Erőt gyűjtenek közöttünk
Hitből fakadtak a cselekedetei
Édesanyja révén vérrokonság fűzi Kriza Jánoshoz Németh Zsoltot, a magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnökét, tudhattuk meg a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor kerekasztal beszélgetéseinek egyikén, amelyen neves közéleti személyiségek mutatták be a politikus Hitünkből értékek következnek című legújabb könyvét.
A moderátor szerepét betöltő Szesztay Ádám, Magyarország kassai főkonzuljának bevezető szavaiból kiderült: a kétkötetes kiadvány a politikus 2002 és 2014 között megjelent írásait és elmondott beszédeit tartalmazza. Bemutatására pedig azért került sor itt és most, mert a szerző a Bálványosi Nyári Szabadegyetem szellemi atyja, amint ezt a kötet előszavában Orbán Viktor miniszterelnök megfogalmazta.
Értékek és elvek nélkül a magyar politika nem sokat ér, éppen ezért egy magyarnak a nemzet iránti elkötelezettség mentén kell kifejtenie a tevékenységét.
Németh Zsolt azok közé tartozik, akik pályafutásuk kezdete óta megfelelnek ennek az elvárásnak, és fontos szerepet játszott abban, hogy a FIDESZ is felvállalja a nemzeti politizálást, s az összmagyarság érdekeinek a képviselője legyen. Nekik köszönhető többek között a határokon kívülre szorított magyaroknak reményt adó státustörvény megalkotása és a kettős állampolgárság lehetőségének megteremtése is – jelentette ki az elsőként szóra emelkedő Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke.
Martonyi János professzor, volt külügyminiszter is az értékelvű magyar politizálás mellett tört lándzsát felszólalásában. Véleménye szerint Magyarország esetében ez nem is lehet másként, hiszen nem tartozik a nagyhatalmak közé sem katonai, sem gazdasági téren. Hosszú távon kell tehát gondolkodni és az értékek biztosabb irányt mutatnak, mint a pillanatnyi helyzet. Számunkra csak azok az értékek jelenthetik ugyanis a viszonyítási pontokat, amelyekből az emberi és közösségi jogok is fakadnak. Németh Zsolt politikusi magatartása pedig azért is tiszteletre méltó, mert kezdeti hitét, valamint az abból fakadó értékeket és fő célokat a mai napig megőrizte. Elkötelezett volt és mAradt a nemzetpolitika és a határon túli magyar közösségek támogatása iránt.
Tőkés László Európa parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke leszögezte, hogy Németh Zsolt azok közé tartozik, akik hisznek, és ebből a hitből nem csupán értékek, hanem jó cselekedetek is következnek. Ez már a kommunizmus ideje alatt is így volt, hiszen felmentő seregként működve járt át a határon, mindig készen arra, hogy anyagi vagy szellemi támogatást nyújtson nekünk. Nem véletlen tehát, hogy meghatározó alakjává vált a magyar nemzet- és külpolitikának.
Maga az érintett, miután megköszönte az elismerést, valamint a kötet összeállítóinak munkáját, háláját fejezte ki a 2008-ban fiatalon elhunyt, Sepsiszentgyörgyi Lőrincz Csabának, illetve Szesztay Ádámnak a nemzet- és külpolitikai stratégia kidolgozásában játszott pótolhatatlan szerepükért. „Mi erőt gyűjteni jövünk ide” – összegzett végül.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nemzet- és lélekmentők
A magyar irodalmi táborokra emlékeztek
Egykori és jelenlegi magyar nyelv és irodalom szakos tanárok, illetve diákok gyűltek össze szerda este a Sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban, mégpedig szép számban, a Tulit Ilona által szerkesztett, Anyanyelvi táborok Háromszéken címet viselő könyv bemutatóján.
Az 1986 és 1991 között Tulit Ilona magyar szakos tanfelügyelő által megszervezett táborokban Tapodi Zsuzsa egyetemi tanár kezdő pedagógusként, Ungvári Barna András lelkipásztor pedig diákként volt jelen. A kettőjük párbeszédéből, valamint az akkori ötletgazda és kivitelező, illetve ilyen vagy olyan minőségben résztvevők visszaemlékezéseiből lassan felidéződtek a nyolcvanas évek második felének nyomasztó évei a maguk feszültséggel, félelemmel és nincstelenséggel telített valójukban.
Egy olyan sötét korszak metszete tárult a hallgatóság lelki szemei elé, melyre annak átélői ma is rettenettel gondolnak vissza, a később születettek pedig elképzelni sem tudják annak borzalmait. Hiszen ebben az időszakban az állampolgárokat termelőeszközöknek tekintették, az erdélyi magyarságot a teljes eltűnés réme fenyegette. Mindezek ellenére akadtak olyan apró szigetek, ahol szabadon szállt a magyar szó, és szárnyalt a gondolat, s éppen ezért diák és tanár egyaránt teljes értékű embernek érezhette magát. Az igaz, hogy megvalósításukhoz jó adag bátorság, elhivatottság, nemzeti öntudat, leleményesség és vezetői beosztás kellett, azonban szerencsére Tulit Ilona mindezzel rendelkezett. Így az sem véletlen, hogy a reménység eme szigetei Háromszéken jöttek létre, hiszen ő akkor is Sepsiszentgyörgyön élt és tevékenykedett.
Megtudhattuk továbbá, ezek az anyanyelvi táborok hét éven keresztül működhettek, télen az akkor 1-es Számú Ipari Líceum, nyáron pedig a kommandói iskola védő falai között. Sándor István mérnöktanár és Hochbauer Gyula tanár személyében ugyanis a két intézményt olyan emberek vezették, akik nemzetük érdekében fel merték vállalni az ezzel járó kockázatot.
Résztvevői egymás között magyar irodalmi táborként emlegették az évente összesen 17 napon át folyó tevékenységet, azonban sokkal több volt ennél, hiszen az előadók között volt nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, pszichológus, népzene- és néptáncoktató, de akadt költő, újságíró, színművész, művészettörténész, képzőművész, filozófus, történész, zenepedagógus és csillagász is.
Az áldásos munkát végző tanárok közül, a már említetteken kívül a téli táborok igazgatói tisztségét betöltő Albert Ernő, valamint Árvay Katalin, Lokodi Irén, Sylvester Teodóra és Zsigmond Győző neve hangzott el. Nem feledkeztek meg továbbá Csurulya Edit, Kónya Ádám, Orbán Gyöngyi, Ördög Gyárfás Ágnes, Salamon András, Salamon Sándor, Török Katalin, Bíró Annamária, Bota Emese, Domokos Zsuzsa, Fazakas Ágnes, Gazda József, Hommer Judit és Horváth Alpár munkásságáról sem. Mindenkit azonban lehetetlen felsorolni, hiszen a MIT-ben összesen másfél ezer diák, valamint kis híján száz tanár fordult meg.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Építkezni csak hittel lehet
Hálaadás, emlékezés és könyvbemutató
Létrejöttének 35., temploma felszentelésének 20. évfordulóján, vasárnap ünnepi istentiszteleten rótta le kegyeletét, és könyvbemutatóval tisztelgett az elődök emléke előtt a Sepsiszentgyörgyi belvárosi református gyülekezet.
Ugyanakkor lelkipásztoruk, nt. Püski Lajos vezetésével a velük testvérkapcsolatokat ápoló Nagyerdei Református Gyülekezet küldöttsége is tiszteletét tette e rendkívüli eseményen, és dallal köszöntötte a jelenlévőket. Az evangélium üzenetét a templomépítő nt. Pap Sándor 2004-ben történt nyugdíjba vonulása óta itt szolgálatot teljesítő fia, Pap Attila tiszteletes olvasta fel, és Istenhez is ő fohászkodott. Utána a debreceni testvérgyülekezet lelkipásztora, nt. Püski Lajos emelkedett szóra.
Igehirdetésében kiemelte, nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben birodalmak összeomlásának, valamint országok eltűnésének és születésének lehettünk, és lehetünk majd a tanúi az elkövetkezőkben is. Az Úr ugyanis megelégelvén a gyarló ember önmagát isteníteni akaró törekvéseit, ismét kimondta, amit már az özönvízkor is: elég, eddig, nem tovább! Ilyenkor azonban olyan gyökereket szaggató változásoknak is ki vagyunk téve, mint az elvándorlás, mely a szülőföld, család, haza és netalán még az ősi hit, valamint a nemzet elhagyásával is járhat. És ha mindez bekövetkezik, mi értelme lesz majd az életünknek? Hogyan fogunk megmAradni? Éppen ezért, hogy az önfeladást elkerülhessük, kell egy hely, ahol összegyűlhetünk, ahol együtt és közösen ápolhatjuk gyökereinket, gyakorolhatjuk hitünket, ahol töltekezhetünk. Ez a hely pedig a templom, így illesse örök tisztelet és hála annak építőit – fogalmazott.
Az istentisztelet részeként mutatta be és méltatta Sánta Imre bikfalvi református lelkipásztor dr. Kinda Eleonóra A Sepsiszentgyörgyi Belvárosi Református Egyházközség története című könyvét is.
Ez alkalomból megfogalmazott véleménye szerint a múlt rögzítésén és az emlékállításon túl a még nyomdafesték-illatú kötet legnagyobb erénye, hogy a benne szereplő száraz adatokat sikerült olvasmányosan és érdekfeszítően felsorolni, összekötni. Elolvasása közben többek között megtudhatjuk, hogy 1850-ben a város 2032 fős lakosságából 89,8% magyar, 0,5% román, 1,4% német, 5,2% zsidó, 2,6% roma, 0,3% más nemzetiségű volt. Felekezeti feloszlás szerint pedig 1403 református, 453 görög katolikus, 347 római katolikus, 56 izraelita, 29 unitárius és 14 evangélikus.
A belvárosi (Olt utcai) református gyülekezet 1980. október 1-jén kezdte meg önálló működését Fábián Levente kilyéni lelkipásztor irányításával. Az 1981. március 22-én tartott gyűlésen viszont már Pap Sándor harasztkeréki tiszteletest választották meg lelkipásztornak, és augusztus 16-án be is iktatták tisztségébe. Ő volt az, aki töretlen hitének köszönhetően az új gyülekezetet még a kommunizmusban is közösséggé tudta kovácsolni, majd annak bukása után templomot építtetett. Nem véletlen tehát, hogy amint a szerző az utószóban meg is fogalmazta, e könyvvel neki szeretne emléket állítani, mint ahogy az sem, hogy az istentisztelet végeztével megkoszorúzták a templom bejárata mellett a tiszteletére állított kopjafát.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Könyvbemutató gitárjátékkal
Egy törékeny lélek vallomásai
Múlt csütörtökön a Sepsiszentgyörgyi Bistro kertben László Károly, nyugalmazott színművész mutatta be Kis András Attila (Andriskó) A kígyó vére című könyvét. Az oldott és kellemes hangulat megteremtéséhez Salamon Olivér és Kisgyörgy Apor gitárjátéka, valamint Fehérvári Péter szavalata is hangsúlyosan hozzájárult.
„Most indul el egy költő az olvasó felé, és amikor egymásra csodálkoznak, akkor észrevétlenül, mint szivárványban az esőcsepp, úgy ragyog majd ránk Isten szeretete. És ezt a szeretetet kívánom én útravalónak, mindenkinek.” Ezzel kezdte a könyv és szerzőjének ismertetését a Sepsiszentgyörgyiek Puki bácsija, aki azt is bevallotta, hogy kezdetben kissé ódzkodott a kötet bemutatásától, azonban elolvasása közben egyre nagyobb kedvet kapott hozzá. Rádöbbent ugyanis, hogy a benne található versek és írások mögött egy Istent kereső, töprengő és vitatkozó ember rejtőzik. Olyan személy, aki kritikus szemmel ugyan, sőt olykor haraggal, ugyanakkor féltő szeretettel szemléli embertársait, és képes a látottak játékos megírására. Egy törékeny lélek vall kegyetlen őszinteséggel a világ dolgairól, és teszi ezt egy olyan korban, amikor a nagy gondolkodók véleménye szerint már csak három dolog menthet meg minket: a hit, a nők és művészetek.
