Két, alapvető fontosságú kérdésben állította kemény vizsga elé a magyar államot Sólyom László köztársasági elnök: a határon túli, szülőföldjén élő nemzetrész feletti felelősségvállalás kötelezettsége, valamint az utódállamokban a magyar nyelv regionális hivatalos nyelvvé tételének felvállalása. Az államfő gondolatmenete világos: a mindenkori Magyarország csak akkor válhat igazán anyaországgá, ha mindenkori államférfiúi, politikusai, lakossága az egységes kulturális nemzetben gondolkodik és tesz. Főleg olyan körülmények között, hogy az utódállamok szinte kivétel nélkül nemzetállami eszmék valóra váltásán munkálkodnak, köztük is Szlovákia igen hevesen. Sólyom László szavai mérföldkőként értékelhetők, és a magát lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének valló Antall József néhai kormányfő híres kijelentésén is túlmutatnak. /Benkő Levente: A feladat. = Krónika (Kolozsvár), aug. 21./

A kézdivásárhelyi színházas kezdeményezésre azt lehet mondani: őrültség. Ha a kolozsváriak nem gondoltak volna egy nagyot, és 1792-ben nem lépnek, később lehet, hogy mégis lett volna a kincses városban állandó játszó társulat, de ma biztosan nem büszkélkedhetnének azzal, hogy ők hozták létre a legrégebbi magyar hivatásos, ma a Kárpát-medence egyik legelismertebb társulatát. És akkor e logika mentén ma például Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen sem lenne társulat. Kézdivásárhely, a céhes város az 1989 utáni időszakban olyasmiket valósított meg, mint a Vigadó helyreállítása, a pazar sportcsarnok és a hamarosan befedendő műjégpálya felépítése – mindez tükrözi az egykor erőszakkal szürke gyárvárossá senyvesztett helységnek a visszapolgárosodási, sőt: mentalitásváltási törekvését. /Benkő Levente: Miért ne? = Krónika (Kolozsvár), szept. 17./

A Benkő Levente újságíró, történész által sajtó alá rendezett, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátott Az őszinteség két napja /Polis Könyvkiadó, 2008/ című kötet bemutatásával vette kezdetét szeptember 21-én Kolozsváron az Evangélikus-Lutheránus Püspökség Reményik Sándor Galériájában zajló Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely rendezvénysorozata. A Román Munkáspárt Kolozs Tartományi Bizottságánál, kolozsvári és marosvásárhelyi írók, szerkesztők részvételével 1956. szeptember 29-én és 30-án Kolozsváron tartott gyűlés jegyzőkönyveit és az azokhoz kapcsolódó dokumentumokat tartalmazza a kötet, mondta el Dávid Gyula irodalomtörténész. A hozzászólásokból a romániai magyarság nemzetiségi követelései olvashatók ki. /Ferencz Zsolt: Az őszinteség két napja: 1956. szeptember 29–30. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 23./

A szászrégeni Gavrila Olteanu parancsnok vezette Maniu-gárda 1944. szeptember 26-i vérengzésének tizenhárom helybeli magyar áldozatára emlékeztek két hete a 600 lelket számláló erdővidéki Szárazajtán. A több áldozatot követelő észak-erdélyi magyarellenes menetelés első állomásán 65 évvel ezelőtt meggyilkolt személyekről a gárdisták azt tartották: ők a felelősek a falu határában 1944. szeptember 4-én lezajlott román–német fegyveres összecsapásban elesett 13 román katona haláláért. Ez mondvacsinált vád, véli másokkal együtt Benkő Levente újságíró, történész. Többnyire a korabeli eseményekkel foglalkozott a század ‘40-es éveiben élt személyek visszaemlékezéseiből összeálló, 1995-ben megjelent Szárazajta című kötetében; levéltári források és élettörténetek szolgáltatták a második világháborús magyar hadifoglyok és internáltak sorsáról írt könyveinek alapját. Benkő Levente Az őszinteség két napja című legújabb kötetét három hete Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában, a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhelyen mutatták be. A románok közül néhányan azt állították, hogy a magyarok ásóval és kapával bántalmaztak és öltek meg Szárazajta határában állomásozó román katonákat. Elképzelhetetlen ásóval és kapával nekimenni egy állig felfegyverzett hadseregnek. Levéltári források szerint maguk a román csapatokat vezető katonatisztek jelentették: nincs tudomásuk arról, hogy civilek támadták volna meg katonáikat. A rosszindulatú történetkutatók a kollektív bűnösség voltát hangoztatják, egyesek hirdetik valamely nemzet, például a magyar kollektív bűnösségét. Ezt a nézetet vissza kell utasítani. Ahogy az 1944. őszi szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi, magyarremetei, gyantai stb. magyar-gyilkosságok miatt nem a román nemzet felelős, hanem néhány forrófejű román katonatiszt vagy önjelölt szabadcsapat-parancsnok, ugyanúgy az ippi és ördögkúti vérengzésekért és az 1940. szeptemberében Székelyföldön elcsattant pofonokért sem hibáztathatók kollektíven a magyarok. A Szárazajta szomszédságában található Középajtán például egy román ember védte meg a falut a Maniu-gárdától. Hasonló eset történt Nagybaconban, ahol román ember bírta jobb belátásra a gárdistákat. 1990-ben nyílt először lehetőség arra, hogy Szárazajtán nyíltan megemlékezzenek a történtekről. A település lakói annyi év távlatából végre egyházi szertartással temethették el a meggyilkoltakat. Az 1944. szeptember 26-i mészárláskor ugyanis Gavrila Olteanu, a Maniu-gárdák parancsnoka megparancsolta: szállítsák el a dögöket – így idézték fel a történteket a szemtanúk; tehát mindenféle gyászszertartás nélkül. A kommunizmus idején nemhogy megemlékezni, de még beszélni sem volt szabad a történtekről. A magyar egyházi források világosan rögzítik: a szárazajtai áldozatokat a Maniu-gárdisták meggyilkolták, a román közigazgatás forrásai szerint a kivégzettek háborús balesetet szenvedtek. /Ferencz Zsolt: A levéltár a megismerés helye, nem a titoktartásé. Beszélgetés Benkő Levente történész-újságíróval. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 10./

Sem az iskolák, sem a kultúrházak, sem az katolikus egyház nem engedélyezik a moldvai csángó falvakban, hogy ingatlanjaikban tartsák az iskolán kívüli magyar foglalkozásokat. A legtöbb településen bérelt épületben tanulnak a gyermekek, mert saját házak vásárlására nem futja az oktatási programot fenntartó Moldvai Csángómagyarok Szövetségének. Székeket hoztak a külsőrekecsini Gyermekek Házához. Támogatók adományából építették fel ezt a házat. A magyar órákat korábban egy családnál tartották. Az emeleten tanári lakást és számítógéptermet alakítottak ki. Moldvában 21 településen tartanak magyar órákat, de csak hét faluban van magyar közösségi ház. Ezeken a településeken egyre többen tanulnak magyarul. – Az emberek azt érzékelik, hogy nem csak egy rövid időre jövünk, itt megzavarjuk az ők életüket, és aztán tovább állunk, hanem hosszú távon gondolkodunk – hangsúlyozta Solomon Adrian, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke. Lujzikalagorban három évig kis raktárban tartották a magyar órákat. Az 5000 lelkes községben már 100 gyermek jár a magyar foglalkozásokra. Ezért bérelte ki a Csángó Szövetség most a házat. 35 ezer euróra lenne szükség ahhoz, hogy a Csángó Szövetség megvásárolhassa a házat, ahol a tanári lakás is helyet kapna. Az összeget közadakozásból próbálják összegyűjteni. Duna TV. /Hosszú távon gondolkodik a Csángómagyarok Szövetsége. = Erdély. Ma, nov. 20./ 8/ November 18-án volt az Erdővidéki Közművelődési Napok leggazdagabb kínálata: Barótra, Olasztelekre, Kisbaconba, Erdőfülébe, Nagybaconba, Ürmösre, Bölönbe, Nagyajtára és Vargyasra vittek programot a szervezők. Másnap Baróton Hidak címmel a felsőrákosi alkotótábor anyagából, Bardocon pedig az Elveszett Világ Természetvédelmi, Turista és Barlangász Egyesület tagjainak munkáiból nyílt fényképkiállítás, Bölönben Höncz László Bűnösként is győztes című könyvét, Baróton pedig Magyari Hunor Az erdővidéki református egyházmegye templomai című albumát mutatták be. Vargyason megnyílt az Erdővidék nagyjai című kiállítás, Középajta népe pedig Magyari Hunor albumát ismerhette meg, a bölöni Kék virág néptáncegyüttes Zalánpatakon és Középajtán lépett fel. Baróton előbb dr. Bona Gábor, majd Pelyach István történész tartott rendhagyó történelemórát az 1848―49-es szabadságharcról, majd a csíkszeredai Mesehetes zenekar szerzett lépett fel. Dr. Egyed Emese Baróti Szabó Dávid Kisded szótáráról /Tortoma Kiadó, Barót/ beszélt, mely most jelent meg. Az 1792-ben Kassán nyomtatott második kiadás alapján készült könyvet méltatva a kolozsvári egyetemi tanár kiemelte: ,,Amikor készült, munkafüzet volt, tanári segédletként tudták használni a magán- és iskolai oktatásban azok, akik tudatosan akartak magyarul beszélni, s azok is, kik magyarul akartak megtanulni. ” Erdőfülében a Magyar Művelődési Intézet főigazgatóját, Borbáth Erikát telt ház fogadta. Örökségvédelem és hagyományápolás című előadásában arra tért ki, hogy mennyi hasznot hajthat a ma emberének az elmúlt évszázadok alatt felhalmozott közös tudás. Olaszteleken kiállítás nyílt Nagy Viktor fényképeiből, majd Kolumbán-Antal József székelyudvarhelyi író Székely honfoglalás című kötetét mutatták be. Kisbaconban Csikány Tamás és Kedves Gyula budapesti történész Székelyek a napóleoni háborúkban, valamint Huszárok az 1848/49-es szabadságharc erdélyi hadszínterén címmel tartott előadást. Szabó Zsolt főszerkesztő, valamint Benkő Levente szerkesztő ismertette a Művelődés című folyóiratot, Jánosi József pedig Erdővidéki táncélet című kötetét. Fehér János művészettörténész Erdővidék épített örökségéről értekezett. Baróton megnyílt Kiss Béla sepsiszentgyörgyi képzőművész akvarell-kiállítása. /Hecser László: Gazdag Erdővidéki Közművelődési Napok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 21./

Tévedett, aki azt hitte, hogy az RMDSZ kormánykoalíciós szerepvállalása nem váltja ki az erdélyi magyarság legalább egy részének a rosszallását. Ha az RMDSZ az elfogadhatóság határán belül marad, akkor indokolt ez az újabb próbálkozás. Ha viszont a szövetség vezetőit erre a lépésre önös érdekek vezérelték, akkor nem kell sietni a koccintással. /Benkő Levente: Mire koccintsunk? = Krónika (Kolozsvár), dec. 29./

