A Magyar Szórvány Napja Vajdahunyadon
Vajdahunyadon a református műemléktemplomban ökumenikus istentisztelettel és kulturális műsorral ünnepelte vasárnap a magyar közösség a Magyar Szórvány Napját.
Zsargó János református esperes igehirdetésében Erdély aranykoráról, Bethlen Gábor erdélyi református fejedelem életpályájáról emlékezett meg, kiemelve, hogy fontos felidézni a Tündérkert korát, de a mai időben is szükség van a feladatvállalásra, minden egyes magyar ember feladatvállalására, ha közösségi céljainkat meg akarjuk valósítani. Az istentiszteletet követően a Téglás Gábor Elméleti Líceum népdalcsoportja, Lengyel Izabella vezetésével mutatta be ünnepi műsorát.
Kun Árpád nyugalmazott református lelkész beszédében a szórványban élő közösségek megpróbáltatásaira tért ki, arra ösztönözve a vajdahunyadiakat, hogy bátran használják anyanyelvűket, hiszen kivívott jogaink akkor élnek, ha az a mindennapokban tartalommal töltjük fel.
,,Mi, magyarok a Kárpát-medencében gazdag történelemmel, becses nemzeti értékekkel rendelkezünk, így számos ünnepnapunk is van. Senkinek nem kell eszébe juttatni, hogy mit ünneplünk március 15-én, Szent István napján, januárban a Magyar Kultúra Napján, de új ünnepeket is vezetünk be, a Magyar Szórvány Napját alig harmadik alkalommal ünnepeljük Erdélyben, első alkalommal kiterjesztve a Kárpát-medencére. Indokoltnak tartom, hogy a szórványban élő közösségekre is gondoljunk egy nap kiemelten, és ez a nap november 15-e, Bethlen Gábor erdélyi fejedelmünk születésének napja" – fogalmazott Winkler Gyula ünnepi beszédében.
Az EP-képviselő felidézte a Magyar Szórvány Napjának történetét, amely Hunyad megyéből indult útnak a háromszéki és Hunyad megyei közösségek együttműködésének eredményeként. Az RMDSZ 2011-ben a nagyváradi kongresszusán hozott határozat, valamint a Magyar Állandó Értekezlet szórvány albizottságának idei döntése értelmében egész Kárpát-medencében együtt ünnepelnek a magyarok.
,,Legyen ez az a nap, mikor a magyar nemzet jobban odafigyel a szórványmagyarságra rendezvények, híradások, előadások, konferenciák, közösségépítő programok révén. Bethlen Gábor, Kún Kocsárd és még nagyon sok előttünk járó személyiség nyomdokain haladva komoly esély van arra, hogy az összmagyar szolidaritás megteremtse a magyar nemzet pozitív jövőképét, megeddze a székelység jövőbe vetett hitét, erősítse a szórványmagyarság valós alapokon nyugvó optimizmusát. Ehhez járulhat hozzá a Magyar Szórvány Napja is" – idézte fel az RMDSZ határozatát Winkler Gyula.
Az EP-képviselő ismertette a nagyenyedi szórványkonferencia záródokumentumát, elmondta, hogy a konferencia legfontosabb napirendi pontja a szórványoktatás volt, amely Hunyad megyében is kulcskérdés. ,,Itt, Hunyad megyében is a legfontosabb célkitűzésünk az anyanyelvű oktatási hálózat fenntartása, és bizony, napi gondokkal is meg kell küzdeni. Most legutóbb például a kormány döntésének következtében drasztikusan csökken az ingázó diákok támogatása, ez a következő időszakban komoly gondokat okoz Erdély-szerte a szórványkollégiumok működtetésében. Igyekszünk alternatív támogatási rendszerekkel enyhíteni ezeket a gondokat, de világosan látszik, hogy az RMDSZ ellenzékben elveszít egy sor olyan eszközt, amelyek a közösség gondjait orvosolhatná. Ezért tartom fontosnak, hogy a választások alkalmával az erdélyi magyarok, éljenek a szórványban, interetnikus környezetben vagy tömbben, szolidárisan támogassák szövetségünket, biztosítva ezáltal, hogy nélkülünk ne születhessenek olyan döntések, amelyek befolyásolják közösségünk mindennapjait" – mondta Winkler Gyula.
maszol/MTI/közlemény

A nagyfejedelem öröksége
Bethlen Gábor (1580. november 15. – 1629. november 15.) erdélyi fejedelem tiszteletére tartottak koszorúzással egybekötött konferenciát Nagyváradon, pénteken. A történelmi krónikákban Erdély nagyfejedelmének nevezett Bethlenre, fejedelemmé választásának, illetve születése évfordulójának alkalmából emlékeztek meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésben.
A megemlékezés a Schlauch-kertben (ma Petőfi park) található Bethlen-szobornál kezdődött. Török Sándor, az EMNT Bihar megyei elnöke köszöntötte a megjelenteket, s röviden ismertette a váradi Bethlen szobor 2003-ban történt felállításának kálváriáját. A szobrot, Kós András szobrászművész alkotását, ugyanis hatvankét évig nem lehetett felállítani, végül kellő kitartással, szent makacssággal, a román hatalom packázásainak kicselezésével sikerült az egykori nagy uralkodónak méltó emléket állítani Váradon, abban a városban, ahol várkapitány is volt, és amelyet különösen szeretett. Tőkés László, EP-képviselő mondott beszédet a koszorúzás előtt. „Istennek különleges kegyelme, hogy az 1941-ben készített alkotás avatóján személyesen az akkor 89 éves Kós András is részt vehetett” – jelentette ki Tőkés, aki felidézte azt is, hogy a szoborállítás milyen hercehurcával járt, mivel a szobor talapzatán levő, kizárólag magyarul feltüntetett igeszakasz és jelmondat („Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”) kiváltotta a román hatóságok ellenszenvét. A beszéd után a jelenlevő politikusok, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium diákjai és váradi polgárok helyezték el.
Az ünnepség a református püspöki palota Bartók-termében folytatódott, ahol előadások hangzottak el Bethlen Gábor uralkodásának jelentőségéről és arról a nemzeti örökségről, amely intő példa a mai magyar társadalom vezetőinek is. A konferencián elhangzott Hitünk hőse: Bethlen Gábor címmel Tőkés László európai parlamenti képviselő előadása, Bethlen Gábor, a református fejedelem címmel Soós József, gyantai református lelkipásztor értekezése, A Bethlen Gábor Alapkezelő bemutatása címmel Mihály Erzsébet, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásfinanszírozási igazgatójának ismertetője, illetve János Szabolcsnak, a Partiumi Keresztény Egyetem rektorának előadása a nagyfejedelem kultuszáról. Az előadások között a köröstárkányi gyermekkórus Bethlen-korabeli dalokat adott elő, igen hangulatossá téve ezzel a konferenciát. Záró előadásként Mihálka Nándor történész a váradi várban végzett Bethlen-korabeli építkezésekről beszélt, a folyamatban lévő régészeti feltárások alapján.
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Bethlen-díj Izsák Balázsnak
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Bohdan Zadura lengyel költő, műfordító és Hámori József akadémikus vehette át az idei Bethlen Gábor-díjakat november 15-én, péntek este az Uránia Nemzeti Filmszínházban.
A Bethlen Gábor Alapítvány ünnepélyes díjátadóját eddig minden évben Illyés Gyula születésének évfordulóján tartották, mostantól azonban az idén 400 éve trónra lépett erdélyi fejedelem születésének és halálának évfordulóján rendezik meg az eseményt. Bakos István, az alapítvány ügyvivő kurátora közölte, a díjátadó est zárta az idei Bethlen Gábor-emlékévet, amelynek keretében Erdély aranykora címmel ifjúsági vetélkedőt szerveztek a Lakitelek Alapítvánnyal közösen, valamint közadakozásból felállították Kolozsváron a fejedelem szobrát, Péterfy László alkotását.
Az SZNT elnökének Izsák Balázsnak a laudációját Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, az elismeréseket adományozó alapítvány kuratóriumának elnöke mondta el. Mint fogalmazott, az 1952-ben Sepsiszentgyörgyön született Izsák Balázs a „romániai rendszerváltást követően mérnöki munkája mellett alaposan beleásta magát a nemzetközi jogba, és 2003-ban tagja volt az SZNT kezdeményező testületének”. Lezsák arra is kitért, hogy az SZNT az önrendelkezés követelésének nyomatékosítására szervezte a székelyek nagy menetelését október 27-re Bereck és Kökös között. „Abban, hogy a nagy menetelés megtörténhetett, sikeres lehetett, oroszlánrésze volt Izsák Balázs minden pártosságon, megosztottságon felül álló és a meghátrálástól, az elvtelen, önemésztő alkuktól idegen egyéniségének, no meg az akaraterejének” – fogalmazott az Országgyűlés alelnöke.
A Bethlen Gábor-díjak mellett átadták a Márton Áron-emlékérmet Szíjártó István irodalomtörténésznek, a Százak Tanácsa ügyvezető elnökének, Magyary Rozáliának, a Bethlen Gábor Alapítvány főkönyvelőjének és Szász István Tas orvos-író-szerkesztőnek, az erdélyi Hitel Emlékmúzeum alapítójának, valamint a Tamási Áron-díjat Gazda József kovásznai író-szociográfusnak.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

SZKT ülés – Kelemen Hunor szövetségi elnök politikai beszámolója
Közeledvén az év végéhez, rövid számadást kell készítenünk arról az esztendőről, amelyet Bethlen Gábor és Kós Károly év- ként jelöltünk meg mindenekelőtt a saját magunk számára. Igen, a saját magunk számára, mert olyan időket élünk, amikor érdemes a nagy transzilván elődök örökségét újra elővenni, átolvasni, átgondolni, értelmezni és újraértelmezni, ha szükséges, s miért ne, a mai korba átültetve a közösségi munkában hasznosítani.
És a számadásnak akkor van igazán értelme, ha a jövő megtervezéséhez is hozzá segít, ha előre tekintünk és megfogalmazzuk a célt, számba vesszük az elvégzendő feladatokat.
De mit is mond Bethlen Gábor? Talán a legtöbbet idézett mondata a „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.” Ez ránk, erdélyi magyar emberekre, közéleti munkásokra, érdekképviseletet vállaló politikusokra többszörösen érvényes. Olyan, mint egy négyszáz éves, de ma is pontosan működő közéleti iránytű.
Választ kell adnunk arra a kérdésre, hogy az elmúlt időszakban megtettük-e azt, amit lehetett, vagy sem? Azt tettük-e, amit lehetett, az adott időszakban és az ismert körülmények között, vagy sem?
Kós Károlytól leggyakrabban a „Kiáltó Szó”-ból szoktunk idézni. Például azt, hogy: „Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való...”
Kemény, nagyon kemény szavak ezek, akár szó szerinti értelmét, akár annak átvitt értelmét akarjuk meghallani. Bő másfél éve ellenzékben politizálunk, és közel egy éve egy hetvenszázalékos parlamenti többséggel rendelkező kormány van hivatalban. Tetszik, vagy sem, ennek a kormánynak mi az ellenzéke vagyunk, nem vagyunk a része, nincs naponta mérhető ráhatásunk a kormányzati döntésekre. Azt mondtuk, hogy mi konstruktív ellenzéki szerepet fogunk betölteni, mert azt gondoljunk, hogy még egy olyan kormány is hozhat a mi közösségünk és általában a társadalom számára fontos és hasznos döntéseket, amelynek mi nem vagyunk a része. Ugyanakkor azt is mondtuk, hogy újra kell tanulnunk az ellenzéki szerepet, meg kell barátkoznunk az ellenzéki politizálás demokratikus eszközeivel, még olyan eszközökkel is, amelyek egy kicsit idegennek tűnnek, ijesztően hatnak, szokatlanok, nem föltétlenül kényelmesek, s közben nem kell úgy tennünk, nem szabad azt a hamis látszatot keltenünk, hogy azok használata irányváltást, értékváltást jelentene. Azzal az örök dilemmával kell szembenéznünk, amit az idő folyton újratermel: változó időkben kell-e változnunk, vagy minden maradhat a régiben? S ha változnunk kell, ha hallani véljük az idő szavát, akkor a változásnak milyen méretűnek kell lennie? Másképpen fogalmazva: tudjuk-e, akarjuk-e, szabad-e úgy szemlélni a politikát, mint egy várótermet, előszobát, ahol csak üldögélni kell csendben, nem föltétlenül felemelt fejjel, várni kell mozdulatlanul, ha lehet úgy, hogy senkit ne zavarjunk, mert egyszer, előbb vagy utóbb, úgyis beszólítanak.
Nehéz kihívások elé néztünk az elmúlt egy évben, és nincs semmi okunk azt gondolni, hogy holnaptól ez meg fog változni.
Ellenzékben lenni nem tragédia, bár egyetlen politikai alakulat sem erre szokott készülni, nincs benne semmi drámai, különösen akkor nincs, nem lenne különösebb gond ezzel, ha a mi társadalmunkban érvényes lenne az az elv, hogy megszerzett jogokat nem vonnak vissza, azok gyakorlását nem korlátozzák, nem keresnek buta ürügyet arra, hogy például miért kell olyan közigazgatási átszervezést kitalálni, amely nemcsak a nyelvi jogok gyakorlásának szab gátat, de a nemzeti kisebbség teljes kiszolgáltatottságát is előre vetíti. Szóval nem lenne semmi gond ellenzékben politizálni egy olyan társadalomban, amelyben a többség-kisebbség viszonyát a kölcsönös tisztelet és együttműködés őszinte szándéka hatja át, és ennek természetesen a kölcsönös bizalom az alapja.
Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az elmúlt húsz esztendőben rengeteg munkánkba, sok-sok erőfeszítésbe került, hogy egy ilyen társadalom irányába az első lépéseket megtegyük. Néha élt bennünk az az illúzió, hogy ha már egyszer elindultunk ezen az úton, akkor nem lehet visszafordulni, s nem is lesz senkinek érdeke: sem a többségi társadalomnak, s még kevésbé a kisebbségben élő közösségeknek. Mostanában viszont egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy ez nincs így. És egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy a megszerzett jogok megőrzése legalább akkora kihívás ma, mind az esetleges továbblépés.
Szóval alaposan megváltozott a világ körülöttünk. Ez a változás nem csak abból áll, hogy a kisebbségi érdekvédelmet ma ellenzékből kell ellátnunk, hisz ilyen még volt – huzamosabb ideig a kilencvenes években -, hanem abból is, ahogy stratégiát váltottak valahol. Valahol több helyen is!
Vegyük sorra ezeket!
A megszerzett jogok korlátozására újabban az igazságszolgáltatás intézményeit kezdték használni. Ez politikai perverzitás. Ott, ahol a törvények őrzői ülnek, ott születnek a törvény szellemiségével és gyakran betűjével ellentétes döntések. A Mikó-ügytől a székely és magyar zászlós perekig, a nyelvhasználattól a diszkrimináció kiforgatásáig számtalan példát sorolhatunk ide.
Ezzel párhuzamosan, ugyancsak az igazságszolgáltatás intézményein keresztül próbálják azt üzenni nekünk, hogy magyar ember ne próbáljon teljes jogú állampolgárként élni, mert a meghurcoltatástól a börtönig bármire számíthat. Az igazságszolgáltatás döntéseit pedig nem illik, különösen politikusok részéről, bírálattal illetni, mert azt rögtön befolyásolásnak, beavatkozásnak minősítik a hivatásos ás megélhetési óbégatók. És milyen célja lehet az olyan akcióknak, ha nem a megfélemlítés vagy erőfitogtatás, esetleg egy időben mindkettő, amikor a titkosszolgálat tisztje az RMDSZ politikusait látványosan, feltűnően követi, lefotózza, lefilmezi és provokálja. Nem tartom valószínűnek, hogy azért cselekedne így, mert rajongói hevületében a saját fotóalbumát kívánja teljesebbé tenni.
És közben azt sem mondhatjuk, hogy a román politikai pártok között a nemzetiségi kérdést illetően jelentős különbség lenne. Ugyanannak a pártnak a polgármestere az egyik városban partnerünk a magyar napok megszervezésében, maga is részt vesz az eseményeken, dicséret és köszönet érte, miközben egy másik város polgármestere, ugyanabból a pártból, itt Marosvásárhelyen a magyar kulturális rendezvényeket kitiltja a városból, a város határain kívülre száműzi, mert úgy tudja, hogy amennyiben mi ragaszkodunk nemzeti identitásunkhoz, etnikai feszültséget gerjesztünk, mert számára az a jó magyar, aki csendben van, lehajtja a fejét, nem kér semmit és nem akar semmit.
De ez igaz a másik oldalra is, a kormánykoalícióra: miközben a kormányfővel tisztességes párbeszédet tudunk folytatni, az Alkotmány módosítására tett javaslataink jelentős részére empátiával válaszol, addig párttársai magyarellenes törvénykezdeményezések garmadával riasztgatnak bennünket, és prefektusainak egy része a magyar polgármesterek hivatásos feljelentőivé szakosodott.
Ilyen körülmények között kellett és kell a kóskárolyi közösség építés szellemi örökségét tovább éltetni, ilyen társadalmi és politikai kontextusban kell a bethlengábori imperatívuszt követni.
A csíkszeredai Kongresszus utáni napokban még szinte biztosra lehetett venni, hogy ebben az évben alkotmánymódosításra kerül sor, amit rögtön követni fog egy átfogó közigazgatási reform, amit csak régiósítás néven emlegettünk.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség egy teljes, az alaptörvény minden fejezetére kiterjedt javaslatcsomagot tett le a Parlament asztalára. Olyan körülmények között, hogy nélkülünk is megvolt, megvan az a többség, amivel az Alkotmány módosítását ki lehet hozni a Parlamentből. Magyarán, nincs, nem volt szükség ránk, mégis sikerült olyan párbeszédet folytatni a kormányzó koalíció vezetőivel, amelynek eredményeként néhány fontos javaslatunkat elfogadták.
Az első cikkely kiegészült egy olyan bekezdéssel, amely a nemzeti kisebbségeket államalkotó tényezőnek ismeri el. Sikerült elfogadtatni a kulturális autonómia alkotmányos garanciáit, illetve a közösségi szimbólumok szabad használatának is megteremtettük az alkotmányos védelmet. Azt is el kell mondani, hogy nem sikerült elfogadtatni a különleges státusú régiók létrehozásának Alkotmányos feltételeit.
Ma már nagy valószínűséggel mondhatjuk, hogy a következő egy esztendőben biztosan nem lesz Alkotmány-módosítás. Egyik szemünk sír, a másik meg nevet. Sír az egyik szemünk, mert azt, amit én komoly jelzésnek tartok, nem föltétlenül áttörésnek, de a mentalitásváltás komoly jelének, az előbb említett javaslatokra gondolok, azok egyelőre az asztalfiókba kerültek. És nevet a másik szemünk, mert elmarad az a közigazgatási reform, a régiósítás, amely a mi önkormányzati erőnknek a megtizedelésével járt volna.
Még a nyár elején kezdeményeztünk egy átfogó decentralizációs törvényt, amely a szubszidiarítás elvének gyakorlatba ültetésével a központi kormányzattól elvéve a közösségek kezébe adta volna az őket érintő döntések egy igen széles körét. A nyár folyamán a kormány is bejelentette, hogy decentralizációs elképzeléseit még ebben az évben életbe lépteti. Ismét párbeszédet kezdeményeztünk erről a témáról a kormánnyal, és minden túlzás nélkül állítom, hogy a napokban elfogadott törvény a mi kezünk nyomát is magán viseli. A mi tervezetünk a kormány által felelősségvállalással elfogadott törvénynél átfogóbb volt, de én ellenzékből is készséggel elismerem, mert így tisztességes, hogy az elmúlt sok-sok esztendő legmélyebb hatalomátadására kerül sor. Az önkormányzatok erősebbek lesznek, nagyobb hatáskörökkel rendelkeznek, és a döntések közelebb kerülnek a helyi közösségekhez. Ezt mi támogattuk, és nem szégyen kimondani, hogy jó szívvel tettük.
Innen, ettől a mikrofontól is szeretném megköszönni minden egyes kollégának a gyors és alapos munkát. Itt ismét érdemes megismételnünk: ennek a tervezetnek az elfogadása nélkülünk is ment volna. Az a tény, hogy heteken keresztül tárgyaltunk, hogy a javaslataink jelentős része a törvényben helyet kapott, azt mutatja, hogy mind a szakértelmünket, mind a politikai szerepünket, azt, hogy egy nemzeti közösségek képviselünk, komolyan veszik.
A politikában a sikerhez nem elég a tiszta ész, a hűvös ráció, a logikus okfejtés. Szükség van a szívre, szükség van az érzelmekre is. Azonosulni egy programmal, egy céllal, egy szervezettel, magunkénak tudni, bízni benne, elhinni, hogy képes a közösségi akarat felmutatására és képviseletére, mind-mind szükséges ahhoz, hogy a munkánkat sikeresen végezhessük.
A csíkszeredai Kongresszusunkon olyan dokumentumokat fogadtunk el, és olyan programot szavaztunk meg, amelyek szerves folytatását jelentik az elmúlt 23 esztendőnek. Nem változtattunk irányt, nem változtattunk eszköztárat, nem gondoljuk azt, hogy csodavárásra kell berendezkedni, s azt sem gondoljuk, hogy a mi munkánkat helyettünk más el akarja, vagy el tudja végezni. Ebben az időszakban a prioritásokat is újra kellett fogalmaznunk. Ez a világ legtermészetesebb dolga.
A fejlesztési régiók átalakításáról már évekkel ezelőtt törvénykezdeményezést tettünk le a Parlament asztalára. Miután kiderült, hogy a kormány nem lesz képes átfogó közigazgatási átalakításra, a fejlesztési régiók átszervezését tűzte napirendre. Javasoltuk, hogy a mi tervezetünket vegyük elő, és azt tekintsük kiindulási pontnak. Ugyanakkor azt a meggyőződésünket is elmondtuk, hogy bármilyen átalakításra csak akkor kerülhet sor, ha népszavazáson kérdezzük meg a polgárokat, hogy mit gondolnak a változtatásról, hisz az minden egyes embernek, családnak, közösségnek az életét közvetlenül érinti és befolyásolja. Ezért kezdeményeztünk aláírásgyűjtést a népszavazások kiírása végett. Azt tapasztaltuk, hogy a szó szoros értelmében néhány nap alatt sikerült hat megyében közel kétszázezer aláírást összegyűjtenünk. A közösségi akarat felmutatásán túl ez jól és elég pontosan jelzi, hogy a mi törekvéseink egybecsengenek a választóink akaratával. Itt ismét a köszönet hangján kell szólanom mindazok irányába, akik aláírásukkal támogatták a Szövetség kezdeményezését, és azok irányába, akik részt vettek a munkában.
A Nagy Menetelés is ezt a célt szolgálta: megmutatni, hogy amit mi mondunk, amit politikai célként felmutatunk a programunkban és a napi üzeneteinkben, az a közösségünk akarata. Ezért vettünk részt a szervezésben, és ezért vettünk részt a menetelésen is. Azt mondom, hogy helyesen cselekedtünk, s bár egy 53 kilométeres szakaszon jelenlévő százezres nagyságrendű tömegben lehettek és voltak olyan üzenetek, kijelentések, amelyekkel nem tudunk azonosulni, összességében sikeresnek tekinthetjük a háromszéki rendezvényt. A mi üzenetünk az volt, hogy sem régióátszervezést, sem autonómiát nem valaki ellenébe képzelünk el, hanem valakikért. Nem akarunk senkitől semmit elvenni, senkit nem akarunk megfosztani semmitől, mert amit mi kérünk, az nem olyasmi, hogy el kell venni másoktól, másokat meg kell rövidíteni, hanem csupán annyit jelent, hogy a mi dolgainkról mi magunk akarunk dönteni. És azt is elmondtuk, hogy ezt a célt kizárólag politikai eszközökkel és a román társadalommal folytatott párbeszéd és az ők meggyőzése révén kívánjuk elérni. Nem mondtunk mást, mint ami a Szövetség programjában szerepel, nem mondtunk mást, mint amit a közösségünk akar. Ennek kapcsán más irányról beszélni, az eddigi eredmények feladását és új időszámítást emlegetni, igazságtalan dolog.
Az elmúlt hónapok semmilyen formában nem a vagy-vagy dilemma elé állították a Szövetséget. Nem tartom életszerűnek azt a felvetést, mely szerint vagy politizálunk a parlamentben, az önkormányzatokban, vagy menetelünk. Azt mondom, hogy az is-is helyzet sokkal inkább igaz. Egyik eszköztárunkat kiegészítjük olyan eszközökkel, amelyeket ez a szervezet még használt. És valószínű, hogy az élet még teremthet olyan helyzetet, amikor használnia kell.
Azok a kívülről bekiabálók, akik azt a hamis látszatot keltik, s ahhoz még ideológiai alapot is próbálnak fabrikálni, hogy a tömbben élő magyarok törekvései ellentétesek az interetnikus környezetben vagy a szórványban élő magyarok érdekeivel, vagy fordítva, hogy Székelyföld nincs tekintettel más régiókra, esetleg hogy a szórványban élők visszafogják Székelyföldet, nem járnak el helyesen. Szerencsétlen kísérletnek tartok minden ilyen próbálkozást.
Én ennek pontosan az ellenkezőjét állítom. Azt mondom, hogy végső soron egymást erősítjük, egymásnak képesek vagyunk kölcsönösen reményt és erőt adni. S ezt nem csak mondom, hanem tapasztalom is. Figyelünk egymásra, szolidárisak vagyunk egymással, kiegészítjük egymást, mert nincs egyetlen nagy igazság, ami kizárná a sok kis igazságot. A mi sok igazságunkból áll össze az a mozaik, amely attól szép és tartós, attól erős, hogy a kötőanyag közös, hogy az illesztések találnak, hogy harmóniát sugároz. Mondhatnám azt is, hogy a kulturális autonómia a területi, vagy regionális autonómiával alkot teljes egészet, egyik nem zárja ki a másikat, hanem kiegészíti azt. Arról persze nincsenek illúzióim, hogy ma éppen milyen esélye van egyik vagy másik tervünk megvalósításának. Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy mozdulatlanul állunk és csodára várunk.
De lássuk, milyen feladatok előtt állunk?
Számunkra és a romániai magyarság számára a következő időszak legnagyobb kihívása a jövő évi európai parlamenti választások. Mától kezdődően hivatalosan is elkezdjük a felkészülést a fél év múlva esedékes választásra. A cél: megőrizni képviseletünket az európai parlamentben. Ehhez hoznunk kell a szokásos formánkat, ami a jelölteken és a programon kívül szervezést, kőkemény munkát és mozgósítást jelent. Ez mindenkinek a feladata és a felelőssége. Ez alól a munka alól senki sem vonhatja ki magát. Nem engedhetjük meg, hogy a romániai magyarság képviselet nélkül maradjon. Nem könnyű terep az európai politizálás, ezt néhány esztendő alatt megtapasztaltuk. De ha nem vagyunk ott, akkor a mi dolgainkat ott senki sem fogja képviselni. Mert másoknak más dolguk van, más céljaik, más prioritásaik. Az európai polgári kezdeményezésünket elutasította a Bizottság. És mégis van egy óriási eredményünk: a kezdeményezés körül sikerült egy olyan előzmények nélküli európai nemzeti kiseb

