Kincses Kolozsvár címmel műemlék-ismereti vetélkedő döntőjét tartották november 14-én az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban. A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) által még tavasszal meghirdetett vetélkedőn a kolozsvári magyar líceumi osztályokkal rendelkező tanintézetek X. osztályos diákjai vehettek részt. A zsűriben Asztalos Lajos, Deák Árpád és Gaal György, Kolozsvár műemlékeinek szakavatott ismerői vettek részt. A díjkiosztást a szervezők összekötötték az Apáczai Csere János Elméleti Líceum képzőművészeti tagozata Kincses Kolozsvár című kiállítása megnyitójával. A kiállítás színhelyén, a Kolozsvár Társaság főtéri galériájában Székely Géza tanár és Takács Gábor értékelte a kiállított félszáz Kolozsvár műemlékeiből ihletődött alkotást. /Gergely Gyula: Sikeres műemlék-ismereti vetélkedő. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 17./

Gazdag programmal ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját december 2-án a Házsongárd Alapítvány: a Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja védnökségével zajló rendezvény Kolozsváron a Farkas utcai református templomban Pap Géza erdélyi református püspök áhítatával kezdődött, majd Sipos Gábor főlevéltáros, az alapítvány elnökének köszöntője után a kolozsvári Magyar Pedagógusok Kórusának műsora következett. Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet igazgató díszokleveleket adott át az alapítvány tevékenységéből részt vállaló személyeknek, majd Németh Júlia műkritikus megnyitotta az erdélyi és határon túli képzőművészek munkáiból szervezett kiállítást. Zárásként Gaal György Tört kövön és porladó kereszten című kötetének ötödik, átdolgozott kiadását méltatta Asztalos Lajos helytörténész. Az elmúlt majd fél évezredben a Házsongárdi temetőből Erdély aranykorát idéző pantheon lett, amelyet kötelességünk óvni és a következő fél évezred számára megőrizni – mondta bevezetőjében Németh Júlia műkritikus. Hangsúlyozta: a Tőkés Erzsébet, a Báthory-líceum tanára által tíz évvel ezelőtt elkezdett munka folytatása érdekében anyagi alapokra van szükség, „ezt szolgálja az a több mint félszáz, erdélyi, magyarországi és külföldi képzőművész és műgyűjtő adományából összeállt kiállítás”. A kiállított munkák megvásárolhatók. Gaal György történész elmondta, hogy a kötet első kiadásának 1993–94-ben Pusztuló múlt és fájó jelen a Házsongárdi temetőben alcímet adta, de az ötödik, átdolgozott könyv megjelenésekor örömmel állapíthatja meg: ez az alcím már nem igazán találó. A Házsongárd Alapítványnak köszönhetően sikerült megállítani a további pusztulást, és ebben mindenekelőtt Gergely Istvánné ereje és kitartása rejlik. A Tört kövön és porladó kereszten című kötetet méltatva Asztalos Lajos helytörténész megjegyezte: a könyv egyértelműen mutatja, hogy a történész által végzett munkát tovább lehet, és kell is folytatni. /Ferencz Zsolt: Szilágyi Mátyás: a temetőmentés a közösség élni akarását jelképezi. Tizedik évfordulóját ünnepelte a Házsongárd Alapítvány. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 4./

Sebestyén Miklós kolozsvári könyvkereskedőnél fölbecsülhetetlenül több volt, emlékezett az elhunytra Asztalos Lajos. Ha egy frissen megjelent kiadvány felől érdeklődött, Sebestyén Miklós máris a kezébe adta és röviden vázolta a tartalmát. Már ismerte. Ritka, hozzáférhetetlen könyveket lemásoltatott, régen elfogyottakat megszerzett. Nyugdíjazása után sem adta föl könyves tevékenységét. Rendelésre könyveket hozott Budapestről. Odatelepült írókat keresett föl, tőlük dedikált könyveket hozott. Legutóbb, néhány nappal halála előtt, a Mátyás király utcában kínálta könyveit. Élő életrajzi lexikonként minden író, költő, közéleti személy életrajzát részletesen ismerte, s ha valaki szóba került, máris idézte adatait. Az ő életrajzi adatait vajon ki ismeri? /Asztalos Lajos: Egy könyves ember emlékére. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 7./

Jó ideje világos, hogy Basescu elnök és pártja egyeduralomra törekszik. Pártjából ugyan kilépett, mert párton kívülinek kell lennie, de továbbra is ő szabja meg annak irányvonalát. Basescu korábban, a konvenciós kormány tagjaként keményen ellenezte az államosított ingatlanok visszaszolgáltatását és az állami gazdaságok földjének visszaadását. Az államfő felesége nagy fagylalt-gyáros lett. Testvére nagymenő üzletember. Egyik lánya alig végezte el tanulmányait, kb. nyolcszázezer eurós ingatlant vásárolt. Máig sem tisztázódott, honnét volt hirtelen ennyi pénze? Másik lánya a demokraták képviseletében indult az európai parlamenti képviselőválasztásokon. A válság hatásának csökkentésére a kormány semmiféle tervet nem dolgozott ki. Basescu szorgalmazta, hogy a moldovaiak román állampolgárságot kapjanak. Az elnökválasztás során a ki tudja hány tízezer moldovai rászavazva hálálta meg román állampolgárságát. Basescu már régóta támadja az őt bíráló sajtót, televíziót, ezek tulajdonosait, azzal, hogy a csakis általa megvalósuló reformok ellenségei. Kommunistaellenes, jobboldali politikusnak tartják. De vajon az-e, miután a korábban őt támogató, de most erősen bíráló Dinescut, a költőt, egyik csicskásával el akarta üldöztetni az országból? Az államfő sikerét az MPP is segítette, a győzelmében az SZNT gyermeteg ötlete is benne van, az, hogy írják a szavazócédulákra: autonómia, és erre pecsételjenek. Ezek mind érvénytelen szavazatok voltak. /Asztalos Lajos: Útban a… banánköztársaság felé? = Szabadság (Kolozsvár), dec. 18./

Mit gondolnak rólunk egyes román értelmiségiek?
Elgondolkodtató, hogy kolozsvári, erdélyi magyarokként mennyire hermetikus világban élünk: külön színházunk van, operánk, műszaki-tudományos társaságunk, barlangász klubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, iskolánk, óvodánk, líceumunk, egyetemünk, külön kiránduló/túrázó egyesületünk, talán még méhész, bűvész és sírkőfaragó nem-kormányzati szervezetünk is. Más gazda egyesülethez társulunk, s talán még az erdélyi magyar sörgyártók is külön civil szervezetbe tömörülnek. Külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, a nők, gyerekek, művészek, vadászok és halászok, a „gondolkodók” (lásd: Erdélyi Gondolat Egyesület), a néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb. Hogy a politikáról és a külön (teljesen más) historiográfiáról ne is beszéljünk!
Az önálló magyar intézményekre szükség van.Az önálló intézményrendszer közösségünk kohéziójának egyik záloga, az önálló szervezeti élet rendkívül fontos eleme. De feltevődik a kérdés: mégis, hol vannak a metszéspontok?
Annak ellenére hogy a 80 százalék román, 18–20 százalék magyar etnikai arányú Kolozsváron születtem, s 34 éve itt is élek, a monostori „böjéc zsélát”-okat (amolyan HMCS-k, azaz helyi menő csávók), akikkel igen sokat verekedtünk gyermekkoromban, s az iskolai „böját dé böjátokat”, “„böját de kártiér”-eket leszámítva nekem se volt igazán kapcsolatom a románokkal: magyar család, óvoda, elemi, líceum, egyetem, ifjúsági szervezet, munkahely, barátnők (két kivétellel), baráti társaság, barlangász klub, stb.
A Főtér átrendezése alkalmával kirobbant vita közepette alkalmam volt olyan kolozsvári románnal társalogni, akinek a családjában vannak magyarok, felsőfokú végzettsége van, értelmiségi munkát végez, az átlagosnál sokkal tájékozottabb, egy ideig nyugat-európai országban tanult és élt, s jelenleg az egyik legfontosabb kolozsvári döntéshozó talán legbefolyásosabb tanácsadója. Ez a beszélgetés afféle utolsó cseppet jelentett a pohárban, ebben az évben ugyanis ez már a sokadik ilyen beszélgetés román értelmiségiekkel, aminek végkövetkeztetése, legalábbis számomra, rendszerint ugyanaz: sohasem sikerül már megértetnünk magunkat a többséggel!
Az említett hölgy értetlenül állt aFőtéravatása kapcsán kibontakozott botrány láttán.
– Nem értem az egészet. Minek ez a felhajtás, hogy nincs magyar program is? Semmilyen kapcsolatom nincs a magyar szervezetekkel, nem is ismerem őket, kit hívtam volna meg? Adj valami tanácsot, kapcsolatembereket, neveket, telefonszámokat, de gyorsan! – mondta kétségbeesve.
Elhiszem neki, hogy a jó szándék vezérelte, de csak annyit tudtam mondani neki: már késő. És még azt: ha a nemzeti-keresztény és a szabadelvű beállítottságú magyarok összefognak, akkor ti, románok valamit nagyon, de nagyon rosszul csináltok.
Az értetlenkedés folytatódott: szerinte mi, magyarok állandóan csak nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, mimóza lelkűek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek. Olyan ufó-szerűek, akik valahonnan a homályból hirtelen előbukkannak, aztán követelnek valamit a történelem nevében. A „dicső múlt nevében”. Hogy az nekünk jár és kell. Mert a jussunk. És hogy ő megadná, nincs ezzel semmi baj, sőt még többet is adna, tegyünk ki magyar zászlót is az intézményekre, legyen kiírva minden magyarul is, nem probléma. Hol kell aláírni, hogy ez legyen? Elmondta, ő aláírta az RMDSZ többnyelvű feliratot követelő lajstromát. Mivel nem hittem el neki, elővette az asztalából a fénymásolatot… Meglepődtem.
Ő is úgy látja, mi már csak relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. A temetővel (ki is mondták, hogy a Házsongárd Alapítványra gondolnak) foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. És hogy miért nem vagyunk „ellenállóbbak”, s ha nem vagyunk, akkor meg miért vállaljuk a vegyes házasságokat, amikor tudjuk, hogy az megfogyatkozásunkhoz vezet? Miért a múzeumokkal, és nem a kortárs művészek kiállításaival foglalkozunk? Nem értik, mi a rendeltetése, mivel foglalkozik az Erdélyi Múzeum-Egyesület, nekik ez egyszerűen a Societatea Muzeului Ardelean. Pedig próbáltak utánajárni, de a www.eme.ro román oldalán ez fogadta őket: Pagina este în construcţie.Beleolvastak az EME honlapjának angol változatába, de amikor ilyen szöveg fogadta őket, hogy „historical moment” (történelmi pillanat) és „tradition of our great ancestors” (dicső elődeink hagyománya), „we conserve the recognition of the following things named very nice by Márai Sándor: the country, the people and the father-land” (azt a felismerést és meggyőződést visszük így tovább, amit legszebben Márai Sándor formált szavakká: Az „ország”, a „nép” még nem „haza”), akkor unottan abbahagyták.
– A ti újságotok miért nincs románul is fent a neten? – kérdezték őszinte érdeklődéssel. – Miért nem lehet román nyelvű napi összefoglalót feltölteni? Nem, nem Băsescuról, mert azt látjuk a tévében, hanem a magyar közösségi élet történéseiről/eseményeiről szóló anyagokról miért nem lehet egy összefoglalót lefordítani? Mert érdekel minket, foglalkoztat az, hogy mi történik a magyar közösséggel.
Mondtam, hogy nincs pénz erre is.
– Szükségünk van rátok, akarunk kommunikálni veletek, kellenek a meglátásaitok, de ti vagy a „temetőben” vagy a „múzeumban” vagytok – mondták, persze sarkítva, de kifakadva.
Nem értenek és nem is fognak érteni bennünket. Még a legjóhiszeműbbje sem. Egyszerűen külön világban élünk.
Eszembe jutott az Asztalos Lajos kezdeményezésére is az 1990-es évek elején az RMDSZ által kiadott Híd-Puntea című román nyelvű, de magyar értelmiségiek által írt kiadvány. Most miért nincs egy ugyanilyen?
Arról is morfondíroztam, ma ki vállalhatná fel Octavian Buracu szerepét. (Dr. Octavian Buracu, a jól ismert, de, sajnos, nem eléggé becsült Interetnikai Párbeszéd Szövetségnek, az Erdélyben élő többségi nemzet és a kisebbségi népcsoportok közötti megbékélést szolgáló civil szervezetnek az alapítója és elnöke volt. Sokan a magyarok közül ma is tisztelettel emléleznek rá.) Szerintem például Eckstein-Kovács Péter, Salat Levente, Ádám Gábor, Tompa Gábor vagy akár Kántor Lajos kellene hogy legyen az, aki továbbviszi ezt a stafétabotot…
A fenti írást a www.koliver.wordpress.com címen elérhető személyes blogon közöltem, ahova összesen 64 vélemény érkezett. Ebből idézek néhányat.
Dunailaci felhasználó például azt írta: „Nagyon örülök ennek a bejegyzésnek. Ideje volt már ilyen témát is napirendre tűzni. Valóban igaz, hogy az egész magyarság búval bélelt. Siránkozunk, hogy szegény fejünk, mit tett ellenünk a tatár, a török, az osztrák, a román.”
Erna szerint „végre valaki összefoglalta az erdélyi magyarság egyik legnagyobb rákfenéjét. Igazából nem ismernek bennünket, szinte semmit sem tudnak rólunk (csak mást ne mondjak, Kolozsvár helytörténetével foglakozó jó román nyelvű könyv jelen pillanatban beszerezhetetlen, Erdély történetéről szóló egy sincs a boltokban), akkor hogyan akarjuk elfogadtatni magunkat velük? Hogyan akarjuk, hogy megismerjenek bennünket, értékeinket, a világunkat, amelyben mi élünk és melynek értékei szerint ítélünk? Követelhetjük így reggeltől estig az ősi jusst, semmi sem lesz belőle. Pedig sokan lennének ránk kíváncsiak…”
Ezzel szemben az Autonómiát Székelyföldnek nevű felhasználó úgy gondolja „Nem kell ennyire borúlátónak lenni. Nem értenek és nem is fognak? Hol itt a gond, amikor mi mindenben különválunk, mindent párhuzamosan csinálunk, külön sörözünk, néhány éve teljesen külön is kocsmázunk. Az igazság az, hogy mi NEM AKARUNK VELÜK EGYÜTT ÉLNI, s jólesne, ha ők is ugyanezt tennék, ugyanakkor pedig, ha bármit kérünk, elvárjuk, hogy szó nélkül megadják.”
Kolev felhasználó azt írta: „Teljes meggyőződéssel merem mondani, hogy nem hiszek egy szót sem abból a feltételezett jóhiszeműségből, amit a megkérdezett hölgy tanúsított. Nagyon jól tudják ők, hogy kik vagyunk, mit akarunk, mik az értékeink és miben hiszünk… És igen, 1000 éves múltunkért, állam és városalapításainkért jár nekünk valami.”
Attila nevű kommentáló azt állítja, a leírt jelenséget tapasztalta román ismerőseinél. „Sokszor kérdeztek a magyarokról. A magyar kajákról, a Magyarország–erdélyi magyarok kapcsolatról, egy-egy magyar szó jelenteséről, stb. Nem utasítottak el, s nem „bozgoroztak” le. Pedig a Mărăşti tömbháznegyedben nevelkedtem, és nap mint nap velük jártam. És még el se románosodtam. Magyar család, barátok, barátnő, suli, egyetem. Ugyanakkor teljesen egyetértek azzal, hogy szükség lenne információk átadásra a magyar közösség eseményeiről a románok felé, román nyelven. Biztos, hogy eleinte tele lesz a magyarokat szidó kommentekkel. De ugyanakkor néhány ember nyitna közösségünk felé. És ez haladást jelent megmaradásunk, jövőnk felé. Az űrhajósok és a városalapítók között is meg kell találnunk az „arany középutat”. Nem szabad elfelednünk múltunkat, de oda kell figyelnünk jövőre. És a JÖVŐ A FONTOSABB!!!”
Réka azt írta: „Igen, Olivér, igazad van, nekem is ezt vágta egyszer a fejemhez egy román ismerősöm, hogy mi párhuzamos világban élünk mellettük. Először felháborodtam ezen, de aztán elgondolkoztam rajta egy kicsit, mennyire igaza van. Egy másik síkon éljük életünket és jól érezzük magunkat így, hogy a két sík csak akkor találkozik, amikor mi akarjuk.”
Ercsey-Ravasz Ferenc nem hiszi azt, hogy ha mi változtatunk ezen a párhuzamos léten, akkor egyből tökéletesen megértjük egymást, és kebelbéli jó barátok leszünk. „Mint ahogy azt sem hiszem, hogy a nyitás a beolvadásnak kedvezne (sajnos a bezárkózás viszont nem akadályozza azt meg). De néhány dolgot elérnénk vele. Először is egyértelművé tennénk, hogy nincs semmi rejtegetnivalónk.Ilyenek vagyunk, erre büszkék vagyunk, ezt tudjuk és akarjuk nyújtani a nagy közös erdélyi sorsnak, amely akár tetszik, akár nem, előttünk van, kikerülhetetlenül. Másodszor eloszlatnánk egy halom előítéletet, hiszen sok román eszében úgy élünk, mint a nyereg alatt puhított húson élő ázsiai hordák leszármazottjai. Európai kultúrát, transzszilván magyar kultúrát mutathatnánk fel nekik. Esetleg elcsodálkozhatnának azon, hogy nekünk a 16. században már volt vallási türelemről szóló törvényünk, miközben ők mostanság fejezik be a nyárádtői görög katolikus templom befalazását-lerombolását… A vitathatatlan értékek előtt az értelmes ember (még a román is) fejet hajt, az oktondival pedig úgysincs mit kezdeni. Harmadjára: eloszlatnánk sok tévhitet. Sokszor találkoztam például azzal a meggyőződéssel román körökben, hogy mi, erdélyi magyarok Magyarországhoz tartozónak érezzük magunkat. És nagyon elcsodálkoztak, amikor közöltem, hogy – legalábbis javarészt – ez nem igaz. Mi külön világot, külön kulturális, sőt, nyelvi valóságot képezünk. Sokan közülünk idegennek érzik magukat Magyarországon. Sokáig folytathatnám, de nincs értelme. Aki érti, érti.”
Kiss Olivér. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Kijelentő mondat, mint államnév Moldova Köztársaság
A romániai magyar sajtóban már 1965 előtt feltűnt egy-egy bosszantó, magyartalan államnév, mint például Bulgária Népköztársaság.
E téren nálunk is hamarosan változás történt: 1965-ben az új pártvezér az alkotmány módosításával az állam nevét is megváltoztatta. Az indok: abban nem a nép, hanem az ország teljes nevének benne kell lennie. Talán megtetszett neki a bolgár (Národná Republiká Blgárijá – a nem latin betűvel írt neveket kiejtés szerint írjuk) vagy még inkább a jugoszláv állam (Szocijáliszticská Federátivná Republiká Jugoszlávijá) hivatalos neve. A határozat nyomán megszületett az új név.
Ezzel alapjában véve nem lett volna baj, ha tükörfordítását, a Románia Szocialista Köztársaságot nem kényszerítik nyelvünkre. Elsősorban újságíróinkra. Fittyet hányva a magyar nyelv sajátosságainak, annak, hogy szabályai szerint az állam nevét vagy a nép és az államforma (pl. Dán Királyság, Finn Köztársaság stb.) vagy az ország -i képzős és az államforma nevéből alkotják (pl. Kambodzsa+i Királyság, Szudán+i Köztársaság, Moldova+i Köztársaság stb.).
Kevesen törődtek azzal, hogy a kiötölt Románia Szocialista Köztársaság magyarul tulajdonképpen nem név, hanem kijelentő mondat. Amely szerint Románia nem királyság, nem köztársaság, nem népköztársaság, hanem... Nyelvészeink minden igyekezete ellenére a torzszülött életben maradt, sőt, példaként a Szabó T. Attila által akkoriban szerkesztett Helyesírási tájékoztatóba is bele kellett iktatni (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969., 324.).
Bár tudatában voltam a rendszer ellenmondást nem tűrő sajátosságával, mégis papírra vetettem e név helytelenségéről, mi több, tarthatatlanságáról egy kisebb anyagot, amelyet be is vittem az akkori kolozsvári napilapnak, az Igazságnak. „Természetesen” nem látott napvilágot. A főszerkesztő, akitől végül megkérdeztem miért, udvariasan megmagyarázta: nem lehet közölni. Ebben kimondatlanul is benne volt, hogy széllel szemben nem lehet..., sőt, nem is ajánlatos.
A torzszülött, hála a parancsuralmi rendszernek, zavartalanul élte magyar nyelvbeli életét. Sőt, szaporodni kezdett. Előbb a napisajtóban, folyóiratokban, majd könyvekben is megjelentek az olyan államnevek, amelyekben vagy az ország nevéhez hozzácsapták az államforma nevét, vagy a nép+ország névhez odatették az államforma nevét. Így „született meg” a Jugoszlávia Szocialista Szövetségi Köztársaság mellett az Argentína Köztársaság, Ausztria Köztársaság, Kuba Köztársaság, Belgium Királyság, Dánia Királyság, illetőleg a Finnország Köztársaság, Törökország Köztársaság, Olaszország Köztársaság stb. „Gyöngyszemei” a nyelv szabályaival mit sem törődő újság- és könyvírásnak.
Annál bosszantóbb, hogy a parancsuralmi rendszer bukása után a romániai magyar tömegtájékoztatásban, a történelem szemétládájában eltűnt Románia Szocialista Köztársaság helyett ennek ikertestvére, Moldova Köztársaság ma is kitartóan fel-felbukkan (pl. Szabadság, 2010.III.17., 5.).
Kétségtelen, hogy egyes népeknek a mienktől eltérő szerkezetű – indogermán – nyelvében használatos, kijelentő mondatos nevek is hatnak egyes szerzőkre. Esetünkben a román Republica Moldova. Ez a fajta név a délszláv és más szláv nyelvekre is jellemző. Mint például a lengyel Polska Rzeczpospolita ’Lengyelország köztársaság’. Magyarul Lengyel Köztársaság, az említett, de a kommunizmus bukása után eltűnt bolgár Národná Republiká Blgárijá, a délszláv háború után eltűnt szerb–horvát Szocijáliszticská Federativná Republiká Jugoszlávijá stb. Ezeket a francia, az angol, a spanyol stb. nyelv, minthogy a kijelentő mondatos változat számukra sem helyes, birtokos szerkezettel veszi át: République ... du ..., ... Republic ... of ..., Republica ... de ... (’...nak a ... köztársasága’).
Nyelvünk azonban más, finnugor szerkezetű. Ne kényszerítsük hát rá az efféle idegen megoldásokat. Ideje lenne tehát fölhagynunk a románból átvett tükörfordításokkal, a nyelvünk szellemétől idegen szerkezetű nevek használatával.
ASZTALOS LAJOS. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Partizánhamvakat keresnek Kolozsváron
Tizenhárom, a román kommunista hatóságok által hatvan évvel ezelőtt kivégzett politikai fogoly holtteste után kutat Kolozsváron a Marius Oprea történész vezette, a kommunizmus rémtetteit kivizsgáló civil szervezet. Egykori feljegyzések, volt politikai foglyok vallomása szerint a kommunistaellenes Dabija-csoport tagjait a jelenleg gyermekpalotának otthont adó, évtizedekkel ezelőtt a Szekuritáté kínzóközpontjaként működtetett kincses városi épület alagsorában falazták be. Szakértők szerint a vörös uralom idején tízezer ellenállót gyilkolt meg a Szekuritáté bírósági tárgyalás mellőzésével Romániában.
Újabb múltfeltáró akcióba fogott a romániai kommunizmus rémtetteit kivizsgáló bukaresti központ, amely szakértőinek eddig a vörös diktatúra idején kivégzett tizenkilenc áldozat földi maradványait sikerült feltárniuk.
Marius Oprea történész vezette kutatócsoport tegnap a kolozsvári gyermekpalota épületének alagsorában fogott hozzá egy olyan, évtizedekkel ezelőtt börtöncellaként használt helyiség feltárásához, amelybe feltételezések szerint tizenhárom kivégzett ellenálló holttestét falazták be a kommunista uralom pribékjei. A jelenleg gyermekprogramok szervezésével foglalkozó intézménynek otthont adó, Majális úti épületben működött a múlt század ötvenes éveiben a román kommunista államhatalom titkosszolgálata, a Szekuritáté.
Eddig feltárt dokumentumok, valamint egykori politikai foglyok és a hozzátartozók visszaemlékezése szerint a kolozsvári törvényszék fogdájából 1950 áprilisában ide szállítottak tizenhárom ellenállót, akik az Erdélyi-Szigethegységben Gheorghe Gheorghiu-Dej miniszterelnök, a Román Kommunista Párt első titkára vezette elnyomó hatalom ellen szervezkedtek, s akiket tizenöttől huszonöt évig terjedő börtönbüntetésre ítéltek, a hónap első napjaiban azonban nyomuk veszett. Marius Oprea a Krónikának elmondta: feltételezésük szerint a Szekuritáté emberei április 2-án és 5-én a titkosszolgálat alagsori celláiban kivégezték a 12 férfiból és egy nőből álló úgynevezett Dabija-csoport tagjait, majd a holttesteket befalazták egy kocka alakú, tíz méter hosszú és három méter széles cellába.
Az eddigi feltárás során megtalálták az egykori fogda betonnal leöntött téglafalát, mögötte pedig egy földdel feltöltött üreget, a csontvázak felkutatása azonban két-három napig is eltarthat. A történész közölte, eddigi tevékenysége során az általa vezetett szervezet 19, a kommunizmus idején kivégzett ellenálló földi maradványait sikerült megtalálnia – elsősorban az áldozatok utódainak kérésére –, a rendelkezésére álló adatok szerint azonban úgy véli, hogy a tízezret is meghaladja a Szekuritáté által bírósági tárgyalás nélkül kivégzett áldozatok száma. „Rendkívül örvendtem, amikor Traian Băsescu államfő 2006-ban a parlament plénuma előtt elítélte a román kommunizmus rémtetteit, csalódással tölt el viszont, hogy a román hatóságok egyetlen, a volt politikai foglyok kínzásában, likvidálásában vétkes szekust sem vontak felelősségre.
Márpedig egy ideológiát nem citálhatunk bíróság elé, csakis azokat, akik kiszolgálták azt, és részt vettek a rémuralom fenntartásában” – állapította meg a bukaresti történész, aki nem tartja kizártnak, hogy a hatvan évvel ezelőtti kivégzés elkövetői közül néhányan ma is életben vannak, így felelősségre vonhatók. Marius Oprea egyébként ez év februárjáig irányította a romániai kommunizmus rémtetteit vizsgáló, még a Tăriceanu-kormány idején alapított állami intézetet, a tavaly decemberi államfőválasztás után azonban a Boc-kormányra (Traian Băsescu az általa irányított szakértői csoport jelentése alapján ítélte el a kommunizmust) bízta az intézet vezetését, Opreát pedig több munkatársával együtt létszámleépítésre hivatkozva elbocsátották. Azóta a történész hasonló néven hozott létre civil szervezetet, és történészekből, régészekből álló maroknyi csapattal folytatja a kommunista titkosszolgálat által kivégzett áldozatok hamvainak felkutatását.
A feltárásban részt vevő Viorel Siserman ezredes, katonai ügyésztől megtudtuk, ha sikerül megtalálni a volt partizánok csontjait, a nyomozó hatóság vizsgálatot indít a felelősök azonosítása érdekében. Traian Neamţu, a volt politikai foglyok Kolozs megyei szervezetének elnöke – aki az ötvenes években hat évig raboskodott romániai börtönökben – elmondta, bizonyosak abban, hogy egykori bajtársaik a jelenlegi kolozsvári gyermekpalotában nyugszanak, és azt szeretnék, ha ma is élő egykori üldözőik a nyilvánosság előtt beismernék bűneiket.
„Mi nem akarunk bosszút állni egykori üldözőinken, csak azt kívánjuk, hogy soha ne térjen vissza se a bal-, se a jobboldali kommunizmus. Ugyanakkor jó keresztényekként azt szeretnénk, ha az áldozatokat emberhez méltó módon helyezhetnénk örök nyugalomra” – jelentette ki lapunknak Traian Neamţu, aki annak idején maga is részesült a Szekuritáté kolozsvári „vendégszeretetében”, sőt megmutatta azt a cellát is, ahol kezét-lábát bilincsbe verve, testét vizes lepedőbe burkolva verték a szekusok. Különben érdeklődéssel követte a feltárómunkát Asztalos Lajos helytörténész is, akit 1952-ben, 16 évesen két hónapig tartottak fogva a kolozsvári szekusszékházban, majd rendszerellenes tevékenységéért három év börtönbüntetést kapott, amiből kettőt letöltött.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Gyújtópontban – Sikertelenül zárult a kutatás
Majális utca 23.: kivégzett, befalazott rabok?
Tegnap leállították a Szekuritáté egykori kolozsvári székházában kezdeményezett vizsgálatot a Kommunizmus Bűntetteit Vizsgáló Központ (CICCR) régészei. A kutatók kénytelenek voltak elvetni feltevésüket, miszerint a kommunista rendszer tizenhárom kivégzett ellenállójának holttestét az alagsor egyik helyiségébe falazták be. Marius Oprea, a CICCR koordinátora kijelentette: a kutatás első napján felfedezett különös, földdel megtöltött betonkeret nem egy cellát rejt, hanem a régi épület alapjaihoz ásott sáncokban, szabályos közökben téglazsalut alakítottak ki, hogy egy új épülettestet emeljenek a régi mellé. Viorel Siserman katonai ügyész kijelentette, hogy a nyomtalanul eltűnt holttestek felkutatása folytatódik.
Néhány hete rémtörténetnek is beillő hír borzolja a kolozsvári kedélyeket. Gyorsan elterjedt, hogy a szeku első székházában, a Majális utca 23. szám alatt, a népi demokráciának nevezett terrorrendszer hőskorában, az 1950-es évek elején, tizenhárom politikai foglyot végeztek ki, lőttek agyon itt, majd holttestüket az alagsorban falazták be.
A hírt az keltette szárnyra, hogy a kommunizmus rémtetteit kivizsgáló szervezet egykori iratok, volt politikai foglyok véleménye szerint, gyanút fogott. 1950 áprilisában ugyanis a törvényszéki gyűjtőfogházból tizenhárom politikai elítéltet, kirótt 15 év és életfogytiglan közötti büntetésük letöltése helyett, mint ahogyan azt kellett volna, nem Szamosújvárra vagy más börtönbe szállítottak, hanem a szekura. Ezután valósággal nyomuk veszett. Az a gyanú, hogy itt végezték ki és valahol az épületben temették el őket.
Az illetékes hatóságok, a szakemberek kíséretében, most hozzáláttak az ügy tisztázásához. Az épület tervrajza szerint az egyik udvar felőli, alagsori fal túl vastagnak tűnt. Mögötte egy helyiséget lehetett föltételezni. És valóban, az ezt határoló fal kibontása után egy kb. tíz méter hosszú, két méter széles, laza földdel töltött, gyaníthatóan egykori cella tárult fel.
Vajon e föld alatt rejtőznek az eltűntek hamvai? Ha igen, miért itt? Valóban itt végezték ki őket? És ha igen, hogyan, hogy ne keltsenek zajt? A szomszédos házakat ugyan elkobozták tulajdonosaiktól, de a lövéseket illetéktelenek mégis meghallhatták volna. Másik kérdés, miért kellett az áldozatokat úgymond itt eltüntetni? Kivihették volna őket például a közeli, Kajántó-völgyi rabtemetőbe.
A vizsgálatok talán tisztázzák, mi igaz a feltételezésekből.
De kié volt eredetileg ez a nem akármilyen épület? És hogyan került ide a politikai rendőrség?
A Görögtemplom utcába is átnyúló telek 1869-ben Groisz Béla apjának, Groisz Ferdinándnak a tulajdona (akkori számozás szerint Görögtemplom utca 4., Majális utca 5.). A Majális utca most 23. szám alatti házat az 1897-ben elhunyt dr. Groisz Béla örökösei a múlt századforduló körül építhették. 1914-ben egyik örökösnek, Grois Jolán bankhivatalnoknak, 1917-ben viszont Vinczenti Károlynénak a tulajdona. Az első világháború után, 1919 és 1940 között a román katonai körzetparancsnok székhelye, 1940 és 1944 között a Magyar Királyi Földmívelésügyi Minisztérium Erdélyi Földbirtokpolitikai Főosztályának székháza.
1948-ban, a kommunista hatalomátvétel után, az állambiztonság Majális utca 23. szám alatti székhelyének kiépítését a szomszédos házak elkobzásával, a lakók kiköltöztetésével kezdték. Ezután a célnak megfelelően, az alagsorban cellákat építettek, illemhelyet és mosdót alakítottak ki, a földszinten és az emeleten kihallgató irodákat. A kerítés vasrácsát magas téglafallal helyettesítették, a vasrácsos kaput magasabbal cserélték ki, és vaslemezzel borították.
A kész „intézmény” ezután működni kezdett. Nagy szükség volt rá, mert a párt szerint „az ember a legértékesebb tőke”. S hogy biztonságban legyen, be kell zárni. Mármint mögötte az ajtót. Ugyanakkor a Duna-csatornánál meg más kényszermunkatelepen nagy igény volt munkaerőre. Amúgy ingyen. A feltűnést elkerülendő, a „meghívottak” többnyire éjszaka érkeztek a Majális utca 23. szám alá. Nem gyalog, nehogy elvássék a lábuk. Mert volt, aki Fogaras, Gyulafehérvár, Nagybánya vidékéről vagy ki tudja honnét jött. Azaz hozták. Volt, akit amerikai dzsippel, volt, akit divatos cseh Tatrával.
A kapusnak jó füle volt, ismerte minden motor hangját. Mikor a kocsi megállt a kapu előtt, az máris nyílt. Miután begördült a szállítmány, nagyot döndült. A „meghívottat”, akinek esetleg „karperec” is „díszítette” a csuklóját, kitessékelték a kocsiból, és a szolgálatos gondjaira bízták.
Az alagsor bejárati ajtaja mögött néhány lépcső ereszkedett. Akárcsak ma. Itt egy íróasztalnál a házigazdák alkalmazottja, kék tányérsapkás tizedes, szakaszvezető vagy őrmester ült. Aki beírta az érkező adatait a nagykönyvbe, elkérte óráját, nadrágszíját, cipőfűzőjét, személyi igazolványát, meg minden ehhez hasonló holmiját. Ezután a „vendéget” a „személyzet” másik tagjára bízta.
Az innét nyíló folyosóról jobb oldalt három rövidebb nyílt. Az elsőn és a másodikon három-három, a harmadikon eggyel kevesebb ajtó állt. Kétféle „vendégszobával”. A kisebbek kb. két méter hosszú, egy méternél nem sokkal szélesebb egy priccsesek, a nagyobbak kb. két méter széles, két méter hosszú emeletes ágyasok voltak. Ezekbe kis asztalkát is építettek betonból, melyen az ágy szélén ülők elfogyaszthatták napi kosztjukat. A kisebbekbe egy-két, a nagyobbakba négy, sőt öt, hat „vendéget” „szállásoltak el”. Sok jó ember kis helyen is elfér, ez esetben egy ágyban akár hárman is aludtak.
Az ajtó fölött, éjjel-nappal homályos üveggel fedett villanykörte fénye küszködött a félhomállyal, az álmennyezeten vágott téglaméretű – az alagsorba, ennek mennyezete aló nyíló – „ablak”, és az ajtó alján a kettős bádoglemez nyílásai biztosították az eléggé sűrű „kondicionált” levegőt. A két bádogot úgy helyezték el, hogy csak oldalnézetben lehetett kilesni a folyosóra, ahol időnként feltűnt a „vendégek nyugalmát” vigyázó szolgálatos tornacipős lába. De a bentiekkel is „óvatták” a csendet, mert hallgatniok kellett. Biztonság kedvéért az egykori légoltalmi pincékre emlékeztető, vastag, kilincs nélküli ajtókat két retesszel csukták. Természetesen kívülről. Ilyen körülmények között teljesen kizárt volt, hogy valaki is tudomást szerezzen arról, mi történik a szomszéd cellában lakókkal.
Hogy a „vendégek” ne üssék el egymást a folyosón, „szobánként” sorban, a fürdőbe menéssel kezdődött a nap, és este ezzel fejeződött be. Reggel gyümölcsízzel édesített félliternyi, víznél valamivel sűrűbb hígpuliszkát vagy a koffein ártalmait elkerülendő, cikóriából főzött feketekávéval szeletnyi kenyeret és kis kockányi vegyes ízet, délben kb. fél liter paszulyfőzeléket „szolgáltak fel”. Este ugyanazt, mint reggel. Kezdetben nem volt ilyen nagy „bőség”, csak délelőtt és délután adtak valami híg káposzta- vagy krumplilét, azt is kenyér nélkül.
A „baráti beszélgetésre”, vagyis kihallgatásra tessékelt személy szemére, hogy a fénytől „megóvják”, sötét hegesztőszemüveget kötött az ügyeletes és karonfogva vezette lépcsőházban, folyósón. Fel, az „irodába”. Itt szemüveg le, „ülj le”, hangzott a kortól független „üdvözlet”. És kezdődött a kérdés-felelet játék. „Mi mindent tudunk, mondd hát el szépen, hogy volt”, hangzott bevezetőként. Ha az illető makacskodott és hallgatott, vagy valóban ártatlanul hozták ide, és ezért hallgatott vagy tagadott, nem éppen kesztyűs kézzel bántak vele. Ebben az esetben előfordult, hogy addig verték, míg karja, netán lába tört. Miután az iratcsomó néhány hét vagy hónap után összeállt, következett a gyűjtőfogháznak mondott „szálloda”, majd a tárgyalás, azután a Duna-csatorna, Nagyenyed, Szamosújvár, ólombánya, Jilava stb. Kinek milyen „szerencséje” volt.
ASZTALOS LAJOS. Szabadság (Kolozsvár)