A másik fél megharagszik
Amikor eljutottam oda, hogy a kolozsvári országgyűléssel foglalkozzam – amit 1848. május 30-án hívtak össze, és amely bizony megalkotta a polgári átalakulás alapvető törvényeit, persze a március 15-ei és a pozsonyi országgyűlés nyomán –, ez olyan önbizalmat adott nekem, hogy azután sokat vitatkoztam a román kollégákkal a negyvennyolcas forradalom kérdéséről. * Gyakran vitatkoztak? * Természetesen. Amikor az ilyen nagy kérdések előjöttek, mindig azt mondtam a román kollégáknak: ide hallgassatok, hát a negyvennyolcas forradalomból végül is a román társadalom nyert a legtöbbet Erdélyben, hiszen az 1848 nyarán, egyik napról a másikra felszabadult jobbágyság többsége román volt, és azt a földet, amelyen azelőtt robotoltak, dézsmát fizettek, végre a tulajdonukba vették. 1848-ban tehát a magyar többségű kolozsvári országgyűlés egy nagyon jó jobbágytörvényt fogadott el, amelynek alapján az erdélyi magyar nemesség tulajdonképpen önmagát számolta fel, és amelynek alapján az erdélyi román társadalom erőteljes fejlődésnek indult…* És amely megerősödés az 1918. december elsejei gyulafehérvári nemzetgyűlésen csúcsosodott ki… * Pontosan. Ezt az elméletemet nem utasították ugyan el, de nem is fogadták el egyértelműen. Inkább azt mondták, hogy őket a császár szabadította fel 1854-ben. Sokszor elgondolkoztam, hogy milyen jó volna, ha magyar és román történészek összevetnénk az iratokat, és megvizsgálnánk például az 1848 őszén elindult irtózatos erdélyi polgárháborút, ami a mai napig nincs feldolgozva! Ennek híján indult el nálunk, főleg Ceausescu idején, az a nacionalista hullám, amely a történelmet kisajátította, és megszülte a negyvenezer román elpusztításáról, a felperzselt 270 román faluról szóló elméletét. Nemzedékek nőnek fel az ilyen valótlan elméleteken. Kutatásaim alapján többször leírtam és elmondtam, hogy szó sem lehet negyvenezer román áldozatról. Egyébként a történetkutatás terén mind magyar, mind román részről egyfajta várakozó álláspontot tapasztalok, hogy ti. mikor kezdődik el a párbeszéd. Nem csak 1848-ról, hanem az első és a második világháborúról, Trianonról is. Ezek tisztázása nélkül a jövő nemzedékek is zavaros történeti tudattal fognak felnőni, ami baj. * A tisztázáshoz arra is szükség volna, hogy a történelemkutatás a szakmaiság keretein belül maradjon, és ne legyen kiszolgáltatva ideológiáknak vagy egyéb érdekeknek… * Ez alapvető kérdés. Sokszor mondtam román kollégáimnak: gyertek, tegyük egymás mellé a forrásokat, vessük össze, elemezzük azokat. Mindig azt mondták: ti a ti forrásaitokkal, mi a miénkkel. Ez az alapvető buktató. Mert például az 1848-as erdélyi polgárháború viharában mindkét fél hajlamos volt elhallgatni vagy minimalizálni a másik fél veszteségeit. Lám, mennyire fontos a történeti forrás kritikája! Amíg nem történik meg az összehasonlító forráskritika, az egyes adatok összevetése és realitásuk elfogadása, addig a történetírás nem tud a saját lábára állni, hanem a politika kiszolgálója lesz, mint ahogy elvárta és megkövetelte Ceausescu, és ennek issza a mai napig a levét a román történetírás. * A magyar történetírás e téren hogy áll? * A magyar történetírás korábban elkezdte kritikusan vizsgálni a forrásokat, és előbbre tart a realitások megítélése terén, mert nem csak a saját, hanem az osztrák és más források is érdeklik. De azért a magyar történetírásban is van tartózkodás annak a kutatásában, hogy a másik fél vajon hogy fogadta azt, ami 1848-ban történt. * 1989 előtt gördültek-e akadályok a munkája elé, volt olyan levéltár vagy levéltári iratanyag, amire azt mondták: ezt nem lehet? * Nagyon sok. Különösen az 1980-as évektől a levéltárak csak azt adták ki, amit ők jónak láttak. Olyasmit, ami kimondottan magyar nemzeti ügyekkel foglalkozott, egyáltalán nem adtak ki. Mindig azt mondták: elvitték Bukarestbe fényképezni. * És a cenzúra? * Az 1980-as években alig vagy semmit sem tudtam publikálni. Visszadobták a Csutak Vilmos tevékenységéről írt könyvem kéziratát, visszadobták a tanulmányaimat, az 1848 a magyar sajtó tükrében című munkámat, amelyen nagyon sokat dolgoztam. A Csutak-kötetem 1989 után megjelent, de utóbbi azóta sem, mert valaki azt mondta, hogy nem lehet kiadni…* Hogyhogy? 1989 után? * Ezt nem lehetett, mert akinek meg kellett volna írnia az ajánlást, azt mondta: nem lehet… mert a másik fél megharagszik… Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy amikor az egyik román kollégával arról vitatkoztunk, hogy volt-e 1848-ban negyvenezer román áldozata az erdélyi polgárháborúnak, azt mondtam neki: kolléga úr, mindent meg lehet írni, de az a helyes, ha leírom, hogy egyes források szerint negyvenezer áldozat volt, más források viszont négyezerötszáz román és nyolcezerötszáz-kilencezer magyar áldozatot említenek. A számokon lehet vitázni, azokat lehet elemezni, de legalább megvizsgáltunk minden forrást. * Benkő Levente: Bodosi tarisznyával az Akadémiára – Beszélgetés a 80 éves Egyed Ákos történésszel, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnökével. HELIKON, 2009. december 10.
b.d. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

A 13. pont
Az Új Magyar Gárda Székely Szakaszának újbóli kolozsvári fellépése túllép az alkotmány biztosította szabad gyülekezési és véleménynyilvánítási kereteken. Nem az árpádsávos zászló miatt, merthiszen tudvalevő, hogy az egyik legrégibb magyar jelképről van szó.
A viszketegséget az okozza, hogy sokan a nyilaskeresztet is oda képzelik, de eszükbe nem jut például a Mátyás-korabeli árpádsávos heraldika. S miközben azt is tudni lehetne, hogy a világ legelterjedtebb és legismertebb zászlója, az Amerikai Egyesült Államoké is ugyanolyan árpádsávos, tán valami magyar gyökerek miatt is.
Tehát nem ezzel van baj. Hanem azzal az SS-jelképpel és jelszóval, amelynek okán és láttán a világon bárkit elő kellene állítani. Mert az ilyen és ehhez hasonló jelszavak és ideálok hirdetői ölték meg sokan mások mellett a magyar költészet egyik markáns alakját, Radnóti Miklóst, vagy például a magyar sporttörténet nem kevésbé legendás labdarúgóját, a Fradi harmincas évekbeli egykori játékosát, Tóth Potya Istvánt. Könyvtárnyi még a példa. A történelmet – nem lévén egzakt tudomány – lehet ugyan értelmezni és magyarázni, tán kell is. De SS-jelvénnyel és jelszóval ágálni tegnap, ma, holnap, akármikor mérhetetlen tájékozatlanság, sőt inkább butaság.
Ha nem éppen ellenünk, magyarok ellen irányított provokáció. Ami arra jó, hogy a magyarság talán legszebb és legszentebb ünnepének lényegéről elterelje a figyelmet. És táplálékot biztosítson a negatív szenzációra mindig éhes sajtónak, és milliónyi olvasójának, általános magyarellenes hangulatot csiholva tehát. Az ilyenfajta székely gárdáskodás, vagy gárdás székelykedés nem csak Kolozsváron okoz kárt, de Erdélyben mindenütt.
Ilyen körülmények között a március tizenötödikei ünnepségeinket mindig gyanakvás és rosszallás kíséri a románság körében – ezért verték meg tavalyelőtt Kolozsváron a magyar zászlót vivő iskolást a román szélsőségesek –, miközben a többségi nemzetnek valahogyan azt kellene a tudomására hoznunk, hogy 1848. március 15-e indította el azokat a reformokat, amelyeknek során Erdélyben százezrével szabadultak fel a jobbágyság alól a románok. A kolozsvári magyar ifjúság tegnapelőtt elfogadott tizenkét pontos kiáltványa mellé tizenharmadiknak ajánlanám tehát: követeljük a magyarellenes magyar megnyilvánulások beszüntetését is.
Benkő Levente. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Kolozsváron zárták le a MIT Civilsulit
Kolozsváron tartotta a hétvégén a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) a Civilsuli zárókonferenciáját. A 12. előadássorozat péntek délutántól szombat estig tartott a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány székhelyének előadótermében, a rendezvényen túlnyomórészt gimnazisták vettek részt.
Bognár Zoltán és Szász Alpár Zoltán politológusok Autonómia, lerágott csont és mégis… című interaktív előadásukban azt próbálták körüljárni, hogy a gyakorlatban milyen lenne az autonómia. Ezt követően Rick Stout filmjét láthatták a résztvevők Európa népességének drasztikus csökkenéséről – a témáról Veres Valér szociológus vezetett beszélgetést.
Másnap Benkő Levente A kommunizmus megdicsőülése, avagy mit ne felejtsünk el című előadásában hangsúlyozta, hogy vigyázni kell a nosztalgiázással, de emlékezni is kell azokra, akik akár életük árán is tettek valamit a változásért. A rendezvényen előadást tartott Lakatos Róbert filmrendező, a kolozsvári Sapientia tanára is. Este közel háromórás beszélgetéshez ült asztalhoz a Rosia Montana Gold Corporationt (RMGC) képviselő Szentesy Cecília, az RMGC műszaki igazgatója, valamint Moscu Katalin építész, a verespataki épületek restaurátora, és a projekt ellen fellépő Stefania Simion, az Alburnus Maior Egyesület jogásza, Kovács Zoltán Csongor, a Zöld Erdély Egyesület elnöke és Soós Attila Greenpeace aktivista. A beszélgetést lapunk munkatársa, Rostás Szabolcs moderálta.
Fodor Enikő. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Karácsonyi a MÚRE új elnöke
Karácsonyi Zsigmond vezeti hétvégétől a Magyar Újságírók Romániai Egyesületét (MÚRE). A szervezet hétvégi tisztújító közgyűlésén Vajda György, a marosvásárhelyi Népújság és Gáspár Sándor, a marosvásárhelyi rádió munkatársa is pályázott az elnöki tisztségre, ám Karácsonyi már az első fordulóban megszerezte a szavazatok hetven százalékát.
Karácsonyi Zsigmondot választották meg a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnökévé a hétvégi tisztújító közgyűlésen, amelyen az egyesület fennállásának húszéves évfordulóját is megünnepelte a 260 tagot számláló szakmai szervezet. A tisztségre Vajda György, a marosvásárhelyi Népújság és Gáspár Sándor, a marosvásárhelyi rádió munkatársa is pályázott, ám Karácsonyi már az első fordulóban megszerezte a szavazatok hetven százalékát. Ambrus Attila leköszönő elnök az alapszabály szerint már nem jelentkezhetett új mandátumra.
A MÚRE új vezetője lapunknak elmondta: legfontosabb célkitűzésnek a területi szervezetek munkájának megerősítését tartja. „Bukaresttől Szatmárig, Temesvártól Csíkszeredáig, Sepsiszentgyörgyig óriási területeken fejtünk ki tevékenységeket, és szükségesnek látom, hogy a fiókszervezetek a jövőben hatékonyabban működjenek, az újságíróknak szakmai és etikai képzéseket biztosítsanak” – fejtette ki az ÚMSZ-nek Karácsonyi Zsigmond.
A MÚRE közgyűlésén módosult az alapszabály is: az igazgatótanács tagjainak számát tizenkilencről tizenötre csökkentették, megszüntették az ügyvezető elnöki tisztséget, helyét az ügyvezető igazgató veszi át. Ambrus Attila eddigi elnök a döntést lapunknak azzal magyarázta, hogy „a kétfejű vezetést, amely a MÚRE-t húsz éven át jellemezte” már nem találták korszerűnek.
„Úgy érzem, az elmúlt évek alatt sikerült egy élő, tartalommal telített szervezetet felépítenünk. Fontos kapcsolatokat építettünk ki magyarországi, vajdasági, kárpátaljai, és felvidéki kollégákkal, s ezekre a struktúrákra építve, remélem, a jövőben növekedni fog az egyesület tagsága” – mondta az ÚMSZ-nek a leköszönő elnök.
A közgyűlés Csép Sándort választotta meg az audiovizuális sajtóért felelős alelnöknek, az írott sajtóért Szekeres Attila alelnök felel majd, a becsületbíróság elnöke pedig Maksai Magdolna lett.
A hétvégi rendezvény záróünnepségén átadták a Veszely Károly-díjakat. Az elismeréseket Benkő Levente, a Krónika napilap újságírója (a kommunista korszak bűneinek feltárásáért) és a Bányavidéki Új Szó szerkesztősége (a máramarosi olvasók információs igényeinek kielégítéséért) kapta.
Fleischer Hilda
Új Magyar Szó (Bukarest)

