön is tagja?
– Amennyiben hibának lehet nevezni a helyhatósági választások megnyerését, akkor hibázott Brassai is, hibáztam én is, hibáztak a társaink is. Marosvásárhelyt ugyan nem sikerült visszahódítanunk, de a megyében megőriztük a 38 polgármesteri széket, hárommal több megyei képviselőnk van, mint négy évvel korábban, és a helyi tanácsosaink számát is sikerült 520-ról 540-re gyarapítani. Vagy talán az volt a hibánk, hogy hónapokon keresztül reggeltől estig kampányoltunk, és győzködtük az embereket, hogy szavazzanak az RMDSZ-re meg jelöltjeire ott is, ahol hallani sem akartak erről? Ha egyesek szerint ezek után is korrekt dolog volt falhoz állítani a megyei elnököt, hát lelkük rajta. De ismétlem, ez a visszavonulók játéka volt, akik saját embereiken keresztül, a háttérből továbbra is irányítani szeretnék a megyét.
– Mi érdekük lenne?
– Nem tudom megmagyarázni. Azt tudom viszont, hogy az RMDSZ-t és a Maros megyei politikai játékokat három székházból irányították és irányítják. A Köcsög utcai és Bernády Ház a gazdag székház, a Dózsa György utcai – ahol mi székelünk – az a szegény székháznak számít. Ide csak akkor tévednek be a nagyok meg a gazdagok, amikor éppen muszáj. És akkor is csak azért, hogy ironikusan megkérdezzék, hogy még ásványvízre sincs pénzünk? Ők meg sorra hívják be a választott helyi képviselőket, és szabják nekik a feladatokat.
– A női szervezet létrehozásának egyik szorgalmazójaként azt lehet mondani, hogy Ön a saját ellenzékét is létrehozta.
– Ez így szokott lenni. Van erre egy találó közmondás, de inkább hallgatok vele. Nem bánom, hogy ott bábáskodtam Gernyeszegen a női szervezet megalakulásánál. Az RMDSZ többre kell becsülje a nőket, helyet kell adjon nekik a politikában, közéletben egyaránt. Nem utolsósorban választókként is vissza kell nyerje a nőket. Az más kérdés, hogy azok közül, akiket helyzetbe hoztunk, egy-két személy ellenem meg Brassai Zsombor ellen fordult. Nem nekem kell szégyenkeznem miattuk.
– Sokan azt állítják, hogy Brassai Zsombor éppen ön miatt csúszott le a listán, és esett ki a kegyeltek köréből.
– Az biztos, hogy a szájam miatt sokak számára nem voltam kedvelt személyiség. Engem már 1996-ban megpróbáltak kicsinálni, de nem jártak sikerrel. Én pedig azóta is szívvel-lélekkel kampányolok, hozom a pénzt, és hozom a szavazatokat. Brassainak is megmondtam, ha úgy érzi, többet ártok, mint amennyit használok, az ő érdekében félreállok, visszavonulok. Erre azt válaszolta, hogy ő nem hajlandó letérni az önmaga által kijelölt útról. Ez lett a veszte. Sokan azt hitték, hogy Kelemen Atilla bábjaként fog működni, az ő politikáját fogja folytatni. Mivel nem volt hajlandó felső parancsra cselekedni, lecsaptak rá. És így járt Soós Zoltán is, Jakab István is.
– Ön többeket is vádol, de ügyvezető alelnökként, Brassai után szinte a legerősebb pozícióban lévő RMDSZ-es vezetőként nem tudta volna más irányba terelni a dolgokat?
– A Területi Állandó Tanácsban mi abszolút kisebbségben vagyunk. Nem igaz, hogy nem próbálkoztam. Például a nyáron, a helyhatósági választások után. Miután megegyeztem a liberálisokkal és Dorin Floreaval, hogy miénk legyen a megyei tanácselnöki szék, egy alelnöki tisztség, a pénzügyi szakbizottság, illetve Marosvásárhelyen egy, esetleg két alpolgármesteri tisztség, Markó Béla, Borbély László és Kelemen Atilla elment a szociáldemokratákhoz alkudozni. És mit kaptunk a PSD-től? Egy megyei tanácselnöki széket és a pénzügyi bizottságot, semmi mást. Ha most Brassai Zsombor lenne a tanácselnök, Csép Andrea az egyik alelnök, Péter Ferenc menne a szenátusba, Vass Levente a képviselőházba, a vásárhelyi RMDSZ-es frakció pedig alpolgármestert vagy alpolgármestereket állított volna, nem lenne jobb? Mindenkinek, nem csak egyeseknek. Mert az RMDSZ nem a visszavonulását bejelentő Markó Béláé vagy a Borbély Lászlóé, és nem is az enyém. A szövetség azoké, akik négyévente a tulipánra nyomják a bélyegzőjüket.
– Az ön által felvázolt forgatókönyv viszont inkább egy kézi vezérlésű pártapparátusra utal.
– Ez csak egy vélemény volt: így láttam volna én jónak a dolgokat. De jól járt volna a keleti térség is, a nyugati is. Most pedig mindenki gőzerővel kampányolna.
– Jelen helyzetben, amikor nem kampányol mindenki gőzerővel, milyen eredményre számíthat az RMDSZ?
– Az ismerőseim közül nagyon sokan azt kérdezik tőlem: menjenek el szavazni, vagy ne menjenek el? A történtek ellenére is én mindenkit a voksolásra bíztatok. Az ötszázalékos küszöböt átlépjük, az biztos. De csak az alacsony részvételi aránynak köszönhetően, hiszen a román emberek is ki vannak ábrándulva a politikából. Rajtam sem fog múlni, fentről diktált lista ide, lista oda, én is az RMDSZ-re szavazok. Sőt ha a szervezetnek a továbbiakban is szüksége van rám, folytatom; ha nem, tényleg félreállok. De nem fogok meghátrálni azok kedvéért, akik tudatosan az RMDSZ szétverésén dolgoztak és dolgoznak.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Szamos-parti sivatag
Kolozsvár városvezetése imád a „multikulturalitás oázisaként” tündökölni a távoli Európa rövidlátó szemei előtt, ám a romániai sivatag ismerői jól tudják, mindez csak délibáb.
Az Emil Boc polgármester vezette apparátus csöppet sem zavartatja magát, amikor lehull az álarc: lelkiismeret-furdalás nélkül tiporják sárba seperc alatt mindazt, amit addig hangzatos programok, projektek révén, beszédekben, értékelésekben, szlogenekben, szórólapokon, honlapleírásokban hirdettek. A rengeteg időt és pénzt felemésztő, őszinte és lelkes közreműködők munkájából, erőfeszítéseiből gúnyt űző színjáték akkor ér véget, amikor egyértelművé válik, hogy nemcsak szövegelni, hanem cselekedni, bizonyítani is kell – amikor vizet kellene adni a normalitást szomjúhozóknak.
A városvezetés most simán bevállalta, hogy arcul csapja a fiatal civilek társadalmi szerepvállalását célzó, nagyrészt önkormányzati finanszírozású Com’on Kolozsvár nevű mozgalmat – csak azért, hogy ne valósulhasson meg a pályázaton nyertes Musai–Muszáj csoport többnyelvűséget népszerűsítő akciója. A 161 ötlet „versenyéből” győztesként kikerült kezdeményezést idén több mint másfél ezer városlakó támogatta (a második helyezett kevesebb mint 800 szavazatot kapott), de a döntéshozók magasról tesznek rájuk és azokra, akik még hisznek az alulról építkezésben, a fiatal civilek társadalomformáló, falbontó erejében.
Pedig a Com’on Kolozsvár projekt éppen azért jött létre az önkormányzat hathatós támogatásával, hogy bevonják az állampolgárokat a közpénzek hasznos elköltését célzó „demokratikus döntéshozatalba”; hogy a fiatalok aktívan kivegyék részüket a közösségi életből, és ötleteikkel „innovatívan adjanak választ a közösségi szinten tapasztalt szükségletekre”. Hát igen: ebből az lett, hogy a városvezetés diktatórikus módon – fittyet hányva a szabályzatra és lazán felülírva a pályázat lebonyolítóinak eredményhirdetését – megakadályozta a legtöbb szavazatot kapó ötlet megvalósítását. Ráadásul pont egy olyan kezdeményezést fojtott el, amely bizony innovatív módon (a város tömegközlekedési eszközein kifüggesztett 3D-s táblákon) adna választ egy közösségi szinten tapasztalt szükségletre (a többnyelvűségre).
Kolozsvár városvezetésének magyarázkodása – miszerint a többnyelvűség kérdése folyamatban lévő per tárgyát képezi – nevetséges: egyrészt ez a kitétel nem szerepel a pályázat szabályzatában, másrészt a muszájosok tavaly is hasonló témakörrel jelentkeztek és nyertek. Akkor nem szúrtak szemet, ám most, a 2021-es kulturális fővárosi cím elbukása után, bő egy hónappal a parlamenti választások előtt nincs apelláta. Nincs más, csak homok és sivatag, ameddig a szem ellát.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Emberiesség elleni '89-es bűnök ügyében is nyomoznak
Az ügyészség szerdán jelentette be, hogy kiterjesztette a nyomozást, arra hivatkozva, hogy annak idején, az ország új vezetése számos ember halálához járult hozzá. A közlemény szerint a dossziéban található iratokból kiderül: az 1989. december 22-e után hatalomra került politikai és katonai vezetés számos személy megöléséhez, megsebesítéséhez, fizikai és pszichikai károsodásához, valamint szabadságától való megfosztásához járult hozzá, ami kimeríti a büntető törvénykönyv emberiesség elleni bűncselekményekre vonatkozó cikkelyeit.
Az ügyészség szerint a vádak ilyetén kiterjesztését az is indokolja, hogy számos telelpülésen történtek áldozatokat követelő fegyveres incidensek, ami az előre megtervezettségre utalhat. A terv az ügyészek szerint az volt, hogy zavart keltsenek a fegyveres erők körében azáltal, hogy megosztották a védelmi tárca vezetőit, valamint hamis parancsokat, jelentéseket és információkat terjesztettek, hogy utcára szólították és felfegyverezték a lakosságot, hogy polgárháború látszatát keltsék, miközben valójában a védelmi és a belügyi tárcának alárendelt, vagy gyakran ugyanazon minisztérium alárendeltségébe tartozó egységek csaptak össze. A cél a hatalom étvétele és az új vezetők legitimálása volt.
A terv érdekében a Román televíziót is felhasználták, amely a pánikkeltő, gyakran hamis információkat tartalmazó közleményeket továbbította. Emellett a telefonösszeköttetéseket is megszakították, és az illetékes minisztériumok élére az új hatalomhoz lojális vezetőket állítottak egy pszichológiai és médiaháború előidézése érdekében, amely számos áldozatot követelt.
Mint ismeretes, a legfőbb ügyészség idén indította újra a nyomozást, miután közfelháborodást keltett az ügy felelősök megnevezése nélküli lezárása. A mintegy ezer halálos áldozatot és több mint 3 ezer sebesültet követelő népfelkelés 1989. december 15-én kezdődött Temesváron, majd kiterjedt Bukarestre és több romániai nagyvárosra, és ennek nyomán bukott meg Nicolae Ceauşescu volt kommunista diktátor.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

„Beszippantott a rádió”
Könyvbemutató és népdaltanítás a múzeumban
Csütörtökön mutatták be a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumban Sántha Emőke népdalénekes, rádiós szerkesztő …kis pacsirta és Bíborba, bársonyba, gyöngyöskoszorúba című kiadványait.
Dimény Erika múzeumpedagógus, a szerző beszélgetőtársa köszöntötte a jelenlévőket, majd a VIII. Őszirózsa Országos Népdalvetélkedő október 22-én Temesváron megrendezett döntőjében a céhes várost és Háromszéket képviselő Biszak Beáta és Dimény Kata, a Molnár Józsiás-iskola negyedikes, illetve hatodikos diákjai énekeltek egy-egy népdalt.
Ezt követően Dimény Erika és Sántha Emőke beszélgetéséből a szerzőről és a bemutatott kiadványokról tudhattak meg érdekes dolgokat az érdeklődők.
