Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. június 3.
A népet Csíksomlyón sem lehet leváltani – Beszélgetés Tánczos Vilmos néprajzkutatóval a búcsú teológiai és emberi dimenzióiról
Mi a búcsú lényege és kié ma a csíksomlyói búcsú? Tánczos Vilmos néprajzkutatóval, egyetemi tanárral igyekeztünk értelmezni a legnagyobb tömegeket megmozgató vallási ünnep történetiségét, alakulását, valamint helyét, szerepét a mai ember életében.
– Szükségesnek tartja megmagyarázni a búcsú lényegét?
– Természetesen, mivel a búcsú teológiai hátterével még a katolikusok között is kevés ember van tisztában. Ha a pap fel is oldoz a gyóntatószékben, elnyerjük bűneink bocsánatát, de a megbocsátott bűnökért járó túlvilági büntetések ezzel még nincsenek elengedve. A purgatórium marad, ahol az elkövetett bűneinkért kiszabott büntetést el kell majd viselnünk. Ha valaki teljes búcsút nyer – például ha részt vesz a csíksomlyói történelmi emlékbúcsún vagy egy templombúcsún, esetleg egy első misés pap primíciáján –, akkor a purgatóriumban esedékes minden büntetését elengedik. Ez a búcsú alapvető teológiai jelentése, a katolikus ember számára ez a búcsú teológiai lényege. Ahhoz, hogy valaki teljes búcsút nyerjen, bizonyos megszabott feltételeknek kell eleget tennie: mindenekelőtt kegyelmi állapotban kell lennie, azaz gyónnia, áldoznia kell, továbbá részt kell vennie egy búcsús szentmisén, a pápa „szándékára” imádkoznia kell, ezzel elfogadva a katolikus anyaszentegyház tanításait.
– A meghozandó áldozatok között a búcsús út megtétele is szerepel?
– Igen, szerepelhet ez is, de a lényeg az áldozathozatal. Ha az ember három-négy napon át, sőt esetenként akár egy hétig is, vallásos hittel – nem a performansz kedvéért – gyalogol, akkor ezen idő alatt olyan pszichés állapotba kerül, amelyben megérzi a megtisztulás katarzisát. Egyszer egy idős csángó asszony azt mondta nekem egy ilyen út után: „Most olyan tiszta vagyok, hogy a legnagyobb ellenségemnek is meg tudnék bocsátani.” A búcsú felemelő katartikus élményét a kegytemplom előtt turistaként az autóból kiugorva nem lehet megtapasztalni. De a búcsújárásban van öröm, vidámság is. Egy moldvai búcsúvezető, a bogdánfalvi Erdély János bácsi mondta, hogy régen a Csíki-havasokon átvezető többnapos búcsús út során nemcsak imádkoztak, hanem vigadoztak is: „‘Sz vígattunk, mint az ember…” – Az ön – a katolikus hitű gyermek, majd felnőtt – búcsúhoz fűződő viszonya hogyan alakult, miként teljesedett ki az idők folyamán?
– Számomra a katolikus hit se nem több, se nem kevesebb, mint bármelyik nemzedékembeli csíki katolikus ember számára. A mi vallásosságunk nem valamiféle pietista, ájtatoskodó vallásosság, teológiailag így nem is mindig „konform”. A vallásosságnak amúgy is különböző regiszterei vannak: a hivatalos egyház által formalizált vallásos regiszter mellett létezik egy élményszerűbb népi vallásosság is, aztán a vallásosság látomásos, esetleg egyenesen mágikus vagy éppen vidámsággal teli, humoros megnyilvánulásai. A búcsújárásnak is adódnak vidám pillanatai. A mai csíkszeredai Márton Áron Gimnázium elődjében érettségiztem 1978-ban, ahol mindig is éreztem Csíksomlyó közelségét. Apróságok révén is: elég volt tudni, hogy a díszterem színes üvegablakai valaha az Árpád-házi magyar szenteket ábrázolták, az iskolaudvar egyik sarkában pedig egy „ottfelejtett” kőkereszt. Emlékszem, 1977-ben tizenegyedikes diákként pünkösdszombaton este kimentem a somlyói kegytemplomba, ami zsúfolásig telt volt búcsúsokkal, a légkör meg félelemmel – rengeteg civil ruhás rendőr, és persze besúgó is volt ott –, de egyféle hősiességgel is, többen is fényképeztek. Éjszaka sorra érkeztek a búcsús csoportok. Az utcán akkoriban nem vonulhattak fel, de a templom bejáratánál rendbe szerveződtek, úgy vonultak fel Mária elé. Hajnal felé az egyik udvarhelyszéki falu búcsúsai – talán a székelyszentkirályiak – a bejáratnál kibontották a jelvényeiket, a zászlókat, és a zsúfolt templomban énekelve előmentek az oltárig. Az énekük refrénje így hangzott: „Ó, áldott Szűzanya, / Tégy nagy csodát, / Csak még egyszer add vissza / a szép magyar hazát!”
Felidézve, ma is végigfut az ember hátán a hideg.
– Ide vezethető vissza az is, hogy a népi vallásosság lett a későbbiekben érdeklődésének, tanári-kutatói munkásságának központi témája?
– Mindenek alapja, hogy én az emberi kultúrát elképzelhetetlennek tartom vallásos beágyazottság nélkül. Felbonthatatlan, szükségszerű, természetes ez az együttlét. Ettől függetlenül véletlennek tekinthető, hogy 1992-ben népi vallásos kultúrát kezdtem tanítani a kolozsvári néprajz szakon, mivel a vallási néprajznak akkoriban nem volt gazdája. A folklór szimbólumait is tanítom, de nem kizárólagosan katolikus szemszögből, mivel a jelképek egyetemesek, és egyetemi oktatásuk kétségkívül legitim. A diákjaim nagyokat néznek, amikor azt mondom: tudok én példákat hozni bármelyik jelképre bárhonnan, de az európai keresztény kultúrán kívül aligha tudok nekik lényegeset mondani, mert én folyamatosan ezt a kultúrát, a saját világomat igyekszem megérteni, és még az is nehezen megy. Európai kultúra nincs vallásos kultúra nélkül, a mi saját paraszti kultúránkat pedig lehetetlenség, egyenesen árulás úgy tanítani, hogy ne legyünk tekintettel annak eredendően vallásos jellegére. – Mit hozott e tekintetben az elmúlt negyedszázad? Hogyan tudná leképezni a változásokat a fiatalok tükre révén, hiszen tanárként fiatal nemzedékek között éli az életét? – Azt vallom, hogy a tananyag és az előadó egyénisége között nincs, nem szabad különbségnek lennie. A tanórákon is magamat adom, de a tanórákon kívül is: a folyosón is, a kirándulásokon is, vagy ha a hallgatóimmal együtt megyek a csíksomlyói búcsúba. A mai fiatalsággal semmi baj nincs, miközben egészen más, mint mi voltunk. A mi nemzedékünket még az jellemezte, hogy valami újat, eredetit akart mondani, alkotni, a maiak elsősorban sikeresek akarnak lenni, ízlésükben, eszményeikben „trendi” csoportokhoz tartozni. Talán azért is, mert ma olyan világban élünk, amelyben egyre nehezebb újat mondani.
– Hogyan kezeli, illetve igyekszik tanítványai számára értelmezni a mai búcsút?
– Sokat tépelődöm ezen a kérdésen. Korábban azt tanítottam a csíksomlyói búcsúról, hogy ez egy nagy rituális dráma, amelynek célja teológiailag a megtisztulás, emberileg pedig a katarzis elérése. Az utóbbi években viszont azzal szembesültem, hogy ez a rituális dráma megszűnőben van. A búcsú rituális rendje egyre szegényedik: a nagy esemény központi elemévé mára a gigantikus szombat déli nagymise lépett elő. Különféle járművekkel megérkezünk, meghallgatjuk a misét, aztán gyorsan hazamegyünk. Kérdés, hogy mi marad meg a több évszázaddal ezelőtti rituális rendből, hiszen már a rendszerváltás után nyilvánvaló volt, hogy a bomlás útjára léptünk. Ezért a néprajzkutató feladata ma már nem a hagyományos rituális rend leírása, a nagy kérdés immár az, hogy mi történik most valójában Csíksomlyón. – Mi nem működött már negyedszázaddal ezelőtt sem?
– A búcsú régi rituális rendje majdnem teljesen összeomlott. Hol van ma már az a részletekig menő nagyszerű rend, amelyet minden falu népe ismert és tiszteletben tartott? Emlékszem, amikor 1990-ben szülőfalumból elindultunk a búcsúra, a csíkszentkirályi öregek otthon hagyakoztak, hogy falustársaik a somlyói templom előtt melyik hársfához támasszák majd a keresztjeiket és lobogóikat a nagy búcsús szentmise alatt. Ne feledjék el a fiatalok, hogy a nagy „szádokfa” a somlyói templomkertben a „miénk”! Másik példa: régen a hazafelé tartó felső-háromszéki keresztaljak a Kászon-völgyében a Szentjános nevű helyen éjszakáztak, reggel megmosakodtak a kútnál, ünneplőbe öltöztek, mert hétfőn innen mentek tovább a perkői búcsúra. Előtte viszont a kútnál „palágázás” történt: a búcsúsok nyilvánosan meggyóntak, bevallották a közösség ellen elkövetett hibáikat, bűneiket, a búcsúvezető pedig a botjával, egy „palága” nevű fegyelmező eszközzel kimérte kinek-kinek a bűnökért járó büntetését. Ennek fejében az itt nyilvánosan bevallott vétkek, hibák mindörökre el lettek felejtve, később otthon a faluközösségben még célzást sem tehetett ezekre senki. Micsoda rituális rend, micsoda technikája a közösség ellen elkövetett bűnök megbocsátásának és végleges elfelejtésének!
– Akkor viszont vissza a korábbi kérdéshez: mi történik ma Somlyón?
– A mai búcsút egy látványos vizuális „spektákulumként” foghatjuk fel. Ezzel nem azt állítom, hogy ma ne lehetne vallási mélységében megélni a búcsút, hiszen az korábban is rituális tömegesemény volt. De a mai csíksomlyói búcsú erősen látványszerű. Az ikonok, képek szerepének növekedése általános jellemzője korunknak, ideértve a televízió és az internet által közvetített elektronikus képeket is. A vizualitás előtérbe kerülésének pedig az a magyarázata, hogy a képek könnyebben fogyaszthatók, mint az intellektuális dekódolást igénylő szövegek. Ma egyre inkább előtérbe kerül a Csíksomlyó-reprezentációk fogyasztók általi létrehozása és terjesztése is az úgynevezett prosumer kultúrán belül, amikor is a modern „zarándokok” fényképezőgéppel, kamerával vagy mobiltelefonnal a kezükben egyszerre meg is termelik és el is „fogyasztják” az általuk létrehozott Csíksomlyó-képet. Mindeközben a búcsú fontos identitásőrző és -felmutató jelleget is őriz. Miután a székekre épülő régi székely adminisztratív rendszert több szakaszban verték szét a történelem során, a búcsúban ma is kirajzolódnak a hajdani székely tájegységek és egyéb közigazgatási egységek. A székely falvak és egyházi egységek, a „megyék”, sőt, olykor „tízesek” identitása a keresztaljakban testesül meg. De persze ma már ez is bomlóban van, a búcsú közösségi funkciói is átalakulnak.
– Az elmúlt másfél évtizedben óriási médiaérdeklődés övezte a búcsút. Jót tesz ez, vagy veszélyezteti a búcsú bensőségességét?
– Ma már a média, a tévéközvetítés határozza meg a búcsú szertartásrendjét, még a pünkösdszombati nagy szentmise időbeosztását is a tévéközvetítéshez igazítják. A búcsújárás helyett pedig sokan választják az otthoni fotel kényelmességét, azt, hogy megnézzék „magukat” a tévében. Az a felvetés is sok vonatkozásban reális, hogy a csíksomlyói búcsú népi rendjére egyre inkább rátelepedik az egyházi rituálé, és ez nem tesz jót a búcsú szellemiségének. A virrasztás, a búcsú vigíliája ma is legalább két éjszakát vesz igénybe, ezalatt a templom ma is megtelik szegény emberekkel, akiknek nem futja szállásra. Régi hagyományt követve ma is a templompadokban, a kórusfeljáróban, a mellékoltárok lépcsőjén alusznak az emberek, esetenként a templomi szőnyegekkel betakarózva. Régen ezek csodálatos éjszakák voltak, a vallásos népénekkultúra páratlan eseményei: a templomot betöltő emberek csoportjai a búcsúvezetők irányításával egymást meghallgatva énekeltek sorban az éjszaka folyamán. Csakhogy egy idő után az egyház úgy gondolta, nem lehet magukra hagyni az embereket, és éjszakai miséket kezdtek celebrálni. Ezzel megtört az egész vallásos népszokás lendülete, odalett a vigília varázsa. Olyannak is tanúja voltam egyszer, hogy a templomot reflektoraikkal bevilágítva, egy élő tévéműsor keretében riporterek költögették fel a templompadokban alvó embereket megkérdezni, milyen érzés itt most virrasztani.
– Kié ma a csíksomlyói búcsú?
– Ha a papokat kérdi, ők habozás nélkül azt mondják, hogy a miénk, az egyházé. De bennem, a néprajzosban némi visszatetszést kelt ez a kisajátítás. Az egyház képviselői szerint az UNESCO világörökségi listára csak a szentmisét és a körmenetet kellene felterjeszteni. De a búcsú hagyományvilága nem csak ebből áll. 2011-ben én írtam a búcsú felterjesztéséhez szükséges első szakanyagot, abba belefoglaltam például a búcsú részeként értelmezhető napnézést, a gyógynövénygyűjtést, a Babba Mária-képzeteket, a mágikus célú keresztútvégzést és sok más hasonló „profán” elemet is. Úgy gondolom, a népet Csíksomlyón sem lehet leváltani, azzal együtt, hogy az emberek Csíksomlyóhoz való viszonyát az idők során az egyház folyamatosan alakította.
TÁNCZOS VILMOS
Néprajzkutató, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének oktatója. Csíkszentkirályon született 1959. október 21-én. A középiskolát a csíkszeredai a Márton Áron Gimnázium elődjében végezte, a kolozsvári BBTE-n diplomázott 1983-ban magyar–orosz szakon. Ugyanitt védte meg doktori disszertációját 1999-ben, 2014-ben ugyanitt habilitált. Szakmai pályáját magyartanárként kezdte Gyergyóditróban és Tusnádfürdőn. 1992-től tanársegéd a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén, 1997-től adjunktus, 2001-től docens, 2016-tól professzor. 2014-től doktorátusvezető a BBTE Hungarológiai Tanulmányok Doktori Iskolájában. Tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak (1990-től), az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek (1990-től), külföldi levelező tagja a Magyar Néprajzi Társaságnak (1999-től), köztestületi tagja az MTA-nak (2000-től), 2007-től az MTA-KAB Néprajzi Szakbizottság elnöke. Kutatói pályafutásának mintegy két évtizedét elsősorban az archaikus népi imádságok kutatására és a moldvai csángók vallásos kultúrájának vizsgálatára szánta. Legfontosabb kötetei: A csíksomlyói kegyhely története (Sepsiszentgyörgy, 1990); Gyöngyökkel gyökereztél. Gyimesi és moldvai archaikus imádságok (Csíkszereda, 1995); Keletnek megnyílt kapuja. Néprajzi esszék (Kolozsvár, 1996); Hungarians in Moldavia (Budapest, 1998); Csapdosó angyal. Moldvai archaikus imádságok és életterük (Csíkszereda, 1999); Eleven ostya, szép virág. A moldvai csángó népi imák képei (Csíkszereda, 2000); Szimbolikus formák a folklórban (Budapest, 2007); Elejtett szavak. Egy csíki székely ember nyelve és világképe (Bookart, Csíkszereda, 2008); Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről (Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2011); Csíksomlyó a népi vallásosságban (Nap, Budapest, 2016). Díjak, elismerések: Székely Kör-díj (1997); Székelyföld-díj (1998); Julianus Alapítvány-díj (1998); Pro Ethnographia Minoritatum emlékérem (Magyar Néprajzi Társaság, 2007), Csángó Kultúráért-díj (2007), Gróf Mikó Imre emlékérem (EME, 2009), Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény Díj (MTA, 2013), Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatának Díja (2014), Teleki József Díj (EME, 2016).
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Mi a búcsú lényege és kié ma a csíksomlyói búcsú? Tánczos Vilmos néprajzkutatóval, egyetemi tanárral igyekeztünk értelmezni a legnagyobb tömegeket megmozgató vallási ünnep történetiségét, alakulását, valamint helyét, szerepét a mai ember életében.
– Szükségesnek tartja megmagyarázni a búcsú lényegét?
– Természetesen, mivel a búcsú teológiai hátterével még a katolikusok között is kevés ember van tisztában. Ha a pap fel is oldoz a gyóntatószékben, elnyerjük bűneink bocsánatát, de a megbocsátott bűnökért járó túlvilági büntetések ezzel még nincsenek elengedve. A purgatórium marad, ahol az elkövetett bűneinkért kiszabott büntetést el kell majd viselnünk. Ha valaki teljes búcsút nyer – például ha részt vesz a csíksomlyói történelmi emlékbúcsún vagy egy templombúcsún, esetleg egy első misés pap primíciáján –, akkor a purgatóriumban esedékes minden büntetését elengedik. Ez a búcsú alapvető teológiai jelentése, a katolikus ember számára ez a búcsú teológiai lényege. Ahhoz, hogy valaki teljes búcsút nyerjen, bizonyos megszabott feltételeknek kell eleget tennie: mindenekelőtt kegyelmi állapotban kell lennie, azaz gyónnia, áldoznia kell, továbbá részt kell vennie egy búcsús szentmisén, a pápa „szándékára” imádkoznia kell, ezzel elfogadva a katolikus anyaszentegyház tanításait.
– A meghozandó áldozatok között a búcsús út megtétele is szerepel?
– Igen, szerepelhet ez is, de a lényeg az áldozathozatal. Ha az ember három-négy napon át, sőt esetenként akár egy hétig is, vallásos hittel – nem a performansz kedvéért – gyalogol, akkor ezen idő alatt olyan pszichés állapotba kerül, amelyben megérzi a megtisztulás katarzisát. Egyszer egy idős csángó asszony azt mondta nekem egy ilyen út után: „Most olyan tiszta vagyok, hogy a legnagyobb ellenségemnek is meg tudnék bocsátani.” A búcsú felemelő katartikus élményét a kegytemplom előtt turistaként az autóból kiugorva nem lehet megtapasztalni. De a búcsújárásban van öröm, vidámság is. Egy moldvai búcsúvezető, a bogdánfalvi Erdély János bácsi mondta, hogy régen a Csíki-havasokon átvezető többnapos búcsús út során nemcsak imádkoztak, hanem vigadoztak is: „‘Sz vígattunk, mint az ember…” – Az ön – a katolikus hitű gyermek, majd felnőtt – búcsúhoz fűződő viszonya hogyan alakult, miként teljesedett ki az idők folyamán?
– Számomra a katolikus hit se nem több, se nem kevesebb, mint bármelyik nemzedékembeli csíki katolikus ember számára. A mi vallásosságunk nem valamiféle pietista, ájtatoskodó vallásosság, teológiailag így nem is mindig „konform”. A vallásosságnak amúgy is különböző regiszterei vannak: a hivatalos egyház által formalizált vallásos regiszter mellett létezik egy élményszerűbb népi vallásosság is, aztán a vallásosság látomásos, esetleg egyenesen mágikus vagy éppen vidámsággal teli, humoros megnyilvánulásai. A búcsújárásnak is adódnak vidám pillanatai. A mai csíkszeredai Márton Áron Gimnázium elődjében érettségiztem 1978-ban, ahol mindig is éreztem Csíksomlyó közelségét. Apróságok révén is: elég volt tudni, hogy a díszterem színes üvegablakai valaha az Árpád-házi magyar szenteket ábrázolták, az iskolaudvar egyik sarkában pedig egy „ottfelejtett” kőkereszt. Emlékszem, 1977-ben tizenegyedikes diákként pünkösdszombaton este kimentem a somlyói kegytemplomba, ami zsúfolásig telt volt búcsúsokkal, a légkör meg félelemmel – rengeteg civil ruhás rendőr, és persze besúgó is volt ott –, de egyféle hősiességgel is, többen is fényképeztek. Éjszaka sorra érkeztek a búcsús csoportok. Az utcán akkoriban nem vonulhattak fel, de a templom bejáratánál rendbe szerveződtek, úgy vonultak fel Mária elé. Hajnal felé az egyik udvarhelyszéki falu búcsúsai – talán a székelyszentkirályiak – a bejáratnál kibontották a jelvényeiket, a zászlókat, és a zsúfolt templomban énekelve előmentek az oltárig. Az énekük refrénje így hangzott: „Ó, áldott Szűzanya, / Tégy nagy csodát, / Csak még egyszer add vissza / a szép magyar hazát!”
Felidézve, ma is végigfut az ember hátán a hideg.
– Ide vezethető vissza az is, hogy a népi vallásosság lett a későbbiekben érdeklődésének, tanári-kutatói munkásságának központi témája?
– Mindenek alapja, hogy én az emberi kultúrát elképzelhetetlennek tartom vallásos beágyazottság nélkül. Felbonthatatlan, szükségszerű, természetes ez az együttlét. Ettől függetlenül véletlennek tekinthető, hogy 1992-ben népi vallásos kultúrát kezdtem tanítani a kolozsvári néprajz szakon, mivel a vallási néprajznak akkoriban nem volt gazdája. A folklór szimbólumait is tanítom, de nem kizárólagosan katolikus szemszögből, mivel a jelképek egyetemesek, és egyetemi oktatásuk kétségkívül legitim. A diákjaim nagyokat néznek, amikor azt mondom: tudok én példákat hozni bármelyik jelképre bárhonnan, de az európai keresztény kultúrán kívül aligha tudok nekik lényegeset mondani, mert én folyamatosan ezt a kultúrát, a saját világomat igyekszem megérteni, és még az is nehezen megy. Európai kultúra nincs vallásos kultúra nélkül, a mi saját paraszti kultúránkat pedig lehetetlenség, egyenesen árulás úgy tanítani, hogy ne legyünk tekintettel annak eredendően vallásos jellegére. – Mit hozott e tekintetben az elmúlt negyedszázad? Hogyan tudná leképezni a változásokat a fiatalok tükre révén, hiszen tanárként fiatal nemzedékek között éli az életét? – Azt vallom, hogy a tananyag és az előadó egyénisége között nincs, nem szabad különbségnek lennie. A tanórákon is magamat adom, de a tanórákon kívül is: a folyosón is, a kirándulásokon is, vagy ha a hallgatóimmal együtt megyek a csíksomlyói búcsúba. A mai fiatalsággal semmi baj nincs, miközben egészen más, mint mi voltunk. A mi nemzedékünket még az jellemezte, hogy valami újat, eredetit akart mondani, alkotni, a maiak elsősorban sikeresek akarnak lenni, ízlésükben, eszményeikben „trendi” csoportokhoz tartozni. Talán azért is, mert ma olyan világban élünk, amelyben egyre nehezebb újat mondani.
– Hogyan kezeli, illetve igyekszik tanítványai számára értelmezni a mai búcsút?
– Sokat tépelődöm ezen a kérdésen. Korábban azt tanítottam a csíksomlyói búcsúról, hogy ez egy nagy rituális dráma, amelynek célja teológiailag a megtisztulás, emberileg pedig a katarzis elérése. Az utóbbi években viszont azzal szembesültem, hogy ez a rituális dráma megszűnőben van. A búcsú rituális rendje egyre szegényedik: a nagy esemény központi elemévé mára a gigantikus szombat déli nagymise lépett elő. Különféle járművekkel megérkezünk, meghallgatjuk a misét, aztán gyorsan hazamegyünk. Kérdés, hogy mi marad meg a több évszázaddal ezelőtti rituális rendből, hiszen már a rendszerváltás után nyilvánvaló volt, hogy a bomlás útjára léptünk. Ezért a néprajzkutató feladata ma már nem a hagyományos rituális rend leírása, a nagy kérdés immár az, hogy mi történik most valójában Csíksomlyón. – Mi nem működött már negyedszázaddal ezelőtt sem?
– A búcsú régi rituális rendje majdnem teljesen összeomlott. Hol van ma már az a részletekig menő nagyszerű rend, amelyet minden falu népe ismert és tiszteletben tartott? Emlékszem, amikor 1990-ben szülőfalumból elindultunk a búcsúra, a csíkszentkirályi öregek otthon hagyakoztak, hogy falustársaik a somlyói templom előtt melyik hársfához támasszák majd a keresztjeiket és lobogóikat a nagy búcsús szentmise alatt. Ne feledjék el a fiatalok, hogy a nagy „szádokfa” a somlyói templomkertben a „miénk”! Másik példa: régen a hazafelé tartó felső-háromszéki keresztaljak a Kászon-völgyében a Szentjános nevű helyen éjszakáztak, reggel megmosakodtak a kútnál, ünneplőbe öltöztek, mert hétfőn innen mentek tovább a perkői búcsúra. Előtte viszont a kútnál „palágázás” történt: a búcsúsok nyilvánosan meggyóntak, bevallották a közösség ellen elkövetett hibáikat, bűneiket, a búcsúvezető pedig a botjával, egy „palága” nevű fegyelmező eszközzel kimérte kinek-kinek a bűnökért járó büntetését. Ennek fejében az itt nyilvánosan bevallott vétkek, hibák mindörökre el lettek felejtve, később otthon a faluközösségben még célzást sem tehetett ezekre senki. Micsoda rituális rend, micsoda technikája a közösség ellen elkövetett bűnök megbocsátásának és végleges elfelejtésének!
– Akkor viszont vissza a korábbi kérdéshez: mi történik ma Somlyón?
– A mai búcsút egy látványos vizuális „spektákulumként” foghatjuk fel. Ezzel nem azt állítom, hogy ma ne lehetne vallási mélységében megélni a búcsút, hiszen az korábban is rituális tömegesemény volt. De a mai csíksomlyói búcsú erősen látványszerű. Az ikonok, képek szerepének növekedése általános jellemzője korunknak, ideértve a televízió és az internet által közvetített elektronikus képeket is. A vizualitás előtérbe kerülésének pedig az a magyarázata, hogy a képek könnyebben fogyaszthatók, mint az intellektuális dekódolást igénylő szövegek. Ma egyre inkább előtérbe kerül a Csíksomlyó-reprezentációk fogyasztók általi létrehozása és terjesztése is az úgynevezett prosumer kultúrán belül, amikor is a modern „zarándokok” fényképezőgéppel, kamerával vagy mobiltelefonnal a kezükben egyszerre meg is termelik és el is „fogyasztják” az általuk létrehozott Csíksomlyó-képet. Mindeközben a búcsú fontos identitásőrző és -felmutató jelleget is őriz. Miután a székekre épülő régi székely adminisztratív rendszert több szakaszban verték szét a történelem során, a búcsúban ma is kirajzolódnak a hajdani székely tájegységek és egyéb közigazgatási egységek. A székely falvak és egyházi egységek, a „megyék”, sőt, olykor „tízesek” identitása a keresztaljakban testesül meg. De persze ma már ez is bomlóban van, a búcsú közösségi funkciói is átalakulnak.
– Az elmúlt másfél évtizedben óriási médiaérdeklődés övezte a búcsút. Jót tesz ez, vagy veszélyezteti a búcsú bensőségességét?
– Ma már a média, a tévéközvetítés határozza meg a búcsú szertartásrendjét, még a pünkösdszombati nagy szentmise időbeosztását is a tévéközvetítéshez igazítják. A búcsújárás helyett pedig sokan választják az otthoni fotel kényelmességét, azt, hogy megnézzék „magukat” a tévében. Az a felvetés is sok vonatkozásban reális, hogy a csíksomlyói búcsú népi rendjére egyre inkább rátelepedik az egyházi rituálé, és ez nem tesz jót a búcsú szellemiségének. A virrasztás, a búcsú vigíliája ma is legalább két éjszakát vesz igénybe, ezalatt a templom ma is megtelik szegény emberekkel, akiknek nem futja szállásra. Régi hagyományt követve ma is a templompadokban, a kórusfeljáróban, a mellékoltárok lépcsőjén alusznak az emberek, esetenként a templomi szőnyegekkel betakarózva. Régen ezek csodálatos éjszakák voltak, a vallásos népénekkultúra páratlan eseményei: a templomot betöltő emberek csoportjai a búcsúvezetők irányításával egymást meghallgatva énekeltek sorban az éjszaka folyamán. Csakhogy egy idő után az egyház úgy gondolta, nem lehet magukra hagyni az embereket, és éjszakai miséket kezdtek celebrálni. Ezzel megtört az egész vallásos népszokás lendülete, odalett a vigília varázsa. Olyannak is tanúja voltam egyszer, hogy a templomot reflektoraikkal bevilágítva, egy élő tévéműsor keretében riporterek költögették fel a templompadokban alvó embereket megkérdezni, milyen érzés itt most virrasztani.
– Kié ma a csíksomlyói búcsú?
– Ha a papokat kérdi, ők habozás nélkül azt mondják, hogy a miénk, az egyházé. De bennem, a néprajzosban némi visszatetszést kelt ez a kisajátítás. Az egyház képviselői szerint az UNESCO világörökségi listára csak a szentmisét és a körmenetet kellene felterjeszteni. De a búcsú hagyományvilága nem csak ebből áll. 2011-ben én írtam a búcsú felterjesztéséhez szükséges első szakanyagot, abba belefoglaltam például a búcsú részeként értelmezhető napnézést, a gyógynövénygyűjtést, a Babba Mária-képzeteket, a mágikus célú keresztútvégzést és sok más hasonló „profán” elemet is. Úgy gondolom, a népet Csíksomlyón sem lehet leváltani, azzal együtt, hogy az emberek Csíksomlyóhoz való viszonyát az idők során az egyház folyamatosan alakította.
TÁNCZOS VILMOS
Néprajzkutató, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének oktatója. Csíkszentkirályon született 1959. október 21-én. A középiskolát a csíkszeredai a Márton Áron Gimnázium elődjében végezte, a kolozsvári BBTE-n diplomázott 1983-ban magyar–orosz szakon. Ugyanitt védte meg doktori disszertációját 1999-ben, 2014-ben ugyanitt habilitált. Szakmai pályáját magyartanárként kezdte Gyergyóditróban és Tusnádfürdőn. 1992-től tanársegéd a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén, 1997-től adjunktus, 2001-től docens, 2016-tól professzor. 2014-től doktorátusvezető a BBTE Hungarológiai Tanulmányok Doktori Iskolájában. Tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak (1990-től), az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek (1990-től), külföldi levelező tagja a Magyar Néprajzi Társaságnak (1999-től), köztestületi tagja az MTA-nak (2000-től), 2007-től az MTA-KAB Néprajzi Szakbizottság elnöke. Kutatói pályafutásának mintegy két évtizedét elsősorban az archaikus népi imádságok kutatására és a moldvai csángók vallásos kultúrájának vizsgálatára szánta. Legfontosabb kötetei: A csíksomlyói kegyhely története (Sepsiszentgyörgy, 1990); Gyöngyökkel gyökereztél. Gyimesi és moldvai archaikus imádságok (Csíkszereda, 1995); Keletnek megnyílt kapuja. Néprajzi esszék (Kolozsvár, 1996); Hungarians in Moldavia (Budapest, 1998); Csapdosó angyal. Moldvai archaikus imádságok és életterük (Csíkszereda, 1999); Eleven ostya, szép virág. A moldvai csángó népi imák képei (Csíkszereda, 2000); Szimbolikus formák a folklórban (Budapest, 2007); Elejtett szavak. Egy csíki székely ember nyelve és világképe (Bookart, Csíkszereda, 2008); Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről (Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2011); Csíksomlyó a népi vallásosságban (Nap, Budapest, 2016). Díjak, elismerések: Székely Kör-díj (1997); Székelyföld-díj (1998); Julianus Alapítvány-díj (1998); Pro Ethnographia Minoritatum emlékérem (Magyar Néprajzi Társaság, 2007), Csángó Kultúráért-díj (2007), Gróf Mikó Imre emlékérem (EME, 2009), Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény Díj (MTA, 2013), Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatának Díja (2014), Teleki József Díj (EME, 2016).
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. június 6.
A visszajáró történelem útjain
Emlékmű Nagyzerindnek
Miközben végiglapoztam Fazekas József nagyzerindi ny. történelemtanár A visszajáró történelem útjain c. kötetét, meg a pünkösd szombatján a nagyzerindi kultúrotthonban a méltatók beszédeit hallgatva minduntalan Horatiusnak az ércnél maradandóbb emlékműre (saját alkotására) vonatkozó sora járt az eszemben. Egy értékes könyv amolyan emlékmű, s talán még inkább, ha azt a szerző egy szűkebb-tágabb közösségnek, tájegységnek, helységnek állítja: a szó elszáll, az írás megmarad, s azt akár évszázadok múltán is elő lehet venni.
Fazekas József ilyen emlékművet állított szűkebb hazájának, a Körösköznek, Nagyzerindnek és környékének. Ha a táj lakója kezébe veszi, sok mindent megtudhat szülő- vagy lakóhelyéről, olyan dolgokat, amelyekről, legfeljebb, őseitől tud, hallomásból, valamit. A szerző, mondta egyik méltatója, tanártársa, Csanádi János Eleinkről szól a fámac., tavaly tavasszal bemutatott művét mintegy folytatja, egészíti ki egy virtuális falumonográfia érdekében. Mindkettő nagyon tiszteletre méltó, értékes munka – vajon akad-e valaki az ifjabb nemzedékből, aki majdan folytatná?
Hallottam egykori tanítványától, hogy a „tanár bácsi” attól tartott, kevesen jönnek el a könyvbemutatóra. Ehhez képest a zerindi kultúrotthonban álltak is jó néhányan ülőhely híján, s amikor a műsorvezető (az egykori tanítvány, a későbbi magyartanár, a kultúrotthon vezetője, Kiss Csilla, aki egyébként remekül látta el tisztjét) üdvözölte a megjelenteket, legalább tucatnyi helységet sorolt fel – a környékbeli Feketegyarmaton, Anton, Simonyifalván, Vadászon kívül többek között Nagyszalontát, Aradot, Debrecent említette. Ez utóbbi városból Tabajdi György Pál, a könyvben külön fejezetet kapott nagyzerindi születésű Tabajdi Károly egykori Arad megyei alispán, jeles politikus, a zerindi iskola névadójának leszármazottja és fia jött el.
Mindez külön kommentár nélkül is igazolja, hogy a szerzőt mennyien tisztelik, s voltak kíváncsiak könyvére.
A szombat délelőtti esemény jócskán túlnőtt egy „közönséges” könyvbemutató keretein: a méltatókon (Kiss Csilla, Pelokné Csordás Gabriella – egykori osztálytárs –, Nagy István szerkesztő, tördelő, pécskai fizikatanár) kívül a kötethez szorosan kapcsolódó versek (Semsei Ildikó, Brittich Erzsébet), hangzottak el, egy részlet az 1879. évi nagy zerindi árvízről szóló verses beszámolóból („amikor a zerindi szőlőcsősz is költő volt” – kommentálta a szerző), továbbá felolvasás a zerindi falusi képtár egyik kezdeményezőjével és lelkes harcosával, Fazekas Józseffel készült egykori tévéinterjúból, végül egy szép, az egykori osztálytárs által felolvasott vers, Arany János (1848-ban keletkezett Öröksége: „Ha minket elfú az idők zivatarja: / Nem lesz az istennek soha több magyarja.”
A jól megkomponált könyvbemutató-előadás végén fellépett néhány szép dallal a Rozmaring népdalcsoport, amelyet annak idején a szerző neje, Fazekas Irén tanárnő hozott létre és vezetett. Aztán elvonultak az egykori kislányok, a legtöbben már rég nem ténylegesen zerindiek, az iskolába, találkozóra.
A községen belüli Zerind falu lakossága (a könyvből idézek) 1930-ban meghaladta a 2300-at, manapság alig a nyolcszázat. Elfúj bennünket az idők zivatarja?
Az összejövetel végén a jelenlévő Szabó István (nagyvarjasi – Arad megye – gyökerű, ma a magyarországi Sarkadon élő) történész, szépíró tartott magvas bemutatót Trianonról, a június 4-i nemzeti összetartozás napjáról. Mi lett volna, ha...?, adhatnánk a címet rövid előadásának. Történelmietlen kérdés, ma az van, ami.
Fazekas József mintegy 190 oldalas könyve hat fejezetre (Helytörténet. Körösköz, Képtár, Környezetvédelem, Nyelvemlékeink nyomában, Az iskoláról, Polgármesterek zerindi helyzetképe) tagolódik, és tucatnyinál több reprodukciót tartalmaz a zerindi képtár anyagából. Írásokat, beszédeket, interjúkat, jó részük az egykori Vörös Lobogóban, a mai Nyugati Jelenben látott először napvilágot. És ami meglepetés volt a szerző számára: a könyv elején egy színes portré, Siska-Szabó Hajnalka alkotása, amelyet a szerkesztő titokban csempészett be, mert a szerző aligha egyezett volna bele.
Az egykori nagyszalontai osztálytársak (tizenketten jöttek el!), egy szép, Szalontáról szóló könyvvel és diplomával lepték meg a hetvenéves szerzőt, kérvén, hogy olvassa fel az oklevél szövegét. Az első mondatok után azonban szünet következett: a meghatottságtól elcsuklott a hangja...
Emlékmű Nagyzerindnek
Miközben végiglapoztam Fazekas József nagyzerindi ny. történelemtanár A visszajáró történelem útjain c. kötetét, meg a pünkösd szombatján a nagyzerindi kultúrotthonban a méltatók beszédeit hallgatva minduntalan Horatiusnak az ércnél maradandóbb emlékműre (saját alkotására) vonatkozó sora járt az eszemben. Egy értékes könyv amolyan emlékmű, s talán még inkább, ha azt a szerző egy szűkebb-tágabb közösségnek, tájegységnek, helységnek állítja: a szó elszáll, az írás megmarad, s azt akár évszázadok múltán is elő lehet venni.
Fazekas József ilyen emlékművet állított szűkebb hazájának, a Körösköznek, Nagyzerindnek és környékének. Ha a táj lakója kezébe veszi, sok mindent megtudhat szülő- vagy lakóhelyéről, olyan dolgokat, amelyekről, legfeljebb, őseitől tud, hallomásból, valamit. A szerző, mondta egyik méltatója, tanártársa, Csanádi János Eleinkről szól a fámac., tavaly tavasszal bemutatott művét mintegy folytatja, egészíti ki egy virtuális falumonográfia érdekében. Mindkettő nagyon tiszteletre méltó, értékes munka – vajon akad-e valaki az ifjabb nemzedékből, aki majdan folytatná?
Hallottam egykori tanítványától, hogy a „tanár bácsi” attól tartott, kevesen jönnek el a könyvbemutatóra. Ehhez képest a zerindi kultúrotthonban álltak is jó néhányan ülőhely híján, s amikor a műsorvezető (az egykori tanítvány, a későbbi magyartanár, a kultúrotthon vezetője, Kiss Csilla, aki egyébként remekül látta el tisztjét) üdvözölte a megjelenteket, legalább tucatnyi helységet sorolt fel – a környékbeli Feketegyarmaton, Anton, Simonyifalván, Vadászon kívül többek között Nagyszalontát, Aradot, Debrecent említette. Ez utóbbi városból Tabajdi György Pál, a könyvben külön fejezetet kapott nagyzerindi születésű Tabajdi Károly egykori Arad megyei alispán, jeles politikus, a zerindi iskola névadójának leszármazottja és fia jött el.
Mindez külön kommentár nélkül is igazolja, hogy a szerzőt mennyien tisztelik, s voltak kíváncsiak könyvére.
A szombat délelőtti esemény jócskán túlnőtt egy „közönséges” könyvbemutató keretein: a méltatókon (Kiss Csilla, Pelokné Csordás Gabriella – egykori osztálytárs –, Nagy István szerkesztő, tördelő, pécskai fizikatanár) kívül a kötethez szorosan kapcsolódó versek (Semsei Ildikó, Brittich Erzsébet), hangzottak el, egy részlet az 1879. évi nagy zerindi árvízről szóló verses beszámolóból („amikor a zerindi szőlőcsősz is költő volt” – kommentálta a szerző), továbbá felolvasás a zerindi falusi képtár egyik kezdeményezőjével és lelkes harcosával, Fazekas Józseffel készült egykori tévéinterjúból, végül egy szép, az egykori osztálytárs által felolvasott vers, Arany János (1848-ban keletkezett Öröksége: „Ha minket elfú az idők zivatarja: / Nem lesz az istennek soha több magyarja.”
A jól megkomponált könyvbemutató-előadás végén fellépett néhány szép dallal a Rozmaring népdalcsoport, amelyet annak idején a szerző neje, Fazekas Irén tanárnő hozott létre és vezetett. Aztán elvonultak az egykori kislányok, a legtöbben már rég nem ténylegesen zerindiek, az iskolába, találkozóra.
A községen belüli Zerind falu lakossága (a könyvből idézek) 1930-ban meghaladta a 2300-at, manapság alig a nyolcszázat. Elfúj bennünket az idők zivatarja?
Az összejövetel végén a jelenlévő Szabó István (nagyvarjasi – Arad megye – gyökerű, ma a magyarországi Sarkadon élő) történész, szépíró tartott magvas bemutatót Trianonról, a június 4-i nemzeti összetartozás napjáról. Mi lett volna, ha...?, adhatnánk a címet rövid előadásának. Történelmietlen kérdés, ma az van, ami.
Fazekas József mintegy 190 oldalas könyve hat fejezetre (Helytörténet. Körösköz, Képtár, Környezetvédelem, Nyelvemlékeink nyomában, Az iskoláról, Polgármesterek zerindi helyzetképe) tagolódik, és tucatnyinál több reprodukciót tartalmaz a zerindi képtár anyagából. Írásokat, beszédeket, interjúkat, jó részük az egykori Vörös Lobogóban, a mai Nyugati Jelenben látott először napvilágot. És ami meglepetés volt a szerző számára: a könyv elején egy színes portré, Siska-Szabó Hajnalka alkotása, amelyet a szerkesztő titokban csempészett be, mert a szerző aligha egyezett volna bele.
Az egykori nagyszalontai osztálytársak (tizenketten jöttek el!), egy szép, Szalontáról szóló könyvvel és diplomával lepték meg a hetvenéves szerzőt, kérvén, hogy olvassa fel az oklevél szövegét. Az első mondatok után azonban szünet következett: a meghatottságtól elcsuklott a hangja...
2017. június 6.
A Fekete-Körös völgyének kincsei
Május 26–27-én szervezték meg Tenkén, a Református Művelődési Központban. A konferencia főszervezője és házigazdája Berke Sándor tenkei református lelkipásztor. Fővédnökei főtisztelendő Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke voltak. Már a második konferencia ezen a címen. Feltevődik a kérdés: Miért e konferencia? S miért ilyen gazdag, sokrétű programmal? Mert a vidék, ahol tizenegynéhány településen alig néhány ezer magyar él, káprázatosan gazdag hagyományokban, kultúrában, gazdaságban, természeti kincsekben. S erre nem hullhat rá a feledés pora.
Az első nap, Berke Sándor köszöntője után Dénes István Lukács, a Bihari Református Egyházmegye esperese tartotta a nyitó áhitatot. Juhász András, a Körösvidéki Vízügyi és Környezetvédelmi Igazgatóság szakmérnöke Gyuláról, a Fekete-Körös völgy vízrajzi helyzetét ismertette, térképeken és fényképeken keresztül. A vadvízi kenuzás egyik szervezője bemutatta, hogy hol, milyen jelentősebb pontok vannak a folyó mentén (sziklafal, zúgó, gát), amelyeket fel kell tenni a térképre. Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke mint vízügyi szakember beszélt a folyó szennyezéséről, a környezetvédelemről. Papp János muzeológus, preparátor, vetítésen keresztül mutatta be a völgy élővilágát. Külön kihangsúlyozta a védett növényeket és állatokat. Dr. Mátyási Lajos geológus Vaskohsziklásról fényképeken keresztül ismertette a tenkei Czárán Gyula Barlangász Klub történetét, eredményeit. Az 1969-ben, egy középiskolásokból álló csoporttal elhatározták egy barlangkutató klub létrehozását. Megalapították a Tenkei Barlangkutató Klubot, amely a tenkei múzeum égisze alatt, Csák Kálmán irányításával működött és megismerkedik a Béli- és Királyerdő-hegység karsztjával. 1972 után közismertté válnak országos szinten, főleg miután bekapcsolódott a feltárásba Mátyási Lajos és Sándor geológus testvérek és Szuhai Sándor fotográfus. A klub mutatta be az első teodolittal készült barlangtérképet. 1985 után részt vesznek egy közös egyezmény kivitelezésében, melynek célja a Pádis–Varasó–Boga karsztvidék átfogó kutatása. Óriási eredményeket értek el, több mint 150 barlang és több karsztvölgy teodolitos feltérképezésével.
Ezután üdítőleg hatott a zilahi Gáspár Attila zenetanár által vezetett Csuprosok citerazenekar műsora. A folytatásban Boros István ny. lelkipásztor Benedek István író életét és munkásságát ismertette. Mint pszihiátriai szakorvos számos munkával gyarapította az orvosi, valamint a regényirodalmat.
Erdész Ádám történész Márki Sándor pályája címen ismertette, hogyan jelenik meg a Fekete-Körös vidéke Márki történetírási munkásságában.
Nagyon érdekes előadást tartott dr. Bakó Endre irodalomtörténész Debrecenből, Nadányi Zoltán, a bihari trubadúrcímen. Saját kora nem tartotta nagy irodalmárnak, mégis nagyot alkotott. A feketegyőrösi születésű költő, műfordító, főleg szerelmes költeményekkel tűnt ki. E csodálatos, ízes szerelmes költeményeket Meleg Vilmos színművész ismertette óriási átéléssel. Előadása magával ragadta a közönséget.
Dénes László tenkei születésű, Nagyváradon élő költő, szerkesztő Dél-Bihar irodalmáról szólva felhívta a figyelmet arra, hogy a történelmi vármegyének ez a része világirodalmi nagyságokat is adott, bár ez jórészt a Nagyszalontáról indultak kapcsán mondható el. Ráadásul tényleg múlt időben, mert ma már pezsgő irodalmi élet Arany János szülővárosában sincs, nemhogy Belényesben, Tenkén, Sarkadon vagy a régió más településein. A nagy felelősség ma már a nemzet azon „napszámosaira” hárul (oktatókra, papokra, népművelőkre, elöljárókra stb.), akik a magyar irodalmi értékek, illetve általában a magyar szellemi teljesítmények és a kulturális örökség felmutatásával, közvetítésével, ápolásával nemzetmegtartó feladatokat látnak el, dacolva a népességfogyással, elanyagiasodással és elidegenedéssel.
A nap zárásaként Nadányi Zoltán tiszteletére emléktáblát avattunk a Művelődési Központ falán. /Felirata: NADÁNYI ZOLTÁN
Feketegyörös, 1892. okt. 9 – Budapest, 1955. febr. 2.
a költő, író, műfordító emlékét őrzi a Szülőföld népe.
E táblát a Tenkei Művelődéi és Honismereti Kör állította/
Másnap, szombaton délelőtt folytatódott a konferencia gazdag programja. Csűry István református püspök tartotta a nyitó áhítatot. Pál apostol prédikációján keresztül hívta fel a figyelmet az itt elhangzó előadások és gondolatok fontosságára és aktuálisságára.
Benedek Csaba néprajzkutató Szolnokról, a Fekete-Körös völgyében gyűjtött népi értékeket mutatta be képeken keresztül, Tárgyaink utóélete címen. Katona Edit néprajzkutató Budapestről Erdélyen innen, Alföldön túl, – a Fekete-Körös völgye a századfordulón címen tartott előadást. Györffy István tudományos vállalkozása a Fekete-Körös völgyében élő magyarság kutatásaként ismert leginkább a szélesebb és a szakmai közvéleményben, de tanulmányainak újraolvasása és a gyűjtött tárgyak, térképek, a készített fényképek áttekintése után sokkal árnyaltabb kép rajzolódik ki, sőt úgy tűnik, hogy Györffyt – az ugyanebben az időben ott kutató Bartók Bélához hasonlóan – lenyűgözte a hegyvidéki román falvak magyarokéhoz hasonlítva még archaikusabb, „ősi” világa. Éppen ezért a többségi románság néprajzi képe is gazdagon megjelenik kutatásában. Györffy István különleges régészeti lelethez hasonlítható néprajzi gyűjtése kapcsán Fekete-Körös-völgy példáján keresztül kézzelfogható közelségbe kerülnek azok a kulturális-gazdasági-társadalmi változások is, amelyek a 19. század második felének magyarországi falvaiban végbementek.
