Ma is érvényes a hadüzenet?
Románia hátba támadta Magyarországot
Romániának az első világháború alatt tanúsított, a szövetségesei többszörös elárulásában megnyilvánuló viselkedéséről és annak következményeiről tartott nagy érdeklődésnek örvendő előadást Baróton Raffay Ernő magyarországi történész, politikus, volt honvédelmi államtitkár.
Ennek során megtudhattuk, hogy 1916. augusztus 17-én Ion I. C. Brătianu román miniszterelnök Bukarestben titkos szerződést kötött a központi hatalmakkal háborúban álló antanttal – annak ellenére, hogy országa már 1883 óta az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségese volt. A paktum 4. pontja pedig arról rendelkezik, hogy amennyiben Románia 10 napon belül az antant oldalán belép a háborúba, és a központi hatalmakkal nem köt különbékét, akkor győzelem esetén megkapja Erdélyt, az egykori Partiummal, a Bánsággal és Bukovinával együtt.
Ennek következtében augusztus 27-én este fél kilenckor, tehát még a hadüzenet átadása előtt a Kárpátok hágóin át a román csapatok beözönlenek a védtelen Erdélybe. Így tanulta meg a székely falvak lakossága saját bőrén a huszonöt román megfelelőjének jelentését, ugyanis sokan közülük ennyi botütést kaptak, csupán azért, mert magyar anya szülte őket. A román támadás elindításának pillanatában ugyanis Erdélyben nem állomásozott katonaság, ami megvédhette volna őket.
Az előadó szerint a félórás késéssel átadott román hadüzenettel ugyanakkor veszélyes precedenst teremtettek, hiszen az tételesen kimondja: ha egy államalkotó nép úgy látja, hogy egy idegen ország fennhatósága alatt lévő nemzettársai elnyomásban élnek, akkor azt megtámadhatja. Az utolsó bekezdést fel is olvasta: „Románia azon óhajtól vezéreltetve, hogy az összecsapásnak végét siettesse, és annak szükségétől áthatva, hogy meg kell óvnia faji érdekeit, kényszerítve látja magát, hogy azoknak oldalára lépjen, akik inkább biztosíthatják nemzeti egységének megvalósulását.”
Románia amúgy megalakulásának pillanatától ellenségesen viselkedett nyugati szomszédjával, és csak a megfelelő történelmi pillanatra várt, hogy megtámadhassa. A mindenkori román állás- és nézőpontot például Ştefan Pascu kolozsvári román történész, akadémikus Mit jelent Erdély? cím alatt 1984-ben megjelent könyve is jól tükrözi. A szerző ebben ugyanis többek között kijelenti, hogy az Oszmán Birodalomnak a magyar királyság fölött Mohácsnál 1526-ban aratott győzelme nyomán Erdély tulajdonképpen „felszabadult”.
A nyugati és keleti frontról visszavont magyar és német csapatoknak még 1916. október elején sikerült Erdélyből kiverni a román hadsereget, és december 6-án Bukarestbe is bevonultak, így a vereséget szenvedett Románia végül kénytelen volt különbékét kötni. Ezt is megszegte azonban 1918. november 10-én, amikor ismét megtámadta Magyarországot – ezúttal már hadüzenet nélkül.
(Az 1916-os erdélyi eseményekről bővebben a legújabb Székely Kalendáriumban olvashatnak – szerk.)
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Emléke legyen áldott
Öt esztendeje, 2011. december elsején helyezték örök nyugalomra a Dobolyka-tetőn meghúzódó ősi temetőbe id. Kelemen Antalt, a rétyi Antos János-iskola nyugalmazott igazgató–tanárát, a Kováts András Fúvós Egyesület Zenekarának karnagyát, a községi képviselő testület tagját. Hatvanöt éves korában szólította magához az Úr. Távoztával óriási űrt hagyott maga után, hiszen pedagógusi, intézmény- és alapítványvezetői, karnagyi és politikusi minőségében, valamint a Romániai Magyar Dalos Szövetség Fúvós Tagozatának elnökeként egyaránt azt a székely-magyar közösséget szolgálta elszántan és fáradhatatlanul, amelyből vétetett, és amelyre büszke volt egész életében.
Kivételes akaraterővel megáldott, céltudatos és annak elérése érdekében küzdeni tudó, áldozatokat is vállaló konok székely volt. Abból a fajtából, aki egy esetleges botlás után nemcsak feltápászkodni képes, hanem másokon segíteni is. Aki mindig megfogalmazta és kimondta a véleményét; aki nem csak tanította, hanem nevelte és okította a rá bízott gyermekeket. Mert tudta és vallotta, hogy a hit és az anyanyelv mellett csak az iskola és az ott magunkba szívható szellemiség, valamint megszerezhető tudás tarthatja meg az erdélyi magyarságot.
És a zene, melynek az életében betöltött szerepéről utolsó felvidéki útján, a csallóközi Csilizradványon így nyilatkozott: „Létem értelmét az ifjúság zenei nevelésében találtam meg, melynek érdekében lemondtam tanári pályafutásom és történészi kutatómunkám kiteljesedéséről, valamint még számos, fiatal koromban dédelgetett álmomról is. Ezt azonban a mai napig sem bánom, mert általam a rétyi és a székelyföldi ifjúság egy része megismerkedhetett a fúvószenével, illetve bekapcsolódhatott a felélesztésén és kiszélesítésén munkálkodó mozgalomba. Ez pedig óriási dolog, hiszen a zenei anyanyelvnek is gondolat-, érzelem- és öntudatformáló hatása van, így nem csak fontos, hanem nélkülözhetetlen szerepet tölt be népünk életében. Éppen ezért azokra, akik ebben nőnek fel, bármikor számítani lehet.” 
Tanár úr, valóban helyesen döntöttél, amint ezt az idő is igazolta. Köszönjük, hogy voltál nekünk, emléked legyen áldott!
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A terror éveiről
Hogy soha többé meg ne ismétlődhessen! 
A Volt Politikai Foglyok Szövetsége, valamint Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa szervezésében Sepsiszentgyörgyön, a munkaszolgálatosok emlékművénél emlékeztek meg szombaton a második világháború után szovjet kényszermunkatáborokba hurcoltakról, illetve a román hatóságok által 1950–1961 között munkaszolgálatra kényszerítettekről.
Elsőként Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének elnöke szólt mindazokhoz, akik a csípős szél ellenére is összegyűltek, hogy leróják kegyeletüket az ártatlan áldozatok emléke előtt. Az anyaország képviseletében fejet hajtó dr. Csige Sándor Zoltán,vezető főkonzul rövid beszédében az emlékezésnek a hasonló borzalmak elkerülésében játszott fontos szerepére hívta fel a figyelmet, majd felolvasta az anyaországi Gulág Emlékbizottság üzenetét. Ebből azt is megtudhattuk, hogy 700-800 ezer magyar állampolgárt hurcoltak az egykori Szovjetunió területére, akik közül csupán 450-500 ezer tért vissza a szülőföldjére, a többiek ugyanis elpusztultak a terror és fizikai megterhelés kettős súlya alatt. A továbbiakban a csíkszeredai Szekeres Adorján olvasott fel egy részletet Adorján Sándor egykori hadifogoly Milyen is az a Szibéria című művéből, majd a jelenlévők megkoszorúzták az emlékművet.
A főhajtás a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházában folytatódott, ahol a városvezetés képviseletében Tóth-Birtan Csaba alpolgármester emlékezett az elhurcoltakra. Ezt követően Kósa István, a Sapientia Egyetem csíkszeredai karának dékánja a gonosszá válás folyamatát elemezte, végül pedig Benkő Levente történész vezette be hallgatóságát a lágerek és gyűjtőtáborok embertelen világába, adatokkal tűzdelt előadásában. 
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nemzeti ügyekben szót kell érteni
Interjú Kövér Lászlóval 
Rövid háromszéki tartózkodása alatt Kövér Lászlóval, a Magyar Országgyűlés elnökével sikerült lapunk számára interjút készíteni. A közelgő romániai választásokról folytatott beszélgetés gondolatait alább olvashatják.
– Elnök úr, miért tartja fontosnak az erdélyi magyar politikusok jelenlétét a bukaresti parlamentben?
– Ha az erdélyi magyaroknak Bukarestben nincsen képviselőjük, akkor vajon ki fogja elmondani a nevükben, hogy milyen problémákkal küszködnek, és ki próbálja meg jó irányba vinni azokat a politikai döntéseket, amelyek az ő sorsukról is szólnak, vagy befolyásolják annak alakulását? Ugyanakkor a Trianon utáni tapasztalat is minden utódállam esetében azt mutatja, hogy amikor erős volt a magyar politikai képviselet, viszonylag könnyebb volt az ottani magyarok élete, amikor viszont ez meggyengült, akkor kevésbé vették figyelembe az érdeküket.
– Lát esélyt arra, hogy a mostani választás után küldötteink Bukarestben erőteljesebben fogják képviselni az erdélyi magyarság érdekeit, mint eddig?
– Nincs más lehetőség, hiszen az elmúlt évek vitái is erről szóltak, és az erdélyi magyar közélet pártokra való szakadása is annak volt a következménye, hogy egyre világosabb, érzékelhetőbb, kitapinthatóbb volt az RMDSZ politikájával szembeni elégedetlenség. Ezt Tőkés László független EP-képviselőnek történt megválasztása, vagy a Magyar Polgári Pártnak a színrelépését követő helyhatósági választásokon elért jó eredménye is egyértelműen igazolja. Tény viszont, hogy az emberek az idő múlásával úgy érzékelték, hogy az erdélyi magyar politikai szereplőkből hiányzik az együttműködési hajlam, s energiájukat csak meddő csatározásokra fecsérelik, ami a szavazási kedv tömeges elvesztéséhez vezetett. Így végül mindkét oldalon kénytelenek voltak belátni, hogy az önállóság megtartása mellett ugyan, de nemzeti ügyekben szót kell érteni. Ettől pedig én személy szerint is azt remélem, hogy december 11-én a szavazóurnáktól eddig távol maradók is el fognak menni választani.
– Ön szerint az eredményesség kulcsa a nemzetpolitikai összefogásban rejlik?  
– Szerintem, ha a szándék őszinte, akkor a nemzetpolitikai célokat illetően nem lehet vita, legfeljebb az elérésük módozatainak tekintetében, viszont az értelmes és hatékony döntések meghozatala érdekében kompromisszumkészséggel, valamint párbeszéd által ez is feloldható. 
– Van-e keresnivalója az erdélyi magyarságnak a leendő román kormányban?
– Az egyértelmű, hogy kormányzati hatalom birtokában nagyobb a mozgástér. Az elmúlt évek tapasztalata azonban azt mutatja, hogy ehhez nem mindenáron, hanem csak addig szabad ragaszkodni, amíg ezáltal az erdélyi magyarság sorsának alakulását jó irányba lehet befolyásolni. 
– Magyarország tud-e tenni annak érdekében, hogy a jövőben a „székely terroristákéhoz” hasonló ügyek, vagy ártatlan magyar tisztségviselők meghurcolása ne fordulhasson elő? 
– Igen, elsősorban párbeszéd által, amennyiben erre a másik fél is hajlandó, ennek hiányában pedig a nemzetközi fórumokhoz fordulunk, ahogy eddig is tettük, és ahhoz sem férhet kétség, hogy a jövőben is ki fogunk állni az erdélyi magyarok jogaiért. 
– Elnök úr, végezetül mit üzen az erdélyi magyaroknak?
– Senki ne maradjon otthon december 11-én, hanem menjen el választani! 
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Újabb forráskötet
Mi történt 1940 őszén Észak-Erdélyben? 
A múlt hét közepén mutatták be a Székely Nemzeti Múzeumban Sárándi Tamás muzeológus Levezényelt visszacsatolás. A magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben 1940 címet viselő kötetét, mely a II. bécsi döntés nyomán az említett területen kialakult helyzetről, valamint a magyar katonai hatóságok intézkedéseiről és azok következményeiről tájékoztat.