Új úton az RMDSZ? (Ülésezett az SZKT)
A viták, nyílt vagy burkolt összecsapások helyszíne volt a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) szombati marosvásárhelyi ülése. Kelemen Hunor szövetségi elnök első ízben fordult szembe elődjével és mentorával, Markó Bélával, aki az elmúlt hetekben több ízben bírálta amiatt, mert feladni látszik a korábbi kis lépések politikáját, kifogásolta, hogy az RMDSZ is részt vett a nagy menetelésben, és a szórvány cserbenhagyásaként minősítette a székely autonómiatörekvések támogatását. Kelemen egyértelműen fogalmazott: nem lehet mozdulatlanul állva a csodára várni, eddigi eszköztárukat új elemekkel kell kiegészíteni. „Nem mondtunk mást, mint ami a szövetség programjában szerepel, nem mondtunk mást, mint amit közösségünk akar” – fogalmazott. Leszögezte, a jövő évi EP-választásokon az RMDSZ színeiben, a tulipán jele alatt indulnak jelöltjeik. Párbeszédről lehet szó, de a zsarolásnak nem engednek, olyanoknak nincs helyük listájukon, akik korábban a megosztást szolgálták – szögezte le. Az ülés a szövetség kitüntetései, az Ezüstfenyő Díjak kiosztásával kezdődött. Az elismerést azoknak ítélik oda, „akik kiemelkedő munkát végeztek a magyarság szülőföldön való megmaradásáért és az RMDSZ programjának megvalósításáért”. Háromszékről Kisgyörgy Zoltán geológus, földtani és helytörténeti szakíró, lapunk munkatársa és Zelenák József evangélikus-lutheránus esperes, püspökhelyettes vette át a díjat. Előre lehetett sejteni, hogy az SZKT ülése nem a megszokott semmitmondó bágyadtságban telik el, az elmúlt hetekben egyre élesebbé váltak ugyanis a régi vezetés bíráló hangjai, többen próbáltak ellentétet szítani Székelyföld és szórvány között, de az is kiszivárgott, sűrűsödnek a viták arról, milyen úton kell tovább haladnia az RMDSZ-nek. Így Kelemen Hunor politikai beszámolója sokkal inkább állásfoglalásnak hatott. S bár kiemelte, nem új irányról van szó, az is nyilvánvalóvá vált: új időszámítás következik a szövetség életében.
Cselekvés ellenzékben is
Kelemen Hunor szövetségi elnök Bethlen Gábor és Kós Károly egy-egy idézetére építette beszámolóját. Négyszáz éves, de ma is pontosan működő közéleti iránytűként jellemezte Bethlen szavait: „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.” Kós Károly felhívását a Kiáltó Szóból kölcsönözte: „Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való...” Ellenzékbe kényszerült az RMDSZ bő másfél évvel ezelőtt, és ez új kihívásokat, kérdéseket is felvetett, például, hogy változtatnia kell-e addigi politizálásán, „tudjuk-e, akarjuk-e, szabad-e úgy szemlélni a politikát, mint egy várótermet, előszobát, ahol csak üldögélni kell csendben, nem föltétlenül felemelt fejjel, várni kell mozdulatlanul, ha lehet úgy, hogy senkit ne zavarjunk, mert egyszer, előbb vagy utóbb, úgyis beszólítanak”. Nem lenne gond az ellenzékben politizálás egy olyan társadalomban, ahol a többség-kisebbség viszonyát a kölcsönös bizalomra alapuló együttműködési szándék jellemzi, de Romániában azt tapasztaljuk, hogy a megszerzett jogok megőrzése legalább akkora kihívás, mind az esetleges továbblépés – fogalmazott Kelemen Hunor. Számba vette az elmúlt egy esztendőt: alkotmánymódosító javaslataik egy részét sikerült érvényesíteniük, ám végül halasztódott az alaptörvény megváltoztatása, de legalább elmaradt az a közigazgatási reform is, a régiósítás, amely az önkormányzati erők megtizedelésével járt volna. Jelentős előrelépésnek nevezte a decentralizációs törvényt, mellyel „az elmúlt sok-sok esztendő legmélyebb hatalomátadására kerül sor. Az önkormányzatok erősebbek lesznek, nagyobb hatáskörökkel rendelkeznek, és a döntések közelebb kerülnek a helyi közösségekhez”. Szólt a fejlesztési régiók átszervezése okán kezdeményezett aláírásgyűjtésről – tíz nap alatt sikerült kétszázezer támogatást összesíteniük – és a székelyek nagy meneteléséről, mindkettő a közösségi akarat felmutatását szolgálta. Elismételte korábban már megfogalmazott álláspontját: „sem régióátszervezést, sem autonómiát nem valaki ellenében képzelünk el, hanem valakikért. (…) Amit mi kérünk, az csupán annyit jelent, hogy a mi dolgainkról mi magunk akarunk dönteni.”
Nem vagy-vagy, hanem is-is
Kelemen Hunor a belső bírálatokra válaszolva elmondta: „Nem tartom életszerűnek azt a felvetést, mely szerint vagy politizálunk a parlamentben, az önkormányzatokban, vagy menetelünk. Azt mondom, hogy az is-is helyzet sokkal inkább igaz. Eddigi eszköztárunkat kiegészítjük olyan eszközökkel, amelyeket ez a szervezet még használt, és valószínű, hogy az élet még teremthet olyan helyzetet, amikor használnia kell.” Véleménye szerint hamis állítás, hogy a tömbben élő magyarok törekvései ellentétesek az interetnikus környezetben, illetve a szórványban élő magyarok érdekeivel, vagy fordítva. „A kulturális autonómia a területi vagy regionális autonómiával alkot teljes egészet, egyik nem zárja ki a másikat, hanem kiegészíti azt. Arról persze nincsenek illúzióim, hogy ma éppen milyen esélye van egyik vagy másik tervünk megvalósításának. Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy mozdulatlanul állunk, és csodára várunk” – fogalmazott Kelemen Hunor.
A közeljövő céljai között az EP-választásokat említette, ott kell lenni Brüsszelben, mert bár európai polgári kezdeményezésüket elutasították, a lisszaboni szerződés módosításakor „rést kell ütni a falon”, el kell érni, hogy a kisebbségi jogok védelme az EU alapdokumentumának részévé váljék. Kelemen Hunor nemcsak Markó Bélának, de Tőkés Lászlónak is üzent: „nem engedünk a zsarolásnak, és nem ígérünk befutó helyet olyan politikusoknak, akik a mi bizalmunkkal visszaéltek. Partnerséget ígérünk minden olyan személynek és szervezetnek, aki és amely abban érdekelt, hogy ne a megosztást erősítse. Mindazt, ami 2012-ben a parlamenti választásokon történt, nem tudjuk meg nem történtnek tekinteni, nem tudjuk kitörölni a szövetség intézményes memóriájából”. Magyarország irányába is megfogalmazta álláspontját: „Mindig azt mondtuk, hogy a megszerzett jogokkal élni kell. Az állampolgársággal járó szavazati jogról is csak ezt mondhatjuk. Ahogy a könnyített állampolgárság megszerzéséhez is segítséget nyújtottunk anélkül, hogy ezért bárkitől ellenszolgáltatást kértünk vagy vártunk volna el, a regisztrációval kapcsolatosan is így járunk el” – jelentette ki.
A többség egyetért
A szövetségi elnök felszólalását követő politikai hozzászólások többsége megerősítette Kelemen Hunor álláspontját. Többen kiemelték a decentralizációs törvény jelentőségét (Borbély László, Cseke Attila, Király András), Szabó József, a Magyar Ifjúsági Értekezlet (Miért) elnöke a megyei önkormányzatoknak átadott diáktáborok egy rendszerbe építését és az erdélyi magyar diáküdültetési program létrehozását javasolta. Ugyanakkor megfogalmazott egy cseppet sem fiatalos, de az RMDSZ szárnyai alatt felnövekvő ifjakra jellemző példázatot is: maratoni távgyalogláshoz hasonlította a szövetség tevékenységét, ahol csoportban kell haladni, nem szabad senkinek nagyobb sebességre kapcsolnia, aki pedig lemarad, azt kizárják. A szórvány–székely kapcsolatokról Winkler Gyula EP-képviselő fogalmazta meg: nagyon jó nagykövetei lehetnek a szórványban élők a székely autonómiaköveteléseknek a románokkal folytatott párbeszéd során. Korodi Attila képviselő és Tamás Sándor is felvetette, hogy az autonómiaharcban szükség van az eszköztár bővítésére.
Vass–Frunda összecsapás
A Marosvásárhelyen kívüliek számára váratlanul bukkant elő egy nagyon éles vita Vass Levente és Frunda György között. Két felszólaló szájából is elhangzott: „el a kezekkel Vass Leventéről és a kőtörő osztályról!”, majd körvonalazódott a történet is: Marosvásárhelyen a Vass Levente által irányított urológia-kőtörő részleget más részlegbe akarják beolvasztani, ez ellen már augusztusban tiltakoztak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusának és kari tanácsainak tagjai. Többen Frunda Györgyöt sejtik az intézkedés hátterében, hiszen a felesége az urológiarészleg vezetőjeként közvetlenül érintett az ügyben. Ezenkívül a tavalyi választásokról jól ismert tény az is, hogy bár korábban Vass Levente volt az RMDSZ marosvásárhelyi polgármesterjelöltje, a szövetség végül mégis Frundát támogatta, akinek aztán nem sikerült legyőznie román vetélytársát. Most Vass Levente nagyon élesen fogalmazott: véleménye szerint a korábbi történéseknek köszönhető, hogy jövő héten már, valószínű, nem lesz főosztályvezető, azzal vádolta meg Frundát, hogy rengeteg energiát fektetett abba, hogy felszámolja az említett osztályt, így akar bosszút állni rajta, és a megyei RMDSZ-szervezet „passzívan asszisztált” ehhez. „Az egyedüli dolog, amivel meg tudom tartani a méltóságomat, hogy nem félek; sem Frunda Györgytől, sem másoktól” – jelentette ki, szavait pedig vastaps követte. Frunda György hazugnak nevezte Vass Leventét, és perrel fenyegette. Sokat elmond a helyzetről, hogy ő azonban néma csendben hagyta el a pulpitust, senki nem tapsolt.
Lezárult a Markó-éra
Az „öreg oroszlánok” és „fiatalabb farkasok” közötti nézetkülönbségek visszaköszöntek még néhányszor. Borbély László, aki két évtizede meghatározó politikusa az RMDSZ-nek, például azt hangoztatta, hogy a választott út jó volt, sok mindent sikerült elérniük, nem váróteremben ült az erdélyi magyarság. Markó Béla is visszavonulót fújt. Mint mondotta, nem provokálnak belőle replikát a Kelemen Hunor által hangoztatottak. Kifogást csak a magyarországi választásokkal kapcsolatos véleménye ellen emelt: szerinte jobb lett volna olyan megoldás, amely szerint a határon túli állampolgárok csak bizonyos dolgokba szólhatnak bele. Markó kiemelte, fontosnak és tisztázó jellegűnek is tartja Kelemen Hunor állásfoglalását. Egy húszesztendős korszak lezárult – mondotta. „Kialakítottuk a jogi kereteket, és jön a következő korszak, amikor döntési jogköröket kell magunkhoz vennünk. Az autonóm döntés különböző formái felé kell elindulnunk. Nem fogadhatjuk el, hogy a következő húsz év csak az elmúlt húsz év eredményeinek megvédésről szóljon” – hangsúlyozta Markó Béla.
Az SZKT testülete arról is döntött, hogy március elsején rangsorolja európai parlamenti képviselőjelöltjeit, és elfogadták a jelöltállítás szabályzatát. Eszerint csakis az RMDSZ valamely területi szervezete, platformja, társult szervezete, nőszervezete vagy a szövetséges ifjúsági szervezeteket tömörítő Miért ajánlásával lehet pályázni a képviselő-jelöltségre. A pályázatokat a jelölteknek február 15-ig kell benyújtaniuk.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megőrizni képviseletünket az Európai Parlamentben
A Szövetségi Képviselők Tanácsának november 23-i, szombati ülésén Kelemen Hunor szövetségi elnök rövid számadást készített arról az esztendőről, amelyet Bethlen Gábor- és Kós Károly-évként jelölt meg az RMDSZ, "mert olyan időket élünk, amikor érdemes a nagy transzilván elődök örökségét újra elővenni, átolvasni, átgondolni, értelmezni és újraértelmezni, ha szükséges, s miért ne, a mai korba átültetve a közösségi munkában hasznosítani".
Arról beszélt, hogy az RMDSZ ellenzékben politizál, így nincs naponta mérhető ráhatása a kormányzati döntésekre, ezért azzal az örök dilemmával kell szembenéznie, hogy "változó időkben kell-e változnunk, vagy minden maradhat a régiben? S ha változnunk kell, ha hallani véljük az idő szavát, akkor a változásnak milyen méretűnek kell lennie? Másképp fogalmazva: tudjuk-e, akarjuk-e, szabad-e úgy szemlélni a politikát, mint egy várótermet, előszobát, ahol csak üldögélni kell csendben, nem föltétlenül felemelt fejjel, várni kell mozdulatlanul, ha lehet, úgy, hogy senkit ne zavarjunk, mert egyszer, előbb vagy utóbb, úgyis beszólítanak".
Normális társadalomban ellenzékben lenni nem tragédia
Ellenzékben lenni nem tragédia – jelentette ki –, és nem lenne különösebb gond ezzel, "ha a mi társadalmunkban érvényes lenne az az elv, hogy megszerzett jogokat nem vonnak vissza, azok gyakorlását nem korlátozzák, nem keresnek buta ürügyet arra, hogy például miért kell olyan közigazgatási átszervezést kitalálni, amely nemcsak a nyelvi jogok gyakorlásának szab gátat, de a nemzeti kisebbség teljes kiszolgáltatottságát is előrevetíti. Szóval nem lenne semmi gond ellenzékben politizálni egy olyan társadalomban, amelyben a többség-kisebbség viszonyát a kölcsönös tisztelet és együttműködés őszinte szándéka hatja át, és ennek természetesen a kölcsönös bizalom az alapja. Ezzel szemben egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy a megszerzett jogok megőrzése legalább akkora kihívás, mind az esetleges továbblépés".
Az elnök arról is beszélt, hogy "a megszerzett jogok korlátozására újabban az igazságszolgáltatás intézményeit kezdték használni", és ezeken keresztül próbálják azt üzenni nekünk, hogy "magyar ember ne próbáljon teljes jogú állampolgárként élni, mert a meghurcoltatástól a börtönig bármire számíthat".
Rámutatott, a román politikai pártok között a nemzetiségi kérdést illetően nincs jelentős különbség. "Ugyanannak a pártnak a polgármestere az egyik városban partnerünk a magyar napok megszervezésében, maga is részt vesz az eseményeken, (…) miközben egy másik város polgármestere ugyanabból a pártból Marosvásárhelyen a magyar kulturális rendezvényeket kitiltja a városból, a város határain kívülre száműzi, mert úgy tudja, hogy amennyiben ragaszkodunk nemzeti identitásunkhoz, etnikai feszültséget gerjesztünk, mert számára az a jó magyar, aki csendben van, lehajtja a fejét, nem kér semmit és nem akar semmit.
De ez igaz a másik oldalra is, a kormánykoalícióra: miközben a kormányfővel tisztességes párbeszédet tudunk folytatni, az alkotmány módosítására tett javaslataink jelentős részére empátiával válaszol, addig párttársai magyarellenes törvénykezdeményezések garmadával riasztgatnak bennünket, és prefektusainak egy része a magyar polgármesterek hivatásos feljelentőivé szakosodott".
Az alkotmánymódosítás kapcsán mondta el, hogy az RMDSZ egy teljes, az alaptörvény minden fejezetére kiterjedt javaslatcsomagot tett le a parlament asztalára, és sikerült olyan párbeszédet folytatnia a kormánykoalíció vezetőivel, amelynek eredményeként néhány fontos javaslatukat elfogadták. "Az első cikkely kiegészült egy olyan bekezdéssel, amely a nemzeti kisebbségeket államalkotó tényezőnek ismeri el. Sikerült elfogadtatni a kulturális autonómia alkotmányos garanciáit, illetve a közösségi szimbólumok szabad használatának is megteremtettük az alkotmányos védelmet. Azt is el kell mondani, hogy nem sikerült elfogadtatni a különleges státusú régiók létrehozásának alkotmányos feltételeit".
Beszélt arról, hogy a szövetség a nyár elején "egy átfogó decentralizációs törvényt kezdeményezett, amely a szubszidiaritás elvének gyakorlatba ültetésével, a központi kormányzattól elvéve, a közösségek kezébe adta volna az őket érintő döntések egy igen széles körét". A nyár folyamán párbeszédet kezdeményeztek a kormánnyal, ezáltal "a napokban elfogadott törvény a mi kezünk nyomát is magán viseli", és általa "az elmúlt sok-sok esztendő legmélyebb hatalomátadására kerül sor. Az önkormányzatok erősebbek lesznek, nagyobb hatáskörökkel rendelkeznek, és a döntések közelebb kerülnek a helyi közösségekhez".
Nem csodavárásra kell berendezkedni!
Az elnök szerint a csíkszeredai kongresszuson olyan dokumentumokat és olyan programot fogadtak el, amely szerves folytatása az elmúlt 23 esztendőnek. "Nem változtattunk irányt, nem változtattunk eszköztárat, nem gondoljuk azt, hogy csodavárásra kell berendezkedni, s azt sem, hogy a munkánkat helyettünk más el akarja vagy el tudja végezni."
A fejlesztési régiók átalakításáról szólva kijelentette, az RMDSZ évekkel ezelőtt törvénykezdeményezést tett le a parlament asztalára, és a kormány által kezdeményezett régióátszervezés során javasolta, hogy azt tekintsék kiindulási pontnak. Elmondták, hogy bármilyen átalakításra csak akkor kerülhet sor, ha népszavazáson kérdezik meg a polgárokat. Ezért kezdeményeztek aláírásgyűjtést annak kiírásáért.
Az, hogy néhány nap alatt sikerült hat megyében közel kétszázezer aláírást összegyűjteni, a közösségi akarat felmutatásán túl azt is jelzi, hogy a szervezet törekvései egybecsengenek a választóik akaratával. Az elnök szerint a nagy menetelés is ezt a célt szolgálta: megmutatni, hogy amit az RMDSZ mond, amit politikai célként felmutat, az a közösség akarata. "A mi üzenetünk az volt, hogy sem régióátszervezést, sem autonómiát nem valaki ellenében képzelünk el, hanem valakikért". (…) "Csupán annyit jelent, hogy a mi dolgainkról mi magunk akarunk dönteni. És azt is elmondtuk, hogy ezt a célt kizárólag politikai eszközökkel és a román társadalommal folytatott párbeszéd és az ő meggyőzésük révén kívánjuk elérni".
A "kívülről bekiabálóknak, akik azt a hamis látszatot keltik, s ahhoz még ideológiai alapot is próbálnak fabrikálni, hogy a tömbben élő magyarok törekvései ellentétesek az interetnikus környezetben vagy a szórványban élő magyarok érdekeivel, vagy fordítva, hogy a Székelyföld nincs tekintettel más régiókra, esetleg hogy a szórványban élők visszafogják a Székelyföldet", üzente, hogy nem járnak el helyesen, mert "végső soron egymást erősítjük, egymásnak képesek vagyunk kölcsönösen reményt és erőt adni".
Az EP-választás a következő időszak legnagyobb kihívása
A következő időszak legnagyobb kihívásának a jövő évi európai parlamenti választásokat nevezte, amelynek célja "megőrizni képviseletünket az Európai Parlamentben". A mozgósításban mindenkinek részt kell vennie, mert "ha nem vagyunk ott, akkor a mi dolgainkat ott senki sem fogja képviselni".
Az európai parlamenti választásokon a tulipán jele alatt és RMDSZ-színekben kell indulniuk, jelentette ki, hozzátéve, hogy ez nem zárja ki a párbeszédet, az együttműködést. Viszont "nem engedünk a zsarolásnak és nem ígérünk befutó helyet olyan politikusoknak, akik visszaéltek a bizalmunkkal. Partnerséget ígérünk minden olyan személynek és szervezetnek, aki, amely abban érdekelt, hogy ne a megosztást erősítse".
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Szórványhiányok: szakmai oktatás és magyar gyerekek
Az egyre romló demográfiai adatok mellett a szakoktatás teljes hiánya, illetve a nem kielégítő támogatási rendszer is veszélyezteti a szórványbeli magyar nyelvű oktatást. Háttérintézmények hiányában a megszűnés fenyegeti az iskolák többségét.
Az évtized végéig 235 erdélyi településen szűnhet meg a magyar iskola. Ezekben a helységekben ugyanis jelenleg már csak 4–6 gyereket íratnak be évente az első, illetve ötödik osztályba, az elmúlt esztendőkben pedig nem született két magyar csecsemőnél több. A Közpolitikai Elemző Központ és a Kvantum Kutatóközpont Iskolák veszélyben című kutatói programja szerint mivel más közeli településen sem biztosított a magyar nyelvű oktatás, 2020-ra a meglévő néhány magyar gyerek valószínűleg csak román nyelven tanulhat. Az elmúlt évtizedekben is tapasztalt népességfogyás most éri el a mélypontot, és élesen kihat az iskolai populáció alakulására is. Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese a szövetség által is támogatott kutatási program adatait ismertetve a magyar szórvány napja alkalmából Nagyenyeden tartott konferencián kifejtette: az új demográfiai helyzet új megközelítést, helyi, megyei és regionális szintű oktatási cselekvési tervek készítését követeli meg. Ezt indokolja az oktatási törvény is, amely a központosítás felszámolására törekszik, de a célként kitűzött kisebbségi autonómia is megköveteli a helyi közösség pontos önismeretét, saját tényszerű helyzetelemzését. Magyari szerint a régiónként differenciált demográfiai mutatók szintén a helyi szintű megközelítést szorgalmazzák.
Az RMDSZ Főtitkársága az említett demográfiai adatok ismeretében rövid és középtávú regionális oktatási tervek készítését kezdeményezte. Első körben több hónapos műhelymunka, széles társadalmi konzultáció során a helybeliek és szakmabeliek döntik el, milyen megoldást érdemes választani az aktuális helyzetre.
A hiányzó láncszem
Az enyedi konferencián az erdélyi magyar oktatás nem túl egészséges szerkezetére is felhívták a figyelmet: az erdélyi magyar gyerekeknek csupán egyötöde tanul szakmát, és mivel a magyar nyelvű kínálat csak a székely megyékben biztosított, a diákok fele román nyelven kényszerül tanulni. Szórványban, de tömbmagyar vidéken is – például Biharban vagy Szatmárban – számos magyar gyerek épp a magyar nyelvű szakoktatás hiányában választja a román iskolát.
A helyzetre többek között az átszervezés jelenthetné a megoldást, ha megyén, régión belül újraoszthatnák a magyar osztályokat. A magyar szakosztályok indításához elméleti osztályok indításáról kellene lemondani, a meglévő nagyvárosiakat újraosztani a kerületi, megyei szinten a kisvárosi iskolák javára. A szakiskolai osztályok révén ugyanakkor növelni is lehetne az osztályok számát, ha sikerül visszacsalogatni a korábban román iskolát választó gyerekeket. Számos neves iskola azonban ódzkodik a szakoktatástól attól tartva, hogy beindítása presztízsveszteséggel járna. Magyari Tivadar szerint az említett szakoktatás mellett a szabad verseny, a diákokat szélesebb körből összegyűjtő szórványkollégiumok, illetve a helyi politikai alkuk jelenthetnek gyengébb alternatív megoldást a magyar nyelvű oktatás fenntartására.
Nem féltek a presztízsvesztéstől
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium a ritka pozitív példa: nem riadtak vissza a presztízsvesztés veszélyétől, nyolc évvel ezelőtt felvállalták a szakoktatás beindítását. Szőcs Ildikó igazgató szerint ennek is köszönhető, hogy bár az iskola szórványban működik, nem csökken a diáklétszám, a nagymúltú kollégium – amely ma is számos erdélyi régióból vonz diákokat – akár a Fehér megyei tanulók révén is fenn tudna maradni. A szakoktatásnak azonban egy bizonyos stratégia mentén kell beindulnia. Mivel egyetlen iskola nem tud több szakot felvállalni, és nincs értelme ugyanazon szak beindításának több iskolában, fontos lenne régiók mentén leosztani a szakterületeket az adott térség gazdasági helyzetéhez is igazodva.
A szórványban fontos, széles körből diákokat vonzó bentlakásos iskolák fennmaradásának biztosítékát az ösztöndíjprogramban látja Szőcs Ildikó. Mint elmondta, Enyeden a keresztszülő-program révén 55 diáknak nyújtanak ingyenes ellátást. A közösségi élmény biztosítása a legfontosabb, s ha a fiatalok ezt nem kapják meg magyar iskolában, román területen keresik majd.
Ellensúlyozás nyelvtanítással
Beszterce-Naszód megyében is a román oktatásban keresi a boldogulást a magyar gyerekek jelentős százaléka, a pedagógusok szerint a negatív demográfiai mutatók mellett a szakoktatás már említett hiánya miatt is. A hatszázalékos magyarsággal rendelkező észak-erdélyi megye 26 magyar iskolájából három szűnt meg: 2005 óta Somkeréken, Bacában és Nagysajóban nem lehet már magyar nyelven tanulni. Az Iskolák veszélyben program adatai szerint az egyre csökkenő gyereklétszám miatt az évtized végére a Beszterce környéki oktatási régióban már csak két (a besztercei és a szentmátéi), míg a Bethlen környékiben öt – az árpástói, a bethleni, a felőri, a magyardécsei és a vicei – iskola fennmaradása biztosított, utóbbi kettőé a településeken működő szórványkollégiumok jóvoltából.
A besztercei oktatási térség egyik fontos magyar szigetének számító, 85 százalékban magyarlakta Cegőtelke elemi iskolájában ma tizenöt magyar gyerek tanul egyetlen összevont osztályban, az óvodában tizenhatan vannak. A román tagozatra beíratott kilenc gyereknek szinte mindegyike vegyes házasságból származik, Székely Lilla tanítónő elmondása szerint eddig egyetlen esetben fordult elő, hogy magyar tagozatra írattak vegyes házasságból született gyereket. A beolvadási tendencia ellensúlyozásaként az egyébként magyar végzettségű, de évtizedek óta román tagozaton tanító pedagógus választott tárgyként magyar nyelvre oktatja diákjait – románokat és vegyes házasságból származókat egyaránt.
Elsősorban a községközpontbeli román iskola közelsége motiválja a szülőket, hogy román nyelven taníttassák gyerekeiket. Ma még csak a vegyes házasságból származók választják a román iskolát, félő azonban, hogy a támogatási rendszer átalakulásával, a magyar kormány által biztosított oktatási-nevelési támogatás folyósításának esetleges megszűnésével egyre több magyar szülő dönt hasonlóan. A magyar nyelvű oktatás választása ugyanis súlyos anyagi pluszterhet ró a szülőkre, amit ma még sokan vállalnak. Az alig 6 kilométerre fekvő Szászlekence román tanintézetébe iskolabusz viszi a diákokat, míg a jóval nagyobb távolságra – Szentmátéban, Tekében vagy Besztercén – található magyar iskolákba való eljutást, vagy a bentlakást a szülőnek saját zsebből kell finanszíroznia. Ráadásul magyar nyelven csak elméleti oktatásban részesülhetnek a gyerekek, holott egyre több szülő szakmára taníttatná csemetéjét, a diákok egy része pedig nem is alkalmas középiskolai vagy egyetemi tanulmányokra.
Bástya a szórványban
„A magyar nyelvű szakoktatás hiánya hatalmas hátrány, számos színmagyar településen okoz problémát” – jelenti ki lapunknak Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület elnöke is. Az 5–8 osztályos iskola pedagógusai hét éve alapították a szórványkollégiumot, csángómagyar gyerekek „importálásával” biztosítva a magyar tanintézet fennmaradását. A vicei Bástya Csángó-Szórványmagyar Kollégiumban jelenleg harmincegy gyerek lakik, tizennégyen Bákó megyéből, a többiek Óradnáról, illetve mezőségi szórványtelepülésekről érkeztek, ahol megszűnt vagy megszűnőben van a magyar iskola. A vicei után létesült magyardécsei kollégium tizenegy gyereknek biztosít szállást és ingyenes ellátást, az öt óradnai, négy forrófalvi és két marosjárai gyerek révén sikerült megmenteni a felszámolástól a cseresznyéjéről híres színmagyar település iskoláját.
Az egyesület emellett tizenegy csángóföldi, a vicei iskolából kikerült gyerek továbbtanulását is biztosítja: ketten Besztercén, ketten Hargita megyében, ketten Gyulafehérváron, hatan pedig a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban tanulnak, utóbbiak turisztika szakoktatáson. A mezőségi diákoknak szüleik biztosítják a szintén magyar nyelvű továbbtanulást. „Elsősorban olyan iskolákba irányítjuk őket, ahol szükség van gyerekekre, de magyar közösség is van – sorolja a választási kritériumokat Kerekes Zoltán. – Gondot okoz, hogy kevés helyen van magyar szakoktatás. Ez hatalmas lemaradás a román nyelvű tanintézetekhez képest, hiszen nem mindenki való elméleti líceumba, pedig magyar nyelven csak ez biztosított számukra.” Az egyesületi elnök, aki maga is pedagógus, abban bízik, hogy néhány év múlva, a Téka Alapítvány szamosújvári iskolájának felépültével a magyar szakképzés is biztosított lesz a Mezőségen.
Elégtelen támogatás
Beszterce-Naszód megyében nemcsak a magyar, de a román közösségben is gond a gyerekhiány, mivel a fiatalok nagy része külföldön vállal munkát. A demográfiai adatok romlását a „bástyások” is tapasztalják: míg 2005-ben öt mezőségi faluból jártak hozzájuk diákok, ma csak kettőből érkeznek. A Mezőveresegyházáról ingázókat ráadásul csak a román iskola helyszínéig, Magyarborzásig viszi az iskolabusz: Kékes község polgármestere pénzhiányra hivatkozva nem akarta finanszírozni a magyar gyerekek szállítását Vicéig, így a Bástya Egyesületnek is be kellett szállnia a költségekbe. Eközben a kollégiumok működése soha nem biztosított teljes mértékben. Nemzeti jelentőségű intézményként költségvetésének 60–70 százalékát normatív támogatásként kapja a Bástya, a többit „össze kell kalapozni” – mondja Kerekes Zoltán. November 23-án például Désen rendeztek a kollégiumok javára jótékonysági estet.
Bár mindkét helyszínen építkeznének, és Bethlenben is nyitnának egy kollégiumot, a tervek megvalósulása a támogatásoktól függ, miközben a megye magyar iskoláinak megszűnésével egyre nagyobb igény lesz munkájukra. „A háttérintézmények nélküli magyar iskolák megszűnnek, legyenek egyesületiek, egyháziak vagy bármilyen mások” – vetíti elő a sötét jövőt az egyesületi elnök. Intézményeikben egyelőre a csángó gyerekek vannak többségben, de az arányok kezdenek elmozdulni a mezőségiek irányába. Kerekes Zoltán azt mondja: a demográfiai mutatók ismeretében készek bárkivel konzultálni a megoldás megtalálása érdekében, ha a partner nem politikai akciónak szánja kezdeményezését, hanem valóban a szórványkérdésre keresi a választ.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Répás: az általános iskolásokon a sor
Szükség van a közös cselekvésre az oktatásban – hangsúlyozta Répás Zsuzsanna szombaton Csíkszeredában, Az anyanyelv oktatása és a játék szerepe kisiskoláskorban című konferencián.
A magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára gondolatának alátámasztására a romániai magyar oktatás két aktuális problémáját, a magyar pedagógusok által írt tankönyvek megjelentetési lehetőségének beszűkülését és a gyereklétszám csökkenését említette példaként.
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) által szervezett konferencia és képzés apropóját az adta, hogy zárómozzanatához érkezett a 2013 a külhoni magyar kisiskolások éve program. Ezt a KIM hirdette meg és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. finanszírozásával a Magyarország határain kívüli magyar nyelvű oktatás kiteljesítését, a hagyományápolást, az intézményrendszer erősítését, közösségépítést, a pedagógusok képzését tűzte ki célul.
Ennek keretében megszólították a szülőket, akiknek azt hangsúlyozták, hogy miért fontos gyermekük számára az anyanyelvű oktatás, mesélte Répás Zsuzsanna. Találkoztak a helyi közösségekkel, de az iskolák köré szerveződő közösségeket is igyekeztek megszólítani, például a gyermekorvosoknak is szerveztek találkozót. A pedagógusok számára továbbképzéseket tartottak, a gyerekek számára internetes versenyt szerveztek, és 1008 erdélyi magyar tanintézetbe eljuttatták Gárdonyi Géza Egérvadászat című mesekönyvét.
Ahogy a határon kívüli óvodások éve keretében, idén is módszertani csomagot állítottak össze a pedagógusok munkájának segítésére, amely a differenciált oktatással, a tehetséggondozással, az óvoda és iskola közötti átmenettel, a művészeti oktatással foglalkozik. Ezt az RMPSZ ajánlatára az Erdélyi Tankönyvtanács gondozásában az Ábel Kiadó által megjelentetett további három módszertani könyvből és segédanyagból álló csomag egészíti ki.
A módszertani csomagokból, amelyek a tervek szerint év végéig minden iskolába el fognak jutni, kettőt Répás Zsuzsanna jelképesen átadott szombaton Bartolf Hedvig Hargita megyei főtanfelügyelőnek és Kiss Imre RMPSZ-alelnöknek. A helyettes államtitkár leszögezte, folytatni kívánják a megkezdett munkát, jövőben az általános iskolák felső tagozataiba járó diákokra koncentrálnak.
Az Apáczai Csere János Pedagógusházban vasárnap véget ért konferencián a pedagógusok többek között a magyarságismeret oktatásának szükségességéről, a szövegértés fejlesztési lehetőségeiről, az élményszerű olvasásról, a drámapedagógiáról hallgathattak előadásokat.
R. Kiss Edit
Krónika (Kolozsvár)