Horthy-fasizmus? Horthy, a háborús bűnös?
A hetven évvel ezelőtti második bécsi döntésről való csíkszeredai megemlékezés – akárcsak az 1989. évi fordulat utáni első március 15-i ünnepségek – sokak, elsősorban román politikusok felháborodását, nemtetszését váltotta ki.
Különösen az borzolta fel az idegeket, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom volt a szervező, továbbá hogy Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai polgármester, nemkülönben a helyi rendőrség és csendőrség miért járult hozzá a rendezvény megtartásához. Olyan kijelentések, vélemények hangzottak el, amelyek a korabeli helyzet részleges vagy teljes nem ismeretéből származnak, a legelemibb tárgyilagosság hiányát tükröző, évtizedek óta hangoztatott címkézésekből fakadnak, és sokan ezeket visszhangozzák.
A megszállás mítosza
Megemlítették például, hogy a „II. bécsi döntés aláírása után tizenegy nappal a Horthy Miklós vezette csapatok bevonultak Csíkszeredába”. Tudjuk, hogy a döntést augusztus 30-án írták alá, a magyar csapatok viszont szeptember 11-én vonultak be Csíkszeredába. Tehát nem 11, hanem 12 nappal később. És ami még fontosabb, nem Horthy Miklós vezetésével. A kormányzó aznap nem ott, hanem Marosvásárhelyen vett részt a tiszteletére rendezett ünnepélyes fogadtatáson. Mircea Duşă, a Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselőházi frakciójának elnöke „Erdély megszállásának” megünneplését emlegette. Véleménye a folytonosság dák–római mítoszán alapszik, mely szerint Erdélyben a románság az őslakó, a magyarság pedig leigázta és ezer évig elnyomta őket. 1918-ban végül felszabadultak, így a II. bécsi döntés nyomán bevonuló magyar csapatok csakis megszállók voltak. Ezen az alapon 1918. december 1-je jogosan a felszabadulás napja, míg 1940. augusztus 30-a a megszállásé. Ez azonban nem maradhat így, előbb-utóbb csak ki kell derülnie, hogy ez a mítosz egyszerűen bizonyíthatatlan.
Amit a bevonulásról, a megszállást követő több ezer kegyetlenségről mond, ismét egyoldalú vélekedés. Mert arról nem tud, arról nem hallott, nem olvasott, mi történt 1918 decemberétől, Erdély román csapatok általi megszállásától, az állami iskoláitól, egyetemétől, színházaitól való megfosztásával, sok tízezer személy állásától, megélhetésétől történt megfosztásával, szülőföldjéről való elűzésével – hogy a kegyetlenkedéseket éppen csak megemlítsük –, az erdélyi magyarsággal.
Mircea Duşă a továbbiakban horthysta fasizmusról, Horthy háborús bűnösségéről beszél. Ez a román illetékesek kedvenc szóhasználata. A valóságban azonban más volt a helyzet. Horthy ugyanis soha nem volt fasiszta, vagyis szélsőjobboldali. Jobboldali, konzervatív politikus volt. Ebből következik, hogy horthysta fasizmus sem létezett. Magyarországon, Horthy idején, a Kommunista Párt kivételével, végig működött a Kisgazda Párt, nemkülönben a Szociáldemokrata Párt, megválasztott képviselőik az Országgyűlésben tevékenykedtek. Szálasi és Imrédy szélsőjobboldali pártját betiltották, Szálasit elítélték, börtönbe vetették.
Horthy és Antonescu egy lapon?
Ugyanakkor Korodi Attila, az RMDSZ parlamenti képviselője összehasonlítja Horthyt Ion Antonescu marsallal, szerinte ugyanis mindkettő vitatott figura. Nos, Antonescu idején Romániában minden párt be volt tiltva, parlament nem létezett. A szégyenteljes zsidótörvények ellenére Magyarországon 1944. március 19-éig, a német megszállásig, a zsidókat nem üldözték, nem gyilkolták halomra. Miközben Antonescu kezén mintegy 350–380 ezer zsidó lelke szárad, akiket saját kezdeményezésére, német segítség nélkül gyilkoltak meg.
A „horthysta fasizmus” velejárója volt, hogy Észak-Erdélyben voltak román iskolák, Kolozsvárt például gimnázium is. A magyar gimnáziumokban kötelező tantárgyként oktatták a román nyelvet – nálunk manapság is nagy felháborodást kelt, ha valaki arról beszél, hogy ott, ahol a nemzetiségek élnek, az ő nyelvüket is tanítani kellene a román iskolákban. A „horthysta fasizmus” idején a bankjegyeken minden nemzetiség nyelvén feltüntették azok értékét, így a német, szlovák, horvát, továbbá a cirill betűs szerb és ruszin tízpengősön a román zece penghei is olvasható volt. Mircea Duşă azt is kijelentette, hogy Horthyt az egész világ háborús bűnösnek tartja. Ez persze durva túlzás, mert csak az ő és a hozzá hasonló román politikusok minősítik Horthyt háborús bűnösnek. A háborús bűnösök nürnbergi perében ugyanis csupán tanúként volt jelen, majd szabadon távozott.
A csíkszeredai megemlékezéssel kapcsolatban még egy pontatlanságra kell kitérnünk. Arra, hogy a magyar csapatok nem egy hónappal, hanem hat nappal a bécsi döntés aláírása után, szeptember 5-én kezdték meg a bevonulást és ugyanazon hónap 13-án fejezték be. A magyar hadsereg szeptember 5-e és 13-a között vette birtokba a visszakapott területeket. Elsőként Bihardiószegre, ugyancsak szeptember 5-én Szatmárnémetibe, 6-án Nagyváradra, 7-én Nagybányára, 10-én Gyergyószentmiklósra, 11-én Kolozsvárra és Csíkszeredába, utoljára, 13-án Gyimesre, Sepsiszentgyörgyre, Kézdivásárhelyre és más háromszéki településre vonultak be a honvédek. A kormányzó ünnepélyes fogadtatására Marosvásárhelyt 11-én, Kolozsvárt 15-én került sor.
A tárgyilagosság reménye
Mindenképpen rendkívülinek mondhatjuk azt, hogy a csíkszeredai polgármester, a helyi rendőrség és csendőrség hozzájárult a megemlékező rendezvény megtartásához, hogy Ráduly Róbert Kálmán kijelentette, „a szólásszabadságnak nemcsak az alkotmányban, de a valóságban is léteznie kell”. Ez újabb lépés ahhoz, hogy ne másodrendű polgárai legyünk ennek az országnak, hogy belátható időn belül a román illetékesek tárgyilagosan kezeljék a történelmet.
Asztalos Lajos, kolozsvári helytörténész. Krónika (Kolozsvár)

