Történelemtanítás helyzetgyakorlatokkal, a gyerekek nyelvén
Történelemtanulás élvezhetően, játékosan - ezt ajánlja Zsigmond Ilka középiskolásoknak szánt várostörténeti segédanyaga, amelyet csütörtök este mutattak be Kolozsváron.
Zsigmond Ilka angoltanár Örökség című kötete elsősorban a kolozsvári középiskolásoknak szól – mivel a helyzetgyakorlatok Kolozsvár történetét dolgozzák fel –, de egyetemisták számára is hasznos lehet, sőt a gyakorlatok más településekre is alkalmazhatók. A Sapientia – EMTE Óváry termében tartott könyvbemutatón a szerző elmondta, a képzési anyag célja a honismereti oktatás népszerűsítése. Zsigmond munkamódszerének lényege, hogy a diák a helyzetgyakorlatok által tanulja meg Kolozsvár történetét.
Guttmann Szabolcs építész, a Kolozs megyei műemlékvédelmi bizottság vezetője a könyvbemutatón üdvözölte Zsigmond Ilka kezdeményezését. Hasznosnak tartja azt a fajta pedagógiai módszert, amelyet a képzési anyag alkalmaz: a száraz történelmi adatok helyett játékos, kreatív tanulást javasol.
Az Örökség gyereknyelven meséli el a középkort, a reneszánszt, a barokkot, a két világháború közötti Kolozsvárt, történelmi sétára hívja az idegen olvasót, aki a gyakorlatok elvégzése után felkészült idegenvezetőként távozhat – fogalmazott. Meggyőződése, hogy Zsigmond Ilka módszerét más tantárgyak esetében is alkalmazni kell.
A szerző szerint a festészeti irányzatok megtanításában például rendkívül hasznos módszer, ha a festményeket a diákok élő szobrokként újraalkotják, így közelebb kerülnek az alkotás megértéséhez, szívesebben olvasnak annak stílusjegyeiről.
Továbbá az életrajzok bemagolása helyett Zsigmond Ilka azt javasolja, hogy a gyerekek számítógépes illusztrációkkal szemléltessék azt, amit megértettek a szöveges életrajzból. Mátyás király életéből például egy diáksereg ezt alkotta:
Roppant izgalmas az a szerepjáték is, amely megtanítja a gyerekeknek a vagyon és az adózás velejáróit. A következőképpen működik: minden résztvevő összeírja azokat az értékes tárgyakat, amelyeket éppen magánál tart, majd egy pontrendszer alapján mindegyik tárgynak megfeleltetnek egy összeget. Ez alapján kiderül, ki az osztályban a „leggazdagabb”, ami pillanatnyilag felhőtlen örömöt eredményez, mindaddig, amíg fény nem derül arra, hogy a vagyonból adózni kell – a jómódúaknak többet, mint másoknak.
A többnyire felnőtt hallgatóság is bőven gazdagodhatott új információval a szerző előadásából: megtudtuk például mit jelentett egykor a „rideg legény” (nőtlen férfi) és a „tikmony” (tyúktojás).
A Bethlen Gábor Alap, a Gynia és a Donát Alapítvány támogatásával létrejött könyvből a szerző egy-egy példánnyal megajándékozta a kolozsvári magyar iskolákat, egyetemeket, alapítványokat, könyvtárakat.
Tasi Annabella
maszol.ro

Idén is több tízezer euró támogatást nyújt a MOGYE-oktatóknak kutatásra a MTA és a Studium-Prospero Alapítvány
A héten hirdettek eredményt a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) és a Studium – Prospero Alapítvány által kiírt kutatási versenypályázaton. A kiírásra, amely keretében kísérleti és klinikai orvostudomány, gyógyszerészet és fogorvoslás területével foglalkozó kutatásokat támogatnak pályázatonként legtöbb 10 ezer euróval, tizenhárom kutatócsoport jelentkezett, közülük hét nyert támogatást. Tekintettel a nagy érdeklődésre és a leadott kutatási tervek eredetiségére, a pályázat 50 ezer eurós keretösszegét kiegészítették 14 ezer euróval. A támogatás odaítéléséről az MTA, valamint a Studium – Prospero Alapítvány által létrehozott négytagú elbíráló bizottság döntött. Az akadémikusokból, professzorokból álló testület úgy határozott, hét kutatócsapat, összesen 37 személy kutatási tevékenységét támogatja. 
A nyertesekkel pénteken kötöttek szerződést a Studium – Prospero Alapítvány marosvásárhelyi székhelyén. A pályázat időtartama a szerződés megkötésétől kezdve 18 hónap. A sikeres pályázóknak legalább egy országos és egy nemzetközi konferencián bemutatott dolgozatabsztraktot és legalább egy, nemzetközi adatbázisban jegyzett folyóiratban megjelent cikket, illetve legalább egy impaktfaktoros folyóirathoz beküldött és elfogadott cikket kell benyújtaniuk elszámolásként. A Studium-Prospero Alapítvány 2015-ben három évre szóló együttműködési keretmegállapodást kötött a Magyar Tudományos Akadémiával. Ennek keretében hirdette meg novemberben immár második alkalommal a kutatási pályázatot a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatának oktatói számára. A kutatási terveket december 5-ig lehetett leadni. Vass Levente, a Studium – Prospero Alapítvány ügyvezető elnöke elmondta, a pályázat elsődleges célja a tudományos kutatói tevékenység támogatása a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatának oktatói körében. „A kutatómunka anyagi támogatása mellett, a pályázattal szeretnénk elősegíteni az oktatók szakmai és tudományos fejlődését, akadémiai és szakmai státusának erősödését, a magyar tagozat intézeten belüli építkezését” – fogalmazott. A kutatási pályázatra a MOGYE magyar tagozatának főállású, óraadó és potenciális jövőbeni oktatói jelentkezhettek, minimum négy, maximum hat tagból álló kutatócsoportokban, egyetemi adjunktusi vagy előadótanári rangú kutatásvezetővel. A tagok között kötelezően lennie kell legalább egy doktorandusnak vagy diáknak. A versenypályázat a Bethlen Gábor Alap és a magyar kormány Nemzetpolitikai Államtitkárságának támogatásával valósult meg. (közlemény)
Transindex.ro

Dr. Vitéz Szőts Dániel, 1925–2017 (Orvosainkra emlékezünk)
Éppen egy héttel eltávozása előtt (január 15-én), szokás szerint vasárnap délelőtt még utoljára felhívott telefonon, s nagyon erőtlen hangon mondta: „Én többet nem írok, nem olvasok, mert igen-igen gyenge vagyok. A többit írd meg te!”. Nem mondta ki, de most már tudom, hogy egyféle búcsúzásnak szánta ezt a telefonhívást. Fél évszázadot jóval meghaladó ismeretségünk, kollegiális kapcsolatunk, barátságunk szakadt meg ezzel a beszélgetéssel.
* * *
Emlékezéseit megörökítő egyik könyvében írja egyebek között, hogy „boldog ember voltam”, annak ellenére, hogy életének háromnegyede abban a huszadik században telt el, amely a sok technikai csoda mellett annyi bajt és nyomorúságot zúdított az emberiségre. Neki a csodával határos módon sikerült kikerülnie a rá leselkedő csapdákból. Nagy múltú, jómódú család második gyermekeként született. Édesanyja híres marosvásárhelyi patikus lánya, apai ágon Szőts Mihályt és Szőts Bálintot 1614-ben a Bethlen Gábor-féle katonai összeíráskor Kőrösön nemesként (nobiles) jegyezték. Édesapja, Szőts Ernő erdészmérnök Bánffy báró erdőrengetege felügyelőjeként a Felső-Maros mentére került, az ottani virágzó fatelepeknek művelt polgári tisztviselői, jó iskolái voltak, s a két Szőts gyermeknek, Lalának és Daninak lehetősége német és francia nyelvet is tanulni és a román gyermekektől a román nyelv alapját is elsajátítani.Az elemi elvégzése után a kisdiákot a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba íratták, ahol nyolc évig bentlakó diákként ismerte meg a mikós szellemet, amely jó útravalónak bizonyult, hiszen egészséges közösségi magatartást, népéhez, hazájához és szülőföldjéhez hű, munkaszerető, Istenben hívő és bízó, tudományt kedvelő, hagyományt tisztelő szellemet jelentett. 1943 nyarán érettségizett.
Az édesapja pályáját szerette volna folytatni, be is iratkozott a soproni egyetem erdőmérnöki karára, de tervébe beleszólt a háború. 1943. október 4-én be kellett vonulnia katonának. A kiképzési idő és a tartalékos tiszti tanfolyam letétele után, 1944. július 31-én, 19 évesen az Úz völgyébe irányították, ahol ekkor még béke volt, de augusztus 26-án már megjelentek a Vörös Hadsereg katonái. Több napig tartott a harc Aklostól Csíkszentmártonig, és nagyon sok székely katona hősi halált halt. A fiatal tizedes állandóan utóvédharcokban küzdött mind Székelyföldön, mind Erdélyben, egészen megsebesüléséig. A kórházzal vitték nyugatra Szencig, onnan már felgyógyulva Németországba mint munkaszolgálatost. Aztán a Linz melletti Ebelsbergben amerikai fogságba esett. Kalandos körülmények után, 1945. november 19-én ért haza, megjárva e két év alatt a poklok poklát.
A kolozsvári Bolyai Egyetem Marosvásárhelyre költöztetett orvosi karára iratkozott be, ahol 1951-ben végzett. Megnősült, feleségül véve az ugyancsak háromszéki gyökerekkel rendelkező Botos Ibolyát, és mindketten Gyimesfelsőlokon lettek körorvosok. A kötelező két év körorvosi munka után közegészségügyi szakemberré képezte magát, és Csíkszeredában dolgozott. Közben született két gyermekük: Tünde, aki orvos, és Dániel, aki zenetanár lett.1959. november 1-jén költöznek Sepsiszentgyörgyre, ahol az akkor SANEPID-nek nevezett közegészségügyi intézetnek lett a szakorvosa, s néhány évvel később igazgatója egészen nyugdíjba vonulásáig, 1988-ig.
A nemsokára bekövetkezett változás után Háromszéken nagyon sok feladat várt megfelelő gazdára. Ezek közül ő meglehetősen sokat felvállalt és ellátott. Így lett a református vártemplomi egyház presbitere, majd a Sepsi Református Egyházmegye főgondnoka s egyházkerületi küldött. De elvállalta a budapesti Segítő Jobb Humanitárius Alapítvány Kovászna megyei főorvosi tisztségét is, és sok székely betegnek tette lehetővé a magyarországi gyógykezelést. Ellátta a Székely Mikó Kollégium Véndiák Társaságának elnöki tisztségét, tagja volt a gróf Mikó Imre szoborállító bizottságnak. Akár az előző években is, ezután is ő szervezte az osztálytalálkozókat. Egy ilyen találkozón kezdeményezte az elhunyt osztálytársak emlékét megörökítő kopjafa állítását a várfal mellé, amely aztán szép hagyománnyá nőtt, ma már több tucat kopja hirdeti a hajdani mikós diákok emlékét. Az illyefalvi Keresztyén Ifjúsági Diakóniai Alapítványnak is alapító tagja lett. Egy időben a háromszéki Vitézi Rend székkapitánya, s legfontosabb személyisége, kezdeményezője, szervezője az Úz-völgyi harcok megemlékezéseinek. Szinte élete utolsó percéig résztvevője és színes egyénisége a sepsiszentgyörgyi Szerdai Baráti Asztaltársaságnak. Munkásságát több kitüntetéssel jutalmazták, amelyek közül csak hármat említünk: Fogolyán Kristóf Fehér Angyal-díj, Pro Urbe-díj és Pro Comunitatu Covasnae-tagság.
* * *
A Közegészségügyi és Járványellenes központ igazgatóját, az egészségügyi törvények betartását ellenőrző, több mint száz tudományos dolgozat szerzőjét tudós bürokratának képzelhetnénk, csakhogy ez a tudós hivatalnok szinte elrejtőzött egyéniségének szeretetreméltóságában. Szép emberi tulajdonságai csodálatos harmóniában mutatkoztak: hivatalában lelkiismeretes, udvarias, de a pontos munkát megkövetelő igazgató. A természetben annak szépségeit csodáló, megőrzésére törekvő ellenőr. A családban gondos férj és apa, a társaságban hangulatos, nótázó, anekdotázó, víg cimbora. Mikós diákként boldog, együttműködő diák. Fiatal katonaként jó bajtárs, a hazáját védő jó katona. Az irodalmat passzívan és aktívan művelő, zenéhez, képzőművészethez, filozófiához értő ember. Úz-völgyi „szereplései” már-már a játékosságba átcsapó, de általa halálos komolysággal játszott alakítások voltak. Eltávozásával nagy űrt hagy maga után. Csak a tudat vigasztalhat, hogy szelleme, szülőföld- és hazaszeretete, Székelyföldhöz való ragaszkodásának példája megmarad, amíg a Kárpátok e kanyarjában magyar szó hallatszik. Amíg lesznek kopjafaállító fiak és unokák, akik az Úz völgyébe is elzarándokolnak, amíg lesz fogékony lélek múltunk befogadására – amelynek írásaiban, könyveiben annyi morzsáját összegyűjtötte és közölte –, addig ő is élni fog.A Vártemplom melletti református temetőben helyezték örök nyugalomra 2017. január 24-én.Dr. Nagy Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Szavak... a semmi mélye felett”- Horváth István költő emléke
Negyven évvel ezelőtt,1977. január 4-én, Horváth Istvánt egy részeg szekuritátés tiszt gázolta el a kolozsvári Mikó utcában. A súlyos sérüléseket szenvedett költőt az orvosok nem tudták megmenteni. Január 5-én, két műtéti beavatkozás után elhunyt. 67 éves volt. Az életének, munkásságának főbb állomásait bemutató írást a költő leánya, Horváth Arany, unokája, Panek Kati, és az életművet kutató irodalomtörténészek közlései alapján állítottuk össze. Összeállításunk a MÁSKÉP sorozatunk része.
1977. január 8-a, a kolozsvári Egyetemiek Háza. Pályatársak állnak díszőrséget Horváth István ravatalánál.  A koporsó mellett három összetört nő: az özvegy, Horváth Katalin, az unoka, Panek Kati, és a költő lánya, Horváth Arany fogadja a részvétnyilvánításokat. A Magyar Írószövetség részéről Czine Mihály búcsúzik,  Illyés Kinga – a magyar költőket utolérhetetlenül megszólaltató színésznő – elmondja Horváth István talán legszebb, de mindenképpen legismertebb versét, a Tornyot raktam-ot: „Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet, /de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. / Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, / s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.”
Kányádi Sándor is búcsúzik a költőtárstól: „A magyarózdi torony, neked köszönhetően, drága Pista bácsi, kilátszik az időből. Messzire  látszik, kései   nemzedékek   távlatába. Ama szalontai Csonkatoronyhoz, a farkaslaki két cserefához, a zsögödi házhoz hasonlóan. (…) Megtöretett tested nyugodjék békében ebben a földben, melyet műveltél s értően vallattál, s melyhez haló porodban is hű maradsz. Igéiddé végtelenült lelked tanítsa, gyönyörködtesse maradékaink maradékát is, minket pedig nyugtalanítson, békétlenítsen, ha a tőled tanult hűség szálai bennünk szakadoznának.”
A gyászbeszédek után hatalmas hóviharban indul el a gyászmenet Kolozsvárról, hogy elkísérjék Horváth Istvánt utolsó útjára, Magyarózdra. A falu népe ünnepélyes csendben várja a hazatérőt, s a fekete zászlók alatt közeli és távoli rokonok, gyermekkori cimborák, ismerősök, barátok, tisztelők tömege állja körül a sírt. Horváth István, hazaérkezett. Megtér a szülőföldbe,  ahonnan 31 éves korában indult el, hogy elhozza az erdélyi magyar irodalomba az évezredes ritmusok lüktetését.
A magyarózdi földművesből költővé lett Horváth Istvánnak egyetlen törekvése volt: hogy a szülőfalujából magával hozott kultúrát, emlékeket megmentse az enyészettől, az általa megismert és megszeretett magyarózdi világot kimentse a halál malmai alól. De vajon ki lehet-e fogni a feledésen, a múlandóságon? A szavak segítettek neki: „Isten-teremtő szavak, / rátok bízom magamat: / imbolygó életemet / a semmi mélye felett.”
„Jártam piros arccal fehér ludak után…” – a gyermekévek
A vasúttól, országúttól távol eső  Magyarózdon, egy zárt, rejtőzködő Kis-Küküllő menti faluban látja meg a napvilágot Horváth István 1909. október 10-én. Az ölbeli gyermeket nagyszülei gondozzák, mert a szülők messzire szegődnek el, mindenféle nehéz fizikai munkát vállalva kuporgatják össze a pénzt egy nagyobb darab földre, és eleinte nem viszik magukkal, csak hároméves korában, 1912 őszén, amikor Budapestre kerül a kiscsalád, ahol apja utcaseprőként, majd szállítógyári munkásként, végül pedig telefongyári szakmunkásként dolgozik. Édesanyja előbb szobalányként, később viceházmesterként talál munkát. A családban fennmaradt legenda szerint, melyet a költő édesanyja mesél el újra meg újra, már ott, Pesten megjósolják Horváth Katalinnak, hogy híres ember válik Pista fiából. Az esetet aztán maga a költő is megörökíti  életrajzi írásában. A pesti bérház kapujában, ahol az édesanya már korán reggel a bejárat márványlépcsőjét fényesíti, Pistuka a nyüzsgő utcát bámulja lenyűgözve: vonzza is, taszítja is a nagyvárosi forgatag. Két úriember lép be a kapun, a három éves kisfiúba botlanak, és rövid kérdezz-felelek után néhány fillért nyomnak a markába, amire a gyermek azt mondja: - Én ezt nem veszem el, mert az én apukámnak van pénze. – Talán az asszonyságé a kisfiú? – fordul a viceházmesteri teendőit ellátó anyához az egyik úriember, meglepődve a kisfiú önérzetes válaszán. – Mit csináltál, Pista? – ijed meg az asszony. –Ajándékot adtunk neki, pénzt, s nem fogadta el. – mondják az urak. – Te gyermek, te nagy tudós, híres ember leszel még.” - búcsúznak el mosolyogva.
A betű vonzásában
A hírnévre azonban még várni kell, és nem keveset, annak ellenére, hogy édesanyja nem hagyja kialudni a lángot: a hitet, hogy valakivé kell válni, ő oltja a fiába. Az édesapját 1914-ben behívják katonának, a csonka család hazaköltözik Ózdra. Az öt éves gyermeket már rendszeresen munkára fogják, mert kell a segítő kéz, ha a férfiak a fronton vannak. A lelket a családban az édesapa halvány rózsaszínű harctéri levelezőlapjai tartják: „szeretet kedves társam és édes szüleim ezel a pár soraimal tudatom hogy én hálajó istenek elég jo egéségnek örvendek mejhez hasonlot keteknek is kivánok…. Mert edig az életem megvan…” A leveleket sokszor ő olvassa fel édesanyjának, aki nem tud írni-olvasni, fiának azonban más jövőt szán.
Pista mohó tanulási vággyal megy iskolába, a betűket már ismeri, azonban a háború miatt többször nincs tanító, mint ahányszor van, úgyhogy negyedik osztályos korában sokszor ő tanítja az elsős-másodikosokat írásra, olvasásra. Édesanyja 1920-ban beíratja a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégiumba, de az apa, aki időközben hazakerül a hadifogságból, felháborodva zárkózik el fia taníttatásától: – Kúdustarisnyával  akarsz urat csinálni belőle?
A paraszti világból nem engedi el, nem engedi el maga és a kemény munkával szerzett családi gazdaságuk mellől egyetlen fiát, annak ellenére, hogy látja, a gyermek más, mint a többi: kivételes érzékenysége, mohó tudásvágya, élénk képzelőereje nem kerüli el senkinek a figyelmét sem a családból, sem a faluból. Játszótársai is csodálkoznak, hogy milyen ötletekkel áll elő Pista, libapásztorkodás közben. Magó Ferenc Kaszás, Horváth István magyarózdi játszópajtása meséli el jóval később, a költő halála után, hogy milyenek is voltak a Pista által kitalált játékok: „ Ez a Pista már kicsi korában olyan volt, hogy ha valami olyasmit hallott vagy olvasott, ami nagyon megtetszett neki, rögtön azzal állt elő, na, gyertek csináljuk meg… Hallottuk az öregektől, hogy Jézus Krisztus járt Szent Péterrel a földön. Nosza, rögtön Pista lett a megváltó, Magó Ferenc Cibóknak azt mondtuk, hogy ő Szent Péter, én pedig az öreg isten, mivel hármunk közül én voltam a legidősebb. Mit csinálnak az istenek? Ugye, a magasban vannak, villámot szórnak, esőt zúdítanak a földre, s intézik a nép sorsát… Felmásztunk mi is a kakasüllőre, és hullattuk a népre az áldást… Egy másik alkalommal meg beoltottuk egymást: akáctövissel és kutyatejjel. Hogy ne kelljen az orvosok elejébe menjünk. Pista írt is erről egy verset, megvan valamelyik könyvben…” Valóban megvan.  Paraszt oltás a címe.
Szóval, nem mehet kollégiumba a gyerek, akármilyen tehetséges is, akármennyire bújja a könyveket, mert mi lesz akkor a földdel? A sok munkával, nagy fáradtsággal és verejtékkel összekuporgatott földdel. Marad az önmaga művelése, mint egyetlen lehetőség. Az iskola szegényes könyvtárát, a tiszteletes könyveit mind egy szálig elolvassa, s teszi ezt sokszor holdvilágnál, mert a petróleum drága, napközben pedig munka van, nincs idő az olvasásra. Az átolvasott éjszakák végigkísérik a fiatalságát, látása is emiatt romlik meg visszafordíthatatlanul. Jóval később, már ismert, befutott szerzőként, az Utunk folyóirat szerkesztői állásából fogják betegnyugdíjazni a 13 dioptriás szemüveget viselő költőt.   Gyerekkori lopott olvasásairól meséli később, már ismert íróként Marosi Ildikó riporternek, hogy ha tehenet fejni ment, akkor is könyv volt nála. „ Aztán a csűrbe, a zabszalma alá rejtőztem, jól behúzódtam, hogy apám ne lásson. Emlékszem, a tanítótól egyszer megkaptam Dumas Három testőrét, s hát a harmadik kötetet, a nagy dugdosásban megrágták az egerek. Anyám jelként mindig megverte az ablakot, ha jött apám… Pedig apám is szeretett olvasni, de akkor bűn volt a falusi ember szemében az olvasás. Abban az időben még kukorica lapira, egyszer még az ökör szarvára is verset írtam, igaz, jött is mindjárt a kritikus eső, s helyben lemosta.”  
1923-ban az egész család Kolozsvárra költözik, szolgálni. A New York szállóban alkalmazzák őket: apja éttermi szolga, anyja mosónő, ő pedig mosóházi szolga. Aztán 1925-ben Bukarestbe indulnak szerencsét próbálni. Apja bejut a Suchard csokoládégyárba, anyja szobalány lesz egy bojárnál, ő pedig egy zöldséges üzletbe áll be szolgának.  Az itt töltött évről írja az író, hogy soha annyit nem éhezett, mint akkor. Napi 16-18 órát dolgozik, éjfélkor fekszik, hajnali négykor kel, ládákat hord, piacra jár, cipekedik, a tulajdonos pedig főtt krumplin és savanyú túrón tartja, de abból is csak keveset ad. Onnan vergődik vissza a faluba, ahol aztán a szolgálatból vásárolt földnek a megművelésével foglalkozik, a szülei csak hónapokkal később jönnek haza. Önéletírásban így emlékszik ezekre a napokra: „Amíg a szüleim haza nem jöttek, fűtetlen szobában laktam, mivel kemencénk nem volt. Olyan kemény tél köszöntött be már december elején, hogy amint este lefeküdtem és Jókait olvastam, leheletemtől zúzmara rakódott a nagy pokróc bolyhára, amivel takaróztam.”
Húsz éves korában megnősül. Falubéli lányt vesz el, Bíró Katalint, aki alig tizenöt éves, amikor bekötik a fejét. Élik – most már együtt – a kisföldű gazdák küzdelmes életét.  Horváth István folyóiratot járat magának, és tudományos újításokat próbál bevezetni – az egész falu derültségére – az évezredes szabályok mentén történő földművelésbe. „Amikor egy február végi napon a vásott marhavakaróval felmásztam mohás almafánkra, és elkezdtem vakarni az ágakat, a szomszédomból kacagni kezdtek, hogy megbolondultam: fákat vakarok, holott mások a marhákat se vakarták szívesen.” Az önműveléssel azonban nem hagy fel, akármennyi gúnyolódás érje. A számtant, amelyből annak idején a háborús körülmények között a négy alapműveletet sem sajátíthatták el, egy nála tíz évvel fiatalabb elemi iskolás unokaöccsétől meg egy hetedikes tanítóképzős számtankönyvből házasemberként tanulja tovább. A földrajzot úgy tanulja, hogy az apja által fogságból hazahozott világtérképen követi Grant kapitány gyermekeinek kalandos utazását.
Így telik el   még tíz év  Horváth István életéből. Közben megismeri Ady, Áprily Lajos, Reményik költészetét. Már harminc éves, amikor a második világháború – a  bécsi döntés nyomán – átírja  a határokat: Magyarózd Romániához szakad.
 „Náci Pista író lesz...”
1940 nyarán, kora őszén elterjed a faluban a hír, hogy – "Náci Pista most már nem fogja a fődet túrni, hanem elmegy, és író lesz belőle…"  Náci volt a ragadványneve az idősebb Horváth Istvánnak. Mikor a költő édesapja megszületett a falu asszonyai hasonlóságot véltek felfedezni közte és zsidó boltos Ignác fia között: „te, ez világra ajan, mint Náci, a zsidó bótas”. Így kapták a  Náci a ragadványnevet.
A hír igaznak bizonyul. 1940 októberében dönti el Horváth István, hogy családostól Kolozsvárra költözik, és a paraszti munkák helyett megpróbál az írásnak élni. Már azelőtt megjelenik a Magyar Nép című hetilapban néhány verse, ez az egyetlen lap, amelyre rendszeresen előfizet, és amelynek a szerkesztőségébe elküldi írásait, amiket közölnek is a szerkesztők, mint egy tehetséges, falusi verselőnek a rímeit. Horváth István azonban többet szeretne, így hát nekivág az útnak, feleségével és nyolc éves Aranka lányával, háborús körülmények között. Egy 1940. október 21-én keltezett levelében leírja viszontagságos utazásukat, és keserves találkozásukat az idegen nagyvárossal, de levelét mégis bizakodóan fejezi be: „Lehet, hogy a télen minden nyomornak ki vagyunk téve, de istenben bízunk, és nem csüggedünk.(...) Ne búsuljanak… Csókolja szerető fiúk, Pista”.
Kolozsváron a család előbb alkalmi munkákból él, egyik napról a másikra, mígnem 1940. november elsején a családfőt az Egyetemi Könyvtár alkalmazza szegődményes kisegítő szolgaként. Két évig dolgozik itt, ezzel párhuzamosan olvas és ír, ír és olvas. Majd pedig a Filozófiai Intézetben lesz altiszt, de ekkora már jó barátságban van Jékely Zoltánnal, aki felfigyel a tehetséges, magát folyamatosan művelő szolgára, aki csak öt elemit végzett ugyan, de olyan buzgalommal képezi magát, hogy már a legnehezebb nyelvezetű filozófiai munkáktól sem riad vissza.
Első verseit Jékely helyezi el a Pásztortűzben, ezzel pedig megnyílik Horváth István előtt minden út, lehozza verseit az Erdélyi Helikon is, és 1943-ra már készen áll az első kötete, Az én vándorlásom:
 „Jöttem valahonnan. / Megyek valahova. / Az én vándorlásom / Nem szűnik meg soha./…/ Hallgattam a csendnek/ beszédjét a télben. Csillagok üzentek / titkokat az éjben. / Lelkemet pengette /az Istennek ujja, / hogy rezgő húrjain/ örökkétig fújja…”.
Első verses kötetéhez Jékely Zoltán ír előszót, és ajánlja a költőt az olvasók figyelmébe. Magyarózdra is elérkezik az írói sikereknek a híre. Hiszik is meg nem is a falubéliek. Ki hallott már olyat, hogy írásból is meglehetne élni?
Innen már gyors egymásutánban következnek az események: Jékely Zoltán bevezeti pártfogoltját az alakuló Termés folyóirat alapítói, szerzői körébe: itt köt életre szóló barátságot Szabédi Lászlóval, Kiss Jenővel, Bözödi Györggyel, Asztalos Istvánnal. Illyés Gyula közli a Titokkereső című ars poeticáját a Magyar Csillagban, Zilahy Lajos hozza a Kipergett magvak-at a Hídban, több verse jelenik meg a Forrásban, Püski Sándor kiadja novelláskötetét a Magyar Életnél… és aztán beköszönt a rendszerváltás.
Horváth István költészetéről és írásairól, amelyek az 1950-es években születtek egyértelműen megállapították kritikusai, hogy nem az igazi Horváth István-i vonulathoz tartoznak. A költő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott rendhez, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. A szerep, amit játszania kell, amit ügyesen rákényszerít a kommunista kultúrpolitika, idegen tőle. Hosszú évek telnek el azonban, amíg ismét önmagára lel. 
„A nagyapaember”
A nagyapaember Panek Kati színésznő szóalkotása. A költő lánya, Horváth Arany, Panek Zoltán íróhoz megy feleségül, de útjaik szétválnak, és Kati lányukat az anyai nagyszülőkre bízzák.
Panek Kati pár hónaposan kerül a fiatal nagyszülőkhöz – Horváth  István alig 48, felesége pedig 42 éves. Attól kezdve a szülői gondoskodást és féltő, óvó szeretetet a kicsi Kati a nagyszüleitől kapja: nagyszülei nevelik fel. Az unoka lesz az, aki ismét fényt, derűt, boldogságot hoz viharvert házasságukba-életükbe. „Kicsi unokám, drága gyermek, / Be nagy titok vagy, s hogy ismerlek. / Pisze orrocskád mongol nyerge / anyám vonása, de amelybe’ / én és anyád is benne élek. / Ó, hát hogy is ne ismernélek!” (Unokám)
Horváth István felett időközben elröpül tizennégy munkás esztendő, jóval és rosszal egyaránt, felépíti Kolozsvárott, a Görögtemplom utcában a családi házat, az Utunk folyóiratnál dolgozik szerkesztőként, súlyosan megromlott látása miatt azonban nemsokára betegnyugdíjazzák. Soha nem érezte magát otthon a nagyváros idegenségében, hanem szülőfalujába s annak közösségébe kívánkozik állandóan vissza.Nyaranta, míg felesége Kolozsváron a  házat-kertet tartja példás rendben, a költő magával viszi kicsi Katit Magyarózdra, idős édesanyjához. Ezek a  nyaralások életre szóló élményt jelentenek mindkettejüknek, amikor a nagyapa – Apó – mindazt meg tudja mutatni a maga valóságában és mélységében az unokának, ami gyerekkorában körülvette, mindazt, amiről ír, ami őt költőként meghatározza: Magyarózdot és az ott élő emberek évezredes kultúráját.
Ózd monográfiájának a megírását nyugdíjba vonulásakor, 1959-ben határozza el, és több mint tíz évig dolgozik rajta: az összegyűjtött anyag, 850 gépelt oldal, 1971-ben jelenik meg Magyarózdi toronyalja címmel. Az anyaggyűjtés azokon a nyarakon történik, amelyeket Kati unokájával otthon tölt. Az ózdi Pekri-Radák kastély szomszédsága szolgáltatja az ötletet arra a szerepjátékra, hogy nagyapa és unokája „szerződést” kössenek, és gróf Stephanus Horváth szakácsként és szobalányként alkalmazza kisunokáját a magyarózdi nyári vakációk időtartamára. Részlet Pa