Bartók Béla 1906-ban kezdte meg a magyar népdalok módszeres gyűjtését, de hamarosan ráébredt arra, hogy a magyar népzene sajátosságai, és általában a kelet-európai népek parasztzenéi közt található összefüggések megértéséhez tanulmányoznia kell a nemzetiségek zenéjét is. A román népzene hatását keresve jutott el Györffy Istvánnal egy időben a Fekete-Körös völgyébe, ahol 1909-ben, 1910-ben és 1911-ben többhetes gyűjtőútjai során a Néprajzi Múzeum támogatásával több, mint 350 román, valamint 1912-ben Gyantán és Köröstárkányban 44 magyar népdalt gyűjtött.
Gert Sijl ny. építésvezető Hollandiából az 1990 utáni személyes kapcsolatait, segítségnyújtását ismertette Kapcsolatok a szeretet nyelvén a Fekete-Körös völgyében címen. Elmesélte, hogyan vitte át a határon az első segélyeket, majd anyagilag is segítette a tenkei egyházközséget, a szeretetotthont, valamint az itt felépített Művelődési Központot. Dr. Bubenyák Máté, Érdről, elmondta, hogy számtalan alkalommal, összegyűjtött gyógyszereket szállított át a szeretetotthonnak, majd közös kirándulásokat kezdett szervezni, amelyek ma is folytatódnak. Alulírott, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke Bunyitay Vince címzetes püspök, történelemtudós életét és munkásságát ismertette, bemutatva fontosabb műveit. A váradi püspökség története című monumentális munkája döntően befolyásolta az egyháztörténeti kutatásokat.
Soós József gyantai lelkipásztor Köteles Pált, az írót, az újságírót mutatta be. Gyantán született 1927-ben. 1950-től másfél évig politikai fogoly volt, majd a termelésben dolgozott mint napszámos, segédmunkás, technikus. Az 1960-as évek közepétől ismét tevékenyen bekapcsolódott a romániai művelődési életbe: írásai jelentek meg a Fáklya, Familia, az Előre, Igaz Szó, Korunk, valamint számos folyóiratban. 1982 szeptemberében jelent meg Töprengés egy torzkép előtt című esszéje, amelyben elemezte és bírálta Ion Lăncrănjan román publicista Gondolatok Erdélyről című propagandakötetét. 1990-től az Erdélyi Magyarság című folyóirat főszerkesztője lett.
Győri Róbert budapesti egyetemi tanár Fodor Ferenc geográfus életét ismertette, Önéletrajzaim című munkáján keresztül. Tenkén született 1887-ben. Egyetemi tanár volt Budapesten, gazdasági, tájföldrajzi, vízrajzi, kartográfia-történeti tanulmányok és monográfiák szerzője. Teleki Pál munkatársa volt néprajzi és gazdasági térképei szerkesztésében. Fő területe a gazdaság-tájföldrajz volt. Idősebb korában nagy jelentőségű térképészettörténeti munkásságot fejtett ki, mellyel áttekinthetővé vált a hazai térképészet korai anyaga. Tájföldrajzi, tájtörténeti munkái maradandó értéket rejtenek, néprajzi vonatkozásai gazdagok, melyek jelentős hatással voltak a kortárs etnográfusokra.
Érdekes és humoros formában mutatta be Bartók Béla papucsát Erdélyben hagyta című esszéjét a tiszaföldvári Szabó V. János tájkutató, publicista. Bartók Bélának a Fekete-Körös völgyében végzett kutatómunkáját ismertette, Buşiţia János tanár társaságában.
Az utolsó előadás Köteles Ágoston helytörténész, Tornaújfaluból ismertette, saját családi tragédiáján keresztül, a Bódva-völgyi, a felvidéki németek és magyarok sorsát, akiket Szibériába hurcoltak, s amelyek közül kevesen tértek haza. Konkrét számadatokkal illusztrálta e szörnyű tragédiát.
Dukrét Géza Reggeli Újság (Nagyvárad)
Május 26–27-én szervezték meg Tenkén, a Református Művelődési Központban. A konferencia főszervezője és házigazdája Berke Sándor tenkei református lelkipásztor. Fővédnökei főtisztelendő Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke voltak. Már a második konferencia ezen a címen. Feltevődik a kérdés: Miért e konferencia? S miért ilyen gazdag, sokrétű programmal? Mert a vidék, ahol tizenegynéhány településen alig néhány ezer magyar él, káprázatosan gazdag hagyományokban, kultúrában, gazdaságban, természeti kincsekben. S erre nem hullhat rá a feledés pora.
Az első nap, Berke Sándor köszöntője után Dénes István Lukács, a Bihari Református Egyházmegye esperese tartotta a nyitó áhitatot. Juhász András, a Körösvidéki Vízügyi és Környezetvédelmi Igazgatóság szakmérnöke Gyuláról, a Fekete-Körös völgy vízrajzi helyzetét ismertette, térképeken és fényképeken keresztül. A vadvízi kenuzás egyik szervezője bemutatta, hogy hol, milyen jelentősebb pontok vannak a folyó mentén (sziklafal, zúgó, gát), amelyeket fel kell tenni a térképre. Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke mint vízügyi szakember beszélt a folyó szennyezéséről, a környezetvédelemről. Papp János muzeológus, preparátor, vetítésen keresztül mutatta be a völgy élővilágát. Külön kihangsúlyozta a védett növényeket és állatokat. Dr. Mátyási Lajos geológus Vaskohsziklásról fényképeken keresztül ismertette a tenkei Czárán Gyula Barlangász Klub történetét, eredményeit. Az 1969-ben, egy középiskolásokból álló csoporttal elhatározták egy barlangkutató klub létrehozását. Megalapították a Tenkei Barlangkutató Klubot, amely a tenkei múzeum égisze alatt, Csák Kálmán irányításával működött és megismerkedik a Béli- és Királyerdő-hegység karsztjával. 1972 után közismertté válnak országos szinten, főleg miután bekapcsolódott a feltárásba Mátyási Lajos és Sándor geológus testvérek és Szuhai Sándor fotográfus. A klub mutatta be az első teodolittal készült barlangtérképet. 1985 után részt vesznek egy közös egyezmény kivitelezésében, melynek célja a Pádis–Varasó–Boga karsztvidék átfogó kutatása. Óriási eredményeket értek el, több mint 150 barlang és több karsztvölgy teodolitos feltérképezésével.
Ezután üdítőleg hatott a zilahi Gáspár Attila zenetanár által vezetett Csuprosok citerazenekar műsora. A folytatásban Boros István ny. lelkipásztor Benedek István író életét és munkásságát ismertette. Mint pszihiátriai szakorvos számos munkával gyarapította az orvosi, valamint a regényirodalmat.
Erdész Ádám történész Márki Sándor pályája címen ismertette, hogyan jelenik meg a Fekete-Körös vidéke Márki történetírási munkásságában.
Nagyon érdekes előadást tartott dr. Bakó Endre irodalomtörténész Debrecenből, Nadányi Zoltán, a bihari trubadúrcímen. Saját kora nem tartotta nagy irodalmárnak, mégis nagyot alkotott. A feketegyőrösi születésű költő, műfordító, főleg szerelmes költeményekkel tűnt ki. E csodálatos, ízes szerelmes költeményeket Meleg Vilmos színművész ismertette óriási átéléssel. Előadása magával ragadta a közönséget.
Dénes László tenkei születésű, Nagyváradon élő költő, szerkesztő Dél-Bihar irodalmáról szólva felhívta a figyelmet arra, hogy a történelmi vármegyének ez a része világirodalmi nagyságokat is adott, bár ez jórészt a Nagyszalontáról indultak kapcsán mondható el. Ráadásul tényleg múlt időben, mert ma már pezsgő irodalmi élet Arany János szülővárosában sincs, nemhogy Belényesben, Tenkén, Sarkadon vagy a régió más településein. A nagy felelősség ma már a nemzet azon „napszámosaira” hárul (oktatókra, papokra, népművelőkre, elöljárókra stb.), akik a magyar irodalmi értékek, illetve általában a magyar szellemi teljesítmények és a kulturális örökség felmutatásával, közvetítésével, ápolásával nemzetmegtartó feladatokat látnak el, dacolva a népességfogyással, elanyagiasodással és elidegenedéssel.
A nap zárásaként Nadányi Zoltán tiszteletére emléktáblát avattunk a Művelődési Központ falán. /Felirata: NADÁNYI ZOLTÁN
Feketegyörös, 1892. okt. 9 – Budapest, 1955. febr. 2.
a költő, író, műfordító emlékét őrzi a Szülőföld népe.
E táblát a Tenkei Művelődéi és Honismereti Kör állította/
Másnap, szombaton délelőtt folytatódott a konferencia gazdag programja. Csűry István református püspök tartotta a nyitó áhítatot. Pál apostol prédikációján keresztül hívta fel a figyelmet az itt elhangzó előadások és gondolatok fontosságára és aktuálisságára.
Benedek Csaba néprajzkutató Szolnokról, a Fekete-Körös völgyében gyűjtött népi értékeket mutatta be képeken keresztül, Tárgyaink utóélete címen. Katona Edit néprajzkutató Budapestről Erdélyen innen, Alföldön túl, – a Fekete-Körös völgye a századfordulón címen tartott előadást. Györffy István tudományos vállalkozása a Fekete-Körös völgyében élő magyarság kutatásaként ismert leginkább a szélesebb és a szakmai közvéleményben, de tanulmányainak újraolvasása és a gyűjtött tárgyak, térképek, a készített fényképek áttekintése után sokkal árnyaltabb kép rajzolódik ki, sőt úgy tűnik, hogy Györffyt – az ugyanebben az időben ott kutató Bartók Bélához hasonlóan – lenyűgözte a hegyvidéki román falvak magyarokéhoz hasonlítva még archaikusabb, „ősi” világa. Éppen ezért a többségi románság néprajzi képe is gazdagon megjelenik kutatásában. Györffy István különleges régészeti lelethez hasonlítható néprajzi gyűjtése kapcsán Fekete-Körös-völgy példáján keresztül kézzelfogható közelségbe kerülnek azok a kulturális-gazdasági-társadalmi változások is, amelyek a 19. század második felének magyarországi falvaiban végbementek.
Bartók Béla 1906-ban kezdte meg a magyar népdalok módszeres gyűjtését, de hamarosan ráébredt arra, hogy a magyar népzene sajátosságai, és általában a kelet-európai népek parasztzenéi közt található összefüggések megértéséhez tanulmányoznia kell a nemzetiségek zenéjét is. A román népzene hatását keresve jutott el Györffy Istvánnal egy időben a Fekete-Körös völgyébe, ahol 1909-ben, 1910-ben és 1911-ben többhetes gyűjtőútjai során a Néprajzi Múzeum támogatásával több, mint 350 román, valamint 1912-ben Gyantán és Köröstárkányban 44 magyar népdalt gyűjtött.
Gert Sijl ny. építésvezető Hollandiából az 1990 utáni személyes kapcsolatait, segítségnyújtását ismertette Kapcsolatok a szeretet nyelvén a Fekete-Körös völgyében címen. Elmesélte, hogyan vitte át a határon az első segélyeket, majd anyagilag is segítette a tenkei egyházközséget, a szeretetotthont, valamint az itt felépített Művelődési Központot. Dr. Bubenyák Máté, Érdről, elmondta, hogy számtalan alkalommal, összegyűjtött gyógyszereket szállított át a szeretetotthonnak, majd közös kirándulásokat kezdett szervezni, amelyek ma is folytatódnak. Alulírott, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke Bunyitay Vince címzetes püspök, történelemtudós életét és munkásságát ismertette, bemutatva fontosabb műveit. A váradi püspökség története című monumentális munkája döntően befolyásolta az egyháztörténeti kutatásokat.
Soós József gyantai lelkipásztor Köteles Pált, az írót, az újságírót mutatta be. Gyantán született 1927-ben. 1950-től másfél évig politikai fogoly volt, majd a termelésben dolgozott mint napszámos, segédmunkás, technikus. Az 1960-as évek közepétől ismét tevékenyen bekapcsolódott a romániai művelődési életbe: írásai jelentek meg a Fáklya, Familia, az Előre, Igaz Szó, Korunk, valamint számos folyóiratban. 1982 szeptemberében jelent meg Töprengés egy torzkép előtt című esszéje, amelyben elemezte és bírálta Ion Lăncrănjan román publicista Gondolatok Erdélyről című propagandakötetét. 1990-től az Erdélyi Magyarság című folyóirat főszerkesztője lett.
Győri Róbert budapesti egyetemi tanár Fodor Ferenc geográfus életét ismertette, Önéletrajzaim című munkáján keresztül. Tenkén született 1887-ben. Egyetemi tanár volt Budapesten, gazdasági, tájföldrajzi, vízrajzi, kartográfia-történeti tanulmányok és monográfiák szerzője. Teleki Pál munkatársa volt néprajzi és gazdasági térképei szerkesztésében. Fő területe a gazdaság-tájföldrajz volt. Idősebb korában nagy jelentőségű térképészettörténeti munkásságot fejtett ki, mellyel áttekinthetővé vált a hazai térképészet korai anyaga. Tájföldrajzi, tájtörténeti munkái maradandó értéket rejtenek, néprajzi vonatkozásai gazdagok, melyek jelentős hatással voltak a kortárs etnográfusokra.
Érdekes és humoros formában mutatta be Bartók Béla papucsát Erdélyben hagyta című esszéjét a tiszaföldvári Szabó V. János tájkutató, publicista. Bartók Bélának a Fekete-Körös völgyében végzett kutatómunkáját ismertette, Buşiţia János tanár társaságában.
Az utolsó előadás Köteles Ágoston helytörténész, Tornaújfaluból ismertette, saját családi tragédiáján keresztül, a Bódva-völgyi, a felvidéki németek és magyarok sorsát, akiket Szibériába hurcoltak, s amelyek közül kevesen tértek haza. Konkrét számadatokkal illusztrálta e szörnyű tragédiát.
Dukrét Géza Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. június 6.
Mindig lapulnak jó írók az olvasók között – interjú Egyed Emesével
Interjú az Arany János-díjas Egyed Emese irodalomtörténésszel a nagyszalontai költőóriásról, kortárs erdélyi magyar irodalomról, régi székely poétákról.
– A Magyar Írószövetség alapítványának Arany János-díját vette át májusban irodalom- és színháztörténeti kutatásaiért, versesköteteiért, oktatómunkájáért. Hogyan értékeli az elismerést?
– Az Arany-emlékévre én is örömmel készültem, mert a költő mindannyiunk közös kincse, az elismerés pedig kicsit olyan, mintha egy idősebb író egy fiatalabbat megdicsérne. A díj természetesen jólesik, ugyanakkor arra is gondolok, hogy miért nem írtam még három-négy monográfiát. De hátha még van időm erre.
– A költő születésének bicentenáriuma apropóján az egész Kárpát-medencében megemlékeznek Arany munkásságáról ebben az évben. Mit gondol, mi lehet ennek a hozadéka? – Egy ideje divatszerűen szervezik meg az évfordulókat, de persze ezt nem most találták ki. Érdemes odafigyelnünk a kulturális előzményekre, arra, hogy ugyanannak a kultúrának a használói miként értékelik egy korábbi alkotójukat. Arany elég régóta tananyag, hiszen már életében elkezdődött verseinek, balladáinak felfedezése, de aztán a halála után akkora nosztalgiával figyeltek rá, írták meg életrajzait, alakították ki azt a képet, amelyet sokáig életrajzként forgalmaztak, hogy párját ritkítja – ehhez hozzájárult persze a Petőfi-kultusz is. Amikor kihirdették az emlékévet, akár rutinosan is le lehetett volna tudni, de úgy látom, hogy mindenki – a gyerekektől az írókig, tanárokig, az egyszerű olvasó emberekig – bekapcsolódik. Hiszen mindannyiunknak van emléke az Arany-művek olvasásáról, az olyan különleges történelmi vagy történelmet elképzelő fantáziadús mesékről, a társadalom különböző szintjeit összekapcsoló, szinte eposzi, mitikus történetekről, mint amilyen a Toldi. Ezek összekapcsolnak nemzedékeket, és meglepő, különleges nyelvezettel szólnak a 21. század emberéhez.
Ugyanakkor Arany költészetéről nagyon értékes szövegek születnek, tudományos konferenciákat tartanak, amelyek a legújabb kutatási eredményeket mutatják be, például kutatják a könyvekben, folyóiratokban fellelhető széljegyzeteit.
Aranynak az is nagy kísérlete volt, hogy úgy is szólni akart a nagyközönséghez, hogy létre akarta hozni a legjobb magyar nyelvű folyóiratot, amiben nagyrészt világirodalmi hírek szerepeltek: például hogy mit írnak valamelyik országban, mit játszanak egy külföldi színpadon, vagy mi történik éppen Pesten vagy Erdélyben. Megpróbált egy munkatársi csoportot irányítva Budapestről szólni valamennyi humán kultúra iránt érdeklődő magyar olvasóhoz – ez pedig óriási vállalkozás volt. Felértékelődnek a fordításai is, Arisztophanész teljes életművének átültetése, a Shakespeare-fordítások különösképpen – csak ha ezeket vesszük, világirodalmi jelentőségű a munkássága.
– Visszatérve a széljegyzetekre, mi derül ki belőlük?
– Arany olvasói és jegyzetelőszokásait is kutatják, elsősorban a Nagyszalontán őrzött könyvtár anyagában. A széljegyzet kifejezés mondatok, szavak képzetét kelti, de voltaképpen vonásokról, körömjelölésekről, aláhúzásokról, kis nyilakról van szó, amelyek mind megfejtendő titkok. Egyik-másik jegyzést talán nem is a költő, hanem Arany László vagy Gyulai Pál végezte, mert együtt dolgozott velük a Koszorú folyóirat megjelenése céljából. Abban kell reménykedni, hogy a kutatások folytatódnak, és összefogással többet tudunk meg a könyveiről, jegyzetelési szokásairól és róla magáról.
Tudós költő volt, ezt kell mondanunk még akkor is, ha nagyon romantikus egyik-másik megoldása. Pontosan tudta, hogy mit akar, a tanári munkásságából is ez derül ki.
Tanulmányozta az elméleteket, műfajokat az ókortól kezdve a saját koráig, azokból válogatott, fontosnak tartotta a témával való elmélyült foglalkozást, és csak azután tért rá a forma megválasztására, a hangzásra, hangulatra. Görögül jól tudott, latinul is, megtanult németül, franciául és angolul is bizonyos szinten – a kiejtés nem fontos ebben az esetben, a lényeg, hogy nagyon átütő erejű magyar szövegeket hozott létre.
– Az Arany-díj indoklásában olvasható, hogy Ön fáradozásaival meggyőzően bizonyítja: az írás, az olvasás segít értelmezni a világot. Hosszú ideje egyetemi oktatóként tevékenykedik, 18–19. századi irodalmat tanít, ami nem választható el a könyv, a papíralapú információ szeretetétől. Hogyan vélekedik a digitális őrületről, ami áthatja a fiatal generáció gondolkodását, mindennapjait?
– Valamennyiünk mindennapjait áthatja, ebből nem lehet kimaradni, ha akarunk sem, különben elszigetelődünk. Ez sajnos olyan hatalmas tempót ró az emberre, ami nem kellemes, de főleg kiszolgáltatottá tesz, mert annyira nem értünk a digitális világhoz, hogy azonnal felfedezzük a benne rejlő technikai meg erkölcsi veszedelmeket. El is kényelmesedünk, aztán kétségbeesünk, mert nem tudjuk összegyűjteni az elveszett számítógépes anyagainkat és így tovább.
1990 óta oktatok az egyetemen, azelőtt 8 évig középiskolában tanítottam. Nagyon fontos szakasz volt az életemben, bizalmat is adott ahhoz, hogy fiatalokkal továbbra is irodalomról, kultúráról merjek beszélni, és egy olyan tapasztalatot is, amelyet nem lehet megtagadni. Lehet, hogy bizonyos tanításbeli szokásokat középiskolai tanár koromból hozok. Egyébként nem az a gond, hogy a fiatalok használják az internetet, és sokféle adathordozóval bástyázzák körül magukat, örömmel fedezik fel, hogy milyen hamar meg lehet tudni egy hírt vagy ellenőrizni a tanár mondásait a pad alatt, rajtakapni, ha esetleg eltévesztett egy évszámot. Az a baj, hogy nehéz lett a vizsgáztatás, miközben fel akarom mérni a tudásukat, azon kell törnöm a fejemet, hogy miként akarnak túljárni az eszemen a tanítványaim.
Mert túljárhatnak, rengeteg erre a lehetőség, és ez elkeserít, megtöri a lendületemet, rossz érzéseket kelt. Új módszereket kell kidolgoznunk arra, hogy írásban, szóban ellenőrizzük a diákjaink megszerzett ismereteit, kialakított készségeit, mert a régi módszerekkel nem megy. Van, aki arra használja a világhálós lehetőségeket, amire való, de akad, aki gyermetegen: a hozzá legközelebb álló információt lehalássza, és gyorsan felmutatja, mint a saját tudományát.
Gondolkodásra, mérlegelésre, az információval való tisztességes bánásra is nevelnünk kell a diákjainkat, nemcsak irodalomra és művészetre, ez pedig nem egyszerű, ehhez keressük a módokat. Én legalábbis keresem.
– A fiatal generációról szólva miként látja a mai erdélyi irodalmat? A 18–19. században talán létezhetett egyfajta egység a magyar irodalomban, amit a folyóiratok, színház, nyomtatott kiadványok biztosítottak. Ma, amikor minden tekintetben nagyon szerteágazó az irodalmi élet, lehet bármifajta egységről beszélni?
– Akkor is sokféle volt az irodalom, attól is függően, hogy milyen érdeklődésű, tanultságú volt a közönség. Ha visszagondolok az elmúlt évekre, évtizedekre, az erdélyi irodalomban nagy fordulatnak tekinthető, hogy megalakult az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Egy baráti társaság alapította, amely maga elé vett nagy öregeket, megszólította az idősebb nemzedéket Fodor Sándortól Király Lászlóig, Szegedről Fried István kritikust is. Ettől kezdve.
Az irodalmi élet egyre nyilvánosabb, egyre izgalmasabb lett, kiterjedt és megelevenedett. Az első évtizedben a fiatalok nem tudták: kiköltözzenek-e Magyarországra, lapokat alapítsanak, megöljék az öregeket, vagy mi legyen. Aztán nemzedékek váltották egymást, és mondhatni decentralizálódott az irodalmi élet, hatalmas lendületet vett, újraszületett a váradi irodalmi csoport, Csíkban a Székelyföld folyóirat adott otthont kitűnő szépíróknak, Vásárhely egy megújult, de már meglevő műhelyt folytatott, és Kolozsváron is változás történt, hiszen korábban kizárólag az Utunk, majd a Helikon volt az irodalom műhelye, aztán itt is több irodalmi kör kezdett működni párhuzamosan.
Az egyetemi hallgatóság és az irodalomkedvelő közönség azóta is folyamatosan támogatja az alkotókat, veszi a könyveiket, hozzászól és létezik egy eleven műhely, ahol a közönség beleszólhat, hogy milyen a jó irodalom, a műhely pedig elindítja a legfiatalabbakat is. Ahogy az ókorban vagy a 18. századi magyar közegben hexameterrel kísérleteztek és vetélkedtek, hogy mit tudnának kihozni a formából, vagy máshol a szonettel játszottak, úgy léteznek most Erdélyben haiku-, eposzdivatok, a gyerekirodalom is felfelé ível, több kiadó működik. És az erdélyi szerző nem föltétlenül a magyarországi piacon kíván portékát árulni. Úgy tűnt, hogy a 2000-es év körül, de korábban is egy fájdalmas nagy vágy élt bennünk, hogy ismerjenek meg Budapesten, fogadjanak el a magyar olvasók, higgyék el, hogy mi is írunk valamit.
Ez vagy sikerült, vagy nem, többnyire nem sikerült. Lassan rájöttünk, hogy szükség van állandó kapcsolatra az olvasókkal, akik közt mindig lapulnak új, jó írók, csak ki kell csalogatni belőlük és meg kell keresni a hozzánk közeledő, minket kedvelő, bátorító könyvkiadókat. És mivel létrejöttek, fennmaradtak erdélyi kiadók, a szerzők egyik része itteni közönségre számít, ha nem is kizárólagosan. Ugyanakkor színvonalas ez az irodalom, elsősorban itt alakul ki a kritikája, recepciója, és fontos, hogy vannak saját fórumaink.
Ami nagyon hiányzik, az egy olyan gyűjtőhely, könyvtár, ahol együtt lennének a romániai magyar irodalom darabjai 1990-től errefelé.
Hiszen nehéz beszélni erről az irodalomról, ha nem hozzáférhetők az egyes kötetek. Nem kerül be minden a nagy könyvtárakba, a kolozsvári egyetemi könyvtárban sincsenek ezek együtt, ami nagy kár.
– A francia–magyar irodalmi, művelődési kapcsolatokat is kutatja. Mi az, amit kiemelne ebből?
– A francia–magyar kulturális kapcsolatoknak nagy múltja van, legújabban Nagy Pál tette közzé egy antológiában magyar szerzők franciául írt műveit. Jean-Luc Moreau Balassi verseit is lefordította franciára, nemcsak a Bánffy-trilógiát, amelyből sikerkönyv lett francia nyelvterületen. De tudni kell azt is például, hogy létezett olyan erdélyi magyar nemes, aki meglátogatta Rousseau-t és beszélgettek: Teleki József gróf – ezekre a kulturális kapcsolatokra oda kell figyelni.
Francia-magyar szakot végeztem, ehhez az érdeklődésemhez elég későn tértem vissza. Régi meg újabb verseket fordítottam franciából magyarra, Villon-fordításokból írtam a szakdolgozatomat. A 2000-es év után kezdtem foglalkozni a francia–magyar kulturális kapcsolatokkal, ösztöndíjasa is voltam a francia államnak. Érdekel Párizs mint egy nemzetközi francia város, felfedeztem az ottani könyvtárakat, szeretek elrejtőzni a könyvtári nép között, kétévente legalább egy hétre igyekszem elmenni. Mindig találok valamit, ami az én kutatásaimat is lendíti, ugyanakkor verset is szeretek írni Párizsban. Vannak ottani szokásaim, kialakultak az útvonalaim, az ismeretségi köröm, szakmai körökhöz is tartozom.
– Ha jól tudom, előkészületben van a legújabb verseskötete.
– Elég régóta nem publikáltam önálló verseskötetet, 2011-es a legutóbbi. A vásárhelyi Lector Kiadó kért tőlem verseket, ez a kötet van előkészületben. Alkalmi versek, névre szóló köszöntőversek is akadnak, de például olyan is, amit egy párizsi plakát ihletett vagy egy hirdetmény.
Párizsban valamivel több a szabadidőm és egy kicsit el is csendesedem, ilyenkor könnyebben írok verset, hiszen szülővárosomban, Kolozsváron igen sok mindennel foglalkozom.
– A Székely Könyvtár sorozatban napvilágot látott egy verseskötet, amelybe régi székely költők verseit válogatta. Az előszóban az olvasható, hogy nehéz meghatározni, ki is a székely: az-e, aki a Székelyföldön született, vagy az, aki ott élt, és vajon hol vonhatóak meg a Székelyföld határai. Milyen szempontok alapján válogatta a régi székely költeményeket?
– Rájöttem, nagyon nehéz kijelölni a határt, és nem is szabad éles határt vonni akörül, hogy mi a székely. Baróti Szabó Dávid például Magyarországon élt, Kassán, mégis sokan nevezték székelynek. Miközben az egész kötetnyi kéziratot vizsgáltam és sajtó alá rendeztem, újra átgondoltam, hogy ki is számíthat székelynek.
/Régi székely költők, Székely Könyvtár 26., Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda , 2014/-
Az antológia összeállítására a Székelyföld főszerkesztője, Lövétei Lázár László kért fel, újabban pedig arra is, hogy a régi székely prózairodalomból is kötetet állítsak össze. Sokféleképpen megközelíthetjük a székely szövegeket, többféle válogatás létezik, tematikus, területi, és vannak olyan identitásjelölők, amelyekkel számolnunk kell. Ilyen az, hogy valaki ott született vagy műveiben emlegette a székelységet, vagy valamiképpen ahhoz a natio siculicához tartozott, amely Magyarország, Erdély jogtörténetében különleges státusszal bírt. A székely lakosság máig kutatott, izgalmas, és nem elég írásbeli nyomot hagyó történelme is foglalkoztathat bennünket.
zt gondolom, beszélni kell arról is, hogy a mai emberek hogyan ítélik meg saját magukat, hogyan építik fel identitásukat, és ezt még mi szervezi kívülről: az egyház, a csíksomlyói zarándoklat, a magyarországi közember vagy politika befolyása?
Ezek kényes dolgok, mégis azt kell mondanom, hogy valamennyire tiszteletben kell tartani azt is, ahogyan egy csoport önmagáról beszél, amilyennek önmagát láttatni szeretné. Ez nem azt jelenti, hogy a csoport mindenik tagja teljesen egyforma. Jó, hogy a regionális identitásnak vannak szöveges támpontjai, hiszen természetes, hogy tudni akarjuk, milyen mítoszok, szellemek, történetek léteztek ott, ahol élünk.
A kötetben szerepelnek többek közt Lukács István versei, aki Udvarhelyen járt a kollégiumba és aztán Bodosban, édesapám szülőfalujában volt lelkész a 19. században. Ő a székely nép lakóterületének valóságos mitológiáját alakította ki, össze is kötötte a korabeli történelmi eposzdivattal, és azt mondta el magántörténetekben meg közös történetekben. Sok fájdalom van ezekben a versekben és az is, hogy a székelység nem találta meg a helyét. Az antológia hiánypótló, mert inkább történelmi szövegekről tudunk, amik konfliktusokat, politikai döntéseket, futásokat, rablásokat tartalmaznak, de a művészet, az irodalom is felidéz, rögzít a maga módján.
– Milyen periódust ölel fel a kötet?
– Körülbelül a 19. század elejéig tartó időszakból származó költeményeket tartalmaz. Úgy tudom, Fekete Vince (a Székelyföld folyóirat szerkesztője) tervezi, hogy összegyűjti a 19–20. századi székely költők verseit. Különben a régi szövegek válogatása jó munka a kutató számára, ugyanakkor fontos döntés van a kezében: mit tart odavalónak, elég érdekesnek, alkalmasnak, változatosnak. Van a Régi székely költők című kötetben egy különlegesség, a székely nemesnek, vargyasi Daniel István lányának, Polixéniának egy nagyon szép, selyempapírból kivágott és szövegekkel dekorált képverse, ami eddig sehol sem jelent meg.
Szép barokk stílusú, 18. századi női kézimunka, ragasztás, kollázs, betűkkel: képvers. Ma azt mondanánk rá, hogy konkrét költészet. Az is figyelemre méltó, hogy nő a szerző, hiszen a nők önálló szöveget akkoriban ritkán írtak, inkább élő beszédben adták át a kultúrát. Tanultak ugyan a nemesi családok lányai, de esetleg csak imádságot írtak, és nem is versben.
– A Kolozsvári Magyar Napok alatt évről évre megszervezi a bölcsészkar volt diákjainak, tanárainak találkozóját. Idén mire számíthatnak a résztvevők?
– Amikor két éve kezdeményeztem a találkozókat, kíváncsi voltam, hogy lesz-e érdeklődés, visszajönnek-e az egykori diákok, sikerül-e kapcsolatot teremteni velük. Azok, akik tanárok lettek, inkább a középiskolai tanárok köréhez tartozónak vélik magukat és kevésbé az egyetemhez mint műhelyhez. Az idén változás lesz, azt tervezzük, hogy magyarórákat tartunk az egyetemen. A találkozó utáni napon, augusztus 19-én órákat tartanak az oktatók, és aki akar, válogathat közülök, beülhet az előadásokra. Felkértem a kollégákat, hogy ajánljanak érdekes témákat, az is lehet, hogy bevonjuk a doktoranduszokat vagy a máshol tanító végzettjeinket, ez egy új kísérlet lesz. Augusztusban egyébként ott áll a Marianum üresen, sok teremmel, remélem, egy idő után az épület eleven része lesz a Kolozsvári Magyar Napoknak.
Egyed Emese
Egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész Kolozsváron született 1957. július 5-én. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke. Kutatási területe a 18. és 19. századi magyar és európai irodalomtörténet, a felvilágosodás, a magyar és európai színháztörténet, valamint a francia–magyar művelődési, irodalmi kapcsolatok. 1997-ben, 1998-ban, 2000-ben a Romániai Írók Szövetségének díjával, 2003-ban Székelyföld-díjjal tüntették ki, 2012-ben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem díszdoktora címmel. A Magyar Tudományos Akadémia 188. közgyűlésén, a külső tagok fórumán, május 10-én Arany János-díjjal tüntették ki. Az elhangzott indoklás szerint munkássága túlmutat a szigorúan értelmezett tudományos pályán: irodalom- és színháztörténeti kutatásaival, versesköteteivel, oktatómunkájával, a diákszínjátszás népszerűsítéséért végzett fáradozásaival meggyőzően bizonyítja, hogy az írás, az olvasás segít értelmezni a világot.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)
Interjú az Arany János-díjas Egyed Emese irodalomtörténésszel a nagyszalontai költőóriásról, kortárs erdélyi magyar irodalomról, régi székely poétákról.
– A Magyar Írószövetség alapítványának Arany János-díját vette át májusban irodalom- és színháztörténeti kutatásaiért, versesköteteiért, oktatómunkájáért. Hogyan értékeli az elismerést?
– Az Arany-emlékévre én is örömmel készültem, mert a költő mindannyiunk közös kincse, az elismerés pedig kicsit olyan, mintha egy idősebb író egy fiatalabbat megdicsérne. A díj természetesen jólesik, ugyanakkor arra is gondolok, hogy miért nem írtam még három-négy monográfiát. De hátha még van időm erre.
– A költő születésének bicentenáriuma apropóján az egész Kárpát-medencében megemlékeznek Arany munkásságáról ebben az évben. Mit gondol, mi lehet ennek a hozadéka? – Egy ideje divatszerűen szervezik meg az évfordulókat, de persze ezt nem most találták ki. Érdemes odafigyelnünk a kulturális előzményekre, arra, hogy ugyanannak a kultúrának a használói miként értékelik egy korábbi alkotójukat. Arany elég régóta tananyag, hiszen már életében elkezdődött verseinek, balladáinak felfedezése, de aztán a halála után akkora nosztalgiával figyeltek rá, írták meg életrajzait, alakították ki azt a képet, amelyet sokáig életrajzként forgalmaztak, hogy párját ritkítja – ehhez hozzájárult persze a Petőfi-kultusz is. Amikor kihirdették az emlékévet, akár rutinosan is le lehetett volna tudni, de úgy látom, hogy mindenki – a gyerekektől az írókig, tanárokig, az egyszerű olvasó emberekig – bekapcsolódik. Hiszen mindannyiunknak van emléke az Arany-művek olvasásáról, az olyan különleges történelmi vagy történelmet elképzelő fantáziadús mesékről, a társadalom különböző szintjeit összekapcsoló, szinte eposzi, mitikus történetekről, mint amilyen a Toldi. Ezek összekapcsolnak nemzedékeket, és meglepő, különleges nyelvezettel szólnak a 21. század emberéhez.
Ugyanakkor Arany költészetéről nagyon értékes szövegek születnek, tudományos konferenciákat tartanak, amelyek a legújabb kutatási eredményeket mutatják be, például kutatják a könyvekben, folyóiratokban fellelhető széljegyzeteit.
Aranynak az is nagy kísérlete volt, hogy úgy is szólni akart a nagyközönséghez, hogy létre akarta hozni a legjobb magyar nyelvű folyóiratot, amiben nagyrészt világirodalmi hírek szerepeltek: például hogy mit írnak valamelyik országban, mit játszanak egy külföldi színpadon, vagy mi történik éppen Pesten vagy Erdélyben. Megpróbált egy munkatársi csoportot irányítva Budapestről szólni valamennyi humán kultúra iránt érdeklődő magyar olvasóhoz – ez pedig óriási vállalkozás volt. Felértékelődnek a fordításai is, Arisztophanész teljes életművének átültetése, a Shakespeare-fordítások különösképpen – csak ha ezeket vesszük, világirodalmi jelentőségű a munkássága.
– Visszatérve a széljegyzetekre, mi derül ki belőlük?
– Arany olvasói és jegyzetelőszokásait is kutatják, elsősorban a Nagyszalontán őrzött könyvtár anyagában. A széljegyzet kifejezés mondatok, szavak képzetét kelti, de voltaképpen vonásokról, körömjelölésekről, aláhúzásokról, kis nyilakról van szó, amelyek mind megfejtendő titkok. Egyik-másik jegyzést talán nem is a költő, hanem Arany László vagy Gyulai Pál végezte, mert együtt dolgozott velük a Koszorú folyóirat megjelenése céljából. Abban kell reménykedni, hogy a kutatások folytatódnak, és összefogással többet tudunk meg a könyveiről, jegyzetelési szokásairól és róla magáról.
Tudós költő volt, ezt kell mondanunk még akkor is, ha nagyon romantikus egyik-másik megoldása. Pontosan tudta, hogy mit akar, a tanári munkásságából is ez derül ki.
Tanulmányozta az elméleteket, műfajokat az ókortól kezdve a saját koráig, azokból válogatott, fontosnak tartotta a témával való elmélyült foglalkozást, és csak azután tért rá a forma megválasztására, a hangzásra, hangulatra. Görögül jól tudott, latinul is, megtanult németül, franciául és angolul is bizonyos szinten – a kiejtés nem fontos ebben az esetben, a lényeg, hogy nagyon átütő erejű magyar szövegeket hozott létre.
– Az Arany-díj indoklásában olvasható, hogy Ön fáradozásaival meggyőzően bizonyítja: az írás, az olvasás segít értelmezni a világot. Hosszú ideje egyetemi oktatóként tevékenykedik, 18–19. századi irodalmat tanít, ami nem választható el a könyv, a papíralapú információ szeretetétől. Hogyan vélekedik a digitális őrületről, ami áthatja a fiatal generáció gondolkodását, mindennapjait?
– Valamennyiünk mindennapjait áthatja, ebből nem lehet kimaradni, ha akarunk sem, különben elszigetelődünk. Ez sajnos olyan hatalmas tempót ró az emberre, ami nem kellemes, de főleg kiszolgáltatottá tesz, mert annyira nem értünk a digitális világhoz, hogy azonnal felfedezzük a benne rejlő technikai meg erkölcsi veszedelmeket. El is kényelmesedünk, aztán kétségbeesünk, mert nem tudjuk összegyűjteni az elveszett számítógépes anyagainkat és így tovább.
1990 óta oktatok az egyetemen, azelőtt 8 évig középiskolában tanítottam. Nagyon fontos szakasz volt az életemben, bizalmat is adott ahhoz, hogy fiatalokkal továbbra is irodalomról, kultúráról merjek beszélni, és egy olyan tapasztalatot is, amelyet nem lehet megtagadni. Lehet, hogy bizonyos tanításbeli szokásokat középiskolai tanár koromból hozok. Egyébként nem az a gond, hogy a fiatalok használják az internetet, és sokféle adathordozóval bástyázzák körül magukat, örömmel fedezik fel, hogy milyen hamar meg lehet tudni egy hírt vagy ellenőrizni a tanár mondásait a pad alatt, rajtakapni, ha esetleg eltévesztett egy évszámot. Az a baj, hogy nehéz lett a vizsgáztatás, miközben fel akarom mérni a tudásukat, azon kell törnöm a fejemet, hogy miként akarnak túljárni az eszemen a tanítványaim.
Mert túljárhatnak, rengeteg erre a lehetőség, és ez elkeserít, megtöri a lendületemet, rossz érzéseket kelt. Új módszereket kell kidolgoznunk arra, hogy írásban, szóban ellenőrizzük a diákjaink megszerzett ismereteit, kialakított készségeit, mert a régi módszerekkel nem megy. Van, aki arra használja a világhálós lehetőségeket, amire való, de akad, aki gyermetegen: a hozzá legközelebb álló információt lehalássza, és gyorsan felmutatja, mint a saját tudományát.
Gondolkodásra, mérlegelésre, az információval való tisztességes bánásra is nevelnünk kell a diákjainkat, nemcsak irodalomra és művészetre, ez pedig nem egyszerű, ehhez keressük a módokat. Én legalábbis keresem.
– A fiatal generációról szólva miként látja a mai erdélyi irodalmat? A 18–19. században talán létezhetett egyfajta egység a magyar irodalomban, amit a folyóiratok, színház, nyomtatott kiadványok biztosítottak. Ma, amikor minden tekintetben nagyon szerteágazó az irodalmi élet, lehet bármifajta egységről beszélni?
– Akkor is sokféle volt az irodalom, attól is függően, hogy milyen érdeklődésű, tanultságú volt a közönség. Ha visszagondolok az elmúlt évekre, évtizedekre, az erdélyi irodalomban nagy fordulatnak tekinthető, hogy megalakult az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Egy baráti társaság alapította, amely maga elé vett nagy öregeket, megszólította az idősebb nemzedéket Fodor Sándortól Király Lászlóig, Szegedről Fried István kritikust is. Ettől kezdve.
Az irodalmi élet egyre nyilvánosabb, egyre izgalmasabb lett, kiterjedt és megelevenedett. Az első évtizedben a fiatalok nem tudták: kiköltözzenek-e Magyarországra, lapokat alapítsanak, megöljék az öregeket, vagy mi legyen. Aztán nemzedékek váltották egymást, és mondhatni decentralizálódott az irodalmi élet, hatalmas lendületet vett, újraszületett a váradi irodalmi csoport, Csíkban a Székelyföld folyóirat adott otthont kitűnő szépíróknak, Vásárhely egy megújult, de már meglevő műhelyt folytatott, és Kolozsváron is változás történt, hiszen korábban kizárólag az Utunk, majd a Helikon volt az irodalom műhelye, aztán itt is több irodalmi kör kezdett működni párhuzamosan.
Az egyetemi hallgatóság és az irodalomkedvelő közönség azóta is folyamatosan támogatja az alkotókat, veszi a könyveiket, hozzászól és létezik egy eleven műhely, ahol a közönség beleszólhat, hogy milyen a jó irodalom, a műhely pedig elindítja a legfiatalabbakat is. Ahogy az ókorban vagy a 18. századi magyar közegben hexameterrel kísérleteztek és vetélkedtek, hogy mit tudnának kihozni a formából, vagy máshol a szonettel játszottak, úgy léteznek most Erdélyben haiku-, eposzdivatok, a gyerekirodalom is felfelé ível, több kiadó működik. És az erdélyi szerző nem föltétlenül a magyarországi piacon kíván portékát árulni. Úgy tűnt, hogy a 2000-es év körül, de korábban is egy fájdalmas nagy vágy élt bennünk, hogy ismerjenek meg Budapesten, fogadjanak el a magyar olvasók, higgyék el, hogy mi is írunk valamit.
Ez vagy sikerült, vagy nem, többnyire nem sikerült. Lassan rájöttünk, hogy szükség van állandó kapcsolatra az olvasókkal, akik közt mindig lapulnak új, jó írók, csak ki kell csalogatni belőlük és meg kell keresni a hozzánk közeledő, minket kedvelő, bátorító könyvkiadókat. És mivel létrejöttek, fennmaradtak erdélyi kiadók, a szerzők egyik része itteni közönségre számít, ha nem is kizárólagosan. Ugyanakkor színvonalas ez az irodalom, elsősorban itt alakul ki a kritikája, recepciója, és fontos, hogy vannak saját fórumaink.
Ami nagyon hiányzik, az egy olyan gyűjtőhely, könyvtár, ahol együtt lennének a romániai magyar irodalom darabjai 1990-től errefelé.
Hiszen nehéz beszélni erről az irodalomról, ha nem hozzáférhetők az egyes kötetek. Nem kerül be minden a nagy könyvtárakba, a kolozsvári egyetemi könyvtárban sincsenek ezek együtt, ami nagy kár.
– A francia–magyar irodalmi, művelődési kapcsolatokat is kutatja. Mi az, amit kiemelne ebből?
– A francia–magyar kulturális kapcsolatoknak nagy múltja van, legújabban Nagy Pál tette közzé egy antológiában magyar szerzők franciául írt műveit. Jean-Luc Moreau Balassi verseit is lefordította franciára, nemcsak a Bánffy-trilógiát, amelyből sikerkönyv lett francia nyelvterületen. De tudni kell azt is például, hogy létezett olyan erdélyi magyar nemes, aki meglátogatta Rousseau-t és beszélgettek: Teleki József gróf – ezekre a kulturális kapcsolatokra oda kell figyelni.
Francia-magyar szakot végeztem, ehhez az érdeklődésemhez elég későn tértem vissza. Régi meg újabb verseket fordítottam franciából magyarra, Villon-fordításokból írtam a szakdolgozatomat. A 2000-es év után kezdtem foglalkozni a francia–magyar kulturális kapcsolatokkal, ösztöndíjasa is voltam a francia államnak. Érdekel Párizs mint egy nemzetközi francia város, felfedeztem az ottani könyvtárakat, szeretek elrejtőzni a könyvtári nép között, kétévente legalább egy hétre igyekszem elmenni. Mindig találok valamit, ami az én kutatásaimat is lendíti, ugyanakkor verset is szeretek írni Párizsban. Vannak ottani szokásaim, kialakultak az útvonalaim, az ismeretségi köröm, szakmai körökhöz is tartozom.
– Ha jól tudom, előkészületben van a legújabb verseskötete.
– Elég régóta nem publikáltam önálló verseskötetet, 2011-es a legutóbbi. A vásárhelyi Lector Kiadó kért tőlem verseket, ez a kötet van előkészületben. Alkalmi versek, névre szóló köszöntőversek is akadnak, de például olyan is, amit egy párizsi plakát ihletett vagy egy hirdetmény.
Párizsban valamivel több a szabadidőm és egy kicsit el is csendesedem, ilyenkor könnyebben írok verset, hiszen szülővárosomban, Kolozsváron igen sok mindennel foglalkozom.
– A Székely Könyvtár sorozatban napvilágot látott egy verseskötet, amelybe régi székely költők verseit válogatta. Az előszóban az olvasható, hogy nehéz meghatározni, ki is a székely: az-e, aki a Székelyföldön született, vagy az, aki ott élt, és vajon hol vonhatóak meg a Székelyföld határai. Milyen szempontok alapján válogatta a régi székely költeményeket?
– Rájöttem, nagyon nehéz kijelölni a határt, és nem is szabad éles határt vonni akörül, hogy mi a székely. Baróti Szabó Dávid például Magyarországon élt, Kassán, mégis sokan nevezték székelynek. Miközben az egész kötetnyi kéziratot vizsgáltam és sajtó alá rendeztem, újra átgondoltam, hogy ki is számíthat székelynek.
/Régi székely költők, Székely Könyvtár 26., Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda , 2014/-
Az antológia összeállítására a Székelyföld főszerkesztője, Lövétei Lázár László kért fel, újabban pedig arra is, hogy a régi székely prózairodalomból is kötetet állítsak össze. Sokféleképpen megközelíthetjük a székely szövegeket, többféle válogatás létezik, tematikus, területi, és vannak olyan identitásjelölők, amelyekkel számolnunk kell. Ilyen az, hogy valaki ott született vagy műveiben emlegette a székelységet, vagy valamiképpen ahhoz a natio siculicához tartozott, amely Magyarország, Erdély jogtörténetében különleges státusszal bírt. A székely lakosság máig kutatott, izgalmas, és nem elég írásbeli nyomot hagyó történelme is foglalkoztathat bennünket.
zt gondolom, beszélni kell arról is, hogy a mai emberek hogyan ítélik meg saját magukat, hogyan építik fel identitásukat, és ezt még mi szervezi kívülről: az egyház, a csíksomlyói zarándoklat, a magyarországi közember vagy politika befolyása?