Történelmi Magazin
Megjelent a sepsiszentgyörgyi Történelmi Magazin szeptemberi száma. Folytatódik Bakó Géza székely múltat ismertető sorozata, amely ezúttal a földművelés székelyföldi kezdeteit mutatja be. Az iskolatörténeti rovatban a Székely Mikó Kollégium 1945―1948 közötti történetéről olvashatunk.
A kultúra-politika rovatban az Egy szekuritátés visszaemlékezései című írás hiteles tükre a politikai rendőrség munkamódszereinek. Bencze Mihály A politika ördögi színjáték című írása a köpönyegforgató román politika múltjába enged betekinteni. Rövid ismertető tájékoztat Cseresznyés Pálnak, az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogrom egyik áldozatának bebörtönzéséről. Jósa Piroska Trianonra emlékezik. Asztalos Lajos tanulmánya (Ioan Fadrusz, István, a Szent és a többiek) a kolozsvári magyar múlt meghamisítását, a kulturális elnemzettelenítést ábrázolja. Zonda Attila az irodalom, a kultúra és a politika határvonalán elhelyezkedő memoárelbeszélésében betekintést nyújt az Olténiában katonáskodó székely fiatalok lelkivilágba. A helytörténeti rovatban a szilágysági diákok székelyföldi barangolásáról olvashatunk. Sepsiszentgyörgy jeles személyiségei közül ezúttal Málik Józseffel és Gyárfás Jenővel, valamint a város környékével ismerkedhetnek az olvasók. Tanároknak és diákoknak olyan új rovatok indulnak, amelyek megkönnyítik és alaposabbá teszik a magyar történelem ismeretét, oktatását. Olvashatnak Erdélyország lakóiról, a magyar nép eredetéről, Álmos fejedelemről, a magyarok hitvilágáról. A kis magyar adattár, a magyar mitológiai kislexikon, a magyarság kronológiája mind-mind hozzásegíti a tanulókat és a felnőtteket ahhoz, hogy alaposabban megismerjék népünk történetét. A folyóirat a világtörténelmet kedvelőkről sem feledkezik meg, olyan fogalomtárat is közöl, amelyből nem csak a fogalmak magyarázatát kapja meg az érdeklődő, hanem a legfontosabb történelmi személyiségek és események történetét is. A Hírtallózóban olvashatunk azokról a kiemelkedő kulturális, politikai és sporteseményekről, amelyek az év első felében bontakoztak ki. Kuti János, Simó Edmund vidám tárcái, Forrai Tibor keresztrejtvénye, Mészely József fejtörői, a Jó játék a nyelvi játék!, Korodi Emese Tünde, Kelemen László természetismertetői pihentető kikapcsolódást nyújtanak mindenkinek. A folyóirat borítóján gróf Mikó Imre sepsiszentgyörgyi szobra látható. A Történelmi Magazin megrendelhető a 0740 026 450-es telefonon vagy a gyula.kadar@gmail.com e-mail címen. Példányonként megvásárolható a H—Press lapterjesztő standjain és a sepsiszentgyörgyi Diákboltban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Zászló, mint bizonyíték
Néhány éve a városvezetésnek az a „korszakalkotó” ötlete támadt, hogy a Főtért át kell alakítani, úgymond élettel kell megtölteni. Mint például Nagyszebenben. Vagyis bokrostól, fástól, mindenestől föl kell számolni a virágágyásokat, helyüket le kell kövezni, ahol azután ilyen-olyan rendezvényeket lehet majd tartani. Hiába ellenezte ezt az ostobaságot a város értelmes része, a tervet megvalósították. Szerencsére a Szent Mihály-templomot övező templomkerthez, az egykori temetőhöz nem nyúltak. Nem nyúlhattak, mert az egyházi tulajdon. Bár egyes tervek ezt is a lehető legkisebbre akarták zsugorítani.
Két és fél évvel ezelőtt, a munkálatok megkezdésekor támadt feszültséget valamelyest oldotta az, hogy a messze földön ismertté vált „polgármesternek” a Mátyás király szobor két oldalánál felállított három-három, tizenhat méteres zászlórudat is eltávolították. Ezeken „természetesen” a nemzeti zászló lengedezett, s ráadásként a két rúd között háromszögű, nemzetiszín zászlókból álló füzér függött a nagy király feje fölött.
A puszta tér most ott terpeszkedik nagy szürkén a templomtól délre. Annyi „haszon” van belőle - az is a városházának -, hogy egyik sarkában ősztől tavaszig műjégpályát működtetnek. A pálya megnyitásakor egy ideig baj van a korcsolyázókat szórakoztató hangos zenével, mert ez a templomba is behallszik. A felháborodás nyomán azután lehalkítják a muzsikaszót. Valószínűleg most is ez lesz a sorrend.
Az átalakítás tervében nem szerepelt a zászlórudak visszaállítása. Már meg is feledkeztünk róluk, mikor a városháza egyszerre csak bejelentette, zászlórudak márpedig lesznek. Mert feltétlenül lenniük kell a Főtéren. Képzeljük el, mi lenne nélkülük szegény térből. Illetékesék előbb a Mátyás-szobor elé akarták állítani, hadd gyönyörködjék a nagy király a zászlók lengedezésében. Az ötletet elvetették, de a tér nem maradt zászlórudak nélkül. Még mit nem. Lázas töprengés után aztán a tér délnyugati sarkában állítottak föl három rudat. Na de „vigasztalódhatunk”, mert csak kilenc métereseket. Arról volt szó, hogy egy nemzeti szín, egy EU és egy atlanti szövetségi zászló leng rajtuk. Utóbbi végül elmaradt – elvégre ez nem katonai létesítmény. De akkor mi legyen helyette? Na, mi? Hát persze, hogy nemzeti. Ebből a sok is kevés. És azóta ez a három lengedez, feltéve, hogy legalább szellő fújdogál.
Nem messze, a Bocskai (A. Iancu) téren, a katonaszobor – s hogy a jövendő lelkészek ne feledjék, hol is élnek, egyben a Protestáns Teológia – előtt már van egy országzászló. A biztonság kedvéért azonban a tér másik, déli felén is felállítottak egyet az Avram Iancu szobra elé, nehogy az ott sétálóknak hiányérzetük támadjon.
1990 előtt, mikor a román pártvezetés a Nyugat megnyerése érdekében „bátran” szembefordult a szovjetekkel, sok vicc kelt szárnyra. Mint ez: Díszszemlére sorakoznak a katonák. Az amerikaiaknál egy katona, egy rakéta. A szovjeteknél ugyanígy. Franciáknál, briteknél egy katona, egy repülőgép. A németeknél egy katona, egy harckocsi. A románoknál egy katona, egy nemzeti zászló. Kérdik a román parancsnoktól, mire jó a sok zászló? Hát, mondja, arra, hogy lássuk, merről fúj a szél.
Fontos tehát errefelé ez a szerszám. A „széljárás” jelzésén túl, sőt előtte, nemzeti „tudaterősítő”. Az 1989 utáni események ezt igazolják. Az addig úgy-ahogy féken tartott soviniszta szellemet kiszabadították a palackból. Fő zászlóvivője a Román Nemzeti Egységpárt volt, majd a Nagy-Románia Párt lett. De a többi párt sem akart lemaradni. 1992-ben megválasztott „polgármesterünk” tizenkét évig zászlóerdőbe, nemzetiszínbe borította a város utcáit, tereit. Ilyen színűre festette a köztéri padokat, kerítéseket, játszóterek játékait, utcai szemetesládákat. Ilyen színű villanykörte-füzérekkel nemzetiesítette a főbb utcákat. Nemzetiszín golyóstollal „kedveskedett” az önkormányzati tanácsosoknak, a városháza tisztviselőinek. Sőt, részükre nemzetiszín egyenruhát szándékozott készíttetni. Ráadásul ilyen színekre akarta pingáltatni a városházát, hogy „a szemnyugtató színek alapján bárki könnyen rátaláljon”.
Ügyködéséért „világhíres” lett, s ezzel büszkélkedett is. Amikor a parkolást akadályozó járdaszéli rudakat is nemzetiszínűre festtette, olyan „sikere” támadt, hogy csodát látni baszkföldi lap is ideküldte a tudósítóját. Nem sokkal bukása előtt egy külföldi újságíró megkérdezte tőle, nem vette észre, hogy a sok zászlótól úgy néz ki a város, mintha a román hadsereg a tegnap szállta volna meg?
A mondás szerint egy bolond százat csinál: a lobogózás hóbortjában számtalan település kelt versenyre városunkkal.
A 2004. évi helyhatósági választások után az új tanács és polgármester megritkíttatta a zászlóerdőt, átfesttette a köztéri padokat, szemetesládákat. De a Funar főterévé lett Bocskai téren, Avram Iancu szobra körül, s a közeli Szent György-laktanya előtt valamennyi maradt. Nehogy a hadsereg megsértődjék. Amikor az ország az Észak-atlanti Szövetség tagja lett, a város- és megyeházára, több középületre a nemzetiszínű mellé kitűzték a NATO-zászlót is.
Fura színfoltjai történetünknek a templomok. Funar és a kormány az akkor is súlyos gazdasági helyzetben odaadóan támogatta a már-már nemzetinek minősített görögkeleti, ortodox egyházat. Ennek köszönhetően tucatnyi templomuk épült a városban. Amint felhúzták a falakat, nyomban kitűzték a nemzeti zászlót. Érdekes szokás. Számunkra. Mert a magyar lobogót csak kivételes ünnepkor, mint például 1940. augusztus 30-a, a második bécsi döntés után tűzték ki a visszatért észak-erdélyi települések magyar templomaira.
De a görög katolikusok sem akarnak lemaradni, ők is kitűzték templomaikra a nemzeti lobogót. Arra a kevésre, amit 1989 után visszakaptak, visszavettek. Mint például a makacskodó görögkeleti testvéreiktől rohammal bevett Deák Ferenc utcai, 1924-ig római katolikus, minorita templomra. Rómával egyesültekként azonban a pápai sárga-fehérről sem feledkeztek meg.
Még Funar idején, az országnak az atlanti szövetségbe való felvétele előtt, a tagországok hadseregeinek képviselői Kolozsvárt tanácskoztak. Ez alkalommal a Bocskai (Avram Iancu) téren annyi zászlórudat állítottak, zászlót vontak fel, ahány tagországa van a szövetségnek. A találkozó után azonban őpolgármestersége, nehogy csorba essék a becsületén, valamennyit románra cseréltette.
2005-ben, majd 2006-ban, miután számítani lehetett arra, hogy Románia az Európai Unió tagja lesz, mind több középületen jelent meg a csillagos kék lobogó. 2007. január 1-je után a fő utcákon minden második villanyfán is.
A figyelmesebb szemlélő észreveheti, hogy noha előírás szerint az EU-zászlónak valamennyi középületen ott kell lennie, sok helyütt nincs. Románia ugye nem Magyarország, ahol 2004. május elsején, az EU-ba való felvétel napján, a határállomásokon bevonták a magyar zászlót, és csak jókora közfelháborodás után tűzték ki újból.
De ne feledjük, hogy noha Funar már hat éve nem a város polgármestere, s a két évvel ezelőtti parlamenti választásokon a szenátusból is kipottyant, „nagynemzeti” szelleme ma is belengi a várost. Talán ennek tulajdonítható, hogy a Tartományi Vasút-igazgatóság épületén egy nyeszlett EU-zászló mellett mintegy másfél tucat nemzeti díszeleg. A Szent György-laktanyán és a hadsereg más épületein, mint a tiszti szálloda, sem NATO-, sem EU-lobogó nem lengedez. Ezek az intézmények talán egyiknek sem tagjai?
A főtéri magyar főkonzulátus homlokzatára megnyitásakor természetesen kitűzték a címeres magyar zászlót. Funar hiába prüszkölt, hogy ez Nagy-Magyarország zászlaja, hiába vétette le embereivel, mert csak ott maradt. Mit tett erre őkelme? A konzulátussal szomszédos két épület homlokzatára, hogy „többségben legyenek”, kitűzetett négy román zászlót! Noha bukása óta hat év telt el, az egyik most is odafönn, az eresz alatt árválkodik.
A rendőrség épületén sincs EU-zászló. A Hadsereg házának nevezett, most ismét Tiszti kaszinó bejárata fölött ugyan ott van, de a tetején, akár a Szent György-laktanyán, csak egy hatalmas piros-sárga-kéket lenget a szél. Akár a Szent György (Béke) téri Diákművelődési Házon. És a Dózsa György utcai Központi Áruház előtt.
És mit ad Isten, az említett Bocskai téri zászlórudakon egy idő után változás, sőt visszaváltozás következett be. A Traian Băsescu felfüggesztése körüli hajcihőben az őt támogató, őrjöngő tüntetés előtt, a nagy nemzeti felbuzdulásban valamennyi EU-zászlót nemzetire cserélték. Utóbb a nagy mellől is bevonták a csillagos kéket. Bukarestben a rendőrtiszti iskola bejárata előtti sétány két oldalán nemzetiszín zászlók sorfala fogadja a diákokat.
Rendes helyek fővárosában, az országház előtti oszlopra ünnepeken felvonják az országzászlót. Kolozsvárt három helyt is ott áll magas rúdján az országzászló. Inkább több legyen, mint kevesebb – így az illetékesek. Egyiket sem kell felvonni, mert állandóan ott vannak a magasban.
Mire jó ez a sok zászló, azon- kívül, hogy azt a látszatot keltik, mintha minden nap ünnep lenne, illetve, hogy zászló-országgá teszik ezt a jobb sorsra érdemes országot? Ebben a cifranyomorúság gazdasági válságban először is a fölösleges kiadást növelik, másodszor pedig időnként ki kell cserélni őket, mert a sok lobogásban kifakulnak, elrongyolódnak. De ez láthatólag nem hatja meg a pénz kezelőit. Ha nincs, hát kölcsönkérünk…
Nos, rövid fejtörés után megvilágosodhatunk, egyetlen értelme van a nagy lobogtatásnak: a perdöntő bizonyíték, a helynevek hiányában, ezzel a színes látványossággal akarják bizonyítani a bizonyíthatatlan dák–román folytonossági mítoszt.
ASZTALOS LAJOS, Szabadság (Kolozsvár)

Mindannyian felelősek vagyunk nyelvünk állapotáért
Az idei év”, „a tavalyi év”, „a Monostor”
Vannak, akik nyelvünk „fejlődéséről”, sőt „fejlesztéséről” fáradhatatlanul gondoskodnak. Elszólják magukat, és „szólásuk” máris futótűzként terjed.
A terjesztésben azután a magyar tömegtájékoztatásnak, ezen belül elsősorban a Kossuth rádiónak, a Duna tv-nek és a többinek döntő szerepe van. Tevékenységük egyirányú: onnét errefelé szórják az „újításokat”, ami azt jelenti, hogy visszajelzésre nincs mód. Esetleg a helyi sajtóban. Amit viszont odaát, enyhén szólva, senki sem vesz figyelembe. Ez az egyirányúság bizonyos mértékig ugyan hozzájárul nyelvünk egységének megőrzéséhez. De csak látszólag. Mert – amint a szólás tartja, „minden jóban van valami rossz” –, hátránya sem marad el. Esetünkben az, hogy a hazai magyar sajtóban, rádióban, tévében odaátról gyakran épp az „visszhangzik”, aminek nem kellene.
Ilyen „visszhang” például az év végén, év elején, de máskor is elég gyakran hallható, olvasható „tavalyi év”, „idei év”. Sajnos, a Szabadság sem kivétel (2010. december 21., 1. old.).
De mit jelent egyáltalán a „nyelvújításnak” ez a „gyümölcse”?
A tavaly – a távol határozószó alaki és jelentéstani szempontból elkülönült változata – jelentése első, 1435. évi lejegyzésekor ’a múlt év’ volt. És ezt napjainkban is így értelmezzük. A tavalyi ennek -i képzős változata, jelentése ’a múlt évi’.
Az idei – az idő főnév ide- tőváltozatából alakult -i melléknévképzős származéka – jelentése első, 1549. évi írásbeli említésekor ’folyó évből való’, tömörebben ’folyó évi’, ’ez évi’ volt. És ma is ugyanez.
Mi kifogásolható a fönt említett „tavalyi év”-ben, „idei év”-ben? Mi az, ami tavalyi és idei lehet, és ami az új divat előtt nemrégiben még az volt? A tavasz vagy bármelyik évszak, a búza-, a szőlő- stb. termés, és sok minden. De nem az év! Mert a „tavalyi év” jelentése magyarul, mint a fentiekből következik, ’múlt évi év’, az „idei év” pedig ’ez évi év’, ’folyó évi év’. Ami körülírás, és mondanunk sem kell, fölösleges szószaporítás. A magyar nyelv egyik sajátossága ugyanis épp a tömörség.
A sajtóban megjelent, a tévében elhangzott néhány példa, mint „...drágulást jövendöl az idei év egészére” esetében „az egész évre”, „a folyó évre”, „erre az évre”, „2010-re”, illetőleg „...aki már végigrettegte a tavalyi évet” esetében „...a múlt évet”, „...az elmúlt évet”, a „...tanulságai az idei évre még inkább érvényesek” esetében az „...erre az évre”, „...a folyó évre” a helyes, a magyaros.
Az ugyancsak gyakori „az idei évben” (’az ez évi évben’) helyett egyszerűen „az idén” vagy „a folyó évben”, „ebben az évben”, „a tavalyi évben” (‚a múlt évi évben’) helyett pedig „a tavaly”, „a múlt évben”.
Újabban „a tavalyi év folyamán”, „az idei év folyamán” is hallható, olvasható. Ez további szószaporítás, úgynevezett terpeszkedő kifejezés. Magyarul „a tavaly”, „az idén”. Akár azt is hihetnők, hogy ebbe a román „în cursul anului trecut” tükörfordítása is besegített, de magyarországiakról is lévén szó, saját „fejlesztés”. Ennek ellenére merőben idegen nyelvünk szellemiségétől. Magyarul ez, mint láttuk, „a tavaly”.
A Monostor
Meglepő, sőt kolozsvári szemnek meglehetősen idegen az utóbbi időben a helyi hírekben fölbukkanó a Monostor („a Mócok útján a Monostor felé menet”). Ezzel kapcsolatban meg kell említenünk, hogy a városrésznevek többnyire névelősek. De nem mind. Névelő nélkül használatos azoknak a városrészeknek a neve, amelyek az egykori várostól külön épültek, mint például Hidelve, vagy régebben önálló települések voltak. Utóbbiak közé tartozik Monostor is. 1895. január elsejétől ugyan a város része, neve azonban most is úgy viselkedik, mintha önálló település lenne, tehát névelő nélkül írandó. Ugyanígy Szamosfalva sem a Szamosfalva, Kardosfalva sem a Kardosfalva. De: a Hóstát, a Házsongárd, a Kerekdomb, a Tóköz, természetesen a Hajnal-, a Dónát-, a Györgyfalvi-, a Hóstáti-negyed (Mărăşti helyett!), az Írisz-, a Bulgária-, a Pillangó-, az ONCSA-telep stb. Ugyanígy a Monostor-negyed vagy a Monostori-negyed. Valószínű ezek hatására, a második tag, illetőleg ennek és a melléknévképző -i-nek az elvonásával jött létre az újdonsült a Monostor.
ASZTALOS LAJOS, Szabadság (Kolozsvár)

Ünnepi jókívánságok – hogy láthatóvá váljunk!
Tavalyelőtt tavasszal, a Főtér feldúlásának kezdetén, a polgármesteri hivatal bejelentette: a városba látogatók – hazaiak és külföldiek – tájékoztatására, a Babeş–Bolyai Egyetem történelem tanszékével háromnyelvű – román, angol, francia –, szakszerű feliratot készíttet a város műemléképületeire. Amint az egy művelt városhoz illik. A kérdésre, hogy a román mellett miért nem magyar és német feliratot, a polgármester azt válaszolta: azért, mert a magyar nem nemzetközi nyelv, a német sem különösebben. Az angol viszont az, akár a francia. Ezenkívül Románia úgymond frankofon, francia nyelvű ország.
Az ilyen-olyan kijelentések után most úgy néz ki, mégis kiírják magyarul az illető műemlékek rövid ismertetőjét. Erre bizony erősen kíváncsiak vagyunk. Mert ha ez valóban valóra válik, elmondhatjuk – ha lassan is, de fejlődünk.
2010. december 8-án, szerdán, a polgármester sajtóértekezletén a Szabadság tudósítója föltette a kérdést: lesznek-e ünnepi jókívánságok magyarul is a városháza elektronikus hirdetőtábláján? Amint válaszában a polgármester mondta, még nem kapta meg az RMDSZ-es tanácsosok ez irányú beadványát. Arról meg nem tudott, a létező számítógépes program lehetővé teszi-e magyar szöveg kijelzését. Mert, tegyük hozzá, ezen a nyelven „rendkívül nehéz” akár három szót – Kellemes karácsonyi ünnepeket!, Boldog új esztendőt! – egy efféle táblára kiírni.
A polgármester a sajtóértekezlet előtt Csoma Botond városi tanácsossal beszélve, egyszerűen nem értette, egyáltalán miért van szükség az ünnepek alkalmával magyar nyelvű jókívánságokra. Hiszen, mint mondta, a magyarok tudnak románul. Ez igaz, de nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy a magyar nyelvet mellőzzék. Erre azok hivatkozhatnak, akik az úgynevezett egységes nemzetállamban gondolkodnak, akik szerint ennek alapján a magyarok betolakodók, s akiknek időnként oda kell kiáltani: „Halál a magyarokra!”, „Ki a magyarokkal az országból!”. Igazi demokráciára ez nem jellemző, ilyesmi szóba sem jöhet.
Ugye, nem érti a polgármester, mert többségben gondolkodik, hogy a magyar nyelvű felirat egyszerű tett. Jelentéktelen apróság, de számunkra mégis jelentős. Mert jelzi, hogy mi is vagyunk. Hogy mi is itt vagyunk. Hogy egy ilyen apróság láthatóvá tesz bennünket ebben a városban, ahol élünk. Hogy valamelyest érezzük, bennünket is emberszámba vesznek.
Mintegy másfél évtizede multikulturalitásról van szó úton-útfélen. De illetékesék részéről még senki sem fejtette ki, mit jelent tulajdonképpen ez a bűvös, előszeretettel ismételgetett szó. És ami, a jelek szerint, a magyar nyelvre, az ilyen nyelvű feliratokra nem vonatkozik.
És láss csodát, már a sajtóértekezlet után kiderült, minden valószínűség szerint sikerült megtalálni a műszaki megoldást arra, hogy magyarul is megjelenjenek az ünnepi jókívánságok.
Valóban, a városházának a Monostori út elején, a mostani városházával, valamint a Bem utcával szemben álló elektronikus hirdetőtábláján, a város úgymond soknyelvűségét bizonyítandó, a román, angol, német, francia, olasz, spanyol, lengyel, holland és portugál mellett, magyarul is olvasható volt a Kellemes karácsonyi ünnepeket!, majd ezután a Boldog új évet! jókívánság. Egy kis jóindulat kellett hozzá, semmi több.
De van egy harmadik hirdetőtáblája is a városházának, amit a sajtó nem említett, a Györgyfalvi út (Bârncuşi) és a Pata utca (Titulescu) találkozásánál. Itt, amikor a másik kettőn már Boldog új évet! kívánt a városháza, még a Kellemes karácsonyi ünnepeket! volt olvasható.
Érdekes ez a nagy, tíznyelvű üdvözletezés. Valószínűleg a városháza ezzel akarja bizonyítani a soknyelvűség iránti odaadását. Ha ezt az ötletet nem tekintjük amolyan túltengésnek, nem is rossz. Mint ahogyan az sem, minden nyelv külön jelenik meg, így a sorrend nem is lényeges. Ráadásul váltakozik. A városházára korábban jellemző felfogáshoz viszonyítva, ha kicsi is, de előrelépés. Jelentős részben Csoma Botondnak is köszönhetően.
Várjuk a folytatást! A terebélyesedőt!
ASZTALOS LAJOS, Szabadság (Kolozsvár)

[ánélé], [fénéi], [pénélé], [pérémé]
Magyarul van ez így? Bizony, nem. Mint ahogy az NVA, nálunk FMI, mint [féméi] vagy IMF, mint [ájemef], ING, mint [ájendzsi] stb. sem. Az egyesületek, pártok, szervezetek nevét az első, teljes említés után, rövidítve írjuk. Ezek az ún. mozaikszavak. Ami a pártok nevét illeti, a hazai magyar tömegtájékoztatásban a román pártok magyar nevét használjuk. Így pl. a Partidul Naţional Liberal magyarul Nemzeti Liberális Párt.
A hazai magyar lapok, a magyarországiakat utánozva, néhány éve, fölöttébb sajnálatos módon, áttértek arra, hogy a teljes név után a magyar rövidítés, mozaikszó helyett következetesen a román mozaikszót közlik. Így a fenti párt esetében a PNL-t. Ez önmagában véve nem volna baj. Csakhogy nálunk a román nyelv lépten-nyomon hat nyelvünkre, és ezzel a megoldással a magyar nyelvű lapok, mondhatni gépiesen, a mozaikszó román kiejtését sugallják, erre is ráveszik az olvasót. Annyira, hogy a magyar helyett mindenki a román betűzést követi. Senki sem mondja a PNL-t [pé-en-el]-nek, a PSD-t [pé-esz-dé], netán [pé-es-dé-]-nek, már csak azért sem, mert ezeket lapjaink, hogy teljes legyen az átvétel, kizárólag a román kiejtéshez csatolt raggal közlik: PNL-vel, PRM-vel.
Ugyanígy ANL-vel (pl. Krónika, 2010. XII. 17–19., első és hetedik oldal). Magyarul a [pé-en-el-vel], [pé-er-em-vel], [á-né-lé-vel] betűzés meglehetősen furcsán hangzik. Idegenül. Mintha a magyar nyelvben századok óta bekövetkezett mássalhangzó-hasonulás nem történt volna meg. Vagy ismeretlenné vált volna. Persze ezeket senki sem így, hanem, magyar szöveg ide meg oda, „magától értetődően”, csakis románul olvassa: [pé-né-lé-vel], [pé-ré-mé-vel], [á-né-lé-vel].
Vajon újságíróink gondoltak-e, gondolnak-e arra, hogy ez a megoldás egyáltalán nem tollforgatókhoz méltó? Nem lépten-nyomon sárba taposott nyelvünk védelmét, ápolását szolgálja? Hozzá kell tennünk, hogy e magyartalanság terjesztésében politikusaink is élen járnak. Az ő szájukból, magyar szövegben, csakis a román kiejtés hallható.
Ez az írásmód, kiejtés több szempontból is kifogásolható:
1. A magyar nyelvben a mássalhangzók kiejtése más, mint a románban. Természetszerűleg, hiszen a két nyelv nem azonos. A romántól eltérően, az f, l, m, n, r, s, sz kiejtését a magyarban nem a mássalhangzó utáni -é könnyíti meg ([fé], [lé], [mé], [né], [ré], [sé], [szé]), hanem az előtte ejtett e- ([ef], [el], [em], [en], [er], [es], [esz]). Ebből következik, hogy az ilyen betűvel kezdődő mozaikszók elé nem a, hanem az határozott névelőt kell tennünk, az ilyen betűvel végződő mozaikszók után pedig nem hasonulatlan mássalhangzóval kezdődő -val, -vel határozóragot.
2. Mivel a pártok mozaikszava a románban p-vel kezdődik, ez elé csakis a határozott névelő kerül. Ez, meg a román rövidítés a többi betű román kiejtését is maga után vonja: a PNL tehát nem [pé-en-el], hanem [pé-né-lé], a PRM nem [pé-er-em], hanem [pé-ré-mé], az ANL nem [á-en-el], hanem [á-né-lé] lesz. Vagyis az olvasó a román kiejtést követi.
3. Egyáltalán mi az értelme, a célja a párt magyar neve utáni román rövidítésnek? Mert ez ellentmondásos. Következetes használata talán emlékeztető akar lenni arra, hogy ne feledjük, Romániában élünk? És ennek a mozaikszavak román betűzésének a nyakunkba varrásával kell járnia? Tréfálni persze lehet, de ez nem egyéb, mint a román mozaikszavak román kiejtésének a magyar olvasóba való sulykolása. Ami nyelvünk sajátosságának figyelmen kívül hagyásával, tovább rontja nyelvi öntudatunkat.
4. Politikusaink, újságíróink a magyarországi példát követik. Ott pl. a németországi Kereszténydemokrata Pártot a német név rövidítése szerint csakis CDU-nak írják, a romániai Nemzeti Liberális Pártot PNL-nek, a Nagy-Románia Pártot PRM-nek. De nyilvánvaló, hogy ezeket magyarul is mondják: [cé-dé-u], [pé-en-el], [pé-er-em]. És nem románul.
Természetesen arra kell törekednünk, hogy a magyar nyelv egységét megőrizzük. De a nyelvi egységhez ennek semmi köze. Nálunk ugyanis, a magyarországival ellentétben, rendkívül erős román hatás éri a nyelvet. Ezért minden olyan lehetőséget, ami nyelvi romlást idéz, idézhet elő, ki kell küszöbölnünk. A román betűzés hatására pl. az RMDSZ-t egyesek [ré-mé-dé-szé]-nek, mások, ugyancsak magyarok, egyenesen [u-dé-mé-ré]-nek mondják.
5. Ha meggondoljuk, a más nyelvet beszélők sem ejtik ki a magyar mozaikszavakat magyarosan. Például a Magyar Távirati Iroda rövidítését, az MTI-t, románul [mé-té-i]-nek, angolul [em-ti-áj]-nak mondják. Ki-ki a maga nyelvén.
A Nemzetközi Valutaalap magyar rövidítése NVA, angolul IMF (International Monetary Fund). Nálunk viszont, anélkül, hogy teljes román neve megjelenne, mondhatni következetesen, román mozaikszava lát napvilágot: FMI (Fondul Monetar Internaţional). A nemzetközi pénzintézet román nevének átvétele szükségtelen, hiszen magyarul is írhatjuk. A román névnek „természetesen” a román kiejtését is sugallják: az FMI helyett a FMI-t írnak, sőt, mondanak is. De szükségtelen az eredeti angol név, az IMF átvétele is, ahogyan ez Magyarországon történik, és ahol ezt a magyar [i-em-ef] helyett teljesen fölöslegesen, [áj-em-ef]-nek mondják. A nálunk is fiókot nyitott egyik bank, az ING nevét, az angol kiejtést majmolók nyomban [áj-en-dzsi]-nek kezdték mondani. Pedig ez magyarul egyszerűen [ing].
Asztalos Lajos
A szerző kolozsvári műfordító, helytörténész. Krónika (Kolozsvár)