A szerzőt és könyvét méltató Tóth–Bartos András történésztől megtudhattuk, hogy egy több mint kétszáz dokumentumot tartalmazó forráskiadásról van szó, melyeken keresztül betekintés nyerhető az észak-erdélyi katonai közigazgatás történetébe. Megismerhetőek továbbá a könyvből 1940 szeptemberének, októberének és novemberének eseményei és folyamatai a magyar hadsereg bevonulásától a katonai közigazgatás bevezetésén át az általa meghozott intézkedésekig, továbbá a közellátás megszervezése, a dél-erdélyi menekülthelyzet, valamint a zsidó- és földkérdés is.
Sárándi többek között elmondta, csak a csíkszeredai, kolozsvári, szatmárnémeti és sepsiszentgyörgyi levéltárban maradtak meg a témával kapcsolatos dokumentumok, viszont ezekből a más megyékben történtekre is következtetni lehet. Vannak közöttük az akkori adminisztrációtól származók, a többit pedig a hadsereg, a városok és a járások állították ki. Rendeleti kormányzás zajlott, fejtette ki a történész, vagyis Budapestről csak általános utasítások érkeztek egy-egy gond megoldására vonatkozóan, helyi szinten azonban az illetékes parancsnok döntött. Ugyanakkor álláskérő leveleket is feldolgozott a kötetben, mert jellemző volt, hogy a bevonulás után sok román tisztviselő otthagyta az állását, azokat pedig be kellett tölteni.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Etnikai tisztogatás?
Nem hazudtolta meg önmagát Ioan Lăcătușu, a Románok Kovászna, Hargita és Maros Megyei Civil Fórumának vezetőségi tagja a Román Akadémia által az ország nemzeti ünnepe alkalmából szervezett tudományos ülésszakon.
Felszólalásában ugyanis reményét fejezte ki, hogy két év múlva, a nagy egyesülés százéves évfordulóján „Románia a szívében levő nemzetiségi enklávék nélküli egységes államként fog megjelenni, mert ha az ország szíve beteg, az egész ország beteg lesz.” A tévedések elkerülése végett arra is rámutatott, hogy országa szívének az általa következetesen Délkelet-Erdélyként emlegetett Székelyföldet tekinti.
Üzenete egyértelmű, és szándéka nyilvánvaló: a székely-magyarok jelenléte beteggé teszi Romániát, ezért záros határidőn belül meg kell tisztítani tőlünk az országot. Nekünk, érintetteknek pedig nem árt, ha óhaját komolyan vesszük, mert megfogalmazásával Lăcătușu tulajdonképpen egy ellenünk jól megtervezett támadássorozat ideológiai alapjait rakta le. Ráadásul felső jóváhagyással, hiszen döbbenetes kijelentése az ország első számú tudományos intézetének az égisze alatt hangzott el, anélkül, hogy ellene bárki tiltakozott volna, vagy tőle legalább utólag elhatárolódott volna. Ugyanakkor ne feledjük, a történelem folyamán minden etnikai tisztogatás ilyen és hasonló indoklással vette kezdetét. Megvalósításának viszont többféle módja van, az elvándorlást kikényszerítő ellehetetlenítéstől, félelemkeltéstől és zaklatástól, az erőszakos beolvasztáson át, a fizikai megsemmisítésig.
Az életkörülményeink tudatos megnehezítésének és megélhetésünk bizonytalanná tételének már hosszú évtizedek óta szenvedő alanyai vagyunk, mint ahogy a hatalom visszaéléseinek és packázásának is, azonban még mindig létezünk. Éppen ezért hamarosan ellenségeink taktikaváltása várható, ami kétségtelenül a már rég emlegetett óriásrégiók létrehozásában fog megnyilvánulni – egyelőre. Ennek megakadályozására kell tehát a képviseletünknek felkészülnie, de mi magunknak is, mert egy ilyen méretű támadás kivédése csak egységes fellépéssel, vagyis a politikai küzdelem és polgári engedetlenség ötvözése által lehetséges.
Bedő Zoltán 
[Forrás: Székely Hírmondó] itthon.ma//szerintunk

Nagy Imre sem szent
Gyilkosságsorozattal végződő háború 
1956 októberében a Szovjetunió háborút viselt Magyarország ellen, az idegen csapatok beavatkozásával pedig maga Nagy Imre is végig egyetértett. Mindez Horváth István magyarországi hadtörténésznek A Szovjetunió háborúja Magyarország ellen című, a Székely Nemzeti Múzeumban tartott előadásában hangzott el.
A II. világháborút lezáró, 1947-ben megkötött párizsi békeszerződés 22. cikkelye alapján a Szovjetunió csak addig tarthatott haderőt Magyarországon, amíg Ausztria vissza nem nyeri függetlenségét. Annak ellenére, hogy ez 1955. május 15-én bekövetkezett, Moszkva csapatkivonás helyett az Ausztriában állomásozó egységeit is Magyarországra telepítette, ami felháborodást váltott ki a lakosság körében. Ugyanakkor az 1948-ban megkötött szovjet–magyar barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződés megtiltotta az egymás belügyeibe való beavatkozást. Elmondható tehát, hogy 1955 végétől a szovjet csapatok minden jogi alapot nélkülözve tartózkodtak Magyarországon, és avatkoztak be 1956 októberében az ottani eseményekbe, vagyis hódító háborút viseltek ellene – szögezte le az előadó még az elején.
Ugyanakkor Nagy Imrének szerepe volt a szovjet csapatok első, október 24-i behívásában, hiszen erről nemcsak tudott, hanem bele is egyezett. Ráadásul, amint az ún. Jelcin-dossziéból kiderül, október 25-én a Budapesten tevékenykedő szovjet csapatok létszámának növelését kérte. Kiderült továbbá, hogy az 1956-os magyar szabadságharc és forradalom vérbefojtása annak a legfelsőbb politikai vezetésnek a kérésére, hozzájárulásával és egyetértésével történt, melynek Nagy Imre is tagja volt.
A magyar fővárost a Forgószél-hadművelet során október 24-én hajnalban megtámadó, 31 500 főt számláló, 1130 harckocsit és önjáró löveget, 616 tüzérségi löveget és aknavetőt, 185 légvédelmi löveget, 380 páncélozott szállító harcjárművet és 3830 gépkocsit felvonultató szovjet csapatok azonban heves ellenállásba ütköztek. Ennek következményeként pedig október 30-án kénytelenek voltak elfogadni a tűzszüneti ajánlatot és visszavonulni, így a magyar forradalom gyakorlatilag győzött. Moszkvának azonban, amint ezt a korabeli dokumentumok egyértelművé teszik, esze ágában sem volt sorsuk alakítását a magyarokra bízni. A béketárgyalásokkal csak időt akart nyerni hadereje növeléséhez, majd amikor ez megtörtént, november 4-én hajnalban újabb támadást intézett a főváros ellen, és egy hét alatt vérbe fojtotta a magyar szabadságharcot.
A megtorlás azonban ezzel még nem ért véget, ugyanis az idegen fegyverekkel hatalomra juttatott Kádár János bosszúhadjáratba fogott, melynek során a szemet szemért, fogat fogért elv érvényesült: 229 személyt végeztetett ki, vagyis éppen annyit, ahányan a karhatalmi erők állományából a forradalom alatt az életüket veszítették. És tette ezt annak ellenére, hogy közülük több mint hatvanan nem a forradalmárokkal folytatott tűzharcban veszítették életüket, hanem a szovjetek vagy saját tisztjeik lőtték agyon őket. Horváth szerint ez egyértelműen politikai gyilkosságsorozat volt, hiszen ítélethozatalkor még a saját törvényeiket sem tartották be.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csak nem tudjuk, ki által
Gyergyó is lakott volt az Árpád-korban 
Az eddigi feltárások egyértelműen bizonyítják, hogy Székelyföld többi részéhez hasonlóan már az Árpád-korban éltek és tevékenykedtek a Gyergyói-medencében. Annak megállapításához viszont, hogy ez a népesség székely volt-e vagy magyar, további kutatásokra van szükség.
Minderre az elmúlt hétvégén derült fény Demjén Andrea régésznek (fotónk) a Székely Nemzeti Múzeumban tartott előadásán, melyen azt is megtudhattuk, hogy erőfeszítései ellenére erről a vidékről még mindig kevés lelet áll a rendelkezésünkre, ezért a középkori történetére vonatkozó ismeretünk is hézagos maradt. A Gyergyószentmiklós melletti Both vára területén végzett ásatások például alig néhány kerámia- és csontdarabot hoztak a felszínre, melyeket a debreceni atomkutató intézetben bevizsgáltak, az ily módon előkerült faltöredék anyagával együtt. Ennek során pedig megállapítást nyert, hogy a tornyot 1240 és 1280 között építették, ám kérdés: a magyarok vagy a székelyek.
A Gyergyószentmiklós központjában lévő, valamint gyergyószárhegyi templom alatt felfedezett falak felhúzása szintén a 13. századra tehető. Mindkét helyen templom állt az Árpád-korban, a jelenlegit ezekre építették rá. A szintén kutatott gyergyóalfalusi és gyergyóújfalusi templomok körül talált régészeti anyag életkora azonban csak a 15. sz. végére, a 16. elejére vezethető vissza.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ellopott forradalom
Az 1989. december 15-én Tőkés László református lelkész által csiholt szikra Temesváron belekapott a kommunista diktatúra félelemből és rettegésből felhúzott falaiba. És a hírhedt Securitate pribékjei hiába lőttek bele a tüntetőkbe, őket már golyózáporral sem lehetett további lapulásra kényszeríteni. Az általuk egyre nagyobb elszántsággal táplált tűz pedig december 21-én lángra lobbantotta Bukarestet, és másnap Románia egészét. Milliók vonultak az utcákra országszerte, és néztek farkasszemet a csőre töltött fegyverekkel.  
Nem volt ez másképp Kézdivásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön sem. A Ceauşescu-házaspár elmenekülése után pedig örömmámorban úszva ünnepeltük a sötét évek megpróbáltatásai után hirtelen ránk köszöntött szabadságot. Akkor még senki nem sejtette, hogy a kommunista Ion Iliescu köré tömörült szekusok a fővárosban már ellopták a forradalmat, és folyamatban van hatalmuk átmentése. Mára azonban ez teljesen nyilvánvalóvá vált, ezért legalább most, az események 27. évfordulóján ki kell mondanunk.
A kommunizmust ugyan nem tudták megmenteni, az ország gazdasági és politikai vezetését azonban megkaparintották, és a demokrácia látszatának fenntartása mellett azóta is birtokolják. Ráadásul mi vagyunk azok, akik szavazatainkkal erre négyévenként felhatalmazzuk őket. Ez viszont azért történhet meg, mert a SRI-re átkeresztelt román titkosszolgálat és kisebb testvérei a jól érzékelhető, de láthatatlan háttérhatalom uralmának fenntartásán fáradoznak. Rémhíreket terjesztve, félretájékoztatva, megtévesztve és gyűlöletet szítva vezetik félre a lakosságot. Ha pedig ez nem elég, akkor nem riadnak vissza a véres események kiprovokálásától sem. Ezért kellett a diktatúra bukása után több felkelőnek meghalnia, mint annak előtte, és így kerülhetett sor többek között a marosvásárhelyi román–magyar összecsapásokra, valamint a bukaresti bányászlátogatásokra is.
Ceauşescu szelleme tehát a mai napig tovább kísért Romániában, és fog is kísérteni, amíg meg nem törjük a titkosszolgálatok hatalmát. Ehhez viszont öntudatos polgárok bátor és egységes fellépésére van szükség országszerte.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Árpád-kori emlékeink
Magyarok is laktak Marosszéken 
A Székelyföld településtörténete címet viselő előadássorozat harmadik részeként László Keve marosvásárhelyi régész volt a Székely Nemzeti Múzeum vendége, aki marosszéki kutatásai eredményeit ismertette az érdeklődőkkel.
A szakembertől megtudhattuk, hogy Marosszékről eddig csupán három középkori oklevél került elő. A legrégebbi 1264-ben keletkezett, és Nyárádtőre vonatkozik, a másik 1291-ben, és Forum Siculorum név alatt Marosvásárhelyt említi, míg az 1293-as Marosszentkirályt és Náznánfalvát. Az eddigi kutatások során a vidéken 28 Árpád-kori régészeti objektumot sikerült feltárni, melyek között egyetlen vár, a 11. századból származó malomfalvi található. Ezzel szemben 12, különböző típusú templomot ismerünk a 13. századból. A 14. században Nyárádszentlászlón épített és most is álló Isten házát egy kisebb méretű fölé emelték, a mellette talált két sír keletkezése pedig 1150–1210, illetve 1170–1220 közé tehető.