Meghalt Solomon Adrián, a csángószövetség volt elnöke
Életének 48. évében január 29-én, vasárnap tragikus hirtelenséggel Budapesten elhunyt Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) volt elnöke – közölte honlapján a szövetség.
Solomon Adrián 1969. március 4-én született Bákóban, egy lujzikalagori család negyedik gyermekeként. Iskolai tanulmányait szülőfalujában, majd Bákóban végezte román nyelven, három évig esztergályosként dolgozott, majd Budapesten diplomázott a külkereskedelmi főiskolán.2005-ben külföldi munkavállalás után tért haza családjával Csángóföldre, ahol az MCSMSZ-ben kezdett tevékenykedni. Integráló személyiségével hamar magára vonta a figyelmet, így 2007. április 21-én az MCSMSZ elnökévé választották. Amint egyik munkatársa, Hegyeli Attila az MTI-nek felidézte, a csángómagyarok szövetsége az ő vezetése alatt vált civil szervezetből intézménnyé. Ekkor teljesedett ki a fakultatív, majd iskolai magyarnyelv-oktatás a csángó falvakban, több településen ekkor építettek közösségi házakat.
Solomon Adrián és az MCSMSZ teljes vezetése lemondott tisztségéről 2012-ben, amikor világossá vált számukra, hogy a Bethlen Gábor Alap immár nem a csángószövetségen, hanem egy tervezett új alapítványon keresztül kívánja finanszírozni a Moldvai Magyar Oktatási Programot. A lemondását követő választás eredményét azonban a bíróság érvénytelenítette, így Solomon Adrián viselte formálisan 2014. augusztusáig az MCSMSZ elnöki tisztségét.MTI
Erdély.ma

Marosvásárhelyi kutatásokat támogat a Magyar Tudományos Akadémia
Hét erdélyi orvosi, illetve gyógyszerészeti tudományos kutatás nyert támogatást a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) és a Studium-Prospero Alapítvány által meghirdetett versenypályázaton, összesen hatvannégyezer euró értékben.
A szerződéseket a hétvégén írták alá Marosvásárhelyen, a megvalósításra 18 hónap áll a kutatócsapatok rendelkezésére. Vass Levente, a Studium-Prospero Alapítvány ügyvezető elnöke elmondta, immár a második alkalommal nyílt lehetőség kiírni a pályázatot a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatának oktatói számára, tizenhárom kutatócsoport jelentkezett, ezek közül hét projekt nyert támogatást.
„Tekintettel a nagy érdeklődésre és a leadott kutatási tervek eredetiségére, a pályázat 50 ezer eurós keretösszegét 14 ezer euróval kiegészítettük – avatott be a részletekbe Vass Levente. Mint mondta, idén is az volt az elv, hogy a nyertesnek ítélt pályázatokat teljes mértékben támogatták, hogy a kutatásoknak olyan sikere lehessen, mint ahogy azt a benyújtók elképzelték. Az idei pályázatok 7000 és 10 ezer euró közötti összegeket nyertek a Bethlen Gábor Alapkezelő és a magyar kormány Nemzetpolitikai Államtitkárságának támogatásával, a győztesekről pedig a tudományos akadémia, valamint a Studium által létrehozott négytagú bírálóbizottság döntött.
A csapatoknak 18 hónap áll rendelkezésükre, hogy kutatásukat befejezzék, közben írásos beszámolókat kell készíteniük a részeredmények ismertetésével, elszámolásként pedig legalább egy országos és egy nemzetközi konferencián bemutatott dolgozatkivonatot és legalább egy, nemzetközi adatbázisban jegyzett folyóiratban megjelent cikket kell benyújtaniuk
Gáspár Botond
Krónika (Kolozsvár)

Marosvásárhelyi kutatásokat támogat a Magyar Tudományos Akadémia
Hét erdélyi orvosi, illetve gyógyszerészeti tudományos kutatás nyert támogatást a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) és a Studium-Prospero Alapítvány által meghirdetett versenypályázaton, összesen hatvannégyezer euró értékben.
A szerződéseket a hétvégén írták alá Marosvásárhelyen, a megvalósításra 18 hónap áll a kutatócsapatok rendelkezésére. Vass Levente, a Studium-Prospero Alapítvány ügyvezető elnöke elmondta, immár a második alkalommal nyílt lehetőség kiírni a pályázatot a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatának oktatói számára, tizenhárom kutatócsoport jelentkezett, ezek közül hét projekt nyert támogatást.
„Tekintettel a nagy érdeklődésre és a leadott kutatási tervek eredetiségére, a pályázat 50 ezer eurós keretösszegét 14 ezer euróval kiegészítettük – avatott be a részletekbe Vass Levente. Mint mondta, idén is az volt az elv, hogy a nyertesnek ítélt pályázatokat teljes mértékben támogatták, hogy a kutatásoknak olyan sikere lehessen, mint ahogy azt a benyújtók elképzelték. Az idei pályázatok 7000 és 10 ezer euró közötti összegeket nyertek a Bethlen Gábor Alapkezelő és a magyar kormány Nemzetpolitikai Államtitkárságának támogatásával, a győztesekről pedig a tudományos akadémia, valamint a Studium által létrehozott négytagú bírálóbizottság döntött.
A csapatoknak 18 hónap áll rendelkezésükre, hogy kutatásukat befejezzék, közben írásos beszámolókat kell készíteniük a részeredmények ismertetésével, elszámolásként pedig legalább egy országos és egy nemzetközi konferencián bemutatott dolgozatkivonatot és legalább egy, nemzetközi adatbázisban jegyzett folyóiratban megjelent cikket kell benyújtaniuk.
Gáspár Botond
Krónika (Kolozsvár)