Ezek kényes dolgok, mégis azt kell mondanom, hogy valamennyire tiszteletben kell tartani azt is, ahogyan egy csoport önmagáról beszél, amilyennek önmagát láttatni szeretné. Ez nem azt jelenti, hogy a csoport mindenik tagja teljesen egyforma. Jó, hogy a regionális identitásnak vannak szöveges támpontjai, hiszen természetes, hogy tudni akarjuk, milyen mítoszok, szellemek, történetek léteztek ott, ahol élünk.
A kötetben szerepelnek többek közt Lukács István versei, aki Udvarhelyen járt a kollégiumba és aztán Bodosban, édesapám szülőfalujában volt lelkész a 19. században. Ő a székely nép lakóterületének valóságos mitológiáját alakította ki, össze is kötötte a korabeli történelmi eposzdivattal, és azt mondta el magántörténetekben meg közös történetekben. Sok fájdalom van ezekben a versekben és az is, hogy a székelység nem találta meg a helyét. Az antológia hiánypótló, mert inkább történelmi szövegekről tudunk, amik konfliktusokat, politikai döntéseket, futásokat, rablásokat tartalmaznak, de a művészet, az irodalom is felidéz, rögzít a maga módján.
– Milyen periódust ölel fel a kötet?
– Körülbelül a 19. század elejéig tartó időszakból származó költeményeket tartalmaz. Úgy tudom, Fekete Vince (a Székelyföld folyóirat szerkesztője) tervezi, hogy összegyűjti a 19–20. századi székely költők verseit. Különben a régi szövegek válogatása jó munka a kutató számára, ugyanakkor fontos döntés van a kezében: mit tart odavalónak, elég érdekesnek, alkalmasnak, változatosnak. Van a Régi székely költők című kötetben egy különlegesség, a székely nemesnek, vargyasi Daniel István lányának, Polixéniának egy nagyon szép, selyempapírból kivágott és szövegekkel dekorált képverse, ami eddig sehol sem jelent meg.
Szép barokk stílusú, 18. századi női kézimunka, ragasztás, kollázs, betűkkel: képvers. Ma azt mondanánk rá, hogy konkrét költészet. Az is figyelemre méltó, hogy nő a szerző, hiszen a nők önálló szöveget akkoriban ritkán írtak, inkább élő beszédben adták át a kultúrát. Tanultak ugyan a nemesi családok lányai, de esetleg csak imádságot írtak, és nem is versben.
– A Kolozsvári Magyar Napok alatt évről évre megszervezi a bölcsészkar volt diákjainak, tanárainak találkozóját. Idén mire számíthatnak a résztvevők?
– Amikor két éve kezdeményeztem a találkozókat, kíváncsi voltam, hogy lesz-e érdeklődés, visszajönnek-e az egykori diákok, sikerül-e kapcsolatot teremteni velük. Azok, akik tanárok lettek, inkább a középiskolai tanárok köréhez tartozónak vélik magukat és kevésbé az egyetemhez mint műhelyhez. Az idén változás lesz, azt tervezzük, hogy magyarórákat tartunk az egyetemen. A találkozó utáni napon, augusztus 19-én órákat tartanak az oktatók, és aki akar, válogathat közülök, beülhet az előadásokra. Felkértem a kollégákat, hogy ajánljanak érdekes témákat, az is lehet, hogy bevonjuk a doktoranduszokat vagy a máshol tanító végzettjeinket, ez egy új kísérlet lesz. Augusztusban egyébként ott áll a Marianum üresen, sok teremmel, remélem, egy idő után az épület eleven része lesz a Kolozsvári Magyar Napoknak.
Egyed Emese
Egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész Kolozsváron született 1957. július 5-én. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke. Kutatási területe a 18. és 19. századi magyar és európai irodalomtörténet, a felvilágosodás, a magyar és európai színháztörténet, valamint a francia–magyar művelődési, irodalmi kapcsolatok. 1997-ben, 1998-ban, 2000-ben a Romániai Írók Szövetségének díjával, 2003-ban Székelyföld-díjjal tüntették ki, 2012-ben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem díszdoktora címmel. A Magyar Tudományos Akadémia 188. közgyűlésén, a külső tagok fórumán, május 10-én Arany János-díjjal tüntették ki. Az elhangzott indoklás szerint munkássága túlmutat a szigorúan értelmezett tudományos pályán: irodalom- és színháztörténeti kutatásaival, versesköteteivel, oktatómunkájával, a diákszínjátszás népszerűsítéséért végzett fáradozásaival meggyőzően bizonyítja, hogy az írás, az olvasás segít értelmezni a világot.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)
2017. június 11.
Negyedszer tartottak Duna-napot Torockón
Negyedik alkalommal szervezett Duna-napot szombaton a Duna Médiaszolgáltató Zrt. az erdélyi Torockón. Az egész napos rendezvény délelőttjén gyermekprogramokkal, kiállításmegnyitókkal, könyvbemutatóval, a kora délutáni órákban népzenei műsorokkal várták az érdeklődőket, este könnyűzenei együttesek váltják egymást a Székelykő sziklafalára néző színpadon. A torockói Duna-ház pincéjében berendezett „Hogy volt?!" című médiatörténeti kiállítást Vaszily Miklós, az MTVA vezérigazgatója nyitotta meg. A magyar Rádió- és Televíziótörténeti Kiállítóhely gyűjteményéből szervezett kiállítás az MTI, a magyar rádió, a magyar televízió történetének legszebb pillanatait mutatja be.
Az egész napos rendezvény ünnepélyes megnyitóján Dobos Menyhért, a Duna Médiaszolgáltató Zrt. vezérigazgatója elmondta, a négy éve felavatott torockói Duna-ház ma már nemcsak médiaközpont, hanem a magyar szó, a magyar kultúra és a magyar hagyomány őrzője. Úgy vélte: a szórványban élő magyaroknak „kétségbeesést elűző igékre van szükségük és hitre, mert a hit néha sokkal erősebb mint a tudás". Hozzátette: addig marad meg a magyarság, ameddig érti Arany János nyelvét. Grezsa István kormánybiztos köszöntőjében a magyar kormány feladatának nevezte, hogy a világban szétszóródott magyarságot újra egy 15 milliós közösségbe szervezze. Nagy-Magyarország szétesésének közelgő centenáriuma kapcsán kijelentette, hogy a 21. századi magyarságnak „metaforaváltásra" van szüksége.
"Nem tudjuk feldolgozni Trianon mérhetetlen veszteségét, mert feldolgozhatatlan, azonban a 21. században nem lehet mindig visszatekinteni, és az áldozat, a fájdalom metaforájával gondolkodni és dolgozni. Jobb, ha az elpusztíthatatlan túlélési erőnkre utalunk. Hiszen nemcsak a tatárt, a törököt, a Habsburg uralmat, az oroszokat éltük túl, hanem a borzalmas és a magyarság számára oly keserű veszteségeket hordozó 20. század után is esélyt kaptunk arra, hogy minden veszteség ellenére a 21. században a Kárpát-medence meghatározó nemzete legyünk" – fogalmazott a miniszteri biztos. Hozzátette, a metaforaváltáshoz összefogásra és a Duna-naphoz hasonló rendezvényekre van szükség.
A koncertek szünetében Lengyel Györgyi, az Emberi Erőforrások Minisztériumának közigazgatási államtitkára a közmédiának elmondta: segítséget ígért Torockó polgármesterének ahhoz, hogy az erdélyi település is a világörökség részévé váljon, akárcsak magyarországi testvértelepülése, Hollókő.
A torockói faluközpontban felállított színpadon délután helyi hagyományőrzők, valamint a Felszállott a páva népzenei tehetségkutatóból ismert Tokos Zenekar, Vaszi Levente és Vrencsán Anita szórakoztatta a közönséget.
Az esti órák programjában Szabó Balázs Bandája, Varga Miklós, a Magashegyi Underground és Petruska lép a közönség elé. A rendezvény tűzijátékkal ér véget.
Gazda Árpád / MTI Erdély.ma
Negyedik alkalommal szervezett Duna-napot szombaton a Duna Médiaszolgáltató Zrt. az erdélyi Torockón. Az egész napos rendezvény délelőttjén gyermekprogramokkal, kiállításmegnyitókkal, könyvbemutatóval, a kora délutáni órákban népzenei műsorokkal várták az érdeklődőket, este könnyűzenei együttesek váltják egymást a Székelykő sziklafalára néző színpadon. A torockói Duna-ház pincéjében berendezett „Hogy volt?!" című médiatörténeti kiállítást Vaszily Miklós, az MTVA vezérigazgatója nyitotta meg. A magyar Rádió- és Televíziótörténeti Kiállítóhely gyűjteményéből szervezett kiállítás az MTI, a magyar rádió, a magyar televízió történetének legszebb pillanatait mutatja be.
Az egész napos rendezvény ünnepélyes megnyitóján Dobos Menyhért, a Duna Médiaszolgáltató Zrt. vezérigazgatója elmondta, a négy éve felavatott torockói Duna-ház ma már nemcsak médiaközpont, hanem a magyar szó, a magyar kultúra és a magyar hagyomány őrzője. Úgy vélte: a szórványban élő magyaroknak „kétségbeesést elűző igékre van szükségük és hitre, mert a hit néha sokkal erősebb mint a tudás". Hozzátette: addig marad meg a magyarság, ameddig érti Arany János nyelvét. Grezsa István kormánybiztos köszöntőjében a magyar kormány feladatának nevezte, hogy a világban szétszóródott magyarságot újra egy 15 milliós közösségbe szervezze. Nagy-Magyarország szétesésének közelgő centenáriuma kapcsán kijelentette, hogy a 21. századi magyarságnak „metaforaváltásra" van szüksége.
"Nem tudjuk feldolgozni Trianon mérhetetlen veszteségét, mert feldolgozhatatlan, azonban a 21. században nem lehet mindig visszatekinteni, és az áldozat, a fájdalom metaforájával gondolkodni és dolgozni. Jobb, ha az elpusztíthatatlan túlélési erőnkre utalunk. Hiszen nemcsak a tatárt, a törököt, a Habsburg uralmat, az oroszokat éltük túl, hanem a borzalmas és a magyarság számára oly keserű veszteségeket hordozó 20. század után is esélyt kaptunk arra, hogy minden veszteség ellenére a 21. században a Kárpát-medence meghatározó nemzete legyünk" – fogalmazott a miniszteri biztos. Hozzátette, a metaforaváltáshoz összefogásra és a Duna-naphoz hasonló rendezvényekre van szükség.
A koncertek szünetében Lengyel Györgyi, az Emberi Erőforrások Minisztériumának közigazgatási államtitkára a közmédiának elmondta: segítséget ígért Torockó polgármesterének ahhoz, hogy az erdélyi település is a világörökség részévé váljon, akárcsak magyarországi testvértelepülése, Hollókő.
A torockói faluközpontban felállított színpadon délután helyi hagyományőrzők, valamint a Felszállott a páva népzenei tehetségkutatóból ismert Tokos Zenekar, Vaszi Levente és Vrencsán Anita szórakoztatta a közönséget.
Az esti órák programjában Szabó Balázs Bandája, Varga Miklós, a Magashegyi Underground és Petruska lép a közönség elé. A rendezvény tűzijátékkal ér véget.
Gazda Árpád / MTI Erdély.ma
2017. június 14.
„Pünkösdi muzsika”
Berde Mária gondolatai az 1929. évi Bethlen-ünnep alkalmával
P. Szathmáry Károly (1831–1891) a nagyenyedi Bethlen-kollégium tudósprofesszora és krónikása (1862–1868), a kollégiumnak szentelt és 1868-ban Nagyenyeden kiadott monográfiában az egykori kollégiumi ünnepségek kapcsán többek között ezeket írta: „A mulatságok és ünnepségek sorát 1820-tól kezdve egy újabban kezdett kegyeleti ünnep is növelte: a Bethlen Gábor-ünnep, az alapító nagy fejedelem emlékére. Ez ünnepet Baló József nevű ifjú indítványozá, ki éppen maga tartá Hegedűs Sámuel tanvezetősége alatt az első emlékbeszédet. Ez év óta minden évben megtartatik, kisebb-nagyobb ünnepélyességgel”.
Következésképpen a nagyenyedi Bethlen-ünnepség immár szinte két évszázados gazdag múltra tekint vissza. Kezdetben szűkebb körben, Gábor napján, később május elsején, a kollégium 1622-as alapítási napján zajlott az ünnepség. 1822-ben, az alapítás 200. évfordulóján is ekkor zajlott az esemény. Ez alkalommal Almási István, a logika klasszis tanítója 85 oldalas emlékbeszéde után, Szabó Ferenc, a poétai osztály rendes tanítója 100 szakaszos alkalmi versével hódolt a fejedelemnek. 1837-ben ismételten 65 szakaszos dicsőítő vers hangzott el, majd 1840-ben és 1842-ben Hankó Dániel, a költészeti osztály tanítója 65, illetve 180 szakaszos versében idézte föl az iskolaalapító nagyságát.
Az 1848–49-es forradalom után az újrainduló első nyilvános ünnepről az Arany János szerkeszette Koszorú című folyóirat 1863-as évfolyama szolgál tömör tudósítással, az 1869-es ünnepségről a Kolozsvári Közlöny tájékoztatta olvasóit, az 1877-es eseményről Garda József igazgató tanévzáró beszédéből szerzünk tudomást, aProtestáns Egyházi és Iskolai Lap az 1882-es májusi ünnepséget örökíti meg, az 1890. májusi műsorról Makkai Domokos rektorprofesszor tanévzáró beszédében szólt elismeréssel, míg az 1900. évi ünnepély lefolyásáról a helybeli Közérdek című újság tájékoztatta a közönséget. 1909. május 8-án Bethlen Gábor marosillyei szülőházát látja el a kollégium tanári kara, diáksága ma is ott álló emléktáblával, 1913 novemberében, Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 300 éves évfordulóján, Bodrogi János kollégiumi történelemtanár több mint 100 enyedi diák kíséretében utazik föl Kolozsvárra, mely alkalommal a „Kolozsmegyei Általános Tanítóegylet”, az „Országos Középiskolai Tanáregyesület Kolozsvári Köre” és az „Erdélyrészi Tanító Egyesületek Szövetsége” által rendezett emlékünnepségen tart nagyszabású emlékbeszédet. 1922-ben, a kollégium 300 éves évfordulóján hasonlóképpen többnapos, tartalmas ünnepi rendezvénysorozat színhelye a Bethlen-kollégium. 1929-ben pedig, fejedelmünk halálának 300 éves évfordulóján valamennyi erdélyi lap, újság, folyóirat terjedelmes helyet szentelt iskolaalapító, nemzetmegtartó és erősítő fejedelmünk áldott emlékének.
Ez utóbbi esemény részese volt azon évben Berde Mária is, egykori enyedi diák, író és költő, akinek az ünnepély alkalmával, 88 évvel ezelőtt megfogalmazott és manapság is érvényes gondolatai:Pünkösdi muzsika címmel az Enyedi Újság 1929. június 9-i számában láttak napvilágot, s melyet itt és most készséggel ajánlok valamennyiünk szíves figyelmébe.
„Idestova háromszáz esztendeje lesz, hogy a legnagyobb erdélyi fejedelem lehunyta a szemét. A hagyaték, amely utána megmaradt, nagy volt földiekben is: a fejedelemasszonyra Erdély szállott, a Domus Austriaca hét vármegyét örökölt utána és évi nyolcszáz pengőforintot jövedelmező vagyon jutott az enyedi kollégiumnak. De volt ennél jóval hatalmasabb hagyatéka is a fejedelemnek: az ő szellemi testamentoma. Egyik része ennek a nagy nemzeti gondolat, a történelmi koncepció, amelyért a fejedelem egész életén át hasztalan viaskodott s amelyhez minden utóda törpének bizonyult. A másik, az idők múlásával és változásával sem esendő lélekfeladat: az igazi bethleni szellemnek a vallásiakban való ápolása.
Hét esztendővel ezelőtt, a fejedelmi kollégium háromszázados alapítási ünnepén egy versemet ajánlottam fel az intézet ifjúságának, amelyben a katalaunumi halott harcosok lelkéről emlékeztem meg, akik tovább folytatták a magasban a földön eldöntetlen viaskodást. Sejtelemmel ejtettem ki akkor a jóslatot, hogy a világháború testi hadakozásai után most már a szellemiek következnek és jószerencsét kívántam ebben a viadalban a fehérebb fegyverekkel küzdőknek.
Ma áll a küzdelem. Itt, Erdély hegyfalai között mi még talán csak szórványosan hallottunk ezekről a háborúságokról, amelyet a magyarság saját belső frontján indított. Az új történetírás harci jelszóul tűzte ki magának a »történelmi átértékelést«. Nem vagyok ellensége a jeligének, a történelem nem olyan abszolút tudomány, hogy az idők távola ne adhatna folyton új színt a múlt eseményeinek és cselekedeteinek és ne tehetné a jelen kívánságai szerint nagyobbá vagy kisebbé azoknak viszonylagos értékét. Igazat adok annak a történésznek is, aki a részekre szakadt magyarságnak új feladatokat tűz ki a történelmi kutatás terén; vallom magam is, hogy a mai Erdély embere elsősorban a maga külön múltjában kell hogy felkeresse és kövesse férfi és női eszményképeit, mert azok lehetnek legjobb tanácsadói – de találkozunk ma olyan »átértékelési« nézőpontokkal, amelyek joggal döbbentik meg a lelket. Mit szóljunk ahhoz az irányhoz, amely a magyar nemzet történetét objektivebb és katholikusabb megvilágításban akarja látni és bemutatni, mint ahogy eddig történt? – Lehet-e, szabad-e a történelmen, amelynek épületén a nagy katholikus történészek, Pray, Katona együtt építettek a protestánsokkal, felekezeti restaurációt végezni?
A mű, amelyre ebből a szempontból fel kell hívnom a figyelmet Szekfű Gyula Bethlen Gábora. E könyv lapjairól a nagy fejedelem mint uralkodó, mint hadvezér és diplomáciai lángész megnagyobbodva tekint reánk, alakja szemlátomást fényesül az új megvilágításban; egész tragikumában átéljük a keserű sorsot, hogy ekkora képességekkel bíró férfiú csupán egy kicsiny, függő fejedelemségnek szuverénje lehetett! Köszönjük Szekfűnek ezt az eszméltetést, de fáj nekünk Bethlen hivatásának az ő korabeli egyetemes magyarság nézőpontjából való átértékelése, főképpen fáj pedig az a merész állítása, hogy a vallásháborúk és háborgattatások századaiban Erdély sem ismert nagyobb türelmességet, mint Európa többi országai és hogy itt is a Cuius regio, eius religio elve pusztított.
Mi, akik Bethlen Gábor árnyékában nőttünk fel, tudjuk, hogy ezt a tételt a mi lelki törvényszékünk előtt nem kell vitatnunk. Mi erdélyiek nem iskolában tanultuk a toleranciát, örökségképpen kaptuk, éltük és gyakoroltuk azt! Egy példa: a mi földesuraink helyet adtak ősi földeiken a máshitűek fogadalmi keresztjeinek – ezer s ezer ilyen feszület tanúskodik rólunk az Isten és az emberek előtt –, de azokért, akik sohasem ültek azon tanufák alatt, a nem közülünk valókért idézzük a múlt tényeit, hozzuk fel lelki tanítónk mellett az igazságokat, hogy Bethlen Gábor főemberei között a szombatos Péchy, a katholikus Kamuthi, a görögkeleti Márkó találtatik, hogy a fejedelem visszaadatta a többségben lévő katholikus gyülekezeteknek a templomaikat, hogy kétszáz pengőre büntette azt, aki jobbágyát más felekezetű istentisztelet hallgatására kényszerítette, hogy apja tudott lenni a morva anabaptistáknak és a Konstantinápolyból behívott zsidóknak! Hogy foglalkozott görögkeleti alattvalóinak lelki dolgaival, hogy püspöki helynökséget szervezett a katholikusoknak, amely máig szolgál a lelkeknek... Kérdezek én mindenkit: ki tud idézni ilyen példasort más népek történetéből?
Hozzátok fordulok, Bethlen ifjúság: A ti örökrészetek a legnagyobb, legszentebb minden bethleni hagyaték között! Ne hagyjátok magatokat kitudni ennek az örökségnek dicsőségéből, ne engedjétek eldisputálni magatoktól ősi jogotokat, elsőszülöttségeteket a bethlen tolerancia birtokolására. Mert ez a mi legdrágább kincsünk, a hófehér virág, amely először a mi hegyeink között nyílt ki az egész világon. Szálljatok szembe tiszta homlokkal a lelkiismereti szabadság eszméjéért, dokumentáljátok annak vérünkké váltát élettel, tettel, szóval; hirdessétek, hogy nekünk a Szentírás akkor is szent, ha nem Károli, hanem Káldy fordította s akár Ştefan cel Mare, akár Bethlen Gábor anyanyelvén olvassa a hívő!
Bethlen Gábor életének egy drágaemlékű epizódjával zárom szavaimat. Egy alkalommal, – mint azt a katholikus Gál Péter írja meg – a fejedelem a pünkösd ünnepére oda adta vala minden muzsikását a katholikus templomnak a nagymisére, hogy az ünnepnek fényéből semmi se hiányozzék. Ezt a kegyességet tartsuk számon, ezt mutassuk oda a szeretetlenségnek, ezt tanítsuk mindenhol, ahova a sors csak elvezet, hadd érezzen fel a mi példánkon a közöny és a gyűlölet; – mert a mások lelkének ez a megértése, ez a békessége és jóságos megvidámítása az igazi bethleni szellem, ez legyen a mi mindennapi ajándékunk, mindenkinek készséggel felajánlott pünkösdi muzsikaszónk!”
Győrfi Dénes Szabadság (Kolozsvár)
Berde Mária gondolatai az 1929. évi Bethlen-ünnep alkalmával
P. Szathmáry Károly (1831–1891) a nagyenyedi Bethlen-kollégium tudósprofesszora és krónikása (1862–1868), a kollégiumnak szentelt és 1868-ban Nagyenyeden kiadott monográfiában az egykori kollégiumi ünnepségek kapcsán többek között ezeket írta: „A mulatságok és ünnepségek sorát 1820-tól kezdve egy újabban kezdett kegyeleti ünnep is növelte: a Bethlen Gábor-ünnep, az alapító nagy fejedelem emlékére. Ez ünnepet Baló József nevű ifjú indítványozá, ki éppen maga tartá Hegedűs Sámuel tanvezetősége alatt az első emlékbeszédet. Ez év óta minden évben megtartatik, kisebb-nagyobb ünnepélyességgel”.
Következésképpen a nagyenyedi Bethlen-ünnepség immár szinte két évszázados gazdag múltra tekint vissza. Kezdetben szűkebb körben, Gábor napján, később május elsején, a kollégium 1622-as alapítási napján zajlott az ünnepség. 1822-ben, az alapítás 200. évfordulóján is ekkor zajlott az esemény. Ez alkalommal Almási István, a logika klasszis tanítója 85 oldalas emlékbeszéde után, Szabó Ferenc, a poétai osztály rendes tanítója 100 szakaszos alkalmi versével hódolt a fejedelemnek. 1837-ben ismételten 65 szakaszos dicsőítő vers hangzott el, majd 1840-ben és 1842-ben Hankó Dániel, a költészeti osztály tanítója 65, illetve 180 szakaszos versében idézte föl az iskolaalapító nagyságát.
Az 1848–49-es forradalom után az újrainduló első nyilvános ünnepről az Arany János szerkeszette Koszorú című folyóirat 1863-as évfolyama szolgál tömör tudósítással, az 1869-es ünnepségről a Kolozsvári Közlöny tájékoztatta olvasóit, az 1877-es eseményről Garda József igazgató tanévzáró beszédéből szerzünk tudomást, aProtestáns Egyházi és Iskolai Lap az 1882-es májusi ünnepséget örökíti meg, az 1890. májusi műsorról Makkai Domokos rektorprofesszor tanévzáró beszédében szólt elismeréssel, míg az 1900. évi ünnepély lefolyásáról a helybeli Közérdek című újság tájékoztatta a közönséget. 1909. május 8-án Bethlen Gábor marosillyei szülőházát látja el a kollégium tanári kara, diáksága ma is ott álló emléktáblával, 1913 novemberében, Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 300 éves évfordulóján, Bodrogi János kollégiumi történelemtanár több mint 100 enyedi diák kíséretében utazik föl Kolozsvárra, mely alkalommal a „Kolozsmegyei Általános Tanítóegylet”, az „Országos Középiskolai Tanáregyesület Kolozsvári Köre” és az „Erdélyrészi Tanító Egyesületek Szövetsége” által rendezett emlékünnepségen tart nagyszabású emlékbeszédet. 1922-ben, a kollégium 300 éves évfordulóján hasonlóképpen többnapos, tartalmas ünnepi rendezvénysorozat színhelye a Bethlen-kollégium. 1929-ben pedig, fejedelmünk halálának 300 éves évfordulóján valamennyi erdélyi lap, újság, folyóirat terjedelmes helyet szentelt iskolaalapító, nemzetmegtartó és erősítő fejedelmünk áldott emlékének.
Ez utóbbi esemény részese volt azon évben Berde Mária is, egykori enyedi diák, író és költő, akinek az ünnepély alkalmával, 88 évvel ezelőtt megfogalmazott és manapság is érvényes gondolatai:Pünkösdi muzsika címmel az Enyedi Újság 1929. június 9-i számában láttak napvilágot, s melyet itt és most készséggel ajánlok valamennyiünk szíves figyelmébe.
„Idestova háromszáz esztendeje lesz, hogy a legnagyobb erdélyi fejedelem lehunyta a szemét. A hagyaték, amely utána megmaradt, nagy volt földiekben is: a fejedelemasszonyra Erdély szállott, a Domus Austriaca hét vármegyét örökölt utána és évi nyolcszáz pengőforintot jövedelmező vagyon jutott az enyedi kollégiumnak. De volt ennél jóval hatalmasabb hagyatéka is a fejedelemnek: az ő szellemi testamentoma. Egyik része ennek a nagy nemzeti gondolat, a történelmi koncepció, amelyért a fejedelem egész életén át hasztalan viaskodott s amelyhez minden utóda törpének bizonyult. A másik, az idők múlásával és változásával sem esendő lélekfeladat: az igazi bethleni szellemnek a vallásiakban való ápolása.
Hét esztendővel ezelőtt, a fejedelmi kollégium háromszázados alapítási ünnepén egy versemet ajánlottam fel az intézet ifjúságának, amelyben a katalaunumi halott harcosok lelkéről emlékeztem meg, akik tovább folytatták a magasban a földön eldöntetlen viaskodást. Sejtelemmel ejtettem ki akkor a jóslatot, hogy a világháború testi hadakozásai után most már a szellemiek következnek és jószerencsét kívántam ebben a viadalban a fehérebb fegyverekkel küzdőknek.
Ma áll a küzdelem. Itt, Erdély hegyfalai között mi még talán csak szórványosan hallottunk ezekről a háborúságokról, amelyet a magyarság saját belső frontján indított. Az új történetírás harci jelszóul tűzte ki magának a »történelmi átértékelést«. Nem vagyok ellensége a jeligének, a történelem nem olyan abszolút tudomány, hogy az idők távola ne adhatna folyton új színt a múlt eseményeinek és cselekedeteinek és ne tehetné a jelen kívánságai szerint nagyobbá vagy kisebbé azoknak viszonylagos értékét. Igazat adok annak a történésznek is, aki a részekre szakadt magyarságnak új feladatokat tűz ki a történelmi kutatás terén; vallom magam is, hogy a mai Erdély embere elsősorban a maga külön múltjában kell hogy felkeresse és kövesse férfi és női eszményképeit, mert azok lehetnek legjobb tanácsadói – de találkozunk ma olyan »átértékelési« nézőpontokkal, amelyek joggal döbbentik meg a lelket. Mit szóljunk ahhoz az irányhoz, amely a magyar nemzet történetét objektivebb és katholikusabb megvilágításban akarja látni és bemutatni, mint ahogy eddig történt? – Lehet-e, szabad-e a történelmen, amelynek épületén a nagy katholikus történészek, Pray, Katona együtt építettek a protestánsokkal, felekezeti restaurációt végezni?
A mű, amelyre ebből a szempontból fel kell hívnom a figyelmet Szekfű Gyula Bethlen Gábora. E könyv lapjairól a nagy fejedelem mint uralkodó, mint hadvezér és diplomáciai lángész megnagyobbodva tekint reánk, alakja szemlátomást fényesül az új megvilágításban; egész tragikumában átéljük a keserű sorsot, hogy ekkora képességekkel bíró férfiú csupán egy kicsiny, függő fejedelemségnek szuverénje lehetett! Köszönjük Szekfűnek ezt az eszméltetést, de fáj nekünk Bethlen hivatásának az ő korabeli egyetemes magyarság nézőpontjából való átértékelése, főképpen fáj pedig az a merész állítása, hogy a vallásháborúk és háborgattatások századaiban Erdély sem ismert nagyobb türelmességet, mint Európa többi országai és hogy itt is a Cuius regio, eius religio elve pusztított.
Mi, akik Bethlen Gábor árnyékában nőttünk fel, tudjuk, hogy ezt a tételt a mi lelki törvényszékünk előtt nem kell vitatnunk. Mi erdélyiek nem iskolában tanultuk a toleranciát, örökségképpen kaptuk, éltük és gyakoroltuk azt! Egy példa: a mi földesuraink helyet adtak ősi földeiken a máshitűek fogadalmi keresztjeinek – ezer s ezer ilyen feszület tanúskodik rólunk az Isten és az emberek előtt –, de azokért, akik sohasem ültek azon tanufák alatt, a nem közülünk valókért idézzük a múlt tényeit, hozzuk fel lelki tanítónk mellett az igazságokat, hogy Bethlen Gábor főemberei között a szombatos Péchy, a katholikus Kamuthi, a görögkeleti Márkó találtatik, hogy a fejedelem visszaadatta a többségben lévő katholikus gyülekezeteknek a templomaikat, hogy kétszáz pengőre büntette azt, aki jobbágyát más felekezetű istentisztelet hallgatására kényszerítette, hogy apja tudott lenni a morva anabaptistáknak és a Konstantinápolyból behívott zsidóknak! Hogy foglalkozott görögkeleti alattvalóinak lelki dolgaival, hogy püspöki helynökséget szervezett a katholikusoknak, amely máig szolgál a lelkeknek... Kérdezek én mindenkit: ki tud idézni ilyen példasort más népek történetéből?
Hozzátok fordulok, Bethlen ifjúság: A ti örökrészetek a legnagyobb, legszentebb minden bethleni hagyaték között! Ne hagyjátok magatokat kitudni ennek az örökségnek dicsőségéből, ne engedjétek eldisputálni magatoktól ősi jogotokat, elsőszülöttségeteket a bethlen tolerancia birtokolására. Mert ez a mi legdrágább kincsünk, a hófehér virág, amely először a mi hegyeink között nyílt ki az egész világon. Szálljatok szembe tiszta homlokkal a lelkiismereti szabadság eszméjéért, dokumentáljátok annak vérünkké váltát élettel, tettel, szóval; hirdessétek, hogy nekünk a Szentírás akkor is szent, ha nem Károli, hanem Káldy fordította s akár Ştefan cel Mare, akár Bethlen Gábor anyanyelvén olvassa a hívő!
Bethlen Gábor életének egy drágaemlékű epizódjával zárom szavaimat. Egy alkalommal, – mint azt a katholikus Gál Péter írja meg – a fejedelem a pünkösd ünnepére oda adta vala minden muzsikását a katholikus templomnak a nagymisére, hogy az ünnepnek fényéből semmi se hiányozzék. Ezt a kegyességet tartsuk számon, ezt mutassuk oda a szeretetlenségnek, ezt tanítsuk mindenhol, ahova a sors csak elvezet, hadd érezzen fel a mi példánkon a közöny és a gyűlölet; – mert a mások lelkének ez a megértése, ez a békessége és jóságos megvidámítása az igazi bethleni szellem, ez legyen a mi mindennapi ajándékunk, mindenkinek készséggel felajánlott pünkösdi muzsikaszónk!”
Győrfi Dénes Szabadság (Kolozsvár)
2017. június 16.
Tanévzáró a PKE-n, szoboravatással
Mint azt már beharangoztuk, a Partiumi Keresztény Egyetem tanévzáró ünnepségére június 17-én, holnap kerül sor Nagyváradon, egyúttal szoboravatás is lesz az Arany-bicentenárium örvén. Időközben kialakult az ünnepség programja.
Az ünnepélyes tanévzáróra szombaton 10 órától kerül sor a nagyvárad-újvárosi református templomban (Kálvin/Calvin u. 1. sz.). Arany János teljes alakos szobrának felavatására a róla elnevezett egyetemi kollégium előterében, a templom mögött (volt Teleki, ma Városháza u. 36. sz.) kerítenek sort.
PROGRAM
9.45 Hallgatók, oktatók átvonulása az egyházkerületi székházból (Teleki/Városháza u. 27. sz.) az újvárosi („kéttornyú”) református templomba
10.00 Tanévzáró ünnepség
Ének: Szózat
Igehirdetés – Pálfi József, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora
Meghívottak köszöntése – Szomor Abigél, egyetemi lelkész
Tanévzáró beszéd – Pálfi József rektor
Köszöntőbeszéd – Kató Béla erdélyi püspök, a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának elnöke
A Partiumi Keresztény Egyetem kórusának szolgálata
Érdemoklevelek átadása
Kulcsátadás, kulcsátvétel
11.30 Arany János szobrának felavatása, levezeti Nemes Csaba minisztériumi főtanácsadó
Ünnepi beszéd – Tőkés László, a Pro Universitate Partium Alapítvány Kuratóriumának elnöke
A szobor leleplezése. A műalkotást Mihály Gábor Munkácsy-díjas szobrászművész készítette, bemutatja Feledy Balázs művészettörténész. http://itthon.ma
Mint azt már beharangoztuk, a Partiumi Keresztény Egyetem tanévzáró ünnepségére június 17-én, holnap kerül sor Nagyváradon, egyúttal szoboravatás is lesz az Arany-bicentenárium örvén. Időközben kialakult az ünnepség programja.
Az ünnepélyes tanévzáróra szombaton 10 órától kerül sor a nagyvárad-újvárosi református templomban (Kálvin/Calvin u. 1. sz.). Arany János teljes alakos szobrának felavatására a róla elnevezett egyetemi kollégium előterében, a templom mögött (volt Teleki, ma Városháza u. 36. sz.) kerítenek sort.
PROGRAM
9.45 Hallgatók, oktatók átvonulása az egyházkerületi székházból (Teleki/Városháza u. 27. sz.) az újvárosi („kéttornyú”) református templomba
10.00 Tanévzáró ünnepség
Ének: Szózat
Igehirdetés – Pálfi József, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora
Meghívottak köszöntése – Szomor Abigél, egyetemi lelkész
Tanévzáró beszéd – Pálfi József rektor
Köszöntőbeszéd – Kató Béla erdélyi püspök, a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának elnöke
A Partiumi Keresztény Egyetem kórusának szolgálata
Érdemoklevelek átadása
Kulcsátadás, kulcsátvétel
11.30 Arany János szobrának felavatása, levezeti Nemes Csaba minisztériumi főtanácsadó
Ünnepi beszéd – Tőkés László, a Pro Universitate Partium Alapítvány Kuratóriumának elnöke
A szobor leleplezése. A műalkotást Mihály Gábor Munkácsy-díjas szobrászművész készítette, bemutatja Feledy Balázs művészettörténész. http://itthon.ma
2017. június 17.
Arany János-szobrot avattak Nagyváradon
A Partiumi Keresztény Egyetem tanévzáró ünnepségét követően felavatták Arany János álló bronzszobrát Nagyváradon.
A város egyetlen egész alakos Arany-szobrát Mihály Gábor Munkácsy-díjas szobrászművész készítette.
A szobrot Tőkés László, a Pro Universitate Partium Alapítvány Kuratóriumának elnöke és Pálfi József, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora avatta fel az egyetem kollégiumának udvarán, az intézmény tanévzáró ünnepsége után.
„A keresztény hit és a magyar nyelv veszendő becsületének a helyreállítására indít minket bibliás költőnk szobra” – hangoztatta ünnepi beszédében Tőkés László. Úgy értékelte: Partium nagy szülötte jelképesen ismét hazatér, a szoboravatás kiemelkedő momentuma az Arany János-emlékévnek, de ugyanígy a reformáció 500 éves jubileumának is, hiszen egy református szellemóriásnak adóz.
Mihály Gábor Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása a nagyvárad-újvárosi református templom mögött, annak az Arany János Kollégiumnak az előterében áll, amelynek új szárnyát másfél évtizede Mádl Ferenc akkori magyar államfő avatta fel - mutatott rá az EP-képviselő. Emlékeztetett: idén március 2-án, a költő születésének évfordulóján Áder János jelenlegi köztársasági elnök Nagyszalontán úgy indította el az Arany-emlékévet, hogy hitet tett a magyar nemzet újjászületése mellett, arra buzdítva „dadogó magyarságunkat”, hogy használja anyanyelvünk árnyalatait, gazdag szókincsét.
Az EP-képviselő leszögezte: a Partiumi Keresztény Egyetem és az Arany János Kollégium nagy küzdelmek és állhatatos erőfeszítések révén abból a célból jött létre, hogy helyreállítsa a magyar nyelvű felsőoktatást.
„Hívő, testvéri érzéssel, őszinte elismeréssel és Isten iránti hálaadással tekintek azokra az egyetemi hallgatókra, valamint drága szüleikre, akik mostoha helyzetükben nem az önfeladás útját választották, hanem éltek emberi és közösségi jogaikkal, és maguk is készek kiállni a nemzet ügye mellett és megmutatni a magyar nyelv becsületét” - mondta Tőkés László az Arany János születésének 200. itthon.ma
A Partiumi Keresztény Egyetem tanévzáró ünnepségét követően felavatták Arany János álló bronzszobrát Nagyváradon.
A város egyetlen egész alakos Arany-szobrát Mihály Gábor Munkácsy-díjas szobrászművész készítette.
A szobrot Tőkés László, a Pro Universitate Partium Alapítvány Kuratóriumának elnöke és Pálfi József, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora avatta fel az egyetem kollégiumának udvarán, az intézmény tanévzáró ünnepsége után.
„A keresztény hit és a magyar nyelv veszendő becsületének a helyreállítására indít minket bibliás költőnk szobra” – hangoztatta ünnepi beszédében Tőkés László. Úgy értékelte: Partium nagy szülötte jelképesen ismét hazatér, a szoboravatás kiemelkedő momentuma az Arany János-emlékévnek, de ugyanígy a reformáció 500 éves jubileumának is, hiszen egy református szellemóriásnak adóz.
Mihály Gábor Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása a nagyvárad-újvárosi református templom mögött, annak az Arany János Kollégiumnak az előterében áll, amelynek új szárnyát másfél évtizede Mádl Ferenc akkori magyar államfő avatta fel - mutatott rá az EP-képviselő. Emlékeztetett: idén március 2-án, a költő születésének évfordulóján Áder János jelenlegi köztársasági elnök Nagyszalontán úgy indította el az Arany-emlékévet, hogy hitet tett a magyar nemzet újjászületése mellett, arra buzdítva „dadogó magyarságunkat”, hogy használja anyanyelvünk árnyalatait, gazdag szókincsét.
Az EP-képviselő leszögezte: a Partiumi Keresztény Egyetem és az Arany János Kollégium nagy küzdelmek és állhatatos erőfeszítések révén abból a célból jött létre, hogy helyreállítsa a magyar nyelvű felsőoktatást.
„Hívő, testvéri érzéssel, őszinte elismeréssel és Isten iránti hálaadással tekintek azokra az egyetemi hallgatókra, valamint drága szüleikre, akik mostoha helyzetükben nem az önfeladás útját választották, hanem éltek emberi és közösségi jogaikkal, és maguk is készek kiállni a nemzet ügye mellett és megmutatni a magyar nyelv becsületét” - mondta Tőkés László az Arany János születésének 200. itthon.ma
2017. június 18.
Ballagás a haza, szeretet, művészet hármas jegyében
A Partiumi Keresztény Egyetem 2016-2017-es tanévének ünnepélyes zárását június 17-én tartották Nagyváradon. Idén szoboravatás koronázta meg a hagyományos módon és keretek között lezajlott tanévzárót.
Akárcsak az előző években, reggel az oktatási célokat szolgáló református egyházkerületi székházban tartották a szakonkénti búcsúztatókat, ahol a másodéves hallgatók és az egyetemi oktatók köszöntek el a végzősöktől, kedves nosztalgiázással, jelképes diplomaosztással és feltarisznyázással. Innen a PKE két karának, a bölcsészettudományi és művészeti, valamint a gazdaság- és társadalomtudományi fakultásnak a végzősei együtt vonultak át – élükön az intézményvezetőkkel-alapítókkal – a nagyvárad-újvárosi református templomba, ahol ünnepi istentiszteletre került sor. Igehirdető maga a Partiumi Keresztény Egyetem rektora, Pálfi József református lelkipásztor volt, aki a Szentírás újszövetségi részéből, mégpedig az apostolok cselekedetei 19. fejezetének 1-től a 22-ig terjedő verseiből bontotta ki az alkalomhoz és a momentumhoz illő prédikációt.
A meghívottak – akadémiai és közéleti személyiségek, intézményvezetők és diplomaták –, valamint a hallgatók, oktatók, szülők, rokonok és ismerősök népes gyülekezetét Szomor Abigél egyetemi lelkész köszöntötte az igehirdetést követően, majd ismét a PKE rektora vette át a szót egy tanévzáró beszéd erejéig. Összegezte az egyetemi reformfolyamat és konszolidáció elmúlt egy évének eredményeit, útjára bocsátva az alapképzést sikerrel elvégzett kétszáz, valamint a mesterképzésben részt vett száz hallgatót.
Kató Béla erdélyi püspök, a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának elnöke köszöntőbeszédében az egyházi-alapítványi hátterű erdélyi magyar felsőoktatási hálózat nemzetmegtartó szerepét kiemelve utalt a PKE-n szükségessé vált válságkezelésre is. A viharfelhők eloszlottak ugyan az intézmény fölött, ám van még helyreállítandó és javítandó, továbbá elengedhetetlen a tevőleges összefogás.
A Partiumi Keresztény Egyetem kórusának szolgálata után megtörtént az érdemoklevelek átnyújtása a legjelesebb hallgatóknak, majd az intézet kulcsának átadása és átvétele a generációváltás hagyományos jeleként.
Az eső miatt a templomban zajlott le a rendezvény második része is: az Arany Jánosról való ünnepélyes megemlékezés születésének 200. és halálának 135. évfordulóján, első nagyváradi szobrának felállítása és leleplezése alkalmából, a „haza, szeretet, művészet” mottóval. Nemes Csaba minisztériumi főtanácsadó elöljáróban méltatta az egész alakos bronz alkotás ötletadóit, megvalósítóit és támogatóit, közülük néhány jelenlévőnek díszoklevelet nyújtva át.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az egyetemalapító Pro Universitate Partium Alapítvány kuratóriumának elnöke ünnepi beszédében irodalomtörténeti keretbe ágyazva beszélt Arany János felavatandó szobrának mához szóló üzenetéről. Biharország, illetve a Partium nagy szülötte jelképesen ismét hazatér, kiemelkedő momentuma az Arany János Emlékévnek ez a mai avató, de ugyanígy a reformáció félezer éves jubileumának is – hiszen egy református szellemóriásnak adóz. „A keresztény hit és a magyar nyelv veszendő becsületének a helyreállítására indít minket bibliás költőnk szobra” – mondotta a Királyhágómelléki Református Egyházkerület előző püspöke. Tőkés László dicsérően és köszönettel szólt azokról, akik a szoborállítást elősegítették, majd felidézte a PKE múltjának több fontos momentumát is, köztük annak az Arany János Kollégiumnak a létrejöttét, amelynek előterében a szobor állni fog, s amely kollégiumnak az új szárnyát éppen másfél évtizede avatta fel Mádl Ferenc akkori magyar államfő. Emlékeztetett, hogy idén március 2-án, a költő születésnapján Áder János jelenlegi köztársasági elnök Nagyszalontán úgy indította le az Arany-emlékévet, hogy hitet tett a magyar nemzet újjászületése mellett, arra buzdítva „dadogó magyarságunkat”, hogy használja anyanyelvünk árnyalatait, gazdag szókincsét.
Személyes élményekkel, emlékekkel megtűzdelt, aktuálpolitikai utalásokat sem nélkülöző beszédében Tőkés László bizodalmát is megosztotta a hallgatósággal, mondván: „A Partiumi Keresztény Egyetem és az Arany János Kollégium nagy küzdelmek és állhatatos erőfeszítések révén abból a célból jött létre, hogy helyreállítsa a magyar nyelvű felsőoktatást. Hívő, testvéri érzéssel, őszinte elismeréssel és Isten iránti hálaadással tekintek azokra az egyetemi hallgatókra, valamint drága szüleikre, akik mostoha helyzetükben nem az önfeladás útját választották, hanem éltek emberi és közösségi jogaikkal, és maguk is készek kiállni a nemzet ügye mellett és megmutatni a magyar nyelv becsületét.” Végül rámutatott: „Őszinte elégtétellel állapítom meg, hogy egyetemünk túljutott legutóbbi válságos időszakán, rendkívüli próbatételein, és új székházának megszerzésével, valamint újan felhúzott modern épületével Szent László és Arany János történelmi örökségének az útján haladva keresi és építi a jövendőt.”
Végül Feledy Balázs művészettörténész méltatta röviden a felavatandó műalkotást és Mihály Gábor Munkácsy-díjas szobrászművészt, aki örömét fejezte ki afölött, hogy műve igazán jó helyre került.
A testvéregyházak képviselőinek áldása és a Himnusz eléneklése után a templomi ünnepség közönsége kivonult a szoborhoz, ahol Bai Lóránd trombitaszólója közepette Tőkés László és Pálfi József leleplezték a magyar irodalom egyik legismertebb és egyben legjelentősebb alakjának plasztikus emlékművét. tokeslaszlo.eu/cikk
A Partiumi Keresztény Egyetem 2016-2017-es tanévének ünnepélyes zárását június 17-én tartották Nagyváradon. Idén szoboravatás koronázta meg a hagyományos módon és keretek között lezajlott tanévzárót.
Akárcsak az előző években, reggel az oktatási célokat szolgáló református egyházkerületi székházban tartották a szakonkénti búcsúztatókat, ahol a másodéves hallgatók és az egyetemi oktatók köszöntek el a végzősöktől, kedves nosztalgiázással, jelképes diplomaosztással és feltarisznyázással. Innen a PKE két karának, a bölcsészettudományi és művészeti, valamint a gazdaság- és társadalomtudományi fakultásnak a végzősei együtt vonultak át – élükön az intézményvezetőkkel-alapítókkal – a nagyvárad-újvárosi református templomba, ahol ünnepi istentiszteletre került sor. Igehirdető maga a Partiumi Keresztény Egyetem rektora, Pálfi József református lelkipásztor volt, aki a Szentírás újszövetségi részéből, mégpedig az apostolok cselekedetei 19. fejezetének 1-től a 22-ig terjedő verseiből bontotta ki az alkalomhoz és a momentumhoz illő prédikációt.
A meghívottak – akadémiai és közéleti személyiségek, intézményvezetők és diplomaták –, valamint a hallgatók, oktatók, szülők, rokonok és ismerősök népes gyülekezetét Szomor Abigél egyetemi lelkész köszöntötte az igehirdetést követően, majd ismét a PKE rektora vette át a szót egy tanévzáró beszéd erejéig. Összegezte az egyetemi reformfolyamat és konszolidáció elmúlt egy évének eredményeit, útjára bocsátva az alapképzést sikerrel elvégzett kétszáz, valamint a mesterképzésben részt vett száz hallgatót.