Maga a szerző (képünkön) nem sokat árult el magáról, inkább írásai átéléssel történő felolvasása által próbált ennek az igénynek eleget tenni. Annyit azonban mégis megtudtunk tőle, hogy Angliában dolgozik beteggondozóként.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egymásra vagyunk utalva
1916. augusztus 27-én 23 órakor Románia csapatai a Kárpátok 18 hágóján, hadüzenet nélkül átlépték a magyar határt. Egy olyan ország hadereje szánta rá magát erre a végzetes lépésre, mely az 1883-ban kötött titkos szerződés révén szövetségi viszonyban állt az Osztrák–Magyar Monarchiával, illetve a későbbiekben semlegességet vállalt az első világháborúban. A támadás előzményeihez tartozik ugyanakkor, hogy 1916. augusztus 17-én, Párizsban aláírt egy másik titkos szerződést is. Ebben az állt, hogy amennyiben az Antant-hatalmak oldalán belép a háborúba, annak tagállamai cserében elismerik Erdélyre vonatkozó igényét.
A történelem során nem ez volt az első eset és az utolsó sem, hogy hátba támadta addigi szövetségesét, és rablóhadjáratba kezdett ellene. A védtelenül hagyott Erdélybe beözönlő román csapatok ugyanis végigfosztogatták Székelyföldet, s gyilkolták, ahogy tudták annak fegyvertelen lakosságát. Kegyetlenkedéseik következtében, a felbecsülhetetlen anyagi kár mellett tízezrek vesztették életüket és százezrek kényszerültek szülőföldjük elhagyására.
Németország és a Monarchia szeptemberben lendült ellentámadásba, és októberre ki is verték a megszállókat az országrész egész területéről. December 6-án pedig a csapataival délről támadó Mackensen német tábornagy főparancsnoksága alatt bevonultak Bukarestbe, és Románia német–osztrák–magyar ellenőrzés alá került. Román részről ez a villámháború 150 ezer hadifoglyot és 100 ezer halottat követelt.
Mindezek tudatában felmerül a megkerülhetetlen kérdés: kellett ez nekünk, magyaroknak és románoknak? És ha már megtörténtek, s ráadásul még meg is ismétlődtek ezek a szörnyűségek, megtettünk-e, megteszünk-e mindent annak érdekében, hogy többé elő ne fordulhassanak? Hiszen a világnak ebben a huzatos szögletében mi egymás mellett élésre vagyunk ítélve. És éppen ezért tetszik vagy sem, kénytelenek vagyunk egymásnak baráti jobbot nyújtani, és erőinket egyesíteni, ha itt továbbra is életben akarunk mAradni. Ellenkező esetben ugyanis a történelem kitörni készülő viharai óhatatlanul elsepernek.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ki volt és mit írt Anonymus?
Árpád vezér csak az örökségét vette birtokba
„Anonymusszal kapcsolatban két kérdés fogalmazódik meg. Az egyik az, hogy ki volt ő? Erre röviden válaszolhatunk – nem tudjuk. A második kérdésre viszont, hogy mit írt Anonymus, már nem olyan egyszerű helyes feleletet adni, de lehetséges” – ezt a megállapítás dr. Darkó Jenő magyarországi történész tette Baróton, a 3. alkalommal megszervezett Magyar Örökség-táborban.
Előadásából megtudhattuk, Anonymus művéről a magyar történetírásnak két vonulata alakult ki. Az egyik a hiperkritika, mely semmit nem fogad el, mindent megkérdőjelez abból, amit írt, és mindent belemagyaráz. A másik pedig a felelőtlen kritikátlanság, ami olyan dolgokat is neki tulajdonít, amihez semmi köze. Az előadó véleménye szerint egyik sem helyes, mert ahhoz, hogy megérthessük, mit írt Anonymus, egyszer munkájának a műfaját kell meghatároznunk. A szépirodalom ugyanis már az ókorban elválik a történeti irodalomtól, mely a maga során viszont a földrajzi irodalomtól különül el.
Azt már I. Tóth Zoltán is megállapította, hogy Anonymus esetében a középkorra jellemző történelmi felfogással állunk szemben, amely a múlt eseményeit a saját idősíkjába helyezi. És ez fordítva is igaz, vagyis saját jelenének viszonyait visszavetíti a múltba. Ezen eljárás az időbeli távolság áthidalásának szándékából fakadt, mely által az egykori gondolkodásmódot szerette volna közelíteni a jelenéhez és annak tudásszintjéhez.
A felsoroltakat és a krónikás művének címét (Gesta Hungarorum) figyelembe véve kijelenthetjük, Anonymus egy Franciaországból eredeztetett, 12. század végi irodalmi műfajhoz, a gestához nyúlva írta meg művét, így a munkáját ennek megfelelően kell értelmezni. Ugyanakkor azt is világossá kell tenni, hogy nem a magyarok történetét írja le, mint ahogy műve címének az erőltetett fordításából ezt hinni lehetett, csupán egyetlen történelmi eseményről, a magyarok bejöveteléről beszél, arról viszont kimerítően, 53 könyvön át, Scythia elhagyásától kezdve a Kárpát-medence elfoglalásáig. És azt sem felejti el kifejteni, hogy mindez jogosan történik, mert az Árpádok dinasztiája Attilától származik, tehát Árpád csak az örökségét vette birtokába!
A Országos Széchényi Könyvtárban őrzött kéziratról megállapították, hogy az nem az Anonymus által saját kezűleg írt eredeti példány, hanem annak másolata, mely valamikor 1610 és 1632 között bukkant fel a bécsi udvari könyvtárban. Egy 1992-ben elvégzett paleográfiai vizsgálat során ugyanakkor kiderült, hogy még ez is minden kétséget kizáróan 1250 előtt keletkezett.
Az Anonymus által használt forrásokra vonatkozóan elmondható, hogy az első fejezet, vagyis Scythia leírása Justinus római történetíró művére vezethető vissza. A továbbiakban pedig az Exordia Scythica nevű, 6–9. század között keletkezett krónikatöredékből, Paulus Diaconos (725–799) longobárd szerzetes és Regino (840–915) német krónikás művéből merít. Nagyon fontos továbbá megemlíteni, hogy a magyar ősgesztára, valamint a szóbeli hagyományban élő mondákra és nemzetségi történetekre is támaszkodott.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ápoljátok az Úz-völgye szellemét
A kegyelet, az emlékezés és az imádság hozott ide
1994-ben dr. Szőcs Dániel Sepsiszentgyörgyi háborús veterán kezdeményezésére és vezetésével egy lelkes kis csapat a helyszínen kopjafás emlékművet állított az I. és II. világháborúban egyaránt hadszíntérré vált Úz-völgyében elesett katonák tiszteletére. Ezzel a nemes gesztussal és az utána következő szerény főhajtással kezdődött az augusztus 26-án immár 22 esztendeje megismétlődő tisztelgés a haza védelmében itt elesett magyar és német hősök sírjai előtt. Nem feledkeznek meg azonban a támadást végrehajtó és ennek során életüket vesztő román és szovjet katonákról sem, ezért évről évre nekik is jut egy szál virág.
A megemlékezés mára már jócskán túlnőtte a kezdeti kereteket, és az évforduló napján az Úz-völgyi haditemető a hős elődök emlékét ápoló unokák és dédunokák találkozóhelyévé vált. Ilyenkor ugyanis a Kárpát-medence közelebbi és távolabbi szegleteiből egyaránt elindulnak a mára már összesen nyolc ország fennhatósága alatt élő magyar utódok, hogy személyesen róhassák le kegyeletüket felmenőik földi útjának végső állomásánál.
Ádáz harcok helyszínén
Sajnos ezrek lelték e gyönyörű, hegygerincek által övezett helyen halálukat, hiszen a Kárpátok egyik átjárójaként a völgy mindkét világégés során ádáz harcok helyszíne volt. 1916. augusztus 27-én ugyanis a hadüzenet nélkül betörő román, majd 1917-ben az orosz csapatok ellen kellett a hazát védelmezni, 1944. augusztus 26-án pedig a román köpenyegfordítás következtében beözönlő szovjet haderővel szemben. A csíkszentmártoni tanács jóvoltából erre az évre elkészült és a temetőt körbevevő kőkerítésen elhelyezett többnyelvű táblák tanúsága szerint az I. világháborúban 650 magyar, osztrák és német katona lelte itt halálát, a II.-ban pedig több mint 2500, és a szovjetek vesztesége meghaladta a 15 ezer főt.
A már kialakult hagyományokhoz híven, a megemlékezés nemzeti imánk eléneklésével indult, majd ökumenikus szertartással folytatódott Péter Sándor nyugalmazott, Csintalan László csíkdelnei és Vakari Béla csíkszentmártoni római katolikus plébános, valamint Bucsi Zsolt Sepsiszentgyörgy vártemplomi református, Molnár Veress Pál, Erdélyből elszármazott svédországi evangélikus lelkipásztor, illetve Kondor Ádám teológus jelenlétében.
„A szülőföldért nekünk is meg kell küzdenünk”
Ft. Csintalan László a következő szavakkal köszöntötte a szép számban egybegyűlteket: a kegyelet, az emlékezés és az imádság hozott ide, az Úz-völgyébe, amely azonban szomorú események színhelye is volt az I. és II. világháborúban. Éppen ezért arra kérjük a Jóistent, hogy ez a környék ismét azzá váljék, amivé teremtette: az emberi tevékenység és munkásság, a nyugalom és béke helyszínévé – fogalmazott.
– Az, hogy mi lovat-, huszárt-, szekeret-, autót-, motort- és embertpróbáló úton jutottunk el e Jóistentől megáldott gyönyörű helyre, egyben azt is jelképezi, hogy a szépért, a jóért és magáért az életért is meg kell küzdeni, áldozatot kell hozni. Úgy, ahogy azok is áldozatot hoztak, akik az Úz-völgyében életüket adták az I. és II. világháborúban, hiszen a Szent István által alapított országot, szülőföldjüket és családjaikat védték. Istennek hála, hogy két kivételt leszámítva, az itt jelenlévőknek nem kellett átélniük a háború borzalmait, azonban a béke is meg kell minket tanítson arra, hogy az életért, a szülőföldért, a Jóisten adta és Szent István által behatárolt szülőföldért nekünk is meg kell küzdenünk mindennapjainkban. Mert amint egykor Márton Áron püspökünk mondta, „az emberi történelem nem gazdátlanul rohanó szekér. Nem fog elkövetkezni a tiszta ész uralma, amely minden bajt egy csapásra megold. Az emberi történelem célját és irányát a Teremtő Isten határozta meg, végrehajtását az emberre bízta, de a cél és irány fölött az emberiség megváltója, Jézus Krisztus őrködik szuverén hatalommal. És ezért a mindennapi élet áldozatát a mindenkor élő, minden nyelvű, minden nemzetiségű és minden fajú embernek meg kell hoznia, így nekünk is, székely magyaroknak” – hangsúlyozta szentbeszédében Vakari Béla plébános.
A gyökereket kell megkeresni
– Isten úgy teremtett meg bennünket, hogy jónak látta még egy feladattal megbízni e nemzetet, mégpedig éppen azzal, hogy mAradjon meg magyarnak. Ha pedig ez megtörténik, velünk lesz az Ő áldása és az általa ránk rótt feladat nem válik teherré. A mai világban azonban még van egy nagyon fontos feladatunk, mégpedig az, hogy mAradjunk meg kereszténynek – jelentette ki igehirdetésében Bucsi Zsolt lelkipásztor.
Molnár Veress Pál, a skandináviai és baltikumi magyar diaszpóra lelkipásztora is az előtte szólókéhoz hasonló töltetű gondolatokat fogalmazott meg: „Ha egykor égig érő fáinknak már csak az emléke mAradt ránk, életbevágóan fontos volna a föld alatt még meglévő gyökereket megkeresni, ápolni és gondozni. Hiszen azokból a gyökerekből, melyeket ápolt a föld, s melyeket eltakart, még nőhet ki új sarj.”