Tisztújítás az újságíró-egyesületnél
A hét végén a Gyergyószárhegyi Kulturális Központban tartotta tisztújító közgyűlését a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete. A találkozó egyben "születésnapi rendezvény" is volt, hiszen 20 évvel ezelőtt Csíkszeredában jött létre az érdekvédelmi szervezet.
A jelenleg közel 300 tagot számláló szakmai szervezetnek sikerült rangot kivívnia a nemzetközi és a hazai berkekben. Néhány éve létrejöhetett a Külhoni Magyar Újságírók Egyesületeinek Konvenciója, amelynek alapító tagja a MÚRE is. Ez a szervezet próbálja összefogni a határon túli magyar sajtót, hiszen a találkozások során kiderült, hogy hasonló gondokkal küzd mindenütt a kisebbségi média. Ezenkívül, a romániai sajtószervezetek is partnerként tárgyalnak a MÚRE képviselőivel. Hiánypótló kezdeményezésként 1990-ben Nagyváradon beindult az újságíróképzés, aminek köszönhetően létrejöhetett a szervezet szárnya alatt – a Magyar Újságírók Országos Szövetsége által támogatott – Ady Endre Sajtókollégium. Ugyancsak a MÚRE kezdeményezésére beindulhatott a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen a médiaoktatás. Kevés a hely ahhoz, hogy felsoroljuk mindazokat a rendezvényeket, szakmai képzéseket, riporttáborokat, amelyek 20 év alatt hozzájárultak ahhoz, hogy a romániai magyar újságíró-társadalom felépüljön, megerősödjön. Olyan neves újságírók, publicisták vezették az egyesületet, mint Hecser Zoltán, Kántor Lajos, Ágoston Hugó, Csép Sándor, Ambrus Attila, Gáspár Sándor. De említenünk kell Stanik István és Cseke Péter nevét is, akik oroszlánrészt vállaltak abban, hogy a magyar médiaképzés is gyökeret verjen. Mindezekkel ellentétben, mint minden civil szervezetnél, az utóbbi időben az is tapasztalható volt, hogy egyre kevesebb olyan rendezvényt sikerült szervezni, ami megmozgatta volna a tagságot. Ezért is jelentett a MÚRE életében fordulatot a hétvégi közgyűlés, hiszen a szervezetnek alkalmazkodnia kell az utóbbi időszak gazdasági-társadalmi változásaihoz: több lett a munka, kevesebb a jövedelem, egyre nehezebben lehet pályázni, pénzforráshoz jutni.
Az alapszabályzat-módosítást és a tisztújítást követően a következő vezetőség állt össze: Karácsonyi Zsigmond elnök (Népújság), Csép Sándor audiovizuális alelnök (RTV), Szekeres Attila írott sajtó – alelnök (Háromszék), Simonffy Katalin (volt RTV-s) és Szűcs László (Erdélyi Riport főszerkesztője, AESK igazgatója) vezetőségi tagok. A Maros megyei területi elnök Vajda György (Népújság) lett.
– Az egyesület operativitásának növelése érdekében sikerült a vezetőséget karcsúsítani úgy, hogy a területi szervezeteknek legyen nagyobb hatáskörük és mozgásterük. Ez reményt ad arra, hogy több olyan rendezvény is lesz, amely nemcsak a tagoknak, hanem az érdeklődőknek is többet nyújt a romániai magyar média életéből – mondta Karácsonyi Zsigmond korábbi ügyvezető elnök, a MÚRE új elnöke.
A 20 éves ünnepség keretében – ahol a korábbi elnökök közül jelen volt Hecser Zoltán, Csép Sándor, illetve Ambrus Attila – a szárhegyi kastély lovagtermében ünnepélyesen is felidézték a kezdeti időszakot, majd hagyományosan átadták a Veszely Károly-díjakat, amelyeket a Brassói Lapok első főszerkesztőjéről neveztek el, akit az 1848-as forradalmat követő időszakban meghurcoltak. Az idén a díjban Benkő Leventét, a Művelődés munkatársát részesítették, aki számos, a közelmúltat feltáró publicisztikai, történelmi kötetet jelentetett meg, illetve a szórványban tett sajtótevékenységükért a nagybányai Bányavidéki Új Szót illette az elismerés.
Az ünnepségen könyvbemutatóra is sor került, Ambrus Attila: Gótvárosi levelek, Balázs János: Csabákra várva, és Simonffy Katalin: Képnyelv – szónyelv című köteteket ismertették.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)

Büszkék legyünk vagy magyarok?
Amikor kicsi voltam, azt tanultam, hogy Erdély valamikor a magyaroké volt, de a románok elvették. Apámék nem részletezték a történteket, mit is mondhattak volna nekünk, elemista csemetéknek? Mit taglalták volna, hogy volt egyszer egy első világháború, Trianon, aztán újra magyar világ, majd megint Romániához csatoltak? S hogy miért és hogyan történt, ami történt?
A lényeg, hogy Erdély a miénk, a magyaroké volt, de a románok elvették. Ők, akik a mi idejövetelünk után jóval később szivárogtak be Erdélybe. Az iskolában viszont azt tanították, hogy Erdély az övék volt, mármint a románoké, mert ők voltak itt előbb. Mivelhogy ők a dákoktól és a rómaiaktól származnak; mi, magyarok pedig sokkal később jöttünk, amikor barbárokként elözönlöttük a Kárpát-medencét.
Szerencsére Stella Lopaci tanító néni, akinek a férje, a nenea Hruscsov becenévre hallgató Vladimir bácsi besszarábiai volt, de akit a történelem a szüleitől és a testvéreitől örökre elszakított és Pókhé Misi tanító bácsi nem evvel tömték a fejünket, hanem írni és olvasni és számolni tanítottak minket. Jaj, elfelejtettem mondani, hogy: románul, mert abban az Olt menti kicsiny faluban akkoriban a hozzánk hasonlóan ideiglenesen megtelepedő Szabó Gyuri bácsiékon és Árpi bácsiékon kívül fia magyar sem volt. Amúgy a Vassok ide számítottak volna, de ott a fiúk már bozgoroztak, és nem akartak megszólalni magyarul. S nem telt el úgy hét, hogy legalább egyszer valamelyik ne bántson minket, mert bozgorok vagyunk, s főleg Dani öcsémet, mert kicsike volt és lehetett cibálni. Mert otthon azt tanulták. S nem volt olyan hét, hogy ne keltem volna a segítségére. Kujakkal. Mert otthon én is ezt tanultam: ne hagyjam magam megalázni.
A katonaságnál lincshangulat lett, amikor a bukaresti Augusztus 23. Stadionban nyolcvanezer néző végighurrogta és fütyülte a magyar himnuszt. S a barakkba összezsúfolt vagy kétszáz baka szintúgy. S főleg a végén lett forró a helyzet, amikor Nyilasi, Törőcsik és társaik elvitték az egyik pontot a világbajnoki selejtezőn. A románok nagy bosszúságára, természetesen, mert a végén mi utazhattunk a spanyolországi vébére. Valaki székkel verte ki az ablakot, megint volt éktelen füttykoncert és hurrogás, a román rádió pedig elkövette azt a végzetes hibát, hogy a meccsközvetítés befejezését követően rögtön bedobott valami Status Quot. Öcsémmel a katonabarakk egyik üres szobájában könnyes örömet táncoltunk a vérpezsdítő dallamra, mire Gaidi Gheorghe, akinek a nagyapja, legidősebb Gajdi György még Fehér megyei magyar volt, az apja már félmagyar-félromán, benyitott, s mivel magyarul nem tudott, románul mondta s mosolyogva: A ti helyetekben én is ünnepelnék…
Jaj, azt is elfelejtettem mondani, hogy amikor gimnazisták voltunk, magyar csajokkal leveleztünk. Mariann albertirsai volt, Klári budaörsi, s mindketten azt írták a hozzájuk intézett legelső levelünkre válaszolva, hogy: „Hol tanultatok meg ilyen jól magyarul?” Érdekes, Nagy Katinak, aki pozsonyi volt, és a fényképét ma is őrzöm, neki nem kellett megmagyarázni, hogy „Nézd, Erdély valamikor Magyarországhoz tartozott, de itt akkor is éltek magyarok, amikor nem oda tartozott. Ma is vagyunk itt vagy kétmilliónyian…” S ilyesmik. Mert Kati nem kérdezett olyant, hogy hol tanultunk meg ilyen jól magyarul.
Na. Aztán egyszer a püspökladányi vasútállomáson a magyar határőr azt mondta a valamelyik irodában a gyanúsan új meggypiros útleveleket ellenőrző társának a távbeszélőn, hogy: „Román férfi, Benkő Levente”. Hiába mondtam a marhának, hogy de nem, mert magyar vagyok, ő feszt azt mondta, hogy „De nem, mert román, mert román az útlevele”. És büszke voltam erdélyi mivoltomra. Azóta elröhögök az egyik dákoromán leszármazott barátom étrendjén, amikor aszongya, hogy egyek nála eredeti dák ételt. Vagyis puliszkát. Mondom neki: öcsém, hol voltak a dákok s a rómaiak Krisztus után vagy másfél évezreddel, amikor Kolumbusz Kristófék behozták Európába az első kukoricaszemet? He? S avval piszkálom, hogy látod, a mi, nyereg alatt puhított hús magyar elméletünk legalább áll a lábán, mert emberünk, lovunk, nyergünk és húsunk Ázsiában is volt, s a Kárpát-medencében is. Na? És büszke vagyok erdélyi mivoltomra. De való igaz: nem hiszek sem a kebelre borulásban, sem a vegyes házasságokban. Mostanában pedig magyar állampolgár lehetek. Gyorsított eljárással, saját kérésemre, csak be kell bizonyítanom, hogy valamelyik ősöm magyar állampolgár volt, esetleg tudok magyarul. Csakugyan? Nem viccelnek?
Benkő Levente
Krónika (Kolozsvár)