Megnyitották a reformáció jubileumi emlékévét
A Magyar Református Egyház reformációi jubileumi emlékévét ünnepi istentisztelettel nyitották meg a debreceni Református Nagytemplomban (fotó) tegnap délután. Ezt megelőzően Bethlen Gábor fejedelem, Debrecen patrónusa címmel nyitottak meg kiállítást a helyi Déri Múzeumban.
Ez utóbbi eseményen Papp László, Debrecen polgármestere kiemelte: Bethlen Gábor fejedelem többször járt Debrecenben, több alkalommal erősítette meg a város kiváltságait, s a tűzvészben leégett András-templom újjáépítése érdekében lemondott a város egyévi hűbéri díjáról, s az építkezést saját vagyonából is támogatta. Fekete Károly tiszántúli református püspök arról a hármas örökségről beszélt, amelyet a debreceni reformátusok köszönhetnek Bethlen Gábornak. Ő rendelte el a debreceni kollégiumi diákok tógaviseletét, amellyel „Erdély színeibe öltöztetett bennünket” –  mondta a püspök, hozzátéve: útmutatásával pedig – tudománnyal és fegyverrel harcolunk – „belső, lelki öltözetet adott” a lelkipásztoroknak. Végezetül megörökölték Bethlen híres mondatát, amelyet a halálos ágyán vetett papírra: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” Kató Béla erdélyi református püspök a kiállítás megnyitóján úgy fogalmazott, hogy „Bethlen Gábor fejedelem nélkül ez az ötszáz év nem volna igazán ünnepelhető”. Az erélyi fejedelem, bár a református értékek szerint vezette Erdélyt, megkövetelte a vallási türelmet, a szabad vallásgyakorlást, elsődlegesnek mindig a haza, azaz Erdély értékeit tekintette. Kató Béla felidézte, a protestánsok összefogása mellett Bethlen Gábor a katolikusokat, de még a román ortodox egyházat is támogatta. Nevéhez fűződik a gyulafehérvári román főiskola alapítása és a biblia román nyelvű fordítása is. Az erdélyi püspök végezetül megjegyezte: Bethlen Gábornak „a különböző vallások, etnikai népcsoportok iránt tanúsított türelmét a mai politikusok is példának tekinthetnék”.
A debreceni Déri Múzeum kupolatermében rendezett kamaratárlaton Bethlen-kori erdélyi relikviákat, pénzérméket, írásos dokumentumokat tekinthetnek meg az érdeklődők február 26-ig. Mint ismert, Luther Márton Ágoston-rendi német szerzetes, teológus 1517. október 31-én függesztette ki az egyházi megújulást követelő reformtéziseit a wittenbergi vártemplom kapujára, ettől a naptól számítjuk a reformáció kezdetét. A reformáció emlékévében csaknem négyszáz programot tartanak szerte a Kárpát-medencében.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szobrot kap Kolozsváron Dávid Ferenc
Az unitárius egyház is a reformáció 500. évfordulójának megünneplésére készül, nagyobb ünnepségsorozatra azonban 2018-ban, a vallásszabadságról szóló törvény 450. évfordulóján kerül sor. Bálint Benczédi Ferenc püspökkel az egyház előtt álló kihívásokról beszélgettünk.
– Az 1568-as tordai országgyűlésen meghirdetett vallásszabadság napjának ünnepsége felvonulással ért véget. Mit üzennek ezzel a helybélieknek?
– A templomi ünnepség Tordán amiatt egészült ki felvonulással, hogy a helybéliek figyelmét felhívjuk az esemény jelentőségére és történelmi fontosságára. Lassan ugyan, de változnak az idők. A Tordai Történelmi Múzeumot némiképp átrendezték, így az országgyűlésen a Dávid Ferencet ábrázoló Kőrösfői-Kriesch Aladár-festmény már nincs eldugva, végre jól látható helyre került. Csodálkoznak is eleget az alkalmazottak, hogy sok magyar vagy éppen tengerentúli vendég éppen ezt a képet keresi...
– A 449 évvel ezelőtt született határozat mégsem hozott békés évszázadokat az erdélyi unitáriusok számára. Mikor jött el ismét a nyugodt együttélés időszaka?
– Ha abból indulunk ki, hogy Dávid Ferenc korában Kolozsvár lakosságának nagyobb része unitárius volt, és nem egy erdélyi városban találtak menedékre a Lengyelországból elüldözött unitáriusok, Bethlen Gábor fejedelemsége alatt már akkorát fordult a kocka, hogy a háromszéki unitárius gyülekezeteket református püspökség felügyeletére bízták. Három évszázadon át az unitárius egyház lényegében még egyházalapító püspökéről sem tudott megemlékezni, mert mindig védekező álláspontra kellett helyezkednie. Megtűrtek, de elvették nyomdánkat, a rekatolizáció folyamán a kolozsvári főtéri templomot – templom nélkül maradt sok más gyülekezet is –, és fejünkre olvasták a szombatos mozgalmat. Csak a 19. század végén nyílt lehetőség arra, hogy az egyház megemlékezéseket, emlékünnepélyeket tartson, és beszélni lehessen a vallásszabadságot kimondó törvényről, amely egykoron mindenféle megtorlástól megvédte az unitárius közösségeket.
– Mennyire volt jótékony hatással az egyházra az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés?
– Igazából az 1867-es kiegyezéstől az első világháborúig tartott az az időszak, amikor végre levegőhöz juthatott az unitárius egyház. Ki tudta építeni a lelkészképzést, és föl tudta venni a kapcsolatot az angol és az amerikai unitáriusokkal. Az ott tanuló erdélyi papok hozták be a teológiába azt a fajta liberalizmust, amiről ma nagyon nehéz beszélgetni, mert a szónak már egészen más a kicsengése. A kiegyezés után az egyház szervezetileg és szerkezetileg is próbál megerősödni: a gyülekezetek, a presbitériumok, az egyházi iskolák, a folyóiratok kiépülésének és megerősödésének az időszaka ez.
– Mekkora szerep jutott az egyházi oktatás megerősödésének?
– Az unitárius egyháznak végig erős iskolája volt, amire a kiegyezés utáni időszakban már nagyobb hangsúllyal lehetett építkezni. Egyházi oktatásunk színvonalát mutatja, hogy amikor a 19. század második felében Kolozsváron megalakul az egyetem, a kollégium teljes tanári karát átveszik. Az unitárius iskolákban mindig nyitott szellemű tanítás folyt, gyorsan bevezették a természettudományok tanítását is. Alaptanításunk szerint meg kell tartani a tudás és a hit egyensúlyát. Manapság örvendünk annak, hogy a vallásoktatás visszakerült az iskolákba, de számomra nem mindegy, hogy a gyereknek mit és hogyan tanítunk. Dogmatikát vagy tényleg evangéliumot viszünk, hogy örvendjenek? Nem biztos, hogy egy 10 éves gyereknek Lázár föltámasztásáról kell beszélnünk ahelyett, hogy a számára sokkal könnyebben megérthető Irgalmas Szamaritánusról szólnánk.
– A 20. század eleje óta sok unitárius lelkipásztor megfordult az Egyesült Államokban. Többen idehaza, Erdélyben próbálták kamatoztatni tapasztalataikat, és a mezőgazdaság megújítására is kísérletet tettek, szövetkezeteket, gazdaegyleteket indítottak. Mi lett ezzel az örökséggel?
– A kommunista éra a sikeres szövetkezeti kezdeményezéseket leradírozta. Az 1948 utáni időszakban sok minden gyökeresen megváltozott. Gyülekezeteink egy része mára nagyon elöregedett és elszegényedett, éppen amiatt, mert a székely embert mindenéből kiforgatták. 27 év óta folyik a vita a magyar oktatásról, de a székely falusi emberrel senki nem foglalkozik. Kicsit túlzás, de azt kell mondanom, hogy az én nemzedékemmel kihal a földszeretet is. Ma már nincsenek mezőgazdasághoz értő emberek. Ezt kellene újratanítani. Vannak persze pozitív példák, de a sikeres gazdálkodást biztosító szövetkezésre az emberek hatalmas bizalmatlansága miatt látok kevés esélyt. Tudjuk, mi történt a kollektivizálással, és az is nyilvánvaló, hogy akik tömbháznegyedekben nőttek fel, nem térnek vissza gazdálkodni. Dédszüleim elmentek Amerikába, hazajöttek és földet vásároltak, jött a román világ, elvette tőlük. Később a nagyszülők mentek Pestre vagy Bukarestbe kőművesként dolgozni, és amikor hazajöttek, ismét földet vásároltak. A gazdálkodásban volt egy közös forgórendszer, és még ott is nagyon sok mindent közösen oldottak meg, ahol nem működött gazdaszövetkezet. 27 év óta ezt a hagyományt nem sikerült újjáéleszteni.
– Az egyházközségek által visszakapott földterületek tehát nem jelentenek akkora jövedelemforrást, mint régen.
– Egyházközségeink 50–70 százalékban kapták vissza egykori birtokaikat. Jó eset az, ha egy nagyobb vállalkozónak bérbe tudják adni, amiért gabonát vagy pénzt kapnak. Fehér hollóként az a lehetőség is adott, hogy maga a lelkész gazdálkodik, ennek viszont az a veszélye, hogy a pap és a gyülekezet között feszültség keletkezik, mert egyesek szerint „tollasodik” a lelkész. Sok helyen azonban ezek a területek műveletlenek. Régen a kolozsvári kollégiumnak 500 hektár birtoka volt, aminek a töredékét kaptuk vissza. Az erdőrészek annyira le vannak tarolva, hogy jó darabig semmiféle jövedelmünk nem származik belőle.
– Az unitárius egyház hogyan készül a reformáció ötszáz éves évfordulójának a megünneplésére?
– Erdélyben a protestáns egyházaknak jó a kapcsolata, rendszeresen találkozunk. A rendszerváltás után, amikor az erdélyi és a magyarországi unitárius egyház egyesült, igyekeztünk részt venni az ökumenikus imaheteken, jó kapcsolatot építettünk ki a magyarországi egyházakkal is. Amikor először hallottam a Reformáció Emlékbizottságról, arra gondoltam, hogy itt egy szép összefogás készül. A püspökökkel való beszélgetésből derült ki, hogy valójában nem lesz közös ünneplés, mindenki a maga egyházkerületében ünnepel, így aztán mi magunk is külön pályáztunk.
– Jövőre lesz 450 éves a vallásszabadságot kimondó tordai országgyűlés határozata. Ezt hogyan ünneplik?
– 2018 valóban mozgalmas esztendő lesz az unitárius egyház életében. Év elején teológiai konferenciával nyitunk erdélyi, bukaresti, magyarországi és amerikai teológusok részvételével. Ha addig elkészül, jövő júniusban szeretnénk felavatni Kolozsvár belvárosában a Vallásszabadság Házát. A volt püspöki rezidencia alapos restaurálási munkálatokon esik át, ez ma Kolozsvár második legrégebbi háza. A harmadik nagy tervünk Dávid Ferenc szobrának felállítása a kincses városban. Az 1900-as évek elején született ötletnek bő száz évet kellett várnia a megvalósításra. A helyi önkormányzattal két éve próbálkozunk eredménytelenül egy köztéri hely kijelöléséről: minden javaslatunkat elvetették, vagy nem tárgyaltak róla. Az az elképzelés is meghiúsult, hogy a főtéri római katolikus templom kertjébe állítsuk fel a szobrot. Végül maradunk saját portánkon: Dávid Ferenc szobra a kolozsvári belvárosi unitárius templom és a kollégium közötti nyitott térre kerül.
– Polémiát okozott az unitárius egyház kiállása a homoszexualitás mellett. A romániai történelmi egyházak közül egyedül önök nem írták alá Bukarestben az ezzel kapcsolatos, közös állásfoglalást. Ez mennyire osztja meg a híveket?
– Szeretném hangsúlyozni, hogy az unitárius egyház nem mondta ki és nem is fogja kimondani az egyneműek házasságát, ez a köztudatba bevitt csúsztatás. A házasság, mint fogalom, a magyar alaptörvényben is rögzítve van férfi és nő között, de tudomásul kell vennünk, hogy ezen kívül vannak más kapcsolatok is. Mi tiszteletben tartjuk mindenki döntését, mert azt valljuk, hogy a Názáreti Jézus nem a kizárólagosságot hirdette. Nem hiszem, hogy a homoszexualitás körül kialakult vita ma a kereszténység legnagyobb problémája. Lehet, hogy rossz a hasonlat, de ha egy családnak van egy púpos gyereke, azt nem dobja el, nem küldi gyehennára, de nem is helyezi a kirakatba.
– A rendszerváltás óta nagyon sok erdélyi unitárius lelkész tanult az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában. Mit lehet ezekből a tapasztalatokból ma Erdélyben alkalmazni?
– Az angol egyetemeken inkább a teológia terén tudnak elmélyülni, Amerika pedig a gyülekezetszervezés jó iskolája. Minden erdélyi unitárius gyülekezetnek van egy amerikai testvérgyülekezete, és ezeknek a kapcsolatoknak mintegy hetven százaléka ma is működik. A kinn tanultak hatására Erdély-szerte beindult egy erjedési folyamat az istentiszteletek mellett kiépülő különböző foglalkozások, gyülekezeti kapcsolatok révén. Az a jó, hogy az erdélyi embernek van egy veleszületett normális szűrőrendszere, így a külföldi példákból csak azt veszi át, amit maga számára jónak ítél.
– Az egyházak iránti általános érdektelenség, a kiürülő templomok jelensége, gondolom, az unitárius egyházat sem kíméli. Van-e erre gyógymód?
– Egyházi életünk lelkészcentrikus, ezért lényeges, hogy a lelkész szakmailag jól felkészült legyen. A teológiai oktatás ma már olyan szinten áll, hogy képesek vagyunk hiteles prédikátorokat képezni. Olyan lelkészre van szükség, aki nemcsak szépeket mond, hanem szépeket is tesz. Az elöregedett gyülekezetekben az a kérdés, hogy egy huszonéves fiatal lelkész meg tudja-e találni a hangot a gyülekezet idős tagjaival. Én abban látom a jövőt, ha újra tudjuk értelmezni kapcsolatainkat. Olyan alkalmakat kell teremteni, ahol az emberek le tudnak ülni beszélgetni, és megtalálják kérdéseikre a választ. A pap mindenre nem tud válaszolni, ezért szükséges az értelmiségiek beépítése. A jövő feladata, hogy tanárnak, mérnöknek és más értelmiséginek is feladatokat adjunk. Ezen az úton kell haladni gyülekezeteink újjátervezésében. Ebben a folyamatban fontos szerep vár a szociális háló kiépítésére. Kolozsvár esetében már kidolgoztunk egy olyan hálózatot, hogy utcánként – vallási hovatartozástól függetlenül – hány magyar lakik és kinek van szüksége segítségre? Ez a többi egyházakkal közösen sokkal hatékonyabb és eredményesebb lenne. Mai szórványosodó településeink magyarságán leginkább az egyházak összefogásával lehetne segíteni.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Politikai, történelmi időutazás
A polgármester-jelöléstől a neolitikumig
Soós Zoltán múzeumigazgató tavaly a helyhatósági választásokkor Marosvásárhely polgármesterjelöltjeként a figyelem központjába került. A kampány ideje alatt, majd közvetlenül utána mondtak róla jót, rosszat. Aztán végül, miután lecsengett minden, és visszatért régi beosztásába, nem hallani róla. Megtörtük a csendet. A választás utáni időszakról, a múzeum terveiről beszélgettünk az igazgatóval. 
– Fölöttébb érdekes időszaka volt életednek a tavalyi választási kampány és a választás, mivel függetlenjelöltként próbáltad meg a szinte lehetetlent, hogy leváltsd a jelenlegi polgármestert. Miután elült a politikai vihar, visszatértél az „eredeti” szakmádhoz és állásodba, úgy, hogy a helyi tanácsban sem vállaltál feladatot. Teljesen visszavonultál a közélettől? 
– Egyáltalán nem, sőt továbbra is részt fogok venni a közösségépítésben, a Forgatag, a múzeumi rendezvények szervezésében, vagy akár a megye kulturális örökségvédelméért vállalt munkával. A kampányban megtanultam, hogy miként kell folytatni a közösségért vállalt munkát, harcot. Számomra a legnagyobb tanulság az volt, hogy megmutattuk a többségieknek: számolniuk kell velünk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy „leírjanak”. Ha egyesek úgy gondolják, hogy a marosvásárhelyi magyar közösség létszámcsökkenése ellenére visszaszorulóban van, téved. Az engem támogatók szavazataikkal igazolták, hogy van jövőjük a marosvásárhelyi magyaroknak. 
– Ennek ellenére a helyhatósági választásokat követően a mai napig pesszimista hangulat uralkodik: elvesztettük a választást, a helyi tanács pedig egyelőre szélmalomharcot vív a katolikus iskola ügyében... 
– Tudjuk jól, hogy olyan városvezetéssel van dolgunk, amellyel, csodák csodája, a sok korrupciós dosszié ellenére nem történik semmi. Horváth Annát, Kolozsvár alpolgármesterét korrupció gyanúja miatt felfüggesztették, ezzel szemben Dorin Florea több ügyben vádlott, és továbbra is polgármester. Ez is igazolja, hogy nem reális politikai viszonyok uralkodnak Marosvásárhelyen. Valóban egy jól meghatározott üzleti kör összefonódása tartja fenn ezt az állapotot, ahol semmi nem történik az akaratukon kívül, és a város fejlődése jó ideje stagnál. Logikus, hogy ha valaki ennyi terhet visel, nem tudja megfelelőképpen irányítani a várost. Tulajdonképpen nem is törődik vele, mert a holdudvarába tartozók már felélték a város vagyonát. Bízom abban, hogy sikerül ennek az állapotnak véget vetni. Ezért fogott össze Marosvásárhely magyarsága a helyhatósági választásokon. Az elkövetkezendő időszakban ezt az összefogást kell megerősíteni és meggyőzni minél több jóérzésű vásárhelyi románt, aki nem attól fél, hogy magyar lesz a polgármester, hanem aki azt akarja, hogy ennek a városnak legyen jövője, és hozzájárul ahhoz, hogy a jelenlegi állapotokat megváltoztassuk. 
– Öntsünk tiszta vizet a pohárba: a helyi tanácsban az RMDSZ-frakciót erősítetted, majd a helyhatósági választásokon függetlenként indultál. Most is az vagy? 
– A polgármesterjelölést el lehet vállalni függetlenként, de mindenképpen szükség van anyagi és humán háttértámogatásra. A kampányban is hangsúlyoztam, a függetlenség lényege egy gesztus volt a konkurens magyar politikai pártok felé, hiszen nem akartam pálcát törni senki fölött, ugyanakkor nyitás volt a román közösség felé is azzal az üzenettel, hogy nemcsak a magyar közösség gondjainak rendezését vállaltam fel, hanem a városnak szerettem volna más jövőképet ajánlani. Jelenleg az RMDSZ Maros megyei szervezetének kulturális alelnöke vagyok. Most lesznek a tisztújítások. Amennyiben arra kérnek, hogy tovább folytassam ezt a munkát, vállalom. A múzeumon keresztül több egyházközséget segíthettem műemlék templomaik felújításában. Ugyanakkor szeretnék továbbra is meghatározó szerepet vállalni a Forgatag, a mikházi fesztivál, a Múzeumok éjszakája, Maros-parti majális vagy akár a március 15-i rendezvények szervezésében. Ezeket a számunkra fontos eseményeket új, a fiatalok számára is vonzó tartalommal kell megtölteni, és úgy érzem, ebben jó úton járok. Ezek azért is fontosak, mert minél erősebben kell éreztetnünk jelenlétünket a városban. Nyilván, ha három év múlva lesz politikai támogatás, akkor újra vállalhatom a polgármesterjelölést. 
– Ha már visszatértünk a helyhatósági választásokhoz, meg kell említenem, hogy az ígéretek között volt a Bethlen Gábor-szobor felállítása is, amely nagy port kavart, az utóbbi időben viszont nem hallottunk semmit róla. 
– Tavaly októberben döntött a pályáztató művészi grémiuma, hogy Harmat István marosvásárhelyi születésű, jelenleg Baján élő szobrászművész készíti el a szobrot. Elértük, hogy a város tavalyi költségvetésében megjelent a szoborállítás költsége, és a helyszínt is elfogadta a tanács. A napokban találkoztam a tanács RMDSZ-frakciójával, és ismertettem velük a szoborállítás helyzetét. Előkészítés alatt áll a műszaki terv, aminek költségeit az önkormányzat kellene fedezze az idei költségvetésből. Ezt követően a polgármesteri hivatal szerződést kell kössön a művésszel, hogy meginduljanak a konkrét munkálatok. Sajnos, az eredeti ütemtervhez viszonyítva mintegy féléves csúszásban vagyunk, ami azt jelenti, hogy ha jó ütemben haladnak a munkálatok, valószínűleg 2018-ban lesz a szoboravató. 
– Nemcsak ezzel a szoborállítási tervvel, hanem számos történelmi, művelődési rendez-
vénnyel emlékeztünk a szabad királyi városi cím odaítélésének 400. évfordulójára. Ebben, de az elmúlt időszakban is a múzeum jelentős szerepet vállalt abban, hogy a város kulturális életét emelő, rangos kiállításon elevenítsük fel a város múltját és nem csak. Mire számíthatunk az idén? 
– Büszkén mondhatom – és ez nemcsak az én érdemem, hanem kollégáimé, illetve a Maros Megyei Tanácsé is –, hogy az elmúlt 10 év alatt a Maros Megyei Múzeum regionális intézménnyé nőtte ki magát, hiszen rangos országos kiállításoknak is a házigazdái lehettünk. Az első ilyen nagy kiállítás két évvel ezelőtt Románia ókori kincsei voltak, majd a Budapesti Szépművészeti Múzeum jóvoltából Dürer, Mantagna, Hogarth és más korabeli alkotók metszeteit mutathattuk be. Az idén, szintén a Szépművészeti Múzeum közreműködésével, a Zichy Jenő-féle gyűjteményt hozzuk el, Németalföldtől Rómáig címmel, ami XVI-XVIII. századi európai festők műveit vonultatja fel. S a mi közvetítésünkkel viszik majd el a tárlat anyagát Bukarestbe, a román Nemzeti Szépművészeti Múzeumba. Hosszú utat kellett bejárnunk ahhoz, hogy országos jelentőségű kiállításokat fogadhassunk, ki kellett alakítani az ehhez szükséges szakmai és műszaki hátteret. Ha így haladunk, elképzelhető, hogy négy év múlva akár világszenzációnak számító kiállítást is Marosvásárhelyre hozzunk. Ezért is jelentősebb rendezvényeinket továbbra is megszervezzük és fejlesztjük. A Múzeumok éjszakája már háromnaposra nőtte ki magát, egyre nagyobb a visszhangja a mikházi Római fesztiválnak is. Előkészületben a Marosvásárhely a XVI-XVII. században című kiállítás, amelyen azt mutatjuk be, hogy miként alakultak ki és működtek a középkori mezővárosok. Ugyanakkor a református egyházzal közösen szervezzük a reformáció 500. évfordulójára a kiállítást, ahol bemutatjuk, hogy mit jelent a reformáció az erdélyi magyar közösségnek, milyen hatása volt az irodalomra, az anyanyelvre, az oktatásra és a nemzettudat kialakítására. 
– Befejeződött a vár felújítása, amelyet megnyitott ugyan a polgármesteri hivatal, de még mindig üresek egyes helyiségek, és úgy tűnik, hogy nincs kihasználva mind a lehetőség, amelyet kínálhatna akár az idelátogató turistáknak. Más városokban a várakban, kastélyokban a kulturális terek mellett hangsúlyozottan jelen vannak a múltat idéző kiállítások is. Milyen állandó történelmi kiállítások lesznek a várban? 
– Jelenleg a megyei múzeum kezelésében van a központi épület, ahol berendezzük a reformációról és a város múltjáról szóló kiállítást. Az elkövetkezendő hetekben tárgyalunk a vár igazgatóságával és a polgármesteri hivatal képviselőivel arról, hogy miként hasznosítsuk a várat. Jeleztük, hogy ha a város visszaadja a múzeumnak a kapubástyát, ide a tulajdonunkban levő mintegy 800 korabeli fegyverből egy gazdag állandó kiállítást rendeznénk be. Van elképzelésünk a régészeti park hasznosításáról is. Azt tervezzük, hogy a volt kolostor épületében rekonstruálunk egy könyvmásoló műhelyt. De mindez attól függ, hogy mennyire érdeke a városvezetőségnek, hogy valódi tartalommal töltse meg a várat, vagy a már megszokott olcsó fesztiválok helyszíne lesz. 
– Tudomásom szerint tavaly a múzeum munkatársai jelentős régészeti ásatásokon, feltárásokon vettek részt, ennek is köszönhetően számos tudományos dolgozat született. Milyen újdonságokat tudhatunk meg a megye múltjáról? 
– Tavaly több helyszínen voltak régészeti feltárások. A marosvásárhelyi vár felújításakor több izgalmas leletanyag került elő, ezekből a már említett kiállításokon láthatnak néhányat az érdeklődők. Kiemelt helyszín volt a mikházi római vár kutatása is. Itt a római fürdőt és az erődbeli életet bemutató pavilon mellé az idén egy harmadikat tervezünk, ahol helytörténeti anyagot állítunk ki a falu életéről, a Ferenc-rendi kolostor könyvtáráról, a reneszánsz korról. A leglátványosabb eredmény a terelőút leletmentésekor született. Nagyernye határában előkerült egy V. századi gepida temető több mint 100 sírral, ahonnan több ezüstfibulát sikerült kiásnunk. Tófalva határában előkerült egy II. századi római falu, ahol a 11 épületmaradvány mellett feltártunk két hun lovas sírt is, ami ritkaságszámba megy, ugyanis Erdélyben nem telepedtek le a hunok, ők az alföldi legelőkig vonultak. Inkább katonai jelenlétről beszélhetünk Erdélyben, mivel a hunok ellenőrzés alatt tartották az itt élő germán (gepida) lakosságot, így talán a két lelet is összeköthető. Érdemes megemlíteni, hogy Jedd határában őskori (neolitikum, rézkor) kultúrához tartozó falu maradványaira bukkantunk. 
Nemcsak a földből előkerült leletanyaggal gazdagítottuk a múzeum gyűjteményét, hanem a megyei tanács támogatásának köszönhetően számos értékes műtárgyat is sikerült vásárolnunk a piacról. Egy marosvásárhelyi család eladta a volt városi Teleki-palota XVIII–XIX. századi főúri bútorait, fegyvergyűjteményünk 76 – köztük több egyedi – darabbal bővült, sikerült megvennünk ritkának számító, Erdélyből származó tárgyakat, mint az 1400-as évek elejéről való, gótikus, rézlemezből készült, arannyal borított cibórium, XVI. és XVII századi ón- és aranyozott ezüstkannákat, az alsóporumbáki hutából származó üvegedényeket, térképeket, XVIII. századi néprajzi jellegű kerámiát, amivel majd kiegészítjük az említett, középkori várost bemutató kiállításunkat. 
– Milyen régészeti ásatásokat tervez az idén a múzeum? 
– Folytatjuk a mikházi feltárást, visszatérünk a nyárádszentlászlói templomhoz, ahol 12. századvégi nemzetségi monostor alapjait tártuk fel. Ez azért jelentős, mert igazolható, hogy a székelység betelepedése előtt volt egy egyházi szervezet. A 11. század elején a magyar királyság konszolidált katonai jelenléte bizonyítható a határvédő várakkal, ez a feltárás viszont alátámasztja, hogy egyházi szervezet is létezett ebben a korban. A megyeszékhelyhez közeli Malomfalván (Morăreşti) találtunk egy VII–VIII. századi gepida, szláv jelenléthez köthető erődítményt, ami a XI. században is állt. A leletanyag segíthet abban, hogy jobban megértsük Erdély ez időszakbeli betagolódását a magyar királyságba.
– Nagyobb felújítási munkálatokat is végzett a múzeum. Tavaly sikerült megszépíteni a néprajzi részleg főtéri épületét, a Toldalagi-palotát. Terveztek újabb beruházási munkálatot? 
– Két nagy horderejű munkálatot sikerült befejezni. A néprajzi részleg épülete mellett a várban levő volt katonai sorozó is megújult. Mindkét helyen az idénre is maradtak simítási munkálatok. Az idén a Kultúrpalota külső felújítását tervezzük, ugyanakkor két EU-s pályázatot is készítettünk. Az egyik a természetrajzi múzeum épületének a rehabilitációját célozza. Ugyanakkor a görgényszentimrei kastélyt is szeretnénk helyreállítani. Mindkét pályázat túljutott az első szűrőn, folyamatban van a műszaki terv vizsgálata. Bízom benne, hogy legalább az egyik megkapja a támogatást. A görgényszentimrei kastély értékesítése hosszú távú terveink egyike. Sikerült felújítani a tetőszerkezetet, ami fontos, hiszen ezáltal megőrizhetjük az épületek jelenlegi állagát. Nagyon izgalmas épületegyüttes, 1640 körül építtette I. Rákóczi György vadászkastélyát a vár alatt. Ez teljes épségben áll, kibővítve a barokk korban felhúzott szárnnyal. Az idén befejezzük a kapuépület felújítását. Szerettük volna, hogy a munkálatok költségeit uniós alapokból fedezzük, de a terület tulajdonjogi vitája miatt, ami az erdészeti hivatal és a polgármesteri hivatal között folyik, nem tudtuk benyújtani a pályázatot. Ha ennek ellenére jó ütemben halad a felújítás, akkor négy éven belül a görgényi kastély régi fényében teljes kapacitással megnyithatja kapuit a látogatók előtt. Persze a hosszú távú tervezgetéssel óvatos vagyok, mert nem lehet tudni, mit hoz az ország politikai-gazdasági helyzete. Remélünk, és nem ülünk karba tett kézzel. 
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