Az ásatások során előkerült kerámia típusa, mintázata és anyagának vizsgálata alapján megállapították továbbá, hogy ezeket a kora Árpád-korban készítették, de 1020 és 1050 közötti időszakból származó háziállatok csontjaira is akadtak. Ugyanakkor a hajkarikák és az I. László (1077–1095) uralkodása alatt vert pénzérmék is egyértelműen korai magyar jelenlétre utalnak.
Összegzésképpen, az eddig feltárt régészeti anyag alapján: amint Háromszék és Csíkszék, úgy Marosszék esetében is kijelenthető, hogy – amennyiben elfogadjuk azt a hipotézist, miszerint a székelyek csak a 12-13. századtól kezdenek megtelepedni ezen a vidéken – itt már a székelyek letelepedése előtt létezett egy magyarok által lakott vármegyei településhálózat. Vagy „azok” a magyarok már székelyek lennének?
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kisebbségek paradicsoma
Bombaként robbant szerdán a hír, hogy az államfővel folytatott kormányalakítási tanácskozás alkalmával, a választásokon győztes párt Sevil Shhaideh 52 éves közgazdászt javasolta a miniszterelnöki székbe. Igazi balkáni megoldás ez, méltó a fanarióta hagyományokhoz. És amikor ezt írom, nem a politikusnő tatár-török származására célzok, sem a muzulmán vallására, hanem arra az ördögi észjárásra, mely saját állampolgárai rovására ugyan, de évtizedeken keresztül sikeressé tette a román bel- és külpolitikát. 
Most sincs ez másként, hiszen ha ezt a javaslatot Dragneának sikerül az államfő torkán lenyomnia, akkor több legyet is ütött egy csapásra. Először is, ő lesz a miniszterelnöki hatalom tulajdonképpeni gyakorlója. Egy nemzeti kisebbséghez tartozó személynek ugyanis, aki ráadásul nő és muzulmán, nem lesz mozgási tere a magát nemzetállamnak valló, ultraortodox Romániában. Ugyanakkor most, amikor a súlyos gondokat okozó muszlim bevándorlók miatt feszültté vált a helyzet az őket kibocsátó országok és a vén kontinens között, egy ilyen lépéssel befolyásos barátokat lehet szerezni. És nemcsak az iszlám világban, hanem a bevándorláspárti uniós vezetők és a világgazdaságot kézben tartó liberálisok soraiban is.
Mindettől viszont semmivel sem lesz könnyebb sorsa a Bukarestben regnáló mindenkori román hatalom által kis híján 100 esztendeje felszámolásra ítélt erdélyi magyar nemzetrésznek. Sőt, nehezebbé válik a jogainkért folytatott küzdelem. Ki fogja ugyanis elhinni, hogy mi itt üldözve vagyunk? Hiszen a német államfővel, török-tatár miniszterelnökkel, magyar nevű korrupcióellenes főügyésszel és sváb főhírszerzővel büszkélkedő Románia kívülről kisebbségi paradicsomnak tűnik, ezért panaszainkat majd könnyen lehet aljas rágalmakként beállítani.
Éppen ezért az erdélyi magyar választóktól ismét bizalmat kapott RMDSZ-nek valóban érdekvédelmi szervezetként kell a jövőben működnie. Árgus szemekkel kell odafigyelnie a minket magyarként ért sérelmekre, hogy cáfolhatatlan bizonyítékok kíséretében azonnal felhívhassa rájuk az Európai Unió országai, illetve a nagyhatalmak figyelmét. A kormányban pedig nincs mit keresnie, amíg a minket megillető kollektív jogokat bele nem foglalták az ország alkotmányába.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Aczél Dóra fájdallama
Visszatérés a lét küszöbéről 
Kemény hittel és akarattal még az enyészet kapujából is vissza lehet térni, derült ki egy rendkívüli személyiség rendhagyó könyvének különleges bemutatóján, melynek a sepsiszentgyörgyi Tein Teaház adott otthont kedd este. A szerzővel Sikó-Barabási Eszter beszélgetett.
Aczél Dóra Fájdallam címet viselő, a kolozsvári Koinónia Könyvkiadónál nemrég megjelent kötetének tartalmát műfajilag nehéz besorolni, ugyanis naplótöredékek, emlékek és olykor szárnyaló, máskor bukdácsoló, de mindenképpen nemes töltetet hordozó gondolatok sajátos keverékéből állt össze. Egyfajta önvallomás, mely a lét és elmúlás küszöbén fogalmazódott meg a fiatal és a lényét átitató fájdalmas szelídség ellenére is jóságos erőt sugárzó szerzőben. 
Író, feleség, anya, lelki támasz és állandó ihletforrás – így jellemezte Sikó-Barabási Eszter a sepsiszentgyörgyi származású szerzőt, akinek a világ fájdalmát is befogadni és enyhíteni képes szívénél talán csak a szerénysége nagyobb. Éppen ezért a kamaszkorában kezdődött rákkal folytatott küzdelméről – melyből végül győztesen került ki – nehéz volt szóra bírni. Annyit azonban mégis sikerült kicsikarni belőle, hogy csak azoknak ajánlja a könyvet, akik mélyre mernek merülni, és képesek feltenni olyan életfeszegető kérdéseket, mint például hol van Isten?
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A magzatok védelmében
Gyertyás körmenetet tartottak 
Az emberi élet a fogantatás pillanatától veszi kezdetét, vallja az 1990-ben alakult, sepsiszentgyörgyi székhelyű Pro Vita Hominis Társaság, mely immár tíz éve szervez gyertyás körmenetet aprószentek napján a meg nem születettekért.
A figyelmet és felelősségtudatot felkelteni hivatott megmozdulás a Szent Gellért katolikus templomban megtartott szentmisével kezdődött, melyen T. Takács Dezső plébános az élet szentségére hívta fel a jelenlévők figyelmét. Vajon az érző és gondolkodó emberek közé sorolhatók-e mindazok, akik abortusz által magzatgyilkosságot követnek el? Rajtunk kívül ugyanis nincs olyan élőlény, mely ilyent cselekedne, hiszen még a vadállat is védelmezi utódait – hangzott el az igehirdetés során.
A templomból a Pro Vita Hominis Társaságot megálmodó és létrehozó Kovács Zita nyugalmazott gyermekorvosnő vezetésével indult el zarándokútjára a mintegy 50 fős tömeg. Kezükben az emberi élet védelmére felszólító táblácskákat és égő gyertyákat szorongatva, hangosan imádkozva vonultak végig a Csíki, Templom, Kőrösi Csoma Sándor, Szabadság, Kórház és Stadion utcákon, és érkeztek meg a megyei kórház udvarán álló Kismama–szoborhoz. „Még kevesen vagyunk, de az idő múlásával egyre többen csatlakoznak majd az emberi élet védelmezőihez” – adott itt hangot meggyőződésének dr. Kovács Zita. 
László Károly nyugalmazott színművész megható szavalata és egy újabb, közösen elmondott ima után a résztvevők szétszéledtek, és az anyaság örömét hirdető szobor újra magára maradt. Arcáról azonban eltűnt az árnyék, mert elűzték a talapzatán pislákoló reménység lángjai.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Fontos a tévhitek eloszlatása
Történelmünk az egyházi iratok tükrében
A magyar kereszténység kezdeteire vonatkozó ismeretanyagra tehettek szert mindazok, akik tavaly, Baróton a III. alkalommal megrendezett Magyar Örökség Táborban részt vettek dr. Darkó Jenő A görög szertartásúak története Magyarországon (1000–1792) című könyvének bemutatóján.
A könyv a baróti Tortoma Kiadó gondozásában jelent meg, és a Csíkszeredában született, Budapesten élő szerző történelemtudomány-doktori értekezésének átdolgozott változata, mely a magyar nyelvterületen a görög rítusú – vagy ahogy Erdélyben használják: ortodox – egyházat övező tévhitek eloszlatásában segít. Már történelmi szempontból is fontos a közösségek egyházi szertartások szerinti megkülönböztetése, mert a középkorban csak így lehet kimutatni egy adott ország területén a többségi lakosságétól eltérő nyelvvel és szokásrenddel rendelkező népcsoportok létét. Ezeket ugyanis csak a francia forradalom (1789) óta hívják nemzetiségeknek, addig nyelv vagy származás szempontjából nem voltak megkülönböztetve. Az 1790–91-es budai-pozsonyi országgyűlés vallásügyi törvényei azonban oly mértékben emancipálják az ortodoxokat, hogy a továbbiakban már nem lehetséges egy adott népcsoport vallási szertartás szerinti beazonosítása.
A fenti logikát követve ugyanakkor sok minden kiderül a magyarországi magyar kereszténységről, és el lehet jutni annak gyökeréig is. Szent László (1046–1095) ünnepeket szabályozó törvényeit tanulmányozva például rádöbbenhetünk, hogy a 11. századi magyar egyház még köztes állapotban volt a nyugati és bizánci között. Ugyanakkor nyoma sincs a Német–Római Császárság és pápaság között nyugaton már javában dühöngő invesztitúra-harcnak, vagyis a világi és egyházi hatalom közti, a püspökök kinevezéséért folytatott küzdelemnek.
A magyarság megkeresztelkedésének időpontja, végbemenésének hossza és körülményei után kutatva az egyházi iratok között megállapíthatjuk, hogy távolról sem akkor és úgy történt, ahogy azt a kézikönyvek általában bemutatják. És teszik ezt annak ellenére, hogy Németh Gyula (1890–1976) nyelvész, turkológus már 1940-ben megjelent dolgozatában kijelenti, a magyaroknak jóval Árpád bejövetele előtt ismernie kellett a kereszténységet. Már a Fekete-tenger északi partvidékén való tartózkodásuk idején!
Ezt a megállapítást egyháztörténeti adalékok is alátámasztják, melyekről Moravcsik Gyula (1892–1972) Kossuth-díjas bizantinológus, egyetemi tanár is említést tesz könyvében. Ezek egyike a Fekete-tenger északi partvidékén működő hun püspökségre vonatkozik. Ennek létezését a Kr. u. 2. században élő földrajztudós, matematikus, csillagász és asztrológus, Claudius Ptolemaiosz is megerősíti, mikor a Kaukázus északi előterében élő keresztény hunokról ír.
Ugyanakkor a 8. századból fennmaradt egy bizánci görög püspökségi jegyzék, mely a krími egyháztartomány szervezetének leírását is tartalmazza. Ebben négy olyan püspökség szerepel, mely népnévvel, köztük a hunokéval és az onogurokéval van megjelölve. E tény viszont arra utal, hogy ezek nem rendelkeztek székhellyel, hatáskörük pedig olyan népekre terjedt ki, melyek még nem folytattak letelepült életmódot, vagyis missziós püspökségek voltak. Továbbá pedig azt is bizonyítja, hogy a magyarok már akkor kapcsolatban álltak a kereszténységgel, azonban annak nem a római, hanem a bizánci vonulatával.
„A szkíta–hun–avar–magyar népek többször voltak a történelem során birodalomalkotó népek, ráadásul az emberi történelem genezisének meghatározó régióiban. Államiságuk tehát nem a római katolicizmus felvételével kezdődött, hanem az sok-sok évszázaddal régibb. Tehát az igazságot jobban kifejezi az a szóhasználat, ha a 896. évi honfoglalás helyett a magyarok utolsó, Árpád vezetésével való bejöveteléről, s azt követően az istváni új államalapításról, s a nyugati kereszténység, illetve a római katolicizmus rendjébe illeszkedő államalapításról beszélünk. A történelmi forrásokból tudjuk, hogy már a hunok nagyobbik része Jézushitű volt, a kereszténység Mani-féle (manicheus), illetve Nesztor-féle (nesztoriánus), tehát pártus-hun (keleti) modellje szerint.”Pápai Szabó György: Magaskultúránk évezredei (Kapu, 1988/5)
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Merészet kell álmodni
Madaras Péter szobrásszal beszélgettünk 
Madaras Pétert, az elmúlt évben Tajvanon rendezett szobrászati biennálé nagydíját elhozó fiatal szobrászművészt faggattuk festői fekvésű zaláni otthonában élete eddigi alakulásáról, szobrászatról, terveiről és természetesen nemrég aratott sikeréről. Beszélgetésünk során, melynek meghittségéhez az otthon melege is hozzájárult, számomra ismételten bebizonyosodott, hogy bármi elérhető, ha merünk merészet álmodni, és kellő akarattal, valamint kitartással cselekszünk a megvalósítása érdekében.