Befalazott történelem?
Még nem tudni, hogy rejt-e vagy sem emberi holttestmaradványokat a hírhedt politikai titkosrendőrség Kolozs tartományi volt székházának egyik rejtélyes cellája. Erre napokat, talán heteket is kell még várni, de biztos, hogy a kommunizmus bűneit vizsgáló intézet (IICCR) kutatói nem járhatnak tévúton.
Hiszen nem sokkal a karhatalmiak által Kolozsváron 1950 áprilisában elkövetett – és a mostani feltárás tárgyát képező – politikai gyilkosságok után, 1956 tavaszán maga a belügyminisztérium Kolozs tartományi igazgatója, bizonyos Ioan Nedelcu alezredes ismerte be egy pártgyűlésen, hogy emberek sokaságát hurcolták meg alaptalan vádakkal, s hogy valahányszor munkamegbeszélésre hívták őket Bukarestbe, mindig azt az ukázt kapták: menjenek haza, üssenek-vágjanak, versenyezzenek, hogy ki küld több embert a Duna-csatornához.
Nem mintha e rémgépezet tagjainak kellett volna különösebb biztatás. Az akkori belügyes vezér akár hárította valamelyest a felelősséget, akár nem, de beismerte annak a parányi részét, amit a terrorgépezet az 1946-os kommunista hatalomátvételtől számított szűk tíz évében – és öszszességében 1989 decemberéig – elkövetett. Az eddig napvilágra jutott levéltári részletek és a visszaemlékezések alapján kijelenthető: nincs kétség afelől, hogy mindaz, amit a kommunizmus gaztetteiről ma tudni lehet, alighanem csak a jéghegy csúcsának a csúcsa.
Hiszen a kolozsvári kutatás tárgyát képező Maxim-, illetve Dabija-csoport tagjai mellett például a Szoboszlay- és az érmihályfalvi csoportok kivégzetteinek a holttesteit és a háromszéki Ozsdola kommunistaellenes székelyeit is nyomtalanul tüntették el a pribékek. Ilyen értelemben is vitán felüli a kutatómunka fölöttébb szükséges volta.
De ugyanilyen jogos Marius Opreának, az IICCR volt vezetőjének a felháborodása is, amelynek a lényege nem az, hogy őt mint a liberális párt által jelölt szakembert pár évi munka után félrébb állítják, hanem az, hogy a nem kevésbé elismert szakértő Vladimir Tismăneanu által vezetett intézmény működését a Boc-kormány takarékosságra hivatkozva majdhogynem ellehetetleníti. Ami újabb jele annak, hogy az 1989 utáni Románia nem akar szembenézni önmaga közelmúltjával. A befalazott történelem ellenszere márpedig a falbontás.
Benkő Levente. Krónika (Kolozsvár)

Szabadság-emlékérem és könyvbemutató
Az 1956-os forradalmi eseményekre és következményeire hívta fel a figyelmet az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége és a Kincses Kolozsvár Egyesület rendezvénye pénteken délután 6 órától a Magyar Szabadság Éve Kolozsváron rendezvénysorozat központi székhelyén, a Szentegyház/Iuliu Maniu utca 4. szám alatt.
Az 1956 Kolozsváron című film vetítése után Dávid Gyula irodalomtörténész, ’56-os elítélt tartott előadást, majd Kelemen Hunor szövetségi elnök Szabadság-szobor emlékérmet adott át az ötvenhatosoknak, pontosabban Kelemen Kálmánnak, Kiss Bélának, Nagy Benedeknek, Dávid Gyulának és Domokos Miklósnak (képünkön), ily módon fejezve ki a szövetség háláját, hogy ma erdélyi magyarokként biztonsággal tervezhetjük jövőnket szülőföldünkön. Filep Jánosnak és Szekerán Istvánnak eljuttatják a kitüntetést. A kitüntetések átadása után Benkő Levente Volt egyszer egy ’56 című könyvét mutatta be Rácz Éva rádiós szerkesztő. Szabadság (Kolozsvár)

Karácsony előtti könyvmustra
Nagyvárad – Magyarországi és romániai kiadók könyveiből nyílt vásár csütörtökön a nagyvárad-őssi Antonio Alexe Sportcsarnokban. A Könyvet a fa alá! mottóval szervezett vásár vasárnapig látogatható.
A tavalyi sikeren felbuzdulva idén második alkalommal szervez ünnepi könyvvásárt aHonterus Könyvkereskedés. A Könyvet a fa alá! mottóval megrendezett vásárt csütörtök délben nyitották meg a nagyvárad-őssi Antonio Alexe Sportcsarnok folyosóján. A megnyitón viszonylag szép számban érkeztek érdeklődők. Herman Ferenc főszervező mondott rövid köszöntő beszédet. Felhívta a figyelmet, hogy nem csak Erdélyből és a Partiumból, hanem Magyarországról is érkeztek kiadók, így az idei könyvvásár nemzetközinek mondható. A megnyitón felléptek a váradi Francisc Hubic Művészeti Iskola Koreográfia szakos diákjai, Ramona Gavriş balettoktató vezetésével, majd megkezdődhetett a felállított standok közötti könyvmustra. Mint ahogy Herman Ferenctől megtudtuk a kiadók különböző árkedvezményekkel próbálják a látogatók számára vonzóvá tenni könyvvásárt. Nem véletlen, hogy éppen ünnepek előtt szervezték meg, hiszen céljuk elsősorban az, hogy minél több családban kerüljön könyv a karácsonyfa alá, ezáltal pedig minél több emberrel ismertessék meg az olvasás örömét. A szervezésben szintén szerepet vállaló Delorean Gyula RMDSZ-es önkormányzati képviselő, érdeklődésünkre kifejtette: összesen huszonegy könyvkiadó vesz részt az idei könyvásáron, mely háromszor több a tavalyi évhez képest. Szeretnék, ha Várad kellemes színfoltjává nőné ki magát a rendezvény.
Nyitvatartási program
A sportcsarnok folyosóin felállított standok között zömében magyar, emellett román és angol nyelvű könyveket is láttunk. Az egyik budapesti kiadónál hangoskönyveket is lehet vásárolni akár hetven százalékos árkedvezménnyel. Művészeti lexikonok, térképek, útikönyvek, világirádalmi, ezotériai, vallási kötetetek, gyermekkönyvek, folyóiratok, stb. széles választéka közül lehet válogatni. Pénteken és szombaton 10-18, vasárnap pedig 10-14 óra között látogatható a vásár. A gyermekek számára kézműves foglalkozásokat is szerveznek (pénteken és szombaton 10-14, illetve 16-18, vasárnap 10-14 órák között) illetve jelen lesz a Mikulás is, aki meghallgatja a gyerekek kívánságait. A kolozsvári kiadók könyvbemutatóval is készülnek: szombaton 11 órakor mutatják be Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla: Törzsében székely volt – Tamási Áron, valamint a Székelyföld képi autonómiája című kiadványaikat. Továbbá bemutatásra kerül a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, sorozatzáró kötete, melyet Dávid Gyula, a lexikon főszerkesztője ismertet. Nagyváradhoz különleges kötődése van a munkának, hiszen az ide köthető számos alkotó, irodalmi jelenség, folyóirat, és nem utolsó sorban munkatárs mellett a nagyváradi nyomdában készült mind az öt kötet. A Polis kiadó könyveiről Dávid Gyula, a kiadó vezetője beszél, a Művelődés kiadványairól Benkő Levente, a folyóirat szerkesztője, míg a Kriterion többi újdonságát H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója mutatja be. A könyvbemutatókon kedvezményesen vásárolhatók meg a kiadók könyvei. Belépés ingyenes.
Mészáros Tímea, erdon.ro

Kettéosztott erdélyi magyar közművelődés? – Kevesebb könyv, kevesebb olvasó
Alig húsz érdeklődő jelent meg szombaton délelőtt a nagyváradi filharmóniában, ahol a II. Nagyváradi Ünnepi Könyvvásár alkalmából a kolozsvári a Kriterion Könyvkiadó, a Művelődés és a Polis Kiadó munkatársai voltak a meghívottak. Szabó H. Gyula, a Kriterion igazgatója köszöntötte a maroknyi közönséget, majd átadta a szót Dávid Gyulának, aki a Polis kiadó mostanában megjelent könyveiről beszélt. A legfontosabb kiadvány, mely vélhetőleg a leginkább érdekli az olvasókat, a Romániai magyar irodalmi lexikon két sorozatzáró (5/1-es és 5/2-es) kötete volt. Benkő Levente lapszerkesztő a Művelődés kiadványairól beszélt. Abban mind a három meghívott egyhangúlag egyetértett, hogy egyre csökken a kereslet a könyvek és általában az olvasás iránt, s rámutattak arra a furcsa jelenségre, amely az erdélyi magyar irodalmi műhelyeket kélt részre osztja, ugyanis mint mondták, a Király-hágó mintegy falként választja el a partiumi és az erdélyi kultúrát egymástól, az alkotóművészetet és a közművelődést egyaránt. A helyszínen meg is lehetett vásárolni a kiadók által forgalmazott könyveket.
Sz. M. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Átvehetők a tiszteletpéldányok
A Kovászna Megye Tanácsa, Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala és az RMDSZ Háromszéki Szervezete újévi ajándékaként a Háromszéki nekigyürkőzés című kötet szerzői a sepsiszentgyörgyi Charta Könyvkiadó Gábor Áron utca 14. szám alatti székhelyén átvehetik a közel négyszáz oldalas kiadvány egy-egy kötetét.
A könyv írásainak szerzői és jelentősebb interjúalanyai a megjelenés sorrendjében: Simó Erzsébet, Ferencz Éva, Tankó Vilmos, Váncsa Árpád, Bedő Zoltán, Benkő Levente, Bogdán László, Karácsony Éva, Zsigmond Győző, Gazda József, Bodor János, Zsuffa Zoltán, Józsa Lajos, Kala Sándor, dr. Nagy Lajos, Gazda Zoltán, Tompa Ernő, Mózes László, Áros Károly, Gajzágó Márton, Bede Erika, B. Kovács András, Magyari Lajos, Puskás Attila, Fodor Pál, Torma Sándor, Iochom István, Orbán Árpád, Veszeli Lajos, Király Károly, Deák Vilma, dr. Demeter János, Kányádi Mihály, Vargha György, Forró Eszter, Kónya Ádám, Albert Levente, Márton Árpád, Gazda Árpád, Benedek Zsolt, Kiss Jenő, Nyisztor Tinka, Jakab Mihály, Czoppelt Júlia, Kovács Márta, Máthé Ferenc, Jancsó Katalin. Az időközben elhunyt szerzők tiszteletpéldányát a hozzátartozók vehetik át. A kötet szerkesztője elnézést kér mindazoktól a szerzőktől, akik írásai és visszaemlékezései terjedelmi okok miatt az 1990-es év eseményeiből (1990. január 1.—május 20.) kimaradtak. Amennyiben a második kötet szerkesztéséhez és kiadásához megfelelő támogatást találunk, 2011. március 15. tiszteletére az olvasó asztalára helyezhetjük az 1990. év háromszéki emléktöredékeit a februári tanügyi tüntetés, az első szabad március 15. és a májusi parlamenti választások eseményei köré súlypontozva. A Háromszéki nekigyürkőzés második kötetének kiadásával helyreigazítjuk azokat az aránytalanságokat, amelyek az 1989—90-es év rendszerváltozáshoz fűződő háromszéki eseményeit az országos sodrásból kiszorították vagy elhallgatták.
A kötet szerkesztője, Sylvester Lajos
Háromszéki nekigyürkőzés Emléktöredékek az 1989-90-es rendszerváltás napjaiból /Charta Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2010/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újítást!
Olosz Gergely háromszéki képviselő bejelentése, miszerint ő is indul az RMDSZ országos elnöki tisztségéért, alighanem az eddigi két pályázó közül a jelenlegi csúcsvezetés bizalmát élvező Kelemen Hunornak kedvez.
Hiszen Tamás Sándor háromszéki RMDSZ- és megyei tanácselnök első reagálása meglehetősen világosan jelzi: a székely megye aligha támogatja saját parlamenti képviselőjét, vagyis Oloszt a szövetségi elnöki tisztségért zajló versengésben. A Kelemen Hunorral és Eckstein-Kovács Péterrel szemben eleve esélytelennek tűnő Olosz ilyen körülmények között a kongresszuson többnyire attól az Eckstein-Kovácstól vesz majd el szavazatokat, aki gyakran másként vélekedett, mint a szövetségi csúcsvezetés, és a szövetség belső parlamentjében, vagyis a Szövetségi Képviselők Tanácsában nem egy ízben bírálta nyíltan a csúcsvezetés ballépéseit.
Mint például a Traian Băsescu államelnök eltávolításáért 2007-ben lezajlott, sikertelen népszavazást. Olosz bejelentése egyben azt is érzékeltetni látszik, hogy Háromszéken – talán általában a székely tömbben? – minimális elvárás az RMDSZ igazi megújulása, és olyan érdekképviseletté, vagy ha így jobban tetszik: politikai tényezővé való átgyúrása, amely nem elmaszatolja, és nem elutasítja, hanem tudomásul veszi és fel is vállalja a székelyföldi, általában a magyar többségű vidékeknek a szórványénál hangsúlyozottabb elvárásait. Is! Például azt, hogy az önrendelkezés ne választási jelszó legyen, hanem mind a magyarság, mind a románság körében a kérdéskörről folytatott párbeszéd révén is jól megfogalmazott, elérendő cél. Például azt, hogy legyen ehhez bel- és külpolitikája.
És például azt, hogy a romániai magyarság egyetlen parlamenti képviseleteként ne (csak) a határon túli magyarságot megtagadó magyarországi, bukott szocialistákkal és szabaddemokratákkal parolázzon, hanem rendezze viszonyát és vállalja fel az előrevivő együttműködést a nemzetegyesítő politikai erőkkel. Ha mindehhez nemzedékváltás kell, ám legyen. De legyen! Mert az RMDSZ akkor fog tudni megújulni igazán, ha elnökét nem irányítják a szövetség oligarchái, akik igen közel járnak már a hatvanhoz, és a munkájukat ők is elvégezték – már aki, már ahogyan. Mert addig minden mai elképzelés villával falra hányt borsó marad.
Benkő Levente. Krónika (Kolozsvár)

