Gazdagítani az irodalmat
Zenés irodalmi est a Tortomában 
Ízes, tetszetős, néhol keserű, viszont olykor humorba is átcsapó nyelvezettel megfogalmazott alkotásaikból olvastak fel múlt csütörtökön a Sepsiszentgyörgyi Irodalmi Kerekasztal (SIKER) tagjai. Az eseménynek a Tortoma Könyvesház adott otthont.
Amint azt a házigazda szerepét magára vállaló és a rendezvényt megnyitó M. Simon Katalintól megtudhattuk, a kerekasztal tagjai olyan tollforgató csoportként határozzák meg magukat, akik írásaikkal gazdagítani szeretnék a kortárs irodalmat. Ez pedig, amint arról a saját köteteikben, antológiákban és folyóiratokban megjelent műveik is tanúskodnak, többnyire sikerül is nekik. Ugyanakkor fontosnak tartják a székely szókincs védelmét, a székely ember érzelem- és gondolatvilágának megjelenítését, és ezek által az anyanyelv művelését.
Az est folyamán Kádár Sára Hajnalka, M. Simon Katalin, Váradi József, Sikó-Barabási Eszter, Tóth Margit, Vandra Attila és Matekovics Zoltán olvastak fel legfrissebb írásaikból. A kellemes hangulat megteremtéséhez nagymértékben hozzájáruló Miklósi Olga és Attila saját dalaik mellett a kerekasztal néhány szerzőjének zenei köntösbe öltöztetett költeményét is előadta.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Czegő Zoltán szerzői estje
Visszatekintés az elmúlt ötven évre 
Első verse közlésének (1966. február) ötvenedik évfordulója alkalmából a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében családtagjai, barátai, ismerősei és olvasói Czegő Zoltán költő, író, publicista személye és életműve előtt tisztelegtek az elmúlt hétvégén. Az alkotóval Albert Ernő nyugalmazott tanár, népköltészet-kutató, valamint Kiss Jenő nyugalmazott könyvtárigazgató beszélgetett.
A bensőséges, mondhatni családias hangulatú, ugyanakkor Czegő sajátos humorával fűszerezett, de megható pillanatoktól sem mentes összejövetel Szabó Mihály zenetanár csodálatos fuvolajátékával kezdődött, majd Szonda Szabolcs intézményvezető köszöntötte az ünnepeltet, a meghívottakat és a szép számban megjelent közönséget. A másodikként szóra emelkedő szerző a múltra emlékező, de a jelent is szemlélő és jövőt fürkésző beszédében nem csak a számára kedves emlékeket idézte fel, hanem a kellemetlen pillanatokat is. Költővé válásának folyamatáról így vallott: „Én annál jobban tiszteltem a költészetet, Janus Pannoniustól egészen a kortársakig, mintsem arra gondoljak, hogy én is belevághatnék annak művelésébe. Éppen ezért teljesen váratlanul tört rám az íráskényszer, melyet egy kettős tragédia: egy NATO-tábornok és egy erdővidéki református lelkész ugyanazon a napon elkövetett öngyilkosságának döbbenete váltott ki belőlem.”
Így született meg 26 éves korában az Emlékezz az életre című első verse, melyet Székely János főszerkesztő a következő hónapban le is közölt az Igaz Szó nevet viselő, akkoriban egyetlen magyar nyelvű irodalmi folyóiratban. „A kő lehull, ám lent is kő marad –/ Te hulltodban megtagadtad magad” idézte az utolsó két sort azok megírója. Ez a költemény belefoglaltatott az 1970-ben Pogány liturgia cím alatt megjelent első kötetébe is. A továbbiakban pedig elárulta, hogy az első, Medrében él című regénye megírásának 1992-ben fogott neki Budapesten, s mivel azóta az önkifejezés eme formáját is gyakorolja, eddig megjelent 21 kötetének mintegy fele próza.
A Székely Mikó Kollégium igazgatói tisztségét egykor betöltő Albert Ernő konok, elszánt és egyenes tartású gyerekként emlékezett vissza az ötvenes évek elején ott diákoskodó Czegő Zoltánra. A tanár úr véleménye szerint Czegő íróként nem csak rendkívül termékeny – csak 2004 és 2014 között öt regénye jelent meg – hanem újszerű nyelvezetet használó, valamint mélyenszántó gondolatait olvasmányosan és gyönyörű nyelvezeten megfogalmazó szerző is egyúttal. Ennek alátámasztására a Néma lovagból idézte a következő sorokat: „Olyan szép volt a leány, mint búcsújáráskor az oltár, amelyet teleraktak virágokkal, s olyan illatos.” Egy másik helyen pedig így fogalmaz: „Akkorácska volt az a falu, hogy a védőszentje markában is elfért volna.”
Ha Czegő Zoltán életében, mint ahogy az est folyamán utaltak rá, voltak is törések, költői pályáján ez nem érzékelhető, versfaragóként egyenletesen és folyamatosan fejlődött, s az idő múlásával egyre árnyaltabban, szebben és veretesebben fejezte ki magát. És ez jellemző a beszédstílusára is, amiért az író-olvasó találkozók kedvence – állapította meg végezetül rövidre fogott, de tartalmas felszólalásában Kiss Jenő.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kulturális intézmény születik?
Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész az EMÜK-ről 
Kis híján két éve, pontosabban 2014 májusától működik Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatalának égisze alatt egy olyan képzőművészeti iroda, mely a tervek szerint idővel Erdélyi Művészeti Központtá kellene hogy kinője magát. Az indulásról, időközben felmerült gondjaikról, megvalósításaikról és terveikről ennek vezetőjével, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésszel beszélgettünk.
Társalgásunk során a saját pályafutása is szóba került, ugyanis a magát szerényen, de annál nagyobb felelősséggel programvezetőnek mondó képzőművészeti szakember január végén, Nagyváradon Jakobovits Miklós-díjban részesült.    
– Arra kérem, fogalmazza meg, mit takar az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) elnevezés, kik, milyen meggondolásból és miért éppen itt szeretnék létrehozni?
– Az EMŰK létrehozását tulajdonképpen egy régi, még a két világháború közötti időszakban született és az önálló erdélyi magyar képzőművészeti múzeum létrehozását célzó szándék megvalósítása felé tett első nagy gyakorlati lépésnek szánták mindazok, akik mernek nagyot álmodni és cselekszenek annak beteljesülése érdekében. Ennek megtételére viszont a Barabás Miklós Céh elnöki tisztségét is ellátó, és a nemes ötletet mindvégig dédelgető Jakobovits Miklós festőművész folyamatos unszolására, valamint a kivitelezés vállalására egyaránt szükség volt.
A gyakorlati lépések megtételére valós politikai akarat pedig csak Sepsiszentgyörgyön mutatkozott, ahol a polgármester és a megyei tanács elnöke is egyöntetűen támogatta az elképzelést, amely a szakmai kuratórium döntése alapján végül nem múzeum, hanem annál összetettebb tevékenységű erdélyi képzőművészeti központ létesítésére módosult. Ebben az előkészítő folyamatban oroszlánrésze volt Vargha Mihálynak, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának. Az alakulás első fázisában, az EMŰK egy országos merítésű szakértői testület tanácsadói által biztosította garanciával, a múzeum egy részlegeként működött. Később viszont a törvényi adottságok figyelembevételével váltás következett be az alapok lerakásának stratégiájában a már említett képzőművészeti iroda létrehozásával.
Ez ugyanis az Erdélyi Művészeti Központ elnevezésű képzőművészeti program megvalósításának helyt adva készíti elő a későbbi intézménnyé alakulást. E célkitűzés elérését hivatott szolgálni jelenlegi szerteágazó tevékenysége is, melynek elvégzését Sepsiszentgyörgy és Kovászna megye tanácsa, valamint a Bethlen Gábor Alapítvány támogatja és segíti. Szerepvállalásuk komolyságát pedig a modern kiállítótereket, a művek tárolására alkalmas helyiségeket, valamint a tárlatrendezésre szintén alkalmas tanácskozótermet is magába foglaló székház biztosítása is bizonyítja. 
– Ez hol található?
– A városközpontban álló egykori postahivatal épületében. 
– Milyen szerepet, illetve feladatot szántak az Erdélyi Művészeti Központnak?
– A szerepe mindenképpen az erdélyi magyar képzőművészet valós, kultúrák közti viszonylatban is értékelhető önképének a kialakítása kell hogy legyen, mind a maga, mind tágabb kulturális környezete számára.
Ez viszont az 1920 utáni tárgyi emlékek összegyűjtését, feldolgozását és bemutatását is feltételezi. Kiemelt feladatának tekinti ugyanakkor az erdélyi képzőművészek életművének figyelemmel kísérését és annak jelentős, jellemző darabjainak átmentését a jövő nemzedékei számára, valamint a művészetbarát közönség kiszolgálását és utánpótlásának kinevelését is. Segíteni szeretné továbbá az erdélyi (romániai magyar) művészettörténeti kutatómunkát az eddig lappangó értékek felszínre hozatalával, valamint azzal, hogy megpróbálunk hozzájárulni egyes felmerülő kérdések és stílusbeli összefüggések tisztázásához.
– Meddig terjed a gyűjtési terület, és kik tartoznak közéjük?
– A történelmi Erdély és a Partium, valamint Bukarest vagy bármelyik romániai helység magyar képzőművészete benne foglaltatik és természetesen az erdélyi születésű, de külföldre távozott erdélyi magyar művészek alkotótevékenysége is. Részben pedig a magyar képzőművészekkel közeli baráti és művészi kapcsolatban lévő román, szász vagy más nemzetiségű, esetenként külhoni alkotók jellemzően erdélyi vonatkozású munkássága is.
– A műalkotásokon kívül még gyűjtenek valamit?
– Igen. Vázlatokat, vázlatfüzeteket, munkanaplókat, naplókat, levelezéseket, fotódokumentumokat, filmeket, videókat, hanganyagokat, kéziratokat, cikkeket, valamint az idevágó művészeti vonatkozású könyveket, folyóiratokat, filmeket, riportokat.
– Rendelkeznek-e a gyűjtemény létrehozásához és bővítéséhez szükséges anyagi alappal?
– Sajnos nem, ezért elsősorban a művészek és leszármazottaik adományaira számítunk. Ellentételezésképpen azonban intézményünk vállalja, hogy a gyűjteménybe felajánlott és beválogatott műtárgyakat megfelelően őrzi, gondozza, rendszerezi, lehetőségeihez mérten restaurálja, segíti a szakmai feldolgozásukat, valamint azokat kiállításokon és katalógusokban is bemutatja. 
– Melyek voltak a mögöttünk hagyott esztendő fontosabb megvalósításai?
– Beszereztünk néhány, a gyűjtemény állagának színvonalas raktározását, leltározását, feldolgozását, archiválását és bemutatását megoldó technikai felszerelést. Ugyanakkor folytattuk Az erdélyi magyar képzőművészet a kommunizmus alatt című kiállítás következő, 1975 és 1989 közé eső időszakának a bemutatásához szükséges kutatómunkát. Folyamatosan szerveztük ugyanakkor az erdélyi képzőművészek életművének számbavételét és bemutatását célzó kiállítássorozatot, az így megnyíló tárlatok anyagát pedig katalógusokban is közzétettük.
Kiállítási programjaink összeállításakor azokat az életműveket részesítjük előnyben, amelyek révén az Erdélyi Művészeti Központ gyűjteményét építeni és gyarapítani tudjuk, ahol maga a művész, vagy elhunyta esetén a hagyatékát őrző örökösei alkotásokat ajánlanak fel a központ számára. Mindezt számszerűsítve elmondhatjuk, hogy a 2015-ös évben összesen 12 tárlatot sikerült megnyitnunk, 9 katalógust kiadnunk és a gyűjteményünket 45 műalkotással gyarapítanunk. Fontosnak tartom továbbá a felsorolt eseményeken a nagyszámú közönség részvételének megemlítését, hiszen ezen örvendetes tény a sepsiszentgyörgyiek képzőművészet iránti igényének az erőteljes tükrözésén túl, a helyszínválasztás jogosságát is megerősíti. 
– Idei terveik?
– Továbbhaladni az intézményépítés, számbavétel és gyűjtőmunka terén, valamint 12 kiállítás megszervezése és ugyanennyi katalógus kiadása is a célkitűzéseink közé tartozik.
– Mit jelent az ön számára a Jakobovits Miklós-díj, melyben a Magyar Kultúra Napja alkalmából részesült? 