Mit gondolnak rólunk a románok? És nem csak az értelmiségiek
A feleségemmel nemrég – mondhatni a napokban – történt három eset eszembe juttatta Kiss Olivérnek jó egy éve közölt, hasonló című írását arról, hogy úgy tűnik, nem ismer bennünket a többség. Ha így van, fölmerül a kérdés: miért nem ismer, és mi ennek az oka? Mert valamilyen oknak lennie kell.
Régi ismerősével találkozott a feleségem az egyik trolibusz megállóban. Közeledett a troli, amivel hazajöhet. Elköszöntek. Természetesen magyarul beszéltek. Futólag úgy látta, mintha a közelükben álló, középkorú, félig vidékies öltözetű nő nézné, netán figyelné őket. Fölszállt a trolira, helyet foglalt. Nem sokkal ezután elébe állt az illető nő, és letegezve, románul szólt rá: „Állj föl!”. „Miért?” – kérdezte a feleségem. „Azért”, jött a válasz, „mert ebben az országban a románoknak van elsőbbségük”. A feleségem persze nem állt föl, és méltatlankodva leteremtette az illetőt, már csak azért is, mert a „nagy honleány” jóval fiatalabb volt nála. A hangoskodásra több utas is fölfigyelt, és lehordták az elsőbbségeskedőt.
Néhány nap múltán egyik unokatestvérét akarta fölhívni. Miután a vonal másik végén fölvették a kagylót, magabiztosan, magyarul kérdezte: „XY család?” Az illető válasz helyett fölcsattanva, éles hangon, románul, kérdéssel felelt: „Miii? Miféle nyelv ez?” A „téves kapcsolás” elmaradt.
Alig két napra rá szomszédokkal beszélgetett a ház előtt. Egyikkel románul, a másikkal magyarul. Egy férfi közeledett feléjük kerékpáron. Leszállt, kerékpárját a kerítés mellé támasztotta, odalépett a feleségemhez, aki épp magyarul beszélt, és a fülébe köpött. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, felült a kerékpárjára és indult. A feleségem utána kiáltotta, „Mit akar? Mi baja? Ki maga?” Az illető a pedált taposva, félig visszafordulva, románul, durván anyázni kezdte.
Ez a három eset nem értelmiségi válaszféle a címben föltett kérdésre.
Saját intézményeink szükségessége
Nem általános jelenség, de időnként előfordul. Vajon azért, mert nem ismernek bennünket? Mert, amint Kiss Olivér írta, kolozsvári, erdélyi magyarként úgymond légmentesen elzárt világban élünk? Mert külön színházunk, operánk, újságunk, folyóiratunk, műszaki, tudományos társaságunk, barlangász klubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk, talán méhész, bűvész és sírkőfaragó egyesületünk is van? Mert külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb.?
Mindez nem különcködés, nem befelé fordulás, nem elzárkózás, hanem a lehető legtermészetesebb szerveződés. Valamennyi iskolára, egyetemre, egyesületre, társaságra szükségünk van ahhoz, hogy nyelvünket, nemzeti tudatunkat megtartsuk, és tovább fejlesszük. Közhely, de igaz, hogy nyelvében él a nemzet. A fordulat előtti parancsuralomban megtanulhattuk – a lényegében spanyolfalként használt egyetemünket, iskoláinkat, lapjainkat mindinkább sarokba szorították, rendre felszámolták, intézményeink, egyesületeink, szervezeteink nem léteztek, mert a hatalom nyelvünket, öntudatunkat, létünket fenyegette. 1919 óta, a kisebb ereszdmegekkel együtt, arra akart kényszeríteni, hogy beolvadjunk vagy kivándoroljunk. Vagyis föl akart számolni bennünket. És ez ellen jóformán semmit sem lehetett tenni. A sorainkból kikerült és különleges helyzetbe emelt lakájok, talpnyalók pedig itthon és külföldön azt bizonygatták, hogy márpedig milyen jó nekünk. És csakis így jó. Aki, ne adj isten, mégis föl merte emelni a szavát, azt nyomban elővették, a román nép, az ország befeketítőjének, ellenségének, a „feddhetetlen, imádott” vezér rágalmazójának, lejáratójának kiáltották ki. És ez csak a kezdet volt. A nemzeti „egységállam” építése, ha enyhébben is, de töretlenül folytatódik. Vagyis: olvadjunk be vagy tűnjünk el. Amennyire lehet, ennek ellensúlyozására szükséges a sok saját intézet, szövetség, egyesület stb.
Történelem: hazugság és szégyentelenség között
Az iskolában tanított „történelemmel”, a „történelmi tárgyú” filmekkel, a sajtóban menetrendszerűen közölt „történelmi” anyagokkal, az időnként szervezett nagy „történelmi” fölhajtásokkal azt verték, sulykolták az emberek fejébe, hogy az „egységes nemzetállam” több mint kétezer éve létezik, hogy a többségi nép ősidőktől itt él, innét soha tapodtat sem mozdult. És mindezt a szentség, a megkérdőjelezhetetlenség rangjára emelték. Ezek alapján megismerhettek bennünket? A cél nyilván ennek ellenkezője, a hazugságok terjesztése volt.
Amikor a nyolcvanas évek közepén megjelent a háromkötetes Erdély története, hisztérikus kampányt szerveztek a magyar „történelemhamisítás”, „történelemhamisítók” ellen. Ezért mind többen bennünket is ferde szemmel kezdtek nézni. De a hatalom azért kegyesen „megengedte”, hogy hellyel-közzel – amikor úgy érezte –, szemszúrásból a nemzeti kisebbségek is szóba kerüljenek. De csakis úgy lehetett őket bemutatni, mint akik az évszázadok során idetelepedtek az „örökös” őslakók mellé. Az iskolai történelemkönyvben például az állt, hogy a magyarok, ez az ázsiai mongol horda, csupán háromszáz évi kegyetlen harc után igázta le a hősiesen védekező erdélyi román államokat. Azok a nemzedékek, amelyek ezen a tanításon nőttek föl, eme „ismeretek” alapján megismerhettek bennünket?
Mindennek a gyümölcse az 1989. évi fordulat, a parancsuralom bukása után érett be. Hosszú évekig a bőrünkön érezhettük a sokak részéről megnyilvánuló, mérhetetlen gyűlöletet – marosvásárhelyi pogrom, kolozsvári „polgármester” stb.
Hazugság az alapja a nemismerésnek
A hosszú évekig tartó, felsőbbrendűséget sugalló politikának köszönhető, hogy nem ismernek bennünket, hogy szinte semmit nem tudnak rólunk, vagy ha mégis valamit, az is többnyire hazugság. Ezért ütköznek meg, jobb esetben csodálkoznak azon, hogy miért beszélünk nyelvünkön, amit nem értenek, ezért várják el, hogy előttük egymás között is az ő nyelvükön beszéljünk.
Persze, vannak, akik az agymosás ellenére is értelmes, művelt emberek maradtak. De ezek között is egyesek, amint Kiss Olivér írta, úgy vélik: nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, érzékenyek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek, ufólény-szerűek, akik hirtelen megjelennek, és ismét kérnek valamit a történelem nevében. A dicső múlt nevében. Mert szerintünk az nekünk jár és kell. Mert az a jussunk. Úgy tartják, hogy relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. Temetővel, Házsongárd Alapítvánnyal foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. Miért a múzeumokkal? És mi az, hogy Erdélyi Múzeum-Egyesület? És miért nem foglalkozunk, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival? Hiányolták ugyanakkor, hogy a Szabadság miért nem közöl legalább a világhálón román nyelvű összefoglalót a magyarság kérdéseiről.
Érdemes elolvasni Kiss Olivérnek a világhálón olvasható írásához fűzött megjegyzéseket. Van, aki szerint új himnuszra lenne szükségünk e helyett, a több mint százötven éves avíttság helyett, mert a mostani csak a múltra emlékeztet. Érdekes, Sabin Gherman, a Torkig vagyok Romániával című írás szerzője épp azt emlegette, hogy mikor lesz a románoknak olyan himnusza, amit nem váltogatnak állandóan.
Másik, ugyancsak magyar hozzászóló Kolozsvár helytörténetének, a magyar történelemnek a román nyelvű változatát hiányolta. Ez valóban jó lenne. A kérdés csak az, melyik román kiadó vállalná a hazaáruló megbélyegzést azzal, hogy olyan könyvet, mi több, könyveket adna ki, amelyek az úgynevezett dák–román folytonossági elméletet cáfolják?
Az általunk írt román nyelvű lap, az 1991 áprilisa és 1993 júliusa között, a megyei RMDSZ által kiadott Puntea – amelynek egyik kezdeményezője, szorgalmazója, majd szerkesztője voltam –, ma is elkelne. Sajnos ezt a mieink akadékoskodása, rövidlátása szüntette meg. Pedig volt érdeklődés iránta.
Néhány román fiatal hozzászólása Kiss Olivér írásához igen figyelemre méltó. Jól ismerik a magyarság helyzetét, sőt Erdély valós történetét is. Vannak tehát, akiket érdekel ez a kérdés és igyekeznek minél többet megtudni róla.
A megoldást elősegítő két eszköz
A kérdés azonban így nem oldódik meg. Ehhez két dologra lenne szükség. Az egyik, hogy a dák–román folytonosság mítoszának alaptalanságát ne csak néhány történész ismerje föl, de kezdjék el tanítani az iskolában is. Ez, sajnos, egyelőre nehezen kivihető, mert szorgalmazóira azonnal rásütnék a hazaáruló bélyeget. Előbb-utóbb azonban mind többen fognak rájönni arra, hogy a porhintés mögött ott vannak a tények – amelyek, mint mondják, fölöttébb makacsok –, a helynevek, beleértve a kis folyók nevét is. Ha valóban a románok lennének az őslakók, akkor nem a magyaroktól vették volna át ezek nevét – Almás (kettő is), Aranyos, Békás (kettő is), Berettyó, Borsa, Lápos, Sajó, Sebes, Székelyjó stb. –, hanem a magyarok tőlük, mert ők adtak volna nevet ezeknek. Ugyanígy a települések döntő többségének a neve.
A másik pedig, hogy ott, ahol kisebbségek élnek, az iskolában kötelező legyen az illető kisebbség nyelvének, valós, rövid történetének tanítása. Ezt Finnországban úgy oldották meg, hogy a körülbelül hat százalék svéd lakosság gyermekei számára az első kötelező idegen nyelv a finn, a többségi finnek számára az első idegen nyelv a svéd. Az abói (turkui) egyetem svéd tannyelvű, ezen kívül Helsinkiben svéd tannyelvű műszaki egyetem és női tanárképző főiskola működik. De a Helsinki és még két másik egyetemen minden tantárgyat svédül is előadnak. Azokon a településeken, ahol svédek is élnek, minden felirat kétnyelvű, elől a finn, utána a svéd. Ahol viszont a svédek vannak többségben, a svéd az első, második a finn.
Közelebbi példát is fölhozhatunk. A sokat szidott, sőt fasisztának is kikiáltott Horthy-rendszerben, a románok által megszálltnak mondott Észak-Erdélyben, a magyar tannyelvű iskolákban kötelező volt a román nyelv tanítása. Székelyföldön is. A pénzjegyeken minden magyarországi kisebbség nyelvén feltüntették azok értékét. Így például a tízpengősön ott állt a cirill betűs szerb és ruszin, a latin betűs német, horvát, szlovák, szlovén mellett a román zece penghei is.
Az említettekhez hasonló megoldást nálunk is alkalmazni lehetne. Amikor ezt román értelmiségi fiataloknak elmondtam, volt, aki hevesen ellenezte még a gondolatát is. Ami az autonómiát, vagyis a területi önkormányzatot illeti, a román politikusok az egész ország érdekében jobban tennék, ha nem kiáltanának rá kígyót-békát, hanem belátnák, ez nem az ország feldarabolásával, hanem a gazdaság föllendülésével jár.
Asztalos Lajos. Szabadság (Kolozsvár)

Emlékezet-frissítő
Vártam, hátha valaki megszólal Asztalos Lajosnak a kérdéseket alapvetően pontosan felvető cikke kapcsán (Mit gondolnak rólunk a románok? Szabadság, 2011.január 31.). Amíg el nem felejtődik, megteszem hát én. A Punteáról, a Kolozsvárt készült román nyelvű lapról van szó, amelynek, Asztalos emlékezete szerint, ő volt az egyik kezdeményezője, szorgalmazója, majd szerkesztője, és amely lap 1991 áprilisa és 1993 júliusa között jelent meg, a megyei RMDSZ kiadásában. Nos, ne vitassuk az érdemeket, de tartsuk tiszteletben a tényeket. Különösen, ha (úgy vélem legalábbis) történelmileg is fontos részletekről van szó. Egyébként könnyű lett volna ellenőrizni a véges emlékezetet, ugyanis A Hívó Szó és a Vándor Idő című, másfél hónapja megjelent könyvben megtalálhatók az adatok. A Puntea első száma 1990. február 1-jén jelent meg, a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács kiadványaként (Foaie informativăa Uniunii Maghiarilor Democraţi, Cluj). Annak idején úgy gondoltuk, a románok megszólítása sürgősebb, mint egy magyar nyelvű RMDSZ-hivatalos elindítása (erre 1990. március 17-én került sor, a marosvásárhelyi események előtt közvetlenül). Az Erdélyi Híradó megjelentetését a Szabadság vállalta, mellékletként. A Puntea beköszöntőjét Szilágyi Júlia és Marius Tabacu jegyezte, a szerkesztőbizottság nevében. Nem érdektelen emlékeztetni arra sem, hogy az első Punteában Liviu Petrescu üdvözölte a „híd” („puntea”) építését, majd olyan román személyiségek szólaltak meg – a szerkesztők kérésére – a román–magyar (de románul szóló) kiadványban, mint Adrian Marino, Ion Aluaş, Ioan Popa, Virgil Nemoianu (Washingtonból). (A magyar szerzőket nem sorolom, a május végéig megjelent lapszámokban Asztalos Lajos nevét nem találom.) A Puntea további sorsa nyilván külön tanulmányozást, értelmezést kíván. Ami tény: a józanság jele volt, hogy nem csupán 1991 áprilisában jutott a kolozsvári magyarok eszébe, hogy reális képet kellene kialakítani önmagunkról a félretájékoztatott románokban, hanem tulajdonképpen az ú. forradalom után (közben) minjárt.
Kántor Lajos. Szabadság (Kolozsvár)

A 75 éves Asztalos Lajost köszöntöttük
Csütörtök este a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) székhelyén barátai, ismerősei, munkatársai köszöntötték a 75. életévét betöltött Asztalos Lajost, a helytörténészt, a nyelvművelőt, a műemlékvédőt, a műfordítót, és nem utolsósorban a kolozsvári magyart, aki hányatott sorsa ellenére autodidakta módon képezte ki magát nagyon hasznos közéleti szereplőnkké.
Méltatásában Péntek János KAB-elnök az ünnepelt sokoldalúságát, társadalmi hasznosságát emelte ki, akinek munkásságára a folyamatosság is jellemző. Zsigmond Emese, a Napsugár és a Szivárvány folyóiratok főszerkesztője Asztalos Lajos magyarságápoló sokoldalúságát hangsúlyozta, aki született pedagógus, bár sosem adatott meg neki, hogy tanítson. A fiatalon megismert kommunista börtön sem tudta letörni, szorgalma, tudásvágya, következetessége hajtotta a sokirányú megismerés felé.
A Szabadság főszerkesztője, Újvári Ildikó, lapunk régi külső munkatársaként köszöntötte Asztalos Lajost, aki Kolozsvár-féltésből példát mutatva „behordott mindent” történelmi, építészeti, helyismereti, nyelvápolói, publicisztikai téren. Értékeinket ma már nem a túlfűtött nacionalizmus, hanem saját nemtörődömségünk, igénytelenségünk veszélyezteti leginkább, főleg ezekkel száll szembe Asztalos Lajos is. (Újdonság: az általa összeállított kolozsvári román–magyar utcanévjegyzék csütörtöktől a Szabadság honlapján olvasható.)
Az ünnepelt csak annyit árult el, hogy mindig igyekezett követni saját érdeklődését, és úgy érzi, még sok a tennivalója. A most tapasztalt elismerés pedig további munkára ösztönzi.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Emlékezet-frissítőt frissítő
Kántor Lajos Emlékezet-frissítőjét (Szabadság, 2011. február 5.) olvasva, magam is mondhatnám, hogy vártam, hátha valaki megszólal az általa mondottakkal kapcsolatban. De senki sem jelentkezett, mert az én írásom egyik bekezdése késztette írásra Kántor Lajost. Így magam látok hozzá.
Elöljáróban el kell mondanom, senki sem vitatja az 1990 februárjában megjelent Puntea elsőbbségét. Ez abból is kiderül, hogy az a bizonyos másik román nyelvű lap, az 1990-ben megjelent folytatásának tekintette magát. 1991 áprilisában napvilágot látott első száma jelzi, ez a második évfolyam, és zárójelben azt is, hogy a 11. szám. A Szabadságban megjelent írásom (Mit tudnak rólunk a románok?, 2011. január 31.) Kántor Lajos által kifogásolt bekezdése nem az 1990 februárjában megjelent Puntea létét tagadta, csupán azt említette, hogy az 1991 áprilisa és 1993 júliusa közötti lap ma is elkelne.
Hozzá kell tennünk, hogy azoknak, akik ezt kihozták, nem 1991 áprilisában jutott eszükbe, mint Kántor Lajos írja, hogy szükség van egy általunk írt román nyelvű lapra. Rajtuk kívül másokban is fölmerült ennek igénye, már 1990 elején. De nem volt lehetőség a megszervezésére, megjelentetésére. Jómagam 1990 legelején teljes gőzzel toboroztam az RMDSZ-tagságot. Eleinte a munkahelyemen, a nyomdában, barátok, szomszédok, ismerősök körében. Majd az RMDSZ februárban megalakult belvárosi szervezete keretében folytattam. És írtam a Szabadságba, majd az Erdélyi Híradóba. Ezek után nyilván hiába kereste Kántor Lajos a nevemet abban a Punteában, mert jól tudta, egyetlen írásom sem jelent meg benne.
Ez idő tájt egy tanácskozást hívtak össze a Kriterion szerkesztőségébe, amelyen a román nyelvű lapról volt szó. Elhangzott egy javaslat román–magyar–német nyelvű lap kiadására. Ezt persze nem lehetett komolyan gondolni, hiszen román nyelvűre volt égető szükség. Az 1990. évi májusi, első szabad parlamenti választások után a megyei választmányban kezdtem szorgalmazni a román lap kiadását. A szintén választmányi tag Bucur Ildikó is rendszeresen kiállt emellett. Akkoriban egy holland nyomdász, minden hozzávalóval, kis ofszet-nyomdagépet ajándékozott az RMDSZ-nek. Ez újabb ösztönzés volt a cél elérésére.
Ha már itt tartunk, mondjunk el egyet, s mást a második román nyelvű lapról.
Akik ezt terveztük, természetesen tudtunk az időközben kiadott Punteáról. De az említett nyomdagép birtokában, ezzel szerettük volna nyomtatni. 1990 őszén a hollandiai magyarok egy teherkocsi adományt küldtek Szőcs Gézának. Az RMDSZ Fürdő utcai székházában vettük át. Egy, az említettel azonos, majdnem új ofszet-nyomdagép, kis távbeszélőközpont, több mint harminc írógép, meg egyéb érkezett. Papírra volt szükségünk, amivel a választmány és a megyei elnök is egyetértett, a könyvelő azonban addig halogatta a papírvásárlást, mígnem a tervezett húsz tonna helyett csak ötre futotta.
Most már minden kéznél volt. Kiadó is került, a frissen alakult Tulipán kft. 1991 elején Buchwald Péter, a választmány elnöke, kinevezte a szerkesztőség tagjait. Rövid idő alatt összeállt az első szám anyaga.
Havi két, 12 oldalas számot terveztünk. Ebből csak áprilisban jelent meg kettő, utána havonta egy 16 oldalas. A kettős számok 20 oldalasak lettek. 1991 áprilisa és 1993 júniusa között 23 szám látott napvilágot, ebből 4 különkiadás, egyik 1992 decemberében jelent meg a Mátyás-szobor meggyalázásakor.
Ötezer példányt terveztünk. A lap terjesztése végett fölhívtuk az RMDSZ megyei szervezeteit, valamennyien benne voltak. Ebből aztán az lett, hogy jó néhány megyei szervezet fölbontatlanul visszaküldte a becsomagolt példányokat annak ellenére, hogy közöltük, ha nem tudják eladni, adják oda ingyen a románoknak. Ezt sem vállalták. Kétezerre csökkentettük a példányszámot és versenyvizsgával lapterjesztőt alkalmaztattunk a kiadóval. De a Tulipán csak két-három útra engedte, mert szerinte ezek az utak túl sokba kerültek. Lapterjesztőnket ezután amolyan mindenesnek fogták be.
Elhatároztuk, hogy akkor hirdessük a tévé 1-es műsorában. A kolozsvári tévés, Imecs Márton ingyen elkészítette az egyperces, jól szerkesztett, színes, remek hirdetést. A Tulipán ennek közlését is túl drágának találta, még úgy is, hogy egy perc helyett húsz másodpercet javasoltam. A példányszámot ezerre csökkentettük. Az RMDSZ megyei gazdasági alelnöke szerint a veszteség miatt nem lehetett a munkát tovább folytatni. Arra hivatkoztam, hogy a lapért akár áldozatot is kell vállalni, és nem gazdasági, hanem hosszú távú hatása szempontjából kell értékelni.
Újabb kellemetlenség érte a szerkesztőséget, amikor kiderült, a Tulipán részben másra használta, részben eladta papírunkat. Ezért lapszámonként Désről, a papírgyárból kellett beszerezni a szükséges mennyiséget. Szerencsére a dési RMDSZ közbenjárt az ügyben. 1992 decemberében, a Mátyás-szobor körüli hercehurca idején ötezer példányban, négyoldalas különszámot akartunk kiadni Mátyás királyról, származásáról, a szobor történetéről. A Tulipán rövidlátó vezetői ezret engedtek, azt is két részletben. A Főtéren összegyűlt román tömeg pillanatok alatt szétkapkodta.
1991 februárjában, márciusában, az első szám munkálatai közepette, arculütésként ért bennünket az, hogy az 1990-ben megjelent Puntea szerkesztői nem engedték meg, hogy a lap folytatásának is ez legyen a neve. Nem vették figyelembe a folytatást, annak ellenére, hogy tíz szám után többet nem adtak ki. Pedig a folytatást nem géppel írt, A3-as papírra ragasztott cikkekből állítottuk össze, majd sokszorosítottuk, hanem számítógéppel írtuk, tördeltük és nyomdagéppel nyomtattuk. Talán nem volt ínyükre, hogy a bukott rendszerben nem érdemesült szürke egerek merészeltek íráshoz, lapszerkesztéshez látni. Tény, hogy a lap csak Puntea U.D.M.R. néven láthatott napvilágot. A hatodik szám után azonban azt mondtam, lesz, ami lesz, nevének második részét töröljük. Ebbe Kántor Lajos is beleegyezett.
Támogatást igyekeztünk szerezni. Egyik szerkesztőnk, Bucur Ildikó sikerrel járt, több hozzávalót szerezhettünk be. Én a Határon Túli Magyarok Hivatalának vezetőjéhez, majd a magyar külügyi államtitkárhoz fordultam. Eredménytelenül. 1992 nyarán a magyar lapok támogatása érdekében megbeszélést hívtak össze. A Punteát képviseltem. A második megbeszélésről egyszerűen kihagytak. A magyarok által írt román nyelvű lapot szükségtelennek tartották. 1993 januárjában, az RMDSZ brassói kongresszusán felszólalásomban, a lap támogatása érdekében, az új vezetőséghez fordultam. Eredménytelenül.
A sok gáncsoskodás, a rövidlátás után 1993 júniusában már várható volt a vég. Pedig a vesszőfutás ellenére, tartalma alapján olvasóink, előfizetőink száma lassan gyarapodott, mind több román olvasó küldte el írását, hozzászólását, észrevételét. A parlamentben is nagy volt iránta az érdeklődés. RMDSZ-es képviselőink havonta 2–300 példányt vittek a honatyáknak. Az utolsó számból, útban a galíciai Santiago de Compostelába, magam vittem el a szokásos adagot. Mikor augusztus elején hazatértem, már mindennek vége volt.
1994-ben az RMDSZ politikai főosztályán dolgoztam, s ekkor megkíséreltük újraindítani a lapot. Már-már úgy nézett ki, sikerül, amikor a döntésthozók jól kigondolt buktatót, teljesíthetetlen feltételt szabtak: külön-külön minden számra, egy teljes évre szóló laptervre volt szükség. Kár a lapért, mert most is elkelne egy magunkról, irodalmunkról, történelmünkről, művelődési életünkről általunk írt román nyelvű lap.
ASZTALOS LAJOS , Szabadság (Kolozsvár)