Lelkiismeret kérdése
A magyar történelemben példátlan helyzet alakulhat ki, ha a magyar alkotmány valóban úgy módosul, ahogyan azt az Országgyűlés elnöke, Kövér László előrevetíti. Trianon utáni magyarországi szavazati joghoz ugyanis országhatárokon kívül élő ember csak úgy juthatott, hogy például 1990 után anyaországi letelepedés révén megszerzett magyar állampolgárként utóbb mégis hazament, netán kétlakivá vált.
magyarországi szavazati joggal tehát nem élhettünk úgymond testületileg, de legalábbis nem annyian, mint ahányan a jelek szerint az igen nagy érdeklődésnek örvendő egyszerűsített honosítás révén várhatóan élhetünk.
Ez jelenti a körvonalazódó tényállás példa nélküli voltát, s ezzel nem tud mit kezdeni a jelek szerint sem a magyarországi ellenzék, sem Európa néhány politikusa. Az olyasfajta érvelés vagy elszólás, miszerint a szavazati – és értelemszerűen a választhatósági – jog kiterjesztésével Magyarország nem ismeri el a mai államhatárokat, rosszindulatra, de mondhatnám azt is: az elődök valamikori rossz döntései miatt az új helyzet láttán ébredező rossz lelkiismeretre vall. Az is sántít, hogy a szavazati jog lakóhelyhez kötődjék, mert akkor mi okon-jogon szavazott, bennünket, határon túli magyarokat is érintően az 1989 utáni, mindenkori magyar Országgyűlés vagy kormány, ha nem a nemzet együvé tartozása, illetőleg a bennünket hol óvni, hol megtagadni akaró szándék okán?
Mert akkor Magyarországon miért is születtek szavazati joggal élők kézfelemelésével olyan jó és rossz döntések, amelyek nem az ott élőket, hanem bennünket érintettek? Az ilyesfajta érzelmi megközelítésekkel együtt azért valóban tisztázni kell, hogy miben áll a leendő magyar állampolgárok szavazati-választhatósági joga. Például a Kövér László bejelentése szerinti, megkülönböztetés nélküli, tehát a Magyarországon lakókéval azonos jog a helyhatósági választásokra is kiterjed-e, vagy sem?
S ha igen, miként lehet azt érvényre juttatni? Például – bár ez választási törvény kérdése – lehet-e egyszerre mind Magyarországon, mind az utódállamokban választható ugyanaz a személy? Ilyen kérdések közepette tiszta és világos, hogy legalább ilyen lépésekkel javítható valamelyest a valamikor elrontott Európa. S ez is tiszta: a lelkiismeretünk.
Benkő Levente, Krónika (Kolozsvár)

Magyar lecke
Az eddigi ügyvitel során nem állt elő megoldhatatlan helyzet – jelentette ki tegnap Kolozsváron Szilágyi Mátyás. A Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja ezt arra utalva fogalmazta meg, hogy felvetődött a kérdés: például az 1940 és 1944 között magyar állampolgársággal rendelkező észak-erdélyi románok vagy azok leszármazottai ütköznek-e valamiféle akadályba, midőn egyszerűsített honosítással magyar állampolgárságot kérelmeznek.
Tudniillik a magyarnyelv-tudás, illetve a magyar nyelven folytatott tanulmányok mellett a valamikori magyar állampolgárság is bizonyító tényezőként számít, s eddig nem is egy erdélyi román nemzetiségű ember lépett a honosítási kérelem ügyében. Sietve teszem hozzá, hogy nem kell félni az olyasfajta mérhetetlen butaságtól és rosszindulattól, mint amilyenekkel a 2004. december 5-i emlékezetes népszavazás előtti kampányban Kovács László és a hozzá hasonlóan magyar nyelvet beszélő, de idegen szívű ideológiai társai Magyarország népét huszonhárommillió román beözönlésével riogatták. És sietve teszem hozzá azt is, hogy az egykori magyar állampolgársági kötődésüket bizonyítani tudó Kárpát-medencei, utódállamokban élő horvátok, románok, szerbek, szlovákok, szlovének, ukránok ugyanolyan joggal kérvényezhetik és kaphatják meg a magyar útlevelet, akárcsak mi.
Szent Istvánnak a vendégek befogadásáról és gyámolításáról szóló, Imre herceghez intézett intelmeire – miszerint az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő – alaposan rácáfoltak az utóbbi két évszázad Kárpát-medencei eseményei, s főleg nemzetállami törekvései; az imént említett nemzetek pedig e Kárpátok ölelte térségben már rég nem jövevények és vendégek, hanem tetszik, vagy sem, akárcsak mi: államalkotó tényezők. Ettől még a másság iránt való türelem Szent István-i gondolata semmit sem veszített időszerűségéből. S mert a román politikum, de a civil társadalom berkeiből is sokszor és sokan kioktatták már Magyarországot demokráciából és például a nemzetiségi másság iránti türelmességből, akkor most itt van a magyar lecke. Ami egyben a vegyes házasságok fölöttébb haszontalan volta mellett arra a nem kevésbé hamis és buta „elméletre” is vaskos válasz, miszerint romániai magyar gyermek tanuljon románul, mert úgy könnyebben érvényesül.
Benkő Levente. Krónika (Kolozsvár)

Azonosságok
Gyöngyöspatáról tegnap cigányasszonyok és -gyermekek indultak útnak a félelem miatt. A Heves megyei településen ugyanis egy robbant fel azok közül a korábban emlegetett ketyegő bombák közül, amelyek nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is léteznek.
Sőt meg merem kockáztatni: a földrajzi és kulturális értelemben vett Európában is. A gyöngyöspatai véres etnikai összecsapás kísérteties hasonlóságot mutat a nemrégiben Alsórákoson lezajlottal, s ha a két eset között van is annyi különbség, hogy mifelénk, Erdélyben semmilyen terepruhás alakulat nem hergelte a cigányokat, a feszültség lényege ugyanaz: a cigányság jelenléte. Pontosabban az, hogy ők hosszú idők óta olyan sajátos normák szerint élnek, amelyek sokszor köszönő viszonyban sincsenek az Európában mára kialakultakkal. Két, párhuzamosan élő társadalomról beszélhetünk tehát, amelyek találkozási pontjai olykor sikertörténetekről – lásd cigány alkotók, előadók, zenészek, művészek, sportolók sorát –, de legtöbbször lappangó feszültségekről és robbanó puskaporos hordókról szólnak.
Nehezen hihető ugyanis, hogy Alsórákoson vagy akár Gyöngyöspatán ide fajul a helyzet, ha a cigányok némelyikének magatartása nem vívja ki a másik fél ellenszenvét, és ugyanolyan nehezen hihető, hogy a helybéli magyar (Alsórákoson részben román) lakosság rend- vagy csendőrséget (Gyöngyöspata esetében utóbbi hiányában valamilyen véderőt) hív, ha önmagát és jószágát biztonságban tudja. Ezt az igen bonyolult helyzetet lovagolja most meg a magyarországi ellenzék, hazug módon olyan fénybe állítva Magyarországot, mintha az a fajelmélet újjáéledésének a bölcsője lenne. Ez azzal együtt elutasítandó, hogy a cigányság testületileg bűnös lenne. Nem fogadható el, hogy a cigányokkal szemben alkalmazott erőszak volna a megoldás, és az sem fogadható el, hogy emezek némelyike népes családokra, éhes szájakra, munkanélküliségre, sanyarú társadalmi helyzetre hivatkozva a máséban vájkál. De javíthat a helyzeten, ha a néven nevezett öntörvényű garázdálkodókat és a magamutogató erőfitogtatókat az arra hivatott intézmények szépen leültetik. A hátsó felükre.
Benkő Levente
Krónika (Kolozsvár)