– 1995-ben végeztem a filológián, és a tanügyben kezdtem dolgozni, Tordán. Azonban a magyar katedrát kiegészítendő, földrajzot, filozófiát, történelmet is kellett volna tanítanom, és szerintem lehetetlen, hogy egy ember egy fejjel négyféle dolgot tanítson különböző korosztálynak. Ekkor láttam meg az újságban, hogy a Kolozsvári Rádió szerkesztői állásra versenyvizsgát hirdet, és azóta is ott vagyok, beszippantott a rádió – mesélte a szerző.
A 2015-ben kiadott …kis pacsirta című rajzos daloskönyvben Sántha Emőke – aki több mint húsz éve tanít népdalokat a Kallós Zoltán Alapítvány gyerek- vagy felnőtt népzene- és néptánctáboraiban – öt tájegység (Dunántúl, Moldva, Felcsík, Kalotaszeg és Mezőség) kicsiknek könnyen tanítható dalait gyűjtötte össze azzal a céllal, hogy a népdalt megszerettesse. Minden dalt színes, vízfestékkel készült illusztráció kíséri így könnyebben társítja a rajzhoz a szöveget az a gyerek is, aki még nem tud olvasni, emellett a szerző az egyes fejezetek elején bemutatja minden terület hangszereit, amint azok a vidékre jellemző állatokat hajtják.
A zeneiskolák által is használt könyvköz közkívánatra CD is készült, amelyen „gyerekek muzsikálnak és énekelnek, hiszen elsősorban nekik szól, és ez által egy olyan alapot kapnak, amire lehet építeni”, fogalmazott Sántha Emőke.
Az idén megjelent Bíborba, bársonyba, gyöngyöskoszorúba című múzeumpedagógiai kiadvány kivágható papírbabákat tartalmaz, amelyek a Kallós Zoltán Múzeum és Népművészeti Központban is bemutatott öt néprajzi tájegység (Kalotaszeg, Mezőség, Szék, Moldva, Szászvidék) különböző életkorokat képviselő népviseleteibe öltöztethetők. Emellett az egyes vidékek ruhái fehéren is megtalálhatók, hogy saját képzelete alapján mindenki elkészíthesse a neki legjobban tetsző helyi viseletet, „hiszen a könyv azzal a céllal készült, hogy beindítsa a gyerekek fantáziáját”.
A továbbiakban Sántha Emőke megtanította a jelenlévőknek a Felszállott a kakas a meggyfára című népdalt, majd a kereskedelemben nem forgalmazott, kizárólag a Kallós Alapítványon keresztül beszerezhető könyvek, CD-k helyszínen vásárolt példányait dedikálta.
Daczó H. Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Huszonkét éves a „Kézfogások”
Huszonkét éves Arad és Gyula testvérvárosi kapcsolata, a Kézfogások rendezvénysorozat. Ennek jegyében csütörtök délelőtt az aradi városházán tartott együttes ülést a két város képviselő-testülete, ahol kielemezték az idei közös programokat és a jövő évi tervekről is beszéltek.
A 2016-os együttműködés egyik fő megvalósításának az 1848-as Aradi Ereklyemúzeum gyűjteményéből rendezett gyulai kiállítást nevezte Bognár Levente aradi alpolgármester. „Ez azért is kuriózum a két város történetében, mert 1849-ben, a fegyverletétel után a tizenhárom aradi vértanútábornokot Gyulán vették fogságba, onnan kerültek aztán az aradi várbörtönbe” – mondta az elöljáró a gyulai Almásy-kastélyban márciusig látható tárlatról.
A testvérvárosi együttműködés 22 éve alatt az önkormányzatoknak alárendelt kulturális, szociális és oktatási intézmények között is jó kapcsolat született, de Kónya István gyulai alpolgármester szerint az a legfontosabb, hogy civil szervezetek között is létrejött az együttműködés. A jövő évi együttműködési tervek kapcsán elhnagzott, hogy sok függ a januárban megjelenő európai uniós pályázati kiírásoktól, de mindenképpen az egészségügy, az ifjúság és a zöldövezetek létesítése terén szeretnének közös programokat lebonyolítani – emelte ki a gyulai alpolgármester.
A tanácskozás után az aradi és gyulai városházi alkalmazottai kispályás futballmeccsen mérték össze erejüket, délután pedig látogatást tettek a Szabadság-szobornál a Román–magyar megbékélés parkjában. A Kézfogások keretében az aradiak hétfőn viszonozzák a gyulaiak látogatását.
Pataky Lehel Zsolt
maszol.ro

Orbán Lajos Kolozsvárja egykor és most
Az amatőr fotós és filmes két világháború közötti városáról nyílt kiállítás az Erdélyi Audiovizuális Egyesület szervezésében. Premier.
Orbán Lajos két világháború közötti fotóiból és filmjeiből nyílt kiállítás a múlt héten Kolozsváron. Nagyjából 120 fotó és 3 videó látható a Sapientia EMTE Tordai úti épületének előterében kiállítva. Így leírva a tények talán nem izgalmasak, de a kiállítás tényleg ütős. Elmondjuk, miért: - mert Orbán Lajos egy igazán tehetséges fotós volt, még akkor is, ha végül nem ezt a pályát választotta. Orbán fotósként leginkább a két világháború közötti Kolozsváron alkotott, amatőr fotóival számtalan díjat is nyert. A Kováts P. Fiai fotószaküzlet képviselőjeként dolgozott, gyakorlatilag ő volt a beszerzőjük, aki elment Németországba az áruért. Valószínűleg az egyik útján kapott reklám célból a Kodak első (1927-ben megjelent) amatőröknek szánt filmkamerájából, hogy a boltban népszerűsítsék, mint terméket. Az első datálható filmfelvétele 1928-ból van, így nagy valószínűséggel ő volt az első erdélyi polgár, aki amatőr felvételeket készített Kolozsvárról. "Ezen egy cserkészcsapat vonult végig a városon, majd elmentek egy szép kastélynak a parkjába, ahol táboroznak és mutatványokat mutatnak be a közönségnek. A kastélyt sikerült azonosítani. Magyarcsesztvén állt, de már nem létezik, mert lerombolták. A kutatás során azonban kiderült, hogy Magyarcsesztvén csak egyszer táboroztak a cserkészek, 1928-ban. Ez tűnik a legrégebbi felvételnek, a legutolsó pedig 1935 júliusában készült. Hét évig volt nála a kamera" - mesélte az első filmfelvétel azonosításának körülményeit Blos-Jáni Melinda kutató, a Sapientia EMTE tanára. Orbán vegyésznek készült, de végül soha nem lett az belőle, bár a szenvedélye idős koráig megmaradt. Például mindenféle oldatot kevert, amiben a fényképeket áztatta. Öregkorában is próbált amatőr szinten fizikai és kémiai kísérleteket végezni. De szeretett zenélni, szeretett festeni, néha gyerekverseket, újságcikkeket is írt. Pezsgő társasági életet élt, valószínűleg a humora is jó volt, legalábbis erre lehet következtetni a fotós társaság évkönyveiből. Nem olyan hivatalos, öltönyös emberre kell gondolni, amilyennek a régi fotók alapján talán sejtenénk. A fotózással az első világháborúban katonaként kezdett el foglalkozni, a két világháború közötti időszakban 7-8 fényképezőgépe is volt. Nagyon sokat fotózott. "Még mai szemmel is sokat fotózott, akkor is, ha csak a kiállítás két évtizedet felölelő időszakát nézem. Akár mobiltelefonnal is járhatott volna. Nagy mennyiségű kép, látszik, hogy nem egy átlag fényképezőgép-használó volt" - meséli a szenvedélyes fotósról Blos-Jáni. A második világháború után valahogy alábbhagyott a fotós szenvedélye. Az 1940-es években otthagyta a fotós szaküzletet, és elment a Dermata bőrgyárba kereskedőnek. Fényképezőgépeit a szovjet bevonulók kobozták el tőle. Gyakorlatilag a kereskedést folytatta, és nem a fotózást választotta. Az igazán jó képei, vagyis amit a család is akként ismer, mind a két világháború közötti korszakból származnak. A kiállítás is erre a román-magyar Kolozsvárra koncentrál. - mert egy másik Kolozsvár elevenedik meg a szemünk előtt. Amikor még leginkább a stúdiókban készítettek portrékat, amikor még egyáltalán nem volt általános, hogy mindenki fotóz, amikor még népszerűsíteni kellett a fényképezést, bár a szaküzletben már nagyon sok fajta fényképezőgépet árusítottak. A Zeiss, az Agfa, a Kodak és az Ikonta voltak a nagy márkanevek. "Ha végignézzük a Kolozsváron készített képeslapokat, feltűnik, hogy egy-egy fotóműhely, stúdió belóg a képbe. Nagyon gyakori volt a korszakban a stúdióban való portrékészítés. A fényképezőgép viszont csak azok körében volt nagyon népszerű, akik szerettek túrázni, akik szerettek kirándulni. Így például a cserkészek vagy az EKE tagjai. Utóbbiak fotóalbumokat is vezettek szöveggel, a napló és a fotóalbum közti keverékműfaj nagyon népszerű volt a korban, és a Kovács P. Fiai fotószaküzletet meg is keresték, hogy tartson a kirándulóknak kurzust. Cikkeznek is arról, hogy nagyon jó lenne, ha az a sok kiránduló megtanulna fényképezni, mert a sok elmosódott képért nagyon kár" - idézte fel a korszakot a kiállítás összeállítója. A korszakban egyébként nagy kultúrája volt a képeslapoknak. Az 1860-as években kezdenek el képeslapokat küldeni, és az 1890-es évekre már nagyon népszerű, Kolozsvárról is nagyon-nagyon sok maradt fent. Kezdetben grafikákat és metszeteket reprodukáltak, később pedig már inkább fotókat. A fotós szaküzletek is adtak ki képeslapokat. A város látképe a Fellegvárról, illetve a Fő tér a New York Szálló felől volt nagyon népszerű, főleg, miután a Mátyás szoborcsoportot is felavatták. - mert tényleg jól kitalált kiállítás. Erről a Kolozsvárról kapunk egy kis ízelítőt a kiállításon, aminek amúgy a tér a szervező elve. Három részre osztották az anyagot: vannak a Fő térhez kapcsolódó fotók, a Sétatérhez köthető képek, illetve a családi házhoz kapcsolódó szekció. Mindhárom térhez a fotók mellett van rövid videó is. "Azért van így tagolva, mert a képeknek is különböző a ritmusa. A munka, a dinamika helyszíne a Fő tér, a szabadidő és a hobbitevékenységek világa a Sétatér, a családi háznak pedig egy teljesen sajátos, egyéni világa van. Azt szerettem volna, hogyha ne csak képek legyenek keretben a falon, hanem a képekkel való együttélés élményét is hozzák. Orbán Lajos látható a fotószaküzletben, amatőr fotós társaságok tagjaként, különféle fényképezési helyzetekben. Vannak képeslapalbumok, sztereóképek, illetve egy interaktív térkép is, amelyen kis formában el lehet helyezni a kiállítás fotóit, illetve a reprodukcióikat. Az a célunk, hogy próbáljuk elképzelni annak a figurának a helyzetét, aki egy adott útvonalon keresztül mindig bejárja a várost a fényképezőgéppel. A nézőponttal való azonosulásnak ez egy formája, így is megközelíthetjük az ő szubjektumát" - mesélte lelkesen Blos-Jáni. És akkor még nem beszéltünk a képekről, mert azért nem véletlenül tartott fotókurzusokat Orbán, és nem véletlenül választotta az Erdélyi Audiovizuális Egyesület az első kiállítása témájának. Egyébként korábban még soha nem volt Orbán Lajos-kiállítás, néhány munkája már megjelent különböző lapokban, de neki dedikált tárlatot még nem szerveztek. - mert az Erdélyi Audiovizuális Egyesület első megnyilvánulása Az Erdélyi Audiovizuális Egyesületben több embernek a munkája kapcsolódik össze, egyrészt Buglya Sándoré, akit elsősorban az erdélyi filmtörténet érdekel, különös tekintettel Janovics Jenő munkásságára. Ahogy a kiállítás megnyitóján Buglya el is mondta, már régóta szeretnének egy filmmúzeumot, egy helyet, ahol tárolnák és bemutathatnák az erdélyi audiovizuális művészetek kezdeteit. Az egyesület másik két alapítója a Sapientia EMTE másik két tanára, Tóth Orsolya és Blos-Jáni Melinda, akik a téma kutatóiként kapcsolódtak be a munkába. Tóth Orsolyának Kolozsvár 1945 előtti filmes reprezentációi a szakterülete, míg Blos-Jáni Melindának a családi filmek. Az Erdélyi Audiovizuális Archívum megalapításának az első lépése az idén nyáron bejegyzett egyesület létrehozása, amelynek tehát célja az audiovizuális dokumentumok kutatása, az archív felvételek, az amatőr fotók és filmek szakszerű gondozása. Azt szeretnék elérni, hogy a fölöslegessé váló képek, negatívok ne a szemétben végezzék, hanem helytörténeti dokumentumként új otthonra leljenek egy kutatható gyűjteményben. Nemcsak olyan régi képeket és filmeket gyűjtenek, mint az Orbán Lajos munkái, hanem bármit, ami az analóg korszakhoz tartozik. Ebbe pedig a VHS-kazetták korát is beleértik, mert érvelésük szerint már az is elavult forma, a 80-as, 90-es éveknek a társadalmi helyzetéhez tartozik. "És a romániai történelemnek is elég fontos része, mert a forradalmat nagyon sokan videózási eseményként élték meg, úgy érezték, hogy filmezniük kell" - érvel a szakember. Megfelelő tárolásról még nem is lehet nagyon szó szerinte, mert egyszerűen nincs meg hozzá az infrastruktúra. Így egyelőre csak a digitalizálás kivitelezhető. "Viszont úgy is megőrződnek, az is egy archiválási forma. Persze, ha valaki nem akarja tovább tárolni, akkor inkább találunk egy megoldást, minthogy kidobja" - egészíti ki, hozzátéve azt is, hogy a képek mellett azok története is érdekli őket. "A kutatás során nagyon sokszor szembesültünk azzal, hogy vannak anyagok, de nagyon nehéz megnézni őket. Digitalizálni kellene ezeket, de nincs egy hely, illetve nincs ahol ezeket össze lehetne gyűjteni. Az ideális esetet úgy lehetne elképzelni, hogy van egy archívum, ahová besétál a kutató, és címszavak alapján előkeresi az anyagot. Így viszont egy évbe is telhet, amíg megtalálunk egy gyűjteményt, digitalizáljuk, és interjúkkal alátámasztjuk" - indokolta az egyesület létrehozását Blos-Jáni. De az egyesület nemcsak gyűjtéssel foglalkozna, hanem azzal is, hogy kiállítások formájában népszerűsítse ezeket, amelyek a köztéri tapétává vált “régi Kolozsvár” képét frissítenék fel. Minden évben az audiovizuális világnap alkalmával szeretnének egy kiállítást szervezni, a Látható Kolozsvárhoz hasonlót. A Látható Kolozsvár kiállítás november 19-ig látogatható, 10-18 óra között. Csoportok, iskolai osztályok látogatása esetén egyeztetni lehet az irányított tárlatvezetésről. Elérhetőség az archívum-projekt weboldalán. A jelenkori fotókat Mira Marincas irányításával Kacsur Krisztina és Marton Attila készítették.