Kató Béla erdélyi püspök, a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának elnöke köszöntőbeszédében az egyházi-alapítványi hátterű erdélyi magyar felsőoktatási hálózat nemzetmegtartó szerepét kiemelve utalt a PKE-n szükségessé vált válságkezelésre is. A viharfelhők eloszlottak ugyan az intézmény fölött, ám van még helyreállítandó és javítandó, továbbá elengedhetetlen a tevőleges összefogás.
A Partiumi Keresztény Egyetem kórusának szolgálata után megtörtént az érdemoklevelek átnyújtása a legjelesebb hallgatóknak, majd az intézet kulcsának átadása és átvétele a generációváltás hagyományos jeleként.
Az eső miatt a templomban zajlott le a rendezvény második része is: az Arany Jánosról való ünnepélyes megemlékezés születésének 200. és halálának 135. évfordulóján, első nagyváradi szobrának felállítása és leleplezése alkalmából, a „haza, szeretet, művészet” mottóval. Nemes Csaba minisztériumi főtanácsadó elöljáróban méltatta az egész alakos bronz alkotás ötletadóit, megvalósítóit és támogatóit, közülük néhány jelenlévőnek díszoklevelet nyújtva át.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az egyetemalapító Pro Universitate Partium Alapítvány kuratóriumának elnöke ünnepi beszédében irodalomtörténeti keretbe ágyazva beszélt Arany János felavatandó szobrának mához szóló üzenetéről. Biharország, illetve a Partium nagy szülötte jelképesen ismét hazatér, kiemelkedő momentuma az Arany János Emlékévnek ez a mai avató, de ugyanígy a reformáció félezer éves jubileumának is – hiszen egy református szellemóriásnak adóz. „A keresztény hit és a magyar nyelv veszendő becsületének a helyreállítására indít minket bibliás költőnk szobra” – mondotta a Királyhágómelléki Református Egyházkerület előző püspöke. Tőkés László dicsérően és köszönettel szólt azokról, akik a szoborállítást elősegítették, majd felidézte a PKE múltjának több fontos momentumát is, köztük annak az Arany János Kollégiumnak a létrejöttét, amelynek előterében a szobor állni fog, s amely kollégiumnak az új szárnyát éppen másfél évtizede avatta fel Mádl Ferenc akkori magyar államfő. Emlékeztetett, hogy idén március 2-án, a költő születésnapján Áder János jelenlegi köztársasági elnök Nagyszalontán úgy indította le az Arany-emlékévet, hogy hitet tett a magyar nemzet újjászületése mellett, arra buzdítva „dadogó magyarságunkat”, hogy használja anyanyelvünk árnyalatait, gazdag szókincsét.
Személyes élményekkel, emlékekkel megtűzdelt, aktuálpolitikai utalásokat sem nélkülöző beszédében Tőkés László bizodalmát is megosztotta a hallgatósággal, mondván: „A Partiumi Keresztény Egyetem és az Arany János Kollégium nagy küzdelmek és állhatatos erőfeszítések révén abból a célból jött létre, hogy helyreállítsa a magyar nyelvű felsőoktatást. Hívő, testvéri érzéssel, őszinte elismeréssel és Isten iránti hálaadással tekintek azokra az egyetemi hallgatókra, valamint drága szüleikre, akik mostoha helyzetükben nem az önfeladás útját választották, hanem éltek emberi és közösségi jogaikkal, és maguk is készek kiállni a nemzet ügye mellett és megmutatni a magyar nyelv becsületét.” Végül rámutatott: „Őszinte elégtétellel állapítom meg, hogy egyetemünk túljutott legutóbbi válságos időszakán, rendkívüli próbatételein, és új székházának megszerzésével, valamint újan felhúzott modern épületével Szent László és Arany János történelmi örökségének az útján haladva keresi és építi a jövendőt.”
Végül Feledy Balázs művészettörténész méltatta röviden a felavatandó műalkotást és Mihály Gábor Munkácsy-díjas szobrászművészt, aki örömét fejezte ki afölött, hogy műve igazán jó helyre került.
A testvéregyházak képviselőinek áldása és a Himnusz eléneklése után a templomi ünnepség közönsége kivonult a szoborhoz, ahol Bai Lóránd trombitaszólója közepette Tőkés László és Pálfi József leleplezték a magyar irodalom egyik legismertebb és egyben legjelentősebb alakjának plasztikus emlékművét. tokeslaszlo.eu/cikk
2017. június 19.
Arany János-szobrot avattak Nagyváradon
Arany János egész alakos bronzszobrát avatták fel a hétvégén Nagyváradon a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) tanévzáró ünnepségén – közölte vasárnap Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája.
„A keresztény hit és a magyar nyelv veszendő becsületének a helyreállítására indít minket bibliás költőnk szobra” – hangoztatta ünnepi beszédében Tőkés László. Úgy értékelte: Partium nagy szülötte jelképesen ismét hazatér, a szoboravatás kiemelkedő momentuma az Arany János-emlékévnek, de ugyanígy a reformáció 500 éves jubileumának is, hiszen egy református szellemóriásnak adóz.
Mihály Gábor Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása a nagyvárad-újvárosi református templom mögött, annak az Arany János Kollégiumnak az előterében áll, amelynek új szárnyát másfél évtizede Mádl Ferenc akkori magyar államfő avatta fel – mutatott rá az EP-képviselő. Emlékeztetett: idén március 2-án, a költő születésének évfordulóján Áder János jelenlegi köztársasági elnök Nagyszalontán úgy indította el az Arany-emlékévet, hogy hitet tett a magyar nemzet újjászületése mellett, arra buzdítva „dadogó magyarságunkat”, hogy használja anyanyelvünk árnyalatait, gazdag szókincsét.
Az EP-képviselő leszögezte: a Partiumi Keresztény Egyetem és az Arany János Kollégium nagy küzdelmek és állhatatos erőfeszítések révén abból a célból jött létre, hogy helyreállítsa a magyar nyelvű felsőoktatást.
„Hívő, testvéri érzéssel, őszinte elismeréssel és Isten iránti hálaadással tekintek azokra az egyetemi hallgatókra, valamint drága szüleikre, akik mostoha helyzetükben nem az önfeladás útját választották, hanem éltek emberi és közösségi jogaikkal, és maguk is készek kiállni a nemzet ügye mellett és megmutatni a magyar nyelv becsületét” – mondta Tőkés László az Arany János születésének 200. és halálának 135. évfordulója, első nagyváradi szobrának leleplezése alkalmából rendezett megemlékezésen.
MTI Népújság (Marosvásárhely)
Arany János egész alakos bronzszobrát avatták fel a hétvégén Nagyváradon a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) tanévzáró ünnepségén – közölte vasárnap Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája.
„A keresztény hit és a magyar nyelv veszendő becsületének a helyreállítására indít minket bibliás költőnk szobra” – hangoztatta ünnepi beszédében Tőkés László. Úgy értékelte: Partium nagy szülötte jelképesen ismét hazatér, a szoboravatás kiemelkedő momentuma az Arany János-emlékévnek, de ugyanígy a reformáció 500 éves jubileumának is, hiszen egy református szellemóriásnak adóz.
Mihály Gábor Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása a nagyvárad-újvárosi református templom mögött, annak az Arany János Kollégiumnak az előterében áll, amelynek új szárnyát másfél évtizede Mádl Ferenc akkori magyar államfő avatta fel – mutatott rá az EP-képviselő. Emlékeztetett: idén március 2-án, a költő születésének évfordulóján Áder János jelenlegi köztársasági elnök Nagyszalontán úgy indította el az Arany-emlékévet, hogy hitet tett a magyar nemzet újjászületése mellett, arra buzdítva „dadogó magyarságunkat”, hogy használja anyanyelvünk árnyalatait, gazdag szókincsét.
Az EP-képviselő leszögezte: a Partiumi Keresztény Egyetem és az Arany János Kollégium nagy küzdelmek és állhatatos erőfeszítések révén abból a célból jött létre, hogy helyreállítsa a magyar nyelvű felsőoktatást.
„Hívő, testvéri érzéssel, őszinte elismeréssel és Isten iránti hálaadással tekintek azokra az egyetemi hallgatókra, valamint drága szüleikre, akik mostoha helyzetükben nem az önfeladás útját választották, hanem éltek emberi és közösségi jogaikkal, és maguk is készek kiállni a nemzet ügye mellett és megmutatni a magyar nyelv becsületét” – mondta Tőkés László az Arany János születésének 200. és halálának 135. évfordulója, első nagyváradi szobrának leleplezése alkalmából rendezett megemlékezésen.
MTI Népújság (Marosvásárhely)
2017. június 23.
Vita Zsigmond egykori tanítványa emlékezetében
Sebestyén József egykori enyedi diák nevével még volt alkalmuk találkozni a Szabadság olvasóinak, akinek Aradi nyugdíjas tanítóként 2003–2004-ben (sajnos azóta már elhunyt) hozzám intézett, mintegy 270 gépelt oldalt kitevő leveleiből, diákkori legátusként átélt drámai eseményeit, továbbá Márton Áronnak iránta tanúsított segítőkész cselekedeteit ragadtam ki és közöltem napilapunk hasábjain.
Ezúttal egykori tanára és osztályfőnöke, Vita Zsigmond (1906–1998) emléke elevenedik föl az idézett levelekből, amelyeket az irodalom- és művelődéstörténész, bibliográfus születésének 111. évfordulóján bocsátunk az olvasók elé.
Sebestyén József 2003. február 4-én keltezett levelében így emlékezik:
„1940 május hó egyik napján történt, ha jól emlékszem csütörtöki nap volt. Aznap az első óránk Vita Zsigmond tanár úrral, magyar óránk volt. Osztálytársaim, óra előtt, felmentek a tornakertbe, a fákról leveregették az éjjeli hidegben megmerevedett cserebogarakat, zsebükbe, üres gyufásskatulyákba tették, csengetés után berohantak az osztályba. Vita tanár urat felállva köszöntöttük:
Jó reggelt tanár úr! – Ő is visszaköszönt.
Benkő Andris [Benkő András, a későbbi zenetörténész] már jól játszott a harmóniumon. Elénekeltük a kijelölt Zsoltárt, én mint »hetes«, felolvastam a Bibliából az előírt textust, meg a kijelölt imádságot (ez kb. 5-6 percet jelentett), majd leültünk. Vita tanár úr az osztálynaplóba beírta az óra anyagát. A katedráról elénk lépett s megkezdte a feleltetést. Abban az évben (IV. oszt. tanítóképzősök voltunk), hosszú ideig Arany János, Toldiját tanulmányoztuk stilisztikai szempontból, versrészleteket kellett kívülről megtanulnunk, vitákat szervezett, véleményünket kérte, házifeladatként le kellett írnunk költői kifejezéseit, fordulatait stb. stb., tehát volt mit dolgoznunk 16 éves fejjel...
Közben a fránya cserebogarak a zsebekben feléledtek, a padlóra estek, rövid séta után szárnyra keltek s nagy búgással nekirepültek az ablakoknak. Tanár úr is felfigyelt, nézegetett jobbra-balra, fel a levegőbe...
Ki a hetes?
Tanár úr, én vagyok! – álltam fel.
Nyisd ki az ablakokat! – Szigorúan nézett rám.
Tanár úr kérem. Az éjjel nyitva voltak az ablakok, s egy »csomó« cserebogár jött be! Már reggeltől sokat »kihánytam« belőlük! (a családban nálunk, úgy mondtuk: hányd ki a szemetet! Hányd ki a földet a gödörből! a »dobd ki« helyett!) Közben osztálytársaim nagy igyekezettel, nevetgélve szaladgáltak le-fel az osztályban, elfogni a repkedő cserebogarakat s kidobni az ablakon. Tanár úr is mosolygott, ide-oda mutogatva: itt repül egy, ott is, ott is! Közben mosolyogva megszólalt:
Mi az te, Kis-Sebestyén! Ma hreggel csehre-bogarakat hreggeliztél? (A tanár úr az »r« hangot »hr«-ként ejtette ki. Én azért voltam Kis-Sebestyén, mert Béla bátyám, VIII-os képzős, volt a Nagy-Sebestyén).
Az osztály hatalmas hahotázással fogadta Vita tanár úr humoros megjegyzését; ő is jót nevetett, vidáman szemlélte az »ingyen cirkuszt«... A cserebogarakat összeszedtük, kidobáltuk, de a magyar óra is eltelt. Az osztálynapló jobb oldalára, a megjegyzések rovatba beírta a nevemet. Kicsengettek, hóna alá vette a katalógust, kezébe a Toldit s még mindig derűs arccal a tanáriba ment... A szünetben mi is vidáman meséltük a többi gyermeknek a történteket. Eltelt a második óra, a számtan, Demény Zoltán tanár úrral. A harmadik óra francia – Vita Zsigmond tanár úrral... Feleltetés, jegyadás, új lecke, minden úgy, mint rendesen, semmi jele a reggel történteknek... Az óra végén, a kicsengetés után, Vita tanár úr az ajtóból vissza szólt:
Ma délután milyen óráitok vannak?
Vallás, ének, öt órától harmónium gyakorlás a beosztás szerint, egy-egy fél óra este fél 7-ig.
S holnap?
3-tól 4-ig kézimunka, 4-től szabad óra, majd öttől harmónium gyakorlás – jelentettem én, mint hetes...
Na jó! Úgyis csak fotballozni fogtok! Holnap délután 4 órától itt találkozunk. Megtartjuk a mai magyar órát! – S ezzel elment a tanáriba.
Másnap du. 4 órakor bizony szorongva vártuk a tanár urat. Katalógussal a hóna alatt, Toldival a kezében; feleltetés... szavalás... dicséret... dorgálás, kinek mi járt, új lecke... házi feladat...kicsengetés...
Jó napot, tanár úr!
Jó napot, fiúk!...
Nagy üdvrivalgással elő a labdát, fel a tornakertbe, rúgtuk a labdát majdnem 6 óráig. A harmónium gyakorlásra beosztottak félórát gyakoroltak, majd vissza a tornakertbe.
Szombaton az utolsó óra osztályvezetői Becsey Pál osztályvezetővel. Bejön az órára, végigsétál előttünk, ellenőrzi a tisztaságot, öltözetünket, majd leül a katedrán, előveszi a katalógust, végiglapozza, ellenőrzi a jegyeket: dicséret, megróvás, dorgálás, kinek mi járt a kapott jegyek szerint. Én mint hetes, nagyon féltem: mi lesz, ha meglátja nevemet a naplóban? ... Azt is végiglapozza, ellenőrzi a tanárok által megtartott órákat, a csütörtök napi bejegyzéseknél meglátja a nevemet:
Mi a csudát csináltál, te haszontalan?
Tanár úr kérem! – Dadogtam, a szívemet a torkomban éreztem... a földön egy-egy... pár...
Becsey Pál tanár úr szigorúan rám szólt:
Tu-dom! Tu-dom fiam! – Mondta szótagolva, hangsúlyozva s a kezével intve...
Csak egy pár papír darabka itt, egy kis szemét ott... A jövő héten is hetes leszel! Tanuld meg a kötelességedet!
... Majd elsírtam magam örömömben... Istenem, hogy megcsókoltam volna a jóságos, csupa szív, de szigorú tanár úr kezét!...
A Bethlen-kollégiumban ugyanis szigorú, következetes rend, fegyelem volt. Minden hónap végén összeült a tanári kar. Az osztélyvezetők beszámoltak a havi munkáról, tevékenységekről, jelentették a tanulók kihágásait, fegyelmi vétségeit, amelyek mind-mind magaviseleti jegy levonásával jártak. A hirdető táblán megjelent a névsor a magaviseleti jegyekkel. Aki az év végéig nem javította ki a levont magaviseleti jegyet, ha tandíjkedvezménye volt, azt elvesztette. Nekem mint kintlakónak is volt e kedvezményem, tanulásomért pedig 1940. június 14-i évzáró ünnepélyen R. Berde Mária: Télutó c. kötetét kaptam jutalomként”.
Ugyanazon levelében, egyéb események mellett, ismételten egykori tanárára emlékezik:
„1942. május 2-a, Zsigmond-nap. Vita Zsiga (így neveztük magunk között) kedves magyar–francia szakos s most már mint osztályvezető tanárunkat is köszöntöttük fel. Mi, VI-osok különben máskor is felköszöntöttük. Első óránk magyar óra volt. Az osztály már kora reggel a tornakert s a temető orgonabokrairól fehér és kék virágszálakat, zöld ágakat (tuja, fenyő), előtte való nap a piacról tulipánokat szerzett s feldíszítettük az osztályt. Még a tanári asztalt is feldíszítettük. A tulipánok szépen kinyíltak. Én is hoztam öt szál különböző színűt, Feri bátyám saját virágkertészetéből vágta le (fehér, sárga, piros, kék, lila színűt, melyek akkor kezdtek divatba jönni a fodros – úgynevezett papagály, holland tulipánok). Társaim közül az egyik megjegyezte:
Te Jóska, milyen tulipánokat hoztál, még ki sincsenek nyílva, a bimbók még félig zöldek? Alul helyezték el, rájuk a többi kinyíltakat… Tanár úr bejött, elolvastuk a Bibliából előírt textust, majd a rövid ima után, következett Horváth Berci, ő lévén a legbátrabb, köszöntője.
Tanár úr megköszönte, levezette a magyar órát. Kicsengetés után kiválasztott egy szép, fehér dupla, lila orgonaágat, egy fenyő, egy tuja ágat. A tulipánok között válogatva, kezébe vette az én öt tulipánomat, ezt mondva:
Fiaim, köszönöm a megemlékezést! A többi virágot, ágacskákat vigyétek a tanári sírokra!
Másnap május 3.… Nagyszünet. Szaladok a folyóson ki az udvarra. Szembe jön velem Vita tanár úr. Megfogja a galléromat, behúz az ablakmélyedésbe, szemembe néz:
Te csavargó! Hol voltál a tegnap este? – Hű, ebből nagy baj lehet, villant át az eszemen…
Tanár úr kérem, a sétatéren labdáztunk.
Azután hova mentél, hol voltál?
Be kellett vallanom az igazat.
Tanár úr!... Este felé, úgy 6-7 óra körül lementem a várba, majd elsétáltam a várfal előtti kiskert előtt… (közben állandóan noszogatott). Az emléktábla felé bedobtam egy fehér tulipán virágot…
Te szerencsétlen! Tudod-e mit csináltál? Az iskolánkat nagyon nagy bajba sodorhattad volna! Ide figyelj: felejtsd el, mit csináltál! Senkinek egy szót se szólj! Halgass, mint a sír!
Igenis, tanár úr!
A nézése megenyhült. Kopasz fejemre egy barackot nyomott. Elengedte a galléromat, gyengéden hátba vágott…
– Futás az udvarra! – szólt rám…
Na, ezt jól megúsztam. Azokban a háborús években ugyanis minden tiltva volt: este 6 óra után csak szülői kísérettel lehetett, különösen a főutcán járni; tilos volt a csoportosulás, a hangos beszéd, a magyar beszéd (Vorbiţi numai româneşte! hirdették a kifüggesztett táblák) és még sok egyéb tiltások... Mi, diákok, a kihágásokat magaviseleti jegylevonással, súlyosabb esetekben tandíjkedvezmény elvesztésével szenvedtük meg. Özvegy édesanyám kevés nyugdíjjal; Feri bátyám mint kertész, ő volt a családfenntartó, 1938-tól viszont többet volt Concentrarén, mint itthon. Nagyon nehéz anyagi helyzetünk volt. A tandíjkedvezmény elvesztése, iskoláztatásom megszüntetésével járt volna...
Elteltek az évek... Tanító lettem... A téli, tavaszi, nyári vakációk idején mindig meglátogattam Enyeden Édesanyámat, 1954. augusztus 25-én bekövetkezett haláláig.
Az egyik tavaszi vakációban, nem emlékszem melyik évben, 1950–54 között, egy csokor tulipánnal felsétáltam édesapám sírjához... A Magyar utcán felfele menve, kb. a közepe táján, egy kinyílt ablakban megláttam Csefó Sándort, volt igazgatónkat. A felenyedi utcából költöztek le. Másnap, késő délután, egy tulipáncsokorral meglátogattam, elbeszélgettünk. Kikérdezett addigi életemről, majdnem 2-2,5 órát beszélgettünk. A tulipánokat nézve a vázában, rámutatott egy fehér tulipánra:
Édes fiam! Emlékszel-e arra a napra, amikor Vita tanár urat névnapján felköszöntöttétek? (Mire célozgat igazgató urunk, fordult meg az eszemben)
I-i-gen! – Dadogtam...
Este, te egy fehér tulipánt dobtál az emléktábla felé. A többi virágot – fehér és lila orgonát – ki dobta be?
Igazgató úr, igazán nem tudom! Felsiettem (már sötét volt) az utcán a temetőig, fel az Őrhegy aljáig, a sétatérre, s onnan haza.
Nem tudtam elképzelni, miért hozta fel az esetet...
Tovább folytatta:
Másnap reggel (május 3-án, mint minden reggel) már 6-7 óra között az irodámban voltam. A nyitott ablakból a kiskert felé néztem. Észrevettem két civilruhás férfit, akik a kerítés mellett álltak, nagy beszélgetés közben az iskolaablak felé mutogattak, majd elsiettek. Kinéztem... Hát az emléktáblától nem messze, a füves, eléggé bozótos kertben észrevettem egy fehér tulipánt, egy elég nagy szép fehér, és két-három lila orgona ágacskát... Gyorsan a pedellus után:– Kimenni azonnal! A kiskertből összeszedni, eltüntetni a virágokat!
Egy kis idő múlva megjelent az előző két civil a Siguranţa főnökkel. A kerítés előtt nézelődtek ide-oda járkálva, majd a kiskertbe is bemenve keresgéltek, de semmit sem találtak... Elmentek... Képzeld el, mi következett volna, ha megtalálják a virágokat!
Kedves Dénes, bevallom, a virágesetet igazán elfelejtettem, akkor inkább a csavargásért járó büntetés foglalkoztatott egy pár napig. Nem történt semmi, feledésbe ment... De íme, szeretett, volt igazgatónk, Csefó Sándor igazi, szigorú, de azonnal megbocsátó, a diákjaival együttérző, igazi pedagógus, felelevenítette... Kb. tíz év elteltével értettem meg, az akkori tudatlanságomban elkövetett tettem, hogy milyen súlyos következményekkel járhatott volna, ha az igazgató úr nem figyel fel. A fehér tulipán (a fehér orgonavirág) elárult engem. Vita tanár úr azért szorított a sarokba (az ablakmélyedésbe), vallatott ki s rám parancsolt: – Felejtsd el!!!... A többi virág bedobása, társaim neve, számomra ma is titok maradt”.
Sebestyén József 2003. március 21-i levelében alábbi visszaemlékezését közölte a nekem írt levelében:
„1942. május havának egyik szombatján Vita Zsigmond osztályvezető tanárunk azt mondja Bartalus Sanyinak (ő is kintlakó volt, a Felenyedi utcában lakott):
Sanyi fiam! A jövő héten ellátogatsz a Felenyedi út végén, a téglagyár után letelepedett cigánycsaládhoz. Megbeszéled velük, hogy a jövő hét szombatján, délben meglátogatjuk, talán még vásárolunk tőlük valamit a néprajzi múzeum számára!
Meg is történt… Sanyi az egyik magyarórán jelenti, beszélt a cigányokkal, szombaton délben várnak minket!
Vita tanár úr előzőleg, osztályvezetői órákon többször érdekes, figyelmünket lekötő órákat tartott a székely népművészetről, kézügyességről, népmesékről, azok szépségeiről, változatosságáról…
Szombaton, 12 órakor, hárman kintlakók, a tanár úrral elindultunk. A bentlakók az iskolában maradtak, nekik az ebédre, a vityire is kellett menniök. Az úton tanár urunk székely szavakkal szórakoztatott minket. Például: hogyan nevezik a székelyek a fenyőfa lehullott, száraz tűleveleit? Az egyik szó kimondva olyan szépen zengve szólt, de sajnos 60 év óta egyszer sem hallottam, és bizony elfelejtettem.
Kiértünk a Felenyedi út végére, a Muzsina-féle útról letértünk, megérkeztünk a késeket készítő cigány családhoz. Már vártak. Ki voltak már költözve a szabadba; ott volt a lábbal hajtott fa-és kőszéntüzelésű gép, ahol a vasmegmunkálást végezték; arrébb pedig a cigányné a háromlábon felfüggesztett kis üstöcskében főzöcskélt. A falécekből, deszkadarabokból összeállított asztalon edények, használt kések, fakanalak, csodálatos rendetlenségben. Oldalt, ugyancsak egy asztal két X lábon; azon szépen, nagyság szerint elrendezve, szebbnél szebb, csillogó, változatos nagyságú és formájú kések. Vita tanár úr egyenként megnézegette őket, a mesterrel hosszasan elbeszélgetve állandóan jegyzetelt; a családtagok nevét, életkorát, honnan jöttek stb. Egy kis baj akkor történt, amikor a gyermekek nevét is fel akarta jegyezni; egy szempillantás alatt eltűntek. A család tagjai vitába keveredtek. A mester dicsérte, magyarázta késeit, tanár úr jegyzetelt... Még a lécekből, deszkadarabokból összeállított asztalt is jól megszemlélte alulról-felülről. Miután végignéztük a kések sorozatát, tanár urunk átment a cigányasszonyhoz, megnézte a háromlábon álló kis üstöcskét, az asztalról felvett három késecskét: egy kacorszerűt, egy kb. 10 cm-es kést és egy hosszabb, szélesebb pengéjűt, de a sok fenéstől, használattól már régen elkoptatott kést. Odaadta az aszonynak, mossa meg, a nyelét súrolja le, száradjon meg: ezeket meg fogja venni. A mester megfogta a tanár úr karját, visszavitte a másik asztalhoz, hangos szóval, szóáradattal dicsérte újból a késeit; válogasson és vegyen, ne azokat a már agyonköszörült késeket. Sanyi, látva, hogy a tanár úr elég kellemetlen helyzetbe került, a tanár úr háta mögé került, integetett a cigánynak, majd a tenyerét a szeme előtt mozgatva mutatta, jelezte: a tanár úr egy kissé zavarodott; diáknyelven meg van „süsülve”... Megtörtént a csoda: a mester cigányul odaszólt a feleségéhez, s egyszerre elhallgattak, csend lett... Az asszony az elmosott, megszáradt késeket a tanár úr elé tette. A tanár úr megköszönte, az asszony kezébe adott 5 lejt (akkor 5 lej volt egy pakli dohány cigarettapapírral). A cigányasszony nagy alázattal, többször hajlongva megköszönte, visszament az asztalához. Mi elköszöntünk, a tanár úr a három kést és a jegyzetfüzetét a táskájába tette, s hazaindultunk. Leérve az útra, a tanár úr körül menve beszélgettünk, nevetgéltünk, tárgyaltuk a látottakat. A tanár úr előáll:
Nem tudom mi lelte ezeket a cigányokat, olyan kínálásba voltak! Már érezni lehetett a hangjukon a bosszúságot, hogy nem akarok a szép késeikből vásárolni, s egyszerre olyan csendesek, alázatosak lettek!
Mi már nem bírtunk magunkkal! Kitört belőlünk a nevetés!
Tanár úr, ne tessék megharagudni... Bocsánatot kell kérnem... Elmondhatom a titok nyitját? – kérdezte Sanyi.
Mondjad fiam! – Látva, hogy mi, hogy nevetünk, sejtette, itt valami turpisság van!
Tanár úr! Amikor a cigánnyal nagy vitatkozásban volt, a háta mögött álltam, s azt mutattam a cigánynak, hogy a tanár úr egy kissé »lökött«! A cigányok azért hallgattak el s lettek olyan alázatosak!
A tanár úr hangosan, jóízűen felkacagott.
Nahát, te Sanyi, dicsérem az eszedet, hogy tudtál olyan gyorsan ilyesmit kitalálni? Megmentettél! A cigány nem engedett volna el addig, míg kései közül meg nem vásárolok legalább egyet!
Megborzolta Sanyi fején lévő világosbarna, sörte haját. A nagy nevetés közben én is előállok:
Tanár úr, tessék elhinni, mi is féltünk egy kicsit!
Mitől, te?
Attól tanár úr, hogy olyan nagy szakértelemmel vizsgálta a cigánymester deszka- és lécdarabokból összetákolt asztalát... Attól féltünk, azt is megvásárolja... S most cipelnénk a hátunkon az iskolába, a néprajzi múzeumba!
Erre újból nagy nevetés, viccelődés! A tanár úr jókedvében vicceket mondott az ő diákkorából (1920 körül), az akkori diákok emlékeiből. Jékely (Áprily) Lajosról, a magyar nyelv tanáráról, az emlékezetes enyedi diákkirándulásokról mesélgetett. Elmondtuk mi is, osztálytársak, egymást hogyan neveztük el, s tanárainkat is milyen névvel említettük magunk között: Tanár urat csak Zsigának; Erdélyi Gyula tanár urat Spencerről, a híres pedagogusról: Spencinek; Juhász Albert internátusi felügyelő urat: Te, te kisfiam; Kónya Árpád tanár urat: Loapinak; Fülöp doktor urat: Muszulynak; Horváth Jenő lelkész-tanár urat: Pápuának; Horváth Zoltán tanár urat, mi is mint kollégái: Tutukának, feleségét, Elekes Ida kedves tanító nénit, a mindenki által szeretett tanító nénit férje után csak Tutukánénak; Zalányi Istvánt: Zatyinak; Delly Szabó Géza zenetanárunkat: Piskotának... Ezekre emlékszem, ezen kedves, igazi, igazán szeretett tanárainkra, és még a többiekre, akik tanítottak, neveltek, ha szükséges volt, megbüntettek, de mindig éreztük szeretetüket, érettünk való küszködésüket.
Igy értünk az iskolába Vita Zsigmond osztályvezetőnkkel 2 és félórás emlékezetes séta után a néprajzi múzeumnak gyűjtött három késecskével.
Kedves Dénes Öcsém! Hatvan év távlatából: akkor én 18 éves voltam… ma a 79-ikhez közeledem! Vajon elhihető-e? Vajon nem egy mese, egy öreg enyedi véndiák meséje-e? Te döntsd el, mennyit ér ezen iromány!... Lehet, hogy ha valaki 20-50 év múlva elolvassa, megmosolyogja! Ilyen volt valamikor az élet a Bethlen Kollégiumban? Ez is elég lesz, hiszen ez is újabb emlékeket ébreszt majd fel, ha még lesz Nagyenyeden élő magyar ember!”
Győrfi Dénes Szabadság (Kolozsvár)
Sebestyén József egykori enyedi diák nevével még volt alkalmuk találkozni a Szabadság olvasóinak, akinek Aradi nyugdíjas tanítóként 2003–2004-ben (sajnos azóta már elhunyt) hozzám intézett, mintegy 270 gépelt oldalt kitevő leveleiből, diákkori legátusként átélt drámai eseményeit, továbbá Márton Áronnak iránta tanúsított segítőkész cselekedeteit ragadtam ki és közöltem napilapunk hasábjain.
Ezúttal egykori tanára és osztályfőnöke, Vita Zsigmond (1906–1998) emléke elevenedik föl az idézett levelekből, amelyeket az irodalom- és művelődéstörténész, bibliográfus születésének 111. évfordulóján bocsátunk az olvasók elé.
Sebestyén József 2003. február 4-én keltezett levelében így emlékezik:
„1940 május hó egyik napján történt, ha jól emlékszem csütörtöki nap volt. Aznap az első óránk Vita Zsigmond tanár úrral, magyar óránk volt. Osztálytársaim, óra előtt, felmentek a tornakertbe, a fákról leveregették az éjjeli hidegben megmerevedett cserebogarakat, zsebükbe, üres gyufásskatulyákba tették, csengetés után berohantak az osztályba. Vita tanár urat felállva köszöntöttük:
Jó reggelt tanár úr! – Ő is visszaköszönt.
Benkő Andris [Benkő András, a későbbi zenetörténész] már jól játszott a harmóniumon. Elénekeltük a kijelölt Zsoltárt, én mint »hetes«, felolvastam a Bibliából az előírt textust, meg a kijelölt imádságot (ez kb. 5-6 percet jelentett), majd leültünk. Vita tanár úr az osztálynaplóba beírta az óra anyagát. A katedráról elénk lépett s megkezdte a feleltetést. Abban az évben (IV. oszt. tanítóképzősök voltunk), hosszú ideig Arany János, Toldiját tanulmányoztuk stilisztikai szempontból, versrészleteket kellett kívülről megtanulnunk, vitákat szervezett, véleményünket kérte, házifeladatként le kellett írnunk költői kifejezéseit, fordulatait stb. stb., tehát volt mit dolgoznunk 16 éves fejjel...
Közben a fránya cserebogarak a zsebekben feléledtek, a padlóra estek, rövid séta után szárnyra keltek s nagy búgással nekirepültek az ablakoknak. Tanár úr is felfigyelt, nézegetett jobbra-balra, fel a levegőbe...
Ki a hetes?
Tanár úr, én vagyok! – álltam fel.
Nyisd ki az ablakokat! – Szigorúan nézett rám.
Tanár úr kérem. Az éjjel nyitva voltak az ablakok, s egy »csomó« cserebogár jött be! Már reggeltől sokat »kihánytam« belőlük! (a családban nálunk, úgy mondtuk: hányd ki a szemetet! Hányd ki a földet a gödörből! a »dobd ki« helyett!) Közben osztálytársaim nagy igyekezettel, nevetgélve szaladgáltak le-fel az osztályban, elfogni a repkedő cserebogarakat s kidobni az ablakon. Tanár úr is mosolygott, ide-oda mutogatva: itt repül egy, ott is, ott is! Közben mosolyogva megszólalt:
Mi az te, Kis-Sebestyén! Ma hreggel csehre-bogarakat hreggeliztél? (A tanár úr az »r« hangot »hr«-ként ejtette ki. Én azért voltam Kis-Sebestyén, mert Béla bátyám, VIII-os képzős, volt a Nagy-Sebestyén).
Az osztály hatalmas hahotázással fogadta Vita tanár úr humoros megjegyzését; ő is jót nevetett, vidáman szemlélte az »ingyen cirkuszt«... A cserebogarakat összeszedtük, kidobáltuk, de a magyar óra is eltelt. Az osztálynapló jobb oldalára, a megjegyzések rovatba beírta a nevemet. Kicsengettek, hóna alá vette a katalógust, kezébe a Toldit s még mindig derűs arccal a tanáriba ment... A szünetben mi is vidáman meséltük a többi gyermeknek a történteket. Eltelt a második óra, a számtan, Demény Zoltán tanár úrral. A harmadik óra francia – Vita Zsigmond tanár úrral... Feleltetés, jegyadás, új lecke, minden úgy, mint rendesen, semmi jele a reggel történteknek... Az óra végén, a kicsengetés után, Vita tanár úr az ajtóból vissza szólt:
Ma délután milyen óráitok vannak?
Vallás, ének, öt órától harmónium gyakorlás a beosztás szerint, egy-egy fél óra este fél 7-ig.
S holnap?
3-tól 4-ig kézimunka, 4-től szabad óra, majd öttől harmónium gyakorlás – jelentettem én, mint hetes...
Na jó! Úgyis csak fotballozni fogtok! Holnap délután 4 órától itt találkozunk. Megtartjuk a mai magyar órát! – S ezzel elment a tanáriba.
Másnap du. 4 órakor bizony szorongva vártuk a tanár urat. Katalógussal a hóna alatt, Toldival a kezében; feleltetés... szavalás... dicséret... dorgálás, kinek mi járt, új lecke... házi feladat...kicsengetés...
Jó napot, tanár úr!
Jó napot, fiúk!...
Nagy üdvrivalgással elő a labdát, fel a tornakertbe, rúgtuk a labdát majdnem 6 óráig. A harmónium gyakorlásra beosztottak félórát gyakoroltak, majd vissza a tornakertbe.
Szombaton az utolsó óra osztályvezetői Becsey Pál osztályvezetővel. Bejön az órára, végigsétál előttünk, ellenőrzi a tisztaságot, öltözetünket, majd leül a katedrán, előveszi a katalógust, végiglapozza, ellenőrzi a jegyeket: dicséret, megróvás, dorgálás, kinek mi járt a kapott jegyek szerint. Én mint hetes, nagyon féltem: mi lesz, ha meglátja nevemet a naplóban? ... Azt is végiglapozza, ellenőrzi a tanárok által megtartott órákat, a csütörtök napi bejegyzéseknél meglátja a nevemet:
Mi a csudát csináltál, te haszontalan?
Tanár úr kérem! – Dadogtam, a szívemet a torkomban éreztem... a földön egy-egy... pár...
Becsey Pál tanár úr szigorúan rám szólt:
Tu-dom! Tu-dom fiam! – Mondta szótagolva, hangsúlyozva s a kezével intve...
Csak egy pár papír darabka itt, egy kis szemét ott... A jövő héten is hetes leszel! Tanuld meg a kötelességedet!
... Majd elsírtam magam örömömben... Istenem, hogy megcsókoltam volna a jóságos, csupa szív, de szigorú tanár úr kezét!...
A Bethlen-kollégiumban ugyanis szigorú, következetes rend, fegyelem volt. Minden hónap végén összeült a tanári kar. Az osztélyvezetők beszámoltak a havi munkáról, tevékenységekről, jelentették a tanulók kihágásait, fegyelmi vétségeit, amelyek mind-mind magaviseleti jegy levonásával jártak. A hirdető táblán megjelent a névsor a magaviseleti jegyekkel. Aki az év végéig nem javította ki a levont magaviseleti jegyet, ha tandíjkedvezménye volt, azt elvesztette. Nekem mint kintlakónak is volt e kedvezményem, tanulásomért pedig 1940. június 14-i évzáró ünnepélyen R. Berde Mária: Télutó c. kötetét kaptam jutalomként”.
Ugyanazon levelében, egyéb események mellett, ismételten egykori tanárára emlékezik:
„1942. május 2-a, Zsigmond-nap. Vita Zsiga (így neveztük magunk között) kedves magyar–francia szakos s most már mint osztályvezető tanárunkat is köszöntöttük fel. Mi, VI-osok különben máskor is felköszöntöttük. Első óránk magyar óra volt. Az osztály már kora reggel a tornakert s a temető orgonabokrairól fehér és kék virágszálakat, zöld ágakat (tuja, fenyő), előtte való nap a piacról tulipánokat szerzett s feldíszítettük az osztályt. Még a tanári asztalt is feldíszítettük. A tulipánok szépen kinyíltak. Én is hoztam öt szál különböző színűt, Feri bátyám saját virágkertészetéből vágta le (fehér, sárga, piros, kék, lila színűt, melyek akkor kezdtek divatba jönni a fodros – úgynevezett papagály, holland tulipánok). Társaim közül az egyik megjegyezte:
Te Jóska, milyen tulipánokat hoztál, még ki sincsenek nyílva, a bimbók még félig zöldek? Alul helyezték el, rájuk a többi kinyíltakat… Tanár úr bejött, elolvastuk a Bibliából előírt textust, majd a rövid ima után, következett Horváth Berci, ő lévén a legbátrabb, köszöntője.
Tanár úr megköszönte, levezette a magyar órát. Kicsengetés után kiválasztott egy szép, fehér dupla, lila orgonaágat, egy fenyő, egy tuja ágat. A tulipánok között válogatva, kezébe vette az én öt tulipánomat, ezt mondva:
Fiaim, köszönöm a megemlékezést! A többi virágot, ágacskákat vigyétek a tanári sírokra!
Másnap május 3.… Nagyszünet. Szaladok a folyóson ki az udvarra. Szembe jön velem Vita tanár úr. Megfogja a galléromat, behúz az ablakmélyedésbe, szemembe néz:
Te csavargó! Hol voltál a tegnap este? – Hű, ebből nagy baj lehet, villant át az eszemen…
Tanár úr kérem, a sétatéren labdáztunk.
Azután hova mentél, hol voltál?
Be kellett vallanom az igazat.
Tanár úr!... Este felé, úgy 6-7 óra körül lementem a várba, majd elsétáltam a várfal előtti kiskert előtt… (közben állandóan noszogatott). Az emléktábla felé bedobtam egy fehér tulipán virágot…
Te szerencsétlen! Tudod-e mit csináltál? Az iskolánkat nagyon nagy bajba sodorhattad volna! Ide figyelj: felejtsd el, mit csináltál! Senkinek egy szót se szólj! Halgass, mint a sír!
Igenis, tanár úr!
A nézése megenyhült. Kopasz fejemre egy barackot nyomott. Elengedte a galléromat, gyengéden hátba vágott…
– Futás az udvarra! – szólt rám…
Na, ezt jól megúsztam. Azokban a háborús években ugyanis minden tiltva volt: este 6 óra után csak szülői kísérettel lehetett, különösen a főutcán járni; tilos volt a csoportosulás, a hangos beszéd, a magyar beszéd (Vorbiţi numai româneşte! hirdették a kifüggesztett táblák) és még sok egyéb tiltások... Mi, diákok, a kihágásokat magaviseleti jegylevonással, súlyosabb esetekben tandíjkedvezmény elvesztésével szenvedtük meg. Özvegy édesanyám kevés nyugdíjjal; Feri bátyám mint kertész, ő volt a családfenntartó, 1938-tól viszont többet volt Concentrarén, mint itthon. Nagyon nehéz anyagi helyzetünk volt. A tandíjkedvezmény elvesztése, iskoláztatásom megszüntetésével járt volna...
Elteltek az évek... Tanító lettem... A téli, tavaszi, nyári vakációk idején mindig meglátogattam Enyeden Édesanyámat, 1954. augusztus 25-én bekövetkezett haláláig.
Az egyik tavaszi vakációban, nem emlékszem melyik évben, 1950–54 között, egy csokor tulipánnal felsétáltam édesapám sírjához... A Magyar utcán felfele menve, kb. a közepe táján, egy kinyílt ablakban megláttam Csefó Sándort, volt igazgatónkat. A felenyedi utcából költöztek le. Másnap, késő délután, egy tulipáncsokorral meglátogattam, elbeszélgettünk. Kikérdezett addigi életemről, majdnem 2-2,5 órát beszélgettünk. A tulipánokat nézve a vázában, rámutatott egy fehér tulipánra:
Édes fiam! Emlékszel-e arra a napra, amikor Vita tanár urat névnapján felköszöntöttétek? (Mire célozgat igazgató urunk, fordult meg az eszemben)
I-i-gen! – Dadogtam...
Este, te egy fehér tulipánt dobtál az emléktábla felé. A többi virágot – fehér és lila orgonát – ki dobta be?
Igazgató úr, igazán nem tudom! Felsiettem (már sötét volt) az utcán a temetőig, fel az Őrhegy aljáig, a sétatérre, s onnan haza.
Nem tudtam elképzelni, miért hozta fel az esetet...
Tovább folytatta:
Másnap reggel (május 3-án, mint minden reggel) már 6-7 óra között az irodámban voltam. A nyitott ablakból a kiskert felé néztem. Észrevettem két civilruhás férfit, akik a kerítés mellett álltak, nagy beszélgetés közben az iskolaablak felé mutogattak, majd elsiettek. Kinéztem... Hát az emléktáblától nem messze, a füves, eléggé bozótos kertben észrevettem egy fehér tulipánt, egy elég nagy szép fehér, és két-három lila orgona ágacskát... Gyorsan a pedellus után:– Kimenni azonnal! A kiskertből összeszedni, eltüntetni a virágokat!
Egy kis idő múlva megjelent az előző két civil a Siguranţa főnökkel. A kerítés előtt nézelődtek ide-oda járkálva, majd a kiskertbe is bemenve keresgéltek, de semmit sem találtak... Elmentek... Képzeld el, mi következett volna, ha megtalálják a virágokat!
Kedves Dénes, bevallom, a virágesetet igazán elfelejtettem, akkor inkább a csavargásért járó büntetés foglalkoztatott egy pár napig. Nem történt semmi, feledésbe ment... De íme, szeretett, volt igazgatónk, Csefó Sándor igazi, szigorú, de azonnal megbocsátó, a diákjaival együttérző, igazi pedagógus, felelevenítette... Kb. tíz év elteltével értettem meg, az akkori tudatlanságomban elkövetett tettem, hogy milyen súlyos következményekkel járhatott volna, ha az igazgató úr nem figyel fel. A fehér tulipán (a fehér orgonavirág) elárult engem. Vita tanár úr azért szorított a sarokba (az ablakmélyedésbe), vallatott ki s rám parancsolt: – Felejtsd el!!!... A többi virág bedobása, társaim neve, számomra ma is titok maradt”.
Sebestyén József 2003. március 21-i levelében alábbi visszaemlékezését közölte a nekem írt levelében:
„1942. május havának egyik szombatján Vita Zsigmond osztályvezető tanárunk azt mondja Bartalus Sanyinak (ő is kintlakó volt, a Felenyedi utcában lakott):
Sanyi fiam! A jövő héten ellátogatsz a Felenyedi út végén, a téglagyár után letelepedett cigánycsaládhoz. Megbeszéled velük, hogy a jövő hét szombatján, délben meglátogatjuk, talán még vásárolunk tőlük valamit a néprajzi múzeum számára!
Meg is történt… Sanyi az egyik magyarórán jelenti, beszélt a cigányokkal, szombaton délben várnak minket!
Vita tanár úr előzőleg, osztályvezetői órákon többször érdekes, figyelmünket lekötő órákat tartott a székely népművészetről, kézügyességről, népmesékről, azok szépségeiről, változatosságáról…
Szombaton, 12 órakor, hárman kintlakók, a tanár úrral elindultunk. A bentlakók az iskolában maradtak, nekik az ebédre, a vityire is kellett menniök. Az úton tanár urunk székely szavakkal szórakoztatott minket. Például: hogyan nevezik a székelyek a fenyőfa lehullott, száraz tűleveleit? Az egyik szó kimondva olyan szépen zengve szólt, de sajnos 60 év óta egyszer sem hallottam, és bizony elfelejtettem.
Kiértünk a Felenyedi út végére, a Muzsina-féle útról letértünk, megérkeztünk a késeket készítő cigány családhoz. Már vártak. Ki voltak már költözve a szabadba; ott volt a lábbal hajtott fa-és kőszéntüzelésű gép, ahol a vasmegmunkálást végezték; arrébb pedig a cigányné a háromlábon felfüggesztett kis üstöcskében főzöcskélt. A falécekből, deszkadarabokból összeállított asztalon edények, használt kések, fakanalak, csodálatos rendetlenségben. Oldalt, ugyancsak egy asztal két X lábon; azon szépen, nagyság szerint elrendezve, szebbnél szebb, csillogó, változatos nagyságú és formájú kések. Vita tanár úr egyenként megnézegette őket, a mesterrel hosszasan elbeszélgetve állandóan jegyzetelt; a családtagok nevét, életkorát, honnan jöttek stb. Egy kis baj akkor történt, amikor a gyermekek nevét is fel akarta jegyezni; egy szempillantás alatt eltűntek. A család tagjai vitába keveredtek. A mester dicsérte, magyarázta késeit, tanár úr jegyzetelt... Még a lécekből, deszkadarabokból összeállított asztalt is jól megszemlélte alulról-felülről. Miután végignéztük a kések sorozatát, tanár urunk átment a cigányasszonyhoz, megnézte a háromlábon álló kis üstöcskét, az asztalról felvett három késecskét: egy kacorszerűt, egy kb. 10 cm-es kést és egy hosszabb, szélesebb pengéjűt, de a sok fenéstől, használattól már régen elkoptatott kést. Odaadta az aszonynak, mossa meg, a nyelét súrolja le, száradjon meg: ezeket meg fogja venni. A mester megfogta a tanár úr karját, visszavitte a másik asztalhoz, hangos szóval, szóáradattal dicsérte újból a késeit; válogasson és vegyen, ne azokat a már agyonköszörült késeket. Sanyi, látva, hogy a tanár úr elég kellemetlen helyzetbe került, a tanár úr háta mögé került, integetett a cigánynak, majd a tenyerét a szeme előtt mozgatva mutatta, jelezte: a tanár úr egy kissé zavarodott; diáknyelven meg van „süsülve”... Megtörtént a csoda: a mester cigányul odaszólt a feleségéhez, s egyszerre elhallgattak, csend lett... Az asszony az elmosott, megszáradt késeket a tanár úr elé tette. A tanár úr megköszönte, az asszony kezébe adott 5 lejt (akkor 5 lej volt egy pakli dohány cigarettapapírral). A cigányasszony nagy alázattal, többször hajlongva megköszönte, visszament az asztalához. Mi elköszöntünk, a tanár úr a három kést és a jegyzetfüzetét a táskájába tette, s hazaindultunk. Leérve az útra, a tanár úr körül menve beszélgettünk, nevetgéltünk, tárgyaltuk a látottakat. A tanár úr előáll:
Nem tudom mi lelte ezeket a cigányokat, olyan kínálásba voltak! Már érezni lehetett a hangjukon a bosszúságot, hogy nem akarok a szép késeikből vásárolni, s egyszerre olyan csendesek, alázatosak lettek!