Beolvasztás kérdése
Romániára is érvényes nemzetközi egyezmények, ezek között az egyetemes emberi jogok chartájának betartását, továbbá a nemrég elfogadott új, oktatási törvény betű szerinti alkalmazását kérik a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem nyíltan magyarellenes szenátusától és vezetésétől a magyar tannyelvű tagozat újraindítását szorgalmazók.
Felesleges, sziszifuszinak tűnő erőfeszítés ez, hiszen a magyar tagozat újraindulását ellenzők, s kilenc, magyarajkú professzor nyugdíjba kényszerítésével e gáncsoskodást kiegészítők minden kétséget kizáróan betéve ismerik a szóban forgó törvényt s az egyezményeket.
Mert nem pusztán charták és törvények betartásának vagy éppenséggel megszegésének kérdése ez. Hiszen az igazi törvény, az igazi szabály az olyan, hogy azzal szemben nincs mese, s akár tetszik, akár nem, érvényre kell jutnia ama ókori Róma óta ismert alapállás szerint, hogy a törvény szigorú, de törvény. Egy félmondat erejéig azért az is idetartozik, hogy az új oktatási – vagy talán minden – törvényben a jogalkotó éppen elég kiskaput hagyott ahhoz, hogy a majdani alkalmazás során a jogszabályt értelmezni, de akár nyakát szegni lehessen. A marosvásárhelyi egyetemen zajló magyarellenes gáncsoskodás elsősorban olyan emberi tulajdonságok kérdése is, mint például a bölcsesség s az emberi jóérzés. És a képzés tökéletesítéséé, javításáé is, ha abból az alapigazságból indulunk ki, hogy minden ember a saját anyanyelvén tudja képezni a legjobban önmagát.
A marosvásárhelyi ügy egyébiránt tökéletesen tükrözi azt az impotenciát, amely a nemzetiségi jogok maradéktalan érvényre juttatása és zavartalan működése terén mind a nemzetközi fórumok, mind az RMDSZ-t, tehát romániai magyar parlamenti érdekképviseletet s annak az oktatási tárcát felügyelő kormányfő-helyettesét is magában foglaló Boc-kormány tanúsítanak. S ezzel is összevetve a marosvásárhelyi gáncsoskodás fényes bizonyítéka annak a mindenkori román beolvasztási törekvésnek, amellyel a MOGYE az eltelt évtizedekben, tágabb szórásban pedig a teljes romániai magyarság szembesült. Aki pedig az önálló Bolyai-egyetem újraindításáért tüntetett, s a MOGYE magyar tagozatáért tüntet, az a beolvasztás ellen is szavát emeli.
Benkő Levente. Krónika (Kolozsvár)

Mi, hol, mikor?
Megemlékezés és könyvbemutató Szárazajtán
A szárazajtai református templomban ma 11 órától megemlékeznek a magyarellenes vérengzésről, a Lármafa Kulturális és Sportegyesület átveszi a falunak odaítélt magyarországi Ex libris-díjat. A központban levő emlékmű koszorúzása után az Ajtai Abod Mihály Általános Iskolában bemutatják Benkő Levente történész, újságíró Szárazajtáról írt második, bővített könyvét.
Hitvilág A sepsiszentkirályi unitárius egyházközség október 2-án 11 órától ökumenikus istentisztelet keretében az öregek vasárnapját tartja. Erre az alkalomra hazavárják a faluból elszármazott 70 éveseket és idősebbeket vallásfelekezeti különbség nélkül. Részvételi szándékukat jelezzék a 0746 433 798-as telefonon. 20. országos konferencia
A sepsiszentgyörgyi Írisz házban (Gyöngyvirág utca 5. szám) tartja a Református Mentő Misszió és a Bonus Pastor Alapítvány országos találkozóját szeptember 30.–október 2. között Együtt az úton, fedezd fel (újra) a KÖZÖSSÉGet címmel. A konferencián az előadások mellett lesz kiscsoportos foglalkozás, közgyűlés és alternatív programok, szombat este tevékenység a különböző korosztályoknak, vasárnap ünnepi istentiszteletek a város református templomaiban. Honlapok: www.ce-union.ro, www.bonuspastor.ro.
Irodalmi önképzőkörök
A sepsiszentgyörgyi Turulmadár Ifjúsági Irodában ma 18 órától újraindul a József Attila Irodalmi és Beszédművelő Önképzőkör tevékenysége. Várnak minden 12–19 éves, az irodalom, nyelvművelés, önismeret iránt érdeklődő tanulót. További információ a jozsefattilairodkor@gmail.com e-mail címen és a 0745 957 039-es telefonon. * A Parnasszus irodalmi önképzőkörön a sepsiszentgyörgyi unitárius egyház tanácstermében ma 18 órától Józsa Zsuzsanna Görögország hétköznapi csodái címmel tart élménybeszámolót. Pinceklub. A sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házban ma 16 órától a Háromszéki Fürge Ujjak Kézimunkakörbe várnak minden kézimunkázni szerető fiatalt és időset. A kör vezetője: Gábor Éva. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szárazajta – itt és most
Átlagon felüli örömöt jelentett számomra Benkő Levente legújabb kötetének megjelenése. A legújabb megnevezés azonban talán nem is épp annyira helytálló, hiszen egy régebbi könyvének átdolgozott és jelentős mértékben kibővített változatáról van szó. Mivel azonban az első kiadás már szinte föllelhetetlen, valószínűleg sokak számára válik becsessé ez a könyv.
Egészen konkrétan a Szárazajta* című dokumentumkötetről van szó. Az író, kutató, terepet járó, történetek, sorsok és történelmek nyomába eredő Benkő Leventével egyetemista koromban találkoztam először. No, nem személyesen, hanem bibliográfiaként, hiszen a tananyagunk részét képezte. Ritka eset azonban, amikor a kötelező könyvészet olyan hatással bír, mint néhány elszánt egyetemistára a tőlünk földrajzilag is csöppet távol eső, székelyföldi Benkő Levente. Szégyenkezve vallom be, hogy amíg háromszoros kerülőúton kezembe nem került a Szárazajta című karcsú kötet, azt sem tudtam, hogy létezik ilyen falu. Aranyárban mérték, korlátozott példányszámban jelent meg, nagyon szerencsésnek kellett lenni ahhoz, hogy valahogyan kölcsönkapjuk, kézbe véve pedig mit is láttunk: egy vékonyka, zöld és meglehetősen gyengécske nyomdatechnikával készült kiadványt. Beleolvasva azonban valami fura dolog született: fájdalomból, kínból, könnyekből, haragból, kétségbeesésből, elkeseredésből, szavakból táplálkozó varázslat.
Nem lehetett letenni: egy éjszaka alatt kellett a végére jutni, holott már az első tíz oldal elolvasása után világossá vált, hogy itt nem lesz katarzis, ez nem az a műfaj. Tudnom kellett azonban, hogy mi is történt igazából Szárazajtán 1944. szeptember 26-án, persze, csak annyira, amennyire ezt most így, több évtized távlatából tudni lehet. Talán ez a dokumentumkötetek igazi varázsa: ebben az esetben szó sem lehet a fikció megnyugtató érzéséről, és bár nem könnyű esti olvasmány, mégsem bírunk tőle szabadulni, mert az igazságkeresés vágya erősebbnek bizonyul a védekező mechanizmusnál. Így bármilyen kegyetlen legyen is a téma: olvassuk.
Jelen témánk pedig nem nélkülözi a kegyetlenséget. S hogy Benkő Leventét sem hagyta nyugodni a Szárazajtán az 1990-es évek elején felgöngyölített tragédia, annak ékes bizonyítéka a most megjelent újabb kötete. Akiknek az emlékezetében még él a fentebb említett karcsú zöld könyvecske, azok most valószínűleg meglepődve veszik kézbe a terjedelmes (az előzőnek legalább ötszöröse), finom tapintású, borítója által is visszafogott, drámát sejtető könyvet. Ebben pedig most megkapjuk a kerettörténetet is: a szerző ezúttal nem elégszik meg magának a szárazajtai vérengzésnek a szemtanúk által történő felidézésével, nyilvánosságra hozatalával, hanem közlésre szánja a teljes dokumentációt, kutatásainak anyagát, bírósági jegyzőkönyveket, periratokat, korabeli feljegyzéseket. Ugyanakkor kontextusba is helyezi a történéseket, hiszen a szárazajtai tragédia nem egy önmagában létező, egyedi eset, hanem történelmi helyzetek, döntések és állapotok fájdalmas hozadéka. Tény, amely többször, több fórumon is elhangzott: 1944. szeptember 26-án szörnyű vérfürdő helyszíne volt Szárazajta. Tizenkét helyi lakos lelte ekkor halálát. Gavrila Olteanu kapitány vezette a Maniu-gárdistákat, akik kegyetlen példát statuáltak: tizenkét falubelit – köztük egy idős asszonyt – kivégeztek, többeket megsebesítettek, bántalmaztak, a falut feldúlták, kirabolták. A szörnyűségeket nyilvánosan követték el: gyermekek, szülők, testvérek, rokonok, falubeliek kellett hogy végignézzék szeretteik pusztulását. Hogy mi és hogyan történt, azt szemtanúk állításai, a lelkileg megtört emberek által felidézett események igazolják. Hogy miért történt, arra a kérdésre kereshetik a választ a történészek, az oknyomozó riporterek, ahogyan tette Benkő Levente, feltárva a vonatkozó forrásokat. Hideg fejjel tekintve át a történelmet, a két világháború közötti, a második bécsi döntés utáni állapotokat, a gyűlölködés kétoldalú megnyilvánulásait, ésszel talán még magyarázatot is találnánk, ha lehetne találni a megmagyarázhatatlanra. Ezért fontos, hogy ne tévesszük szem elől az előzményeket, ne vonjunk le elhibázott következtetéseket, ne ítélkezzünk elhamarkodottan. A tények ettől még tények maradnak: ártatlan emberek életét oltották ki, egy falu lakosságát tették tönkre, generációkon túl sem gyógyuló sebeket ejtve. Bűnösöket lehet és kell is találni, de ezek talán nem azonosak a végrehajtókkal. Ahhoz azonban, hogy ebbe bármilyen szinten is beleláthassunk, ismernünk kell azt a feltáró munkát, amelyet Benkő Levente elvégzett, és amelynek szintézise a most megjelent kötet.
S hogy kinek is ajánlható a Szárazajta? Gyakorlatilag bárkinek. Bár természetesen mást jelent egy útkereső egyetemista, és mást egy szakmabeli (történész, kutató stb.) számára, de hogy mindenkiben nyomot hagy, aki kicsit is érdeklődik a történelmünk iránt, az biztosra vehető. A döntés és véleményezés mindenkinek szíve joga, ismerni a megismerhető tényeket azonban kötelességünk.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES 
 *Benkő Levente: Szárazajta. Tortoma Könyvkiadó, Barót, 2011. (A könyvbemutatót csütörtökön 6 órától tartják az EME Jókai utca 2–4. szám alatti székházában)
Szabadság (Kolozsvár)