A szentáldozás és Úrvacsoraosztás után a házigazda tisztjét ellátó Csíkszentmárton község nevében annak polgármestere, Gergely András emelkedett szóra, aki abbéli megelégedettségének is hangot adott, hogy évről évre egyre többen látogatnak erre az őseink vére által megszentelt helyre. Szomorú viszont, hogy a 22 évvel ezelőtt még népes frontharcos csapatból mára csak a Sepsiszentgyörgyi Bartha Mihály és a kápolnási Lőrincz Gábor lehet jelen. Örömmel jelentette be ugyanakkor, hogy erre az alkalomra a sírkertet végre védőfallal körbe tudták venni, az oldalára pedig négynyelvű tájékoztató táblát is elhelyeztek a hely rendeltetéséről. Jó lenne ugyanis, ha mindenki tudná, hogy nemcsak a magyar és velük szövetséges osztrák és német, hanem a rájuk támadó román, orosz és más nemzetiségű katonák előtt is leróják kegyeletüket az ide látogatók. Hiszen ők parancsot teljesítettek és kötelességüknek tettek eleget.
A polgármester beszéde után a Sepsiszentgyörgyi v. Bartha Éva nemzetes asszony tolmácsolta az Úz-völgyi megemlékezések elindítója, hajtómotorja és lelke, dr. Szőcs Dániel ez alkalomra papírra vetett gondolatait. Az egykori frontharcos ugyanis előrehaladott kora (92 esztendő) és gyógyíthatatlan betegsége miatt idén már nem vehetett részt az ünnepségen. Őt idézzük: „Kedves testvéreim! Ápoljátok és őrizzétek meg Úz-völgye szellemét, adassék tisztelet a hősök emlékének és az életben mAradtaknak, akik védték hazájukat, védik szülőföldjüket, anyanyelvüket, magyar nemzeti identitásukat.”
Ezt követően, az évek során kialakult hagyománynak megfelelően, a szentivánlaborfalviak három, magukkal hozott postagalambot bocsájtottak útjukra, majd férfi dalárdájuk az alkalomhoz illő katonadalokat adott elő Kelemen Alpár karnagy vezényletével. E rövid fellépés, valamint a Háromszéki Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület, Csíkszék és Udvarhely huszárainak, a miskolci Honvéd Hagyományőrző Egyesület katonáinak, és az ugyancsak Háromszéki vitézi rendek tagjainak jelenléte hangsúlyosan hozzájárult a főhajtás ünnepélyesebbé tételéhez.
A megemlékezés koszorúzással, a már említett tájékoztató tábla megszentelésével, megáldásával és a székely himnusz közös eléneklésével ért véget, majd a jelenlévők közös ebéd elfogyasztásával, beszélgetéssel, nótaszóval és lovas felvonulással fűszerezve folytatták és fejezték be a ritka együttlétet.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Rendhagyó módon, a társulat tagjainak jelenlétében tartott sajtótájékoztatót a Háromszék Táncegyüttes igazgatója, Deák Gyula Levente és művészeti vezetője, Ivácsony László. Ez alkalomból a média képviselői nem csak a terveikről kaptak tájékoztatást, hanem a gondjaikról is, ugyanakkor alkalmuk nyílt meghallgatni a táncosok által megfogalmazott gondolatokat és belepillantani a mindennapjaikba.
Az alacsony fizetések miatt időnként cserélődő tagságra vonatkozóan megtudtuk, az elmúlt évadban csupán egy fiú hagyta el őket. Ez már csak azért is örvendetes dolog, mert sok időbe és energiába kerül egy profi táncos kiképzése. Versenyvizsga nyomán a női kar egy fővel bővült, és erre hamarosan a férfiaknál is sort kerítenek.
Évadnyitó előadásukat, a felújított Két kezem forgatta, szívem táncoltatta címűt szeptember 6-án 20 órakor, rossz idő esetén másnap ugyanabban az időpontban tartják a város felújított főterén, a belépés ingyenes. Így szeretnének a teljesítményükből ízelítőt nyújtani az előadásaiktól eddig távol mAradó érdeklődőknek.
Színpadra álmodói szerint a darab egy Kárpát-medencei forgós-forgatós táncok világából építkező folklórmű, egy órán át tartó barokkos tánchömpölygés, melyben az alkotók történetelmesélés helyett érzések és benyomások megragadására törekedtek. Ezáltal azonban súlyos kérdések vetődnek fel: hogyan láthatja magát a hagyományos társadalomban felnövő kislány, menyasszony, asszony, és hogyan látják őt a többiek? Van-e boldogság a gyermekkor tiszta világa után, van-e boldogság a szerelem megtalálása után? Mi az, ami az utat megtölti tartalommal, a költő szavát parafrazálva: át tudjuk-e vinni a szerelmet a túlsó partra? Végül, de nem utolsósorban, át tudjuk-e adni értékrendünket a következő generációnak?
Szeptember 14-én 19 órakor a Tamási Áron Színház, a Gyulai Várszínház és a Háromszék Táncegyüttes közös produkciójaként kerül sor a Zongota című előadás bemutatójára, mely Tamási Áron Zöld ág című regényének továbbgondolása, és az író halálának 50. évfordulója alkalmából készült. A tájékoztatón elhangzottak szerint „a Zöld ág minden ember boldogságkereséséről, beteljesülés vágyáról szól, a mindannyiunkban ott élő nosztalgiáról a gyerekkor iránt, az egyszerűbb élet iránt. Zongota völgye Erdélyben van, ahol a természet és a látomás egybefonódik, ahogyan az emberben is együtt él a racionális és irracionális.”
A Mundruc című előadásuk bemutatóját 2017. április-májusára tervezik. Ezen kívül műsoron tartják a Szerencsekrajcár, Erdély-menyegző, Két kezem forgatta, szívem táncoltatta, Böjttől böjtig, valamint Az én mesém című előadásokat, és felújítják A bandát. Október 13–16. között a Háromszék Táncegyüttes szervezésében rendezik meg Sepsiszentgyörgyön az erdélyi hivatásos táncegyüttesek 12. találkozóját, a november 11–13. között zajló 28. népzene- és néptánctalálkozó meghívottja pedig a Duna Művészegyüttes lesz.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Új produkciók a láthatáron
Évadnyitóra készül a Háromszék Táncegyüttes
Rendhagyó módon, a társulat tagjainak jelenlétében tartott sajtótájékoztatót a Háromszék Táncegyüttes igazgatója, Deák Gyula Levente és művészeti vezetője, Ivácsony László. Ez alkalomból a média képviselői nem csak a terveikről kaptak tájékoztatást, hanem a gondjaikról is, ugyanakkor alkalmuk nyílt meghallgatni a táncosok által megfogalmazott gondolatokat és belepillantani a mindennapjaikba.
Az alacsony fizetések miatt időnként cserélődő tagságra vonatkozóan megtudtuk, az elmúlt évadban csupán egy fiú hagyta el őket. Ez már csak azért is örvendetes dolog, mert sok időbe és energiába kerül egy profi táncos kiképzése. Versenyvizsga nyomán a női kar egy fővel bővült, és erre hamarosan a férfiaknál is sort kerítenek.
Évadnyitó előadásukat, a felújított Két kezem forgatta, szívem táncoltatta címűt szeptember 6-án 20 órakor, rossz idő esetén másnap ugyanabban az időpontban tartják a város felújított főterén, a belépés ingyenes. Így szeretnének a teljesítményükből ízelítőt nyújtani az előadásaiktól eddig távol mAradó érdeklődőknek.
Színpadra álmodói szerint a darab egy Kárpát-medencei forgós-forgatós táncok világából építkező folklórmű, egy órán át tartó barokkos tánchömpölygés, melyben az alkotók történetelmesélés helyett érzések és benyomások megragadására törekedtek. Ezáltal azonban súlyos kérdések vetődnek fel: hogyan láthatja magát a hagyományos társadalomban felnövő kislány, menyasszony, asszony, és hogyan látják őt a többiek? Van-e boldogság a gyermekkor tiszta világa után, van-e boldogság a szerelem megtalálása után? Mi az, ami az utat megtölti tartalommal, a költő szavát parafrazálva: át tudjuk-e vinni a szerelmet a túlsó partra? Végül, de nem utolsósorban, át tudjuk-e adni értékrendünket a következő generációnak?
Szeptember 14-én 19 órakor a Tamási Áron Színház, a Gyulai Várszínház és a Háromszék Táncegyüttes közös produkciójaként kerül sor a Zongota című előadás bemutatójára, mely Tamási Áron Zöld ág című regényének továbbgondolása, és az író halálának 50. évfordulója alkalmából készült. A tájékoztatón elhangzottak szerint „a Zöld ág minden ember boldogságkereséséről, beteljesülés vágyáról szól, a mindannyiunkban ott élő nosztalgiáról a gyerekkor iránt, az egyszerűbb élet iránt. Zongota völgye Erdélyben van, ahol a természet és a látomás egybefonódik, ahogyan az emberben is együtt él a racionális és irracionális.”
A Mundruc című előadásuk bemutatóját 2017. április-májusára tervezik. Ezen kívül műsoron tartják a Szerencsekrajcár, Erdély-menyegző, Két kezem forgatta, szívem táncoltatta, Böjttől böjtig, valamint Az én mesém című előadásokat, és felújítják A bandát. Október 13–16. között a Háromszék Táncegyüttes szervezésében rendezik meg Sepsiszentgyörgyön az erdélyi hivatásos táncegyüttesek 12. találkozóját, a november 11–13. között zajló 28. népzene- és néptánctalálkozó meghívottja pedig a Duna Művészegyüttes lesz.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

1956 emlékezete
A pusztulásról sem feledkezhetünk meg
Magyar sors 60 évvel a magyar forradalom után címmel szervezett bajtársi találkozóval összekötött tudományos értekezletet a Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szervezete (VPFHSZ) pénteken és szombaton Sepsiszentgyörgyön, a Bod Péter megyei Könyvtár Gábor Áron Termében.
A két nap alatt a téma jeles magyarországi és erdélyi kutatói tartottak nemcsak érdekfeszítő, hanem különböző töltetű érzelmeket is felkorbácsoló előadásokat 1956 történéseiről és azok következményeiről. Elsőként Török József VPFHSZ-elnök, a rendezvény ötletgazdája és levezénylője köszöntötte az előadókat és a magyarországi, valamint erdélyi sorstársakat, majd Tófalvi Zoltán osztotta meg gondolatait, hangsúlyozván, hogy az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc Kárpát-medencei eseményeit nem szabad egymástól különválasztani. Lukács Bence Ákos konzul Magyarország Csíkszeredai főkonzulátusa képviseletében üdvözölte az egybegyűlteket, arra figyelmeztetett, hogy a rossz megismétlődését csak úgy tudjuk elkerülni, ha nem feledkezünk meg a nehéz időkről és a pusztulásról.
Az előadók sorát Horváth Miklós magyarországi hadtörténész, egyetemi tanár nyitotta meg, aki az 1956-os forradalom és szabadságharc nemzetközi vonatkozásairól beszélt. Nem rejtette véka alá, hogy a rádióban elhangzott biztatások és ígéretek ellenére Amerika és nyugati szövetségesei a magyar forradalmat és szabadságharcot szovjet belügynek tekintették, vagyis tulajdonképpen szabad kezet adtak Moszkvának, hogy a magyarokkal szemben cselekedjen a belátása szerint. Markó György magyarországi történész, a Kommunizmust Kutató Intézet igazgatója a szovjet tankokkal, kézifegyverekkel szembeszállók kilétére mutatott rá. A hallgatóság döbbenettel vette tudomásul, hogy ezek a hősök zömében tizen- és huszonéves, katonai ismeretek birtokában sem lévő, azonban elszánt és bátor fiatalok voltak.