„Játék legyen a tanulás” – Nagyenyeden tartotta vándorgyűlését az RMPSZ
A 25 éves Romániai Magyar Pedagógus Szövetség civil szervezetként vállalja fel a magyar nyelvű oktatás-nevelés szakmai támogatását. Ennek egyik legsikeresebb rendezvénye a vándorgyűlések sorozata, amely 2014-ben Sepsiszentgyörgyön kezdődött, majd Szatmárnémetiben (2015), Besztercén (2016), Nagybányán (2016), idén pedig Nagyenyeden (2017) tartották, de ebben az évben Temesváron is terveznek további folytatást. A kétnapos nagyenyedi vándorgyűlést a Bethlen Gábor Kollégiumban tartották. Bebizonyosodott, hogy a szívet melengető személyes találkozásokon túl a szakmába vágó előadások, párbeszédek, helyzetjelentések igen hasznosak, az önértékelés szempontjából is. Az összetartás, az egymásra figyelés és a spontánul kialakuló tapasztalatcsere áthatotta a tanácskozást. A különböző tevékenységeken 75-80 pedagógus fordult meg. Ők ma is a „nemzet napszámosai.”
BAKÓ BOTOND
Első nap: találkozás Fehér megyei pedagógusokkal
A találkozón az RMPSZ elnöke, Burus Siklódi Botond és az alelnökök tevékenyen irányították az eseményeket, őket segítette jelenlétével a tiszteletbeli elnök, Lászlófy Pál. Jelen volt Demény Piroska, a BBTK tanára, a továbbképzés szakembere, továbbá a Partiumi Egyetem képviselője, a tanügyminisztérium államtitkári kabinetjének igazgatója, Nagy Éva.   A Fehér megyei pedagógusok szép számmal jelentek meg Magyarlapádról, Balázsfalváról, Gyulafehérvárról, Péterfalváról, Torockóról, Bethlenszentmiklósról és más helyekről. Olyan felújított iskolában fogadták az ideérkező kollégákat, amelynek manapság tájainkon kevés hasonmása akad. Sok volt tanítvány pedagógusként tért vissza, büszkén számoltak be eredményeikről. Román iskolában tanító pedagógusok is voltak, akik mindig magyar nyelvű továbbképzésekre jelentkeznek. Lászlófy Pál megjegyezte, hogy „kevés olyan bástyánk van, mint a Bethlen-kollégium, amit nagy gonddal kell megőrizni.” Szőcs Ildikó házigazda-igazgató a nagybányai ülésen ajánlotta fel az elnökségnek, hogy jöjjenek el Nagyenyedre is a vándorgyűléssel. Ugyancsak ő emlékeztetett arra, hogy a 90-es években az első nyári Bolyai Akadémia is a kollégiumban volt. A nemrég lebonyolított óvópedagógia továbbképzés is bizonyította, hogy a kollégium új, tetszetős külleme mögött megfelelő infrastruktúra is rendelkezésre áll egy nagyszabású pedagógus találkozóra.
A konferenciát az elnök Burus Siklódi Botond átfogó vetített képes előadással nyitotta meg, az RMPSZ történetéről. Előadásában olyan problémákat említett, mint a csökkenő gyermeklétszám és az ebből adódó helyzetek kezelése, a nagyrészt autonóm módon működő tanügyi rendszerünk megerősítése. Semmiféle párt vagy politikai érdeknek nem vethetjük alá gyermekeink sorsát. Az előadást élénk problémakezelő beszélgetések követték. Felmerült a magára hagyott szórvány iskolák sorsa, a kallódó magyar gyermekek összegyűjtése szórvány kollégiumokba. Pozitív példaként merült fel a magyarlapádi iskola, ahol szórványbennlakás épült és sikerült összefogást teremteni a Református Egyház, az iskola, a szülők, az Etnika Alapítvány és az önkormányzati vezetés között. Összegyűjtötték a magyar gyermekeket a környező vegyes lakosságú falvakból a lapádi iskolába, ahova autókkal minden héten behozzák és hétvégén hazaviszik őket. Anyagi támogatást kapnak internátusi és iskolai költségeikre. A délutáni közös tanulásra újabban a helybeli gyermekek is bejárnak. A 8. osztály elvégzése után a megegyezés szerint minden gyermek útja a Bethlen-kollégium valamelyik osztályába, akár szakmai képzésre is vezet. Szőcs Ildikó kollégiumi igazgató szerint az óvodás gyermekek sorsára helyben kell megoldást találni, mert a szülők nem fogják őket néhány éves korukban iskolaközpontokba engedni. Fel kell használni a pozitív diszkrimináció elvét. Amennyiben szükséges, minden gyermekért harcolni kell. Székelyföldön előfordul, hogy 1-2 gyermekkel indítanak román nyelvű osztályt. Ezt a magyar szórványvidékeken is alkalmazni kell az anyanyelvi oktatásban.
Második nap: szakmai megbeszélés az Apafi-teremben
Az Apafi Mihály fejedelemről elnevezett előadóteremben vetített, tematizált előadások hangzottak el.
Szabadság (Kolozsvár)

Tankönyv-, taneszköz- és hallgatói támogatás Szülőföldön magyarul
A Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. meghirdeti a Szülőföldön magyarul című program felhívását a nevelési, oktatási, valamint tankönyv- és taneszköz-támogatás, illetve hallgatói támogatás igénylésére a 2016/2017-es tan- évre. Benyújtási határidő: március 17. A vissza nem térítendő támogatásra jogosultak: óvodáskorú gyerekek, akik a 2016/2017-es tanév kezdetétől Romániában működő akkreditált óvodában magyar nyelvű nevelésben vesznek részt; azok az általános és középiskolás tanulók, akik az 1998. augusztus 31-ét követő időszakban születtek, és Romániában működő akkreditált oktatási intézményben alap- vagy középfokú tanulmányaikat magyar nyelven folytatják; egyedi elbírálással részesülhetnek támogatásban: azok a tanulók, akik az 1998. augusztus 31-ét meg- előző időszakban születtek és Romániában működő akkreditált oktatási intézményben alap- vagy középfokú tanulmányaikat magyar nyelven folytatják; vagy fakultatív magyar nyelvű oktatásban részesülnek, mivel a lakóhelyükön napi bejárással elérhető távolságon belül nem működik magyar nyelvű oktatási intézmény vagy magyar nyelvű tagozat; illetve választható tantárgyként magyar nyelvű oktatásban részesülnek; az a sérült vagy halmozottan sérült magyar nemzetiségű kiskorú, aki nem akkreditált nevelési és oktatási intézményben folytat magyar nyelvű tanulmányokat vagy egyéb magyar nyelvű nevelésben részesül; vagy az a kiskorú, aki sajátos nevelési igényeinek megfelelő – részben vagy teljesen magyar nyelvű – nevelésben és oktatásban vesz részt az adott államban működő akkreditált nevelési és oktatási intézményben. Hallgatói támogatásban részesülhet az a nappali tagozatos hallgató, aki Romániában működő felsőoktatási intézményben alap- vagy magiszteri tanulmányait teljesen vagy részben magyar nyelven folytatja. A támogatásokra nem jogosultak, akik a 2016/2017-es tanév első félévében több mint 50 óráról igazolatlanul hiányoztak; az a fakultatív vagy opcionális magyar nyelvű oktatásban részesülő tanuló, aki a 2016/2017-es tanév első félévében a magyarórák több mint 10%-áról igazolatlanul hiányzott; az az igénylő, aki az igénylést (adatlap + mellékletek) a megadott határidőn túl, illetve hiányosan nyújtja be, és a felszólításban szereplő határidőn belül sem pótolja a hiányosságokat; az a sajátos nevelési igényeinek megfelelő nevelésben és oktatásban részt vevő kiskorú, aki nem magyar nyelven folytatja tanulmányait; az a hallgató, aki nem nappali tagozaton folytatja tanulmányait; az a hallgató, aki nem az adott államban működő felsőoktatási intézményben folytatja tanulmányait. A nevelési, oktatási, valamint tankönyv- és taneszköztámogatás összege 22.400 Ft-nak megfelelő lej. A hallgatói támogatás 2.800 Ft-nak megfelelő lej. A támogatás a 2016/2017-es tanévre egy alkalommal igényelhető, benyújtási határidő március 17.(postázási dátum). Ajánlott küldeményként egy eredeti példányban, zárt borítékban az alábbi címre kell küldeni: U.C.D.M.R. – RMPSZ, „Szülőföldön magyarul” – Pályázati Iroda, 530300 Miercurea Ciuc, Oficiul Postal nr. 1., C.P. nr. 19. Jud. Harghita Az adatlapot, a válaszborítékot és az útmutatót tartalmazó igénylési csomagokat át lehet venni: a gyerek által látogatott oktatási intézmény- ben, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) területi oktatási központjai irodáiban, az RMPSZ megyei/területi/körzeti képviselőinél, illetve letölthetők a www.szulofoldonmagyarul.ro honlapról. Az igényléssel kapcsolatosan az alábbi elérhetőségen kérhető tájékoztatás: Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége tel.: 0266/244-450, e-mail: info@szulofoldonmagyarul.ro
Népújság (Marosvásárhely)

Első világháborús emlékművek felújítására
A Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. nyílt pályázatot hirdetett az első világháború történelmi emlékeit őrző emlékművek rendbetételének, felújításának, helyreállításának támogatására.
A pályázati felhívás tárgya: a határon túli településeken felállított első világháborús helyi emlékművek (szobor, emléktábla, emlékjel, emlékoszlop, kopjafa stb.) felújítása, helyreállítása; az emlékmű közvetlen környezetének, talapzatának helyreállítása; az emlékmű megközelíthetőségének biztosítása; tervdokumentáció elkészítése műemléknek minősülő emlékhely felújításához. A pályázat keretében nincs lehetőség hadisírok, sírhelyek felújítására, azonban temetési hely területén található emlékmű rendbetételére lehet pályázni. Pályázatot nyújthat be romániai székhelyű civil szervezet, állami fenntartású intézmény, települési, területi önkormányzat, valamint a határon túli egyház.
500 000 és 2 000 000 forint közötti összeg pályázható meg vissza nem térítendő támogatásként. A pályázat kiírója nem teszi kötelezővé az önrész bemutatását. Megvalósítási időszak: 2017. április 1.–2018. március 31. A pályázat benyújtásának határideje: 2017. március 17. Részletek a http://bgazrt.hu oldalon.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új templom, új gyülekezet
Az öt éve önállósult, mintegy ötven lelket számláló szászfenesi református közösség magyar állami támogatással idén ősszel avatja fel új templomát. Az egyházközség Erdély egyik legfiatalabb gyülekezete, amely az építkezések nyomán az ország legnépesebb községébe történő betelepülőkkel együtt akár ezer tagot számláló gyülekezetté válhat. 
Kolozsvár szomszédságában fekszik az ország legnépesebb községe: a 2011-es népszámlálás adatai szerint Szászfenes 21 832 lakosából 3299-en vallották magukat magyarnak és mintegy ezren reformátusnak. A zömében római katolikusként számon tartott szászfenesi magyarság soraiban elsősorban a református gyülekezet tagjait lepte meg a népszámlálás eredménye: az addig 40–50 tagra becsült szórványgyülekezet csodálkozva tapasztalta, hogy a környék legvirágzóbb ingatlanpiacának köszönhetően a tömegesen betelepülő fiatal családok révén számottevően nőtt a magyar református közösség is.
Az erdélyi települések rendjén ritka jelenség az ilyesmi, így nem véletlen, hogy a szomszédos magyarlónai egyházközséghez tartozó szászfenesi szórványgyülekezet 2012-ben vált önállóvá. Temploma nem volt – az istentiszteleteket a helyi kultúrházban tartották –, a presbitérium, a lelkipásztor és a mintegy ötven aktív tagot számláló gyülekezet mégis úgy döntött, hogy meg kell ragadni a lehetőséget, és új távlatokban kell gondolkodni.
Magyar állami segítség
A zömében Kolozsvárról beköltözött reformátusok felkutatása nem bizonyult könnyű feladatnak. A presbitérium, a régi pap és a tavaly tavasztól Máté István személyében meghívott új lelkipásztor csapatmunkájának köszönhetően ma már 640 református tag szerepel az egyházközség nyilvántartásában. Igaz, ezek közül egyelőre csak 164-en fizetnek egyházfenntartói járulékot, de az új gyülekezet már így is sokkal nagyobb, mint amiről az „őslakos” szászfenesi reformátusok valaha is álmodni mertek.
Máté Istvánnal bejárjuk a kisvárosnyi település egyik dombjára épülő egyházi épületegyüttest, amely hőgazdálkodását tekintve a környék egyik legkorszerűbb temploma lesz. Több mint egy éve csak a falak állnak és áznak: a félmillió euróra tervezett beruházásnak eddig a töredékével készültek el. Az eredeti elképzelések szerint idénre tervezték a tetőszerkezet elkészítését, de cserépre így sem futná, ezért az eső elől egy speciális fóliával védenék a belső teret. Nemrég derült ki azonban, hogy a Bethlen Gábor Alapon keresztül a magyar kormány támogatni fogja az egyházi épületegyüttes átadását: a megítélt 160 millió forintból idén befejeznék a munkálatokat, így a reformáció 500 éves évfordulójára Erdélyben új református templom is épül.
A 2017-es templomátadásról a gyülekezet álmodni sem mert: a legoptimistább elképzelések szerint is több évet vett volna igénybe az Erdély-szerte meghirdetett gyülekezeti gyűjtés, a helyi hívek adományai, az egyházkerület anyagi segítsége, illetve a magyarországi és nyugat-európai pályázati források révén folytatott építkezés. A presbitérium és a lelkész számított magyar állami támogatásra, az összeg nagysága azonban mindenkit meglepett. A hátralevő összköltség mintegy 90 százalékát kitevő pénz új helyzetet teremtett: most folyik a tavaly nyáron abbahagyott építkezés gyors újrakezdésének az előkészítése. Reményeik szerint idén ősszel Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor személyesen is részt vesz a templom felszentelésén.
Istentisztelet a panzióban
Egy négyemeletes tömbház földszinti lakásában kötünk ki Máté Istvánnal: ez az egyházi iroda, innen intézi a gyülekezet dolgait. Volt itt már istentisztelet is, de a gyarapodó közösségnek a panellakás szűknek bizonyult. A falu egyik közismert vendéglátó egységét, a Jozefini Panziót ajánlotta fel teljesen ingyen tulajdonosa az egyháznak a vasárnapi gyülekezeti alkalmakra. A lelkipásztor szerint minden kényelem adott az istentiszteletek megtartására, az igazi megoldás azonban mégis a templom. Ennek hiányában sokan nem tudnak megválni a kolozsvári gyülekezetektől: ott keresztelnek, ott konfirmálnak, ott esküsznek. Igaz, tavaly már öt fiatal konfirmált a helyi gyülekezetben. A lelkész javaslatára a templom falai közé – a rossz időjárás esetére – sátort húztak, így került sor az első istentiszteletre. Az emberek meggyőződtek, hogy most már csak idő kérdése templomuk birtokba vétele. „Ha lesz templomunk, sokan át fognak jönni a kolozsvári gyülekezetekből, akik még oda tartoznak, de már évek óta itt laknak. Elmagyarázzuk az embereknek: annak a gyülekezetnek legyenek a tagjai, ahol laknak. Ebben a kolozsvári lelkipásztorok is támogatnak” – magyarázza Máté István. Az „alvó” egyháztagok megtalálása Kolozsváron sem könnyű feladat, hiszen a 12 református gyülekezet és a népszámlálás adatai nem egyeznek: mintegy tízezer református magyar él Kolozsváron, aki egyetlen gyülekezethez sem tartozik. A szászfenesi hívek egymásra találását Facebook-csoport is segíti, és a lelkészházaspár igyekszik egyre több hívét személyesen is felkeresni. Az öt éve önállósult új közösség Erdély legfiatalabb gyülekezete: a reformáció ötszázadik születésnapján írják be magukat az erdélyi egyháztörténetbe.
 Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Műemlékek közt Dél-Erdélyben - Vajdahunyad várában (2.)
Hogyha Déva vára nem is annyira, de Vajdahunyad vára sokkal inkább fontosnak tűnik a románok számára. Mivel a dévaival ellentétben ez a várkastély viszonylag épen maradt fenn, sokkal könnyebb volt üzemeltetni és megteremteni a legújabbkori legendáriumát. Tény és való azonban, hogy elsősorban a magyar vonatkozásokra kell figyelni, illetve arra, hogy az erdélyi vajdaság, majd a fejedelemség korában is igen fontos szerepet töltött be. 
Luxemburgi Zsigmond (1369-1437)  magyar, német, cseh király, német-római császár Vajk kenéznek, Hunyadi János apjának adományozza ezt a területet, amely Hunyadi János kormányzósága idején válik birtokközponttá, ekkor épül fel az itteni lovagvár legkorábbi része. Később Bethlen Gábor végeztet jelentős felújítást és átépítést, majd Zólyomi Dávidné Bethlen Katalin az 1600-as évek közepén. Az erdélyi e megszűnése után (1691) az osztrákok vasraktárt rendeztek itt be, majd 1725-től a kincstári uradalom hivatalait helyezték el benne. Katonai célokra 1784-ben használták utoljára, amikor a Horea-féle parasztfelkelés idején ide menekült a környék nemessége és polgársága, majd vizsgálati fogságuk idején a várbani rabosították a felkelés vezetőit. 1818-ban és 1854-ban tűz pusztította. Az 1848-1849-es forradalom idején nem jutott számára különösebb szerep. 
A kiegyezés után a magyar kormány kiemelt fontosságúnak tartotta a várat, és 1868-ban, Arányi Lajos kampánya során adományokat gyűjtöttek. Schulcz Ferenc majf Steindl Imre irányította a felújításokat (1870-1874), akik mindent a gótika stílusjegyeinek rendeltek alá, olyan átépítéseket is végeztettek, amelyeket később vissza kellett bontani. A 19. század végén már komoly állami pénzeket fordított a budapesti vezetés a várra. Az igazi és tudományos igényű felújítás 1907 és 1913 között zajlott Möller István vezetésével. Előtte azonban a Millennium alkalmából (1896) a budapesti Városligetben felépült a Vajdahunyad vára, amely tartalmazza az eredeti vár Nebojsza-bástyája és a Mátyás-loggia másolatát (ezek az épületek 1908-ra készültek el), amelyek révén a maradék Magyarországon ma is népszerűsíthető Vajdahunyad egykori szerepe és az ott felhalmozott érték. 
Az már a korábbi személyes emlékeimhez tartozik, hogy amikor először ott jártam - úgy 1970 körül - sokkal magasabbnak tűnt. Lehetséges, hogy nem volt viszonyítási alapom, hiszen ez lehetett az első középkori vár, amelyet meglátogathattam. Pontosan nem emlékszem arra, hogy milyen kiállítás volt látható benne, az épület bizonyos jellegzetességei, formái azóta ivódtak belém. 
Akkor még javában működött a városban és környékén a nehézipar. Éjjel-nappal világított a kohók tüze, a város fölött sodronypályákon szállították egyik üzemrészből a másikba az ércet, a salakot, a szenet. Valahogy jobban lenyűgözte fantáziámat az ipar, hiszen lépten-nyomon azt dicsőítették a tankönyveink, a szülők és a rokonságunk nagy része is valahogy a vasiparhoz, a nyersvas- és acélgyártáshoz, illetve a véle szorosan összefüggő bányászathoz kötődött. Én azt hittem akkor, hogy az ipar és a szocializmus örökéletű lesz, és a 2000. évre minden baj megoldódik, akkor már tulajdonképpen a kommunizmus áldásaiban részesülhetünk majd, s én 37 évesen boldog részese lehetek benne minden földi jónak.
Nem tudtam, hogy ennek az ipartelepítésnek milyen előzményei vannak, és miféle ördögi praktikákból származtatható az a népességvándorlás, amely a háborúknál is jobban szétdúlta a székelyföldi közösségeket. A jellegzetes szagra és a pernyeként aláhulló anyagrészecskékre is emlékszem, amelyek a Siemens-Martin kemencékből áramlottak ki a légtérbe. Akkortájt nem esett túl sok szó a légszennyezés ártalmairól, arról, hogy a levegőbe kijutó anyagrészecskék mindenre rátelepednek, hogy lassan elszínezik a háztetőket, a falakat, lerakódnak az élő szervezetekben, és gyakorlatilag elviselhetetlenné teszik azt a környéket. Óriási bűn volt a várkastély köré telepíteni ezt az üzemet...
A vár tornyai - tetőzete és oldalfalai - régi idők tanújaként, de a szürke minden árnyalatában, egészen a koromfeketéig szennyezetten, vastag lerakódás alatt húzódtak meg a többi (ipari) torony közt, amelyek azt a füstöt okádták huszonnégy órás folytonossággal, s amelyek emberek ezreinek biztosították a megélhetését. Mintha szükséges áldozat lett volna Vajdahunyad vára, amelyet feláldoztak az iparosítás oltárán.
Aztán eltelt több mint húsz esztendő: 1993-ban következett számomra a második hunyadi várlátogatás. Ekkor ébredtem rá, hogy a nagyipar egyáltalán nem örökérvényű. Az apámék generációja ekkor már - aki megérte - nyugdíjas éveit tengette, jó esetben odahaza a szülőföldön, rosszabb megoldásként pedig valamelyik iparváros peremén levő tömbházlakásban, s az utánuk következők - az alig ötvenévesek - pedig korengedményes kényszernyugdíjra várva asszisztáltak a nagyipar végső lebontásán. Akkor már közeledtünk az Európai Unió nevű soros-mennyországhoz, amely - érdekes módon - ismét a kapitalizmust tartotta etalonnak - éppen 30. éves voltam, hét évvel a kommunista mennyek ideje eljövetele előtt, amikorra több iskolai dolgozatban is írtam a napfényes jövő bekövetkeztéről -, és meg voltam győződve, hogy mégiscsak az EU a nyerő, ott számunkra is terem babér, és jut némi dollár, illetőleg az akkor formálódó euróból is csepegtetnek számunkra valamennyit. A vár siralmas állapotban volt, ám látszott rajta, hogy túlélheti ezt az átmeneti kort, még akkor is, ha fenntartói nem szánnak rá különösebben figyelmet és pénzt. Még szerencse, hogy Vajdahunyad várában nem volt túl sok vas, s hogy a követ, a fát, a cserepet nem lehetett értékesíteni az ócskavastelepeken, mert így megmaradhatott. 
Akkortájt Hunyad és környéke az ipar felszámolásán dolgozott, és készülődött kiáramlani a nagyvilágba, ahol szükség van arra a tudásra, amelyet a kohómunkások, a bányászok birtokolnak. Nem nagyon kellett az ilyen ember sehol, így vagy átképezték magukat, vagy eltűntek a térségből. Egy olyan generáció nőtt itt fel, amely alig-alig tudott megismerkedni a munka világával. Nem volt már szükség a 3 x 8 órás időbeosztásra, amelyet a Beatrice a szocializmus alkonyán énekelt meg 1989-ban. 
Hunyad megyében az 1990 és 2010 közötti időszakban a leggyakoribb bűnelkövetési formák a fémlopáshoz kapcsolódtak. Az ócskavasfelvásárlók mindent átvettek, ami valamilyen fémből készült, a delikvensek pedig mindent vittek, ami mozdítható volt. 
Egy rokonom, aki kohómunkásként dolgozott, s innen ment nyugdíjba, többször is mesélt az unokáiról. Egy ideig történetesen azt ecsetelte, hogy szegény fiataloknak milyen nehéz az életük, mert mindig éjszaka kell dolgozniuk, s hogy milyen sokat vannak úton. A nagyapa akkor még nem tudhatta, hogy a csemeték egyszerű fémtolvajok, az egész megyét feltérképezték, s azért járnak éjszakai gyűjtőkörútra, mert olyankor kisebb a lebukás esélye. Évekig folytatták ezt a bizniszt, mígnem aztán tetten érték őket, és egész hosszú bűnlajstromot bizonyítottak rájuk. Az öregúr aztán többet nem dicsérte a fiatalokat. Több alkalommal is ültek, és integrálódtak a bűn világához. Olyannyira, hogy időnként most is megjelennek falun a nagyszülőknél. Ezek a csak románul beszélő unokák talán megkérdezik az öregeket, hogy mi a helyzet, hogy szolgál az egészségük, de olyankor mennek, amikor nyugdíjkifizetések vannak, s mindjárt kölcsön is kérik, vagy egyszerűen csak elveszik az öregek pénzét.  
Aztán ismét eltelt több mint két évtized, mire látogatóként megint odajutottam. A vár átesett egy teljes felújításon. A Hunyad Megyei Tanács időben észrevette, hogy az ipar és a bányászat után itt a turizmus jelentheti a kitörés lehetőségét. Nagyon nehéz a romokon építkezni. Helyi és EU-s forrásokat mozgósítottak. A várkastélyt teljesen felúíjtották a 2007-2014 közötti időszakban. Talán soha nem volt az utóbbi két évszázadban ilyen jó állapotban, bár egyes részletei elnagyoltak, illetve bosszantó helyenként, hogy új- vagy újszerű anyagokat látunk. A falakat lemosták, eltávolították róluk a szennyeződéseket.
Ha kinézünk az ablakokon - körös-körbe - azt a várost látni, amely egykor a vasból élt, mindenütt kibelezett ipari monstrumok, amelyek ma már minden funkcionalitást nélkülöznek. Ahhoz, hogy valóban élhető és másoknak is megmutatható legyen ez a környék, új várost kellene építeni, új megélhetési és foglalatossági formákat kellene találni.
Egyelőre alig látni ilyen kezdeményezéseket.
Az EU komoly szerkezetátalakítást javasolt, ehhez forrásokat is ajánlott. A fénykorában 9000 fős foglalkoztató üzemet privatizálták és korszerűsítették. Ma 2000 fő körüli a vasiparban dolgozók létszáma a városban. Gond azonban, hogy a felhagyott gyárrészek és a romok 140 hektárt foglalnak el, amelyeket nem sikerült megtisztítani és ökologizálni. A teljes sikerre és az áttörésre még várni kell.
A várlátogatók bérelhetnek idegennyelvű tourist gide-ot, ami multimédiás eszközökkel, magyar nyelven is eligazít az ódon falak között. Mi is kértünk egy ilyent. Szakmailag nem volt különösebben baj a felolvasott szöveggel, kicsit túlhangsúlyozta a román vagy románnak is tartott vonatkozásokat, viszont bosszantó volt, hogy a narrátor olyan magyar, esetleg magyar nyelvet ismerő helyi lakos volt, aki itt szocializálódott és archetípusa a szórvány(rom)magyarnak, amely konyhanyelv szintjén töri és felejti el lassan az anyanyelvét. Tele volt a szöveg segédigés szószerkezetekkel, helyzeten szórenddel, olyan hangsúlyokkal, hangformálással, amely mellett a györgyfalvi negyedben élő másod- és harmadgenerációs magyarok szlengje üde Hargita-alji tájnyelvi érték...
eloszekelyfold.com