A harmadik ág – magyarnak lenni…
Csak akkor tudunk megmaradni, ha akarunk, és ha teszünk is érte – mondta Ady Endrével A harmadik ág című kötet szerzője, Gazda József Tamás Áron-díjas székely író, szociográfus, a Marosszéki Székely Tanács december 2-i ülésének díszvendége.
A marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében mutatta be A harmadik ág című kiadványát Gazda József író. „Gazda József olyan művelődéstörténész, aki Székelyföld történelmét a legeredetibb módon dokumentálta, rengeteg hangfelvételt készített történelmi vonatkozású dolgokról. Ez a munka szinte egyedülálló dokumentum, rendkívül fontos a székelység számára. Az oral history műfajt gyakorolta, ezzel pedig hiteles történelmi képet festett Székelyföldről” – méltatta a szerzőt a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs.
Gazda József saját munkáit szociográfiáknak nevezte, azaz olyan dokumentumértékű irodalomnak, amely szépirodalmi igényeknek is meg akar felelni, vagyis hogy érzelmeket váltson ki az olvasóból, „az élet benne sűrűsödjék”, s maga az élet – még ha fájdalmas is – szép legyen.
Megtudtuk, a nemzet fájának harmadik ágáról szóló kötet tíz hónap alatt készült el, tizenöt éves anyaggyűjtő munka előzte meg, amit két évig tartó rendszerezés követett. Az idős szerző Argentínában, Venezuelában, Új-Zélandon, Németországban, Kanadában, Törökországban és még sokfelé keresett fel magyarokat. „Három millióra teszik a világban szétszórtan élő magyarok számát. Az 54 országból származó ezer emberrel folytatott beszélgetés során felelősen kijelenthetem: nem igaz, hogy bennünket a világ nem szeret” – fogalmazott, majd konkrét példákkal támasztotta alá, hogy milyen becsülete van a magyar nemzetnek a nagyvilágban (arról is beszélt, hogy svájci újságban Románia fizetett hirdetésben dicsőítette az országot és a népet). Gazda József szerint a magyarok tehetséges, szorgos nép, amelyet munkájáért és eszéért megbecsülnek a nagyvilágban, de nem vagyunk összetartóak, és nem szeretjük eléggé a nyelvünket.
Izsák Balázs SZNT-elnök a jövő évi tervekről elmondta, január 7-én lesz a madéfalvi veszedelem 250. évfordulója, amely alkalomból a marosvásárhelyi Kultúrpalotában is nagyméretű rendezvénnyel készülnek. Továbbá elmondta, a Székelyek Nagy Menetelésének alátámasztásaként aláírásokat gyűjtenek a kiáltvány támogatására. „Legalább annyi aláírásnak kell összegyűlnie, ahányan ott voltunk, azaz több mint 150 ezernek, mert így tudjuk megüzenni Bukarestnek, hogy ha nem válaszolnak a beadványunkra, akkor nem elfáradunk, hanem megerősödünk. A székely vértanúk kivégzésének szomorú pillanata jövőre 160 éves, ezért 2014. március 10-én a Postaréten is legalább 150 ezren kell összegyűlnünk” – mondta a nemrég Bethlen Gábor-díjjal kitüntetett Izsák Balázs.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Ablakok a múltra
Tizennégy történész, egyháztörténész, történelemmel foglalkozó kutató nyitogatta a város, a megye régmúlt, középkori és újkori történelmére nyíló ablakokat szombaton a Kultúrpalota kistermében tartott tudományos ülésszakon. Ezzel köszöntötték a magyar tudomány napját Erdélyben, amelynek a 12. fórumát a százéves Kultúrpalota kisterme látta vendégül. Az Erdélyi Múzeum Egyesület Marosvásárhelyi Fiókegyesülete és a történészek Borsos Tamás Egyesülete által szervezett ülésszakon 14 előadás hangzott el, amelyből 12 Marosvásárhelyről szólt, kettő pedig a megyére való kitekintés volt – hangzott el Pál-Antal Sándor akadémikus, megyei főlevéltáros összegzőjében. Elégedetten nyilatkozott a szakhallgatóság elvárásainak megfelelő előadásokról, s ígéretet tett, hogy – a korábbi szokásnak megfelelően – az elhangzottakat könyv formájában is kiadják, természetesen, ha találnak hozzá támogatókat. Ezt hangsúlyozta bevezetőjében Simon Zsolt, az EME marosvásárhelyi fiókegységének titkára is, aki köszönetet mondott a történészeknek az összefogásért és a támogatóknak (megyei tanács, megyei múzeum, dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, Evoline) a segítségért.
Az ólmozott üvegablakokon besütő napfényben mintha Bethlen Gábor tudósai is megelevenedtek volna a teremben történtekre figyelve, ahol egy akadémikus, kolozsvári egyetemi professzorok s az idősebbek mellett a szárnyaikat bontogató tehetséges fiatal történésznemzedék tagjai avattak be egy-egy jól meghatározott témába.
Az ókori történelem emlékeinek mai célokra való felhasználásáról beszélt Pánczél Szilamér Péter, a megyei múzeum régésze, aki bemutatta, hogy milyen mértékben sikerült feltárni a római birodalom megyénk néhány településén húzódó határait, a római limeseket az őrtornyokkal, parancsnoksági épületekkel, fürdőkkel stb., s ezt milyen rendezvények keretében népszerűsítik a közönség körében.
Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója a marosvásárhelyi vár kutatása során elért eredményekről számolt be, a ferenceseknek a várdombon épített kolostoráról, amely 1400- ban kapott búcsújáró engedélyt, a bronzfeldolgozó műhely feltárásáról, amely egyedi a maga nemében. Beszélt az ostromokról, s arról is, hogy a bástyák változatos formája és stílusa annak tulajdonítható, hogy a városnak nem volt pénze hadmérnököt fogadni.
Simon Zsolt, a megyei múzeum történésze az egyik legelterjedtebb kézműves iparág, a kovácscéh legényeinek 1565-től 1781-ig érvényes szabályzatát ismertette, ami a legények vallásos és világi élete mellett a vásárhelyi kézművesség és írásbeliség fejlettségét is tükrözi.
Weisz Szidónia, a Teleki-téka könyvtárosa egy erdélyi főúr, Somkereki Erdélyi István 1638-ban kelt végrendeletét mutatta be. A szamosújvári kapitányi, Torda megyei főispáni, fejedelmi tanácsosi, országgyűlési elnöki tisztséget betöltő főúr tulajdonában volt a somkereki és a zsuki udvarházak mellett a gernyeszegi kastély is, amelyeket harmadik feleségére hagyott.
Érdekes színfoltot jelentett az egyháztörténeti részleg, amelyben Buzogány Dezső protestáns teológiai professzort hallgattuk az 1559. november 1-jén szerkesztett marosvásárhelyi hitvallásról, amely az úrvacsoráról szólva, a református és az evangélikus egyház megegyező dogmái közül az egyetlen kivételt jelentve, előkészítette a két egyház szétválását. Kolumbán Vilmos, szintén a kolozsvári protestáns teológia tanára Christian Wolff hallei filozófus, tanár eszméinek a marosvásárhelyi Református Kollégiumban való elterjedéséről szólt. Tamási Zsolt egyháztörténész, iskolaigazgató Msgr. Léstyán Ferenc római katolikus plébános-főesperes titkos szerepét mutatta be, aki Márton Áron püspök bizalmasaként vállalt fontos, de veszélyes feladatot abban, hogy késleltesse az állami szervek által kiválasztott személynek a püspök székébe való kinevezését.
Érdekes története Marosvásárhelynek, hogy miképpen létesült az 1700-as évek kezdetén a szegények és betegek számára épített, sövényből font, tapasztott falú ispotály körül templom, lelkész és gyülekezet a Szent Miklós utca lakóiból. Az ispotály helyére pedig a mai Gecse utcai Kistemplom épült – hangzott el Berekméri Róbert egyházi levéltáros előadásában.
Három előadó beszélt dr. Bernády Györgyről. László Lóránt, a Teleki könyvtár történésze, Marosvásárhely legnevesebb polgármesterének életét és politikai pályafutásának kezdeteit mutatta be. Bernády 1894-ben adta bérbe Hints Elemérnek a gyógyszertárát, amikor a Függetlenségi Párt országgyűlési képviselőjévé választották. 1890- től törvényhatósági tag, majd 1900. december 24- től 1902. április 10-ig a város rendőrfőkapitánya. A 19.000 lakosú Marosvásárhelyen 28-30 rendőr dolgozott irányítása alatt, s megreformálta a rendőrség és a bíróságát működését is. A rend fenntartása mellett gondoskodott a város tisztaságáról és a rendőrök ruhájáról. Tevékenysége alapján a rendőrség udvarán ő is szobrot érdemelne.
Jól ismerte tehát a város helyzetét és a tennivalókat, amikor 1902-ben – hosszú torzsalkodások után – meglepő módon egyöntetűen, ellenszavazat nélkül választották meg polgármesternek a városi törvényhozási bizottság közgyűlésén – kezdte előadását Pál-Antal Sándor. Bernády legfőbb célja a modern Vásárhely megteremtése, s erről szóló elképzeléseit székfoglaló beszédében hozta nyilvánosságra. Ígéretet tett a városi közigazgatás rendbetételére, a törvényes formáknak az anyagi ügyekben való szigorú betartására, a nagy megterhelés alatt álló polgárok megkímélésére, a közegészségügyi viszonyok javítására (egészséges ivóvíz biztosítására), a városi iskolaügy fejlesztésére, a város jövedelemforrásainak gyarapítására stb. Mivel tudta, hogy a reformok legnagyobb akadálya a pénztelenség, a fővárosi körökkel kiépített kapcsolatait, a szabadkőművesekhez tartozását használta fel az anyagiak megteremtésére – hangzott el többek között az előadásban. Pál-Antal Sándor szóvá tette, hogy írott programot nem találtak, csak a székfoglaló beszéde jelent meg a korabeli sajtóban, s azt sem lehet tudni, hogy milyen körülmények eredménye volt, hogy 1902-ben ellenszavazat nélkül választották polgármesterré. Az előadó azt is szóvá tette, hogy továbbra sem készült egy átfogó monográfia a tevékenységéről, s még mindig az első lépes előtti topogásnál tartanak.
Fodor János történész doktorandus mutatta be a Bernády-kultusz egy jelentős eseményét, a 70 éves Bernády megünneplését a marosvásárhelyi Transilvania étteremben, amely a polgármester kedvenc helye volt. Az ünnepséget 1934. április 23-án tartották 400 személy részvételével. Előzetesen a Református Kollégiumban ünnepelték, amelynek főgondnoki tisztségét betöltötte, s a vidéki főúri nemesek a marosszentgyörgyi kastélyban köszöntötték. A városi ünnepségen 70 szál szegfűt 70 szépasszony, széplány adott át Bernádynak, akit minden idők legnagyobb koponyájának neveztek.
1786-ban, viszonylag későn létesült az első nyomda Marosvásárhelyen, amely Kapronczai Nyerges Ádám nyomdász és betűmetsző korai halála után több kézen át került a Református Kollégium tulajdonába. A tulajdonosokról, a Marosvásárhelyen megfordult nyomdászokról Spielmann Mihály történész számolt be.
Marosvásárhely fényképészetének történetébe kalauzolt el Oniga Erika, a megyei múzeum művészettörténésze, aki Csonka Géza fotográfus életét és lakóházának történetét ismertette. A megyei múzeum 40 fotóját őrzi a Marosvásárhelyen több műtermet működtető, kitűnően képzett fényképésznek, aki a város jeles személyiségeit, és magát a várost is megörökítette fényképein. Rendkívül aktív volt társadalmi téren, tagja volt a város törvényhatósági bizottságának, megalapította és vezette a kerékpározók egyesületét. 1904-ben anyagi gyarapodása lehetővé tette, hogy a Sándor János utcában villát építsen, ami nagyon hasonló egy budapesti városligeti villához, s nem lehet biztosan tudni, hogy ki kitől ihletődött. A szecessziós stílusban épült villában a szocializmus éveiben pionírház működött, s mai tulajdonosai korhűen restaurálták és szállodát építettek mögéje.
A tanácskozás záró előadásaként Tófalvi Zoltán ismertette Dudás József, a kádári hatóságok első kivégzettje ellentmondásokkal teli életének sok érdekes részletét.
A reggeltől estig tartó ülésszak előadásai, ahogy a címben is jeleztem, sok érdekes ablakot nyitottak elsősorban Marosvásárhely történetére, s valóban hasznos volna a kötet, amely lehetővé tenné, hogy alaposan is el lehessen mélyedni a részletekben. Ahogy a vásárhelyi történészeket ismerem, a következő tanácskozásig a könyvbemutatón is tapsolhatunk nekik.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Répás Zsuzsanna: A külhoni jogászok az egész közösség javát szolgálják
- A nemzetpolitikai helyettes államtitkár szerint ha a külhoni magyar jogásztársadalmat meg tudják erősíteni, az az egész közösség javát szolgálja. Erről Répás Zsuzsanna beszélt szerdán a Szász Pál tanulmányi ösztöndíjas hallgatók évadnyitó szakmai szemináriumán a fővárosban.
A helyettes államtitkár hangsúlyozta, többszörös volt az ösztöndíjra a túljelentkezés, ami azt mutatja, hogy jó a híre a programnak. Hozzátette: az előző évi ösztöndíjasok jól teljesítettek, sok fiatal jogász civil szervezetek munkájában is részt vesz. Fontosnak tartotta, hogy a jogászok jól reagáljanak a szülőföldjükön megfogalmazódó olyan problémákra és ügyekre, amelyek az emberek hétköznapjait érintik.
Az ösztöndíjjal a külhoni magyar jogásztársadalmat szeretnék megerősíteni és fejleszteni - mondta. Jó úton indultak el, és a magyarországi és külhoni jogásztársadalom között kialakuló kapcsolatok a jövőbeni együttműködés alapjait jelentik - tette hozzá. Répás Zsuzsanna azt kérte a fiatal ösztöndíjasoktól, hogy elkötelezettségüket továbbra is őrizzék meg.
Az ösztöndíjat 2012-ben a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium alapította a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-vel együttműködve. A program szakmai részének megvalósításában a Budapesti Ügyvédi Kamara vesz részt.
A nemzetpolitikai államtitkárság korábban az MTI-vel azt közölte, a másodszor meghirdetett ösztöndíj célja, hogy olyan jól képzett, a nemzet iránt elkötelezett, a magyar és a többségi állam szerinti szaknyelvet egyaránt ismerő, mindkét országban tapasztalatokat szerzett jogászai legyenek a külhoni magyar közösségeknek, akik hozzájárulnak a magyarság jogi megerősítéséhez.
Az a cél, hogy olyan szakértői gárda jöjjön létre, amely magabiztosan jár el a szakmai kérdésekben, tudásával hozzájárul a magyar jogászszakma és a jogásztársadalom nemzetközi megbecsültségéhez - írták.
Az ösztöndíjprogram keretében a nyertes pályázók egy-egy budapesti ügyvédi irodában töltik a nyári gyakorlatukat, és ezalatt magyarországi ügyvédek segítik őket. A programban 25 ösztöndíjas vesz részt.
A támogatási keretösszeg 15 millió forint, amelyből minden ösztöndíjas 600 ezer forint támogatásban részesül a 2013/2014. évi tanulmányi időszak 12 hónapjára.
Az 1881-ben Nagyenyeden született Szász Pál 1910-től a magyar parlamentben a magyarigeni választókerület országgyűlési képviselője volt, Tisza István legközvetlenebb munkatársai közé tartozott. 1933-ban a nagyenyedi Bethlen Kollégium főgondnokává választották, 1936-ban az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke lett. Vidéki gazdatanfolyamokat indított, saját költségén tehetséges falusi fiatalokat külföldi tanulmányútra küldött, Csombardon pedig Kós Károly tervei alapján gazdasági iskolát épített fel. A bécsi döntés után a magára maradó dél-erdélyi magyarság segítségére sietett. 1951 nyarán letartóztatták, és a Márton Áron-perben nyolc év börtönre ítélték. 1954-ben Dél-Romániában, az Ocnele Mari-i börtönben halt meg. .
(MTI)