Pál-Antal Sándor Marosvásárhelyi történész, akadémikus a székely főváros ’56-os eseményeiről, Kozma Csaba Kolozsvári történész a Gyergyószárhegyi és Marosvásárhelyi szervezkedésekről tartott előadást. Tófalvi Zoltán kutató Moyses Márton, a diktatúra és nemzeti elnyomás ellen már 1956-ban tiltakozó, majd önmagát a Brassói pártbizottság épülete előtt 1970-ben felgyújtó baróti fiatalember tragikus sorsát ismertette. Végül Benkő Levente Kolozsvári történész az erdélyi magyar szellemi elit ’56-ban tanúsított magatartását ecsetelte, és a forradalmat – néhány kivételtől eltekintve – zömében elítélő állásfoglalását ismertette. A jelen lévő magyarországi forradalmárok, így D. Szűcs Lászlóné, a POFOSZ országos elnökének helyettese, Szalay Zoltán, a POFOSZ Budapesti elnöke és Dózsa László visszaemlékezései megdöbbentő és megható színfoltját képezték a kétnapos értekezletnek, melynek során a Sepsiszentgyörgyi ’56-os emlékparkot és emlékházat is meglátogatták.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mozdulatokba vésett gyökerek
Megőrzik a kulturális és szellemi örökséget
Egy elnyert pályázat anyagi forrásainak a felhasználásával sikerült létrehozni az első erdélyi magyar digitális folklóradattárat, hozta tudomásunkra a minap Deák Gyula Levente, a tervet lebonyolító és megvalósító Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnöke.
A mint azt a sajtótájékoztatón megtudhattuk, a Mozdulatokba vésett gyökerek című projekt elsődleges célja az eddig magánkézben levő erdélyi néptánc- és népzenegyűjtések felkutatása, begyűjtése és digitalizálása, valamint az így létrejött anyagok közzététele volt egy háromnyelvű (magyar, román, angol) honlapon (www.folkmedia.ro). Itt jelenleg több mint 200 órányi felvétel tekinthető meg, és a használhatóság megkönnyítése érdekében minden felvétel mellett külön adatlap található az adott táncra/zenére és gyűjtésre vonatkozóan. Ugyanakkor a felvételen szereplő adatközlőket is felsorolták. A projekt létrejöttét az Izland, Lichtenstein és Norvégia által létrehozott EGT Finanszírozási Mechanizmus támogatta. A megvalósításának 2015 áprilisában fogtak neki, és 2016. augusztus 31-én fejezték be.
Ismerve az erdélyi magán népzene- és táncgyűjtések gazdagságát, a pályázat megírásakor nem számoltak az abban elvállalt, 200 órányi folklóranyag összeállításának nehézségeivel, melyekkel így csak a megvalósítás szakaszában szembesültek. Ezek egyike a gyűjtők érthetetlen viszolygása volt a birtokukban lévő anyagnak a rendelkezésükre történő bocsájtásától. Éppen ezért ezúton is köszönetüket fejezik ki azoknak, akik megértették a gyűjtemények közkinccsé való tételének a fontosságát és segítették ebben őket, hangsúlyozta Deák Gyula Levente.
Ha nagy erőfeszítések árán is, de végül mégiscsak sikerült a vállalt feladatnak eleget tenni, valamint az összegyűjtött anyagot Pávai István és Könczei Csongor népzene- és néprajzkutatók segítségével rendszerezni és dokumentálni. Az így létrejött adattárból 30 DVD-ből álló gyűjteménycsomagot állítottak össze, amelyből százhúszat ingyen fognak különböző könyvtáraknak, iskoláknak, egyesületeknek és szakembereknek átadni.
A DVD-ken tájegységenként összesítették a rendelkezésükre álló anyagot, a következő csoportosítás szerint: felcsíki és Felső-Maros menti táncok és dallamok, belső-mezőségi táncok és dallamok, észak-mezőségi és Maros–Küküllő-vidéki táncok és dallamok, aranyosszéki, kalotaszegi és szilágysági táncok és dallamok, a Szamosújvári Mezőségi Fesztiválok felvételei.
A megvalósítások közé tartozik továbbá egy dokumentáló és archiváló központ létrehozása is, mely a Romániai Magyar Néptánc Egyesület székhelyén, Sepsiszentgyörgyön kapott otthont.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Sokan lerótták tiszteletüket
Vinczeffy Lászlót köszöntötték
Csütörtökön este szűknek bizonyult a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum mindazok befogadására, akik a hetvenedik életévét betöltő Vinczeffy László megyeszékhelyi festőművész, szobrász, restaurátor munkáiból rendezett kiállítás megnyitóján részvétellel rótták le tiszteletüket az alkotó előtt. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagságát is magáénak mondható mester a bejáratnál fogadta a köszöntésére érkezők népes és rangos táborát.
Elsőként az eseménynek otthont biztosító és a szervezésében is résztvevő intézmény vezetője, Vargha Mihály szólt a szépszámú közönséghez, meleg szavakkal méltatván a munka és képzőművésztársat.
A Munkácsy-díjas képzőművészt a helyszínen, valamint a tárlat katalógusában egyaránt bemutató és méltató Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésztől megtudhattuk, hogy Vinczeffy László 1946-ban született a Korondhoz közeli Atyhán. Nem örvendhetett azonban sokáig a festői környezetben fekvő szülőfalujának, mert katonatiszti múlttal rendelkező édesapjára a kulák bélyeget is rásütötte, és üldözőbe vette a román kommunista rendszer. Ennek következtében már gyermekfejjel Zernyestre, majd a Constanţa megyei Sibioarába került, de a vesszőfutásnak ezzel még mindig nem szakadt vége. Etéd, Szováta, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy és Bukarest voltak hányattatásuk következő állomásai.
A már zsenge korában megmutatkozó rajztehetségére Kusztos Endre figyelt fel, és segítette ennek kibontakoztatásában. A Marosvásárhelyi művészeti középiskolába is szintén az ő tanácsára került, ahol Barabás István, Piskolti Gábor és Nagy Pál tanítványa volt. Életútja innen a Kolozsvári rajztanárképző főiskolára vezetett, majd ennek elvégzése után egy évtizeden át (1970–1979) Zágonban rajzot oktatott, miközben folyamatosan csiszolta és pallérozta Istentől kapott tehetségét. Első egyéni kiállítására a Kézdivásárhelyi múzeumban került sor1973-ban.
1979-től a Székely Nemzeti Múzeum képrestaurátora lett, és ebben a minőségében a képtár jelentős 19. századi anyagából többek között a Barabás Miklós-gyűjtemény festményeit is restaurálta.
Az ecsetje alatt megszületett alkotásairól az ünnepi tárlat létrehozásában szintén szerepet vállaló Vécsi Nagy Zoltán a továbbiakban így nyilatkozott: „Vinczeffy képeit nézve, faggatva, önkéntelenül is olyan gondolatok fogalmazódnak meg bennünk, amelyek vizuális hagyományaink lényegét érintik, és talán nem véletlenül éppen az ő rendhagyó művészi világa által születnek meg. Hiszen úgy érezzük, hogy festményeinek – annak ellenére, hogy elvontak, nonfiguratívak – szoros kapcsolatuk mArad az idevalósi emberek által közvetlenül érzékelhető, kitapintható környező világgal.”
Végezetül Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria szintén jelen lévő tudományos főigazgató helyettese is nagy gonddal kötötte csokorba, és nyújtotta át a jelenlévőknek irodalmi művekbe illő nyelvezeten megfogalmazott gondolatait.
Császár Katalin és tanítványa, Péter Ervin a – szűk egy hónapon át megtekinthető – kiállítás megnyitóján felcsendülő fuvolajátéka nagymértékben hozzájárult az emelkedett légkör megteremtéséhez.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Előrelépés történt
Tanácskoztak a volt politikai foglyok
Szeptember 15–17. között Mamaián tartotta 23. kongresszusát a Volt Politikai Foglyok Szövetsége, melyen a Háromszéki szervezet öt küldöttel képviseltette magát.
A kétnapos rendezvény fő témája az 1990/118-as kárpótlási törvény alkalmazása és módosítása volt. Török Józseftől, a Kovászna megyei szervezet elnökétől megtudtuk, a nagygyűlésen javaslatok születtek a 118-as törvényerejű rendelet olyszerű módosítására, mely lehetővé teszi az Alkotmánybíróság által alkotmányellenesnek talált és ezért visszavont, 2009/221-es törvény – amely egyrészt a kárpótlásra jogosultak körét bővítette a leszármazottakkal, illetve bevette a kulákokat is – előírásainak a beépítését is. A kongresszus ezeket elfogadta, és a kibővített törvénytervezetet jóváhagyás végett továbbította az illetékeseknek. Az adótörvényt is sikerült a 118-as törvény előírásai szerint módosítani. Ennek értelmében a volt politikai foglyok házastársai is mentesülnek az adófizetés alól, akik pedig ezt megtették, a befizetett összeget visszaigényelhetik.
Török József nem rejtette véka alá, hogy a szövetség országos elnöke megrótta a megyei szervezeteket, amiért nem fizetik be a központ fenntartása érdekében rájuk eső évi járulékot. Háromszéken a kárpótlásban részesülők alig 20%-ka fizette ki az idei tagsági díját.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Erőfelmutatásra van szükség
Továbbra is összehangolt támadás zajlik a jelképeink, elnevezéseink, felirataink, valamint minden olyan leírt és kiejtett szavunk, kifejezésünk, mondatunk vagy megrajzolt jelünk ellen, mely székely mivoltunkra utal, illetve erősítheti önazonosságtudatunkat. A hadművelet pedig, az egykori hírhedt román titkosrendőrség ( Securitate), illetve annak jog- és elvutódja, a Román Hírszerző Szolgálat ( SRI) irányításával, mi több, cselekvő részvételével folyik. Ráadásul ez természetes velejárója egy olyan állam működésének, melynek alkotmánya nem létezőnek tekinti a határai között élő nemzettesteket, és a hatalom gyakorlói ennek a megvalósításán fáradoznak. Hivatalosan így váltunk és válhattunk mi, székelyek, egy kísértetföld szellemlakóivá.
Az ellenünk folytatott hadviselés bizonyításaként elég, ha csak az elmúlt hét történéseire utalok – a teljesség igénye nélkül. Ekkor mondta ki ugyanis a Marosvásárhelyi ítélőtábla véglegesen és visszavonhatatlanul, hogy Csíkszereda Főterén nem loboghat székely zászló. Ekkor derült ki, hogy az Országos Idegenforgalmi Hatóság sem ismeri el turisztikai célként Székelyföldet. És Sepsiszentgyörgyön is ekkor került sor egy újabb zászlóperre. Ráadásul ezen a kormánybiztosi hivatal jogásza azzal érvelt, hogy mi, magyarok ebben az országban egy kisebbség vagyunk, ezért nincs is zászlónk. Tiszta beszéd, mely tökéletesen tükrözi a román hatalom hozzánk való viszonyulását, mely diktatorikus, ellenséges és megalázó.
Hogy ilyen helyzetben mit lehet tenni? Először is tiltakozni kell, minden hazai és nemzetközi fórumon a minket ért sérelmek, jogtiprások és megalázó bánásmód ellen. Felhívni rájuk a figyelmet mind a román, mind az Európai Parlamentben, beadványokkal bombázni a külföldi nagykövetségeket, valamint emberjogi szervezeteket, és szóvá tenni az ENSZ-ben. Mindez azonban nem elég, mert nemzeti létünk és a vele járó jogok elismertetéséhez széles körű támogatásra van szükség. Tömeges utcára vonulások és tüntetések, vagyis erőfelmutatás és nyomásgyakorlás nélkül ugyanis minket ebben az országban sohasem fognak a románokkal egyenlő bánásmódban részesíteni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A vidék szerelmesei
A könyv és a festmények találkozása
Az elmúlt hétvégén Péter Sándor magyarirodalom-tanár nyitotta meg Deák Károly, a Gyárfás Jenő Amatőr Képzőművészek Szövetsége tagjának egyéni festészeti tárlatát, és mutatta be Préda Barna Az én falum, Zalánpatak című könyvét a Sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házban.
Miután felköszöntötte az ecset 80. életévét betöltő forgatóját, a tanár úr előrebocsátotta, hogy nem lévén szakmabeli, csupán a művek láttán benne szárnyukat bontogató gondolatokat próbálja majd szebbecske szavakkal kifejezni. Ezek pedig nem biztos, hogy egybecsengnek a látogatókéval, hiszen egy-egy festmény szemlélése van, akit felzaklat, van, akit megnyugtat vagy továbbgondolásra késztet, míg mások olyasmit is kiéreznek belőlük, amire a festő talán nem is gondolt – mondta. És szerinte ez így van rendjén, mert éppen abban rejlik a művészet lényege, hogy különbözőképpen vélekedjünk az alkotások üzenetéről. Az viszont bizonyos, hogy az itt és most látható képek örömet szereznek a szépre fogékonyaknak – tette hozzá.