– Nagyon örültem neki, hiszen ez életem első hivatalos elismerése, ráadásul egy olyan egyéniségről van elnevezve, aki művészként az európai színvonalú igényesség megtestesítője volt, miközben a Barabás Miklós Céh alapítója, alelnöke, majd elnökeként fontos közszolgálatot is vállalt úgy, hogy közben végig kellő távolságot tudott tartani a napi politikától. Művészeti írásai is jelentősek. A képzőművészet erdélyi jellegének kérdését – saját elméleti munkásságom egyik sarokpontját is jelentő problémáját – elsőként ő vetette fel a kommunista diktatúra idején. És nemcsak felvetette, hanem tanulmányokban elemezvén annak sajátosságait, jelentősen hozzájárult az erdélyi magyar képzőművészeti anyanyelvről szóló párbeszéd kialakulásához. Végül pedig, de nem utolsósorban, amint arra már utaltam, az Erdélyi Művészeti Központ megálmodójaként, létrehozásának szorgalmazójaként, és a megvalósítása érdekében alakult kuratórium tagjaként is megőriztem az emlékezetemben. És egy olyan kiváló festőművészként, akivel szoros emberi, valamint ügyszeretetben teljes szakmai kapcsolatban álltam, akire mindig nagy tisztelettel tekintettem, és akinek a szelleme a leendő intézmény már álló falai között lebeg. Éppen ezért a nevét viselő díj nekem való odaítélését nagy megtiszteltetésként éltem meg.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Fokozódó magyarellenesség
Sepsiszentgyörgyön hetek óta egy csendőrségi terepjáró járőrözik. A benne ülők lépésben haladva róják vele a várost, ha éppen nem a Gróf Mikó Imre utcában vagy a Bodok hotel előtt kialakított pihenők valamelyikében állnak lesben. Ugyanakkor egy idő óta a rendőrség járművei is sűrűbben tűnnek fel, mint eddig, így ha valaki esti sétára indul, tekintete lépten-nyomon a karhatalmi szervek járműveibe botlik.
Mindezek láttán óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés, hogy mi lehet a készültségi állapot oka. Válasz híján azonban csak találgatni lehet, bár egy demokratikus államban az ilyen és hasonló intézkedések bevezetését nemcsak az érintettek tudomására hozzák, hanem meg is indokolják. Nálunk nem, főleg a szerintük nem is létező Székelyföldön, ugyanakkor viszont az is megtörténhet, hogy csak itt követelik meg a fokozott éberséget. Számtalanszor bebizonyosodott ugyanis, hogy Bukarest gyarmatként kezeli ezt a vidéket, őshonos lakóit pedig ellenségnek nézi. Így az sem véletlen, hogy mifelénk a rendőrség, csendőrség és titkosszolgálatok állományának létszáma jóval magasabb az országos átlagénál.
Az a tény pedig, hogy a fegyveres testületek nálunk szolgálatot teljesítő tagjai még veszélyességi pótlékot is kapnak, akárcsak afganisztáni küldetésük alatt, mindent elárul a nálunk betöltött szerepükről, illetve a hatalom szándékáról. És hogy ez számunkra semmi jót sem ígér, azt a velünk szemben tanúsított pökhendi viselkedésük, valamint arrogáns, olykor agresszív magatartásuk is bizonyítja. Gondoljunk csak a durván bántalmazott gidófalvi és szentléleki fiatalokra vagy a február 20-án Kézdivásárhelyen általuk elkövetett halálos gázolás elhallgatására. Legújabban pedig terrorista veszélyre hivatkozva fokozzák a magyarellenes intézkedéseket. 
Minden jel arra mutat tehát, hogy kezdenek visszatérni a Ceauşescu-féle kommunista diktatúrának az erdélyi magyarság megfélemlítésére és megsemmisítésére irányuló gyakorlatához. Szándékuk megvalósítását azonban összefogással és bátor kiállással meg lehet akadályozni! 
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Békében, de nem szolgaként!
Mi, erdélyi magyarok tisztában voltunk azzal, hogy a minket megillető jogok kicsikarása során hosszú és nehéz küzdelemre kell felkészülnünk, arra viszont gondolni sem mertünk, hogy több mint 26 évvel a kommunizmus bukása után haladás helyett visszalépések történhetnek ezen a téren. Miként arra sem, hogy 2016 tavaszán egy erőteljes megfélemlítési és gyűlöletkampány szenvedő alanyai leszünk. Ráadásul egyesek közülünk még most sem akarnak szembesülni a valósággal, annak ellenére, hogy naponta támadnak, rágalmaznak és gyaláznak, miközben a hosszú évek során nagy nehezen megszerzett aprócska jogainkat is egyre nyesegetik.
Hogy miért jutottunk ide? Legfőképp azért, mert hiányzott belőlünk a kellő erélyesség és következetesség, mert hagytuk, hogy ocsmány módon félrevezessenek és rászedjenek. Ezen persze magunk között lehet – és talán kell is – vitatkozni, most azonban nem erre van szükség, hanem összefogásra, valamint határozott és közös lépésekre! Az egymásnak feszülés és szétfaricskált akarat ugyanis a pusztulás szélére juttatta a határokon kívül rekedt magyarságot. Olyan helyzetbe taszította, amely még nem kilátástalan ugyan, de hamarosan azzá válhat. Ha továbbra is megengedjük, hogy mondvacsinált okok miatt zaklassanak, és hamis vádakkal illessenek, a bénító félelem vagy a halálos közömbösség bármikor eluralkodhat rajtunk, ami számunkra valóban a véget jelentheti, mert gyáván és fásultan ellenségeink játékszerei leszünk! 
Éppen ezért fel kell végre tápászkodni, kiegyenesedni, és egyenes tekintettel szembefordulni mindazokkal, akik a létünkre törnek! Úgy, ahogy őseink tették évszázadokon keresztül otthonuk, jussuk és családjuk védelmében. Világossá kell tenni, hogy mi nem vágyunk arra, ami a másé, de a magunkét sem adjuk! Hogy békében akarunk élni, de nem szolgaként! Hogy másokkal egyenjogú lakói akarunk lenni ennek a földnek! Minderre pedig a székely vértanúk napján jó alkalom kínálkozik, így március 10-én Marosvásárhelyen van a helyünk, hogy egymás jelenlétében megkapaszkodva, békésen és méltóságteljesen, de elszántan és félreérthetetlenül nyilvánítsuk ki az akaratunkat.
Bedő Zoltán . Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

MPP-listán indulnak Bedőék (Önkormányzati választások)
A Magyar Polgári Párt (MPP) listáin indulnak a Bedő Zoltán vezette Magyarság Megmaradásáért Mozgalom jelöltei a júniusi önkormányzati választásokon – jelentették be a két szervezet vezetői tegnap délelőtti sajtótájékoztatójukon. Összefogásra van szükség nemzeti ügyekben, ezt kívánják erősíteni a közös indulással – hangsúlyozták.
Kulcsár-Terza József, az MPP háromszéki elnöke a hétvégi felvidéki választások eredményével példázta, hová vezet a széthúzás – a Magyar Közösség Pártjának most sem sikerült elérnie az ötszázalékos bejutási küszöböt, így nem lesz képviselője a szlovák parlamentben –, és rámutatott, tanulnunk kell esetükből, az együttműködés nem megkerülhető. Meglátása szerint a nemzeti ügyek elsőbbséget élveznek, felülírják a pártérdekeket, éppen ezért alakítottak ki együttműködést Bedőékkel. Bedő Zoltán – akit az Erdélyi Magyar Néppárt kizárt soraiból és többen követték egykori párttársai közül, megalakítva a Magyarság Megmaradásáért Mozgalmat – kiemelte, soha nem volt és nem is kíván pártkatona lenni, ám rájött, hogy csak úgy tud bármit tenni a nemzetért, ha önkormányzati szerepet vállal, a partvonalról kiabálás nem mozdítja előre a közös ügyeket. Ezért fogadták el az MPP ajánlatát, kimondottan szakembereket kívánnak a helyi tanácsokba küldeni, nem politikusokat – hangsúlyozta.  Pethő István, az MPP megyei alelnöke szintén a szlovákiai példára utalva beszélt a vegyes pártok hordozta veszélyekről. Kulcsár-Terza József pedig kérdésre válaszolva megerősítette, az MPP tartja magát jelszavához, az önkormányzati választásokon biztosítja a választás szabadságát, a parlamenti megmérettetésre pedig támogatja a közös lista kialakítását, a „nemzeti válogatott” indítását. Kulcsár-Terza azt is elmondta, április elsejéig bemutatják polgármesterjelölteiket, és addig az is tisztázódik, hol tudnak listát állítani.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A hadisikerek titka
Kisháború Háromszéken 
Dr. Csikány Tamás magyarországi hadtörténész Kisháború Háromszéken 1848. december című könyvét Sepsiszentgyörgyön is bemutatta. Akkor az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc hadi eseményeit és azok hátterét évtizedek óta kutató honvéd ezredes, egyetemi tanár saját ismertetőjével gazdagodhattunk, és egy új fogalom, a kisháború keltette fel érdeklődésünket.
A bécsi levéltárakban végzett kutatásai alkalmából előbányászott katonai forrásokra, parancsokra, jelentésekre támaszkodó vetített képes előadása során egy számunkra új fogalom, a kisháború jelentését is taglalta. Ennek használata a szerző elmondása szerint a XIX. században vált általánossá, és annak tekintettek minden olyan harci cselekményt, mely nem a főhadszíntéren zajlott, s melynek közvetlen célja a végső, a döntő győzelem kivívásának vagy elérésének a segítése, támogatása volt a hagyományostól eltérő módszerek alkalmazásával.
Ezen módszerek közé tartozott az ellenség ellenálló képességének a folyamatos gyengítése és a fenyegetettség látszatának fenntartása. Mindezt vezetőik elrablása, sorozatos rajtaütések és kisebb győzelmek révén próbálták megvalósítani a háború folytatásáról való lemondás érdekében. Végső soron tehát így is az ellenség legyőzése érdekében cselekedtek, de nem túlerővel, technikai fölénnyel, hanem olyan különleges képességek felmutatásával, mint például az önállóság, mozgékonyság, képzettség, elkötelezettség és hősiesség.
Háromszék ellenállt
Az 1848. október 16-ra összehívott agyagfalvi nemzetgyűlés után számunkra vereséggel végződött székely hadjárat következtében a Puchner tábornok által vezetett osztrák haderő, Marosszék, Udvarhelyszék és Csíkszék elfoglalása után a magára maradt Háromszéket is megszállással fenyegette, a nép nyomására a szék vezetősége pedig az önvédelmi harc mellett döntött. Hozzá kell tenni, hogy nem alaptalanul és reménytelenül, ugyanis az akkor 3154 négyzetkilométernyi, hegyekkel körbevett, patakok völgyével, folyókkal szabdalt terület ennek megvívásához eszményi terepet biztosított. Ennek tudatában pedig a védekezésre készülő háromszékiek néhány hét alatt képesek voltak politikai, társadalmi, gazdasági és szellemi tevékenységüket teljes egészében a hadiipar és ütőképes hadsereg megteremtésére, előállítására fordítani.
A szék vezetésének egyik fontos intézkedése, mely a határőrzés terhét felerészben megosztotta a katonák, illetve a jobbágyok és nemesek között, már 1848. szeptember 16-án megszületett, s az eddigieknél több ember felkészítését tette lehetővé a katonai szolgálatra. Egy másikat október 19-én hoztak meg, a fegyverek, valamint védőeszközök előkészítésére vonatkozóan, másnap pedig kiosztották a tartalékfegyvereket. November 16-án elhatározták újabb népfelkelő alakulatok szervezését, és Gábor Áron szájából elhangzott a „lészen ágyú”, a november 28-i sepsiszentgyörgyi népgyűlésen pedig ismét kimondták a fegyveres önvédelmet.
Baj van Köpecen
Az első komolyabb összeütközésre 1848. november 29-én, Árapatak határában került sor, melynek végén a honvédek kénytelenek voltak ugyan visszavonulni, de felkészültségük, felszereltségük és hősiességük meglepte a román és szász szabadcsapatokkal megerősített ellenséget. A földvári győzelem és a hadiüzemek hatékonysága növekedésének hatására Brassó megtámadásának a gondolata is felmerült, és ennek kivitelezésébe bele is kezdtek.
Háromszék főparancsnoka, Dobay Károly ezredes haditervének megfelelően a székely haderő december 5-én lendült összehangolt támadásba, Szászhermány, Prázsmár és Földvár ellen, és hősies küzdelemmel el is foglalták ezeket a településeket. Mindezen hadiesemények következtében a Háromszékről kivert és már Brassóban szorongatott osztrák parancsnok, Stutterheim ezredes a Magyarországon állomásozó császári csapatok főparancsnokától volt kénytelen erősítést kérni. 
Brassó megtámadása végül Heydte osztrák kapitány Erdővidékre történt második betörése miatt elmaradt, ugyanis a székely vezérkar jobbnak látta csapatait a szorongatott helyzetben lévő falvak felmentésére vezényelni. December 9-én jutottak el az első felmentő csapatok a Barót-patakig, ahol szembetalálták magukat Heydte addig Felsőrákoson állomásozó és túlerőben lévő seregével. Ennek ellenére felvették a harcot, s bár a győzelemre nem futotta, hadifelszerelésben és emberéletben egyaránt nagy veszteségeket okozva az ellenségnek, Köpec irányába elmenekültek. Az üldözésükre indult császáriak és román népfelkelők nem érték ugyan utol őket, azonban megtorlásul kirabolták, majd felgyújtották a falut, a fegyvertelen lakosság nagy részét pedig kegyetlenül lemészárolták.