Böjte Csaba a félmilliomodik külhoni magyar állampolgár
Az Országházban, ünnepélyes keretek között tette le az állampolgársági esküt az ötszázezredik külhoni magyar kérelmező, Böjte Csaba ferences szerzetes és édesanyja, Böjte Julianna csütörtökön.
Az ünnepségen Orbán Viktor miniszterelnök úgy fogalmazott: hosszú idő után 2010-ben végre sikerült leverni azt a lakatot Magyarország kapujáról, amit a 20. század helyezett rá.
Levertük a lakatot és kitártuk az ajtót, hogy minden magát magyarnak valló ember be tudjon lépni rajta – hangoztatta a kormányfő, rámutatva, hogy a 20. század történelmi viharai következtében a magyarság a világ legkülönbözőbb pontjaira szóratott szét, és ma már szinte a világ minden pontján élnek magyarok. Mi azt valljuk, hogy lakóhelyüktől függetlenül mindannyian a nemzetünk tagjai – mondta Orbán Viktor.
Úgy döntöttünk, hogy nem akarunk lemondani azokról a magyarokról, akik más államok határai között élnek – fogalmazott. „Továbbra is szükségünk van Bécsben születő, de magyarul gondolkodó Széchenyikre, a magyar nyelvet csodálatosan művelő, Nagyszalontáról jövő Arany Jánosokra, és szükségünk van Szabadkáról származó Kosztolányi Dezsőkre" – mondta. Hozzátette: ezért 2010-ben elindultak – mint egykor Csoma Sándor -, hogy felkutassanak és egyesítsenek minden magyart, székelyeket, a Duna és Tisza mentén élőket, a Bácskai szőlőhegyek közt dolgozókat és a még messzebbre szakadtakat, hogy megadják számukra azt a jogot, amit számos európai ország, így a szomszédos államok is biztosítanak külhonban élő honfitársaik számára.
Orbán Viktor kitért arra, hogy eddig kilencven országból több mint 540 ezren nyújtották be az egyszerűsített honosítási kérelmet. Európából már csaknem félmillióan, Észak-Amerikából több mint kétezren, Dél-Amerikából közel négyszázan, Ausztráliából ötszázan, Ázsiából mintegy kétezren kérelmezték a kedvezményes honosítást. Közülük a legfiatalabb még csecsemőkorú, míg a legidősebb 104 éves.
A kormányfő idézte az új alaptörvényben foglaltakat a magyarság összetartozásáról, majd hozzátette: amikor még csak álmodoztak arról, hogy ezt a gondolatot valaha is törvénybe foglalják, akkor „Csaba testvér Istentől kapott őrhelyén" már megvalósította azt. Kifejtette: Böjte Csaba és édesanyja megálmodták, létrehozták és működtetik a Dévai Szent Ferenc Alapítványt. Azt a szervezetet, amely gyermekeket karol fel, segít és nevel. Az ő nemzeti nevelő munkájuk, intézményteremtő, közösségépítő tevékenységük példaértékű az egész magyar nemzet számára, mintát ad a másokért való felelősségvállalásból – jelentette ki.
Azt mondta, nem lehetnek elég hálásak, amiért 2300 gyermek ellátásán túl segítséget nyújtanak a beiskolázásban, pályaválasztásban, szakmai képzésben, munkahelyek létrehozásában és megtartásában. Nemcsak oktatnak, hanem nevelnek is, mert céljuk olyan fiatalok útra bocsátása, akik magyarként, keresztény értékrendet valló teljes emberként hasznos tagjai lehetnek a magyar közösségnek – fejtette ki Orbán Viktor.
A miniszterelnök Magyarország számára megtiszteltetésnek nevezte, hogy ötszázezredik magyar állampolgárként köszönthette Böjte Csaba ferences szerzetest és ötszázezer-egyedikként édesanyját. Isten hozta önöket! – fordult hozzájuk.
Semjén: a magyar nemzet közjogi egyesítésének ünnepe ez a nap
Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes azt mondta: a magyar nemzet közjogi egyesítésének ünnepe ez a nap. Szimbolikusnak nevezte a napot, a helyszínt és azt is, hogy ki vette át az ötszázezredik állampolgárságot.
A napot azért, mert a 2004. december 5-ei „nemzetárulás szégyenét hivatott jóvátenni".
Mint mondta, szimbolikus az, hogy Böjte Csaba ötszázezredikként teszi le az esküt, hiszen ő, amikor a védenceiről gondoskodik, akkor nemcsak az elkallódástól, hanem az asszimilációtól is megmenti őket. Az ő személye jelzi azt, hogy nemcsak számokról van szó, hanem a számok mögött személyes sorsokról is – fogalmazott.
Semjén Zsolt a Parlament Kupolatermét, a Szent Korona előtti helyszínt azért tartja szimbolikusnak, mert a korona a magyar nemzet egységét szimbolizálja. Úgy értékelte, hogy az egyszerűsített honosítást biztosító törvénnyel folytatják Szent István király országépítő, a nemzetet közjogilag egyesítő munkáját.
"Mi pontosan ugyanezt tesszük. Mindig is egyek voltunk nyelvünkben, kultúránkban, történelmünkben, de most a közjog által is egyesülhet a magyar nemzet, és pontosan a Szent Korona mutatja azt, hogy ez a közjogi egység az az acélabroncs, ami a történelem viharaiban is egyben tudja tartani a magyar nemzetet" – mondta. Semjén Zsolt szerint „visszacsinálhatatlan" mindez, mert a külhoni magyarok mint teljes jogú magyar állampolgársággal rendelkező polgárok a szavazatukkal ki tudják kényszeríteni a mindenkori kormánytól, hogy komolyan vegye őket.
Böjte tudatosan nem mond le román állampolgárságáról
Böjte Csaba ferences rendi szerzetes azt mondta, tudatosan nem mond le román állampolgárságáról, sőt, ha rajta múlna, felvenné az ukránt, a szlovákot, a szerbet is, mert összefogva megvalósítható a Kárpát-medencében a négyszáz évvel ezelőtti, Bethlen Gábor-i aranykor, a tündérkert. Elmondta, az elmúlt húsz évben több mint ötezer gyereket fogadott be, és élete minden értéke ezekből az igenekből fakad. „Én hiszem, hogy az aranykor, a Kárpát-medence tündérkertje az igenekből fog megszületni, abból, hogy egymás mellett élünk, bízunk egymásban, hogy hisszük azt, hogy együtt, közösen minden könnyebb lesz" – fogalmazott.
A magyar állampolgárságot 2011. január 3-tól lehet kérelmezni az egyszerűsített honosítási eljárás segítségével, amelyet az Országgyűlés 2010. május 26-án hozott döntése tett lehetővé.
MTI
Erdély.ma

Iskolamentés a szórványban
Erdély-szerte felméri a magyar nyelvű oktatás helyzetét a Közpolitikai Elemző Központ és a Kvantum Research az Iskolák veszélyben elnevezésű kutatási program keretében. A projekt célja rámutatni a kritikus pontokra, ahol a következő tíz évben csak speciális tervekkel menthető meg a magyar iskola. Beszterce-Naszód megyében a negatív demográfia
Az erdélyi magyarság egészére jellemző negatív demográfiai mutatók a gyermeklétszám alakulására is kihatnak, az elmúlt esztendőkben a szórványban 15 százalékkal, a Bánságban ennél is nagyobb mértékben csökkent a gyerekek száma – mutatnak rá az Iskolák veszélyben program működtetői, akik szerint a folyamat számos erdélyi magyar iskola létét sodorja veszélybe. Kimutatásuk szerint 235 olyan erdélyi település van, ahol az évtized végéig megszűnhet a magyar oktatás.
A zömében szórványbeli településeken az elmúlt években csupán 4–5 gyereket írattak be iskolába, és nem született két magyar csecsemőnél több – derül ki a Közpolitikai Elemző Központ és a Kvantum Research kutatási programjából. A szakemberek által veszélyeztetettnek minősített iskolák szomszédságában nincs más magyar tanintézet, így az itteni magyar gyerekek 2020 után valószínűleg csak román nyelven tanulhatnak majd. A veszélyeztetett iskolák megtartása a következő években speciális tennivalókat, helyi és regionális cselekvési tervek kidolgozását igényli, állítják a szakemberek.
Megkeresik a kritikus pontokat
A 2012 nyarán civil kezdeményezésként indított Iskolák veszélyben kutatási program célja bemutatni a kritikus pontnak számító oktatási helyszíneket, információkat nyújtani a döntéshozók részére, illetve közös gondolkodást beindítani arról, hogy milyen módon lehetne megőrizni, megerősíteni ezeket. A programot lebonyolító szociológusok – Barna Gergő, Kapitány Balázs, Kiss Tamás és Márton János – a statisztikai adatok alapján határolták be, melyek a veszélyeztetett oktatási helyszínek, ezt követően pedig terepmunka során tájékozódnak az aktuális helyzetről, jövőbeni lehetőségekről – mesélte a Krónikának Kiss Tamás szociológus. „Nem az a lényeg, hogy globális következtetést vonjunk le, hanem, hogy helyi szinten nézzük meg, mi van jelenleg, mit lehetne tenni a jövőben” – hangsúlyozta a szakember.
Mint mesélte, elsőként Temes megyét térképezték fel, ahol valamennyi magyar nyelvű oktatási helyszínről adatlap, majd ezek összesítésével megyei helyzetjelentés készült. Azóta Szatmár, Szilágy, Bihar, Kolozs, Fehér és Hunyad kivételével valamennyi erdélyi megyét felmérték, és Arad megyében is elkészítették a jelentést, részletezte a kutatás jelenlegi állását a szociológus. Elmondása szerint ezeket továbbították az adott megye döntéshozóinak, oktatási szakembereinek, de az összegyűjtött adatok alapján a jövőben más típusú elemzéseket is készítenek, például a szórványkollégiumok működéséről, a kistérségi együttműködésről.
Bár a projekt a politikumtól függetlenül, civil kezdeményezésként indult, menet közben a döntéshozók is felkarolták, a magyar kormány a Bethlen Gábor Alap révén támogatja a kutatást, míg az RMDSZ partnerként csatlakozott a programhoz. Kiss Tamás szerint az összegyűjtött adatok hasznos támpontot nyújthatnak ahhoz, hogy oktatási stratégia készüljön a szórványban, de konkrét problémákra is rámutathatnak, többek között arra, hova kell iskolabusz, melyik tanintézet presztízsét kell növelni. A projekt a támogatási rendszerre is hatással lehet, a szociológus szerint arra is rá szeretnének világítani, melyek azok a kiemelt helyszínek, ahova az erőforrásokat összpontosítani kellene.
Helyben készül az oktatási stratégia
Az RMDSZ által is felkarolt kutatási program adatait ismertetve Magyari Tivadar, a szövetség oktatási főtitkárhelyettese a magyar szórvány napja alkalmából Nagyenyeden tartott konferencián kifejtette: az új demográfiai helyzet új megközelítést, helyi, megyei és regionális szintű oktatási cselekvési tervek készítését követeli meg. Mint rámutatott, ezt indokolja az oktatási törvény is, amely a központosítás felszámolására törekszik, de a célként kitűzött kisebbségi autonómia is megköveteli a helyi közösség tényszerű helyzetelemzését.
A differenciált demográfiai mutatók is helyi megközelítést tesznek szükségessé. „Ami jó lehet Dicsőszentmártonban, az már a szintén Maros megyei Segesváron sem jó” – példálózott Magyari Tivadar. Elmondta, az RMDSZ Főtitkársága rövid és középtávú regionális oktatási tervek készítését kezdeményezte, első körben a helybeliek és szakmabeliek döntik el több hónapos műhelymunka során, hogy az adott településen, régióban milyen megoldást érdemes választani a magyar oktatás megmentésére. A társadalmi konzultációval készülő 10–15 regionális dokumentumot az adott térségben vitára bocsátanák, ennek eredményeként fogalmazódna meg, hogy mi a teendő az erdélyi magyar oktatásban, magyarázta a főtitkárhelyettes, aki szerint ily módon 2014 nyarára készülne el az RMDSZ oktatási stratégiája.
Minimális gyereklétszám és pedagógushiány Beszterce-Naszód megyében
A gyereklétszám drasztikus csökkenése az észak-erdélyi szórványban is érezteti hatását, az Iskolák veszélyben program adatai szerint Beszterce-Naszód megyében a 23 magyar iskolából csupán hétben biztosított hosszú távon a működéshez szükséges gyereklétszám. A Beszterce környéki oktatási régióban a besztercei és a szentmátéi, míg a Bethlen környékiben az árpástói, a bethleni, a felőri, a magyardécsei és a vicei iskola fennmaradására mutatkozik reális esély, utóbbi kettőére a településeken működő szórványkollégiumok jóvoltából.
A hatszázalékos magyarsággal rendelkező megyében 2005-ben három magyar iskola – a somkereki, a bacai és a nagysajói – zárta be kapuit, és az alacsony diáklétszám miatt az évtized végéig újabb tanintézetek juthatnak hasonló sorsra. A megyében ugyanis olyan települések is vannak – Kékes vagy Mezőveresegyháza –, ahol az elmúlt 5–6 évben egyetlen magyar gyerek sem született – mesélte a Krónikának Balázs Dénes kisebbségi oktatással megbízott tanfelügyelő.
A Beszterce-Naszód megyei tanfelügyelőség 2013/2014-es tanévre szóló beiskolázási adatai szerint az egyes kisrégiókban egyfajta magyar szigetet képező települések – Tacs, Mezőköbölkút, Magyarberéte – iskolái vannak a legnagyobb veszélyben. Utóbbi településen évek óta 4–5 gyerekkel működik az elemi iskola, és nem tudni, meddig sikerül fenntartani ezt az állapotot. A kis létszámú osztályok esetében ugyanis a fejkvóta nem fedezi a pedagógusok bérét, az anyagi gondokkal küzdő mezőségi önkormányzatoknak pedig nincs pénzük kiegészíteni azt – vetített rá az osztályösszevonások, iskolabezárások legfontosabb okára Balázs Dénes.
Mint magyarázta, az elöljárók többségét nem is annyira a rosszindulat, mint inkább a pénzszűke vezeti, amikor a magyar osztályok összevonása, iskolák megszűntetése mellett dönt, háttérintézmények révén megoldható lenne ezek működtetése. Az illetékes szerint a legtöbb oktatási helyszínen minimális létszámmal működnek a magyar osztályok, a szabály alól a besztercei Andrei Mureşanu Főgimnázium magyar tagozata sem kivétel, ahol a 6. osztályban csak hat magyar gyerek van. A megyeszékhelyen az elemi és általános iskolában egy-egy, a középiskolában a vidékről érkező diákok révén két-két magyar osztály működik.
Az észak-erdélyi szórványmegyében az alacsony gyereklétszám mellett a szakképzett pedagógusok hiánya is gondot okoz, részletezi a problémákat a tanfelügyelő, Besztercén és Szentmátéban például a szülési szabadságra menő pedagógusok helyére keresnek matematika-, illetve magyartanárt. Árpástón szakképzetlen tanítót foglalkoztatnak, Tacson nyugdíjas oktatja a diákokat, miután az oda kinevezett pedagógus külföldi munkavállalás céljából fizetetlen szabadságra ment.
Román iskolában a vegyesházasságból származók
Az észak-erdélyi szórvány másik problémája, hogy sok helyen a meglévő kevés gyereket sem tudják megtartani a magyar iskolák számára, számos szülő a jobb boldogulás reményében román tanintézetbe íratja csemetéjét. Balázs Dénes szerint Újős esetében – ahol nemrég szűnt meg a magyar 5–8. osztály, sikerült elérni, hogy az elemit végzettek 60 százaléka a helyi román iskola helyett a közeli Szentmáté magyar iskolájában tanuljon. A magyar alternatíva választása sokszor azon múlik, hogy a pedagógus, lelkész meg tudja-e győzni a szülőket az anyanyelvű oktatás fontosságáról, mesélte a tanfelügyelő.
A besztercei oktatási térség fontos magyar szigetének számító Cegőtelkén a szülők nagyrésze a besztercei vagy tekei magyar iskola mellett dönt, de Székely Lilla tanítónő szerint egyre gyakrabban merül fel opcióként a közeli községközpont, Szászlekence román iskolája is. Mint mondta, ezt azok a szülők részesítik előnyben, akik szakmára tanítanák csemetéjüket, és magyar nyelvű szakoktatás hiányában kénytelenek a románt választani.
A 85 százalékban magyarlakta település elemi iskolájában magyar tagozaton 15, románon 9 gyerek tanul összevont osztályban, utóbbiak szinte mind vegyesházasságból származnak. A magyar végzettségű, évek óta román tagozaton pedagógus szerint egyetlen esetben fordult elő, hogy román-magyar szülők gyermekét magyar tagozatra íratták. A beolvadási tendencia ellensúlyozásaként a tanítónő választott tantárgyként magyar nyelvre oktatja diákjait.
Csángókkal mentik a magyar iskolát
A demográfiai adatok ellensúlyozására Beszterce-Naszód megyében már évekkel ezelőtt találtak megoldást, a vicei Dsida Jenő Általános Iskola tantestülete, hogy megmentse a diáklétszám csökkenése miatt bezárásra ítélt tanintézetet, Csángóföldről hozott gyerekeket. A 2006-ban ily módon létrejött Bástya Egyesület vicei kollégiumában 31 csángó és mezőségi gyereknek biztosítanak szállást, ingyenes ellátást, a magyardécseiben 11-en laknak.
A Bákó megyeiek mellett Óradnáról, illetve olyan mezőségi településekről érkeznek diákok, ahol megszűnt a magyar iskola, mesélte lapunknak Kerekes Zoltán egyesületi elnök. Emellett 11, a vicei iskolából kikerült csángóföldi gyerek továbbtanulását is biztosítják. „Elsősorban olyan iskolákba irányítjuk őket, ahol szükség van diákokra, ugyanakkor van magyar közösség – magyarázza Kerekes Zoltán. – Gondot okoz, hogy kevés helyen van magyar szakoktatás. Ez hatalmas lemaradás a román tanintézetekhez képest, mert ismerjük el, nem való mindenki elméleti líceumba, pedig a közelben magyar nyelven csak ez biztosított számukra.” Az elnök, aki maga is pedagógus, abban bízik, hogy a Téka Alapítvány szamosújvári iskolájának felépültével a Mezőségen is beindul a magyar nyelvű szakképzés.
„Azok a magyar iskolák, amelyeknek nincs háttérintézménye, legyen az egyesületi, egyházi, vagy bármilyen más, megszűnnek” – vetíti elő a jövőt Kerekes Zoltán hozzátéve, bár még a csángó gyerekek vannak többségben intézményeikben, a magyar iskolák felszámolásával kezdenek elmozdulni a mezőségiek irányába. A demográfiai mutatókat ismerik, és készek bárkivel konzultálni a megoldás érdekében, teszi hozzá az elnök, amennyiben az valóban a szórványkérdésre keresi a választ.
Krónika (Kolozsvár)