Intő kétezer csángóért
Balsejtelmes a Moldvai Csángó-magyarok Szövetsége elnökségének lemondása. A magyar kormány nemzetpolitikai államtitkárságával kialakult vita akár odáig is elvezethet, hogy az évtizedeken át áhított, tizenkét éve megannyi akadály leküzdésével immár működő moldvai magyar nyelvű oktatás súlyos károkat szenved. Hogy apokaliptikus végkimenetelről ne is beszéljünk, mert ugyebár nem jó emlegetni az ördögöt…
A kialakult helyzet amolyan „hagyományosan” magyarosnak mondható: már megint marjuk egymást, ráadásul a moldvai magyar nyelvű oktatás fölöttébb hasznos intézményét sodorva veszélybe… Higgadtabb szemrevétel viszont a „vitában” szemben álló felek mindenikét higgadtságra intené, nehogy a két bába között elvesszen a gyermek.
A csángószövetség elnökségének mint pénzforrásokra pályázó bármely intézmény felelős testületének nem lehet kifogása az ellen az elv ellen, hogy a mindenkori pályáztató, magyarabbul: a pénzt adó elszámoltatási joggal bír. Sőt kötelezettséggel, amennyiben közpénzeket kezel a pályázatok okán-során. Nos, amennyiben az MCSMSZ-nél végzett ellenőrzés nem súlyos könyvelési, pénzügyviteli, egyszerűbben: a kiforratlan szervezeti kultúrához kapcsolható mulasztásokat talált, azokat menet közben is lehet úgy pászítani, hogy a szekér továbbhaladjon.
Merthogy a moldvai magyar nyelvű oktatással dolgozók számára bizonyára fontosabb maga a tartalom, mint az egyébként valóban megkérdőjelezhetetlen, de akkor is bürokratikus aktarendezgetés, vagyis a háttér. Ám ha vajmi valóságmagva is lehet annak, amit a magyar nemzetpolitikai államtitkárság sejtet, hogy tudniillik a csángó szövetségnél tapasztalt ügyvitel „súlyos visszaélésekre is alkalmat adhat”, akkor ezen alaposan el kell gondolkodnia mindenkinek.
A moldvai magyar nyelvű oktatást egy új intézmény létrehozásával gyakorlatilag teljes ellenőrzése alá vonni szándékozó nemzetpolitikai államtitkárságnak viszont az ellen nem lehet kifogása, hogy az erdélyiek csak jobban tudják, mi a teendő az ellenszél fújta keleti végeken. A ma magyarul tanuló több mint kétezer csángó magyar gyermek nevében is mondhatnám: ha az MCSMSZ élén nincs vezetőség, majd lesz; ember emberrel pótolható, de az anyanyelvű oktatás semmivel.
Benkő Levente
Krónika (Kolozsvár)

Március 15-i rendezvények az EMNP szervezésében
Az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Erdély számos magyarlakta településén emlékezik ünnepségsorozattal az 1848-as szabadságharc kitörésének 164. évfordulójára. A Néppárt és az EMNT kiemelt ünnepi rendezvényei idén három helyszínen zajlanak:
I. Nagyvárad
A nagyváradi Szacsvay Imre szobornál délután három órakor kezdődő rendezvényen ünnepi beszédet mond Tőkés László, az EMNT elnöke, Zatykó Gyula, a Néppárt Partium régióért felelős országos alelnöke, valamint meghívott vendégünk, Csóti György, a Fidesz országgyűlési képviselője. Orbán Viktor magyar miniszterelnök ünnepi üzenetét Török Sándor, az EMNT Bihar megyei szervezetének elnöke olvassa fel. Ezt követően a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium diákkórusa, a Nagyváradi Asszonykórus, valamint a Váradi Dalnokok lépnek fel. Az eseménysorozat a nagyváradi-olaszi református templomban fél öt órakor kezdődő ökumenikus istentisztelettel zárul. II. Zilah
Zilahon, a Wesselényi-szobor előtt 18 órakor kezdődik a megemlékezés. A Néppárt részéről ünnepi beszédet mond Toró T. Tibor országos elnök, dr. Sándor József Szilágy megyei elnök, valamint Tunyogi Tímea helyi elnök. A megemlékezésen felszólal Varga Ferenc, az Erdélyi Magyar Ifjak szilágysági elnöke is. Orbán Viktor magyar miniszterelnök ünnepi üzenetét Lukács Levente, a Néppárt zilahi szervezetének alelnöke tolmácsolja. A rendezvényen Ady Endre és Juhász Gyula versek hangzanak el. A megemlékezés utolsó mozzanata a Wesselényi szobor megkoszorúzása lesz, ahol – többek között – Püsök Csaba, az EMNT egyházi és szociális ügyekért felelős alelnöke helyez el koszorút.
III. Marosvásárhely
Marosvásárhelyen március 14-én, szerdán délben a Bolyai Farkas Elméleti Líceum dísztermében tartandó Rendhagyó 1848-as történelemórával veszi kezdetét az ünnepségsorozat. Délután 18 órakor a helyi Demokrácia Központban Spielmann Mihály író, történész nyitja meg a képeslap-kiállítást. Március 15-én délelőtt 10 órakor nyílik a Pilvax Kávéház, ahol kokárdakészítésre, valamint a 12 pont kinyomtatására régi nyomdagépen történő kinyomtatására is lehetőség lesz. Az EMNT által meghirdetett Az én szabadságharcom gyermekrajz-pályázat eredményeit fél kettőkor ismertetik a szervezők, majd ezt követően Sebestyén Aba és barátai előadását tekinthetik meg az érdeklődők. A kávézóban délután '48-as dalokat oktatnak, majd magyaros ruhák bemutatására kerül sor. A vár területén délben nyitja meg kapuit a kézműves vásár.
A 17 órakor a Petőfi-szobornál kezdődő ünnepi műsor keretében beszédet mond Portik Vilmos, a Néppárt Maros megyei szervezetének elnöke, Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke valamint a rendezvény díszvendége, Balogh Zoltán, a Magyar kormány társadalmi felzárkóztatásért felelős államtitkára. A rendezvény az EMI fáklyás felvonulásával zárul. Az eseményen jelen lesz Papp Előd, a Néppárt Székelyföld régióért felelős országos alelnöke is.
A kiemelt ünnepi rendezvények mellett a Néppárt valamint az EMNT helyi szervezeteinek képviselői több helyszínen is részt vesznek az 1848-as megemlékezéseken.
Kolozsvár
A kolozsvári Biasini szállónál rendezett ünnepségen a Néppárt részéről Gergely Balázs, a közép-erdélyi régióért felelős országos alelnök tart beszédet.
Erdővidék
Az erdővidéki civil szervezetek által március 14-én rendezett bodvaji ünnepségen beszédet mond Nemes Előd, a Néppárt Kovászna megyei szervezetének elnöke.
Sepsiszentgyörgy
Március 15-én délelőtt 12 órától a Váradi József Iskolában díjazzák az EMNT Magyarnak lenni jó! gyermekrajz-pályázatának háromszéki nyerteseit. A Néppárt sepsiszentgyörgyi szervezetének részéről Nemes Előd, Kovács István, Bedő Zoltán és Váncsa Zsuzsanna helyeznek el koszorút a Kossuth-szobornál, majd a Szabadság téri 1848-as emlékműnél.
Barót
A Véczeri-emlékműnél szervezett ünnepségen beszédet mond Szép Béla, a Néppárt baróti szervezetének elnöke. Az EMNT erdővidéki szervezetének részéről Marián István elnök valamint Benkő Levente alelnök helyeznek el koszorút.
Orbaiszék
Az orbaiszéki EMNT elnöksége megkoszorúzza a kovásznai '48-as emlékművet, majd a Néppárt zabolai szervezetének vezetőségével közösen részt vesznek a Zabolán szervezett megemlékezéseken is.
Kézdivásárhely
A főtéri Gábor Áron-szobornál tartott megemlékezésen beszédet mond Johann Taierling, a Néppárt kézdivásárhelyi szervezetének alelnöke.
Csíkszék
Csíkszeredában két helyszínen, a Gál Sándor szobránál, illetve a Mikó-várnál is megemlékeznek az 1848-49-es márciusi eseményekről. A Néppárt részéről mindkét helyszínen jelen lesz és koszorút helyez el György László, a megyei szervezet elnöke, Tőke Ervin, a városi szervezet elnöke, valamint Tiboldi László, az EMNT csíkszéki elnöke.
A Néppárt helyi képviselői jelen lesznek más csíkszéki településeken szervezett rendezvényeken is, így a madéfalvi Siculicidium emlékműnél Szász Attila, a Néppárt csíkcsicsói elnöke, Csíkdánfalván Kajtár Edit, a Néppárt helyi szervezetének elnöke, Csíkszenttamáson a helyi szervezet részéről Bíró Ferenc, míg Csíkszentdomokoson Máthé Zoltán megyei elnökségi tag koszorúz. A nyergestetői emlékműnél a Néppárt részéről Bölöni Ferenc, a csíkszentimrei szervezet elnöke, Nemes Zoltán, a tusnádfürdői szervezet elnöke, Tőke Ervin, a csíkszeredai szervezet elnöke, valamint Sorbán Attila, a Csíkszékért felelős Hargita megyei alelnök helyez el koszorút.
Székelyudvarhely
A Márton Áron téren található Vasszékely szobornál szervezett ünnepi megemlékezésen jelen lesz László János, a Néppárt Udvarhelyszékért felelős Hargita megyei alelnöke és Zakariás Zoltán, a Néppárt udvarhelyi szervezetének elnöke. Az EMNT részéről koszorút helyez el Nagy Pál udvarhelyszéki elnök, valamint Bíró Edith és Szabó K. Attila helyi elnökségi tagok.
Gyergyószentmiklós
Kossuth Lajos és Petőfi Sándor szobránál koszorúznak a Néppárt és az EMNT gyergyószéki szervezeteinek képviselői: Bákai Magdolna, a Néppárt Gyergyószékért felelős Hargita megyei alelnöke, Szőcs Gábor, a gyergyószentmiklósi szervezet elnöke és Bicsak Péter alelnök. A gyergyószéki EMNT részéről Pázmán Attila alelnök tiszteleg a '48-as forradalom hősei előtt.
Brassó
A Brassó megyei EMNT – az eddigi hagyományokhoz híven – idén is körbejárja és megkoszorúzza a megye területén található '48-as emlékműveket.
Arad
A Néppárt Arad megyei szervezetének elnöke, dr. Burián Sándor valamint Endreffy Lajos alelnök a helyi Szabadság-szobornál tisztelegnek nagyjaink emléke előtt.
Beszterce-Naszód
A Néppárt és az EMNT Beszterce-Naszód megyei szervezeteinek képviselői a vicei Szent István szobrot koszorúzzák meg. A bethleni Demokrácia Központban 18 órától kezdődik a László Jolán tanárnő illetve ifj. Kerekes Zoltán, a Néppárt megyei szervezetének elnöke által tartott, vetítéssel egybekötött előadás, amelyen az 1848-49-es események felelevenítésével emlékeznek az egybegyűltek.
Erdély.ma