Kiharcolt béke
Bár Heydte azt remélte, hogy Köpec elpusztításával megfélemlíti a székelyeket, e gaztett híre éppen az ellenkező hatást váltotta ki belőlük, és már másnap körülzárták a felsőrákosi táborába visszahúzódott osztrák tisztet, aki seregével a Rikán keresztül próbált a helyszínről rendezett sorokban eltávozni. Ebbéli szándékát azonban a huszárok támadása meghiúsította, a kezdetben rendezett visszavonulás pedig eszeveszett menekülésbe csapott át, melynek során a császáriak 297 főt veszítettek, míg székely részről csak három sebesültet jegyeztek fel.
A háromszéki felkelők katonai sikerei az osztrákokat haderő-átcsoportosításra kényszerítették, melynek során a Schurtter-dandárt Brassóba vezényelték, segítségével pedig a december 24-én Hidvégnél gyülekező székely csapatokat Sepsiszentgyörgyig vetették vissza.  A háromszéki ellenállás első fejezete végül 1849. január 2-án az árapataki béke megkötésével ért véget, melynek értelmében a segítségül érkezett 12. honvédzászlóaljat és a Mátyás-huszárokat el kellett távolítani a szék területéről, a császáriak pedig kötelezték magukat, hogy többé nem fogják megtámadni Székelyföldnek eme szegletét.
Háromszék önvédelmi harca tehát elérte a célját, hiszen miközben jelentős katonai erőket vontak el a többi harcszíntérről, a szabadságot és függetlenséget is sikerült megőrizni. Mindez pedig a példátlan összefogásnak, székely furfangnak és az erőforrások ésszerű kiaknázásának volt köszönhető.
A székely határőrség fegyverei 1764 és 1851 között
Amint arról annak idején beszámoltunk, A székely határőrzés évszázadai címmel tartottak tudományos értekezletet, magyarországi hadtörténészek bevonásával, a Székely Nemzeti Múzeumban. Ezek egyikén Soós Péter, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem doktorandusza a Habsburg birodalom szolgálatába állított székely határőrök kézi lőfegyvereiről értekezett.
Az ott elhangzottak tömörített változatát az alábbiakban megosztjuk olvasóinkkal is, azonban mielőtt ebbe belevágnánk, röviden összefoglaljuk, hogy a székelyek szabad emberekből miként váltak az osztrák császár zsoldosaivá. A székelyeknek a magyar királyoktól kapott legfőbb feladata a keleti végek védelme volt, mely elvárásnak az évszázadok során maradéktalanul eleget is tettek, cserébe pedig megőrizhették ősi intézményrendszerüket és jogszokásaikat. Ez az állapot azonban a mohácsi vész, vagyis 1526 után, az ország háromfelé történő szakadásának egyik következményeként elégedetlenséget szülő átalakulásokat szenvedett, melyek végül az 1562-es székely lázadáshoz vezettek. Ennek leverése után János Zsigmond a segesvári országgyűléssel olyan intézkedéseket hozatott, melyek nyomán a székelység elszegényedett rétege a fejedelem fennhatósága alatt véglegesen jobbágyi sorba kényszerült, az előkelők pedig háború esetén továbbra is kötelesek voltak hadba vonulni.
Huszáregyenruha a szabadságharc idején
Az erdélyi fejedelemség megszűnését és a terület Habsburg uralom alá kerülését követően, az uralkodó parancsára 1762-ben két székely és két román határőr gyalogezredet, valamint egy székely huszárezredet hoztak létre, melyek feladata a birodalom keleti és dél-keleti határainak biztosítása volt. Idegen parancsra a székelyek nem szívesen vonultak be katonának, sőt 1764. január 7-én ismét fellázadtak, de a császári haderő éjjel rájuk törve, vérbe fojtotta az ellenszegülést. E vérengzés, mely hosszú időre véget vetett az ellenállás minden formájának, madéfalvi veszedelem néven vonult be a történelembe. 
Az ily módon létrehozott székely gyalog határőrezredek kézi lőfegyverei 1764 és 1851 között a következők voltak: 
1. A császári hadseregben rendszeresített, elöltöltő, simacsövű, franciakovács elsütő szerkezettel és feltűzhető szuronnyal ellátott gyalogsági puska
2. Pontos lövések leadására is alkalmas, két elsütő szerkezettel és két csővel rendelkező duplakurtály
3. 74 mm-es gyalogsági puska
4. Vágószuronnyal ellátott vadászkurtály
A huszárok alapfegyvere a szablya volt, azonban a következő lőfegyverekkel ők is rendelkeztek:
1. Lovassági karabély
2. Lovassági pisztoly, melyből mindenki kettőt kapott
A technika fejlődésével később bevezették az Augustin gyutacsos gyalogsági és a lőkupakossá alakított kadétpuskát is.
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után, pontosabban 1851-ben a székely határőrkörletet megszüntetik, és ettől kezdve a székely határőrök – egy kétéves időszak kivételével (1942-1944) – kénytelenek más alakulatok kötelékében szolgálni.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Honnan jöttek a székelyek?
Már jóval Árpád előtt a Kárpát-medencében voltunk 
A Székely Zoltán régész által 1969 és 1970-ben végzett ásatások során bukkantak a zabolai, illetve petőfalvi temetőkre, melyek leletei kulcsfontosságú szerepet játszanak a székelység Háromszék területére történő betelepedésének időbeli meghatározásában. Az akkor feltárt anyag vizsgálata során megszületett eredményeket és a belőlük levonható következéseket összefoglaló tanulmányt az elmúlt hét végén mutatták be a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban.
A házigazda szerepét ellátó Sztáncsuj Sándor József régész, főmuzeológus méltatásnak is beillő bevezetőjében lelőhely-monográfiaként határozta meg az említett tanulmányt magába foglaló könyvecske műfaját, melyben helyet kaptak a leletek kapcsán megfogalmazott különböző vélemények is. Megtudhattuk továbbá, hogy a Zabola és Tamásfalva között elterülő síkságból kiemelkedő, Tatárhalomnak nevezett dombon végzett ásatások nyomán egy kora-bronzkori, vagyis Kr. e. 2700–2500 tájára tehető település maradványai, valamint egy késő-Árpád-kori temető sírjai kerültek elő.
Azt már a tanulmány szerzője és az egykori feltárást irányító szakember fia, Székely Zsolt régész, egyetemi tanár mondta el az érdeklődőknek, hogy a temetőben 192 sírra akadtak. Ezek túlnyomó többségéből cserfa-deszka maradványok kerültek elő, koporsószegek viszont nem, ami arra enged következtetni, hogy a halottak oldalára és fölé deszkákat tettek ugyan, de nem helyezték őket koporsóba (vagy fából készültek a szegek – szerk.). A megtalált ékszerek, használati tárgyak, övcsatok és hajkarikák vizsgálata nyomán megállapítható, hogy ezeket a korai Árpád-korban Kárpát-medence-szerte használták. Egyes sírokba pénzérméket is helyeztek, melyek numizmatikai kutatása megállapította, hogy a legkorábbiak 12. századból származó magyar dénárok, a többi pedig III. Béla (1173–1196) által volt kibocsátva. Az ilyenkor legfontosabb kérdések egyike azonban, hogy milyen nemzet alkotta az ide temetkező közösséget, még mindig megválaszolatlan maradt, eldöntése pedig az antropológusokra várt.
A Budapesti Természettudományi Múzeum munkatársa, Fóthi Erzsébet vezetésével 2007–2008-ban elkészült Székelyföld valamennyi középkori temetőjének embertani vizsgálata. Ennek folyamán pedig az is kiderült, hogy az említett két temető antropológiai párhuzamait a Kárpát-medence nyugati részének avar és Karoling-kori európai, valamint ázsiai jelleget egyaránt hordozó népességében találhatjuk meg. Mindezek alapján tehát megállapítható, hogy a zabolai és petőfalvi, valamint az udvarhelyszéki Árpád-kori temetőkben végső nyughelyre lelt népesség a székelyekkel azonosítható, azonban nem helyi fejlődés nyomán alakult ki, hanem Magyarország távoli területeiről került ide. Ugyanakkor bebizonyosodott, hogy a székelység Kárpát-medencei jelenléte az avarkorig vezethető vissza, vagyis Árpád népe már itt találta őket, viszont nem a jelenlegi helyükön, hanem az Őrségben, a mai Zala és Vass megye területén.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Nemzetemet szolgáltam”
Kétrészes portréfilm László Gyula régész–történészről
A múlt hét közepén vetítették le Jelenczki István Áldom a Teremtőt című, kétrészes, költőien szép, mély érzelmi és gondolati töltetet hordozó filmjét a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban. A László Gyula régész, történész, egyetemi tanár életét és munkásságát bemutató alkotás tulajdonképpen lírai vallomás haza- és nemzetszeretetről, helytállásról és felelősségtudatról, művészetről és tudományról, valamint e két utóbbinak a tudós férfiúban létrejött nemes ötvözetéről.
„Aki a magyar őstörténettel és történelemmel foglalkozik, nem tudja megkerülni a 20. század egyik legkiválóbb géniuszát és polihisztorát, László Gyulát. Aki a magyar történelemmel foglalkozik, annak kötelessége László Gyula ismerete, annak kötelessége utánamenni az igaz, hiteles magyar őstörténetnek, hiszen ő jeles képviselője volt ennek a kutatásnak. Személyében ugyanakkor nemcsak egy kitűnő régészt, történészt és képzőművészt ismerhetünk meg, hanem egy kiváló előadó képességgel rendelkező tanítómestert is” – jegyezte meg vetítés előtt az eseményen részt vevő rendező, egyben a forgatás operatőre.
A filmről, melynek elhangzó szövegrészleteit a professzor 1910-ben születtem, Árpád népe, a Szent László-legenda középkori falképei, valamint a Nagyszentmiklósi kincs című könyveiből válogatta, így vallott: „László Gyula munkásságát a teljesség igényével is csak »hiányosan« lehet bemutatni, mert olyan sokrétű, színes és részletes, hogy szétfeszíti a kétrészes film adott időkeretét.”
Az alkotásban fokozatosan bontakozik ki a László család hányatott sorsa, illetve a vásznon való ábrázolás tehetségével és tudós elmével egyaránt megáldott második gyermek életútja. A kettős honfoglalás elméletének megalkotójaként tisztelt László Gyula 1910. március 14-én született a Brassó megyei Kőhalmon, ahol apja tanítóskodott. Első megpróbáltatásukat az 1916-os román betörés jelentette, majd Erdély Romániához történt csatolása következett. Magyarországra menekültek, ahol hónapokon át vagonban tengették az életüket, míg az apának sikerült álláshoz jutnia.
Felsőfokú tanulmányait a Képzőművészeti Egyetemen kezdte el, de miután egy külföldi tanulmányútja során eredetiben csodálhatta meg a legnagyobb mesterek alkotásait, úgy gondolta, neki nincs keresnivalója a művészetben, és a Pázmány Péter Tudományegyetem nekifogott régészetet, néprajzot és művészettörténetet tanulni. Régészeti munkásságát Fettich Nándor mellett kezdte meg, majd Észak-Erdély visszacsatolása után a Kolozsvári Ferenc József Egyetemen nyert katedrát. Itt főleg a népvándorlás és a honfoglalás korával foglalkozott, de néprajzi kutatásokat is végzett.
Szülőföldjén, ahol kulcsszerepet játszott a magyar nyelvű egyetemi oktatás megszervezésében,1949-ig maradt. Magyarországra való visszatérése után csak 1957-ben jutott állandó katedrához, azonban több mint két évtizeden át oktatta a régészhallgatókat, miközben tanárként és kutatóként a legnagyobbak közé emelkedett. „Tudva tudatlan édes nemzetemet szolgáltam” – hangzott el a filmben is idézett önvallomásában.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Valós eredetünkről értekeztek
27. Kőrösi Csoma Sándor Napok
Kovásznán ezúttal is a tudományos értekezlet nyitotta meg a Kőrösi Csoma Sándor emléke előtt (Gazda József nyugalmazott tanár, író, szociológus jóvoltából) immár 27. alkalommal tisztelgő, valamint a szellemét őrző és tükröző rendezvénysorozatot.
A Héphaisztosz szálló konferenciatermében csütörtök reggel megkezdődött és a városi művelődési ház Ignácz Rózsa Termében befejeződött, háromnapos ülésszak a valós eredetünk és múltunk feltárásában elért legújabb eredmények megismertetésére fektette a hangsúlyt. A teljesség igénye nélkül vázoltuk fel néhány előadás tematikáját.
