Máért szórvány szakbizottság: November 15-e a szórvány napja lesz - November 15-e Kárpát-medence-szerte a szórvány napja lehet a jövő évtől - erről állapodtak meg a Magyar Állandó Értekezlet szórvány szakbizottságának résztvevői csütörtöki budapesti ülésükön.
Répás Zsuzsanna a tanácskozás után újságíróknak elmondta: az RMDSZ javaslatára határoztak erről, a szervezet immár második éve ünnepli ekkor a szórvány napját, amely Bethlen Gábor fejedelem születésnapja. Megjegyezte: jövőre a fejedelem trónra lépésének 400. évfordulóján Bethlen-évet is tartanak.
Kitért arra is, hogy a csütörtöki ülésen végigtárgyalták a szórványt érintő legfontosabb kérdéseket, Lélfai Koppány, a Bethlen Gábor Alap vezérigazgatója beszámolt milyen támogatások, kifejezetten a szórványt segítő programok vannak. Beszámoló hangzott el a külhoni magyar óvodák éve program eredményeiről. Ezzel összefüggésben kiemelte: nagyon fontosnak tartották, hogy a Kárpát-medencében minden óvodába eljussanak, 3500 intézménnyel vették fel kapcsolatot, ahol magyar nyelven, vagy magyar nyelven is folyik a gyermekek oktatása-nevelése.
Kántor Zoltán a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója a jövő évre tervezett kisiskolások éve programról beszélt. Ennek most folyik a szakmai kidolgozása, amelynek keretében mind magyarországi, mind határon túli magyar szervezetekkel felvették a kapcsolatot, és várhatóan év végére dolgozzák ki a program tartalmi elemeit. Ezek után lehet a pontos anyagi keretekről is beszélni - tette hozzá az MTI kérdésére.
Répás Zsuzsanna hangsúlyozta: sokkal komplexebb dologról van szó, mint az óvodák esetében, és a különböző régiókban más a helyzet. Van ahol van iskola-előkészítő osztály, és mindenütt más az óvoda és az iskola közötti átmenet.
Az ülésen Bodó Barna, a testület társelnök a szórványokra kidolgozott speciális programokról, és a szórványgondnoki hálózatról beszélt. Azt kérte, az egyes régiók nevezzenek meg egy számukra fontos programot, amit szeretnének elindítani. Ezt követően a régiók számoltak be az őket érintő legfontosabb problémákról. A helyettes államtitkár rámutatott: a tömb és a szórvány közötti kapcsolat minden régióban kiemelt kérdésnek számít, és elindultak az együttműködések.
A nemzetpolitikai helyettes államtitkár beszámolt még arról, hogy az ülésen döntöttek: a jövőben a testület neve szórvány szakbizottság lesz. Eddig külön működött Kárpát-medencei szórvány és diaszpóra albizottság, ugyanakkor a Magyar Diaszpóra Tanács megalakulásával utóbbi működtetésének nincs értelme, a tanács küldöttei részt vehetnek a Máért ülésein is. A szervezeti felépítésben más változtatásokat nem terveznek - jelezte.
(MTI)

November 15-e a szórvány napja lesz
November 15-e Kárpát-medence-szerte a szórvány napja lehet a jövő évtől – erről állapodtak meg a Magyar Állandó Értekezlet szórvány szakbizottságának résztvevői csütörtöki budapesti ülésükön.
Répás Zsuzsanna (fotó) nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár a tanácskozás után újságíróknak elmondta: az RMDSZ javaslatára határoztak erről, a szervezet immár második éve ünnepli ekkor a szórvány napját, amely Bethlen Gábor fejedelem születésnapja. Megjegyezte: jövőre a fejedelem trónra lépésének 400. évfordulóján Bethlen-évet is tartanak. Kitért arra is, hogy a csütörtöki ülésen végigtárgyalták a szórványt érintő legfontosabb kérdéseket, Lélfai Koppány, a Bethlen Gábor Alap vezérigazgatója beszámolt, milyen támogatások, kifejezetten a szórványt segítő programok vannak.
Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója a jövő évre tervezett kisiskolások éve programról beszélt. Ennek most folyik a szakmai kidolgozása, amelynek keretében mind magyarországi, mind határon túli magyar szervezetekkel felvették a kapcsolatot, és várhatóan év végére dolgozzák ki a program tartalmi elemeit. Répás Zsuzsanna hangsúlyozta: sokkal komplexebb dologról van szó, mint az óvodák esetében, és a különböző régiókban más a helyzet. Van, ahol van iskola-előkészítő osztály, és mindenütt más az óvoda és az iskola közötti átmenet.
Az ülésen Bodó Barna, a testület társelnöke a szórványokra kidolgozott speciális programokról, és a szórványgondnoki hálózatról beszélt. Azt kérte, az egyes régiók nevezzenek meg egy számukra fontos programot, amit szeretnének elindítani. Ezt követően a régiók számoltak be az őket érintő legfontosabb problémákról. A helyettes államtitkár rámutatott: a tömb és a szórvány közötti kapcsolat minden régióban kiemelt kérdésnek számít, és elindultak az együttműködések. Az ülésen eldöntötték: a jövőben a testület neve szórvány szakbizottság lesz. Eddig külön működött kárpát-medencei szórvány és diaszpóra albizottság, ugyanakkor a Magyar Diaszpóra Tanács megalakulásával utóbbi működtetésének nincs értelme, a tanács küldöttei részt vehetnek a Máért ülésein is.
Székelyhon.ro

Belföldi hírek
Honosítás: százhúszezer új állampolgár
Több mint 120 ezer erdélyi és partiumi kapta meg a magyar állampolgárságot az elmúlt két évben. Az EMNT-irodákban összesen 74 717 iratcsomót véglegesítettek, az érdeklődők száma pedig elérte a 230 ezret – számolt be a kedvezményes honosítás elmúlt két évéről tegnap Sándor Krisztina.
Az EMNT ügyvezető elnöke ismertette: a 28 EMNT-iroda révén a Székelyföldön több mint 65 ezer, Közép-Erdélyben több mint 16 ezer, míg a Partiumban közel 40 ezer magyar rendelkezik már magyar állampolgársággal.
Kárpát-medencei szórványnap
Elfogadta a Magyar Állandó Értekezlet szórvány szakbizottsága az RMDSZ arra vonatkozó javaslatát, hogy november 15., Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapja a Kárpát-medencei Szórvány Napja legyen – ismertette tegnap Székely István, a szövetség főtitkárhelyettese. A testület ülésén egyebek mellett elhangzott, hogy 2013 a külhoni magyar kisiskolások éve lesz: az anyanyelv használatának rendkívül fontos szerepe van mind az iskola előtti, mind az elemi oktatásban, ez meghatározó a gyerekek nemzeti identitásának kialakulásában, mérvadó a gyermekkori szocializáció szempontjából.
Leszavazták az ügyészeket
Nem támogatja a Legfelsőbb Bírói Tanács Mona Pivniceru igazságügy-miniszter jelöltjeit a legfőbb ügyészi, illetve a korrupcióellenes főügyészi tisztségbe – derült ki a szakmai testület ügyészi osztályának tegnapi ülésén. A tárcavezető Tiberiu Niţut javasolta legfőbb ügyésznek, aki korábban Laura Codruţa Kövesi volt legfőbb ügyész helyetteseként dolgozott. A korrupcióellenes főügyészi tisztségre a miniszter Ioan Irimiét szemelte ki, aki eddig a korrupcióellenes ügyészség Kolozs megyei hivatalát vezette. Az LBT ülésén egyedül az igazságügy-miniszter szavazott bizalmat a jelölteknek, a szakmai grémium többi tagja kinevezésük ellen voksolt.
Ingatlankérdés: az új hatalom tesztje
Kelemen Hunor szerint a decemberi romániai parlamenti választások után megalakuló új hatalom első tesztje az lesz, hogy miként viszonyul az ingatlanrestitúció kérdéséhez. Az RMDSZ elnöke a kolozsvári Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely fórumán arra emlékeztetett: az Emberi Jogok Európai Bírósága 2013. április 30-ig adott haladékot a romániai ingatlanrestitúció ellentmondásainak kiküszöbölésére. Kelemen rossz jelnek tartotta, hogy a jelenlegi hatalom – amely az előrejelzések szerint december után is kormányozni fog Romániában – ugyanabból a szakmai előterjesztésből indul ki, amelyből az Ungureanu-kormány is dolgozott, és amely alapján a természetbeni visszaszolgáltatás leállítását és kisarányú kárpótlás megoldását javasolta.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Szövetség a Közös Célokért Budapesten a parlamentben tanácskozott
A Magyar Országgyűlés épületében, a Nemzeti Összetartozás Bizottság tanácstermében tartotta kibővített elnökségi ülését a Duray Miklós vezette Szövetség a Közös Célokért (SZAKC) társulás. A nemzetpolitikát alakító politikusokkal, jelentős intézmények vezetőivel találkoztak:
Az immár tizenegy éve jogi személyek társulásába tömörülő felvidéki civil szervezetek képviselőit Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának vezetője, Potápi Árpád, az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke, Szili Katalin, az Autonómia Albizottság elnöke, Csóti György, a FIDESZ képviselője és Szávay István, a Jobbik képviselője köszöntötte.
Répás Zsuzsanna üdvözlő beszédében a magyar kormány és a külhoni magyarság közti kapcsolattartás, intézményes párbeszéd fejlődéséről beszélt, a nemzetpolitika alakulásának lényeges állomásait emelte ki: Antall József emlékezetes bejelentését 1990-ben, miszerint lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni, majd az 1996-ban összehívott magyar-magyar csúcsot és 1999-ben a MÁÉRT életre hívását, a Gyurcsány-kormány idején bekövetkezett népszavazás után a KMKF megalakítását, 2001-ben a státustörvény elfogadását, majd az állampolgársági törvény módosítását, a visszahonosítást, a magyar állampolgárság megszerzésének megkönnyítését 2010-ben. A státustörvény elfogadásával is tabukat döntögetett a Fidesz-kormány, és nem volt véletlen, hogy akkor még nem autonómiáról, állampolgárságról, hanem a Velencei Bizottság által utólag is igazolt státustörvénnyel vonták be a magyar jogrendbe a szomszédos államokban élő magyarokat, mondta a nemzetpolitikai államtitkárság vezetője. Kiemelte, hogy az állampolgárság ügyében Románia törte át a falat, amikor tömegesen adott román állampolgárságot a Moldáviában élő románoknak, ez követendő példa lett a magyar kormány részére. Sikernek tartja, hogy az autonómia fogalmát is sikerült kiemelni a tabuk világából.
Potápi Árpád, a Nemzeti Összetartozás Bizottság, egyben a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma Állandó Bizottságának elnöke szimbolikus jelentőségűnek tartotta, hogy a felvidéki civil szervezetek képviselői a Nemzeti Összetartozás Bizottságának tárgyaló termében gyűltek össze. A bizottság létrehozása 2010. december 23-án egyben azt a fontos üzenetet hordozta, hogy a Magyar Országgyűlés a külhoni magyarsággal való foglalkozást nem külpolitikai feladatnak tartja. A bizottság kihelyezett üléseket tartott eddig Ungváron, Lendván, Nagyszalontán, Komáromban és november 28-án esedékes a bécsi kihelyezett ülésük.
Csóti György, a Fidesz parlamenti képviselője, ismert külügyi szakpolitikus, aki a NÖB és a külügyi bizottságnak is tagja elmondta, a nemzetpolitika speciális belpolitika, aminek van külpolitikai kisugárzása is. Úgy véli, a társulás nagyon találó nevének üzenetét ki kellene sugározni az egész Kárpát-medencébe: a közös célokért szövetségre van szükség. Örömmel számolt be arról, hogy némi bizonytalankodás után az MKP immár teljes jogú és aktív tagja a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsnak, az önrendelkezést tartja a legfontosabb célnak, ami a szlovákiai magyar közösséget erősítheti. Elmondta, Duray Miklós a SZAKC elnökeként, elméleti tudása, gyakorlati tapasztalatai alapján, sokat tehet azért, hogy az egész Kárpát-medencében szövetség jöjjön létre a közös cél, a nemzet szülőföldön való boldogulása érdekében.
Nagy szeretettel köszöntötte a parlamentben a felvidéki vendégeket Szili Katalin, aki a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának létrehozása idején a Magyar Országgyűlés házelnöke volt. Kiemelte KMKF stratégiai anyagai közül a szórvány-stratégiát és a határ menti térség infrastruktúrájának javítását, a gazdasági kooperációt célzó terveket, ezek kidolgozásában és megvalósításában a SZAKC is segített. Nagyon jelentős lépésnek tartja a NÖB és az Autonómia Albizottság létrehozását, hiszen ez sokáig tabu téma volt. Szili Katalin az albizottság elnökeként támaszkodik arra a kapcsolatrendszerre, amelyet házelnökként, a KMKF állandó bizottsága elnökeként épített ki, Csóti György pedig alelnökként segíti a munkáját. Jó iránynak tartja, hogy a SZAKC a civilszervezetek összefogásával az oktatás, felnőttképzés szervezését, a kis és középvállalkozások segítését, a sokirányú régiófejlesztést tűzte ki célul, mert ez a kisközösségek megtartását szolgálja. Elmondta, hogy a magyar parlament április 12-ét a Felvidéki Kitelepítettek Emléknapjává nyilvánította.
Szávay István a Nemzeti Összetartozás Bizottság működéséről elmondta, örvendetes tény, hogy a kis létszámú, mindössze 12 képviselőből álló bizottságban többször jutnak közös nevezőre a képviselők, mint a többi bizottságban, emellett az autonómia bizottságban kifejtett munka, a civil kapcsolatok építésének szükségességét hangsúlyozta.
A kormány vezető tisztviselője és a parlamenti képviselők után a magyar nemzetpolitikában jelentős szerepet vállaló intézmények, szervezetek képviselői, szakemberek nyújtottak gyakorlati kérdésekről tájékoztatást a felvidéki civil szervezetek képviselőinek.
Dr. Radetzky Jenő miniszteri biztos, egyben a Fejér Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke a Wekerle tervről, a magyar gazdaság Kárpát-medencei léptékű növekedési stratégiája és a Kárpát Régió Üzleti Hálózat intézményrendszeréről tartott előadást.
Mihály Erzsébet, a Bethlen Gábor Alapkezelő támogatásfinanszírozásért felelős igazgatója a Bethlen Gábor Alap és Alapkezelő működéséről, pályázati rendszerét mutatta be. Elmondta, hogy a felvidéki civil szervezetek 2012-ben a BGA nyílt pályázatán a pályázatok magas szakmai színvonalának köszönhetően 65 %-ban sikeresek voltak.
A belföldi pályázatok közül kiemelte a Határtalanul programot, amelynek sikeres lebonyolításába felvidéki szervezetek is segítenek. A Szülőföldön magyarul programról, az oktatási-nevelési támogatásokról elmondta, hogy a Kárpát-medencében támogatott mintegy 254 ezer tanuló közül 44-50 ezer a felvidéki tanuló, és úgy véli, az SZMPSZ-szel való együttműködés sikeres, bevált a 2011-től foganatosított új ügyvitel, Felvidéken jelenleg a támogatások 98,57%-át kifizették, az egész Kárpát-medencében itt a legjobb a teljesítési mutató.
A nemzeti jelentőségű intézményekre szánt keretből 500 millió Ft összeg jut Felvidékre, most zajlanak az elszámolások, a beszámolókból arra lehet következtetni, hogy virágzó civil élet folyik a Felvidéken. Csizmadia László, Civil Együttműködési Tanács (CET), a Civil Összefogás, egyben a Nemzeti Együttműködési Alap (NEA) elnöke, a CET működéséről, a NEA pályázati lehetőségeiről számolt be. A civilek legfontosabb küldetése,hogy a nemzet és a közjó érdekében tevékenykedjenek, kiálljanak, ezt szolgálta a Békemenetek szerevezése, amelyek megmutatták, hogy létezik a magyarok lelki közössége, és tömegek készek zarándoklatra a nemzeti ügyekért és közjóért. A CET 2009. december 9-én jött létre, több felvidéki szervezet is tagja, 7 régió magyar közösségeit kívánják összefogni, az információáramlás megszervezése a cél. Emellett a Nemzeti Együttműködési Alap, amely 2012. január 1-jétől működik, szintén lehetőséget nyújt a nem magyarországi magyar szervezetek bevonására, a 6 szakmai kuratóriumból az egyik éppen a Nemzeti Összetartozás Kollégiuma, amelynek pályázati felhívására olyan magyarországi szervezetek pályázhatnak, amelyek a programjukat határon túli magyar szervezettel valósítják meg. A csak magyarországi civil szervezetek működésének támogatására kiírt, most aktuális pályázat esetében is előnyt jelent, ha a pályázó bemutatja, hogy szakmai programjába bevon, konzorcium formájában határon túli magyar szervezetet is., amelyet a szervezetek működési költségének fedezésére szánnak. A szakmai pályázatok kiírása 2013 januárban való, azt reméli, nem ismétlődik meg az a 2012 évi gyakorlat, amikor éppen a nemzeti összetartozás kollégiumhoz érkezett a legkevesebb pályázat. Biztatta a jelenlévő szervezeteket, hogy vegyenek részt a CET munkájában, és magyarországi partnereikkel közösen dolgozzanak ki közös programokat a NEA pályázatára.
Juhász Imre, európai jogi szakjogász, az ELTE tanára, aki egyben a Független Rendészeti Panasztestület elnöke, Országgyűlési biztos arról tájékoztatta a tanácskozás résztvevőit, hogy milyen elvek, szakmai tapasztalatok alapján dolgozták ki a Hunnia Baráti Kör nevében a Beneš-dekrétumok ügyében az EP petíciós bizottságához benyújtott petíciót. Igyekeztek megcáfolni azt a szlovákiai és az EB jogi szakértői által hangoztatott érvet, hogy ez jogtörténeti kérdés, amivel nem kell foglalkozni, felhívták a figyelmet a szlovák és a cseh jogrendszer különbségeire. Nem valamennyi Benes-dekrétumra, hanem a kollektív bűnösség elvére épülő 18-20 dekrétumra, és főleg arra irányították rá a figyelmet, hogy 2007-ben a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa határozatban megerősítette ezeket a benesi dekrétumokat. 2012. január 12-én Bagó Zoltán Fideszes EP képviselő segítségével nyújtották be a petíciót, júniusban érkezett a válasz, hogy a bizottság befogadta, tehát érdemi vizsgálat és tárgyalás várható. A szeptember 20-i petíciós bizottsági ülésen Hans Seidel Alida és Juhész Imre ismertette a petíció lényegét, nagyon fontos momentum, hogy Bagó Zoltán, Tabajdi Csaba, Morvay Krisztina és Hankiss Ágnes, különböző politikai pártok magyar képviselői mellett más nemzetiségű – észt, német – képviselők is támogatták a petíciót, egy román képviselő szólt ellene. Olyan döntés született, hogy a petíciós bizottság írásbeli kérdést intéz a szlovák kormányhoz. Ezzel párhuzamosan az EP képviselőiből álló tényfeltáró küldöttség is készül Szlovákiába. Nem várható az ügy gyors lezárásra, de az is eredmény, hogy a petíciós bizottság tovább kell hogy vigye az Európai Bizottság elé. Az elhúzódó eljárás alatt van remény pozitív elmozdulásra a szlovák kormányzati tényezők részéről, fejtette ki Juhász Imre.
Pappné Farkas Klára, a Magyar Országgyűlés Nemzeti Integrációs Főosztályának főosztályvezető helyettese a Külügyi Hivatal és a főosztály sokrétű tevékenységéről számolt be, a parlamenti delegációk utazásait készítik elő, a nemzetközi kapcsolattartás legkülönbözőbb eszközeivel élnek annak érdekében, hogy a magyar nemzet érdekeinek érvényt szerezzenek,például az ET, a KEK, a V4, EBESZ, IPU kereteiben. Nagyon jelentős nemzetpolitikai eredménynek tartja a Nemzeti Összetartozás Napjának elfogadását, a NÖB létrehozását a Magyar Országgyűlésben és azt, hogy önálló főosztály foglalkozik a nemzeti integrációval. A KMKF állandó bizottsága, plenáris ülése és a munkacsoportok számára is ez a főosztály biztosítja a működéshez szükséges infrastruktúrát, hátteret. Beszámolt a brüsszeli HUNINEU lobbi iroda működéséről, programjairól is.
Bakos István művelődéskutató, a Bethlen Gábor Alapítvány ügyvivő kurátora, a Magyar Örökség-díj Bizottság, az EÖtvös József Collegium Baráti Köre és más anyaországi civil szervezetek vezetőségi tagja rövid tájékoztatót nyújtott a tevékenységről, együttműködési terveiről, különös tekintettel a Felvidékre. Tájékoztatása során elmondta, Duray Miklós elsők közt Janics Kálmánnak közösen kapta meg az 1988-ban alapított Bethlen-díjat, őket számos felvidéki követte,mint Turczell Lajos, Dobos László, Koncsol László, jelentős felvidáki születésű személyiségek, mint Herczeg Géza, Király Tibor, és szlovák írók, hogy Lubomír Feldek, Vojtech Kondrót. Kiemelte a Teleki Pál Érdemérmet, amelyet a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség és a Felvidék.ma hírportál működtetéséért Pogány Erzsébet is megkapott. Kiemelte, hogy a Kairosz könyvkiadó új sorozatot indított, amelynek első kötete Teleki Pálról szól. A jővú évben két nagy évfordulóra összpontosítanak: 400 éve választották fejedelemmé Bethlen Gábort, és 200 éve született EÖtvös József. Az alapítvány pénzbeli jutalomban szeretne részesíteni arra érdemes pedagógusokat is, nem feledkeznek el a határon túli tanítókról sem. Dr. Rubovszky András, a Széchenyi Társaság főtitkára is köszöntötte a parlamentben tanácskozó felvidékieket, beszámolt a Széchenyi Társaság céljairól, Széchenyi István szellemiségének ápolásáról, a tettekben megnyilvánuló hazaszeretet példáiról. Huszonöt évvel ezelőtt, 1987. szeptember 21-én koszorúzták meg először az MTA épülete előtt álló Széchenyi-szobrot, díjat alapítottak, amelyet eddig 4 felvidéki vehetett át, akik – bizonyára nem véletlen – valamennyien részt vesznek a SZAKC munkájában, Cservenka János, Duray Miklós, Hrubík Béla, Dániel Erzsébet, igazi közösségépítő emberek, mondta el Rubovszky András. Felajánlotta, hogy a Széchenyi Társaság intézményes kapcsolatot alakít ki a Szövetség a Közös Célokért társulással.
Gubík László köszönetet mondott a Nemzeti Összetartozás Bizottságnak a szlovák állampolgárságuktól megfosztott felvidékiek ügyében megfogalmazott támogató nyilatkozatért, és elmondta, hol tart most a 2011. július 19-étől datálható tortúra. Jelenleg négy fórumon foglalkoznak a diszkriminatív és alkotmányellenes szlovák állampolgársági törvénnyel: a szlovák parlament talaján, az alkotmánybíróságon, az Európai Parlamentben és az Európai Emberi Jogi Bíróságon. Lomnici Zoltánnal, az Emberi Méltóság Tanácsának elnökével két hete sajtótájékoztatón számoltak be arról, hogy kötelezettségi eljárás indítása érdekében petíciót nyújtottak át Martin Schulznak. A tanácskozást Duray Miklós az MKP delegáltja, a társulás elnöke vezette, részt vettek teljes számban a Szövetség a Közös Célokért tagszervezeteinek képviselő, elnökségének tagjai: Hrubík Béla (a Csemadok képviseletében), Mézes Rudolf (a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetségének elnöke), Pék László (a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke), Csémi Szilárd (a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség ügyvezető elnöke), Knirs Imre (az Egy Jobb Komáromért társulás elnöke), Dániel Erzsébet (a párkányi LIMES ANAVUM társulás elnöke), Pásztor István (a királyhelmeci Rákóczi Baráti Köre társulás elnöke).
Jelen voltak a felügyelő bizottság tagjai, Balogh Gábor, a Csemadok részéről és Baranyai Anna, a párkányi LIMES ANAVUM delegáltjaként.
A Szövetség a Közös Célokért társulásba további öt szervezet kérte a felvételét, az elnökség döntése értelmében ezek a szervezetek bekapcsolódnak a társulás munkájába és az elnökség javasolja a 2013 tavaszán esedékes közgyűlésen a teljes jogú tagokká válásuk jóváhagyását. Új tagszervezetekké válnak: Via Nova Ics, a lévai Reviczky Társulás, a hidaskürti Cservenka Alapítvány, az ipolyvarbói Palóc Társaság és a komáromi Kárpátia Sport társulás. Duray Miklós elmondta, a társulás nyitott újabb tagszervezetek befogadására, amelyek jelentkezését a közgyűlésig várják. Pogány Erzsébet, a SZAKC igazgatója írásban terjeszetette elő beszámolóját a SZAKC tevékenységéről 2012-ben.
Felvidék.ma

Szülőföldön magyarul: újabb döntés várható
Még mintegy 23 ezer pályázatról kell döntést hozzon a Szülőföldön magyarul program keretében a pénzt kezelő Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. A korábban megítélt támogatások nagy többségét már kifizették.
A napokban várható az alapkezelő döntése a Szülőföldön magyarul program keretében második körben felterjesztett pályázatokkal kapcsolatosan – vélte Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) elnöke. Az oktatási, nevelési és tankönyv-, taneszköz-támogatásokra benyújtott pályázatokat összegyűjtő és leellenőrző szervezet a támogatásokat megítélő Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. döntéshozó bizottságának már minden megfelelő pályázatot benyújtó pályázóról javaslatot tett. A második körben 23 517 pályázót terjesztett fel támogatásra. Arról, hogy a második körben támogatásra javasolt pályázók mikor kaphatják meg a pénzt, az RMPSZ elnöke nem tudott nyilatkozni, az összegeket ugyanis a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. kezeli. A korábbi nyilatkozatok szerint viszont év végéig be akarja fejezni a kifizetéseket az alapkezelő.
Amint Burus-Siklódi Botond elmondta, az egyéni elbírálás alá eső pályázók maradtak utoljára, 8343 ilyen pályázatot terjesztettek elő a bizottságnak. Az elnök megemlítette, egyéni elbírálás alá esnek például azok az óvodások, akik bár már óvodába jártak az előző tanévben, még nem töltötték be a harmadik életévüket. Szintén külön döntést hoznak azon diákok esetében, akik nem az állami oktatás keretében tanulnak magyarul. Az ilyen esetekben a még rendelkezésre álló pénzalap függvényében hoz döntést az alapkezelő – tájékoztatott Burus-Siklódi Botond.
Közölte azt is, a pályázók támogatásra való felterjesztésével lezárult a munkájuk ezen része, de a kérdéses esetek tisztázásában állnak továbbra is a pályázók és az alapkezelő rendelkezésére. Ha a pályázóknak kérdésük van a pályázatukkal kapcsolatosan, a 0266-371377-es vagy pedig a 0266-244450-es telefonszámokon tehetik fel ezeket, napközben 8 és 15 óra között.
Az RMPSZ idén 108 488 pályázatot kapott a Szülőföldön magyarul program keretében. A pályázatokban 157 646 óvodás és iskolás számára igényelték a nevelési, oktatási, valamint tankönyv- és taneszköz-támogatásokat szüleik, illetve törvényes képviselőik. Először azok kapták meg a támogatást, akik már tavaly is sikeresen pályáztak, ezután pedig az idén először pályázók következtek. Új pályázó idén több mint nyolcezer volt – tudtuk meg Burus-Siklódi Botondtól.
Demeter Attila, a támogatások kifizetését végző OTP Bank Románia illetékese azt mondta el, az eddig megítélt támogatások 99 százalékát átutalták a támogatottaknak. Decemberben utalnak még azoknak, akik támogatásáról szintén korábban született döntés, de külföldön dolgoznak, és karácsonyra térnek haza.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro

Tudós diákok tudományos sikerei
Díjak a Kolozs megyei fiataloknak
Három első, egy-egy második és harmadik díjjal, több különdíjjal érkeztek haza a Kolozs megyei diákok a temesvári Tudományos Diákkörök XI. Erdélyi Konferenciájáról. Fehér megyébe egy dicséretet vittek.
A TUDEK-en tíz szakosztályban 27 iskola 153 diákja 94 tudományos dolgozatot mutatott be a hétvégén Temesváron. Kolozs megyét 22 kolozsvári és tordai diák 13 dolgozattal képviselte a Bartók Béla Elméleti Líceumban szervezett vetélkedőn.
Higiénia szakosztályban első díjas lett Sallai Eliza és Bona Kinga Andrea (Apáczai Csere János Elméleti Líceum) Üdít vagy rombol? című dolgozatával, amely a hűsítők és energiaitalok hatásáról szólt. Környezetismeretben I. díjat hozott Varga Hilda Mária (Onisifor Ghibu Elméleti Líceum) Láthatatlan iskolatársaink című dolgozatával. Történelem szakosztályban szintén I. díjjal jutalmazták Lukács Dániel Mátyást (Apáczai-líceum), „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak...” című, az 1848-as szabadságharc hőseinek a Házsongárdi temetőben található sírjairól készült dolgozatát. II. díjat kapott kémia szakosztályban Szabó Róbert és Mezei Ráhel (Báthory István Elméleti Líceum) Zöldség- és gyümölcslevek antioxidáns hatásának vizsgálata című dolgozata, III. díjat pszichológia szakosztályban Tőkés Emma (Apáczai-líceum) Pályaorientációs nehézségek című dolgozatával. Fizika-matematika-informatika szakosztályban különdíjas lett Fodor Hilda és Müller Dalma (Apáczai-líceum) Hőcsere és transzportjelenségek, valamint Páll Zoltán és Bíró Tamás-Levente Köz- és lakóépületek hőkomfortjának összehasonlítása című dolgozataikkal. Dicséretet kapott Halmágyi Amália és Nagy Botond (Jósika Miklós Elméleti Líceum, Torda) Jeltelen honvéd sírok felkutatása Mészkő határában című dolgozatukkal, továbbá Bakó Boglárka (Bethlen Gábor Kollégium, Nagyenyed) A Bethlen Gábor Kollégium herbáriumgyűjteményének története című dolgozatával.
Irányító tanárok: Fehér Judit, Farkas Melinda, Nagy-Wolf Ildikó, Bárdos László, Pálfy Hajnalka, Vörös Alpár, Jakab Antal (Apáczai-líceum); Gottwald Márta (Ghibu-líceum); Manaszesz Eszter (Báthory-líceum); Demeter Ilona (Jósika-líceum); Dvorácsek Ágoston (Bethlen-kollégium).
A legsikeresebb diákok márciusban Tatabányán, a Tudományos Diákkörök Országos Konferenciájának Kárpát-medencei döntőjében is bemutatják dolgozataikat.
Szabadság (Kolozsvár)

Nemzetpolitikai államtitkárság: ülésezett a Máért oktatási szakbizottsága - A nemzeti felsőoktatási és köznevelési intézményrendszer átalakulásának a külhoni magyarság oktatását érintő változásairól szóló beszámoló szerepelt napirenden a többi között a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) oktatási és kulturális szakbizottságának szerdai, budapesti ülésén.
A nemzetpolitikai államtitkárság MTI-hez eljuttatott közleményében azt írta, hogy a negyedik alkalommal megtartott ülésen tájékoztató hangzott el a Balassi Intézet tevékenységéről, valamint a külhoni magyar kulturális és oktatási terület ösztöndíjprogramjairól.
A szakbizottság meghallgatta a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. pályázati tapasztalatainak összegzését, a Határtalanul! és az Óvodák éve program értékelését, és tájékozódott a Külhoni magyar kisiskolások éve program tervezetéről.
A testület ülésén, amelynek elnöki teendőit Hoffmann Rózsa oktatásért felelős államtitkár látja el, a határon túli magyar és a magyarországi pártok delegáltjain kívül részt vett Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár, Lélfai Koppány, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. vezérigazgatója, Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója, Csete Örs, a Határtalanul! program igazgatója és Hatos Pál, a Balassi Intézet főigazgatója.
(MTI)

Eltűnt egy fehér folt (Faluvilág)
Ha nem is a legnagyobb gyorsasággal, de sorakoznak mifelénk a falufüzetek, a kismonográfiák, mi több, a Megyei Művelődési Felügyelőség gondozásában új sorozat indul. Karácsony nagyhetére egy Lisznyóról írt kis kötettel ajándékozott meg Derzsi Eszter, a nagyborosnyói N. Bartha Károly-iskola történelem-földrajz szakos tanára. Ez az első részletesebb tanulmány a településről, melynek históriájából így eltűnt egy fehér folt.
Érthetetlen, hogy az Erdélyben századokig egymás mellett élő nemzetiségek közötti vitákat-ellentéteket még ma is sokszor tabuként kezelik, pedig azokra már több évtizedes fátylat borított a történelem – de ez nem jelenti azt, hogy bárki is elfeledte volna –, és bátran lehet úgy kezelni, mint a korabeli együttélés eseményeit. Nos, ilyen a háromszéki falvak majdnem mindenikében létezik, s miért hiányozna Lisznyó életéből. Éppen az teszi értékesebbé ezt a kiadványt, hogy a megszokott székely lustrák és kora középkori ismert tények mellett az interbellum eseményei is felszínre kerülnek: olyan adatok, amelyek jobbára egyházi jegyzőkönyvekben, peres okiratokban bukkannak fel, abban az időben a faluközösségek soros napi gondjaiként. Hogy ezekre rápillanthassunk – vagy nyomdafestéket is láthassanak –, csak az elmúlt két évtizedben vált lehetővé. Az ötvenes, de különösebben a hatvanas években pártmegrendelésre születtek olyan faluleírások, amelyekben az égadta világon mindenről volt szó, csak éppen az együtt élő népek között fennálló kényesebb kérdésekről nem. Ilyen monográfiát rendelt a valamikori pártos községvezetés  egykoron  Gáspár József lisznyói tanítótól, s így azt számítjuk, mint dokumentumot, e település első monográfiakísérletének. A többségben magyar lakosságú Lisznyóban akkor kezdődtek a nehézségek, amikor betiltották a magyar felekezeti oktatást. A helybeli egyház azzal a feltétellel adta át a tulajdonában lévő épületet a román állami iskolának – írja a kismonográfia szerzője, „ha abban a magyar oktatás biztosítva lesz. Azonban az új hatalom ezt nem tartotta tiszteletben. A református egyház 1931 végére új iskolaépületet építtetett. A falu, az egyházközség boldog volt, hogy gyermekeik végre tanulhatnak magyarul a református iskola új épületében. Azonban ez az állapot csak 1936-ig tart, amikor is a falu új tanítót kap az állami iskolába, Demian Constantin vasgárdista oktatót és feleségét, akik rémuralmat vezetnek be az iskolába. 1936. szeptember 15-én a tanító betöri a református iskola ajtaját, és az óvodát oda átköltözteti. Ezzel kezdetét veszi az évekig tartó konfliktus a református egyház és Demian Constantin állami tanító között. A református egyház levéltárában megtalálható az a levél, amelyet a lisznyóiak küldtek Miron Cristea pátriárkának és miniszterelnöknek. (...) A dokumentumot lefordították román nyelvre, és beadták a minisztériumhoz 1938. június 6-án. Válasz nem érkezett.”
A kismonográfia további érdeme, hogy összefoglalja a református műemlék templom építészeti értékeit, azoknak jelentőségét, helytörténeti adatokat közöl a helybeli görög katolikus ás görögkeleti templomokról, a lisznyói református dalárda és az 1921-ben alakult önkéntes tűzoltó alakulatról, amely hosszú időn keresztül a helyi műkedvelő színjátszás animátora volt, és ma is az. Ismerteti a kiadvány Lisznyó néhány jeles szülöttét is: Lisznyói (Kovács) Pál (1630–1695) református főiskolai tanárt és krónikaírót, kassai iskolamestert, az író, költő és jogász Lisznyai Damó Kálmánt (1823–1863), aki 1843-ban Pozsonyban ismerkedett meg Petőfi Sándorral, valamint a pedagógus szakírót, egyetemi tanszéki vezető professzort, Dáncsuly Andrást (1921–2012). A kiadvány szövegét jegyzetek és könyvészet kíséri. Előszavát Ráduly István, Uzon község polgármestere jegyzi, szerkesztette Györgyjakab Boróka. Megjelent a Zöld Nap Egyesület gondozásában. A kiadványt a Bethlen Gábor Alap és Uzon község polgármestere támogatta. (Beszerezhető a lisznyói református parókián, ára 10 lej.)
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kettős könyvbemutató Déván
Középkori koncepciós pertől a szeretet győzelméig
Közvetlenül karácsony előtt adódott alkalma a dévai magyarságnak találkozni a marosvásárhelyi Mentor Kiadó vezetőjével és házi szerzőjével, Káli Király Istvánnal, illetve Sebestyén Mihállyal. Mindketten magukkal hozták legújabb kötetüket is: Bánffi Dienes elárultatását, illetve a Bíbor című regényt.
A Téglás Gábor Elméleti Líceumban megtartott bemutatón Káli Király István elsősorban a Látó folyóirat szerkesztőségére épült Mentor Kiadó történetét ismertette, illetve azt a folyamatot, ahogyan az évek folyamán lassan a tényirodalom irányába terelődött a kiadói munka. – Pillanatnyilag a teljes magyar nyelvterületen a Mentort tartják a legjelentősebb tényirodalmi kiadónak. Ez azért van, mert szembesülnünk kellett azzal a ténnyel, hogy a tudósaink sokkal szorgalmasabbak, az íróinknál. És szorgalmuk, nagy tudást és szellemi, fizikai erőfeszítést igénylő munkájuk nyomán olyan művek születtek és születnek folyamatosan, amelyeknek mindenképp biztosítani kell a kiadását. És ami örvendetes, hogy e téren egy egészen fiatal nemzedékről is beszélhetünk, akik odaadással kutatják a levéltárakat, könyvtárakat, feltárva Erdély történelmét. Úgy gondolom, ha nem támogatjuk munkáját e fiatal értelmiségi nemzedéknek, akkor saját magunk alatt vágjuk el a fát. Hiszen értelmiség nélkül egyetlen nemzet sem tud megmaradni. Egy nemzetrész sem! – fogalmazott Káli Király István. E helyzetből adódóan tehát a Mentor az utóbbi években történelmi, néprajzi kiadványok megjelentetésére koncentrált, három jelentősebb sorozatot indítva el, illetve tartva fenn.
Az 1997-ben indított Erdély emlékezete című sorozatot eredetileg 25-30 kötetesre tervezték, de ma már a hetvenedik köteten is túl vannak. Szintén gazdag termésűre sikeredett a Kriza János Néprajzi Társasággal közösen megjelentetett sorozat, melyet idéntől az Erdélyi Múzeum Egyesület vett át. És nemcsak lelket, szellemet, de szemet is gyönyörködtetők a különleges gonddal kivitelezett kötetek, melyek az Erdélyi ritkaságok sorozatban látnak napvilágot. E sorozat első kötetei 1939 és 1944 között jelentek meg Jancsó Elemér szerkesztésében. Akkor Bölöni Farkas Sándor kéziratának kiadásánal kényszerültek megszakítani a sorozatot.
A három jelentős sorozat mellett a Mentor Kiadó egyre tudatosabban fordul a helytörténeti kiadványok felé, szorgalmazva és támogatva az erdélyi települések monográfiájának megjelentetését. Káli Király István szerint ugyanis ebből állhatna össze Erdély igazi története, amely helyi szinten leellenőrzött, részletes és pontos leírásokra, adatokra épülhetne.
Mind történelmi, mind a helytörténeti írások terén fontos helyet foglalnak el a Teleki Téka nyugalmazott igazgatójának, Sebestyén Mihálynak írásai, illetve az általa szerkesztett dokumentumkiadványok, melyeknek sorát még a Téka-sorozatban napvilágot látott, Bethlen Gábor leveleit tartalmazó kötet nyitotta meg. Ennél ismertebbé vált azonban az immár negyedik kiadást is megért Erdélyi fejedelmek című kötet, amely igazi hiánypótló műnek bizonyult, s jó néhány példánya kelt el a dévai bemutató alkalmával is.
Sebestyén Mihály azonban ezúttal az Erdélyi Ritkaságok sorozatban megjelent legújabb kötetét is elhozta Dévára: Bánffi Dienes elárultatását. A XVII. században lejátszó történet gyakorlatilag az első ismert koncepciós per Erdélyben. Regényes formában maga Jókai is feldolgozta az Erdély aranykorában, ehhez azonban már a Cserei Mihály krónikájában fennmaradt legendás változat szolgált alapul. – Jómagam, a Teleki Téka igazgatójaként véletlenszerűen, teljesen más témában kutatva akadtam rá egy korabeli dokumentumra, amely Bánffi Dienes bűnlajstromát, illetve a vádlott válaszait tartalmazta. Aztán részben maguktól, részben nagyon is tudatos kutatás során kerültek elő további olyan dokumentumok, melyekből gyönyörűen kirajzolódott e pernek minden előzménye, a cselszövőket mozgató érdekek, Bánffi Dienes “bűne”, a per lefolyása. Ezekből a korabeli feljegyzésekből, levelekből állítottam össze a kötetet, amely nem csupán az eset történelmi hátterét világítja meg, de a maga valóságában tárja fel a korabeli társadalmi viszonyokat, főúri és nagyhatalmi érdekeket is – mesélt a kötet születéséről Sebestyén Mihály.
A tényirodalmi kiadványokról szinte észrevétlenül terelődött a szó a szépirodalomra, amint Sebestyén Mihály kezébe vette Káli Király István legújabb kötetét a Bíbor című regényt, jó néhány kulisszatitkot árulva el rögtön a szerzőről: – Elsősorban azt kell tudni Káli Király Istvánról, hogy mérnök ember és az ifjúsági futballválogatott tagja volt. Tehát olyan író, aki kívülről, a valós világot megjárva és ismerve érkezett az irodalom berkeibe, és ez mindenképp előnyt jelent számára azokkal szemben, akik csupán olvasmányaikból nyert élményekre támaszkodva alakítják írói világukat. Ezen túl azt is tudni kell, hogy a Bíbor szerzője mérnöki tudásának köszönhetően igen szkeptikusan tekint az informatizált világra és mai napig grafitceruzával, illetve töltőtollal, igazi papírra írja műveit. Efajta bekonferálás után, a hallgatóság nyilván még kíváncsibban várta, hogy kiderüljön, mit is rejt magában Bíbor. Erre maga a szerző adott tömör és világos választ. –  A könyv alcíme: adalékok a megkésett szerelem monográfiájához. Ez a könyv tehát a szeretetről és annak hiányáról szól. Az ember elérkezik az életének egy olyan pillanatába, amikor számba veszi addigi életét és egyfajta tanulságot kénytelen levonni abból, megfogalmazza, hogy mit is tart az élet lényegének. Hát én is átestem ezen és számomra világossá vált, hogy az élet lényege a szeretet. És ezt szerettem volna valahogy át is adni. Ezért született e regény, ami szinte magától íródott meg, bő egy év alatt.  Bíbor egy vidéki, sok szenvedést megélt lány, asszony, akinek soha nem adatik meg az igazi szerelem, de ennek ellenére egész életét a jóság és a szeretet hatja át. Vele szemben pedig ott van a halálos beteg, idős orvos, akinek mindene megvolt az életben, megkapta a sóvárgott szeretetet, mégis üres maradt a lelke. Cinikusan bírálja a szelíd ápolónő világát, de sóvárog annak jósága, szeretete után. Kettejük különleges kapcsolatára épül a regény, amely a róla elmondottak alapján megkapó olvasmánynak ígérkezik.
A bemutatót követően, mindkét szerző dedikált, majd az érdeklődők gazdag kínálatú könyvvásáron vehették kézbe, vásárolhatták meg a Mentor és számos magyarországi könyvkiadó legújabb kiadványait. 
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Merjük egymást értékesnek látni!
A Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetőjével, BÖJTE CSABA ferences szerzetessel az értékeket a középpontba állító műsorában beszélgetett Stanik István. Az alábbiakban a román közrádió magyar adásában elhangzottak szerkesztett változatát adjuk közre.
Beszélgessünk az értékekről! Az ön könyveinek a központjában az értékek állnak. Miért tartja fontosnak erről írni a 21. század elején?
Nagyon sok ember kopogtat be, segítséget kér, élelmet, ruhát, tanszert, van, aki hozza a gyerekét, hogy fogadjuk be, mert nem tudja nevelni. Amikor leülök velük beszélgetni, legtöbbször kiderül, hogy nem árvíz vagy földrengés pusztította el a családjukat, hanem más jellegű gondok, bajok vannak. Ha egy államban sok a baleset, logikus, hogy baleseti kórházakat kell építeni, az orvosok összerakják a szerencsétlenül járt embereket. De ha még több baleset történik, az állam vezetői rosszul teszik, ha még több kórházat építenek, azt kellene csinálják, hogy elővegyék a közlekedési szabályokat, az utakat, ellenőrizzenek, és akkor logikus, hogy kevesebb baleset történne, kevesebb kórház kellene.
Az elmúlt húsz évben újabb és újabb gyermekotthonokat indítottam, mindegyik betelik pillanatok alatt. Azon gondolkoztam, jó ez így, hogy létrehozzak egy újabb intézményt, amely az összetört csontokat, családokat próbálja összerakni? Nem lenne jobb, ha elővennénk azokat az értékeket, amik meghatároznák az életünket, a tízparancsolatot, a szeretet parancsát, és ezekről leverni a port, és egy kicsit átelmélkedni, átgondolni? Ugye, ha valaki repülőt akar építeni, nem rossz, ha előtte átnézi az aerodinamika törvényeit, mert úgy eredményesebben tud repülőt tervezni. Társadalmunknak is vannak olyan alapvető értékei, amik századok alatt kikristályosodtak. Miért nincs egy lelkiismereti ombudsman, aki azt mondaná egy új törvényről, hogy lám-lám, ezek összevágnak-e vagy nem vágnak össze a mindannyiunk által valamilyen szinten elfogadott isteni parancsokkal?
Ön azt írta, hogy a gazdasági válság nem hat igazából az emberekre, mert az emberi élet teljességét nem határozzák meg azok a tényezők, amelyek a gazdasági válságra hatnak. Kifejtené ezt a gondolatot?
Biztos, hogy nagy krízis van. Mikor kérdezték, hogy mi erről a véleményem, egy viccet mondtam. A nyuszi a teknősbékával elindul kirándulni. Mennek, mennek. Persze, a béka mindegyre lemarad, s a nyuszi noszogatja kedves társát, hogy szedd már azokat a reumás lábaidat! A teknősbéka mindegyre azt mondja, hadd el nyuszi, jó, ha mi ilyen lassan megyünk. Végül a nyuszi megkérdezi: miért jó, ha mi lassan megyünk? Azt feleli, mert nem jó irányba megyünk! Úgy gondolom, az emberiség nagyon felgyorsult az anyagi javak halmozásával. Amikor házat szentelni megyek, tényleg olyan lakások vannak, mint egy-egy múzeum, már nem ötven négyzetméter, hanem száz, száz fölötti négyzetmétereken, több autó is, ennek ellenére az emberekben nem az örömérzetet látom, inkább a verejtékes izzadságszagot érzem. Ilyenkor az a régi emlék jut eszembe, amikor kedves édesanyám, amikor gyerekkorom első kirándulásaira mentem, lelkesen megpakolta a hátizsákomat anyai szeretettel. Abban volt aztán minden. Azokra az első kirándulásokra úgy emlékszem vissza, hogy folyik a víz rólam, azt se tudom, hol járok, csak cipelek. Aztán rájöttem idővel, hogyha anyámat nem engedem közel a hátizsákhoz, azt én magam pakolom be úgy férfias egyszerűséggel, akkor csodálatos szép tud lenni a természet, élmény kirándulni. Az utóbbi húsz évben, ki kell mondanunk, hogy az erdélyi magyarság túlpakolta a hátizsákját, túl sok mindent felvállaltunk, hordoznunk kell, s biza nem olyan élmény verejtékesen cipekedni.
Igenis a legnagyobb értékek azok, hogy leülök a kedves férjemmel, feleségemmel, gyerekeimmel beszélgetni, játszani, egy römipartira, kirándulni. Azt a paprikás pityókát elkészítem, nekiülünk elolvasni egy jó könyvet vagy megnézünk együtt egy jó filmet.
Olyan kép alakult ki bennem Önről, ami különbözik azoktól a sztereotípiáktól, amikor az ember egy papra gondol vagy egy szerzetesre gondol. Úgy érzem, Ön közelebb van a mai hétköznapi emberhez: magatartásában, beszédstílusában, abban, ahogy fogalmaz, és a gondolataiban is. Mi okozza ezt a különbséget?
Nagyon sok nagyszerű ember van, csak legtöbben félünk megszólalni, vagy sokszor van egy irány, s azt felvesszük és lihegünk egymás sarkában. Nehéz megállni, nehéz azt mondani, hogy ez nem igaz, ez a siránkozó, nyafogó hangnem, amit, mint egy nagy adag ketchupot ráöntöttek az erdélyi magyarságra, s úgy folyik rajtunk. Én hiszem azt, hogy ha felráznánk magunkat, ha biztatnánk egymást és önmagunkat, akkor szebb lenne a világ. Mire gondolok?! Szentgyörgyről jövök hazafelé, Csíksomlyó felé. Leint egy atyafi, felveszem, kérdezem tőle, hova megyen. Azt mondja, megyen haza a büdös… és mondott egy csúfot a feleségéről. Az út szélére húztam az autót, és mondom, szálljon le. „Hát miért?” Mondom, én katolikus pap vagyok, és aki így beszél a feleségéről, azt én egy tapodtat se viszem. Kint esett az eső, sötétedett, láttam, nagy leszállhatnékja nincs ennek az ötven fölötti bácsinak. Kértem, mondjon valami jót a feleségéről és elviszem. Azt mondja, hát ilyen hirtelen… Mondom, akkor várjunk, ne kapkodjuk el ezt az asszonydicséretet. Azt mondja: finom palacsintát süt. Na, mondom, csukja be az ajtót, mert akkor megyünk. El is indultunk, kezdtünk beszélgetni, s kiderült, hogy az a palacsinta, atya, hát töltelékes… az igen… olyat maga nem evett, álljon meg, itt a telefonszámom, jöjjön el, azt meg kell kóstolja. Aztán kiderült, hogy van három szép gyerekük, még unoka is van, malacot nevel, van veteményeskert. Egész Alcsíkon nem erőst van olyan szép kert, mint az övék. S végül, mire Bükszádig értünk, az asszonykát szinte szentté avattuk. Olyan szépeket mondott a kedves feleségéről, s miután leszállt, akkor gondolkoztam el, hogy ez hogy van, egy ezer idegennek elkezdi szidni a feleségét. Valószínűleg társadalmi elvárás, hogy a rosszat mondjuk egymásról, s ne a jót lássuk meg. S amikor azt mondom neki, hogy én erre nem vagyok vevő, akkor mindjárt előkerül valami mélyebb, tisztább, valami emberibb arc, amiről jól el tudtunk kilométereken hosszan beszélgetni. Most az a sikk, ha szidom a főnökömet, a beosztottamat, a tanárt, az orvost, a papot, a politikust, mindenkit, mert én tudom a tutit, s mindenkiről megmondom tíz perc alatt, mit csinál rosszul. Ez a gonosz léleknek a stílusa, mert ha a jó Isten stílusát nézem a Szentírásban, azt látom, hogy Jézus mindenkit bátorít, „itt vagyok, ne féljetek, veletek vagyok, legyőztük a gonoszt”. Találkozik az öreg Nikodémussal, s nem lehordja, hanem azt mondja, igaz, hogy nem jól sikerült, amit csináltál, de itt vagyok, segítek, fog ez menni. Vagy a házasságtörő asszonyt, vagy Zakeust, sorolhatnánk, Jézus az összes találkozásában bátorít. Akivel Ő szóba áll, az emmauszi tanítványok, vagy akárki, többek lesznek, bátrabbak, hitüket visszanyerik önmagukban, neki mernek állni feladataikat szépen elvégezni. A gonosz lélek az, aki kihúzza Ádám s Éva alól a szőnyeget, ő az, aki mindent ócsárol, leszól. Én, amikor rosszat mondok a társaimról, környezetemről, nagy a gyanúm, hogy a gonosz lélek szócsöve vagyok.
Van egy kifejezés a magyar nyelvben, amit gyakran használunk a médiában, azt mondjuk: modellértékű, valamire, amiről úgy gondoljuk, hogy követendő példa. Ha az erdélyi magyarság fogalomkörében valami modellértékű, akkor Csaba atya mint személyiség modellértékű. Beszéljünk egy kicsit arról, hogy milyen érték a példamutatás.
Nem hiszek abban, hogy ilyen karizma, meg olyan adottság, én azt gondolom, van egy jó receptje a piskótának, és aki aszerint csinálja, annak finom süteménye lesz. Tehát ez nem adottság kérdése, a mi Urunk Jézus Krisztus egy nagyon jó receptet adott az élethez, és én azt gondolom, van bennünk annyi alázat, hogy azt a receptes könyvet elévesszük és megnézzük, hogy a mi Urunk hogy csinálta. A szomorú emmauszi tanítványokat Húsvét hajnalán nem leszidta, nem a földbe döngölte, hanem olyan szépen tudott velük beszélni, hogy lángolt a szívük, s ezek az emberek maguktól visszamennek Jeruzsálembe, s lelkesítik a többieket is. Ez egy recept. Ha jön egy gyerek hozzánk, egy utcagyerek, aki kiábrándult mindenből és mindenkiből, s én azt mondom, milyen csajbatag vagy, milyen mocskos vagy, akkor még mélyebbre kerül, nem? De ha ölbe veszem, és azt mondom, Isten selejtet nem teremtett, te Isten csodaszép alkotása vagy, gyere, megfürdetlek, szép ruhát adok neked, nézd meg, milyen szép vagy és örülj, akkor az a gyerek elindul, és próbál viselkedésében és mindenben jobb lenni, szebben viselkedni. Ebbe az irányba kell elindulni, de ez nem adottság kérdése, hanem az, hogy olvassuk el a mi Urunk Jézus Krisztus életét, az Evangéliumot és próbáljuk meg azt valóra váltani.
Nagyváradon beszélgetünk, ahol nemrég megnyílt egy újabb nevelőotthon. Most éppen hol tart Csaba atya az otthonok építésével, bővítésével, hány gyerek tanul most? Beszéljen egy kicsit erről a lélekbirodalomról, ahogy valaki nevezte mindazt, amit Ön felépített.
Le kell szögezni azt, nekem nem az a célom, hogy nem tudom, hány házat létrehozzak, mert meg vagyok győződve, hogy se az állam, se az egyház, se senki a szociális kérdést nem tudja megoldani. Én azt szeretném megmutatni az embereknek, hogy jó dolog jónak lenni, jó dolog jót tenni! Hogy igen, ez a típusú gyerek is ugyanúgy nevelhető, formálható, mint bármelyik más. Az lenne a cél, hogy vágyat ébresszek az emberekben ahhoz, hogy mindenki a maga utcájában, falujában, tömbházában lehajoljon a bajban lévő emberhez és szolidárisak legyünk. Ez a fő célom nekem. S amikor kérdezik, hogy mit akarok kétezer-tizenkettőben vagy -tizenháromban, akkor mindig azt mondom, hogy konkurenciát. Minden faluban, minden városban kellene legyen egy ilyen kis otthonocska. Hatvannyolc ilyen házunk van, ezek egy része napközi otthon, s vannak a bennlakó otthonok. A Gyergyói-medencében szinte minden faluban van napközi otthon. Háromszéken, Csíkban, Udvarhely környékén, Parajd környékén is sokfelé vannak ilyen napközi otthonok. Egy faluban van kétszáz, ötszáz gyerek, s a legtöbb halad. Aki nem halad, mellé a tehetősebb szülő alkalmaz pedagógust vagy küldik délutáni „afterschoolba”. Egy szegény gyerek, ha hazamegy az iskolából, s nincs, aki leültesse, hogy tanuljon, akkor könnyen elmegy focizni. Másnap az iskolában nincs házi feladat, még a füzetet is otthon hagyta, talán el is késett. Ilyenkor a tanító mit tud mondani: miért nem tanultál? Leszidja a gyereket, ez kudarcélmény. S ahol engem kudarc ér, oda nem megyek szívesen. A gyerek is akkor kezd lógni. Akkor nem elég, hogy nem tanulsz, még lógsz is, az apád laskáját. Behívják ilyenkor az egyedül élő anyukát vagy nagymamát, az sírva hazáig pofozza a gyereket, ami egy újabb, mélyebb kudarcélmény. A gyerek mély spirálba kerülhet, ezért sok gyerek abbahagyja az iskolába járást. Beder Tibor, Hargita megyei tanfelügyelő mondta, hogy fő-tanfelügyelői tevékenysége alatt több mint hatezer iskolaelhagyás történt. Igazából az államnak nincs erre eszköze, hogy egy ilyen leszakadó gyermeket hogyan tudjon visszapergetni. Mi az ilyen gyerekek számára létrehozzuk a napközit, ami azt jelenti, hogy neki van még valamilyen családi háttere, van, ahol aludjon, de nálunk ruhát, tanszert kap, tanulunk, foglalkozunk vele, esténként pedig hazamegy. Mintegy ezer gyerek van ebben a rendszerben. Ha ez már nem elég, amikor már nincs hova hazamenjen, ha testi, lelki, fizikai integritása, épsége veszélyben van, akkor a törvény szerint is ki kell emelni őt a családból, tehát befogadjuk valamelyik bentlakó otthonunkba. Most több mint ezerháromszáz bentlakó gyerekünk van Erdély területén. Csak addig kellene bent legyen, amíg a családi háttér normalizálódik, mert az a jó, ha nem szakad el a vér szerinti rokonaitól, hanem velük együtt él és növekszik. A fogorvos se azzal kezdi, hogy kiráncigálja a szánkból a fogakat, hanem töm, fúr, gyökért kezel. A szociális munkás is így kellene a gyerekekhez hozzáálljon. Sokszor elmondtam az állami hatóságoknak, hogy a rendszer kevesebb pénzbe kerülne, és hatékonyabb lenne, ha a gyerek úgy éli meg, hogy én társ vagyok, egy mentőcsónak. Ezért van az, hogy egyetlen házunkban sincs kapus, meg lakat. A gyerekek kijárnak a városi iskolába, visszajönnek, magukénak érzik. Én szeretnék egy „fertőző betegség” lenni, hogy megfertőzzem az embereket azzal, amivel engem is a mi Urunk Jézus Krisztus vagy Szent Ferenc atyánk megfertőzött. Oly sokszor elmondtam, hogy ha elengednének Somlyón a Szék útján befelé két malacot, mindjárt kirohanna valaki, hogy megfogja és hazavigye. De egy ember ennél sokkal értékesebb. Merjük egymást értékesnek látni, merjük egymást megszólítani, befogadni. Olyan sok üres házban jártam, ahol, mint egy múmia, él valaki egyedül, szörnyű az ő élete. A gyereknek is, ha egyedül van, az unalmas. Én a mi gyerekeinkben azt látom, milyen jó, hogy együtt vannak. Biztatnám a kedves testvéreinket, hogy merjenek jók lenni, a cselekvő szeretet útjára lépni, merjenek befogadni egy-egy gyereket, öreg nénit. Én nemcsak gyerekeket fogadtam be, hanem régi, eldobott épületeket is, Bethlen Gábor szülőházát, de idős bácsikat, néniket is. Vagy sokszor hajléktalan embert. Persze, kell vele egy kicsit bíbelődni, de most már jó munkatársam, aki veti a vállát a vállamhoz, együtt húzzuk a szekeret. Ez kellene, hogy meglássuk egymásban az értéket, a társat, a barátot, azt, akivel akár álmainkat valóra válthatjuk, akivel együtt dolgozhatunk.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Elhunyt Csép Sándor kolozsvári televíziós szakember
Keddről szerdára virradóan, hosszas szenvedés után elhunyt Kolozsváron Csép Sándor.
A romániai magyar televíziózás kiemelkedő képviselője, riporter, politikus Aradon született 1938. május 1-jén. Középiskolát szülővárosában végzett 16 évesen. Jogot tanult volna, de papgyerek lévén kirúgták, ezért a Protestáns Teológiai Intézetben tanult tovább, majd a Babeş-Bolyai Egyetem filozófiai karán szerzett diplomát.
1968-tól a kolozsvári rádió szerkesztője, 1972-től a Román Televízió Bukaresti Magyar Szerkesztőségének munkatársa volt. Itt tevékenykedett, és élte meg az 1977-es földrengést. Bodor Pál főszerkesztő mellett dolgozott, amíg Bodor nem távozott az országból.
Első írásában Hazai valóságkutatás címmel a hazai szociológia új módszerei mellett foglalt állást (Korunk, 1966/7-8). Társadalomrajzi riporttal az Utunk, Új Élet, Igazság, Vörös Zászló hasábjain szerepelt. A képernyőn legjelentősebbek irodalmi portréi; Mikó Imrével és Dávid Gyulával közösen készített dokumentumfilmet Petőfi erdélyi útjairól; iskolariportjai és honismereti vetélkedői népszerűek voltak.
Egy tévéfilmje a kolozsvári Hóstátot örökítette meg. Alkotásai közül nagy visszhangot keltett a kalotaszegi egykeveszedelemről készített Egyetlenem című riportfilmje (1975) s ennek bizakodó, fordulatot idéző folytatása (1979), majd publicisztikai feldolgozása (Katarzis, vagy csak éterbe kergetett szó? Korunk 1980/4).
A kolozsvári Állami Magyar Színház műsorába felvett történeti drámája, a Mi, Bethlen Gábor..., a nagyhatalmak erőterében lelkiismereti szabadság és béke ügyét védő fejedelmet jeleníti meg, hol Pázmány Péterrel folytatott vitájában, hol a román Markó herceggel kötött egyezségeiben mutatva rá a népek egymásrautaltságára.
2006-tól a Romániai Magyar Újságírók Egyesületének alelnöke, 2008-tól a Kolozs megyei MPP elnöke volt.
Maszol.ro,