Gál László
Transindex.ro

Újra kinyitja kapuit az Aranykapu Fonó-Ház
November 7-től kezdődően ismét heti rendszerességgel látogathatják óvodások és kisiskolások Szatmárnémetiben a Fonó-Ház különböző műhelyeit.
A Kézműves Műhely régi tanítványait a már megszokott időpontokban várják az oktatók, azaz szerdánként, 18 és 19:30 között az "újabbakat", pénteken, 16 és 17:30 között, illetve 18 és 20 óra között pedig a "veteránokat", saját korosztályuk szerinti csoportokban. Azon kisiskolások számára, akik most kapcsolódnak be a Fonó-Ház kézműves tevékenységeibe, kerámia szakkör indul, ahol a diákok elsősorban az agyagozás rejtelmeivel ismerkedhetnek majd, keddenként, 16 és 17:30 között. Ismét lesz Látvány utáni rajz szakkör is az Aranykapu Fonó-Házban, Kovács Emil Lajos festőművész vezetésével sajátíthatják el a gyerekek a rajzolás mesterfogásait.
Felnőttek és gyerekek számára immár harmadik éve van lehetőség a magyar népi hangszeres zenével való alapos megismerkedésre egy ősi hangszer, a citera segítségével.
Azok számára pedig, akik szeretnének játékos módon, versek, mesék, dalok által ismerkedni az angol nyelvvel, adott esetben elmélyíteni, bővíteni eddigi tudásukat, újra indul a Fonó-Ház angol nyelvműhelye, a Playground - Játsszunk angolt!.
Az Aranykapu Fonó-Ház a szatmárnémeti Holló (Marasesti) utca 12. szám alatt található.
szatmar.ro

Negyedszázad a szeretet szolgálatában
25 éves a Romániai Máltai Szeretetszolgálat. Az elmúlt negyed évszázadban a szolgálat története több ezer rászoruló gyermek, elszegényedett család, illetve magára maradt idős ember történetével fonódott össze. Puskás Bálint Zoltán „A szeretet szolgálatában" című könyvében az elmúlt huszonöt év történéseit mutatja meg, néhol zavarba ejtően őszintén.
„Első alakuló ülésünkre Sepsiszentgyörgyön is több mint 200-an jöttek el. Miután megmondtuk, hogy itt nem kapni fogtok, hanem adni kellene, a következőre már csak 20-an jöttek."- meséli a mára már anekdotává vált történetet Puskás csütörtök délután Szatmárnémetiben.
Puskás Bálint Zoltán ma már nyugdíjas, korábban viszont három mandátumon keresztül volt RMDSZ-es szenátor, később alkotmánybíróként tevékenykedett. „Gyermekkoromban további hét társammal együtt gyermekparalízisben szenvedtünk - ugye ezek még azok az idők voltak, mikor nem kaptunk védőoltást - és én a társaságból egyedüliként meggyógyultam a betegségből. Úgy éreztem, hogy vissza kell adnom valamit ebből az ajándékból, amit kaptam, tennem kell valamit a rászorulókért"- fogalmazott a szerző. Éppen ezért 1991-ben alapító tagja volt a Romániai Máltai Szeretetszolgálatnak és ma is kiveszi részét a szolgálat tevékenységéből.
„Köszöntelek kedves kollégáim!"- ezekkel a szavakkal már Erdei D. Istvánt és Magyar Lórándot, az RMDSZ helyi képviselőjelöltjeit üdvözölte a Máltai lovag. A rászorulók megsegítése többrétű munka, amiből a politikusok is kiveszik a maguk részét. „A törvényeknek segíteni kell a szolgálatok, alapítványok, civil szervezetek munkáját, éppen ezért nagyon fontos, hogy erős parlamenti képviseletünk legyen, hiszen minden általunk kezdeményezett módosítás érvénybe lépéséhez meg kell győznünk a többséget"- szögezte le Puskás.
A csütörtök este könyvdedikálással és közvetlen beszélgetéssel záródott a Szatmárnémeti Máltai Szeretetszolgálat székhelyén.

szatmar.ro

Nem maradhat a gyűlésteremben a „konfliktusgerjesztő” székely zászló
Konfliktusgerjesztő a magyar kisebbség autonómiájáért küzdő szervezet zászlójának a kitűzése – többek között ezzel indokolja a bíróság azt az alapfokú döntést, miszerint a Kovászna Megye Tanácsa gyűlésterméből el kell távolítani az adományként kapott székely zászlót.
Kulcsár Terza József, a zászlót adományozó polgári párti (MPP-s) tanácsos erről csütörtökön tájékoztatta az önkormányzatot a testület ülésén. Sebastian Cucu prefektus a közigazgatási bíróságon azt kérte, semmisítsék meg a zászló adományozására vonatkozó szerződést, vonják vissza a zászlót a megye közvagyonaként beiktató tanácshatározatot, és kötelezzék a megyei tanács elnökét, hogy a megyeháza díszterméből távolítsa el az adomány-zászlót. A prefektus azzal érvelt, hogy törvényesen el nem fogadott lobogókat sehová nem lehet kitűzni.
Az október 6-án meghozott döntés értelmében a lobogót el kell távolítani a gyűlésteremből, de az adományozást nem tilthatják meg, így a székely zászló továbbra is a megyeháza leltárán marad. Az indoklást egyébként kedden kapta kézhez Kulcsár Terza József. Mint mondta, a bíróság többek között megállapítja, az adományozás azért törvénytelen, mert feltételként szerepel benne, hogy a zászlót ki kell tűzni a tanácsteremben. Az adománylevélben és a tanácshatározatban Székelyföld zászlója megnevezés szerepel, ez pedig sérti az alkotmányos rendet, hiszen ilyen entitás, hogy Székelyföld nem létezik, olvasható továbbá az indoklásban.
Arra is kitérnek, hogy a kék-arany lobogó valójában a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) szimbóluma. A bíróság szerint az SZNT politikai alakulat, amely az autonómiáért harcol, politikai szervezetek zászlóját pedig nem lehet kitenni a gyűlésteremben. Azt is megállapítják, hogy az autonómiaküzdelmet szimbolizáló zászló konfliktusgerjesztő, és az Európai Bizottság ajánlása értelmében a többség és a nemzeti kisebbségek között felmerülő minden konfliktust kezelni kell. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke kifejtette, tanulmányozni fogják az indoklást, és az alapfokú döntést megfellebbezik.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Ellopott piski történelem
Hosszas, ellentmondásokban és fordulatokban dúskáló pereskedés és egy jogerőre emelkedett igazságtalan ítélet után az Ocskay családnak végérvényesen le kellett mondania az ősi jussról. Európa harmadik legértékesebb arborétuma, a piski dendrológiai park az állam tulajdonában maradt. A román hatóságoknak az erdélyi magyar nemesekhez és a demokratikus rendszerekben szentnek tekintett tulajdonjoghoz való viszonyulása mit sem változott. A piski kastély és a hetvenhektáros park a Romsilva keretében működő kutatóállomás tulajdonában marad. Riportunkban a családi kálváriát jártuk körül.
Nincs visszaút. Az utolsó szalmaszál is – amibe az Ocskay család belekapaszkodott – elszakadt: a család végső búcsút inthet a piski arborétumnak és a rajta álló kastélynak. Az Ocskayak negyed évszázadon keresztül reménykedtek. Amit az embertelen kommunizmus egyetlen éjszaka alatt elvett, az azt követő eredeti demokrácia huszonöt év alatt sem adta vissza. Sőt, 2013 végén jogerős ítélet született, miszerint az arborétum soha többé nem lehet a családé. Az örökösök esetleg csak kártérítésen álmodozhatnak – talán újabb huszonöt esztendeig.
Belefáradtak a pereskedésbe
„Úgy döntöttünk, nem megyünk Strasbourgba, és nem pereskedünk tovább. Ennyi elég volt” – mondja megkeseredetten Balogh Árpád, Ocskay László veje. A 2001. október 30-án letett visszaigénylés óta a Budapesten élő ügyvéd maga látta el a család jogi képviseletét. A 2003-ban a bukaresti törvényszéken elkezdett perben nem kevesebb, mint tizenegy ítélet született. Miután „elhagyta” az alapfokot, az ügy a fővárosi táblabíróság és a legfelsőbb bíróság között „ingázott”. A Legfelsőbb Ítélő és Semmítőszék ötször küldte vissza a táblabíróságra. Az idők során hol az egyik, hol a másik fél fele billent a mérleg.
Ahányszor a helyzet megkívánta, Balogh Árpád mindig autóba vágta magát vagy vonatra ült, és Pestről Bukarestbe utazott. Mint mondja, minden egyes tárgyaláson megjelent: azon is, amelyen félnapos várakozás után hetvenkettediknek került sorra, azon is, amely az ellenfél halasztási kérésére három percnél többet nem tartott. „Amikor a pesti ügyvédkollégáknak meséltem, hogy aznap a bírónő csaknem hetvenkét ügyet tárgyalt, azt hitték, ugratom őket. Elképzelhetetlen, hogy mennyi energiát és pénzt beleöltünk. Ahhoz hogy a végén egy papírral maradjunk, amely szerint valamikor bizonyos összeget fogunk kapni. Pedig a másik fél is elismerte, hogy az Ocskayak tulajdonát képezte a kastély és a park, de arra hivatkozott, hogy nem mondhat le róla, hisz rezervátum, ahol kutatás folyik. Ha Mihály királynak a román állam felajánlotta a jóval nagyobb és pompásabb szinajai Peleş-kastélyt, egy Ocskay miért nem kaphatta volna vissza a piski kastélyát? Hol van itt az igazság?” – szomorodik el a vej.