Csütörtökön az anyaország és Erdély különböző sarkaiból érkezett kutatók úgymond Kőrösi Csoma Sándor apropóján fejthették ki véleményüket. Ez alkalomból dr. Nagy Lajos a Csoma-irodalomban fellelhető legendákról, mítoszokról és tévedésekről értekezett, dr. Obrusánszky Borbála pedig Györffy Györgynek a hun-magyar rokonságra vonatkozó tételeit cáfolta. A következő gyűjtőcím, a Magunk keresése kapcsán dr. Székely Zsolt a székely-magyar ősökről beszélt. Délután a vallás és a mitikus múlt került terítékre, így Szathmári Botond a táltosokat és/vagy sámánokat, dr. Mandics György pedig II. Lajos énekeskönyvét ismertette.
Péntek délelőtt a nyelv, írás, kultúra témakörben dr. Czeglédi Katalin a magyarság természetvallásáról értekezett, délután Máthé Lajos a jugurok történetéről, míg Sántha Attila a 11. századi szkíta- és besenyő-kérdésről. Végezetül, szombaton Balogh Miklós fejtette ki, hogy a sárkányok valóban léteztek, s arra is magyarázatot adott, hogy miért fújtak lángot.
A konferencia kerekasztal-megbeszéléssel zárult, melyen a résztvevők főleg a megszervezésének módjára és mikéntjére, valamint egy-egy előadás hosszára tettek javaslatot, de hozzászóltak az ülésszak alatt elhangzottakhoz is. Ezekkel kapcsolatban volt, aki úgy vélekedett, hogy Kőrösi Csoma Sándor-emléknapokról lévén szó, az értekezlet előadásainak kizárólag róla és munkásságáról, valamint a hozzá kapcsolódó tudományágakról és kutatásokról kellene szólniuk, illetve hozzá kapcsolódniuk. Az is megfogalmazódott, hogy a történelemkutatásban az egyoldalú megközelítés téves, tehát kizárólag a régészet, nyelvészet vagy bármelyik más tudományág eszközeit használva nem juthatunk eredményre, ezért interdiszciplináris megközelítésre van szükség.
Kiderült továbbá, hogy a mindig bekövetkező krónikus időhiány miatt egyesek azt szeretnék, ha ezeken a tanácskozásokon kevesebb előadást tartanának, mások pedig az általuk ilyenkor elmaradhatatlannak vélt vita kedvéért javasolták ugyanezt. Szerintük ugyanis ily módon a felmerült kérdések megválaszolásához is közelebb lehetne kerülni. Végezetül pedig kimondták, hogy a kutatási eredmények nyilvánosságra hozatala, vagyis közlése nélkül hosszú távon nem lehet eredményeket felmutatni, hiszen a folytatásukhoz segítséget is csak így kaphatunk, de tevékenységük értékelésének és elismertetésének is ez az egyetlen járható útja.
Néhány előadásról lapunk elkövetkező számaiban részletesen is beszámolunk.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A helyzet változatlan
1981 júliusának egyik hajnalán a lábunknál fogva rángattak ki a Szent Anna-tónál felhúzott sátrunkból az oda kivezényelt milicisták, és még mielőtt felocsúdhattunk volna, már ránk is ripakodtak: azonnal adjuk oda nekik személyi igazolványainkat. Így jutott a mogorva hatóság tudtára, hogy ama emlékezetes Anna-napot megelőző éjszakán mi is azok között voltunk, akik hitet tettek magyarságuk mellett, és elítélték a kommunista rendszer elnyomó és jogainkat semmibe vevő politikáját. Ennek első következményeként augusztusban borsos pénzbüntetést róttak ki rám a tónál az említett időpontban elkövetett, úgymond, „csendháborítás” miatt. Folytatásaként Kolozsváron egy professzor előadásáról hurcoltak el a Securitate pribékjei, majd a megtörésemet célzó két, kihallgatásoktól terhes esztendő után, a diplomavizsga napján eltávolítottak a főiskoláról.
Azóta kis híján 35 esztendő múlt el fölöttünk, a diktátor 26 éve megbukott, de 2016 áprilisának egyik délutánján mégis az előbbivel azonos tartalmú csendőrségi jegyzőkönyvet találtam a postaládámban. Ismét megbüntettek, mert folyó év március 10-én 18 óra 30 perckor egy szerintük engedélyezetlen felvonulás résztvevőjeként a marosvásárhelyi Rózsák téren megzavartam az ott lakók nyugalmát. Állításukat egy videofelvételre alapozzák.
Döbbenten betűztem a hányaveti módon papírra firkantott sorokat, és habozás nélkül eldöntöttem, a rám kirótt bírságot nem fogom kifizetni, az ügyet pedig jogi útra terelem. Ugyanis a román alkotmány által biztosított gyülekezési jogom durva korlátozásán kívül több nyomós okom is akad erre. A hatóságok részéről irányunkba gyakorolt megfélemlítési kísérlettől, a jogtalanul készített és felhasznált videofelvételeken és zaklatáson át, a valótlan állításokra alapozott pénzbüntetésig.
A székelyeket titkosszolgálati eszközökkel elhallgattatni, elüldözni vagy megsemmisíteni akaró román hatalomnak pedig ezúton üzenem, továbbra sem félünk, és a minket megillető nemzeti jogaink követeléséről sem fogunk lemondani!
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Újabb felvonulókat bírságoltak meg
Újabb bírságokat rótt ki a marosvásárhelyi csendőrség a székely szabadság napján felvonulókra: többek között a sepsiszentgyörgyi Bedő Zoltán közíró és több kézdivásárhelyi személy a rendezvény után több mint egy hónappal kapta meg a csendháborításért kiállított jegyzőkönyvet.
Bedő Zoltán Facebook-oldalán tette közzé a dokumentumot, amelyben az áll, hogy március 10-én 18.30-kor egy „engedélyezetlen felvonulás résztvevőjeként megzavarta a marosvásárhelyi Rózsák terén a lakók nyugalmát”, ezért bírságolják meg 200 lejre. A jegyzőkönyv szerint a rendfenntartók videofelvétel alapján azonosították. Bedő hangsúlyozta, nem fogja kifizetni a bírságot, jogi útra tereli az ügyet.
Különben a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) továbbra is arra kéri a megbírságoltakat, hogy a jegyzőkönyveket elektronikus formában küldjék el a szekelyszabadsagnapja@gmail.com címre, hogy biztosítani tudják jogi képviseletüket. Gazda Zoltán, az SZNT sepsiszéki elnöke lapunknak elmondta, bebizonyosodott, hogy a csendőrség sokkal több embert megbírságolt, mint amennyit korábban bejelentettek.
Gazda emlékeztetett, a rendfenntartóknak a felvonulás után kiadott közleményükben az állt, hogy 84 jegyzőkönyvet állítottak ki. Csak az SZNT 80 esetben vállalta a jogvédelmet, de foglalkozik ezzel az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és több jogvédő szervezet is, sőt olyan esetről is tudnak, hogy valaki önállóan fordult bírósághoz.
Mint ismeretes, a március 10-ei székely szabadság napján tartott marosvásárhelyi tiltakozást szervező Siculitas Egyesület feljelentést tett a korrupcióellenes ügyészségnél (DNA) a marosvásárhelyi csendőrség parancsnoka és hat beosztottja ellen, akiket hivatali hatalommal való visszaéléssel, valamint okirat-hamisítással vádol.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) és az SZNT nevében eljáró Siculitas Egyesület elnöke szerint a hatóság hivatali hatalommal való visszaélést követett el, amikor nem a szervező egyesületet, hanem ötven személyt büntetett meg szervezőként. Izsák Balázs azt tartotta okirat-hamisításnak, hogy a csendőrség olyan személyeket is megbírságolt, akik bizonyíthatóan nem voltak jelen a marosvásárhelyi megmozduláson.
Bíró Blanka |
Székelyhon.ro

Aki lelket lehel a formába
A fazekasságban benne van a víz, levegő, tűz
Április 26-án, a szellemi tulajdon világnapján Szathmári Ferenc, a Romániai Magyar Népművészeti Egyesület elnökének, Páll Ágoston korondi fazekasról szóló könyve bemutatójával tisztelgett a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum az alkotók és művészek munkássága előtt. A rendezvény a szerző és a főszereplő részvételével zajlott, az intézmény Bartók Termében.
A korondi fazekasság jellegzetes székely hagyományra alapul, ezt a tudást azonban könyvből nem lehet elsajátítani, mert apáról fiúra száll évszázadok óta, vagyis közvetlen kapcsolatok útján terjed, s ezért a szellemi örökségünk részét képezi.
Páll Ágoston azon korondi fazekasok egyike, aki felmenői mesterségének fortélyait nemcsak elsajátította és több évtizede műveli, hanem tovább is adta. Éppen ezért 2011-ben jól megalapozottan tüntették ki az Unesco Élő Szellemi Örökség díjával – vélekedett Szőcsné Gazda Enikő néprajzos muzeológus, a könyvet és annak főszereplőjét méltató beszédében.
A szakembertől továbbá azt is megtudhattuk, hogy Korond Románia legismertebb fazekastelepülése, melyet már az 1616-os feljegyzésekben is a fazekasmesterséget űző helységként tartottak számon. Igazán híressé azonban a 18–19. században vált, a homokkal soványított agyagból készült főzőedényei és borvizes korsói által. Ezek keresletéhez viszont az egyszerűségükön és tartósságukon kívül, az elkészítőik kereskedelmi tevékenysége is hozzájárult, ugyanis termékeiket messzi földre elhordozták. Tudásuk magas színvonalát jelzi például, hogy az akkor ritkaságszámba menő 2 vékás, vagyis a kis híján 50 literes fazekat is el tudták készíteni.
A másodikként felszólaló szerző nem rejtette véka alá, hogy Páll Ágoston életútjának és tevékenységének a megírásával példát szeretett volna másoknak is állítani kitartásból, küzdeni tudásból és az értelmes munka szeretetéből. Mindezen tulajdonságok nélkül ugyanis véleménye szerint, a népművészet terén még a tehetség birtokában sem lehet igazán értékeset és maradandót alkotni.
A kötet szerkezetileg 3 részre tagolt. Az első tulajdonképpen a főszereplőnek az író kérdéseire adott válaszaira alapuló önvallomás, melyből tudomást szerezhetünk felmenőiről is. Közülük Páll Ferenc (1838–1887) nevű dédnagyapja már szabad székely és fazekas volt, amint arról a fennmaradt írások is tanúskodnak. Édesanyja vele együtt tizennyolc gyermeket hozott a világra, viszont a felnőttkort csak kilencen érték meg. A második a sajtó tükrében mutatja be a fazekasmestert, és a harmadik a rendezvényeket sorolja fel, melyeken Bukaresttől, Budapesten át Washingtonig részt vett, illetve a neki adományozott díjakat és elismeréseket.
Az utolsóként szóra emelkedő népművész személyében egy tetőtől talpig székely mesterembert ismerhettünk meg. Olyan személyt, aki nemcsak magatartásával, a keze alól kikerülő remekművekkel, hanem mélyenszántó és ízes nyelven megfogalmazott gondolataival is felhívja magára a figyelmet. Hivatásként gyakorolt szakmájáról pedig így vall: „A fazekasságban benne van a víz, levegő, tűz. A fazekasság teremtő erő. Az agyagból új forma születik, kézzel formáltan. Aztán a fazekas kiégeti, hogy lelket leheljen belé.”
Bedő Zoltán
Szathmári Ferenc: Páll Ágoston a korondi fazekas /Romániai Magyar Népművészeti Szövetség, 2016/
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mellélőtt a főfogyasztóvédő
Gheorghe-Mircea Diacon, a Kovászna megyei fogyasztóvédelmi hivatal vezetője feljelentette a sepsiszentgyörgyi H–Press Kft. által kiadott Háromszék napilapot és Bedő Zoltánt az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál, derül ki a testület értesítéséből, melyet tegnap kaptunk meg.
A feljelentés tárgya Bedő Zoltán, „Kovászna Megye Tanácsának tagja” A főfelügyelőnek távoznia kell! című jegyzete, mely a főfogyasztóvédő szerint „diszkriminálja” őt. A beadványban az áll, az illető véleményanyag a Háromszékben jelent meg, a feljelentéshez meg a Székely Hírmondóból kimásolt jegyzetet mellékelte. Ugyanis ott jelent meg az anyag. Különben Bedő Zoltán megyei tanácstagi mandátuma még tavaly novemberben megszűnt, Diacon a feljelentést idén április 20-án tette. Diacon kéri a diszkriminációellenes tanácsot, bírságolja meg a felelősöket, és kötelezze a meghozandó határozat közlésére.