A Marosi Református Egyházközség levéltárában jártunk
Marosvásárhely nagyon hamar csatlakozott a reformációhoz, ezt tanúsítják azok az oklevelek, amelyeket a Marosi Református Egyházközség levéltára őriz. A nyugati reformációt követően néhány évtized múltán elfogadják a heidelbergi kátét, valamint olyan zsinatot is tartanak, ahol az úrvacsora-tanban vitáznak János Zsigmond fejedelem jelenlétében. A református egyházközség levéltárában jártunk.
Az itt őrzött legkorábbi irat egy 1567-ben kelt, János Zsigmond kézjegyével ellátott, Medgyesen kiállított latin nyelvű oklevél, amely három település elöljárójának szólt, hogy az ott szolgáló lelkészeket becsüljék meg, és tisztességesen adják az illetményeiket. Ugyancsak értékes a Bethlen Gábor korából, 1629-ből származó vizitációs jegyzőkönyv – tudtuk meg Berekméri Árpád Róbert egyházmegyei levéltárostól. A jelenleg költöző levéltár eddig a Marosi Református Egyházmegye épületében, az egykori Teleki-házban működött. Tavaly nyáron, a hely szűkössége miatt, a marosvásárhelyi református egyházközségek kuratóriuma úgy döntött, a Szentgyörgy (ma Forradalom) utcába, a Makariás-házba költöztetik, ahol egy raktárhelyiséget és egy irodát biztosítottak a gyűjtemény számára.
Kutatni bárki betérhet az egyházi levéltárba, természetesen el kell fogadnia a belső szabályzatot, amely elsősorban az iratok minőségének a megőrzésére vonatkozik – mondta a Vásárhelyi Hírlapnak Berekméri Árpád Róbert levéltáros. Leginkább történészek veszik igénybe az irattár anyagát, de szép számban kérik, hogy kutathassanak magánszemélyek is, akik közül például sokan  – az egyházkösségek egykori alkalmazottai, lelkipásztorai  – a nyugdíjkiegészítéshez, jövedelem igazolásához szükséges iratokat keresik. Ugyanakkor a családfakutatással foglalkozó történészek is gyakran felkeresik a levéltárat, ugyanis ma már egyre inkább a hivatásos kutatókra bízzák ezt a fajta munkát, ők tudják, hogyan és hol kell egy-egy születési bizonyítványt, anyakönyvi adatot, házasságlevelet megkeresni.
A Marosi Egyházmegye levéltárából 1971-ben két igen jelentős iratot vittek el a bukaresti Román Nemzeti Múzeumba: egy Báthori Zsigmond- és egy Bethlen Gábor-féle oklevelet – mondta Berekméri Árpád Róbert. Mindkettő az akkori Schola Particulának adományozott 150 forintról szól, amelyet Báthori adott, és ezt Bethlen megerősítette. Elég hosszas huzavona után, 2011-ben sikerült ezeket visszaszerezni – mutatott rá a levéltáros. Hozzátette: semmit nem semmisítettek meg azok közül az iratok közül, amelyeket az egyháztól elvittek: az ingatlanokra vonatkozó anyagot, az anyakönyveket, iskolai iratokat az állami levéltárba szállították.
Az egyházi levéltár saját iratai mellett hagyatékokat is befogad, akár örökre, akár letétbe. Berekméri elmondta, például Farczády Elek hagyatékát őrzik, vagy Nagy Géza egykori sáromberki lelkipásztorét. Ha valaki nem szeretné, hogy elkallódjanak a családi iratok, az egyháznak adományozhatja, illetve rövidebb vagy hosszabb időre letétbe helyezheti. A levéltárosnak a gondjaira bízott levéltári anyagok kezelése, őrzése mellett a kisebb egyházközségekben található értékes iratok felleltározása, esetleg beszállítása, elhelyezése is a feladatkörébe tartozik. Mint kutató-történész, Berekméri Árpád Róbert neve leginkább hadtörténészként vált ismertté, de az egyháztörténet is érdekli, a rábízott levéltári anyag feldolgozását és megismertetését is fontosnak tartja, mit jelentett a reformátusság Marosvásárhelyen, mit jelentenek a református gyűjtemények. „Jelenleg az 1920 és 1944 közötti korszakot kutatom, főleg a marosvásárhelyi vonatkozású dokumentumokat, ezekből írok tanulmányt” – mondta a levéltáros.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Tíz csapat a döntőben (Jancsó Benedek Történelmi Emlékverseny)
A sepsiszentgyörgyi vártemplom és Sepsiillyefalva ostrománál közel kilencszáz fő esett el az 1658–1661 közötti tatárjárás idején, és ugyanekkor a támadók felgyújtották a csíksomlyói templomot, de a Szűz Mária-kegyszobor sértetlen maradt – tudtuk meg a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum hetedik osztályos diákjainak pályamunkájából, amellyel a hét végi értékelőn bejutottak az első tíz csapat közé a Jancsó Benedek Történelmi Emlékversenyen.
A helytörténeti témákat feldolgozó, jeles személyiségeket bemutató, történelmi eseményeket ismertető háromfőnyi diákcsapatok kisfilmekkel, vetített képes prezentációkkal jelentkeztek a szombati sepsiszentgyörgyi fordulóra, a tizenöt csapatból tízet választott ki az Egyed Ákos történész, akadémikus elnökletével értékelő bizottság. A továbbjutó baróti, csernátoni, gelencei, kézdiszentléleki, kézdivásárhelyi, lemhényi, mikóújfalusi, sepsiszentgyörgyi és torjai csapatoknak a március 25-i gelencei döntőn a székelységhez kapcsolódó történelmi, irodalmi, építészeti, földrajzi, népi kultúra témában kell feladatokat megoldaniuk.  Az emlékversenyt a magyarországi Jancsó Alapítvány és Kovászna Megye Tanácsa szervezte a Bethlen Gábor Alap támogatásával. Jancsó Antal, az alapítvány kuratóriumának elnöke lapunknak elmondta, a döntőre várják azokat a csapatokat és felkészítőiket is, akik nem jutottak be a tíz közé. A versenyt jövőben is megrendezik, szeretnék egész Székelyföldre kiterjeszteni a felhívást – közölte Jancsó Antal.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Friss népzenei kutatások és régi csángó családi fotók Kolozsváron
A budapesti Hagyományok Háza két új kiadványát és egy alakulóban levő néprajzi fotóadatbázist mutattak be szerdán egyetlen délutáni eseménybe sűrítve a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságnál.
A Sóvidék népzenei kultúráját, illetve a mezőségi karácsonyi kántáló énekek örökségét teszi áttekinthetőbbé a két néprajzi kiadvány, a fotótár pedig, amely 2016 nyarán Moldvában és Orbaiszéken gyűjtött több mint 1500 privát fotóból áll, a csángók és a székelyek családi fotózási szokásait tárja fel.
Először Pávai István népzenekutató új kötetét, a Hagyományok Háza és a MTA BTK Zenetudományi Intézetének kiadásában megjelent A Sóvidék népzenéje című kiadványt ismertették. Almási István néprajzkutató nem tudott jelen lenni az eseményen, méltatását ezért Gergely Zoltán tolmácsolta.
Mint megtudtuk a kutatók számára rendkívül fontos összegzésről van szó, amely a budapesti és kolozsvári archívumokban megtalálható dallamokat rendszerezi, Zoltán Aladár és Szabó Csaba korondi, illetve siklódi gyűjtéseit, Szabó Piroska szovátai zenetanárnő lejegyzéseit, és Kacsó András táncmester alsósófalvi, valamint Katona Ádám korondi hangfelvételeit tartalmazza, emellett pedig a szerző, Pávai István saját gyűjtéseit.
A kötet mellé korszerű DVD jár a feldolgozott gyűjtések kereshető adatbázisával, amelyben szövegek, hang- és filmfelvételek, fotók, kottás lejegyzések is elérhetőek az archívumi adatokkal együtt, emellett pedig digitális formában a könyv teljes szövege. A DVD-n így megnézhetőek például a Martin György által némafilmre rögzített táncok, vagy Vikár Béla fonográf-felvételei.
A Sóvidék népzenei kultúráját több évtizede kutató Pávai István 1951-ben született Székelyudvarhelyen, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián védte meg Sóvidéki népzene című diplomadolgozatát. Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Zenetudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, a budapesti Hagyományok Házában működő Folklórdokumentációs Könyvtár és Archívum vezetője és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatója.
Pávai István elmondta, hogy a műdalokat sem zárta ki a kutatásból, mert meg kell mutatni a folklór változását is. A generációról generációra átadott műdalok között nagyon régi virágénekek is vannak, az egyik például a 18. századra datálható, szövegét ugyanis Verseghy Ferenc is felhasználta Krisztinka című dalában. A polgárosodás hatását is vizsgálta: a fürdőélet hatására Szovátán, Parajdon vagy Korondon cigány- és fúvószenekarok jelentek meg és befolyásolták a helyi zenei kultúrát.
Szintén a Hagyományok Háza gondozásában jelent meg Gergely Zoltán Mezőségi kántáló énekek című kötete. A kiadvány alapja a szerző Kolozsváron, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Hungarológiai Tanulmányok doktori iskolájában megvédett doktori dolgozata, amelyet Pozsony Ferenc néprajzkutató és Szenik Ilona népzenekutató irányított.
A könyvbemutatón Pozsony Ferenc elmondta, hogy a kutatás azért volt szerencsés, mert Gergely Zoltán, aki maga is mezőségi származású, a zenetudomány felől érkezett, így egyszerre tudott foglalkozni a dallamokkal és a szövegekkel is. A kutatás hiánypótló, mert az elmúlt fél évszázadban alig jelent meg publikáció a karácsonyi kántáló énekekről, a kommunizmus évei alatt a vallási konnotáció miatt, másrészt pedig azért, mert nagy részük műzenei eredetű, ezért a népzene-kutatókat kevésbé érdekelte a terület.
Gergely Zoltán egy ördöngösfüzesi és egy magyarszováti énekesasszony adatközléseire támaszkodott a kutatásban, azt is vizsgálta, hogy hogyan élnek ma ezek az énekek a mezőségiek életében, illetve hogyan hatott a zenei kultúrára a migráció vagy a neoprotestáns vallási mozgalmak megjelenése.
Online is elérhetőek a 20. század eleji csángó és székely családi fotók
A könyvbemutatók után röviden szó esett a Babeș-Bolyai Tudományegyetem néprajz szakos diákjainak nyári gyakorlatáról is, akik a Bethlen Gábor Alap támgatásával Moldvában és Orbaiszéken élő családok privát fotógyűjteményét digitalizálták. Több mint 1500 családi fotót gyűjtöttek és rendszereztek, ezek megtalálhatóak a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum internetes oldalán is.
Pozsony Ferenc elmondta, hogy a fényképezés a 19. század végén terjedt el Erdélyben, a 20. század első évtizedeiben pedig a polgárosultabb csángó családokban már készítenek, illetve műteremben készíttetnek fotókat, elsősorban jeles alkalmakkor, esküvő, temetés, egyházi ünnepek alkalmával. Ezekből néhányat nagy méretben kinyomtatva a helyszínen is megszemlélhetett a közönség.
Zs. E.
maszol.ro

Bartók és Kodály népdalfeldolgozásai nyomán
Szokolay Dongó Balázs és Ségercz Ferenc népzenei koncertje
Kodály Zoltán zeneszerző születésének 135. és halálának 50. évfordulója alkalmából rendkívüli népzenei koncertre kerül sor a marosvásárhelyi Kultúrpalotában a Maros Megyei Múzeum és a Maros Művészegyüttes szervezésében. 
A hangszeres népzene kiváló muzsikusai, SZOKOLAY DONGÓ BALÁZS (Magyarország) és SÉGERCZ FERENC (Erdély) egyedi feldolgozásában és előadásmódjában köszönnek vissza azok az eredeti népzenék, amelyeket Bartók és Kodály is feldolgozott. A Bartók és Kodály ihlette népdalfeldolgozásokat többek közt dudán, furulyán és tárogatón szólaltatják meg. Közreműködnek az Égvilág zenekar muzsikusai: Ticusan János kobzán és gitáron, valamint Vitályos Lehel nagybőgőn. 
A koncertre március 5-én, vasárnap 19 órai kezdettel kerül sor a Kultúrpalota nagytermében. 
Ségercz Ferenc Erdélyben jól ismert népzenész, Szokolay Dongó Balázs nemzetközileg is elismert népi hangszeres szólista. Utóbbi legújabb műsoraiban Bartók és Kodály eredeti népdalfeldolgozásait adja elő, folyamatos kutatómunkájának gyűjtéseit. A koncert egyediségét továbbá az is fokozza, hogy Dongó dudán is megszólaltatja a székely népdalokat. Kodály ugyan nem talált már Erdélyben magyar dudát gyűjtőkörútja során, de a korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy Bethlen Gábor fejedelmi udvarában három dudás is volt. Dongó eredményes kísérletet tesz a régen használt hangszer visszacserkészésére az erdélyi népzenében.
A marosvásárhelyi koncert a Képzeletbeli múltkutatás című, hatállomásos Székelyföldi koncertturné része. 
Előadók: 
Szokolay Dongó Balázs (Magyarország) – pásztorfurulya, tárogató, szaxofon, duda
Ségercz Ferenc (Sepsiszentgyörgy) – pásztorfurulya, bolgár kaval, szaxofon
Közreműködnek: Ticusan János – kobza, gitár, Vitályos Lehel – nagybőgő.
A belépőjegy 12 lejbe kerül,
Népújság (Marosvásárhely)