A családnak egyébként minden egyes Hunyad megyei birtokáért a bíróságon kellett megküzdenie a helyi hatalmasságokkal. Nyert is, veszített is pereket. A kedvező és jogerős ítéletek közül is akad olyan, amelynek tíz év után sem sikerült érvényt szerezni. A magyarázat a szokásos: vagy nincs az államnak pénze, vagy az önkormányzat nem rendelkezik elég földdel.
„Az arborétum ügye is olyan, mint a gyulafehérvári Batthyáneumé: az állam mindenfélét kitalál, csak ne kelljen visszaszolgáltatnia a felbecsülhetetlen örökséget” – von párhuzamot a két kincs körüli huzavona és megaláztatás közt a piski római katolikus közösség lelkésze, Tóth János. A Jani atyaként ismert pap szerint a román állam fejőstehénként kezeli az Ocskayak birtokát. „Vágják a fát, használják az üvegházát, a csemeteiskoláját, bitorolják a kastélyt, befektetni meg nem fektetnek egy árva vasat sem” – mondja.
A magyar nemesektől a román államig
Az Ocskay család piski arborétumaként ismert dendrológiai park első növényeit a Gyulai család telepítette a 18. században. Ekkor a Maros partján elterülő hetven hektárnyi részt már ősi szilfa- és tölgyfaerdő borította. A későbbiekben a birtok a Kuún grófok tulajdonába került. A tulajdonképpeni arborétum kialakítása viszont a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Fáy Béla nevéhez fűződik, aki feleségül vette a Kuún örököst, Irmát. Mivel kettejük házasságából nem született gyerek, a birtok Fáy sógorának, Máriássy Andornak a leszármazottaira szállt. Az egyik lány, Klementina Petronella, annak az Ocskay Istvánnak lett a felesége, aki az 1949-es államosításig nagy előszeretettel és rendkívüli hozzáértéssel fejlesztette a parkot. Az évszázadok során valamennyi tulajdonos hozzájárult a növényállomány gazdagításához, de a park az 1885-ben született Ocskay István ideje alatt élte fénykorát. A Kuún, a Fáy és az Ocskay család más vidékekről, de hasonló éghajlati övezetből hozattak érdekes fa- és cserjefajokat. A parkban számos olyan egzotikus fa, cserje és növény is meghonosodott, amelyről a szakemberek eredetileg azt hitték, nem élik túl a klímaváltozást. A magvak meghonosodásában fontos szerepet játszott az Ocskayak által létrehozott melegház.
Bár az államosítás óta a parkban mindmáig mostoha körülmények uralkodnak, az évszázados fákat az 1955-ben létrehozott Erdészeti Kutatóintézet és a park dendrológiai rezervátumi rangra emelt státusa mentette meg a láncfűrésztől. Bár sem a múlt, sem a jelenlegi rendszer nem kezelte elsődleges célként a tudományos kutatást, az itt dolgozó szakembereknek sikerült megfékezniük a pusztítást. Lehetőségeik szerint még a kommunizmus idején is számos füvészkerttel tartották a kapcsolatot, és a nemzetközi csereprogramok keretében igyekeztek más botanikus kertekből beszerezni újabb és újabb magvakat. Annak dacára, hogy az elmúlt fél évszázadban állaga sokat romlott, a piski park még így is Európa harmadik legértékesebb arborétumának számít, amely évente csaknem ötezer turistát vonz a Hunyad megyei kisvárosba. Több százan azért jönnek, hogy kimondottan Piskin termesztett dísznövényeket vásároljanak. Igencsak bő választék vár rájuk, hiszen a parkban mindmáig mintegy kétszázötven növényfaj található. „Nemcsak a kétszázötven fajt, de minden egyes fát és bokrot külön-külön is ismert Ocskay László” – állítja a Magyarországon élő veje, aki gyakran kísérte el apósát egy-egy nosztalgiaútra is az öregúr egykori birtokára.
Kazinczy után kutakodva
Az évszakhoz illő langyos, ám mégis oly csodás déli napsütésben színpompás arborétum fogad. Átlépjük a tágan nyitva álló kaput, de sem jegyárus nénivel, sem kapus bácsival nem találkozunk. Csupán a menyegzőjükre készülő fiatal párra figyelünk fel, akiknek szerelmét egy művészfotós próbálja átmenteni az örökkévalóságba. Sok szerencsét az életben! – kiáltjuk az évszázados fák alatt fényképeződőknek, mire a hátunk mögül valaki morcos szigorúsággal ránk mordul. „Maguk nem vettek jegyet!” – harsogja szemrehányóan a semmiből előbukkanó, igénytelen öltözetű férfi. De kitől is vettünk volna? És hol? Meg egyáltalán a dolgozni érkező újságíróktól is elkérik azt a pár garast? „Na jó, beszélek a főnökkel” – intéz el a park kisistenének tűnő férfi, majd sajtóigazolványainkkal biciklire pattan, és elteker. Már a sokadik vén platánon és borókabokron is túl vagyunk, amikor ismét megjelenik kerékpárjával, és diadalittasan közli, hogy „a főnök is azt üzeni: ha nincs Bukarestből külön engedélyük, jegyet kell váltaniuk”. Nem kell nagy matematikusnak lennie az embernek, hogy kiszámolja, mi kerül több pénzbe és időbe: kérvényt írni és küldeni a fővárosba, megvárni, amíg ott egy még nagyobb főnök vagy akár egy bizottság dönt és harminc napon belül esetleg válaszol, vagy megváltani az alig négylejes jegyet. Egyébként nincs min csodálkozni: amíg élt, az öreg Ocskay László mindig szívesen látott vendég volt a család parkjában, unokáit azonban már csak jeggyel engedik be az arborétum bokrok közül előbukkanó szemfüles őrei.
Prospektus, útbaigazítás, idegenvezetés…? – kérdezzük, majd a két keréken cirkáló őr csodálkozó tekintetéből megértjük a szótlan választ. Legalább azt árulja el, hol van a Kazinczy-emlékoszlop! – kérleljük. „Jaj, az nagyon messze van. Nem is biztos, hogy megtalálják” – ráz le, majd drótszamárra pattanva a fák közötti szélesebbik ösvényen eltűnik.
Ha már az arborétum képtelen idegenvezetést biztosítani, a hetvenhektáros dendrológiai park látogatására a birtok utolsó tulajdonosának a fiát, az államosításkor éppen egyetemi éveit taposó néhai Ocskay Lászlót „hívjuk” segítségül. Nem szellem, hanem papírra vetett tájékoztatója formájában. „A piskitelepi városközpont felé haladva már a vasúti átjáróról látni lehet a fehérre meszelt régi kúriát. A 19. században épült. Északi oldalán egy Celtis australis (déli ostorfa) látható. A kerítéstől az épület felé Juniperus sabina (nehézszagú boróka) kúszik. Mindkét kapu közelében nagy Forsythia suspensa-bokrok (bókoló aranyfa) sorakoznak. Nagyok, hiszen már gyermekkoromban is alatta játszottunk. A kúria északi oldalától körülbelül harminc méternyire végződik a piskitelepi plató, onnan hirtelen, tizenöt méteres lejtőn ereszkedünk le a Maros árterére. Az arborétumot egy malomárok osztja ketté alsó és felső kertre. Ennek vize Bátiz falunál ágazik ki a Sztrigyből. A malomárok és a nagy tó között található a legnagyobb Magnolia acuminata (liliomfa): 1968-ban egy pusztító szélvihar teljesen összetörte a liliomfa koronáját, de azóta újat növesztett” – írja a parkról szóló ismertető bevezetőjében Ocskay László. Szintén neki köszönhetően tudjuk meg, hol állított emléket a hálás utókor a híres nyelvművelőnek. „A hídtól egyenes út vezet Kazinczy Ferenc kedvenc pihenőhelyéhez” – olvassuk. Ez rendben is volna, csakhogy már legalább három-négy hídon jöttünk át… És egyik sem vezetett azonos irányba. „Az erdős részek között tágas, levegős, füves tisztások következnek egymás után. Egy fenyőcsoport mögött egyszer csak feltűnik előttünk egy százesztendősnél is idősebb Abies homolepsis (ez az egyetlen példány maradt meg). A tisztásokon túl tölgyek következnek, Bignonia, Crataegus (galagonya), megint Taxodium distichum (mocsári ciprus), Gingko biloba (páfrányfenyő), nyárfák, füzek, fenyők és paratölgyek. Északnak tartunk, kis kiemelkedőn kapaszkodunk fel, gyönyörű tisztás tárul ki előttünk. A tisztáson a tujacsoport mögül cseréptetős kis ház kandikál felénk. A másik oldalon nagy fák fala zárja el a kilátást: diófa, tulipánfák, fenyők. Itt megállunk, ugyanis megtaláltuk, amit kerestünk: a Kazinczy Ferenc-emlékoszlopot” – áll a leírásban, …mi meg továbbra is tanácstalanul, az erdő közepén. Az érsemjéni író ezelőtt kerek két évszázaddal járta be először a parkot. Előbb Marosnémeti és Dédács elöljáróival találkozott, majd későbbi apósa, gróf Török Lajos révén ismerkedett meg gróf Gyulay Ferenc feleségével, és így jutott el a dédácsi birtokra. Leveleiben megörökítette ott tartózkodásának élményeit: „Szebb napokat, ha ide nem számolom, amit a szerelem ada, sohasem éltem. A hideg Sztrigy (Sargetia) dél felé a havasokból siet a völgybe, s a grófné kertje alatt omlik eggyé az itt sebesen elfutó Marossal, az erdélyi vizek fejedelmével. Kijövök a szobából, s a grófnét fehér öltözetében, magányosan látom ülni a Maros szélén, kedvelt fája alatt, míg három barátnéi s a gyermekem a pázsiton játszadoznak. Akkor sebesen futok le a kert ormáról, hogy körükben újra láthassam magamat, s újra éljem életemnek eltűnt szép örömeit.” Ötven évvel az író és költő halála után, 1881-ben a birtok akkori tulajdonosa, Kuún Irma, a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat küldöttségével együtt Kazinczy-ünnepélyt rendezett, melynek során a „szent öreg” által kedvelt szilfák árnyékában egy emlékoszlopot avattak. „KAZINCZY FERENCZ / KEDVENC HELYE / 1816” – vésték csupa nagybetűvel az obeliszkre, melynek tetejét kehely díszítette. Az, akinek sikerül az erdő zegzugaiban megtalálnia az emlékoszlopot, ne keresse az obeliszk ékességét, mert illetéktelen kezek rég eltüntették onnan.
Bár otthonról hozott útikalauzunkban a Géjza-forrás is szerepel, a fák közül elő-előbukkanó alkalmazottak csak unottan vonogatják a vállukat. „Ha inni akarnak, a kijárattól kétszáz méterre van egy élelmiszerbolt” – próbál segítségünkre lenni egy munkaruhába öltözött, ráérősen gereblyélő középkorú férfi. Már szinte két órája bóklászunk a csodálatos természetben, amikor egy forrásra bukkanunk; hogy ez a Géjza fejedelemről elnevezett kút volna vagy sem, nem tudjuk meg. Nemhogy a nevéről, a víz összetételéről sincs semmiféle tájékoztató a környéken.
Feladjuk a keresést, és visszatérünk oda, ahonnan elindultunk: a bejárat melletti csodaszép, kastélynagyságú kúriaházhoz vagy kúrianagyságú kastélyhoz, ahova időközben újabb ifjú pár érkezett. A park város felőli részén álló klasszicista formájú kis építészeti ékszert valamikor az 1700-as évek környékén emelték. Akárcsak a parkot, a Gyulai és a Kuún család után 1918-ig Fáy Béla, majd az államosítás napjáig az Ocskayak birtokolták.