Nemzetstratégia vitatott stratégával
Indulás előtt az új nemzetpolitikai intézmény
Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt tavaly leköszönt elnöke vezetheti a magyar kormány új háttérintézményét, a Nemzetstratégiai Intézetet. Az elnöki szándék szerint a nemzetstratégiai kérdésekkel foglalkozó kutatóműhelyek ernyőszerepét látja majd el az új intézmény, amellyel egyébként többen is elégedetlenek.
A magyar kormány tavaly döntött a Nemzetstratégiai Intézet létrehozásáról – a 2012. december 11-én megjelent kormányrendelet értelmében az Orbán-kabinet háttérintézményeként működő új budapesti intézet vezetője Szász Jenő székelyudvarhelyi politikus. Az induláshoz biztosított 100 millió forintos létrehozási költségvetés mellett az új műhely idén 1,3 milliárd forintból gazdálkodhat, ami magyarországi viszonylatban is kiemelkedő állami támogatás. Szász Jenő lapunknak ezt így magyarázta: a magyar kormány olyan intézmény létrehozásáról döntött, amely egyaránt szolgálja a Kárpát-medencei magyarságot és a diaszpóra nyugati közösségeit is. „Noha más korban és más körülmények között jött létre, az új Nemzetstratégiai Intézet sokban hasonlít a Bethlen István miniszterelnöksége alatt életre hívott Teleki-intézethez” – fogalmazott Szász, aki szerint az új háttérintézmény a magyar államigazgatás igen fontos intézetévé növi ki magát.
Nem versenytárs, koordinátor
Kérdésünkre, hogy a már meglévő és a hasonló szakterületeken tevékenykedő intézmények ismeretében teljes mértékben indokoltnak tartja-e egy új állami hivatal létrehozását, Szász Jenő azzal érvelt: a Nemzetstratégiai Intézetnek a magyar kormány háttérintézeteként hiánypótló feladata lesz. „Nem akarunk a hasonló szakmai műhelyek versenytársa lenni. Koordinációs szerepet kapunk: a Nemzetstratégiai Intézet szövetségese és partnere lesz a már meglévő műhelyeknek, amelyek általunk többletlehetőséghez jutnak. Az új intézmény létrehozásával valamennyi tudásműhelynek lehetőséget biztosítunk ahhoz, hogy tanulmányaik, javaslataik – más szakmai műhelyek munkájával kiegészülve és intézetünk koordinációjával – a magyar kormány asztalára kerülhessen” – fogalmazott az intézményvezető. Szász szerint ez a katalizátorszerep a társadalmi élet valamennyi területére érvényes.
Lefordítják a politika nyelvére
A hivatalos megfogalmazás szerint az új intézet saját elemzései, kutatásai és felmérései mellett igyekszik összehangolni és Kárpát-medencei rendszerekbe építeni a különböző műhelyek és egyéni kutatók eredményeit. Szász Jenő ezt azzal egészítette ki, hogy a Nemzetstratégiai Intézet azért is hiánypótló, mert az elmúlt két évtizedben sok tanulmány, tudományos eredmény elsikkadt, miután nem volt, aki átformálja azokat a politika nyelvére, hogy a döntéshozók elé kerülhessenek. A százfősre tervezett új intézet személyzeti összeállítása még az elején tart. A néhány munkatárssal induló intézmény személyzetét – a kormánytól kapott feladatok függvényében – lépésről lépésre növelik. Szász szerint a különböző fórumok korántsem kezelik annyira fenntartásokkal az új intézet megalakulását, mint ahogy az a sajtóvisszhangok szerint tűnne. „Akivel eddig beszéltem, üdvözölte a magyar kormány döntését. A Magyar Tudományos Akadémia háttérintézményeinek vezetői részéről az együttműködési szándékot láttam” – állítja Szász, hozzátéve: az intézet nyitott lesz minden együttműködésre törekvő politológus, szociológus és egyéb szakember, valamint a különböző szellemi műhelyek irányába. A székelyföldi intézményvezető szerint eddig is léteztek kisebb-nagyobb kutatóműhelyek, azonban a rendszerváltás óta egyetlen elszakított nemzetrészben sem sikerült közép- és hosszútávú nemzetstratégiát kidolgozniuk. Az új intézet feladata lesz pótolni a hiányt.
Nem elég a jó szándék
A volt pártvezér bizakodása ellenére úgy tűnik, Szász Jenő intézményvezetői kinevezését sem Magyarországon, sem Erdélyben nem övezte túl nagy lelkesedés. A kormányoldal döntéseivel folytonosan vitában álló magyarországi balliberális ellenzék hozzáállásán túl a konzervatív oldalon is kétkedő hangok jelentek meg, amelyek az új vezető politikusi előéletének ismeretében Szász Jenőt – nemzetpolitikai elkötelezettsége ellenére – korántsem integratív személyiségként, illetve szakemberként kategorizálják. Kormányforrások szerint Szász kinevezése mögött Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnökének a lobbija áll, aki közismerten jó emberi kapcsolatot ápol az MPP elnöki tisztségéről múlt ősszel lemondott Szász Jenővel, valamint a politikai alakulattal. A megkérdezett erdélyi szakemberek tartózkodók, vagy eleve megkérdőjelezik a magyarországi döntés helyességét. Horváth István, a kisebbségkutató intézet vezetője szerint az új magyarországi intézményre szükség van, mivel a Teleki-intézet megszűnte utáni űrt azóta sem sikerült betölteni. A kolozsvári szakember úgy fogalmazott: egy intézmény eredményessége elsősorban a vezetőtől függ. A lehetséges együttműködésről szólva elmondta, várja az új intézet megalakulását, és a meglévő műhelyekkel kapcsolatos együttműködési szándékot, de csak a meghirdetett stratégia nyomán lehet majd eldönteni, mennyire eredményes az új intézmény.
A személy az akadály
Toró Tibor politológus, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója szerint az új állami intézményre szükség van, de nem az erdélyi politika világából érkező Szász Jenő irányítása alatt. Toró túlzottnak tartja az új intézet 1,3 milliárd forintos költségvetését olyan körülmények között, amikor a magyar állam által fenntartott Sapientia egyetem évente 2 milliárd forintból gazdálkodhat. Ezzel együtt a fiatal szakember várakozóan tekint az új intézmény működése elé. Bakk Miklós politológus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára szerint kétséges az új intézet létjogosultsága. Úgy véli, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Központjának Kisebbségkutató Intézete, a Magyar Külügyi Intézet, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. Nemzetpolitikai Kutatóintézete, a kolozsvári kisebbségkutató intézet, illetve a magyarországi és erdélyi egyetemek szellemi műhelyei elegendőek a nemzetstratégiai munkára, a közöttük levő együttműködést kellene erősíteni. A kolozsvári egyetemi tanár szerint az új intézmény csak akkor lehet integratív, ha tudományos autoritással rendelkezik, ez azonban nem várható el egy új intézettől. Bakk jóval nagyobbnak tartja az évek óta működő műhelyek tudományos autoritását, mint az újonnan alakuló Nemzetstratégiai Intézetéét. „A legfőbb akadálya annak, hogy neves kutatók, jó szakemberek is beálljanak a sorba az intézményvezető személye” – fogalmazott Bakk Miklós.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

In memoriam Csép Sándor
Csép Sándor magunkra hagyott
Nagy lélek volt. Lendületes, indulatos, bölcs és – mert alapvetően jó ember volt – néha naivnak néztük. Mélységesen tudott hinni, szeretni, lelkesedni – gyűlölni nemigen, de megvetni nagyon is. Teológiát és filozófiát végzett, hajlamos volt valaminő történelmi vértanúságra, hősire – mindig ilyes haláltól féltettem. A legjobb (azaz: szónoki, tévés, színpadi, írásbeli) teljesítményei a szereplés- és küldetéstudat megszállottságából bontakoztak ki. A Román Televízió időközben elhunyt, kiváló szociológusától, a közvélemény-kutató Pavel Cimpeanutól tudom, aki a spanyolországi egyetemes szociológiai kongresszusra maga vitte Sándor filmjét, mert lelkesedett érte, hogy mivel az egyik legfogasabb társadalom-tudományi-kisebbségi tematikában, a népességfogyás és szaporulat tárgyában Sándor aggodalmas és mélyen reménykedő filmje egy kalotaszegi magyar községről igazán maradandó érték, a kongresszus ezt a művet tartotta a legjobbnak. A mű Budapestre is eljutott, az MTV-hez, s aki látta, megrendült.
Mindig a misszió volt az igénye! Még ifjúsági vetélkedő-sorozatot is úgy szerkesztett, úgy vezetett végig erdélyi városokon, hogy mindmáig sokezren emlékeznek szellemileg-érzelmileg fölrázó fényére-erejére. Ilyen alkotásokért volt érdemes „megcsinálni” a romániai magyar televíziót. És lehetett volna stílusban, funkcióban jó folytatása, ha ilyen tudattartalmakat ölelnek föl a később itt-ott valahogy megteremtődő további romániai-erdélyi magyar televíziós szerkesztőségek.
Holott a közönség még csak nem is láthatta mindazt, amit Csép Sándor filmmé, műsorrá szentelt. Tudtommal egyedül Ő készített kemény dokumentum-filmet a kolozsvári Hóstát fölszámolásáról. Az akkori kolozsvári városi pártbizottság elsőtitkára (talán Cristea volt a neve) hívott fel engem, akkori főszerkesztőt Bukarestben, és tiltotta le a filmet. Valamivel később, amikor befejeződött Hóstát tragikus históriája, amikor széltében-hosszában már elcsitult mint beszédtéma, és már nem arról beszéltünk, hogy hány hóstáti akasztotta fel magát, hány hóstáti házat bontottak le a hatóságok, milyen mértékben szegényedett a kolozsvári piaci kínálat, miután beszántották a hóstátiak évszázados zöldséges és gyümölcsöskertjeit, kis csirkenevelő, tojástermelő „üzemeit”, és gyorsult fel a város lakosságának változása...
Évekkel később úgy gondoltam, hogy tehetnénk újra kísérletet ezzel a filmmel. Akkor már a tv bukaresti magyar műsorának filmtárát áthelyezték a hajdani zsilávai börtön alagsorában berendezett archívumba. Csép Sándor Hóstát-filmje azonban onnan is eltűnt.
De megmaradt az emlékezetben sok minden abból, amit Csép és társai négy és fél évtized alatt produkáltak. Tudósaink, művészeink portréfilmjei. Színházi, zenei bemutatók sorozata. Megannyi folklórfelvétel, a táncházsorozat. Dokumentumfilmek, riportok, interjúk. Az első romániai magyar könnyűzenei műsorok. A nézők megtanulták tévéseink nevét, arcát... És kezdődik a temetések sora.
Sándorom! Volt egy pillanat az életedben, amikor a szó szoros értelmében harcolni akartál, halálig. Jelentem, minden az akaratod szerint történt. Győztél, és belehaltál. Amíg élünk, el nem felejthetünk.
Bodor Pál (DIURNUS)
Az erdélyi „magyar ugar” reménységével
Nekünk nem „térkép e táj” – mondhatnánk a vértelen harc mezején elesett Csép Sándorral, Radnóti Miklós szavaival. Elvadult tájon gázoltunk: ős, buja földön, melyen dudva, muhar; a föld alvó lelkét lesve – Ady Endre szent haragjával ébresztgetve. Erdély földjén is a feltartóztathatatlanul előrenyomuló elsivatagosodás módjára kiterjedő „magyar ugarral” kellett szembenéznünk. A Viharsarok a Királyhágón innen is „itthon találta magát”. Ezen a meddővé szikkadt, „elvadult” magyar tájékon a csángósodás ritkította tovább az egykézés által megtizedelt, mentségre és váltságra szoruló népünket…
Képletesen szólva: Kalotaszegen találkoztam először Csép Sándorral. „Egyetlenünk” gondja fölé hajolva, „Transzilvánia metamorfózisának” és „világok változásának” közepette hallottuk meg és követtük Kós Károly Kiáltó szóját, embernek próbálván maradni – az embertelenségben; reménnyel kérve és keresve az áldást – a reménytelenségben. Ilyenképpen jutottunk el végül is: Mérából – Désházára, az ébredő reménység forrásvidékére, az Áldás Népesség kiindulópontjára.
Mihez is hasonlíthatnánk kilátástalanságával riasztó, elesett állapotunkat?
Jogállamnak és demokráciának hazudott Nagy-Romániánkban a frissen kikiáltott Kalotaszegi Köztársaság elfogadtatása ügyében Nagyszebenbe utazó küldötteink juthatnak eszünkbe, akik a wilsoni önrendelkezési elvre való hivatkozással, az új román állam iránti lojalitással és bizalommal, meghallgatást kértek és reméltek az Erdélyben berendezkedő Kormányzótanácstól (Consiliul Dirigent). Akkor és ott, a „nemes lelkű román nép” gyulafehérvári határozatai (1918) emelkedett szellemiségének nyomát sem tapasztalták. Kolozsvárra visszatérve pedig, az áldott emlékű Apáthy István kelet-magyarországi főkormánybiztost már börtönben találták…
Csép Sándor Áldást, népességet remélt, és mozgalmat indított érte az erdélyi „magyar ugaron”. Újság- és drámaíróként, valamint korszakos üzenetet hordozó filmek alkotójaként Kós Károly és impériumváltozás utáni nagy nemzedéke nyomába lépve „készítette az Úrnak útját a pusztában” (Márk 1,3). Eredeti – lelkipásztori – hivatásához méltóan hitt „a reménylett dolgok valóságában” (Róm 11,1), és élete során, elkötelezett munkássága rendjén, mindvégig ennek a hitnek és reménynek a jegyében cselekedett. Csak a nemzetet illető „pártosság” eme pártatlanságával járta a legutóbbi időkig is az erdélyi magyar önrendelkezés göröngyös, de egyedül áldásos útját.
Hisszük, hogy ha nem is a szebeni Kormányzótanácsnál vagy a bukaresti főhatóságnál, de jogos követeléseink és terveink Istennél meghallgatásra találnak. Még a jelenlegi meddő magyar élet sem tántoríthat bennünket meghátrálásra. „Vallani és vállalni!” – erre indít és kötelez bennünket közös hitünk és reménységünk, iránta táplált barátságunk és szeretetünk, Csép Sándor szava, műve, üzenete és példája.
Tőkés László, Strasbourg, 2013. január 17.
Pótolhatatlan veszteség érte a romániai magyar újságírást
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete megrendülten értesült, hogy Csép Sándor újságíró, televíziós szerkesztő, az erdélyi közélet meghatározó személyisége súlyos betegség után, január 16-án elhunyt. Csép Sándor Aradon született 1938. május elsején. A lelkészi diploma megszerzése után Kolozsváron, filozófia szakon diplomázott.
Újságírói pályafutását a kolozsvári rádiónál kezdte, majd a román televízió bukaresti magyar szerkesztőségében folytatta. 1985 és 1990 között a Korunk folyóirat munkatársa, 1990-től a kolozsvári rádió és televízió főszerkesztője, majd a két intézmény szétválása után nyugdíjazásáig a televízió magyar szerkesztőségét vezette. Emlékezetes alkotása a kalotaszegi egykézésről készített dokumentumfilmje. Közösségszervező képességét a szakmai és civil mozgalmakban egyaránt kamatoztatta. Egyesületünk vezetőségében közel két évtizedig töltött be különböző tisztségeket, 1999 és 2004 között az elnöki feladatokat látta el. Tevékenysége elismeréseképpen a MÚRE örökös tagjává választotta. Konokul hitte, hogy megállítható az erdélyi magyarság népességfogyása. Elindította az Áldás Népesség Mozgalmat, amellyel a gyerekvállalási kedvet próbálta serkenteni. A Mi, Bethlen Gábor című drámáját a Kolozsvári Állami Magyar Színház tűzte műsorára. Egy másik műve alapján készült a Mátyás a vérpadon című rockopera, amelyet a Kolozsvári Magyar Opera mutatott be. Távozásával a romániai magyar újságírást pótolhatatlan veszteség érte.
Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE elnöke
Népét szolgálta politikusként, kezdeményezéseivel
Megrendülten és fájdalommal teli szívvel vesszük tudomásul Csép Sándor, a Magyar Polgári Párt Kolozs megyei szervezete korábbi elnökének halálhírét. A Magyar Polgári Párt országos vezetősége és minden egyes párttársunk nevében búcsúzunk Sándor bátyánktól, és őszinte részvétünket fejezzük ki a gyászoló családnak.
Csép Sándor az erdélyi magyar közélet kiemelkedő alakja volt, távozása egész közösségünk számára fájdalmas veszteség. Drámaíróként, közíróként, rádiós, majd televíziós szakemberként, dokumentumfilmesként egyaránt beírta nevét az erdélyi és az egyetemes magyar kultúra történetébe. A bukaresti, majd a kolozsvári magyar nyelvű televíziózás alapítói között tartjuk számon, de elévülhetetlen érdemeket szerzett az erdélyi magyar televíziózás 1989 utáni újraindításában, felfuttatásában is. Az Erdélyi Magyar Televíziót létrehozó Janovics Jenő Alapítvány szorgalmazója, alapító tagja volt. Televíziós újságíróként a MÚRE elnöki tisztségét is betöltötte. Mindig határozottan felemelte szavát a sajtószabadság érdekében.
Népét szolgálta politikusként és az erdélyi nagycsaládokat támogató kezdeményezéseivel, illetve az Áldás Népesség néven ismertté vált, a gyerekvállalást népszerűsítő mozgalom alapítójaként is.
Érdemei elismeréseként a Magyar Polgári Párt 2011-ben Vasakarat-díjjal tüntette ki Csép Sándort.
A gyászoló család fájdalmában osztozunk, kívánunk vigasztalást a Magyar Polgári Párt nevében. Nyugodj békében, Sándor bátyánk!
Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke,
Marosvásárhely, 2013. január 17.
Folytatásra kötelező életművet hagyott ránk
Németh Zsolt államtitkárral és Füzes Oszkár nagykövettel együtt, osztozva a család mély gyászában, őszinte részvétemet nyilvánítom Csép Sándor özvegyének, a hozzátartozóknak, a Magyar Polgári Pártnak, a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek, a Magyar Újságírók Egyesületének és az Áldás Népesség Mozgalomnak.
Csép Sándor az erdélyi magyar újságírás és televíziózás atyjaként, irodalomtörténészként, drámaíróként, népességkutatóként és politikusként, a kolozsvári és erdélyi magyar közösség egyik legmegbecsültebb vezetőjeként hagyott ránk örökül folytatásra kötelező életművet, amelyet Magyarország állami kitüntetéssel is megköszönt.
Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja
Erdélyi közösségünk lett kevesebb”
A Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) megrendüléssel vette tudomásul Csép Sándor média-szakember, drámaíró és dokumentumfilm-rendező halálát.
Csép Sándor elvesztésével egész erdélyi közösségünk lett kevesebb. Élete során maradandót alkotott, nem csak a média világában, de a civil szervezeti életben is megkerülhetetlen személyiséggé vált. Munkája példaként szolgálhat mindannyiunk számára, hiszen az elveihez mindig hűen ragaszkodó, céltudatos és felelősségteljes értelmiségi alakjában egyidejűleg nyert testet.
A Magyar Ifjúsági Tanács 2007 májusában indította útjára az Adj, király, katonát! csoportos ifjúsági vetélkedőt a Csép Sándor által kezdeményezett Áldás Népesség Mozgalom keretében. A vetélkedőbe évről évre egyre több kisiskolás kapcsolódott be, számuk idénre jóval meghaladja a 3000-et. Csép Sándor több alkalommal vett részt a vetélkedő döntőjének zsűrijében, illetve időről-időre tanácsokkal látta el a szervezőket.
A gyászoló családnak megbékélést kívánva, örökké őrizzük emlékét!
A Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) elnöksége
CSÉP SÁNDOR temetési szertartásának menetrendje: szombaton, január 19-én, délelőtt 11 órától fejezhetik ki részvétüket a gyászoló családnak a Farkas utcai református templomban, 12 órától ugyanott istentisztelet keretében búcsúztatják, majd onnan kísérik utolsó útjára a Házsongárdi temetőbe, ahol 13 órától hangzanak el a búcsúbeszédek.
Szabadság (Kolozsvár),