– Arra kérem, hogy mutatkozzon be olvasóinknak.
– Medgyesen születtem 1981-ben. Az 1-8. osztályt szülővárosomban, a művészeti líceumot Sepsiszentgyörgyön, az egyetemet pedig Nagyváradon végeztem. Innen kerültem vissza egykori középiskolámba, ahol kisebb megszakításokkal öt évet tanítottam. Feleségem grafikus iparművész, egy négy-, illetve nyolcéves kislány édesanyja. Kezdetben Sepsiszentgyörgyön, 2006 óta pedig Zalánban élünk. 
– A neje is kolozsvári, tehát egyikük sem idevaló, mégis Sepsiszentgyörgyön telepedtek le. Miért?
– Amint már említettem, a középiskolát itt végeztem, így alkalmam nyílt a várost megismerni, és úgy ítéltem meg, hogy kulturális, illetve szociális téren számunkra egyaránt megfelel. Ugyanakkor visszavonzottak a már kialakult barátságok, de fontos szempont volt az itteni munkalehetőség is.
– Mégis továbbköltöztek Zalánba…
– Egy olyan helyet kerestünk, ahol természetközelben és tágabb térben élhetünk, és az alkotáshoz szükséges körülmények is biztosítva vannak. Így akadtunk rá erre a falura és benne a házra, melyet megvásárlása után családi, illetve baráti segítséggel felújítottunk, és az otthonunkká vált.
 Itt és most a szobrászatból meg lehet élni?
– Bár erre is vannak pozitív példák, azonban mégis azt kell mondanom: nem, illetve nagyon nehéz, és időbe telik. Egyrészt, mert egy szobrász sokkal később érik be például, mint egy festő, ahhoz viszont, hogy felkéréseket, megrendeléseket, meghívásokat kapjunk, ismertté kell válni, hírnevet szerezni, amihez szintén sok időre van szükség. Éppen ezért Brâncuşi például azt vallotta, hogy a szobrászat nem fiataloknak való.
– Ha jól tudom, ön csak fából dolgozik. Hol találhatók az alkotásai?
– Erdély-szerte azokban a múzeumokban, ahol már kiállítottam, vagy helységekben, ahol alkotótáborban szerepeltem. Így a Bihar megyei Tenkén két, Sepsiszentgyörgyön három köztéri szobrom áll, de megrendelésre készítettem Marosvásárhelyre is, oda azonban bronzból.
– 2016 nyarán értékes elismerésben részesült. Kérem, erről is beszéljen.
– Erőss István képzőművész jóvoltából szereztem tudomást a Tajvanon Li-Pao, vagyis Átváltozás címmel és témában 2015-ben harmadik alkalommal meghirdetett szobrászati biennáléról, melyre velem együtt a világból 677 szobrász jelentkezett egy-egy alkotással. Nagy örömömre a Szív–mag címet viselő szobromat beválasztották a legjobb 16 közé, melyeket 2016 nyarán Tajchungban ki is állítottak. Itt egy zsűri ismét értékelte ezeket, és a legjobbnak az enyémet találta. Az ünnepélyes díjátadásra, melyen jelen voltam, Tajpejben került sor november 2-án.
– Milyennek ítéli a sepsiszentgyörgyi művészeti életet? 
– Pezsgőnek és minőséginek, hiszen itt a Székely Nemzeti Múzeumtól, az Erdélyi Művészeti Központon és a Bod Péter Megyei Könyvtáron vagy a Háromszék Táncegyüttesen át a Tamási Áron Színházig, de nem csak, több, saját költségvetéssel rendelkező kulturális intézmény található, melyek naponta rukkolnak elő magas színvonalú rendezvényekkel. Hiányoznak viszont az igényeknek megfelelő műtermek.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egy előadás utórezgései 
A szakmai megújulás rejtett buktatói
Kovács Csaba magyarországi építész, belsőépítész, egyetemi tanár decemberben Hagyomány és megújulás kettőse az alkotó építészetben címmel tartott vetített képes előadást a Bod Péter Megyei Könyvtárban. Értékes eszmefuttatása felkeltette a jelenlévő szakemberek érdeklődését is, akik közül Ördög Csaba építész székelyföldi viszonylatban gondolta át a hallottakat, és fogalmazta meg számunkra az azzal kapcsolatos véleményét.
Ördög Csabában a Kászonokban egyetemistaként tett tanulmányútja során, a több mint 100 éves épületeket szemlélve merült fel első alkalommal a kérdés – hogyan maradhatott fenn ilyen hosszú időn keresztül ez a népi építészeti hagyaték? Erre végül pedig csak egyetlen magyarázatot talált: mert több, egymás után következő nemzedék igényeinek is megfelelt. Éppen ezért a megmentésük is csak úgy lehetséges, ha a mai elvárások figyelembevételével átalakítjuk a régi épületeket. 
Ez viszont szerinte újabb feladat elé állítja a szakmabelieket, ugyanis ha valamit szétszedünk, és másképp rakjuk össze, az már az eredetitől eltérő valóságot tükrözhet. Mint ahogy az igazság is pillanatnyi, de ennek ellenére sem vész el, csak esetleg átalakul. Az ilyesfajta munka eredményes és jó elvégzéséhez tehát hagyománytiszteletre, valamint mély ismeretekre, szakértelemre és képzelőerőre van szükség. Meg kell látni ugyanis a régi szerkezetben rejlő új lehetőségeket. A hagyománytisztelőknek is nyitottnak kell azonban lenniük az újra, mert az információáradat világában nem hagyatkozhatunk csak az örökérvényűnek vélt elvekre – mondja Ördög Csaba.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A katona örökre eltávozott
Dr. Szőcs Dániel nyugalmazott tiszti főorvos, a Sepsi Református Egyházmegye egykori főgondnoka, az Úz völgye hőse, majd térparancsnoka, a Vitézi Rend tagja, orvosi szakíró, író, közéleti szereplő, Sepsiszentgyörgy Pro Urbe és Pro Comitatu Covasnae díjas polgára, mindannyiunk Dani bácsija 2017. január 22-én örökre itt hagyott minket. Meggyőződésem szerint nem lehet véletlen, hogy éppen a magyar kultúra napján, vagyis nemzeti imánk megszületésének évfordulóján távozott körünkből, hanem Isten különleges kegyéből történhetett ez így. Hiszen életét emberként, katonaként, orvosként és íróként egyaránt hőn szeretett magyar nemzetének szentelte. 
Nagy múltú háromszéki székely nemesi család sarjaként jött a világra Marosvásárhelyen, 1925. január 31-én. Az elemi iskola elvégzése után édesapja hazahozta, és a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumba íratta, melynek 8 évig volt bentlakó diákja. Az itt eltöltött időszak irányt szabott további életének, hiszen saját szavaival élve „a mindenkori véndiák tarisznyájába útravalónak becsomagolták a munkaszeretetet, a tudománytiszteletet, a szülőföld, a haza és a nemzet iránti hűséget, az Istenben való hitet és egy hagyományőrző közösségi, egészséges szellemet.” Ezért válhatott dr. Szőcs Dániel a háromszéki székelység – és nem csak – oszlopos tagjává, a nemzet védelmezőjévé, honfitársai támaszává, Isten tántoríthatatlan szolgájává, múltunk tanújává, hagyományápolóvá és teremtővé.
Nemes és közösségépítő tettei közül kettőt emelek ki: a Székely Mikó Kollégiumban végzett diákok emlékét a várfal tövében őrző kopjafák állításának elindítását, valamint az Úz völgye nemzeti zarándokhellyé tételét. Személyéhez szoros kötelékek fűztek, ugyanis jó barátságban volt a már szintén eltávozott anyai nagyapámmal, akivel együtt keresték a választ nemzeti sorskérdéseinkre Gelencén, a vén diófa alatt. Így már gyermekfejjel hallhattam tőle az utolsó könyve bevezetőjében is fellelhető mondatot: „cselekvésben és hitben kell élni, és szolgálni nemzetünket.” Legyen ez számunkra az ő utolsó üzenete, melyet megfontolunk, magunkévá teszünk, és utódainknak továbbadunk. Isten veled, Dani bácsi!
Bedő Zoltán 
Dr. Szőcs Dániel /Marosvásárhely, 1925. jan. 31. – Sepsiszentgyörgy,2017. január 22./
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kikristályosodtak a tervek
Interjú Vargha Mihállyal, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójával 
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum (SZNM) nemcsak a megyeszékhely és Székelyföld, hanem a tágabb értelemben vett Erdély egyik büszkesége is, így működése széles érdeklődésnek örvend. Éppen ezért vezetőjét, Vargha Mihály szobrászművészt az intézmény működéséről, 2016-os megvalósításairól, a megkezdett, de még be nem fejezett tervekről és az idei év fontosabb célkitűzéseiről faggattuk. Beszélgetésünk során kiderült, hogy ötletekben nem szűkölködnek, illetve kikristályosodott elképzeléseik vannak a jövőre nézve.
– Igazgató úr, mit tart az elmúlt esztendő legnagyobb sikerének?
– Inkább többes számot használok, mert több sikeres rendezvényünk is volt. Közéjük sorolom például Somogyi Győző, budapesti Kossuth-díjas festő, grafikus, kiváló művész Száz magyar lovas című tárlatát, melynek megnyitását március idusára időzítettük.
Emelkedett hangulatához az időpont, a művész lóháton, huszárviseletben és huszárkíséretben való megjelenése, valamint a Haáz Sándor vezette szentegyházi huszárdalárda fellépése egyaránt hozzájárult. Ugyancsak rendhagyónak mondható a Fogarason élő, 83 esztendős Szőcs-Fülöp Károly 60 év munkájával létrehozott magángyűjteményéből ízelítőt nyújtó tárlat. Ennek egyediségét az általa megmentett bükszádi, illetve porumbáki üvegek, erdélyi kerámiák, szász hímzések és viseletek bemutatásán kívül a gyűjtő személye biztosította.
Ő ugyanis kéményseprőként járván a vidéket, hordta össze, méghozzá olvasással megalapozott szakértelemmel e felbecsülhetetlen értékű kincset. Emlékezetes marad továbbá a múzeum örökös munkatársa, Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész 70. születésnapjára rendezett tárlat is, melyen az inkább festőként ismert mester szobrainak egy részét is be tudtuk mutatni. Ezek a múzeumkertben a mai napig megtekinthetők.
A tavalyi évet a Kallós Zoltánt bemutató kiállítással zártuk, ezzel Erdélyben elsőként tisztelegvén a 90. születésnapját ünneplő néprajzkutató és gyűjtő személyisége és életműve előtt. Nagy öröm számunkra, és egyben büszkeséggel tölt el, hogy 2016 folyamán két hiánypótló könyvet is meg tudtunk jelentetni.
z egyikük Kós Károly és Sepsiszentgyörgy cím alatt jelent meg Anthony Gall szerkesztésében, a másik pedig Balassa M. Iván A székelykapu című kötete. Az utóbbi a típusok felsorolásán túlmenően tudományosan is elemzi ezeket. Ide kapcsolódó jó hír, hogy ez év márciusában tudományos értekezletet is szervezünk ebben a témában, a szerző jelenlétében. 
– Maradtak befejezetlen terveik?
– Igen. Ezek közül pedig a legfontosabb és legfájóbb a Gyárfás Jenő Képtár több éve vajúdó felújítása.
– Mi ennek az oka?
– Elsősorban a nem megfelelő közbeszerzési törvény, mely az olcsó kivitelezést tekinti egy munkálat odaítélése legfontosabb szempontjának. Ráadásul a felújításhoz szükséges pénz kezelése a művelődési minisztérium hatáskörébe tartozott, így eddig beleszólásunk sem volt a minőség ellenőrzésébe, ami az említett okból szintén sok kívánnivalót hagy maga után. Éppen ezért a befejezés és a minőség biztosítása érdekében a megyei tanács a saját költségvetéséből próbálja ezt megoldani, ehhez viszont állapotfelmérés szükséges, melyet megrendeltek.