Szimbolikus jelentőségű eskütétel (Félmillió külhoni magyar állampolgár)
Ötszázezredik külhoni magyar kérelmezőként ünnepélyes keretek között letette az állampolgársági esküt Böjte Csaba ferences szerzetes tegnap a magyar Országházban. Orbán Viktor miniszterelnök az eseményen úgy fogalmazott: hosszú idő után, 2010-ben végre sikerült leverni Magyarország kapujáról azt a lakatot, amit a 20. század helyezett rá.
Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős kormányfőhelyettes a magyar nemzet közjogi egyesítése ünnepének nevezte ezt a napot. Én hiszem, hogy az aranykor, a Kárpát-medence tündérkertje az igenekből fog megszületni, abból, hogy egymás mellett élünk, bízunk egymásban, hisszük azt, hogy együtt, közösen minden könnyebb lesz – fogalmazott Csaba testvér. Levertük a lakatot és kitártuk az ajtót, hogy minden magát magyarnak valló ember be tudjon lépni rajta – hangoztatta a kormányfő. Mi azt valljuk, hogy lakóhelyüktől függetlenül mindannyian a nemzetünk tagjai – mondta Orbán Viktor, és idézte az új alaptörvényben foglaltakat a magyarság összetartozásáról, majd hozzátette: amikor még csak álmodoztak arról, hogy ezt a gondolatot valaha is törvénybe foglalják, akkor „Csaba testvér Istentől kapott őrhelyén” már megvalósította azt. A miniszterelnök kifejtette: Böjte Csaba és édesanyja megálmodták, létrehozták és működtetik a dévai Szent Ferenc Alapítványt. Azt a szervezetet, amely gyermekeket karol fel, segít és nevel. Az ő nemzeti nevelőmunkájuk, intézményteremtő, közösségépítő tevékenységük példaértékű az egész magyar nemzet számára, mintát ad a másokért való felelősségvállalásból – jelentette ki. Azt mondta, nem lehetnek elég hálásak, amiért 2300 gyermek ellátásán túl segítséget nyújtanak a beiskolázásban, pályaválasztásban, szakmai képzésben, munkahelyek létrehozásában és megtartásában. Nemcsak oktatnak, hanem nevelnek is, mert céljuk olyan fiatalok útra bocsátása, akik magyarként, keresztény értékrendet valló teljes emberként hasznos tagjai lehetnek a magyar közösségnek – fejtette ki Orbán Viktor. A miniszterelnök Magyarország számára megtiszteltetésnek nevezte, hogy ötszázezredik magyar állampolgárként köszönthette Böjte Csaba ferences szerzetest és ötszázezer-egyedikként édesanyját, Böjte Juliannát. Isten hozta önöket! – fordult hozzájuk. Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes azt mondta: a magyar nemzet közjogi egyesítésének ünnepe ez a nap. Szimbolikusnak nevezte a napot, a helyszínt, és azt is, hogy ki vette át az ötszázezredik állampolgárságot. A napot azért, mert a 2004. december 5-ei nemzetárulás szégyenét hivatott jóvátenni. Mint mondta, szimbolikus az, hogy Böjte Csaba ötszázezredikként teszi le az esküt, hiszen amikor a védenceiről gondoskodik, nemcsak az elkallódástól, hanem az asszimilációtól is megmenti őket. Semjén Zsolt a Parlament Kupolatermét, a Szent Korona előtti helyszínt azért tartja szimbolikusnak, mert a korona a magyar nemzet egységét jelképezi. Böjte Csaba azt mondta, tudatosan nem mond le román állampolgárságáról, sőt, ha rajta múlna, felvenné az ukránt, a szlovákot, a szerbet is, mert összefogva megvalósítható a Kárpát-medencében a négyszáz évvel ezelőtti, Bethlen Gábor-i aranykor, a tündérkert. Elmondta, az elmúlt húsz évben több mint ötezer gyereket fogadott be, és élete minden értéke ezekből az igenekből fakad. Ünnepi ülésen köszöntötte az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottsága is a ferences atyát. Potápi Árpád János, a bizottság elnöke a magyarországi és erdélyi közélet kiemelkedő alakjának nevezte Böjte Csabát, aki nemcsak Erdélyben, hanem Kárpát-medence-szerte végzi karitatív munkáját, és ez a tevékenység az egész magyar nemzetet emeli fel. Böjte Csaba úgy fogalmazott: az ő életében minden fájdalom az elutasításból fakadt, és minden öröm az elfogadásból. Számára azért volt megható a nap, mert eddig mindig ő fogadott be, és most őt fogadta be a magyar nemzet. Reális esélyét látta, hogy a Kárpát-medence magyarsága – a környező népekkel együtt – megteremtse „a tündérkertet”, még ha az odavezető út rögös és hosszú is. Ha vannak is nehézségek, nem szabad megtorpanni – fogalmazott Böjte Csaba, aki szerint az ötszázezer már nem csupán szimbolikus szám, ennek már súlya van.
(Szekeres)
Erdély.ma

Tovább népszerűsítenék a cserkészetet
A magyar állam támogatásával tíz év alatt megduplázná a cserkészek számát a Romániai Magyar Cserkészszövetség – tudtuk meg többek között a cserkészszövetség szombati székházavatója előtti sajtótájékoztatóján.
Kasza Tamás, a Romániai Magyar Cserkészszövetség elnöke ismertette az 1990-ben alakult Romániai Magyar Cserkészszövetség jelenét. Elmondta, több mint száznegyven bejegyzett cserkészcsapatot számolnak, amelyekben közel kétezer cserkésszel és kétszáz önkéntes felnőtt vezetővel végzik ifjúságnevelő munkájukat. „Cserkészszövetségünk 1991-ben részese volt – a jelenleg 8 szövetséget magába foglaló – Magyar Cserkészszövetségek Fóruma alapításának. Ennek célja, egy olyan közeg létrejötte, amely összefogja a határok által elválasztott szövetségeket, és lehetőséget biztosít az együttműködésre, a közös problémák megoldására” – emelte ki az elnök.
Támogatás által további lehetőségek
2010 végén megszületett a magyar kormány által támogatott összmagyar cserkész stratégia, amely révén szeretnék tíz év alatt megduplázni a romániai magyar cserkészek létszámát. Emellett szeretnék megerősíteni a meglévő csapatokat, valamint új csapatokat létrehozni, szükség szerint pedig a módszereiken is változtatnának – foglalta össze Kasza. Kérdésünkre azt is elmondta, hogy a támogatás révén, lesz energiájuk élni a szabadegyetemek, nyitott rendezvények adta lehetőségekkel is, amire eddig nem volt energiájuk.
A vezetőképzésről Kerekes Salánki István, a képzés vezetője beszélt. Ismertette az öt módszert, amely által a fiatalokat hatékonyan nevelik. Az egyik módszer a kiscsoportos tevékenységek, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenkire jusson idő a csapatban. A helyes viselkedési minták kialakításáért a cserkésztörvények és a fogadalom felel. A harmadik és negyedik módszer a tanulásra vonatkozik, ugyanis a cserkészetben cselekedve tanulnak, amely folyamatos, ösztönző, hasznos tevékenység. Emellett kiemelt szerepet kap a magyar kultúra ápolása, különös tekintettel a népi hagyományra.
Ötvenezer lejes beruházás
„Huszonhárom év munka után, végre elmondhatjuk, hogy van egy olyan hátterünk, amely biztosítja számunkra az állandó folyamatos munkát. Ehhez hozzájárul a székház létrejötte is, ahol nyugodt körülmények közt végezhetjük a dolgunkat” – fejtette ki Kasza mielőtt átadta a szót Borka Botondnak. A Romániai Magyar Cserkészszövetség irodavezetője felvázolta, tavaly novemberben sikerült leszögezni az összmagyar cserkész stratégia és a református egyházközösség – akik az épületet biztosították – jóvoltából, hogy létrejöhet a székház. Önkéntesek közreműködésével egy év alatt sikerült befejezni a hozzávetőleg ötvenezer lejes, Bethlen Gábor Alapítvány által támogatott beruházást – erről már az elnök számolt be.
Elképzelések
A székház az elkövetkezőkben közösségi szerepet tölt majd be, a cserkészek foglalkozásai mellett, kiállítást is szerveznek majd benne, sőt nyilvános könyvtárat is működtetnének az épületben. Annak érdekében, hogy minden körzet számára biztosítsák a központi épületet – amely a hatékony munka alapfeltétele –, már elkezdődtek az egyeztetések a katolikus és református egyházközösségekkel. Továbbá a cserkészszövetség 2015-ben lesz negyed évszázados. Ennek ünneplését összekötnék az ötévente sorra kerülő nagytáborral, amit Kolozsváron rendeznének meg. „Szeretnénk, ha Kolozsváron, Erdély kulturális és egyetemi központjában is bemutatkozhatna a cserkészet” – fejtette ki jövőbeli elképzeléseit Kasza.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Fél évszázad tollal, mikrofonnal
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal
Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét.
– Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára?
– Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb.
– Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították?
– Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott.
– Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében?
– Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit.
– 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus?
– Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim.
– Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"?
– Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki.
Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is.
– 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói.
– Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról.
– Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését?
– Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok.
– Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be?
– Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom.
– Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára?
– Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom.
– Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket.
– Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell.
– Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított?
– Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt.
– A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben?
– Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre.
– Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán?
– Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítménye

Csíkban kapott székházat a Romániai Magyar Cserkészszövetség
Szombaton avatta fel csíkszeredai székházát a huszonhárom éves Romániai Magyar Cserkészszövetség (RMCSSZ).
A szövetség 1990 óta végzi ifjúságnevelő munkáját, a magyar kormány támogatása révén és a csíkszeredai református egyházközösség jóvoltából – amely az épületet biztosította – most sikerült saját székházat kialakítaniuk. A Petőfi utcában lévő épületet egy év alatt felújították, szombaton délelőtt pedig ünnepélyes keretek között avatták fel. Az ünnepség előtt megtekinthető volt a cserkészet történetét bemutató kiállítás is.
Az új székház előtt Kasza Tamás, az RMCSSZ elnöke köszöntötte az érdeklődőket. Elmondta, eddig nem volt meg a kellő segítség, hogy megfelelőképpen fejlődjenek, székházat építsenek, 2010 óta viszont a magyar állam támogatja munkájukat. „Ez az épület olyan gazdára vár, aki nemcsak használja, hanem gondját is viseli. A cserkészkörzet nevében ígérem, hogy megpróbálunk jó gazdái lenni” – fogalmazott a csíki cserkészkörzet vezetője, Bálint Lóránt Lajos.
A református imaház és a cserkészszövetség közös névtábláját Szatmári Szilárd református lelkész leplezte le. Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának képviselője beszédében kiemelte, a cserkészetnek amellett, hogy ifjúságnevelő szerepe van, nagyon fontos nemzeti összetartó erő is. A RMCSSZ tiszteletbeli elnöke, Gál Sándor a cserkészszövetség kezdetét elevenítette fel. A katolikus és református egyházi szertartásokat követően Tamás József segédpüspök és Szatmári Szilárd lelkész is megáldotta a székház épületét.
A cserkészszövetség székházavatója előtti sajtótájékoztatón Kasza Tamás elnök elmondta: jelenleg több mint száznegyven bejegyzett cserkészcsapatot számolnak, amelyekben közel kétezer cserkésszel és kétszáz önkéntes felnőtt vezetővel végzik ifjúságnevelő munkájukat. „Cserkészszövetségünk 1991-ben részese volt – a jelenleg 8 szövetséget magában foglaló – Magyar Cserkészszövetségek Fóruma alapításának. Ennek célja, egy olyan közeg létrejötte, amely összefogja a határok által elválasztott szövetségeket, és lehetőséget biztosít az együttműködésre, a közös problémák megoldására” – emelte ki az elnök.
2010 végén megszületett a magyar kormány által támogatott összmagyar cserkész stratégia, amely révén szeretnék tíz év alatt megduplázni a romániai magyar cserkészek létszámát. Szeretnék megerősíteni a meglévő csapatokat, valamint új csapatokat létrehozni, szükség szerint pedig a módszereiken is változtatnának – foglalta össze Kasza. Kérdésünkre azt is elmondta, hogy a támogatás révén, lesz lehetőségük élni a szabadegyetemek, nyitott rendezvények adta lehetőségekkel is.
„Huszonhárom év munka után, végre elmondhatjuk, hogy van egy olyan hátterünk, amely biztosítja számunkra az állandó folyamatos munkát. Ehhez hozzájárul a székház létrejötte is, ahol nyugodt körülmények közt végezhetjük a dolgunkat” – fejtette ki Kasza. Önkéntesek közreműködésével egy év alatt sikerült befejezni a hozzávetőleg ötvenezer lejes, Bethlen Gábor Alapítvány által támogatott felújítást. A székház az elkövetkezőkben közösségi szerepet tölt majd be, a cserkészek foglalkozásai mellett, kiállításokat is szerveznek majd benne, sőt nyilvános könyvtárat is működtetnének az épületben.
Annak érdekében, hogy minden körzet számára biztosítsák a központi épületet – amely a hatékony munka alapfeltétele –, már elkezdődtek az egyeztetések a katolikus és református egyházközösségekkel. A cserkészszövetség 2015-ben lesz negyed évszázados, ennek ünneplését összekötnék az ötévente sorra kerülő nagytáborral, amit Kolozsváron rendeznének meg. „Szeretnénk, ha Kolozsváron, Erdély kulturális és egyetemi központjában is bemutatkozhatna a cserkészet” – fejtette ki Kasza.
Kömény Kamilla
Krónika (Kolozsvár)

Újjáéledő görög katolikus hitélet Nagyváradon
Hatvanöt év szünet után az elmúlt csütörtökön újraalakult a Nagyváradi Magyar Görög Katolikus Egyházközség – adta hírül honlapján a Nagyváradi Görög Katolikus Püspökség.
A nagyváradi görög katolikus szeminárium dísztermében tartott, a máriapócsi Hierotheosz Egyesület és a nagykárolyi Szent Teodóra Közösségi Központ szervezte ünnepségen hazai és magyarországi egyházi és világi elöljárók vettek részt. Tovább emelte az ünnepség fényét, hogy román és magyar nyelven zajlott, ami a kezdeti imádságban is megmutatkozott.
Virgil Bercea váradi görög katolikus megyéspüspök köszöntőbeszédében rámutatott, még szolgálata kezdetén célul tűzte ki magának a magyar görög katolikus egyházközség újraindítását, mely 1948-ig saját templommal rendelkezett a bihari megyeszékhelyen, melyet a kommunista hatalom ugyanúgy elkobzott, ahogy az ilegalitásba került görög katolikus egyház teljes vagyonát. Rámutatott, a gyülekezet csupán három hónappal ezelőtt kapta vissza az ortodoxoktól a szemináriumhoz tartozó templomát.
Kocsis Fülöp hajdúdorogi megyéspüspök beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy a görög katolikusok anyanyelvüktől függetlenül egyazon anyaszentegyházhoz tartoznak, a keleti rítushoz való ragaszkodás pedig nem egy régi hagyományba való görcsös kapaszkodás, a Krisztusba való gyökerezést fejezi ki. Fodor József, a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye általános helynöke egy kommunizmusbeli történetet mesélt el az egybegyűlteknek, amikor fiatal papként a nagy számban jelen lévő görög katolikus hívek kedvéért román nyelven mondta el a Miatyánkot, holott az utasítás szerint latin nyelven kellett volna zajlódjon a szertartás.
A magyar kormány részéről – mely a Nemzeti Együttműködési Alap és a Bethlen Gábor Alap révén támogatta a rendezvényt – Magdó János kolozsvári főkonzul, Dr. Szesztay Ádám, a Külügyminisztérium, illetve Fedor Tibor, az egyházügyi államtitkárság főosztályvezetője szólalt fel. Utóbbi megköszönte Virgil Bercea nagyváradi püspöknek a magyar görög katolikus irányába tanúsított nyitottságát, jóindulatát. Szabó Ödön parlamenti képviselő az RMDSZ-nek a különböző felekezetekkel, többek között a görög katolikusokkal ápolt jó viszonyára hívta fel a figyelmet.
A rendezvény folytatásaként Janka György, a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola oktatója a bihari görög katolikusok történetét ismertette, Puskás Bernadett művészettörténész, a Nyíregyházi Főiskola Vizuális Kultúra Intézetének munkatársa pedig a hajdúdorogi egyházmegye ikonjairól beszélt. Az ünnepség a nyíregyházi görög katolikus papnövendékek Szent Damján kórusának adventi műsorával zárult.
A mintegy ötven lelkes nagyváradi magyar görög katolikus gyülekezet szertartásait a hónap második és utolsó vasárnapján tartják télen 16, míg nyáron 17 órától a szemináriumi kápolnában.
Krónika (Kolozsvár)