Akinek nincs lelke visszatérni
A Piskin született Mátyás Dalma gyerekkora óta jó barátságot ápolt Ocskayékkal; a park mellett nőtt fel, és annak minden egyes kis részét ismeri. Hatvanhat éve, amióta Ocskay Istvánt és családját a kommunisták kizsuppolták onnan, nem lépett be az arborétumba. Akkor az egész egy fél órába telt: 1949. március 2-án a Siguranţa emberei a birtok elhagyására szólították fel a családot. Ocskayéknak harminc perc állt rendelkezésükre összepakolni a legszükségesebb személyes dolgaikat. A teherautó Piskitől kétszáz kilométerre, a Marosvásárhelyen megállapított kényszerlakhelyükre szállította. Mivel az egyetemet végzett fiúkat, Lászlót később Nyárádmagyarósra helyezték körorvosnak, a Nagy Nemzetgyűlés 1954. október 23-án „nagylelkűen” engedélyezte a szülőknek, hogy kényszerlakhelyüket a bekecsalji faluba helyezzék át. Alig egy év múlva Ocskay István hetven esztendős korában „végső kényszerlakhelyre” került; felesége, Klementina Petronella tizenkét évvel élte túl. „Szeretnék visszamenni a parkba, de nem tudok. Talán még nem jött el az ideje, hogy betegyem oda a lábam. Nincs lelkem arra” – magyarázza a nyugdíjas nő, és jól látni a tekintetén, hogy valahol a fák és bokrok között kalandozik, miközben a múltat idézi. Ocskayék kisemmizése Mátyásékat is érintette. Dalma néni nagybátyja, Bíró István a család sofőrje és a park igazgatója volt egyben. „Államosításkor minket is kisemmiztek. Azt mondták, mi is olyanok vagyunk, mint a báró úrék. Pedig nem is voltak bárók, de urak, az igen!” – mondja. Az asszony nem tagadja, valóban jól éltek, de meg is dolgoztak érte. Megvolt a tűzifájuk, kukoricájuk, sójuk, petróleumuk, azaz mindenük, ami a két világháború közötti háztartásban értéknek számított.
Dalma néninek csupa jó szava van az Ocskay család minden egyes tagjáról. Mint meséli, mindannyian igazi úriemberként viselkedtek, és ezt a helyi és környékbeli románság is méltányolta. Nemcsak a piski lakosság, de a dédácsiak, bácsiak, rápoltiak is rendkívül tisztelték és szerették őket. Egyébként ez a tisztelet kölcsönös volt. „Az öreg Ocskay István, aki ha ismerőssel találkozott az utcán – legyen az a szolgája is –, kalapot emelt. Mindig is azt hangoztatta, hogy a fejfedőt nemcsak félig-meddig kell megemelni, hanem annyira, hogy a madár át tudjon szállni alatta” – meséli Dalma néni.
A nála fiatalabb Fábián Mária harminc éven keresztül az arborétumot fenntartó kísérleti állomás technikusaként dolgozott. Ez idő alatt hol a növénygyűjteményt gondozta, hol a csemetekertben tevékenykedett, de az is előfordult, hogy egyéb feladatot kapott. Mint mondja, a szocializmus ideje alatt mindenki állandó alkalmazottnak számított, de a korra jellemző káderrotáció elvét betartva sűrűn mozgatták a személyzetet. „Azért mondjon bárki bármit arról a rendszerről, egy biztos: az arborétum sokkal jobban nézett ki, mint most. Több pénz volt és több alkalmazott. Meg az itt dolgozókat valahogy jobban is érdekelte az egyedi létesítmény sorsa” – állítja. A nyugdíjba vonult hölgy szívesen emlékszik azokra az időkre, amikor a hazai és külföldi csoportok egymás nyomába taposva látogattak Piskire. A turistabuszok főként iskolásokat és nyugdíjasokat hoztak az arborétumba, de az évszázados fák között megfordultak a kor nagyjai is. Az idősek még most is emlegetik a közeli Bácsiban született, a háború utáni első miniszterelnök Petru Groza sűrű látogatásait, a még idősebbek a királyi család jövetelére is emlékezni vélnek. „Elég gyakran tért haza egykori birtokára az öreg Ocskay István fia, László is, aki ugyan keserűen vette tudomásul, hogy a rendszer megfosztotta mindenétől, otthonától, családi örökségétől és emberi méltóságától, mégis hálásnak bizonyult, látván, hogy sem a kastély, sem a dendrológiai park nem jutott más erdélyi birtokok szomorú sorsára” – idézi fel „a doktor úr” látogatásait és érzelmeit Fábián Mária. A nyugdíjba vonult technikus azt bánja, hogy ha az állam foggal-körömmel ragaszkodik egy olyan kincshez, ami nem illeti meg, miért nem vigyázza legalább úgy, mint ahogy tette ’89 előtt. „Az állatkertet rég felszámolták, az arborétum pedig egyre elhanyagoltabbnak tűnik” – nyugtázza szomorúan, mint olyan, akinek az évtizedek során a szívéhez nőtt az Európa egyik legszebb arborétumának számító rezervátum.
Az osztályharc nem hal meg, csak átalakul
A Kolozsváron élő Ocskay József – László 1958-ban született fia – valamikor a hetvenes évek elején járt először ősei államosított arborétumában. Tizenéves volt, de most is előtte van az a kép, amint a család egykori erdésze rózsával és könnyes szemmel köszönti nagymamáját, Ocskay, született Máriássy Klementina Petronellát. Mint ahogy Mátyás Dalma bátyjára, Bíró bácsira, a mindenes sofőrre is emlékszik. Hogyisne jutna eszébe, hisz a családba „nőtt” ezermester szinte minden egyes piski látogatásakor elkísérte gazdáját. Amikor arról kérdezem, miként viseli a ’89 előtti és utáni, az egykori magyar nemes családok vagyonához szintén hasonlóan viszonyuló hatalom arroganciáját, azt mondja, meg kell tanulni elfogadni az igazságtalanságot. Nemrég elhunyt háziorvos édesapja, a szabadidejében rímeket faragó Ocskay László egyik versrészletét idézi: „A vörös csillag furcsa, szomorú egyveleg, / Csillag, mint szent idegen/ Marad vörös festett idegen”.
Az Ocskayakat nem csak vagyonuk teljes elkobzásával és a társadalom perifériájára való kiszorításával büntette származásuk miatt a rendszer. Azt a megaláztatást is át kellett élniük, hogy a kor legnagyobb példányszámú pártlapjában, a Scînteia 1949. március 7-i számában banditáknak nevezték őket. A hatalomváltás és az eltelt mintegy hetven esztendő mit sem változtatott a román hatóságok hivatalos álláspontján. A kastély épületébe betelepedett kutatóállomás látogatóknak szánt információs pannóin hiába is keressük az Ocskayak nevét és a birtok valós múltjáról szóló adatokat. A megsárgult, megkopott jegyzékeken sok mindenről lehet olvasni, ám a lényegről nem. Egyetlen kurta és furcsa mondat utal arra, hogy az Ocskay-birtok nem volt mindig a román államé. „Az államosításig (1948) magántulajdont képezett” – olvasható a szófukar mondat az egyébként rendkívül hosszas és aprólékos leírásban.
Ez nem fájt Ocskay Lászlónak? – kérdezem a vejét, mint aki nem ismerné a logikus választ. Aztán mégis valami mást hallok, mint amire számítanék… „Apósom nem afféle ember volt, a neveltetése miatt sok mindent nem tett szóvá, amiért más talán kikelt volna a képéből. Ő örült, hogy sem a kastélyt, sem a parkot azok bitorlói nem tették teljesen tönkre. Pedig aztán azokon a pannókon tényleg még a kertészről is több információ jelenik meg, mint az arborétum néhai létesítőiről” – mondja Balogh Árpád.
Ha már nem kapták vissza ősi jussukat, az örökségüktől megfosztott leszármazottak mégis jobb sorsot tudnának elképzelni a parknak és legfőképpen a kastélynak. Szerintük az épületben múzeumot és kultúrközpontot kellene inkább működtetni kiállítótermek berendezésével, szimfonikus kamarakoncertek szervezésével. Mindehhez viszont nem olyan vezetőkre lenne szükség, akik az elavultnak vélt, felbecsülhetetlen értékű intarziás parkettet modern laminált padlóra cserélik. Habár, ha jól belegondolunk, ez is egy módja a történelem átírásának.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

1956 erdélyi hősei filmen és könyvben
Szabadság-szobor Éremmel köszönték meg Kolozsváron 1956 néhány erdélyi elítéltjének a bátorságát, forradalmi tevékenységét és példamutatását. A rendezvény keretében a meghurcoltak is emlékeztek: sorsukat immár dokumentumfilmből és bővített kiadású interjúkötetből is megismerhetjük.
A Kincses Kolozsvár Egyesület szervezésében az elmúlt héten is folytatódtak az 1956-os forradalommal kapcsolatos megemlékezések: rendhagyó rendezvény keretében pénteken egykori elítéltek jelenlétében elevenítették fel a hatvan évvel ezelőtti erdélyi eseményeket, a kegyetlen meghurcolásokat és a ki nem heverhető lelki traumákat. „A forradalmi eseményeket átélt személyek történeteinek és szenvedéseinek fenn kell maradniuk az utókor számára” – mondta Víg Emese, az 1956 Kolozsváron című dokumentumfilm vágója, aki szerint nemcsak emlékeznünk, de mindenekelőtt tisztelegnünk is kell a kommunista diktatúra ellenállói előtt. A sorozatnak tervezett film – amelynek első részét a kolozsvári közönség is láthatta – mindkét funkciónak igyekszik eleget tenni. A film készítői kifejezetten az erdélyi vonatkozású eseményekre fektetik a hangsúlyt.
Rab Árpádok forradalma
„Mikor eljutottak hozzánk a budapesti események első hírei, meglógtunk az egyetemről, hogy hallgathassuk a rádiót” – emlékszik vissza Szilágyi Árpád geológus, aki a székelyföldi Fekete Kéz néven működő szervezet alapító tagjaként plakátokat írt és ragasztott szülőfalujában. Társaival az erőszakos román beolvasztás és az elnyomás ellen harcolt. Az egykori elítélt a magyarországi Irodalmi Újság szerkesztőségének címzett levelében fejezte ki szolidaritását a budapesti forradalom és az elesettek mellett – a küldeményt Rab Árpád álnéven írta alá, ezzel is jelezve, hogy magyarként szabad döntés és önrendelkezés híján él Romániában. Mindezért huszonkét év börtönre, hosszú kényszermunkára ítélték. Szabadulása után Amerikába emigrált, ahonnan 2003-ban tért haza véglegesen.
A vetítésen felelevenedik az egykori Bolyai Tudományegyetem diákjainak követelése, hogy intézményüket szabadítsák fel a pártpolitikai nyomás alól, miközben az oktatásügyi minisztérium azt terjesztette, hogy az egyetem „túltermeli” a magyar végzetteket.
A változatos szakmai életutat bejárt Nagy Benedek is egyetemi hallgató volt akkoriban. Elmondása szerint, amikor az egyetemi reformok szervezésébe kezdtek, még hittek abban, hogy követeléseiket nem forradalmárokként, hanem egyszerű diákként, törvényes úton tudják majd a vezetőség elé terjeszteni. Akkor érte őket a meglepetés, amikor a nagyjából harminc fősre tervezett diákgyűlésen több száz forrongó hangulatú egyetemista jelent meg – mindez már nyílt rendszerellenes lázadásnak minősült.
Sorra ismerjük meg azokat az arcokat, akiket utcán fogtak el, majd megvertek és áramütéssel kínoztak, mert november elsején hagyományosan gyertyát gyújtottak és elénekelték a magyar Himnuszt a Házsongárdi temetőben nyugalomra helyezett neves magyar írók, költők, közéleti személyiségek sírjainál. A teológusok „bűne” még nagyobb volt, mert karjukra fekete szalagot tűztek ki az elesett magyarországi forradalmárok emlékére. A romániai megtorlások legsúlyosabbika a kolozsvári önálló magyar egyetem megszüntetése és a Babeş Tudományegyetemmel történő összeolvasztása volt: sokan a fogságban kapták a hírt, hogy egykori rektorhelyettesük, Csendes Zoltán és Szabédi László költő az intézkedés miatt öngyilkos lett.
Acélos példa a jelenkornak
A filmben elhangzottakat a jelenlevő meghurcoltak egészítették ki olyan részletekkel, amelyek a korabeli diktatúra embertelen, rendszeressé vált megtorlásairól nyújtottak alaposabb képet. „Ha napközben az ágyunkra mertünk ülni, vascsövekkel vertek le rajtunk huszonöt botütést” – emlékszik vissza Kelemen Kálmán, akinek cellájában csak sós ivóvíz folyt a csapból. A mínusz 35 Celsius-fokos hidegben tartott foglyokat a rendszeres fizikai erőszak mellett éheztetéssel és halálos fenyegetéssel kínozták. Volt, aki csak úgy élte túl az éheztetést, hogy túrós enyvdarabokhoz jutott hozzá.