E mély érzelmi töltetet hordozó szavak elhangzása után került sor a könyv bemutatójára, melyen a vidék és annak lakói iránt elkötelezett szerző is bemutatkozott. Személyében pedig olyan fiatalembert ismerhettünk meg, aki nem felejtette el, honnan indult, és az otthon hamujában sült pogácsa ízét is megőrizte. Aki szabadidejét mindig szeretett szülőfalujában tölti, aki hangyaszorgalommal összegyűjtötte annak tárgyi emlékeit, és messze csengő szavakkal hirdeti a nagyvilágban az értékeit.
Így egészítették ki kölcsönösen egymást a festmények és a könyv, egybecsengően a szülőföld szeretetét és megőrzésének szükségességét sugallván a szép számban egybegyűlteknek.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Lélekerősítő emlékezés
Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc leverése után kivégzett honvédtisztekre emlékeztünk a tegnap, és nemcsak a Kárpát-medencében, hanem a világ minden táján, ahol magyar szív dobog. Gyászoló lélekkel, de hálás szívvel tisztelegtünk valós, vagy jelképes sírjaik előtt, hiszen a mi szabadságunkért is küzdöttek, legdrágább kincsüket, az életüket adván érte.
Óhatatlanul belénk nyilall a kérdés: vajon mi is képesek lennénk így cselekedni? Hitetlennek nevelt, félretájékoztatott, hazugságokkal traktált és éppen ezért kiégett lelkületű, tudathasadásos, valamint értékrend nélküli világunkban erre a válasz ugyanis nem olyan egyértelmű, mint amilyen egykor volt. És a körülöttünk zajló eseményeket követve erre nap mint nap rádöbbenhetünk. Ezért történhet meg napjainkban, hogy egyesek közülünk védekezés helyett tárt karokkal várják az újkori hódítókat. Hogy még végveszélyben is egymásnak feszülnek, mert képtelenek nemzetben gondolkodni. Hogy a rajtuk úrrá lett kényelemtől és elhatalmasodott közömbösségtől megbénítva, saját egyéni sorsukról sem tudnak dönteni. Hogy öntudatos közösségből fásult tömeggé, ide-oda terelhető birkanyájjá váltak. Hogy pénzért vagy hatalomért bármire kaphatók. 
Fájdalmas megállapítások, de szükségesek, mert ha jövőt akarunk magunknak kovácsolni, akkor ezekkel is szembesülnünk kell. Ugyanakkor a biztató jeleket sem hagyhatjuk észrevétlenül, hiszen azért ilyeneket is észlelhetünk. Közöttük azt is, hogy az anyaországi népszavazáson több mint hárommillió nemzettársunk mondott nemet a kényszerbetelepítésre. És ez a tény már önmagában is megnyugtató, hiszen ennyi öntudatos magyarral már a hazát meg lehet tartani vagy védeni, ha kell. Önfeláldozó hőseink példája pedig csak erősíti ezt az elszántságot bennünk, így nem csak felemelő, hanem lélekerősítő is az emlékezés. Ennek tudatában kérjük a Mindenség Urát, hogy hallgassa meg Kiss Ernő, 1949. október 6-án kivégzett honvéd altábornagy utolsó óhaját: „Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük, és a hazáé az életük.” 
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Megidézett múlt
Könyv a román betörés borzalmairól 
Kézdivásárhely után Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében is bemutatták Tóth László újságíró Kézdiszék 1916 írásban és képekben című könyvét, melyben az éppen száz éve megesett román betörés áldozatainak állít emléket.
A kötetet ismertető Tóth-Bartos András véleménye szerint az I. világháború volt a 20. század legtöbb következménnyel járó és változást hozó eseménysorozata. Hiszen nem csak a határokat rajzolta át, hanem a társadalmi viszonyokat is megváltoztatta, hosszú távú hatást gyakorolván a politikai és gazdasági életre egyaránt. Ugyanakkor új hadi stratégiát és technikát hozott, melyek alkalmazása révén bevetésre kerültek többek között a gyorstüzelő ágyúk és automata fegyverek is. Ez viszont az elesettek számának drasztikus megnövekedését vonta maga után.
Ami a tartalmát illeti, a könyv arról a tengernyi megaláztatásról és szenvedésről szól, melyet a védtelenül hagyott Székelyföldre beözönlő román katonák okoztak Felsőháromszék civil lakóinak. A kifosztásuktól és fizikai bántalmazásuktól, a menekülésükön és fogságba hurcolásukon át, a szerencsésebbek hazatéréséig. A borzalmakat pedig azok idézik fel, akik átélték, ezért a kötetben úgy vannak rögzítve, ahogy az érintettek egykoron feljegyezték vagy utódaiknak elmesélték, illetve ahogyan az a korabeli helyi és országos sajtóban megjelent. Mindezt pedig az alispáni jegyzőkönyvekből vett idézetekkel egészítette ki a szerző. „Nem csupán egy közösség sorsát követem, hanem a románok elől menekülő egyénekét, mert ezekből az egyéni sorsokból élethű képet tudunk alkotni az egykor eluralkodott helyzetről” – írja könyve előszavában Tóth.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Versekre váltott fájdalom
Léleknaplót írt és Bogivilágot teremtett 
A VII. alkalommal megrendezett Székelyföldi Napok keretében, hétfő este Ady András csíkszeredai költő Pügmalion – léleknapló és Bogivilág című, a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent versköteteit mutatták be a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban.
Amint azt a házigazda szerepét ellátó Szonda Szabolcs műfordítótól megtudhattuk, a negyvenedik életévét taposó meghívottja több területen is kalandozott, amíg eljutott a versírásig. A csíkszeredai Márton Áron Gimnázium elvégzése után ugyanis Brassóban járt a sportfőiskolára, majd Kolozsváron pszichológia, később pedig újságírói szakot végzett. Azóta lapszerkesztő, illetve külpolitikai elemzőként tevékenykedik, több romániai magyar napi és hetilap munkatársa, de folyamatosan jelen van a rádióban és televízióban is. Mindezek mellett pedig a csíkszeredai polgármesteri hivatal kulturális szakirányítója. 
A találkozón elhangzott önvallomása szerint, a költészethez az életében bekövetkezett megrázó események, vagyis első házassága tönkremenetele és édesanyja elvesztésének a hatására menekült. A fájdalmat írta ki magából tulajdonképpen, így elkerülvén, hogy elmegyógyászat lakója vagy a pohár rabja legyen. Eddig négy verskötete jelent meg: A még nem és a már késő közt (Csíkszereda Kiadó, 2004), Privát mértan (Alutus, 2006), Pügmalion – léleknapló (Mentor Könyvek Kiadó, 2015) és Bogivilág (Mentor Könyvek Kiadó, 2016). Ez utóbbi versei a bemutatón is mindvégig rajta csüngő kislánya és jómaga között létező viszony alakulásának, mondhatni az ő szülővé érésének bizonyítékai. Nem gyermekversek tehát, hanem egy lüktető és folyamatosan fejlődő kapcsolat költői lenyomatai.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az elvetélt kísérlet
A békés megegyezésben bíztak a magyar kormányok 
A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai volt a címe annak a szerda esti előadásnak, melyet Romsics Ignác történész, akadémikus, az egri Eszterházy Károly Egyetem tanára tartott a Székely Nemzeti Múzeumban. Ennek folyamán pedig világossá vált, hogy miközben a háború után egymást követő magyar kormányok a békés megegyezés érdekében még a jól felfegyverzett és harcedzett csapatokat is leszerelték, a környező népek hatalmas területeket kanyarítottak ki maguknak az ország testéből.
Az érthetőség kedvéért bevezetőjében az előadó röviden felidézte az I. világháború végének történéseit. Így megtudhattuk, hogy annak kimenetelét az 1918. augusztus 8-án lezajlott harci cselekmények határozták meg. Attól a pillanattól ugyanis, hogy az amerikaiakkal kiegészült antantcsapatoknak Somme és Oise között sikerült áttörniük az arcvonalukat, a németek folyamatos visszavonulásra kényszerültek. Az pedig csak fokozta a bajt, hogy a teljes összeomlás elkerülése érdekében csapatokat vontak el a balkáni frontról, mert ez szeptember 29-én Bulgária kapitulációjához vezetett. Ráadásul elindított egy olyan eseménysorozatot, amely végül a központi hatalmak számára a háború elvesztését eredményezte. 
A széteső Osztrák–Magyar Monarchiában egymás után alakultak meg a nemzeti tanácsok, így október 24-én, azon a napon, amikor az olasz hadsereg Piavénál áttörte az osztrák és magyar vonalakat, Károlyi Mihály vezetésével a magyar is. Ez a maga során kimondja ugyan a háború azonnali befejezését, a németekkel való szövetség felbontását és Magyarország teljes függetlenségét, azonban ennek területi épségét már a Károlyi vezetésével október 30-án megalakult kormány sem tudja megőrizni.
Október 29-én ugyanis Belgrádban kikiáltják a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot, mely magában foglalja a Vajdaságot is, október 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács Szlovákia Csehországhoz való csatlakozása mellett dönt a Felvidékkel együtt. November 9-én pedig a Román Nemzeti Tanács kimondja Erdély, a Partium és a Bánság Romániához történő csatolását. November 12-én a román csapatok megkezdik bevonulásukat Erdélybe, és ettől kezdve folyamatosan haladnak előre, mert nincs, aki megállítsa őket. A világbékét meghirdető Károlyi-kormány hadügyminisztere, Linder Béla ugyanis első ténykedéseként lefegyverzi a magyar hadsereget.
Ebben a kétségbeejtő helyzetben fordult felhívásával Verbőczy Kálmán százados és a Jancsó Benedek vezetésével időközben Budapesten megalakult Székely Nemzeti Tanács a székely néphez a fegyveres ellenállás megszervezése érdekében. És ilyen előzmények után szervezte meg a doberdói harcokban megedződött Kratochvil Károly ezredes a Székely Hadosztályt, mely olykor a velük egyformán ellenséges királyi román és magyar vörös hadsereg közé szorulva próbálta megmenteni a hazát. Az pedig még a fegyveres harc elkerülésének szükségességét folyamatosan megindokoló professzor előadásából is kiderült: nem rajta, hanem a Budapesten egymást váltó kormányok habozásán és tehetetlenségén múlott, hogy ezt jóformán meg sem kísérelhette.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kollektivizálás Háromszéken
Lázadások és következményeik 
Pénteken a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházában mutatták be László Márton marosvásárhelyi történész, levéltáros Kollektivizálásellenes megmozdulások 1950 őszén Háromszék megyében címet viselő könyvét.
Ennél megfelelőbb helyszínt keresve sem lehetett volna találni, hiszen a kollektivizálásnak nevezett kisemmizés is tömeges tragédiához vezetett. Ennek során ugyanis megfosztották vagyonától még a legszegényebb falusi réteget is, és az ellenszegülőkkel kegyetlenül leszámoltak.
Az egybegyűlteket és vendégeket házigazdaként köszöntő Török Józseftől megtudhattuk, hogy a könyv megírásának ötlete az emlékház kiállítási anyagának rendezése során merült fel. Ennek érdekében elsőként Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történésszel vette fel a kapcsolatot, aki viszont maga helyett a téma iránt érdeklődő László Mártont ajánlotta. A fiatal kutató a felkérést elfogadta, a nyomtatás költségeit Sepsiszentgyörgy önkormányzata vállalta magára.
A kötetet méltató Tóth-Bartos András történész szerint kiadásával forrásértékű munka született, mely a téma feldolgozóinak és a történtek iránt érdeklődőknek egyaránt segítséget nyújt. A kollektivizálás elutasítását a kommunistarendszer-ellenes megnyilvánulások egyik formájának nevező szakember a továbbiakban arra is rámutatott, hogy a hatalom ebben az általa nehezen elérhető vidéki lakosság megtörésének az eszközét látta. Ezzel a lépéssel ugyanis a gazdasági önállóságuk révén eddig kevésbé befolyásolható rétegeket is sikerült kiszolgáltatottá, és ezáltal irányíthatóvá tenni.