Az Adjudról Háromszékre szegődött Diacon előbb rendőr volt, de magatartása miatt eltanácsolták az intézménytől. Aztán polgárőrnek állt, onnan meg kirúgták. 2013. január közepétől politikai hátszéllel a Kovászna Megyei Fogyasztóvédelmi Hivatal vezetője. Azóta többször felhívta magára a figyelmet, többek között a „székely ízek” üldözésével, a taxisok SIC-matrica miatti megbírságolásával, az unitárius ifjak árkosi egyházi táborában rendőri kísérettel való, túlkapásnak minősülő ellenőrzésével, a Háromszéket kiadó H–Press Kft. jogtalan megbírságolásával, vendéglői dulakodásával és hivatali visszaélésével, mely cselekedetekről lapunkban beszámoltunk.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tüntetés az igazságért
A Magyar Polgári Párt és ifjúsági szervezete, a Magyar Erdélyért Egyesület, illetve a Magyar Megmaradásért Mozgalom csatlakozik a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, az Erdélyi Magyar Ifjak és a Minta által vasárnap 14 órára Kézdivásárhelyre meghirdetett tüntetéshez, amelyen kiállnak a terrorváddal őrizetbe vett Beke István Attiláért és Szőcs Zoltánért.
Kulcsár Terza József, az MPP háromszéki elnöke keményen fogalmazott a vádirat kivonata kapcsán: rossz vicc a romániai igazságszolgáltatás, kettős mércét alkalmaznak – a Colectiv-tragédiában hatvannál többen vesztették életüket, de senkit sem zártak be, Kézdivásárhelyen semmi sem történt, két embert azóta is fogva tartanak, mutatott rá –, a román állam mindent megtesz, hogy eltiporja, meggyilkolja a magyar közösséget, fejtette ki, hozzáfűzve: a nemzetközi jog szerint a lelki sérelem, a lelki terror is a népirtás egy formája.
Kutya kötelességünk kiállni a fiatalok mellett, és elmondani az igazságot, ezért az MPP háromszéki szervezete ott lesz a vasárnapi tüntetésen, mozgósítja tagjait, és mindenkit arra buzdít, hogy vegyen részt az eseményen – jelentette ki Kulcsár Terza József, a háromszéki MPP elnöke. A politikai pártokat arra kérte, tegyék félre nézeteltéréseiket, fogjanak össze, és vegyenek részt az eseményen. Bedő Zoltán a Magyarság Megmaradásáért Mozgalom állásfoglalását ismertette. 1920 óta igenis népirtás folyik, hiszen nemcsak golyószórókkal, hanem lelki terror által is ki lehet irtani egy népet. Az a hadviselés, ami az erdélyi magyarság ellen folyik, a fasiszta és a kommunista diktatúrák legsötétebb éveit idézi, koncepciós per készül, amely mindannyiunkat érint – mondta, felidézve: már a decemberben szervezett utcai megmozdulásokon is felhívták erre a figyelmet. Szerinte a cél az erdélyi, székelyföldi magyarság megfélemlítése, a terrorizmus összemosása az autonómiaküzdelemmel, ez utóbbi hiteltelenítése, a székelység törekvéseinek külföld előtti befeketítése. További cél a titkosszolgálatok éberségének bizonyítása – mondta, felidézve a Román Hírszerző Szolgálat korábbi vezetőjének nyilatkozatát, mely szerint az autonómiaküzdelmet minden eszközzel meg kell akadályozni. Bedő szerint a különböző ifjúsági szervezetek összefogása példaértékű kell hogy legyen a magyar politikai pártok számára is.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Nélkülünk még itt sem tartanánk” (Kampányban az MPP)
Volt értelme a nyolc évvel ezelőtt létrehozott Magyar Polgári Párt (MPP) tevékenységének, ha ők nem követelik, az RMDSZ nem állt volna ki számos magyarságot érintő kérdésben – fejtette ki tegnap Kulcsár-Terza József háromszéki elnök.
Elsőként a megyei tanács 2008-as alakuló ülését idézte fel, amikor az MPP színeiben önkormányzati képviselőnek megválasztott Gazda József kifogásolta, hogy a dokumentumokat nem kapták meg magyarul. „Akkor még ferde szemmel néztek ránk, és az MPP-frakció többször ki is vonult emiatt a teremből, de meglett az eredménye, ma már magyarul is, románul is megkapjuk a gyűlés anyagát” – idézte fel Kulcsár-Terza. Hasonló rosszallással fogadta az RMDSZ a székely zászló kitűzésére vonatkozó javaslatukat, és lám, ma már mások is azzal kampányolnak – mondotta. Az MPP megyei elnöke úgy véli, az ő érdemük is, hogy eredmények vannak, ha nem követelik, az RMDSZ rég levett volna napirendjéről jó néhány kérdést. Meglátása szerint hasonlóan kellene eljárniuk a szövetség színeiben megválasztott képviselőknek Bukarestben, „jó lenne, ha nem csak itthon lennének nagy magyarok”. Kiemelte, június 5. után ugyanezt kívánják folytatni. Kitért arra is, hogy nemzeti ügyekben szükség van a magyar pártok közötti összefogásra, két év múlva lesz a gyulafehérvári nyilatkozat elfogadásának századik évfordulója, és erre készülni kell civil szervezetekkel, egyházakkal közösen. Az MPP néhány éve minden december elseje előtt emlékezteti a kormányt az 1918-as ígéretekre, de eddig még egyetlen kabinet sem méltatta válaszra, „eljött a közös fellépés ideje, és az MPP mindent megtesz ennek érdekében” – hangsúlyozta. „A nemzetemet szeretném minél jobban szolgálni” – indokolta politikai szerepvállalását az MPP sepsiszentgyörgyi listájának első helyén szereplő Bedő Zoltán. Meggyőződése, hogy csak Székelyföld területi autonómiája oldhatja meg megnyugtatóan a magyarság gazdasági, nemzetiségi gondjait, közéleti tevékenységét ennek megvalósításának rendeli alá – hangsúlyozta. Tizennégy pontban fogalmazta meg, mit kíván tenni ennek érdekében bejutása esetén: szorgalmazza a magyar pártok összefogását nemzeti ügyekben; fontosnak tartja mindenki számára érthetővé tenni, mit jelent pontosan az autonómia, milyen hozadéka lenne egyénenként; kezdeményezi jelképeink használatát, a magyar nyelv meghonosítását a közigazgatásban kétnyelvű űrlapokkal; fontosnak tartja a polgárokkal való kapcsolattartást, bizalmuk visszaszerzését, az egyházakkal és a fiatalokkal való együttműködést; növelné a Tamási Áron Színház nemzeti jellegét; fellépést, tömegtüntetések, megmozdulások szervezését ígéri jogtiprások esetén; szorgalmazza a magyar címkék feltüntetését az árukon, a párbeszédet a román közösséggel, de a roma kérdés kezelését is. Kitért a Beke-ügyre is, komolyan kell vennünk, mert a székelység kollektív bűnösségét akarják bebizonyítani a hatóságok, a székely szabadság napi felvonulást is terrorcselekményként próbálják tálalni, hogy a nemzetközi közvéleményt is ellenünk fordítsák. Erőteljes, közös fellépésre van szükség, hogy mindezt megakadályozzuk – hangsúlyozta.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Feljelenti a feljelentőt a sepsiszentgyörgyi MPP
Az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz fordult Bedő Zoltán, az MPP sepsiszentgyörgyi tanácstagjelöltje, válaszul Mircea Diacon megyei főfogyasztóvédő feljelentésére. Azt kérte, vizsgálják ki Diacon esetében is azokat a vádakat, melyeket ellene felhozott, azaz hogy megnyilvánulásai soviniszták, nacionalisták, szélsőségesek. Bedő azt is megjegyezte, ’89 előtt ugyanezekkel a vádakkal illette őt a Securitate.
Bedő elmondta, Diacon egy tavaly októberi cikke miatt fordult az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz, amelyben magyarellenes cselekedetei miatt kérte leváltását. A bukaresti hatóság május 12-én postázta az idézést, de Bedő csak 25-én délután kapta kézhez, így másnap nem tudott megjelenni a fővárosban a testület meghallgatásán.
Levelet írt, melyben tételesen felsorolja, milyen kivetnivalókat talált a főfogyasztóvédő munkájában – megemlíti a székely íz felirat miatti büntetést, a taxisok vegzálását a SIC-matricák miatt, az unitárius gyermektáborban rendőri felvezetéssel tartott ellenőrzést, és Diacon ittas verekedős cirkuszát is –, felidézte, hogy a fogyasztók védelme helyett a fogyasztókkal kötekedik, viselkedése nem közhivatalnokhoz méltó, és megjelölte, a sajtó több mint ötven cikkben foglalkozott az elmúlt másfél évben Diacon túlkapásaival.
Bedő elmondta, hogy a megyei tanácsban politikusként tett nyilatkozatáért a brassói fogyasztóvédelmi vezető, Diacon főnöke küldött neki fenyegető felhangú levelet, újságíróként írt jegyzetéért pedig maga az érintett jelentette fel, mindkét eset a szólás- és sajtószabadság korlátozását jelenti. Ismételten felszólította Diacont, hogy mondjon le, ha nem teszi, feletteseit, hogy menesszék. Azt kérte az Országos Diszkriminációellenes Tanácstól, vizsgálja ki, tartalmaznak-e magyarellenes, nacionalista, szélsőséges elemeket Diacon cselekedetei.
A jelenlegi kampány utolsó sajtótájékoztatóján Kulcsár-Terza József, az MPP háromszéki elnöke értékelte az elmúlt heteket, mint fogalmazott, betartották ígéretüket, tiszta kampányt folytattak, jelöltjeik tudják a dolgukat, jó szakemberek. „Szeretnénk, ha hétfőtől a tanácsokban közösen tudnánk dolgozni a többi magyar párt képviselőivel az illető település, a térség, Székelyföld fejlődéséért. Nagyon nehéz idők elé nézünk, kötelességünk összetartani” – mondotta.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megvédjük a jelképeinket
A Keleti-Kárpátok kanyarulatában él a székelynek nevezett népcsoport, amelynek sajátos történelme, gondolkodásmódja, szokásai, magatartása és viselete által megkülönböztetett szerep és hely jutott a magyar nemzettestben. Ennek a népcsoportnak a küldöttei 2009. szeptember 5-én a székelyudvarhelyi nagygyűlésen úgy határoztak, hogy az égszínkék mezőben ezüst félholdat és nyolcágú aranycsillagot hordozó, középen arany sávval hasított zászló legyen a jelképük. És attól a pillanattól kezdve, hogy képviselőink ezt eldöntötték, rajtunk kívül barátnak és ellenségnek egyaránt így kell rá tekintenie.
Tudatos választás eredménye volt tehát a székely zászló megszületése, fontossága pedig felbecsülhetetlen. A himnusz és a címer mellett ugyanis egyike azon nemzeti jelképeinknek, melyek a közösségi összetartozást hivatottak kifejezni és megjeleníteni. A zászló összeköt, lelkesít, hiszen rápillantván, nagyot dobban a szívünk. A zászló mögé egységesen fel lehet sorakozni ünnepnapokon, de vész vagy támadás esetén is. A zászló a bizonyítéka, hogy voltunk és vagyunk, illetve a biztosítéka annak, hogy leszünk, mert a körülötte összeforrt és öntudatos nemzeti közösséget a történelem viharai sem tudják szétszaggatni és megsemmisíteni.
Természetesen ezzel tisztában van a minket kis híján száz éve elnyomó és nemzeti létünkre törő bukaresti hatalom is. Nem véletlen tehát, hogy aljas módszerekkel próbálta és próbálja a használatukat megakadályozni Nagyváradtól Marosvásárhelyen, Csíkszeredán és Sepsiszentgyörgyön át Kézdivásárhelyig. Olyannyira, hogyha rajta múlna, még az emlékét is kigyomlálná a tudatunkból. Éppen ezért felszólítjuk, térjen jobb belátásra, mert a jelképeinket mindenképpen megvédjük. Bennünket, székelyeket ugyanis hatalmi szóval, nyomásgyakorlással vagy bírósági ítéletekkel nem lehet ezek megtagadására és önazonosságunk feladására kényszeríteni. Már csak azért sem, mert békességben ugyan, de nem szolgaként, hanem szabadon és magyarként akarunk a szülőföldünkön élni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Még van mit gyűjtenünk
„Amíg magyarul énekelünk és táncolunk”
Csinta Samu A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve című dokumentumregényét csütörtökön mutatták be a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A szerzővel Prezsmer Boglárka beszélgetett.
Csinta, a budapesti Hagyományok Háza igazgatója elmondta, Kelemen László felkérésére írta meg könyvét a mindenkori táncházasok szeretett Zoli bácsijáról. A szakma és mondhatni az összmagyar társadalom ezzel tisztelgett az 1926. március 26-án Válaszúton született néprajzkutató és népzenegyűjtő előtt.
A múltbéli fotókkal gazdagon illusztrált kötet főszereplője az egyszerű emberekkel közvetlen és barátságos, azonban az újságírókkal szemben tartózkodó és zárkózott egyéniség. Éppen ezért nem volt könnyű a bizalmába férkőzni, pedig ennek érdekében a szerző ideiglenesen még a Zoli bácsi Válaszúton található otthonába is beköltözött. Együtt kelt, feküdt és étkezett a házigazdával, de még így is három napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy oszolni kezdjen a kettőjüket sorompóként elválasztó feszültség. Végül azonban lélekben, szavakban és gondolatokban egyaránt sikerült közel kerülnie hozzá.