Mi már nem bírtunk magunkkal! Kitört belőlünk a nevetés!
Tanár úr, ne tessék megharagudni... Bocsánatot kell kérnem... Elmondhatom a titok nyitját? – kérdezte Sanyi.
Mondjad fiam! – Látva, hogy mi, hogy nevetünk, sejtette, itt valami turpisság van!
Tanár úr! Amikor a cigánnyal nagy vitatkozásban volt, a háta mögött álltam, s azt mutattam a cigánynak, hogy a tanár úr egy kissé »lökött«! A cigányok azért hallgattak el s lettek olyan alázatosak!
A tanár úr hangosan, jóízűen felkacagott.
Nahát, te Sanyi, dicsérem az eszedet, hogy tudtál olyan gyorsan ilyesmit kitalálni? Megmentettél! A cigány nem engedett volna el addig, míg kései közül meg nem vásárolok legalább egyet!
Megborzolta Sanyi fején lévő világosbarna, sörte haját. A nagy nevetés közben én is előállok:
Tanár úr, tessék elhinni, mi is féltünk egy kicsit!
Mitől, te?
Attól tanár úr, hogy olyan nagy szakértelemmel vizsgálta a cigánymester deszka- és lécdarabokból összetákolt asztalát... Attól féltünk, azt is megvásárolja... S most cipelnénk a hátunkon az iskolába, a néprajzi múzeumba!
Erre újból nagy nevetés, viccelődés! A tanár úr jókedvében vicceket mondott az ő diákkorából (1920 körül), az akkori diákok emlékeiből. Jékely (Áprily) Lajosról, a magyar nyelv tanáráról, az emlékezetes enyedi diákkirándulásokról mesélgetett. Elmondtuk mi is, osztálytársak, egymást hogyan neveztük el, s tanárainkat is milyen névvel említettük magunk között: Tanár urat csak Zsigának; Erdélyi Gyula tanár urat Spencerről, a híres pedagogusról: Spencinek; Juhász Albert internátusi felügyelő urat: Te, te kisfiam; Kónya Árpád tanár urat: Loapinak; Fülöp doktor urat: Muszulynak; Horváth Jenő lelkész-tanár urat: Pápuának; Horváth Zoltán tanár urat, mi is mint kollégái: Tutukának, feleségét, Elekes Ida kedves tanító nénit, a mindenki által szeretett tanító nénit férje után csak Tutukánénak; Zalányi Istvánt: Zatyinak; Delly Szabó Géza zenetanárunkat: Piskotának... Ezekre emlékszem, ezen kedves, igazi, igazán szeretett tanárainkra, és még a többiekre, akik tanítottak, neveltek, ha szükséges volt, megbüntettek, de mindig éreztük szeretetüket, érettünk való küszködésüket.
Igy értünk az iskolába Vita Zsigmond osztályvezetőnkkel 2 és félórás emlékezetes séta után a néprajzi múzeumnak gyűjtött három késecskével.
Kedves Dénes Öcsém! Hatvan év távlatából: akkor én 18 éves voltam… ma a 79-ikhez közeledem! Vajon elhihető-e? Vajon nem egy mese, egy öreg enyedi véndiák meséje-e? Te döntsd el, mennyit ér ezen iromány!... Lehet, hogy ha valaki 20-50 év múlva elolvassa, megmosolyogja! Ilyen volt valamikor az élet a Bethlen Kollégiumban? Ez is elég lesz, hiszen ez is újabb emlékeket ébreszt majd fel, ha még lesz Nagyenyeden élő magyar ember!”
Győrfi Dénes Szabadság (Kolozsvár)
2017. június 24.
Arad megyei irodalombarátok Nagyszalontán
Tartalmas és közösségépítő napot töltöttek együtt a hét elején a Lippai Degré Alajos Olvasókör, illetve a Gyoroki József Attila Olvasókör tagjai Nagyszalontán, ahol a helybéli Versbarátok köre meghívására Arany János-emlékműsoron vehettek részt. A lippai olvasókört Czernák Ferenc ny. ezredes vezette, a gyorokiakat Tusa Erzsébet és Simó Klára képviselte.
Czernák Ferenc lapunkon keresztül mondott köszönetet a házigazdának, Pelok Gabriella ny. tanárnőnek, aki végigvezette őket a városon és bemutatta annak nevezetességeit. Az Arad megyei vendégek a városnézés alatt koszorúkat helyeztek el a Hajdú-emlékműnél, illetve az Arany- és a Kossuth-szobornál. Meglátogatták Arany János szülői házát (ott is elhelyeztek egy koszorút), illetve az Emlékmúzeumot és a város másik jellegzetes épületét, a Csonkatornyot.
A költő születésének 200. évfordulójára emlékeztek az irodalombarátok, a színvonalas emlékműsort a nagyszalontai Arany Palota kiállítótermében tartották.
Czernák Ferenc Degré Alajos életét ismertette, és bemutatta a nevét viselő lippai kört, melynek tagjai Toldi első énekével mutatkoztak be. A szalontaiak többek között Petőfi és Arany barátságát szemléltető verseket olvastak fel, a lippaiak és gyorokiak Arany forradalom és szabadságharccal szembeni magatartását szemléltették a kiválasztott költeményekkel. Pelok Gabriella Arany János Domokos napra c. alkotásával emelte a rendezvény hangulatát.
A szeretetvendégséggel zárult irodalmi délutánon az aradiak búcsúzásként Brauch Magda és Regéczy Szabina Perle köteteiből adtak át néhányat a házigazdáknak.
Czernák Ferenc a Nyugati Jelennek a találkozó kapcsán azt nyilatkozta, az együtt eltöltött nap kiváló alkalom volt a tapasztalatcserére, ugyanakkor a magyar nemzeti értékek ápolására. Az emlékműsorral a házigazdák és a vendégek igyekeztek a nemzet összetartását és megmaradását szolgálni.
Külön megköszönte Wonerth Lóránd úrnak, a lippai Caritas képviselőjének, hogy támogatta és közbenjárt a nagyszalontai látogatás sikeres lebonyolításában.
Sólya Emília Nyugati Jelen (Arad)
Tartalmas és közösségépítő napot töltöttek együtt a hét elején a Lippai Degré Alajos Olvasókör, illetve a Gyoroki József Attila Olvasókör tagjai Nagyszalontán, ahol a helybéli Versbarátok köre meghívására Arany János-emlékműsoron vehettek részt. A lippai olvasókört Czernák Ferenc ny. ezredes vezette, a gyorokiakat Tusa Erzsébet és Simó Klára képviselte.
Czernák Ferenc lapunkon keresztül mondott köszönetet a házigazdának, Pelok Gabriella ny. tanárnőnek, aki végigvezette őket a városon és bemutatta annak nevezetességeit. Az Arad megyei vendégek a városnézés alatt koszorúkat helyeztek el a Hajdú-emlékműnél, illetve az Arany- és a Kossuth-szobornál. Meglátogatták Arany János szülői házát (ott is elhelyeztek egy koszorút), illetve az Emlékmúzeumot és a város másik jellegzetes épületét, a Csonkatornyot.
A költő születésének 200. évfordulójára emlékeztek az irodalombarátok, a színvonalas emlékműsort a nagyszalontai Arany Palota kiállítótermében tartották.
Czernák Ferenc Degré Alajos életét ismertette, és bemutatta a nevét viselő lippai kört, melynek tagjai Toldi első énekével mutatkoztak be. A szalontaiak többek között Petőfi és Arany barátságát szemléltető verseket olvastak fel, a lippaiak és gyorokiak Arany forradalom és szabadságharccal szembeni magatartását szemléltették a kiválasztott költeményekkel. Pelok Gabriella Arany János Domokos napra c. alkotásával emelte a rendezvény hangulatát.
A szeretetvendégséggel zárult irodalmi délutánon az aradiak búcsúzásként Brauch Magda és Regéczy Szabina Perle köteteiből adtak át néhányat a házigazdáknak.
Czernák Ferenc a Nyugati Jelennek a találkozó kapcsán azt nyilatkozta, az együtt eltöltött nap kiváló alkalom volt a tapasztalatcserére, ugyanakkor a magyar nemzeti értékek ápolására. Az emlékműsorral a házigazdák és a vendégek igyekeztek a nemzet összetartását és megmaradását szolgálni.
Külön megköszönte Wonerth Lóránd úrnak, a lippai Caritas képviselőjének, hogy támogatta és közbenjárt a nagyszalontai látogatás sikeres lebonyolításában.
Sólya Emília Nyugati Jelen (Arad)
2017. június 26.
Bálint Gábor életműve a Székely Könyvtár-sorozatban
A szó tartósabb az ércnél
Pár napja szülőfalujának közösségi házában mutatták be a Székely Könyvtár-sorozat 51. kiadványát, Szentkatolnai Bálint Gábor Válogatott művek című kötetét. A harminc nyelvben jártas nyelvész, tudós, mongolista és eszperantista munkáit dr. Borcsa János szerkesztette igényes kivitelű kötetbe, mely minden háromszéki könyvespolc díszére válhat.
A rendezvényen Lövétei Lázár László, a kötetet kiadó Hargita Kiadóhivatal igazgatója, a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztője dióhéjban vázolta a Székely Könyvtár-sorozat születésének történetét. Elmondta, a száz részesre tervezett sorozatban a székely kultúra fontos műveit igyekeznek egybefoglalni, a bemutatott 51. kötet Bálint Gábor munkásságáról szól.
Bálint Gábor egy nyelvzseni volt, akivel érdemtelen módon bántak el, mert miután bejött divatba a finnugrista elmélet, neki mennie kellett – mondta Lövétei. – Még csúfolódtak is vele, Arany János többek között bökverset írt róla. De mégis, ahogy elnézem a világ folyását, azt kell mondanom, Bálint Gábornak volt igaza, hisz a finnek maguk derítették ki, hogy genetikailag semmi közünk nincs egymáshoz, és hogy a nyelvi kavarodás milyen körülmények között jöhetett létre, nem lehet pontosan tudni. Ám azt, hogy a török népekhez több közünk van, biztosra vehető!
Siklódy Ferenc, a kötet grafikai tervezője egyéb elfoglaltsága miatt nem tudott jelen lenni, ám Fekete Vince költő, a szerkesztőbizottság tagja igen. Szolgált is némi kulisszák mögötti tudnivalóval: volt szerencséje látni Borcsa Jánost a „műhelyben”, azt, hogy milyen alapossággal és lelkesedéssel dolgozott Bálint Gábor műveinek összeállításán, így mindenképp igényes munkát tarthat kezében az olvasó – jegyezte meg.
A továbbiakban dr. Borcsa János Szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913) örökségének kibontakozását ecsetelte. Elmondta, a nyelvész halála után a történelem vihara nem kedvezett a hagyatéka továbbvitelének, egészen 1945-ig, mígnem kevés tanítványainak egyike, György Lajos kolozsvári professzor komoly pályaképet nem rajzolt munkásságáról (Bálint Gábor emlékezete. Az Erdélyi Magyar Tudományos Intézet és a Minerva Műintézet kiadása, 1945.). Ezek után 20–30 évnek kellett eltelnie, amíg a tudós neve újra megjelent a köztudatban, ugyanis 1969-ben, születésének 125. évfordulóján a helyi Bakk Pál tanító (aki maga is jelen volt a könyvbemutatón – szerk.) a Korunkban felidézte Bálint Gábor életútját (Kara György, a későbbi akadémikus 1973-ban reprint formában még kiadatta egy kötetben egész sor kisebb munkáját – szerk.).
Dr. Borcsa kifejtette, hosszú volt az út, amíg a méltatlanul elfeledett nyelvész neve a köztudatba jutott. Első nagyobb lépésként 1990-ben a szentkatolnai iskola felvette a Bálint Gábor nevet, aztán 1993–94-ben, a helyi értelmiségiek fáradozásának köszönhetően a név mellé arc is került: közösségi összefogással két domborművet is készíttettek, egyik a faluban maradt, a másikat pedig a Babeș–Bolyai-egyetem magyar tanszékének adományozták. Tovább mélyítve Bálint Gábor szellemi örökségét, 1994-ben tudományos ülést is tartottak, és az ott elhangzottak könyv formájában is megjelentek. 2009-ben, szintén közösségi összefogással egy egészalakos és egy mellszobor is készült Bálint Gáborról. Az egészalakos szobor a falu központjában, a mellszobor az iskolában lelt otthonra.
Borcsa János megjegyezte: a szó tartósabb az ércnél, ezért fogadta el a kiadó felkérését, és állította össze Bálint Gábor műveinek egyfajta keresztmetszetét. Mindezt olvasóbarát módon, hogy felkeltse az érdeklődését azoknak is, akik eddig nem ismerték a szentkatolnai nyelvészt.
Nagy Szabolcs Attila Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A szó tartósabb az ércnél
Pár napja szülőfalujának közösségi házában mutatták be a Székely Könyvtár-sorozat 51. kiadványát, Szentkatolnai Bálint Gábor Válogatott művek című kötetét. A harminc nyelvben jártas nyelvész, tudós, mongolista és eszperantista munkáit dr. Borcsa János szerkesztette igényes kivitelű kötetbe, mely minden háromszéki könyvespolc díszére válhat.
A rendezvényen Lövétei Lázár László, a kötetet kiadó Hargita Kiadóhivatal igazgatója, a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztője dióhéjban vázolta a Székely Könyvtár-sorozat születésének történetét. Elmondta, a száz részesre tervezett sorozatban a székely kultúra fontos műveit igyekeznek egybefoglalni, a bemutatott 51. kötet Bálint Gábor munkásságáról szól.
Bálint Gábor egy nyelvzseni volt, akivel érdemtelen módon bántak el, mert miután bejött divatba a finnugrista elmélet, neki mennie kellett – mondta Lövétei. – Még csúfolódtak is vele, Arany János többek között bökverset írt róla. De mégis, ahogy elnézem a világ folyását, azt kell mondanom, Bálint Gábornak volt igaza, hisz a finnek maguk derítették ki, hogy genetikailag semmi közünk nincs egymáshoz, és hogy a nyelvi kavarodás milyen körülmények között jöhetett létre, nem lehet pontosan tudni. Ám azt, hogy a török népekhez több közünk van, biztosra vehető!
Siklódy Ferenc, a kötet grafikai tervezője egyéb elfoglaltsága miatt nem tudott jelen lenni, ám Fekete Vince költő, a szerkesztőbizottság tagja igen. Szolgált is némi kulisszák mögötti tudnivalóval: volt szerencséje látni Borcsa Jánost a „műhelyben”, azt, hogy milyen alapossággal és lelkesedéssel dolgozott Bálint Gábor műveinek összeállításán, így mindenképp igényes munkát tarthat kezében az olvasó – jegyezte meg.
A továbbiakban dr. Borcsa János Szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913) örökségének kibontakozását ecsetelte. Elmondta, a nyelvész halála után a történelem vihara nem kedvezett a hagyatéka továbbvitelének, egészen 1945-ig, mígnem kevés tanítványainak egyike, György Lajos kolozsvári professzor komoly pályaképet nem rajzolt munkásságáról (Bálint Gábor emlékezete. Az Erdélyi Magyar Tudományos Intézet és a Minerva Műintézet kiadása, 1945.). Ezek után 20–30 évnek kellett eltelnie, amíg a tudós neve újra megjelent a köztudatban, ugyanis 1969-ben, születésének 125. évfordulóján a helyi Bakk Pál tanító (aki maga is jelen volt a könyvbemutatón – szerk.) a Korunkban felidézte Bálint Gábor életútját (Kara György, a későbbi akadémikus 1973-ban reprint formában még kiadatta egy kötetben egész sor kisebb munkáját – szerk.).
Dr. Borcsa kifejtette, hosszú volt az út, amíg a méltatlanul elfeledett nyelvész neve a köztudatba jutott. Első nagyobb lépésként 1990-ben a szentkatolnai iskola felvette a Bálint Gábor nevet, aztán 1993–94-ben, a helyi értelmiségiek fáradozásának köszönhetően a név mellé arc is került: közösségi összefogással két domborművet is készíttettek, egyik a faluban maradt, a másikat pedig a Babeș–Bolyai-egyetem magyar tanszékének adományozták. Tovább mélyítve Bálint Gábor szellemi örökségét, 1994-ben tudományos ülést is tartottak, és az ott elhangzottak könyv formájában is megjelentek. 2009-ben, szintén közösségi összefogással egy egészalakos és egy mellszobor is készült Bálint Gáborról. Az egészalakos szobor a falu központjában, a mellszobor az iskolában lelt otthonra.
Borcsa János megjegyezte: a szó tartósabb az ércnél, ezért fogadta el a kiadó felkérését, és állította össze Bálint Gábor műveinek egyfajta keresztmetszetét. Mindezt olvasóbarát módon, hogy felkeltse az érdeklődését azoknak is, akik eddig nem ismerték a szentkatolnai nyelvészt.
Nagy Szabolcs Attila Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. július 8.
Arany János, a nagy túlélő
(Beszélgetés Dánielisz Endre irodalomtörténésszel Szalonta Aranyáról)
A kétszáz éve született Arany János emlékének legismertebb nagyszalontai ápolója, Dánielisz Endre 92 éve az elmúlt közel egy évszázad zaklatott történetének lenyomata. Az ő „idegenvezetésével” igyekeztünk felfedezni Szalonta Aranyát.
– Nem sikerült megfejtenem, ezért a segítségét kérem: milyen eredetű név a Dánielisz?
– Az őseim ősei lengyelországi németek voltak, Danielek, ezt valamikor megfejelték egy -nak, -nek raggal, Petrus filius Danielis, azaz Daniel fia Péter. Az első, Nagyszalontára érkezett Dánielisz a nagyapám volt, Békéscsabáról jött, ahol több Dánielisz is élt, valamennyi fésűs kisiparos. Piacozni rándult át, aztán úgy döntött, itt telepszik le. Csabáról hozott feleséget, tizenhárom gyerekük született, tizenegy fel is nőtt. Köztük édesapám, aki kitanulta a mesterséget, igaz, míg a galíciai fronton harcolt, az apja dolgozott helyette. Rám meg úgy nézzen, hogy érettségizett fésűs segéd oklevelem van!
– Ezek szerint önt is fésűkészítőnek szánták?
– Nem feltétlenül, de dolgozni kellett, segíteni az édesapámnak, bár ő már gépesíteni is kezdett. Már Romániában éltünk, román nyelvű óvodába jártam, de egy tavaszi dalocskán és a „doamna” kifejezésen kívül semmi sem ragadt rám. Amúgy magyarul beszéltünk, magyarul játszottunk, magyar meséket hallgattunk. A református iskolába írattak be, de négy osztály elvégzése után, 1936-ban a szülők úgy döntöttek, hogy kezdjek el inaskodni, de azért folytassam a tanulást is az ismétlő iskolának nevezett román intézményben. Ott azonban csak mezőgazdaságot, gazdálkodást oktattak. Ezt azért mégsem, mondták a szüleim, menjek inkább gimnáziumba. Ma is csodálkozom, hogy négy magyar elemi után román nyelvű gimnáziumi osztályban hogyan voltam képes talpon maradni. Az oktatás azonban nem volt ingyenes, édesanyám igyekezett meggyőzni, hogy elégedjem meg a három gimnáziumi osztállyal, így lettem végül fésűs segéd. De jött akkor a kis magyar világ, én meg könyörögni kezdtem, hadd végezzem el a negyediket is, együtt jártam például Tőkés László püspök édesanyjával. Az iskola vége aztán már megint a román, sőt, a kommunista világba csúszott bele.
– Ennyi elég is volt a tanítóskodáshoz?
– Akkoriban igen. Előzményként azonban fontos megemlíteni, hogy mivel a fésűsségből már nem lehetett megélni, a szüleim korábban átvették a körösrévi Zichy-barlang melletti szálloda és étterem kezelését. A nyarakat barlangvezetőként töltöttem, szerettem is, pénzt is kerestem vele. A román-szovjet betörés elől azonban a szüleimnek menekülniük kellett, Élesden húzták meg magukat egy ideig, én is ott kötöttem ki. Egy vasárnapi ebéd alatt került a kezembe a kolozsvári Világosság című újság, azt olvastam benne, hogy nagy szükség van tanítókra, mivel sok fiatal maradt a háborúban, az anyaországból idetelepítettek pedig elmenekültek a román világ elől. Az is benne volt az újságban, hogy tanítókat fognak kiképezni, Kolozsváron kell jelentkezni. Kis híján otthagytam a vasárnapi ebédet, felültem az első arra jövő román katonai teherautóra, másfél hónap múltán pedig úgy jöttem haza Kolozsvárról, hogy okleveles tanító vagyok. Isten veled, fésűkészítő ipar!
– Az egyetemi tanulmányokat más kényszerítette ki, vagy saját belső igényessége?
– Egyértelműen én akartam tovább tanulni, előbb a teológián, aztán a Bolyai Egyetem pedagógia-lélektan szakán, bár a megszüntetéséig néprajzot is tanultam. Friss diplomásként Aradra helyeztek ki, a korábban elhanyagolt Dél-Erdély felemelése a kommunista világ első éveiben prioritás volt, 26 éves fiatalemberként tanítóképzőbe kerültem, csupa fiatal lány közé, egyiküket el is akartam venni, de ő mást szeretett. Szalontára visszakerülve a pedagógia-lélektan mellett orosztanárként is dolgoztam, majd miután a szovjetek elmenetelével megszűnt az orosz nyelv tanítása, átképeztem magam franciatanárnak, később latintanárnak. Sok esetben egyetlen órával jártam a tanítványaim előtt. Aztán elkezdtem magyar irodalmat is tanítani.
– Ebben a minőségében került az Arany-hagyaték környékére?
– A szalontai Arany-emlékápolást az Arany János Emlékegyesület kezdte, de azt a kommunisták felszámolták. Hazatérte után az illegális kommunista, Moszkvát is megjárt Bonczos István alapította az Arany János Irodalmi Kört, amely elsősorban a szocialista és szovjet irodalom népszerűsítésére jött létre, ennek vezetését bízták egy Aradról frissen érkezett tanárra – azaz rám. Tíz éven át művelhettem, amikor megjelent a Securitate az életemben, azt kifogásolva, hogy miközben valamennyi iskolai osztály kétnyelvű lett, micsoda dolog, hogy a színház és az irodalmi kör csak magyar nyelven működik. Besúgókat szerveztek be, aztán egyszer be is vittek, le kellett mondanom a kör vezetéséről, illetve az Arany Múzeum éléről. Nem adtam fel, a pionírházba mentem bábszínházat tanítani, mesekört vezetni. A líceumba az orosz, francia és a latin nyelv már említett oktatása hozott vissza, húsz év múlva pedig ki akartak nevezni aligazgatónak. Az ára az volt, hogy jelenteni kellett volna a Szekunak, s mivel nem vállaltam, másik iskolába, alsó tagozatra helyeztek. Onnan mentem nyugdíjba is.
– Mennyire élt Szalontán azokban az időkben az Arany-tudat?
– Jómagam elsősorban az emléktárgyak révén ismertem meg Arany Jánost, de mindig benne volt a levegőben. Mikó Pál tanító bácsi hívására lettem múzeumi idegenvezető, ő a földszinten várta a vendégeket, mi, diákok, harmadmagammal pedig egy-egy emeletre ügyeltünk fel. Gyerekkoromban azonban még csak vasárnap volt nyitva az emlékház, a kommunizmus hozta be, hogy egész héten nyitva tartó múzeummá váljon. A háború utolsó évében, amikor már nem tudták tartani Szalontát, a magyar parancsnok kiürítette a várost, a lakosság kétharmada elmenekült, a környékbeli románság, cigányság, no meg a szegényebb magyarok pedig kirámolták az üresen maradt lakásokat. Elsősorban élelemre vadásztak, de vittek, amit mozdíthattak. Akkor a múzeumot is kirabolták, de a Csonka-tornyot olyan masszív vaskapu védte, hogy gránáttal sem tudták berobbantani. Végül egy hátsó ablakon hatoltak be, és belülről robbantották ki a zárat. A nagyon szép Arany János-szobát tönkretették, pénz, kincs után keresve felvágták a párnákat, dunyhát, azóta sem került elő például a Gyulai Páltól kapott szőnyeg. Összesen 135 Arany János-emléktárgy veszett akkor oda. A könyvek, kéziratok szerencsére nem érdekelték őket.
– Múzeumigazgatóként hogyan igyekezett megismertetni nagy költőnk életének fontosabb állomásait, életművét?
– A földszintről felfelé haladtunk Arany életében is, míg a harmadik emeleten eljutottunk ahhoz a karosszékhez, amelyben kiejtette a pipát a kezéből, és meghalt. Elméletileg itt véget kellett volna érnie a tárlatvezetésnek, de a negyedik emeleten feltámasztottuk Arany Jánost. Mindezt művei fordításainak bemutatása révén, hogy a látogató lássa: Arany él, mi több, a világ minden pontján jelen van. A múzeum kialakításában jelentős momentum volt 1956 – persze még a magyar forradalom előtti hónapok –, amikor egyre többen érkeztek Magyarországról, a román kulturális minisztérium számára pedig fontos volt színvonalas Arany-múzeum kialakítása. Áldoztak is rá, öt lakóház árát fektették be az épület felújításába, az akkori múzeumtechnikának megfelelő, új tárlók beszerzésébe. Ezeket készülnek lecserélni a közeljövőben.
– Jól érzem, hogy az Arany-bicentenárium eseményei nem feltétlenül a kedve szerint valók?
– Ez már valóban nem az én világom. De ne aggódjanak, Arany János mindent túlél, és kizárólag ez számít.
DÁNIELISZ ENDRE
Irodalomtörténész, pedagógiai író, iskolapszichológus, Nagyszalontán született 1925. április 6-án. Szülőhelyén végezte a középiskolát, tanító volt Köröstárkányban, majd 1951-ben a Bolyai Tudományegyetemen megszerezte a pedagógia-lélektan szakos tanári diplomát. Középiskolai tanár Aradon; 1956-tól 1966-ig a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeum igazgatója, majd ugyanitt iskolapszichológus, tanár. Több hazai és magyarországi kiadványban közölt, románul a Familia című nagyváradi folyóiratban. Szerkesztésében és előszavával jelent meg a Toldi és a Toldi estéje (1964, 3. kiadás Kolozsvár, 1976), valamint Tompa Mihály verseinek és leveleinek válogatása (Kolozsvár, 1977) a Tanulók Könyvtárában. Törös Lászlóval és Gergely Pállal sajtó alá rendezte Arany János Összes Művei XIII. kötetét (Hivatali iratok 1., Budapest, 1966) s a Könyvtári Szemlében (1972/2) bemutatta Arany János könyvtárát. A Mesetarisznya sorozat számára készült Kalevipoeg-feldolgozása (1970) németül is megjelent. Tevékeny szerepet tölt be Nagyszalonta irodalmi életében: a helytörténet, iskolatörténet, irodalmi folklórkutatás művelője. A Bonczos István és felesége, Nagy Ilona írók által alapított nagyszalontai Arany János Irodalmi Kör aktív szerzője és előadója volt (1955–1980), az újjáalakított kör tiszteletbeli örökös elnöke és aktív résztvevője. Fontosabb kötetei: Arany-emlékek Nagyszalontán. Tanulmányok, dokumentumok (Kriterion–Gondolat, Bukarest–Budapest, 1984), Arany János a szalontai iskolában (Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 1992), „Szülőhelyem, Szalonta...”. Tanulmányok, esszék Arany János köréből (Arany János Múzeum, Nagykőrös, 1992). Arany szellemében. Nagyszalonta művelődéséért (Arany János Művelődési Egyesület, Nagyszalonta, 2001), Nagyszalonta jeles szülöttei (1–3., Békés Megyei Levéltár, Gyula, 2001). Díjak, elismerések: Magyar Kultúra Lovagja (2005), Fényes Elek-díj (2007).
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
(Beszélgetés Dánielisz Endre irodalomtörténésszel Szalonta Aranyáról)
A kétszáz éve született Arany János emlékének legismertebb nagyszalontai ápolója, Dánielisz Endre 92 éve az elmúlt közel egy évszázad zaklatott történetének lenyomata. Az ő „idegenvezetésével” igyekeztünk felfedezni Szalonta Aranyát.
– Nem sikerült megfejtenem, ezért a segítségét kérem: milyen eredetű név a Dánielisz?
– Az őseim ősei lengyelországi németek voltak, Danielek, ezt valamikor megfejelték egy -nak, -nek raggal, Petrus filius Danielis, azaz Daniel fia Péter. Az első, Nagyszalontára érkezett Dánielisz a nagyapám volt, Békéscsabáról jött, ahol több Dánielisz is élt, valamennyi fésűs kisiparos. Piacozni rándult át, aztán úgy döntött, itt telepszik le. Csabáról hozott feleséget, tizenhárom gyerekük született, tizenegy fel is nőtt. Köztük édesapám, aki kitanulta a mesterséget, igaz, míg a galíciai fronton harcolt, az apja dolgozott helyette. Rám meg úgy nézzen, hogy érettségizett fésűs segéd oklevelem van!
– Ezek szerint önt is fésűkészítőnek szánták?
– Nem feltétlenül, de dolgozni kellett, segíteni az édesapámnak, bár ő már gépesíteni is kezdett. Már Romániában éltünk, román nyelvű óvodába jártam, de egy tavaszi dalocskán és a „doamna” kifejezésen kívül semmi sem ragadt rám. Amúgy magyarul beszéltünk, magyarul játszottunk, magyar meséket hallgattunk. A református iskolába írattak be, de négy osztály elvégzése után, 1936-ban a szülők úgy döntöttek, hogy kezdjek el inaskodni, de azért folytassam a tanulást is az ismétlő iskolának nevezett román intézményben. Ott azonban csak mezőgazdaságot, gazdálkodást oktattak. Ezt azért mégsem, mondták a szüleim, menjek inkább gimnáziumba. Ma is csodálkozom, hogy négy magyar elemi után román nyelvű gimnáziumi osztályban hogyan voltam képes talpon maradni. Az oktatás azonban nem volt ingyenes, édesanyám igyekezett meggyőzni, hogy elégedjem meg a három gimnáziumi osztállyal, így lettem végül fésűs segéd. De jött akkor a kis magyar világ, én meg könyörögni kezdtem, hadd végezzem el a negyediket is, együtt jártam például Tőkés László püspök édesanyjával. Az iskola vége aztán már megint a román, sőt, a kommunista világba csúszott bele.
– Ennyi elég is volt a tanítóskodáshoz?
– Akkoriban igen. Előzményként azonban fontos megemlíteni, hogy mivel a fésűsségből már nem lehetett megélni, a szüleim korábban átvették a körösrévi Zichy-barlang melletti szálloda és étterem kezelését. A nyarakat barlangvezetőként töltöttem, szerettem is, pénzt is kerestem vele. A román-szovjet betörés elől azonban a szüleimnek menekülniük kellett, Élesden húzták meg magukat egy ideig, én is ott kötöttem ki. Egy vasárnapi ebéd alatt került a kezembe a kolozsvári Világosság című újság, azt olvastam benne, hogy nagy szükség van tanítókra, mivel sok fiatal maradt a háborúban, az anyaországból idetelepítettek pedig elmenekültek a román világ elől. Az is benne volt az újságban, hogy tanítókat fognak kiképezni, Kolozsváron kell jelentkezni. Kis híján otthagytam a vasárnapi ebédet, felültem az első arra jövő román katonai teherautóra, másfél hónap múltán pedig úgy jöttem haza Kolozsvárról, hogy okleveles tanító vagyok. Isten veled, fésűkészítő ipar!
– Az egyetemi tanulmányokat más kényszerítette ki, vagy saját belső igényessége?
– Egyértelműen én akartam tovább tanulni, előbb a teológián, aztán a Bolyai Egyetem pedagógia-lélektan szakán, bár a megszüntetéséig néprajzot is tanultam. Friss diplomásként Aradra helyeztek ki, a korábban elhanyagolt Dél-Erdély felemelése a kommunista világ első éveiben prioritás volt, 26 éves fiatalemberként tanítóképzőbe kerültem, csupa fiatal lány közé, egyiküket el is akartam venni, de ő mást szeretett. Szalontára visszakerülve a pedagógia-lélektan mellett orosztanárként is dolgoztam, majd miután a szovjetek elmenetelével megszűnt az orosz nyelv tanítása, átképeztem magam franciatanárnak, később latintanárnak. Sok esetben egyetlen órával jártam a tanítványaim előtt. Aztán elkezdtem magyar irodalmat is tanítani.
– Ebben a minőségében került az Arany-hagyaték környékére?
– A szalontai Arany-emlékápolást az Arany János Emlékegyesület kezdte, de azt a kommunisták felszámolták. Hazatérte után az illegális kommunista, Moszkvát is megjárt Bonczos István alapította az Arany János Irodalmi Kört, amely elsősorban a szocialista és szovjet irodalom népszerűsítésére jött létre, ennek vezetését bízták egy Aradról frissen érkezett tanárra – azaz rám. Tíz éven át művelhettem, amikor megjelent a Securitate az életemben, azt kifogásolva, hogy miközben valamennyi iskolai osztály kétnyelvű lett, micsoda dolog, hogy a színház és az irodalmi kör csak magyar nyelven működik. Besúgókat szerveztek be, aztán egyszer be is vittek, le kellett mondanom a kör vezetéséről, illetve az Arany Múzeum éléről. Nem adtam fel, a pionírházba mentem bábszínházat tanítani, mesekört vezetni. A líceumba az orosz, francia és a latin nyelv már említett oktatása hozott vissza, húsz év múlva pedig ki akartak nevezni aligazgatónak. Az ára az volt, hogy jelenteni kellett volna a Szekunak, s mivel nem vállaltam, másik iskolába, alsó tagozatra helyeztek. Onnan mentem nyugdíjba is.
– Mennyire élt Szalontán azokban az időkben az Arany-tudat?
– Jómagam elsősorban az emléktárgyak révén ismertem meg Arany Jánost, de mindig benne volt a levegőben. Mikó Pál tanító bácsi hívására lettem múzeumi idegenvezető, ő a földszinten várta a vendégeket, mi, diákok, harmadmagammal pedig egy-egy emeletre ügyeltünk fel. Gyerekkoromban azonban még csak vasárnap volt nyitva az emlékház, a kommunizmus hozta be, hogy egész héten nyitva tartó múzeummá váljon. A háború utolsó évében, amikor már nem tudták tartani Szalontát, a magyar parancsnok kiürítette a várost, a lakosság kétharmada elmenekült, a környékbeli románság, cigányság, no meg a szegényebb magyarok pedig kirámolták az üresen maradt lakásokat. Elsősorban élelemre vadásztak, de vittek, amit mozdíthattak. Akkor a múzeumot is kirabolták, de a Csonka-tornyot olyan masszív vaskapu védte, hogy gránáttal sem tudták berobbantani. Végül egy hátsó ablakon hatoltak be, és belülről robbantották ki a zárat. A nagyon szép Arany János-szobát tönkretették, pénz, kincs után keresve felvágták a párnákat, dunyhát, azóta sem került elő például a Gyulai Páltól kapott szőnyeg. Összesen 135 Arany János-emléktárgy veszett akkor oda. A könyvek, kéziratok szerencsére nem érdekelték őket.
– Múzeumigazgatóként hogyan igyekezett megismertetni nagy költőnk életének fontosabb állomásait, életművét?
– A földszintről felfelé haladtunk Arany életében is, míg a harmadik emeleten eljutottunk ahhoz a karosszékhez, amelyben kiejtette a pipát a kezéből, és meghalt. Elméletileg itt véget kellett volna érnie a tárlatvezetésnek, de a negyedik emeleten feltámasztottuk Arany Jánost. Mindezt művei fordításainak bemutatása révén, hogy a látogató lássa: Arany él, mi több, a világ minden pontján jelen van. A múzeum kialakításában jelentős momentum volt 1956 – persze még a magyar forradalom előtti hónapok –, amikor egyre többen érkeztek Magyarországról, a román kulturális minisztérium számára pedig fontos volt színvonalas Arany-múzeum kialakítása. Áldoztak is rá, öt lakóház árát fektették be az épület felújításába, az akkori múzeumtechnikának megfelelő, új tárlók beszerzésébe. Ezeket készülnek lecserélni a közeljövőben.
– Jól érzem, hogy az Arany-bicentenárium eseményei nem feltétlenül a kedve szerint valók?
– Ez már valóban nem az én világom. De ne aggódjanak, Arany János mindent túlél, és kizárólag ez számít.
DÁNIELISZ ENDRE
Irodalomtörténész, pedagógiai író, iskolapszichológus, Nagyszalontán született 1925. április 6-án. Szülőhelyén végezte a középiskolát, tanító volt Köröstárkányban, majd 1951-ben a Bolyai Tudományegyetemen megszerezte a pedagógia-lélektan szakos tanári diplomát. Középiskolai tanár Aradon; 1956-tól 1966-ig a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeum igazgatója, majd ugyanitt iskolapszichológus, tanár. Több hazai és magyarországi kiadványban közölt, románul a Familia című nagyváradi folyóiratban. Szerkesztésében és előszavával jelent meg a Toldi és a Toldi estéje (1964, 3. kiadás Kolozsvár, 1976), valamint Tompa Mihály verseinek és leveleinek válogatása (Kolozsvár, 1977) a Tanulók Könyvtárában. Törös Lászlóval és Gergely Pállal sajtó alá rendezte Arany János Összes Művei XIII. kötetét (Hivatali iratok 1., Budapest, 1966) s a Könyvtári Szemlében (1972/2) bemutatta Arany János könyvtárát. A Mesetarisznya sorozat számára készült Kalevipoeg-feldolgozása (1970) németül is megjelent. Tevékeny szerepet tölt be Nagyszalonta irodalmi életében: a helytörténet, iskolatörténet, irodalmi folklórkutatás művelője. A Bonczos István és felesége, Nagy Ilona írók által alapított nagyszalontai Arany János Irodalmi Kör aktív szerzője és előadója volt (1955–1980), az újjáalakított kör tiszteletbeli örökös elnöke és aktív résztvevője. Fontosabb kötetei: Arany-emlékek Nagyszalontán. Tanulmányok, dokumentumok (Kriterion–Gondolat, Bukarest–Budapest, 1984), Arany János a szalontai iskolában (Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 1992), „Szülőhelyem, Szalonta...”. Tanulmányok, esszék Arany János köréből (Arany János Múzeum, Nagykőrös, 1992). Arany szellemében. Nagyszalonta művelődéséért (Arany János Művelődési Egyesület, Nagyszalonta, 2001), Nagyszalonta jeles szülöttei (1–3., Békés Megyei Levéltár, Gyula, 2001). Díjak, elismerések: Magyar Kultúra Lovagja (2005), Fényes Elek-díj (2007).
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 12.
Petrencés rúd, malomkő, Toldi-mintás székek
Magyar napokra ér Kolozsvárra az Arany-busz
Tegnap indult körútjára a Petőfi Irodalmi Múzeum Arany Jánoshoz kapcsolódó vándorkiállítását hordozó, 200-as jelzésű, Toldi-képregénybe burkolt Arany-busza, amely a magyar napok idején érkezik Kolozsvárra. A Petőfi Irodalmi Múzeumban idén májusban megnyílt Önarckép álarcokban című tárlatból vándorkiállítás készült, amely várhatóan egy éven át járja majd az országot és a határon túli magyarlakta településekre is eljut. Az egyedi látványvilágú kiállítás versek, képek, különféle dokumentumok és relikviamásolatok segítségével mutatja be Arany János életművét, kapcsolatait, költészetének máig ható jelentőségét. A buszba manuális játékokat és digitális eszközöket is beépítettek, amelyek nem csupán szórakoztató élményt nyújtanak, de mélyebb tudást is közvetítenek – olvasható a múzeum honlapján.
A kiállítás Arany János életművét, életét, költészetének máig ható eleven erejét versek, képek, relikviamásolatok, hang- és filmfelvételek segítségével mutatja be. A látogatókat aktivizáló, fából készült egyedi installációs elemek nem csupán különleges látványvilágot teremtenek, de segítik a szövegértelmezés, a befogadás folyamatát is. (Például Ágnes asszony kihajtogatható lepedője és a sejtelmes radványi erdő megjelenítése.) A beépített digitális eszközök lehetőséget nyújtanak Arany költészetének és pályájának mélyebb megismerésére, verseinek élvezetére, vagy éppen a szórakoztató játékra. Megismerhető lesz például Arany kapcsolatrendszere, életének és kultuszának helyszínei; kipróbálható a Toldi-erőjáték, lehet hallgatni verseket és rappelt Arany-szövegeket is. A busz melletti pihenőben a látogatóknak alkalma lesz Toldi-mintás székekben Arany-köteteket lapozgatni, kvízeket kitölteni, szójátékokat játszani, kipróbálhatják erejüket egy petrencés rúddal vagy egy malomkővel is. A kiállításhoz kérhető tárlatvezetés, foglalkozás is, a buszt múzeumpedagógusok kísérik.
A nyáron kulturális rendezvényeken és irodalmi-művészeti fesztiválokon látható a busz, így például a Kolozsvári Magyar Napokon is augusztus 14. és 17. között, de Erdélyben megáll Nagyszalontán augusztus 7. és 10. között és Szatmárnémetiben augusztus 11–13-án – tájékoztat a tegnapi budapesti sajtótájékoztatón elhangzottakról a litera.hu. Ősztől, illetve 2018 tavaszától elsősorban a közoktatási intézmények, városi könyvtárak, művelődési házak, múzeumok meghívására számítanak, főként vidéki intézmények és a határon túli magyarság oktatási, kulturális intézményeinek jelentkezését várják az arany200busz@pim.hu e-mail-címre, ahol további részletekről is lehet érdeklődni. Eddig 118 meghívást kapott: a magyarországi helyszíneken kívül Szlovéniából, Horvátországból, Szerbiából, Romániából és Szlovákiából is. A busz látogatása ingyenes, a fogadó intézményektől csupán a parkolóhely (esetleg szállás) biztosítását és villanyáram csatlakozási lehetőséget kérnek. Szabadság (Kolozsvár)
Magyar napokra ér Kolozsvárra az Arany-busz
Tegnap indult körútjára a Petőfi Irodalmi Múzeum Arany Jánoshoz kapcsolódó vándorkiállítását hordozó, 200-as jelzésű, Toldi-képregénybe burkolt Arany-busza, amely a magyar napok idején érkezik Kolozsvárra. A Petőfi Irodalmi Múzeumban idén májusban megnyílt Önarckép álarcokban című tárlatból vándorkiállítás készült, amely várhatóan egy éven át járja majd az országot és a határon túli magyarlakta településekre is eljut. Az egyedi látványvilágú kiállítás versek, képek, különféle dokumentumok és relikviamásolatok segítségével mutatja be Arany János életművét, kapcsolatait, költészetének máig ható jelentőségét. A buszba manuális játékokat és digitális eszközöket is beépítettek, amelyek nem csupán szórakoztató élményt nyújtanak, de mélyebb tudást is közvetítenek – olvasható a múzeum honlapján.
A kiállítás Arany János életművét, életét, költészetének máig ható eleven erejét versek, képek, relikviamásolatok, hang- és filmfelvételek segítségével mutatja be. A látogatókat aktivizáló, fából készült egyedi installációs elemek nem csupán különleges látványvilágot teremtenek, de segítik a szövegértelmezés, a befogadás folyamatát is. (Például Ágnes asszony kihajtogatható lepedője és a sejtelmes radványi erdő megjelenítése.) A beépített digitális eszközök lehetőséget nyújtanak Arany költészetének és pályájának mélyebb megismerésére, verseinek élvezetére, vagy éppen a szórakoztató játékra. Megismerhető lesz például Arany kapcsolatrendszere, életének és kultuszának helyszínei; kipróbálható a Toldi-erőjáték, lehet hallgatni verseket és rappelt Arany-szövegeket is. A busz melletti pihenőben a látogatóknak alkalma lesz Toldi-mintás székekben Arany-köteteket lapozgatni, kvízeket kitölteni, szójátékokat játszani, kipróbálhatják erejüket egy petrencés rúddal vagy egy malomkővel is. A kiállításhoz kérhető tárlatvezetés, foglalkozás is, a buszt múzeumpedagógusok kísérik.
A nyáron kulturális rendezvényeken és irodalmi-művészeti fesztiválokon látható a busz, így például a Kolozsvári Magyar Napokon is augusztus 14. és 17. között, de Erdélyben megáll Nagyszalontán augusztus 7. és 10. között és Szatmárnémetiben augusztus 11–13-án – tájékoztat a tegnapi budapesti sajtótájékoztatón elhangzottakról a litera.hu. Ősztől, illetve 2018 tavaszától elsősorban a közoktatási intézmények, városi könyvtárak, művelődési házak, múzeumok meghívására számítanak, főként vidéki intézmények és a határon túli magyarság oktatási, kulturális intézményeinek jelentkezését várják az arany200busz@pim.hu e-mail-címre, ahol további részletekről is lehet érdeklődni. Eddig 118 meghívást kapott: a magyarországi helyszíneken kívül Szlovéniából, Horvátországból, Szerbiából, Romániából és Szlovákiából is. A busz látogatása ingyenes, a fogadó intézményektől csupán a parkolóhely (esetleg szállás) biztosítását és villanyáram csatlakozási lehetőséget kérnek. Szabadság (Kolozsvár)
2017. július 13.
Kezdődik a Nyári Színházi Fesztivál
A nyíregyházi Mandala Dalszínház, az RMDSZ Bihar megyei szervezete, együttműködve a Nagyváradi Magyar Diákszövetséggel (NMD) az idén is megszervezi a váradi Nyári Színházi Fesztivált.
Az előadásokra, amint az előző években megszokhatták a nézők, a tervek szerint továbbra is a várszínházban kerül majd sor. A szervezők rossz idő esetére a közelben lévő Szakszervezetek Művelődési Házába tervezik az előadásokat. Az idei sorozaton szintén közismert magyarországi színészek lépnek színpadra Nagyváradon.
Az első előadás komoly felütése lesz a színházi fesztiválnak július 16-án, vasárnap 21 órától, amikor Gregor Bernadett és Szarvas Attila főszereplésével mutatják be a Titkok egy hálószobából című kétrészes vígjátékot. Július 22-én, szombaton 21 órától Mikó István játssza a főszerepet a Háry vagyok, az angyalát! című zenés darabnak. Július 27-én, csütörtökön 21 órától Kálmán Imre Csárdáskirálynő című klasszikus operettjét mutatják be az anyaország méltán híres színművészei, Szeredy Kriszta, Domoszlai Sándor, Csonka Zsuzsa, Bozsó József, Galambos Lilla, Kelemen Csaba, Heller Tamás és Kokas László. Augusztus 6-án, vasárnap 21 órától Michael Stewart Szeretem a feleségem bohózatát állítják színpadra Magyar Attila rendezésében. A rendező-színművész mellett közreműködik a darabban Timkó Eszter, Szakács Tibor, Pikali Gerda és Czakó Ádám. Augusztus 13-án, vasárnap 21 órától a Tanulmány a nőkről című zenés vígjátékot láthatja a nagyérdemű a Magyar Zenés Színház előadásában, melynek Nagyváradon fellépő művészei: Csonka Zsuzsanna, Csomor Csilla, Némedi-Varga Tímea és Steinkohl Erika, illetve Bozsó József, Dósa Mátyás, Fehérvári Péter és Kovács István. Augusztus 21-én, hétfőn 21 órától Arany János Toldi című elbeszélő költeményéből összeállított műsorral lép a közönség elé a Vígszínház Jászai Mari-díjas színművésze, Csőre Gábor. Augusztus 25-én, pénteken 21 órától, a Nyári Színházi Fesztivál záró előadása egy különleges musical lesz Egy tányér napfény címmel Mikó István, Varga Miklós, Nagy Gábor és Szabó Anikó főszereplésével.