Elűzték a telet és a bennük rejlő félelmeket (Csángó nagytalálkozó Bákóban)
„Sügüdeje régebben, nagyapáim, nagymámáim mesélték nekünk, hogy mikor jöttek a húshajat napok, akkor innapoltak a családok, ettek, ittak, vigadtak, mulattak. De azt mondták, akkor az utolján este nem szabad kimenni a mezőre, mert jő a verekedés, a háború. Jön a Csontkirály és Babkirály ” – Dobos Rózsa külsőrekecsini hagyományőrző asszony mesével indította a farsang lezárását, a tél elűzését jelképező Csontkirály és Babkirály elnevezésű szombati rendezvény kulturális programját. Az esemény jelentősége, hogy Bákóban még soha nem tartottak ilyen nagyméretű csángótalálkozót. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) szervezésében, a Bethlen Gábor Alap támogatásával rendezett farsangzáró több mint ötszáz résztvevője huszonnégy csángó faluból érkezett, bemutatkoztak a hagyományőrző csoportok, a közös vacsora után pedig a táncházban folytatódott az ismerkedés és a felszabadult mulatság.
A moldvai csángók saját környezetükben ritkán találkoznak úgy, hogy hagyományos viseletben, csángó identitásukat felvállalva, több faluból egyszerre legyenek jelen, és bátran kimondják érzéseiket, gondolataikat. Az 1989-es fordulat után, 1990-ben Lészpeden és Pusztinán gyűltek össze nagyobb tömegben, majd szerre a magyar házak avatásakor és más ünnepeken találkoztak egy-egy faluban, de a rendszeres találkozók inkább a gyermekeket érintik a különböző versenyek alkalmával.
A bákói, bogdánfalvi, csíkfalusi, diószegi, diszéni, dumbrăveni-i, ferdinándújfalusi, forrófalvi, frumószai, gyimesbükki, klézsei (és a hozzá tartozó Buda, valamint Tyúkszer csoportja), külsőrekecsini, lábnyiki, lészpedi, lujzikalagori, magyarfalusi, máriafalvi, nagypataki, pokolpataki, pusztinai, szászkúti, újfalusi, trunki, somoskai csoportok a három csángó folyó – Szeret, Tázló, Tatros – mentéről hozták sajátos viseletüket, dalaikat, táncaikat: fiatalok, de többségében középkorúak és idősek jöttek el, ahogy ők mondják, a csángó fővárosba.  A rendezvény egy perc néma csenddel kezdődött a januárban elhunyt Solomon Adrian emlékére, aki 2007 és 2014 között irányította a Moldvai Csángómagyarok Szövetségét, majd a pusztinai asszonycsoport a régi miatyánkot énekelte. Pogár László, az MCSMSZ elnöke köszöntőjében egy nagy családhoz hasonlította a jelen lévő csángó közösséget, ahol a résztvevők megismerhetik egymás hagyományait. Kőrösi Viktor Dávid, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja Adjon a Mária! köszöntéssel üdvözölte a jelenlévőket, és hangsúlyozta: „nyelvünk és hagyományaink határoznak meg minket, és az a tény, hogy itt vagyunk most, azt jelenti, hogy jól végezzük a dolgunkat, amennyire a jóisten arra nekünk lehetőséget ad, jól végzi a dolgát az MCSMSZ, jól végzik a dolgukat a tanítók a településeken, jól végzik a dolgukat a hagyományőrzők, és jól végzi a dolgát a csángó magyar társadalom, hiszen megőrzik őseik hitét, és nemcsak megőrzik, hanem át is adják azt őseik csángó nyelvével együtt.” A találkozón bemutatkozott a külsőrekecsini, lujzikalagori, dumbrăveni-i, máriafalvi, csíkfalusi, gyimesbükki, lábnyiki, trunki csoport és a Csíkszeredában tanuló csángó diákok Izva együttese,  akiket hagyományőrző csángó muzsikusok – Legedi László István (Klézse), Hodorog András (Tyúkszer), Stanciu Ian (Parava), Kovács Gábor (Pusztina) és a sepsiszentgyörgyi Melkuhn Róbert, Csibi Szabolcs, Kelemen István, Lőrinczi Zsolt, Fazakas Lajos, valamint a magyarországi Zsobokorszki Ferenc kísért.
Lássák, mennyi csángó van
A gyermekekkel való foglalkozás nagyon fontos, de a szülőkhöz is közel kell vinni a hagyományok világát ahhoz, hogy értelmét lássák annak, amit a gyermekek a magyar oktatási programban tanulnak – mondta lapunknak Pogár László. „Sokan elmondják, mennyire sajnálják, hogy gyermekkorukban ezekre az értékekre senki nem hívta fel a figyelmet, és arra sem, hogy fontos megőrizni a hagyományainkat.” Az MCSMSZ vezetője szerint igaz, hogy a fiatalok közül sokan elmennek külföldre, „de ha a szülők buzdítják a gyermekeiket, hogy őrizzék a hagyományt, amikor nekik gyermekeik lesznek, ők is továbbadják, amit otthon, a falujukban tanultak”.
Duma András, a Szeret–Klézse Alapítvány elnöke, csángó költő, hagyományőrző lapunknak azt mondta, a Csontkirály és Babkirály rendezvény nagyon fontos, mert ez már egy lépés, hogy nem Budapesten tartanak csángótalálkozót, hanem Moldvában. „Én azt kívánom, ez oda fejlődjék, hogy Bákó főterén mutatódjunk fel, ott vonuljunk fel, lássák, mennyi csángó van.” Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke, az MCSMSZ vallásügyekért felelős vezetőségi tagja szerint is „fontos, hogy saját fővárosukban történjék valami őket érintő, itthon tudják megmutatni, hogy ők is valakik. Mert a falvakban, elszigetelten a magyar házban megmutatkoznak, ahol más nem látja, ahol nincsenek a pap szeme előtt, ez ahhoz képest nagy lépés, ez más dolog, ezt mindenki érzi. (…) Felvállalja önmagát, és azt is pontosan érzi, hogy fel is vállalhatja, mert ha már a fővárosban van egy ilyen rendezvény, akkor tudja, hogy többet nem kell félni attól, hogy otthon elveszik a nyugdíját, mert ezzel ijesztgetik, és azzal is, hogy a pap nem fogja eltemetni.”
„Mi szeressük, azér gyűlünk essze”
„Amikor én hétéves vótam, mentem a templomba, hogy elsőgyónó legyek, magyarul tanultam meg az imádságot, az ötparancsolatot. Magyar misék vótak nálunk. Gyergyina páter vót, most meg van halva. De osztán errefelé többet nem engedték, hogy magyar mise legyen, elcserélték, hogy csak oláhul mondják a miséket nálunk” – meséli a 71 éves lészpedi Miska Anna. Asszonytársaival hetente egyszer guzsalyast tartanak, most a böjtre és a húsvétra készülve énekeket tanulnak. „Mi szeressük, azér gyűlünk essze, s énekelünk.” A lészpedi csoporttal érkezett a bákói találkozóra Tóth Mária is, aki négy osztályt magyar iskolában tanult. „Vajok születve a negyvennyolcban, kám ötvennégyben indultam iskolába. Vótak magyar tanárnék, vót Bandi tanító néni, vót Zsombor, vót Zoli, Zudor, sok tanárok vótak magyarok. Tudok olvasni, nem tudok írni, elfelejtettem. Mikor még adnak könyveket, akkor olvasok. Mondunk meséket, tanulunk imádságot es. Hosszú esztendőbe, melyiket tudjuk a faluból az öregektől, mind aztot fújjuk. Nem tudunk beszélni olyan tiszta magyarul, mint magik, ennyit tudunk, így tudunk, csángók vagyunk.” Falustársa rögtön kiigazítja, hogy azért mégiscsak tisztábban beszélnek magyarul ők, mint más csángó faluban. „El lehet jön Lészpedbe, jobban megértődik a lészpediekvel, mint a kalagoriakkal, vagy Klézsébe, Somoskába. Ki hogy tanulta a szülőktől kicsi koriktól. Azok tanulták úgy kicsi koriktól, mi így. Nekünk anyókáink úgy mondták örökkétig, hogy mi a székelyekből vagyunk idehozva. Azt mondta nekem a sztrebunikám, hogy mikor idehozták ezt a Lészpedet, huszonöt familia vót csak, s onnét szaporodtak osztán. De most Lészped nagy falu, el lehet jöjjenek. Mi, a régiek, le a kalappal, mi szeressük a magyart” – mondja a 77 éves Imre Ilona.
Minden találkozás jó – véli a külsőrekecsini Gyurka Valentin, aki feleségével és négy gyermekével januárban maradt otthon nélkül, amikor porig égett a házuk. Ennek ellenére Valentin vezette a külsőrekecsini asszonycsoportot, velük táncolt és énekelt, azt mondta, most ez a feladat, erre koncentrál. Szerinte nagyon fontos ez a csángótalálkozó, „mert míg régebben a búcsúkba eljártak egymáshoz a falvak, a jelenlegi fiatalok nem mennek, megszűnt az ilyen szomszédolás”. Dobos Rózsával és Szarka Melicával, aki 1989 után alapította a külsőrekecsini tánccsoportot, hármasban tanítják a gyermekeket és a felnőtteket.
„Eljöttem, s megvigyázkodok” – mondja a 83 éves tyúkszeri Szájka Katalin, aki az egyik legidősebb résztvevője volt a csángótalálkozónak, és a csíksomlyói búcsúk kivételével soha nem volt ennyi csángóval egy helyen.
„Nem tudjuk, hogy csángó bál-e, guzsal-e, de mi itt vagyunk” – mondják a pusztinai asszonyok, akik közül Timár Margittal, Szőcs Tinkával, László Margittal, Szőcs Katalinnal, Tamás Magdolnával és a pucinai Csobán Magdával már több csángó rendezvényen találkoztunk, másokkal együtt oszlopos tagjai a pusztinai hagyományőrzőknek.
A lujzikalagori csoportban énekelt Pillancs Mária is, amit tud, a mámáitól tanulta – mondja. A szintén kalagori Funar Antal emlékszik arra az időre, amikor Jászberényben volt „urálni” csángó viseletben még néhai Antall József miniszterelnöksége idején. A bákói találkozóról úgy véli, „jó, hogy csánnak ilyen dolgokat, mert lassan-lassan elfelejtjük azt es, mit tudunk”. Bulál Krisztina Külsőrekecsinből származik, de 2000 óta férjével Dumbrăveni-ben él. A kezdetekről mesél: „1998-ban vót a nagy árvíz Rekecsinben, s akkor mi kiköltöztünk. Ott legelő vót, s kinek a nagy víz elvitte a házát, csinált oda házat. S akkor úgy épült Dumbrăveni. Nekünk nem vitte el a víz a házunkat, csak a férjem édesanyáinak vót egy helyük, földjük, s akkor oda csinált a férjem házat. S akkor mentünk ki mi kétezerbe, met akkor házasodtunk.”  Krisztina régóta táncol a külsőrekecsiniekkel, és amikor tavaly, az első Csontkirály és Babkirály-estre készültek, tánccsoportot alapított Dumbrăveni-ben is. Ilyen hozadéka is van ennek a találkozónak, és nem ők az egyetlenek, akik csak mostanság élesztgetik a régiek tudását.  Bogdán Gătu Klárával, Magyarfalu énekes nagyasszonyával sem először találkoztunk. Lapunknak elmondta, sokat ér nekik ez a rendezvény: „Mert ha ne lettek lenne ezek a gyűlések, hogy mükünköt esszegyűjtsenek valahova vaj elvigyenek, akkor ezek a ruhák elvesztek lenne éppen mind. Többet senki nem csinált, többet senki nem varrt, senki nem szőtt, s most, hogy lássák, hogy a gyerekeket is iskolából táncolni viszik, énekelni viszik, akkor minden anyuka azt nezi, vajon honnan kapna, hogy vegyen vagy varrjon ilyen ruhát. Akkor mindenki meghagyta azután a csángó ruhát, többet nem adták el pénzért senkinek, hanem mindenki hagyja magának otthon a csángó viseletet.” Klára asszony a nagymamája által varrt ingben érkezett Bákóba, nagyon vigyáz rá, azt mondja, a csángó viselet olyan, mint az írott tojás, minden darabja olyan szép és értékes. Nemcsak a csángó viselet, hanem az énekek és az imádságok megszállottja is, bár édesanyja nem járt soha iskolába, mégis minden magyar imádságot tudott. Őt gyermekkorában ez nem érdekelte, felnőttként kezdett hozzá a gyűjtéshez asszonytársaival együtt. Szervez, tanít az iskolában, s bár időnként vannak nehézségek, azt mondja, „nem lehet, hogy vajegy kőbe meg ne botlójál valahol, de elrúgjuk, s mejünk eléfelé”.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Népzene dudán, furulyán
Különleges népzenei koncertre látogathatunk el vasárnap este Marosvásárhelyen, amikor Szokolay Dongó Balázs és Ségercz Ferenc egyedi feldolgozásában köszönnek vissza azok a népzenék, amelyeket Bartók és Kodály is feldolgozott. Mindezeket olyan különleges hangszereken szólaltatják meg, mint pásztorfurulya, tárogató, szaxofon, duda vagy épp bolgár kaval.
A Képzeletbeli múltkutatás című, hatállomásos székelyföldi koncertturné része a marosvásárhelyi előadás, amelyet március 5-én, vasárnap 19 órai kezdettel lehet megtekinteni a Kultúrpalota nagytermében. A rendkívüli népzenei koncertre a Maros Megyei Múzeum és a Maros Művészegyüttes szervezésében kerül sor, Kodály Zoltán zeneszerző születésének 135. és halálának 50. évfordulója alkalmából.
„Március 6-án van Kodály halálának az évfordulója, ami jó apropója a koncertnek. A marosvásárhelyi fellépés amúgy egy székelyföldi turné része. Míg máshol inkább kisebb kamarakoncert szerű fellépéseik lesznek, nálunk egy nagyobb projekt lett belőle, ugyanis Szokolay Dongó Balázs és Ségercz Ferenc mellett jönnek még az Égvilág zenekarból is, ők a turné minden állomását nem fogják végigkísérni” – avatott be a koncert részleteibe Fülöp Tímea, a Kultúrpalota osztályvezetője.
Ségercz Ferenc Erdélyben jól ismert népzenész, többek közt a pásztorfurulya játékáról ismerhetjük, valamint az Égvilág és a Fabatka együttesek tagja. Szokolay Dongó Balázs nemzetközileg is elismert népi hangszeres szólista, legújabb műsoraiban Bartók és Kodály eredeti népdalfeldolgozásait adja elő, folyamatos kutatómunkájának gyűjtéseit. A koncert egyediségét továbbá az is fokozza, hogy Dongó dudán is megszólaltatja a székely népdalokat. Kodály ugyan nem talált már Erdélyben magyar dudát gyűjtőkörútja során, de a korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy Bethlen Gábor fejedelmi udvarában három dudás is volt. Dongó eredményes kísérletet tesz a régen használt hangszer visszacserkészésére az erdélyi népzenébe.
A hangszeres népzene eme két kiváló muzsikusának egyedi előadásmódjában köszönnek vissza a Bartók és Kodály ihlette népdalfeldolgozások, többek közt dudán, furulyán és tárogatón szólaltatják meg őket. A koncerten közreműködnek az Égvilág zenekar muzsikusai: Ticusan János kobzán és gitáron, valamint Vitályos Lehel nagybőgőn.
Szász Cs. Emese 
Székelyhon.ro

Kollégiumi polcokra költöztek a kolozsváriak könyvadományai
Nagyenyed és Magyarlapád diákjaihoz jutott több tonna könyv
Akár a hűvösben melengető ajándék tavaszi napsütés pénteken reggel, éppen olyan hétágra szikrázósan nevetős örömmel húzták, tologatták, hurcolták, pakolták a könyvekkel teli dobozokat a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségének munkatársai a Donát úti stúdióból. A leégett kommandói iskola könyvtárának pótlására hirdetett könyvgyűjtést a rádió – februárban aztán több ezer kötet gyűlt össze a Donát úton és a Szabadság szerkesztőségében. Sokan teljes könyvtárakat adtak át, sok háziolvasmány, szótár, meséskönyv, regény gyűlt, de értékes könyvritkaságokat is hoztak, mások a boltban vásárolt újdonatúj köteteket. A kommandói iskola könyvtára a sokfelé szervezett gyűjtéseknek köszönhetően mára olyan gazdag, hogy akár egy városi iskolának is dicsőségére válna, így a kolozsvári adományok nagyobb része – az adakozók vágya szerint – más gyerekekhez kerül. Száznál több doboz ment elsőként Nagyenyedre és Magyarlapádra.
Sajtósok, ha összetanakodnak
Rácz Éva rádiós szerkesztőt (a MÚRE elnökét) arról kérdeztem, hogyan jutott eszébe ez a könyvgyűjtősdi, s miért nem beszélte le magát róla azzal, hogy „ugyan, majd biztos valaki más gyűjteni fog, miért éppen nekem kellene”?
– Az ötlet akkor született, amikor megláttam a Bajai Könyvtár felhívását. S alatta a kérdést, hogy „Kolozsváron gyűjt valaki?” A kollégáknak, elsősorban Kristály Beának köszönhető, hogy nem beszéltem le magam. Mert első pillanatban azt mondtam, én beülök az autómba, s elviszem, ami összegyűl. Bea pedig azt mondta, ő kiáll a Főtérre két dobozzal. Persze, februárban. Aztán elgondolkodtam, hogy esetleg kellene engedély, ha nyilvános helyen gyűjtünk, mint kiderült, ez így is van. S közben tanakodtunk arról – már Ferencz Zsolttal hárman –, hogy jobb lenne zárt helyen gyűjteni. A következő „bűnös” Tibori Szabó Zoltán, aki azonnal igent mondott a kérésemre, hogy a Minerva házban kapjunk valahol menedéket a könyveknek. Azt hiszem, innen már nem volt menekvés. Aznap elkészült a felhívás, másnap a rádiószpot, aztán a mégjobb szpot, majd harmadnap az újabb változat, amibe már a Marosvásárhelyi Rádió is belekerült... S azon kaptuk magunkat, hogy 3 nap alatt 1200 kötetünk lett – mondja sajtós kollégám, aki pénteken reggel fél tízkor még a rádióban beszélt, és öt perc múlva velünk együtt dobozolt.
Egészen gyorsan kiderült, hogy a mikrobusz és a három személyautó korántsem lesz elég. Az ablakok szintjéig pakolt kisbusz már rogyadozott a súly alatt, és még legalább ugyanannyi doboz várakozott a lépcsőkön. És így lett „cégéres” a karavánunk: csatlakozott a rádió kék-fehér feliratával ellátott utánfutós autó. Igaz ugyan, hogy Enyed előtt már azon is kiütköztek az izzadságcseppek – szerencsére egyszerűen orvosolható – műszaki tünetei, de így már minden doboz eljuthatott oda, ahova szánták.
Nagyenyed: Megússzuk a matekórát!
Nagyenyeden már vártak: a Bethlen Gábor Kollégium 650 diákjából azonnal ott termett egy népes csapat, így mi, írott és rádiós, tévés sajtósok dobozcipelés helyett sorra faggathattuk a diákokat, az igazgatót, a könyvtárost. Aki még nem járt ott a nyár óta, és esetleg korábbi beszámolóinkat sem olvasta, azok kedvéért elmondom, hogy a nagyenyedi kollégium egy hatalmasan merész, többmillió eurós projekt keretében teljes felújításon esett át, minden egyes kőkockája, lépcsőfoka talán még az eredetinél is szebb finomsággal szépült meg, de még az udvarán minden egyes fűszál is újdonatúj. Az egész épület hangulata ma is ugyanolyan oxfordi, mint amilyennek a nyáron láttuk. A folyosók akkor még kopár falait a földszint egy részén a kollégium évszázadairól regélő egykori fekete-fehér fényképek borítják, letűnt korok és jövendőbeli generációk közötti kapocsként lakályossággá szelídítve a pazar épület komoly eleganciáját. Itt siettek libasorban az enyedi diákok a nagy doboz könyvekkel. Volt köztük, aki inkább afeletti örömében suhant súly alatt is centire a földtől, hogy megússza a matekórát (vagy inkább egy szekundát…?), de olyan is, aki nem bírta kivárni, míg minden doboz bekerül, és máris fellapozott egy kötetet.
A nagyenyedi kollégiumnak két könyvtára is van, a dokumentációs a levéltári, régebbi kiadványokat őrzi, a háziolvasmányok és ifjúsági irodalom az általános könyvtárban kölcsönözhető. 35 ezer könyv között mégis az utóbbiak vannak elnyűttebb állapotban, magyarán a kötelezőket már-már rongyosra olvasták, a jobb példányokra várakozni kell, és hát egy-egy osztály nagyjából egy időben olvasná ugyanazt a Jókait vagy Móriczot. Ide főleg ilyen könyveket válogattak a rádiósok az adományozottakból, de a mintegy 80 dobozba természetesen másféle kötetek is kerültek. Ercsey Etelka könyvtárosnak bőven lesz dolga a válogatással, kartotékolással, néha a diákok segítik. A könyvtárat egyébként nem csak a tanulók használhatják, főleg véndiákok, nyugdíjas pedagógusok szoktak visszajárni.
– Pár éve a könyvtár könyvadományokból gyarapodik, régóta nem volt pénzadomány, amit könyvvásárlásra fordíthatnánk. Legutóbb ezelőtt 4-5 évvel a tanfelügyelőségtől kaptunk e célra pénzt, abból háziolvasmányokat vettünk – mondja a könyvtáros, akitől azt is megtudjuk, hogy a kortárs irodalom ritka az adományokban. Rumini egy sincs például, Varró Dani sincs az enyedi könyvtárban –amely egyébként az ötvenes években alakult meg, mint kiderült, addig minden osztálynak saját külön könyvtára volt. Ercsey Etelka rengeteg rendezvényről mesél, amelyekkel a könyv, az olvasás felé próbálják csalogatni az ifjúságot: – Szeptemberben a népmese napjával kezdődnek rendezvényeink, október az iskolai könyvtárak hónapja, akkor különféle eseményeket szervezünk, amelyeknek valamilyen köze mindig van az olvasáshoz is, bekapcsolódtunk a felolvasómaratonba, tegnap Arany felolvasás volt a hetedikesekkel – sorolja, és megtudjuk, hogy könyvbazárt is szoktak szervezni, aki nagyon szeret olvasni és nincs lehetősége vásárolni, az ott juthat könyvekhez.
Közben kicsengetnek, diákokkal telik meg az udvar, a folyosók, készülnek a szombati Bethlen bálra, amely már sokéves újabbkori, és igen népszerű hagyománya a kollégiumnak: tulajdonképpen szalagavató, nagykorúsítás, a lányok menyasszonyi ruhában, a fiúk öltönyben társasági táncokkal mutatkoznak be. Indulunk Magyarlapádra.
Magyarlapád: Eddig könyvből volt hiány, most polcból
Az áthaladó közúti forgalom Nagyenyedet sem kíméli, itt még kerülőút sincs, mint például Kolozsváron. Pénteken két óra körül araszolgatunk a főúton, mígnem a vasútállomás irányába kanyarodunk, és innen már szabadon autózhatunk tíz kilométert a népzene szeretetéről, néptánctáboráról híres Magyarlapádig. A mintegy ezres lélekszámú református községben néhány éve jutottak a gyermeklétszám-apadás felismerésének arra a szintjére, amelynek eredményeképpen tavaly ősszel megnyitották a Magyarlapádi Szórványkollégiumot. Hét környékbeli faluból járnak ide a gyermekek, hétköznap húszan laknak a világos, macis ágyneműhuzatos (a rádiós kolléganőknek ez nagyon tetszett!) bentlakás külön fürdőszobás hálóiban, ebédlővel-konyhával felszerelt épületében. A lépcső mellett sötétzöld szekrény, a fapolcokon tiritarka házipapucsok sorakoznak gazdáik vasárnap esti visszatérésére várakozva. De ezt már mind később látjuk, előbb a papilak melletti gyülekezeti házba hordjuk a dobozokat, mintegy harmincat. Itt aztán igazán nagy szükség van rájuk, hiszen a könyvesszekrényeken legfeljebb három polcnyi kötet sorakozik, a bentlakásba csak néhány könyvet vittek át, ami pedig az iskolában van, azt a tanítók használják. Nos, a kolozsvári adományozóknak köszönhetően most már bizony azon kell törniük a fejüket, hogy újabb könyvespolcokat szerezzenek…
– Sohase képzeltük, hogy nem fog elférni a könyv. Az iskolának van könyvtára, ott a tanítónénik használják inkább, de azt szeretnénk, hogy a gyerekek kezébe, esténként is jusson könyv – magyarázza Sipos Margit, a szórványkollégium gondviselő tanára, ahogyan magát meghatározza, hiszen, mint mondja, igazgatni nem szereti az embereket, inkább a gondjukat viselné. A szórványkollégium délutáni iskolát is kínál a 0–6. osztályosoknak, akik délután háromtól ötig itt tanulnak. Sipos Margit szerint a lapádi iskolában összesen száznál több diák tanul, a közeli Magyarbecén is van 20-25 tanuló az elemiben. – Csökkent a létszám az előző évekhez képest, de most növekedési hullám következik, abból ítélve, hogy hány kismama sétál az utcán – állapítja meg nevető bizakodással, és kérdésemre elmondja, rajztanárra lenne szükségük és szakképzett pszichológusra, akihez a kollégiumi gyermekek a kérdéseikkel fordulhatnak. Visszakanyarodva a könyvekre…
– Vannak könyvszerető emberek a faluban. Nagyon szép dolognak látom, hogy azok, akik már ráérnek arra, hogy olvassanak, megtegyék. Én például a nagyanyámnak nem győztem hordani otthonról a szomszéd házba a könyveket, mert olyan gyorsan olvasta – mondja a gondviselő tanár, és következő mondatával ismét a szórványkollégiumnál tartunk: – Nagyon jó érzés nekünk is bejönni ide, valahogy úgy van, hogy már mindjárt jobban vágyunk ide, mint haza. Minden eseményt együtt ünnepelünk, szülinapokat, karácsonyt, a Mikulást együtt vártuk, otthon más, ott csak egy-két gyermek, de itt sokan vannak. Nagyon tudnak örvendeni mindennek, és mi tudunk örvendeni annak, amikor felénk szaladnak…
Reménykedjünk, hogy a kolozsvári adománykönyvekben is sok örömét leli majd magyarlapádi kollégista, nanók, apók, nyugdíjon innen és túl. A könyvosztogatásnak még koránt sincs vége: Kommandón kívül Zsobokra, majd Temesvárra is jut a dobozokból.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)