Kallós Zoltán messzi földön híres az emlékezőtehetségéről, melynek kivételes voltáról, nála tartózkodása alatt a sepsiszentgyörgyi vendég is meggyőződhetett. Nehézség nélkül képes elénekelni például egy tizenhat szakaszból álló nótát, de mint kiderült, észben tartja adatközlői ügyes-bajos dolgait is, és nyolcadíziglen visszavezeti a családfájukat.
A könyv bemutatása meggyőzte a hallgatóságot, hogy érdemes kézbe venni, mert a benne rögzített, Zoli bácsival és Zoli bácsiról folytatott beszélgetések elolvasása során egy különleges élmény részeseivé válunk. Megismerhetjük ugyanis egy nemzetét féltő és szerető, s annak megmaradásáért, értékeinek, nyelvének, kultúrájának megmentéséért nemcsak áldozatokra, hanem csodákra is képes erdélyi magyar értelmiségi fájdalmasan szép életét, valamint annak gyümölcseit. Hiszen Kallós Zoltán sok ezer népdalt, balladát, tárgyat és viseletet gyűjtött össze a születése óta eltelt kilencven esztendő alatt, és mentett át az általa Válaszúton létrehozott múzeumba. Ezen túlmenően pedig egy olyan magyar nyelvű iskolát és kollégiumot létesített, melyben a Mezőségen szórványban élő, s így kiveszőfélben lévő magyarság megismerheti, magába szívhatja és megszeretheti édes anyanyelvét.
Minderről a könyv írója a következőképen vélekedett: „az, amit maga mögött hagyott, és amit még mindig épít a munkatársaival együtt, nos, ez olyan fajta örökkévalóság, amire milliók közül egy, ha képes.” Dr. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, Magyarország volt művelődési és közoktatási minisztere pedig így fogalmazott a könyv előszavában: „Mert mi a történelem, a múlt ismeretének, megismertetésének a célja, értelme? Nem más, mint a példa felmutatása, biztatás a példa követésére. Biztatás arra, hogy még mindig van mit gyűjtenünk, és népünk művészetének, költészetének megtalált kincseit és sorsát ismertté tennünk, és ezért áldozatot is vállalnunk, a Te példádból tanulva.”
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Múltunk őrzői
A székelységnek fokozott szüksége volt a védművekre
Újabb hiánypótló munka született a Bölöni Unitárius Egyházközség, valamint a Dobó–Valál Egyesület jóvoltából. A bölöni unitárius templomvár című könyvet pénteken mutatták be a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban.
A mindenkori ember számára a falakon belüli tér jelentette az anyagi és szellemi biztonságot, az otthont és a civilizációt – tudtuk meg a kiadványt méltató Sztáncsuj Sándor József régésztől. A különböző védművek megépítése és karbantartása közösen, az adott embercsoport egészének a közreműködésével történt. Éppen ezért olyanok lettek és akkorák, amilyenre az illető közösség fizikailag, anyagilag és technikailag képes volt formálni. Így a várak és erődítmények egyúttal az adott közösség önszervező erejét, hatalmát, tudását és szellemi képességeit is megjelenítették, illetve jelképezték. Ugyanakkor jellegükből adódóan és méreteikből kifolyólag hosszú időn keresztül használták és évszázadokon át építették, javítgatták, bővítették őket, vagyis fizikailag is összekapcsolódik bennük a múlt, jelen és jövő. A középkori ember halottait is nagy előszeretettel helyezte el a falakon belül, ily módon ezek nem csak az élőket és jószágaikat, valamint az Isten házát, hanem elődjeiket és múltjukat is védelmezték.
A székelység körében fokozott szükség volt a védművekre, hiszen földrajzi elhelyezkedésüknél és történelmi szerepüknél fogva, sorsuk nem alakult a legkedvezőbb módon. Mindezek ellenére sikerült megtartanunk legnagyobb kincseinket, az anyanyelvet és szabadon gyakorolható keresztény vallásunkat. Továbbá azt a nemes és fejlődésbiztosító szokásunkat is, hogy nem csak magunkért, hanem másokért is cselekszünk és imádkozunk, a közös szellemi emlékezetet, valamint az ekképpen formálódott sokszínű, de mégis egységes kultúránkat. E kultúra és viharos történelmünk emlékeit leghűebben talán a településeink arculatát meghatározó vártemplomok, illetve templomvárak őrzik, ezért feltárásuk fontos szerepet játszik múltunk megismerésében. Kutatásuk tehát a régész vagy művészettörténész számára valódi szakmai kihívást jelent, főleg Székelyföldön, ahol a legtöbb ilyen jellegű épületünk esetében nem rendelkezünk a rájuk vonatkozó írott anyaggal.
A bölöni vártemplom a szerencsés kivételek közé tartozik, ugyanis gazdag dokumentáció maradt fenn róla. Titkokat rejtő múltjának a feltárásához azonban még így is egy jó szimattal, szorgalommal és nem utolsó sorban szakmai fanatizmussal rendelkező kutatóra volt szükség. Mindannyiunk szerencséje, hogy Fehér János művészettörténész megfelelt ezeknek a követelményeknek, hiszen neki köszönhetően egy értékes tudományos dolgozattal lettünk gazdagabbak – fejtette ki véleményét a szakember.
Maga a szerző a reformáció után Nyugat-Európában lábra kapó protestáns jellegű templomépítészet egyik legszebb példájaként értékelte kutatása tárgyát. Olyan építményként, melynek megtervezésekor Pákey Lajos kolozsvári építész a protestáns liturgiához való alkalmazkodást és a vallásos érzület kiváltását tekintette a legfontosabb szempontoknak. Ennek a szemléletnek köszönhető a Paphegyen álló középkori vártemplom helyére 1893–94-ben emelt impozáns egyházi épületnek a hagyományostól élesen elütő formája és mérete is.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Képzőművészeti egyetem Sepsiszentgyörgyön: pró és kontra érvek
Felsőfokú oktatással bővítené a székelyföldi művészeti képzést Ütő Gusztáv képzőművész. De mit szólnak ehhez az erdélyi képzőművészek?
Sepsiszentgyörgyön Antal Árpád polgármester, Ütő Gusztáv képzőművész, tanácsosjelölt és Bedő Zoltán tanácsosjelölt bejelentették a június 5-i helyhatósági választások előtt, hogy székely képzőművészeti kar beindításában gondolkodnak, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem keretében. A helyszín a Kovászna Megyei Kórház tüdőgyógyászati osztályának helyet adó műemlék épület, az egykori fiúárvaház lenne.
Az Erdélyi és Székelyföldi Művészeti Egyetem (ESZME) ötletgazdája és névadója, Ütő Gusztáv szerint a székelyföldi képzőművészeti középiskolák diákjainak legközelebb Nagyváradon van lehetőségük magyarul továbbtanulni, ami a szülőknek komoly anyagi megterhelés – számolt be a Háromszék. A Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) reklámgrafika tanszékének adjunktusa hangsúlyozta, Sepsiszentgyörgy már most jelentős művészeti központ, sikerült megvalósítani Baász Imre képzőművész erre vonatkozó elképzelését, olyan művészeti intézmények működnek, mint az Erdélyi Művészeti Központ (Eműk), a Székely Nemzeti Múzeum, a felújítás alatt álló Gyárfás Jenő Képtár, a MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér, a Plugor Sándor Művészeti Gimnázium, tehát már csak a magyar nyelvű művészeti felsőoktatási intézmény hiányzik – számolt be a Krónika.
Az ESZME a fiatalok itthon tartásának is hatékony eszköze lehetne, hiszen nem kényszerülnének több száz kilométerre költözni, hogy tovább tanulhassanak, sőt, a székely megyéken kívüli diákok egy részét is ide lehetne vonzani, és meg lehetne előzni, hogy Nagyváradról már csak Nyugatra irányuljanak.
B. D. T.
Transindex.ro

A követendő példa
Ismerjük meg Márton Áront, az embert
A Márton Áron-emlékév alkalmából tartott előadást a nagy erdélyi püspökről dr. Marton József pápai prelátus, nagyprépost, egyháztörténész a közelmúltban Sepsiszentgyörgyön. Az esemény hírére zsúfolásig megtelt a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Terme, a közönség sorai közt szép számban voltak egyházi és világi személyiségek.
Az előadó véleménye szerint Márton Áron személyiségének mélységét ma elsősorban beszédein és írásain keresztül tudjuk megközelíteni. Ezekből pedig – hála Istennek – bőven akad, mert beszédeit leírta, és a vázlatok megmaradtak annak ellenére, hogy elítélésekor az iratait is elkobozták.
– Akik ismertük és hallgattuk, tanúsíthatjuk, hogy sugárzó egyéniség és lenyűgöző ember volt. Gondolkodásának és cselekedeteinek indítékairól, vagy hivatalos megnyilvánulásairól azonban mi is csak az írásain keresztül alkothatunk helyes fogalmat. Éppen ezért alakjának felidézésekor elsősorban kéziratban megmaradt beszédeire, leveleire hivatkozom. Annál is inkább, hogy ő hiteles pap volt, hiszen azt mondta, amit hitt és élt, így ezek a dokumentumok sorsa alakulását és emberségét is hűen tükrözik – fogalmazott az előadó.
Álláspontja alátámasztásaként dr. György Lajos irodalomtörténészt, egyetemi tanárt idézte, aki 1946-ban, Márton Áron jelenlétében írásairól és beszédeiről ekképpen vélekedett: „A felelősségérzetnek azok az ércveretű súlyos megnyilatkozásai, melyeket az elmúlt nehéz időkben és napjainkban papjaihoz és híveihez méltóztatott intézni, mélyen a lelkünkbe szántották és ott megszilárdították az örök igazságokba, az elévülhetetlen erkölcsi elvekbe fogódzó hitünket, meggyőződésünket és magatartásunkat. Ezek valamikor történelmi dokumentumai lesznek ezeknek az időknek, s utódaink talán még világosabban fogják látni, mint mi, hogy a főpásztor átszenvedte az eseményeket, és szüntelen gonddal virrasztott meggyötört népe sorsa fölött.”
A továbbiakban részletek hangzottak el Márton Áron néhány leveléből és beadványából, melyek felolvasása során a hallgatóság meggyőződhetett, hogy ezeken keresztül valóban jobban és tisztábban érzékelhetjük a népét 42 éven át szolgáló püspök belső értékeit, igaz emberségén alapuló életszentségét, hitét, bátorságát és önfeláldozását. Nemcsak a magyarok, hanem más népek, például a zsidók elnyomása ellen is felemelte a szavát az Antonescu diktatúráját nyögő Romániában, de a német megszállás alatt sínylődő Magyarországon is. A kommunista iga alatt gyötrődő Romániában pedig már a többségi nemzet jogaiért is kénytelen volt síkra szállni. És tette ezt szent következetességgel, nem hunyva szemet semminemű igazságtalanság fölött. Pedig küzdelmében csupán két világi eszköz állt a rendelkezésére, a kérés és a tiltakozás, ezeket viszont maximálisan kihasználta.
Gondolkodásmódjának és elkötelezettségének hű tükrei, de akár hitvallásnak is beillenek a következő sorok, melyeket a világháború utáni első román miniszterelnöknek, Groza Péternek (Petru Groza) írt 1945-ben: „Isten magyarnak teremtett, s természetesen fajtestvéreim sorsa és sorsának alakulása iránt nem lehetek közömbös. A papi hivatásom pedig arra kötelez, hogy a kérdéseket erkölcsi szempontból is mérlegeljem.”
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Elmélkedés és önvallomás
Az élet felénk – kisvárosi történetek
A Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében a közelmúltban mutatták be Kádár Sára Hajnalka Az élet felénk című prózakötetét. Ez alkalomból a szerzővel dr. Tapodi Zsuzsa irodalomkutató, egyetemi tanár beszélgetett. A szellemi hullámhosszra ilyenkor szükséges ráhangolódásban Miklósi Attila és Olga gitárjátéka segítette a szép számban megjelent közönséget.
Napjainkban egyre hangsúlyosabban tevődik fel a kérdés, van-e az irodalomnak jövője? Egyáltalán olvasnak-e még az emberek, és főként a fiatalok, illetve hogyan lehet rávenni őket arra, hogy szépirodalmat olvassanak? Ilyenkor persze elhangzik az a borúlátó vélekedés is, hogy az irodalomnak ebben a rohanó világban nincs jövője, mert az új médiumok elvonják erről a figyelmet. Való igaz, hogy a hagyományos irodalmi szerepek közül, melyek közé az információközvetítés, tanítás, dokumentálás és szórakoztatás is tartozott, a speciális médiumok többet is átvettek. Ennek ellenére azonban minden jel arra mutat, hogy kissé más formában, de az irodalom megmArad, hiszen továbbra is él bennünk az igény, hogy a sorsunkról, életünk alakulásáról, cselekedeteinkről valami fennmAradjon. És ez a törekvés igaz a szűkebb vagy tágabb közösségekre is. Tapasztalatból viszont azt is tudjuk, hogy egy megfelelő formában tálalt történet – mivel szórakoztat is – sokkal inkább leköti a figyelmünket. Az irodalom pedig ezt a szerepet is betölti a kezdetek óta, tehát továbbra is szükség van rá. És amíg akadnak olyan emberek, akik kezükbe veszik a könyveket, és elolvassák azokat, illetve olyanok, akik elég bátrak ahhoz, hogy leírják a gondolataikat, akik szépen és közérthetően vallanak mindarról, ami foglalkoztatja őket, addig az irodalom él és élni fog. Sepsiszentgyörgyön pedig, amint ezt Kádár Sára Hajnalka Az élet felénk című könyve is igazolja, sok ilyen egyén akad – vélekedett az irodalomkutató.