Bérletvásárlás
– Továbbra is nagy érdeklődésnek örvend a nyári színházi fesztiválunk. Kevesebb mint két hét alatt immár ott tartunk, hogy több mint 450 bérletet sikerült eladni. Azt javaslom mindenkinek, aki még szeretne, hogy a pénteki nap folyamán vásárolja meg a bérletét az RMDSZ székházában, mert összesen 500-nál többet nem fogunk eladni, tehát körülbelül még 40-50 bérletre van lehetőség. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy már az első előadás iránt igen nagy az érdeklődés, és az előrejelzés alapján úgy tűnik, az időjárás is jó lesz. Azt gondolom, sokan kíváncsiak Gregor Bernadettre és Szarvas Attilára. Ahogy az interjúkban is elmondták, hogy egy nagyon jó előadással készülnek, a közös, személyes családi életükből is merített, vígjátékkal ötvözött drámával. Remélem tehát, hogy jól fognak szórakozni mindazok, akik eljönnek a várbeli nyári színházi előadásra. Sok szeretettel várunk mindenkit- nyilatkozta honlapunknak Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke. Hozzátette: a Gekko pub is csatlakozott a jegyeladáshoz, így délelőtt az RMDSZ-nél, délután pedig a Gekko-ban lehet jegyeket vásárolni.
A Nagyváradi Nyári Színházi Fesztivál médiatámogatója a Bihari Napló. Figyeljék lapszámainkat ugyanis a szerencsések belépőket nyerhetnek az előadásokra.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
A nyíregyházi Mandala Dalszínház, az RMDSZ Bihar megyei szervezete, együttműködve a Nagyváradi Magyar Diákszövetséggel (NMD) az idén is megszervezi a váradi Nyári Színházi Fesztivált.
Az előadásokra, amint az előző években megszokhatták a nézők, a tervek szerint továbbra is a várszínházban kerül majd sor. A szervezők rossz idő esetére a közelben lévő Szakszervezetek Művelődési Házába tervezik az előadásokat. Az idei sorozaton szintén közismert magyarországi színészek lépnek színpadra Nagyváradon.
Az első előadás komoly felütése lesz a színházi fesztiválnak július 16-án, vasárnap 21 órától, amikor Gregor Bernadett és Szarvas Attila főszereplésével mutatják be a Titkok egy hálószobából című kétrészes vígjátékot. Július 22-én, szombaton 21 órától Mikó István játssza a főszerepet a Háry vagyok, az angyalát! című zenés darabnak. Július 27-én, csütörtökön 21 órától Kálmán Imre Csárdáskirálynő című klasszikus operettjét mutatják be az anyaország méltán híres színművészei, Szeredy Kriszta, Domoszlai Sándor, Csonka Zsuzsa, Bozsó József, Galambos Lilla, Kelemen Csaba, Heller Tamás és Kokas László. Augusztus 6-án, vasárnap 21 órától Michael Stewart Szeretem a feleségem bohózatát állítják színpadra Magyar Attila rendezésében. A rendező-színművész mellett közreműködik a darabban Timkó Eszter, Szakács Tibor, Pikali Gerda és Czakó Ádám. Augusztus 13-án, vasárnap 21 órától a Tanulmány a nőkről című zenés vígjátékot láthatja a nagyérdemű a Magyar Zenés Színház előadásában, melynek Nagyváradon fellépő művészei: Csonka Zsuzsanna, Csomor Csilla, Némedi-Varga Tímea és Steinkohl Erika, illetve Bozsó József, Dósa Mátyás, Fehérvári Péter és Kovács István. Augusztus 21-én, hétfőn 21 órától Arany János Toldi című elbeszélő költeményéből összeállított műsorral lép a közönség elé a Vígszínház Jászai Mari-díjas színművésze, Csőre Gábor. Augusztus 25-én, pénteken 21 órától, a Nyári Színházi Fesztivál záró előadása egy különleges musical lesz Egy tányér napfény címmel Mikó István, Varga Miklós, Nagy Gábor és Szabó Anikó főszereplésével.
Bérletvásárlás
– Továbbra is nagy érdeklődésnek örvend a nyári színházi fesztiválunk. Kevesebb mint két hét alatt immár ott tartunk, hogy több mint 450 bérletet sikerült eladni. Azt javaslom mindenkinek, aki még szeretne, hogy a pénteki nap folyamán vásárolja meg a bérletét az RMDSZ székházában, mert összesen 500-nál többet nem fogunk eladni, tehát körülbelül még 40-50 bérletre van lehetőség. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy már az első előadás iránt igen nagy az érdeklődés, és az előrejelzés alapján úgy tűnik, az időjárás is jó lesz. Azt gondolom, sokan kíváncsiak Gregor Bernadettre és Szarvas Attilára. Ahogy az interjúkban is elmondták, hogy egy nagyon jó előadással készülnek, a közös, személyes családi életükből is merített, vígjátékkal ötvözött drámával. Remélem tehát, hogy jól fognak szórakozni mindazok, akik eljönnek a várbeli nyári színházi előadásra. Sok szeretettel várunk mindenkit- nyilatkozta honlapunknak Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke. Hozzátette: a Gekko pub is csatlakozott a jegyeladáshoz, így délelőtt az RMDSZ-nél, délután pedig a Gekko-ban lehet jegyeket vásárolni.
A Nagyváradi Nyári Színházi Fesztivál médiatámogatója a Bihari Napló. Figyeljék lapszámainkat ugyanis a szerencsések belépőket nyerhetnek az előadásokra.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
2017. július 26.
Református Gyülekezetközi Találkozó Gyorokon
Egy nyelvet beszélve, egy hitet vallva
Rendhagyó és minden elvárást felülmúló gyülekezetközi találkozóra került sor július 23-án, vasárnap délután a gyoroki református templomban. A reformáció 500. évfordulójának fényében négy Arad megyei református gyülekezet hívei találkoztak: Szentleány, Zimándköz, Lippa és Gyorok egyházközségeinek tagjai. A négy gyülekezet együttvéve mindössze 210 lelket számlál. Ennek ellenére közel 70-en vettek részt e gyülekezetközi találkozón, amely a gyülekezetek élni akarását jelzi.
A 15 órától kezdődött istentiszteleten Vékony Zsolt József, a négy gyülekezet lelkipásztora hirdette az igét, a Bírák könyve 6, 12–16. alapján. Az igehirdetésben elhangzott, hogy Gedeonhoz hasonlóan mi is sokszor csak a magunk dolgával vagyunk elfoglalva és egyre inkább eltávolodunk egymástól és gyülekezetünktől. Mindeközben magányunkról és boldogtalanságunkról panaszkodunk. Isten azonban többet szán nekünk, mint amit mi önmagunk számára el tudunk képzelni. Ő meglátja bennünk azt, akivé lehetünk, ezért fontos, hogy tegyük azt, amire elhívott bennünket. A kisebbségi létből, keserű tapasztalatainkból fakadó panaszkodás helyett inkább Istenre figyelve lenne jó élni a mindennapi életet, betöltve küldetésünket azon a helyen, ahol élünk, szolgálva gyülekezetünk és népünk javára. Az igehirdetés záró- gondolataként a találkozó célja is megfogalmazódott: megerősödni kívánunk abban a hitben, hogy Isten velünk van és abban a tudatban is, hogy mindannyian egy nyelvet beszélve, egy hitet vallva, ugyanahhoz a néphez tartozunk. Az igehirdetést követően a szentleányfalvi énekkar szolgálatára került sor. A 2014 októberétől létező énekkar két gitáréneket és két kánont énekelt. Az utolsó énekbe a jelenlevők is bekapcsolódtak, együtt énekelve a Ne aggodalmaskodjál c. református kánont. Ezenkívül három szavalat is elhangzott a szentleányiak részéről. Mind a három Molnár Károly, volt aradi református lelkész költeménye. Ezután a zimándközi gyülekezetet képviselve, Czank Gizella elszavalta Túrmezei Erzsébet Újévi kérés című versét, majd Czernák Ferenc, a lippai Degré Alajos Olvasókör vezetőjének előadásában elhangzott Kányádi Sándor Az én miatyánkom című költeménye, amely gyönyörűen megfogalmazza a kisebbségben élő és a mindennapi gondokkal küzdő, egyszerű magyar embernek az életérzését. A szavalatok sorát Simó Klára gyoroki gondnok asszony zárta Arany János Fiamnak c. versével. Mindezek után nemzeti imánk eléneklése következett, amelyet a himnusz további szakaszai követtek Czernák Ferenc tolmácsolásában, ezáltal is elmélyítve Kölcsey Ferenc remekművének az üzenetét a jelenlevőkben. Az istentisztelet a 90. zsoltár eléneklésével zárult.
A templom előtti közös csoportkép elkészítése után szeretetvendégségre került sor a régi gyoroki református iskolában. Meglepő módon több baráti kapcsolat elevenedett fel a közös beszélgetések alatt. Régi munkatársak, barátok ismerték meg egymást. A hangulat családiasnak és meghittnek bizonyult. A szeretetvendégség a székely himnusz eléneklésével zárult. Többen könnyes szemmel, hálás szívvel énekelték.
Köszönet illesse elsősorban a gyoroki református gyülekezetet, amiért házigazdája volt e találkozónak, megtéve mindent, hogy az ide eljövők meleg fogadtatásban részesüljenek. Köszönet a szép számban megjelenő szentleányfalvi, zimándközi és lippai gyülekezeteknek, valamint a gyoroki és környékbeli katolikus testvéreknek is, akik velünk együtt ünnepeltek. A közeljövőben e találkozó folytatásában reménykedünk, ezzel is hagyományt teremtve a szórványban élő gyülekezeteink számára.
Vékony Zsolt József
lelkipásztor és Simó Klára
gyoroki gondnokasszony / Nyugati Jelen (Arad)
Egy nyelvet beszélve, egy hitet vallva
Rendhagyó és minden elvárást felülmúló gyülekezetközi találkozóra került sor július 23-án, vasárnap délután a gyoroki református templomban. A reformáció 500. évfordulójának fényében négy Arad megyei református gyülekezet hívei találkoztak: Szentleány, Zimándköz, Lippa és Gyorok egyházközségeinek tagjai. A négy gyülekezet együttvéve mindössze 210 lelket számlál. Ennek ellenére közel 70-en vettek részt e gyülekezetközi találkozón, amely a gyülekezetek élni akarását jelzi.
A 15 órától kezdődött istentiszteleten Vékony Zsolt József, a négy gyülekezet lelkipásztora hirdette az igét, a Bírák könyve 6, 12–16. alapján. Az igehirdetésben elhangzott, hogy Gedeonhoz hasonlóan mi is sokszor csak a magunk dolgával vagyunk elfoglalva és egyre inkább eltávolodunk egymástól és gyülekezetünktől. Mindeközben magányunkról és boldogtalanságunkról panaszkodunk. Isten azonban többet szán nekünk, mint amit mi önmagunk számára el tudunk képzelni. Ő meglátja bennünk azt, akivé lehetünk, ezért fontos, hogy tegyük azt, amire elhívott bennünket. A kisebbségi létből, keserű tapasztalatainkból fakadó panaszkodás helyett inkább Istenre figyelve lenne jó élni a mindennapi életet, betöltve küldetésünket azon a helyen, ahol élünk, szolgálva gyülekezetünk és népünk javára. Az igehirdetés záró- gondolataként a találkozó célja is megfogalmazódott: megerősödni kívánunk abban a hitben, hogy Isten velünk van és abban a tudatban is, hogy mindannyian egy nyelvet beszélve, egy hitet vallva, ugyanahhoz a néphez tartozunk. Az igehirdetést követően a szentleányfalvi énekkar szolgálatára került sor. A 2014 októberétől létező énekkar két gitáréneket és két kánont énekelt. Az utolsó énekbe a jelenlevők is bekapcsolódtak, együtt énekelve a Ne aggodalmaskodjál c. református kánont. Ezenkívül három szavalat is elhangzott a szentleányiak részéről. Mind a három Molnár Károly, volt aradi református lelkész költeménye. Ezután a zimándközi gyülekezetet képviselve, Czank Gizella elszavalta Túrmezei Erzsébet Újévi kérés című versét, majd Czernák Ferenc, a lippai Degré Alajos Olvasókör vezetőjének előadásában elhangzott Kányádi Sándor Az én miatyánkom című költeménye, amely gyönyörűen megfogalmazza a kisebbségben élő és a mindennapi gondokkal küzdő, egyszerű magyar embernek az életérzését. A szavalatok sorát Simó Klára gyoroki gondnok asszony zárta Arany János Fiamnak c. versével. Mindezek után nemzeti imánk eléneklése következett, amelyet a himnusz további szakaszai követtek Czernák Ferenc tolmácsolásában, ezáltal is elmélyítve Kölcsey Ferenc remekművének az üzenetét a jelenlevőkben. Az istentisztelet a 90. zsoltár eléneklésével zárult.
A templom előtti közös csoportkép elkészítése után szeretetvendégségre került sor a régi gyoroki református iskolában. Meglepő módon több baráti kapcsolat elevenedett fel a közös beszélgetések alatt. Régi munkatársak, barátok ismerték meg egymást. A hangulat családiasnak és meghittnek bizonyult. A szeretetvendégség a székely himnusz eléneklésével zárult. Többen könnyes szemmel, hálás szívvel énekelték.
Köszönet illesse elsősorban a gyoroki református gyülekezetet, amiért házigazdája volt e találkozónak, megtéve mindent, hogy az ide eljövők meleg fogadtatásban részesüljenek. Köszönet a szép számban megjelenő szentleányfalvi, zimándközi és lippai gyülekezeteknek, valamint a gyoroki és környékbeli katolikus testvéreknek is, akik velünk együtt ünnepeltek. A közeljövőben e találkozó folytatásában reménykedünk, ezzel is hagyományt teremtve a szórványban élő gyülekezeteink számára.
Vékony Zsolt József
lelkipásztor és Simó Klára
gyoroki gondnokasszony / Nyugati Jelen (Arad)
2017. július 28.
Nemzetegyesítés az irodalomban
Ötödik találkozóját tartják ezen a héten a Rákóczi Szövetség és a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesületének közös szervezésében a külhoni és a magyarországi irodalomtanárok. A helyszín ugyanaz, mint az elmúlt heti történelemtanár-találkozón: a Várpalotától néhány kilométerre fekvő gyönyörű Királyszállás.
Az ilyen és ehhez hasonló egyhetes együttléteken a szakmai eszmecserén, feltöltődésen van a hangsúly, de a tanári hivatást gyakorlók számára a legkevésbé sem közömbös, hogy szakmai tevékenységüket milyen társadalmi, politikai klímában folytatják. Ezért is gondoskodik a Rákóczi Szövetség mindig arról , hogy politikus, gazdasági vezető is legyen az előadók között.
Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke, amikor csak feladatai engedik, eljön a Rákóczi Szövetség szakmai táboraiba, hiszen alelnöke is a Szövetségnek. Mint elmondta: közvetlenül tapasztalhatta, hogy a megalakulásakor még csupán a Felvidékre fókuszáló szervezet hogyan tudta fokozatosan kiterjeszteni tevékenységét az egész Kárpát-medencére, szerencsésen összefogva, egyeztetve a külhoni és a hazai irányt.
Rátérve a külpolitikára, vázolta a Közép-európai helyzetet, azt az intenzív külpolitikai szakaszt a külkapcsolatokban, amely a térséget az utóbbi időben jellemzi. Foglalkozott Trump amerikai elnök és a visegrádi négyek találkozójával, Netanjahu izraeli miniszterelnök látogatásával, a régió nemzetközi felértékelődésével, visszatért Orbán Viktor miniszterelnök Tusnádfürdőn mondott beszédére, és szólt a migrációról, amely a népesség- és kultúracsere veszélyét jelentheti Európának.
„A mi Európa iránti elkötelezettségünk nem kíván magyarázatot, szétszakítva, több országban élünk, ezért számunkra a nemzetállami szuverenitás abszolutizálása nem jelent jövőképet. A külhoni magyarsággal való kapcsolat két pillére, a nemzetegyesítés és autonómia vonatkozásában az utóbbi időben a gazdasági programokon volt a hangsúly. Uniós forrásból sikerült elindítani a határ-összeköttetési pontok fejlesztését, csak Szlovákiával 26 ilyen van folyamatban, határátkelőhelyek, Miskolc-Kassa autópálya, komáromi híd, Ipoly-hidak. A többi irányban is az összeköttetés fejlesztésén van a hangsúly, kiegészülve regionális gazdasági fejlesztéssel, Délvidéken és Kárpátalján kis- és közepes gazdaságoknak, családi vállalkozásoknak nyújtott segítséggel, hogy versenyképessé válhassanak. Az ezekhez kapcsolódó, részben már el is indult hitelprogrammal együtt mintegy tízszeresére növekedett az anyaország által nyújtott források értéke. Mindez nem jelenti azt, hogy az oktatás, a kultúra és a hagyományos nemzetpolitikai területek ne élveznének továbbra is kitüntetett figyelmet. Például az óvoda- és bölcsőde-program, amelynek keretében 17 milliárd forint megy a határon túlra. Ez kiegészülve a Rákóczi Szövetség hagyományos beiratkozási és egyéb támogatási programjával, érzékelhető, hogy a magyar identitás megőrzésének célját segítik elő, mégpedig minél korábbi életszakaszban, már a bölcsődénél és az óvodánál. Mert ha egy gyerek az általános iskolát többségi nyelven végzi el, akkor már nehéz megakadályozni, hogy végigmenjen az asszimiláció útján.”
A szakmai program Takaró Mihály irodalomtörténész, a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesülete elnökének Arany Jánosról szóló nagyhatású és gondolatébresztő előadásával kezdődött. Végigkísérve a 200 éve született költő pályáját, szinte minden állomásánál olyan adatokra, összefüggésekre, a művek olyan mélyrétegeire világított rá, amelyek jó része az irodalomtanárok számára sem volt ismert. Például az, hogy a költő 6-7 éves gyerekként már 35-40 zsoltárt tudott, s mikor társai a betűvetést tanulták, ő már elolvasta a Károli Bibliát. Mikor nagyszalontai jegyző volt, geometriát és jogot tanult, hogy tudjon segíteni a parasztoknak ügyes-bajos dolgaikban illetve peres ügyeikben. Takaró Mihály példákkal illusztrálta, hogy Arany balladáiban a költő egész életbölcsessége összpontosul, és mindegyik középpontjában a legfőbb morális kérdés: a bűn és bűnhődés kérdése összpontosul. Vagy: a Toldi trilógiában nem a történet a lényeg, hanem a nemzeti sorskérdések, a régi és új nemzetfogalmak tisztázása. A nép nemzetté válásának jelképe a Toldi, mint ahogyan a Toldi estéje a nemzeti hagyomány és korszerűsítés, magyarság és európaiság dilemmájával a legmaibb mű az irodalomtörténész szerint, aki ezzel kapcsolatban Babitsot idézte: a magyarságot nem politikai nézetek, hanem műveltsége köti Európához.
A nagy tapssal kísért előadás után arról a szó szoros értelmében súlyos könyvről kérdeztük Takaró Mihályt, amelyet ő szerkesztett. A kötet példányai még fóliaborításban sorakoztak a fal mellett, ahogyan a felvidéki Méry Ratio Kiadó szállította. Címe: Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig.
„Öt éve azt a célt tűzte ki vezetésemmel a KMKE, hogy létrehoz egy olyan új irodalomtörténetet, amely arra az elvre épül, hogy a magyarság hazája a Kárpát-medence. Ugyanis Trianonban nemcsak a nemzettesteket szakították le Magyarországról, hanem megszűnt az a kommunikációs lehetőség, amely ezeket a nemzettesteket kulturálisan összeköthette volna. 1920 után például egy délvidéki iskolában nem taníthattak többé Erdélyben, Kárpátalján vagy a Felvidéken született műveket. A Kis-Magyarország vagy anyaország irodalmát megismerhették, bár e tekintetben sem volt mindegy, hogy az iskola szerb, román vagy csehszlovák uralom alá került, vagy később szovjet uralom alá, gondolok Kárpátalja hányatott sorsára.
A határon túli magyarság mindenütt saját választ adott a maga kisebbségi létére. Erről szól az 1920 utáni kárpátaljai, délvidéki, felvidéki, erdélyi irodalom. Ez a kötet tesz először kísérletet arra, hogy amit hetven éve meg kellett volna írnunk, azt most öt év munkájával helyrehozzuk. Így született meg ez a több mint 800 oldalas könyv, amelynek utolsó 300 oldala szöveggyűjtemény. Magyar tankönyvekben sosem szereplő felvidéki, kárpátaljai, délvidéki, erdélyi írók életművét lehet megismerni, olyanokét, akiket Magyarországon sem olvasnak vagy tanítanak. Ha azt mondom, hogy Kovács Vilmos, nem biztos, hogy tudja valaki, hogy Kárpátalja egyik legnagyobb alakjáról van szó. Vagyis a mi célunk az, hogy megteremtsünk egy közös Kárpát-medencei műveltségi sztenderdet. Amit a politika és a hatalom nem tud megtenni, azt a kultúra megteheti. Ez a könyv az irodalomban valósítja meg ezt az egységet, s mivel a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesületének kétszáznál több tagja van, vélhetően szeptembertől nagyjából négyszáz határon túli magyar osztályban kezdik tanítani azokat az írókat, költőket, akiket még soha nem tanítottak.”
Nyilván a magyar pedagógusoknak meg kell harcolniuk azért, hogy a többségi állam tanterveiben helyet, vagyis óraszámot kapjon a Kárpát-medencei magyar irodalom.
Nem volt, nem is lehetett célunk egy olyan irodalomtörténet és hozzá tanterv megalkotása, ami egyetemes, hiszen Ukrajnában 11 osztályos az iskola, míg a többi országban 12. Nemzeti alaptanterv mindenhol van, az nem írható felül egy magyarországi kezdeményezéssel. De van az a sáv, amelyet kitölthetne ez a könyv. Minden országban megvan ugyanis a kisebbségi irodalom tanításának a lehetősége. Továbbá vannak úgynevezett szabad sávok. Három éven át kutattuk, hogy egyes országokban milyen mozgásteret adnak a tantervek úgy, hogy törvényt ne sértsen egyetlen tanár sem, ugyanakkor mégis taníthasson Kárpát-medencei magyar irodalmat. Megtaláltuk ezeket a sávokat és lehetőségeket, és erre készítjük fel már ötödik éve a tanárainkat. Ez a hét is arról szól, hogy a könyv egy-egy szerzője kiválaszt egy-egy írót, költőt és bemutatót tart tanártársainak abból, hogy ő hogyan tanítaná. Nyilvánvalóan a 21.században vagyunk, a mai modern oktatási eszközöket is bevetve folynak a bemutatók ennek a könyvnek az alapján.
Egyik alapelvem, hogy mindent tanítok, amit hasznosnak tartok, de semmit, amiről úgy gondolom, tapasztalom, hogy rombolja a lelket, a szívet.
Cservenka Judit / Felvidék.ma
Ötödik találkozóját tartják ezen a héten a Rákóczi Szövetség és a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesületének közös szervezésében a külhoni és a magyarországi irodalomtanárok. A helyszín ugyanaz, mint az elmúlt heti történelemtanár-találkozón: a Várpalotától néhány kilométerre fekvő gyönyörű Királyszállás.
Az ilyen és ehhez hasonló egyhetes együttléteken a szakmai eszmecserén, feltöltődésen van a hangsúly, de a tanári hivatást gyakorlók számára a legkevésbé sem közömbös, hogy szakmai tevékenységüket milyen társadalmi, politikai klímában folytatják. Ezért is gondoskodik a Rákóczi Szövetség mindig arról , hogy politikus, gazdasági vezető is legyen az előadók között.
Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke, amikor csak feladatai engedik, eljön a Rákóczi Szövetség szakmai táboraiba, hiszen alelnöke is a Szövetségnek. Mint elmondta: közvetlenül tapasztalhatta, hogy a megalakulásakor még csupán a Felvidékre fókuszáló szervezet hogyan tudta fokozatosan kiterjeszteni tevékenységét az egész Kárpát-medencére, szerencsésen összefogva, egyeztetve a külhoni és a hazai irányt.
Rátérve a külpolitikára, vázolta a Közép-európai helyzetet, azt az intenzív külpolitikai szakaszt a külkapcsolatokban, amely a térséget az utóbbi időben jellemzi. Foglalkozott Trump amerikai elnök és a visegrádi négyek találkozójával, Netanjahu izraeli miniszterelnök látogatásával, a régió nemzetközi felértékelődésével, visszatért Orbán Viktor miniszterelnök Tusnádfürdőn mondott beszédére, és szólt a migrációról, amely a népesség- és kultúracsere veszélyét jelentheti Európának.
„A mi Európa iránti elkötelezettségünk nem kíván magyarázatot, szétszakítva, több országban élünk, ezért számunkra a nemzetállami szuverenitás abszolutizálása nem jelent jövőképet. A külhoni magyarsággal való kapcsolat két pillére, a nemzetegyesítés és autonómia vonatkozásában az utóbbi időben a gazdasági programokon volt a hangsúly. Uniós forrásból sikerült elindítani a határ-összeköttetési pontok fejlesztését, csak Szlovákiával 26 ilyen van folyamatban, határátkelőhelyek, Miskolc-Kassa autópálya, komáromi híd, Ipoly-hidak. A többi irányban is az összeköttetés fejlesztésén van a hangsúly, kiegészülve regionális gazdasági fejlesztéssel, Délvidéken és Kárpátalján kis- és közepes gazdaságoknak, családi vállalkozásoknak nyújtott segítséggel, hogy versenyképessé válhassanak. Az ezekhez kapcsolódó, részben már el is indult hitelprogrammal együtt mintegy tízszeresére növekedett az anyaország által nyújtott források értéke. Mindez nem jelenti azt, hogy az oktatás, a kultúra és a hagyományos nemzetpolitikai területek ne élveznének továbbra is kitüntetett figyelmet. Például az óvoda- és bölcsőde-program, amelynek keretében 17 milliárd forint megy a határon túlra. Ez kiegészülve a Rákóczi Szövetség hagyományos beiratkozási és egyéb támogatási programjával, érzékelhető, hogy a magyar identitás megőrzésének célját segítik elő, mégpedig minél korábbi életszakaszban, már a bölcsődénél és az óvodánál. Mert ha egy gyerek az általános iskolát többségi nyelven végzi el, akkor már nehéz megakadályozni, hogy végigmenjen az asszimiláció útján.”
A szakmai program Takaró Mihály irodalomtörténész, a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesülete elnökének Arany Jánosról szóló nagyhatású és gondolatébresztő előadásával kezdődött. Végigkísérve a 200 éve született költő pályáját, szinte minden állomásánál olyan adatokra, összefüggésekre, a művek olyan mélyrétegeire világított rá, amelyek jó része az irodalomtanárok számára sem volt ismert. Például az, hogy a költő 6-7 éves gyerekként már 35-40 zsoltárt tudott, s mikor társai a betűvetést tanulták, ő már elolvasta a Károli Bibliát. Mikor nagyszalontai jegyző volt, geometriát és jogot tanult, hogy tudjon segíteni a parasztoknak ügyes-bajos dolgaikban illetve peres ügyeikben. Takaró Mihály példákkal illusztrálta, hogy Arany balladáiban a költő egész életbölcsessége összpontosul, és mindegyik középpontjában a legfőbb morális kérdés: a bűn és bűnhődés kérdése összpontosul. Vagy: a Toldi trilógiában nem a történet a lényeg, hanem a nemzeti sorskérdések, a régi és új nemzetfogalmak tisztázása. A nép nemzetté válásának jelképe a Toldi, mint ahogyan a Toldi estéje a nemzeti hagyomány és korszerűsítés, magyarság és európaiság dilemmájával a legmaibb mű az irodalomtörténész szerint, aki ezzel kapcsolatban Babitsot idézte: a magyarságot nem politikai nézetek, hanem műveltsége köti Európához.
A nagy tapssal kísért előadás után arról a szó szoros értelmében súlyos könyvről kérdeztük Takaró Mihályt, amelyet ő szerkesztett. A kötet példányai még fóliaborításban sorakoztak a fal mellett, ahogyan a felvidéki Méry Ratio Kiadó szállította. Címe: Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig.
„Öt éve azt a célt tűzte ki vezetésemmel a KMKE, hogy létrehoz egy olyan új irodalomtörténetet, amely arra az elvre épül, hogy a magyarság hazája a Kárpát-medence. Ugyanis Trianonban nemcsak a nemzettesteket szakították le Magyarországról, hanem megszűnt az a kommunikációs lehetőség, amely ezeket a nemzettesteket kulturálisan összeköthette volna. 1920 után például egy délvidéki iskolában nem taníthattak többé Erdélyben, Kárpátalján vagy a Felvidéken született műveket. A Kis-Magyarország vagy anyaország irodalmát megismerhették, bár e tekintetben sem volt mindegy, hogy az iskola szerb, román vagy csehszlovák uralom alá került, vagy később szovjet uralom alá, gondolok Kárpátalja hányatott sorsára.
A határon túli magyarság mindenütt saját választ adott a maga kisebbségi létére. Erről szól az 1920 utáni kárpátaljai, délvidéki, felvidéki, erdélyi irodalom. Ez a kötet tesz először kísérletet arra, hogy amit hetven éve meg kellett volna írnunk, azt most öt év munkájával helyrehozzuk. Így született meg ez a több mint 800 oldalas könyv, amelynek utolsó 300 oldala szöveggyűjtemény. Magyar tankönyvekben sosem szereplő felvidéki, kárpátaljai, délvidéki, erdélyi írók életművét lehet megismerni, olyanokét, akiket Magyarországon sem olvasnak vagy tanítanak. Ha azt mondom, hogy Kovács Vilmos, nem biztos, hogy tudja valaki, hogy Kárpátalja egyik legnagyobb alakjáról van szó. Vagyis a mi célunk az, hogy megteremtsünk egy közös Kárpát-medencei műveltségi sztenderdet. Amit a politika és a hatalom nem tud megtenni, azt a kultúra megteheti. Ez a könyv az irodalomban valósítja meg ezt az egységet, s mivel a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesületének kétszáznál több tagja van, vélhetően szeptembertől nagyjából négyszáz határon túli magyar osztályban kezdik tanítani azokat az írókat, költőket, akiket még soha nem tanítottak.”
Nyilván a magyar pedagógusoknak meg kell harcolniuk azért, hogy a többségi állam tanterveiben helyet, vagyis óraszámot kapjon a Kárpát-medencei magyar irodalom.
Nem volt, nem is lehetett célunk egy olyan irodalomtörténet és hozzá tanterv megalkotása, ami egyetemes, hiszen Ukrajnában 11 osztályos az iskola, míg a többi országban 12. Nemzeti alaptanterv mindenhol van, az nem írható felül egy magyarországi kezdeményezéssel. De van az a sáv, amelyet kitölthetne ez a könyv. Minden országban megvan ugyanis a kisebbségi irodalom tanításának a lehetősége. Továbbá vannak úgynevezett szabad sávok. Három éven át kutattuk, hogy egyes országokban milyen mozgásteret adnak a tantervek úgy, hogy törvényt ne sértsen egyetlen tanár sem, ugyanakkor mégis taníthasson Kárpát-medencei magyar irodalmat. Megtaláltuk ezeket a sávokat és lehetőségeket, és erre készítjük fel már ötödik éve a tanárainkat. Ez a hét is arról szól, hogy a könyv egy-egy szerzője kiválaszt egy-egy írót, költőt és bemutatót tart tanártársainak abból, hogy ő hogyan tanítaná. Nyilvánvalóan a 21.században vagyunk, a mai modern oktatási eszközöket is bevetve folynak a bemutatók ennek a könyvnek az alapján.
Egyik alapelvem, hogy mindent tanítok, amit hasznosnak tartok, de semmit, amiről úgy gondolom, tapasztalom, hogy rombolja a lelket, a szívet.
Cservenka Judit / Felvidék.ma
2017. augusztus 9.
Gothár Péter rendez Nagyváradon – évadot hirdetett a Szigligeti Színház
Kaukázusi krétakör, Szegény Dzsoni és Árnika, Senki madara – többek között ezeket az előadásokat tervezi színpadra állítani a Szigligeti színház három társulata a következő évadban. A Szigligeti Társulat, a Lilliput Társulat és a Nagyvárad táncegyüttes kedden tartott évadhirdető sajtótájékoztatót Nagyváradon.
Szakmai, gazdasági és infrastrukturális szempontból egyaránt fejlődik a színház, összegzett Czvikker Katalin főigazgató, aki elmondta: az előző évadhoz képest 50 425-ről 54 810-re (8,7%) nőtt a nézők száma, az előadások száma 300-ról 314-re, a bérleteké 4105-től 4781-re (15,5%) nőtt, a színház saját bevétele pedig 767 675 lejről 902 923 lejre (17.6%) emelkedett. Szállítójárművet vásároltak, a Szigligeti Stúdiónál mosodát létesítettek, a stúdió megkapta a végleges tűzvédelmi engedélyét is, melynek beszerzését színház épületére szintén vállalták.
A Szigligeti Színház idéntől tagja a Magyar Színházi szövetségnek és a Magyar Színház Technikai Szövetségnek is, utóbbival közösen a színházi műszaki személyzet számára szerveznek majd workshopokat, mondta Czvikker Katalin.
Októberben FuxFeszt
Szeptemberben Szutyejev Kispipi és Kisréce című előadásának adaptációjával kezdi a Lilliput Társulat az évadot. A Szabó Attila rendezte előadás a testvérféltékenység kényes témáját dolgozza fel.
A Lilliput október 3–7. között harmadik alkalommal szervezi meg az Erdélyi Hivatásos Bábszínházak Fesztiválját, a FuxFesztet, mondta Botházy-Daróczi Réka művészeti vezető. A fesztivál programjában hazai bábtársulatok mellett magyarországi vendégprodukciók is helyet kaptak. Az előadásokat korcsoportok szerint osztották el, hangzott el. Az áldott állapotban lévő Botházy-Daróczi Réka azt is elmondta: októbertől a művészeti vezető feladatait Lélek Sándor Tibor társulatvezető látja majd el.
Decemberben Csató Kata rendezésében mutatják be Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika című meséjét, valamint Oscar Wilde Boldog herceg című (rendező: Vadas László), illetve az Én, a kis herceg (írta: Szabó Attila, rendezi és játssza: Daróczi István) című előadásokkal készülnek. Utóbbi Antoine de Saint-Exupéry életét és levelezését dolgozza fel.
Az Arany-emlékév jegyében felújítják Toldi című előadásukat, a SZITA Tanoda programja is folytatódik, az iskolaprogramra jövő februárban tartanak válogatást, a 2018/19-es évadban pedig Varró Dániel Túl a Maszat-hegyen című írását mutatják be.
A táncosok is emlékeznek Arany Jánosra
A Nagyvárad Táncegyüttes folytatja megkezdett útját, tavaly például a Barbárok című előadással illusztrálták, milyen változásokat képzelnek el, mondta Dimény Levente a táncegyüttes művészeti vezetője. Ebben az évadban két előadással, de három koreográfiával mutatkoznak be. Senki madara című nagyszínpadi bemutatójukat Szabó T. Anna alkotása, valamint magyar és keleti népmesék ihlették. A darabot Tóth Tünde rendezi, koreográfusa Györfi Csaba és Tőkés Imola, zeneszerzője pedig Cári Tibor lesz.
Stúdiótermi keretek között mutatják be a két említett fiatal, tehetséges koreográfus egész estés előadását, Györfi Csaba Idegen címmel, Tőkés Imola pedig Vakfolt címmel rendez egy-egy egyfelvonásost, mint elhangzott, az őket, fiatalokat foglalkoztató kérdésekről.
A táncegyütteshez egyébként két, a Budapesti Táncművészeti Egyetemet végzett táncos érkezik ebben az évadban mivel két táncosuk édesanyává válik.
Az iskolaprogram keretében Arany János születésének 200. évfordulóját is megünneplik. A bicentenárium alkalmából a táncegyüttes művészei Bihar megyei néptánccsoportokkal a nagyszalontai költőóriás balladáit dolgozzák fel táncban, Hídavatás címmel,
Október 12–15. között ismét a Nagyvárad Táncegyüttes a házigazdája az Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozójának, ezt legutóbb 2012-ben tartották Nagyváradon, hangzott el.
Brecht, Rejtő, Hubay
Novák Eszter, a Szigligeti Társulat művészeti vezetője szerint az idei „kiegyenlített” évad lesz, a változatos igényű közönség tagjai megtalálják a nekik tetsző darabokat.
Az idei évad harmadik nagyszínpadi bemutatójának sorsa szeptember elején dől el, hangzott el. Amennyiben ugyanis Gothár Péter, világhírű filmrendező tud vállalni nagyváradi rendezést, akkor ő Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marci című darabját viszi színre. Amennyiben ebben az évadban nem lesz ideje Gothár Péternek, akkor Tarnóczi Jakab, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem ígéretes tehetsége William Shakespeare Szentivánéji álom című komédiáját viszi színre.
Mivel ebben az évadban csak az egyik előadást állítják színpadra, a másik darabot az ezt követő évadban láthatja majd a közönség, pontosított Novák Eszter.
A szigligetisek egyébként már elkezdték Körmöczi–Kriván Péter Kapufa és öngól című drámájának olvasópróbáit – ezt a váradi közönség felolvasószínházi előadásként már megismerhette. A Drámázat drámapályázat Debüt-díjas szövegét Tasnádi-Sáhy Péter viszi színre a Szigligeti Stúdióban, az előadást szeptember 21-én, a magyar dráma napján láthatja a közönség Nagyváradon.
Újra Nagyváradon rendez Anca Bradu (legutóbb A mi osztályunk című előadást rendezte Váradon), aki Bertolt Brecht és Paul Dessau klasszikusát A kaukázusi krétakört állítja színpadra. Az előadás a „megkerülhetetlen, egyszerű döntésekről” szól, amelyeket mégis meg kell hozni, fogalmazott a művészeti vezető.
A Szigligeti Társulat Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című regényének musical-adaptációjával készül majd szilveszterre. A Hamvai Kornél, Varró Dániel és Darvas Benedek szerzőhármas zenés előadásának rendezője Porogi Dorka lesz.
A nagyváradi születésű Kossuth-díjas drámaíró, Hubay Miklós születésének centenáriumát az Egy szerelem három éjszakája című alkotás bemutatójával ünneplik. Az első magyar musicalként számon tartott előadást Novák Eszter rendezi.
Az évad második felében két stúdióelőadást is bemutatnak amelyekben pályakezdő rendezők kapnak lehetőséget. Botos Bálint Csehov Apátlanul (Platonov) című drámáját, Hunyadi István pedig Székely Csaba Bányavidék-trilógiájának következő részét, a Bányavakságot viszi színre a Szigligeti Stúdióban.
Jövő március 21–25. között hatodik alkalommal szervezi meg a Szigligeti Társulat a HolnapUtán Fesztivált, ebben az évadban pedig Nagyváradra látogat például a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György társulata, a székesfehérvári Vörösmarty Színház, az Esztergomi Várszínház, illetve az egri Gárdonyi Géza Színház is.
Fried Noémi Lujza / maszol.ro
Kaukázusi krétakör, Szegény Dzsoni és Árnika, Senki madara – többek között ezeket az előadásokat tervezi színpadra állítani a Szigligeti színház három társulata a következő évadban. A Szigligeti Társulat, a Lilliput Társulat és a Nagyvárad táncegyüttes kedden tartott évadhirdető sajtótájékoztatót Nagyváradon.
Szakmai, gazdasági és infrastrukturális szempontból egyaránt fejlődik a színház, összegzett Czvikker Katalin főigazgató, aki elmondta: az előző évadhoz képest 50 425-ről 54 810-re (8,7%) nőtt a nézők száma, az előadások száma 300-ról 314-re, a bérleteké 4105-től 4781-re (15,5%) nőtt, a színház saját bevétele pedig 767 675 lejről 902 923 lejre (17.6%) emelkedett. Szállítójárművet vásároltak, a Szigligeti Stúdiónál mosodát létesítettek, a stúdió megkapta a végleges tűzvédelmi engedélyét is, melynek beszerzését színház épületére szintén vállalták.
A Szigligeti Színház idéntől tagja a Magyar Színházi szövetségnek és a Magyar Színház Technikai Szövetségnek is, utóbbival közösen a színházi műszaki személyzet számára szerveznek majd workshopokat, mondta Czvikker Katalin.
Októberben FuxFeszt
Szeptemberben Szutyejev Kispipi és Kisréce című előadásának adaptációjával kezdi a Lilliput Társulat az évadot. A Szabó Attila rendezte előadás a testvérféltékenység kényes témáját dolgozza fel.
A Lilliput október 3–7. között harmadik alkalommal szervezi meg az Erdélyi Hivatásos Bábszínházak Fesztiválját, a FuxFesztet, mondta Botházy-Daróczi Réka művészeti vezető. A fesztivál programjában hazai bábtársulatok mellett magyarországi vendégprodukciók is helyet kaptak. Az előadásokat korcsoportok szerint osztották el, hangzott el. Az áldott állapotban lévő Botházy-Daróczi Réka azt is elmondta: októbertől a művészeti vezető feladatait Lélek Sándor Tibor társulatvezető látja majd el.
Decemberben Csató Kata rendezésében mutatják be Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika című meséjét, valamint Oscar Wilde Boldog herceg című (rendező: Vadas László), illetve az Én, a kis herceg (írta: Szabó Attila, rendezi és játssza: Daróczi István) című előadásokkal készülnek. Utóbbi Antoine de Saint-Exupéry életét és levelezését dolgozza fel.
Az Arany-emlékév jegyében felújítják Toldi című előadásukat, a SZITA Tanoda programja is folytatódik, az iskolaprogramra jövő februárban tartanak válogatást, a 2018/19-es évadban pedig Varró Dániel Túl a Maszat-hegyen című írását mutatják be.
A táncosok is emlékeznek Arany Jánosra
A Nagyvárad Táncegyüttes folytatja megkezdett útját, tavaly például a Barbárok című előadással illusztrálták, milyen változásokat képzelnek el, mondta Dimény Levente a táncegyüttes művészeti vezetője. Ebben az évadban két előadással, de három koreográfiával mutatkoznak be. Senki madara című nagyszínpadi bemutatójukat Szabó T. Anna alkotása, valamint magyar és keleti népmesék ihlették. A darabot Tóth Tünde rendezi, koreográfusa Györfi Csaba és Tőkés Imola, zeneszerzője pedig Cári Tibor lesz.
Stúdiótermi keretek között mutatják be a két említett fiatal, tehetséges koreográfus egész estés előadását, Györfi Csaba Idegen címmel, Tőkés Imola pedig Vakfolt címmel rendez egy-egy egyfelvonásost, mint elhangzott, az őket, fiatalokat foglalkoztató kérdésekről.
A táncegyütteshez egyébként két, a Budapesti Táncművészeti Egyetemet végzett táncos érkezik ebben az évadban mivel két táncosuk édesanyává válik.
Az iskolaprogram keretében Arany János születésének 200. évfordulóját is megünneplik. A bicentenárium alkalmából a táncegyüttes művészei Bihar megyei néptánccsoportokkal a nagyszalontai költőóriás balladáit dolgozzák fel táncban, Hídavatás címmel,
Október 12–15. között ismét a Nagyvárad Táncegyüttes a házigazdája az Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozójának, ezt legutóbb 2012-ben tartották Nagyváradon, hangzott el.
Brecht, Rejtő, Hubay
Novák Eszter, a Szigligeti Társulat művészeti vezetője szerint az idei „kiegyenlített” évad lesz, a változatos igényű közönség tagjai megtalálják a nekik tetsző darabokat.
Az idei évad harmadik nagyszínpadi bemutatójának sorsa szeptember elején dől el, hangzott el. Amennyiben ugyanis Gothár Péter, világhírű filmrendező tud vállalni nagyváradi rendezést, akkor ő Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marci című darabját viszi színre. Amennyiben ebben az évadban nem lesz ideje Gothár Péternek, akkor Tarnóczi Jakab, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem ígéretes tehetsége William Shakespeare Szentivánéji álom című komédiáját viszi színre.
Mivel ebben az évadban csak az egyik előadást állítják színpadra, a másik darabot az ezt követő évadban láthatja majd a közönség, pontosított Novák Eszter.
A szigligetisek egyébként már elkezdték Körmöczi–Kriván Péter Kapufa és öngól című drámájának olvasópróbáit – ezt a váradi közönség felolvasószínházi előadásként már megismerhette. A Drámázat drámapályázat Debüt-díjas szövegét Tasnádi-Sáhy Péter viszi színre a Szigligeti Stúdióban, az előadást szeptember 21-én, a magyar dráma napján láthatja a közönség Nagyváradon.
Újra Nagyváradon rendez Anca Bradu (legutóbb A mi osztályunk című előadást rendezte Váradon), aki Bertolt Brecht és Paul Dessau klasszikusát A kaukázusi krétakört állítja színpadra. Az előadás a „megkerülhetetlen, egyszerű döntésekről” szól, amelyeket mégis meg kell hozni, fogalmazott a művészeti vezető.
A Szigligeti Társulat Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című regényének musical-adaptációjával készül majd szilveszterre. A Hamvai Kornél, Varró Dániel és Darvas Benedek szerzőhármas zenés előadásának rendezője Porogi Dorka lesz.
A nagyváradi születésű Kossuth-díjas drámaíró, Hubay Miklós születésének centenáriumát az Egy szerelem három éjszakája című alkotás bemutatójával ünneplik. Az első magyar musicalként számon tartott előadást Novák Eszter rendezi.
Az évad második felében két stúdióelőadást is bemutatnak amelyekben pályakezdő rendezők kapnak lehetőséget. Botos Bálint Csehov Apátlanul (Platonov) című drámáját, Hunyadi István pedig Székely Csaba Bányavidék-trilógiájának következő részét, a Bányavakságot viszi színre a Szigligeti Stúdióban.
Jövő március 21–25. között hatodik alkalommal szervezi meg a Szigligeti Társulat a HolnapUtán Fesztivált, ebben az évadban pedig Nagyváradra látogat például a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György társulata, a székesfehérvári Vörösmarty Színház, az Esztergomi Várszínház, illetve az egri Gárdonyi Géza Színház is.
Fried Noémi Lujza / maszol.ro
2017. augusztus 11.
Tíz esemény, amit nem hagynánk ki a Kolozsvári Magyar Napokon
Mi is úgy gondoljuk, hogy tíznél jóval több kihagyhatatlan esemény van a 8. Kolozsvári Magyar Napokon, szubjektív ajánlónkkal csak kiindulópontot szeretnénk nyújtani a válogatáshoz és felhívni a figyelmet néhány olyan programra, amiben az év többi napján kisebb valószínűséggel lehet részünk.
1. Balaton koncert
Az 1979-ben alakult Balaton underground klubegyüttes melankolikus sanzonjaival – és nem csak – hangolódhatunk rá az egyhetes rendezvénysorozatra vasárnap, 13-án 20 órakor Bartha Ernő magyarfenesi Arkhai Szoborparkjában, ahová legalább egyszer mindenkinek érdemes ellátogatni.
2. Szaxofon-orgona koncert a Szent Mihály-templomban
A Szent Mihály-templom orgonáján csendült már fel az utóbbi időben kortárs zene, most azonban olyan huszadik századi műveket hallhatunk, amelyekben a „hangszerek királynője”, a középkori eredetű orgona egy 19. századi, elsősorban a dzsesszből ismert hangszerrel, a szaxofonnal találkozik. Műsoron: Samuel Barber, Gabriel Fauré, Denis Bedard és Ad Wammes művei. Időpont: vasárnap, augusztus 13. 19:00.
3. Arany 200 busz
Hétfőn, 14-én 12 órakor megnyílik a Kolozsvári Állami Magyar Színház előtti térben a Petőfi Irodalmi Múzeum izgalmasnak és interaktívnak ígérkező, az iskolai oktatást kiegészítő mozgókiállítása, az Arany 200 busz, amely különböző dokumentumok, játékok és digitális eszközök segítségével igyekszik elmélyíteni tudásunkat a 200 évvel ezelőtt született költőről. A kiállítás csütörtökig látogatható, 10 és 20 óra között.