A visszaemlékezések sorát követően Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke Szabadság-szobor Emlékérmet nyújtott át a jelenlevő erdélyi 56-os túlélőknek: Dávid Gyulának, Domokos Miklósnak, Filep Jánosnak, Kelemen Kálmánnak, Kiss Bélának, Nagy Benedeknek és Szekerán Istvánnak.
Könyv a meghurcoltakról
Benkő Levente újságíró-történész 1996-ban a forradalom erdélyi túlélőivel részt vett egy körúton, amelynek során végigjárták a börtönöket és felidézték a korabeli eseményeket. Az akkori útról és az interjúkból riportkötet született, ezt bővítette ki a szerző a forradalom hatvanadik évfordulója alkalmából. A megjelent beszélgetéskötetet Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke méltatta. A kötet szerzőjét olyan újságíróként mutatta be, aki nem sokat beszél, viszont nagyon jól hallgat, így lehetőséget teremt másoknak arra, hogy elmeséljék 56-tal kapcsolatos emlékeiket. Rácz Éva úgy fogalmazott: mostanában sokat beszélünk a forradalom körülményeiről, de nem csupán azért, mert a média folyamatosan foglalkozik a témával, hanem mert a történelem ma körülöttünk zajlik, mi pedig nem tudunk eleget róla.
„Azon túl, hogy szeretném megismertetni mindenkivel az akkori eseményeket, mindenekelőtt köszönöm a példát” – fordult a túlélőkhöz zárszavával Benkő Levente.
Kádár Hanga
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Részvétel vagy távolmaradás
A képviseleti demokrácia nem más, mint oligarchiák versenye a kormányzati hatalomért. E versenynek a szabályait a választási rendszerek szabják meg. Romániában 2008-ig arányos, megyei listás választási rendszer volt érvényben. 2008-ban az ország rövid kirándulást tett az angolszász országokban honos egyéni választókerületes szabályozás világába, amitől sokan azt remélték, megbontja a pártoligarchiák hatalmát. A remény csalóka volt, a parlament összetétele nem változott. Mégiscsak Robert Michels német szociológusnak volt igaza, aki a múlt század elején fogalmazta meg az „oligarchia vastörvényét”, amelynek lényege: a pártdemokrácia szükségképpen a hatalomnak egy oligarchia általi kisajátításába torkollik, a pártverseny pedig lényegében oligarchiák versenye.
Az egyéni kerületes rendszer romániai alkalmazásának oligarchisztikus jellegét erősítette, hogy abszurd és logikátlan módon a listás rendszerekre jellemző küszöb intézményét megtartotta. (Maga a küszöb is azt a célt szolgálja, hogy lehetőleg ne lépjen be újabb szereplő, új oligarchia a politikai piacra.) Külön bája az esetnek, hogy kifejezetten az RMDSZ pozíciójának garantálása érdekében a honatyák megfogalmaztak egy alternatív küszöböt, az emlékezetes 6:3-as szabályt. Most az ország visszatér a listás rendszerre, az RMDSZ-nek viszont sikerült elérnie, hogy bevezessenek egy precedens nélküli, sehol nem látott alternatív küszöböt, a négy megyés szabályt, ismét csak kifejezetten erre a politikai alakulatra szabva: ha egy szervezet négy megyében 20 százalékot ér el, akkor annak garantált a helye a törvényhozásban. Végső soron nincs ebben semmi meglepő: azt már belső forrásokból is tudtuk, hogy a román hatalom számára az RMDSZ parlamenti jelenléte nemzetbiztonsági kérdés.
Visszaállt az erdélyi egypártrendszer
Mint az korábban is sejthető volt, az RMDSZ a Magyar Polgári Párttal (MPP) közösen indul a megmérettetésen. Emlékezetes, hogy az MPP korábbi elnöke és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Tőkés–Toró–Szilágyi vonala között az első súlyos konfliktus abból származott, hogy Szász kizáratta (alapszabályzat-ellenes módon) Szilágyi Zsolt két emberét, Csúzi Istvánt és Sárközi Zoltánt a Magyar Polgári Szövetségből, az MPP elődszervezetéből, azzal a váddal, hogy RMDSZ-platformot akarnak létrehozni az MPSZ-ből. Később Szász azzal érvelt az EMNT és az RMDSZ közötti 2009-es nemzeti összefogás ellen – melynek értelmében Tőkés László vezette a közös listát –, hogy az RMDSZ formálisan biztosította a lista kereteit, és nem köttetett formális koalíció. Íme, most sem történt meg, két MPP-s politikus, Biró Zsolt és Kulcsár Terza József mégis ott virít bejutó helyen az RMDSZ listáin.
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöksége minden szempontot mérlegelve és az előzetes várakozásokat cáfolva úgy döntött, nem indít sem saját listát, sem független jelölteket a választáson. Visszaállt tehát az erdélyi egypártrendszer? – kérdezik sokan részben felháborodva, részben rezignáltan. A felszín kétségkívül ezt mutatja, s az is tagadhatatlan, hogy a választópolgár szemszögéből e választáson bizony ez a helyzet. Aki elégedetlen az RMDSZ politikájával csak távolmaradással fejezheti ki nemtetszését, mint ahogy tette 2000-ben vagy 2004-ben is (1996-ról nem szólok, mert akkor még megvolt az RMDSZ-nek a nemzeti önkormányzati jellege. Sejteni lehetett ugyan Frunda György államelnök-jelölti kampányából, hogy az RMDSZ a választások győztesével közös kormányt alkot majd, de ezt egyrészt a választók nagy része elfogadta, másrészt nagyon kevesen gondolták végig, hogy a kormányzati szerepvállalás az önálló külpolitika feladásával és az autonómiaprogram ad acta tételével jár.).
Ezzel együtt a helyzet nem annyira rossz, mint annak idején, bár a nemzeti erők szétforgácsoltsága nem sok jót ígér. Tény, hogy önkormányzati szinten jelen vannak az autonomista pártok a maguk polgármestereivel és tanácsosaival, és az is, hogy ha e megmérettetésen nem is indult az EMNP, négy esztendő múlva még sorompóba állhat. Ha nem is érvényesül egy erős ellenzéki kontroll, mégsem szaladhat el teljesen a ló az RMDSZ–MPP szövetséggel, valamiféle érdekvédelmi tevékenységet ugyanis kénytelen lesz folytatni a két párt, amennyiben középtávon gondolkodik.
Kontinentális játszma közepén
Az EMNP visszahúzódása és a magyar kormányerőknek az RMDSZ–MPP szövetség oldalán való határozott kiállása mögött lehet összefüggés. Orbán Viktor kemény kontinentális szintű hatalmi játszma kellős közepén áll. Már a korábbi években is szerzett fekete pontokat a globális háttérhatalom képviselőinek szemében a multik és a bankok megadóztatásával, a médiaszektor átszabásával, a keresztény és nemzeti értékeket megjelenítő alkotmány megfogalmazásával. Most viszont azzal, hogy a háttérhatalom legfőbb törekvésével, Európa muzulmán megszállásával áll szembe, és ehhez szövetségeseket is szerzett magának a visegrádi országok vezetőinek személyében, a helyzete még nehezebb. Érthető, ha erre a frontra akar összpontosítani és minden más problémás kérdést pacifikálna. Arról nem is szólva, hogy az RMDSZ meglehetősen bensőséges viszonyt ápol a román hatalommal, Orbán pedig vélhetően Bukarestre is potenciális szövetségesként tekint e globális játszmában. Hogy a román politikum keretében a mélyen fekvő magyarellenesség győz majd vagy a józan ész, azt egyelőre nem tudni. Az viszont egyértelmű, hogy az autonómiaharc számára a jelenlegi nemzetközi konjunktúra rosszabb, mint bármikor a rendszerváltás óta. Ami nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy e követelésről le kell mondani, s azt sem, hogy halkabban kellene felszólalni jogos igényeinkért. Azt viszont igen, hogy egyelőre e harcban csak magunkra számíthatunk.
Miként szavazzunk?
Bár Kövér László és Szili Katalin az RMDSZ melletti határozott kiállásra és mozgósításra kérte a Székely Nemzeti Tanácsot, az SZNT bölcs önmérséklettel helyesen azt foglalta nyilatkozatba, hogy azokat a jelölteket támogassák a választók, akik az autonómia hívei és tenni is készek azért. Ami nagyjából egyenértékű azzal, hogy a választók lelkiismeretére bízzák a választást. Mindenkinek el kell döntenie, mi fontosabb számára: egy nevében magyar és a politikai környezet által is magyarnak tekintett párt parlamenti jelenléte vagy a tiltakozás az 1996 óta tartó RMDSZ-es önfeladó politika ellen?
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Meghalt Molnár H. Lajos
Szerda este, életének hetvenegyedik évében, szövevényes és súlyos betegségei következményében meghalt Molnár H. Lajos erdélyi magyar író, közíró, szerkesztő, riporter.
Molnár H. Lajos 1946. május 16-án született Marosvásárhelyen. Szülővárosában érettségizett, egy évig ugyanott volt a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet növendéke, ahonnan etnikai hovatartozása miatt és pártállami protekciója híján elbocsájtották. „Utána esztergályos akartam lenni, kárpitosnak kellettem és bábos lettem” – írja első kötetének fülszövegében.
A Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett pszichológusi diplomát 1971-ben. Ezt követően üzempszichológusnak hívták a Resicai Kohászati Kombinátba, ahol öt évet töltött el. Ebből az időszakból táplálkozik az És akkor átmentem a tűzön című, a Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatának részeként 1978-ban megjelent debütkötete, mely a riportregény műfajába bújtatva számolt be a romániai acélkohó tragikus és szerteágazó hazugságok mögé bújtatott valóságáról. Ekkor már az Ifjúmunkás újságírójaként dolgozott. A kötet ugyan napvilágot látott, és a szerzője még Debüt-díjat is kaphatott rá, amikor azonban a kritika rá akart mutatni az abban foglalt tanulságokra, a cenzúra ezt már megakadályozta. K. Jakab Antal írása, mely a riportfolyam erkölcsfilozófiáját és annak valóságfeltárását állította középpontba, csak a romániai forradalom után, 1990-ben jelenhetett meg.
Kilépés című, válogatott riportokat tartalmazó kötete után Donki Ákos című regényéért 1981-ben elnyerte a Romániai Írószövetség Prózadíját. A riportregény egy fiatal magyar munkásember ellehetetlenülésébe és lelki történéseibe nyújt betekintést, melyről Szőcs István a következőképpen értekezett: „Az izgalmas, roppant izgalmas cselekmény arról szól, hogy ez az igénytelen fiatal fémmunkás [...], akire mindig rájár a rúd, aki mindig a rövidebbet húzza, miként – nem romlik meg.” Ahogyan a Romániai magyar irodalmi lexikon is megjegyzi: „Lélektani hitelességével, a munkásfiatalok rétegnyelvének sajátosságával s reális korrajzával az erdélyi munkásirodalom itt érte el csúcsát.”
1983-ban a cenzúra átjátszása révén jelenhetett meg Falra hányt esztendő című riportregénye, mely minden addiginál világosabban kritizálta a fennálló rendszert és állította középpontba az attól szenvedő rétegeket. Röviddel a megjelenés után a pártállam általános szilenciumot rendelt el, a 40 000 példányban kiadott kötet meg nem vásárolt, csekély maradékát visszahívták, a szerzőt a publikálás lehetőségétől eltiltották, a Kriterion ellen vizsgálatot indítottak. Molnár H. Lajos addig megjelent könyveit leszedették a könyvtárak polcairól, egyetlen publikációban sem volt szabad leírni a nevét, még elmarasztalóan sem. A román titkosrendőrség, a Securitate folyamatosan zaklatta, két ízben gyilkosságot kíséreltek meg ellene. A második világháború után ő volt az első olyan romániai magyar szerző, akit még ottléte alatt tiltottak le.
A négy éve tartó retorzió miatt 1987-ben az útlevélosztály megtévesztésének köszönhetően második családjával Magyarországra disszidált. A Donki Ákos című regényéből írt hangjátékáért 1986-ban a Magyar Rádió Nívó-díjában részesült. A kötet a Magvető Könyvkiadó, a Falra hányt esztendő a Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában jelent meg Magyarországon is.