A könyv ennek az ördögi folyamatnak a háromszéki vonatkozásait dolgozta fel, és mentette így át az utókor számára tanulságképpen, egyúttal emléket állítva az áldozatoknak is. Adatok hiányában Erdővidékről sajnos nem esik benne szó, azonban amennyiben ezeket sikerül összegyűjteni, egy következő, bővített kiadásba majd belefoglalják. Ugyanakkor kiderül belőle:annak ellenére, hogy a kollektivizálás elleni tiltakozások alulról elinduló megmozdulások voltak, a magát népinek nevező hatalom mégis irgalmatlanul elbánt a vélt vagy valós kezdeményezőkkel.
A szerző a történtek jobb megértése érdekében dióhéjban a kommunizmus lényegét is elemezte. Rámutatott a bevezetésével járó tömeges tragédia elkerülhetetlen voltára, mely tulajdonképpen az ideológiájában gyökerezik. Ez ugyanis kimondja, hogy a társadalom egymással szemben álló osztályokból áll, a közöttük húzódó kibékíthetetlen ellentétek viszont csak harc árán oldhatók fel, melynek során a kizsákmányolónak bélyegzett tulajdonosi rétegnek el kell tűnnie, és javaiknak köztulajdonba kell kerülniük.
A kollektivizálás tehát végül is a kommunista alaptételek megvalósításának egyik formáját képezte, éppen ezért a bevezetése miatt lázadók sem számíthattak irgalomra. Közülük csak megyénkben négy személyt lőttek agyon, a többiek ellen folytatott bosszúhadjárat során pedig a könyv által tárgyalt 12 faluból 77 családot elhurcoltak. És amint már említettük, ezek sajnos nem végleges adatok…
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A meghurcoltakra emlékeztek
A földvári és hasonló lágerekben elpusztultakra, szenvedettekre emlékeztek tegnap Uzonban a Magyarországon meghirdetett Gulag-emlékév jegyében. Az egész napos rendezvénysorozat részeként leplezték le a templom oldalára erősített, a földvári és más fogolytáborokban meghalt vagy szenvedett uzoniak örök emlékére készített márványtáblát.
Az eseményeken Magyarország bukaresti nagykövetségét Kóka Zoltán alezredes, katonai és légügyi attasé képviselte. Az uzoniak mellett más háromszéki településekről érkezettek, a Vitézi Rend képviselői, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének tagjai is jelen voltak. A református egyház részéről a házigazda, az esemény mozgatórugója, Ungvári Barna András helyi lelkipásztor mellett jelen volt Incze Zsolt és Szegedi László, a Sepsi, illetve Brassói Református Egyházmegye esperesei és Albert Imre uzoni plébános is.
A háromszéki, illetve brassói megyeházát senki nem képviselte – jegyezte meg Ungvári Barna –, de ott volt számos személyiség – Benkő Levente történész, újságíró, Bedő Zoltán újságíró, Markó Gábor is –, aki támogatta a földvári fogolytábor helyén felállított emlékmű ügyét. Az ünnepi istentiszteleten Szegedi László hirdetett igét. A Ki az ellenség? Ki volt, ki ma, ki lesz? kérdésre a hit elemzésével kereste a választ. Van kísértő, van gonosz, de van szabadító is – vonta le a következtetést. Ungvári Barna köszöntőbeszédében elmondta, a világ csak külsőségekben változik, a gonoszság itt van közöttünk, de biztatást ad az ige. A fogolytáborokban is az Istenbe vetett hit mentett meg életeket. A földvári gyűjtőtábor a szenvedések egyik stációja volt, emlékezni kell a lágerben szenvedettekre – hangoztatta. A földvári tábor – és más hasonló helyszínek – ismert túlélői mára mind meghaltak, a hozzátartozók vagy hallottak, vagy nem sokat tudnak az akkori történésekről. A meghurcoltak többnyire nem mertek mesélni szenvedéseikről, ezért kutatni, keresni kell a történéseket – mondta a lelkész. A földvári foglyok szenvedéseinek megismerésében segített az uzoni református dalárda és a helyi fiatalok előadása, amelyben név szerint említve elevenítettek fel fogolysorsokat. Markó Gábor, Brassó Megye Tanácsának korábbi alelnöke a földvári emlékmű állítása körüli bonyodalmakra emlékezett. A község polgármesterének utasítására 2000 nyarán lerombolták az alig felállított emlékművet. Egyfajta kényszerrel, a költségvetés-kiegészítés megvonásának emlegetésével sikerült elérni, hogy maga a polgármester állíttatta fel újra az emlékművet Ungvári Barna elképzelése szerint. Benkő Levente vetített képes előadásban mutatta be a ’44-es román átállás utáni történéseket, kiemelve a felerősödött magyar- és németellenességet. Előadását a 90-es évek emlékműállítási és megemlékezési történéseinek képes felelevenítésével zárta. 
Részletet mutattak be a Somogyi Csaba és Bartók Emese által készített dokumentumfilmből, amelyben Kató Béla püspök emlékezett meg a földvári táborban meghurcolt és ott meghalt nagybátyjáról.  Ungvári Barna rövid előadásában a földvári emlékműállítás előzményeiről, az első megemlékezésekről beszélt. Azt is elmondta, az uzoniak példamutató módon álltak a felszámolt földvári táborból szabadultak mellé, ellátásukra gyűjtést szerveztek.  A templombeli események a magyar himnusz eléneklésével értek véget, majd az egybegyűltek az iskolába vonultak, ahol szeretetvendégség várta őket. Ezt követően leplezték le a földvári táborban szenvedett és elhunyt uzoniak emléktábláját, majd a református imateremben megnyitották a fogolytáborról szóló kiállítást.
Bokor Gábor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszékről kétezren vesztek oda
Uzonban emlékeztek a barcaföldvári áldozatokra 
Élve az alkalommal, hogy a Magyar Országgyűlés és Magyarország Kormánya 2016-ot a Gulág évének nyilvánította, szombaton az uzoni református templomban ünnepi istentisztelettel, kulturális műsorral, előadásokkal és táblaavatással emlékeztek azokra a magyar és német férfiakra, akiket 1944 őszén a barcaföldvári elosztótáborba hurcoltak a román hatóságok.
Ez alkalomból a Sepsi Református Egyházmegye részéről Incze Zsolt György esperes köszöntötte a templomba Háromszékről és az anyaországból egybegyűlteket. Igét Szegedi László Tamás, a Brassói Református Egyházmegye esperese hirdetett, majd az istentisztelet végeztével a barcaföldvári tömegsírokat megjelölő emlékmű elkészítésének értelmi szerzője és kivitelezője, illetve az emlékünnepség megszervezője, Ungvári Barna András, jelenleg Uzonban szolgáló református lelkipásztor elevenítette fel az emlékhely kialakításának nehézségeit. Az elkövetkezőkben az uzoni református dalárda idézte fel szívbemarkoló énekszó és az egykori deportáltak naplójegyzeteinek felolvasásával a barcaföldvári gyűjtőtábor kényszerlakóinak tragédiáját, majd Kóka Zoltán alezredes a bukaresti magyar nagykövetség katonai és légügyi attaséjának, valamint Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetsége elnökének áldozatokra emlékező szavai hangzottak el. 
A haláltábornak nevezett egykori gyűjtőhely létrehozásának előzményeit és az ott történteket a téma kutatója, Benkő Levente, jelenleg Kolozsváron élő újságíró, történész idézte fel. Ennek során többek között megtudhattuk, hogy a mai napig sincsenek pontos adatok az 1944 őszén elhurcoltak számára vonatkozóan, szerinte azonban Kolozsvárról például 5000, Csíkszékről 3000, Háromszékről pedig 2000 személy eshetett ennek áldozatul. A barcaföldvári gyűjtőtábor állandó létszáma valahol 2500–6000 között mozgott, és állandóan változott, ugyanis a munkaképeseket folyamatosan elszállították, a helyüket újakkal töltötték fel.
A döbbenetes történéseket felidéző, de mindvégig méltóságteljes ünnepség a templom oldalán az áldozatok emlékére elhelyezett márványtábla leleplezésével, valamint a foglyok és hozzátartozóik leveleiből, visszaemlékezéseiből létrehozott vándorkiállítás megtekintésével ért véget. 
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kettős elnyomásban
A regény, mely megszólít, és állásfoglalásra késztet
Pénteken mutatták be Gazda József A hajótörött című regényét a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban. A mű tulajdonképpen a Lenin és Sztálin nevével fémjelzett kommunista rémuralom romániai borzalmainak az olvasó elé tárása. Egy olyan korszak fájdalmas lenyomata, melyben az erdélyi magyarság nyakára kettős hurok szorult. A proletár diktatúráé és a többségi elnyomásé.
Az asztalnál beszélgetőtársaként helyet foglaló Tulit Ilona bevezetőként a tavasszal 81. életévébe lépett szerző szerteágazó tevékenységével ismertette meg a hallgatóságot. Egy olyan székely értelmiségi munkásságával, aki mindvégig hivatásként kezelte az általa választott pályát, és konok következetességgel szolgálta nemzetét. A magyar nyelv és irodalom tanáraként, pedagógusként, művelődésszervezőként, könyvszerkesztőként és íróként egyaránt. Ez utóbbi minőségében eddig a magyar irodalom, valamint művészettörténet, műkritika és szociográfia műfajában tett le az olvasó asztalára kis híján negyven kötetet, most viszont második regényével jelentkezett. Az első Vezérelt történelem cím alatt 2014-ben jelent meg.
Tulit Ilona véleménye szerint Gazda József újabb regénye is szervesen illeszkedik a nemzet sorsának alakulását nyomon követő és azt önsanyargató őszinteséggel rögzítő életműbe. Ugyanakkor – amint azt már a hátsó borítón olvasható értékelésében megfogalmazta – lendületes, szenvedéllyel megírt szövege megszólítja, és állásfoglalásra készteti magát az olvasót is.
Tekintetbe véve Gazda eddigi munkásságát, a találkozón már szinte magától adódott a kérdés, hogy a sorsábrázolást önvallomásokra alapozó, tudományos igényességgel megírt és szerkesztett szociográfiai könyvek tucatjai után a szerzőnek miért kellett a regény eszköztárához folyamodnia? Egyrészt azért, mert a romániai kommunizmus szörnyarcának regénye még nem született meg, így az utókor számára nincsenek megörökítve azok a borzalmak, melyeknek az erdélyi magyarság a társadalmi és nemzetiségi elnyomás évtizedei alatt ki volt téve – válaszolta Gazda József. Másrészt szabadon, megkötöttség nélkül szerette volna a történtekkel kapcsolatos véleményét megfogalmazni és kifejteni, erre pedig a regényműfaj bizonyult a legalkalmasabbnak.
Arra is fény derült, hogy a könyv főszereplőjének alakját egy általa jól ismert, a kultúrát szerető és pártoló, egyszerű munkásról mintázta. Ő ugyanis nem csak vállalta magyarságát, hanem szót emelt honfitársai érdekében is, és azt vallotta, hogy a munkát becsülettel kell elvégezni. A hazugságokra épülő kommunista rendszer azonban nem tűrte meg ezt a gondolkozásmódot és magatartásformát, ezért lecsapott rá, és kegyetlenül elbánt vele. Így vált a maga meztelen valóságában és döbbenetes egyszerűséggel ábrázolt életútja az erdélyi magyarság sorsának tükrévé egy olyan kötetben, mely – Tulit Ilona szavaival élve – nem szívmelengető, nem is könnyű olvasmány, de kihagyhatatlan.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kegyetlen tisztogatás volt
Az eseményt megelőző napok zord időjárása után november 4-én, talán Isten áldásaként, ragyogó napsütés fogadta azt a mintegy 150 tisztelgőt, aki a nemzeti gyásznapon felkereste az egykori barcaföldvári 2. számú gyűjtő- és elosztótábor területén található tömegsírt, és megkoszorúzta a föléje emelt emlékművet.
2000 óta immár tizenhetedik alkalommal gyűltek itt össze a Háromszékről, Királyföldről és Barcaságról érkező zarándokok, emlékezni és emlékeztetni azokra a román hatóságok által idehurcolt személyekre, akiknek 1944 és 1945 októbere között csak azért kellett elpusztulniuk, mert magyar anya szülte őket.