– Melyek az idei esztendő legfontosabb célkitűzései?
– Ezek egyike az immár lassan 105 esztendős, Kós Károly által tervezett épületegyüttes teljes felújítása és a kor követelményeihez való igazítása. Az ehhez szükséges több mint 4 millió euró biztosítása érdekében az intézményünket fenntartó megyei tanács nyújtott be egy minden szempontból megalapozott és indokolt, európai uniós pályázatot. Ebbe azonban sajnos a működéshez és tudományos tevékenységhez szükséges műszaki hátteret biztosító felszerelés ellenértéke nem fért bele, így erre külön kell majd pályázni.
– Milyen terveik vannak a megyei tanács által 2011-ben megvásárolt, de még mindig üresen és kihasználatlanul álló területtel kapcsolatban?
– Az előbb említett pályázatot úgy állították össze, hogy jóváhagyása esetén bizonyos tevékenységeket, köztük az adminisztrációt a mellettünk lévő telken létrehozandó irodákba tudjuk áttelepíteni. Az így felszabaduló régi épületegyüttest teljes mértékben a látogatók rendelkezésére bocsátanánk, például múzeumpedagógiai tevékenységre, illetve Kós Károly-mellékszobákat is lehetne berendezni. A most kihasználatlan területen ugyanakkor egy műtárgyvédelmi központot és saját vagy rólunk szóló kiadványokat és ajándékokat árusító részleget is létrehoznánk, hiszen erre fokozott igény mutatkozik. Mindennek eléréséhez viszont bukaresti kérésre az övezeti rendezési tervet ki kell terjeszteni. Ennek elkészítése folyamatban van.
– Ezen a területen az Erdélyi Művészeti Központ felépítése is szándékukban állt. Erről miért mondtak le?
– Mert rájöttünk, hogy a polgármesteri hivatal keretében hatékonyabban működhet, mint az SZNM részlegeként, így a város biztosított számára e célnak megfelelő székhelyet a volt posta épületében. 
– Egy múzeum működéséhez óhatatlanul hozzátartoznak a régészeti feltárások. Önök végeznek-e ilyen tevékenységet?
– Természetesen. Ásatásokat két esetben végzünk. Külső megrendelő kérésére, amint ez például az uzoni Béldi–Mikes-kastély felújításakor történt, vagy saját kezdeményezésre. Az általunk Málnásfürdőn újrakezdett munkálatok ebbe a kategóriába tartoznak.  
– Ez utóbbi helyen minek a feltárása van folyamatban?
– Egy bronzkori településé.
– Jelenleg a múzeum hány régésszel rendelkezik?
– Kettővel, név szerint Lokodi Alpár Imre és Sztáncsuj Sándor József végzi ezt a munkát, de még három kellene, hiszen az állagmegőrzésnél, kiállítások létrehozatalánál, valamint pályázatok megírásánál is szükség van a szaktudásukra. A foghíjas régészlétszám miatt ugyanis jelenleg Málnásfürdőn is évente csak 1 hónapot tudunk dolgozni.
– Honnan biztosítják a kutatások anyagi forrásait?
– A felújítást megelőző kötelező feltárás költségeit a megrendelő fizeti, a Málnásfürdőhöz hasonló esetekben viszont ezeket mi álljuk.
A továbbiakban az intézményvezető a sorra kerülő rendezvények hosszú lajstromát és ezek időpontját ismertette, melyekről majd olvasóinknak idejében hírt fogunk adni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Intézmény van születőben
Korszerű látványraktár kialakítását tervezik 
Kovászna Megye Tanácsa 2012 októberében szavazta meg az Erdélyi Művészeti Központ (EMÜK) létrehozását, mely 2014 májusában vette birtokba Sepsiszentgyörgyön a felújított egykori postaépületet. Az intézményt azzal a céllal hozták létre, hogy összegyűjtse, megőrizze és bemutassa az 1945 utáni erdélyi magyar modern, valamint kortárs képzőművészeti alkotásokat, különös tekintettel azokra a hagyatékokra, amelyeket szétforgácsolás vagy elkallódás fenyeget. Vécsi Nagy Zoltán művészettörténészt, az EMÜK vezetőjét a vállalt célok megvalósításáról, tervekről kérdeztük, és az intézmény múlt évi tevékenységeit idéztük fel.
– Mára kikristályosodott az a szerep és feladat, melyet az EMÜK-nek szántak, ezért arra kérem, hogy fogalmazza ezt meg.
– Már a két világháború között felvetődött egy erdélyi képzőművészeti múzeum létrehozásának a gondolata, azonban a körülmények csak az elmúlt években tették lehetővé, hogy Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala, Kovászna Megye Tanácsa és az anyaország támogatásával hozzálássunk a megvalósításához. E folyamat elindítója és mozgatórugója Jakobovits Miklós nagyváradi festőművész volt, azonban ilyen irányú törekvését az erdélyi magyar képzőművész-társadalom egésze felkarolta. A múzeumnak intézményes keretet ugyan még nem sikerült biztosítani, viszont létrejöttének a megalapozása, és az ide vezető program végrehajtása évek óta sikeresen zajlik egy civil egyesületen keresztül. 
– Mit tudtak mostanig megvalósítani? 
– Rendelkezésünkre bocsátották ezt a korszerű kiállítótermekkel, megfelelő raktárhelyiségekkel és irodákkal ellátott épületet, melyben egymás után nyílnak az általunk szervezett tárlatok, és folyamatosan bővül a gyűjteményünk, valamint a munkatársaink köre. 
– Működésük szempontjából milyen volt a mögöttünk hagyott esztendő? 
– Sikeresnek ítélem, ugyanis a kitűzött céljainkat meg tudtuk valósítani. Tizenöt kiállítást szerveztünk, melyből tizenegyhez katalógust is tudtunk csatolni, illetve 54 nagy értékű műtárgy került be a gyűjteményünkbe. Ez utóbbiakat a nálunk kiállító művészek, vagy a hagyatékaik őrzői adományozták. Kiemelkedő esemény volt továbbá a Székelyföldi Grafikai Biennále, és Székelyudvarhelyen bemutattuk az eddig összegyűlt műalkotásainkat, illetve néhányat a birtokunkba csak ezután kerülők közül is. 
– Mi az, amire büszke az elmúlt év rendezvényei közül?
– A még mindig látogatható Jakobovits-kiállítás, melyet nem véletlenül rendeztünk be a földszinti és emeleti termekbe is. Azon kívül ugyanis, hogy amint már említettem, ő a leendő Erdélyi Képzőművészeti Múzeum szellemi szülőatyja, de kiemelkedő kortárs művészeink egyike is. Egy olyan alkotó, akinek életműve, bár helyi sajátosságokkal tűzdelt, nemzetközi viszonylatban is bemutatható. Ugyanakkor megelégedéssel tölt el növekvő hírnevünk is, melynek hozadéka a minket felkereső művészek vagy örököseik, illetve a hozzánk látogatók számának állandó gyarapodásában is lemérhető. 
– Maradtak megvalósítatlan célkitűzések?
– Igen, éspedig egy olyan korszerű, úgynevezett látványraktár kialakítása, melyben a művek gördíthető falakon vannak elhelyezve, és így a szakmai érdeklődőknek könnyedén megmutathatók.
– A Lábas Házban található felületekkel bővült a kiállítóterük. Ennek milyen hatása van a működésükre?
– Itt a még be nem érkezett, de ígéretes művészek alkotásait tervezzük bemutatni. 
– Melyek az idei tervek és célkitűzések?
– Megközelítőleg 20 kiállítást tervezünk, melyből tízhez katalógust, a közönségszervezés terén pedig aktívabbá szeretnénk válni, és főleg a diákok köréből még több látogatót bevonzani. Éppen ezért ez úton is arra biztatjuk az érdeklődőket, hogy keressenek fel minket, hiszen ezt ingyenesen megtehetik.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tánc és önkifejezés
Interjú Bajkó László táncművésszel 
A sepsiszentgyörgyi M Studio Mozgásszínház művészeti vezetőjével folytatott beszélgetés után kíváncsiak voltunk, hogy a negyvenharmadik életévét taposó Bajkó Lászlót, aki Polgár Emíliával együtt a társulat legrégebbi, mondhatni alapító tagjai közé tartozik, mi vonzotta és köti ide azóta is.
– Megkérjük, mutatkozzon be olvasóinknak.
– Brassóban születtem 1974-ben, és közvetlenül az 1992-ben sikeresen letett érettségi vizsga után a Hargita Néptáncegyüttes tagja lettem. Innen igazoltam át a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyütteshez, majd az Udvarhely Néptáncműhelyhez, végül pedig a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházhoz. A Háromszék Táncegyütteshez 2005-ben kerültem vissza, majd még abban az esztendőben a mozgásszínházi műhelyként alapított M Studio Mozgásszínházhoz mentem, ahol meg is állapodtam.    
– Amint az életrajzából kiderül, 18 éves fejjel már hivatalosan is eljegyezte magát a tánccal. Mi vonzotta ehhez a művészeti ághoz?
– Azért választottam, mert tudatilag és lelkileg bármi belefér, vagyis, ha elsajátítottuk a mozgástechnika elemeit, akkor a segítségükkel számtalan gondolatot és érzést kifejezhetünk – méghozzá szabadon. Összegezve: számomra a tánc az önkifejezés legjobb eszköze és módja. 
– Ez a megállapítás a néptáncra is érvényes?
– Csak részben, ugyanis a hagyományok betartása egyfajta kötöttséget is jelent, ezért az előadó keskenyebb skálán mozoghat.  
– Hosszas keresgélés után, végül miért választotta a jelenlegi társulatát?
– Mert a náluk gyakorolható előadásmódnak több köze van a mozgáshoz, mint a szöveghez, belőlem pedig a mozgás mély lelki forrásokat fakaszt. Szerintem ugyanis a kellő hanghordozás és hangsúlyozás elsajátításával élő szóval akármi elmondható és kifejezésre juttatható anélkül, hogy azt átéreznénk. A tánc által viszont csak akkor tudunk érzelmeket és gondolatokat közvetíteni, ha magunkévá tettük, és átéltük azokat.  
– Mi az, ami már lassan tíz esztendeje ide köti?
– Talán a nagyon változatos munkánk, hiszen minden előadásunkat más személy rendezi a saját elképzelése szerint, így újabb és újabb kihívásoknak kell megfelelni, ami folyamatos tanulást igényel. 
– Hogyan szerezte meg és tartja fenn a bonyolult és nehéz mozgáshoz szükséges fizikai erőnlétet? 
– Ami engem illet, a huszonhárom, táncosként eltöltött év annyira megedzett, és átformálta az izmaimat, valamint a légzésemet, hogy a próbákon és előadásokon kívül nincs szükségem többletmozgásra. A szervezetem átállt erre az életmódra, és igényli is. A pályakezdőknek azonban így-vagy úgy, de edzeni kell. 
– Voltak kiemelkedő színpadi élményei?
– Előbb-utóbb számomra mindegyik előadás azzá válik. Ez viszont lehet, hogy nem a bemutatón, hanem a későbbiek során következik be, amikor sikerül megszeretni, teljesen átérezni és a magamévá tenni.
– Mi az, amin változtatna?
– Az évi három bemutatón, ugyanis kettő bőségesen elég lenne. Így azonban túl vagyunk hajszolva, és fennáll a veszély, hogy művészileg elfásulunk, vagyis nem érünk el az imént emlegetett átszellemülésig. Ha pedig ez bekövetkezik, a közönség ösztönösen meg fogja érezni és sínyleni is, mint ahogy mi is.
– Mit szeretne még elmondani, illetve üzenni az olvasóinknak?
– Előadásaink után csak akkor tapsoljanak, ha valóban tetszett az, amit nyújtottunk, és láttak.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Példaképünk volt és marad
Egy megcsonkított testű, idegen határok közé szorított, vagyonából kiforgatott, intézményeiből kilakoltatott, szülőföldjén üldözött nemzetnek nem marad más kapaszkodója, csak a múltja. Életereje pedig az önazonosságát meghatározó nyelvéből és a kultúrájából fakad. Nem véletlen tehát, hogy az erdélyi magyarokat elnyomó bukaresti hatalom ezektől a sajátos értékeinktől mindenáron meg akar fosztani bennünket.