4. Spot – Kincsvadászat Kolozsváron
A kincskeresés általában a gyermekprogramok között szerepel, de ezúttal felnőttek is bátran résztvehetnek a Korzó Egyesület városfelfedező játékában. A programra 2-6 fős csapatok jelentkezhetnek hétfőtől szerdáig (aug. 14-16.) az office@korzo.org.ro e-mailcímen vagy a 0740-040-008-as telefonszámon, a kincskeresést pedig csütörtöktől vasárnapig lehet kipróbálni. Az egyesület egyébként két új várossétával is készül, ezek közül az egzotikusabbat emelnénk ki: A szocmodern szép?! A Mărăști és a Györgyfalvi negyedek építészeti öröksége
5. Irodalmi estek Magyarország Főkonzulátusán
Kár lenne kihagyni a Főkonzulátus rendezvénytermében szervezett irodalmi esteket is, Mile Lajos főkonzul a magyar kortárs irodalom olyan meghatározó gondolkodóival és alkotóival fog beszélgetni, mint Kukorelly Endre író, költő, újságíró (15-én 16 órakor), Bereményi Géza, aki többek közt Cseh Tamás dalainak szövegírója volt (17-én 16.30-kor), és Bartis Attila író (18-án 18 órakor).
6. Csoportos látogatás a Román Nemzeti Bank termébe a Róth Miksa festette üvegmennyezet, mozaikok, üvegbetétes ajtók, kályha megtekintésére
Róth Miksa a magyarországi szecesszió legjelentősebb üvegablak- és mozaikművésze, több világkiállításról hozott haza díjat. Amellett, hogy a munkáit a sétatéri Kaszinó épületében megrendezett Megszínesített napfény című fotókiállításon ismerhetjük meg, végre lehetőség nyílik arra, hogy élőben is megnézzük a főtéri Román Nemzeti Bank általa tervezett épületdíszeit. Regisztrációhoz kötött program! Időpontok: augusztus 16. 10-12, augusztus 17. 14-16, augusztus 18. 10-12.
7. Kolozsvár és lakói a 19-20. század fordulóján Veress Ferenc üveglemezein
Ha régi fényképet látunk Kolozsvárról, azt nagy valószínűséggel Veress Ferenc készítette, a város első műtermének tulajdonosa, kísérleti fotográfus. Az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum az üveglemezek digitalizált változatát mutatja be, külön érdekesség, hogy Török Károly muzeológus megpróbálta a korabeli kolozsvári viseletek színét is rekonstruálni a feldolgozás során. A kiállítás augusztus 16-án 12 órakor nyílik és szeptember 15-ig látogatható.
8. Boros Misi fellépése
A mindössze 14 éves Boros Misi zongoraművészt három évvel ezelőtt ismertük meg a Virtuózok című tehetségkutató műsor kis korcsoportjának versenyzőjeként, majd győzteseként, a ritka tehetség New Yorktól Stockholmig és Tokiótól Párizsig koncertezett már, 18-án 16 órakor pedig a BBTE és a Kolozsvári Filharmónia Auditorium Maximum dísztermében láthathatjuk egy jótékony célú koncert keretében.
9. Dalszöveg és vers Arany Jánostól Bob Dylanig - Dr. Balázs Imre József előadása
Az előadó – maga is költő és dalszövegíró – 50 percben tekinti át a két összefonódó műfaj kb. 200 éves irodalmi kontextusát. A 2016-os irodalmi Nobel-díj körüli viták fényében a BBTE Bölcsészettudományi Karán szervezett rendhagyó irodalomóra csakis érdekes lehet. Időpont: augusztus 19. 13:00.
10. Beszélgetés Szabó Kati többszörös olimpiai, világ- és Európa-bajnok tornásszal
Szabó Katival 19-én 17 órakor találkozhatunk a TIFF-házban, az erdélyi sportlegendát Bodor László, az RMDSZ programokért felelős ügyvezető alelnöke kérdezi majd életútjáról.
Tasi Annabella, Zsizsmann Erika / maszol.ro
Mi is úgy gondoljuk, hogy tíznél jóval több kihagyhatatlan esemény van a 8. Kolozsvári Magyar Napokon, szubjektív ajánlónkkal csak kiindulópontot szeretnénk nyújtani a válogatáshoz és felhívni a figyelmet néhány olyan programra, amiben az év többi napján kisebb valószínűséggel lehet részünk.
1. Balaton koncert
Az 1979-ben alakult Balaton underground klubegyüttes melankolikus sanzonjaival – és nem csak – hangolódhatunk rá az egyhetes rendezvénysorozatra vasárnap, 13-án 20 órakor Bartha Ernő magyarfenesi Arkhai Szoborparkjában, ahová legalább egyszer mindenkinek érdemes ellátogatni.
2. Szaxofon-orgona koncert a Szent Mihály-templomban
A Szent Mihály-templom orgonáján csendült már fel az utóbbi időben kortárs zene, most azonban olyan huszadik századi műveket hallhatunk, amelyekben a „hangszerek királynője”, a középkori eredetű orgona egy 19. századi, elsősorban a dzsesszből ismert hangszerrel, a szaxofonnal találkozik. Műsoron: Samuel Barber, Gabriel Fauré, Denis Bedard és Ad Wammes művei. Időpont: vasárnap, augusztus 13. 19:00.
3. Arany 200 busz
Hétfőn, 14-én 12 órakor megnyílik a Kolozsvári Állami Magyar Színház előtti térben a Petőfi Irodalmi Múzeum izgalmasnak és interaktívnak ígérkező, az iskolai oktatást kiegészítő mozgókiállítása, az Arany 200 busz, amely különböző dokumentumok, játékok és digitális eszközök segítségével igyekszik elmélyíteni tudásunkat a 200 évvel ezelőtt született költőről. A kiállítás csütörtökig látogatható, 10 és 20 óra között.
4. Spot – Kincsvadászat Kolozsváron
A kincskeresés általában a gyermekprogramok között szerepel, de ezúttal felnőttek is bátran résztvehetnek a Korzó Egyesület városfelfedező játékában. A programra 2-6 fős csapatok jelentkezhetnek hétfőtől szerdáig (aug. 14-16.) az office@korzo.org.ro e-mailcímen vagy a 0740-040-008-as telefonszámon, a kincskeresést pedig csütörtöktől vasárnapig lehet kipróbálni. Az egyesület egyébként két új várossétával is készül, ezek közül az egzotikusabbat emelnénk ki: A szocmodern szép?! A Mărăști és a Györgyfalvi negyedek építészeti öröksége
5. Irodalmi estek Magyarország Főkonzulátusán
Kár lenne kihagyni a Főkonzulátus rendezvénytermében szervezett irodalmi esteket is, Mile Lajos főkonzul a magyar kortárs irodalom olyan meghatározó gondolkodóival és alkotóival fog beszélgetni, mint Kukorelly Endre író, költő, újságíró (15-én 16 órakor), Bereményi Géza, aki többek közt Cseh Tamás dalainak szövegírója volt (17-én 16.30-kor), és Bartis Attila író (18-án 18 órakor).
6. Csoportos látogatás a Román Nemzeti Bank termébe a Róth Miksa festette üvegmennyezet, mozaikok, üvegbetétes ajtók, kályha megtekintésére
Róth Miksa a magyarországi szecesszió legjelentősebb üvegablak- és mozaikművésze, több világkiállításról hozott haza díjat. Amellett, hogy a munkáit a sétatéri Kaszinó épületében megrendezett Megszínesített napfény című fotókiállításon ismerhetjük meg, végre lehetőség nyílik arra, hogy élőben is megnézzük a főtéri Román Nemzeti Bank általa tervezett épületdíszeit. Regisztrációhoz kötött program! Időpontok: augusztus 16. 10-12, augusztus 17. 14-16, augusztus 18. 10-12.
7. Kolozsvár és lakói a 19-20. század fordulóján Veress Ferenc üveglemezein
Ha régi fényképet látunk Kolozsvárról, azt nagy valószínűséggel Veress Ferenc készítette, a város első műtermének tulajdonosa, kísérleti fotográfus. Az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum az üveglemezek digitalizált változatát mutatja be, külön érdekesség, hogy Török Károly muzeológus megpróbálta a korabeli kolozsvári viseletek színét is rekonstruálni a feldolgozás során. A kiállítás augusztus 16-án 12 órakor nyílik és szeptember 15-ig látogatható.
8. Boros Misi fellépése
A mindössze 14 éves Boros Misi zongoraművészt három évvel ezelőtt ismertük meg a Virtuózok című tehetségkutató műsor kis korcsoportjának versenyzőjeként, majd győzteseként, a ritka tehetség New Yorktól Stockholmig és Tokiótól Párizsig koncertezett már, 18-án 16 órakor pedig a BBTE és a Kolozsvári Filharmónia Auditorium Maximum dísztermében láthathatjuk egy jótékony célú koncert keretében.
9. Dalszöveg és vers Arany Jánostól Bob Dylanig - Dr. Balázs Imre József előadása
Az előadó – maga is költő és dalszövegíró – 50 percben tekinti át a két összefonódó műfaj kb. 200 éves irodalmi kontextusát. A 2016-os irodalmi Nobel-díj körüli viták fényében a BBTE Bölcsészettudományi Karán szervezett rendhagyó irodalomóra csakis érdekes lehet. Időpont: augusztus 19. 13:00.
10. Beszélgetés Szabó Kati többszörös olimpiai, világ- és Európa-bajnok tornásszal
Szabó Katival 19-én 17 órakor találkozhatunk a TIFF-házban, az erdélyi sportlegendát Bodor László, az RMDSZ programokért felelős ügyvezető alelnöke kérdezi majd életútjáról.
Tasi Annabella, Zsizsmann Erika / maszol.ro
2017. augusztus 15.
Kiket díjaztak a 45. Tokaji Írótáborban?
Felavatták Arany János emléktábláját a 45. Tokaji Írótábor résztvevői a tanácskozás utolsó napján Tokajban. Vasárnap kiosztották az írótábor díjait is.
Arany János emléktábláját, Györfi Sándor szobrászművész alkotását a Tokaji Ferenc Gimnázium udvarán található millenniumi irodalmi emlékparkban helyezték el, majd a vasárnapi plenáris üléseket követően írótábori díjakat és elismeréseket adtak át. Az írótábor díját az idén Nagy Zsuka nyíregyházi költő, szerkesztő vehette át. A Nagyhordó-díjat Pomogáts Béla író, a Hordó-díjakat pedig Dobozi Eszter író-költő, Cseke Péter irodalomtörténész és Turczi István író, műfordító, a Parnasszus költészeti folyóirat és kiadó alapító főszerkesztője kapta meg.
Az idén négynaposra bővült 45. Tokaji Írótábor Arany János munkásságára, valamint az elmúlt 200 év magyar irodalmának közvetítésében bekövetkezett változásokra és kihívásokra fókuszált. A szó útja – a magyar irodalom közvetítésének kihívásai, változásai és módozatai Arany Jánostól napjainkig címet viselő tanácskozás a megújulás jegyében története óta először kilépett a megszokott szakmai keretek közül, a tanácskozás ideje alatt családi programokat és egyéb kulturális rendezvényeket is szerveztek Tokajban és környékén.
MTI; Szabadság (Kolozsvár)
Felavatták Arany János emléktábláját a 45. Tokaji Írótábor résztvevői a tanácskozás utolsó napján Tokajban. Vasárnap kiosztották az írótábor díjait is.
Arany János emléktábláját, Györfi Sándor szobrászművész alkotását a Tokaji Ferenc Gimnázium udvarán található millenniumi irodalmi emlékparkban helyezték el, majd a vasárnapi plenáris üléseket követően írótábori díjakat és elismeréseket adtak át. Az írótábor díját az idén Nagy Zsuka nyíregyházi költő, szerkesztő vehette át. A Nagyhordó-díjat Pomogáts Béla író, a Hordó-díjakat pedig Dobozi Eszter író-költő, Cseke Péter irodalomtörténész és Turczi István író, műfordító, a Parnasszus költészeti folyóirat és kiadó alapító főszerkesztője kapta meg.
Az idén négynaposra bővült 45. Tokaji Írótábor Arany János munkásságára, valamint az elmúlt 200 év magyar irodalmának közvetítésében bekövetkezett változásokra és kihívásokra fókuszált. A szó útja – a magyar irodalom közvetítésének kihívásai, változásai és módozatai Arany Jánostól napjainkig címet viselő tanácskozás a megújulás jegyében története óta először kilépett a megszokott szakmai keretek közül, a tanácskozás ideje alatt családi programokat és egyéb kulturális rendezvényeket is szerveztek Tokajban és környékén.
MTI; Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 16.
Fagyival csalogatták a kisfiút az Arany-buszról
Már csak szerda estig lesz Kolozsváron a vándorbusz
Felszálltunk a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum vándorbuszára, a magyar színház előtt állomásozó Arany200-as „járatra”, és amit ott találtunk... Nos, az jó órára rabul ejtett, alig akarózott leszállni, s csak a lapzárta sürgető délibábja vethetett véget az utazásnak. A toldisra öltöztetett buszban felfedezhetjük és újrafelfedezhetjük Arany Jánost leleményesen tálalt szikár tények, interaktív okosmegoldások, versrészletek, vallomások, zenék, filmek, rajzfilmek, könyvek, játékok által. A Kolozsvári Magyar Napok hétfő esti megnyitója kapcsán hosszú sorok kígyóztak a busznál, tegnap délelőtt már ráérősebben lehetett tanulmányozni, de az ott töltött óra alatt több tucatnyi látogató érkezett. Az Arany János születésének 200. évfordulójára létrehozott kiállítás mozgóváltozata a múzeumnak immár negyedik ilyen jellegű projektje, de ez az első, amely bejárja a Kárpát-medence magyarlakta vidékeit.
Alig múlt 11 óra. A buszon annyian „utaznak”, hogy előbb inkább körbejárom. Körös-körül – kivéve a szélvédőt – Toldi figurák elevenítik fel a farkasokkal való találkozást, a malomkerék-történetet, a bika legyőzését, Toldi estéjét sötétkék alapon. „Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?”, olvasom a busz oldalán a közismert versrészletet, és tucatnyi másikat. A sétatéri színház parkolójában állomásozó jármű mellett nyugágyak, akárha a tengerparton is üldögélhetnénk, de a távolabb sejlő Szamos is megteszi, a székponyvákon Toldi fekete rajzfilmfigurája, a másikon izmos karja a petrencés rúddal. A vékony fa árnyékában asztal Arany-kötetekkel, a személyes feljegyzéseket, kéziratos verseket tartalmazó kapcsos könyvből két példány, kifestők, kérdőíves Arany-próba. A krimikvízben ilyen kérdést találunk: „A radványi sötét erdőben halva találták Bárczi Benőt. Ki a gyilkosa?”. A másik az 500 walesi bárd kivégzésének körülményeit firtatja. Az Arany életéről szóló kvíz arra kíváncsi, mennyi ideig tartott a barátsága Petőfivel, és hány évesek voltak szülei a születésekor. Ha elsőre kínainak is éreznénk az egész játéktesztet, látogatás után érdemes újra próbálkozni, a buszon ugyanis temérdek kérdésre választ találunk. A gyerekek felpróbálhatják a sisakokat, ott találják a ládában, amelyet a Mátyás anyjából ismert fekete holló őriz.
Mindenkinek szívügye ez a busz
– 2008-ban volt az első vándorbusz, a Nyugat 100. évfordulójára, aztán a magyar nyelv busza és az Erkel-busz – sorolja Molnár Eszter Edina, aki másodmagával péntek óta kíséri a Németországban vásárolt buszt, amelyet a múzeum bérel. Az átalakításokat úgy végezték el, hogy odafigyeltek: a program végén lehessen visszaállítani utasszállítónak. Jövő nyár végéig a múzeum munkatársai felváltva vállalnak egy-két helyszínt, Eszterék pénteken Szatmárnémetiben csatlakoztak. Ott naponta többszázan látogatták a mozgókiállítást, és volt olyan 7-9 éves formájú gyermek, akit egy óra után még fagylalt ígéretével sem tudtak lecsalogatni. – Az idősebbek akár 2-3 órát is eltöltenek itt, mindent elolvasnak, aztán van aki azzal az ígérettel távozik, hogy visszatér megfelelő sorrendben végignézni a kiállítást – részletezi Eszter. A tervek szerint a gépkocsivezető végigkíséri az egész éves túrát, a busz néha visszatér a kecskeméti telephelyre, a szükséges ellenőrzést, karbantartási munkálatokat elvégzik rajta, majd indul tovább. Az erőgépet például már meg kell javítani, a szorítós erőpróba már nem működik. – Azt egy mérnök tervezte, Kapolcson feltűnt, kerített egy szerszámosládát és megjavította. Mindenkinek, aki dolgozott rajta, annyira szívügye ez a busz! A szélvédő feliratát át kellett programozni, egy német kisváros neve futott rajta, azt egy másik cég végezte. Annyira különböző szakterületekről érkező emberek dolgoztak, nagyon szép csapatmunka volt a busz elkészítése.
Szkokán Vilmos, a másik „utaskísérő”, jegyet nyom a kezembe. A lyukasztó szépen rányomja a dátumot, aztán meg a különleges pecsételő Arany János aláírását varázsolja a jegyemre. Üvegvitrinben tányér, mellette a keserű-szatirikus Hasadnak rendületlenül Vörösmarty-parafrázis sorai, ott a karlsbadi ivópohár és a pörge kalap. Mellette a Tetemre hívást olvashatjuk, a radványi erdőt jelképező gumicsíkok mögött. Szemben falemezeken részletek Arany János levelezéséből Jókaival, Gyulai Pállal, Petőfivel, Csengery Antallal stb. Odébb interaktív fal, ha megérintjük a Csonkatornyot ábrázoló kockát, az érintőképernyőn részleteket olvashatunk költőnk szülővárosáról, a családi fotót megsimítva a családjáról, a portrékat érintve pedig a barátságairól Tompa Mihállyal, Petőfivel, a nagykőrösi évekről, a pesti időszakról, a forradalomról, kitüntetéséről, betegségeiről stb. Megtudjuk, hogy németül olvasta Shakespeare-t, eredetiben Homéroszt, de „mindez a házasságomig tartott”, akkor ugyanis olvasgatás helyett a családjának kívánta szentelni az idejét, ígéretét viszont csak néhány évig sikerült betartania. Később aztán egy évtizedig szinte teljesen félretette a pennát, amikor unokája születése után fél évvel meghalt a lánya, Juliska, akinek a sírversét maga Arany János írta meg, de lányához írt későbbi verspróbálkozásán ilyen feljegyzés olvasható: „Túl fájdalmas! Nem megy.” A sors ajándékának bizonyult árván maradt unokája, Piroska, akit nagyszülei neveltek, és akihez különleges, humorral és szeretettel teli kapcsolat fűzte a költőt. 1886-ban azonban, alig 21 évesen őt is elvesztették, tüdőbajban meghalt, akárcsak nagyapja több testvére. Olyan ínyencségek derülnek ki, hogy Arany János elsőre félretette Madách tragédiáját, amit a szerző elolvasásra küldött meg neki, hogy aztán második nekifutásra „felfedezze”. Azt is megtudhatjuk például, hogy nemcsak angolul tanult meg könyvekből, hanem ugyanúgy franciául és olaszul is annyira, hogy fordított ezekben a nyelvekben, ám beszélni egyiket sem tudta. Vagy úgy tudta volna csak, mint a következő látogató...
Azok a valeszi bárdok
Közben a busz hátsó felében egy tíz-tizenkét éves forma kissrác gyermeki őszinteséggel fedezte fel a kiállítás kincseit, többek közt az erőpróba standot, és hangosan olvasgatta a feliratokat, ő még csak tanulja, hogy a valeszi bárdok azok tulajdonképpen velszi bárdok, miközben a torz kiejtés hallatán a busz elejében felszisszenő nyugdíjas hölgyek már szakavatottként kutatták az aranyi érdekességeket. Soha találóbb spontaneitással nem lehetne megidézni Arany János szellemét, mint ezzel a valeszivel...
A busz közepén is hallom, amint a kissrác előzékeny idegenvezetőként magyarázza – egyre csigázva türelmetlen kíváncsiságomat –, hogy a székekre le lehet ülni, a fülhallgatóban pedig zene szól és versek. Amúgy is szeretem a finom falatot mindig a végére hagyni, hát előtte még szemügyre veszem azÁgnes asszony fából mintázott, széthajtogatható „ruhára” nyomtatott sorait, majd kétszáz év irodalmárainak elismerő, megrázó gondolatait Arany Jánosról. Mikszáth Kálmán például ezt írta költőtársa halálára, 1882-ben: „Ott fekszik hidegen, mozdulatlanul, / ami törékeny sár volt benne – / ami arany volt, az megmaradt...” Orbán Ottó 1994-ben pedig ezt írja: „Én ha az Istent ember formájú lénynek próbálnám elképzelni, csakis olyannak, mint az öreg Arany János.” Már egyre közeledem a busz hátsó fertályához, minden szék és fülhallgató foglalt, hát még megnézem, milyen intézmények, utcák viselik Arany János nevét, és hol vannak szobrai. Megtalálni a térképen a piros pettyek között az alig ötven méterre nyíló kolozsvári Arany János utcát is. Itt olvashatunk a néhány éve elnevezett Aranyjános kisbolygóról.
Helló, itt a nyár, tikkad a szöcskenyáj
Végre, a finom falat! A játékban ki kell találni, mit jelenthet a pikszis, a brugó, az asztag. Aztán Arany Jánossal, a zeneszerzővel ismerkedünk. Igen, dalokat is szerzett a népdalgyűjtőként szintén értékeset alkotó költő, de emellett angol feldolgozásokat is hallgathatunk. „Idegenvezetőm” akad a nemsokára licista Tibor személyében, aki ismerőként azonnal rákattint a Belga együttes teljesen alternatív Toldi-feldolgozására és felfedezhetem az ígéretesen kezdődő dalt: „Hello, itt a nyár, / Tikkad a szöcskenyáj. / Hello, itt egy srác, / Aki malomköveket dobál.” Biztos akad, aki szentségtörésnek érezheti a dal további sorait (ők meghallgathatják a többi, klasszikusabb alkotást), de Tiborral ketten osztozva a belga Toldiján még a mintegy 30 évnyi korkülönbség ellenére is egyformán jól szórakoztunk: én a bolondos, de emlékezetes dalszövegen, Tibor bizonyára azon, hogy ez nekem mennyire tetszik... Legalább ennyire különleges az a felvétel, amelyen a különböző országok magyarországi nagykövetei mondják el a Családi kört...
A vizuális élménybe kicsit belekavar a képernyőben tükröződő napfényes külvilág, mégis le kell gördülnie egy könnycseppnek egyik kedvenc versem, a Tetemre hívás 21. századira rendezett rövidfilmje alatt (Madarász Isti, 2014), mindig olyan erősek azok a verssorok, s a modern világot ábrázoló kontrasztos képsorok csak fokozzák a hatást.
Irodalomtörténészek mondanak érdekességeket és ismert emberek beszélnek a saját személyes Arany Jánosukról. Enyedi Ildikó filmrendező annak idején a Toldiból értette meg, milyen nehéz dolog férfinak lenni. Az Arany-interjú felkérés kapcsán pedig rádöbbent, hogy amit ő akkor megértett, az a hideg zártság és érzékenység, a testi erőbe bezártság és érzéki némaság kifelé minden férfi szereplőjében benne van. Kukorelly Endre író, költő szerint Arany János az a magyar író, aki nem tudott hibázni, nyelvileg tökéletes: „Például a Keveháza. Hogy miről szól, azt kvázi zárójelbe lehet tenni. Az ember olvassa, és közben elolvad...”
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)
Már csak szerda estig lesz Kolozsváron a vándorbusz
Felszálltunk a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum vándorbuszára, a magyar színház előtt állomásozó Arany200-as „járatra”, és amit ott találtunk... Nos, az jó órára rabul ejtett, alig akarózott leszállni, s csak a lapzárta sürgető délibábja vethetett véget az utazásnak. A toldisra öltöztetett buszban felfedezhetjük és újrafelfedezhetjük Arany Jánost leleményesen tálalt szikár tények, interaktív okosmegoldások, versrészletek, vallomások, zenék, filmek, rajzfilmek, könyvek, játékok által. A Kolozsvári Magyar Napok hétfő esti megnyitója kapcsán hosszú sorok kígyóztak a busznál, tegnap délelőtt már ráérősebben lehetett tanulmányozni, de az ott töltött óra alatt több tucatnyi látogató érkezett. Az Arany János születésének 200. évfordulójára létrehozott kiállítás mozgóváltozata a múzeumnak immár negyedik ilyen jellegű projektje, de ez az első, amely bejárja a Kárpát-medence magyarlakta vidékeit.
Alig múlt 11 óra. A buszon annyian „utaznak”, hogy előbb inkább körbejárom. Körös-körül – kivéve a szélvédőt – Toldi figurák elevenítik fel a farkasokkal való találkozást, a malomkerék-történetet, a bika legyőzését, Toldi estéjét sötétkék alapon. „Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?”, olvasom a busz oldalán a közismert versrészletet, és tucatnyi másikat. A sétatéri színház parkolójában állomásozó jármű mellett nyugágyak, akárha a tengerparton is üldögélhetnénk, de a távolabb sejlő Szamos is megteszi, a székponyvákon Toldi fekete rajzfilmfigurája, a másikon izmos karja a petrencés rúddal. A vékony fa árnyékában asztal Arany-kötetekkel, a személyes feljegyzéseket, kéziratos verseket tartalmazó kapcsos könyvből két példány, kifestők, kérdőíves Arany-próba. A krimikvízben ilyen kérdést találunk: „A radványi sötét erdőben halva találták Bárczi Benőt. Ki a gyilkosa?”. A másik az 500 walesi bárd kivégzésének körülményeit firtatja. Az Arany életéről szóló kvíz arra kíváncsi, mennyi ideig tartott a barátsága Petőfivel, és hány évesek voltak szülei a születésekor. Ha elsőre kínainak is éreznénk az egész játéktesztet, látogatás után érdemes újra próbálkozni, a buszon ugyanis temérdek kérdésre választ találunk. A gyerekek felpróbálhatják a sisakokat, ott találják a ládában, amelyet a Mátyás anyjából ismert fekete holló őriz.
Mindenkinek szívügye ez a busz
– 2008-ban volt az első vándorbusz, a Nyugat 100. évfordulójára, aztán a magyar nyelv busza és az Erkel-busz – sorolja Molnár Eszter Edina, aki másodmagával péntek óta kíséri a Németországban vásárolt buszt, amelyet a múzeum bérel. Az átalakításokat úgy végezték el, hogy odafigyeltek: a program végén lehessen visszaállítani utasszállítónak. Jövő nyár végéig a múzeum munkatársai felváltva vállalnak egy-két helyszínt, Eszterék pénteken Szatmárnémetiben csatlakoztak. Ott naponta többszázan látogatták a mozgókiállítást, és volt olyan 7-9 éves formájú gyermek, akit egy óra után még fagylalt ígéretével sem tudtak lecsalogatni. – Az idősebbek akár 2-3 órát is eltöltenek itt, mindent elolvasnak, aztán van aki azzal az ígérettel távozik, hogy visszatér megfelelő sorrendben végignézni a kiállítást – részletezi Eszter. A tervek szerint a gépkocsivezető végigkíséri az egész éves túrát, a busz néha visszatér a kecskeméti telephelyre, a szükséges ellenőrzést, karbantartási munkálatokat elvégzik rajta, majd indul tovább. Az erőgépet például már meg kell javítani, a szorítós erőpróba már nem működik. – Azt egy mérnök tervezte, Kapolcson feltűnt, kerített egy szerszámosládát és megjavította. Mindenkinek, aki dolgozott rajta, annyira szívügye ez a busz! A szélvédő feliratát át kellett programozni, egy német kisváros neve futott rajta, azt egy másik cég végezte. Annyira különböző szakterületekről érkező emberek dolgoztak, nagyon szép csapatmunka volt a busz elkészítése.
Szkokán Vilmos, a másik „utaskísérő”, jegyet nyom a kezembe. A lyukasztó szépen rányomja a dátumot, aztán meg a különleges pecsételő Arany János aláírását varázsolja a jegyemre. Üvegvitrinben tányér, mellette a keserű-szatirikus Hasadnak rendületlenül Vörösmarty-parafrázis sorai, ott a karlsbadi ivópohár és a pörge kalap. Mellette a Tetemre hívást olvashatjuk, a radványi erdőt jelképező gumicsíkok mögött. Szemben falemezeken részletek Arany János levelezéséből Jókaival, Gyulai Pállal, Petőfivel, Csengery Antallal stb. Odébb interaktív fal, ha megérintjük a Csonkatornyot ábrázoló kockát, az érintőképernyőn részleteket olvashatunk költőnk szülővárosáról, a családi fotót megsimítva a családjáról, a portrékat érintve pedig a barátságairól Tompa Mihállyal, Petőfivel, a nagykőrösi évekről, a pesti időszakról, a forradalomról, kitüntetéséről, betegségeiről stb. Megtudjuk, hogy németül olvasta Shakespeare-t, eredetiben Homéroszt, de „mindez a házasságomig tartott”, akkor ugyanis olvasgatás helyett a családjának kívánta szentelni az idejét, ígéretét viszont csak néhány évig sikerült betartania. Később aztán egy évtizedig szinte teljesen félretette a pennát, amikor unokája születése után fél évvel meghalt a lánya, Juliska, akinek a sírversét maga Arany János írta meg, de lányához írt későbbi verspróbálkozásán ilyen feljegyzés olvasható: „Túl fájdalmas! Nem megy.” A sors ajándékának bizonyult árván maradt unokája, Piroska, akit nagyszülei neveltek, és akihez különleges, humorral és szeretettel teli kapcsolat fűzte a költőt. 1886-ban azonban, alig 21 évesen őt is elvesztették, tüdőbajban meghalt, akárcsak nagyapja több testvére. Olyan ínyencségek derülnek ki, hogy Arany János elsőre félretette Madách tragédiáját, amit a szerző elolvasásra küldött meg neki, hogy aztán második nekifutásra „felfedezze”. Azt is megtudhatjuk például, hogy nemcsak angolul tanult meg könyvekből, hanem ugyanúgy franciául és olaszul is annyira, hogy fordított ezekben a nyelvekben, ám beszélni egyiket sem tudta. Vagy úgy tudta volna csak, mint a következő látogató...
Azok a valeszi bárdok
Közben a busz hátsó felében egy tíz-tizenkét éves forma kissrác gyermeki őszinteséggel fedezte fel a kiállítás kincseit, többek közt az erőpróba standot, és hangosan olvasgatta a feliratokat, ő még csak tanulja, hogy a valeszi bárdok azok tulajdonképpen velszi bárdok, miközben a torz kiejtés hallatán a busz elejében felszisszenő nyugdíjas hölgyek már szakavatottként kutatták az aranyi érdekességeket. Soha találóbb spontaneitással nem lehetne megidézni Arany János szellemét, mint ezzel a valeszivel...
A busz közepén is hallom, amint a kissrác előzékeny idegenvezetőként magyarázza – egyre csigázva türelmetlen kíváncsiságomat –, hogy a székekre le lehet ülni, a fülhallgatóban pedig zene szól és versek. Amúgy is szeretem a finom falatot mindig a végére hagyni, hát előtte még szemügyre veszem azÁgnes asszony fából mintázott, széthajtogatható „ruhára” nyomtatott sorait, majd kétszáz év irodalmárainak elismerő, megrázó gondolatait Arany Jánosról. Mikszáth Kálmán például ezt írta költőtársa halálára, 1882-ben: „Ott fekszik hidegen, mozdulatlanul, / ami törékeny sár volt benne – / ami arany volt, az megmaradt...” Orbán Ottó 1994-ben pedig ezt írja: „Én ha az Istent ember formájú lénynek próbálnám elképzelni, csakis olyannak, mint az öreg Arany János.” Már egyre közeledem a busz hátsó fertályához, minden szék és fülhallgató foglalt, hát még megnézem, milyen intézmények, utcák viselik Arany János nevét, és hol vannak szobrai. Megtalálni a térképen a piros pettyek között az alig ötven méterre nyíló kolozsvári Arany János utcát is. Itt olvashatunk a néhány éve elnevezett Aranyjános kisbolygóról.
Helló, itt a nyár, tikkad a szöcskenyáj
Végre, a finom falat! A játékban ki kell találni, mit jelenthet a pikszis, a brugó, az asztag. Aztán Arany Jánossal, a zeneszerzővel ismerkedünk. Igen, dalokat is szerzett a népdalgyűjtőként szintén értékeset alkotó költő, de emellett angol feldolgozásokat is hallgathatunk. „Idegenvezetőm” akad a nemsokára licista Tibor személyében, aki ismerőként azonnal rákattint a Belga együttes teljesen alternatív Toldi-feldolgozására és felfedezhetem az ígéretesen kezdődő dalt: „Hello, itt a nyár, / Tikkad a szöcskenyáj. / Hello, itt egy srác, / Aki malomköveket dobál.” Biztos akad, aki szentségtörésnek érezheti a dal további sorait (ők meghallgathatják a többi, klasszikusabb alkotást), de Tiborral ketten osztozva a belga Toldiján még a mintegy 30 évnyi korkülönbség ellenére is egyformán jól szórakoztunk: én a bolondos, de emlékezetes dalszövegen, Tibor bizonyára azon, hogy ez nekem mennyire tetszik... Legalább ennyire különleges az a felvétel, amelyen a különböző országok magyarországi nagykövetei mondják el a Családi kört...
A vizuális élménybe kicsit belekavar a képernyőben tükröződő napfényes külvilág, mégis le kell gördülnie egy könnycseppnek egyik kedvenc versem, a Tetemre hívás 21. századira rendezett rövidfilmje alatt (Madarász Isti, 2014), mindig olyan erősek azok a verssorok, s a modern világot ábrázoló kontrasztos képsorok csak fokozzák a hatást.
Irodalomtörténészek mondanak érdekességeket és ismert emberek beszélnek a saját személyes Arany Jánosukról. Enyedi Ildikó filmrendező annak idején a Toldiból értette meg, milyen nehéz dolog férfinak lenni. Az Arany-interjú felkérés kapcsán pedig rádöbbent, hogy amit ő akkor megértett, az a hideg zártság és érzékenység, a testi erőbe bezártság és érzéki némaság kifelé minden férfi szereplőjében benne van. Kukorelly Endre író, költő szerint Arany János az a magyar író, aki nem tudott hibázni, nyelvileg tökéletes: „Például a Keveháza. Hogy miről szól, azt kvázi zárójelbe lehet tenni. Az ember olvassa, és közben elolvad...”
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 21.
Tartalmas ünnep Szent István király tiszteletére
Szent István királyra emlékezhetett a Brassó megyei magyar közösség augusztus 19-én és 20-án. Az első magyar király tiszteletére idén több újdonsággal szolgáltak a szervezők: kétnapos programot terveztek az eddigi egy helyett, első alkalommal került sor ökumenikus kenyéráldásra, továbbá a hagyományos program kiegészült egy modern előadással, illetve idén szerveztek először Szent István-napi ünnepséget augusztus 20-án.
Ünnepi szentmisén emlékeztek augusztus 19-én a Brassó-Belvárosi Szent Péter és Pál Római Katolikus Templomban. A misét Birton Róbert-Attila segédlelkész és Farkas Ervin, a Jézus Szent Szíve plébánia segédlelkésze tartották, akik az egyetemesen elismert szent király által vallott értékeket emelték ki. A megemlékezés az idén újdonságnak számító ökumenikus kenyéráldással folytatódott a főgimnázium udvarán található Széchenyi István emléktáblánál, ahol Kovács Attila, megyei RMDSZ-elnök, illetve Ambrus Izabella, a Brassó megyei magyarok parlamenti képviselője mondott köszöntőt.
„Augusztus 20. a hálaadás, az öröm ünnepe, mivel az új kenyér megszentelése is ekkor történik. Jó alkalom arra, hogy hitünket megerősítsük: azt a hitet, amelyre alapozhatunk a közösség- és jövőépítésben. Ma hálát adhatunk a kenyérért, a mindennapi betevőért, hiszen ez biztonságot ad emberi létünkhöz.” – mondta el Ambrus Izabella.
Az ökuménia jegyében Bálint László és Ménessy Miklós református lelkészek, Szász Ferenc unitárius lelkész, Birton Róbert és Farkas Ervin katolikus segédlelkészek áldották meg az új kenyeret, amelyből a résztvevők kostolót kaptak. A Három szín című verset szavalta el Pál Imre bácsi, aki kitartóan elviszi minden magyar nemzeti ünnepre saját készítésű magyar zászlóját. Folytatásként az RMDSZ, az Áprily Lajos Főgimnázium, a Brassói Turista Egyesület, a Történelmi Vitézi Rend Négyfalusi osztályának képviselői helyeztek el koszorúkat tiszteletük jeléül Széchenyi István emléktáblánál. Végül a magyar és székely himnusz eléneklésében közreműködött a Brassói Magyar Dalárda.
Az augusztus 19-ei program zárásaként Marosán Csaba, kolozsvári színművész mutatta be Arany János születésének 200. évfordulójára készített műsorát az Áprily Lajos Főgimnázium dísztermében. Különleges előadásán úgy vezette végig a közönséget Arany életútján, hogy egy eddig ismeretlenebb, derűsebb, humorosabb arcát villantotta fel, így volt nevetés, közös szavalás és interaktív közönségkérdések is. Végül a kolozsvári színművész ajánlásával levetítették a Szent László legenda című rövidfilmet, amely szabadon megtekinthető a Youtube online videókezelő oldalon, a Kolozsvári Magyar Napok csatornán.
Augusztus 20-án, az első Szent István-napi ünnepségen Kovács Attila, megyei RMDSZ-elnök köszönötte a több mint 150 személyes közönséget. Öt kiemelkedő személyiség, Szent István király, Szent László király, Arany János költő, Áprily Lajos, Brassóban született költő és Lendvay Éva, tavaly elhunyt brassói magyar költő kapcsán kiemelte, hogy ahogyan ők, mi is mind alakítjuk jelenünket, értéket teremtve a saját jelenünkben és környezetünkben. Továbbá kifejtette: „köztünk, Brassó megyei magyarok közt is vannak értékteremtő munkát vállaló személyek, akikre oda kell tudnunk figyelni. Mindennek a lényege az odafigyelés. Úgy gondolom, hogy ma, amikor az ünnepség a helyiekről szól a helyi magyar közösségnek, együtt figyelünk oda egymásra, értékeinkre, értékteremtő személyiségeinkre. A figyelem gondoskodás, törődés, közvetett módon pedig a közösségünk fennmaradását is jelentheti.”
A közösségépítő munkáért való hála jeléül tizenegy díjat vehettek át Brassó megyei szervezetek képviselői. Olyan személyek ők, akik szinte függő módjára vállalnak felelősséget a magyar kultúráért, oktatásért, a magyar gyerekekért, a hagyományokért, a műemlékekért, a magyar nyelvért, a magyar médiáért.
A Brassó megyei magyar közössért díjat Kovács Attila átadta a 105-ös Szemlér Ferenc Cserkészcsapatnak – a díjat átvette Szőcs József, az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesületnek – a díjat átvette Házy Eszter, az Áprily Lajos Főgimnáziumnak – a díjat átvette Antal Annamária iskolaigazgató és Petki Pál, volt igazgató, a Barcasági Csángó Alapítványnak – a díjat átvette Gócza István, a Brassai Magyar Adásnak – a díjat átvette Bálint Ferenc, a Brassói Erdélyi Kárpát Egyesületnek – a díjat átvette Kovács Lehel és Szász Ágnes, a Brassói Lapok Alapítványnak – a díjat átvette Ambrus Attila, a Brassói Magyar Dalárdának – a díjat átvette Varga Pál és Imre Zsuzsa, a Felfalusi Kovács Antal Alapítványnak – a díjat átvette Dobolyi István, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságnak – a díjat átvette Szente László, a Reiff István-Búzavirág Alapítványnak – a díjat átvette Reiff Zsuzsa.
A díjátadó után kezdődött a kulturális műsor, amely keretein belül helyi fellépők, fiatal tehetségek ünnepi előadását tekinthette meg a közönség.
Bodor Anita, 12-es tanuló különleges átéléssel szavalta el Sík Sándor Szent István-himnusz című versét, majd Boldi Tihamér és Ferencz Nagy Zoltán, 10-es tanulók olvasták fel Szent István király Imre herceghez írt intelmeit. Páll Beatrice egyetemista önállóan készült az ünnepre az általa választott éneksorral, a nézők egy fiatal tehetséget láthattak a színpadon.
Az egyedi mozgásukról és hangzásukról ismert Tatrangi Boricások táncelőadásával folytatódott a műsor, majd egyperces csenddel emlékeztek a nemrégiben elhunyt boricás fiatalra, Váncsa Zsoltra. Végül, az ünnepi program méltó zárásaként a nagy múltra visszatekintő Búzavirág Néptáncegyüttes mutatta be zenés és táncos műsorát.
Dicséret illet minden közreműködőt, akinek köszönhetően tartalmas, színvonalas megemlékezésen és ünnepségen vehetett részt a helyi magyar közösség. Az esemény főtámogatója az RMDSZ – Communitas Alapítvány, szervezője a Brassó Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács. brasso.rmdsz.ro
Szent István királyra emlékezhetett a Brassó megyei magyar közösség augusztus 19-én és 20-án. Az első magyar király tiszteletére idén több újdonsággal szolgáltak a szervezők: kétnapos programot terveztek az eddigi egy helyett, első alkalommal került sor ökumenikus kenyéráldásra, továbbá a hagyományos program kiegészült egy modern előadással, illetve idén szerveztek először Szent István-napi ünnepséget augusztus 20-án.
Ünnepi szentmisén emlékeztek augusztus 19-én a Brassó-Belvárosi Szent Péter és Pál Római Katolikus Templomban. A misét Birton Róbert-Attila segédlelkész és Farkas Ervin, a Jézus Szent Szíve plébánia segédlelkésze tartották, akik az egyetemesen elismert szent király által vallott értékeket emelték ki. A megemlékezés az idén újdonságnak számító ökumenikus kenyéráldással folytatódott a főgimnázium udvarán található Széchenyi István emléktáblánál, ahol Kovács Attila, megyei RMDSZ-elnök, illetve Ambrus Izabella, a Brassó megyei magyarok parlamenti képviselője mondott köszöntőt.
„Augusztus 20. a hálaadás, az öröm ünnepe, mivel az új kenyér megszentelése is ekkor történik. Jó alkalom arra, hogy hitünket megerősítsük: azt a hitet, amelyre alapozhatunk a közösség- és jövőépítésben. Ma hálát adhatunk a kenyérért, a mindennapi betevőért, hiszen ez biztonságot ad emberi létünkhöz.” – mondta el Ambrus Izabella.
Az ökuménia jegyében Bálint László és Ménessy Miklós református lelkészek, Szász Ferenc unitárius lelkész, Birton Róbert és Farkas Ervin katolikus segédlelkészek áldották meg az új kenyeret, amelyből a résztvevők kostolót kaptak. A Három szín című verset szavalta el Pál Imre bácsi, aki kitartóan elviszi minden magyar nemzeti ünnepre saját készítésű magyar zászlóját. Folytatásként az RMDSZ, az Áprily Lajos Főgimnázium, a Brassói Turista Egyesület, a Történelmi Vitézi Rend Négyfalusi osztályának képviselői helyeztek el koszorúkat tiszteletük jeléül Széchenyi István emléktáblánál. Végül a magyar és székely himnusz eléneklésében közreműködött a Brassói Magyar Dalárda.
Az augusztus 19-ei program zárásaként Marosán Csaba, kolozsvári színművész mutatta be Arany János születésének 200. évfordulójára készített műsorát az Áprily Lajos Főgimnázium dísztermében. Különleges előadásán úgy vezette végig a közönséget Arany életútján, hogy egy eddig ismeretlenebb, derűsebb, humorosabb arcát villantotta fel, így volt nevetés, közös szavalás és interaktív közönségkérdések is. Végül a kolozsvári színművész ajánlásával levetítették a Szent László legenda című rövidfilmet, amely szabadon megtekinthető a Youtube online videókezelő oldalon, a Kolozsvári Magyar Napok csatornán.
Augusztus 20-án, az első Szent István-napi ünnepségen Kovács Attila, megyei RMDSZ-elnök köszönötte a több mint 150 személyes közönséget. Öt kiemelkedő személyiség, Szent István király, Szent László király, Arany János költő, Áprily Lajos, Brassóban született költő és Lendvay Éva, tavaly elhunyt brassói magyar költő kapcsán kiemelte, hogy ahogyan ők, mi is mind alakítjuk jelenünket, értéket teremtve a saját jelenünkben és környezetünkben. Továbbá kifejtette: „köztünk, Brassó megyei magyarok közt is vannak értékteremtő munkát vállaló személyek, akikre oda kell tudnunk figyelni. Mindennek a lényege az odafigyelés. Úgy gondolom, hogy ma, amikor az ünnepség a helyiekről szól a helyi magyar közösségnek, együtt figyelünk oda egymásra, értékeinkre, értékteremtő személyiségeinkre. A figyelem gondoskodás, törődés, közvetett módon pedig a közösségünk fennmaradását is jelentheti.”
A közösségépítő munkáért való hála jeléül tizenegy díjat vehettek át Brassó megyei szervezetek képviselői. Olyan személyek ők, akik szinte függő módjára vállalnak felelősséget a magyar kultúráért, oktatásért, a magyar gyerekekért, a hagyományokért, a műemlékekért, a magyar nyelvért, a magyar médiáért.
A Brassó megyei magyar közössért díjat Kovács Attila átadta a 105-ös Szemlér Ferenc Cserkészcsapatnak – a díjat átvette Szőcs József, az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesületnek – a díjat átvette Házy Eszter, az Áprily Lajos Főgimnáziumnak – a díjat átvette Antal Annamária iskolaigazgató és Petki Pál, volt igazgató, a Barcasági Csángó Alapítványnak – a díjat átvette Gócza István, a Brassai Magyar Adásnak – a díjat átvette Bálint Ferenc, a Brassói Erdélyi Kárpát Egyesületnek – a díjat átvette Kovács Lehel és Szász Ágnes, a Brassói Lapok Alapítványnak – a díjat átvette Ambrus Attila, a Brassói Magyar Dalárdának – a díjat átvette Varga Pál és Imre Zsuzsa, a Felfalusi Kovács Antal Alapítványnak – a díjat átvette Dobolyi István, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságnak – a díjat átvette Szente László, a Reiff István-Búzavirág Alapítványnak – a díjat átvette Reiff Zsuzsa.
A díjátadó után kezdődött a kulturális műsor, amely keretein belül helyi fellépők, fiatal tehetségek ünnepi előadását tekinthette meg a közönség.
Bodor Anita, 12-es tanuló különleges átéléssel szavalta el Sík Sándor Szent István-himnusz című versét, majd Boldi Tihamér és Ferencz Nagy Zoltán, 10-es tanulók olvasták fel Szent István király Imre herceghez írt intelmeit. Páll Beatrice egyetemista önállóan készült az ünnepre az általa választott éneksorral, a nézők egy fiatal tehetséget láthattak a színpadon.
Az egyedi mozgásukról és hangzásukról ismert Tatrangi Boricások táncelőadásával folytatódott a műsor, majd egyperces csenddel emlékeztek a nemrégiben elhunyt boricás fiatalra, Váncsa Zsoltra. Végül, az ünnepi program méltó zárásaként a nagy múltra visszatekintő Búzavirág Néptáncegyüttes mutatta be zenés és táncos műsorát.
Dicséret illet minden közreműködőt, akinek köszönhetően tartalmas, színvonalas megemlékezésen és ünnepségen vehetett részt a helyi magyar közösség. Az esemény főtámogatója az RMDSZ – Communitas Alapítvány, szervezője a Brassó Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács. brasso.rmdsz.ro
2017. augusztus 24.