Értelmesen és cselekvően élni – interjú Gazda Józseffel (1936. április 8-án született Kézdivásárhelyen. A középiskolát a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Előbb Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től a kovásznai gimnáziumban tanított, innen vonult nyugdíjba. Kutatói munkáját nem hagyta abba, sőt még nagyobb intenzitással folytatta, az erdélyi művelődési életben továbbra is jelentős szerepet tölt be. Művészettörténeti és műkritikai írásai jelentek meg. Megírta az első rendszeres magyar irodalmi tankönyvet a líceumi ciklus számára. A régi falu emlékezetét 280, magnószalagra vett vallomással örökítette meg Így tudom, így mondom címmel. 1989 után számos kötete jelent meg, Emlékek Ázsiája c. könyve megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)
„A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek.”
– Családja számos tagja érdeklődik az irodalom, a művészetek, a néprajz iránt, alkot/alkotott ezeken a területeken. Ön miért választotta a tanári pályát és éppen a magyar irodalom szakot?
– Édesanyánk, aki oldalágon távoli rokonságban állt Benedek Elekkel, szinte jelszóként oltotta belénk, hogy mindent lehet, csak akarni kell. Ő is irodalmi érdeklődésű volt, fiatalkorában írt is, s egész életében fájt neki, hogy lesodródott erről a pályáról. Mi szinte kötelességünknek éreztük az ő félbemaradt vágyait valóra váltani. A néprajz iránti érdeklődést a feleségem, Ella (Olosz Ella textilművész, néprajzkutató) hozta a családba, ő volt hatással a saját testvérére, Olosz Katalinra, aztán a húgomra (Gazda Klára), és a lányunkra (Szőcsné Gazda Enikő).
De én úgy vélem, a néprajz iránti érdeklődés a kisebbségi helyzetünkkel is összefügg, hiszen itt a nemzet, a népi és nem népi kultúra és költészet felmutatása kiközösítettségünkben felértékelődik. Én a tanítványaimnak gyakran mondtam, hogy nincs annál tökéletesebb, fantasztikusabb érték, mint amit a népköltészet örökített ránk, akár Shakespeare és Petőfi alkotásait is felülmúlja. A magyar szakot azért választottam, mert az irodalom, a művészet süldőkoromtól vonzott. Szenvedélyes olvasó voltam, iskoláskoromban inkább olvastam, mint tanultam, a leckéimet elhanyagoltam, mert elvont tőlük a könyv. Ez alakította a lelkületemet, befolyásolt a pályaválasztásban. Salamon Sándor magyartanárom, osztályfőnököm az eszményképem volt: mindig kéregette kölcsön a többi tanártól az órákat, hogy ugyanazt a tananyagot több idő alatt tudja elmondani.
Az ő szenvedélye rám is átragadt, s ha nem is olyan sikeresen, de én is gyakran „sorban álltam” kollégáimnál, hátha kaphatnék egy számukra nélkülözhető „pluszórát”. Visszagondolva a véletlen játéka vagy a Jóisten keze, hogy magyartanár lettem. Édesanyám ugyanis azt szerette volna, ha orvosi pályára lépek, és én őt annyira szerettem, hogy bár nem vonzott az orvosi hivatás, oda jelentkeztem, a kedvéért elvégeztem az egy hónapos előkészítő tanfolyamot.
A felvételi előtt két nappal volt az egészségügyi vizsgálat, és bár nekem néhány évvel azelőtt volt ízületi és szív-mellhártyagyulladásom, az orvos nem vett észre semmi rendellenességet. Az ajtóból visszakérdeztem, nem hallotta a visszamaradt szívzörejemet. Az orvos visszahívott, újra meghallgatott, nem szólt semmit, de másnap kiíratta, hogy nem felvételizhetek, mert nem vagyok egészséges. Repülőgéppel mentem Marosvásárhelyről Kolozsvárra, utolsó percben léptem be a Bolyai Egyetem titkárságára, hogy magyar szakra beiratkozzam. Tehát a fátum is közrejátszott, hogy magyartanár lettem.
– Egyszer azt mondta, olyan csodálatos a pedagóguspálya, hogy mindennap ünneplő ruhában kellene a katedrához állni. Hogy látja, mi a feladata a magyartanárnak a kisebbségben élő magyarság körében?
– Nem a magyartanárnak, hanem minden magyar iskolában tanító tanárnak küldetésként kellene felfognia a hivatását: azt, hogy magyar gyerekeket magyarul tanít. Nem túlzok, ha azt mondom, utálattal gondolok azokra a pályán levő tanárokra, akik nézik az órájukat, s várják, mikor csengetnek ki, és hálátlanok, nem vállalják a küldetést, s csak kenyérkeresetnek tekintve felelőtlenül végzik a munkájukat. Minket, tanárokat a Jóisten azzal bízott meg a kisebbségi sorsban, hogy a nemzetünket megtartsuk és megtartassuk. Ez nemcsak a magyartanárokra, hanem a fizikusokra, a biológusokra is egyaránt vonatkozik. Én kettős küldetést éreztem, hiszen tanítani nem közönséges munka, de ezen belül az irodalom kiemelt szerepet kap, Balassi Bálintot, Arany Jánost, Petőfi Sándort, Adyt és József Attilát tanítani csodálatos feladat.
– Több művészettörténeti monográfiát, művészeti kritikát is írt. A felesége, Olosz Ella textilművész hatására kezdett érdeklődni a művészet iránt?
– Éppen fordítva, a művészet iránti érdeklődésemnek köszönhetem, hogy megismertem a feleségemet. Nem azért érdekelt a művészet, mert a feleségem művész volt, hanem azért „került” a művész feleség, mert én engedélyt kértem a képzőművészeti főiskola tanáraitól, hogy művészettörténeti órákra, műtermekbe járhassak, mert képezni akartam magamat. Így ismertem meg a leendő feleségemet.
Engem már gyerekként is érdekelt a művészet, ebben Gyárfás Jenőnek volt szerepe, akinek gyönyörű festményei vannak Sepsiszentgyörgyön. Utólag tudtam meg, hogy 22 évesen a kor egyik legnagyobb festőjeként indult, megnyerte a Nemzeti Szalon évi kiállításának fődíját, aztán hazajött Sepsiszentgyörgyre, ahol „a dudva, a muhar, a gaz” lehúzta. Ezért éreztem belső kényszert, hogy bemutassam a világnak. Megtudtam, hogy él a fia, kezdtem hozzájárni, ez indított el az úton, hogy írhassak róla, ebbe az irányban is kellett képeznem magam.
– Művelődésszervezőként dolgozott, diákszínjátszó csapatot működtetett, és 24. éve szervezi minden tavasszal a Csoma-napokat. Az iskolán kívüli munkát miért tartotta fontosnak?
– A diákszínjátszás a gyerek sokoldalúságát fejleszti. Én soha senkit nem utasítottam vissza, aki jelentkezett a diákszínjátszó csoportba. Emiatt gyakran előfordult, hogy ugyanazt a szerepet két-három diákra is ki kellett osztanom. A kollegák 80 százaléka hülyének tartott, hogy ennyit foglalkozom órákon kívül is a diákokkal. Fel sem tudták fogni, hogy miért teszem. Az a véleményem, hogy a feladat választ meg minket, és nem mi a feladatot. Így van ez a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület vezetésével is.
Én nem vagyok Csoma-kutató, biztos, hogy soha sehol nem szerveztem volna Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, de ha már a sors úgy hozta, hogy Kovásznán élek, 2,5 kilométerre Kőrösi Csoma Sándor szülőfalujától, Csomakőröstől, úgy gondoltam, valakinek ezt a feladatot is el kell végeznie, és ki más tenné, mint aki vállalja. Már kilencven tavaszán megszerveztük a Csoma-napokat, tudnak rólunk, hírünk van. Úgy érzem, ezzel is missziót teljesítünk olyan értelemben, hogy az egyik legnagyobb 20. századi Csoma-kutató, Marcell Péter röviddel halála előtt vallomásként mondta el, hogy nem szentelte volna az élete két évtizedét a Csoma-kutatásnak, ha nem lettek volna a Csoma-napok. Számára a Csoma-napok volt a biztos pont, az, hogy amit elhozott vagy elküldött nekünk, szerepelt konferenciáinkon, meg is jelentettük.
Ezért is fájó, hogy sorrendben immár 18. könyvünket tavaly „ellenszélben” kellett kiadnunk, nem kaptuk meg rá a szükséges támogatásokat, s az egyesület vezetőjeként kénytelen voltam a magam zsebéből kifizetnem a hiányzó pár ezer lejt, hogy – szinte kötelezővé vált hagyományainkhoz híven – az előző évi Csoma-konferencián elhangzottakat megjelentethessük. Kezdetben, az 1990-es első konferenciánkon három résztvevő volt, aztán öt, majd húsz, az elmúlt három évben pedig esetenként több mint harminc tudós vett részt, például Párizsból, Budapestről, Kanadából, Mongóliából, idén Japánból, Kazahsztánból és Koreából is várunk előadókat. Mindezt óriási munkabefektetéssel, következetességgel lehet elérni. Akkora teher van a vállamon, sokszor úgy érzem, nem tudom tovább csinálni, bár sokan vannak, akik erejük és lehetőségeik szerint segítenek. De az igazság az, hogy ez nem is egy ember munkája.
– Az is hatalmas munka volt, amikor 280, előzetesen magnószalagra rögzített vallomás segítségével örökítette meg a régi falu emlékezetét. Hogy látja, azóta hova fejlődött a székely falu?
– A vallomásos könyvet majdnem nem jelentette meg a Kriterion, mert a szerkesztő olyan szűk látókörű volt, hogy nem akarta elfogadni magát a műfajt. Hogy darabokra tördeltem a vallomásokat, s ezekből a darabokból szerkesztettem, írtam meg a könyvet mint „látleletet” a múltról. Akkor már dühöngött a szocializmus, verte szét a tradíciót, úton útfélen énekelte a tömeg az Internacionálét, hogy a múltat végképp el kell törölni, és ezt próbálták is gyakorlatba ültetni. A könyv azért született, mert rádöbbentem, hogy köztünk élnek a „régi falu” utolsó szemtanúi, akik még a tűz világánál énekeltek fonás közben, még ismerték, megélték a 19. századig szinte töretlen épségben megmaradt hagyományokat.
Az élet a 20. században gyorsult fel, de a hetvenes évek elején az öregek még fel tudták idézni a régi falu emlékezetét, én ezt vetettem papírra az utókor számára. A kollektív gazdaság, a kommunizmus kiölte az emberekből a lényük lényegét, például hogy szeressék a földet. Nekem még sírva vagy szinte sírva vallották többen is, hogy mennyire szerették azt a földet, amiért annyit küzdöttek, ami életük része volt, és amitől őket megfosztották. Ezt az állapotot próbáltam én még az utolsó pillanatban megragadni. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, most már csak a nagyszülők emléke őrzi. A kommunizmus után, most a hasonlóan aljas világkapitalista erő szintén azon fáradozik, hogy bemocskoljon, szétverjen erkölcsöt, jellemet, becsületet, igazságot, tisztaságot. A jelenlegi világállapot sokkal alacsonyabb szinten áll, mint 50 évvel ezelőtt. Minden irányító aljerő azon dolgozik, hogy az embert aljas, hitvány, tartás és gondolkodás nélkül cselekvő-végrehajtó tömeggé alacsonyítsa le.
– Ezzel is magyarázható, hogy Ön soha nem ódzkodik attól, hogy az aktuálpolitikáról véleményt nyilvánítson? Gesztusértékű volt, amikor 2006-ban nem fogadta el a magyar állami kitüntetést, majd 2011-ben a jobboldali magyar kormánytól átvette. Most hogyan látja a Kárpát-medencei, az erdélyi magyarság helyzetét?
– A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek vagy üljek a szennygépezet által létrehozott bársonyszékek valamelyikében. Jórészt labancmesterséggé vált a politizálás. Mátyás király halála óta a hivatalos politika mindig a labancok kezén volt, a Habsurgok fullajtárjának lenni soha nem azt jelentette, hogy tűzbe megyek a nemzetemért.
A nemzetért a kurucok mentek tűzbe, de ők soha nem voltak a hivatalos politikai erő, ők mindig „a másik oldal” voltak. Sajnos ma is a labancok politizálnak, akik számára az egyéni vagy – legyünk jóhiszeműek – a pártérdek a nemzeti érdek előtt áll. Erről viszont véleményt nyilvánítani kötelessége annak, aki ezt átlátja. Elmondtam egy felvidéki összejövetelen is, hogy mikor lesznek nekünk még olyan politikusaink, mint gróf Batthyány Lajos vagy Nagy Imre miniszterelnök, akik meghaltak a hazáért, a nemzetért. Most a politikusokat az egyéni érdek vezérli. Csak annyit említettem még meg, hogy milyen érdekvédő szervezet az, amelyik például a Beneš-dekrétumok ellen való tüntetéstől „elhatárolta” magát! Gyurcsány Ferenc kitüntetését nem fogadtam el, mert a magam normái szerint nem tehettem meg. Erkölcsi kérdés volt, hogy a nemzet szennyét megtestesítő személy aláírásával ellátott kitüntetést nem fogadhatok el.
– Amikor az interjút egyeztettük, említette, hogy éppen egy monográfiát ír. Min dolgozik éppen, és melyek a további tervei?
– Bocz Borika Sepsiszentgyörgyön élt, hihetetlenül tragikus sorsú grafikusművész volt. 26 éves korában már tudta, hogy menthetetlen halálos beteg, súlyos csontrákja volt, 1988-ban, 32 évesen meghalt. A halál közelében fantasztikus szépségű és értékű életművet alkotott. Azért írtam róla monográfiát, mert arra gondoltam, hogy harminc év alatt megírhatta volna bárki, de nem tette, ezért kötelességem, hogy megtegyem, hogy ne vesszen feledésbe egy ilyen rendkívül értékes életmű. Én mindig dolgozom, nem óhajtom elkiabálni, hogy mik vannak bennem, még jó néhány dolog rám vár, de a Nagy Felelősre tartozik, hogy ad-e időt és erőt ezek elvégzésére. A kívánságom annyi, hogy amíg még vagyok, tudjak értelmesen és cselekvőn élni.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),

Az MSZP nemzetstratégiai programjának margójára
Mesterházy Attila szerdán, 2013. január 16-án egy népes szocialista vezető politikusokból álló küldöttség élén Kolozsvárra látogatott, ahol kihelyezett elnökségi gyűlést tartottak, valamint az RMDSZ egyik háttérintézményeként működő Kós Károly Akadémia vendégeként előadást tartott az MSZP nemzetpolitikai stratégiájáról. Külön érdekesség, hogy a küldöttség tagja volt Szanyi Tibor is, aki Gyurcsány Ferenc és Molnár Csaba mellett egyike volt azoknak, akik nemmel voksoltak a kettős állampolgárság törvény parlamenti szavazásán. Emellett, a szocialista párthoz közeli Táncsics Mihály Alapítvány és a Kós Károly Akadémia Alapítvány stratégiai együttműködési megállapodást írtak alá. Az esemény három szempontból elemezhető. Egyrészt, a látogatásnak van egy szimbolikus vetülete, látszólag Mesterházy szakít az eddigi szocialista vezetők nemzetpolitikai stratégiájával. Másrészt, maga a bemutatott dokumentum az eddigi politikai stratégiák és nemzetpolitikai irányvonalak függvényében elemezhető. Harmadrészt, a kérdés körüljárható az RMDSZ és az erdélyi magyar politika és a közelgő 2014-es magyarországi választások, valamint a Fidesz-–RMDSZ viszony szempontjából is.
Az esemény három szempontból elemezhető. Egyrészt, a látogatásnak van egy szimbolikus vetülete, látszólag Mesterházy szakít az eddigi szocialista vezetők nemzetpolitikai stratégiájával. Másrészt, maga a bemutatott dokumentum az eddigi politikai stratégiák és nemzetpolitikai irányvonalak függvényében elemezhető. Harmadrészt, a kérdés körüljárható az RMDSZ és az erdélyi magyar politika és a közelgő 2014-es magyarországi választások, valamint a Fidesz-–RMDSZ viszony szempontjából is.
Mesterházy látogatásának szimbolikus vetülete
Kétségtelen, hogy az MSZP látogatásának szimbolikus szempontból gesztusértéke van. Egyrészt, a szocialista párt elnöke nyilvánosan bocsánatot kért pártja 2004. december 5-én tanúsított magatartása miatt, egyben látványosan szakítva az addigi nemzetpolitikával és cáfolva azt a tézist, hogy az MSZP-t nem érdeklik a határon túli magyarok. Ezt erősítette az a tény is, hogy történetében először a párt az úgynevezett „elcsatolt országrészek” egyikén tartott kihelyezett elnökségi gyűlést.
Másrészt, a látogatásnak belpolitikai szempontból is van töltete. Az MSZP elnöke beszédében hangsúlyozta, hogy nemzetpolitikája nem csak a Fidesznek és magyar jobboldalnak lehet, hanem igenis a magyar baloldalnak is kell hogy legyen ebben a kérdésben véleménye. Ez azért is fontos, mert az eljövendő választások tekintetében az MSZP akár más – a határon túli magyarok szavazati jogát ellenző vagy ignoráló – stratégiát is választhatott volna.
Továbbá, az MSZP határon túli magyarok felé tett gesztusa egy, a magyar bal- és jobboldal által elfogadott és hangoztatott nemzet-koncepciók közelítéséhez, akár közös megújításához is vezethet.
Az MSZP nemzetpolitikai programjának elemzése
A Kolozsváron bemutatott dokumentumnak három elvi sarokpontja és hat stratégiai célkitűzése van. Egyrészt, az MSZP a határon túli magyarok támogatásában az egyenlő közelség elvét alkalmazná: úgy támogatni a határon túli magyarság célkitűzéseit, hogy ne erőltesse rá saját vízióját. Továbbá, tárgyalna az összes, a magyarságot legitim módon képviselő szervezettel, amelyeket nem alárendeltként, hanem partnerként kezelne. Másrészt, kiemelt fontos elv a szülőföldön való megmaradás és boldogulás. Más szóval az MSZP nem támogatja a határon túli magyarok áttelepülését elősegítő rendelkezéseket.
A nemzetpolitika harmadik elvi pillére a környező országokkal való jószomszédi viszony visszaállítása vagy kialakítása.
A célkitűzések a következőképpen összegezhetőek:
1. Hosszú távú Kárpát-medencei stratégia kezdeményezése, egy tízéves Kárpát-medencei fejlesztési program Romániával és Szlovákiával való közös kidolgozása.
2. Új oktatási stratégia bevezetése, az információs és kommunikációs technológiákon alapuló magyar közoktatás bevezetése, az összmagyar kulturális és történelmi örökség elektronikus formában való gyűjtése.
3. A határon túli média támogatása, a Duna TV eredeti szerepének visszaállítása, önállóságának mind intézményes, mind költségvetési biztosítása.
4. Aközös kormányülések gyakorlatának visszaállítása és annak kiterjesztése Szerbiára, Szlovákiára és Ukrajnára is.
5. A határon túli magyarok számára juttatott támogatáspolitika átalakítása. Ez a határon túli szakértők bevonását jelentené az előkészítésbe és döntéshozatalba, másrészt a nyílt pályázati rendszer kibővítése úgy, hogy a költségvetés 95%-a nyílt pályázati úton kerüljön kiosztásra.
6. A nyelvi jogokért való küzdelem felkarolása, a magyar nyelv egyenrangúságának szorgalmazása a hivatalos nyelvhasználaton túl a kereskedelemben és a gazdaságban is.
A bemutatott stratégiával kapcsolatban több következtetés is megfogalmazható. Először, az elvek alapját az úgynevezett Markó-doktrína Magyarországgal kapcsolatos tézisei képezik, mely szerint a magyar–magyar kapcsolatokat az egyenlő közelség, a kölcsönös tisztelet, a függetlenség és az egyenlő partneri viszony kellene hogy meghatározza.
Másodszor, problematikus, hogy kit tekint az MSZP legitim határon túli szervezetnek. Az eddigi gyakorlat azt mutatta, hogy minden olyan szervezet, amelyik megválasztott önkormányzati vagy parlamenti képviselőkkel rendelkezik, a határon túli magyarság legitim képviselőjének számít, azonban a Kolozsváron megtartott beszédből arra lehet következtetni, hogy az MSZP nem számít a két kisebb romániai magyar párt partneri viszonyára. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy az MSZP elnökség kizárólag az RMDSZ-nél tett látogatást, nem egy olyan rendezvény keretén valósult meg, ahová az EMNP és az MPP vezetői is meghívást kaptak.
Harmadszor, a célkitűzéseket figyelembe véve a program nem hoz újdonságot az eddigi szocialista kormányok gyakorlatához képest. A célkitűzések jelentős része a Magyarország és a szomszédos államok kapcsolata felől közelíti meg a kérdést, a kormányközi kapcsolatok eszközével próbálja a problémát megoldani. Ez akár az Antall-kormány örökségének is tekinthető, hiszen egyensúlyban akarja tartani a jószomszédságot a magyar kisebbségek érdekeinek, jogainak védelmével. Továbbá, a Kárpát-medencei közös fejlesztés eszméje a Sólyom-féle Határon túli magyarság a XXI. században című konferenciasorozaton kapott először konzisztens megfogalmazást.
Negyedszer, fontos elem a Duna TV visszaállításának és a határon túli média támogatásának kiemelése. Ennek két olvasata is van. Egyrészt, belpolitikai szempontból ellenzi a Fidesz által elképzelt centralizált közmédia-birodalmat, kinyilvánítva a Duna TV innen való kiemelését és függetlenítését. Másrészt, visszaállítva a Fidesz által megszüntetett média-támogatásokat, vélhetőleg azoknak a médiaorgánumoknak juttatna támogatást, amelyek nem részei a Fidesz által létrehozott „médiabirodalomnak”.
Ötödször, a bemutatott célkitűzések legproblematikusabb része a Bethlen Gábor Alapra és a határon túli támogatáspolitikára vonatkozó rész. A javasolt megoldás feleleveníti a Gyurcsány kormány által bevezetett döntési mechanizmust, mely szerint a határon túli szervezetek döntenek a határon túlra juttatott támogatás elosztásáról. Ugyanakkor, Mesterházy kritizálta a jelenlegi rendszert, azt állítva, hogy a határon túlra jutatott támogatásnak mindössze 5%-a kerül nyílt pályázatos kiosztásra. Az MSZP célkitűzési szerint 95%-át szeretné az összegnek nyílt pályázati úton kiosztani. A tervezettel kapcsolatban több probléma merül fel. Egyrészt a támogatás egy jelentős része (Sapientia EMTE támogatása, nemzeti szempontból kiemelt intézmények normatív támogatása, oktatás-nevelési támogatás) nem pályázati alapon kerül kiosztásra és ezek a tételek a jelenlegi költségvetés egy jelentős részét képezik, és vélhetően ezekhez egy potenciális szocialista kormányzat sem nyúlna hozzá. Más szóval a fenti kijelentés kivitelezése mindenképpen problémás, hiszen az említett 95%-os arány nagyon túlzottnak tűnik, vagy pedig az évek óta működő normatív támogatások vélhető megszüntetését jelzi előre.
Mindent egybevetve az MSZP nemzetpolitikai programtervezete nem hoz sok újat az eddigi szocialista kormányok gyakorlatához képest, inkább összefoglalja az eddig működtetett közpolitikai gyakorlatokat. Ugyanakkor fontos elem, hogy az autonómiatörekvések támogatása nem jelenik meg külön célkitűzésként. Az előadás keretén belül ez a határon túli magyar szervezetek programjának támogatása címen került említésre. Más szóval, a szocialista párt csak abban az esetben szállna síkra az autonómiáért, amennyiben a legitim határon túli magyar politikai szervezetek ezt célként megfogalmazzák.
Mesterházy látogatása a magyar–magyar viszony szempontjából
Az MSZP kolozsvári látogatását és az RMDSZ háttérintézményét képező Kós Károly Akadémia Alapítvánnyal aláírt együttműködési megállapodás a magyar–magyar kapcsolatokat figyelembe véve két szempontból elemezhető. Egyrészt aszerint, hogy hogyan illeszkedik a Markó Béla által meghirdetett „egyenlő közelség elvéhez”, másrészt figyelembe véve, hogy miként fogja befolyásolni a Fidesz–RMDSZ viszonyt.
Az elmúlt években az RMDSZ Fidesz-szel szembeni fő kritikája az volt, hogy a Fidesz nem tartja be a magyar kormány azon felelősségét, hogy egyenlő távolságot tartson a határon túli szervezetektől és azzal, hogy bizonyos szervezeteket kiemelten támogat, nem csak exportálja az anyaországi szembenállásokat, de beavatkozik a határon túli magyar közösségek politikai belügyeibe is. Az RMDSZ minden magyarországi párttal és a mindenkori magyar kormánnyal jó viszonyt szeretne ápolni. Kovács Péter politikusi blogján és Markó Béla az eseményt megnyitó beszédében a tolerancia felől közelítette meg a kérdést, azzal érvelve, hogy az MSZP mostani vezetősége nem ugyanaz a gárda, amelyik a december 5-i népszavazási kampányt levezényelte, ezért felelősségünk tudatában, pontosan az egyenlő közelség elvéből kiindulva kötelességünk meghallgatni más pártok koncepcióit is, hiszen a nemzetpolitika nem pártpolitikai kérdés. Hozzá kell tennünk, hogy ebben a kontextusban a Kós Károly Akadémia által szervezett előadás bizonyos fenntartásokkal beilleszthető az RMDSZ által hangoztatott politikába, amennyiben az elkövetkező periódusban a többi magyarországi parlamenti és parlamenten kívüli párt is meghívást nyer álláspontja ismertetésére. Az aláírt együttműködési nyilatkozat azonban túlmutat az egyenlő közelség elvén: már partnerségi kapcsolatot feltételez.
A találkozó tárgyalható még a problémamentesnek nem mondható Fidesz–RMDSZ viszony és a közelgő magyarországi választások szempontjából is. Az RMDSZ MSZP-hez való közeledése a Fidesz felé leadott jelzésként, függetlenségi szándéknyilatkozatként is értelmezhető. Az RMDSZ ezzel azt üzenheti a magyarországi kormánypártnak, hogy „amennyiben nem rendezitek a viszonyotokat velünk, mi elég erősek vagyunk ahhoz, hogy magunk döntsük el, hogy kivel barátkozzunk”. Az ilyen típusú politika azonban nem biztos, hogy célravezető, hiszen az erdélyi magyarok a legutóbbi közvélemény-kutatások tükrében körülbelül 100 ezer szavazatot hozhatnak a magyarországi választásokon, amely legjobb esetben a mandátumok 3-4%-nak sorsáról dönthet. Ugyanakkor, ismerve az erdélyi magyarok erős Fidesz-szimpátiáját, az RMDSZ számára csak akkor lenne célravezető részt venni az MSZP mellett a kampányban, amennyiben a szocialista pártnak reális esélye lenne a választások megnyerésére. Más szóval, az RMDSZ MSZP felé tett gesztusa könnyen a Fidesz további eltávolodását válthatja ki, a kényszerített közelítés helyett.
Ugyanakkor, a látogatás nehezen értelmezhető szavazatmaximalizáló lépésként, hiszen a szocialista párt nem számíthat túl sok szavazatra a határon túl, sőt a bocsánatkéréssel elvetette a határon túli magyarok ellen folytatott belső szavazatmaximalizáló kampány lehetőségét is. Ugyanakkor, az erdélyi magyar belpolitika szempontjából az RMDSZ számára sem hoz új szavazatokat, az MSZP-vel való barátkozás, sőt mi több, új támadási felületeket nyit meg saját ellenzéke számára.
Összefoglaló
Az MSZP vezérkar és Mesterházy Attila pártelnök kolozsvári látogatása fontos szimbolikus mérföldköve a magyar nemzetpolitikának, hiszen a szocialista párt látszólag szakít az eddig hangoztatott szimbolikus politizálásával, egyben bocsánatot kérve a 2004. december 5-én megszervezett népszámlálás kapcsán kifejtetett tevékenysége miatt. Ugyanakkor, nem szabad elfelejteni, hogy sokkal hatásosabb lett volna, ha Mesterházy már rögtön pártelnökké választása után teszi meg ezt a lépést és nem várja meg vele a magyarországi választások közeledtét. A bemutatott nemzetpolitikai program nem hoz újdonságot az eddig megszokott szocialista kormányok gyakorlatával szemben, hanem csupán összefoglalja, és újra meghirdeti azt.
Továbbá, a látogatásnak aktuálpolitikai vetülete is van, hiszen a közeledő magyarországi választások tükrében gyökeresen megváltoztathatja a jelenlegi magyar–magyar viszonyokat. Egyrészt, a találkozó kapcsán aláírt együttműködési nyilatkozat nem fér össze az eddigi RMDSZ-gyakorlattal, eltávolítja a szövetséget az eddig gyakorolt, vagy legalábbis hangoztatott egyenlő közelség elvétől. Természetesen ez részben az RMDSZ és a Fidesz megromlott viszonyának számlájára írható. Másrészt, az RMDSZ szempontjából a találkozó úgy is értelmezhető, mint kísérlet a saját mozgástér növelésére, a Fidesz felé leadott jelzésként is olvasható: amennyiben a Fidesz nem változtat az RMDSZ-szel szembeni politikáján, az RMDSZ a Fidesz ellenzékét támogathatja a választásokon. Ugyanakkor, felmerül a kérdés, hogy ez a stratégia mennyire lesz célravezető, hiszen a határon túli szavazatok vélhetően kis mértékben fogják csak befolyásolni a magyarországi választások kimenetelét, valamint, a kormánypárt jelenlegi térvesztése ellenére nehezen valószínűsíthető egy választást nyerni képes ellenzéki alternatíva kiépülése.
A Mensura Transylvanica elemzése
Szabadság (Kolozsvár),