Újságíróiként és szerkesztőként előbb a Magyar Nemzetnél, majd a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Néplapnál, utóbb a Jászkun Krónikánál dolgozott. Időközben a szolnoki Szigligeti Színház dramaturgja is volt. A disszidenssorsról szóló és a magyarországi rendszerváltást is nyomon követő, Levelek a hazából a honba című levélregénye 1993-ban jelent meg.
A huszadik század második felének erdélyi és romániai történéseit magába foglaló Volt egyszer egy udvar című nagyregénye az Erdélyi Szépmíves Céh 1997-es regénypályázatának első díjában részesült, bár a pályázati kiírásban szereplő könyvkiadás akkor elmaradt. A kötet szponzori segítséggel is csak 2000-ben jelenhetett meg, melyet aztán még két kiadás követett Kolozsváron és Magyarországon. Csiki László előszavában egyebek mellett ekképp méltatja a regényt: „Van benne annyi hitető erő, tehetség, hitel, hogy olvasóját már-már szégyenkezésre készteti, amiért élvezi a nyomor, a félárvaság történetét, a teljes kitárulkozást. Ilyen, önmaguknak is ellentmondó érzelmek gerjesztésére csak igazi író képes. Színesen bemutatni a szürkeséget, boldogan emlékezni a boldogtalanságra – ez az igazi mutatvány, védőháló nélkül.”
Molnár H. Lajos 1996-ban szenvedte el első szívinfarktusát, azóta krónikus szívbeteg volt. Éveken át tartó, a szolnoki, debreceni és budapesti kórházi megpróbáltatásai nyomán 2001-ben publikálta A fehér vírus című regényét, mely alulnézetből világított rá az egészségügy akkori helyzetére, s amelyet több orvos olvasója is üdvözölt. Egyikük ezt írta róla: „E könyvet kötelező olvasmánnyá tenném minden nővérképző szakiskolában, de jó szívvel ajánlom minden fiatal orvos és laikus figyelmébe is. Elolvasásával jobb emberré és jobb orvossá válunk.”
Az utóbbi tíz évében második válása és harmadik házassága után Molnár H. Lajos egyedül élt Budapesten, fokozatosan romló egészségügyi állapotban, szerény körülmények között. Utolsó könyve azt a szerelmi tematikát folytatta, melyet 2003-ban megjelent Imágó című regényével kezdett el. Álmaim babái című, a memoár és a regény műfaját elegyítő kötete 2014-ben jelent meg.
Molnár H. Lajost idén nyáron diagnosztizálták gégerákkal. A sugárkezeléseket bár vállalta, de általános fizikai állapota, egyéb betegségei és a kezelések mellékhatásai végül erősebbnek bizonyultak nála. Temetéséről négy gyermeke később gondoskodik.
irodalmijelen.hu

Széchenyi Istvánról szóló tudományos konferenciát szerveznek Kolozsváron - Széchenyi István munkásságáról szóló tudományos konferenciát szervez pénteken Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) - közölték csütörtökön a szervezők.
A Magyar Tudományos Akadémia területi bizottságaként működő KAB a magyar tudomány ünnepe alkalmából szervez ünnepi eseménysorozatot gróf Széchenyi István születésének 225. évfordulója alkalmából. A pénteki rendezvény társszervezője a Magyarország kolozsvári főkonzulátusa és a Babes-Bolyai Tudományegyetem.
Pénteken délelőtt tudományos ülésszak lesz, amelynek előadói Széchenyi István politikai és közgazdasági eredményeit ismertetik, de irodalmi és színházi munkásságát is érintik.
A tudományos ülésszakon többek között Horkay Hörcher Ferenc egyetemi tanár, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója beszél Széchenyi István politikai programjának aktualitásáról. Egyed Ákos kolozsvári történész, az MTA külső tagja Széchenyi és Erdély 1848-ban címmel tart előadást, Egyed Emese kolozsvári egyetemi tanár pedig a magyar politikus színházi projektumáról értekezik.
A konferenciát követően levetítik A hídember című, Bereményi Géza által rendezett filmet. Az eseményen jelen lesz Eperjes Károly színművész, a film főszereplője.
Ebből az alkalomból átadják KAB tudományos díjait.
Az akadémiai bizottság novemberben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi és csíkszeredai karán, valamint Temesváron és Bukarestben is tudományos konferenciákat szervez a magyar tudomány ünnepe jegyében.
(MTI)

Elhunyt Molnár H. Lajos erdélyi író
Életének hetvenegyedik évében elhunyt Molnár H. Lajos erdélyi író, közíró és újságíró – közölte csütörtökön az MTI-vel az elhunyt családja.
Az író november 2-án, szerdán este halt meg betegség következtében. 1946. május 16-án született Marosvásárhelyen, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerzett pszichológusi diplomát 1971-ben. Üzempszichológusként dolgozott a resicabányai kohászati gyárban, ebből az időszakból táplálkozik az És akkor átmentem a tűzön című, a Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatának részeként 1978-ban megjelent debütkötete. A kötet riportregény műfajába bújtatva számolt be a romániai acélkohó tragikus és szerteágazó hazugságok mögé bújtatott valóságáról. A szerzője még Debüt-díjat kaphatott a könyvért, viszont amikor a kritika rá akart mutatni a benne foglalt tanulságokra, a cenzúra ezt már megakadályozta. 1981-ben elnyerte a Donki Ákos című regényéért a Romániai Írószövetség Prózadíját. 1983-ban jelent meg a Falra hányt esztendő című riportregénye, amely bírálta a fennálló rendszert. A megjelenés után a szerzőt eltiltották a publikálás lehetőségétől.
A román titkosrendőrség zaklatásai következtében 1987-ben Magyarországra telepedett családjával. Újságíróként és szerkesztőként előbb a Magyar Nemzetnél, majd a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Néplapnál, utóbb a Jászkun Krónikánál dolgozott. Időközben a szolnoki Szigligeti Színház dramaturgja is volt.
A Donki Ákos című regényéből írt hangjátékért 1986-ban a Magyar Rádió Nívó-díjában részesült. A kötet a Magvető Könyvkiadó, a Falra hányt esztendő pedig a Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában is megjelent Magyarországon. A huszadik század második felének erdélyi és romániai történéseit magába foglaló Volt egyszer egy udvar című nagyregénye 2000-ben jelent meg.
MTI
Erdély.ma

Három helyszínen, három nyelven tartják meg a harmadik székely kongresszust
Várhatóan három helyszínen, három nyelven tartják meg jövő áprilisban a harmadik székely kongresszust, amely a régió modernizációját elősegítő tudományos konferencia lesz – jelentette be Bakk Miklós politológus, a kongresszus főszervezője egy csütörtöki sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatón. Arról az eseményről van szó, amelynek megrendezését Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke már 2015 decemberében bejelentette, jelezve akkor: e tanácskozásnak többek között arra kellene választ keresnie, hogy például meg tudna-e élni saját erőforrásaiból az autonóm Székelyföld, és mit kellene tenni azért, hogy a gazdasági fejlődés ne változtassa meg Székelyföld arculatát. Bakk Miklós sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján most több konkrétummal is szolgált. Az MTI-nek egyebek között elmondta: a konferenciát a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) marosvásárhelyi és csíkszeredai kara, valamint sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozata, illetve a térség három múzeuma – a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum és a Csíki Székely Múzeum -, valamint a Székelyföldi Regionális Tudományi Társaság szervezi. A tudományos tanácskozás egy időben zajlik majd 2017. április 20. és 23. között a Sapientia marosvásárhelyi, csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi épületeiben, az előadások nyelve pedig a tervek szerint magyar, román vagy angol lesz.
Bakk Miklós szerint a konferencia keretében helye lesz a székelyföldi identitáshoz kapcsolódó tudományoknak, így a történelemnek, a művészettörténetnek, a néprajznak, de azokra a szakmai területekre is hangsúlyt kell fektetni, amelyek a térség modernizációját tűzik napirendre. „Területfejlesztés, régiófejlesztés, az önkormányzatok közötti hálózatoknak a kialakítása" – sorolta a lehetséges területeket a politológus.
A főszervező szerint a harmadik székely kongresszus – az 1902-es első székely kongresszushoz hasonlóan – szakpolitikai és közpolitikai javaslatokat szeretne megfogalmazni a korszerűsítésben lemaradt régió fejlesztésére. Annak a felmutatását is a konferencia céljaként jelölte meg, hogy létezik székelyföldi tudományosság, és a régió rendelkezik tudománytermelő potenciállal – jelentette ki Bakk Miklós. MTI
Erdély.ma

Az Európai Bizottsághoz kerül az erdélyi többnyelvűség
Az EU Petíciós Bizottsága befogadta Fancsali Ernő folyamodványát. Az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári elnöke még idén februárban juttatta el az Európai Unió illetékes szerveihez azon petícióját, melyben az erdélyi – és ezen belül is a kolozsvári – nyelvjogi helyzetre hívta fel a figyelmet. Ennek eredményeként Cecilia Wikstörm, az EU Petíciós Bizottságának elnöke tájékoztatta: megvizsgálták petíciót és úgy határoztak, felkérik az Európai Bizottságot, „végezze el a probléma különböző szempontjainak előzetes vizsgálatát”.
A Fancsali által megfogalmazott dokumentum rávilágít a kolozsvári városnévtábla-ügy számos aspektusára, a magyar nyelvhasználati lehetőségek közintézményekben való ellehetetlenülésére, valamint arra a tényre, hogy Kolozsvár Polgármesteri Hivatala – az EU elveivel ellentétes módon, akadályozva a valós többnyelvűség megteremtését – többször is megtámadta a táblakihelyezésre vonatkozó bírósági döntést.
A Petíciós Bizottság elnöke válaszlevelében kifejtette: megállapították, hogy a Fancsali által benyújtott petícióban felvetett problémák az Európai Unió tevékenységi körébe tartoznak, a folyamodványt pedig továbbították – tájékoztatásul – az EU mellett működő román Állandó Képviseletre is.
Amennyiben az Európai Bizottság a szükséges tájékoztatást megküldi a Petíciós Bizottság részére, folytatják a benyújtott petíció további vizsgálatát.
Közlemény
Erdély.ma

Tárgyalást tartanak Beke és Szőcs ügyében
Újabb tárgyalás lesz pénteken a Bukaresti Táblabíróságon a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) erdélyi, illetve kézdivásárhelyi vezetői, Szőcs Zoltán és Beke István perében – tájékoztat az Agerpres hírügynökség.
Mint ismert, azzal vádolják őket, hogy robbantásos merényletet terveztek végrehajtani Kézdivásárhelyen 2015-ben, a december elsejei ünnepség alatt.
Szőcs Zoltánt és Beke Istvánt május 19-én állította bíróság elé a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Ügyészség közösség elleni merényletre való felbujtás és a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésére való felbujtás miatt.
A vád szerint erőszakos cselekedetek végrehajtására készültek a HVIM autonomista és revizionista céljainak elérése érdekében. A vádirat értelmében a szervezet 2015. október 10-i gyűlésén Szőcs Zoltán házi készítésű robbanószerkezet készítésével bízta meg Beke Istvánt. A szerkezetet állítólag december elsején szándékoztak felrobbantani közterületen, a Gábor Áron szobor közelében, a nemzeti ünnep alkalmából szervezett katonai felvonulás útvonalának egyik pontján.
A Beke István lakásán tartott házkutatás során az ügyészek nagy mennyiségű pirotechnikai eszközt találtak.
Székelyhon.ro

Kihallgatta a DNA Maros megye főtanfelügyelőjét
Bekísérte kihallgatásra az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) Ștefan Someșant, Maros megye főtanfelügyelőjét – értesült csütörtökön az Agerpres hírügynökség.
Az állami hírügynökség meg nem nevezett ügyészségi forrásokra hivatkozva azt állítja, hogy a kihallgatás a Római Katolikus Teológiai Gimnázium és az Unirea Főgimnázium közötti vitával, illetve az iskolaigazgatók és a pedagógusok versenyvizsgájával állhat kapcsolatban.
Az Agerpres szerint Someșant azzal gyanúsítják, hogy törvénytelen módon, feltételezhetően hamis okiratok alapján döntött az Unirea kárára, amikor a katolikus iskola több osztályt átvett az előbbitől.