„Nem volt időm keseregni, azon bánkódni, mi lett volna, ha…”
Gazdag életpályát tudhat maga mögött a nemrég 75. születésnapját ünneplő Asztalos Lajos, lapunk munkatársa. Jóllehet életét egészen fiatalon „kettétörte” a kommunizmus, de ennek ellenére nem hátrált meg, hanem megpróbált felemelkedni, bebizonyítva azt, hogy az ember igenis képes alkotni, dolgozni, értéket teremteni, ha igazán akarja azt.
– Életrajzi adataid után kutatva, meglepődve fedeztem fel, hogy 1936. január 31-én Párizsban láttad meg a napvilágot. Hogyan került a család a francia fővárosba, s aztán ismét haza Erdélybe, Kolozsvárra?
– 1923 márciusában, az „egységesülő nemzetállam” légkörében, kolozsvári férfiszabó édesapám egyik munkatársával Londonba akart utazni, úgymond szerencsét próbálni. De az angol konzul eltanácsolta őket. A francia viszont nem ellenezte Párizsba utazásukat. Édesapám jó állást kapott az egyik párizsi divatszalonban. Édesanyám Désről indult. Varrónő, női szabász volt. Egyik dési, szabó család és a húga adta az ötletet a Párizsba utazáshoz. 1927 márciusában ő is ott volt. A magyar szabók rendszeresen találkoztak, sportoltak, kirándultak. Könyvtáruk is volt. Szüleim megismerkedtek, összeházasodtak. Jó anyagi körülmények között éltek. A nagy gazdasági válság éveiben, 1929 és 1933 között a tengerparton vagy az Alpokban nyaraltak. Ennek ellenére édesapámnak honvágya volt, szeretett volna itthon lenni és nem onnét támogatni az édesanyját. 1936-ban úgy nézett ki, hogy gyümölcs-nagykereskedő bátyja üzlettársává fogadja. Kapott az alkalmon és az év augusztusában hazatért. Édesanyám 1933-ban hazalátogatott és a tapasztaltak alapján nem kívánkozott haza. A határon szuronyos-puskás katonák vették körül a vonatot, a vámos pedig a bőröndjeiben turkálva, vámot akart fizettetni a magának meg az édesanyjának, húgainak, anyósának, sógornőinek saját kezűleg készített ruhákért. 1936 októberében mégis, velem együtt hazatért. Nagybátyám végül nem társult apámmal, akinek román állampolgárságot sem akartak adni – magyar állampolgárként utazott el –, ráadásul a román hatóság, magyarként, sem neki, sem édesanyámnak nem adott iparűzési engedélyt. Így feketén dolgoztak, s minthogy keresetük nem fedezte a kiadásokat – házbér, bútorok, meg minden, amire az új élet alapozásához szükség volt –, a Párizsban megtakarított pénzük lassan elfogyott. Mellesleg ott az iparengedéllyel rendelkező, egymagában dolgozó iparos adómentes volt, miközben hasonló esetben itt a bőrt is lenyúzták róla a regáti adóbehajtók.
– „Politikai múltad” ellehetetlenítette egyetemi tanulmányaid folytatását, valósággal „kettétörte” az életed. Fel tudtad-e valaha dolgozni a történteket? Bele tudtál-e nyugodni ebbe a helyzetbe? Figyelembe véve a következményeket, nem bántad-e meg utólag a kommunista rendszerrel szembeni kiállásodat?
– Amikor 1958 őszén, harmadév előtt, hogy finoman mondjam, kitettek az egyetemről, az „elbocsátó szép üzenet” kézhezvétele után, úgy éreztem, számomra vége a világnak. Másnap a kari titkárságra mentem, megérdeklődni, mi áll e mögött. A levelet aláíró titkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint kísértetre, és zavartan nyögték ki, hogy semmit sem tudnak. Egyik nagynéném nyugdíjas törvényszéki írnokként azzal vigasztalt, hogy azonnal kérjük rehabilitálásomat. Mikor a katonai törvényszéken kézhez kaptam az ítéletem kivonatát, mondtam a drága jó nagynénémnek, ezzel semmire se megyünk. Az állt benne, hogy ellenforradalmi szervezetben vettem részt, amelyik a népi demokratikus rendszerre tört. Nagynéném egykori munkatársa, a törvényszéki bíró, miután beleolvasott a szövegbe, sajnálkozva visszaadta az iratokat. Az akkor is létező, de ügyesen álcázott gazdasági válságban hónapokig nem jutottam munkához. Egy napig elvállaltam egy papírraktárban, de a 60, 80, 100, sőt 120 kilós papírkötegek nem nekem valók voltak. A Varga Katalin kötöttárugyárban végre sikerült szakképesítéssel kecsegtetőhöz jutnom, de alig egy hónap múltán behívtak dombelhárítónak. Azaz munkaszolgálatra. Előbb Arad mellett rizsföldkészítésnél lapátolni, ásni, talicskázni, aztán a magyar határon a Maros Szárazér-csatornájából iszapot lapátolni. Természetesen mindebbe nem nyugodtam bele. Miután a föld kezdett megfagyni, november legvégén „leszereltek”. Legelső dolgom volt az egyetemre menni. Az akkor már „egyesített” egyetem rektora, mikor meghallotta, miről van szó, felállt, s miközben kiabálva mondta, neki meg kell védenie az egyetemi ifjúságot az ilyen alakoktól, öklével verte az asztalt.
Ismét munkát kerestem, de malterhordáson meg hasonlókon kívül semmi sem volt. Visszatértem a Varga Katalin kötöttárugyárba. Szakképesítést szereztem, s szakmunkásként rövid idő alatt elértem a legmagasabb beosztást. Félautomata gépen dolgoztam, volt időm olvasni, jegyzetet készíteni. Ekkor készítettem első kéziratvázlataimat. Megkíséreltem szövőipari mérnökire menni, de a személyzetis, mint mondta, sajnos, nem lehet. Egyértelmű volt, miért. 1992 őszén fölvettek a nyomdába, gépszedő lettem. Csodálkoztam is, hogy a betű, a „legveszélyesebb fegyver” mellé engedtek. A kéziratok, a kezem alól kikerülő, ólomba öntött szövegek jobban lekötöttek, mint a kötöttáru. Hátránya volt viszont, hogy a kéziratot kellett olvasnom, nem azt, amit akartam. Közben megnősültem, a családi élet is lekötött. Nem volt időm keseregni, azon bánkódni, mi lett volna, ha…. Vagy miért tettem azt, amit… Természetesen szerettem volna visszajutni az egyetemre, s ezért számos kérést nyújtottam be az egyetem titkárságán, küldtem a tanügyminisztériumnak. Eredménytelenül.
– Miután az egyetemre való visszavételi kérésedet mind elutasították, autodidakta módon kezdted képezni magad, amihez feltételezhetően nagy akaraterő és ambíció kellett. Mi késztetett arra, hogy a nehézségek ellenére se add fel, és önerőből képezd magad? Nem érezted-e némelykor hiányát az egyetemi oklevélnek, úgymond a „papírnak”?
– Nem tudom, akaraterő, törekvés vagy micsoda volt bennem, de az egyetemi két év alatt elsajátított alapra építve, ismereteimet akartam bővíteni. Mindig kedvenc tantárgyam volt a földrajz, elsősorban ezt akartam tovább művelni. Az egyetemen egy eszperantó-tanfolyamon is részt vettem, s ezt a könnyű nyelvet rövid idő alatt elsajátítottam. Kiváló eszköz került a kezembe – e nyelven valóságos ablak tárult ki előttem a világra. Leveleztem hát, földrajzi anyagot cseréltem. Másnak ez bizonyára nevetségesnek, jobb esetben különösnek tűnik. De egyetem nélkül is remekül lehetett így tanulni. Mert ezt tettem. A remény, hogy előbb-utóbb visszavesznek, szintén serkentett. Minél nagyobb ismeretanyaggal a tarsolyomban szerettem volna visszakerülni. Persze, a levelezéssel párhuzamos könyv-, folyóirat-, térképcsere nem volt olcsó mulatság. A közben megjelenő írásaimért kapott szerény tiszteletdíj egy-egy cseppel pótolta a kiadásokat.
– Közismertek a spanyol, portugál, galego, baszk stb. nyelvű vers, elbeszélés és népmese-fordításaid. Honnan ered ez irányú érdeklődésed? Hogy sajátítottad el az említett nyelveket?
– Az 1950-es évek közepén mexikói filmeket is kezdtek vetíteni a mozikban. A spanyol nyelv rokonszenvesebb volt számomra, mint az olasz. Amikor 1960 után megjelent az első spanyol nyelvkönyv, hozzáláttam a tanuláshoz. Spanyol–magyar szótárt is vásároltam. Eleinte csak ízelgettem a nyelvet, játszadozva tanulgattam. Később egyik brazil levelezőbarátom több könyvet, folyóiratot küldött. Elbeszélés is volt bennük. Szeretném meg is érteni a portugált, írtam neki. Erre ő több szótárral ajándékozott meg. Eszperantóból japán népmesét fordítottam, ami megjelent a Napsugárban. Ez föllelkesített. Lassan odáig jutottam, hogy spanyolból, portugálból verseket, elbeszéléseket, népmeséket ültettem magyarra. Az Utunkcímű irodalmi hetilap a verseket, elbeszéléseket kezdte közölni. A Nagyapó mesefája a népmeséket. Ezzel mind jobban elmélyültek nyelvi ismereteim. Sajnos első, a Téka-sorozatban betervezett izlandi szága és edda-kötetem, a Kriterion élén történt igazgatócserének „köszönhetően”, az eszperantó miatt nem jelent meg.
Megismerkedtem egy Argentínából hazatért családdal. Sokat segítettek. A hetvenes évek elején latin-amerikai diákok jöttek Kolozsvárra. Argentínai ismerőseimnél találkoztam velük, s ekkor kénytelen voltam megszólalni spanyolul. Chilei barátom nicaraguai költő verskötetét küldte el. A szótárban nem szereplő ún. helyi spanyol szavakat megkérdeztem tőle, ő meg válasza mellett több, ajánlásával ellátott kötetét is elküldte. Asztúriai barátomtól hozzájutottam a fontosabb spanyolországi kiadók címjegyzékéhez. A benne szereplő több kiadótól nem egy könyvet kaptam, úgymond ajándékba, a viszonzásként felajánlott cserétől nagyvonalúan eltekintettek.
Gyűltek a könyvek, a szótárak. Betetőzésként szerettem volna a spanyol akadémia által kiadott értelmező szótárt megszerezni, de erről álmodni sem lehetett. Nagy merészen írtam a spanyol akadémiának, hogy mire használnám a szótárt, ha volna. Szinte álomnak tűnt, mikor az akadémia titkára jelezte, cserekönyv nélkül, ajándékba elküldi az előző kiadás példányát. Asztúr barátomtól a galegóról érdeklődtem. Válaszként verseskötetet küldött. Ebből is fordítottam. Gondoltam egyet, s ezt jeleztem a kötet összeállítójának. Több példányt kért az Utunk megfelelő számából. A Galego Nyelvtudományi Intézet, a költők és a saját részére. Nagyon tetszett neki, s viszonzásként számos galego könyvvel, szótárral lepett meg.
Mindez újabb ösztönzés volt számomra. Annyira, hogy a hetvenes évek közepén szerettem volna a helyszínre, Spanyolországba utazni. Persze, politikai „bűnöző” múltam miatt, hivatkozás nélkül, kétszer is elutasítottak. Az illetékes elvtárs azt ajánlotta, utazzam a tengerpartra, ott a sok spanyol látogatóval gyakorolhatom a nyelvet. Spanyolországban magától értetődően sokkal jobb lett volna. De meggyőztem magam, hogy e nélkül is lehet élni, dolgozni. Annyi galego, baszk, portugál népmese gyűlt össze a fiókomban, hogy ideje volt egy kötetre valót válogatni belőlük. Kiegészítésként jó hat év alatt bejártam majdnem minden kalotaszegi falut, és mesét, helytörténeti mondát gyűjtöttem. Ezekből néhány, brazíliai indián, kubai, katalán, spanyol stb. mesével, a mesék eredetével kiegészítve, A teknősbéka tilinkójacímmel látott napvilágot. A galego, baszk, portugál meseválogatás a cenzúra miatt – nem tetszett neki, hogy az utószóban e meséket egybevetettem a rokon magyarokkal – csak 1990 után jelent meg (Kinek szól a kakukk?, Lakodalom az égben ).
Visszafelé, azaz magyarból is fordítottam. Galegóra Madách Imre Tragédiáját. A spanyol változaton az utolsó simításoknál tartok. De galegóul írtam a spanyol, galego, katalán coche, a baszk kotxe’kocsi, gépkocsi’ magyar eredetéről, a kolozsvári magyar egyetem szükségességéről, spanyolul a csángókról.
– Már a kilencvenes évek elejétől sorozatban közölted lapunk hasábjain kolozsvári helytörténeti írásaid a régi utcanevekről, emléktáblákról, feliratokról stb. Mikor kezdted el tulajdonképpen ezt a munkát, és mi ösztönzött arra, hogy összegyűjtsd ezeket a nagyon fontos helytörténeti adalékokat?
– A történelem is érdekelt. A hatvanas évek elején kezdtem rádöbbenni arra, hogy egy mítosz, egy bizonyíthatatlan, agyaglábakon álló micsoda alapján lépett át bennünket a határ először az első, majd másodjára a második világháború után. Szerre, amit csak lehetett megszereztem. 1964 januárjában, mikor a még létező magyar utcanevek döntő többségét lecserélték, a helytörténet felé kezdtem fordulni. Érdeklődésemet látva, Gyurka László barátom hosszú évekig komoly segítséget nyújtott. Az 1970-es évek végén, az 1980-asok elején az utcanevekről írtam az újságnak. A főszerkesztő-helyettes azt kérdezte, „Asztalos elvtárs, remélem, nem gondolta komolyan, hogy ez meg fog jelenni?” Mire én: „a lehető legkomolyabban gondoltam, hogy nem fog megjelenni, de meg kellett írnom”. Ezután, mintegy válaszom folytatásaként, elkezdtem a régi feliratok, emléktáblák szövegének gyűjtését. Néhány kőkerti sírfelirat annyira lázba hozott, hogy kisebb anyagot írtam, s a róluk készült rajzzal bevittem az akkori Igazsághoz. A szerkesztő be is tördelte, de a cenzor, mikor az egyik, az 1585. évi sírfeliratot meglátta, „Mi az, hogy »Itt nyugszik Istenbe«? felkiáltással az egész újságoldalt kivétette. Így jártam az Utunknál, A Hétnél is. Ettől elment kissé a kedvem, de tovább gyűjtöttem az anyagot. Reméltem, egyszer eljön az idő, mikor mindezt közölni lehet. Mert az dolgozott bennem, hogy közölni kell. Minden bizonnyal mást is érdekel a város elhallgatott valós, torzítástól, hamisítástól mentes története. És 1990-ben eljött az idő. Az újságban megjelent anyag után, amiről azelőtt álmodni sem lehetett, következett ennek helytörténeti kötetté bővítése. Az utóbb sajnálatos módon elhunyt Tőkés Eleknek köszönhetően, az épített kincsek következtek. Remélem, a Kolozsvár – közelről felgyűlt anyaga is kötetté válik. Két kötetre, talán háromra is futja belőle.
– Mi az, amit Kolozsvár történetével kapcsolatban még nem írtál meg, de régi terveid között szerepel?
– Remélem, lesz időm rá megírni. De hogy mit, az legyen meglepetés.
Papp Annamária , Szabadság (Kolozsvár)

Nem ismernek bennünket a románok?
Valóban így van? Mert ha igen, fölmerül a kérdés, miért? És ki ezért a felelős? Mert lennie kell. Talán mi? Nemrég a feleségem fölszállt a trolira, de alig ült le, elébe állt egy nő, és tegezve, románul így szólt: „Állj föl!” „Miért?” – kérdezte a feleségem. „Azért – jött a válasz –, mert ebben az országban a románoknak van elsőbbségük.” A feleségem nem állt föl, és méltatlankodott, már csak azért is, mert a „nagy honleány” jóval fiatalabb volt nála. A hangoskodásra több utas is fölfigyelt, és lehordták az elsőbbségeskedőt.
Néhány nap múltán egyik unokatestvérét akarta fölhívni. Miután a vonal másik végén fölvették a kagylót, magyarul kérdezte: „XY család?” Az ilyenkor szokásos „téves kapcsolás” helyett az illető, válasz helyett, éles hangon, románul, kérdéssel felelt: „Miii? Miféle nyelv ez?” Alig két napra rá a feleségem szomszédokkal beszélgetett a ház előtt. Egyikkel románul, a másikkal magyarul. Kerékpárját tolva egy férfi közeledett. A kerékpárt a kerítés mellé támasztotta, a feleségemhez lépett, aki épp magyarul beszélt, és a fülébe köpött, majd továbbállt. A feleségem utánakiáltotta: „Mit akar? Mi baja? Ki maga?” Az illető a pedált taposva, félig visszafordulva, románul, durván anyázni kezdte.
Ez a három eset amolyan válaszféle a címben föltett kérdésre. Nem általános jelenség, de időnként előfordul. Mi vagyunk felelősek? Talán azért, mert amint azt egy kolozsvári újságíró megjegyezte: erdélyi magyarként úgymond légmentesen elzárt világban élünk? Mert színházunk, operánk, újságunk, folyóiratunk, műszaki, tudományos társaságunk, barlangászklubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk, talán méhész-, bűvész- és sírkőfaragó egyesületünk is van? Mert külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb.? De semmi értelme az önvádaskodásnak. Mindez nem különcködés, nem befelé fordulás, nem elzárkózás, hanem a lehető legtermészetesebb. Azért, hogy nem ismernek bennünket a románok, nem a mi, hanem az „egységes nemzetállam” vezetői a felelősek.
A saját intézmény létszükséglet
Iskolára, egyetemre, egyesületre, társaságra szükségünk van ahhoz, hogy nyelvünket, nemzeti tudatunkat megőrizzük. És továbbfejlesszük. Közhely, de igaz: nyelvében él a nemzet. Az 1989-es fordulat előtti parancsuralomban megtanulhattuk, a lényegében spanyolfalként használt egyetemünket, iskoláinkat, lapjainkat mindinkább sarokba szorították, rendre felszámolták, intézményeink, egyesületeink, szervezeteink nem léteztek, mert a hatalom nyelvünket, öntudatunkat, létünket fenyegette. 1919 óta, a kisebb ereszdmegekkel együtt, arra akart kényszeríteni, hogy beolvadjunk vagy földönfutókká váljunk. Vagyis kivándoroljunk. Egyszóval föl akart számolni, el akart tüntetni bennünket. Egy volt szekus tiszt által az 1990-es években nyilvánosságra hozott adatok szerint 1977-ben Ceauşescu utasítására, a titkosrendőrség egy húszéves terv, a Tiszta Románia megvalósításához látott hozzá. Ennek célja az eszelos zsarnok által veszélyesnek minősített öt kisebbség – a német, a magyar, a zsidó, a cigány és a török – teljes felszámolása volt. Közülük is a legnagyobb létszámú, a magyar volt a fő cél. Ez ellen semmit sem lehetett tenni. Ráadásul a sorainkból kikerült és különleges helyzetbe emelt lakájok, szekértolók, talpnyalók itthon és külföldön egyaránt azt bizonygatták, hogy márpedig milyen jó nekünk. Aki ne adj’isten mégis föl merte emelni a szavát, azt nyomban elővették, a román nép, az ország befeketítőjének, ellenségének kiáltották ki. És ez csak a kezdet volt.
Az „egységes nemzetállam” építése, ha enyhébben, de töretlenül folytatódik. Most is be akar olvasztani bennünket. Amennyire lehet, ennek ellensúlyozására szükséges minél több saját intézet, szövetség, egyesület stb. Az „egységes nemzetállam” kitervelőinek és megvalósításán szorgoskodóknak soha nem volt és ma sincs tudomásuk Szent Istvánnak fiához, Szent Imréhez szóló intelmeiről, melyben többek között „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő” figyelmeztetés is szerepel.
Történelem: hazugság és szégyentelenség
Az iskolában tanított „történelemmel”, a „történelmi tárgyú” filmekkel, a sajtóban menetrendszerűen közölt „történelmi” anyagokkal, az időnként szervezett nagy „történelmi” fölhajtásokkal azt verték, sulykolták az emberek fejébe, hogy az „egységes nemzetállam” több mint kétezer éve létezik, hogy a többségi nép ősidőktől itt él, innét soha tapodtat sem mozdult. Ezek alapján megismerhettek bennünket? Bennünket ideiglenesnek, átmenetinek tartottak, akikkel emiatt nem is érdemes foglalkozni. Amikor a nyolcvanas évek közepén megjelent a háromkötetes Erdély története, hisztérikus kampányt szerveztek a magyar „történelemhamisítás”, a „történelemhamisítók” ellen. Ezért mind többen ferde szemmel kezdtek nézni ránk. De a hatalom azért kegyesen „megengedte”, hogy hellyel-közzel a nemzeti kisebbségek is szóba kerüljenek. De csakis „az évszázadok során az örökös őslakók mellé telepedtek” minősítésével. Volt idő, mikor az iskolai történelemkönyvben például az állt, hogy a magyarok, ez az ázsiai mongol horda, csupán háromszáz évig tartó háború után igázta le a hősiesen védekező erdélyi román államokat. Az efféle „ismereteken” felnőtt nemzedékek megismerhettek bennünket? Mindennek gyümölcse az 1989. évi fordulat, a parancsuralom bukása után érett be. Hosszú évekig a bőrünkön érezhettük a sokak részéről megnyilvánuló, mérhetetlen gyűlöletet – marosvásárhelyi pogrom, kolozsvári „polgármester” stb.
A nem ismerés alapja a hazugság
A hosszú évekig tartó, felsőbbrendűséget sugalló politikának köszönhető, hogy nem ismernek bennünket, hogy szinte semmit nem tudnak rólunk, vagy ha mégis valamit, az is többnyire hazugság. Ezért ütköznek meg, jobb esetben csodálkoznak azon, hogy miért beszélünk nyelvünkön, amit nem értenek, ezért várják el, hogy előttük egymás között is az ő nyelvükön beszéljünk. És ezért gyűlölnek egyesek. Természetesen vannak, akik az agymosás ellenére is értelmes, művelt emberek maradtak. De ezek között is úgy vélik egyesek, hogy nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, érzékenyek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek. Meg hogy relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. Temetővel, Házsongárd Alapítvánnyal foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. Meg a múzeumokkal. És miért nem foglalkozunk, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival?
A magyarok között is akadnak, akik szerint új himnuszra lenne szükségünk a több mint százötven éves avíttság helyett. Mert ez csak a múltra emlékeztet. Érdekes, Sabin Gherman, a Torkig vagyok Romániával című írás szerzője, épp azt vetette föl, hogy mikor lesz a románoknak végre olyan himnuszuk, amelyik legalább száz évig megmarad. Mások Kolozsvár helytörténetének, a magyar történelemnek a román nyelvű változatát hiányolják. Ez valóban jó lenne. A kérdés csak az, melyik román kiadó vállalná a hazaáruló megbélyegzést azzal, hogy olyan könyvet, mi több könyveket adna ki, melyek az ún. dák–román folytonossági elméletet cáfolják? Az általunk írt román nyelvű lap, az 1991 áprilisa és 1993 júliusa között, a Kolozs megyei RMDSZ által kiadott Puntea – melynek egyik kezdeményezője, majd szerkesztője voltam –, ma is elkelne. Sajnos ezt a mieink akadékoskodása, rövidlátása szüntette meg. Pedig volt érdeklődés iránta.
Ami a megoldást elősegítené
A kérdés azonban így nem oldódik meg. Ehhez két dologra lenne szükség. Az egyik, hogy a dák–román folytonosság mítoszának alaptalanságát ne csak néhány történész ismerje föl, de kezdjék el az iskolában is tanítani. Ez, sajnos, egyelőre nehezen kivihető, mert szorgalmazóira azonnal rásütnék a hazaáruló bélyeget. Néhány éve lehetőség nyílt arra, hogy egy-egy tantárgynak több tankönyve is legyen. Így az egyik történelemtankönyv, román tanárok szerzeménye, az úgynevezett dák–román folytonossági elmélet mellett a románoknak a Balkánról a Dunától északra való bevándorlása elméletét is ismertette. Ez ellen azonban többen hevesen tiltakoztak. Alaptalannak, hazugnak minősítették, így nem lett belőle iskolai tankönyv. Előbb-utóbb azonban mind többen fognak rájönni arra, hogy a porhintés mögött ott vannak a tények – amelyek, mint mondják, fölöttébb makacsok –, a helynevek, beleértve a kis folyók nevét is. Ha valóban a románok lennének Erdély őslakói, akkor nem a magyaroktól vették volna át ezek nevét – Almás (kettő is), Aranyos, Békás (kettő is), Berettyó, Borsa, Lápos, Nádas, Sajó, Sebes, Székelyjó stb. –, hanem a magyarok tőlük, mert ők adtak volna nevet ezeknek. Ugyanígy a települések döntő többségének a neve szintén magyar eredetű.
Elősegítené megismerésünket, ha ott, ahol kisebbségek élnek, az iskolában kötelező lenne az illető kisebbség nyelvének, rövid, de valós történetének a tanítása. Ezt Finnországban úgy oldották meg, hogy a kb. hat százalék svéd lakosság gyermekei számára az első kötelező idegen nyelv a finn, a többségi finnek számára az első idegen nyelv a svéd. Az abói (turkui) egyetem svéd tannyelvű, ezenkívül Helsinkiben svéd tannyelvű műszaki egyetem és tanárképző főiskola működik. De a helsinki és még két másik egyetemen minden tantárgyat svédül is előadnak. Azokon a településeken, ahol svédek is élnek, minden felirat kétnyelvű, elöl a finn, utána a svéd. Ahol viszont a svédek vannak többségben, a svéd az első, a finn a második. Közelebbi példát is fölhozhatunk. A sokat szidott, sőt fasisztának is kikiáltott Horthy-rendszerben, a románok által megszálltnak mondott Észak-Erdélyben a magyar tannyelvű iskolákban kötelező volt a román nyelv tanítása. A Székelyföldön is. A pénzeken minden magyarországi kisebbség nyelvén feltüntették azok értékét. Így pl. a tízpengősön ott állt a cirill betűs szerb és ruszin, a latin betűs német, horvát, szlovák, szlovén mellett a román zece penghei is. Az említettekhez hasonló megoldást nálunk is alkalmazni lehetne. Amikor ezt román értelmiségi fiataloknak elmondtam, volt, aki hevesen ellenezte még a gondolatát is annak, hogy a románok az iskolában magyar nyelvet tanuljanak. Úgy gondolkodnak ma is, mint a bukott hatalom egykori képviselői, akik évről évre gondosan kigyomlálták a Kriterion kiadói tervéből a románoknak szóló magyar nyelvkönyv és a magyar–román nagyszótár kiadását. Ami az autonómiát, vagyis a területi önkormányzatot illeti, a román politikusok az egész ország érdekében jobban tennék, ha nem kiáltanának rá kígyót-békát, hanem végre rájönnének, hogy ez nem az ország feldarabolásával, hanem a gazdaság föllendülésével jár.
Asztalos Lajos
A szerző kolozsvári helytörténész
Krónika (Kolozsvár)