Elsőként Nagy József hidvégi református lelkész köszöntötte az egybegyűlteket, majd az emlékhely létrehozásának ötletgazdája és megvalósítója, Ungvári Barna András, egykor Hidvégen, jelenleg Uzonban szolgáló református lelkipásztor szólt hozzájuk. Azoknak a sanyarú időknek a történéseit, melyekben emberek ezreit lehetett elhurcolni csupán származásuk okán, egy 1944. november 11-én keltezett folyamodvány részletének felolvasásával hívta elő a feledés homályából.
A Maros megyei Magyar Népi Szövetség által a prefektushoz felterjesztett levélben többek között ez áll: „A közigazgatás megszervezőinek nagy része a bosszú gondolatával jött ide. Rajtunk akarják megbosszulni azokat a sérelmeket, amelyeket elkövettek rajtuk. A fegyverszüneti szerződés II. pontjára hivatkozva a román hatóságok sajátos értelmezésük alapján letartóztatják és internáló táborok felé irányítják mindazokat a férfiakat, gyakran asszonyostól, csecsemőstől, akik a magyar vagy román hadseregből megszöktek, eldobva a Szovjetunió felé irányított fegyvert, valamint a német és a magyar hadsereggel elhurcolt, és most Észak-Erdély valamelyik részéből visszatért lakosságot.”
Az évek során kialakult szokásához híven igehirdetés után Ungvári tiszteletes egy túlélő szavainak a felolvasásával is felelevenítette az akkor történteket. Ezúttal a miklósvári Miklós Péter visszaemlékezéséből idézett, a Benkő Levente újságíró, történész által összegyűjtött anyagot tartalmazó könyvből.
„Hazaértünk, de nemsokára összeszedtek minket a román csendőrök. Azt mondták, hogy papírt csinálnak arról, hogy katonák voltunk. Minden faluból vittek, nemcsak Miklósvárról” – számol be az elhurcolásáról, a későbbiekben pedig azt is megtudhatjuk tőle, hogy a szomszédos Lügeten is volt a földvári tábornak egy alegysége. Benkő Levente a levéltárakban búvárkodva eddig 79 ott elhunyt magyar áldozatot azonosított, akiknek a tiszteletére ez év október 22-én sikerült emlékkövet állítani.
Az elkövetkezőkben a brassói magyar történelmi egyházak jelen lévő képviselői, Csibi József belvárosi római katolikus plébános, valamint Szász Ferenc unitárius lelkipásztor imádkoztak az elhunytak lelki üdvéért, majd koszorúzás következett. Ennek során Brassó városa önkormányzatának képviseletében Toró Tamás, Bölön polgármestere, Barcaföldvár és Hidvég RMDSZ-szervezete, az énekléssel is besegítő ürmösi unitárius dalárda, a Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szervezete, Márton Árpád parlamenti képviselő, a Háromszéki és Történelmi Vitézi Rend tagjai, valamint magánszemélyek helyezték el a kegyelet virágait.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ne engedjük, hogy packázzanak velünk!
Megdöbbentette és felháborította a világ magyarságát, hogy Tamási Zsolt Józsefet, a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium igazgatóját hatvannapos bírósági felügyelet alá helyezte az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA). A történtekhez való viszonyulás jogos és indokolt, ugyanis Tamási egyetlen bűne, hogy magyar szellemiségű, ugyanakkor hitet, erkölcsi tartást és tudást adó intézmény megalapozásán dolgozott.
Ártatlanságához nem fér kétség, ugyanis a törvény értelmében egy iskola létrehozásáról az illetékes önkormányzat és a tanfelügyelőség dönt, márpedig ezt esetünkben mindkét intézmény jóváhagyta. Akkor mi a gond az iskolaalapítással, és főleg mi köze hozzá az Országos Korrupcióellenes Ügyészségnek? Ők ugyanis a közpénzek elköltésének módját, illetve az ebben szerepet játszók feddhetetlenségét hivatottak ellenőrizni. Hiszen a korrupció megvesztegetést, közéleti romlottságot, jogosulatlan előnyhöz juttatást jelent. Ennek tudatában viszont felelősségteljesen kijelenthető, a DNA átlépte a hatáskörét!
A többi hasonló mellett ez a történet is azt bizonyítja, hogy az utóbbi időben politikai tisztogatásra és a jogaink mellett kiálló vezetőink megfélemlítésére használják ezt a jobb sorsra érdemes és Romániában sajnos fölöttébb szükséges intézményt. Az is világos továbbá, hogy a mostani lépéssel az erdélyi magyar nemzetrész anyanyelven történő tanulási jogát akarják csorbítani egy olyan városban, melynek az elrománosításán fáradoznak évtizedek óta.
Éppen ezért megnyugtató, hogy a történtek miatt, valamint az iskola megmentése érdekében a katolikus egyház szombaton 15 órától tüntetésre szólít Marosvásárhelyre, és ugyanakkor Erdély-szerte tiltakozó megmozdulásokra kerül sor. Az is örvendetes, hogy ez ügyben a három magyar párt képes volt közös nevezőre jutni Háromszéken, és együtt biztatnak a sepsiszentgyörgyi megmozduláson való részvételre. Jó lenne minél nagyobb számban ott lenni, mert ellenkező esetben ismét gyengének, valamint súlytalannak találtatunk, és továbbra is kénye-kedve szerint fog packázni velünk a román hatalom.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Örök értékeink
Kallós-kiállítással nyílt meg a XXVIII. Népzene- és Néptánctalálkozó
A meghívott vendégek és a házigazdák jóvoltából az elmúlt hétvégén Sepsiszentgyörgy közönsége ismét tiszta forrásból meríthetett és annak tükrében gyönyörködhetett a Háromszék Táncegyüttes és a Lajtha László Alapítvány által szervezett XXVIII. Népzene- és Néptánctalálkozón.
A rendezvény Kallós Zoltán életmű-kiállításának megnyitójával kezdődött, az oltszakadáti szokásokból ízelítőt nyújtó fotótárlat bemutatásával és a Duna Művészegyüttes fellépésével folytatódott. A szombat esti gálaesten hivatásos és műkedvelő táncegyüttesek, valamint hagyományőrzők gyönyörködtették fellépésükkel a nagyérdeműt. Vasárnap pedig a zsenge korosztály érdeklődő tagjait vezették be a kézművesség fortélyaiba, majd a megye több vidékéről összesereglett gyerektáncosok és énekesek mutatták be tudásukat. A rendezvény mindhárom napja táncházzal zárult.
A szépszámú érdeklődőt és vendégeket köszöntő Vargha Mihály, a kiállításnak otthont adó Székely Nemzeti Múzeum igazgatója megnyitó beszédében kiemelte, a Kallós-jelenség és annak hozadéka összegzésére a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum munkaközössége vállalkozott az elmúlt esztendőben. Nem rejtette véka alá, hogy merész ötletnek tartotta a Kallós Zoltán által bejárt út állomásainak, valamint az ennek során összegyűjtött néprajzi, illetve népzenei anyag hihetetlenül gazdag tárházának egy kiállítás keretei között történő bemutatását, éppen ezért nagy öröm számára, hogy ez végül jól sikerült.
Négy tájegység külön tömbként
A január közepéig látogatható tárlat történetét a szentendrei skanzen aligazgatója, Bereczki Ibolya tárta a jelenlévők elé, kiemelvén, hogy anyagában a Kallós által kutatott négy tájegység külön tömbként jelenik meg. Ugyanakkor Pozsony Ferenccel együtt felhívta a figyelmet a gyűjtő dokumentum- és művészi értéket egyaránt képviselő fotóinak közszemlére helyezett példányaira, melyeken kívül a Kodály Zoltán által neki ajándékozott és munkaeszközként használt Loewe Opta típusú magnetofon is megtekinthető.
A Kallós Alapítvány tevékenységéről és a szórványkollégiumról Balázs-Bécsi Gyöngyi, az alapítvány elnöke tartott tömör ismertetőt. A meghitt és emelkedett hangulatú eseményt a Heveder zenekar, valamint a Háromszék és a Százlábú táncegyüttes közös fellépése zárta.
A Háromszék Táncstúdió előcsarnokában berendezett és a Szeben megyei Oltszakadát szokásvilágát rögzítő fotókiállítás nem csak a találkozó újabb mozzanatát jelentette, hanem színfoltját is. Ennek megnyitóján Hankó Szilamér egykor ott szolgáló evangélikus lelkész elevenítette fel a falu egyedi hagyományait, melyek egy részét Ádám Gyula és Kovács László Attila művészi alkotásai rögzítettek a jelennek és jövőnek.
Teltházas gálák
A budapesti Duna Művészegyüttes Puszták népe című, Juhász Zsolt rendező által megálmodott táncszínházi előadását a Tamási Áron Színház zsúfolásig megtelt termében mutatták be. A darab összeállításában a rendezőt Illyés Gyula azonos című, emlékezéssel átszőtt társadalomrajzi kötete ihlette, melyben a szerző a Magyar-Alföld népének sorsáról és mindennapjairól, vagyis munkájáról, öröméről, bánatáról írt. És hogy ezt a tánc nyelvén miként sikerült megjeleníteni, arról a végén felcsattanó, majd hosszú percekig szűnni nem akaró taps mindent elárult!
Szombat este ugyancsak a Tamási Áron Színházban, teltház előtt tartották meg a gálaestet. Ezen a Duna Művészegyüttes, a Háromszék Táncegyüttes, a sepsiszentgyörgyi Kincskeresők és Százlábú, valamint a gyimesfelsőloki Kesice néptáncegyüttesek, továbbá a Csombordról, Magyarpéterfalváról, Magyarbecéből, Szásznagyvesszősről és Dombóról érkező táncosok fellépése szintén fergeteges sikert aratott, melyhez a talpalávalót húzó Heveder és szászcsávási zenekar muzsikája és a fellépő népdalénekesek szárnyaló hangja is nagyban hozzájárult. Amint a bevezetőben már említettük, vasárnap a gyerekeknek szerveztek kézműves-foglalkozásokat, és ők voltak a gálaműsor főszereplői is, melyen sepsiszentgyörgyi, illetve erdőfülei, nagybaconi, illyefalvi, kézdiszentkereszti és vargyasi néptáncegyüttesek szereztek örömet a nagyérdeműnek.
Kicsoda Kallós Zoltán?
A kivételes személyiség életét és munkásságát Pozsony Ferenc akadémikus, néprajzkutató, egyetemi tanár foglalta össze. Ennek során többek között megtudhattuk, hogy Kallós Zoltán a Kolozs megyei Válaszúton született és él, ahol az általa létrehozott alapítvány segítségével néprajzi múzeumot és szórványkollégiumot működtet. Az elemi osztályokat helyben végezte el, gimnáziumba Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön járt, tanítói diplomát pedig szintén Kolozsváron szerzett 1946-ban. Két éven át a kalotaszegi Magyarvistán, illetve a katonaság után Köbölkúton tanított, és folytatta egyre nagyobb hévvel a már diákkorában megkezdett népzenei és néprajzi gyűjtést.
Később bekapcsolódott a kolozsvári Folklór Intézet munkájába, miközben a Zeneakadémián tanult, majd egy éven át a moldvai magyar faluban, Lészpeden tanított. Itt döbben rá az állam elrománosító politikájára, mely a Kárpátokon túli magyarok addig megőrzött hagyományait is pusztulással fenyegette, ezért megszállottként lát neki a gazdag néprajzi, valamint vokális és hangszeres anyag összegyűjtéséhez. Tevékenységét a napról napra izmosodó diktatúra nem nézte jó szemmel, s mivel a sorozatos figyelmeztetések és fenyegetések ellenére sem volt hajlandó abbahagyni, letartóztatták, elítélték és két évre bebörtönözték.