Továbbá felmerült a gyanú, hogy a főtanfelügyelő jogosulatlanul jutott különböző javakhoz a végleges pedagógusi állások és az iskolaigazgatók versenyvizsgájának megszervezése során. A hírügynökség forrásai szerint a vizsgálatok kiterjednek a tanfelügyelőség más munkatársaira is. A Vásárhelyi Hírlap megtudta, hogy csütörtök reggel bekísérték a DNA székházába Tamási Zsoltot, a katolikus gimnázium igazgatóját is.
Székelyhon.ro

Székelyföld zászlajának nincs helye (Törvényszéki indoklás)
Vérlázító a Kovászna Megyei Törvényszék határozata és annak indoklása, melyet az általa a Kovászna Megyei Tanácsnak adományozott székely zászló ügyében hozott – mondotta Kulcsár-Terza József önkormányzati képviselő a közgyűlés tegnapi rendkívüli ülésén. A dokumentumot előző este kapta kézhez, tette hozzá.
Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt képviselője a megyei tanács februári ülésére székely zászlóval vonult be, kijelentette, azt az önkormányzatnak adományozza, és engedélyt kért annak kitűzésére az ülésteremben az Európai Unió, Románia és Kovászna megye zászlaja mellé. A márciusi ülésen megtörtént az adományozási szerződés aláírása, és annak tanácsi határozattal való elfogadása. A megyeháza részéről Tamás Sándor önkormányzati elnök látta el kézjegyével az iratot. Kulcsár-Terza József azért ragaszkodott ahhoz, hogy így fogadják el az adományt, és azt iktassák be a megye ingó vagyonába, mert félt, eltűnik, ugyanis erre utalnak az utóbbi időszakban Székelyföldön történtek. A határozat védeni fogja a zászlót, mondotta, és reményét fejezte ki: a hatóságok felnőnek oda, hogy ne üldözzék jelképeinket, anyanyelvünket.
A hatalom lépése nem váratott sokat magára. Sebastiu Cucu kormánymegbízott hamarosan kérte a zászló eltávolítását, s mivel ez nem történt meg, a közigazgatási bírósághoz fordult. Keresetében a prefektus törvénytelennek tartja az „úgynevezett székelyföld” (így, kisbetűvel – szerk. megj.) zászlajának kitűzését. Az ülésteremben Románia és az Európai Unió zászlaján kívül bármely más jelkép elhelyezése tilos – véli. A székely zászló kitűzését törvénytelennek tartva a prefektus kérte az adományozási szerződés és megyei tanács határozatának megsemmisítését, valamint a zászló eltávolítását. A törvényszék alapfokon helyt adott a prefektus keresetének. Határozatában kimondja, hogy megsemmisíti az adományozási szereződést, az adományt elfogadó tanácsi határozatot, és kötelezi a megyei tanácsot, valamint annak elnökét Székelyföld zászlajának eltávolítására. (A törvényszék sokszor használja a Székelyföld kifejezést, mindig nagybetűvel, és nem bélyegzi meg az „úgynevezett” melléknévvel – szerk. megj.)
A törvényszék indoklásában kifejti: a zászló adományozása nem törvénytelen, ám az adományt feltételhez kötötték, mégpedig a kitűzés feltételéhez, ami viszont az. Megállapították, hogy a teremben levő kék-arany zászló a Székelyföld zászlaja, s mint ilyen, nem lehet jelen a tanácsteremben, ott ugyanis csak Románia és az Európai Unió jelképe lehet. Utalva a Kulcsár-Terza József törvényszéknek a nemzeti kisebbségek jogairól írt válaszlevelére, kifejti, azzal éppen ellentétben, Romániában a magyarságnak széles jogokat biztosít a törvény, s a Székelyföld zászlajának kitűzése konfliktusgerjesztő. A Székely Nemzeti Tanács honlapjának tanulmányozása után a törvényszék kijelenti: a szóban forgó szervezet Székelyföld autonómiájáért és kollektív jogokért küzd. Megjegyzi, hogy Romániában nem létezik Székelyföld nevű területi-közigazgatási egység, és tulajdonképpen egy politikai jellegű, jogilag nem létező civil szervezet zászlajaként kezelik a jelképet. Így annak ilyen értelemben sincs semmi keresnivalója az ülésteremben. Kulcsár-Terza József elmondta, nagyon meglepődött az indokláson, főleg azon, hogy „nem létező entitás” vagyunk. Továbbá a kisebbségi jogok törvénybe foglalásáról sincs tudomása, s hogy a zászló kitűzése konfliktusgerjesztő lenne, az minden nemzetközi szabályozásnak ellentmond – szögezte le. Az a következtetése, hogy ugyanazt akarják velünk tenni, amit a szászokkal és a zsidókkal: el akarnak bennünket üldözni a Székelyföldről – mondotta Kulcsár-Terza József.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Borosnyay Kamilla-emléknap Kézdivásárhelyen
Egész napos rendezvénysorozattal emlékeztek Borosnyay Kamillára tegnap az elhelyezési központban. Mint ismert, két esztendővel ezelőtt, 2014. november 5-én a 2-es számú elhelyezési központ kilépett a névtelenségből, és felvette a Borosnyay Kamilla Gyermekotthon nevet.
A névadó Borosnyay Kamilla (1856–1916) sokoldalú tehetség volt, korának népszerű ifjúsági és nőmozgalmi írója, költője, a madárvilággal foglalkozó gyermekirodalom jeles képviselője. Ezentúl minden esztendőben emléknapot szerveznek tiszteletére.
Az emléknap tegnap reggel a sportcsarnokban focibajnoksággal kezdődött csíkszeredai és oltszemi vendégcsapatok részvételével, majd az otthonban kézműves-foglalkozásokat tartottak, az alkotásokat az előcsarnokban állították közszemlére. A programból a mesemondóklub, a kötélhúzó verseny és a zsákban futás sem hiányzott. A gondozottak egy csoportja verses-zenés-furulyás előadással, illetve egy gyermekjátékkal ajándékozta meg a meghívottakat. Fazakas Mihály, az otthon igazgatója köszönetet mondott a Kovászna Megyei Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóságnak és a többi támogatónak, akik hozzájárultak az emléknap megszervezéséhez. Vass Mária, a gyermekvédelmi igazgatóság vezetője köszöntötte az otthon lakóit, a nevelőket és a meghívottakat. Az otthonban jelenleg 59 árva és félárva, 3–18 év közötti gyermeket nevelnek.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Svéd királyi kitüntetést kapott Kövesi
Kitüntetést vett át Laura Codruţa Kövesi, az Országos Korrupcióellenes Ügyészség főügyésze tegnap a svéd nagykövetségen. Köszönőbeszédében elmondta, a korrupcióellenes ügyészek elleni nyomásgyakorlások nem járnak sikerrel, a nyomozások folytatódnak.
A főügyészt a svéd király a Sarkcsillag Érdemrend parancsnoki fokozatával tüntette ki, az indoklás szerint „a romániai korrupció ellen folytatott lankadatlan és bátor harcáért, amely a román jogállamiság és az átláthatóság javításának fontos lépése”. Az érdemrendet Anneli Lindahl Kenny, Svédország bukaresti nagykövete adta át, az ünnepségen jelen voltak az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövetsége és az igazságügyi minisztérium képviselői. „Amikor a korrupcióellenes harc eszközeiről beszélünk, Svédország számunkra követendő példaként szolgál. A mentelmi jog és különleges előjogok hiánya, a közpénzek elköltésének átláthatósága, amelyeket Svédország alkotmánya több mint 200 éve tartalmaz, méltók arra, hogy országunk is átvegye őket. (...) Ez a megtisztelő kitüntetés számomra azoknak a folyamatos erőfeszítéseknek az elismerését jelenti, amit a korrupcióellenes ügyészségnél dolgozó munkatársaim tesznek, hogy professzionális módon és becsületesen harcoljanak a magas szintű korrupció ellen. Az én érdemem csupán annyi, hogy bátor szakemberekből álló csapatot irányítok, akik hisznek a korrupció nélküli Romániában, egy olyan országban, ahol a becsület reflex, a kompetencia pedig a legfontosabb kritérium. (...) Minden nyomásgyakorlás, minden megfélemlítési, személyes vagy szakmai zaklatási kísérlet sikertelen. Ugyanilyen következetesen és határozottan folytatjuk. (...) A munkánk sokakat nyugtalanít, akik eddig érinthetetlennek gondolták magukat, és akik az állami intézményeket személyes érdekekre akarták használni. Nyilvánvaló, hogy még mindig vannak kihívásaink, amiken túl kell lépnünk, de mi folytatjuk a nyomozásokat” – mondta Laura Codruţa Kövesi, amikor átvette kitüntetését.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Támogatás hazatérőknek
50 ezer eurós támogatást kaphatnak a román állam által kezdeményezett Diaspora Start-Up nevű program részeként azok a fiatalok, akik itthon, Romániában szeretnének vállalkozást indítani.
A program célja, hogy hazatérésre és vállalkozás indítására ösztönözze a külföldön élő román állampolgárokat. A kritériumok közé tartozik, hogy a pályázó azon a területen vállalkozzon, ahol korábban dolgozott, valamint a pályázónak legalább egy évet külföldön kellett élnie az elmúlt három évből. A hazatérő vállalkozók a pénzbeli támogatás mellett ingyenes tanácsadást is kapnak, illetve képzéseken is részt vesznek – hívja fel a figyelmet a Magyar Ifjúsági Értekezlet. A programra november 29-ig lehet pályázni, további információk a www.fonduri-ue.ro honlapon.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hírsaláta
EMIL BOCOT IS KIHALLGATTÁK. Kihallgatta tegnap a korrupcióellenes ügyészség Emil Bocot, Adriean Videanut és Ion Aritont Vasile Blaga ügyében. Az egykori Demokrata-Liberális Párt (DLP) tagjait – akik a Blaga ellen felhozott vádak idejében miniszterelnöki, illetve miniszteri tisztségeket töltöttek be – tanúként idézte be az ügyészség. A feltételezett bűncselekmény Blaga belügyminisztersége alatt történt. A hatóság szerint ugyanebben az ügyben Ştefan Gheorghét, az azóta a Nemzeti Liberális Párttal összeolvadt DLP akkori alelnökét, Piatra Neamţ polgármesterét, valamint Bedrilă Horaţiu Bruno üzletembert is gyanúsítják. A gyanú szerint Blaga 2011 és 2012 között összesen 700 ezer eurót, a DLP pedig 25 millió eurót kapott azért, hogy bizonyos személyeket nevezzenek ki állami vállalatok élére, akik aztán olyan cégeket részesítettek előnyben megbízatásokkal, akik támogatták a pártot. (Transindex)
CIOLOȘ NEM KAMPÁNYOL. Dacian Cioloş miniszterelnök azt nyilatkozta a Nemzeti Liberális Párt országos tanácsának ülése után, hogy nem kíván részt venni a decemberi parlamenti választások kampányában, ő ugyanis nem egy párt miniszterelnöke. „Én nem magamat akartam népszerűsíteni, hanem kiálltam néhány elv mellett, amelyekben hiszek” – fogalmazott a kormányfő, megerősítve, hogy vasárnap részt vesz a liberálisok nagygyűlésén, de semmilyen egyesség nincs arról, hogy a liberálisok használhatnák a fotóit a kampányban. Amint mondta, csak abban az esetben adja az arcát, ha azt a Románia 100 platform elveinek népszerűsítéséhez használják. (Agerpres)
DIGITÁLIS KÖZSZOLGÁLTATÁSOK. A digitalizáció a korrupció visszaszorításához, az állam és polgárai közti interakció egyszerűsítéséhez és költséghatékonnyá tételéhez is hozzájárul – jelentette ki tegnap Klaus Iohannis a Victoria-palotában zajló Digitális Románia – 4.0-s ipar című nemzetközi konferencia megnyitóján. „Politizálni annyit jelent, mint kapcsolatba lépni az állampolgárokkal, a polgárok szolgálatában álló közigazgatás viszont azt jelenti, hogy mindenki egyforma megbecsülésben részesül, nincsenek kivételezettek” – mondta az államfő, hozzátéve, hogy az Európai Bizottság 2015-ös adatai szerint Románia az utolsó előtti helyen áll az Európai Unió tagállamai között a digitális közszolgáltatások terén. Jelenleg a lakosságnak csak nagyon kis százaléka tölti ki online a típusnyomtatványokat. A helyzet jobbítása érdekében dolgozták ki a Digitális Románia című kiáltványt, amely „mandátumokon és politikán túlmutató vállalás” – fogalmazott az elnök. (Mediafax)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)