Erdély, a tehertétel
Olvasom a neves kolozsvári helytörténész, Asztalos Lajos Nem ismernek bennünket a románok? című írását a Krónika március 11–13-i számában.
Néhány megdöbbentő bevezető példája azonban nem függ össze az ismertséggel, sokkal inkább az érzelmi, indulati, lelki gorombaság példái, amelynek nincs köze a magyar ember ismeretéhez vagy nem ismeretéhez. Én a magam példájával támasztanám alá a probléma valódi „helyét” románjaink értelmi-érzelmi világában.
1964 nyarán börtönbüntetésem – amelyet „sovinizmus-revizionizmus” (?) miatt kellett elviselnem a kommunista katonai „igazságszolgáltatás adományaként” – lejáróban volt, tekintettel az áprilisban meghirdetett közkegyelemre. Tudtuk és türelmesen vártuk, hogy rendre mindenkit elbocsássanak. Utolsó heteimet egy kb. 60 fős zsúfolt cellában töltöttem, ahol egyetlen román volt a magyarok között. Megtettek cellafőnöknek, és tudtunkra adták, hogy csak románul beszélhetünk egymás között is. Amikor a politikai tiszt ezt hangosan kijelentette, cellafelelősi minőségemben azt válaszoltam, hogy ezt nem vagyunk hajlandók betartani. Néhány nap után kiemeltek és a büntetőépületnek számító, egykor Martinuzzi-kastély boltíves cellájába zártak kiszabadulásomig.
A hangsúlyos magyarellenesség már 1963-tól megmérgezte az egyébként bajtársias magyar–román rabkapcsolatot. Emlékezzünk a KGST ésszerűsítő, ún. zöld tervére, amelyet két leningrádi (szentpétervári) közgazdász dolgozott ki, s amely meredeken ellentmondott a gheorghiu-deji iparosításnak. (Romániának e terv szerint más államokkal együtt a mezőgazdasági termelésre kellett volna átállnia.) Azonnal hűvössé vált a két tagállam kapcsolata, és fokozódott a román elem hangsúlyozása. Megkezdődött tehát a börtönünkben is a történelemoktatás. Ennek elfogult, nacionalista jellegét csak fokozta az akkoriban megjelent – sok európai tudós által szerkesztett – Historia mundi című történelemkönyv, amely elvetette a kontinuitás kiagyalt elméletét. Iszonyatos volt a felháborodás. És az oktatást egyre inkább a román felsőbbrendűség mítosza jellemezte. (Erre csak rátett a később, 1986-ban megjelent háromkötetes Erdély történelme.)
Csakugyan igaz lenne, miszerint az a baj, hogy nem ismerik a románok (mert nem hitelesen tanítják nekik) saját és a szomszéd népek történelmét? Asztalos természetesen tudva állítja, hogy a románság – a középosztály és attól lennebb – nem ismeri saját és Erdély valódi történelmét. Holott erre ma már van lehetőség! A fiatal történésznemzedék reménysége, Lucian Boia könyvében (Történelem és mítosz a román köztudatban, Humanitas, 1997, illetve Kriterion, 1999) a történelmi valóságról olvasunk. „A román történetírásban ma olyan kritikai felülvizsgálat szükséges, amely nem kerülheti meg a képzeletbeli és a történelem közti viszony kérdését” – írja, mintegy történészi hitvallásként.
Érdekes román nyelvű, román történész írta könyvet olvastam II. Rákóczi Györgyről, aki úgymond „Vitéz Mihály után másodszor egyesítette a három román tartományt”. Természetesen tudjuk, hogy a két román vajdaság fejedelmünk hűbérese volt, és valószínűleg senkinek meg sem fordult a fejében, miszerint román egyesülés történt volna (csakúgy, mint Vitéz Mihály, a császár zsoldosvezérének esetében sincs erről szó). Mátyás királyunk sem maradt folttalan, mivel a román származású királyunkat csak „népe”, a moldvaiak győzték le...
Erdély majd százéves birtoklás után is a román közgondolkodás tehertétele. A tanultabbak tudják, de ahhoz már több bátorság kellene, hogy be is ismerjék és tanítsák az igazságnak megfelelően történelmüket. Ehelyett a kiszorítás és a beolvasztás kettős stratégiáját emelték állami szintre. És sajnos olyan mértékadó személyiségek, mint a magyar apától származó francia államfő, Nicolas Sarkozy és a német kancellár asszony egyaránt kinyilvánítják, hogy a multikulturalizmus megbukott. Makacsul egybefogva az őshonosokat a frissen bevándoroltakkal. Nincs mit tennünk. A kollektív jogokról nem akar hallani Európa, csak olyan nyakatekert jogról, mint „valamely nemzetiséghez tartozó személyről”.
És gyakran idézik ezek a farizeusfajták az Amerikai Egyesült Államokat, mintha nem ismernék a két földrész merőben más történelmét. Az erdélyi román ember nem olvas számukra, okulásukra általunk szerkesztett lapot, könyvet, Erdély történelme sem érdekli. Egy törvénye van: „ez itt Románia, ehhez tartsd magad, te bozgor!” Jól kimunkált tervük megvalósítása már Gheorghiu-Dej idejében kivitelezésre került. Először a magyar határ menti területeket népesítették be, hogy még a részleges határmódosítás gondolata se lehessen indokolt.
Olvasom, hogy Bihar megye magyar lakossága már alig 25 százaléknyi, Szatmárnémetinek talán a fele még magyar (ezt és a szomszédos magyar területeket kérte a párizsi békeszerződés aláírása előtt Gyöngyösi külügyminiszter Magyarországnak). Miután ez az elrománosítás sikerrel járt, következtek a nagyobb városok (ún. „zárt városok”, mármint számunkra) Erdély központi részén, különösen Kolozsvár és Marosvásárhely. Sikerrel járt ez is.
Amikor a Ceauşescu házaspár a nyolcvanas évek közepén elvette tőlünk a város- és faluneveinket is, következett volna a benyomulás a Székelyföldre. Itt tartunk jelenleg. Óriási hiba volt, mondják ők, a Magyar Autonóm Tartomány. Bizony az volt, azt előbb darabokra kellett szedni, mert igencsak otthonosan érezték ott magukat a magyarok. Igen, de eközben megfordult (csak amúgy 45 fokos szögben) a világ. Most más a stratégia: gazdasági-közlekedési-foglalkoztatási „kiéheztetés”, ezzel párhuzamosan a hagymakupolás és anélküli honfoglalás és a mindenható globalizáció és liberalizmus, valamint a szabad letelepülés joga alapján, illetve a gyakran emlegetett és félelmetes hangzású diszkrimináció, természetesen az „elnyomott” románságról van szó. Itt tartunk jelenleg, s miközben mi, magyarok egymást marjuk, jelenlétünk százaléka lassan, de biztosan csökken. A Székelyföld elfoglalására tervezett stratégia bevált.
Puskás Attila (A szerző a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Kovászna megyei szervezetének alelnöke)
Krónika (Kolozsvár)

„Történelmi jelentőséggel bír az EMKE a magyarság életében”
Újraalapításának 20. évfordulóját ünnepelte az egyesület
Társszervezeteit, a 120 évvel ezelőtt alapított Erdélyi Kárpát-Egyesületet (EKE) és a 90 esztendeje létrehozott Romániai Magyar Dalosszövetséget is köszöntötte idei közgyűlésén az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). A kolozsvári Bethlen Kata Diakóniai Központban szombaton tartott rendezvényen egyúttal az EMKE 1991-es újraalakításáról is megemlékeztek. Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ elnöke a román Művelődési és Örökségvédelmi Minisztérium közművelődéssel kapcsolatos stratégiájáról, Lakatos Mihály, a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) Határon Túli Magyarok Kulturális Osztályának vezetője pedig a NEFMI Kárpát-medencei közművelődésre vonatkozó elképzeléseiről tartott előadást. A közgyűlést követően, a délutáni órákban adták át az erdélyi Oscarként is emlegetett EMKE-díjakat, valamint a tiszteletbeli és a posztumusz tiszteletbeli tagoknak járó okleveleket.
– Együtt ünnepelni és másokat is megünnepelni, ez a mostani, rendhagyó közgyűlés lényege – összegezte köszöntőjében Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke. Utalt arra, hogy az egyesület megalapításának 125. évfordulóján, tavaly áprilisban szervezett nagyszabású program után idén valamivel visszafogottabban, ám mindenképpen ünnepélyes hangulatban emlékeznek: elsősorban arra, hogy 1991. április 20-án Brassóban újraalakult az EMKE. Tisztelegni kívánnak azon személyiségek emléke előtt – Domokos Géza, Balogh Ferenc, Laskay Sándor, Sárkány Ferenc –, akik az elmúlt húsz évben jelentősen hozzájárultak az EMKE hírnevének öregbítéséhez, ma viszont már nem lehetnek közöttünk, egyszersmind együtt ünnepelni társszervezeteikkel, a 120 éves Erdélyi Kárpát-Egyesülettel és a 90 esztendős Romániai Magyar Dalosszövetséggel.
Egyed Ákos akadémikus, az EMKE tiszteletbeli tagja kiemelte: a húsz évvel ezelőtt újraalakult egyesület sikeresen átmentette és megtartotta mindazokat az értékeket, amelyek 1885-ben életre hívták. Ugyanakkor az új történelmi kor elvárásainak megfelelő programokat sikerült megalkotnia a szervezetnek az elmúlt években. – Önmagában véve is történelmi jelentőségű, ami az erdélyi magyarság körében a rendszerváltás után történt, hogy a kommunista diktatúra idején betiltott, vagyonuktól megfosztott intézményeinket – EMKE, EKE, EME, EGE stb. – újra életre tudtuk kelteni. 1885-ben és 1991-ben egyaránt szükségünk volt egy olyan intézményre, amely vállalja a közművelődés hatalmas munkáját, ezáltal védelmébe veszi a közösségeket, s ha úgy adódik, új közösségek alkotására is vállalkozik – mondta Egyed Ákos. Hozzátette: ahogyan 126 évvel és 20 évvel ezelőtt, ma is különösen fontos a közgondolkodás alakítása, a párbeszédet és a tapasztalatcserét előtérbe állító közös kultúra alapjainak fejlesztése. – Az EMKE tevékenysége valamilyen szinten megnyilvánul a legtöbb kulturális rendezvényen: jelen van a kórustalálkozókon, a népfőiskolák működésében, műemlékeink védelmében, az emlékházakban, a könyvtárakban, kisebb és nagyobb régiókban. Korunk bonyolult, ellentmondásokkal teli változásai sem teszik, nem tehetik lehetetlenné az egyesület közösségi munkájának eredményességét, továbbra is erős összekötő kapocs marad. Történelmi jelentőségű szolgálatot tehet és tesz az erdélyi magyarságnak, az összmagyar nemzetnek – mondta az akadémikus.
Dávid Gyula, az EMKE tiszteletbeli elnöke megjegyezte: amiként az alapítók 1885-ben felismerték, hogy magyarnak megmaradni Erdélyben csakis a kultúrára, az egyházra és az iskolára hangsúlyt fektetve lehet, a rendszerváltás után pedig az RMDSZ is belátta az EMKE létjogosultságát, úgy ma is szükség van a további támogatásra. – A közösségteremtés a lényege ennek a munkának és szerveződésnek, hiszen kisközösségeket kellett teremtenünk, felébresztve bennük a kultúra iránti igényt és a kultúra ápolásának fontosságát. Remélem, az RMDSZ azon az úton, amelyen most elindult, még nagyobb érdeklődést fog tanúsítani a kultúra iránt, annak a szerveződésnek, erőnek a támogatásával, amit a civil szervezetek működése jelent – tette hozzá Dávid Gyula.
Közművelődés támogatása román és magyar alapokból
Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ elnöke hangsúlyozta: mindaz, ami a rendszerváltás óta kultúraszervezés terén végbement az erdélyi magyar társadalomban, szorosan összefügg az EMKE működésével. – A romániai magyar társadalom megszervezése, kulturális és civil szerveződések, egyesületek újraindítása és segítése révén az EMKE bebizonyította: hiánypótló intézménye az erdélyi magyar kulturális életnek – mondta a miniszter, majd köszönetet mondott mindazoknak, akik ebbe a munkába nap mint nap bekapcsolódnak. A Művelődési és Örökségvédelmi Minisztérium közművelődéssel kapcsolatos stratégiájával kapcsolatban kiemelte: a 2000-től 2009-ig tartó időszakkal ellentétben, amikor a román állam a kulturális örökség védelmére szánt összegeknek mindössze a 0,9 százalékát fordította magyar vonatkozású épített örökség felújítására, 2011-re sikerült elérni, hogy ez az arány 20 százalékra emelkedjen.
Az elmúlt közel másfél évben, amióta Kelemen áll a tárca élén, igyekeztek csökkenteni a művészeti intézményeket – Kolozsvári Állami Magyar Színház, Kolozsvári Magyar Opera, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós és Liviu Rebreanu társulata – érintő hátrányos anyagi megkülönböztetést, a közművelődés különböző területein kiírt pályázatok esetében pedig olyan rendszert építettek ki, amely lehetővé teszi a magyar kultúrát művelő szervezetek anyagi támogatását. Kulturális napok, alkotótáborok, színházi- és filmfesztiválok, valamint egyéb nagyszabású események megszervezését támogatta ez idő alatt saját alapokból az RMDSZ, több mint félmillió lej értékben. Mint mondta, a magyar nyelvű folyóiratok normatív támogatása mellett a könyvtári állományok állami támogatással való bővítése is a célok között szerepel (ez utóbbi keretében, várhatóan május-júniusban közel hárommillió lej értékben kapnak könyveket a könyvtárak).
– Emellett pedig továbbra is azon munkálkodunk, hogy a kulturális autonómia intézményi formáit még ebben a kormányzati ciklusban megteremtsük – tette hozzá Kelemen. Az elmúlt húsz év megvalósításaihoz hasonlóan további sikereket kívánt az EMKÉ-nek, és megígérte: a normatív támogatások révén az RMDSZ továbbra is igyekszik hozzájárulni az egyesület működéséhez.
Lakatos Mihály, a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) Határon Túli Magyarok Kulturális Osztályának vezetője beszélt többek között a Márai-programról, amelynek célja az irodalmi művek könyvtárakba való eljuttatása. A program keretében a magyar állam egymilliárd forint értékben vásárol könyveket, amelyeket aztán 640 könyvtár között oszt szét (ebből 48 határon túli, amiből 24 erdélyi könyvtár részesül). Véleménye szerint a Szülőföld Alap általános jogutódjaként működő Bethlen Gábor Alap jelentős segítséget nyújthat a határon túli közművelődés támogatásában. A tavaly lebonyolított irodalmi és filmes karaván mintájára a NEFMI továbbra is fontosnak tartja a Kárpát-medence különböző térségeiben élő magyar művészek kapcsolatteremtését és együttműködését. Lakatos szerint a kultúra ápolása ügyében – a jól képzett szakemberek és a szakmai irányítás mellett – továbbra is nagy szükség van az amatőrök üdeségére és frissességre.
Középpontban az EKE és a dalosszövetség
A világ más tájain élőkhöz hasonlóan az erdélyiek is felismerték a 19. században, hogy „a legújabb technikai vívmányok és a modern politikai berendezkedések nem pótolhatják a természet nyújtotta örömöket”, magyarázta Dezső László, az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) elnöke. 1890-ben ennek jegyében küldte az EMKE akkori vezetősége egyhónapos tanulmányútra a Magas-Tátrába Sándor József főtitkárt, a Magyarországi Kárpát-Egyesület létesítményeinek és szervezeti kérdéseinek tanulmányozására. – Nem volt menedékház, üdülőtelep, turistaösvény, pihenőhely vagy kilátótorony, amelyet az erdélyi küldött ne látogatott volna meg. A látottak alapján, valamint a turistalétesítmények szervezésének és működtetésének egyedi jellege miatt Sándor József arra a meggyőződésre jutott, hogy a megalakítandó EKÉ-nek önálló, független egyesületnek kell lennie. Így Sándor Józsefet tekinthetjük az EKE alapítójának – részletezte Dezső László. Az EKE 1891. május 12-én kezdte meg működését, a turistaság népszerűsítését, a természeti értékek óvását és megismertetését, valamint a hagyományok ápolását tűzve ki céljául. Hozzátette: az elődök által kitaposott ösvényen kell járnunk ma is, amikor „az ember hátat fordított a hegyeknek és a domboknak, sőt, még a természet rendjébe is beavatkozott”. Kiderült: a fennállásának 120. évfordulóját ünneplő EKE Sztánán szervezi meg „központi megemlékezését” május 13-a és 15-e között, ennek keretében pedig az egyesület jubileumi kötetét is bemutatják.
Guttmann Mihály a Romániai Magyar Dalosszövetség 90 évét tekintette át. – 1921. november 13-án 30 énekkar küldöttje mondta ki Brassóban a dalosszövetség létrehozásának szükségességét, élére pedig idős Szemlér Ferenc brassói tanárt nevezték ki – részletezte a tiszteletbeli elnök, majd a célokat is vázolta: a magyar dal- és zeneegyesületek országos keretbe tömörítése révén a karének, a dal- és zeneirodalom ápolása, különböző versenyek, karmesteri tanfolyamok, ünnepségek, hangversenyek megszervezése, szaklapok, valamint zeneművek megjelentetése stb. 1930-ban már 130 egyesületet foglalt magába, s ez a szám 1938-ra már elérte a 228-at. A dalosszövetség 1949-ben bekövetkezett megszűnésének és 1994-es újraalakulásának ismertetése mellett Guttmann a zeneoktatás jelenlegi helyzetére is kitért: véleménye szerint ennek terén is elengedhetetlen a megfelelő zenei felkészültség, az a fajta szakértelem, amivel korábban a kántortanítók rendelkeztek. Felhívta ugyanakkor a figyelmet arra is, hogy a dalosszövetség novemberben tartja ünnepi rendezvényét Kolozsváron.
Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök, „felbecsülhetetlen természetvédő és honismereti munkássága elismeréseként” díszoklevelet adományozott az EKÉ-nek, majd a dalosszövetségnek „felbecsülhetetlen értékmentő és dalos kultúrát teremtő munkássága elismeréseként”. A folytatásban sor került az elnökségi beszámolóra: ennek keretében Dáné többek között a pusztinai Magyar Ház rehabilitációs munkálatairól és a farkaslaki Tamási-ház (Ágnes néni háza) sorsáról is szólt. Az elnöki jelentést és a pénzügyi beszámolót egyhangúlag elfogadta a közgyűlés, délután fél 3-tól pedig ünnepélyes keretek között adták át az idei EMKE-díjakat. A kitüntetettek: Székedi Ferenc (Spectator-díj), Szabó Éva (Kacsó András-díj), Szőcsné Gazda Enikő (Bányai János-díj), Dávid Lajos (Kun Kocsárd-díj), Gáspár Attila (Nagy István-díj), Tóth-Páll Miklós (Bánffy Miklós-díj), Veress Albert (Kovács György-díj), Halasi Erzsébet (Poór Lili-díj), Kardos Máriusz Róbert (Tompa Miklós-díj), Feszt László (Szolnay Sándor-díj), Hubbes Éva (Monoki István-díj), Asztalos Lajos (Kőváry László-díj), Székely Tibor (gróf Mikó Imre-díj). Posztumusz tiszteletbeli tagjává fogadta az EMKE Balogh Ferencet, Domokos Gézát, Laskay Sándort és Sárkány Ferencet. Tiszteletbeli tagja lett az egyesületnek Deáky András és Pillich László, díszoklevelet vehetett át Könczey Elemér és Máté András Levente (a díjak és az oklevelek indoklását lapunk április 6-i, szerdai számában közöltük).
FERENCZ ZSOLT 
Szabadság (Kolozsvár)

Újabb nacionalista retorika tárgya a Mátyás-szoborcsoport
Futótűzként terjedt a hír, hogy a kolozsvári és jászvásári művelődési élet néhány képviselője beadványban kérte a kolozsvári polgármesteri hivataltól a Nicolae Iorgának tulajdonított idézetet tartalmazó tábla visszahelyezését a Mátyás-szoborcsoport talapzatára. A helyzetet súlyosbította Radu Moisin alpolgármester kijelentése, miszerint a városháza kérvényezni fogja a felirat visszahelyezését a területi műemlékvédelemnél.
Virgil Pop, a Kolozs Megyei Műemlékvédelmi Igazgatóság főtanácsosa a Szabadságnak elmondta: műemlékvédelmi engedélyt csak egy konkrét terv alapján bocsátanak ki, az 1992 november–decemberében a Főtéren végzett átalakítási munkálatok, – így a Gheorghe Funar által elhelyezett tábla is – törvénytelenek voltak. László Attila alpolgármester hangsúlyozta: a városháza nem fogja a felirat visszaállítását kérvényezni, tábla tehát nem lesz, újrahelyezésének kérdése opciónak sem tekinthető.
Virgil Pop lapunknak elmondta: a Nicolae Iorgának tulajdonított szövegből kiollózott, „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, amikor a legyőzhetetlen Moldva ellen indult” idézetet tartalmazó táblát először 1932-ben helyezték el a szoborcsoport talapzatán, a két világháború között Európa-szerte szárba szökkent fasizmus és az államok közti feszültség által meghatározott sajátos keretek között. 1940-ben a feliratot a közhiedelemmel ellentétben nem a bevonuló magyar hadsereg, hanem a távozó román közigazgatás képviselői távolították el – hangsúlyozta Virgil Pop, aki maga is közvetetten birtokába jutott egy betűnek.
Aberráns nacionalista retorika
Az építész kiemelte: a jelenlegi történelmi-politikai összefüggések már nem hasonlíthatóak a harmincas évek világához. Úgy vélte, a Gheorghe Funar polgármester által 1992. december elsején törvénytelen módon újra elhelyezett feliratnak az újbóli visszakerülését szorgalmazók nagy valószínűséggel a nacionalista retorika élesztgetésére alapozó ellenzék politikai indíttatásainak eszközei. Ők a nacionál-kommunista múlt csökevényeinek erősítése által szándékoznak megnyerni a társadalom azon csekély szeletét, amely még érzékeny az ilyen típusú, aberráns retorikára.
Mint elmondta, a megyei műemlékvédelmi igazgatósághoz mindössze egy nyugalmazott kolozsvári katonatiszt megkeresése érkezett, aki ezt eredetileg a Megyei Kulturális és Örökségvédelmi Igazgatóságnak címezte, de nem kapott választ, így elküldte a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztériumnak is, amely továbbította a megkeresést a Kolozs Megyei Műemlékvédelmi Igazgatóságnak. Virgil Pop a Szabadság rendelkezésére bocsátotta az illetőnek küldött hivatalos válaszát is, amelyben összegzi: az 1992 november–decemberében a Főtéren végrehajtott átalakítások törvénytelenek voltak.
Az Országos Műemlékvédelmi Bizottság 1992. december 22-én kelt, 7384-es számú átiratában elrendelte a felirat eltávolítását, az 1992. november 30-i állapothoz való visszatérést. A bizottság 1994. március 10-én kelt átirata ismét emlékeztet a Főtéri beavatkozások törvénytelen mivoltára – részletezte válaszában a tanácsos, aki felhívta a beadvány megfogalmazójának figyelmét arra is, hogy az 1992-es beavatkozások törvénytelen volta egyéb jogérvényes irat híján mindmáig fennáll, a törvényes rendelkezéseknek megfelelően végzett és engedélyezett, 2010-es felújítási munkálatok eredményeként pedig megvalósult az eredeti, törvényes állapothoz való visszatérés.
Utólag kérték az engedélyt
1992 december 22-i átiratában a Peter Derer által igazgatott Országos Műemlékvédelmi Bizottság felhívta a kolozsvári városi tanács figyelmét arra, hogy az engedélyezésre benyújtott dokumentációjukban felsorakoztatott munkálatokat már részlegesen (így a tábla elhelyezését is) megvalósították, engedély pedig utólagosan nem bocsátható ki, így a beavatkozások egyértelműen törvénybe ütköznek. Kijelentik továbbá, hogy Fadrusz János 1902-es szoborcsoportja rendkívüli értékű történelmi műemlék, amelynek megteremtője a talapzatot és a király lovas alakját összeillő egységben alkotta meg, a szoborra kíirt versenyben pedig a nyertes maketten a Mathias Rex felirat szerepelt.
A Nicolae Iorga egyik diskurzusából átvett idézetet tartalmazó tábla konjunkturális jellegű beavatkozásként, más történeti és törvénykezési összefüggésben került a szoborcsoport talapzatára – fogalmaz az átirat. Az okmány második részében a bizottság egyértelműen megtiltja zászlótartó rudak elhelyezését a Főtéren, amely a szobor mellett több kiemelt értékű építészeti emlék védett helyszíne, így adott esetben csak mozgatható zászlótartók helyezhetők el a téren. Felszólítják továbbá a városi tanácsot, hogy alkalmazkodjon a fent említett szempontokhoz, és szabja meg a törvényszegők büntetését.
Mathias Rextől a Iorga-idézetig
Az építész röviden összegezte lapunknak a szoborcsoporton megjelent feliratok váltakozásának történetét is. 1894-ben Fadrusz János nyertes pályázatának makettjén a Mathias Rex felirat szerepelt, az 1900-as párizsi Világkiállításon bemutatott modellt pedig a Mathias Corvinus megjelöléssel látta el a művész, amint azt egy – a Központi Egyetemi Könyvtár (BCU) tulajdonában levő – metszet is tanúsítja. Leleplezésekor, 1902-ben, a szobron a Mátyás Király felirat és Magyarország címere szerepelt. 1919-ben a Matei Corvinul elnevezés került a talapzatra, amelyről a címert eltávolították.
Az 1932-ben elhelyezett Iorga-idézetes táblát 1940-ben lebontották, helyére a Mátyás Királyunk felirat és a magyar címer került. 1945-ben ezt a helyi közigazgatás Mathias Rex-re módosította, a reneszánsz király közismert aláírásának is megfelelően. Az akkori, 1945-ös, a felirat módosítására összehívott ülésen egyébként bemutatták Fadrusz pályázati makettjét is, amelyet Mátyás király szülőházának padlásán fedezett fel Virgil Salvanu építész édesapja, aki abban az időben a városháza építésze volt – magyarázta Virgil Pop, rendelkezésünkre bocsátva az 1992-ben kelt, a fentebbi információt közlő jegyzetét is. 1992-ben a Gheorghe Funar-adminisztráció a műemlékvédelem engedélye nélkül elhelyezte a kérdéses táblát, a munkálatok törvénytelensége a talapzat 2010-es lebontásáig fennmaradt – összegezte Virgil Pop.
A műemlékvédelmi tanácsos egyébként bemutatta Virgil Vătăşianu akadémikusnak az Országos Műemlékvédelmi Bizottsághoz címzett levelét is, amelyet vele gépeltetett le. A román művészettörténész, aki köré, mondhatni, iskola szerveződött, felhívta a bizottság akkori elnöke, Aurelian Triscu figyelmét arra, hogy a Iorga-idézetet tartalmazó táblának nincs mit keresnie a talapzaton, mint ahogyan zászlótartó rudaknak sincs helyük a Főtéren. Állításait Vătăşianu egyszerűen arra a megfontolásra alapozta, hogy egy műalkotásnak a művész által elképzelt állapotban kell maradnia. Paradox módon, a polgármesteri hivatalnak nemrégiben címzett beadványt aláíró személyiségek között olyanok is akadnak, akik annak idején Vătăşianu diákjai voltak – tette hozzá Virgil Pop.
Opcióként sem merül fel a tábla
A tábla esetleges visszahelyezését a tulajdonosnak, ez esetben a kolozsvári polgármesteri hivatalnak kell kérelmeznie a területi műemlékvédelemtől, a végső engedélyezési fórum pedig az Országos Műemlékvédelmi Bizottság, amely adott esetben felül is bírálhatja a területi műemlékvédelmisek javaslatát, ennek viszont csekély a valószínűsége – magyarázta Virgil Pop. Hozzátette: a műemlékvédelmi engedély mellett a városháza által kibocsátandó építkezési engedély is szükséges az egyébként A kategóriás műemlékként besorolt Mátyás-szoborcsoporton végrehajtandó beavatkozáshoz – tette hozzá.
László Attila alpolgármester a Szabadságnak hangsúlyozta: a városháza tulajdonosként semmiképpen nem fogja kérelmezni az engedélyt a tábla elhelyezéséhez, Radu Moisin alpolgármester pedig valószínűleg elhamarkodta nyilatkozatát. Mint elmondta, a városházának meg kell hallgatnia a megfogalmazott véleményeket, de a tábla elhelyezése még esetleges opcióként sem merül fel, a kérdés lezárt, Kolozsvár pedig már nem szimbólumháború helyszíne.
Asztalos Lajos helytörténész lapunknak elmondta: Kolozsváron jelenleg is találhatók még a történelmi hűségnek ellentmondó táblák, például a volt Biasini szállón, a vele szemben, rézsút elhelyezkedő egykori Diákotthonon, a volt Megyeháza épületének sarkán, Mátyás király szülőházán, a Baba Novac szobron.
Szabadság (Kolozsvár)