Püspöki römi a református egyházért
Február elsején a kolozsvári Farkas utcai református templomban iktatják be hivatalába Kató Béla sepsiillyefalvi lelkészt, aki az előző tizenkét évben püspökhelyettesi tisztséget töltött be, tavaly decemberben pedig az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választották. Az új püspök a maszol.ro kérdéseire válaszolt.
Püspökhelyettesként a lehető legközelebbről láthatott rá arra, miben áll a gyakorlatban püspöknek lenni. Jelent ez előnyt a jövőbeni teendők végzésénél?
Való igaz, hogy nekem ide nem úgy kellett bejönnöm január elsején, hogy nem tudtam volna, merre nyílik az ajtó, hiszen tizenkét év alatt rendkívül sok mindennek voltam részese, de vannak olyan feladatok, amelyeket a püspökhelyettesnek nem lehet átadni. Elsősorban a lelkigondozói feladatokra gondolok, a személyes találkozásokra lelkészekkel és egyháztagokkal.
Amit Pap Géza püspök úrtól átvettem: a diakónia, a székelyföldi ügyek koordinálása, az anyagi kérdések stratégiája, részben egyetemi és iskolai ügyek intézése, valamint a külföldi, ökumenikus kapcsolatok ápolásának azon része, amely különösen sok utazást igényelt – évente 70–80 ezer km-t is megtettem. Sok területét megismertem a munkának, de most tapasztalom igazán, hogy mit is jelentenek a püspöki teendők a mindennapokban: az egyházkerületben folyó igehirdetés feltételeinek minél jobb körülmények közötti biztosítása, az adminisztráció zökkenőmentes megszervezése, az egyházkerület képviselete és felügyelete minden szinten.
Ha eltér valamiben az, amit és ahogyan Pap Géza volt püspök képviselt attól, amit és ahogyan ön fog képviselni, mi lenne az?
Eleve adott az a tény, hogy két különböző emberről van szó, más habitussal rendelkezünk, tehát a kérdéseket is másként közelítjük meg és javasolt megoldásaink is lehetnek egészen mások. Aki ismer engem, az nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak lát, nyitottnak és befogadónak. Ez őszintén, belülről jön. És ez bizalmat kelt az emberekben. Ha végül is valamit elutasítok, azt is úgy teszem, hogy érezzék az emberek, megtárgyaltam velük az elutasításuk okát is. Ha beavatjuk embertársainkat a mi gondolkodásunkba, és az elutasítást is nagy-nagy szeretettel és körültekintéssel tesszük, akkor talán a másik fél könnyebben el tudja fogadni a helyzetet, akkor is, ha nem érte el a célját.
A kommunikáció az elmúlt 12 évnek nem volt éppen erős oldala. Most nem kimondottan a médiával való kommunikációra gondolok, hanem a gyülekezetekkel, lelkészekkel való kommunikációra is. Ezen mindenképpen szeretnék változtatni. Erre fordítanám időm legnagyobb részét. Az ügyvitelt pedig, ami eddig az én feladatom volt, másokra ruháznám.
Az adminisztrációt sokféleképpen meg lehet szervezni: úgy is, hogy minden hozzád jusson el, és te kelljen rámond az igent, de úgy is, hogy különböző szinteken önállóságot adsz a tisztviselőknek. Én nem kívánok egy egész hetet benn ülő püspök lenni, mert ha a problémákról csak akkor értesülök, amikor elérkeztek a püspöki irodáig, akkor már igen nagy a baj. Szeretnék hamarabb, még a helyszínen, a gyülekezetek látogatása során tudomást szerezni a gondokról, és elébük menni a megoldással. Tehát a továbbiakban is nagyon sokat fogok utazni.
Vannak-e olyan kompetenciák, amelyekkel személyiségtől függetlenül rendelkeznie kell egy püspöknek?
Ha visszatekintünk történelmünkre: elődeinknek mindig megvolt a karizmája a vezetéshez, amit Istentől kaptak, tehát ez szükséges.
Aztán a mai egyházi állapotunkban nagyon fontos, hogy gyorsan tudj a helyzetnek megfelelően döntéseket hozni, nincs idő éveket lamentálni bizonyos kérdések fölött ebben a rohanó társadalomban. Ha valaki nem rendelkezik ezzel a kompetenciával, akkor a közössége is hátrányt szenved, mert olyan vonatok mennek el, amelyek többé nem jönnek vissza.
Elengedhetetlen a diplomáciai érzék. Sok kérdést nem lehet úgy megoldani, hogy fejjel rohanunk a falnak. Gyakran több tárgyalás szükséges ahhoz, hogy a célt elérjük.
Fontos a kapcsolattartás, nemzetközi és hazai kapcsolatrendszer. Ha valaki úgy kerül ebbe a székbe, hogy nem ismerik, fél ciklus eltelik azzal, hogy kialakítsa a kapcsolathálót. Ha valaki már otthonosan mozog ezekben a körökben, hamarabb elkezdheti azt a munkát, amit az egyház érdekében tenni kell. Ezért mondtam, hogy nálunk a püspökválasztás nem a jövőre tett igéreteink, hanem az eddigi cselekedeteink alapján történik. De mindenek fölött a püspök az alázatos szolgálatban az első kell legyen és minden cselekedete Isten igéje fényében kell történjen.
Székely József kolozsvári lelkipásztor, volt püspökjelölt programtervezetét alkalmazhatatlannak találja, vagy elképzelhető, hogy hasznosítani lehetne a következőkben?
Amit az ifjabb kollégák megfogalmaztak, azzal 90 százalékban egyet tudok érteni, mert ők tulajdonképpen egy diagnózist állítottak fel, ami valós. Én még kétszer annyi hibát tudnék felsorolni. Abban sem kételkedem, hogy ha vezetéshez jutnak, akkor nem próbálták volna ezeket megoldani valamiképpen. De fogadjuk el azt, hogy egyházunk választó testületei a most megválasztott tisztségviselőkben látott biztosítékot arra, hogy a problémák megoldódjanak.
Az igazgatótanácsban vannak az általuk javasoltak közül is, tehát nem teljesen egyoldalú a helyzet. Viszont egyet mindenkinek meg kell tanulnia, nekem is: a legjobb dolgokat is lehet ajánlani, de ha véghez akarjuk vinni, annak megvan annak a törvényes módja és rendje. A zsinatban van 35 ember, aki vitatkozik rajta, és utána szavaz. Ha az ügy nem kapja meg a fele plusz egy szavazatot, akkor el kell fogadnom, nem boríthatom fel az asztalt, még ha magamban el is könyvelem, hogy hályog van a szemükön. El kell fogadnunk, hogy az általunk delegált testületeknek van kompetenciájuk a változtatásokról dönteni. Minden rossz törvény jobb annál, mint az anarchia. Ezért nekünk be kell tartanunk a törvényt – és a püspök erre tesz esküt, hogy betartja és betartatja. Lehet minősíteni: ennyire volt képes adott korban az adott közösség, ennyit tudott kiizzadni magából, de látjuk azt, hogy ez koronként változik. Vannak aranycsapatok és vannak szürkék, ezt el kell fogadni.
A választás idején is hosszasan beszélgettünk Székely Józseffel, és utána is biztosítottam arról, hogy érzékelem és tudom, hogy az általuk felvetett problémákat meg kell oldani, de a megoldásokat nem egy ember, hanem egy közösség hozza, testületek hozzák. Tehát nem értem azt sem, egyesek miért beszélnek diktatúráról.
Én senkit ki nem zárok, aki engem ki nem zár. Ha engem valahonnan kizárnak, akkor oda nem tudok bemenni. Én ki nem zárok senkit, hanem – úgymond – meghívok, hogy ebben-abban a munkában vegyünk részt. Egyházpolitikai, hatalmi viták mindig lesznek, de ha valaki az egyházban dolgozni akar, abban senki meg nem akadályozza.
Gyülekezeti lelkészként is kell szolgálnia a püspök úrnak?
Az egyházunk szabályzata szerint a püspök is lelkipásztor, van egy gyülekezet, ahol ő parókus lelkész. Hagyománya volt annak, hogy a Belvárosi Egyházközségnek lett a püspök a lelkésze, viszont ezen változtattunk már a korábbi években: a püspök továbbra is abban a gyülekezetben marad, ahol megválasztása előtt szolgált. A mindennapi lelkészi teendőket egy helyettesnek kell elvégeznie, de ez nem azt jelenti, hogy a püspök nem munkálkodik abban a gyülekezetben, ahogy ideje engedi. Hogy szeretnék-e egy másik gyülekezet megválasztott lelkésze lenni, azt még egyelőre nem döntöttem el.
Miközben annyi gyülekezetben megfordult, mit tapasztalt, melyek azok a területek, ahol legsürgetőbben szükség lenne változtatásokra?
Elsősorban az ifjúság bevonása a gyülekezeti életbe a legfontosabb. Óriási hiányosságok vannak a keresztyén nevelés területén. A mai felnőtt generáció nem vállalja a nevelés felelősségét, hanem megkérdezi a gyerektől, hogy kéne téged nevelni. Pedig a világ soha nem így jutott előbbre: a fiatalok mindig lázadtak, de a felnőttek az általuk helyesnek tartott elvek szerint neveltek, és amikor a gyermekek felnőtté váltak akkor ők is a saját elképzeléseik szerint tették a dolgukat. Ez volt a fejlődés természetes menete. Ma mintha a nevelő generáció meghátrálna: nem avatkozom bele, nem konfrontálódom. Mindenkinek kötelessége lenne állást foglalni a maga idején. Lehet, hogy nem lesz tökéletes, lehet kritizálni, lehet ellene lázadni, de amikor odakerülsz, akkor képviseld azt, amiben hiszel.
De talán éppen ez a legnagyobb probléma, hogy a hit gyengült meg. Nagyon sok helyen látom azt, hogy az emberek célt tévesztenek. Nem látják azt a perspektívát, amiért küzdhetnek. Orientációs válságban vergődnek. Az embereknek irányvonalakra lenne szükségük.
A hitben való nevelés az egyik legfontosabb eszköze a hit gerjesztésének és táplálásának. Vonatkozik ez az iskolai, a családi, a gyülekezeti nevelésre is. A nevelés során lehet beleoltani az emberbe a hitet, hogy Isten nem csak megteremtette ezt a világot, és utána magára hagyta, hanem azóta is folyamatosan kormányozza, számon tart benne minden embert, terve van velem is. Ha ez a hit megvan, az egyéb nehézségeket, amelyeket hosszan lehetne sorolni, ennek szellemiségében megoldhatnánk. Erre kell leginkább odafigyelni, hogy hogyan lehet a lelkészekben, gyülekezeti tagokban, az ifjúságban ezt az Isten iránti bizalmat ismét felkelteni.
Komoly lélekszámbeli válságban is vagyunk: a 90-es népszámlálás óta az erdélyi református egyház lélekszámának egyharmadát elveszítette. Ez nem csak a misszió hiányának tudható be, hanem egyszerűen a születés és elhalálozás közti aránytalanságnak. Ez a tagságbeli válság azt üzeni, hogy a struktúrához hozzá kellene nyúlni: ahol alig van 150 fő, oda ne nevezzünk ki lelkészeket – de ezt mi nagyon el szeretnénk kerülni, ezért az utolsó percig kínlódunk és próbálkozunk, hiszen sok helyen a lelkész az utolsó magyar adminisztrátor: mert már magyar iskolája, polgármestere nincs és tulajdonképpen a templom körül szerveződik az élet.
A református egyháznak van a legkiterjedtebb iskolahálózata. Mindamellett, hogy a mi felekezeti oktatásunkkal szemben a többségi társadalom nem elfogadó, minden lehetőséget megragadunk, hogy a hat meglévő kollégiumunkat patronálni tudjuk. Az iskolai vallásoktatás ajándék: bizonyos műveltséget kínál fel. A gyülekezeti vallásoktatást azonban nem helyettesítheti, mert az közösségbe integrál. A gyülekezet azt jelenti, hogy abba mindenki benne van: az unoka is, a nagymama is. Megvan bennünk a hajlam, hogy korcsoportok vagy társadalmi helyzet szerint elkülönüljünk, de kell legyen a hétnek legalább egy olyan alkalma – a vasárnapi istentisztelet –, ahol mindenki ott van, és egymást kell tolerálják ezen a helyen: például a gyereknek el kell viselni az orgonajátékot, az időseknek pedig a gitárszót. Ez nagyon fontos, mert egy családot alkotunk. Ha soha nem találkoznak ezek a csoportok, nem figyelnek egymásra az idősek és fiatalok, akkor a közösség nem fog formálódni.
Hogyan látja a püspök úr a gyülekezetek szerepét?
A hívő embernek szüksége van a hozzájuk hasonlóan gondolkodók közösségére, ahol erősíti magát, feltöltekezik emberi szeretettel, támogatással, ha valahol egymásra találnak a hittestvérek, ott jól érzik magukat: közös nyelv, közös értékek, közös hit – vagyis otthonra lelnek. De az otthonteremtés nem könnyű, és tudjuk, mennyi baj van az otthonainkban, mennyi szeretetlenség és sértés vagy mennyi szeretet és odafigyelés is lehet benne.
Az egyház kovász akar lenni, és maga köré gyűjtögetni a közösségeket akkor is, ha nem mindig jár sikerrel, eredménnyel, sokan csalódnak benne, sokan elmenekülnek. Ott van az a kísértés is, hogy alakítsunk ki magunknak egy külön szigetet, ahol csak mi vagyunk, mint egy kolostorban. Viszont az Úr a világba küldött el bennünket, tehát nem az elkülönülés, hanem a világban élés a mi feladatunk. A többi ember között kell nekünk hitet tennünk szavainkkal és életünkkel. Ez nagyon sok konfrontációval jár, nagyon sok visszautasítással, keserűséggel, de ez a tanítványság.
Szabad-e a sok nehézség közepette mégis merészet álmodni?
A központi kérdés az, hogy tudsz-e válaszolni azokra a kihívásokra, amelyek nap mint nap megjelennek. Hiába tűzöl ki nagy és bombasztikus célokat, hogyha a mindennapokban nem tudsz tenni értük.
Persze egy püspöknek, vezetőnek vízióval rendelkező embernek kell lennie. Tapasztalatai és hite alapján vágyakat fogalmaz meg.
És különösen kell hogy fájjon valami, hogy te azért valamit tenni tudjál. A társadalomban nagyon sokan panaszkodnak, és fel tudják sorolni, hogy mi nem megy, de a megoldást mástól várják. Aki vezetésre szánta el magát, annak kell, hogy fájjon, ha a dolgok nem mennek, és kell legyen egy víziója a megoldásról. Aztán találnia kell társakat, támogatókat, össze kell gyűjtenie a szükséges tudást, ami hiányzik, majd elterveznie, kivel, mivel, mikor fogja megtenni a konkrét lépéseket.
Az álmok a Bibliában rendkívül sokat jelentenek, és csodálatos álmokat láttak azok, akik később prófétáltak, tehát nekünk is szabad álmodnunk és álmokat kérnünk. De ne torpanjunk itt meg. Ha nem élünk két lábbal a földön, miközben a mennybe tekintünk, akkor abból nagy bajok lesznek.
Kató Béla 1954-ben született a Kovászna megyei Barátoson. Középiskoláit az egykori kolozsvári Református Kollégiumban végezte, az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet Református Teológiai Karán tanult 1979-ig. 1988 óta Sepsiillyefalva megválasztott lelkipásztora. 1990 után alapította meg Sepsiillyefalván a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítványt és a Falu- és Régiófejlesztő LAM (Landwirtschaft–Agricultura–Mezőgazdaság) Alapítványt, melyeknek mindmáig elnöke. 2002-től a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának tagja, majd 2003 októberétől az elnöke. Bethlen Gábor díjas (1994), elnyerte a Magyar Köztársaság Kormányának Kisebbségekért Díját (1995), Szabó Dezső emlékérmes (1999), Bocskai díjas (2001). 2004-ben pedig a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme kitüntetésben részesült. 2000–2012 között az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője-püspökhelyettese. 2012 novemberében az Európa Parlament Európa Polgára díjjal tüntette ki. 2012. december 14-én az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választották.
Ez minden helyzetben érvényes. Az ökonómiát sem szabad a teológiától különválasztani. Mert ha csak az ökonómia érvényesül, elsodródunk az önzés, a szerzési vágy, a hedonizmus irányába. Ha viszont a teológia rányomja a bélyegét az ökonómiára, akkor már mindjárt más a motiváció: nem az a lényeg, hogy minél több pénzt szerezzek, és minél jobban éljek, hanem hogy azzal, amit kaptam, emberi körülmények között tudjam szolgálni a többieket. Ez a reformáció egyik nagy tanítása: addig csupán a kolostori életmód, az ott történő imádság volt az Isten dicsőségére, azt tartották igazán nagy értéknek, ha valaki imádkozással töltötte a napjait, ezzel szemben a reformáció azt fogalmazta meg, hogy a munka is végezhető Isten dicsőségére, épp olyan kedves lehet az Isten előtt, mint az imádkozás. Abban az esetben persze, ha nem öncélú, nem az egyéni jólétre irányul, hanem a közösség érdekében történik, nem azért, hogy nekem legyen több, hanem hogy nekünk. A világban bárhol járunk, kísértések érik az embert, de ha tudjuk, kinek szolgálunk, meg tudunk maradni.
Annyi mindenen mentem keresztül én is, de mindig az maradtam. Mindig lelkipásztor voltam, és az is akarok maradni életem végéig. Akkor is lelkipásztor voltam, amikor gazdasági kérdésekkel foglalkoztam. Amikor munkahelyek ezreit segítettem létrehozni, akkor is lelkipásztorként tettem, és soha nem az járt a fejemben, hogy ettől én mekkorát növök mások szemében, vagy mennyi hasznom származik belőle. Minden cselekvésemben az volt a prioritás, hogy a Pásztor szeretete megnyilvánuljon. Különböző feladatokat vállaltam el anélkül, hogy politikus lettem volna vagy egyetemi oktató vagy menedzser. Mint amikor az ember römizik, és a zsolit beteszi középre. Mert láttam a lehetőséget, mert fájt nekem a mások fájdalma, nem nézhettem, megoldást kellett találni. Azt a tudást pedig, amit útközben megszereztem, mindig az egyházban akartam gyümölcsöztetni. A következő hat évben az eddigi tapasztalataim gyümölcseit próbálom szétosztani tehetségem szerint.
Zsigmond Júlia
Maszol.ro,