Nem érdekel ostoba és önző harcotok
Tulajdonképpen nem érdekel a szövegetek. Nem akarom hallgatni tovább, hogyan vitézkedtetek a vitaasztalnál, a folyosón, a teremben, a parlamentben, a kormányban, akárhol, s hogy milyen hathatós munkátokba és hathatós közbenjárásotokba került, míg elfogadtattátok.
Nem akarom hallgatni tovább, hogy csak ti dolgoztok, hogy csak ti tesztek, csak a tiétek a munka, főleg a neheze, csak tiétek érdem és babér, s abból a legjava – miközben szemérmetlenül elhallgatjátok, hogy az igazi munkát itt, lent mások is kezdik s végzik, s az elfogadtatásért itt, lent sírtak és sírnak elébb. Számtalanszor elmondtam, legalább ennyiszer leírtam, de ha csak önmagamnak, akkor is megismétlem: emlékeim szerint azért küldtünk oda benneteket. Hogy a mi érdekeinket vigyétek oda, hogy a mi érdekeinkért hathatósan dolgozzatok és hathatósan közbenjárjatok, míg elfogadtatjátok, amit el kell fogad(tat)notok.
A vitaasztalnál, a vitafolyosón, a vitateremben, a parlamentben, a kormányban, akárhol, akárkivel. Ha kell, a Jóistennel, de ha kell, magával az ördöggel, nem érdekel, mert emlékeim szerint, ha nem tévedek: ezért küldtünk oda benneteket – s ezért, még szép, fizetségeket is kaptok. Azt sem akarom hallgatni tovább, amint dicsekedtek, amint magatokat fényezve pöffeszkedtek és oktattok, hogy mit értetek el – mert innen, lentről az érem másik oldala is látszik: olykor bizony jól elcsináltátok. És jól elértétek…
Nem akarom hallgatni tovább, hogy azok, akik közbenjárnak és vitézkednek és elfogadtatnak, vagy sem, szóval hogy árulók. Nem akarom látni és hallani tovább, hogy egyik itt rontotta el, a másik amott, hogy egyik ekkor alkudott meg, a másik akkor; és nem akarom hallgatni tovább, hogy a mi érdekeink legjavát feláldozták az önzés s a hatalomvágy oltárán. Ha igaz, akkor sem akarom hallgatni ezt tovább. Mert a szöveg, mint mondám, tulajdonképpen nem érdekel, de a cselekvés annál inkább: ha új időkhöz új ember kell, nosza: álljon, ki legény, a gátra. Nem akarok sirámokat hallgatni tovább, sem dörgedelmeket, és nem akarok látni többé régi, ismerős, de egymástól elforduló tekinteteket. Sem parolára nem mozduló kezeket.
De az is igaz, hogy nem akarok látni többé nagy mellényeket, választási kampányban alázatos, utána gyalázatos képviselőket, főtitkárokat és elnököket. És nem akarok hallani több kioktatást, sem ideges képviselőt, minisztert, elöljárót, akinek viszket, ha innen, lentről megkérdezik: honnan e szép gyarapodás, amikor a mi pénztárcánk egyre vékonyabb? Mint ahogyan leszólást és üzenetet sem akarok hallani tovább: mit és hogyan írjon, mit emeljen ki, s mit hallgasson el a sajtó – mert huszonvalahány évvel a sarlós-kalapácsos diktatúra után ide jutott a pártérdekeknek kiszolgáltatott sajtószabadság.
Nem akarom látni és hallani tovább, amint ünnepkor egymás szájából tépitek ki a szót s kezéből a mikrofont.
Nem akarom látni s hallani tovább, amint feltételeket szabtok, hogy az egyik s a másik s a harmadik s a hányadik csak akkor szólhat, ha gondolatait elébb vizsgálatnak vetette alá – mert akkor halott az eszme: a szólásszabadság. Nem akarom látni tovább, ahogyan közös ünnepünket kisajátítjátok, hogy a márciusi, máskori, mindenkori napsugarakban s a rivaldafényben sütkérezzetek.
Nem akarom hallani tovább, hogy egyik vitézebb a másiknál, egyik alá- vagy fölévalóbb a másiknál, s azt sem, hogy melyik a kakasabb kakas a sok-sok szemétdomb valamelyikén – mert közben, ha észrevennétek, ha látnátok és hallanátok, a hátsóbb sorokban álldogálók az élet másmilyen dolgait osztják s szorozzák. Vagy egyszerűen hazamennek.
Nem akarom látni s hallani tovább ezt az önpusztító iszapbirkózást, és nem akarom tovább hallgatni ezt az egymásra acsarkodást. Hallgattam eleget, mert szóltatok eleget, nagyon sokat, máskor, s március idusán. Reményikien s reménykedőn szólva, félre ne értsetek, s ne is magyarázzatok: én nem temetni és nem lázítani, csupán figyelmeztetni akarok. És kérni benneteket, hogy hagyjátok abba, mert az ostoba és sehova, csak pusztulásba vezető vitára ti lehettek valók, de nem a nemzetünk és nem az ünnepek. És még azért jöttem, hogy az acsarkodást s széthúzást kereső apróhirdetésetekre jelentkezve elmondjam nektek: ebben rám ne számítsatok.
Benkő Levente
Krónika (Kolozsvár)

Az első fordulóból vissza lehetne szerezni a polgármesteri széket Marosvásárhelyen
Elnézést kérek minden marosvásárhelyi magyartól, de az, ami Marosvásárhelyen történik, az a széthúzásnak az iskolapéldája. Egy olyan városban, ahol a magyarságnak a számaránya közelíti az ötven százalékot, amikor egyfordulós a polgármesterválasztás és elvileg első fordulóból vissza lehet szerezni a polgármesteri tisztséget, ami történik ezekben a napokban, ebben az időszakban Marosvásárhelyen, az tényleg minden, csak nem összefogás.
A marosvásárhelyi összmagyarság érdekeit kéne nézni, ki kellene találni, vagy jó lett volna kitalálni azt az egyetlenegy komoly embert, akinek tényleg hisznek a vásárhelyiek.
Ha én ilyen helyzetben lennék, mint Vass Levente, hogy elővesznek, nem vesznek, elővesznek, nem vesznek, egyszerűen megköszönném és azt mondanám: gyerekek, én kiszállok ebből a játékból. Nem tudom, jó-e ez a taktikázás, én azt sem látom jónak, hogy három magyar politikai alakulat – RMDSZ, MPP, EMNP – egy olyan helyen, mint Marosvásárhely, ahol alaposan meg kell gondolni a dolgokat, egymással meccselnek., miközben a nevető negyedik simán győz.
Ha egy párton belül, vagy akár egy politikailag plurális közösségen belül van egy úgynevezett előválasztás, szerintem az a lista elegendő arra, hogy azon túl már azok a jelöltek maradjanak talpon, akik a lehető legnagyobb támogatottságot élvezik a közösség részéről.
Ha lenne beleszólásom, akkor azt mondnám, hogy van esély arra, hogy Marosvásárhelyen magyar polgármester legyen, de csak akkor, ha komolyan összefognak és a magyarság felé azt a pozitív üzenetet továbbítják, hogy itt most félretesszük az önös és másmilyen szempontokat. Ha az az üzenet megy ki a választópolgárokhoz, hogy ebben a kérdésben mindannyiunk érdekében megegyeztük, tehát van egy jelöltünk, aki felsorakozik fenntartások nélkül mindenki, mind a három alakulat, akkor sikerülhet visszaszerezni a marosvásárhelyi polgármesteri széket.
Benkő Levente
Marosvásárhelyi Rádió. Erdély.ma

Mindent vissza!
Lehetetlen fel nem figyelni és egyet nem érteni a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség általános helynöke és irodaigazgatója, Potyó Ferenc szavaival.
Az egyházi elöljáró ugyanis fején találja a szeget, amikor úgy véli, hogy a kommunista diktatúra idején elorzott javak visszaszolgáltatását szabályozó jogi keretet úgy módosítaná az Ungureanu-kormány – sejthetően a kérdésben egyeztetésre hívott teljes parlamenti politikum –, hogy a végeredmény a hatóságoknak, és ne a jussukat visszakérőknek feleljen meg. Mert amit most Bukarestben kiagyalni igyekeznek, az valóban nem más, mint egy második államosítás.
Ha szabad így szólnom: a kormány mentségére legyen mondva, ez a fonák folyamat nem új keletű, hiszen az 1989. decemberi rendszerváltozás óta zajló, csigalassú visszaszolgáltatás során sok minden megtörtént már, beleértve fájdalmasan sok esetben éppen további jogfosztást eredményező megoldást is.
Márpedig a tulajdonjog nem képezheti semmilyen alku tárgyát. Számtalanszor leírtam már, legfeljebb önmagam ismétlem: ha a mai Románia az egykori mérhetetlen gazemberségeket végrehajtó kommunista Románia jogutódja, márpedig az, akkor el kell számolnia, s ez az alapállás valamennyi közép-kelet-európai posztkommunista államra érvényes kell hogy legyen.
Magyarabbul, ha az 1940-es évek vége felé az akkori Románia – értelemszerűen az államhatalom, a kormányzat – ellopta az emberek, egyházi és civil, de akár politikai intézmények jussát, és évtizedeken át élvezte azok hasznát, akkor most a számlát – akár tetszik, akár nem – ki kell egyenlíteni, a jussot vissza kell adni. És akkor még nem is szóltam a Trianon utáni első években lezajlott agrárreformokról, amelyek jóval megelőzték a kommunistákéit, és gyakorlatilag kihúzták a talajt az erdélyi magyarság talpa alól.
Az RMDSZ helyes úton jár, amikor ellenzi a természetbeni visszaszolgáltatás leállítását, s amikor úgy érvel, hogy a visszaigénylés, vagyis a jogorvoslat tekintetében újabb lehetőségeket kell adni az egykor kisemmizetteknek vagy örököseiknek, de egyben soha ne tévessze szem elől, hogy a restitutio in integrum, a teljes visszaszolgáltatás, a teljes jogorvoslat elvét vállalta.
Benkő Levente. Krónika (Kolozsvár)

Kegyeletgyalázás
Iszonyú zavar és rosszindulat kavarog Nyirő József hamvainak itthoni örök nyugalomra helyezése körül, mert nyilvánvaló, hogy a magyar nyelvterületen tisztelt és szeretett író újratemetéséhez jócskán eltúlzott körítést terveztek a szervezők. Hogy azt ne mondjam: a kegyeletadásból politikai tőkét is kovácsolnának maguknak, ami így egyenesen kegyelet-, sőt halottgyalázás.
Ráadásul kettős, ha ide számítjuk a bukaresti szolgálatosok acsarkodását. Pedig jó volna végre megtanulni, hogy – főleg most, a magyar érdekképviseletnek a hatalomból való kiebrudalása után, s ennek következményei közepette – a román közvélemény és politikum egyetlen magyar kezdeményezést, egyetlen magyar zászlót vagy kokárdát sem nyel le olyan könnyen, mint azt gondolnánk.
Azt is jó volna tudni, hogy Horthy kormányzó neve, az 1940 és 1944 közötti észak-erdélyi időszak egészen másképpen cseng a román elmék többségében, mint azt hinnénk, s mint azt a történelmi igazság is megkövetelné. Mindemellett én nem hiszem, hogy a történetkutatás egyértelműen tisztázta volna: milyen mértékben voltak igazságosak a kommunista és bosszúeszméktől átitatott egykori népbíróságok – ma kész ténynek vett – ítéletei, azok mennyire voltak valós vagy vélt sérelmek megtorlásának az eszközei, s ezzel együtt Nyirő mit tett vagy mondott a kérdéses időszakban, kit, hogyan és milyen mértékben szolgált ki.
Én még annak a magyar irodalomtörténeti értékelésnek sem hiszek, amely Nyirő írói munkásságát úgy értékeli le, ahogyan, s azt ma tananyagként is tálalja. Mert ha kritikátlanul elfogadunk mindent, amivel Nyirő nevét ma (is) bemocskolják, akkor ugyanolyan kritikátlanul bűnösként kezelhető a másik terror, a nem kevésbé gyilkos kommunista diktatúrát kiszolgáló tollforgatók, lapszerkesztők egész hada – mondjuk Asztalos Istvántól Zimán Józsefig. Ugye, hogy senki sem vállalja? Amúgy Nyirő Józsefet azzal a szeretettel kell hazahozni, amellyel ő a szülőföldjét szerette. S amelynek úgy kell őt visszaadni, ahogy illik: keresztény módon. És csendes méltósággal.
Benkő Levente. Krónika (Kolozsvár)