Hecckampány, botrány, gyűlölködés…
Minden jóban van kevés rossz, ugyanakkor minden rosszban is van kevés jó, tartja a mondás. Esetünkben hozzátehetjük, amennyiben jónak nevezhetjük azt, amiről az alábbiakban szó lesz.
A Mátyás-szobor talapzata elé utólag, törvénytelenül elhelyezett Iorga-szöveges bronztábla körül meglehetősen botrányos helyzet alakult ki. Amint az a sajtóban is megjelent, a szobornak a Művelődési Minisztérium és az Országos Műemlékvédelmi Hatóság által engedélyezett, aláírt helyreállítási tervéből kiderül, Fadrusz műalkotásának eredeti állapotába kell visszakerülnie. A Iorga-idézetes tábláról ebben nincs szó. Tehát nem tartozik hozzá, s mint ilyen, nem odavaló.
A helyzet elfajulása, botrányossá válása egyértelműen azoknak köszönhető, akik a Iorga-idézetet mindenáron, akár mindennemű engedély nélkül, törvénytelenül odahelyeztették a szobor talapzata elé. És mindezek után törvényességről beszélnek. Úgy tesznek, mintha a lehető legszabályosabban jártak volna el.
Amire az elején utaltunk, ebben a rosszban is van valami jó. Mégpedig az, hogy ismét világossá vált, a néha elhangzó szép szavak spanyolfala mögött, a mélyben, ma is ott rotyog a féktelen, engesztelhetetlen, beteges magyargyűlölet. Az a dák-római mítoszon, az egységes nemzetállam alaptalan tételén nyugvó, bennünket lenéző, velünk szemben felsőbbrendűséget hirdető, gyűlölködő, szélsőséges nacionalizmus, egyszóval sovinizmus, amit – az évtizedekig sulykolt ostoba, kommunista felfogásnak megfelelően – nagyon sokan ma is nacionalizmusnak neveznek. Holott utóbbi nem a más nemzetek elleni uszítás, gyűlölet, hanem a nemzeti azonosságtudatot erősítő, erre törekvő magatartás.
Mindez a kolozsvári NCN tévé május 27-i, esti, a Iorga-idézetes tábla visszahelyezését boncolgató adásából derült ki. Csoma Botond RMDSZ-es városi tanácsos két beszélgető társa – ha egyáltalán beszélgetőknek lehet nevezni őket – első pillanattól azt állította, hogy a Iorga-szöveges tábla körüli felhajtást az RMDSZ választási érdekből kezdeményezte. Ezzel akarja meggyőzni elpártolt választóit, hogy a jövőre esedékes választásokon ismét a szövetségre szavazzanak. Ezt, mondhatni gombnyomásra működő robotokként, egyfolytában fújták. Csoma Botond bármit is mondott, egyik fülükön be, a másikon ki, újra és újra ehhez kanyarodtak vissza.
Szóba került a multikulturalizmus, amit a polgármesterhez hasonlóan, fölöttébb sajátosan úgy értelmeztek, hogy semmi szükség a város nevének magyar nyelvű kiírására. Mert azt mondja, Kolozsvárnak csak egyetlen neve van, tehát csakis ezt kell föltüntetni. Különben is ezen ismerik világszerte. Ráadásul, ha ne adj isten e mellett a Kolozsvár is megjelenne, az ellentmondana a törvényes előírásoknak. Mert ezt csak abban az esetben lehetne megtenni, ha a városbeli magyarság aránya elérné a 20 százalékot. Csoma Botondnak azt a megjegyzését, hogy ebben az esetben kötelező kiírni, de 20 százalék alatt a törvény nem tiltja, eleresztették a fülük mellett. Egyikük, aki mint mondta, sokfelé járt Európában, azt állította, hogy mindenütt csak az illető ország hivatalos nyelvén írják ki a települések nevét. Más nevet ő sehol sem vett észre.
Csodálatos, világot látott, művelt személyhez illő kijelentése arról győz meg bennünket, hogy ott vagyunk, ahol húsz évvel ezelőtt. Amikor Petre Roman akkori miniszterelnök kijelentette, „nincs is olyan ország, ahol a kisebbségeknek saját egyetemük van”.
A két úgynevezett beszélgetőtárs azzal is előhozakodott, hogy az RMDSZ egyebet sem tesz, mint időnként efféle bajkeverő, a közvéleményt nyugtalanító, háborgató kérdésekkel jön elő. De az országot foglalkoztató komoly ügyeket, mint a gazdaság, a válság meg egyebek, soha föl nem vet. Csoma Botond állta a sarat, ám bármit hozott föl az általuk bedobottak cáfolatára, úgy tettek, mintha nem hallották volna.
Aztán jöttek a nézők „hozzászólásai”. Eleinte még volt egy-két hozzászóló, aki fölöslegesnek tartotta a Iorga-idézet visszahelyezését, aki még tárgyilagos, vagy legalább viszonylag tárgyilagos volt. De aztán mindinkább elszabadult a pokol. Parlamenti képviselő „alapos” ismereteiről téve tanúságot, kijelentette, a táblára igenis szükség van, mert Mátyás se Romániát, se Moldvát soha nem győzte le. Képzeljük el a XV. században a XIX. század vége felé létrejött országot.
A hozzászólók mind jobban vérszemet kaptak. Volt, aki azt mondta Csoma Botondnak, hogy szégyellje magát, hogy kérjen bocsánatot, amiért jóformán szót mer emelni a 20 százalék alatti kolozsvári magyarságért, mert ugye, akkor mi lesz a 80 százaléknyi románság tiszteletével? Meg aztán miket beszél, elfelejti, hogy román kenyeret eszik? Meg aztán, ha nem tetszik itt, menjen Budapestre. Egy másik: ha ő románként Budapesten élne, akkor Budapest nevét talán kiírnák románul?
A „beszélgetőtársak” egyike is fölvetette: most szabadon lehet utazni, ha Csoma Botondnak nem tetszik Kolozsvárt, akarom mondani Cluj-Napocán, szabadon távozhat, ahova éppen tetszik, ebben senki sem fogja megakadályozni.
A műsorvezető egyetlen alkalommal sem intette le a gyűlölködő hozzászólókat. Amikor viszont egy vegyes családból származó hölgy beszólt, hogy példátlan, felháborító ez a sok mocskolódás, beszédét azonnal megszakították, s a képernyőről is eltüntették a számot, amit hívni lehetett.
Határozott helytállásáért minden elismerésünk Csoma Botondé.
Hát így állunk. Nesze neked XXI. század, nesze neked Európai Unió, egyenlő jogok, másság, türelmesség!
A Iorga-idézetes táblát illetően pedig: nesze neked törvényesség. Ott vagyunk, ahol évtizedekkel ezelőtt. Kicsi is elég ahhoz, hogy a mélyből előtörjön az agyakat elborító, beteges gyűlölet. Hála az efféle törvénytelen tábla-elhelyezésnek, a magyarság és nyelve elemi ismerete hiányának, a sikeres elszigetelésnek, az efféle hecckampányoknak.
Mindezek kiküszöbölésére, megelőzésére most is égető szükség van egy általunk írt román nyelvű lapra, egy olyanra, mint amilyen a Puntea volt az 1990-es évek elején. Továbbá égető szükség lenne arra, hogy ott, ahol kisebbségiek élnek, a román gyermekek számára az iskolában kötelező legyen az illető kisebbség nyelve mellett annak rövid és igaz történetének oktatása. Mert a románok nem ismernek bennünket, és e nélkül továbbra sem fognak ismerni.
Asztalos Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Varga E. Árpád, a nagy tudós emlékére
Időnként tudomásul kell vennünk, hogy a tudósnak, aki nem fényözönben, tévékamerák, netán nagyszámú közönség előtt, hanem szobája magányában vagy könyvtárban, oklevéltárban, csendben, hangyaszorgalommal dolgozik, a halála is csendes.
Ez történt Varga E. Árpáddal is. Bár naponta figyelem a rádió, a tévé híradásait, elhunytáról mégis hetekkel később értesültem.
1952. április 11-én született Budapesten. Tanulmányait Szombathelyt végezte, utána 1973-tól könyvtárosként dolgozott. 1971-ben, főiskolás korában jött első ízben Erdélybe. Ezt követően látogatásai rendszeressé váltak, melyeket számtalan felvétel kíséretében, naplójában rögzített. Sok barátja volt itt, akiknek mindig hozott valamit, amire éppen szükségük volt: orvosságot, kávét meg egyebet, továbbá akkoriban hozzáférhetetlen, úgymond veszélyes folyóiratot, könyvet.
Minden bizonnyal ennek a vonzódásnak köszönhető, hogy 1985-ben, amint írta, kedvtelésből fogott hozzá a jelenkori Erdély területén végzett népszámlálások nemzetiségi kimutatásainak vizsgálatához. Csak adatokra és térképre volt szüksége az erdélyi magyarság területi elhelyezkedéséről egy nyugat-európai emberjogi fórum számára. A Magyarságkutató Csoport Erdélyt jól ismerő munkatársaként elvállalta a feladatot. Ernszt családneve mellé akkor, a román politikai rendőrség figyelmét elterelendő, másikat is választott: írásait édesanyja családnevével, Varga E. Árpádként kezdte közölni.
Már munkája elején megállapította, hogy az első világháború utáni román adatok pontatlanok, hiányosak, a magyarság számát a lehető legalacsonyabbra tevők. Kutatásait a XIX. századi ókirálysági kimutatásokra is kiterjesztette és megállapította, hogy bár 1859–60-ban, az akkori két külön fejedelemségben egyidejűleg végzett népszámlálás Moldva területén a lakosok nemzetiségére is kiterjedt, később, az egyesült fejedelemségek statisztikusai ezt nem vették figyelembe. Az 1899. és 1912. évi népszámláláskor csak a felekezeti hovatartozást és az állampolgárságot kérdezték, a nemzetiség vizsgálatát, a román állam „nemzeti egységére” és „egyöntetűségére” hivatkozva, elhárították. Ugyan e megfontolásból szükségtelennek tartották az anyanyelv kimutatását is.
Ebből egyenesen következett, hogy 1919-ben, a párizsi béketárgyalásokon előterjesztett román iratok, amennyire lehetett, hasonló módszerrel készültek. A nagy területgyarapodást követően Románia nem zárkózhatott el a lakosság nemzetiségi megoszlásának számbavétele elől. De a gyarapodás igazolására, a nemzetiségi statisztikát úgymond harci eszközként, mind a területi követelések, mind a békeszerződés utáni helyzet törvényesítésére használta. Ezzel a békeszerződés jogtalanságának elhanyagolhatóvá tétele mellett, az új „nemzetállam” jogtalanságát ellensúlyozó kisebbségvédelmi előírásokat is igyekezett elhárítani.
Az 1919-ben előterjesztett emlékiratban: 1. a székelyt a magyartól, nyelvi szempontból is, különálló népként tüntették föl. 2. a magyar statisztika szerint felekezetnek tekintett zsidókat, a 142 212 magyar anyanyelvű mellett az 51 092 német (jiddis) anyanyelvűt is, levonták a magyarság számából. 3. a rutének és szerbek kivételével, minden görögkeletit és görög katolikust románnak minősítettek, noha jelentős részük, 29 039, illetőleg 110 653 magyar volt. 4. ezzel a módszerrel a Románia által követelt 4 854 297 lakosságú területen a magyarok számát 2 012 090-ről 1 664 986-ra, a németekét 322 383-ról 295 133-ra csökkentették, miközben a más csoportba soroltakét 173 346-ról 365 295-re, a románokét pedig 2 346 478-ról 2 519 215-re növelték.
Ezt az „eljárást” alkalmazták a későbbiekben is. Így 1919-ben, az erdélyi Kormányzótanács népösszeírásakor. Ekkor a magyarság 1 378 189-es lélekszáma papíron legalább 220 000 magyar anyanyelvűt tüntetett el. Ebből 120 000-ret izraelita felekezete miatt zsidó nemzetiségűnek soroltak. További 100 000-ret vagy ennél is több magyar anyanyelvűt görög katolikus, illetőleg görögkeleti vallása miatt főleg románnak minősítettek. Az illetékesek ezzel a módszerrel dolgoztak 1920 decemberében Erdélyben és a kapcsolt területeken, továbbá az 1923. évi népszámlálás helyetti népszámítgatás, az 1927. évi belügyminisztériumi „népszámlálás” során is.
Talán az 1930. évi román népszámlálás adatait tekinthetjük megbízhatóknak. És az 1948. évi első „népi demokratikus” népszámlálás kimutatásait. A továbbiakban a népszámlálást ismét „harci eszközként” használta a hatalom. Az 1992. és a 2002. évi alkalmával is, amikor a nemzetiségi adatokat a számlálóbiztosoknak ceruzával kellett lejegyezniük. Mily „nagyszerű”, tetszőleges adatok véglegesítésére nyújtott ez lehetőséget!
Munkájához egész emberre volt szükség. És ő ekként dolgozott. Megállás nélkül. 1987-ben az 1806-os Lipszky-térkép erdélyi szelvényeihez kötetnyi történeti helynévmutatót készített. 1988-ban és 1989-ben, a falurombolással összefüggően, Észak-Erdély magyar többségű vidékeinek nemzetiségi viszonyaival foglalkozott. Megírta az erdélyi városok elrománosítását. Kidolgozta azt a tudományos módszert, amely életművének alapja, s amelyre hihetetlen mennyiségű adatait építette: a magyar és román népszámlálások anyanyelvi, nemzetiségi és felekezeti adatait a mai közigazgatási beosztásnak megfelelően, településenként, időrendben tette közzé, számította ki a mostani Erdély területén.
Hatalmas művének első, az 1850−1992 közötti erdélyi népszámlálások adatait tartalmazó része, Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. Népszámlálási adatok 1850–1992 között, 2001-re, öt nagyszabású kötetben öltött testet. Ezt hatodik kötetként terjedelmes történeti helységnévtár egészít ki. Mindezt a 2002-es népszámlálás adataival kiegészítve, a világhálóra is föltette. Hetedik kötete a Nyárády R. Károly hagyatékából gondosan szerkesztett és megfelelő jegyzetekkel ellátott Erdély népesedéstörténete, 2003-ban látott napvilágot. Alapjában véve, ez is az ő munkája.
A hét, 5000 oldalnyi kötet példátlan, egyedülálló munka eredménye. De mindezzel egyidejűleg több ezer oldalnyi elemző-értelmező tanulmányt is írt. Ezekből jelentős válogatás a Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetéből, mely 1998-ban jelent meg. Fáradhatatlan munkája elismeréseként a Központi Statisztikai Hivatal 2002 tavaszán a Fényes Elek Emlékéremmel tüntette ki. Ebben, intézeten kívüli kutatóként, addig egyedül ő részesült.
2001 őszén súlyos beteg lett. Megműtötték, de tovább dolgozott, mint azelőtt. Munkahelyére, a Kulturális Innovációs Alapítvány könyvtárába, naponta bejárt. Mi több, újabb, hatalmas munkához látott: a II. József korabeli, 1785. évi összeírások erdélyi népesedési adatainak feldolgozásán kezdett dolgozni. Súlyosbodó betegsége közben, ezt a munkáját is befejezte. Annak ellenére, hogy ez sokkal nagyobb volt, mint az előző. Sajtó alá rendezése azonban munkatársaira vár. Amint több ízben is megjegyezte, ez a munka meg fogja változtatni a XVIII. századi erdélyi népesedési viszonyokról kialakított képet.
Lenyűgöző, örökérvényű művét ránk hagyva, 2011. május elsején hunyt el. Embersége, kitartása, alapossága, tudós mivolta legyen mindannyiunk példaképe. Nyugodjék békében!
ASZTALOS LAJOS Szabadság (Kolozsvár)

Helytörténet – A két honvéd vértanú kivégzőhelye, sírja
A Világos utáni véres megtorlás Kolozsvárt sem kerülte el. Az utókor a Szamosfalvi út elején, közvetlenül a vasútvonal fölötti híd után jobboldalt, a vaspálya közelében állított emlékművet a közelben kivégzett két vértanúnak, Tamás Andrásnak és Sándor Lászlóak.
A kivégzést az országúttól délre, egy kis halmon hajtották végre. A kortársak szerint Szamosfalva határdombján, a határkő közelében. Ma már nehezen meghatározható, hol. Lénárt Dénesnek és Parajdi Józsefnek köszönhetően azonban gyaníthatjuk a helyet. A Bali nevű szomszéd által mondottakból is sok mindent megtudhattunk.
Az emlékoszlopot nem itt, ezen a félreeső, sem az országútról, sem a vasútról, nyáron a fák lombja miatt nem látható helyen, hanem az országút melletti emelkedőn állították föl. A sír a kivégzőhely közelében, az emlékoszloptól néhány száz lépésre, körülbelül 170 méterre, a mai Tóköze nyugati szélén, a vasút jobb oldalán volt. 1896-ban Kelemen Mihály földjén. Szerinte itt, a sírgödör kiásása miatt, kavicsosabb volt a föld.
Az emlékoszlop felállításakor ezt a helyet feliratos sírkővel jelölték. Valószínűleg nem pontosan, hiszen a kivégzés után, az önkényuralom idején nem volt lehetőség sírkő elhelyezésére. Orosz Ferenc 1933. évi városismertetőjében ez olvasható: „Az emlékoszlop mögött távolabb, a vasúti töltés túloldalán [jobb oldalán], felirattal ellátott kőoszlop jelzi sírjukat.” [OF 61.]. Ennek ma nyoma sincs.
1949-ben, a két honvéd vértanú, Tamás András és Sándor László kivégzésének századik évfordulójára emlékezve, megkoszorúzták a vasútvonal nyugati oldalán, a kivégzésük helyén – a mostani Selgros bevásárló központ közelében – álló sírját. A szamosfalvi tanító és a református lelkész vezetésével az iskolások is részt vettek a megemlékezésen és virágot helyeztek el a nagy kőtömbre, a feliratos sírkőre. Lénárt Dénes iskolásként részt vett a megemlékezésen. A feliratot látta ugyan, de szövegére nem emlékszik. Az 1960-as években a területet parcellázták. Az 1960-as évek vége felé épültek itt az első kis házak. Valószínűleg ekkor tüntették el a síremléket [Lénárt Dénes közlése]. Mint nemrég kiderült, később, 1995 után.
Lénárt Dénes ma is emlékszik arra helyre, ahol annak idején a kő állt. Idén májusban járt ott. Többszöri beszélgetésünk után, augusztus 3-án ketten fölkerekedtünk, hogy Tamás András és Sándor László kivégzésének helyét és sírját, pontosabban mindezek egykori helyét, fölkeressük. A Tóköze nyugati szélén, a vasútvonaltól légvonalban mintegy 220–230 méterre, a Zsilvölgyi (Jiului) utca végén, az 58A. szám alatti ház Bali nevű lakója, 1992-ben vásárolta meg a telket. Melyen most a háza áll. Innét, az utca végéről, a kb. 4 méteres magaslat széléről, gyaloglépcsőn lehet leereszkedni a Lófő (Oargă) utcára.
Bali úr, a tulajdonos, 1995-ben kezdte el háza építését. Mint mondta, előzőleg el kellett távolítani a telekről azt a követ, amit ő a város határkövének gondolt. Arra nem emlékszik, volt-e rajta felirat. Először a mostani udvarra tolták, majd az utca végének a túlsó oldalára. Az ottani tulajdonos nemrég keríttette be telkét. Mikor május végén Lénárt Dénes ott járt, a kerítés még nem létezett. Erre az ugyancsak a Lófő utcára szakadó telekre tolták a követ. Innét a ház építésekor a szakadásba taszították. Most ott van, a bokrokkal részben benőtt omlásban, ahol föld meg gyom borítja.
A Zsilvölgyi utca egyik régi lakója másképp emlékszik a kőre. A 47. szám alatti Parajdi József 1960-tól lakik itt. Akkoriban, gyermekkorában a mai utca végén, akkor még puszta területen, a mostani úttestnek majdnem a közepén, nagy, faragott, négyszögű kőtömb állt, rajta egy kisebb, ugyancsak négyszögű kő. Arra nem emlékszik, volt-e rajta felirat vagy sem. Ekörül játszottak, kergetőztek a gyerekek. A Zsilvölgyi utca akkor még nem ért idáig, csak a Kőmíves Kelemen (Meşterul Manole) utcáig. A Lófő utca helyén füves terület volt, itt rúgták a labdát.
A kisebbik kő egy idő után eltűnt. Parajdi József nem emlékszik, mikor. A nagy követ valóban eltoltál helyéről, majd letaszították a szakadásba. Minden bizonnyal, most is ott van.
1995-ben az utca végén, a Lófő utcára ereszkedő lépcsőtől néhány méterre, hozzáláttak Baliék háza alapjának ásásához. Amint Parajdi József mondta és mutatta, a két vértanú sírja fölötti kettős kő ettől néhány, akár tíz méterre, majdnem az úttest közepén állt. Az alapnak kiásott gödör az esőtől megázott, s a széle beomlott. Ekkor a földből egy koponya, majd több csont került elő. Egyik gyerek, amint Parajdi József mondja, kezében a koponyával szaladgált az utcában. Kiszállt a rendőrség, majd a házépítő szomszéd, Bali szerint, a régészek is kijöttek. Feltárták a sírt. Ecsettel, óvatosan takarították le a csontokat. Parajdi József határozottan két csontvázra emlékszik. Bali szomszéd csak egyre. Nem tudja, kitől származott. Szerinte a második világháború idején lövészárok húzódott a telkén, s az ott elesett katona csontváza került napvilágra.
Az emberi maradványokat végül műanyagzsákba csomagolták és elvitték. Valószínűleg a Régészeti Intézetbe. Jó lenne megtudni, mi lett a sorsuk. Gergely Balázs régész szerint kevés a valószínűsége, hogy megőrizték őket.
Minden jel arra utal, hogy 1849. október 18-án itt volt a kivégzőhely, ahol Tamás András és Sándor László életét vesztette. És itt a két kővel megjelölt sírjuk, melyet Orosz Ferenc 1933-ban megjelent könyvében említ.
Az áldozatokról hosszú évekig nem lehetett megemlékezni. De az elnyomatás ellenére emlékük elevenen élt. 1868-ban, egy évvel a kiegyezés után, a csíki honvédegylet a kivégzés helyéről a Házsongárdi temetőbe akarta vitetni Tamás András hamvait.
„A vértanúhalált szenvedett Tamás András honvédezredes teteme nyughelyéről reméljük, hogy közelebb biztos adatokat fogunk nyerni. A hulla annak idején koporsóba tétetett, s így nyomai könnyebben lesznek feltalálhatók. Az ünnepélyes eltakarítás alkalmával a csíki honvédegylet küldöttség által fogja magát képviseltetni. Azon esetben, ha az átszállítás a köztemetőbe már lehetetlen volna, a csíki honvédegylet folyamodni kíván, engedtessék meg mostani nyugvóhelyen állítani fel az emlékoszlopot s egyúttal kérni fogja nemes Kolozs megyét, hogy az esetben szüntessék meg a gonosztevők vesztőhelyéül használt ama helyet és környékét. Az obeliszket képző emlékrajzon a következő sorok olvashatók: »Kik becsület, honszerelem székely vitézzé avatták / Tamás András honvédezredes hős csontjai nézd itt porladnak / Koszorút a hősnek sírhalmához. Tűzz rá honti babérkoszorút / Emléke legyen örökre áldva. Áldva legyen ő, a vértanú! 1849«
Megragadjuk az alkalmat felhívni a Kolozs megyei és kolozsvári honvédegyletet az emlék felírását eszközölni s munkásságával oda törekedni, hogy a Székelyföld vértanúinak porai minél előbb a vesztőhelyről eltakaríttassanak. Az egyletnek ez gyöngéd és hazafias kötelessége, hogy felszólításunk bizonyosan nem fog siker nélkül maradni.” (Magyar Polgár, 1868. május 1.)
Tervük nem sikerült, Tamás András földi maradványai a kivégzés helyén maradtak. Ennek ellenére 1869-ben, a csíkszéki honvédegylet, több lelkes kolozsvári polgár támogatásával a Házsongárdi temetőben, sír nélküli követ állíttatott Tamás András emlékére. Van, aki ezért tévesen azt állítja, hogy itt is nyugszik. Felirata nem az egy évvel korábban, a Magyar Polgárban közölt lett.
A csíki honvédegylet a kivégzőhelyet gonosztevők vesztőhelyeként említi. Több mint valószínű, a kivégzés után szárnyra kelt alaptalan híresztelésnek köszönhetően. És Kolozsvár ismeretének hiányában. Mert a vesztőhely nem itt volt. A halálra ítélteket 1848-ig az Akasztófa-dombon, a Holdvilág utca (Marinescu) végéhez közeli Gödrös utca (Gropoasă, Colibiţa) végében, a Hajnal utca (Zorilor) elején, a Gyep utca (Pajiştei) fölötti, másképp Agyagdombon végezték ki. A császári hatóság 1849 októberében valószínűleg azért választotta ezt a várostól akkor távoli, a szamosfalvi országúttól délre, félreeső kis magaslatot, mert ez messze volt minden lakott helytől. Itt elkerülhető volt bármilyen zavargás. Ezt a jól áttekinthető, ellenőrizhető helyet senki sem közelíthette meg észrevétlenül, a katonaság tudta nélkül, s itt zavartalanul végrehajthatták az ítéletet.
Az itteni vesztőhelyről szóló híresztelést azután mások is átvették. Egy román szerző például azt állítja, hogy a két vértanú négy román foglyot végeztetett ki ezen a helyen, majd az osztrák császári tábornok, Urban, „háborús bűnösként” ítéltette el és ugyanitt akasztatta fel őket. Állítása téves, mert Tamás András és Sándor László Székelyföldön harcolt. A szabadságharc vérbefojtása után hurcolták őket Kolozsvárra.
Tamás András a forradalom kitörésekor elvállalta, hogy csíkszeredai térparancsnok legyen. 1849. március 7-én Segesvárt Bem alezredesnek nevezte ki. Lándzsás csapatot szervezett, s ennek élén részt vett a sepsiszentgyörgyi csatában. A fegyverletétel után hazatért. Elfogták, Kolozsvárra szállították, ahol a forradalomban való részvétele miatt, felségsértés vádjával halálra ítélték.
Sándor Lászlót gyilkosság vétkéért ítélték halálra. A vád szerint 17 pálosit, akit Székelyudvarhelyre kellett kísérnie, az úton agyonlövetett. Udvarhely felé fegyveres csapat támadt rájuk, hogy a foglyokat kiszabadítsa. Sándor László tüzet vezényelt, s a foglyok meghaltak. A kortársak szerint ezek kegyetlen gyilkosok voltak, akik nőket nyúztak meg elevenen, földobott kisdedeket lándzsával fogtak ki. Sándor Lászlót a szabadságharc bukása után Csíktaplócán fogták el és „a lehető legkíméletlenebb módon hurcolták Kolozsvárra”.
Tehát egyikük sem járt Kolozsvárt, míg ide nem hurcolták és ki nem végezték őket.
Ideje volna földi maradványaik hollétének kiderítése, végső nyughelyre való tétele, továbbá kivégző- és sírhelyük ismeretében ezek illő megjelölése.
Asztalos Lajos. Szabadság (Kolozsvár)