Csép Sándorra emlékezve
Az élet rendje: élünk, majd elmegyünk. Csép Sándort, az egyént, köszönhetően azoknak a tulajdonságoknak, melyeket génjeiben örökölt, munkájának, tényleg az emberek figyelme, tisztelete övezte.
Holott az élet távolról sem volt hozzá oly kegyes, hogy megkímélte volna a megpróbáltatásoktól, egy nagyon torzult gondolkodás következtében kialakult magatartásformától.
Csép Sándor, 1938. május 1-én Borosjenőn született papi családból, ami akkor még nem volt bűn. Középiskolai tanulmányait Aradon végezte. Majd Kolozsvárra került a Protestáns Teológiai Intézetbe, amely a munkás hatalom, a Kommunista Párt nevezetű politizálás kialakulása következtében, már bűnnek számított.
Csép Sándor váltott, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem Filozófia – Történelem karán diplomázik. Már, mint egyetemista a Kolozsvári Területi rádió (köszönhető rendkívül kellemes, bársonyosan mély hangjának, szókincsének, műveltségének) először külső, munkatársa, majd 1968-tól belső szerkesztője lesz. Szociális, nyílt gondolkodása már ekkor megmutatkozik. Ennek következtében hallgatósága növekszik. Felfigyelnek tevékenységére, és köszönhető Bodor Pál európai gondolkodásának is a Román Televízió Bukaresti Magyar Szerkesztőségének munkatársa lesz. Most már nemcsak szóban, hanem képben és hangban is képernyőre kerül. A televízió nagy malom, ahol állandónak „őrölni kell”.
Csép Sándor, adottságainak következtében, pontosan ráérez arra, ilyen lehetőséggel, hogyan is lehet eredményesen tenni.
Csép tudatosságára jellemző a napi, muszáj anyagok mellett, sikerült elkészítenie azokat az értékeket, melyek kiemelték az újságírói sorból, és arra a fokra emelték, amelyre már fel kellett figyelnie, nem csak a szakmának, hanem a mindennapi fogyasztó közösségnek is.
Már első írásainak egyikében (Korunk, 1966/7-8) a „Hazai valóságkutatás”- címmel a hazai szociológia új módszereit taglalja. Társadalomrajzú riportjait az akkori sajtó, mint: Utunk, Új Élet, Igazság, Vörös Zászló hasábjain közöl. Mint a televízió alkalmazottja, Mikó Imrével és Dávid Gyulával közösen, irodalmi portrét készített Petőfi erdélyi útjairól; iskolariportjai és honismereti vetélkedői népszerűek voltak. Egy tévéfilmje a kolozsvári Hóstátot örökítette meg.
Csép Sándor 1979-1980-ban készíti el “Kalandos Társaság, avagy hóstáti ünnep- és hétköznapok” című, dokumentumfilmjét, melyben rámutat arra a kegyetlen, durva Hóstátot érintő embert nem kímélő felszámolásra, amit az akkori rezsim könyörtelenül végrehajtott.
Alkotásai közül nagy visszhangot keltett a kalotaszegi egyke- veszedelemről készített Egyetlenem c. riportfilmje (1975) s ennek bizakodó, fordulatot idéző folytatása (1979), majd publicisztikai feldolgozása (Katarzis, vagy csak éterbe kergetett szó? Korunk 1980/4).
A kolozsvári Állami Magyar Színház műsorába felvett történeti drámája „Mi, Bethlen Gábor…”, a nagyhatalmak erőterében lelkiismereti szabadság és béke ügyét védő fejedelmet jeleníti meg, hol Pázmány Péterrel folytatott vitájában, hol a román Markó herceggel kötött egyezségeiben mutatva rá a népek egymásrautaltságára. A dráma egy részletét a Korunk 1980/10. száma közölte.
Számomra „Szép város Kolozsvár” 50 perces időtartamú dokumentumfilmje azért érték, mert ebben a munkájában bebarangolja a város különböző negyedeit, bemutatván, elmondván filmszakmai nyelven, mit is jelent számára ez a város. A nagyon sajátos megfogalmazás tökéletesen tükrözi mindazt, amire minden jóérzésű kolozsvári lakos, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül, büszke lehet. Csép Sándor pontosan, tudja, hol kell felvevő gépével megállnia, és mit is kell a nézőnek felelevenítenie a látottakról. Teszi ezt nemcsak jól komponált kifejező képekkel, hanem tartalmas, sok tájékoztatást adó szöveggel, amit kitűnően megválasztott zenével húz alá. A prózai részt nagyon szerencsésen egészíti ki Albert Júlia színművész szavalatai.
Az alkotásból mindenki megértheti azt az üzenetet, amit Csép Sándor a nézőnek el akar mondani. Nevezetesen azt, hogy ez a város minden időkben befogadta azokat, akik itt akartak tevékenykedni, közösségben élni. Tisztelvén egymást, lehet építeni azt, ami tulajdonképpen a város tulajdonságát hordozza. Aki látta a filmet, meggyőződhetett arról, hogy a város soha nem tagadta meg önmagát, fejlődési történetét. A forgatókönyvíró, a rendező, a narrátor Csép Sándor ezzel a munkával, mint egy példát nyújt azoknak a kollegáknak, akik más városokban élnek, hogy ők is barangoljanak városaik utcáin, terein, és a múltat felidézve, szóljanak a jelenhez. Lehetnek a ma városának utcái zsúfoltak, de a múlt az, velünk van, akár akarjuk ezt tudomásul venni, akár nem. És a múltat nem lehet, és nem is szabad megtagadni, mert az, minden valódi polgárnak éltetője lehet.
Mély bánatomban az vigasztal, hogy a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, s az Európai Újságírók Szövetsége magyar tagozata kezdeményezte méltó elismerését: javaslatukra Csép Sándort kitüntették volt a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével és a MÚOSZ Aranytollával. Hogy Erdélyben közönségsikerén túl elismerésének milyen jeleit tapasztalhatta, nem tudom.
Ezt a kitüntetést viselte a legutolsó találkozásunk alkalmával, jelezvén, Ő is tudott örülni annak, ha munkája következtében elismerték érdemeit.
Örök pihenése legyen csendes.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,

Nagyenyedi Emlékünnepség a magyar Parlamentben
Az idén 390 éves a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium magyar oktatása, ebből az alkalomból 2013. február 22-én, pénteken, a budapesti Országháza felsőházi dísztermében Nagyenyedi Emlékülés-t tartanak. Az esemény szervezője a nagyenyedi Szőcs Ildikó és a budapesti Dr. Szőcs Gyula.
Az emlékülésen köszöntőt mond Kövér László az Országgyűlés elnöke, Kató Béla az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke és Mihai Horatiu Josan Enyed polgármestere.
A tervezett program szerint előadást tart Fráter Olivér történész A Bethlen Kollégium múltja és szerepe a magyar történelemben címmel; Szőcs Ildikó a kollégium igazgatója, az alapítvány elnöke A Kollégium újkori története (1989 után), jelen állapota, képekben és szóban, szerepe a szórványoktatásban címmel; Dr. Szőcs Gyula a Bethlen Kollégium magyarországi lobbistája Keresztszülő Program – Stratégiai célok a Kollégium életében 2022-ig, a 400. évfordulóra készülve címmel, majd köszöntőt mond Holányi Zoltán enyedi vén diák, az ünnepséget pedig Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumból Jövőbe mutató gondolatok címmel előadása zárja.
A szünetekben fellépnek a Kollégium diákjai, szerepel a Collegium Gabrielense régizene együttes és a Kollégium kórusa.
Az emlékülés egyúttal keretet biztosít enyedi vén diák találkozónak az Országház folyosóin, melyet megkoronáz a Házelnök úr fogadása.
Kulcsár Mária
erdon.ro,

Éledőben a dévai helytörténeti kör
Kedd délután, dévai szerkesztőségünkben újraindítottuk a több éve szünetelő helytörténeti kört, ezúttal a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság nevében szólítva meg azokat, akik úgy érzik, fontos számukra Erdélynek ez a csücske, szeretnének minél többet megtudni e vidékről, illetve másokkal is megosztani megszerzett tudásukat.
Lévén, a Magyar Kultúra Napja, Deák Piroska magyar szakos tanárnő Kölcseyt bemutató röpke, de kevésbé ismert életrajzi adatokkal fűszerezett, előadással lepte meg a kör tagjait.
A találkozó amúgy a viszontlátás örömével indult, és a talán többéves kimaradás során felgyűlt tenni akarás jegyében zajlott. A kör tagjai úgy vélték rendkívül fontos volna az egyre apadó közösségeink helytörténeti tudásának rögzítése, átadása a fiatalabb nemzedéknek. Ezért úgy döntöttek, megpróbálják folyóiratba szerkeszteni a sokak fiókjában lapuló helytörténeti írásokat, illetve papírra vetni mindazt a tudást, ami évek során felhalmozódott. Ugyanakkor történelmi örökségünk jelenlegi állapotának felmérését is célul tűzték ki. Ennek érdekében az első „helyszínelő” kirándulást március 3-ra tervezzük Marosnémetire, ahol a református templomot, illetve a Tholdy-birtokot készülünk meglátogatni.
Arról is döntés született, hogy havi rendszerességgel szervezzük meg a helytörténeti találkozókat a Nyugati Jelen dévai szerkesztőségében, minden hónap első kedd délutánját jelölve meg a találkozások időpontjául. A következő találkozóra tehát február 5-én kerül sor, délután 5 órakor. Ezúttal Barra Árpád nyugalmazott tanár fogja bemutatni a dévai református temetőről készült tanulmányát.
Az első idei találkozáson felvetődött a helytörténeti kör névadásának ötlete is. A kör tagjai úgy döntöttek, egyrészt a hely (Hunyad megye) szellemének hódolva, másrészt önmaguk bátorítására, megyénk nagy szülöttjét Bethlen Gábort választják névadóul, hiszen a fejedelem nyomdokain járva szeretnék tudásuk legjavát megmaradásunk szolgálatába állítani.
A továbbiakban örömmel látunk a helytörténeti kör találkozóin minden érdeklődőt, hajdani tagokat és újonnan csatlakozókat egyaránt. A tervben lévő kiadványba pedig köszönettel fogadunk minden helytörténeti jellegű írást: tanulmányt, emlékezést, fotót vagy bármi mást.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

Együtt Szárhegyért Egyesület tagjai: Megragadnak minden lehetőséget
Tevékeny évet zárt a gyergyószárhegyi Együtt Szárhegyért Egyesület, és hasonlóan mozgalmas évnek ígérkezik 2013 is – nyilatkozta Benkes Nicoleta elnök. Idei céljaik közt szerepel továbbra is megragadni minden pályázati lehetőséget, amivel támogathatják a helyi civilszervezeteket,
de akár az önkormányzatot is.
„Az egyesület létrejötte lényegében ahhoz az igényhez köthető, hogy megragadhassunk mindenféle pályázati lehetőséget, függetlenül attól, hogy bizonyos létező csoportosulásnak van vagy nincs bejegyzett egyesülete“ – részletezte az egyesület 2007-es létrejöttének kezdeteit Benkes Nicoleta elnök, akinek a szavai szerint az akkori önkormányzat is támogatta az egyesület bejegyzését. Így sikerült utóbb a Guzsalyas óvodának a Bethlen Gábor Alapnál pénzalapot pályázni játékokra. „A különféle készségeket fejlesztő-, illetve logikai játékok, legó és társasjátékok mellett babákat vettünk a kislányok-, autókat a kisfiúk örömére“ – fejtegette az elnök. Az óvodáskorú gyerekek szellemi fejlődését célzó pályázatoknál tartva Benkes arra is kitért, hogy folyamatban van hasonló pályázat benyújtása a Rügyecske napközinek, illetve a Guzsalyas óvoda udvarán játszótér építésre szeretnének pénzt pályázni. Emellett segítettek pályázati pénzeket szerezni a helyi önkéntes tűzoltóknak és a Bástya Sportklubnak. Tanfolyamot szerveztek a faluturizmusban dolgozó háziasszonyoknak, melynek keretében angol nyelvtanfolyamon vehetnek részt, vállalkozási alapismereteket sajátíthatnak el, de szórólap is készül, amelyben bemutatják a község nevezetességeit és nevesítik a turistákat fogadó gazdákat is. De támogatást szereztek a falunapokra, a katonabúcsú hagyományát felelevenítő és nagykorúsítási ceremóniát tartalmazó ünnepségre, és pályázatot készülnek letenni a környezetvédelmi alapnál a Tiszta falu egy szebb környezettel témában. „Idén is igyekszünk felkutatni minden pályázati forrást és megragadni a lehetőséget, hogy a községben zajló különféle eseményekre pénzt szerezzünk“ – vázolta a terveket Benkes Nicoleta.
Jánossy Alíz
ujkelet.ro –

Répás Zsuzsanna: 2013 a külhoni magyar kisiskolák éve
Elindult a 2013 – a külhoni magyar kisiskolák éve című program, amelyre 100 millió forintot különítettek el a Bethlen Gábor Alapnál – jelentette be tegnap Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár Budapesten.
A helyettes államtitkár a Magyarság Házában tartott sajtótájékoztatón kiemelte: az a cél, hogy minél több kisgyermeket magyar iskolába írassanak szüleik, és egyre többen válasszák a magyar nyelvű oktatást. Szeretnének a szülők számára segítséget nyújtani, hogy iskolaválasztáskor valós és hiteles információkra támaszkodva tudjanak megalapozott döntést hozni – fejtette ki.
Arra is szeretnének rávilágítani, hogy az anyanyelvi nevelés, és a saját kultúra jelenti azt a biztos alapot, amire építeni lehet a jövőben – fűzte hozzá.
Ez a program a tavaly elindított külhoni magyar óvodák éve projekt folytatása. Most továbblépnek az oktatási rendszer második láncszemére, a kisiskolákra – jelezte Répás Zsuzsanna.
A helyettes államtitkár a közösségépítés fontossága mellett kitért arra, hogy általános és régióspecifikus módszertani csomagok egyaránt segítik a megvalósítást, valamint Kárpát-medencei körutat is terveznek a szakemberek a programban közreműködők részvételével. Szeretnének eljutni a kisiskolásokhoz, a pedagógusokhoz, a szülőkhöz és mindenkihez, aki meghatározó szerepet játszik ezen intézmények életében – hangsúlyozta.
Lesz emellett magyarországi továbbképzés, pályázatokat hirdetnek és a napokban honlap is indul www.kulhonikisiskolasok.hu címmel.
A program megvalósításában a Bethlen Gábor Alap, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet és az Erzsébet Szálloda, Táborok és Vendégházak Nonprofit Közhasznú Kft. egyaránt közreműködik, a szakmai koordinációt a nemzetpolitikai államtitkárság látja el.
A sajtótájékoztatón a helyettes államtitkár programcsomagot és Gárdonyi Géza-mesekönyvet adott át a határon túli magyar pedagógusszövetségek képviselőinek. A mesegyűjteményt minden külhoni iskolába eljuttatják.
Orosz Ildikó, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség elnöke felidézve a külhoni magyar óvodák éve programot kiemelte: azt látták, hogy valóban odafigyeltek a pedagógusok igényeire, egyeztettek velük. Nagyon jelentős lépés volt abban, hogy az egységes magyar nemzet ne csak fogalom legyen, hanem valósággá válhasson – mutatott rá. Ennek folytatása idén a külhoni magyar kisiskolák éve program.
A kisiskola olyan fontos láncszem, ahol minden eldől – állapította meg. Kiemelte: intézményeik csak akkor lesznek versenyképesek, ha a szülők által elvártakat megkapják a gyermekek az elemi magyar iskolákban.
Szabadság (Kolozsvár),

Mesterházy Erdélyben – elemzés a MSZP nemzetstratégiai programjának margójára
Mesterházy Attila 2013. január 16-án egy népes szocialista vezető politikusokból álló küldöttség élén Kolozsvárra látogatott, ahol kihelyezett elnökségi gyűlést tartottak, valamint az RMDSZ egyik háttérintézményeként működő Kós Károly Akadémia Alapítvány vendégeként előadást tartott az MSZP nemzetpolitikai stratégiájáról.
Külön érdekesség, hogy a küldöttség tagja volt Szanyi Tibor is, aki Gyurcsány Ferenc és Molnár Csaba mellett egyike volt azoknak, akik nemmel voksoltak a kettős állampolgársági törvény parlamenti szavazásán. Emellett a szocialista párthoz közeli Táncsics Mihály Alapítvány és a Kós Károly Akadémia Alapítvány vezetői stratégiai együttműködési megállapodást írtak alá. Az esemény három szempontból elemezhető. Egyrészt a látogatásnak van egy szimbolikus vetülete, látszólag Mesterházy szakít az eddigi szocialista vezetők nemzetpolitikai stratégiájával. Másrészt maga a bemutatott dokumentum az eddigi politikai stratégiák és nemzetpolitikai irányvonalak függvényében elemezhető. Harmadrészt a kérdés körüljárható az RMDSZ és az erdélyi magyar politika és a közelgő 2014-es magyarországi választások, valamint a Fidesz–RMDSZ-viszony szempontjából is.
Mesterházy látogatásának szimbolikus vetülete
Kétségtelen, hogy az MSZP látogatásának szimbolikus szempontból gesztusértéke van. Egyrészt, a szocialista párt elnöke nyilvánosan bocsánatot kért pártja 2004. december 5-én tanúsított magatartása miatt, egyben látványosan szakítva az addigi nemzetpolitikával és cáfolva azt a tézist, hogy az MSZP-t nem érdeklik a határon túli magyarok. Ezt erősítette az a tény is, hogy történetében először a párt az úgynevezett „elcsatolt országrészek” egyikén tartott kihelyezett elnökségi gyűlést. Másrészt a látogatásnak belpolitikai szempontból is van töltete. Az MSZP elnöke beszédében hangsúlyozta, hogy nemzetpolitikája nemcsak a Fidesznek és magyar jobboldalnak lehet, hanem igenis a magyar baloldalnak is kell hogy legyen ebben a kérdésben véleménye. Ez azért is fontos, mert az eljövendő választások tekintetében az MSZP akár más – a határon túli magyarok szavazati jogát ellenző vagy ignoráló – stratégiát is választhatott volna. Továbbá az MSZP határon túli magyarok felé tett gesztusa a magyar bal- és jobboldal által elfogadott és hangoztatott nemzetkoncepciók közelítéséhez, akár közös megújításához is vezethet.
Az MSZP nemzetpolitikai programjának elemzése
A Kolozsváron bemutatott dokumentumnak három elvi sarokpontja és hat stratégiai célkitűzése van. Egyrészt az MSZP a határon túli magyarok támogatásában az egyenlő közelség elvét alkalmazná: úgy támogatni, a határon túli magyarság célkitűzéseit, hogy ne erőltesse rá saját vízióját. Továbbá tárgyalna valamennyi, a magyarságot legitim módon képviselő szervezettel, amelyeket nem alárendeltként, hanem partnerként kezelne. Másrészt kiemelt fontos elv a szülőföldön való megmaradás és boldogulás. Más szóval az MSZP nem támogatja a határon túli magyarok áttelepülését elősegítő rendelkezéseket. A nemzetpolitika harmadik elvi pillére a környező országokkal való jószomszédi viszony visszaállítása vagy kialakítása.
A célkitűzések a következőképpen összegezhetők:
1. Hosszú távú Kárpát-medencei stratégia kezdeményezése, egy tízéves Kárpát-medencei fejlesztési program Romániával és Szlovákiával való közös kidolgozása. 2. Új oktatási stratégia bevezetése, az információs és kommunikációs technológiákon alapuló magyar közoktatás bevezetése, az összmagyar kulturális és történelmi örökség elektronikus formában való gyűjtése. 3. A határon túli média támogatása, a Duna Tv eredeti szerepének visszaállítása, önállóságának mind intézményes, mind költségvetési biztosítása. 4. A közös kormányülések gyakorlatának visszaállítása és annak kiterjesztése Szerbiára, Szlovákiára és Ukrajnára is. 5. A határon túli magyarok számára juttatott támogatáspolitika átalakítása. Ez a határon túli szakértők bevonását jelentené az előkészítésbe és döntéshozatalba, másrészt a nyílt pályázati rendszer kibővítése úgy, hogy a költségvetés 95%-a nyílt pályázati úton kerüljön kiosztásra. 6. A nyelvi jogokért való küzdelem felkarolása, a magyar nyelv egyenrangúságának szorgalmazása a hivatalos nyelvhasználaton túl a kereskedelemben és a gazdaságban is.
A bemutatott stratégiával kapcsolatban több következtetés is megfogalmazható. Először, az elvek alapját az úgynevezett Markó-doktrína Magyarországgal kapcsolatos tézisei képezik, mely szerint a magyar–magyar kapcsolatokat az egyenlő közelség, a kölcsönös tisztelet, a függetlenség és az egyenlő partneri viszony kellene hogy meghatározza. Másodszor: problematikus, hogy kit tekint az MSZP legitim határon túli szervezetnek. Az eddigi gyakorlat azt mutatta, hogy minden olyan szervezet, amelyik megválasztott önkormányzati vagy parlamenti képviselőkkel rendelkezik, a határon túli magyarság legitim képviselőjének számít, azonban a Kolozsváron megtartott beszédből arra lehet következtetni, hogy az MSZP nem számít a két kisebb romániai magyar párt partneri viszonyára.
Ezt támasztja alá az a tény is, hogy az MSZP-elnökség kizárólag az RMDSZ-nél tett látogatást, nem egy olyan rendezvény keretében valósult meg, ahová az EMNP és az MPP vezetői is meghívást kaptak. Harmadszor a célkitűzéseket figyelembe véve a program nem hoz újdonságot az eddigi szocialista kormányok gyakorlatához képest. A célkitűzések jelentős része a Magyarország és a szomszédos államok kapcsolata felől közelíti meg a kérdést, a kormányközi kapcsolatok eszközével próbálja a problémát megoldani. Ez akár az Antall-kormány örökségének is tekinthető, hiszen egyensúlyban akarja tartani a jószomszédsági viszonyt a magyar kisebbségek érdekeinek, jogainak védelmével. Továbbá a Kárpát-medencei közös fejlesztés eszméje a Sólyom-féle Határon túli magyarság a XXI. században című konferenciasorozaton kapott először konzisztens megfogalmazást.
Negyedszer: fontos elem a Duna Tv visszaállításának és a határon túli média támogatásának kiemelése. Ennek két olvasata is van. Egyrészt belpolitikai szempontból ellenzi a Fidesz által elképzelt centralizált közmédia-birodalmat, kinyilvánítva a Duna Tv innen való kiemelését és függetlenítését. Másrészt visszaállítva a Fidesz által megszüntetett médiatámogatásokat, vélhetőleg azoknak a médiaorgánumoknak juttatna támogatást, amelyek nem részei a Fidesz által létrehozott „médiabirodalomnak”. Ötödször: a bemutatott célkitűzések legproblematikusabb része a Bethlen Gábor Alapra és a határon túli támogatáspolitikára vonatkozó rész. A javasolt megoldás feleleveníti a Gyurcsány-kormány által bevezetett döntési mechanizmust, mely szerint a határon túli szervezetek döntenek a határon túlra juttatott támogatás elosztásáról.
Ugyanakkor Mesterházy kritizálta a jelenlegi rendszert, azt állítva, hogy a határon túlra jutatott támogatásnak mindössze 5 százaléka kerül nyílt pályázatos kiosztásra. Az MSZP célkitűzési szerint 95 százalékát szeretné az összegnek nyílt pályázati úton kiosztani. A tervezettel kapcsolatban több probléma merül fel. Egyrészt a támogatás egy jelentős része (Sapientia EMTE támogatása, nemzeti szempontból kiemelt intézmények normatív támogatása, oktatási-nevelési támogatás) nem pályázati alapon kerül kiosztásra, és ezek a tételek a jelenlegi költségvetés jelentős részét képezik és vélhetően ezekhez egy potenciális szocialista kormányzat sem nyúlna hozzá. Más szóval a fenti kijelentés kivitelezése mindenképpen problémás, hiszen az említett 95 százalékos arány nagyon túlzottnak tűnik, vagy pedig az évek óta működő normatív támogatások vélhető megszüntetését jelzi előre.
Mindent egybevetve az MSZP nemzetpolitikai programtervezete nem hoz sok újat az eddigi szocialista kormányok gyakorlatához képest, inkább összefoglalja az eddig működtetett közpolitikai gyakorlatokat. Ugyanakkor fontos elem, hogy az autonómiatörekvések támogatása nem jelenik meg külön célkitűzésként. Az előadás keretében ez a határon túli magyar szervezetek programjának támogatása címen került említésre. Más szóval a szocialista párt csak abban az esetben szállna síkra az autonómiáért, amennyiben a legitim határon túli magyar politikai szervezetek ezt célként megfogalmazzák.
Mesterházy látogatása a magyar–magyar viszony szempontjából
Az MSZP kolozsvári látogatását és az RMDSZ háttérintézményét képező Kós Károly Akadémia Alapítvánnyal aláírt együttműködési megállapodás a magyar–magyar kapcsolatokat figyelembe véve két szempontból elemezhető. Egyrészt aszerint, hogy hogyan illeszkedik a Markó Béla által meghirdetett „egyenlő közelség elvéhez”, másrészt figyelembe véve, hogy miként fogja befolyásolni a Fidesz–RMDSZ-viszonyt.
Az elmúlt években az RMDSZ Fidesz-szel szembeni fő kritikája az volt, hogy a Fidesz nem tartja be a magyar kormány azon felelősségét, hogy egyenlő távolságot tartson a határon túli szervezetektől, és azzal, hogy bizonyos szervezeteket kiemelten támogat, nemcsak exportálja az anyaországi szembenállásokat, de beavatkozik a határon túli magyar közösségek politikai belügyeibe is. Az RMDSZ minden magyarországi párttal és a mindenkori magyar kormánnyal jó viszonyt szeretne ápolni.
Kovács Péter politikusi blogján és Markó Béla az eseményt megnyitó beszédében a tolerancia felől közelítette meg a kérdést, azzal érvelve, hogy az MSZP mostani vezetősége nem ugyanaz a gárda, amelyik a december 5-i népszavazási kampányt levezényelte, ezért felelősségünk tudatában, pontosan az egyenlő közelség elvéből kiindulva kötelességünk meghallgatni más pártok koncepcióit is, hiszen a nemzetpolitika nem pártpolitikai kérdés. Hozzá kell tennünk, hogy ebben a kontextusban a Kós Károly Akadémia által szervezett előadás bizonyos fenntartásokkal beilleszthető az RMDSZ által hangoztatott politikába, amennyiben az elkövetkező periódusban a többi magyarországi parlamenti és parlamenten kívüli párt is meghívást nyer álláspontja ismertetésére. Az aláírt együttműködési nyilatkozat azonban túlmutat az egyenlő közelség elvén: már partnerségi kapcsolatot feltételez.
A találkozó tárgyalható még a problémamentesnek nem mondható Fidesz–RMDSZ-viszony és a közelgő magyarországi választások szempontjából is. Az RMDSZ MSZP-hez való közeledése a Fidesz felé leadott jelzésként, függetlenségi szándéknyilatkozatként is értelmezhető. Az RMDSZ ezzel azt üzenheti a magyarországi kormánypártnak, hogy „amennyiben nem rendezitek a viszonyotokat velünk, mi elég erősek vagyunk ahhoz, hogy magunk döntsük el, hogy kivel barátkozunk”.
Az ilyen típusú politika azonban nem biztos, hogy célravezető, hiszen az erdélyi magyarok a legutóbbi közvélemény-kutatások tükrében körülbelül 100 ezer szavazatot hozhatnak a magyarországi választásokon, amely legjobb esetben a mandátumok 3-4 százalékának sorsáról dönthet. Ugyanakkor, ismerve az erdélyi magyarok erős Fidesz-szimpátiáját, az RMDSZ számára csak akkor lenne célravezető részt venni az MSZP mellett a kampányban, amennyiben a szocialista pártnak reális esélye lenne a választások megnyerésére.
Más szóval az RMDSZ MSZP felé tett gesztusa könnyen a Fidesz további eltávolodását válthatja ki a kényszerített közelítés helyett. Ugyanakkor a látogatás nehezen értelmezhető szavazatmaximalizáló lépésként, hiszen a szocialista párt nem számíthat túl sok szavazatra a határon túl, sőt a bocsánatkéréssel elvetette a határon túli magyarok ellen folytatott belső szavazatmaximalizáló kampány lehetőségét is. Ugyanakkor az erdélyi magyar belpolitika szempontjából az RMDSZ számára sem hoz új szavazatokat az MSZP-vel való barátkozás, sőt mi több, új támadási felületeket nyit meg saját ellenzéke számára.
Összefoglaló
Az MSZP-vezérkar és Mesterházy Attila pártelnök kolozsvári látogatása fontos szimbolikus mérföldköve a magyar nemzetpolitikának, hiszen a szocialista párt látszólag szakít az eddig hangoztatott szimbolikus politizálásával, egyben bocsánatot kérve a 2004. december 5-én megszervezett népszámlálás kapcsán kifejtetett tevékenysége miatt. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy sokkal hatásosabb lett volna, ha Mesterházy már rögtön pártelnökké választása után teszi meg ezt a lépést, és nem várja meg vele a magyarországi választások közeledtét. A bemutatott nemzetpolitikai program nem hoz újdonságot az eddig megszokott szocialista kormányok gyakorlatával szemben, hanem csupán összefoglalja, és újra meghirdeti azt. Továbbá a látogatásnak aktuálpolitikai vetülete is van, hiszen a közeledő magyarországi választások tükrében gyökeresen megváltoztathatja a jelenlegi magyar–magyar viszonyokat.
Egyrészt a találkozó kapcsán aláírt együttműködési nyilatkozat nem fér össze az eddigi RMDSZ-gyakorlattal, eltávolítja a szövetséget az eddig gyakorolt vagy legalábbis hangoztatott egyenlő közelség elvétől. Természetesen ez részben az RMDSZ és a Fidesz megromlott viszonyának számlájára írható.
Másrészt az RMDSZ szempontjából a találkozó úgy is értelmezhető mint kísérlet a saját mozgástér növelésére, a Fidesz felé leadott jelzésként is olvasható: amennyiben a Fidesz nem változtat az RMDSZ-szel szembeni politikáján, az RMDSZ a Fidesz ellenzékét támogathatja a választásokon. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy ez a stratégia mennyire lesz célravezető, hiszen a határon túli szavazatok vélhetően kismértékben fogják csak befolyásolni a magyarországi választások kimenetelét, valamint a kormánypárt jelenlegi térvesztése ellenére nehezen valószínűsíthető egy választást nyerni képes ellenzéki alternatíva kiépülése.
Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport
Krónika (Kolozsvár)