A továbbiakban a szerzőtől megtudhattuk, hogy alkotás közben gyakran találkozik az emlékeivel, melyeket ilyenkor újra átél, illetve a múlt ködéből felmerül azoknak az arca, akik valamilyen módon szerepet játszottak az életében. Nem véletlen tehát, hogy írásaiban sok az önéletrajzi vonatkozás, hogy a gyermekkorhoz, szülőfalujához, az akkor és ott megélt élményekhez vagy ahhoz a kisvároshoz kapcsolódnak, melyben évtizedek óta él és dolgozik. És az sem akaratlan, hogy a lírai leírásokat kedveli, hiszen műveiben ő is érzelmek, gondolatok tükrözésére és közvetítésére törekszik.
Mindezzel kapcsolatban a könyv hátlapján Tomori Gábor a következőket írja: „Az író, amikor a valóság elemeiből történeteket formál, nem egyszerűen dokumentálja, amit meg- és átélt, hanem újra szembesül élményeivel, elgondolva az események mozgató rugóit, a jellembeli változásokat, s terjedelemtől függetlenül igyekszik egy-egy írásban is teljességet adni a valóságról.” Mi pedig a frissen megjelent könyvet olvasgatva elcsodálkozhatunk, hogy milyen pontosan rámutatott a benne foglaltak lényegére.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szomorú évforduló
Emlékezés Baász Imre grafikusművészre
Baász Imre grafikusművész, művészeti szervező emlékére tartanak szimpóziumot július 16-án, szombaton 10 órától Sepsiszentgyörgyön, az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) földszinti kiállítótermében.
Az eseménynek otthont adó intézmény vezetője, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész elmondta, nem véletlenül választották június 16-át a főhajtás időpontjának. Ezzel is az erdélyi képzőművészetben betöltött fontos szerepét akarták hangsúlyozni, ugyanis egy szerencsétlen kimenetelű baleset következtében Baász ezen a napon hagyott itt minket.
A meghívott előadók között mások mellett olyan személyiségek szerepelnek, mint Mircea Dumitrescu grafikus, festő és szobrász, a Bukaresti Nicolae Grigorescu Művészeti Akadémia professzora, aki egyetemi társa és jó ismerőse volt az elhunytnak. Közéjük sorolható továbbá a Budapesti Martos Gábor művészeti író, illetve a Marosvásárhelyi illetőségű, de szintén Budapesten élő Nagy Árpád Pika képzőművész, Lőrincz Lili Kolozsvárról, aki a mesteri dolgozatát Baász Imre Kalevala-illusztrációiról írta meg. A művész megfigyelési dossziéjából összeállított könyvet annak szerkesztője, Kopacz Attila, az Árkosi Művelődési Központ vezetője ismerteti.
A Baász özvegye, Szigeti Pálma által szervezett rendezvény Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala és Kovászna Megye Tanácsa támogatásának köszönhetően vált lehetségessé.
Bedő Zoltán
Baász Imre (Arad, 1941. febr. 22. – Sepsiszentgyörgy, 1991. július 16.)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Antal Árpád hatósági felügyelet alatt mArad
Újabb hatvan napra felügyelet alá helyezte, és eltiltotta hivatala gyakorlásától Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét a korrupcióellenes ügyészség (DNA) – közölte az Agerpres hírügynökséggel pénteken Livia Săplăcan, a vádhatóság szóvivője.
A szóvivő szerint Antal Árpád kérvényezte, hogy a tisztség gyakorlásától való eltiltást más kényszerintézkedéssel helyettesítsék: erről később dönt az esetben eljáró ügyész. Az újabb hatvan napos eltiltás április 18-án veszi kezdetét – írja az MTI.
A polgármestert azzal gyanúsítják, hogy az eredeti rendeltetéstől eltérő célra használt fel az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banktól (EBRD) felvett hitelt, amelyet közpénzből kell visszafizetni. Az EBRD ugyanakkor az MTI megkeresésére azt közölte, hogy a rendelkezésére álló információk alapján „nincs oka azt hinni, hogy az EBRD által (Sepsiszentgyörgynek) nyújtott hitelt nem rendeltetésszerűen használták fel”. Erre a DNA azzal reagált, hogy szerintük Antal Árpád, nem a városnak hitelt nyújtó EBRD-t, hanem a hitelt garantáló román államot károsította meg.
Antal Árpád a bíróságon is fellebbezhet eltiltása ellen, amely – ha érvényben mArad – megakadályozná azt, hogy újabb polgármesteri mandátumért induljon a június 5-i önkormányzati választásokon.
„Türelmetlenül várom, hogy a felülbírálási kérésemre jövő hét elején mit válaszolnak (az ügyészek), és annak függvényében lépek” – idézte Antal Árpád reagálását pénteken a Transindex hírportál. A polgármester kifejtette: amennyiben nem történik meg az általa igényelt változtatás, akkor a bírósághoz folyamodik. A bíróság a döntését a jövő hét végén fogja meghozni, tehát gyakorlatilag jövő hét végén derül ki, hogy indul vagy sem a polgármesteri választáson.
Ha a bíróság úgy dönt, hogy visszatérhet a polgármesteri tisztsége gyakorlásához, akkor vállalja a jelöltséget – közölte Antal Árpád. Elmondása szerint nem azért, mert most jogi értelemben ezt nem tehetné meg, hiszen ennek nincs jogi értelembe vett akadálya, viszont erkölcsi szempontból nem teheti azt meg, hogy az emberek megválasztják, de a választások után nem gyakorolhatja a tisztséget, amivel megbízták a választók.
Miután az RMDSZ Háromszéki szervezete március végén a polgármester újbóli jelölése érdekében kezdett aláírásgyűjtést, Antal Árpád jelezte: boldogan folytatja a megkezdett munkát, ha a polgármesteri teendőktől való eltiltását feloldják. Az RMDSZ Háromszéki szervezete hétfőn közölte, hogy tíz nap alatt több mint tízezer (a szükségesnél csaknem hússzor több) Antal Árpád polgármesteri jelöltségét támogató aláírást gyűjtött össze.
Kulcsár Terza József, a Magyar Polgári Párt Kovászna megyei elnöke április 13-ai sajtótájékoztatóján elmondta, pártja Antal Árpádot támogatja a Sepsiszentgyörgyi polgármesteri tisztség megszerzésében, ám ha a hatósági felügyelet meghosszabbítása miatt a jelenlegi elöljáró nem indul a választásokon, akkor Bedő Zoltán újságírót indítják.
Krónika (Kolozsvár)

Tusványos – Székelyek a bizánci krónikákban
A kora középkori bizánci krónikák székelyekre vonatkoztatható feljegyzéseit, adatait és ezekkel kapcsolatos véleményét ismertette Sántha Attila költő, nyelvész, közíró, az összehasonlító tudományok doktora szerda délután, a Tusnádon 27. alkalommal megrendezett Bálványosi Szabadegyetem Jannus Pannonius sátrában.
A kutatóval Molnár Vilmos író, szerkesztő beszélgetett, aki nehezményezte, hogy nincs átjárás az egyes résztudományok között, ugyanis saját tapasztalatai igazolják, hogy egy régész vagy történész nem követi például a nyelvészek kutatásainak eredményeit. Így viszont a már egyszer megfogalmazott következtetések felhasználása is elmArad.
Beszélgetőtársa kérdésére válaszolva Sántha Attila elmondta, hogy a Székely Szótár évek óta folytatott összeállítása kezdetén került a történelem vonzásába, és kezdte tanulmányozni a különböző forrásokat, különösen a székelyek őstörténetére vonatkozókat. Mély meggyőződése szerint ugyanis, a nyelv és a történelem szorosan összefügg, ezért, ha megfejtjük például a székely nyelvjárásban fellelhető, azonban a magyarból hiányzó szavak eredetét, származásunkról és történelmünk még homályos részeiről is sokat megtudhatunk. Ezt saját kutatásainak az eredményei is igazolták, melyeknek még csak az elején tart, de azért annyit máris kijelenthet, hogy ezek ismeretében nyelvészeti szempontból sorra megdőlnek a székelyekről és eredetükről eddig alkotott elméletek. Összeillenek viszont az idők során alaptalanul megbélyegzett Csíki Székely Krónikában leírtakkal.
Ez utóbbi szerint például, a székelyek egykor Dacia Alpestris-ben laktak, mely terület Havasalfölddel és Dél-Moldvával azonosítható. Ezt igazolják a Sántha által tanulmányozott bizánci feljegyzések is, melyek 453-tól, vagyis Attila halálától, folyamatosan említik az ott lakókat, azonban 1073-ig nem székely, hanem szkíta néven. Ekkor ez a népcsoport szövetséget köt a besenyőkkel, és hozzájuk társul, ezért ettől kezdve a szerzők túlnyomó többsége 1091-ig inkább „a szkíták, akiket besenyőnek mondanak” meghatározással szólnak a viselt dolgaikról. A besenyők felszívódása után pedig ismét szkítaként emlegetik őket.
A múlt század elején különben Nicolae Iorga és Bănescu román történészek is határozottan kijelentik, hogy a szkíta és besenyő két külön nép. Ugyancsak a bizánci krónikák részletesen írnak az általuk szkítának nevezett al-dunai nép szokásairól, harcmodoráról, társadalmi berendezkedéséről, melyek mind tökéletesen megegyeznek a székelyekével. Megtudhatjuk például, hogy katonai demokráciában éltek, ami a térségben csak kimondottan a székelyek jellemzője volt. Ugyanakkor ennek a térségnek a helyneveit vizsgálva, Sántha Attila sok magyar eredetű, vagy jelenleg is magyar csengésűre bukkant. Állítását igazolandó, többek között az Almás és Halmágy neveket említette.
Végezetül az előadó kiemelte, hogy a Csíki Székely Krónika, valamint a bizánci források egybecsengő leírása szerint, 1091-ben a székely és besenyő hadak a bizánci seregektől csúnya vereséget szenvedtek. Ennek következményeként pedig a térségben hadai élén megjelenik a moldvai legendákban különben a mai napig sűrűn emlegetett Szent László király, akinek az utasítására a székelyek a jelenlegi szülőföldjükre költöztek.
Bedő Zoltán
hirmondo.ro
Erdély.ma

Veszélyben a magyar iskolák
Nem a román hatalom, a szervezetlenség az ellenségünk
Évente 8–10 magyar tannyelvű iskolát zárnak be Romániában, és a szórvány egyes vidékein 30%-kal csökken tízévente a magyarság létszáma – hangzottak el a megdöbbentő adatok a 27. Bálványosi Diáktábor és Szabadegyetemen, a Veszélyeztetett iskolák – veszélyeztetett oktatás Erdélyben címet viselő kerekasztal-beszélgetésen.
Amint a 2012–2014 között elvégzett Iskolák veszélyben kutatási program eredményei is mutatják, a magyar iskolák köre folyamatosan szűkül. Történik mindez annak ellenére, hogy az erdélyi magyar oktatás önálló szereplői, vagyis a helyi közösségek vezetői, a magyar állam, a határon túli magyar politikai szervezetek részéről ebben az ügyben segítőkészség tapasztalható. A jelenség kiváltó okai – a népességfogyástól, a beolvadáson át, a vegyes házasságokig – több tényezőre vezethetők vissza. Ezekhez még hozzájárul a már felsorolt szereplők közötti kommunikáció hiánya, mely megakadályozza, hogy egymás ötleteit, tapasztalatait és esetleges eredményeit felhasználhassák. Éppen ezért a kutatás eredményeit és a belőlük levonható következtetéseket könyvbe foglalták és közreadták – jelentette ki bevezetőjében a moderátor szerepét ellátó dr. Aáry-Tamás Lajos, az oktatási jogok Budapesti biztosa.
A frissen megjelent kötetbe foglaltakat a jelenlévő szerzők közül elsőként Kapitány Balázs demográfus, a Budapesti Népességtudományi Intézet tudományos titkára ismertette. Ennek során kiderült, hogy a szórványbeli magyar iskolák hosszabb–rövidebb távú megszűnésének okát a szakember nem a román állam gáncsoskodásában látja, hanem az általa is észlelt és megtapasztalt önsorsrontás különböző formáiban. Ezek közé sorolta a belső vitákat és konfliktusokat, valamint a minőségi problémákat, szervezetlenséget, információhiányt is. Nehezményezte továbbá, döntéshozóink hozzáállását is, akik bár megtehetnék, sok esetben mégis elmulasztják a beavatkozás lehetőségét. Az általuk azonosított 40 lemorzsolódási ok közül tételesen a nagyvárosok peremén elhelyezkedő kisiskolák mellőzését, illetve a tanintézményig fennálló távolságot említette.