A történelmét nem ismerő, édes anyanyelvén már csak dadogó és kultúráját feladó közösség ugyanis már nem alkot nemzetet. Az csak egy népesség, melyet ide-oda lehet hajlítgatni, terelgetni, alkalomadtán eltaposni, ha kényelmetlenné válik. És az sem véletlen, hogy megpróbálják félreállítani azokat a személyiségeket, akik kiállnak szorongatott helyzetbe került és a megsemmisülés határára sodródott nemzetük védelmében. Ha pedig már eltávoztak ebből a világból, akkor még az emléküket is ki akarják törülni az utódok tudatából.
Nincs ez másképp gróf Czegei Wass Albert nagybirtokos, katonatiszt, író, költő, közéleti személyiség és politikus esetében sem, akinek egyetlen bűne, hogy magyar nemesként népe szószólója és védelmezője volt. Ezt viszont a birtokait elkobzó és őt halálig tartó száműzetésbe kényszerítő idegen hatalom soha sem bocsátotta meg neki. Annak ellenére sem, hogy az erdélyi románságnak is jótevője és kenyéradója volt. A lelkületüket pedig olyan mély összetettséggel és fájdalmas szépséggel senki sem tudta ábrázolni, mint ahogyan ő tette A funtineli boszorkány című regényében. Egy sebtében összeült kommunista vészbíróság mégis halálra ítélte, azóta pedig még az emlékét is próbálják kiirtani belőlünk, bosszút állván mindenkin, aki azt ápolni merészeli. Ezt a kézdivásárhelyi bíróság csütörtöki végzése is bizonyítja, melyet ráadásul cinikusan az író halálának 19. évfordulóján hozott. Ezzel ugyanis helyet adtak a prefektus és ügyészség azon keresetének, melyben háborús bűnös kultuszának a terjesztésével vádolják meg a városi önkormányzatot.
Éppen ezért az elnyomóknak újra azt üzenjük, ez soha sem fog sikerülni. Nem sikerülhet, mert tartásával, kiállásával, tetteivel és műveivel befészkelte magát nemzete szívébe, onnan pedig nem lehet kilúgozni. Hiszen ő már a mi hősünk, példaképünk, szellemi iránytűnk, és az is marad az idők végezetéig!
Bedő Zoltán 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szekus módszerek és intézkedések
Az erdélyi magyar sajtóban az elmúlt héten futótűzként terjedt a hír, hogy a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium több diákjának a szüleit beidézte és tanúként hallgatta ki a korrupcióellenes ügyészség. A vádhatóságot többek között az érdekelte, hogy mit tudnak a katolikus iskola alapításáról, miért íratták ebbe az iskolába a gyerekeiket, illetve önként döntöttek-e így vagy mások sugallatára. Ráadásul a beidézetteket titoktartásra kötelezték, vagyis megtiltották nekik, hogy beszámoljanak az elhangzott kérdésekről és a rájuk adott válaszokról.
Megdöbbentő, felháborító és vérlázító, hogy egy magát demokratikusnak mondó európai országban a 21. században erre sor kerülhetett. Durván megsérti ugyanis az egyén alkotmány által is szavatolt jogát a családi élethez, lelkiismereti szabadsághoz, tájékoztatáshoz, valamint tanuláshoz. De zaklatás és megfélemlítés is a javából, mely a kommunizmus legsötétebb éveit idézi azok számára, akik kénytelenek voltak abban a vészkorszakban élni. Hiszen az eljárás módja és mikéntje azonos a hírhedt Securitate által annak idején alkalmazottal. A különbség csak annyi, hogy akkor a titkosrendőrség tisztjei vallatták és kényszerítették hite, elvei és meggyőződése feladására a jámbor román állampolgárt, most viszont ügyészek próbálják rávenni erre. Ráadásul törvényellenesen és jogtalanul. Ezt pedig megengedni bűn, eltűrni gyávaság! 
Megengedhetetlen az ilyen magatartás, mert 1989 decemberében nem azért kockáztatták és áldozták fel tömegek az életüket, hogy 27 év elteltével gyermekeik ugyanazokkal a visszaélésekkel, igazságtalanságokkal és hatalmi packázásokkal szembesüljenek, melyeknek ők is szenvedő alanyai voltak. Ugyanakkor tűrhetetlen is, hiszen aláaknázza a jogállam alapjait, és olyanok kezébe helyezi a végrehajtói hatalmat, akik ennek gyakorlására senkitől sem kaptak felhatalmazást. Éppen ezért pártjainknak, politikusainknak és civil szervezeteinknek minden lehetséges helyen és fórumon tiltakozniuk kell a történtek ellen, az embereknek pedig utcára vonulni, ha erre kapnak felszólítást. Különben a járom újra a nyakunkba kerül.
Bedő Zoltán 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Itthon is van tennivaló
Interjú a sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Központ új vezetőjével
Szebeni Zsuzsa színháztörténész személyében november óta új vezetője van a bukaresti Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi fiókjának. A kolozsvári születésű igazgatónőt az ide vezető útról, küldetéstudatáról, elképzeléseiről, terveiről, és az intézmény már körvonalazódott programjáról kérdeztük.
– Hogyan lett az irodalom és filozófia szakot végzett értelmiségiből színháztörténész, majd kulturális diplomata?
– Már egyetemista koromban érdekelt a színház és a vizuális művészetek, ezért a filozófia karon belül esztétikát tanultam Debrecenben. Az irodalom–filozófia oklevél megszerzése után rövid ideig újságírással foglalkoztam, majd egy ösztöndíjnak köszönhetően Budapestre kerültem, és felvételt nyertem az Országos Színháztörténeti Múzeumhoz és Intézethez. Az itt végzett kutatásaim eredményeinek köszönhetően sikerült néhány színházi és irodalmi személyiség pályáját mélyebben megrajzolnom. Ugyanakkor kiállítások kurátori tevékenységét is folytattam, miközben az intézet határon túli referense voltam. A Balassi Intézet – Magyar Kulturális Központ megüresedett tisztségére ebben a minőségemben pályáztam.
– Mi indokolta ezt a lépést?
– A színházi referensi pályát kezdtem szűknek érezni, munkám nagy részét Erdélyben végeztem, így célszerűbbnek láttam visszajönni, mert úgy éreztem, itthon is akad tennivalóm. Kolozsváriként és több mint húszéves magyarországi kulturális tapasztalattal a hátam mögött hidat szeretnék képezni a két kultúra között, és mindkét helyen be szeretném mutatni azokat az értékeket, melyeknek a felfogásom, neveltetésem, tanulmányaim következtében, valamint tapasztalataim nyomán az ismerője vagyok.
– Mit tart a küldetésének?
– A szó legnemesebb értelmében vett kultúra képviseletét az Erdélyre és ezen belül Székelyföldre jellemző különleges és pozitív jelenségek, valamint sajátosságok figyelembevételével. Mindkét kultúrából felmutatni azt, ami a másikból hiányzik, vagy kevésbé van jelen.
– Több mint két hónapja vette át a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi fiókjának kulcsait. Sikerült-e beilleszkednie?
– A beilleszkedés hosszabb folyamat, de nagy örömmel jöttem ide, és jól érzem itt magam. Amellett, hogy rendezvényeket szervezek, igyekszem a másokén is részt venni.
– A jövőre nézve milyen elképzelései vannak az intézmény működésével kapcsolatban?
– Elsősorban azt szeretném, hogy az általam vezetett intézmény cselekvő részese legyen a város kulturális életének, és együtt lüktessen vele. A programjainkat pedig igyekezem a hagyományostól kissé eltérően, valami szokatlant, különlegeset is belefoglalva megszervezni.
– Mik a tervei, célkitűzései?
– Számomra fontos az eddigi, például a Bánffy Miklóssal kapcsolatos kutatásaim folytatása. Ugyanakkor, tekintettel a reformáció 500. évfordulójára, teret szeretnék szentelni Kemény Jánosnak és Makkai Sándornak is, illetve vissza szeretnék emelni néhány erre méltó női személyiséget a köztudatba. Köztük olyanokét is, mint Ignácz Rózsa és Kiss Manyi, akik ennek a megyének a szülöttei.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az értékvesztés veszélye fenyegeti
A Székely Nemzeti Múzeum adott otthont annak a tudományos értekezletnek, melyen neves néprajzkutatók és fafaragók vették számba mindazt, amit nemzeti kultúránknak a székelykapukban formát öltő gyöngyszemeiről jelenleg tudni lehet. A szakmai előadásokkal fűszerezett tartalmas együttlét folyamán ugyanakkor értékes gondolatok is megfogalmazódtak a székelykapu-faragás és -állítás nemes hagyományának megőrzésére vonatkozóan.
A Budapestről, Bukarestből, Kolozsvárról, valamint Csík-, Udvarhely- és Háromszékről érkezett szakembereket, hagyományőrző egyesületek képviselőit, illetve a téma iránt érdeklődők népes táborát a rendezvény házigazdája, Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntötte.
A meghívottak közül elsőként pedig a kolozsvári Transylvania Trust Alapítvány képviselője, dr. Furu Árpád néprajzkutató emelkedett szóra, aki a népi építészet értékeit felleltározó székelyföldi programokat és bennük rejlő lehetőségeket ismertette a Bartók Termet megtöltő hallgatósággal.
Ezt követően dr. Szőcsné Gazda Enikő sepsiszentgyörgyi muzeológus, néprajzkutató osztotta meg az 1930–1950 időszak háromszéki kapufaragásra vonatkozó ismereteit a jelenlévőkkel. Ennek során kiderült, hogy Erdélyben a román sovinizmus felerősödésével együtt, az 1920-as évek végére a magyarság trianoni sokk után történő feleszmélése és öntudatra ébredése is elkezdődött. Ez többek között a hagyományok felelevenítésében, köztük a székelykapu-állításban is megnyilvánult. Az Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató 1940-es bécsi döntés okozta öröm hatására pedig az a szokás újabb virágkorát élte. Ez a fordulat mondhatni az utolsó pillanatokban történt, ugyanis az 1800-as évek végén főleg Háromszéken bekövetkezett polgárosodás, majd a már említett román elnyomás hatására a székelykapu-állítás már kihalófélben volt. Éppen ezért a létező állomány megmentésére több próbálkozás is történt. Így Kézdivásárhelyen fafaragó szakosztályokat indítottak, Vargyason és Bitán tanfolyamokat szerveztek, az iskolákba általánosan bevezetett kézimunka órákon pedig a diákok a hagyományos díszítő motívumokkal is megismerkedhettek megyeszerte. A kézdivásárhelyi Józsiás-kert bejáratánál felállított óriás székelykapu például ennek a fellendülésnek volt az eredménye.
A kommunizmus idején ismét korlátozták ezt a fajta tevékenységet, ezért a székelykapu-állítás a passzív nemzeti ellenállás egyik eszközévé vált. Ugyanakkor kerültek olyan elkötelezett vidéki tanítók, mint a háromszéki id. Haszmann Pál, akinek a felkészültségén túl a kellő bátorsága is megvolt ahhoz, hogy a népi hagyományok ápolását intézményi keretek közé helyezze. Neki köszönhető 1973-ban megnyílt az immár nevét viselő csernátoni falumúzeum, mely időközben a népi faragás egyik Kárpát-medencei bástyája lett. Tevékenységéről az alapító unokája, az intézmény vezetését jelenleg ellátó Dimény-Haszmann Orsolya számolt be a hallgatóságnak. A családi hagyományt átörökítő és kiszélesítő édesapja, Haszmann Pál Péter pedig a kezdeteket idézte fel a rá jellemző ízes, székely nyelvezettel.
Dr. Pozsony Ferenc zabolai születésű néprajzkutató, kolozsvári egyetemi tanár, akadémikus, a Székelykapuk új terekben és kontextusokban címmel tartott előadása szintén értékes elemekkel bővítette a témára vonatkozó ismereteinket. Többek között értelmezte a kapu fogalmát is, mely szerint az egyéni, családi, privát, közösségi és nyilvános, vagy tiltott, szakrális és profán terek elválasztását, védelmét, valamint szabályozott átlépését valósítja meg. Végig vezetett a közösségi székelykapuk történetén is, melyeket romantikus kultúra- és társadalomszemléletet tükrözött, világi középületek és intézmények előtt emelték őket a regionális és nemzeti jelentések közvetítésének céljával. Állításuk fénykora 1916–1920 közé esett, és újabb felvirágzása a Székelyföld 1940-es felszabadulásával vette kezdetét, amikor ez a magyar honvédek bevonulásának tiszteletére történt minden érintett településen.