Szellemi központot tervez a Téka Alapítvány
A szamosújvári Téka Alapítvány és a Kaláka Néptáncegyüttes fennállásának 20. évfordulóját ünnepelték a múlt héten. Balázs-Bécsi Attila, a szórványkollégiumot is működtető alapítvány elnöke szerint egyre sürgetőbb lenne a Mezőségi Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központ építésének befejezése.
Elvárásokat meghaladó volt az érdeklődés a január 22–27. között lezajlott Égtájak – Szamosújvári Kulturális Napokon – értékelte a rendezvényt lapunk érdeklődésére Balázs-Bécsi Attila, a szervező Téka Művelődési Alapítvány elnöke.
A rendezvénysorozatot – amely egyben az egyesület és a Kaláka Néptáncegyüttes 20 éves fennállásának ünnepe is volt – a budapesti Égtájak Kulturális és Közművelődési Egyesülettel közösen szervezte a szamosújvári egyesület. Az elnök szerint változatos eseményeket szerveztek – ruha- és fotókiállítás, táncház, színielőadás is volt a programok között –, ennek is köszönhető a nagyarányú részvétel. „A meghívottaink is megjegyezték, hogy olykor nagyvárosokban sem tapasztaltak ekkora érdeklődést, mint nálunk. A szombati gálaestre például legalább 200 érdeklődő nem fért be” – mondta Balázs-Bécsi Attila. Az elnök szerint az Égtájak Egyesület jogelődjével, az Égtájak Irodával több mint egy évtizede együttműködnek, a Kaláka Néptáncegyüttes rendszeres meghívottja volt az általuk szervezett Vendégségben Budapesten elnevezésű rendezvénynek. Idén pedig a Téka az Égtájakkal közösen pályázott Szamosújvári Kulturális Napok megszervezésére a Nemzeti Együttműködési Alapnál, amelytől határon túli alapítványok, csak magyarországi szervezettel együttműködve igényelhetnek támogatást.
A Téka Alapítvány és az általuk működtetett mezőségi szórványkollégium egyébként 2012-től Nemzeti Jelentőségű Intézmény, amely az elnök szerint nem azt jelenti, hogy ezentúl nagyobb támogatásban részesülnek, csupán azt, hogy nem kell a támogatásra minden évben külön pályázni. „A magyar államtól kapott támogatás a költségeinknek körülbelül a 30 százalékát fedezi, a fennmaradó részt nekünk kell előteremteni évről évre” – magyarázta Balázs-Bécsi Attila. A Mezőségi Téka Szórványkollégium egyébként jelenleg 126, szórványban élő diákot fogad be, közülük a legtöbben nem fizetnek szinte semmit. A bentlakóknak nemcsak szállást és étkezést biztosítanak, hanem különféle személyiségfejlesztő programokat is szerveznek nekik, iskolába viszont egyelőre a város tanintézményeibe járnak. Az alapítvány elnöke szerint ezért is egyre sürgetőbb a Mezőségi Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központ felépítése, amelynek alapkövét 2010-ben tették le. A Bethlen Gábor Alap évi 45 millió forinttal járul hozzá az iskolaépítéshez, és bár 2014-ben már szerették volna elkezdeni az oktatást, ilyen ütemben legalább egy évtizeddel elhúzódhat az építkezés. „Ez nem kevés idő, hiszen a szórvány életében egy évtized alatt folyamatok fordulhatnak meg, így szüntelenül keressük a megoldást az építkezés felgyorsítására. Jelenleg a tervezett iskolaközpont nyolc épületrészéből négynek az építése folyik, az idei támogatásból az elsőt tudjuk befejezni” – magyarázta Balázs-Bécsi Attila. Az elnök emlékeztetett, hogy a Mezőségen két szórványkollégium működik, az övék, illetve a Kallós Zoltán Alapítvány által működtetett válaszúti, összesen mintegy 200 diákot fogadnak be, a térségben azonban nincs még önálló, magyar tannyelvű iskola a szórványdiákok számára, így a Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központ egyfajta szellemi központ is lehetne.
Balázs-Bécsi Attila elmondása szerint az elmúlt évtizedekben már elkezdtek gondoskodni az utánpótlásról, a náluk tanuló ifjak közül többen Szamosújváron maradtak, így jól képzett, fiatal és lelkes csapattal dolgozhatnak. A Kaláka Néptáncegyüttesben az eltelt 20 év alatt mintegy 260 fiatal táncolt.
Varga László
Krónika (Kolozsvár),

Marosvásárhely történetének kezd irodalma lenni
A Mentor Könyvkiadó két frissen megjelent, történelmi tematikájú tanulmánykötetét mutatták be csütörtökön este Marosvásárhelyen a Bernády Házban. A Marosvásárhely történetéből és A Maros megyei magyarság történetéből című könyvnek a harmadik kötete látott napvilágot, ezeket ismertette a szerkesztők és szerzők jelenlétében Spielmann Mihály történész, a kiadó megbízottja, maga is egyike a szerzőknek.
Marosvásárhely történetének kezd irodalma lenni – hangzott el a bemutatón, hiszen olyan történészei vannak a városnak, mint Pál-Antal Sándor nyugalmazott levéltáros, Szabó Miklós történész, illetve az őket követő fiatal történész kutatók, régészek, akiket érdekel a város múltja, akik nem „kötelező" témákról írtak, olyasmiről, amiről eddig nem írt senki, vagy, ami „divatos", hanem ami érdekli őket, amit kutatnak.
A Marosvásárhely történetéből című kötet szerzői közül Berekméri Árpád Róbert arról az ispotályról ír, amelynek iratai a református egyház levéltárában találhatók, Rüsz-Fogarasi Enikő a vagyon-örökítés témáját járta körül a Fejedelemség-kori Marosvásárhelyen, Simon Zsolt a Marosvásárhely késő középkori piackörzetéről végzett kutatásait teszi közzé, Takács Péter a régi Vásárhely piacszervező erőterét, Tamási Zsolt a felsővárosi állami elemi iskolák első évtizedeiről, Zepeczáner Jenő azokról a marosvásárhelyiekről közöl tanulmányt, akik a székely fürdőkön üdülnek.
Szabó Miklós a marosvásárhelyiek külföldi egyetemjárásáról, Fodor János Bernády György második polgármesterségéről, Pál-Antal Sándor Marosvásárhely Bernády általi vízművesítéséről közöl tanulmányt, Sebestyén Mihály a marosvásárhelyi Bethlen Gábor Szabadkőműves Páholy Anyakönyvéről értekezik.
A tanulmánykötet a sorozat harmadik darabja, a Mentor Kiadónál megjelent, várostörténeti írásokat tartalmazó gyűjtemények közül sorrendben a negyedik – ismertette Szőcs Katalin, a kiadó munkatársa. A szerzők, erdélyi és magyarországi kutatók, segítséget nyújtanak szakmabelieknek és laikusoknak egyaránt, hogy részleteiben is jobban megismerjék és megértsék a város múltját.
A Maros megyei magyarság történetéből című kötet 17, az eredeti témához kapcsolódó tanulmányt tartalmaz. Néhány ezek közül az Erdély közép-és újkori történetében jelentős szerepet játszó családok történetét, illetve birtokviszonyait ismerteti. Úttörő kutatás a középkori erdélyi magyar nemesség életmódjára, birtokszerzésére vonatkozó, a gazdaságtörténeti vizsgálódások, piackörzetek megállapítása, vagy a főrdőkultúra kialakulása Maros és Udvarhely megyében. Ugyanakkor magyarázatot nyújt a magyar királyok székelyföldi kultuszára is, feltárja például a nyárádszeredai fejedelemválasztás körülményeit, helyet kap a kötetben a két világháború közötti oktatás-, egyháztörténeti-, szakrális múzeum-történeti, pestis-járvány történeti és az első világháborús sajtó által végzett tájékoztatást vizsgáló tanulmány is.
A tanulmányok szerzői: Balázs Lajos, Boér Hunor, Csáki Árpád, Egyed Ákos, Garda Dezső, Gidó Csaba, Józsa András, Koszta István, László Márton, Nemes Gyula, Pál-Antal Sándor, Szekeres Attila István, Takács Péter, Tamási Zsolt, Weisz Szidónia, Zepeczáner Jenő.
A két kötet szerkesztője Pál-Antal Sándor és Simon Zsolt, akik a szerzőkkel együtt dedikáltak a könyvbemutató után.
Maszol.ro,

B. D. T.
HÁLÓZATOK ÉS IDENTITÁSOK
KAM: hatalmas erőforrást jelenthetnek a székelyföldi magyar családok
Nemcsak segélyről kéne szóljon a családpolitika, a kohézióba is be kell fektetni, nemcsak akkor kell törődni a családokkal, ha már baj van.
A gazdasági helyzet, nehéz körülmények ellenére a székelyföldi magyar családok „nem hagyják magukat”, kiutakat kerestek és találtak, ugyanakkor növekszik a társadalmi beágyazottságuk, erősödött a családon belüli kohézió – derült ki abból a kutatásból, amelyet a Székelyföld Fejlesztési Intézet és a KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja végzett 800 fős reprezentatív mintán Kovászna, Hargita és Maros megyében.
A kutatás első eredményeiről Bíró A. Zoltán kutató, témavezető számolt be Csíkszeredában egy kerekasztal keretében, amelyre a családokkal foglalkozó szervezetek képviselőit, valamint a sajtót hívták meg.
Korábbi kutatások a családok működésének „kemény feltételeire” fókuszáltak, azaz főképp a megélhetésre, anyagi és munkaerőpiaci helyzetre kérdeztek rá. Az 1989-es fordulat után sok család került nehéz helyzetbe, átalakult a munkaerőpiac, fizetőssé váltak korábban ingyenes állami szolgáltatások (pl. iskolai táborok, tanszerek, egészségügyi szolgáltatások).
A változó helyzetben a családok működése is módosult, pl. ahogy korábbi kutatások kimutatták, kitolódott a családalapítás, csökkent a gyermekvállalási kedv, a külföldi munkavállalás esetenként szétzilálta a háztartásokat, otthonokat. Ezeket a folyamatokat a közbeszédben is oly módon tematizálták, amelynek az volt a fő üzenete, hogy
„a család válságban van”.
Ám a mostani eredmények reményre adnak okot, és az ebből a diskurzusból való kilépés lehetőségét villantják fel.
A családok – amelyeknek egyébként az anyagi helyzetére nem kérdeztek rá az adatfelvételkor – 85%-a azt nyilatkozta, átlagos helyzetű, azaz úgy, él, „mint a szomszéd”. Nem úgy élik meg, hogy annyira rossz helyzetben vannak. Jellemző ugyan a kivárásra, túlélésre való berendezkedés, nem hajtanak új dolgok megszerzésére, hanem várják a rossz idők elmúltát, visszafogják a fogyasztást. Ugyanakkor „nem hagyják magukat”, kiutakat kerestek a maguk módján.
A kutatás során a családok jövőképeit, identitásszerkezetekhez való kapcsolódását is vizsgálták. A kihívásokra családon belüli és családok közti összetartás, a helyi, régióhoz kötődő és a nemzeti identitás felértékelődése volt a válasz. Ez nagyon fontos kapcsolati tőkét és társadalmi erőforrást jelent, a székelyföldi magyar közösség versenyképességének és erejének a jele – jelentette ki Bíró A. Zoltán.
Pozitív trend, hogy elindultak olyan közösségképződési folyamatok, amelyek pl. egy szakmai vagy szabadidős csoport tagjai közti kapcsolatokat erősítik. Székelyföldön egy Pilates-tornára járó csoport is többé válik, mint a hasonló csoportok nyugati országokban.
Fiatal családok összejárnak, működik a kölcsönös segítségnyújtás, családként vagy éppen családosok közösségeként vesznek részt a lokális közösségek nyilvános életében.
Együtt jelennek meg nyilvános eseményeken – nemcsak városon, hanem falvakon is, és ez abban a kontextusban számít új jelenségnek, hogy régen a hagyományos rurális közösségekben csak a családi események jelentették az ilyen alkalmakat, minden más közösségi nyilvános térben, pl. templomban férfiak, asszonyok, gyermekek elkülönítve ültek.
A családok nagy többsége egyébként a kedvezőtlen munkaerőpiaci helyzetet és az anyagi nehézségeket nevezte meg, mint a családot gyengítő legfontosabb tényezőket (79,2, illetve 78,2%). A társadalmi divatok, presztízsfogyasztási modellek káros hatását meglepő módon csak 28,2% említette – ez némiképp ellentmond empirikus tapasztalatainknak, hiszen a környezetünkben általában a kisgyerekes szülők gyakran panaszkodnak arra, hogy gyermekük követelésére „meg kell vásároljanak” különböző termékeket, „az osztályban mindenkinek van” alapon. Úgy tűnik, ha fenn is áll bizonyos negatív hatás, de nem teszi tönkre a családokat – vonhatjuk le a következtetést.
A család sikerének legfontosabb zálogai a munkahelyi sikerek, kapcsolatok (71,4%), illetve a család információszerzési, kapcsolatépítési képessége (68,8%) – ezek a válaszok
rendkívül erős hálózatosodási tendenciára utalnak.
A nyugati trendekkel ellentétben a székelyföldi magyar családok nagyon fontos funkciójuknak látják, hogy segítsék gyerekeiket, amíg azok tanulnak (81%); anyagi támogatást nyújtsanak a családalapításig (70,2%) – ez erős családkohézióra utal, ugyanakkor egyfajta „túlprotezsálási” tendenciára. Fontosnak tartják a településsel, saját térséggel való azonosulás ösztönzését is gyermekeikkel szemben, ez egy erős térségi, alulról építkező öndefiníciós folyamatra utal – magyarázta Bíró A. Zoltán. Az anyanyelv használata (79,2%) és a szülők személyes példája (78%) a két legjelentősebb tényező, amely a nemzeti identitáshoz való kapcsolódást hordozza a megkérdezettek szerint. Az iskolai nevelést 73,2%, a (magyar) állampolgárság felvételét 69% említette. Ez azt mutatja, a családok nagy többsége számára hangsúlyosan fontos a nemzeti identitás, és gyakorlati feladatuknak tekintik ennek átadását gyermekeiknek. Erre utal az is, hogy ha nem is a többség, de 48% szerint a székelyföldi közösséghez, identitáshoz való tartozás, illetve 47,8% szerint a nemzeti közösséghez, identitáshoz való tartozás jelentős mértékben segíti a család jó működését. A helyi közösséghez való kapcsolódás 43,5% szerint segíti a család működését.
A megkérdezettek 10-11%-a tervez a térségen belül elköltözni jelenlegi lakóhelyéről. 10%-uknál felvetődött a külföldre vándorlás, 3% esetében létezik erre konkrét terv, ám túlnyomó többségük nem foglalkozik ezzel a gondolattal. Egyébként a családok mintegy egyharmadában már voltak családtagok külföldi vendégmunkán, vagy éppen folyamatban van a külföldi munkavégzés.
Fontos trend az is, hogy a vendégmunka nem generál kiköltözést, akik kimennek dolgozni, nem adják fel az itteni kapcsolataikat, egzisztenciájukat, rendszeresen kommunikálnak az itthoniakkal, a település életéből sem esnek annyira ki (pl. Skype-on beszámoltatják családjukat a szomszédságban, faluban zajló történésekről is).
A gyermekvállalást leginkább ösztönző tényezők: megfelelő családi anyagi körülmények (75,6%), kedvező állami szabályozás, támogatás (61,5%), férfiak növekvő szerepvállalása a gyermeknevelésben (57,9%), mások pozitív példája (51,2%), családi hagyomány követése (49,2%), nemzeti/nemzetiségi demográfiai érdek (45,3%), a nagycsaládi eszmény (40,8%), a nagyszülők elvárása (31,3%).
Mindezek a pozitív trendek nem azt mutatják, hogy nincsenek problémák, és nem is az a cél, hogy a gondokat elhallgassuk – szögezte le Bíró A. Zoltán -, de fontosnak tartották rámutatni arra, hogy a székelyföldi családok szerkezete, működési integritása többnyire megmaradt. Ebben pedig térségfejlesztési potenciál rejlik, erre építeni lehet döntéshozóként is; a Bethlen Gábor Alap által támogatott kutatást ezért minél szélesebb körben ismertetni szeretnék, illetve várják a szakmai javaslatokat, hozzászólásokat a kutatás további irányainak meghatározására (a kerekasztalnak a Hargita Megyei Tanács épületében lévő Magyar Tudomány Háza adott helyszínt: tudomanyhaza@gmail.com). Egy hónapon belül családpolitikai javaslatcsomagot terveznek kidolgozni a kutatás eredményeire alapozva.
A mostani kutatás eredményei is azt igazolják, a család több, mint a társadalom reprodukciós céllal működő alapegysége, éppen ezért a családsegítő politikákat is úgy kell kidolgozni,
ne csak segélyezésre fókuszáljanak, hanem a család belső kohézióját és közösségi beágyazottságának növelését segítsék. A megkérdezett családok egyébként többnyire úgy értékelték, nagyrészt magukra vannak hagyatva gondjaikkal, az állami intézmények, iskola, egyház, civil szervezetek támogatását csekélynek érzik.
A jelenlévők többek közt felvetették, hasznos lenne egy olyan kutatás, amely konkrétan rákérdez a családok igényeire, milyen szolgáltatásokra – pl. bölcsődére, nappali központra, baba-mama klubra – lenne szükség adott kistérségben. Emellett ha fejlesztéspolitikát akarnak a családokra építeni, akkor a Székelyföldön élő többi nemzetiség – elsősorban romák és románok – körében is érdemes lenne elvégezni hasonló vizsgálatot.
Transilvania.ro,

Helytörténeti kör Déván
Kedden, február 5-én délután öt órától tartja e havi találkozóját a dévai Bethlen Gábor helytörténeti kör.
Ezúttal Barra Árpád nyugalmazott tanár mutatja be a dévai református temetőről készült tanulmányát. Minden érdeklődőt szívesen látunk ez alkalomra a Nyugati Jelen napilap dévai szerkesztőségében!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