Kiss Stúdió Színház
Március 11-én, szombaton 18 órakor a Stúdió termében a Kiss Stúdió Színház bemutatja Magyar zsoltár című előadását, a nagy zeneszerző, Kodály Zoltán emlékezetére, halálának 50. évfordulóján, folytatva a nemrég elkezdett zenei esték sorozatot. Meghívott előadó: Lászlóffy Zsolt zeneszerző, zongoraművész, egyetemi tanár. Az előadás során részletek hangzanak el felvételről Kodály jelentősebb műveiből. Hangmester: Piski Norbert. Minden érdeklődőt szeretettel várnak. A Stúdió terme a volt Nagysándor/Aurel Lazăr utca 16. szám alatt található, bejárat a Lorántffy Gimnázium udvaráról. A belépés díjtalan. Adományokat elfogadnak. Az előadás támogatója a Bethlen Gábor Alap.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Földrajztanítás másként, avagy egy vetélkedő tanulságai
A Magyar Természettudományi Társulat a 2016–17-es iskolai évtől a XXV. Teleki Pál Földrajzi Vetélkedőt kiterjesztette az anyaországon kívüli, Kárpát-medencei magyar nyelvű iskolákra is, a 7. és 8. osztályosok számára. A megyei fordulók március 11-én voltak. Fehér megyében a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium volt a gazdája az eseménynek, amelyre öt iskola jelentkezett. A verseny meghirdetője és támogatója a Románia Magyar Pedagógusok Szövetsége, amelynek megyei szervezete közös ebéddel vendégelte meg a versenyzőket. A Fehér megyei tapasztalatok sok mindenre rávilágítottak, ami tanítással és tanulással is kapcsolatos ezen a szakterületen.
Egy hátrányos helyzetű tantárgy Olyan tantárgy tematikájából versenyeztek a tanulók, amelyet a gyakorló tanárok joggal tartanak hátrányos helyzetűnek a rendszerint heti egyetlen óra miatt. Néha lehet két óra is a megszabott keretből, ha az iskola vezetősége úgy dönt. Például a 8. osztály általában két órában tanulja Románia földrajzát. A tanulók az 5–7. osztályokban ritkán és keveset foglalkoznak földrajzzal ahhoz, hogy a körülöttük zajló természeti-társadalmi folyamatokat mélyebben megértsék. A jövő nemzedék csak földrajzi gondolkodással ébredhet rá például a sokat emlegetett „fenntartható fejlődés” mozgató rugóira. Ezen kívül a mai világban az okos tájékozódás nélkül nehezen boldogulsz. A földrajz iránt mindig volt és mindig lesz érdeklődés, hiszen a turisztika jelentősége egyre nő. Igazi tudás és főleg készségek kialakítása azonban a kis óraszám miatt nem megoldható. A verseny lehetőséget teremtett az órán kívüli földrajztanulásra, amit az amúgy túlterhelt diákok szívesen és önkéntesen vállaltak. A földrajz áldatlan helyzetét az eredmények is igazolták.
Akiről a vetélkedőt elnevezték
Az előkészítők során szó esett gróf Teleki Pálról (1879–1941), a verseny névadójának életéről, a földrajztudományok terén kifejtett értékes szakírói tevékenységéről. Első munkája: A japán szigetek kartográfiájának története, amelyért jutalomdíjat kapott a párizsi földrajzi társaságtól. Akadémiai székfoglalója: A földrajzi gondolat története; másik fontos összegző munkája A gazdasági élet földrajzi alapjai. Az államtudományok doktora címet is elnyerte. Öntudatos, magyar tudós, aki több idegen nyelvet beszélt – a németet, a franciát és az angolt, de értette az olasz és a hollandus nyelvet, valamint a románt is. Elkészítette hazája néprajzi térképét. A magyar tudományos életben egyéni utakon járt, számos tudományos társulat tiszteletbeli tagja volt. 1920 után meghatározó politikusa volt Magyarországnak.
A verseny anyaga és eredményei A verseny Fehér megyei szakaszán önkéntes alapon 13 tanuló vett részt. A Bethlen-kollégiumból 3, a Gr. Majláth Gusztáv Károly Líceumból 5, a Magyarlapádi Általános Iskolából 3, a Torockói Sebes Pál Általános Iskolából 1, a Székelykocsárdi Általános Iskolából 1. Ők mindnyájan úttörők voltak, hiszen először vettek részt földrajzi vetélkedőn, és felkészítésük is sajátos volt. Az eredmények szerények, átlagban 30% körüliek, tehát a megadott feladatoknak átlagban egyharmadát teljesítették. Az érdekes feladatok a hazai tananyag szerint voltak elkészítve, de a vetélkedő eredeti magyar keretében. Eredmények: 7. osztály I. díj Sipos Bálint és Székely Bányai Eduárd, 29 pont (Magyarlapád); II. díj Király Alpár 24 p. (Torockó); III. díj Szakács Imelda (Székelykocsárd); 8. osztály I. díj Bárdi Olivér 34 p. (Nagyenyed); II. Bőjte Ádám 31 p. (Gyulafehérvár) III. Onisor Áron 30 p. (Nagyenyed). Felkészítő tanárok: Székely Erika (szervező), Bakó Irén, Bakó Botond ny. tanárok; Juhász Roland; Szekeres Ildikó.
Egy kis lámpás a végveszélyben A Teleki-vetélkedő Fehér megyei szakasza, de az eddigi tanári tapasztalat is igazolja, hogy új, hatékonyabb utakat kell keresni az oktató-nevelő munkában. Nemcsak a földrajz oktatása van lehetetlen helyzetben, hanem az összes egyórás tárgy. Az időbeliség ennek csak egyik vonzata. Brassai már nagyon rég megmondta: „keveset és jól”. Szerinte az ismétlés mellett ez a tanítás alapfeltétele. A 6. osztályos földrajz tankönyvben (a 8. o. versenyzők számára), egyetlen leckében (Németország 64 old.) kb. 60 fogalmat, megnevezést számoltam össze, amelyek közül egyesek már lehetnek ismertek, de többségük új. Vajon a tankönyvíró az életkori sajátosságokhoz szabta-e az elvárható tudást, vagy csak az oldalszámokat növelte felesleges információkkal? Többen a diákok közül szívesen elmesélik, hogy már jártak Írországban, Angliában, Olaszországban, vagy távolabbi helyeken is.
A tanárnak ma bekapcsolni, tudatosítani, rendszerezni és felhasználni kell az ismereteket. Tudnia kell, hogy mikor mennyit lehet, és mit érdemes. Kemény szelekcióra van szükség. Mindezt heti 50 perc alatt – egyetlen tanórán lehetetlen. Egy hét alatt a tanári munka a diák egyéb zsúfolt programja mellett elhalványodik. Az eredmény a felületes tudás. Persze mindig akadnak különleges érdeklődésű diákok. Aki tanít, a mai iskolában előbb-utóbb észreveszi, hogy elég nagy a gond. Sürgősen változtatni kellene, mert generációk esnek áldozatul a tunya, elavult kereteknek, a hibákkal tarkított, fordított, sokszor értelmezhetetlen tankönyvi szövegeknek.
Szinte azonnal meg lehetne tenni, hogy a heti egy órás tárgyakat félévig, de intenzíven, legalább két órában taníthassák minden osztályban. Csak órarendi kérdés, nem érinti a didaktikai normát, mert több egyórás tárgy van, amelyeket félévenként kombinálni lehetne. A rövidebb idejű intenzív tanulás hatékonyabb. A nyugati iskolákban csak ritkán hallottam heti egy óráról. Elgondolkodtató a kapcsolt tárgyak tanítása, például történelem–földrajz, a művészetekkel együtt. Ausztriában személyesen láttam példát erre. A versenyek sokat jelentenek, mert motiválják a tanulók egy kis hányadát, de nem kötelezőek. Aki nem jelentkezik, kimarad. Márpedig az egész osztályt előbbre kéne vinni, pozitív sikerélményekben részesíteni, hogy élvezze és megtanulja értékelni a tudást.
A Teleki Pál vetélkedő egy jó gondolatébresztő felmérés volt a földrajz oktatásában, népszerűsítésében. Mindenki emléklapot kapott, az elsők diplomát. Az egész csapat meglátogatta a kollégiumban a Benkő Ferenc alapította, majd Elekes Károly és Herepei Károly által 1848–49 után felújított Természettudományi Múzeumot. A vetélkedő egy kis lámpás a végveszélyben! Köszönet a szervezőknek! A Kárpát-medencei döntő 2017. május 12–13–14-én lesz Egerben az Eszterházy Károly Egyetemen, ahol írásbeli, terepgyakorlat és szóbeli feladatok szerepelnek majd.
Bakó Botond
Szabadság (Kolozsvár)

Istennek, hazának, tudománynak
A protestáns iskolahálózat történelméből
„Istennek, hazának, tudománynak!” – a Jókai Mór által a pápai alma maternek választott jelmondat talán a legtalálóbban adja vissza a protestáns iskolák szellemiségét. A sepsiszentgyörgyi unitárius templom közösségi termében és a Józsa Lajos Unitárius Közösségi Házban berendezett iskolatörténeti vándorkiállítás – amely a Protestáns iskolatörténeti mozaik címet viseli, és amely a Református Tehetséggondozó Alapítvány és a Reformáció Emlékbizottság kezdeményezésére készült – hiánypótlónak számít, hiszen arra vállalkozik, hogy 500 év rendkívül gazdag történelmét foglalja össze. Mint neve is jelzi: mozaik, azaz a teljesség igénye nélkül felvillant számunkra egy-egy felemelő korszakot a protestáns iskolák történetéből. Az alap történelmi ismereteken kívül elsősorban az irodalmi alkotások szolgáltatnak háttér-információkat a témához, íróik maguk is egykori kollégiumi diákok lévén. Itt említem rögtön Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét, amely a XIX. századvégi debreceni református kollégium világát ismerteti a kisdiák Nyilas Misi sorsán keresztül. Bár ez a világ zordnak hat az író ábrázolásában, Móricz többször hangsúlyozta, „ami kedves van a darabban, az debreceni emlék, ami nem kellemes, az máshonnan jött”. Szabó Magda Abigél című regényében a főszereplő Vitay Georgina, Gina kerül 1943-ban egy vidéki református intézetbe. A Matula zárt, puritán világa szintén önéletrajzi ihletésű, ugyanis az írónő egykori kollégiumára, a debreceni Dóczy Leánynevelő Intézetre ismerhetünk benne. És bár a szigorú szabályok, a szoros napirend kezdetben megkeseríti a főhősnő életét, hamar rájön, hogy valójában ez a rend és fegyelem egyben jótékony is, óvó és védő szerepet is ellát. Jókai Mór És mégis mozog a Föld regényének cselekménye szintén a debreceni kollégium falai közül indul, az író erdélyi vonatkozású, A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélése pedig a XVIII. század eleji nagyenyedi református kollégiumot és annak diákjait emeli ki a kuruc-labanc szabadságharcok idején. De miről is szólnak a történelmi források? A protestáns kollégiumok alapításának igénye a reformáció elterjedésével egy időben jelentkezett Európa-szerte. A reformáció célkitűzése az egyház és a társadalom megújítása volt. Ennek pedig legfontosabb eszközei az anyanyelvi prédikáció, a nyomda és az iskola voltak.
A Magyar Királyság területén a XVI. század első harmadától kezdve sorra jöttek létre a magyarság szempontjából meghatározó szellemi központok, így 1531-ben már a reformáció szellemében alakult meg a sárospataki református kollégium, ugyanebben az évben létrejött a pápai református kollégium is. 1538-ban a debreceni városi iskolát is reformátori vezetés veszi át, és megszervezik az alsó tagozattól az akadémiai tagozatig az oktatói és nevelői munkát, ugyanitt született meg 1577-ben az első magyar nyelvű számtankönyv. A Luthert követő magyarországi német nyelvű polgárság is sorra alakította át a középkori városi iskolákat humanista szellemben, mint például Leonard Stöckel 1539-ben alapított bártfai iskolája, vagy a Brassóban az 1540-es években, Johann Honter, Honterus polihisztor által létrehozott iskola, amelynek utódintézménye ma is a nevét viseli. A német nyelvű liturgiának és oktatásnak fontos szerepe volt a szász identitás megőrzésében Erdélyben. Kolozsvárott az 1557-es tordai országgyűlés határozata alapján létrejön Dávid Ferenc vallásalapító irányításával az unitárius kollégium. Az „óvári” kollégiumként emlegetett iskolában olyan kiválóságok tanítottak, mint Heltai Gáspár. Ugyanebben a században alapították még a kecskeméti, mezőtúri, szatmári, marosvásárhelyi református kollégiumot, a békési és a nagykőrösi református gimnáziumot.
A XVII. században az erdélyi fejedelmek kiemelt szerepet szántak az oktatás támogatásának és az iskolaalapításnak a reformáció szellemében. Bethlen Gábor 1620-ban fejedelmi székhelyén, Gyulafehérváron alapított kollégiumot, amelyet két évvel később akadémiai szintre emelt. Szimbolikus jelentőségű, hogy épületét az egykori domonkos kolostor, illetve saját lakóháza helyén emeltette. Első tanárai külföldről meghívott költők, elismert tudósok, első magyar professzora pedig Apáczai Csere János, aki 1653–56 között tanított itt. Az 1658-as tatárdúlás után Apafi Mihály fejedelem elrendelte a kollégium áthelyezését Nagyenyedre, ahol a későbbiekben felvette Bethlen Gábor nevét. Kolozsváron 1608-tól a református oktatás is elkezdődött a Farkas utcában. Utódintézménye felvette egykori diákja és tanárja, Apáczai Csere János nevét. A zilahi református kollégium 1646-ban indult gimnáziumi osztállyal, 1902-től főgondnoka után Wesselényi Miklós Kollégiumként lett ismert. Székelyudvarhelyen 1670-ben jött létre a református kollégium.
A század derekán Lorántffy Zsuzsanna és Rákóczi Zsigmond meghívására érkezett a híres cseh-morva pedagógus, Comenius a sárospataki kollégiumba. Bár Comenius 1654-ben eltávozott Patakról, az itt töltött néhány év nem múlt el nyomtalanul az iskola életében. Új tantervet dolgozott ki, amelynek része volt a szemléltetés és a színjátszás is. A nagy pedagógus alapvető műveinek egész sora született itt, köztük az első képes tankönyv, az Orbis Pictus (Ábrázolt világ). Debrecenben Descartes, Newton és Leibniz korszerű művei alapján oktatnak. A XVIII. században újabb protestáns gimnáziumok és kollégiumok jöttek létre, mint a csurgói református gimnázium, a pozsonyi, szarvasi, nyíregyházi evangélikus gimnáziumok, valamint a székelykeresztúri unitárius kollégium. A pozsonyi gimnáziumban a gyakorlati tárgyakat helyezték előtérbe, élő nyelveket is tanítottak, mint pl. francia, német, magyar. A XIX. században Sárszentlőrincen evangélikus gimnázium indult, amely a későbbiekben Bonyhádra költözött; 1859-ben Sepsiszentgyörgyön megalakult a Református Székely Mikó Kollégium. 1868 előtt egyetlen állami népiskola sem működött az egykori középkori magyar királyság területén, és azután is csak ott létesítettek községi iskolákat, ahol nem voltak felekezetiek. A XIX. század második felében és a XX. század elején létrejöttek az első protestáns leánynevelő intézetek is, mint a debreceni református kollégium Dóczy Gimnáziuma, a budapesti Baár–Madas Református Gimnázium, a budapesti evangélikus leányképzés, a kolozsvári Felső Református Leánygimnázium, a sepsiszentgyörgyi református leánygimnázium. A protestáns kollégiumok céljaiban és szervezetében rokonvonások sokaságát fedezhetjük fel, bár számos különbség is van közöttük, hiszen más táj, más emberek közössége formálta ezeket az intézményeket. Közös bennük: a humanista háttér, eszmeiség, mint például az anyanyelvre lefordított Biblia és zsoltárok, a népoktatás szükségességének szemlélete, a műveltség nyíltsága, európai tájékozottsága és a nevelés sokoldalúsága. Vallották, hogy az ember formálható. Közös továbbá a tradíció és a haladás egységének sajátos szemlélete, a „docendo discimus”, a tanítva tanulás elve: az iskola önállóságra tanította a diákokat azáltal, hogy az alsóbb szinteken a tehetséges diákok közül választottak ki tanítókat, ők voltak az ún. publicus vagy privát praeceptorok, másképp az osztály- és magántanítók; a professzorok sokáig csak az akadémiai tagozatokon tanítottak. Diákönkormányzatok (vagy „coetus”) működtek: a protestáns kollégiumi diákság nemzedékeken át erős önkormányzattal, választott tisztségviselői útján intézte ügyeit. Közösek az alaptantárgyak is: alsó tagozaton kiemelt szerepet kapott a szépírás, számtani alapművelet, Európa országainak vázlatos ismerete, zsoltáréneklés – természetesen anyanyelven –, bibliai és erkölcsi ismeretek; míg felsőbb tagozatokon a latin nyelv, a görög-római kultúra, stilisztika, retorika, poétika, aritmetika, földrajz és történelem, természettudományok, szent nyelvek, teológiai stúdiumok voltak tanulható tantárgyak. Közös vonás az is, hogy haladó szellemiség jellemezte a tantestületet, mindig az adott kor aktualitásaihoz igyekeztek igazodni a tudományok terén, elég megemlíteni azt a tényt, hogy Descartes racionalizmusa, majd Newton és Leibniz tudományos hatása a fizikában és matematikában a protestáns iskolák közvetítésével jelentkezett először Magyarországon. Fontosnak tartották az éneklést, kórusok működését: temetésekre, valamint családi ünnepekre a kollégiumi énekes diákok a XVI. századtól kezdve már szervezetten jártak. Jellemző volt a külföldi egyetemjárás („peregrinatio academica”), a peregrinusok kezdetben a wittenbergi egyetemet látogatták, majd a heidelbergit, a németalföldi, svájci, angol akadémiát. 1526 és 1789 között mintegy 25 ezer magyar diák látogatott külföldi egyetemet. Ők a megszerzett tudást itthon kamatoztatták, többen az itthoni szolgálatot választották, viszont rendszeresen tartották a kapcsolatot nyugat-európai kollégákkal. Közös e rendszerben a támogatás mikéntje is: nemcsak az egyház részéről, hanem a helyi tanács és a helyi közösség is adakozott sok esetben, és ezáltal aktívan részt vett a tanintézmények fenntartásában, de még ún. „angol pénzről” is beszámolhatunk a nagyenyedi kollégium esetében, ahol az angol király, I. György is gyűjtést szervezett a kuruc–labanc harcok során sérült kollégium újbólépítésére. Az is közös ezen iskolákban, hogy a magyar nemzeti törekvéseket, a magyar hazát szolgálták kurucként, majd ’48-as nemzetőrként, honvédként, illetve a világháborúkban. A protestáns kollégiumok sorsa is hasonló: gondoljunk itt ellenreformáció által üldözött iskolákra, a kommunista rendszerre, amely évtizedekre beszüntette a felekezeti oktatást – kivételt képez a debreceni református kollégium –, vagy gondoljunk a boldogabb időkre, az 1990-es évek elejére, amikor újra létrejöhettek ezek az iskolák.
Összegzésként megállapítható: ezek az alma materek az életre képesítő tudás és a jellemformálás helyszínei is egyben, hiszen a magyar kultúra, a magyar tudomány számos nagy alakját köszönhetjük a protestáns kollégiumi oktatásnak. A teljesség igénye nélkül néhány név: Apáczai Csere János, Kőrösi Csoma Sándor, Bölöni Farkas Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Fazekas Mihály, Bolyai Farkas, Bolyai János, Arany János, Jókai Mór, Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Kriza János, Berde Mózsa, Orbán Balázs, Benedek Elek, Gyárfás Jenő, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Tisza István, Krúdy Gyula, Szabó Lőrinc, Bay Zoltán, Szabó Magda, Varga Nándor Lajos, Kós Károly, ifj. Kós Károly, Áprily Lajos, Beke György, Nemes Nagy Ágnes. Az évszázadok során a protestáns kollégiumok nemzeti kultúránk kibontakoztatásának termékeny talajául szolgáltak, és folyamatos táplálói lettek, egyúttal jelképei a folytonos küzdelmekben a hitnek, a kultúrának és tudományosságnak.
Magyarósi Imola
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Tavaszi szél vizet áraszt...” néptáncparádé negyedik alkalommal
Fehér megyében is mindenütt istentiszteletek és ünnepi műsorok keretében emlékeztek az 1848-as forradalomra. Az RMDSZ központi megemlékezésére Március 15-én a Bethlen Gábor Kollégiumban került sor, az iskolai és önkormányzati vezetők jelenlétében. Figyelemreméltó, hogy a városi tanács hivatalos közösségi oldalán magyar és román nyelven köszöntötte a lakosságot, először a város történetében. A megemlékezések sorozatából legnagyobb népszerűségnek azok a rendezvények örvendtek, amelyek középpontjában a gyerekek és a fiatalok álltak. Attól függetlenül, hogy ők szervezték-e azokat vagy csak főszereplői voltak az eseményeknek, a kezdeményezések tömegeket mozgattak meg.
A Fehér megyei RMDSZ és a Dr. Szász Pál Egyesület Csombordon szervezte meg szombaton, 2017 március 18-án a környék magyarságának egyik legkedveltebb ünnepségét.
A nap ökumenikus ünnepi istentisztelettel kezdődött, igét hirdetett Boros László helybeli református lelkipásztor illetve Szabó Dénes római- katolikus plébános és Sándor Botond unitárius lelkipásztor Nagyenyedről.
Ezt követően került sor kultúrotthonban a megye magyar gyermek- és ifjúsági néptánccsoportjainak parádéjára. Köszöntő beszédeikben Lőrincz Helga, Nagyenyed alpolgármestere és Benedek Zakariás parlamenti képviselő - aki felvállalta a Fehér megyei szórványmagyarság ügyének képviseletét is - a hagyományőrzés és ezen belül a néptánc közösségfejlesztő és identitástudat-ápoló szerepét hangsúlyozták.
A „Tavaszi szél vizet áraszt...” néptáncfesztivál konferálója a csombordi tiszteletes asszony, Boros Erzsébet volt, akit elsősorban mint kiváló népdalénekesként ismernek. A közelmúltban, 2017 január 22-én Csokonai Vitéz Mihály önálló alkotói díjban részesült, amelyet Budapesten a Pesti Vigadóban vett át. A magyar állam e rangos kitüntetését az Emberi Erőforrások Minisztériuma adja minden évben, a Magyar Kultúra Napja alkalmából a hosszabb ideje kimagasló művészeti munkát végző egyéni alkotóknak. Boros Erzsébet nem először vehetett át díszoklevelet, hiszen kétszer ítélték oda számára „Hajnal akar lenni” Kárpát-medencei Népdalverseny első díját és az Arany Páva-díjat illetve nagydíjat. Tudását példaértékűen adja át, sok gyerekkel, fiatallal szerettette meg a népzenét, a hagyományokat, elsősorban a népdaléneklést, tanítványai közül kikerültek Felszállott a páva, Hajnal akar lenni győztesek is.
A megyei néptáncfesztivál szellemiségében és szervezési formájában egyaránt kiválóan alkalmas Március 15 ünneplésére, hiszen a mintegy 200 magyar gyerek együtt, népviseletben pompázva, a magyar jövőbe vetett reménységünket jelképezi. Évről-évre megcsodálhatjuk kitartásukat, fejlődésüket, megérdemlik, hogy-a fellépésük sorrendjében- bemutassuk őket az olvasók számára is.
A 2009-ben alakult csombordi Pipacs Néptánccsoport ,annak kezdő- és haladó csoportja nyitotta illetve zárta az előadást. Fő céljuk megőrizni a csombordi táncot és népdalokat a jövő generációjának és emellett minél több erdélyi néptáncot megtanulni. A szülők és a Pipacs Egyesület támogatásával nagyon sok alkalommal szerepelt itthon és külföldön is. Minden évben fellépnek a csombordi Rózsanapon, a Nagyenyedi Nemzetközi Folklórfesztiválon, a Kalotaszentkirályi „Csipkebogyó” Fesztiválon. 2016-ban részük volt szerepelni a torockói Double Rise Fesztiválon és Sárváron a Nemzetközi Folklórfesztiválon. Vezetőjük Boros Erzsébet.
A torockói és torockószenytgyörgyi tagok alkotta Szilas Néptánccsoport, annak kezdő- és haladó csoportja összesen 36 tagot számlál, ez a legnépesebb néptánccsoport a megyében. 2013-ban alakultak, évente fellépnek a helyi és környékbeli magyar kulturális rendezvényeken továbbá a magyarországi testvértelepülések által szervezett falunapokon. Felkutatták és újratanulták a helyi néptáncokat is, a csombordi fellépés alkalmával a Kis-Szilas széki táncot és népi gyermekjátékokat,a Nagy-Szilas széki táncokat illetve négyest, sűrű tempót, csárdást valamint palatkai négyest, sűrű magyar legényest mutattak be. Vezetőjük Fogarasi Antónia.
Szabadság (Kolozsvár)