Az Omnibus-kutatócsoport vezetője, Márton János konkrét számadatokkal támasztotta alá az eddig elhangzottakat. Így többek között megtudhattuk, hogy az általuk meglátogatott 290 szórványiskola közül 130-ban veszélyeztetett a magyar nyelvű oktatás, ami 3500 diákot érint.
Papp Z. Attila, a Magyar Tudományos Akadémia TK Kisebbségkutató Intézetének igazgatója leszögezte, a kisebbségi oktatásban minden egyes iskola számít, ezért megengedhetetlen, hogy az elitizmus nevében önként feladjuk a lakótelepi iskolákat. Ugyanakkor szerinte a megoldásra váró gondhalmaz részét képezi az oktatók megfelelő bérezése és a vezetőváltás is.
Az elhangzottak negatív kicsengését némiképp Erdei Ildikó, a Temesvári Bartók Béla Líceum igazgatónőjének a hozzászólásából kisugárzó tenni akarás enyhítette. Az általa elért eredmények ugyanakkor azt bizonyítják, hogy megfelelő hozzáállással és jó ötletekkel a legsúlyosabb gondok is megoldhatók.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vagyunk, és nem félünk (Emlékezés a Szent Anna-tónál)
Közel félszázan gyűltek össze tegnap, Anna napján a Szent Anna-tó melletti kápolnánál a 35 évvel ezelőtt történt hatalomellenes megmozdulás évfordulóján. A szervezők Bedő Zoltán és Fazakas Zoltán, valamint az alkalomra Magyarországról érkezett volt résztvevő, Miklós Árpád matematikatanár visszaemlékeztek a hajdani eseményekre.
Bedő Zoltán fontosnak tartja az évenkénti megemlékezést – ez volt a hatodik –, mert a második világháború után akkor, 1981. július 25-én történt meg először, hogy az erdélyi magyarság nyilvánosan kiállt jogaiért, és az esemény után több száz személyt meghurcoltak, sokakat elbocsátottak az egyetemről, és emberi áldozatokat is követelt a megtorlás. Bedő Zoltán hangsúlyozta, nemcsak a nemzeti elnyomás, hanem a kommunizmus ellen is felemelték szavukat. Ha akkor meg tudták mutatni, hogy nem félnek, most, amikor nem dúl a diktatúra, még inkább jelezni kell a jogtipró hatalomnak, hogy vagyunk, és nem félünk. Bedő Zoltán elmesélte, 1980-ra az erdélyi magyarság puszta léte került veszélybe. Egy négyzetcentiméternyi piros-fehér-zöld zászlóért az embert meghurcolták, volt, akit el is tüntettek. Többedmagával Kolozsvári egyetemistaként szervezkedett, voltak ott Gyulafehérváriak, Nagyenyediek, Marosvásárhelyiek is. Utóbbiak szerezték be az óriási magyar zászlót, amit aztán 1981. július 25-én, Anna-nap előtti délután kitűztek a Szent Anna-tó fölötti sátortábornál a Tusnádfürdő felőli oldalba. Azért választották ezt a helyet és időpontot, mert tudták, hogy hagyomány szerint sokan lesznek ott, s az esetnek nagy visszhangja lesz, amit nem tudnak eltussolni. A zászló körül szónoklatok hangzottak el és énekeltek, többek között revizionista nótákat is. Sötétedés után valaki kitalálta, hogy vonuljanak a Szent Anna-kápolnához, ez már nem volt benne a tervben, jegyezte meg Bedő. A Miskolcról érkezett Miklós Árpád elmesélte, ő tulajdonképpen azért jött akkor, hogy a székely testvéreknek elmondja, nincsenek egyedül. Egy tábortűz körül szalonnát sütöttek, bort ittak, és revíziós dalokat énekeltek. Egyszer csak azt vette észre, nagyon sok ember gyűlt oda egy nagy magyar zászlóval. Közösen elénekelték a magyar himnuszt, a Szózatot és a székely himnuszt. Ennek hatására az egész tábor oda gyűlt, több százan. Valaki azt mondta, gyerünk le a kápolnához. Akkor mindenki levonult a zászlót követve. Többek között azt énekelték lefelé menet: „Ez a vonat most van indulóban, a belseje fel van virágozva, a zászlaja piros-fehér-zöld, vissza Erdélyt, mert az magyar föld.” Kérdezte a székely testvéreket, nem lesz ebből baj, azt válaszolták, sötétben nem mernek ekkora tömeggel szembeszállni, esetleg másnap.
Fazakas Zoltán elmesélte, kezdetben passzív résztvevő volt, frissen érettségiztek, és az osztály szokás szerint kiment a tóhoz. Fürdés után mentek felfelé, s akkor találkoztak a szembe jövő zászlós menettel, melyhez csatlakoztak, s így kerültek az első vonalba.
Miklós Árpád elmondta, amikor kiértek a kápolnához, egy Marosvásárhelyi frissen érettségizett fiatalember szólította a tömeget: Magyar testvéreim, boruljunk le, és imádkozzunk. Aki ott volt, letérdelt. A diák mondta: Adjad Istenünk, hogy újra eggyé legyünk, hogy útlevél nélkül mehessünk Budapestre, és útlevéllel Bukarestbe. Ennek hatására fellelkesültek, őt is elkapta a hév, felugrott egy magaslatra, s elszavalta Kárpáti Piroska Üzenet Erdélyből című költeményét: „Üzent az Olt, Maros, Szamos, / Minden hullámuk vértől zavaros, / Halljátok, ott túl a Tiszán, / Mit zúg a szél a Hargitán? / Mit visszhangoznak a Csíki hegyek, / Erdély hegyein sűrű fellegek? (…) Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk! / Halott vitézek lelke jár velünk. / Előttünk száll az ős Turul-madár, / Nem is lesz gát, és nem lesz akadály! (…) S végezetül, ha ez sem lesz elég, / A föld megindul, a mennybolt leszakad, / De Erdély földje csak magyar mArad!” Ez nagy sikert aratott. Bedő Zoltán kiegészítette: egy Sepsiszentgyörgyi alpinista kitűzte a magyar zászlót a romos kápolnatoronyba. Beszédek következtek, volt, aki a toronyból, más lentről szólt. Ilyen élményben nem volt része az életben, pedig 1989-ben is ott volt a sűrűjében, az első vonalban, jegyezte meg.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem lapíthatunk!
Harmincöt év távlatából óhatatlanul feltevődik a kérdés, hogy mi volt az a titokzatos erő, melynek hatására 1981-ben, Anna-nap előestéjén úgy határoztunk, elég volt a rettegésből, megaláztatásból, nyomorgásból, elnyomásból és hallgatásból. Melynek hatására legyűrtük a bennünk ágaskodó félelmet, és szembefordultunk a hatalommal. Kibontottuk a nemzeti zászlót, és a nyilvánosság előtt kimondtuk az akkor kimondhatatlant: emberhez méltó körülmények között, magyarként és szabadon akarunk élni.
Hogyan mertünk így cselekedni? Talán az ifjúságunk sok keserve miatt gerjedt feszültség érte el a kritikus szintet, és ily módon tört magának levezető utat egy belső robbanás elkerülése érdekében. Vagy inkább a mások által nekünk szánt sors ismerete és a belőle fakadó kilátástalanság elleni lázadás félig öntudatlan próbálkozása volt? De megtörténhet, hogy az ősöktől örökölt és génjeinkben őrzött igazságérzet, nemzethűség, bátorság és szabadságszeretet kényszerített a nyílt szembeszegülésre.
Kétségbeesetten keresem a választ, mely magyarázatot adna az akkor és ott történtekre, mert a Ceauşescu nevével fémjelzett kommunista diktatúra legsötétebb éveit éltük. Egy olyan időszakot, mely alatt napi 20 deka kenyérrel, havi tíz tojással és fél kiló hússal voltunk kénytelenek tengetni az életünket. És tettük mindezt az állandósított félelem légkörében, melynek nyomására még a legenyhébb kritikát sem mertük megfogalmazni a rendszerrel és az ország mindenható urával szemben. Mert a magyarokra származásuknál fogva még nagyobb nyomás nehezedett, olyannyira, hogy már a helységeink nevét sem írhattuk le az anyanyelvünkön nyilvánosan. Egy darabka nemzeti szalag rejtegetése, vagy himnuszaink titokban történő eléneklése pedig olyan főbenjáró bűnnek számított, amiért jobb esetben meghurcolták, rosszabbikban viszont az örökkévalóságba küldték annak elkövetőjét.
Mindezt újra átgondolva, egy újabb kérdés nyíllal belém. Megérte-e? A válasz már rég készen áll bennem, csak ki kell mondanom: igen. Ha a következmények biztos tudatában még egyszer mindent újrakezdhetnék, sem cselekednék másképp, mert nem lapíthatunk, amikor a nemzetünket gyalázzák, és meg akarják semmisíteni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Jövőkép és akasztófahumor
A fehér ember halálra van ítélve?
Szép új világ – európa, hogyan tovább? címszó alatt folytatott székely humorral fűszerezett, de mégis hátborzongatóan komoly beszélgetést György Attila író, újságíró, szerkesztő a közismert magyarországi publicistával, Bayer Zsolttal. Minderre a 27. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor harmadik napján került sor, a Jannus Pannoniusról elnevezett sátorban.
Mi lesz utána? – indította György Attila egy viccel a beszélgetést, mintegy bizonyítandó, hogy mifelénk az emberfia még a legszorongatottabb helyzetben is képes derűlátón tekinteni a világra. Ennek ellenére azonban, az ily módon feltett kérdéssel napjaink égető gondjára, a migrációra terelte a szót. Bayer hasonló hangnemben a következő anekdotával válaszolt: „Kína a kínaiaké – mondja a kínai. Afrika a feketéké – mondja a néger. Európa az európaiaké – mondja a rasszista. Ez ma az alaphelyzet, és ha belátjuk ennek a viccbe csomagolt tragédiának az igazságát, akkor már csak néhány fogódzóra van szükségünk ahhoz, hogy megpróbáljuk kitalálni, melyek a legnagyobb veszélyek, melyek mostanában ránk leselkednek, ugyanis több ilyen van” – tette hozzá.
A továbbiakban arra is rámutatott, hogy Európa minden baja tulajdonképpen a népességcsökkenésből származik, és ebből fognak következni a jövő tragédiái is, hiszen miközben mi fogyunk, más földrészeken riasztóan szaporodnak. Állítását erre vonatkozó adatokkal kiegészítve elmondta, az előrejelzések azt mutatják, a következő 50 évben ismételten megduplázódik, és így eléri majd a 15 milliárd főt bolygónk népessége. Szerinte ez a tény már önmagában is tragikus, hiszen a jelenlegi állapotok és körülmények között a Föld ennyi embert nem tud eltartani. Az pedig számunkra egyenesen végzetes, hogy miközben Afrika népessége megnégyszereződik, Ázsiában duplázódik, Dél-Amerikában pedig másfélszeresére emelkedik a lakosság száma, Észak–Amerikában ugyanaz mArad, az európaiak, vagyis a fehér emberek lélekszáma folyamatosan csökken. Európa tehát a bolygó egyetlen földrésze, ahol az elkövetkező 50 évben az őslakos közösség soraiban drámai fogyás várható. Ne csodálkozzunk tehát, hogy az így kialakult helyzetben az afrikaiak nálunk akarnak lakni. Mindez pedig azt mutatja és jelenti, ha a mostani folyamatok időközben nem változnak meg, akkor az európai ember halálra van ítélve – összegzett az előadó. Éppen ezért, Európában minden normális és józanul gondolkodó ember azon kellene törje a fejét, hogy a most uralgó állapotokat miként lehet megváltoztatni oly módon, hogy esélyt kapjunk a fennmAradásra. Ő ugyanis még mindig kitartóan bízik abban, hogy a pusztulás felé vezető utat meglehet változtatni, ugyanis ehhez nem kell más, csak hagyjuk érvényesülni a létfenntartási ösztönünket – tette hozzá.
Kettőjük társalgása során az is kiderült, hogy ebben a megbolydult világban Közép-Európa és ezen belül a Kárpát-medence még mindig a béke szigetének számít. Ezen állapot azonban csak a Visegrádi négyek (Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia) között megteremtett egység megőrzésével és kiszélesítésével tartható fenn, ezért, Bayer egy közös haderő felállítását is szorgalmazta. György Attila kérdésére válaszolva ugyanakkor annak a véleményének is hangot adott, hogy az Európai Unióból jelenleg Magyarországnak nem szabad kilépni, többek között a határon túli magyarok miatt sem.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)