Azt már dr. Kinda István sepsiszentgyörgyi muzeológus, néprajzkutató hozta tudomásunkra, hogy a Székelyföld fölötti uralmat a II. világháború végével ismét megkaparintó bukaresti hatalom ezek túlnyomó részét megsemmisítette. A kommunizmus bukása után azonban egy-egy település bejáratát jelző falukapuként visszaállították és ismét a nemzeti és helyi öntudat hordozóivá, valamint kifejezőivé váltak. Ugyanakkor felhívta a figyelmet a polgármesterek közötti, kapuügyben megnyilvánuló versengés negatív hatására is, mely következtében eme nemzeti kincseinket az értékvesztés veszélye fenyegeti. A hagyományos és kézzel faragott, székely mivoltunkat tükröző jelképrendszer hordozása helyett ugyanis a méretbeli mutatók váltak elsődlegessé.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Újabb félrevezetés és gyűlöletkeltés egy román televízióban
Dák leletek Zabolán?
A Marosvásárhelyi Televízió (TVR Mureș) február 16-án sugározta a Dák maradványok Zabolán, Kovászna megyében (Vestigii dacice în Zăbala, judeţul Covasna) című riportfilmet. Ennek nem csak az alcíme – Több mint 100, a dák korszakból származó tárgy van elrejtve a nyilvánosság elől (Peste o sute de obiecte din perioda dacică stau ascunse de ochii publicului) – utal félreérthetetlenül egy újabb székelyföldi románellenes ármánykodásra, hanem a narrátor is ezt sugallja.
A Zăbala nevű Facebook-oldalon megosztott, alig négyperces felvételen elhangzottak szerint a Zabola és Tamásfalva között emelkedő Tatárhalmon ásatásokat kellene végezni, amint ezt Ion Hagiu tette az ehhez szükséges engedélyek birtokában 1965 és 1969 között. Ennek során ugyanis ott bronzkorszakbeli dák sírokra és leletekre bukkant, melyek sajnálatos módon azóta is rejtve vannak a nyilvánosság elől. A filmen megszólaltatott Daniel Cioată marosvásárhelyi régész, dák szakértő ezekről azt feltételezi, hogy egy sepsiszentgyörgyi múzeum birtokában lehetnek.
Az ásatási engedéllyel kapcsolatban ugyanakkor azt állították, hogy annak beszerzése nehézségekbe ütközött, mert a sepsiszentgyörgyi múzeum akkori vezetősége és a helyi hatóság válaszra sem méltatta Ion Hagiu ilyen irányú kérését. Éppen ezért kénytelen volt Constantin Daicoviciu kutatóhoz és a fiához fordulni segítségért, akik ezt számára meg is szerezték, a munkálatok elvégzéséhez szükséges anyagi alappal együtt. Végezetül azt sem felejtették el megjegyezni, hogy a zabolai Tatárhalom közel esik Kovásznához, ahol egy dák vár található.
Mindezzel kapcsolatban megkerestük Ion Hagiu fiát, Dan Hagiu helyi tanítót (lásd kertes írásunkat). A látottak és hallottak bennünket is kíváncsivá tettek, ezért dr. Székely Zsolt régészhez, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatójához fordultunk. Elsősorban azért őhozzá, mert a téma szakavatott ismerője, továbbá az ő édesapja, dr. Székely Zoltán régész volt az, aki ásatásokat végzett a szóban forgó területen, és ott kiemelt fontosságú felfedezéseket tett (41 éven keresztül az ügyben szintén érintett Székely Nemzeti Múzeum nagyhírű és tudományos berkekben sokra becsült igazgatóját tisztelhették és tisztelték is a személyében).
Nem dák, hanem magyar!
A múlt század hatvanas éveinek a derekán Ion Hagiu zabolai tanító engedély nélkül turkálni kezdett a falu határában található Tatárhalmon, melynek nyomán jó pár őskori cserepet sikerült összegyűjtenie. Ezek egy részét magához véve, felkereste dr. Székely Zoltánt, a Székely Nemzeti, illetve akkori hivatalos nevén Kovászna Megyei Múzeum igazgatóját, hogy bebizonyítsa, a Tatárhalmon dák leletekre bukkant. Az igazgató úr pedig anélkül, hogy a bemutatott tárgyak eredetét vitatta volna, megígérte, hogy feltérképezik a lelőhelyet.
Szavát betartva, miután megszerezte a Román Tudományos Akadémia ehhez szükséges engedélyét, a következő évben nekifogott az ásatásoknak, melynek során 1969-ben és 1970-ben régészeti szempontból kimerítően feltárták a Tatárhalmot. „Ennek eredményeképpen egy kora-bronzkori település, valamint egy késő Árpád-kori, mintegy 192 sírból álló temető maradványaira bukkantak. Az ily módon felszínre került anyag alapján pedig egyértelműen megállapítást nyert, hogy a település esetében egy addig ismeretlen kultúra maradványaira akadtak, mely Zabola-csoport néven vonult be a régészeti szakirodalomban. A temetőben viszont etnikailag a székely-magyar népességhez tartozó, II. Géza magyar király korától (1141–1162) III. Béla idejéig (1173–1196) ide elhantolt közemberek temetkeztek” – magyarázta dr. Székely Zsolt.
A kutatás tudományos eredményeiről első alkalommal Székely Zoltán számolt be az 1973-as Korunk Évkönyvben megjelent tanulmányában, mely miatt a magyar történelemmel kapcsolatos anyagot hosszú évtizedekig nem közölhetett. „Azóta viszont Régészeti kutatások az orbaiszéki Zabolán címmel az én tollamból is megjelent egy kismonográfia, melyben bemutatom és elemzem mindkét lelet anyagát, kiemelvén ezek jelentőségét is. Összegezve: a Tatárhalmon dák kori lelet nem került elő” – fejtette ki dr. Székely Zsolt, miután arra kértük, hogy nyilatkozzon nekünk a Marosvásárhelyi Televízió által sugárzott riportfilmben elhangzottakkal és Dan Hagiu állításaival kapcsolatban.
Hagiu magyar leletet rejteget?
Ugyanakkor fontosnak tartotta megjegyezni, hogy amint azt a filmben maguk is beismerik, a Hagiu családnál Tatárhalomról származó cserepek, valamint egy ép állapotban lévő hengeres fülű amfora is található. Sajnálatos módon azonban ez utóbbit is csak fényképről ismerik, mert felkérésre sem bocsátották a rendelkezésükre, hogy megvizsgálhassák. Annak ellenére sem, hogy mindezt törvénytelenül birtokolják, ugyanis engedély nélküli turkálásért a hatóságoknak még egy szakember ellen is bűnügyi eljárást kellett volna indítaniuk. E bűntettet ráadásul az így talált tárgyak visszatartása súlyosbítja, hiszen a régészeti anyag közkincsnek minősül, az állam tulajdonát képezi, és ezért az illetékes múzeumban van a helye.
Ezek után dr. Székely Zsolt a filmben megszólaltatott Daniel Cioată marosvásárhelyi régésszel is kapcsolatba lépett Facebook-on, aki levélváltásuk során hangsúlyozta, hogy ő csak feltételezte, hogy amennyiben a Tatárhalmon ásatásokat végeztek, akkor az ott feltárt anyag a sepsiszentgyörgyi múzeumban került elhelyezésre. És ez annak idején meg is történt – tesszük mi hozzá, csak éppen nem dák, hanem teljesen más jellegű leletekről van szó, amint az a dr. Székely Zsolt által elmondottakból is egyértelműen kiderül. Ennek tényét különben Cioată is elismerte, vagyis teljes bizonyosságot nyert, hogy az említett riportban hamis állítások hangzottak el, melyek segítségével félrevezették és tudatosan a székelyek ellen hangolták a román ajkú nézőket.
Végezetül a Tündér Ilona váraként ismert rom eredetével kapcsolatban feltett kérdésünkre válaszolva a sepsiszentgyörgyi szakember nem rejtette véka alá, hogy ott valóban találtak dákok jelenlétére utaló régészeti anyagot is. Pontosabban, a Tündérvölgyben található Várdombon először a kora-bronzkorból kerültek elő letelepedésre utaló nyomok, az élet folytatódott a közép-bronzkorban is. Az erődítmény kőfallal való megerősítése a kora-vaskorban kezdődött, majd a késő-vaskorban vagyis a La Téne korban éli virágkorát. A késő-vaskor anyagi kultúráját pedig a mi vidékünkön etnikum szerint a géta-dákokhoz kötjük. Továbbá azt is fontos megjegyeznünk, hogy a Várdombon az utolsó római–dák háború (Kr. u. 105-106) után az élet megszűnt.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Portréfilm példaképről
A megcsonkított, kisemmizett, megalázott, meggyötört magyar nemzetnek példaképekre van szüksége a talpra álláshoz. Olyan személyekre, akik magatartásukkal és cselekedeteikkel elismerést vívtak ki maguknak szűkebb és tágabb környezetükben. Utódaink ugyanis csak úgy válhatnak gerinces, nemzeti öntudattal rendelkező és a haza szent ügyét mindennél előbbre tartó felnőttekké, ha van, akire feltekintsenek. Légyen az múltbéli vagy ma is élő személyiség. Ilyenekben, hála Istennek, történelmünk során nem szenvedtünk hiányt, és most is szép számmal akadnak, csak rosszakaróink titokban tartják a létüket.
Éppen ezért örvendetes, hogy Magyarországon végre olyan filmek is születnek, melyek megtekintése után mi, magyarok és székelyek felemelt fejjel és büszkén tekinthetünk egymás vagy bárki szemébe. Ugyanakkor ily módon pozitív energiával telítődve, jókedvűen folytathatjuk a mindennapi teendőinket.
Közéjük tartozik Kaszás Géza A lovasíjász című alkotása is, mely nemcsak Kassai Lajosról, valamint az általa felélesztett és újjáteremtett ősi magyar harcmodorról, illetve annak szellemi hátteréről szól, hanem hitről, magatartásról, hozzá- és helytállásról, becsületről, akaratról és teremtő erőről. Mindarról, ami a magyar lélekben és génekben kódolva van ugyan, de mélyre van temetve, és így csak egy nagy megrázkódtatás, illetve rendkívüli élmény tudja onnan felszínre hozni.
Nos, ennek a filmnek a nagysága és művészi értéke pontosan abban rejlik, hogy ezt sikerült kiváltania, hiszen megtekintése varázslatos élményben részesít. Hatásukra pedig rádöbbentünk, és így ezentúl már tudni fogjuk, hol van a helyünk, hová tartozunk, kik vagyunk. Ugyanakkor értelmet nyert az életfilozófiáját sűrítő, elhíresült Kassai-mondás is, mely szerint „nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek.”
Mindent egybevetve tehát örvendetes, hogy a filmet ezen a héten a sepsiszentgyörgyi Művész Mozi is műsorára tűzte, március 17-én, pénteken 19 órakor pedig majd Kézdivásárhelyen is levetítik a Vigadó nagytermében.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Saját elképzelése szerint akar élni
Színész, tanár és író
Ritkán fordul elő, hogy egy színész hátat fordítson a világot jelentő deszkáknak a tanítás és az írás kedvéért, Jancsó Miklós viszont ezt megtette. És hogy ez jó döntésnek bizonyult, azt a Volt egyszer egy Kolozsvár cím alatt megjelent legújabb kötete is bizonyítja, melyet pénteken este mutattak be a Bod Péter Megyei Könyvtárban.
Szonda Szabolcs intézményvezető köszöntője után dr. Jancsó Antal, a könyvet kiadó magyarországi Jancsó Alapítvány elnöke emelkedett szóra, elmondva, az általa vezetett szervezetet a múltját és létszámát tekintve egyaránt tekintélyes Jancsó család hozta létre. Legfontosabb feladatuknak Jancsó Benedek történész hagyatékának a gondozását tekintik, de figyelmük kiterjed a terebélyes rokonság közérdekű tevékenységére is. Ennek eredményeként látott nyomdafestéket ez a kötet, mely egy fájdalmasan szép és ugyanakkor hiteles visszaemlékezés az egykori Kolozsvár pezsgő színházi életének mozzanataira, szereplőire, kulisszatitkaira.