Ezalatt a hatóságok betiltották a moldvai iskolákban a magyar nyelvű tanítást, így a Gyimesekben telepedett meg, ahol a nyolc év alatt faipari munkásként is dolgozott, hogy a gyűjtést folytathassa. A későbbiekben szabad művészként visszaköltözött Kolozsvárra, és a továbbiakban sem feledkezve meg a moldvai magyarságról, Erdély különböző vidékein, főleg Kalotaszegen és a Mezőségen gyűjtögette a magyar néptánc, dal és költészet még fellelhető gyöngyszemeit. Népszerűvé a Kriterion Kiadónál 1970-ben megjelent Balladák könyve tette, mely egyúttal meghozta számára a szakma elismerését is. Első gyűjteményes kötetét az idők során továbbiak követték, melyekben felbecsülhetetlen értékű anyagot mentett át az utókor számára.
Méltatója szerint a tavasszal 90. életévét betöltő Kallós Zoltán még életében jelképpé vált, hatása pedig messze túlnő folklórgyűjtői munkásságán. Nélküle és Martin György nélkül ugyanis nem lett volna például táncház-mozgalom, s így népzene- és népdalkincsünk sem vált volna széles rétegek kultúrája, valamint mindennapi élete részévé.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A hősökre emlékeztek
Egy piciny falu nagy ünnepe
Vasárnap szűknek bizonyult Zalánpatak római katolikus temploma, a környéken dühöngő hóvihar ellenére sokan gyűltek oltalmazó fedele alá, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, valamint a két világégés áldozataira emlékezzenek, illetve leleplezzék a neveiket őrző emléktáblákat. A főhajtást megtisztelték jelenlétükkel a megye és Málnás község vezetői, valamint a Háromszéki Vitézi Rend és a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület tagjai is.
Az egybegyűlteket a szentmisét celebráló Simó Gábor mikóújfalusi plébános köszöntötte, aki sokunk nevében fogalmazva kimondta, hogy nem vagyunk a vándortarisznya hívei, és nem választjuk az egyéni érvényesülés útját sem. Éppen ezért mi, akik idehaza maradtunk Erdély szent földjén, szeretetben, egyetértésben, békességben, összefogásban akarunk élni, és közösen harcolni azon sötét erők ellen, akik népeink, tájaink civilizációs újraébredését mindenáron meg akarják akadályozni.
Az egyházi szertartás végeztével Préda Barna, az emlékünnepséget megálmodó és megszervező zalánpataki fiatalember üdvözölte a megjelent egyházi és világi méltóságokat és a messzi tájakról hazazarándokolt falusfeleit.
Megtudhattuk tőle, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a faluban 279-en laktak, akik közül tízen életüket adták a hazáért és a nemzetért. Az I. világháború kezdetekor a település lélekszáma 344 volt, közülük tizenegyen vesztették életüket, a II. világháború kirobbanásának pillanatában itt élő 382 személyből pedig tizenketten.
Végezetül megköszönte Kovászna Megye Tanácsának, Málnás Község Polgármesteri Hivatalának, a Communitas Alapítványnak, a római katolikus egyháznak, valamint Simó Gábor plébánosnak, továbbá Ráduly Irénke és József, nyugalmazott pedagógusoknak, a csíkszeredai Dóczi András kőfaragó mesternek, illetve Zalánpatak lakóinak az anyagi és szellemi támogatást. Külön kiemelte v. Nagy Zoltánnak az emléktáblák állításában és az ünnepség megszervezésében játszott szerepét és anyagi hozzájárulását.
Az elkövetkezőkben Szotyori Angéla, Málnás község polgármestere, Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat vezetője és az RMDSZ parlamenti képviselőjelöltje, valamint Tamás Sándor megyetanácselnök szólt az egybegyűltekhez. Háromszék első számú tisztségviselője ez alkalomból egy megyezászlót adományozott a jelenleg 110 lelket számláló közösségnek. Az ünnepi beszédek elhangzása után a zalánpataki dalárda világháborús katonanótákat énekelt, Farkas Anita diáklány pedig elszavalta Wass Albert Gyertyaláng című versét.
Himnuszaink eléneklése után – a zord időjárás ellenére – az egybegyűltek kivonultak a templom külső falára rögzített emléktáblákhoz, melyeket a polgármesterasszony és a tanácselnök leplezett le, és Simó Gábor plébános szentelt meg.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A kényszerű csatlós
A magyar honvédség a II. világháborúban
A két világháború közötti időszakban lefegyverzett Magyarország kénytelen volt Olaszországgal és Németországgal szövetkezni, mert csak tőlük remélhette a sérelmei orvoslását, fogalmazódott meg Szakály Sándor anyaországi történész szerda esti előadásán a Székely Nemzeti Múzeumban.
Az 1930-as évek végére világossá vált, hogy Magyarország a tőle Trianonban elcsatolt területek visszaszerzéséért folytatott küzdelmében csak Németországra és Olaszországra számíthat. És valóban, a két ország védnöksége alatt lefolytatott tárgyalások eredményeképpen 1938-ban a Felvidék, 1939-ben Kárpátalja, 1940-ben a keleti országrészek, valamint Észak–Erdély visszatért a Szent Korona fennhatósága alá, gyakorlatilag puskalövés nélkül. Délvidék egy részének az 1941-ben történt visszacsatolása viszont már emberéleteket is követelt. A két nagyhatalommal tehát e területek megtartása és továbbiak visszaszerzése reményében volt kénytelen szövetséget kötni. Ebben fontos szerepet játszott ugyanakkor a két világháború közötti magyar–román versenyfutás is a döntéseket meghozó nagyhatalmak kegyeiért, hiszen Magyarország vissza szerette volna szerezni, Románia pedig megtartani Erdélyt.
A magyar diplomáciai lépések jobb megértéséhez elengedhetetlen a honvédség két világháború közötti állapotának ismerete, mely a korlátozó intézkedések miatt az ország védelmét sem tette lehetővé. A trianoni békediktátum ugyanis a létszámát 35 ezer főben határozta meg, melyből 1750 lehetett hivatásos tiszt. Így meg sem közelítette a vele ellenséges Románia, Csehszlovákia vagy a délszláv állam hadseregeinek az állományát, de kiképzési fokát, illetve felszereltségét sem. Ezen a helyzeten az sem segített, hogy 1938-ban, amikor ez lehetővé vált, a kormány nekifogott a haderő fejlesztéséhez, hiszen hiába volt meg az erre szánt pénz, hiányzott a szükséges haditechnika. Éppen ezért Horthy Miklós kormányzó bölcsen döntött, amikor ellenszegült Hitler kérésének, mely Csehszlovákia Magyarország általi lerohanására vonatkozott.
1941. június 21-én azonban, amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót, Magyarország kényszerhelyzetbe került. Annál is inkább, hogy Besszarábia miatt, az oroszokkal szemben területi igényt támasztó rivális Románia azonnal belépett a háborúba Németország oldalán. Magyarország még ezek ellenére is megpróbálta a hadba lépést elkerülni, de Kassa és környékének szovjet repülőgépek általi bombázása ezt végül lehetetlenné tette, és 1941. június 27-én kénytelen volt csatlakozni a Szovjetunió ellen hadat viselők táborához.
Kezdetben csak az úgynevezett Kárpát-csoport 45 ezer katonája vett részt a hadműveletekben, és hatolt be 1000 km mélységben az ellenséges ország testébe. A harcok elhúzódása miatt viszont a németek egyre nagyobb katonai támogatást igényeltek, így Horthy végül engedett Hitler követelőzésének, és 1942 áprilisában a frontra küldte a 2. hadsereget, mely hősies helytállása ellenére végül hatalmas veszteségekkel visszavonulásra kényszerült a Don-kanyarból.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A valóság keresése
Törzsasztalnál, saját kezűleg
Szűk, mondhatni baráti körben és rendhagyó módon a Sugás vendéglőbeli törzsasztalánál saját maga mutatta be Az önpusztítás módozatai címet viselő próza- és Ha mégis visszamennék című verskötetét Bogdán László péntek délben Sepsiszentgyörgyön.
A szerzőtől megtudhattuk, hogy az elmúlt időszakban azért nem adott ki a saját neve alatt versesköteteket, mert Vaszilij Bogdanov nevű, méltatlanul mellőzött, majd elfelejtett orosz költőtársa műveinek a fordításával volt elfoglalva. Hébe-hóba azért ő maga is írogatott egy-egy költeményt, azonban a most megjelent kötetben túlnyomórészt azok találhatók, melyek az eddigiekből valamilyen oknál fogva kimaradtak.
Kiderült továbbá, hogy a prózakötet negyven év termésének zömében már megjelent alkotásait tartalmazza, de olyanok is akadnak közöttük, melyek még nem láttak nyomdafestéket. Közös jellemzőjük viszont, hogy ma talán – sajnos – időszerűbbek, mint a megírásuk pillanatában, ahogy erre az 1989-ben született címadó alkotás Bogdán által történt felolvasása közben mi magunk is rádöbbenhettünk. Van közöttük novella, átirat és esszé, viszont műfajuktól függetlenül mindenik arra keresi a választ, hogy tulajdonképpen mi a valóság, és egyáltalán miként írható le.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Múltunkról régészszemmel
A székelyek előtt magyarok éltek Székelyföldön?
Az utóbbi másfél évtized régészeti kutatásainak eredményei alapján újra kell értelmezni mindazt, amit a hajdani Csíkszék településhálózatának és egyházszervezetének kialakulásáról, a csíki székelyek megtelepedéséről, a vármegyei magyarok és székelyek, ill. a magánbirtokok és a közösségi tulajdon viszonyáról eddig tudni véltünk. Legalábbis ez derült ki azon az előadáson, melyet dr. Botár István régész, a Csíki Székely Múzeum fiatal munkatársa tartott csütörtök este a Székely Nemzeti Múzeumban.
A kutató felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy Székelyföldre vonatkozóan az Árpád-korból egyetlen írásos forrást sem ismerünk, így múltjának felderítésében jelenleg csak névelemzésre vagy a térségben eddig elvégzett néhány régészeti kutatás eredményeire támaszkodhatunk. A csíki székelyeket említő első oklevél a 14. században, pontosabban 1324-ben keletkezett, amelyben Károly király egy név szerint fel nem tüntetett, örökös nélkül elhunyt személy birtokát Apor fia Sándornak adományozza. Ez pedig az eddigi állításokkal szemben azt bizonyítja, hogy a Székelyföldön is létezett királyi jog és magánbirtok, ami tulajdonosának halálával nem a közösségre, hanem a királyra szállt, aki az Apor család egyik tagjának akarta továbbadományozni. Tény viszont, hogy ez a szándék a székelyek ellenkezésébe ütközött, ezért az érintett terület végül közösségi tulajdonná vált.
Éppen ezért Botár úgy véli, Székelyföldön ekkor kezdődött el egy olyan átalakulás, mely végül a területek és anyagi javak közösségi birtoklásához vezetett. Ennek következtében pedig egyes itt élő nemesi családok, köztük a háromszéki Mikók és Aporok is, csak úgy tudták a földjeiket megőrizni, hogy azok a Székelyföldbe ékelődött enklávékként továbbra is vármegyei területek maradtak. Ezért tartozott például Torja környékének egy része vagy Előpatak, Árapatak és Hidvég Felső-Fehér vármegyéhez.
Az 1332–1334-es pápai tizedjegyzékben fennmaradt csíki településnevek tanulmányozása alapján ugyanakkor Botár megállapítja: a -falva végződésű helységnevek előtagjai olyan Árpád-kori személynevek (lásd például Bánkfalva, Amadéfalva, Göröcsfalva, Csekefalva), melyek divatja a papi névadás kizárólagossága miatt a 13. század fordulóján lecseng. Ez viszont arra utal, hogy ezeket a településeket jóval korábban kellett így elnevezniük, mint ahogy eddig feltételeztük.
Annál is inkább, hogy az említett jegyzékben találjuk a Csicsó, Csomortán és Kotormány elnevezésű településeket is, melyek bizonyítottan Árpád-kori személynevek. Kimutatható továbbá, hogy a Somlyó, Tarkő és Rákospatak elnevezések is abból az időszakból származnak, ráadásul körülöttük 11–12. századi leleteket találtak, mint ahogy a csobotfalvi templom mellett feltárt gyereksírban is. Mindezeket figyelembe véve Botár szerint a magyar nyelvű lakosság Csíki-medencei jelenléte már a 11. századtól igazolható, a 12. században pedig megszilárdult a településhálózat is, amely azonban a székelyek 13–14. században történt beköltözésével jelentősen átalakult.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)