Főcze János
A KIVÉTEL ERŐSÍTI?
Keresztszülők, építőtelep és pedagógusképzés Nagyenyeden
A Bethlen Gábor Kollégiumban kiderítettük, miért számít kivételnek a szórványoktatásban. Megnéztük a felújítást, becsöppentünk egy Mikulás-ünnepségre, és értesültünk a bentlakásban uralkodó állapotokról.
Felújítás, törmelékek és pezsgő élet fogad Nagyenyed ködös városközpontjában, a Bethlen Gábor Kollégiumban. Az impozáns épület felújítása gőzerővel folyik, ideiglenesség hangulatát teremtve az iskolában. Az épületben egymást váltják a leromlott állapotú folyosók és a múlt patinássága, a központi udvar fel van túrva, mindenhol látszanak a csövek. Csengetnek, a folyosók megtelnek élettel, a gyerekek Mikulás-sapkákban járkálnak a naplóval kimérten sétáló tanárok között.
A szünet végén a "pedások" Mikulás-ünnepségére tévedünk be, amit az óvodások és a kisiskolások számára szerveztek. A gyerekek énekelnek, verset mondanak az egyedi készítésű "szánkával" megérkező Mikulásnak. Az "ügyesek voltatok?" kérdésre a sok "igeeeen" mellett hallatszik pár huncut "neeem" is. A képzősök kitesznek magukért, a gyerekek boldogak, mi meg csatlakozunk az igazgatóhoz, hogy betekintést nyerhessünk az intézményben folyó tevékenységekbe.
A Bethlen Gábor Kollégium igazgatója, Szőcs Ildikó nyolc éve tölti be ezt a funkciót, azt megelőzően három évig az intézmény aligazgatója volt. Elmondása szerint az adminisztratív feladatkörök szaporodásával és a decentralizációs folyamatok előrehaladásával az igazgatók súlya egyre nagyobb a rendszerben. Ő azonban ezt kihívásnak fogta fel, nem tehernek, és a még több autonómia mellett foglal állást. Tulajdonviszonyok, köztes állapotok
Az igazgató beszámolt arról, hogy a központosított rendszerből a decentralizált rendszer fele tartó út közepén vagyunk. Ő ezt igazgatóként úgy tapasztalta meg, hogy folyamatos egyensúlyozásra kényszerül a tanfelügyelőség (ez az intézmény ad utasításokat és kapja a jelentéseket) és az önkormányzat (ez az intézmény adja a pénzt a működéshez) között. Sőt, néha arra kényszerül, hogy az egyiknek magyarázza a másik működését.
Azt, hogy ez miért számít kiemelt problémának a szórványoktatásban, egy példával illusztrálta: az oktatási törvény értelmében igényelhetik kisebb létszámú osztályok indítását, ezt a tanügyminisztérium általában jóvá is hagyja. Azonban az önkormányzattól függ az, hogy hogyan lehet ezt finanszírozni, hisz a fejkvóta alapú elszámolással a tanároknak nem jönne ki a fizetése, ezért forráskiegészítésre van szükség.
Ott válik veszélyessé a helyzet, ahol a nem magyar többségű önkormányzatnak kell eldöntenie, hogy induljon-e továbbra is magyar nyelvű osztály egy adott esetben költségvetési gondokkal küszködő településen. További probléma, hogy mi történik az I-IV. osztályban magyarul tanuló gyerekekkel, hisz azokat ingáztatni kell, vagy bentlakást kell biztosítani nekik.
A Bethlen Gábor Kollégium állami intézmény, a kollégiumnak helyet adó épületet azonban visszaszolgáltatták a Református Egyháznak. A nagyenyedi önkormányzatnak egy akkora bért kellett volna fizetnie a Református Egyháznak, ami meghaladta volna a város költségvetését. Az igazgató által „róka fogta csuka” szituációnak minősített helyzetet végül egy tárgyalással és egy kiegyezéssel oldották fel. Az önkormányzatnak nem kell bért fizetnie, viszont saját forrásból vagy lehívott pályázatok révén a periódusra kiszámított összeget bele kellett fektetnie az épületbe. Tudva azt, hogy a 2007-2014-es regionális operatív programban erre lesz lehetősége, az önkormányzat vállalta a szerződés aláírását.
Bentlakók és a zsúfoltság
Az igazgató szerint egy jól működő bentlakás és jól működő intézmény fenntartásához, finanszírozásához szükségesek a háttérintézmények. Ez egy hatalmas pluszmunka, hisz ezek a háttérintézmények legtöbbször az iskola személyzetéből állnak. Jelen esetben a Bethlen Gábor Alapítvány elnöke az iskola igazgatója. A bentlakásban lévő 120 gyerek 80%-a nem fizet semmit a bentlakásért, vagy csak egy részét kell fizetnie az lakhatás és az ételbérlet költségeinek.
A felújítások miatt jelenleg a bentlakók egy épületbe lettek összeszorítva, úgy, hogy 120 bentlakó két emeleten oszlik meg: az alsó emeleten a fiúk, a felsőn a lányok. A diákok, de az igazgató által is „Spártának” nevezett épületben nagyon rossz körülmények között élnek a bentlakók.
A felújítás előtt a példának felhozott lánybentlakásban 15-20 lány lakott egy szobában, és egyetlen fürdőszoba volt egy folyosón. Azonban a felújítás után az igazgató szerint egy szobában hatan fognak lakni, és minden szobának lesz saját fürdője és mosdója.
Pályázatok, felújítások
Egyszerre több pályázatot is letettek, aminek köszönhetően a műemléknek számító épületek felújítása folyik vagy megvalósult. Az éppen folyamatban lévő felújítás egy uniós pályázat, amely a már említett 2007-2014-es regionális operatív program keretein belül történik. Ez a Református Egyházkerület és a nagyenyedi önkormányzat folyamatos egyeztetése révén jöhetett létre. Az egyházkerület készítette a felújítási tervet, és az önkormányzat bevállalta a pályázást, valamint a 2%-os önrész kifizetését. Ez egy közel hatmillió eurós pályázat. A kiegyezés egy jó megoldásnak bizonyult: másképp nem láttak megoldást sem a működésre, sem az épület felújítására. A bentlakásokat is ennek a programnak a keretein belül fogják feljavítani. Terveik szerint márciusban átveszik a felújított, 21. századi körülményeket biztosító bentlakásokat.
Ezenkívül megtörtént egy óvodaépület, egy labor, egy tornaterem és egy étkezde felújítása is. Az óvodaépületet a román állam támogatásával újították fel 2009-ben. 2010 karácsonyán kapták meg a pénzt az étkezde felújítására a magyar közigazgatási alapból. A tornacsarnokot az állami befektetési alapból újították fel, annak ellenére, hogy az állami szervek azt javasolták, hogy bontsák le a műemléképületet, mert olcsóbb lenne egy újat felépíteni.
A most folyó munkálatokat 2014. végére kell befejezzék, azonban valószínűleg lesz csúszás, többek között azért, mert a kivitelező vállalat akadozik a beszerzésekkel (az igazgatónő a bentlakások nyílászáróinak késéséről számolt be).
Intézményi keret, számok
A Bethlen Gábor Kollégiumnak 700 diákja van, és óvodától a posztliceális képzésig nyújt tanulási lehetőséget. Pécskától Pusztináig találhatóak nálunk gyerekek, de az enyediek is minket választanak, legtöbbször még akkor is, ha vegyes házasságból származnak – magyarázza az igazgató.
A középiskolai szakirányok:
- matematika-informatika/természettudományok (alternálva indítják ezeket az osztályokat, megkérdezik, mit szeretnének a nyolcadikosok, és utánajárnak annak, hogy mire lenne nagyobb igény)
- tanító- és óvodai pedagógus képzés (150 éves hagyománnyal rendelkezik, Erdélyben magyar nyelven még Székelyudvarhelyen és Kézdivásárhelyen működik ilyen képzés)
- szakközépiskola: turisztika és közélelmezés szakirány
- szakmunkásképző: pincér (egyre népszerűbb, cégekkel partnerségben folyik az oktatás; pályázatból felszerelt tankonyhával is rendelkeznek)
- posztliceális képzés: szállodai menedzserasszisztens (ez a másfél éves képzés feljogosítja a diákokat arra is, hogy magánvállalkozást indítsanak)
Az érettségi mutatók alapján a végzősök 2/3-a jár sikerrel első nekifutásra az érettségin. A legnagyobb problémát a román és a matematika érettségi próba sikeres teljesítése jelenti.
Keresztszülőprogram és pontozási rendszer
A keresztszülőprogram 2000 óta működik, és az iskola háttérintézményének számító Bethlen Gábor Alapítvány révén bonyolítják le. Különböző magánösztöndíjak és gyülekezetek által biztosított támogatások összefogása volt a cél a program létrehozatalakor. A budapesti Szőcs Gyula segítségével hozták létre a programot, és arra jutottak, hogy egy ilyen rendszer csak akkor tud igazán jól működni, ha személyes. Így, aki elnyeri az ösztöndíjat, az saját keresztszülőjével személyes kapcsolatot ápol (ha ezt nem igényli a keresztszülő, akkor nem kötelező), levelet vált, meglátogatják egymást.
Egy nyolctagú ösztöndíjbizottság az osztályfőnökök segítségével rangsorolja a diákokat. Itt az elért minősítésektől kezdve az órákon kívüli tevékenységig minden számít. Egy négyes például -0,1 értéket jelent és egy tízes 1 pontot. Az órán kívüli tevékenységeken való részvétel is pontokat ér: van reneszánsz táncegyüttes, zenekar, cserkészcsapat, énekkar, néptánc, Biblia-órák stb.
Amin részt vesznek, azt pontozza a „mentoruk” és, ha nem érik el a minimum öt pontot hetente, akkor levelet írnak a szülőknek, hogy segítsenek a diáknak.
"Abszolút nem osztom a liberális nevelési elveket, azt, hogy a gyerek akkor fog majd dolgokat megtanulni, ha azokat megtapasztalja, és ő is azt akarja. Én úgy gondolom, hogy kicsit féltő-taszító erővel, de oda kell terelgetni a gyermekeket, hogy lássák, mi az, ami esetleg majd nem tetszik, és utána mondjanak le róla. Mert ha a gyerekekre bízzuk, akkor valószínűleg a legtöbben a monitort fogják választani" – mondta az igazgató.
Kidomborítani, rászorítani
"Nálunk mindenféle tájnyelv keveredik. Van Fehér megyei nyelvjárás, ahol a román nyelv hatása érezhető, de vannak gyergyói gyerekek is, akik itt tanulhatnak meg románul. Mindenki másságát megpróbáljuk kidomborítani, így például egy pusztinai gyerek elénekelt egy pusztinai népdalt a bentlakási Mikulás-programon. Szerintem ez egy pozitív dolog: megerősít identitásodban, de egyben elfogadásra is ösztönöz – magyarázta Szőcs.
„Mi Erdélyben hajlamosak vagyunk sírni. Én nem szeretek sírni. Inkább arról szeretek beszélni, hogy mi sikerült, és mi nem. Azonban egymagunkban túl kevés az időnk, hogy megoldjunk minden problémát. Egy olyan fórumot kellene teremteni, hogy ami jó gyakorlatként bevált, modellként megismerhető legyen. Próbáljuk meg átgyúrni, átvenni és alkalmazni ezeket, de legalábbis hallani ezekről.”
A Bethlen Gábor Kollégium erőssége a sokszínűség. Egész Erdélyből mindig is jöttek ide a diákok. És azok közül is legtöbbször a szegény sorsúak. Ez a hagyomány erősíti ezt az iskolát. Ez a tény a szórványban sokat jelent. Az ebbe a helyzetbe került emberek látják, hogy van valami, ami működik. Egy példa, ami miatt érdemes összekapni magunkat, és továbblépni – egészítette ki véleményét az igazgató.
A folyamatok élvezői és elszenvedői
A megkérdezett bentlakók panaszkodtak az "intriben" uralkodó állapotok miatt, és amiatt, hogy egy olyan átalakulás közepén vannak, amelyet soha véget nem érőnek élnek meg. A pontozás rendszerének stressze mellett most a zsúfoltság, az építőtelepnek titulálható helyszínek is kellemetlen környezetet teremtenek. Ugyanakkor sokak szerint a pontozás rendszere miatt kénytelenek olyan rendezvényekre is járni, ahová esetleg nem szeretnének, és olyan döntéseket hozni, hogy mi a fontosabb: tanulni, vagy pontokat kapni?
A bentlakásban uralkodó állapotokat mi sem illusztrálja jobban, mint az, hogy az egy emeleten lévő összes bentlakó lányra 4 WC, 8 kagyló és 4 tusoló jut, ráadásul ezek egy helyiségben helyezkednek el.
Legtöbbjük azonban kiskorától tanító vagy óvodai pedagógus szeretett volna lenni, és úgy gondolja, hogy egy egyetemi diploma távoktatás útján történő megszerzése közben hazamegy tanítani. Van olyan is azonban, aki menetközben rájött, hogy inkább lenne fodrász, a pedagógusi pálya nem neki való.
A 18 éves Emőke arról számol be, úgy érzi, jól felkészítették, jó óvónő vagy tanítónéni lehet majd otthon. "Kicsi korom óta tanítónő vagy óvónéni akartam lenni. Kisebb testvéreimmel is sokat játszottam tanítónéniset. Másképp nem hiszem, hogy tudtam volna tanulni, a családi körülményeim miatt" – meséli. Emőke nagyon közeli kapcsolatot ápol a keresztszülőjével, aki még budapesti nyaralásra is meghívta.
Van, aki a családját hiányolja, és van, aki csak egyszerűen örül, hogy továbbtanulhat, mint például Mircea, aki pincér szeretne lenni. A székelyföldiek közül van, aki azért választotta ezt az iskolát, hogy a román nyelvet elsajátítsa, mint például a gyergyószentmiklósi, 18 éves Erika is.
Legtöbbjüknek a nagyenyedi iskolát valamelyik, a Bethlen Gábor Kollégiumban végzett rokona, tanára ajánlotta, de volt, akihez a kollégium híre éppen az igazgató látogatása révén jutott el.
Transindex.ro

Szentpálra érkezik a Különjárat!
Beindult a szórványgondnoki szolgálat
A Szórvány Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap támogatásával elindította a Kárpát-medence első szórványgondnoki szolgálatát az Arad megyei Szentpál településen. A szórványgondnok olyan apró közösségek szolgálatát végzi, ahol nincsenek helyi intézmények, ahol az intézmények hiánya veszélyezteti a közösségek létét.
A kezdeményezés újszerűsége miatt felmerül a kérdés, hogy mit csinál egy jó szórványgondnok, mi az ő feladata? A jó szórványgondnok minden helyi problémát észrevesz, amin tud, segít, amit nem tud megoldani (idő, benzin, tudás hiányában), annak megoldását mások megkeresésével igyekszik szorgalmazni. Érdeklődik, információt keres, kér, közvetít, bátorít, ötletet ad, véleményt formál. Röviden: azon dolgozik, hogy újra működjön, újra életképes legyen a falu magyar közössége.
A szentpáli szórványgondnok, Böhm László október óta a helyi magyar közösség feltérképezésén dolgozik, a közösség egyéni és közösségi szintű igények kielégítését szorgalmazva. Ezen felmérés következményeként lett megszervezve december 6-án a szentpáli iskolások és óvodások számára a Mikulási ünnepség, illetve december 12-én egy bábszínházi előadás.
A helyi közösség kulturális igényére válaszolva, december 21-én 17 órai kezdettel a szentpáli kultúrotthonban Éder Enikő “Különjárat” c. előadását tekintheti meg a közönség. A belépés ingyenes. A szervezők szeretettel várnak mindenkit!
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Emberek, életek, történések (Mentor-est Sepsiszentgyörgyön)
Erdély – emberek, életek, történések címmel szervezett kiadói, szerzői estet a Bod Péter Megyei Könyvtár. Szonda Szabolcs igazgató köszöntője után Káli Király István mutatta be az általa vezetett marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadót, legújabb köteteit és a jelen lévő szerzőket. A rendezvény címét magyarázva azt mondta: az valamennyi kötethez talál.
Pál-Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros, pecsétszakértő, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja A székelyek földje és népe című tanulmánykötetét ismertette. A közölt tanulmányok közül némelyet kiadtak már Magyarországon vagy itthon, mások most láttak először nyomdafestéket. A válogatás összetartó fonala az, hogy mindenik a székelységről szól, és nem haladja túl Székelyföld területét, mondotta a szerző. Könyvét a középkorral kezdte, mégpedig a legnagyobb időszakot felölelő székely önkormányzat-történettel, melyhez harminc éven át gyűjtötte az anyagot, amíg 2002-ben kiadta az átfogó munkát. Ebben az összegzésben végigvezet azon a folyamaton, mely során létrejött a székely autonómia. Az önkormányzatiság kialakulása mintegy 200 év alatt teljesedett ki, Mátyás király uralkodása idején tetőzött. A kötetben a székely székek, városok, köztük a négy háromszéki mezőváros történetével is foglalkozott, továbbá azzal az időszakkal, amikor Erdély népe a török faigából a Habsburg-vasigába kényszerült, bemutatja, milyen változásokon ment át a székely társadalom. Kitért a székelyföldi pestisjárványra is, s az 1956-os magyarországi forradalom itteni hatásaival zárta a kötetet. Szilágyi Sándor Hanyatló Erdély című tanulmánykötetéről a szerkesztő, Sebestyén Mihály szólt. A szerzőről elmondta, ő szerkesztette A magyar nemzet története című, tízkötetes sorozatot, az Erdélyi országgyűlési emlékek című forráskiadvány-sorozatot. Kolozsváriként megküzdött, hogy Magyarország első számú történésze, a Magyar Tudományos Akadémia tagja legyen. Az idén megjelent kötet anyagát a szerző Vértanúk a magyar történelemből című, 1867-ben megjelent kötetéből válogatta. A mostani könyv címének magyarázata, hogy Bethlen Gábor után az erdélyi szerencse csillaga leáldozott. A tanulmányok Bethlen Gábor fejedelmi trónfoglalásáról, Kemény János fejedelem végnapjairól, Haller Gábor megöletéséről (mely Apafi lelkén szárad, tette hozzá az előadó), Bánffy Dénes kivégzéséről (az első erdélyi koncepciós perek egyikeként említette a szerkesztő), Szász János szász királybíró haláláról (amit igencsak véres kriminek nevezett Sebestyén), a nevére méltatlan Rákóczi József, II. Rákóczi Ferenc fiának pályafutásáról, Mikes Kelemenről és Cserey Mihály történészről szólnak.
Sebestyén Mihály Midway-szigetek című novelláskötetéről szólva Káli Király István elmondta, mindenben ott vibrál a történelem. A szerzőről pedig, hogy a történelem pimasz módon nem elég neki, s hétköznapjaink történeteit novellistaként igyekszik feldolgozni. A Midway-szigetek valahol félúton a semmi és a minden között vannak. A szerző alattomos műfajt művel, mert az ember kénytelen egyfolytában derülni, hova visz el az író fantáziája, nem lehet megállapítani, álom vagy valóság, fantázia vagy tényleges történet, amit leír. Sebestyén Mihály felolvasta Albert bácsi játékai című novelláját.
Szerzőavatásra is sor került. A Mentor Kiadó házi szerzőjének számító B. Kovács András újságíró, közíró bemutatta a sepsikőröspataki származású, jelenleg Sepsiszentgyörgyön élő Bedő Bélát, akit évekkel ezelőtt riporterként fedezett fel, és ösztönzött arra, hogy írja meg emlékiratait. Így született a Magyar tiszt a román hadseregben című könyve, melyet ő mutatott be a Háromszék hasábjain (Egy magyar ezredes könyve – november 2.). Bedő Béla mesélt sepsikőröspataki gyermekkoráról, s arról, hogy akarata ellenére magyarként román katonák oktatójává vált, de megállta helyét. Káli Király István még egy könyvről szólt: Méliusz Anna: Nem hősökről beszélek. Méliusz József második felesége írja meg az első feleség, Klári Securitate általi meggyilkolását és a közös gyermek, Péter őrültségbe kergetését.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egységtékozlók
Az egységtékozlók a romániai magyar politikai kohézió éltetésére, az érte elvégzendő közösségépítő munka megtervezésére és annak napszámosai megtalálására képtelenek között keresendők.
1989-90 fordulóján tódultak az emberek az RMDSZ-be, és 1990 májusáig majd félmillióra nőtt a számuk. Őket össze kellett volna tartani, és indokolt esetben együtt, egyszerre mozgatni. Erre azonban nem volt koncepció, de a romániai magyar hogyan tovább stratégiája is hiányzott.
Ebben sajnos 2013-ban sincs közmegegyezés. De gyorsan elfogytak az ingyen, hon- és nemzetszeretetért dolgozni hajlandó napszámosok. Mára a választási kampányok között fűtött irodáikban malmozó főállású magyarok vették át a helyüket. Az előszeretettel értelmiséginek titulált, tanítói, technikusi, tanári, mérnöki, orvosi, művészi stb. diplomával rendelkezők alig vagy egyáltalán nem vállaltak közéleti munkát és szerepet. Jó, ha odamentek egy-egy közösségi eseményre. Ma már oda sem mennek.
Az amúgy szükséges zsigeri agitátorok kikerültek ugyan, de hűbelebalázsok voltak, akik önmaguk ingerléséért tették azt, amit, és másra nem is igen voltak képesek.
Egy idő után nem csak az értelmes közösségi munkások kezdtek hiányozni, hanem az általuk koordinálhatók is.
Később megjelentek, és szaporodtak a helyi civilszervezetek, akiknek munkája fényében előszeretettel süttetik magukat az általános választások mandátumosai.
Az RMDSZ pedig – a hatékonyságfokozás álcája alatt – elindult a pártosodás útján. Párt lett, amit sosem ismer el, mert az alapszabályában az nem szerepel, és egyre több hibát követ el. Hibái között kiemelt helyet foglalt el az értünk haragvók, mindannyiunkért szólók partvonalra sodrása, eltanácsolása.
Az egységtékozlás kezdete az első, az 1993. február 20-ai gyergyószentmiklósi SZKT óta lankadatlan. Ott kezdte olyanná szervezni magát az RMDSZ, amilyenné mára lett. Ott artikulálódott először szervezeti egységekké, frakciókká, belső pártokká az erdélyi magyar politikai sokszínűség leképezését és képviseletét magáénak mondó SZKT tagság. Létrejött a 63 tagú (kitől is?) Független Frakció. A kialakult hangulat miatt az alelnökök megválasztásakor a MISZSZ kivonult a teremből, és a döntésképtelenné vált ülés félbeszakadt. Márciusban Nagyváradon már hét frakciója lett az SZKT-nak, mert csak így tudták a Függetlenekből lett Magyar Demokraták (20 tag), a Szórványcsoport (14), és a Partium Csoport (14) uralni a testületet. Volt még Szabadelvű Csoport (16), Erdélyi Magyar Kezdeményezés (10), Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (14) és Bethlen Gábor frakció (10), de maradt vagy 30 független SZKT-tag is, akik a szervezeti hatalomért való marakodást látva csak a fejüket kapkodták.
Minden, ami 1993 májusa után történt az erdélyi magyar politika egységtékozlásában, a február 20-a és május 20-a közötti három hónapban, és az annak hangulatát uraló hangadók cselekményeiben gyökerezik. Verestóy Attila, Borbély László, Frunda György, a mostanra visszavonult, de akkor ereje teljében lévő Tokay György és a visszavonulásakor Verestóy által örökös elnöknek nyilvánított Markó Béla máig hatóan szabják meg az RMDSZ cselekményeit.
És általa az erdélyi magyarok sorsát.
Nagy István
(A szerző pécskai tanár)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Józsa Miklós, a nagybetűs közösségszervező
Józsa Miklós egy olyan személyiség, aki kiemelkedő tevékenységet végzett a magyar közösség megmaradásáért, anyanyelvi, kulturális értékeinek megőrzéséért, népszerűsítéséért. Idén a szórvány magyarságért díjat Józsa Miklós, a Bethlen Gábor Kollégium nyugalmazott tanára, a Nagyenyedi Áprily-estek rendezvénysorozat kezdeményezője, főszervezője kapta.
Józsa Miklós néptanítói családban született, 1934. június 20-án, a Kovászna megyei Kézdisárfalván. Elemi iskolai tanulmányait szülőfalujában és Bibarcfalván végezte, a gimnáziumot a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. A székelykeresztúri Fiú Tanítóképzőben tanítói oklevelet, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán tanári diplomát szerzett.
Negyvenhat évig tartó tanári pályáját Désen kezdte, és a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban fejezte be, 2002-ben. Közben közel hét évig Enyed rajon nemzetiségi tanfelügyelője, majd egy eléggé nehéz időszakban a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója és aligazgatója volt.
2003-tól az RMDSZ által működtetett Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház Áprily-estek nevű irodalmi-művelődési körének szervezője, működtetője, éltetője, mely az évek folyamán maga köré gyűjtötte az irodalmat, művelődést kedvelő enyedieket, sőt a Fehér megyeieket. Ilyen minőségében a Fehér megyei magyar közösségi élet egyik fontos vetületének mozgatója és művelője.
László Edit Zsuzsanna, a Kossuth Rádió munkatársának Józsa Miklós a több mint tíz éve indult kulturális közösségi rendezvénysorozatról, a szórványban élő magyar közösségek megmaradásának lehetőségéről.
A nagyenyed.ro nyomán
Erdély.ma