Kós Károly szellemi öröksége
Tibori Szabó Zoltán: A Kós Károly-i örökség kisajátításáról a tények nyelvén című írásában (Szabadság 2013. február 2.) megtisztelt azzal, hogy a 20. század „erdélyi mindeneséről” írt monográfiámra utalt. Ez indított arra, hogy eredeti szándékomtól eltérően, néhány gondolatban mégis kifejtsem a témával kapcsolatos egyéni álláspontomat. Ezzel hatalmas malomkövek között találhatom magam, de ez elkerülhetetlen minden olyan esetben, ahol a napi politika megjelenik. Kós Károly szellemi örökségének hovatartozása kapcsán kirobbant, a hozzászólóktól érthető módon meglehetősen erőteljes érzelmi alapon kifejtett álláspontok között mintha éppen a lényeg kapott volna kevesebb hangsúlyt, Kós Károly szellemi öröksége. Ezt az enciklopédikus nagyságrendű fogalmat kellene előbb tisztázni ahelyett, hogy az egyik, kinek-kinek kedvesebb feléhez – a jobb, vagy a baloldalhoz – próbálja passzítani. Ha a nemzetet a maga teljességében, kerek egészként fogadjuk el, akármelyik oldalunkra tesszük a magunkénak érzett jusst, az egyik felünk csupasz marad. Ha Kós Károly örökségét Erdély fogalmával azonosítjuk, a nagy huzakodásban arra ébredhetünk, hogy újra Cs. Szabó László 1940-ben megfogalmazott, Transzszilvániára vonatkozó szavai érvényesülhetnek: „kétfelé hasadt, mint Báthory András homloka a fejszecsapástól.”
Az erdélyi művelődés történetével, az abban fontos szerepet játszó, kiemelkedő személyiségekkel való foglalatosságom közben rá kellett jönnöm arra, mi az igazi tét. Nem az életrajzi adatok bőséges felsorakoztatásának, a korábban ismeretlen források feltárásának igénye az elsődleges szempont. A legfontosabb a hogyan kérdése, vagyis hogyan próbáljuk az utókor számára átörökíteni nagyjainkat. A leírtak megfelelnek-e korábban valamilyen egyéni érdek vagy politikai szempont szerint kialakított sémának, vagy azokat zavaró módja miatt slendrián elutasításban, vagy ami még rosszabb, agyonhallgatásban részesül. S most itt van Kós Károly esete, akinek számtalanszor feldolgozott és kiadott szinte teljes életműve sem elég ahhoz, hogy pontosan tudható legyen, milyen nézetek határozták meg életútját.
Kós Károly legendás vehemenciáját kölcsönözve, vágjunk a dolgok közepébe. Mindent meghatározó kiindulópontját – kilenc évtized távlatából – így határozta meg: „én az életet világéletemben nagyon reálisan néztem. És innen a földről néztem, a szülőföldről.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” Benkő Samu beszélgetései Kós Károllyal. Bukarest, Kriterion, 1978. 108. old.) Az erdélyi realitás láttatta meg vele tizenegy évesen a Trencsén (ma Ştefan cel Mare) téren a Memorandum-per miatt tüntetőket, huszonhét évesen a balázsfalvi Szabadságmezőn tartott ASTRA-gyűlést, harmincöt évesen a gyulafehérvári nemzetgyűlést, ötvenhét évesen a kolozsvári magyar bevonulást és hatvanegy évesen a Maniu-gárdisták vérengzését. Úgy tűnik, egy apróságról megfeledkeztek Kós Károlynak az erdélyi sorsba ágyazott politikai szemléletét keresők: az idővel többségivé nőtt románság meghatározóvá vált szerepének felismeréséről. Az 1910-es balázsfalvi gyűlésre utalva helyettük is megfogalmazta Kós Károly: „Láttam, hogy itt valami más van, mint amiről nekünk, diákoknak Budapesten beszélnek. S hogy valami nagy hiba van a politikában... Írtam is erről a Budapesti Hírlapban. Megjelent, de Rákosi Jenő megjegyezte, hogy hát ez semmi… nem jelentős dolog… Én azért mégiscsak azzal maradtam, hogy itt Transsylvániában valami nem úgy van, ahogy eddig tudtuk. Hogy van itt Transsylvániában valami, amit tudomásul kell venni, s amihez mindnyájunknak alkalmazkodnunk kell.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” i. m. 74. old.) Szülőföld-képét szászföldi gyermekkori élményei, székelyföldi építészeti tanulmányútjai és kalotaszegi kirándulásai, majd ottani letelepedése, építészettörténeti tanulmányai mellett az erdélyi emlékírók évszázados tanulságokat hordozó írásai teljesítették ki. „A három rendi nemzet mellett én megláttam a románságot is. Nekünk jóban kell lennünk. Egészen fiatalon jutottam erre a konklúzióra.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” i. m. 76. old.) Nem ingatag izmusokra építette egyre jobban kiterebélyesedő életműve fundamentumát, az oly sokat emlegetett transzszilvanista világképét, hanem szülőföldjéhez való örök hűsége jegyében az Erdélyt meglakó népek együttműködésének vágyára. Példaképe a visszavárt „nagy fejedelem”, Bethlen Gábor volt, akinek két nagyhatalom, török és osztrák között egyensúlyozva kellett biztosítania az Erdélyi Fejedelemség önállóságát. Ezek voltak a politikus Kós Károlyt meghatározó alapok. Mindent megtett azért, hogy az erdélyi magyarság 20. századi metamorfózisai után eszméletre térjen és megtalálja önmaga helyét, szerepét a fanarióta politikai körforgásban.
1921-ben a Kiáltó Szó címen megjelent írásában így összegezte a követendő utat, az önazonosság-tudat feladása nélküli beilleszkedés lehetőségét: „Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.” („Kőből, fából házat… igékből várat” In memoriam Kós Károly 1883–1983. Bp., Magvető, 1983. 97. old.)
Tusakodásokkal terhes otthonépítő munkája közben elérkezett az erdélyi történelem újabb fordulata, a második bécsi döntés. Tibori Szabó Zoltán idézte Kós Károly Ezerkilencszáznegyvennégy című írásának egyik mondatát: „…Túlvoltunk már a Horthy-rezsim kurta egyhetűs farsangján és hosszú, négyesztendős, kálváriás böjtjén.” A citált részhez tartozik a Kós-gondolat befejezése: „De nem voltunk túl az évtizedek óta szított s a négyéves, kényszerű háború nyomorúsága, valamint a belső, politikai tusakodások mérgével is táplált vak gyűlöletek meg-megújuló kitörésein, az ököl, bunkósbot és fejsze esztelen és felelőtlen dühöngésein.” Az így kiteljesített, a szárazajtai fejvételre utaló gondolatsort 1948-ban fogalmazta meg.
Egészen másképpen kezdődött az emlegetett négyéves időszak, ahogyan Kós az Ezerkilencszáznegyven című írásában éreztette is: „A városházán öreg városi zászlók lobognak-lengenek, s a piaci templom tornyáról mélyen kígyózik le a magyar trikolór. […] Azután egyszer csak jöttek, akiket vártunk: én és mindenki és a város és az egész Erdély. […] És ordítottam velük én is, és ujjongtam velük és a szememből csorgott a könny, mint százezer testvérem szeméből.” (Erdélyi Helikon, 1940. 9–10. sz. 612–613. old.) Idővel egyre csalódottabban vette tudomásul a helyi viszonyokat nem ismerő, kívülről odahelyezett, ejtőernyősöknek titulált közigazgatási vezetők kinevezését, az életükből mindezért 22 évet adó erdélyiek háttérbe szorítását. Az említett Ezerkilencszáznegyven címet viselő írásában mutatta be a helyzetet, a Sors által hajszolt szimbolikus szekeret, melynek gyeplőjénél az utat nem ismerő kocsis ül. Aki tudná mutatni az utat, azt durván félrelökik. „Mire vártok itt, erdélyi emberek? A szekeret várjuk, a magyar szekeret, aki minket idehozott és innen tovább viszen. Ne várjátok azt – felelte a Sors – mert azt régen útjára indítottam és most messze jár bizonyára.” Mint korábban, ismét szembeszállt az erdélyi önállóságot veszélyeztető és a toleranciát nélkülöző politikával, mellyel a „másik haza” érdekei nem estek egybe.
A területileg ki(vissza)egészült és egészen balra fordult Romániában Tibori Szabó Zoltán véleménye szerint Kós Károlyból a kommunisták jelentős súlyú szövetségese lett. Lássuk életének utolsó tevőleges cselekvési időszakának általam összegzett bemutatását. Miért vállalhatta Balogh Edgár felkérésére a politikai életbe való bekapcsolódást? A választ, vagy annak egy fontos elemét megtalálhatjuk a szociáldemokrata Lakatos Istvánnak (Kolozsvár, 1945. szeptember 16.) írt levelében: „nem szégyenlek támogatást kérni mindenkitől dolgozó magyar népünk érdekében, s melyet ma szolgálnia kell minden erdélyi magyarnak úgy, ahogy lehet és ameddig bírjuk, nehogy elveszítsük csatánkat az élet és a munka frontján, aminek elkerülhetetlen következménye volna, hogy Erdélyről és mindenről, amit itt eleink, Erdély földjében porladó őseink teremtettek, építettek, gyűjtöttek és jóban-rosszban megőriztek, le kell mondanunk, örökre talán.” (Kós Károly levelezése. Bp., Mundus, 2003. 385. old.) A korszak stílusának ismeretében írásaiban sem kelthet meglepetést vagy csodálkozást egy-egy demokratikus, baloldalinak minősíthető szófordulat. A Világosság napilapban megjelent cikkeiben önmagát adta, a falu problémáival, a város építészetével foglalkozott. A „demokrácia” fejlődésével témában és megfogalmazásban egyaránt igyekezett lépést tartani, de érződött nemcsak a sorok között, a sorokban is, hogy ez nem az ő világa. Egyes cikkei nagyon hasonlítottak gróf Bánffy Miklós hasonló időszakban, az Utunkban, a Beszéljünk semmit rovatban közreadott írásainak címében jelzett mondanivalójára. Voltak, akik akkortájt kommunistának tartották, még el is kerülték. (Ezt a mondatot idézte Tibori Szabó Zoltán a szövegkörnyezetből.) Voltak – folytattam a gondolatmenetet – akik politikai huncutságot sejtettek a háttérben, ahogyan erről Molter Károlynak írt levelében (Kolozsvár, 1948. december 12.) olvashatunk: „a múltkoriban egy régi barátomon, aki bizalmasan s nagy szívesen azt mondta nekem: Valld be őszintén, öregem, hogy a cikkeidet diktálják és te csak aláírod azokat.” (Kós Károly levelezése i. m. 407. old.)
Kós Károlyt a magas szintű társadalmi megbízatások meglepték, de jóleső érzéssel töltötték el. „Ráadásul én nem voltam kommunista, egyáltalán nem voltam semmilyen pártnak a tagja. Jólesett tehát a bizalom.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” 114. old.) Ha ennyire ellenkezett meggyőződésével, világlátásával, akkor miért vállalhatta – vetődhet fel a kérdés. Egyre jobban gyökeret ver az a nézet, hogy egyik fia érdekében tett eleget olyan felkéréseknek, mint a Magyar Népi Szövetség védnöksége alatti újságírás, országgyűlési képviselőség. Kós András azokban az években magyar katonaként hadifogoly volt a Szovjetunióban, s hihetőleg megígérték édesapjának, hogy közbenjárnak hazaengedése ügyében. Az MNSZ színeiben való képviselőségét Tóbiás Áron is firtatta, akinek ennyit válaszolt: „Kurkó Gyárfás kényszerített rá.” (Tóbiás Áron: Erdély öröksége. Kolozsvári látogatás a 88 esztendős Kós Károlynál. Olvasó Nép, 1988. 158. old.)
Az új rendszer alaptermészetét kiismerve, keserű élettapasztalata és a történéseket, az összefüggéseket rendszerező logikus gondolkodásmódja Lakatos Istvánnak írt, már idézett (Kolozsvár, 1945. szeptember 16.) levelében – „a magamnak, magunknak nem hazudhattam” életszemléletével – az illúziókeresés, a hamis áltatás elutasítására szólított fel: „sajnos, ma amikor a kivívott szabadságunkkal dicsekszünk a múltak elnyomásával szemben, a jogos kritikának megnyilvánulása tilosabb és veszedelmesebb, mint valaha. Aki kritizálni merészel, az fasiszta-gyanús, akit félre kell állítani, vagy éppen a bíróság elé kell utalni.” Keserűsége tükröződött régi barátjának, Fogolyán Kristófnak írt (Kolozsvár, 1952. október 10.) vallomásosan őszinte levelében: „Aztán számoltam, próbáltam elkészíteni a mérleget. Az egyik oldalra odaírtam a munkát, amit akkor, nehány évtizeden keresztül hittel, bizakodással, szeretettel cselekedtünk, s adtunk, csak adtunk. Miért? Kinek? Mi azt hittük: népünknek, az ő testének és lelkének, a mi véreinknek, a mi gyermekeinknek, a magyar jövendőnek adjuk. Tehát adtuk bőségesen, bőkezűen, számolás nélkül, ahogy a szeretet és a hűség adhatja. Mindent adtunk, ami tőlünk kitelhetett: munkát, tervet, gondolatot, időt, ideget, egészséget, s anyagit… Sokat kellett adnunk, mert kevesen voltunk, akik vállaltuk ezt a munkát és harcot és építést... És akik hittük, hogy helyesen okosan és előrelátóan csináljuk, amit csináltunk és ez a hitünk volt a mi bőséges jutalmunk. Ezt írtam a számadás egyik oldalára. S a másik oldalán azt akartam felírni, hogy mi lett az eredménye annak a kiadásnak, befektetésnek? S lehet, hogy az én öreg szemeim nem látnak már jól, lehet, hogy az én régi agyam már nem tudja megítélni, de bizony mondom, megdöbbentem, mert alig-alig látok valamit is, amit a mai elgondolás értéknek vállalt abból, amit mi akkor értéknek, eredménynek ítéltünk, tudtunk és cselekedtünk…” (Kós Károly levelezése 453. old.) Másként nem is gondolkodhatott az Erdélyi Református Egyházkerület 1934-től 1965-ig, 82 éves koráig szolgáló főgondnoka.
A korszak földi purgatóriumát 1956 ősze hozta el, melyről így vallott Vincze Géza református lelkésznek írt levelében: (Kolozsvár, 1958. június 21.) „A sors rendelése volt, hogy éppen a forradalmat [!] érhettem meg ott: elég tarka életemnek legnagyobb, legmegrázóbb élményét.” (Kós Károly levelezése i. m. 517. old.)
A mindent szülőföldjéért cselekvő, a hűség fundamentumáról építkező erdélyi mindenes az időben megjelenő és eltűnő, de kitörülhetetlen jelet hagyó nemzeti kiválóságaink egyik szimbólumává nemesült. Ebben az értelemben igaza lehet Tibori Szabó Zoltán írása zárógondolatának: „Kós Károly ugyanis valamennyiünké.” Igen, magyar közkincs, neki nincs külön jobb és baloldala, de meddő önigazolások helyett „a kisebbségi élet ajándékaként” próbáljunk hozzá méltóan valamit kezdeni és sáfárkodni szellemi örökségével.
SAS PÉTER
A szerző művelődéstörténész, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa
Szabadság (Kolozsvár),

Nagyenyedi emlékülés a budapesti parlamentben
Négyszáz éve választották fejedelemmé Bethlen Gábort
Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 400. évfordulója alkalmából tartanak emlékülést a Magyar Országházban február 22-én. Az ünnepségre a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium is meghívást kapott. A fejedelem által 1622-ben akadémiai rangra emelt református iskola tavaly ünnepelte fennállásának 390. évfordulóját. A történelem akkori eseményei azt eredményezték, hogy Apafi Mihály 1662-ben Nagyenyedre költöztesse az intézményt, amely itt is megőrizte szellemi folytonosságát és hagyományait. Ma is reprezentatív tanintézete az oktatástámogató fejedelem emlékének.
Ha 1610-ben, a három részre tagolt Magyaroroszág különböző vidékein valaki azt tudakolta volna, ki is az a Bethlen Gábor, aligha kapott volna helytálló választ. A királyi országrészben a nevét sem igen ismerték, a Félhold uralma alatt álló hódoltságban mindössze néhány főtiszt tartotta őt számon fejedelmi követként. Konstantinápolyban, a Fényes Portán már akadtak volna ismerősei. (Forrás: Bitskey István: Így élt Bethlen Gábor. Móra könyvkiadó, 1985.). Ekkoriban még ő maga, a bátor és tehetséges fiatalember sem gondolhatta, hogy három év múlva Erdély fejedelme lesz, majd 1620-ban Besztercebányán az országgyűlés Magyarország királyává választja. Az aranykor fejedelme
Harminchárom éves korában, 1613-ban Bethlen Gábort bonyolult és nehéz politikai és hadászati helyzetben választották erdélyi fejedelemmé. Októberben a már országszerte ismert hadvezér és diplomata török seregektől övezve vonult be Gyulafehérvárra, majd továbbindult Kolozsvárra, ahová összehívták a fejedelemválasztó országgyűlést. Közben Báthory Gábor, Erdély akkori fejedelme orgyilkosok áldozata lett, és így Bethlen egyedüli várományosa maradt az erdélyi fejedelmi trónnak. Előzetesen a diplomácia előiskoláját sikerrel kijárt Bethlen maga mellé állította a hódoltsági török vezéreket, majd egy levélben Thurzó György nádornak, a király helytartójának is jelezte bujdosása mozgatórugóit. Megcáfolta a keringő álhíreket, kiemelve: semmiképpen sem akarta veszélyeztetni a királyságot. Indokolta a török segítség igénybevételét, amelyet elsősorban a fejedelmi zsarnokság ellen használt fel.
Ahmed török szultánt Bethlen csak szerencséjének köszönhetően győzte meg. 1613 februárjában személyesen jelent meg a nagy szultán színe előtt, de nem kapott egyértelmű ígéretet a támogatásra. Ottléte alatt, egy szép tavaszi napon, sétalovaglás közben, külföldi követek gyűrűjében I. Ahmed lova megbokrosodott, és a rakoncátlan állat veszélyeztette a szultán testi épségét. Az épp jelen lévő Bethlennek sikerült megfékeznie a szilaj mént, a szultánt pedig elragadtatta ez a bátorság. A történtek után Bethlen meghívást kapott a szultáni tanácsba, ahol meggyőződtek okos érveléséről, tapintatos modoráról és kitűnő nyelvtudásáról. Most már egyértelműen pártfogolták erdélyi fejedelemmé emelését.
Az októberi kolozsvári fejedelemválasztó Országgyűlésen elhangzott esküjének egy részletét idézzük: „Én Bethlen Gábor, Erdélynek választott fejedelme, Magyarország részeinek ura és székelségek ispánja etc. Eskeszem az élő Istenre etc. Hogy az megmondott birodalomban, országban lévő nagyságos urakat, nemeseket, vitézlőket, székelséget, kerített és mezővárosokat és in genere (általában) minden nemzetségeket, rendeket, státusokat, religiókban, fejedelemségre való libera elektióban suffrágiumban (szabad választásban, szavazásban) és vároknak illibera pronuntiátokban (korlátozott rendelkezéseiben) szabadságokban, törvényekben és approbáta consuetúdójukban (jóváhagyott szokásukban megtartok). (Makkai László: Bethlen Gábor emlékezete, Magyar Helikon, 1980.) Az egykori krónikás szerint „a fejedelem fő gondja volt tudós ifjakat taníttatni, a hazát tudós-keresztény tanítókkal, tudós professzorokkal megékesíteni.” A feljegyzések szerint a kassai, debreceni, nagyváradi, dési, huszti, nagybányai, kolozsvári, marosvásárhelyi, székelyudvarhelyi és nagyenyedi iskolák élvezték bőkezű támogatását. Bethlen Gábor fejedelemmé választása után betartotta ígéreteit, és politikájával Erdély né-pének békességet, stabilitást, új gazdasági és iskolapolitikát, valamint kultúrát teremtett. Megvalósította Erdély aranykorát.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár),

Előadás a dévai református temetőről
Menteni a még menthetőt!
Nagy érdeklődéssel fogadták a dévai Bethlen Gábor helytörténeti kör februári találkozóján Barra Árpád nyugalmazott tanár előadását a helybéli református temetőről. Az előadó, elmondása szerint több évtizede figyeli a temető sorsának alakulását.
– Gyermekkorom óta ismerem ezt a temetőt, hiszen közvetlenül vele szemben állt a családi házunk. És el kell mondanom, hogy 70 év alatt teljesen megváltozott a temető arculata. Nem csupán azáltal, hogy sajnos nagyon megszaporodtak a sírok, de számos régi, akár jelentős személyiség síremléke is nyomtalanul tűnt el az évtizedek során. Ezért tartottam fontosnak felmérni, és adott időben rögzíteni a temetőben még fellelhető síremlékeket – ismertette munkája indítékát Barra Árpád.
A felmérést 1997 és 1998 folyamán végezte. A közel egy hektáros területet parcellákra osztva térképezte fel, lejegyezve minden egyes síremlék állapotát, a rajta olvasható írást. Így bármikor ki lehet deríteni, hogy egy adott helyen kinek a sírja állt ebben az időben, illetve azt is, hogy név szerint kinek hol található a nyughelye.
A kedd délutáni előadás során kiderült: a mai református temetőt feltehetően a XVII. századtól használják. – Bár a legrégibb, még fellelhető síremlék 1823-ból való és 1875 előttről összesen 11 darab sírkő áll még a temetőben. Ennek ellenére, egy korabeli rézmetszet, illetve a Hunyad Megyei Történelmi és Régészeti Társaság által közzétett feljegyzések alapján biztosan állítható, hogy itt évszázadokkal korábban is temető volt. Néhány főúri síremlék ugyan a hajdani református temető sírkertjében kapott helyet, de minden bizonnyal ide is temetkeztek már a XVII–XVIII. században is. A sírásások alkalmával manapság is régi kripták maradványaira bukkannak – fogalmazott az előadó.
A temető történetéről tanúskodó írásos dokumentumok sajnos nagyon hiányosak. 1738-ban ugyanis feltehetően a pestisjárvány miatt az egyházi anyakönyveket elégették. A következő század adatait tartalmazó iratok pedig a kommunizmus idején tűntek el. – 1950-ben az állami hatóságok “megőrzés” végett elvitték a parókiáról az 1818 és 1903 közötti anyakönyveket. Ezeknek elvileg a levéltárban meg kellene lenniük, de sajnos nem sikerült még hozzáférni – mondta az előadó.
Az iratok eltűnésével együtt folyamatosan tűnnek el a régi síremlékek is. Az ortodox sírok behatolásával egyre vegyesebbé válik az évszázadokig kizárólag protestáns jellegű temető. Az előadó szerint részben a vegyes házasságok, részben a városi ortodox temető túltelítettsége okán lesz egyre több román feliratú síremlék a református temetőben. Ezzel párhuzamosan folyamatosan pusztulnak, dőlnek ki, törnek össze és tűnnek el a régi, többnyire homokkőből készült fejfák.
A pusztulás ellenére néhány jelentős dévai személyiség síremléke ma is fellelhető a temetőben. Ezek közül az előadás során említésre került a Barcsay család sírkertje, Téglás Gábor feleségének, két lányának sírja, Majland Oszkár néprajzkutató, Szőts Sándor tudós református lelkész, László Zsigmond honvédtiszt síremlékei.
Az előadás alkalmával Barra Árpád felhívta a figyelmet arra is, hogy hasonló pusztulási folyamatnak van kitéve a városi, illetve a telepi római katolikus temető is. Mindkettőben esedékes lenne egy hasonló jellegű felmérést készíteni.
Deák Piroska tanárnő szóvá tette, hogy nagyobb figyelmet kellene fordítani a dévai magyar temetőkben nyugvó jeles személyiségek éltének, munkásságának ismertetésére. Ezért a következő, március 5-re tervezett, helytörténeti találkozón ilyen témában hangzanak majd el előadások.
Gáspár Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

Felújítás alatt a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium
Erdély egyik legrégebbi városa Nagyenyed, helyén már a kelták idejében település állt. Történelme során többször feldúlták, de iskolája elpusztíthatatlannak bizonyult. A Magyar Örökség díjával kitüntetett híres kollégium talán még sohasem esett át ekkora méretű tatarozáson. Az Erdélyi Fejedelemség egykori fővárosa, Gyulafehérvár felé tartva Kolozsvárról a műúton szinte kikerülhetetlen Nagyenyed. Az út mentén, amerre a szem ellát, omladozó falak, törmelékek halmaza, égbe nyúló csupasz vasszerkezetek emlékeztetnek az egykori „ipari forradalom” idejére. A kommunizmusban gombamód szaporodtak a gyárak, üzemek, mindenféle-fajta ipari termék szaga és füstje lengte be a tájat, Kolozsvártól Tordán és Aranyosgyéresen keresztül el egészen Nagyenyedig. Az egykori ipari létesítményeket felváltva, manapság osztódással szaporodnak a hagymakupolák, ahol akad egy talpalatnyi hely, ott az ortodox egyház azonnal kitűzi győztes lobogóját. Gyárak helyett templomok magasodnak az ég felé, a munkásszállások helyét apácazárdák foglalják el.
Élni akaró város
Ha életre is kelt néha ez a vidék, a történelem viharait soha nem heverte ki egészen. Nagyenyedet és környékét az idők során többször feldúlták, a várost porig rombolták. A tatárok rátörtek és elfoglalták, Mihai Viteazul hadai felégették, majd nemsokára ismét a tatárok pusztítottak. A 18. század elején labancok garázdálkodtak a városban, de a legnagyobb csapás 1849 januárjában érte a várost: az Avram Iancu és Axente Sever által vezetett 16 ezer fős román haramia-sereg támadta meg, közel 1000 magyart mészároltak le. Akit a románok nem vertek agyon, azt kiűzték a városból. A kollégium és a levéltár dokumentumainak egy részét elpusztította, a lakóházakat lerombolta, a történelmi egyházak templomait kibelezte a fosztogató söpredék. A korabeli pusztításokat tetézte a 20. században véghezvitt betelepítési politika, amikor „újfajta” lakosokat költöztettek a városba. Szürke házfalak, vakolatukat vesztett épületek, latyakos utak várják az utazót Nagyenyeden, ezek jelzik korunk „gazdagságát”, amikor Románia kitalálta az „eredeti kapitalizmust”. Az erőszakos iparosítás következtében, amikor mindenfelől munkások érkeztek a városba, Nagyenyed dombjain tömbháznegyedek épültek, a lakosság etnikai aránya hirtelen kibillent egyensúlyából. Manapság alig három és félezer magyar lélekkel „büszkélkedhet” Erdély egyik legrégebbi városa. Munkalehetőség alig van ezen a vidéken, a több ezer embernek kenyeret adó gyárak csarnokai üresen várják végzetüket. A tömbházak lakásainak kitört ablakai mögött ma már nincs élet, sokan elvándoroltak, hátuk mögött hagyva a kilátástalan életet.
A fejedelem iskolája
Ám egy dologra századok óta büszke lehet Nagyenyed: a Bethlen Gábor által alapított kollégium kiállta az idők megpróbáltatásait, és nemzetünk legkiválóbb személyiségeit tudta útra bocsátani közel 400 éven át.
1622-ben, a Kolozsvárra összehívott országgyűlésen Bethlen Gábor fejedelem elfogadtatta az akadémia alapítási tervét,hogy csökkentse azt a lemaradást, amely Nyugat-Európával szemben mutatkozott. A főiskolát a fejedelmi székhelyen, Gyulafehérváron építették fel, ahol már az év végén beindult a tanítás, neves külföldi vendégtanárok közreműködésével. Itt volt diák, később tanár Apáczai Csere János, aki gyakran felemlegette „Bethlenes” éveit. 1662 októberében Bethlen János kancellár javaslatára II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem rendeletet adott ki, amelynek értelmében a gyulafehérvári bethleni akadémiát Nagyenyedre helyezték át. 1712-ben a fejedelmi tanács megszűntével a kollégium vezetését és irányítását a Református Egyházi Főtanács, Supremum Consistorium vette át. 1948-ban kormányhatározat alapján a kollégium ingó- és ingatlan vagyonát államosították, egyházi, református jellegét megszüntették. A múlt század nyolcvanas éveiben itt is bevezették a román tannyelvű oktatást, a cél természetesen az volt, hogy idővel a magyar diákokat és tanárokat kiszorítsák a kollégium falai közül. 1990-ben a kollégium újból magyar tannyelvű intézetté vált, beindult a tanító- és óvónőképző, és így elérkezünk lassan a mába…
Akaratunkon kívül rosszkor érkeztünk a nagyenyedi kollégiumba, pontosan a próbavizsgák kellős közepébe toppantunk. Az iskola vezetőségének irodáiban Turzai Melánia igazgató-helyettes fogad, néhány szót váltunk, majd siet is az ügyeket intézni. Szőcs Ildikó igazgató is megérkezik, vele beszélgetünk a Bethlen jelenéről, a hatalmas munkát igénylő tatarozásról, ami már nagyon ráfért az intézmény épületeire.
Az iskolának – tudjuk meg az igazgatótól – az önkormányzat a fenntartója, és egyházi tulajdonban lévő épületben működik. Érdekes státusa van, hiszen állami intézmény, de felekezeti jellege is van. „Annak idején, a visszaszolgáltatás kapcsán a tantestület, a diákok és a szülők nagy része is kijelentette, hogy felekezeti oktatási hálózat részeként, a valamikori református kollégium utódaként óhajt működni” – mondja Szőcs Ildikó. Érdekes helyzet ez: egyházi tulajdonban lévő épületben működik egy állami iskola, ami gyakorlatilag része a felekezeti oktatási hálózatnak. A visszaszolgáltatást követően a tanügyminisztérium szerette volna megvásárolni az épületet, hogy ne kelljen bért fizetnie az egyházkerületnek. Természetesen a kollégium nem volt eladó, de szerencsés és okos megoldás született: 2007-ben sikerült olyan egyezséget kötni az egyházkerület és az önkormányzat között, aminek értelmében átadták az épületet használatra az önkormányzatnak, úgy, hogy a mindenkori Bethlen Gábor Kollégium működjék benne. A bérleti szerződés 25 évre szól, ennek értelmében az önkormányzatnak kötelessége, hogy a bérleti díjnak megfelelő összeget az intézmény fenntartására, az épület rendbe tételére használja fel. Szőcs Ildikó szerint példaértékű az együttműködés az egyházkerület és az önkormányzat között, a jelenleg zajló felújítási munkálatokra is sikerült elnyerni egy hatmillió eurós uniós pályázatot, és ha minden jól megy, 2014-re be is fejeződik a tatarozás. A tornacsarnok 1896-ban épült, ottjártunkkor ismét régi fényében pompázott. Új épület létesült a régi, omladozó konyha helyébe, az étkezdét pedig magyar állami segítséggel sikerült felújítani.
Ami a kollégiumi életet illeti, az igazgatónő hangsúlyozza: a gyerekeket a mindenkori keresztyén erkölcsi normák szellemében nevelik, és ehhez nyújt segítséget az egyházkerület. Ők alkalmazták az iskolalelkészt, aki a fogadóórákon, a különböző iskolai tevékenységeken foglalkozik a gyerekek lelki nevelésével. Napi áhítat, cserkészmozgalom, különböző önképző körök – mindez hozzátartozik a Bethlen kollégium mindennapi életéhez.
Választékban nincs hiány
A nagyenyedi kollégium bentlakásában 120 diák lakik, a környékbeli magyar iskolák megszűntével egyre többen választják a Bethlen Gábort. „Az iskolának hagyománya, hogy sok helyről érkeznek diákok. Fehér megyén kívül Maros, Kolozs, Hargita, de még Bákó megyéből is vannak tanítványaink” – mondja az igazgató. Akik messziről jönnek, általában a középfokú tanító-és óvóképzést választják, de vannak matematika-fizika, természettudományi osztályok is. A harmadik oktatási forma a Bethlenben a technikai oktatás, itt turisztika-közélelmezés szakirányon folyik a tanítás. Szakmunkásképző is van az iskolában, pincéreket oktatnak a szakma titkaira. Meggyőződhettünk tehát: sokféle lehetőséget kínál a nagyenyedi kollégium, hogy a gyerekek ne kényszerüljenek román iskolákba. Akollégiumban hétszáz diák tanul, az idén három osztály végez saját anyanyelvén. Másrészt az is igaz – teszi hozzá Szőcs Ildikó –, hogy a pedagógiai szakok ázsióját sikerült úgy lerombolni Romániában, hogy a fiatalok tömegesen már nem jelentkeznek a tanító- és óvóképző középiskolába. Ennek ellenére a gyereklétszám stabil, sőt, ebben az iskolai évben némileg nőtt is. A tanárok többsége enyedi, vagy az iskola véndiákja, ebből is látszik az erős kötődés a Bethlen iránt. Egyébként az iskola által minden évben megrendezett Bethlen-bál a város kiemelkedő társasági eseménye, amelyen alkalomadtán több mint félezer ember vesz részt. A kollégiumban a nagyszerű múlt nyomai lépten-nyomon felbukkannak: a folyosókon, az épületek falain, az udvaron, a dokumentációs tárban, vagy a természetrajzi múzeum termeiben. Itt koptatta a padokat, vagy tanított mások mellett Barabás Miklós, Bod Péter, Áprily Lajos, Sütő András, Jékely Zoltán, Pápai Páriz Ferenc, Köteles Sámuel, és innen indult felkutatni a magyarok őshazáját Körösi Csoma Sándor. A múzeum Fenichel Sámuel Afrika-kutató nevét őrzi, aki értékes néprajzi, rovar- és lepkegyűjteményének egy részét az enyedi kollégiumba juttatta el.
A múzeumban – melyet diákok, tanárok és civilek egyaránt látogathatnak –, az elefántagyarak, a kitömött állatok, és érdekesnél érdekesebb kiállítási anyagok társaságában egy emberi csontváz is látható. A legenda úgy tartja, ő volt egykor a múzeum őre. Végrendeletben kérte, hogy csontvázát helyezzék el kedvenc termében. Hogy örökkön-örökké őrizze az évszádok óta tudományt fakasztó iskola mindenkori javait, diákjait, tanárait.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),