Fesztivál – Botrány a kolozsvári városfal tövében
Botrány szakította félbe a Kolozsvári Magyar Napok városnéző sétáját pénteken délelőtt: egy nyugdíjas férfi veszekedni kezdett Asztalos Lajos helytörténésszel és az általa vezetett 70 fős csoporttal, majd kizavarta őket az óvár északi falához vezető udvarról.
A csoport, amely a Kolozsvári Magyar Napokon szervezett városnéző sétára érkezett, a belvárost és az egykori Óvárat szerette volna megtekinteni a közismert helytörténész kalauzolásával. „A Főtér 24. szám alatti, közös magántulajdonban lévő udvaron azonban Asztalos Lajos a városfal illegális bontásáról mesélt. Ekkor a szomszédos épületben élő Szász László Asztalost hazugsággal vádolva, hangoskodva kényszerítette távozásra az embereket. A kiabálás nyomán a csoport kénytelen volt megszakítani a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság szervezte sétát” – áll a magyar napok szervezői által szerkesztőségünkbe eljuttatott tegnapi közleményben.
Asztalos szerint a ’90-es évek elején, egy szállodai beruházás miatt, a tulajdonos a helyi műemlékvédelmet a bukarestin keresztül kerülte meg, és az építkezés kedvéért nekiálltak a felbecsülhetetlen értékű városfal eltüntetésének. Ekkor került szóváltásba az említett férfival. „Hazugság, hogy bontottunk volna. Az egykori fal veszélyben volt, alatta ugyanis csak egy földtöltés volt. Mi erősítettük meg, vasbeton alapozást és köveket raktunk alája, hogy be ne omoljon” – nyilatkozta később az ingatlan felügyeletével megbízott nyugdíjas.
Asztalos Lajos szerint az északi fal bontását az Országos Műemlékvédelmi Intézet engedélyezte; a munkálatokat végül a Virgil Pop vezette Területi Műemlékvédelmi Bizottságnak sikerült leállítani. Hozzátette: a hivatal felszólítására rakta újra a szállodatulajdonos a kőfalat, habár máig nem tettek eleget annak az ígéretnek, hogy a közös magántulajdonban lévő udvaron álló műemlék fal egy üvegrészen keresztül az utcáról is látható legyen. Szabadság (Kolozsvár)

Óvári séta, hazugság-váddal
Számtalan városnézősétát vezettem, de soha nem történt meg velem az, ami a Kolozsvári Magyar Napok idején, az óvári séta alkalmával.
Az egyik kedves résztvevő előre megbeszélte az illető személlyel, aki a megfelelő kaput nyitja, zárja, hogy az Óvár délkeleti tornyát, az egykori hírhedt börtönt – melyet néhány éve barlangtani múzeummá alakítottak, de az utóbbi időben állandóan zárva tartanak –, legalább kívülről megtekinthessük.
Nyitva volt a kapu, bementünk az udvarra. A Torony, a börtön történetének ismertetése után az Óvárnak innét északra húzódó keleti fala következett. Azaz következett volna. A kapu alól ugyanis egyre erősödő hang zavart meg. Hazugság, hangzott el több ízben is. Már amiről épp beszéltem.
Korábban a Torony tövében, az óvári falon belül földszintes ház állt. Udvarán 1990 után, használt külföldi mosógépeket, hűtőszekrényeket árultak. Valaki megvásárolta a házat, lebontatta és építkezni akart. Utam gyakran vezetett arra, így alkalmam volt látni, hogy egy nap bontják az Óvárnak a Torony tövétől északra húzódó keleti falát. Ezt azért említem, mert az augusztus 20-i Szabadságban egy sor téves adat között ez a fal északi falként látott napvilágot. Amit én soha nem mondtam.
Régi ismerősöm, Petre Iambor régész is jelen volt akkor. Mondtam neki, hogy ez az Óvár keleti, XIII. század végi, XIV. század eleji fala, miért bontják? Azt felelte, hogy ez nem az eredeti, semmi jelentősége sincs, nyugodtan le lehet bontani. Nem sikerült meggyőznöm, hogy nagy kár lenne. Így Pop Virgilhez, a megyei műemlék-felügyelet vezetőjéhez fordultam. Ő később elmondta, hogy a bontást azonnal leállíttatta, de a szemfüles beruházó a bukaresti műemlék-felügyelettől engedélyt kapott az építkezés folytatására. De azzal a feltétellel, hogy a falat helyreállíttatja, a szállodát pedig úgy építik föl, hogy a fal a kettős, üveges ajtón keresztül, az utcáról is jól látható legyen.
Mindezt nem volt honnét tudnia a sétát megzavaró kiabálónak, mert az első beszélgetés Petre Iambor és köztem, a második és a harmadik pedig Pop Virgil és köztem, méghozzá szem- és fültanúk nélkül zajlott le.
Amit az újság közölt, hogy az építtető máig nem tette lehetővé, hogy a fal az utcáról is látható legyen, nem igaz. Ennek épp az ellenkezőjét mondtam. Hogy így van, erről egyébként bárki meggyőződhet, aki ellátogat a Torony (Puşcariu) utca sarkában álló szálloda kapujához. Ez a fal különben a Wesselényi (Dózsa György) utca 7. szám alatt, az udvar végében is megtekinthető.
A Szabadság augusztus 20-i számában közölt, Botrány a kolozsvári városfal tövében című beszámolót a napok szervezői által szerkesztőségünkbe eljuttatott közlemény alapján szerkesztettük. (szerk. megj.)
ASZTALOS LAJOS. Szabadság (Kolozsvár)

Hadtestparancsnokság, iskola, Majális utca 23., Szeku
A Szabadság szeptember 14-i számában, A második honfoglalás, avagy Szervátiusz Jenő Hét vezér szobra című írás második, befejező részének vége felé, az egyik bekezdésben Sas Péter ezt írja: „A magyar királyi kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokság egykori épületének »magyaros« díszítőelemeire csak a korabeli fényképek, képeslapok emlékeztetnek. Az épület második világháború utáni sorsában, bizonyára a magyar katonasághoz fűződő előélete is szerepet játszhatott abban, hogy az eredeti, román elképzeléseknek megfelelően nem oktatási célt szolgált. 1948-tól egészen az 1989-es romániai politikai átrendeződésig a hírhedt Securitate helyi központja volt.”
Az épület utóélete azonban nem így alakult. 1943 februárja, a sztálingrádi, majd nyáron az észak-afrikai vereség után, talán az elvakultak körében is földerengett, hogy a nagy náci győzelem bizony hanyatlásnak indult. 1944 tavaszától a helyzet gyorsan változott. Magyarország náci megszállása után a repülőgépek mind sűrűbben zúgtak Kolozsvár fölött. Következett májusban a zsidók embertelen elhurcolása. Azután a magyarországi városok, köztük június 2-án Kolozsvár bombázása. Valamiféle közelgő világvége hangulat kezdett terjengeni. Nyolc és fél éves voltam, de rám is hatottak az események, éreztem a növekvő feszültséget.
Augusztus 23-án Románia átállt a szövetségesek oldalára. Szeptember elején, amikor a magyar csapatok átlépték a második bécsi döntés utáni határt, így Feleken is túljutottak, az arcvonal mondhatni karnyújtásnyira közelítette meg a várost. A Tordai út elején lakó nagyanyámékhoz menet, apámmal együtt szemtanúi voltunk annak, amint a magyar tüzérség Felek felé vonult. Néhány ágyút bivalyok vontattak. Ez bizony nem hernyótalpas vontatású német tüzérség, gondoltam gyermekfejjel.
Rendkívül mozgalmas napok következtek. Reggelente főleg német, Torda felé vonuló harckocsikat, lánctalpas teherkocsikat lehetett látni. Este ugyanezt visszafelé. De napközben is tele volt a belváros mindenféle katonai szállítóeszközzel. A Brassai utca teljes hosszában német hernyótalpas teherkocsik, a Sétatér fái alatt harckocsik vesztegeltek.
A város fölött a magyar és német vadászgépek mellett megjelentek a szovjetek is. Légi harcokban kavarogtak a város fölött. Előfordult, hogy a románok zsákmányolt német gépekről fedélzeti fegyverrel lőtték a belvárost, az utcán közlekedőket. Mire légiriadót fújtak, eltűntek.
Este következett az elsötétítés. Villanygyújtás előtt az ablakokra belülről feketepapíros sötétítőket kellett föltenni, ne szivárogjon ki a fény, teljes sötétségben legyen a város. Szovjet repülőgépek azonban úgynevezett Sztálin-gyertyával, ejtőernyővel ereszkedő vakító fényű, égő magnéziummal világították a várost, és lőtték az utcákon veszteglő katonai járműveket. Magyar és német katonák puskalövésekkel kísérelték meg leszedni a „gyertyákat”, de nem sok sikerrel.
A házunkbeli, május végétől lezárt zsidó imaházat a hadsereg kinyitotta, kiürítette, és gép- és harckocsi-alkatrészeket, kétezer literes üzemanyagtartályt helyeztek el benne. Mi, házbeliek, nem örvendtünk ennek. Meg az ezt követő nagy jövés-menésnek sem. A Torda körül dúló harcokból, főleg esténként, pótalkatrészért teherkocsikon honvédek érkeztek a ház elé. Apám tőlük értesült az egyre súlyosabb helyzetről.
Verőfényes, meleg szeptember volt, akár az idei. Ötvenéves, már nem hadköteles apámat helyben mozgósították, a téglagyári csűrökben, a lőszerraktárban dolgozott. Anyámmal ketten voltunk otthon. A hónap közepén, egy nap, dél tájban, gyorsan erősödő repülőgépzúgásra lettünk figyelmesek. Ez nem volt szokatlan, de most a zúgást hirtelen iszonyú robbanás hangja nyomta el. A ház falai megremegtek. Anyám magához ölelt, s a konyha és a kisebbik szoba közti ajtónyílásba lépett. Körzeti légoltalmi-parancsnokhelyettesként tudta, az ajtónyílás bombázáskor kevésbé veszélyes hely, mert ha a mennyezet le is szakad, az ajtónyílás a küszöbbel fennmarad.
A hatalmas dörrenést még néhány követte, miközben lakásunk, bár falai fél-, sőt helyenként méter vastagok voltak, minden eresztekében recsegett. A támadás oly váratlan volt, hogy a szirénák csak a robbanások után bőgtek fel. Futótűzként terjedt a hír, hogy a Hadtestparancsnokságot bombázták.
Légiaknákkal. Levegőben robbanó bombákkal. Az Árpád út bal oldalán, a 27. szám alatti hatalmas épület falait ez nem rombolta le, az ajtókat, ablakokat azonban a rendkívül erős légnyomás teljesen tönkretette. Valószínűleg a bent tartózkodók közül sokan meghaltak – köztük Szálasi Béla ezredes –, megsebesültek. Az épület előtt az utca megtelt üvegszilánkokkal, fadarabokkal, törmelékkel, mészporral. Az ott veszteglő gépkocsik hasznavehetetlenné váltak. A környékbeli házak valamennyi ablaka kitört. A közeledő világvége-hangulat mind nyomasztóbbá vált. Ehhez a Csak egy nap a világ című film falragaszai, a címmel azonos kezdetű, a zeneboltok hangszórójából is visszhangzó dal ugyancsak hozzájárult. A falakon megjelent kiürítési rendelet szövege – „mindenki meneküljön, jönnek az oroszok, aki marad, Szibériába hurcolják!” – sem a jókedvet, az életörömet fokozta. Hova megyünk, mehetünk? Mi lesz velünk? Ilyen gondolatok kavarogtak bennem. Apám kijelentette, nem megyünk sehova, miért vinnének el az oroszok Szibériába, itt is szükség van emberekre.
Az 1944. október 10-i, éjszakai magyar visszavonulást követő napokban elkezdődött a szabad rablás. Elsősorban a monostori, feleki, szamosfalvi parasztok mindenüvé betörtek, ahova csak lehetett, és mindent elhordtak, amit mozdítani lehetett. Valószínűleg, a Hadtestparancsnokság épülete sem kerülte el figyelmüket. Jóformán bárki bemehetett oda. Két-három évvel később, az épület háta mögött, a Szent István (Rudolf) úton lakó osztálytársammal, hátulról mi is bementünk az elhagyatott épület udvarára.
Senki sem őrizte.
Az épület évekig pusztán állt. 1948-ban a királyságot követő új rendszerben helyreállították, három szakiskolát létesítettek benne. Az év őszén, telén a diákok lelkesen segítettek a gáz bevezetésében [Kovács József közlése]. Az épülettel szemben állva, a bal szárnyban működő magyar tannyelvű fémipari középiskola volt a legnagyobb. Középen az Unirea – a Junász-féle gépgyár, a Magyar Acélárugyár utódjának – magyar és román tannyelvű szakmunkásképző iskolája [Bajusz Jenő és József Mihály közlése], a jobb szárnyban pedig az ugyancsak vegyes tannyelvű villamosipari szakiskola [Kovács József közlése] kapott helyet. Az épület mögötti udvaron, az egykori kocsiszínekben, garázsokban rendezték be a tanműhelyeket, szerelték föl a szükséges gépeket [Kovács József közlése].
1955 nyarán, tanévzárás után, a magyar tannyelvű fémipari középiskolát és a villamos iparit megszüntették, az Unirea szakiskoláját a Monostori út (Mócok útja) és a Bem (Coşbuc) utca sarkán álló épületbe költöztették. Az udvari tanműhelyek gépeit rabokkal gyors ütemben szereltették le és az új iskolába szállították [József Mihály közlése]. Az így kiürített épületet az alagsori cellák építésével, a kihallgató irodák kialakításával a parancsuralmi rendszer politikai rendőrségének, a hírhedt szekuritáténak a székházává alakították. 1989. december végén, a parancsuralmi rendszer bukása után, a szekuritáté megszűnt. 1990 tavaszától a helyében létrehozott hírszerző szolgálat székháza lett.
De hol volt azelőtt ennek az elnyomó intézménynek a székháza?
Melynek elődje a Siguranţa (siguranţă n fn ‘biztonság’), a királyi Románia állambiztonsági rendőrsége volt.
Az 1947. december 30-i úgynevezett népköztársaság kikiáltásával teljessé vált pártállamban az addigi királyi sziguránca helyében létrehozták az úgynevezett népi demokrácia szekuritátéját (securitate n fn ’biztonság’), az állambiztonság védelmére létrehozott politikai rendőrséget. A pártállami parancsuralmi rendszer elnyomó és megtorló gépezetének legfontosabb szervét. Székháza ez időtől az 1950-es évek közepéig a Majális utca 23. (1940-ig 17.) szám alatt volt.
Az eredetileg a Görögtemplom utcába is átnyúló telek 1869-ben Groisz Béla apjának, Groisz Ferdinándnak a tulajdona – akkor Majális utca 5., Görögtemplom utca 4. A most Majális utca 23. szám alatti házat valószínűleg az 1897-ben elhunyt dr. Groisz Béla neves szemorvosnak az örököse vagy örökösei építették. 1914-ben Groisz Jolán bankhivatalnoknak, 1917-ben Vinczenti Károlynénak a tulajdona, 1919 és 1940 között a román katonai körzetparancsnok, 1940 és 1944 között a Magyar Földmívelésügyi Minisztérium Erdélyi Földbirtokpolitikai Főosztályának székháza volt.
A pártállami rendszer nem vesztegette az idejét, a politikai rendőrség „biztonsága” érdekében 1949 tavaszán kitelepítették a szomszédos házak lakóit, ingatlanjaikat elkobozták. Erre a sorsra jutott a 25. szám alatt lakó egyik osztálytársam családja is. Az alagsorban szűk cellákat építettek, s a kihallgatások, vallatások idején ezekben tartották, pontosabban zsúfolták össze a foglyokat. 1952. augusztus 22. és október 16. között magam is három itteni cella „vendégszeretetét” élveztem.
2009 nyarán a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Bizottság ásatásokat végzett az épület alagsorának udvar felőli részén, egy földdel tele helyiségben. Föltételezték, hogy annak idején, az 1940-es évek végén, az 1950-esek elején, mikor ez volt az állambiztonság székháza, itt több letartóztatottat végeztek ki és földeltek el. Az ásatások azonban nem igazolták a föltevést.
Miután a Majális utca (Köztársaság, Republicii) 23. szám alatti épületből a hírhedt szekuritáté az Árpád úti Hadtestparancsnokság épületébe, a három iskola helyébe költözött, a Majális utca 23. számú épület nem maradt üres. Ezt az addig az Erzsébet út 22. szám alatti, egykori Farkas-villában 1949-től működő Pionírház (Úttörőház) foglalta el. Vér helyett ezután oktatás folyt itt. 1990 utáni neve Gyermekpalota.
Asztalos Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Könyveket gyűjtött és keresztrejtvényt szerkesztett
Gyulafehérvárt, polgári család gyermekeként született Keresztes Zoltán, 1929. december 23-án. Kolozsvárt a kegyesrendi, másképp piarista gimnáziumban érettségizett 1949-ben.
Tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem Közgazdasági Karának esti tagozatán folytatta. Ehhez dolgoznia kellett – a kötöttárugyárban kötőmunkásként kereste kenyerét.
Az „ép testben ép lélek” szellemében sportolt is. Kiváló eredményeket ért el, melyekkel, szerénységére jellemző, soha nem dicsekedett. Középiskolásként 1947–1948-ban a kolozsvári BEAC, az MSC, a Vasas atlétája, rövid- és középtávfutója volt. 1948-ban a bukaresti országos középiskolai bajnokságon a 200 m-es síkfutásban és a 4x100 m-es váltóban a harmadik. 1950-ben az országos főiskolai bajnokságon a 200 és a 400 m-es síkfutásban a 2., a 4x100 m-es váltóban a 3. helyet érte el. Az egyetem után, 1952-ben nem talált képesítésének megfelelő állást, így munkásként dolgozott tovább. 1953-ban rámosolygott a szerencse, létrejött a Kolozsvári Rádió, ahol nagy szükség volt egyetemet végzett fiatalokra. Tudósító, szerkesztő lett.
De nem végleg. 1956 szele őt is meglegyintette. Barátokkal, ismerősökkel is megosztotta véleményét. És abban a sötét korszakban hajszálon múlt, hogy nem került rács mögé. Ezt megúszta, de rádiós munkájának befellegzett. Mint mondják, minden rosszban van valami jó is – ekkor könyvek iránti vonzódása előtt megnyílt a kiteljesedés lehetősége, az antikváriumban folytathatta munkáját. Hamarosan üzletvezetőként.
A parancsuralmi rendszer mindenre kiterjedő figyelme, ellenőrzése a régi könyveket hatványozottan célba vette. Ez abból állt, hogy az antikvárium a régi, úgynevezett feketelistára tett könyveket fölvásárolta ugyan, de nem bocsátotta áruba, hanem a kartongyár zúzdájába, jobb esetben valamelyik nagy könyvtár zárolt részlegébe juttatta. Zoli barátunk ezt ügyesen kihasználta. Kedvére válogatott a betiltott könyvek között és anyagi lehetőségéhez mérten gyarapította belőlük könyvtárát. De nem feledkezett meg barátairól, megbízható jó ismerőseiről sem. Így jutottam hozzá magam is nem egy hiánykötethez (a szűkös anyagiak miatt jó néhányról le kellett mondanom). Mindez nem kis kockázattal járt. Az 1980-as évek elején, „hála” valamelyik „jóakarójának”, az illetékesek tudomást szereztek e tevékenységéről. Nyomban leváltották, s az antikváriumból a Zápolya (Moşoiu) és a Kövespad (A. Suciu) utca sarkán akkoriban átadott könyvraktárba helyezték. Vagy inkább száműzték erre a rideg, sötét helyre. Segítőkészsége azonban nem hagyott alább. Könyvtára, akárcsak korábban, barátai, ismerősei rendelkezésére állt. Mondhatni közkönyvtárként működött. Szívesen kölcsönzött. Előfordult, hogy az esti könyvtárlátogatás hajnalig tartott, s a közben zajló, elkerülhetetlen beszélgetést nem egyszer ízes kenyér kínálásával szakította félbe.
Szabad idejében keresztrejtvény-szerkesztéssel is foglalkozott. Méghozzá szenvedélyesen. Így az olvasók oktatására is kamatoztatta széleskörű ismereteit. A kolozsvári Igazság mellett egy ideig több erdélyi lapot is ellátott rejtvényeivel. Oly könnyű volt neki ez a munka, hogy több kis keresztrejtvénykötetre is futotta. Örmény ősei után kutatva, beásta magát ennek a hányatott sorsú, sokszor üldözött népnek a történetébe.
1990 után, a zsarnokság utáni szabadságot művelődésszervezésre használta. Megalapította a Magyar–Örmény Baráti Társaságot, jelentős anyagi áldozattal újraindította a századfordulón létrehozott magyar nyelvű folyóiratot, az Arméniát. Ugyanekkor egyik kezdeményezője és alapítója volt a Magyar–Francia Baráti Társaságnak. Szorgalmazta és lelkesen támogatta az Erdélyi Szépmíves Céhnek az 1930-as években megjelent könyvsorozata újrakiadását. Sajnos, korai betegsége miatt áldásos tevékenysége félbeszakadt. Ma 15 éve hunyt el. Városunk egyik közismert, közkedvelt személyisége volt. Meggyőződésem, hogy önfeláldozóan segítőkész barátunkra ma is sokan szeretettel emlékezünk. És fogunk mindaddig, míg élünk.
Asztalos Lajos
Szabadság (Kolozsvár)