Ezt követően a könyvet szerkesztő Jancsó András beszélgetett Miklóssal, a szerzővel, s ebből kiderült, hogy ez utóbbi az írói vénáját felmenőitől örökölte. Anyai nagybátyjában ugyanis Kuncz Aladár írót, az apaiban pedig a híres közírót és kritikust, Jancsó Bélát tisztelhettük, szülei pedig szintén az irodalom bűvöletében éltek. Édesapja, Jancsó Elemér a Bolyai, majd Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar irodalmi tanszékének vezető professzora, édesanyja, Máthé Szabó Magda magyar-francia szakos tanárnő.
Miklós Kolozsváron született 1946-ban, a Brassai Sámuel-középiskolában érettségizett. A marosvásárhelyi Színművészeti Intézet elvégzése (1968) után a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze lett egészen 2001-ig, de 1996-tól a Sapientia Egyetemen, majd a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen és a Protestáns Teológián is szép beszédre okítja a diákokat, vagyis beszédtechnikát tanít. Közben maga is tanul, így 2004-ben megszerzi a bölcsésztudományok doktora címet, 2006-tól a Pszichológia Tanszék adjunktusa.
A magyar sajtó 1990-től közli humoreszkjeit és rövid prózáit, de színháztörténeti tanulmányokat és színpadi jeleneteket is ír. A játék a halállal című egyfelvonásosával EMKE-díjat nyert, később Reményik Sándor-díjjal is kitüntették. Ugyanakkor kiemelkedő színművészeti tevékenységéért és az anyanyelvű kultúra népszerűsítésében szerzett elévülhetetlen érdemeiért 2013-ban Rekita Rozáliával együtt Gróf Bánffy Miklós-díjban részesültek.
Eddig hét kötete jelent meg. Jancsó András szerkesztő az est folyamán elmondta, Miklós ezekben életének megélt élményeit írta le úgy, hogy közben mindvégig színész maradt. Műveire az ábrándos lélek és kissé romantikus megközelítés ellenére valósághű ábrázolás jellemző. Azt már maga az érintett árulta el, hogy színészből azért vált íróvá, mert a maga ura szeretett volna lenni, aki nem valakinek az utasítása, hanem saját elképzelése és meggyőződése szerint éli meg dolgos mindennapjait.
Bedő Zoltán
hirmondo.ro

A székely nemzet a vádlott
Az érintettekhez hasonlóan az elmúlt hétvégén szívdobogva vártuk a terrorizmussal vádolt Beke István és Szőcs Zoltán ügyében meghozandó bukaresti ítéletet. Nem mintha a legkisebb kétely is felmerült volna bennünk a kézdivásárhelyi ifjak ártatlanságát illetően, hanem azért, mert volt alkalmunk megismerni a román titkosszolgálatok és a velük újabban összefonódott ügyészség magyarellenes ténykedéseit.
A hosszas vajúdás után megszületett döntés pedig sajnos igazolta félelmeinket, hiszen Beke Istvánt a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésének kísérlete, Szőcs Zoltánt pedig erre való felbujtás miatt börtönbüntetéssel sújtották. Ez pedig annak ellenére is égbekiáltó igazságtalanság, hogy az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatására irányuló kísérlet, illetve arra történő felbujtás vádja alól – igaz, nem jogerősen, de – felmentették őket. És még akkor is, ha az ítélet időtartalma napra pontosan megegyezik az eddig általuk előzetesben vagy házi őrizetben letöltöttel. Ezek a tények ugyanis szintén az ártatlanságukat bizonyítják.
A tényállás ismeretében úgy vagyunk tehát, mint a mesebeli király, akinek egyik szeme sírt, a másik nevetett. Hiszen örömmel tölt el, hogy nem sóztak a nyakukba hosszú börtönéveket, azonban elszomorító, hogy elhamarkodott és rosszindulatú döntések következtében hónapokat kellett bűnözők között eltölteniük. Annál is inkább, hogy ezért eddig senkit sem vontak felelősségre.
Azt se feledjük továbbá, hogy általuk tulajdonképpen a székely nemzetet ültették a vádlottak padjára – természetesen nem véletlenül. A megfélemlítésünkön kívül ugyanis így szerették volna az autonómiamozgalmat kompromittálni, amint ezt a 73 oldalas vádirat célzatos összeállítása és megdöbbentő hazugságokkal fűszerezett tartalma is ékesen bizonyítja.
Kézdivásárhelyi honfitársaink meghurcolása tehát ellenünk is irányult, a rájuk kiszabott ítélet pedig minket is sújt a következményeivel együtt. Néhány kis létszámú tiltakozást leszámítva mégis a sorsukra hagytuk eddig őket, az elnyomó hatalom karmaiban. Éppen ezért nincsen jogunk beleszólni a folytatással kapcsolatos döntésükbe, azonban erkölcsi és anyagi támogatásukat egyaránt biztosítanunk kell, amennyiben mégis élni szeretnének a fellebbezés lehetőségével. Ha pedig nem vagyunk erre képesek, akkor megértünk a nemzeti pusztulásra!
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A magyar vers ünnepe
Költők találkoztak
Szonda Szabolcs könyvtárigazgató meghívására válaszolva Kézdivásárhelyről, Kolozsvárról és Székelyudvarhelyről érkezett fiatal költők tisztelték meg jelenlétükkel kedden a sepsiszentgyörgyi Tein teaházat, hogy a magyar költészet napja alkalmából felolvasóestet tartsanak. Bogdán László személyében ugyanakkor a megyeszékhely, illetve az idősebb korosztály is képviseltette magát a József Attila születésnapján (április 11-én) immár nálunk is hagyományossá vált eseményen.
Az ünnepi estet annak házigazdája a jelenlévő költők bemutatásával indította. Így megtudhattuk, hogy a Székelyudvarhelyen 1985-ben született Bálint Tamás saját bevallása szerint már gyermekkorában kacérkodott az irodalommal, ennek ellenére azonban közgazdaságtant végzett, mert el akarta kerülni, hogy honoráriumért írjon. Eddig megjelent három verseskötete (A pap leánya, birtokostul 2007; Visszaút a fekete folyón 2011; Láv sztori 2015) pedig azt bizonyítja, ez sikerült neki. Mármint a versírás. A sepsiszentgyörgyi illetőségű, és itt 1948-ban világra jött Bogdán Lászlót nem kellett különösebben bemutatni, hiszen neve nemcsak újságíróként, hanem több mint negyven próza- és verskötet szerzőjeként vált ismertté a háromszéki olvasók körében és a magyar nyelvterületen. József Attila-díjas költő, író, műfordító, a Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Lapunk vezető szerkesztője, Dimény H. Árpád Kézdivásárhelyen látta meg a napvilágot 1977-ben, és a Babeş-Bolyai Tudományegyetem néprajz szakán diplomázott. Eddig két önálló verseskötete jelent meg: Apatológia (2014); Levelek a szomszéd szobába (2016). Karácsonyi Zsolt költő, műfordító, színház és irodalomkritikus némiképp kilóg a sorból, ugyanis születése révén (Arad, 1977) nem tartozik a székely tollforgatók közé, szereplése viszont teljesebbé tette a jelenleg Erdélyben művelt versfaragásról alkotható képet. Annál is inkább, hogy személyében a kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztőjét és az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnökét is üdvözölhettük. Eddig hét verseskötete és egy tanulmánya látott nyomdafestéket.
Serestély Zalán szintén Kézdivásárhelyen született 1988-ban, diplomát pedig a kolozsvári BBTE BTK magyar-finn szakpárosításán szerzett. Jelenleg a BBTE BTK Magyar Irodalomtudományi Intézetének a munkatársa Kolozsváron. Egy verseskötete jelent meg Feltételes átkelés címmel, 2014-ben.
Első körben a poéták mély érzelmeket, valamint súlyos gondolatokat sűrítő, éppen ezért nehéz fajsúlyú költeményeket olvastak fel anélkül, hogy ez előzetesen megbeszélték volna. Az elhangzásukat követő pillanatnyi döbbenetes csend, majd a felcsattanó taps pedig azt bizonyította, szavaik a közönség soraiban értő fülekre találtak.
A továbbiakban a költészet napjára, az első József Attila-élményükre, a versekhez fűződő viszonyukra, valamint a vers szerepére vonatkozó kérdések hangzottak el a házigazda részéről, melyekre ki-ki a maga módján válaszolt. Bogdán László például egy-egy költeménye megszólaltatásával, Karácsony Zsolt pedig helyben szült verssel. Az ünnepi est további felolvasásokkal ért véget.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A jövő építésének intézményes kerete
Válaszok sorskérdésekre
Az elmúlt hétvégén három helyszínen, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi, csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi épületeiben zajlottak a 3. Székely Kongresszus és Konferencia munkálatai. A kettős elnevezés egyaránt utal a fórum történelmi folytonosságára és tudományos jellegére. Összehívását Székelyföld jelenlegi helyzetének és állapotának a feltérképezése tette szükségessé a jövőt megalapozó elképzelések megszületése, döntések meghozatala és folyamatok elindítása érdekében.
Sepsiszentgyörgyön a szervezők nevében dr. Bodó Barna docens, a Sapientia tanára köszöntötte az egybegyűlteket. Érzelmektől sem mentes megnyitóbeszédében kijelentette, egy olyan Székelyföld megteremtésén kell fáradozni, mely megfelelő válaszokat tud adni korunk nagy kihívásaira. Csak így érhető el ugyanis, hogy Székelyföldet ne csak múlt és jelen időben emlegessük, hanem a jövőben is legyen, attól függetlenül, hogy a hivatalosságok miként vélekednek feliratainkról, jelképeinkről, önazonosságunkról.
Németh Zsolt, a magyar országgyűlés külügyi bizottságának elnöke „Székelyföld kitalálásának” fontos fórumaként értékelte a kongresszust, melyen olyan nemzeti sorskérdésekre keresik a választ, mint például: meg tud-e élni saját erőforrásaiból, jelent-e az autonómia gazdasági önállóságot, miként lendíthetnénk fel ezt a területet? Vagy mit kell tenni Székelyföld önazonosságának a kibontakozása, illetve a világba szétszóródott székelyek hazatérése érdekében? Az oktatásról és a tudományos életről szólva megjegyezte, a jólét megteremtésében és a megmaradásban játszott fontos szerepüket már Erdély fejedelmei is felismerték, ezért iskolákat hoztak létre. Végül pedig arra is figyelmeztetett, hogy Székelyföldnek nem szabad kimaradnia az anyaország által a külhoni magyaroknak egyre nagyobb mértékben nyújtott anyagi támogatásokból. Magyarország bukaresti nagykövete, Zákonyi Botond kijelentette: annak ellenére, hogy az első Székely Kongresszus óta eltelt 115 év alatt Székelyföld gondjai a csökkenés helyett gyarapodtak, ő bízik ezek megoldásában, mert érzékeli, valamint látja az ehhez szükséges szándékot, készséget és eltökéltséget.
A társszervező Székely Nemzeti Múzeum nevében felszólaló Vargha Mihály igazgató a székelyföldi múzeumoknak a megmaradásban játszott fontos szerepét emelte ki felszólalásában. Ezeknek nem elefántcsonttornyoknak, hanem mindenki számára vonzó és elérhető kulturális és tudományos központoknak kell lenniük, mondta. A kongresszus pedig az elitek párbeszéde helyett egy olyan műhely, melynek szellemi termékei segítik a jó politikai és gazdasági döntések meghozatalát, ezzel hozzájárulván az életminőség javításához.
Végül a kongresszus összehívását kezdeményező Székely Nemzeti Tanács alelnöke, Ferencz Csaba köszöntötte a jelenlévőket, egyúttal hangot adván abbéli reményének is, hogy ez a rendezvény a székely jövő építésének intézményes keretévé válik. A megnyitó beszédek elhangzása után dr. Szekeres Attila István ismertette az általa megalkotott és ez alkalomból közszemlére helyezett székelyföldi közigazgatási címereket. (Lásd még az erről szóló írásunkat a 7. oldalon. A két nap alatt Sepsiszentgyörgyön lezajlott szakmai tanácskozásokra még visszatérünk.)
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)