Erdélyi udvarházak népe a fejedelemkorban (Új Demény-emlékkönyv)
A fejedelemkori Erdély és Székelyföld eddig nem eléggé megvilágított témáit kutatja a Bukarestből Sepsiszentgyörgyre hazaköltözött Tüdős S. Kinga, nemegyszer a sajátos női látásmód és tematika vizsgálatával gyarapítva e kérdéskörök szakirodalmát. Tucatnyinál több nagyobb lélegzetű műve közül itt az 1540 és 1711 közötti erdélyi végrendeletek eddig megjelent négy kötetét említem, vagy az erdélyi nagyasszonyokról szóló munkáit, melyekben egy merőben új szemszögből a női, nemesasszonyi életpályák elemzésével hoz teljesen új színt és szemléletet a transzszilván históriába.
A műnek különben most készül a román kiadása is, Violeta Barbu kutató méltatja angol nyelven a kötet erényeit, mely átfogóbb hazai együttműködés keretében jelenik meg. „Aki elolvassa, megértheti, hogy az erdélyi egészen külön világ volt, más nyelvvel-kultúrával, szokásrendszerrel, a gazdasszonyi lét más módozataival. Még a virágos- és veteményeskertek bemutatására is kitérek benne” – mondja a szerző.
Tüdős S. Kingáról különben tudni kell, hogy Budapesten végzett művészettörténetet és klinikai pszichológiát, s Bukarestbe menvén férjhez, végül a Nicolae Iorga Történettudományi Intézetben, Demény Lajos professzor mellett kötött ki, itt tanulta ki a levéltári kutatás módszertanát, és vált több évtizedes együttműködés révén tanítványból önálló kutatóvá. Két éve nagy sikerű nemzetközi konferencia szervezésével tisztelgett mestere emléke előtt, a Székely Nemzeti Múzeumban megtartott eseményről annak idején lapunk is írt. A konferencia anyaga most jelent meg kötetben Kastélyok, udvarházak és lakóik a régi Székelyföldön (In memoriam Demény Lajos, 1926–2010) címmel a múzeum kiadásában, ez alkalomból beszélgettünk el ismét a szerkesztővel. – A konferenciát azzal a céllal szerveztem, hogy újfent felhívjam a figyelmet, méltatlanul mellőzik a Demény munkáit. Nekem emberi kötődésem is van ehhez a kiváló tudóshoz, huszonvalamennyi évig dolgoztunk együtt, és több barátommal épp a Demény-féle történetírás hozott össze. Ha tudtunk a Kálnokyakról tudományos tanácskozást szervezni, Demény is megérdemli, gondoltam. Úgyhogy ez végül egy második Demény-emlékkönyv lett, amit a halála első évfordulójára összehívott konferencia anyagából állítottam össze. Felkértem Oborni Terézt a Magyar Országos Levéltárból, hogy a székely címeres nemeslevelek párhuzamosan megrendezett kiállításának anyagát válogassa össze, ezeket erdélyi fejedelmek adományozták a kedvezményezetteknek. Kimondottan élvonalbeli kutatókat hívtunk meg, akik munkaviszonyban álltak Deménnyel, doktorit írtak nála stb. Mellénk állt Tamás Sándor megyeitanács-elnök, támogatott többek közt Fleckhammer Otto helyi üzletember. A résztvevők kimondottan új információkat hoztak, egy konferenciának a kutatások ösztökélése a feladata.
Felkértem a kötet vázlatos ismertetésére a szerkesztőt.
– Az első három beszéd Deményről szól, Violeta Barbu beszámolt arról, hogy a román kutatók is mennyire tisztelték őt, s udvariasságból a meghívottak iránt angolul mondotta el, amit nekik szánt. Közöltük Vekov Károly, a másik tanítvány temetésen elmondott beszédét is, Papp Sándor szegedi kutató pedig hivatástudatát emelte ki a Ne készüljünk arra, hogy amit adunk, azt életünk folyamán visszakapjuk című megemlékezésében. Magyarország törökországi nagykövete, Hóvári János nem tudott részt venni, de dolgozatot ajánlott fel. Vele Demény Bukarestben többször dolgozott együtt. A tanulmányok közül kiemelném a Vekov Károlyét, aki teljesen új, nagyon okos megközelítésben tisztázza, mit jelentett eredetileg a tria genara Siculorum a forrásokban, honnan ered, hol értelmezték félre és miért. Ő úgy véli, alighanem a székelység három korábbi törzsét jelölték vele kezdetben, majd a hármas rendi tagoltságra utaltak vele a székely társadalomban. Egyed Ákos dolgozatában Hidvégi Mikó Ferenc történetírását helyezi új megvilágításba, Kordé Zoltán a székely ispáni hivatal eredetéről értekezik, Csáki Árpád gróf Kálnoki Sámuel erdélyi alkancellár végrendeletét elemzi. Ő volt az, aki a Bethlen Miklós által elutasított császári felajánlást elfogadta. Jánó Mihály a rá jellemző alapossággal ír témájáról, a székelyföldi templomok donátorairól. Én a magaméban zabolai III. Mikes Mihály házasságának történetét kísértem végig. Engem nem a politika, hanem az életmódváltozás érdekel, ezért felesége, Bethlen Druzsianna élettörténetének feldolgozása foglalkoztat, és ennek kapcsán: hogyan kerültek kapcsolatba egy erdélyi főnemesi és a székely főemberi, primori családok egymással házasság révén. Statisztikailag is feldolgoztam, milyen következtetések vonhatók ebből le, e vegyes házasságokból származó utódok sorsában hogyan tükröződik a frigy hatása, hogyan tagozódott be a székely társadalom az erdélyibe, mert a magyarországiba már nagyon kevesen jutottak be. Amikor erről beszélünk, szem előtt kell tartanunk, hogy a fejedelemkorban Erdély összlakossága hétszázezer és egymillió között volt, tehát jóval kevesebb a mainál, ebben magyar főnemesnek vagy székely nemesnek lenni nem azt jelentette, mint később vagy a korszak Magyarországán. A többi dolgozatból is kiolvasható, hogy a fejedelmek miként adják vissza a korábban jobbágyosított székelyek szabadságát, hogyan jön létre az ún. armális nemesek osztálya abból a szükségletből táplálkozóan, hogy az erdélyi haderőt ismét megerősítsék Erdély állami önállósága idején. Elég volt egy sikeres hadjáratban való részvétel, például a ploieşti-i győzelemmel zárulóban a törökök ellen, hogy a fejedelem négyszáz címeres nemeslevelet osszon ki a katonák közt. Bethlen Gábor tömegesen hozta vissza a székelyeket e sorba. A székelység Erdély lakosságának ötödét sem tette ki, a seregnek azonban egyik legfontosabb összetevője volt.
Pár további dolgozat: Pásztor Emese, az iparművészeti múzeum munkatársa a székely nemesi otthonokban használt szőnyegekkel, abroszokkal foglalkozik, az általam is összegyűjtött végrendeletekben azok ugyanis külön tételként szerepelnek. Garda Dezső Lázár V. István kalandos életét követi nyomon, Rossel Hubert svájci történész a hazájabeli és a francia templomvárakat, erődítményeket hasonlítja össze a székelyföldiekkel. Szabó Judit pedig a kézdivásárhelyi Incze László, Demény kortársa munkásságáról ír. Ki kell emelni, hogy ő is, akárcsak Demény, a tudomány amolyan szürke eminenciásának számít, ezek az emberek nem pénzre, elismerésre hajtottak, hanem teljes lemondással a tudomány művelésének szentelték magukat, és ezért minden tiszteletet megérdemelnek. A sepsiszentgyörgyi T3 Kiadónál készült, nagyon szép kiállítású kötet képmellékletében színes illusztrációs anyagot is tartalmaz, valamint a konferencián készült fényképek is helyet kaptak benne. Kiemelkedő nyomdatechnikai minőségű valamennyi.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erkel Ferenc emlékezete a PKE-n
Kétnapos ünnepi rendezvénnyel emlékeznek meg a Magyar Kultúra Napjáról a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen Erkel Ferenc emlékezete címmel.
Január 22-én, szerdán a Magyar Kultúra Napján egész napos ünnepi program keretében Erkel Ferenc magyar zeneszerzőről, karmesterről és zongoraművészről emlékeztek meg a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE). A PKE Zeneművészeti Tanszéke, a Partiumi Magyar Művelődési Céh és a Pro Universitate Partium Alapítvány közös szervezésében létrejövő kétnapos rendezvény első napján 10 órától előadásokat hallgathattak meg az érdeklődők, 14 órától az egyetem belső udvarán sor került az Erkel Ferenc emléktábla avatásra, majd 18 órától ünnepi koncerttel zárul a program. Csütörtökön tíz órától folytatódik az ünnepi esemény, dr. Boros-Konrád Erzsébet énekesnő, a PKE oktatója Erkel Ferenc operáiból mutat be szemelvényeket. A rendezvény a Bethlen Gábor Alap támogatásával jött létre.
Továbbadni az örökséget
A szerdai előadások előtt dr. Hausmann Alice egyetemi adjunktus köszöntötte a megjelenteket és az előadókat. Mint elmondta, az ünnepnapok kiemelkednek a hétköznapokból, és felhívják a figyelmet egy kisebb vagy nagyobb közösség által fontosnak tartott értékre. „A magyar kultúra egy olyan tárgyi és szellemi örökség összessége, melyet őseink hagyományoztak ránk. Az egyetemnek kiemelt feladata, hogy ezt az örökséget ápolja és továbbadja. Dolgoznunk kell azért, hogy kései utódainknak is legyen mit és miért ünnepelniük” – tette hozzá végezetül Hausmann Alice.
Himnusz és Szózat
Az előadások rendjén elsőként Sziklavári Károly, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar, Művészeti Intézet, Ének-zene Tanszékének kutatója értekezett A Himnusz, a Szózat és a reformkor címmel. Az előadás során Sziklavári Károly kortörténeti ismereteket vázolt fel, majd olyan alkotásokat sorolt fel, amelyek a Szózat és a Himnusz előzményeinek tekinthetők, majd e két mű zenei világát is ismertette. Az előadás során elhangzott, hogy Vörösmarty Mihály Szózatának megzenésítésére 1843-ban, Kölcsey Ferenc Himnuszának zenei megformálására pedig 1844-ben írtak ki pályázatot, előbbi nyertese Egressy Béni, míg utóbbié Erkel Ferenc lett, noha mindketten megzenésítették mindkét költeményt. Az érdeklődőknek egyebek mellett lehetőségük nyílt meghallgatni a Szózat Erkel által megzenésített változatát, valamint Egressy-féle Himnusz megzenésítést is. A délelőtt folyamán Erkel-hagyaték Erdélyben. A Kolozsvári Magyar Opera szerepvállalása címmel Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója tartott előadást, majd dr. Kovács Sándor, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, Zenetudományi és Zeneelméleti Tanszék vezetőjének előadását hallgathatták meg az érdeklődők A 19. század vége, a századforduló és az ifjú Bartók pályakezdése címmel.
Nagy Noémi
erdon.ro,

Beszélgetés Sebestyén-Spielmann Mihály művelődéstörténésszel
A pozitivista történetírástól az oral history-ig
Kedvezőtlen gazdasági helyzete ellenére 2013-ban is számos új kötetet jelentetett meg a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó.
A karácsony küszöbén Déván megtartott író-olvasó találkozó alkalmával egy idén indított sorozattal, illetve Sebestyén Mihály író-történész Midway szigetek című novelláskötetével ismerkedhettek az érdeklődők. Utóbbi szerkesztésében látott napvilágot az Erdélyi ritkaságok sorozatban Szilágyi Sándor: Erdély hanyatlása című műve is, mely szintén bemutatásra került Déván. E két kiadvány tartalmát boncolgatva indult beszélgetésünk a Mentor dévai rendezvényén, Sebestyén-Spielmann Mihály művelődéstörténésszel.
– Ami a történeti munkát illeti, ez egy jelentős 19. századi magyar történésznek, Szilágyi Sándornak a gyűjteményes kötete. Szilágyi Sándor ebben az erdélyi történelem néhány kulcsfiguráját: Bethlen Gábort, Rákóczyt, Haller Gábort, a Báthoriakat, Apafi korát idézte meg, Cserei Mihályról és Mikes Kelemenről írt. A 19. század hatvanas éveiben megjelent írások a felfedezés erejével hatottak, gyakorlatilag a magyar közönség ekkor ismerkedett meg a fejedelemségkori Erdély utolsó ötven-hatvan évével. Azzal az időszakkal, mely a művelődéstörténetben olyan gazdag, de amely a politikai eseményekben oly tragikus. Szilágyi korának történetírója volt, aki már a pozitivista történetírással kísérletezett, tehát azzal az okmányokra alapozott történettel, melyben a történetíró szerepe alárendelt a dokumentumoknak. Nem szuverén ura a történelem felmondásának, de annál inkább szuverén ura a dokumentumok megválogatásának.
– A Szilágyi-kötet az Ön szerkesztésében jelent meg, akárcsak sok más korábbi történelmi jellegű kiadvány. Ezúttal azonban Sebestyén Mihályt szépíróként is megismerhettük.
– A Midway-szigetek című kötetbe az utóbbi három évbe íródott novelláimat gyűjtöttem össze. Tematikusan is elrendeztem ezeket. Egyrészt ott vannak a novellákban azok a humoros, szatirikus elbeszélések, melyek a jelenkorral foglalkoznak. Napjaink furcsa görbe tükre arról, hogy mivé vált az egysíkú erdélyi társadalom a vállalkozások korában. Ezek olyan igazi kudarcos történetek, de a kudarc sohasem tragikus, inkább megmosolyogtató emberi törekvésekről szól. A novellák másik nagy vonulata azt az időszakot alkotja újra, melyet úgy hívnak, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó ötven éve, tehát gyakorlatilag a 19. század második fele és 1918-ig, 14-ig, a békeidőkig terjedő időszak, amelyben a nemzet annyira megtalálta önmagát és olyan sokféle ember élt a monarchiában, hogy ezeknek a történetét el nem mesélni akár fikció alapján is, egyszerűen lehetetlen. Ezt a világot el kell mondani annak ellenére, hogy e világnak volt az írója Mikszáth és Krúdy is, mégis azt kell mondanom, hogy az akkori társadalom számos olyan alakot termelt ki, mely a mi képzeletünkben él, vagy amelyeket a családjaink produkáltak. Itt Erdélyben is furcsa, érdekes, rendkívüli családok éltek. Na, ezeket a családi történeteket mesélem el a fikció és a valóság keveredéséből, ahogy ezt nekem a szüleim mesélték, ahogy nekik az ők szüleik mesélték. Gyakorlatilag én már a ötödik nemzedék vagyok, aki erről beszélhet a megtörtént események óta.
– Valahogy ehhez az „elmondási-kényszerhez” kapcsolódhat a Mentor Kiadónak az újonnan útjára indított sorozata is, melyből ezúttal két kötettel ismerkedhetett a dévai közönség.
– Rájöttünk arra, hogy számos emlékirat születik és ezeknek az emlékiratoknak alig van esélyük a megjelenésre. A kiadó felismerte ezeknek a kiadási lehetőségét és azt is, miként lehetséges ezeket úgy kiadni, hogy a közönség is élvezze. Ebben különféle műfajú emberek beszélnek. Az első kötet, például, melyet Gagyi József adott közre, egy falusi mindenes mindennapjainak az elmesélése. Ez a falusi mindenes a háború végétől kezdve, amíg mozgásképtelenné nem vált, életének negyven évében volt pünkösdi király és párttitkár, szakszervezeti főbizalmi és a kollektivizálás ellen beszélő ember. Tehát mindenféle funkciója volt a faluban. És egy Nyárád menti falu mindennapjaiban kibontakozik, hogy miként alakul át a parányi település a maga patriarkális mivoltából a politikai csatározások és művelődési hatások színterévé. Egy másik kötet az ötvenes évek visszaéléseiről mesél. Ezt Méliusz Anna írta meg, a kézirat Kanadából került haza. Ebben egy ember halálba üldözését, illetve meggyilkolását, egy másik embernek pedig az őrületbe kergetését meséli el meglehetősen szubjektív szempontból, indulatoktól sem mentesen. Közben olyan emberekről tudunk meg mindennap újabb és újabb dolgokat, akikről csak az újságban olvastunk, tehát akár belügyminiszterekről, akár kultúrminiszterekről, akár írókról, akikről egészen érdekes dolgok derülnek ki. E sorozatban például egy kötet, ami a maga egyediségében is figyelemre méltó, egy olyan magyar ember életét meséli el első személyben, aki román katonatiszt lett és a román hadseregben eltöltött éveiről mond ma, 27 évvel nyugdíjba vonulása után véleményt és ítéletet. A kiadó itt megküzdött a szerzőnek a történelemről szerzett tudásával és azzal, amit a történelemben megélt az illető. És a történelemben általa megélt élményeket részesítette előnyben a történelemről szóló bölcselkedésekkel szemben. E sorozat folytatódni fog. Nekem is vannak olyan ismerőseim, akik emlékiratokat szerkesztettek, s ezekből, amelyek megütik a közölhetőség mértékét, azokat sorra-rendre kiadjuk. Ezzel a kiadó gyakorlatilag csatlakozik az oral history mozgalomhoz, tehát ahhoz az újfajta történetmondáshoz, ahol az illetők a saját élményeiket mondják el, és ezek a magánélmények szervesülnek aztán a nagy történelem részévé.
– A könyvbemutató alkalmával, a történetírás kapcsán fogalmazta meg a sokakat foglalkoztató kérdést Széll Zoltán nyugalmazott tanár, hogy Ön szerint mikor hullik már le a fátyol a 20. század második feléről, mikor kezdenek már napvilágot látni ez időszakot reálisan ábrázoló történelmi munkák?
– Szerencsére megindult ez a folyamat. Akadtak végre fiatal történészek, akik belevágták fejszéjüket ebbe a nagy fába. Ezek a fiatal történészek külföldön képezték magukat, tehát újfajta szemlélettel indultak neki a világnak. És mindent elkövetnek ezért, hogy a titkosított dokumentumokat is megszerezzék vagy megkerüljék. Külföldi levéltárakban is megfordulnak, ahol már rengeteg érdekes adat került elő. Az utolsó ötven évről a diplomáciai jelentéseket is feldolgozták már. Itt egy nagy nemzetközi összefogás eredményeképpen indul meg a kutatás, tehát Amerikában, Magyarországon, Olaszországban és Romániában az ötvenes-hatvanas évekről egyre komplexebb képünk alakul ki annak ellenére, hogy a levéltári törvény érvényben van, tehát ötven évre titkosítanak egy dokumentumot. Ezek a dokumentumok elsősorban a demográfiai jellegű dokumentumok, illetve mindazok a dokumentumok, melyek az egykori termelési eredményeket vagy eredménytelenségeket illusztrálnák. Nagy óvatossággal kell kezelni ezeket az iratokat, ugyanis nagyon sok bennük már a korabeli túlzás is, és hogyha a szerző nem érzi meg, hogy ebben hamis állítások sorozata húzódik, amelyet tudatosan követtek el a kortársak, akkor maga is hamis történelmet fog írni. Bízni csak abban lehet, hogy megszületik az az objektív történeti kép, amelyben ez az időszak éppúgy elnyeri az érzelemmentességét, mint ahogy mondjuk a tatárjárás, ami ezelőtt 700 évvel volt, s ami ma már érzelmileg senkit sem befolyásol. Ez a fajta kép hosszú idő alatt alakul ki. Ezért sokat tehetnek a ma történészei is, hogy élvezetesen, érthetően mondják el, hogy az emberek odafigyeljenek rá, ugyanis a jól elmondott történelemnek messze nagyobb haszna van, mint a hazugságoknak.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

Közel negyven éve Erdélyről „tanítja” az anyaországiakat
Négy útlevelet cserélt, útjait viszont nem volt nehéz összeszámolni, hiszen a rendszerváltás előtt folyamatosan figyelték, és számon tartották, hányszor lépte át a magyar–román határt turistavezetőként. Mióta nem szükséges útlevél, saját naptára alapján vezeti útjait Pápai Ferenc, aki – bevallása szerint – 660. magyarországi csoportját kísérte el Erdélybe 2013 szilveszterére. A magyarországi kultúrturisztikai szervezővel eddigi élményeiről, a székelyföldi turizmus múltjáról és jövőjéről beszélgettünk.
Pápai Ferenc a Hajdú-Bihar megyei Nyíracsádon született, anyai nagyapja kántortanító volt, először tőle halott Erdélyről, majd Benedek Elek meséi után történelemtanára volt az, aki a múltbéli időkről mesélt neki. A katonaság után nyomdászként kezdett dolgozni, majd kultúrház-igazgatóként 1977-ben járt első alkalommal Erdélyben, volt történelemtanárával. Érmindszentre látogattak, az Ady Endre centenáriumi ünnepségre. Ezek után annak ellenére kísért el nyugdíjasklubokat és különböző szakszervezeteket Erdélybe, hogy akkori felettesei ezt megtiltották, arra hivatkozva, a két ország kommunista pártja nem ápol jó viszonyt. Később a Nyírtourist nevű megyei idegenforgalmi hivatalnál kezdett el dolgozni, az erdélyi utakat egy nagybányai cég segítségével tervezték meg. Engedetlensége miatt a kommunizmusban folyamatos megfigyelés alatt élt, a '89-es forradalmat követően a magyar–román határon be is mutatkozott neki az a román határőr, akit ezzel megbíztak.
Véletlenül köttetett barátság
Egy ilyen út alkalmával, a ’80-as évek elején futott össze Székelyudvarhely központjában Vofkori László földrajztanárral, aki felajánlotta segítségét, hogy elkalauzolná őket a városban, de ezt akkor Pápai nem fogadta el. Később egy Nyíregyházán tanító pedagógus küldött egy könyvet az udvarhelyi oktatónak, így ültek le először egy asztalhoz beszélgetni. Barátság szövődött, melynek köszönhetően Vofkori László kétkötetes Székelyföld-útikönyvének első bemutatóját Nyíregyházán tartották. A későbbiekben együtt szervezték meg a magyar turisták székelyföldi útjait, Pápai elkísérte Udvarhelyig a csoportokat, innen pedig Vofkori kalauzolta tovább őket. „Állandóan inspirált engem, ő mondta mindig, hogy írjam le, amit tudok, mert ha nem, akkor elvész. Együtt terveztük létrehozni a Kárpát-medencei Tourinform irodát is, melynek segítségével kiépítettük volna a magyar–magyar turizmust” – emlékezett vissza. Az elképzelések szerint egy ilyen iroda segítségével biztosítani lehetne az állandó információcserét Székelyföld és Magyarország között (ez egyebek közt azért nem jöhetett létre, mert Vofkori László helytörténeti és földrajzi szakíró 2008-ban váratlanul elhunyt). „Sajnos most sem tudjuk, hogy itt Udvarhelyen vagy Csíkszeredában mi történik, csak utólag szereztünk tudomást arról is, hogy a marosvásárhelyi kultúrpalota századik évfordulóját ünnepelték” – tette hozzá.
Hiánypótló ismertetők, térképek készültek
Ezek után több turisztikai irodánál is megfordult Pápai, rengeteg utat bevállalt, előadásokat is tartott, de Kárpátalja, Délvidék mellett legszívesebben mégiscsak Székelyföldre hozta a turistákat. „Itt rengeteg a látnivaló, nagyon sok népi hagyomány fennmaradt, óriási történelmi és irodalmi anyaga van Erdélynek, amit tudni kell átadni az ide utazóknak” – vallotta a kultúrturisztikai szervező. Korábban három napig tartott Budapestről Székelyföldre utazni, annyi a látnivaló. Rendszerint a kolozsvári Házsongárdi temetőt is meglátogatták, melyről akkor csekély információt találtak. Ezért 2001-ben Kiss Melittával együtt elkészítették a Házsongárdi temető térképét, mely fényképek segítségével kalauzolja el a turistákat nagyjaink sírjaihoz. Ugyancsak Pápai készített el egy Csíksomlyóról szóló ismertetőt, hiszen 2001-ben egy vonatos utat is megszervezett a pünkösdi búcsúra, mely alkalommal négy hálókocsi telt meg magyarországi turistákkal.
A látnivalókat tudnivalókkal egészíti ki
Pápai mindig a csoport elvárásainak megfelelően készül útjaira, de nem titkolt szándéka, hogy mindenkinek, aki Erdélybe, Székelyföldre jön, minél többet átadjon abból, amit az évek során gyűjtögetett. Szerinte – Kazinczy Ferenc sorait parafrazálva – Magyarország nem ismeri Erdélyt, ezért már Szegeden elkezd beszélni Orbán Balázsról, többek közt idéz Nyírő Józseftől, Ady Endrétől, Farkas Árpádtól. Útjait olyan évfordulók, ünnepek köré szervezi, mint pünkösd, március 15., húsvét, május elseje, augusztus 20., október 23. vagy szilveszter. Udvarhelyen a városközpontot, a Kossuth Lajos és Bethlen Gábor utcai emléktáblákat, a Jézus-kápolnát, valamint Szejkefürdőn Orbán Balázs síremlékét szokták meglátogatni.
Magyar turisták régen és ma
Kétféle Székelyföldre látogató magyar turista volt régen – vallotta Pápai: egyrészt azok, akik a kommunista megfélemlítés ellenére bátrak voltak és mertek jönni, vagy akiket valamilyen rokoni, baráti szál kötött ide. Ma már sokan maguk szervezik meg útjaikat, nagy elvárásokkal jönnek ide, ezért gyakran csalódnak. A kétezres évektől kezdődően rengeteg olyan utazási klub megjelent Magyarországon, amely „partizán” utaztatásokat szervezett, melyek végén átverték, anyagilag kifosztották az utasokat. A mostani turistákat is a kíváncsiság hozza ide, egy részük már bejárta a fél világot, de Erdélyben még nem volt. Ők szeretnek kritizálni, hiszen nagyon magas igényekkel jönnek ide. De még mindig vannak olyanok is, akiknek a szájuk tátva marad attól, amit itt látnak és hallanak, nekik sikerül átadni azt a szellemiséget, amit Székelyföld őriz. „Problémának látom azt is, hogy az utasok – az országhoz hasonlóan – kettéváltak, bal- és jobboldalivá, nézeteiket itt sem tudják levetkőzni” – tette hozzá.
Javítani kell a helyi szolgáltatások minőségén
Pápai nem értette, miért költöztették el az udvarhelyi Tourinfo-irodát a városközpontból, és hogy miért nincs nyitva hétvégén, hiszen akkor járnak erre a legtöbben. Szerinte Székelyföldön a faluturizmus nőtte ki magát leginkább, de észre kell venni azt, hogy a vendégszeretet nem egyenlő a szolgáltatással, előbbi nem lehet árucikk. „Be kell azt is látni, hogy kényes a magyar turista, és ha valaki olyat ajánl, amit majd nem tud teljesíteni, akkor hiába csalogatta ide a vendéget, mert csalódással távozik” – véleményezett. Talán ennek tulajdonítható, hogy Székelyföldön kevesebb a turista.
Simon Eszter
Székelyhon.ro,