A jelent is a régi tartja (Kisborosnyó)
Nem igaz, hogy nem változott a világ Kisborosnyón, kissé másabb szelek fújnak, mint régen, de az biztosan elmondható, hogy faluhelyen a jelent is a régi tartja, a családnak megélhetést biztosító termőtalaj, az ősök hagyatéka, az erdő, és ott a nyelv, az ének, az ima, a hit, s mindeneknek mélyén a hely története, a megtartó történelem.
Valamikor a jelenkor elején egyfajta tundrai növényzet borította ezt a vidéket is. A fa már a legelső embernek a hasznára vált, többszörösen is. Irtották őseink az erdőt, hogy legelőt szabadítsanak fel az állatnak, amely életmentő volt, s a termékeny, legelők alatti talaj megteremte a kenyérgabonát, az állatnak a takarmányt. Így lett Kisborosnyó erdős területén is életet mentő a termékenyebbé tett podzol s az annál még jobb, csokoládébarna erdei talaj. Ennek az istene az istállótrágya, ez tette az anyakőzetet talajjá. Sajnos, ebből egyre kevesebb a kisborosnyói emberé, látni itt-ott ugarként alvó földet is, avagy olyan parcellát, amely már új tulajdonosé. Mindegy: szépen kelt a gabona, zöldell, jöhet a vetésre az eső is. A Nagypatak völgyének talaján csak annyit lehet termelni, amennyi az itt élő népességet eltartja, felesleges, eladnivaló alig marad. Azzal, hogy az erdő rejtekéből a vad pusztítja a határt, együtt kell élni, mi már megszoktuk – mondja az itt élő ember. A Bodzai-hegyek pedig biztosítják a tűzifát. A tél az tél, itt is fűteni kell.
– Nos, az erdővagyon jelenleg is közös a szomszédos Nagypatak különálló községgel, mert ez, akárcsak az egész Nagypatak, valamikor Kisborosnyó része volt. Tehát nem kell csodálkozni, hogy a két település erdő-közbirtokossága is közös: eddig a kisborosnyói Nagy Sándor volt az elnök, ő lemondott, most pedig a nagypataki Costea Ivan – mondta Veress Kálmán, a birtokosság pénzügyeinek felelőse. Azt is megtudtuk, hogy a birtokosság sikeresen működik, eddig és jelenleg is minden örökös kap pénzbeli jutalékot vagy tűzifát, amit ebben az esztendőben is bélyegeznek. Kisborosnyó kétharmad, Nagypatak pedig egyharmad részben részesül a közös vagyonból. Üzemterv alapján évi 1000 köbmétert vághatnának ki, de spórolnak, hogy maradjon is. Tizenöt esztendeje a Kovászna székhelyű állami erdészethez tartoznak, március 28-án tartják a közgyűlést saját székházukban.
Anyánk ajándéka, a nyelv
Régi és nélkülözhetetlen támasza-oszlopa megmaradásunknak az anyanyelv. Kisborosnyó lakói a kezdetekkor magyar anyanyelvű székelyek voltak – és azok a jelenben is. A helybeli cigány lakosság rég elvesztette anyanyelvét, helyette a magyart beszéli és magyarul énekel. Anyanyelvünkön volt hangos a kisborosnyói iskola épülete március idusán két helyen is: a Nagy Károly református püspök nevét viselő elemi iskolában és a Tompa Klára-óvodában, ahol vidáman szárnyalt az ének, készültek a gyermekek március idusának méltó megünneplésére. Nagy Csongor, a nagyborosnyói N. Bartha Károly-iskola igazgató-tanára elmondta, hogy a kisborosnyói rászoruló és részben hátrányos helyzetű tanulók a Diakónia jóvoltából délutáni oktatásban és meleg ételben részesülnek, amelyet a kovásznai Botimi cég szállít. Kisborosnyón növekszik a gyereklétszám, s lehetőség adódik, hogy ez év szeptemberétől még egy csoporttal bővüljenek. Anyanyelvükön ismerkednek a vallással a gyermekek, akiket a gógánváraljai származású helybeli református tiszteletes, Székely Róbert Imre, a kétszáz lelket elérő egyházközség lelkipásztora oktat. Ottjártunkkor Zsigmond Réka tanítónő tanítványai három negyvennyolcas énekkel készültek a március 15-ei ünnepségre. Kimondhatjuk, hogy a szép szavú költő, Tompa Mihály versei sem hangzanának oly kedvesen, ha nem anyanyelvünkön írta volna a költő, aki bár soha nem jutott el Kisborosnyóra, de egy életen keresztül kereste-kutatta azokat az adatokat, amelyekkel végérvényesen be akarta bizonyítani, hogy ősei bizony a híres-neves kisborosnyói Tompa famíliából származtak.
Gyarapodó emlékpark
Kisborosnyó központjában történelmi emlékpark várja a látogatót. Lehet, hogy olvasóink között is vannak, akik nem látták ezt az emlékhelyünket, amelynek ötletgazdája Damó Gyula nyugalmazott tanító, segítője és támogatója a Nyíres Lokálpatrióta Kör. Megszámlálhatatlan emlékmű, emlékkopja és jeles személyiség által ültetett emlékfa tereli történelmünk eseményeire, személyiségeire az odalátogató figyelmét. Ez az emlékpark volt a színhelye a március 15-ei ünnepségnek, ahol Székely tiszteletes mondott imát, tiszteletét tette Bartha Árpád és Demeter Mihály községi képviselő, utóbbi és Veress Kálmán helyezte el az emlékezés koszorúit, és elhangzott a Nemzeti dal is.
Több ez a megszokott kis falusi emlékhelyeknél, emlékparkoknál. De mi az oka, hogy ugyan esett szó már róla a sajtóban, mégis kevésbé keresett? – latolgattuk a kérdést. Nem elég a reklám? Az itthoniaknak egyfajta tanhely lehetne a park, ahol történelemórát is tarthatnának. Az is tény, hogy kissé félreesik a legfőbb közlekedési útvonalaktól, de a nagyborosnyói letérőnél egy szerényebb tábla felhívhatná az utas figyelmét, hogy erre található a kisborosnyói történelmi emlékpark, ahol bárki találhat látnivalót magának. Emléket állítottak a település üldözött zsidóinak és azoknak a kiskatonáknak is, akik életüket vesztették a világháborúban, ugyanis az egykori monarchia hadserege vegyes nemzetiségű volt. – Mivel gazdagodik az emlékpark ebben az esztendőben? – kérdeztük Damó tanítót.
– Van még, amire, akire emlékeznünk. Terv, hogy emlékkopját állítunk dr. Vitéz Szőts Dániel (1925–2017) nyugalmazott tisztifőorvosnak, Úz-völgye hősének és református egyházmegyei főgondnoknak, Pro Urbe és Pro Comitatu Covasnae díjas polgárnak. Ezt az Erdélyi Vitézi Rend akarja elhelyezni ez év június 3-án, amikor a trianoni eseményekre is emlékezünk az emléktábla előtt, amelyet Mikepércs önkormányzata adományozott. Kettős emlékezetű faragottkopja-állítás is lesz Báró Urmánczy Nándornak (1868–1940), az Ereklyés Országzászló Mozgalom vezetőjének, s mert ebben az évben van a kiegyezés 150. évfordulója, az emlékünnepséget augusztusra tervezzük. Túl vagyunk a park tavaszi takarításán, ígéretet kaptunk a nagyborosnyói önkormányzattól, hogy segítenek, hogy az emlékpark patak felőli részén kerítést építsünk. Örvendetes lenne, ha újraépítenék a park előtti hidat, amelyen nem tud áthaladni a tűzoltókocsi. Fontos, mert ezen a hídon túl él a falu családjainak fele, ott az iskola, a templom és hamarosan a ravatalozóház is. A park bejáratával szemben levő szabad területen ki lehetne alakítani egy parkolóhelyet.
Segít az önkormányzat
– A mi segítségünkre is számíthatnak – mondotta ifj. Kanyó Antal, Borosnyó község alpolgármestere megkeresésünkre. – Megígértük, hogy segítünk az emlékpark bekerítésében, miután befejezzük a falun áthaladó Nagypatak medrének megtisztítását. Ismerjük a kisborosnyói híd helyzetét is, azt is megoldjuk, miként új betonhidat építettünk a kispataki útra is, van anyagi alapunk az úttest feljavítására és kétoldali árkolására is. Kispatak is Kisborosnyó területén van. Ismert az a tény is, hogy a megyei tanács támogatásával még ebben az évben aszfaltburkolat kerül a nagyborosnyói leágazástól Kisborosnyó érintésével Nagypatak végéig, illetve a Hammas-hágóig terjedő megyei rangú útszakaszra. Nem felejtünk el egy hozzánk tartozó települést sem, így a sokat emlegetett feldobolyi kultúrotthon teljes felújítását a Leader Progresszió pályázatából szándékszunk elvégeztetni, van már erre jelentkező cég is, várjuk az építkezési engedélyt. Nagyborosnyón a tavaly megalakítottuk a Hársfa Kulturális Egyesületet, amelynek fel kell vállalnia a művelődési élet irányítását, hiszen falvainkban a múltban is jelentős fontosságú közművelődési élet folyt. A tavaly nyert pályázati pénzből hangfalakat, laptopot, hangosító-erősítő felszerelést vásároltunk. Az idén sem lesz másképpen, ugyanis a Bethlen Gábor Alaptól nyert anyagiakból felújítjuk a nagyborosnyói és kisborosnyói, valamint a feldobolyi világháborús hősi emlékműveket, adózunk ezen falvak háborúban elesett hősei emlékének. Az önkormányzati ígéretekre Bartha Árpád községi tanácstag is rábólintott, mert a kisborosnyói református egyházközség gondnokaként számára is fontos minden helybeli megvalósítás, az említett hidak, a kis település ravatalozójának minél hamarabbi elkészítése, amely – mint mondta – eddig is csak az időhiány miatt nem épült fel. Már készülnek arra is, hogy a helybeli fiatalok segítségével mintegy 500 fenyőcsemetét telepítsenek a kisborosnyói temetőbe. Idén hét konfirmációs fiatal tesz tanúbizonyságot hitéről – tudtuk meg a lelkésztől, aki abban reménykedik, hogy ők fogják majd képezni az eljövendő kisborosnyói Ifjúsági Keresztyén Egyesület, az IKE magját.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Örökségünk őrei Nagyenyeden - mindig izgalmas a verseny
Szinte forradalmi lázban állnak a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium versengő csapatai pár nappal a nagy döntő előtt, a Fodor Elemér irányította 9. A osztályosok lapunkat is felkeresték projektjük népszerűsítése érdekében. A nagyenyedi sétatéri diákemlékművet örökbe fogadó csoport nevében Gáspár Bálint mutatta be kezdeményezésüket.
Egy előzetes kápolnadombi terepszemle után, amikor a történelmi vonatkozásokat is felelevenítették, az osztály elvállalta az emlékmű letisztítását a száraz levelektől és a portól, amit rövidesen meg is valósítottak. Ezután elkezdődhetett a dokumentációs és népszerűsítő munka, amelynek szakaszai és eredményei az általuk szerkesztett Nagyenyedi diákemlékmű facebook oldalon is aprólékosan nyomon követhetőek.
Régi, az iskola tanárai és diákjai által az emlékműhöz tett látogatásokat megörökítő fotókat gyűjtöttek, Molnár Orsolya pedig egy festményén is megörökítette a diákok emlékét. 2016. november 29-én adventi koszorút helyeztek a jelképes sírra, december 11-én képeslapokat, 18-án pedig emlékműves naptárakat osztogattak a Nagyenyedi Vártemplom kijáratánál, istentisztelet után. Néhány környékbeli magyar faluban, így Csombordon, Magyarlapádon, Székelykocsárdon és Torockón is bemutatásra került az emlékmű rövid története, szórólapokat, könyvjelzőket és naptárakat osztogattak. Szórólapjaik egyébként eljutottak az Egyesült Államokba, Olaszországba, Németországba, Spanyolországba, Magyarországra is, az ezt bemutató térképet is megosztották a közösségi oldalukon. Közben szelfi versenyt szerveztek, amelynek az volt a lényege, hogy március 5-ig bárki aki az emlékművel fényképet készített, majd az oldalukra feltöltötte, egy ingyenes Double Rise-bérletet nyerhetett. Március 10-én megszervezték az Emlékmű vidám nap nevű eseményt, ami arról szólt, hogy két résztvevő osztálynak az emlékművel kapcsolatos játékokat rendeztek, majd élő láncot alkotva átölelték az emlékművet.
Sok munka és fáradozás után, február 18-án elkészült a projekt legszembeötlőbb alkotása, az emlékművet ábrázoló makett, amelyet a kollégium bejáratánál helyeztek el. Molnár Orsolya, Karsai Noémi, Bárdi Lujza, Szabó Júlia, Papp Attila, Gáspár Bálint az osztályfőnökük, Fodor Elemér és Lőrincz Konrád lelkipásztor segítségével hozták létre a szép, méretarányos munkát. Az alkotáson ezt írja : „A Kollégium fiai a vérhullatás legmagasabb törvényének engedelmeskedtek. Mi is ennek teszünk eleget, hogy megőrizzük emléküket”-vallották büszkén a 9.A osztályosok, akiknek kitartó munkájukon túlmenően dicséret jár azért is, hogy egy olyan emlékmű örökbefogadása mellett döntöttek, amelynek üzenetét megértik és amelynek megóvásáért konkrét lépéseket tehetnek ezután is.
Basa Emese
Szabadság (Kolozsvár)

A JANCSÓ ALAPÍTVÁNY CÉLJA: OTTHON LENNI A HAZÁBAN
A Jancsó Alapítvány tevékenysége Jáki László neveléstörténész Egy oktatáspolitikus a XX. század fordulóján – Jancsó Benedek című könyvének bemutatóján keltette fel az érdeklődésemet. Az alapítvány által kiadott könyvben a szerző a kiegyezés utáni és a XX. század első évtizedeinek oktatáspolitikai küzdelmeit mutatja be egy kitűnően képzett és rendkívül aktív közéleti szerepet vállaló székely tudós-tanár életművén keresztül. Jancsó Benedek, az 1854-ben, Gelencén született kései polihisztor az utolsó univerzális gondolkodók – s egyben cselekvők – egyike volt, mint Kőrösi Csoma Sándor, Bánffy Miklós vagy Kós Károly.
Jancsó nem amolyan szobatudós volt: köztiszteletben álló emberként rengeteg közéleti szerepet vállalt (nem kopogtatott, őt hívták), a Középiskolai Tanáregyesület alelnöki posztjától a Társadalomtudományi Egyesület elnöki tisztjéig vagy a Székely Nemzeti Tanács elnökségéig. Már fiatalon tűzközelbe került Pesten: először Csáky Albin, majd Bánffy Dezső tanácsadója lett, később Tisza István, Teleki Pál, Bethlen István miniszterelnökök bizalmas tanácsadói köréhez tartozott. 1930-ban bekövetkezett halála után 1945-ig munkássága és személye nagy társadalmi megbecsültségnek örvendett, az Erdélyi Férfiak Egyesületének egyik szakosztálya is fölvette a nevét.
A Jancsó Benedek Társaság 41 kötetes könyvsorozatában mások mellett olyan szerzők műveit adta ki, mint Pukánszky Béla irodalomtörténész, Roska Márton régész vagy Asztalos Miklós író, történész. De a kommunista évtizedek sajnos kitörölték a nevét a köztudatból, és csak néhány irodalomtörténeti tanulmánya válhatott ismertté.
A Jancsó Benedek életművének gondozójaként is működő alapítvány történetébe és működésébe Jancsó Antal elnök és Jancsó András kutató, szerkesztő avatta be a Magyar Időket.
A többi régi erdélyi famíliához hasonlóan számtalan hajtást növesztett Jancsó családnak kilenc nagyobb ága van, nem önteném az olvasó nyakába az egész genealógiát, csak két adatot említek a két fő ágról: egy 1613-ban kapott nemeslevél Báthory Gábortól és egy 1625-ös Bethlen Gábortól. 1892-ben egy anyai ági Jancsó, Szentkatolnai Bakk Endre vízaknai kanonok két családtörténeti könyvében több ágat kötött össze. Ebből a kutatási mérföldkőből kiindulva találkoztak a ma élő, gyökereikre kíváncsi Jancsók a világhálón tíz-egynéhány éve. Tehát egy (először virtuálisan) családfát kutató közösségből formálódott az alapítvány.
Majd Gelence község meghívta egy találkozóra a világ összes Jancsóját. Jancsó Antal elmondása szerint a táj és az atmoszféra annyira megérintette a társaságot, hogy elhatározták: intézményesített formában folytatják a szervezkedést.
A 2010-ben létrejött Jancsó Alapítvány könyvkiadással kezdte a tevékenykedést, de továbbra is rendszeresen tartanak találkozókat Gelencén. Jancsó Benedek születésének 160. évfordulóján például négynapos kulturális fesztivált szerveztek olyan programpontokkal, mint a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban tartott egész napos tudományos konferencia vagy a Krisztus király templomban előadott hangverseny, amelyen először hangzott el Háromszéken Mozart teljes Requiemje.
Távlati terveik között szerepel a Jancsó Benedek történelmi emlékverseny (néprajz, földrajz, történelem, vagyis tágan értelmezett székely honismereti témákban) megszervezése 7. és 8. osztályos diákoknak Háromszéken, majd akár egész Erdélyre kiterjesztve. Úgy érezik, hogy az alapítvány által felkarolt és folytatott tevékenység nemzeti ügy. Mert a haza és a nemzet fogalma nem egy politikai disznóságok alapján körülhatárolt fizikai teret jelent, hanem egy szellemi otthont. Otthon lenni a hazában annyit jelent: megismerni a – jelenlegi határainktól független – történelmünket és kultúrtörténetünket.
Juhász Kristóf / Magyar Idők (Budapest)

Korszerű felszerelésekkel gazdagodott a Csiky
Két interaktív táblával, egy színes fénymásolóval, egy fóliázó-, egy spirálozó-géppel és egy képvágóval bővültek a Csiky Gergely Főgimnázium szaklaboratóriumai – tudtuk meg Tóthpál Renáta aligazgatótól.
Egy nyertes pályázatnak köszönhetően – melyet tavaly a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) felhívására adtak le – a közgazdaság és turizmus laboratóriumokat sikerült modern technikai eszközökkel korszerűsíteni, emelni ezáltal az iskolában a szakképzés színvonalát.
„A Bethlen Gábor Alap 1 200 000 forint támogatást hagyott jóvá a közgazdaság és turizmus szakok támogatására. Most már megfelelő felszerelésünk van ahhoz, hogy a tananyaghoz szükséges marketinganyagok elkészítését (katalógusok, szórólapok, plakátok, névjegykártyák stb.) biztosítsuk. Ugyanakkor nagy segítség ez a Gyakorló Cégek éves vásáráravaló felkészüléshez is” – nyilatkozta Tóthpál Renáta.
Ottjártunkkor a közgazdasági laboratóriumban megnézhettük a működésben lévő interaktív táblát, mely színessé és érdekessé teszi a mindennapi oktatást, korlátlan lehetőséget nyitva a pedagógusoknak a tananyag korszerűsítésére.
Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)