Arany-ballada ihlette képregény-sorozat is készült
Udvartér Alkotótábor – már nem utópia
Utópia címmel zajlott le a Kézdiszékért és Strázsa egyesületek szervezésében az első Udvartér Olvasó- és Alkotótábor július 31. és augusztus 12. között a Hargita megyei Sopárkút panzióban. A magyarországi példákból építkező, azokat megújító kéthetes eseményen 12 önkéntes táborvezető és 38 középiskolás táborozó vett részt Erdélyből, Moldvából és Magyarországról.
Amint azt a tábor neve is jelzi, a tevékenységek gerincét az udvarterek céhműhelyeinek mintájára kialakított műhelygyakorlatok alkották, az itt született alkotások képezték a táborzáró munkabemutató szabadtéri kiállítás és előadás alapját. Keresztes Ágnes és Léstyán Attila színművészek, valamint Balogh Attila rendező drámafoglalkozásokat tartott a táborozóknak, a zeneműhely meghívottjai Fazakas Etele sepsiszentgyörgyi zenész és Fazakas István műkedvelő zenész (civilben filozófus) voltak. Barabás Ágota a stúdióműhelyt irányította, a médiaműhelyt Németh Szabolcs Előd, az Erdély FM műsorszerkesztője és Antal Szabolcs, az M5 operatőre.
A „scriptórium” műhelyt Benedek Zsolt dramaturg, Deme Johanna egyetemi hallgató és Ferencz Éva tanár vezették. A tábor adminisztrációs teendőit Ferencz Attila, a Kézdiszékért Egyesület elnöke látta el. A műhelyvezetők mellett meghívott előadók is tartottak előadásokat. A tábor vendégei voltak Marosán Csaba színművész, T. Szabó Levente egyetemi docens, Kocsis István hatvani ny. könyvtárigazgató, a Fábián Zoltán Olvasótábor alapítója, Szabó Kriszta és Sárosi Mátyás, a Fantomatika képregény szerzőpárosa, Ruszka Sándor református lelkész, Petres László lujzikalagori magyartanár, Borcsa János kritikus, könyvkiadó, Borcsa Imola író, Kerekes Emőke fotográfus, Golicza Előd műépítész, díszlettervező, Gál Zoltán műépítész, Ürmösi-Incze Mária és Hunor néptáncosok és Ardeleanu Daniel, alias GRID, aki dj-partival szórakoztatta a táborozókat.
A tábor utolsó előtti napján mintegy 50 érdeklődő, szülő, barát jelenlétében összegezték a táborban tanultakat, tapasztaltakat. Az Arany János-emlékév jegyében esett a választás a Tengerihántás című balladát feldolgozó összműhely-bemutatóra.
A magyarországi Magyartanárok Egyesülete és a Balassi Intézet ajánlásával működő tábort a Nemzeti Kulturális Alap, a Pillangó Alapítvány, Hargita Megye Tanácsa, a Julius Meinl Románia, Kézdivásárhely önkormányzata és a Fuel Management Kft. támogatta.
F. É. / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Udvartér Alkotótábor – már nem utópia
Utópia címmel zajlott le a Kézdiszékért és Strázsa egyesületek szervezésében az első Udvartér Olvasó- és Alkotótábor július 31. és augusztus 12. között a Hargita megyei Sopárkút panzióban. A magyarországi példákból építkező, azokat megújító kéthetes eseményen 12 önkéntes táborvezető és 38 középiskolás táborozó vett részt Erdélyből, Moldvából és Magyarországról.
Amint azt a tábor neve is jelzi, a tevékenységek gerincét az udvarterek céhműhelyeinek mintájára kialakított műhelygyakorlatok alkották, az itt született alkotások képezték a táborzáró munkabemutató szabadtéri kiállítás és előadás alapját. Keresztes Ágnes és Léstyán Attila színművészek, valamint Balogh Attila rendező drámafoglalkozásokat tartott a táborozóknak, a zeneműhely meghívottjai Fazakas Etele sepsiszentgyörgyi zenész és Fazakas István műkedvelő zenész (civilben filozófus) voltak. Barabás Ágota a stúdióműhelyt irányította, a médiaműhelyt Németh Szabolcs Előd, az Erdély FM műsorszerkesztője és Antal Szabolcs, az M5 operatőre.
A „scriptórium” műhelyt Benedek Zsolt dramaturg, Deme Johanna egyetemi hallgató és Ferencz Éva tanár vezették. A tábor adminisztrációs teendőit Ferencz Attila, a Kézdiszékért Egyesület elnöke látta el. A műhelyvezetők mellett meghívott előadók is tartottak előadásokat. A tábor vendégei voltak Marosán Csaba színművész, T. Szabó Levente egyetemi docens, Kocsis István hatvani ny. könyvtárigazgató, a Fábián Zoltán Olvasótábor alapítója, Szabó Kriszta és Sárosi Mátyás, a Fantomatika képregény szerzőpárosa, Ruszka Sándor református lelkész, Petres László lujzikalagori magyartanár, Borcsa János kritikus, könyvkiadó, Borcsa Imola író, Kerekes Emőke fotográfus, Golicza Előd műépítész, díszlettervező, Gál Zoltán műépítész, Ürmösi-Incze Mária és Hunor néptáncosok és Ardeleanu Daniel, alias GRID, aki dj-partival szórakoztatta a táborozókat.
A tábor utolsó előtti napján mintegy 50 érdeklődő, szülő, barát jelenlétében összegezték a táborban tanultakat, tapasztaltakat. Az Arany János-emlékév jegyében esett a választás a Tengerihántás című balladát feldolgozó összműhely-bemutatóra.
A magyarországi Magyartanárok Egyesülete és a Balassi Intézet ajánlásával működő tábort a Nemzeti Kulturális Alap, a Pillangó Alapítvány, Hargita Megye Tanácsa, a Julius Meinl Románia, Kézdivásárhely önkormányzata és a Fuel Management Kft. támogatta.
F. É. / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. szeptember 4.
Előadások a Partiumi Honismereti Konferencián
A XXIII. Partiumi Honismereti Konferencia első napjának délutánján négy előadást hallgathattak meg a résztvevők, amelyeknek középpontjában elsősorban a reformáció állt, de hallhattunk Szent Lászlóról és I. Zsigmond magyar királyról is. A pénteki tudományos ülésszakot könyvbemutató zárta.
A délutáni ülésszakot dr. Csorba Csaba (Sátoraljaújhely) A keresztény vallás változásai térben és időben című előadása nyitotta meg, amely során a kereszténység több mint kétezer évének eseményeibe nyújtott betekintést, úgy magyar, mint globális vonatkozásban. A kereszténység történelmi jelentőségű eseményei, mint például a reformáció, az ellenreformáció nem előzmények nélküliek, és az átalakulások sem tekinthetőek lezárt folyamatnak, hangzott el az előadás során. Magyarországon a reformáció művelődéstörténetileg is rendkívüli fontossággal bírt, ugyanis a nyugati tanulmányutak során számosan szereztek kiemelkedő tudást, ugyanakkor a Biblia-fordításoknak nagy szerepe volt a nemzeti nyelvek történetében. A következőkben Szekernyés János (Temesvár) A protestantizmus kezdetei a Temesközben címmel tartotta meg előadását, amelyben a régió megnevezésének problematikussága mellett kiemelte: a térség hosszú időn át a reformáció egyik fő bástyája volt. Az 1521. évet sokan a protestantizmus magyarországi megjelenése időpontjának tekintik, ez az évszám a Temesköz történetében is jelentős volt. Perényi Péter várparancsnok a reformáció támogatója volt, de Török Bálint és Petrovics Péter is a protestantizmus mellett állt. Szegedi Kis István az egyik legismertebb reformátor is a térséghez köthető, az elmúlt időszakban szobrot is avattak tiszteletére a temesvári református bérpalotában.
Levéltári kutatások
Dr. Dénes Zoltán atya (Berettyóújfalu) Szent László emlékei Biharban címmel a kutatási lehetőségek kimeríthetetlenségéről beszélt, a levéltári kutatások számos érdekességet hozhatnak felszínre a lovagkirályról. Az előadás során elhangzott: Szent László alakja meghatározó volt többek között Pázmány Péter számára is, aki egy iskoladrámában a királyt alakítva ébredt rá hivatástudatára. A továbbiakban az előadó a nemzeti emlékezethelyek tiszteletben tartásának fontosságát emelte ki, ezek közé tartozik a váradi vár is, ahol királyaink vannak eltemetve. Deák József (Borossebes) I. Zsigmond magyar király pályafutásáról és szerepéről beszélt, többek között kiemelve az Arany János által is megörökített Rozgonyiné alakját, aki Galambóc ostroma során a király megmentéséhez nagyban hozzájárult.
Könyvbemutató
A pénteki tudományos ülésszakot könyvbemutató zárta, amely során Fazekas Lóránd Egy nemesi család évszázadai. A Böszörményiek Szatmárban című könyvét mutatták be, amely által a szerző Szatmár megye történetének egy „fehér foltját” szerette volna kitölteni. A Böszörményiek fontos szerepet játszottak Szatmár történelmében, Böszörményi Károly ugyanis 23 éven keresztül volt polgármestere Szatmárnémetinek. A pénteki nap záróakkordjaként a konferencia résztvevői a közgyűlést követően a Csillagocska néptánccsoport fellépését és Meleg Vilmos színművész előadóestjét tekinthették meg. János Piroska. erdon.ro
A XXIII. Partiumi Honismereti Konferencia első napjának délutánján négy előadást hallgathattak meg a résztvevők, amelyeknek középpontjában elsősorban a reformáció állt, de hallhattunk Szent Lászlóról és I. Zsigmond magyar királyról is. A pénteki tudományos ülésszakot könyvbemutató zárta.
A délutáni ülésszakot dr. Csorba Csaba (Sátoraljaújhely) A keresztény vallás változásai térben és időben című előadása nyitotta meg, amely során a kereszténység több mint kétezer évének eseményeibe nyújtott betekintést, úgy magyar, mint globális vonatkozásban. A kereszténység történelmi jelentőségű eseményei, mint például a reformáció, az ellenreformáció nem előzmények nélküliek, és az átalakulások sem tekinthetőek lezárt folyamatnak, hangzott el az előadás során. Magyarországon a reformáció művelődéstörténetileg is rendkívüli fontossággal bírt, ugyanis a nyugati tanulmányutak során számosan szereztek kiemelkedő tudást, ugyanakkor a Biblia-fordításoknak nagy szerepe volt a nemzeti nyelvek történetében. A következőkben Szekernyés János (Temesvár) A protestantizmus kezdetei a Temesközben címmel tartotta meg előadását, amelyben a régió megnevezésének problematikussága mellett kiemelte: a térség hosszú időn át a reformáció egyik fő bástyája volt. Az 1521. évet sokan a protestantizmus magyarországi megjelenése időpontjának tekintik, ez az évszám a Temesköz történetében is jelentős volt. Perényi Péter várparancsnok a reformáció támogatója volt, de Török Bálint és Petrovics Péter is a protestantizmus mellett állt. Szegedi Kis István az egyik legismertebb reformátor is a térséghez köthető, az elmúlt időszakban szobrot is avattak tiszteletére a temesvári református bérpalotában.
Levéltári kutatások
Dr. Dénes Zoltán atya (Berettyóújfalu) Szent László emlékei Biharban címmel a kutatási lehetőségek kimeríthetetlenségéről beszélt, a levéltári kutatások számos érdekességet hozhatnak felszínre a lovagkirályról. Az előadás során elhangzott: Szent László alakja meghatározó volt többek között Pázmány Péter számára is, aki egy iskoladrámában a királyt alakítva ébredt rá hivatástudatára. A továbbiakban az előadó a nemzeti emlékezethelyek tiszteletben tartásának fontosságát emelte ki, ezek közé tartozik a váradi vár is, ahol királyaink vannak eltemetve. Deák József (Borossebes) I. Zsigmond magyar király pályafutásáról és szerepéről beszélt, többek között kiemelve az Arany János által is megörökített Rozgonyiné alakját, aki Galambóc ostroma során a király megmentéséhez nagyban hozzájárult.
Könyvbemutató
A pénteki tudományos ülésszakot könyvbemutató zárta, amely során Fazekas Lóránd Egy nemesi család évszázadai. A Böszörményiek Szatmárban című könyvét mutatták be, amely által a szerző Szatmár megye történetének egy „fehér foltját” szerette volna kitölteni. A Böszörményiek fontos szerepet játszottak Szatmár történelmében, Böszörményi Károly ugyanis 23 éven keresztül volt polgármestere Szatmárnémetinek. A pénteki nap záróakkordjaként a konferencia résztvevői a közgyűlést követően a Csillagocska néptánccsoport fellépését és Meleg Vilmos színművész előadóestjét tekinthették meg. János Piroska. erdon.ro
2017. szeptember 7.
Szabadtéri táncmesével nyitják az évadot
Háromszék Táncegyüttes
A 2014-ben bemutatott és azóta több mint nyolcvan alkalommal játszott gyermekelőadással, a Furik Rita rendezte Az én mesém című produkcióval rajtol a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes új évada. A táncmesét pénteken Sepsiszentgyörgy főterén mutatják be, az előadás egyben búcsúztató is, hisz a nagy sikerű táncjáték ezen a napon látható utoljára.
Egy hét alatt két jelentős eseményt jegyez a Háromszék Táncegyüttes: megtartja évadnyitó előadását és szeptember 12-én a társulat igazgatója átveszi a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán, amelyet Áder János, Magyarország köztársasági elnöke augusztus 20., a magyar nemzeti ünnep alkalmából adományozott „Deák Gyula Levente, a Háromszék Táncegyüttes igazgatója, a Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnöke részére az erdélyi táncházmozgalom aktív tagjaként a népzene- és néptánchagyományok továbbadása érdekében végzett sokrétű értékőrző tevékenysége elismeréseként”. Szeptember nem csak ezek miatt zsúfolt az együttes életében: 21-én mutatják be az Orza Călin rendezésében a Székely vágtára készült, A csillagösvény népei eredettörténeti táncköltemény zárt termi, táncszínházi változatát az M Stúdióval közösen. Az évad második bemutatóját tavasszal tartják, Furik Rita rendezi az Aranyasszony című előadást, amellyel jövő nyáron a társulat Szegeden lép fel szabadtéri színpadon. Az új produkciók mellett továbbra is műsoron marad az Ivácson László rendezte Szerencsekrajcár gyermekelőadás, valamint az általa rendezett és koreografált Két kezem forgatta, szívem táncoltatta című folklórműsor, a Könczei Árpád rendezésében és koreográfiájával színpadra állított Mundruc és a szintén Könczei-produkció, A banda. A Háromszék Táncegyüttes októberben részt vesz az Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozóján Nagyváradon, novemberben házigazdája a 29. Népzene- és néptánctalálkozónak, amelyre Kalotaszegről érkeznek adatközlők, és idén a budapesti Fitos Dezső Társulat és a Szentendrei Táncegyüttes a meghívott vendég, közös produkciójukat, az Arany János balladái nyomán készült Irgalom című előadást mutatják be. Az évad eseményeit ismertető sajtótájékoztatón lapunk kérdésére Deák Gyula igazgató és Ivácson László művészeti vezető elmondta: a Háromszék Táncstúdió emeleti előadóterme továbbra is ázik, a szellőztetőberendezés nem megfelelő, előadások alatt nincs elegendő oxigén a teremben. Míg előbbit egy munkacsoport rövid idő alatt kijavíthatná, hisz a tetőzeten a hiba, utóbbi a berendezés teljes cseréjét jelentené, mert nem működik jól és túlságosan hangos – szögezték le. Attól tartanak, a játszótérre becsöpögő víztől csúszóssá váló padlózat miatt baleset történik vagy a terem levegőtlensége miatt rosszul lesz valaki. Mindkettőt többször szóvá tették a fenntartó megyei önkormányzatnál, de előrelépés nem történt. Az új évadban újabb tagok felvételét tervezik egy nyugdíjba vonuló és két távozó táncos helyére, ami a folyamatosan visszatérő legnagyobb kihívás számukra, mert táncosképzés hiányában az együttesnek menet közben kell képeznie az újoncokat. S bár idén a fizetések nőttek a társulatnál, a minimálbér szintjén lévő kiindulópont miatt ez még mindig nem jelenti, hogy művészi teljesítményüknek megfelelően javadalmazzák őket. Ha ez pozitívan változna, talán akkor elmondhatnánk, minden készen áll ahhoz, hogy a függöny felgördüljön a táncszínpadon.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Háromszék Táncegyüttes
A 2014-ben bemutatott és azóta több mint nyolcvan alkalommal játszott gyermekelőadással, a Furik Rita rendezte Az én mesém című produkcióval rajtol a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes új évada. A táncmesét pénteken Sepsiszentgyörgy főterén mutatják be, az előadás egyben búcsúztató is, hisz a nagy sikerű táncjáték ezen a napon látható utoljára.
Egy hét alatt két jelentős eseményt jegyez a Háromszék Táncegyüttes: megtartja évadnyitó előadását és szeptember 12-én a társulat igazgatója átveszi a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán, amelyet Áder János, Magyarország köztársasági elnöke augusztus 20., a magyar nemzeti ünnep alkalmából adományozott „Deák Gyula Levente, a Háromszék Táncegyüttes igazgatója, a Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnöke részére az erdélyi táncházmozgalom aktív tagjaként a népzene- és néptánchagyományok továbbadása érdekében végzett sokrétű értékőrző tevékenysége elismeréseként”. Szeptember nem csak ezek miatt zsúfolt az együttes életében: 21-én mutatják be az Orza Călin rendezésében a Székely vágtára készült, A csillagösvény népei eredettörténeti táncköltemény zárt termi, táncszínházi változatát az M Stúdióval közösen. Az évad második bemutatóját tavasszal tartják, Furik Rita rendezi az Aranyasszony című előadást, amellyel jövő nyáron a társulat Szegeden lép fel szabadtéri színpadon. Az új produkciók mellett továbbra is műsoron marad az Ivácson László rendezte Szerencsekrajcár gyermekelőadás, valamint az általa rendezett és koreografált Két kezem forgatta, szívem táncoltatta című folklórműsor, a Könczei Árpád rendezésében és koreográfiájával színpadra állított Mundruc és a szintén Könczei-produkció, A banda. A Háromszék Táncegyüttes októberben részt vesz az Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozóján Nagyváradon, novemberben házigazdája a 29. Népzene- és néptánctalálkozónak, amelyre Kalotaszegről érkeznek adatközlők, és idén a budapesti Fitos Dezső Társulat és a Szentendrei Táncegyüttes a meghívott vendég, közös produkciójukat, az Arany János balladái nyomán készült Irgalom című előadást mutatják be. Az évad eseményeit ismertető sajtótájékoztatón lapunk kérdésére Deák Gyula igazgató és Ivácson László művészeti vezető elmondta: a Háromszék Táncstúdió emeleti előadóterme továbbra is ázik, a szellőztetőberendezés nem megfelelő, előadások alatt nincs elegendő oxigén a teremben. Míg előbbit egy munkacsoport rövid idő alatt kijavíthatná, hisz a tetőzeten a hiba, utóbbi a berendezés teljes cseréjét jelentené, mert nem működik jól és túlságosan hangos – szögezték le. Attól tartanak, a játszótérre becsöpögő víztől csúszóssá váló padlózat miatt baleset történik vagy a terem levegőtlensége miatt rosszul lesz valaki. Mindkettőt többször szóvá tették a fenntartó megyei önkormányzatnál, de előrelépés nem történt. Az új évadban újabb tagok felvételét tervezik egy nyugdíjba vonuló és két távozó táncos helyére, ami a folyamatosan visszatérő legnagyobb kihívás számukra, mert táncosképzés hiányában az együttesnek menet közben kell képeznie az újoncokat. S bár idén a fizetések nőttek a társulatnál, a minimálbér szintjén lévő kiindulópont miatt ez még mindig nem jelenti, hogy művészi teljesítményüknek megfelelően javadalmazzák őket. Ha ez pozitívan változna, talán akkor elmondhatnánk, minden készen áll ahhoz, hogy a függöny felgördüljön a táncszínpadon.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. szeptember 11.
Nagyszalontán átadták az Arany János Elméleti Líceum új épületeit
A magyar kormány támogatásával Nagyszalontán elkészült az Arany János Elméleti Líceum és a dél-bihari szórványközpont új épületegyüttese, amelyet hétfőn tanévnyitó istentisztelet és átadóünnepség keretében vettek birtokba a diákok.
Az ünnepségen Németh Szilárd országgyűlési képviselő ismertette Orbán Viktor miniszterelnök köszöntőjét, amelyben a kormányfő arra figyelmeztet: mi, magyarok büszkén gondolhatunk őseinkre, akik tetteikkel és alkotásaikkal mindig arra törekedtek, hogy egyre gyarapítsák értékinket.
„Sokat köszönhetünk Arany Jánosnak, aki műveiben nem csak nemzeti múltunk dicsőséges korszakait elevenítette fel, hanem emberségre és kitartásra is ösztönzött” – idézte a miniszterelnök üzenetét az MTI. Orbán Viktor kitért arra, hogy a Nagyszalontán élők „nem csak eredetiben olvassák, hanem újra és újra élettel töltik meg a szalontai nótárius gondolatait”.
A magyar kormányfő köszönetet mondott mindazoknak, akik értékőrző munkájukkal Magyarország kulturális életét teszik teljessé, mindennapi helytállásukkal pedig példát adnak valamennyiőnknek. Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkárra az iskola hosszú távú működtetése érdekében a szülők, a pedagógusok és az egyház hármas összefogására, és a helyi közösségek vezetőivel folytatott együttműködésre hívta fel a figyelmet.
Soltész Miklós bejelentette: a beruházás folytatódik, jövőre tornateremmel bővül az Arany János Gimnázium. Mikló Ferenc nagyszalontai református lelkész emlékeztetett rá, hogy egyházközségük felügyelete alatt 2011 őszén kezdte meg működését az Arany János Gimnázium, önálló magyar intézményként. A nyitóünnepség után szalagátvágással adták át az új épületegyüttest a diákoknak és tanáraiknak.
Az Arany János Elméleti Líceum önálló magyar tanintézetként 2011 őszén kezdte meg működését a nagyszalontai református egyházközség felügyelete alatt, miután miniszteri rendelettel kettéválasztották az azelőtt kétnyelvű általános iskolát és gimnáziumot, a magyar tagozatokat önálló magyar iskolába rendelve. Ezt követően a magyar többségű és vezetésű hajdúvárosban a magyar iskolának el kellett hagynia az Arany János nevét viselő, eredetileg is magyar oktatási intézménynek épült iskolaépületet, és elfogadni, hogy hat épületben, szétszórtan működjön. A nagyszalontai születésű Székely László építész (Temesvár egykori főépítésze) által tervezett, 1909-ben felépült Vasút utcai iskolaépületben jelenleg a színromán Teodor Neș Főgimnázium működik.
2013 őszén a református egyházközség, az iskola és a város RMDSZ-es többségű önkormányzata közös levélben fordult Orbán Viktor miniszterelnökhöz egy új iskolaépület és szorványkollégium megépítésének támogatásáért.
A magyar kormány az iskola, a szórványkollégium, valamint az intézményhez tartozó tornaterem felépítésére összesen egymilliárd 10 millió forintot (3,2 millió euró) biztosított a nagyszalontai református egyházközségnek. A szórványközpont alapkövét 2014. szeptember 28-án dr. Naszvadi György, a nemzetgazdasági minisztérium akkori államtitkárának részvételével tették le. A központ részeként az iskola és a kollégium mintegy 855 millió forint összegű beruházás keretében elkészült. Krónika (Kolozsvár)
A magyar kormány támogatásával Nagyszalontán elkészült az Arany János Elméleti Líceum és a dél-bihari szórványközpont új épületegyüttese, amelyet hétfőn tanévnyitó istentisztelet és átadóünnepség keretében vettek birtokba a diákok.
Az ünnepségen Németh Szilárd országgyűlési képviselő ismertette Orbán Viktor miniszterelnök köszöntőjét, amelyben a kormányfő arra figyelmeztet: mi, magyarok büszkén gondolhatunk őseinkre, akik tetteikkel és alkotásaikkal mindig arra törekedtek, hogy egyre gyarapítsák értékinket.
„Sokat köszönhetünk Arany Jánosnak, aki műveiben nem csak nemzeti múltunk dicsőséges korszakait elevenítette fel, hanem emberségre és kitartásra is ösztönzött” – idézte a miniszterelnök üzenetét az MTI. Orbán Viktor kitért arra, hogy a Nagyszalontán élők „nem csak eredetiben olvassák, hanem újra és újra élettel töltik meg a szalontai nótárius gondolatait”.
A magyar kormányfő köszönetet mondott mindazoknak, akik értékőrző munkájukkal Magyarország kulturális életét teszik teljessé, mindennapi helytállásukkal pedig példát adnak valamennyiőnknek. Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkárra az iskola hosszú távú működtetése érdekében a szülők, a pedagógusok és az egyház hármas összefogására, és a helyi közösségek vezetőivel folytatott együttműködésre hívta fel a figyelmet.
Soltész Miklós bejelentette: a beruházás folytatódik, jövőre tornateremmel bővül az Arany János Gimnázium. Mikló Ferenc nagyszalontai református lelkész emlékeztetett rá, hogy egyházközségük felügyelete alatt 2011 őszén kezdte meg működését az Arany János Gimnázium, önálló magyar intézményként. A nyitóünnepség után szalagátvágással adták át az új épületegyüttest a diákoknak és tanáraiknak.
Az Arany János Elméleti Líceum önálló magyar tanintézetként 2011 őszén kezdte meg működését a nagyszalontai református egyházközség felügyelete alatt, miután miniszteri rendelettel kettéválasztották az azelőtt kétnyelvű általános iskolát és gimnáziumot, a magyar tagozatokat önálló magyar iskolába rendelve. Ezt követően a magyar többségű és vezetésű hajdúvárosban a magyar iskolának el kellett hagynia az Arany János nevét viselő, eredetileg is magyar oktatási intézménynek épült iskolaépületet, és elfogadni, hogy hat épületben, szétszórtan működjön. A nagyszalontai születésű Székely László építész (Temesvár egykori főépítésze) által tervezett, 1909-ben felépült Vasút utcai iskolaépületben jelenleg a színromán Teodor Neș Főgimnázium működik.
2013 őszén a református egyházközség, az iskola és a város RMDSZ-es többségű önkormányzata közös levélben fordult Orbán Viktor miniszterelnökhöz egy új iskolaépület és szorványkollégium megépítésének támogatásáért.
A magyar kormány az iskola, a szórványkollégium, valamint az intézményhez tartozó tornaterem felépítésére összesen egymilliárd 10 millió forintot (3,2 millió euró) biztosított a nagyszalontai református egyházközségnek. A szórványközpont alapkövét 2014. szeptember 28-án dr. Naszvadi György, a nemzetgazdasági minisztérium akkori államtitkárának részvételével tették le. A központ részeként az iskola és a kollégium mintegy 855 millió forint összegű beruházás keretében elkészült. Krónika (Kolozsvár)
2017. szeptember 12.
Beszámoló a XXIII. Partiumi Honismereti Konferenciáról
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság 2017. szeptember 1–3. között Nagyváradon szervezte meg a XXIII. honismereti konferenciáját, a Partiumi Keresztény Egyetem új épületének amfiteátrumában. A regisztráció alatt mindenki megkapta a 2-es számú Partium lapunkat, amely a konferencián elhangzó előadásokat tartalmazza.
Az ünnepélyes megnyitó a Szózat eléneklésével kezdődött. Ezt követően ökumenikus áhítatot tartott Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Fodor József, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség általános helynöke. A résztvevőket köszöntötte Dukrét Géza, a PBMET elnöke. A házigazdák nevében dr. Pálfi József, az egyetem rektora köszöntötte a konferenciát, kifejtette, hogy a két intézménynek közös célkitűzései vannak, közöttük a Partium és a Bánság értékeinek felkutatása és megismertetése. Ennek érdekében a PKE és a PBMET együttműködési szerződést írt alá. Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke kihangsúlyozta, hogy minden ilyen rendezvényt, ahol megnyilvánulhatunk, támogatni kell. Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar Megyei Szervezetének ügyvezető elnöke elmondta, hogy az egyesület egyik értéke ennek a térségnek, hiszen ha nem lennének feltárva a helyi értékek, akkor azok már nem is lennének. Igazi műhelyt hoztak létre az itt folyó kutatómunka érdekében. Gaál György, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) elnöke szerint az egyesület által elvégzett munka maradandó értéke a magyar művelődéstörténetnek. Ráday Mihály, a Város- és Faluvédők Szövetségének elnöke szerint nagyon fontos megóvni épített örökségünket. Utalva az egyesület könyvkiadására, fontosnak tartja, hogy a feltárt helytörténeti anyagok könyvekben megjelenjenek, mert így biztosan hozzáférhetők. Wanek Ferenc az Erdélyi Múzeum Egyesület nevében üdvözölte a konferenciát, sok sikert kívánva. Révász Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke boldognak érezte magát, hogy itt lehet, mert sokat tanult az egyesülettől. Kállai Irén, a Berettyó Kulturális Központ igazgatója, kifejtette, hogy régi kapcsolatai vannak az egyesülettel, közös tevékenységek szervezésében és a könyvkiadásban. A konferenciát még megtisztelte jelenlétével Széphegyi László, a Város és Faluvédők Szövetségének alelnöke, Fehér József, a Kazinczy Ferenc Társaság elnöke, Kiss Endre József, a Kazinczy Ferenc Társaság titkára, dr. Dénes Zoltán kanonok, egyetemi docens, Millisits Máté, a Budapesti Városvédő Egyesület elnöke, Sárkány Viola, a Bocskai István Szövetség elnöke, Dukrét Lajos, a Háromszéki Erdélyi Kárpát Egyesület elnöke, Balazsi József, Érsemjén polgármestere.
A köszöntések után átadtuk az idei Fényes Elek-díjakat: Berecz Gábor, az aradi Kölcsey Egyesület elnöke és Gaál György, a KLMT elnöke kapta meg.
Az ünnepség után a plenáris ülés következett. A konferencia témái a következők voltak: Szent László éve, a Reformáció ötszáz éves ünnepe, Nagy személyiségeink emlékezete. Meghallgattuk Bélfenyéri Tamást, Fugyivásárhely, Szent László törvénykönyveiről. Dr. Pálfi József érdekes előadást tartott a Váradi Bibliáról. Olasz Angéla (Arad), a Kárpát-medencében található Szent László-emlékeket ismertette, vetített képes előadásban.
Délután dr. Csorba Csaba (Sátoraljaújhely) A keresztény vallás változásai térben és időben című értekezését ismertette, a kereszténység több mint kétezer évének eseményeibe nyújtott betekintést. Szekernyés János (Temesvár) A protestantizmus kezdetei a Temesközben című nagy ívű ismertetőjét hallgathattuk meg. Dr. Dénes Zoltán atya a levéltári kutatások kimeríthetetlenségéről beszélt a Szent László emlékei Biharban című, rendkívül érdekes előadásában. Kifejtette, hogy a váradi vár nemzeti emlékhely, ahol királyaink vannak eltemetve. Deák József (Borossebes) I. Zsigmond király életéről és szerepéről beszélt. Ezután könyvbemutató következett: Fazekas Lóránd Egy nemesi család évszázadai. A Böszörményiek Szatmárban című könyvét Kiss Kálmán (Túrterebes) ismertette. Itt említem meg, hogy a Podmaniczky-díjas Kósa Pál, a Várak, kastélyok, templomok folyóirat főszerkesztője, számos folyóiratot hozott ajándékba.
Ezután a közgyűlés következett, amelyen az elnök és a területi elnökök rövid beszámolót tartottak. Majd a következő problémákat tárgyalták meg: a következő év kutatási témái, javaslatok a jövő évi programba, a következő konferencia helyszíne, székhely a Partiumi Keresztény Egyetemen, majd díszokleveleket adtunk át a nyolcvanon felüli tagtársainknak.
Este fellépett a Csillagocska néptánccsoport, fergeteges előadást tartva. Majd meghallgattuk Meleg Vilmos színművész szívhez szóló előadóestjét.
Szombat délelőtt a következő előadások hangzottak el: Mihálka Nándor (Nagyvárad) vetített képes előadásában a váradi várban történt ásatások történetét, a középkori székesegyház építéstörténetét ismertette. Mivel Arany-évet is ünneplünk, két előadás hangzott el: Nagy Aranka (Nagyvárad) Arany János családja, Ujj János (Arad) az aradi Kölcsey Egyesület emlékezése Arany János halálakor. Ezután dr. Vajda Sándor, (Borosjenő) Perecsényi Nagy László író, költő életét és munkásságát ismertette, aki Nagyváradon született, s korának egyik polihisztora volt. Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője bemutatta a legújabb lapszámokat. Ezután Millisits Máté, Budapestről, Europa Nostra-díjas, Műemléki felújítások a Kárpát-medencében című kiállítását nyitotta meg.
Kávészünet után Kiss Endre József (Sárospatak) A reformáció Közép-Európában című előadását hallhattuk meg, majd Kupán Árpád (Nagyvárad) az egyházépítő és szervező Sulyok István püspök áldozatos tevékenységét ismertette. Pásztai Ottó (Nagyvárad) az András család híres személyiségeinek munkásságát mutatta be. A kétszáz éve született Irinyi Jánosról, a tudósról Makai Zoltán (Nagyvárad) értekezett. Dr. Szabó József, bihardiószegi helytörténész az Érmellék szőlészetének és borászatának apostolait mutatta be. Messik Miklós, a budapesti Magyar Emlékek a Világban Egyesület elnöke Széchenyi-emlékek nyomában a Partiumban című, vetített képes előadását tekinthettük meg.
Délután két előadást hallgattunk meg: Vallasek István (Kolozsvár) Toró Tibor atomfizikus élete és munkássága, Komáromi Ernő (Nagyvárad) Szántói Komáromi János élete és munkássága. Ezután Mihálka Nándor muzeológus vezetésével meglátogattuk a nemrég restaurált váradi vár részeit, a Vármúzeumot. Közben megkoszorúztuk Arany János szobrát. Este Dalolj velünk címen, magyar nótákat énekeltünk.
Vasárnap a Fekete-Körös-völgyének műemléktemplomaival és népművészetével ismerkedtek a résztvevők. Magyarremetén megcsodáltuk a nemrég restaurált 13. századi műemlék templomot. Itt található a Partiumban egyedül álló Szent László-legenda falfestményei. Belényesben meglátogattuk a római katolikus templomot, amely 1752-ben épült. Ezután megkoszorúztuk Köröstárkányban a mártírok és hősi halottak emlékművét. Várasfenesen megcsodáltuk a Vura család tájházát, amelyben megőrizték a család régi népviseletét, régi tárgyait. Itt épült fel Györffy István néprajztudós emlékterme. Az ő tevékenységéről, a Fekete-Körös-völgyi kutatómunkájáról Dukrét Géza tartott előadást. Körutunkat Nagyszalonta megismerésével zártuk. Dánielisz Endre ny. tanár, helytörténész bemutatta a szoborparkot, a református templomot, az Arany-portát, Sinka István és Zilahy Lajos szülőházát, végül a Csonka-toronyban lévő Arany János Emlékmúzeumot.
A konferenciát támogatta a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., a Bihar Megyei Szociális és Közösségfejlesztési Igazgatóság, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség, valamint az RMDSZ és Communitas Alapítvány.
Dukrét Géza / Reggeli Újság (Nagyvárad)
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság 2017. szeptember 1–3. között Nagyváradon szervezte meg a XXIII. honismereti konferenciáját, a Partiumi Keresztény Egyetem új épületének amfiteátrumában. A regisztráció alatt mindenki megkapta a 2-es számú Partium lapunkat, amely a konferencián elhangzó előadásokat tartalmazza.
Az ünnepélyes megnyitó a Szózat eléneklésével kezdődött. Ezt követően ökumenikus áhítatot tartott Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Fodor József, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség általános helynöke. A résztvevőket köszöntötte Dukrét Géza, a PBMET elnöke. A házigazdák nevében dr. Pálfi József, az egyetem rektora köszöntötte a konferenciát, kifejtette, hogy a két intézménynek közös célkitűzései vannak, közöttük a Partium és a Bánság értékeinek felkutatása és megismertetése. Ennek érdekében a PKE és a PBMET együttműködési szerződést írt alá. Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke kihangsúlyozta, hogy minden ilyen rendezvényt, ahol megnyilvánulhatunk, támogatni kell. Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar Megyei Szervezetének ügyvezető elnöke elmondta, hogy az egyesület egyik értéke ennek a térségnek, hiszen ha nem lennének feltárva a helyi értékek, akkor azok már nem is lennének. Igazi műhelyt hoztak létre az itt folyó kutatómunka érdekében. Gaál György, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) elnöke szerint az egyesület által elvégzett munka maradandó értéke a magyar művelődéstörténetnek. Ráday Mihály, a Város- és Faluvédők Szövetségének elnöke szerint nagyon fontos megóvni épített örökségünket. Utalva az egyesület könyvkiadására, fontosnak tartja, hogy a feltárt helytörténeti anyagok könyvekben megjelenjenek, mert így biztosan hozzáférhetők. Wanek Ferenc az Erdélyi Múzeum Egyesület nevében üdvözölte a konferenciát, sok sikert kívánva. Révász Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke boldognak érezte magát, hogy itt lehet, mert sokat tanult az egyesülettől. Kállai Irén, a Berettyó Kulturális Központ igazgatója, kifejtette, hogy régi kapcsolatai vannak az egyesülettel, közös tevékenységek szervezésében és a könyvkiadásban. A konferenciát még megtisztelte jelenlétével Széphegyi László, a Város és Faluvédők Szövetségének alelnöke, Fehér József, a Kazinczy Ferenc Társaság elnöke, Kiss Endre József, a Kazinczy Ferenc Társaság titkára, dr. Dénes Zoltán kanonok, egyetemi docens, Millisits Máté, a Budapesti Városvédő Egyesület elnöke, Sárkány Viola, a Bocskai István Szövetség elnöke, Dukrét Lajos, a Háromszéki Erdélyi Kárpát Egyesület elnöke, Balazsi József, Érsemjén polgármestere.
A köszöntések után átadtuk az idei Fényes Elek-díjakat: Berecz Gábor, az aradi Kölcsey Egyesület elnöke és Gaál György, a KLMT elnöke kapta meg.
Az ünnepség után a plenáris ülés következett. A konferencia témái a következők voltak: Szent László éve, a Reformáció ötszáz éves ünnepe, Nagy személyiségeink emlékezete. Meghallgattuk Bélfenyéri Tamást, Fugyivásárhely, Szent László törvénykönyveiről. Dr. Pálfi József érdekes előadást tartott a Váradi Bibliáról. Olasz Angéla (Arad), a Kárpát-medencében található Szent László-emlékeket ismertette, vetített képes előadásban.
Délután dr. Csorba Csaba (Sátoraljaújhely) A keresztény vallás változásai térben és időben című értekezését ismertette, a kereszténység több mint kétezer évének eseményeibe nyújtott betekintést. Szekernyés János (Temesvár) A protestantizmus kezdetei a Temesközben című nagy ívű ismertetőjét hallgathattuk meg. Dr. Dénes Zoltán atya a levéltári kutatások kimeríthetetlenségéről beszélt a Szent László emlékei Biharban című, rendkívül érdekes előadásában. Kifejtette, hogy a váradi vár nemzeti emlékhely, ahol királyaink vannak eltemetve. Deák József (Borossebes) I. Zsigmond király életéről és szerepéről beszélt. Ezután könyvbemutató következett: Fazekas Lóránd Egy nemesi család évszázadai. A Böszörményiek Szatmárban című könyvét Kiss Kálmán (Túrterebes) ismertette. Itt említem meg, hogy a Podmaniczky-díjas Kósa Pál, a Várak, kastélyok, templomok folyóirat főszerkesztője, számos folyóiratot hozott ajándékba.
Ezután a közgyűlés következett, amelyen az elnök és a területi elnökök rövid beszámolót tartottak. Majd a következő problémákat tárgyalták meg: a következő év kutatási témái, javaslatok a jövő évi programba, a következő konferencia helyszíne, székhely a Partiumi Keresztény Egyetemen, majd díszokleveleket adtunk át a nyolcvanon felüli tagtársainknak.
Este fellépett a Csillagocska néptánccsoport, fergeteges előadást tartva. Majd meghallgattuk Meleg Vilmos színművész szívhez szóló előadóestjét.
Szombat délelőtt a következő előadások hangzottak el: Mihálka Nándor (Nagyvárad) vetített képes előadásában a váradi várban történt ásatások történetét, a középkori székesegyház építéstörténetét ismertette. Mivel Arany-évet is ünneplünk, két előadás hangzott el: Nagy Aranka (Nagyvárad) Arany János családja, Ujj János (Arad) az aradi Kölcsey Egyesület emlékezése Arany János halálakor. Ezután dr. Vajda Sándor, (Borosjenő) Perecsényi Nagy László író, költő életét és munkásságát ismertette, aki Nagyváradon született, s korának egyik polihisztora volt. Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője bemutatta a legújabb lapszámokat. Ezután Millisits Máté, Budapestről, Europa Nostra-díjas, Műemléki felújítások a Kárpát-medencében című kiállítását nyitotta meg.
Kávészünet után Kiss Endre József (Sárospatak) A reformáció Közép-Európában című előadását hallhattuk meg, majd Kupán Árpád (Nagyvárad) az egyházépítő és szervező Sulyok István püspök áldozatos tevékenységét ismertette. Pásztai Ottó (Nagyvárad) az András család híres személyiségeinek munkásságát mutatta be. A kétszáz éve született Irinyi Jánosról, a tudósról Makai Zoltán (Nagyvárad) értekezett. Dr. Szabó József, bihardiószegi helytörténész az Érmellék szőlészetének és borászatának apostolait mutatta be. Messik Miklós, a budapesti Magyar Emlékek a Világban Egyesület elnöke Széchenyi-emlékek nyomában a Partiumban című, vetített képes előadását tekinthettük meg.
Délután két előadást hallgattunk meg: Vallasek István (Kolozsvár) Toró Tibor atomfizikus élete és munkássága, Komáromi Ernő (Nagyvárad) Szántói Komáromi János élete és munkássága. Ezután Mihálka Nándor muzeológus vezetésével meglátogattuk a nemrég restaurált váradi vár részeit, a Vármúzeumot. Közben megkoszorúztuk Arany János szobrát. Este Dalolj velünk címen, magyar nótákat énekeltünk.
Vasárnap a Fekete-Körös-völgyének műemléktemplomaival és népművészetével ismerkedtek a résztvevők. Magyarremetén megcsodáltuk a nemrég restaurált 13. századi műemlék templomot. Itt található a Partiumban egyedül álló Szent László-legenda falfestményei. Belényesben meglátogattuk a római katolikus templomot, amely 1752-ben épült. Ezután megkoszorúztuk Köröstárkányban a mártírok és hősi halottak emlékművét. Várasfenesen megcsodáltuk a Vura család tájházát, amelyben megőrizték a család régi népviseletét, régi tárgyait. Itt épült fel Györffy István néprajztudós emlékterme. Az ő tevékenységéről, a Fekete-Körös-völgyi kutatómunkájáról Dukrét Géza tartott előadást. Körutunkat Nagyszalonta megismerésével zártuk. Dánielisz Endre ny. tanár, helytörténész bemutatta a szoborparkot, a református templomot, az Arany-portát, Sinka István és Zilahy Lajos szülőházát, végül a Csonka-toronyban lévő Arany János Emlékmúzeumot.
A konferenciát támogatta a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., a Bihar Megyei Szociális és Közösségfejlesztési Igazgatóság, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség, valamint az RMDSZ és Communitas Alapítvány.
Dukrét Géza / Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. szeptember 13.
A kulturális örökség napjai
Aranykorok emlékezete címmel az 500 éves reformációról, a 200 éve született Arany Jánosról és a 150 évvel ezelőtti kiegyezésről is megemlékezik idén a Kulturális örökség napjai (KÖN), amely 100 település 268 helyszínén 624-féle ingyenes programmal várja az érdeklődőket szeptember 16–17-én.
A KÖN 1984 óta már 50 országban az épített örökség ünnepe, 1991 óta az Európa Tanács (ET) védnökségével rendezik meg. A rendezvény során megnyílnak és bejárhatók olyan épületek, építmények és régészeti lelőhelyek is, amelyek az év többi napján nem látogathatók, a nyilvános intézmények pedig máskor be nem járható helyiségeiket nyitják meg az érdeklődők előtt – mondta el az eseménysorozat tegnapi budapesti sajtótájékoztatóján Latorcai Csaba, a Miniszterelnökség helyettes államtitkára. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Aranykorok emlékezete címmel az 500 éves reformációról, a 200 éve született Arany Jánosról és a 150 évvel ezelőtti kiegyezésről is megemlékezik idén a Kulturális örökség napjai (KÖN), amely 100 település 268 helyszínén 624-féle ingyenes programmal várja az érdeklődőket szeptember 16–17-én.
A KÖN 1984 óta már 50 országban az épített örökség ünnepe, 1991 óta az Európa Tanács (ET) védnökségével rendezik meg. A rendezvény során megnyílnak és bejárhatók olyan épületek, építmények és régészeti lelőhelyek is, amelyek az év többi napján nem látogathatók, a nyilvános intézmények pedig máskor be nem járható helyiségeiket nyitják meg az érdeklődők előtt – mondta el az eseménysorozat tegnapi budapesti sajtótájékoztatóján Latorcai Csaba, a Miniszterelnökség helyettes államtitkára. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. szeptember 13.
Várja a képzőművészek jelentkezését az EMME
Viszonylatok címmel hirdeti meg következő kiállításának témáját az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME).
Az ötszáz éves reformációra, Arany János születésének 200., valamint Kodály Zoltán halálának 50. évfordulójára emlékező tárlatot két helyszínen rendezik majd meg: november 7-én a kolozsvári Reményik Sándor Galériában tartanak megnyitót, majd december 7-én a marosvásárhelyi Bernády György Közművelődési Egyesület székházának galériájában.
A szervezők várják az alkotásokat, amelyek bármilyen technikában készülhetnek, de lehetőleg ne haladják meg az 50x70 cm-es formátumot. Sorozatban kivitelezett művek esetében két alkotásnál több is beküldhető.
A kiállításrendezésben, valamint a dokumentáció összeállításában segítséget jelentene, ha az elérhetőséget (lakcím, mobilszám, email), valamint a tárlatra szánt alkotások adatait (repró, cím, technika, méret) legkésőbb 2017. október 24-ig elküldik a résztvevők a következő email-címre:csszgeza@yahoo.com.
A munkák leadási határideje: 2017. október 31. Cím: Liceul Teoretic Apáczai Csere János Elméleti Líceum / str. I.C. Brătianu/Király utca26. szám. Kolozsvár / Cluj-Napoca/ telefon: 0264-597251, e-mail: csszgeza@yahoo.com, telefon: 0745113396. Szabadság (Kolozsvár)
Viszonylatok címmel hirdeti meg következő kiállításának témáját az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME).
Az ötszáz éves reformációra, Arany János születésének 200., valamint Kodály Zoltán halálának 50. évfordulójára emlékező tárlatot két helyszínen rendezik majd meg: november 7-én a kolozsvári Reményik Sándor Galériában tartanak megnyitót, majd december 7-én a marosvásárhelyi Bernády György Közművelődési Egyesület székházának galériájában.
A szervezők várják az alkotásokat, amelyek bármilyen technikában készülhetnek, de lehetőleg ne haladják meg az 50x70 cm-es formátumot. Sorozatban kivitelezett művek esetében két alkotásnál több is beküldhető.
A kiállításrendezésben, valamint a dokumentáció összeállításában segítséget jelentene, ha az elérhetőséget (lakcím, mobilszám, email), valamint a tárlatra szánt alkotások adatait (repró, cím, technika, méret) legkésőbb 2017. október 24-ig elküldik a résztvevők a következő email-címre:csszgeza@yahoo.com.
A munkák leadási határideje: 2017. október 31. Cím: Liceul Teoretic Apáczai Csere János Elméleti Líceum / str. I.C. Brătianu/Király utca26. szám. Kolozsvár / Cluj-Napoca/ telefon: 0264-597251, e-mail: csszgeza@yahoo.com, telefon: 0745113396. Szabadság (Kolozsvár)