Csodákat tett egy Facebook-felhívás a szórványban
Máramaros megye szórványmagyar iskoláinak felét sikerült ellátni magyar meséket tartalmazó dvd-vel, került 6 darab dvd- és videólejátszó is, illetve rengeteg könyv egy rendkívül sikeres közösségi akciónak köszönhetően, amely 2013 december végén pezsdítette összefogásra a magyar anyanyelvű Facebook-felhasználókat.
A Lápos-hegység alatt, Magyarlápostól északkeletre fekvő Tőkésen, egy bányavidéki szórvány faluban tart fakultatív magyar órákat Molnár Judit tanítónéni, aki hetente három alkalommal jár ki a mintegy 20 kilométerre fekvő településre Domokosról, hogy 22 gyermeket tanítson az anyanyelvén.
Magyarok, akik nem ismerik anyanyelvüket
A gyerekek magyar családokból vagy vegyes házasságokból származnak, de nem tudnak magyarul. „A nagyszülők némelyike még beszéli a nyelvet, hellyel-közzel a szülők is, de a gyerekek már nem tudnak” – mesélte a maszol.ro-nak a tanítónéni, aki szerint itt a magyar közösség annyira beolvadt már a román közösségbe, hogy otthon is ritka vagy teljesen hiányzik a magyar szó. A falu népessége 2100 fő, ebből 100 ember vallja magát magyarnak.
Ezelőtt egy évvel vállalta el a tanfelügyelő kérésére a fakultatív magyaroktatás tanítását Tőkésen Molnárné, aki Domokoson tanít, és már nyugdíj előtt áll. Jelenleg 22 gyerek van beiratkozva a fakultatív anyanyelv-oktatásra Tőkésen, melynek az iskolai osztályzása ugyanúgy kötelező, mint bármely más tantárgyé a közoktatásban.
Megtudtuk, hogy a fakultatív anyanyelvtanulásra ciklusonként lehet csak beiratkozni, tehát előkészítő osztályban, első, illetve ötödik osztályban. Molnár tanítónéni gyerekei előkészítőtől nyolcadikosokig kerülnek a padba és hetente háromszor ismerkednek a magyar nyelvvel.
„Nagyon nem tudnak... az elején arra gondoltam, irodalmat, nyelvtant lehet tanítani nekik, de erről le kellett mondanom” – magyarázta a pedagógus, akinek ebben a nehéz helyzetben az az ötlete támadt, hogy versekkel, mondókákkal, dalokkal, felolvasással próbálja közelebb hozni a gyerekekhez az anyanyelvüket.
Bábelőadással jött a mentő ötlet
December végén a „7ed7 színházi estek az erdélyi szórványban” elnevezésű kolozsvári színházi projekt kezdeményezői látogattak el Máramaros megyébe egy összetett színházi játékkal, amelynek bábos és vetített elemei is vannak. A sors úgy hozta, hogy a tőkési iskolabusz nem tudta volna beszállítani a gyerekeket Domokosra, így a színházasok mentek ki hozzájuk, és az utazási költséget is vállalva, ingyen tartottak előadást Tőkésen. Csakhogy a gyerekek alig értették az előadást, pedig az anyanyelvükön szólt...
„Akkor beszélgettünk el a bábszínházasokkal arról, hogy ezek a gyerekek mennyire szeretnének magyarul tudni, és hogyan segítsünk rajtuk” – mesélte Molnárné. Megszületett hát az ötlet, hogy mesefilmekkel, rajzfilmekkel, ismeretterjesztő filmekkel és természetesen könyvekkel lehetne segíteni a csoport nyelvtanulását.
A kolozsvári társulatnak köszönhetően a tervnek híre ment a Facebookon, 260 megosztást kapott a felhívás alig néhány óra alatt, úgyhogy az újév már hozta is a cd-ket, dvd-ket és könyveket tartalmazó csomagokat, adományokat. Molnárné lapunknak azt is elmondta, hogy a tervnek akkora híre ment, hogy már a Román Televízió bukaresti magyar szerkesztősége és a Duna televízió is felkereste őket, sőt, a válaszúti Kallós alapítvány munkatársai azonnal jelentkeztek, hogy sokéves tapasztalatukkal segítsék a máramarosi szórványtanítókat az anyanyelvi oktatásban.
Elindult a mesefilm-áradat Bányavidékre
A tanítónénihez év elején 4-5 csomag érkezett Magyarországról, valamint további csomagok Kolozsvárra jutottak el, ahonnan majd továbbítják Domokosra a pedagógusnak. A tanítónéni ígéretet kapott a Román Televízió bukaresti magyar szerkesztőségétől is arra, hogy magyar nyelvű, román feliratos mesefilmeket, rajzfilmeket, könyveket is fognak kapni hamarosan.
A nagybányai Teleki Magyar Ház is részt vállal a gyűjtésben-osztásban, hogy megkönnyítsék a kezdeményezés terjesztését. Markó Hajnal, a Teleki Ház képviselője lapunknak elmondta, hozzájuk első sorban elektronikus úton érkeztek magyar nyelvű mesefilmek, rajzfilmek, töméntelen mennyiségben.
„Idővel ezeket a hang- és képanyagokat megírjuk dvd-re és elküldjük a tanítónéninek, illetve más, Máramaros megyei szórványtelepülésekre is” – mondta Markó. Tájékoztatása szerint a Teleki Magyar Ház a maga módján évek óta szívügyének tekinti a szórványmagyarok felzárkóztatását az anyanyelvhasználathoz. Rendszeresen előadásokat, kulturális tevékenységeket szerveznek a mintegy tucatnyi „nagyon szórvány” településen, így került a kolozsvári bábcsoport is a térségbe. Az intézmény évről évre pályázati úton támogatást nyer, hogy legalább havonta eljusson a magyar szó minden településre valamilyen formában.
Munkájukhoz tartozik az is, hogy ismertebb-nevesebb előadókat győzzenek meg arról, hogy kisebb, alig néhány tucatnyi közönség előtt is fellépjenek, interaktív műsorokat hozva létre, amelyet a kis szórványközösség is magáénak érezzen. „Erre példa egy nemrégiben szervezett táncház Kapnyikbányán, ahol a helybéliek kérték, hogy a vendég népzenei együttes maradjon kicsit tovább, mulatozni is” – mondta el lapunknak örvendezve Markó.
A Teleki Ház képviselője szerint hozzáállás kérdése, hogy két generáció alatt csaknem teljesen elfelejtődik az anyanyelv egy családban. „Sokan feladják magukat egy vegyes házasságban vagy vegyes nemzetiségű közösségben, semmiféle rossz szándék vagy külső megszorítás nem kell ehhez. Nagyon kevés az a tudatos ember, aki felméri, hogy a gyereknek csak nyernivalója származik abból, ha két nyelven boldogul, és abból az egyik az ősei anyanyelve” – összegezte Markó Hajnal.
Játék útján lehet megőrizni az anyanyelvet
Erre a problémára talált megoldást Vadas László kolozsvári színházi rendező, aki immár két éve vezeti a „7ed7 színházi estek az erdélyi szórványban” elnevezésű projektet. Mint elmondta, a projekt első szakaszában a dél-erdélyi szórvány településeket keresték fel színházi előadással, roppant sikert aratva.
„Beszélgetve a helybéliekkel, derült ki, hogy nem, vagy csak alig tudnak magyarul – mondta el Vadas a maszol.ro-nak. – Óriási élmény volt látni, hogy az előadás végén nyolvanéves nénikék felálltak és karácsonyi énekeket énekeltek nekünk hálából, hogy magyar szót hallhattak – de beszélni már nem tudtak. Azt mondták, szinte gyerekkoruk óta nem használják anyanyelvüket, de a dalok megmaradtak, azokat ma is éneklik”.
Az első év dél-erdélyi élményei és szellemi elégtétele hozták a lendületet a folytatáshoz, így tavaly a bányavidéki szórvány településeket járta be a „7ed7 színházi estek az erdélyi szórványban”, Oscar Wilde Boldog hercegével, Demeter Ferenc kolozsvári bábos előadásában. A megható történetet összesen 19 alkalommal, Monóban, Szamosardón, Misztótfaluban, Láposbányán, Máramarosszigeten, Hosszúmezőn, Rónaszéken, Kapnikbányán, Koltón, Sárosmagyarberkeszen, Felsőbányán, Domokoson, Tőkésen, Tőkésbányán és Erzsébetbányán, nagybányai óvodákban és iskolában, valamint a Teleki Magyar Házban adták elő gyermekeknek és felnőtteknek alig öt nap leforgása alatt.
Az előadóművész Demeter Ferenc a maszol.ro-nak elmondta, meglepő, de Közép-Erdélyben is, sőt Kolozsvártól alig néhány kilométerre is léteznek olyan szórványtelepülések Kajántó, Bodonkút és Diós környékén, ahol bár élnek még magyarok, nem ismerik az anyanyelvüket. Rajtuk segít azzal, hogy időről időre ellátogat egy-egy bábelőadással, amelyre aztán az egész település lakossága eljön kicsitől nagyig, mert szeretik, és jól érzik magukat.
Harmadik szakaszra is készül a Vadas László vezette projekt, idén a királyföldi magyarokat, illetve a csángókat keresik fel két bábjátékkal. A kezdeményezést a Bethlen Gábor Alap támogatja. „Egyetlen generációt sem zárunk ki az előadásokból, melyeket úgy rendezek, hogy a gyerekeket megnevetteti, a felnőttek némelyikének pedig könnyeket csal a szemébe” – magyarázta a rendező, hiszen a projektnek pont az a célja, hogy megőrizze az anyanyelvet, ciklusosan visszatérő jelenléttel életben tartsa ott is, ahol a mindennapok elmossák az anyanyelvápolás fontosságát.
Pásztor Krisztina
maszol.ro,

Könyv jelent meg Erdőcsinádról
Az elmúlt esztendő utolsó napjaiban látott napvilágot egy falukönyv a Gyöngykoszorú néptánctalálkozók bölcsőjéről, számos sikeres művésztábor helyszínéről, Erdőcsinádról. A kötetet Molnár Dénes, Szász Albert és Mihály Attila állították össze, a település református lelkipásztorának, Bálint Csabának kezdeményezésére.
Erdőcsinád régi marosszéki település, amelyről az első írásos feljegyzések a XIV. századból maradtak ránk. Ennek ellenére még nem jelent meg hagyományos falumonográfiája. A közelmúltban azonban sikerült kiadni egy könyvet, amely Erdőcsinád történeti anyagjait, az utóbbi évek többnyire egyházi jellegű tevékenységeit, valamint a faluval kapcsolatos hagyományőrző rendezvényeket foglalja magába, részletesen beszámolva a legutóbbi művésztáborról.
Tavaly újraindult az alkotótábor
Aki már járt Erdőcsinádon, az EMKE által szervezett Gyöngykoszorú találkozók alkalmával, meggyőződhetett az itt élő emberek népi értékeket és hagyományokat ápoló erényeiről, vendégszeretetéről. A néptánctalálkozók megszervezése mellett a település lakói arra is büszkék, hogy tavaly ősszel újraindulhatott a néhány évig szünetelő erdőcsinádi alkotótábor. Oroszlánrészt vállalt ennek megszervezésében Bálint Csaba tiszteletes, aki érdeklődésünkre elmondta, hogy kettős céllal folytatják a művésztáborok megszervezését. „Fő célunk segíteni a művészet kibontakozását a művészeti alkotásokban – festmények, rajzok, faragványok, agyagformázás, fényképek, vagy más művészeti technikák által –, kihasználva az őszi évszak gyönyörűséges tájai nyújtotta lehetőségeket, hiszen az itt részt vevő művészek igyekeztek megalkotni mindazt, ami a falu és környezete természeti szépségéből ered. Másik célunk, hogy a helyi és a környékbeli iskolások látogatása alkalmával megmutatni és a tanulók számára érdekessé tenni a művészet szépségeit” – fogalmazott a lelkipásztor.
Katalógus vagy falukönyv?
A tiszteletes elmondta, az alkotótábor megszervezésében személyén kívül Molnár Dénes erdőcsinádi lakos és festőművész, valamint Miholcsa József Marossárpatakon élő művész vállaltak szerepet. „A Bethlen Gábor Alap segítségével is létrejövő alkotótábor utólagos elszámolásához, bemutatásához hozzá tartozott elsősorban a tábori tevékenységeket, alkotásokat bemutató kis könyv is. Ennek a katalógusnak a megszerkesztésére Molnár Dénes festőművészt kértem meg. Persze, ezt a katalógust akár egy erdőcsinádi falukönyvnek is nevezhetjük, hiszen településünk múltjáról és jelenéről szól. A szerkesztésben Molnár Dénes két megbízottja segédkezett: Szász Albert és Mihály Attila, akiknek ezúttal is köszönjük odaadó munkájukat” – mondta el Bálint Csaba.
Egyelőre nem lesz könyvbemutató
A könyvben olvashatunk Erdőcsinád földrajzi elhelyezkedésről, az Árvácska tánccsoportról, a színjátszócsoportról, a Búzavirág citeraegyüttesről, a borszéki ifjúsági táborról, a helyi IKE csoport tevékenységeiről, a sikeres biblia hetekről, a helységben szervezett citera és furulyatáborokról, húsvét és karácsony erdőcsinádi megünnepléséről, szüreti bálokról. „Szeretettel ajánlom e kis kiadványt azok számára, akik szeretik a művészetet, a művészeti alkotások nyújtotta természeti szépségeket valamint szívesen látogatnak Erdőcsinádra, illetve olvasnak rólunk” – mondta a tiszteletes. A szerzők egyelőre nem terveznek könyvbemutatót, de a több mint 700 fényképpel díszített kiadvány megrendelhető Molnár Dénes festőművésznél.
Berekméri Edmond
Székelyhon.ro,

Sikeres évet zárt a Szigligeti Színház
Nagyvárad- Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója adott exkluzív interjút az Erdély Online-nak. Beszélt az általa vezetett intézmény tavalyi megvalósításairól, és arra is kitért, milyen meglepetéseket tartogatnak a jubileumi évad hátralévő részében a nézőknek.
– Szép dolog a művészet és a kultúra, de mint minden, pénzfüggő. Gazdasági szempontból milyen évet zárt a Szigligeti Színház?
– Minden szempontból úgy érzem- és ezt az adatok is alátámasztják-, hogy gazdasági szempontból szép fejlődés jellemzi a tavalyi esztendőt, ami az általam vezetett intézmény működését illeti. Ami nagyon fontos: 2013-ben emelkedett a nézőszámunk, a 2012-ben regisztrált 61.600-hoz képest 69.150-re nőtt, ami 13 százalékos bővülést jelent. A fizető nézők száma is ugyanilyen arányban emelkedett. A bérletesek száma 2700-ról 3100-ra nőtt, az előadások száma pedig megközelítette a 350-et. Ezek körülbelül kétharmadát Váradon, illetve Bihar megyében, legalább húsz településen játszottuk, hiszen a megyei önkormányzat alárendeltségébe tartozunk. Nem csak olyan helységekbe mentünk el, ahol a magyarok többségben élnek, hanem a szórványt is kiszolgáltuk, amire külön büszkék vagyunk. Természetesen nem tudunk mindenhova eljutni a nagyobb produkciókkal, az ilyen helyekre inkább a báb- és kamara előadásokkal szállunk ki, de azért úgy érzem, teljesítettük a kötelességünket. Az előadások fennmaradó egyharmada külföldön, valamint az ország egyéb városaiban valósult meg. Elmondható, hogy a bevételünk 26 százalékkal emelkedett az egy évvel korábbi adathoz képest, melyből a sajátunk 20,3 százalékot tett ki. Ezt én egy jelentős ugrásnak tartom, az 1.050.751 lej egy nagyon szép eredmény.
Pályázati források
– Honnan tettek szert forrásokra, a jegy- és bérleteladásokból származó összegeken kívül?
– Nagyon hatékony és erőteljes a pályázati mechanizmusunk, nagyon sok helyre pályázunk. Rengeteg olyan projektünk és együttműködési megállapodásunk létezik, melyeket az illetékes szervek szívesen támogatnak. Nem elég egy pályázatot megírni, ennek hátterében nagyon lényegre törő tartalom kell álljon. Mivel mi ezt biztosítani tudjuk, illetve nagyon sokrétű az a tevékenység, amely a színház vonzáskörében, kiegészítő programként fut, ezért a pályázataink is sikeresek. Mindhárom társulatunknak megvan a saját pályázatírója, illetve a terve, melynek alapján pályázik. 2013-ban a Lilliput Társulat 40.000 lejhez, a Nagyvárad Táncegyüttes 60.200 lejhez, míg a Szigligeti Társulat több mint 162.000 lejhez jutott a pályázatoknak köszönhetően. A forrásaink borzasztóan sokrétűek, elkezdve a román kulturális minisztériumról és az RMDSZ Communitas Alapítványától, és folytatva a sort a megyei forrásokkal, vagy a bukaresti Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalával, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumával, a Nemzeti Kulturális Alappal és a Bethlen Gábor Alappal. Ugyanakkor ezek keretében több szakkollégium is működik. Persze mindig van egy egyeztetés a pályázatírók közt, hiszen nem egészséges, ha nem tudunk egymás dolgairól. Emellett én magam tisztában vagyok minden pályázattal, koordinálom a megvalósításokat, és természetesen az elszámolásokat is.
– Milyen szerep jut ebben a különféle együttműködéseknek?
– A bevételi forrásaink egy részét az együttműködéseinknek is köszönhetjük, sok olyan partnerintézményünk van Magyarország területén, ahová elhívnak minket és úgymond megvásárolják az előadásainkat. Emellett olyan együttműködéseket is említhetek, amelyek bérlet- vagy előadáscsere révén valósulnak meg. Tavaly együttműködtünk ilyen szempontból a debreceni Csokonai Színházzal, a kecskeméti Katona József Színházzal, a budapesti József Attila Színházzal, a szatmárnémeti Harag György Társulattal, a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínházzal, valamint koprodukciót hoztunk létre a debreceni Vojtina Bábszínházzal. Utóbbival a Lilliput Társulat valósított meg egy közös előadást, melyben mindkét bábegyüttes művészei fellépnek, illetve a díszlet maga pályázati támogatással készült. Úgy vélem, a felsorolt együttműködéseknek is betudhatóan teljesítettünk olyan szépen tavaly.
– A tavalyi év több fesztivál miatt is emlékezetes marad…
– Kiemelkedőnek tartom az általunk alapított két fesztivált, nagyon büszke vagyok ezekre. Gondolok itt az erdélyi magyar hivatásos bábegyüttesek találkozójára, vagyis a Fux Fesztiválra és A Holnap után fesztiválra. Az előző években már tanúbizonyságot tettünk arról, hogy kellő erővel és tehetséggel rendelkezünk ahhoz, hogy minőségi fesztiválokat szervezzünk, illetve befogadói legyünk ezeknek. Véleményem szerint elég sikeres volt mindkét fesztiválunk. Várakozásokkal tekintünk az idei A Holnap után fesztivál elé, ugyanis ez jubileumi évadunk keretében fog zajlani, és ennek keretében fogjuk megünnepelni színházunk névadója születésének 200. évfordulóját is, március 8-án.
Jubileumi évad
És ha már elérkeztünk a jubileumi évadhoz, erről csak annyit szeretnék mondani, hogy kifejezetten nagy hangsúlyt fektetünk rá. Február 22-én Szigligeti farsangi bált is rendezünk, mely nyilvános lesz, ennek részleteire a közeljövőben visszatérünk. Igyekszünk minden hónapban valamivel megemlékezni Szigligeti Edéről, hiszen nagyon nehéz, hogy névadónk bár, de az ifjabb nemzedék kevesebbet tud róla. Az Iskola-program által próbáljuk a fiatalokat kicsit közelebb hozni ennek a kiváló színházi embernek a történetéhez, megismertetni velük az életét és munkásságát. Tudniuk kell azt, kiről nevezték el ezt a színházat. Ezért is a jubileumi évad keretében megalapítottuk a Szigligeti Tanoda Egyesületet, amely önmagában felvállalta egy színitanoda működtetését, melynek a megnyitóján többen is részt vettek, és ami már működik négy osztállyal, 38 diákkal. Aktív munka folyik tizenöt órán keresztül minden hétvégén. Szintén a jubileumi évad keretében készülünk egy stúdiótér kialakítására, illetve felavatására, ami itt a színháztól nem messze, a régi nyomda épületének földszinti részén kerül kialakításra. Ennek a stúdiónak is Szigligeti lesz a névadója, mert a sajátunk lesz, kizárólag a mi színházunk rendelkezésére fog állni, és alkalmas lesz próbákra és előadásokra egyaránt. Ez az ezer négyzetméternyi felület fogja majd azokat a hiányosságokat pótolni, amelyek a próbatereket illetően jelentkeznek, hiszen most is két előadásnak a bemutatója előtt az egyik próba a borsi kultúrházban zajlik, a másik pedig az állami egyetem egyik helyiségében. Nem beszélve arról, hogy a stúdiódarabjainkat a bábszínházban kell játszanunk, sajnos jelenleg ez a helyzet… Nagyon fontos tehát, hogy megvalósuljon ez a Szigligeti-stúdió, igyekszünk, hogy minél hamarabb. A korábban említett, látható fejlődés ugyanis valamilyen formában a fejlesztésekben is meg kell mutatkozzon. Sikerült egy digitális mixert beszereznünk, tizenkét új mikroportot teljes rendszerrel, egy utánfutót, illetve amire nagyon büszke vagyok, egy 3,5 tonnás saját kamiont vásároltunk, hiszen az előadásszámból kitűnik, hogy milyen sokszor kell díszletet szállítanunk, és eddig nagyon sok pénzt kellett költenünk erre.
– Hogy működik az Iskola-program?
– Ami szintén jól működik, és a nézők, illetve a bérletesek számának a növekedéséhez is nagy mértékben hozzájárult, az a diákokat foglalkoztató Iskola-program, mely már három elemet tartalmaz. Immáron a harmadik előadásra készülnek a diákok, melynek A Magyar Kultúra Napján, január 22-én lesz a bemutatója, természetesen a jubileumi évad keretében, Liliomfi-remix címmel. Az önkéntesi programunk egy olyan szintre jutott, hogy az önkénteseink, a Szöcskék már saját kézikönyvet is terveztek, és ki is adtak, amivel tulajdonképpen intézményesítették magukat, illetve mindenféle tartalommal töltötték meg a programot.
Színitanoda
A harmadik programunk pedig maga a színitanoda, melynek keretében olyan diákokkal foglalkozunk, akik egy kicsit tartalmasabban és bővebben szeretnének a színháztudománnyal foglalkozni. Ennek kapcsán büszkék vagyunk két együttműködési megállapodásunkra. Az egyik a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem táncművészeti szakával valósul meg. Egy végzős koreográfus osztály hallgatói közt pályázatot hirdettünk, és 2014 júniusában bemutatásra kerül egy táncjáték, amelyet megpályázott és elnyert egy végzős diák. Ehhez mi a Nagyvárad Táncegyüttest és a kellő infrastruktúrát biztosítjuk. Egy következő együttműködés szintén a Művészeti Egyetemmel közösen, valamint az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színházzal valósul meg, országos drámaíró pályázatot hirdetünk három kategóriában. Az egyik a szívemhez legközelebb álló, első drámaírók pályázata, azoké, akiknek nyomtatásban még nem jelentek meg színművei. Ezt a pályázatot a Művészeti Egyetem rendezői szakos végzős hallgatói közt fogjuk meghirdetni, és a nyertes rendezi majd meg a készterméket, mely a Szigligeti-stúdióban kerül bemutatásra.
– Mi a helyzet a nyári színházzal?
– Tavaly hirdettünk egy olyan programot, hogy Szigligeti nyári esték, amelynek a keretében különböző eladásokkal kedveskedtünk a közönségnek. Ezek könnyebb hangvételű musical és operett slágereket tartalmaztak, magyarországi fellépőkkel. Próbálkoztunk a nyári színházban megtartani ezeket, de a helyi önkormányzat bár rendelkezésünkre bocsátotta a teret, megjegyezte, hogy az ott elvégzendő, és akkor éppen zajló munkálatok miatt nem vállalja a felelősséget azért, hogy gyakorlatilag a közönség szempontjából biztonságos a helyszín. Ezzel áthárították ránk a felelősséget, amit mi nem vállaltunk fel, és ezért a színház termében tartottuk meg ezeket az előadásokat. Feltételezem, hogy a várbeli munkálatok egyszer befejeződnek, és nagyon remélem, hogy egyszer mégis úgy dönt az önkormányzat, hogy kezelésbe adja szakavatott intézményeknek az ottani teret. Akkor lehet oda ugyanis hatékonyan egy elképzelést és egy egész nyári évadot tervezni, ha azzal az ember teljes mértékben rendelkezik vele. Ha mindig újra és újra ki kell bérelni a teret, abból csak problémák származhatnak, ráadásul azt műszaki szempontból is alkalmassá kell tenni az előadásokra, ami egy bizonyos stratégia kidolgozását igényli.
Ciucur Losonczi Antonius

erdon.ro,