Magyar kulturális fesztivál kezdődik az erdélyi Nagyszebenben
Az Arany János- és a Kodály Zoltán-emlékév keretében számos zenei és irodalmi rendezvénnyel tisztelegnek a költő és a zeneszerző előtt az Ars Hungarica magyar kulturális fesztiválon a dél-erdélyi szórványnak számító Nagyszebenben.
Serfőző Levente, a fesztivált szervező Híd Egyesület elnöke az MTI-nek elmondta: az idén tizenkettedik alkalommal szervezik meg november 5. és 12. között a programsorozatot, amely a nagyszebeni önkormányzat által kiemelten támogatott helyi fesztiválok közé tartozik.
Az Ars Hungarica feladata, hogy bemutatkozó platform legyen a városban élő románok és az oda látogató turisták felé. Emellett a szervezők figyelembe veszik a helyi magyar közösség igényeit, és megpróbálnak minél színesebb programsorozatot összeállítani.
Serfőző Levente elmondta: kiemelten odafigyelnek a gyerek és az ifjúsági programokra. Az Ars Hungaricát kulturális fesztiválként határozzák meg, és hosszú távon is ugyanezt az irányt akarják követni.
Az idei fesztiválon fellépnek többek között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem diákjai, koncertet ad a Kájoni Consort régizene-együttes, Palya Bea és zenekara, Koszika és a The HotShots, a Mácsafej Zenekar, a Kozma Orsi Quartet, valamint Falusi Mariann és Sárik Péter. Lesznek könyvbemutatók, színházi és bábelőadások, valamint filmvetítések.
A költségvetés mintegy 70 százaléka az önkormányzattól származik, és több helyi egyesülettel azt remélik, több évre szóló támogatást is sikerül majd elnyerni a jobb tervezhetőség érdekében. A Magyarország által is támogatott programsorozatra a város környékén élő magyarok is el szoktak látogatni.
Serfőző Levente hangsúlyozta, annak ellenére, hogy Nagyszebenben a magyar lakosság létszáma körülbelül 2500 főre tehető, az Ars Hungarica mellett sikerül megszervezni nyáron a magyar napokat is. MTI; Erdély.ma

Magyar szórványnapi rendezvények Arad megyében
Az Arad megyei magyar szórványnapi rendezvények sorozata A mi forradalmunk, amely megrengette a világotcímű tárlat megnyitásával indít, november 11-én, szombaton 16 órától az RMDSZ-székházban. Ez Székely Kornél grafikusművész ünnepi munkáiból tevődik össze, 16 roll-up pannó, összesen 14 méteres felületen, nagyon látványos és igényes kidolgozással eleveníti fel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeit több mint 60 év távlatából. A kiállítás meghívottja Tóth Péter Lóránt Radnóti-, Latinovits- és Dudás Kálmán-díjas versmondó, aki 56-os versekkel színesíti a megnyitót. Az eseményt támogatja a Magyar Nemzeti Kereskedőház aradi irodája.
Szintén november 11-én, szombaton Borossebesen, az Onix panzióban szórvány bál lesz, a hangulatot a Meteor zenekar biztosítja, a bált megelőzően 19 órától Tóth Péter Lóránt Nekem áldott az a bölcső, mely magyarrá ringatott címmel Arany János- és Szent László-versekkel szórakoztatja a borossebesi közönséget.
A szentleányfalviak november 12-én, vasárnap 16 órától élvezhetik Arany János balladáit a református imaházban, Tóth Péter Lóránt előadásában.
Nem mondhatom el... címmel november 13-án, hétfőn 11 órától a Csiki Gergely Főgimnáziumban a csikys diákoknak és tanáraiknak Hajvert Ákos Radnóti-díjas délvidéki versmondó és Tóth Péter Lóránt közös produkciójára kerül sor.
Délután 18 órától az Aradi Bábszínházban az aradi közönség ingyenesen tekintheti meg a két neves versmondó előadását.
Az előadás témája Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes, Karinthy Frigyes, Arany János, Petőfi Sándor, Utassy József, Faludy György, Kányádi Sándor és Domokos István versei, hiszen úgy érzik az előadók, hogy a nyolcvan-száz éve megélt és megírt szövegek a XXI. század embere számára is időszerűek. A verseket flashmob vetítések színesítik. A közel félszáz bemutatónál tartó versszínházi estet láthatták már Szabadkán, Zentán, Újvidéken, Szegeden, Gyöngyösön, Budapesten és a Szarvasi Vízi Színházban is.
Szapáryligeten november 18-án, szombaton 20 órától a helyi kultúrotthonban bál lesz, ahol a talpalávalót a Royal Team zenekar húzza.
Végül november 26-án, vasárnap 17 órától Református Szórványnap Lippán.
A reformáció 500. évfordulója alkalmával az Aradi Református Egyházmegye emléktáblát avat a lippai református templomban, a vidék reformátorának, Szegedi Kis Istvánnak. Szegedi Lippán tanult, később a lippai református iskolának tanára is volt. Az egyházmegyei Reformáció 500-as rendezvénysorozat méltó záróakkordja kíván lenni e rendezvény, amelynek a mindössze 20 lelket számláló lippai református gyülekezet ad otthont.
A rendezvény programja:
17 órakor istentisztelet – igét hirdet nt. Módi József az aradi református egyházmegye esperese. Az istentiszteleten ünnepi énekszolgálatok hangzanak el, valamint köszöntések.
18 órakor előadás: Ősz Előd (az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosa): Szegedi Kis István és a magyar reformációcímmel.
19 órától a Szegedi Kis István-emléktábla leleplezése, a gyülekezet megáldása.
19.30 órától szeretetvendégség. Az RMDSZ Arad Megyei Szervezete; Nyugati Jelen (Arad)

Arany Jánostól Kalotaszegig (XXIX. Népzene- és néptánctalálkozó)
Balladákra épített táncjátékkal és táncházzal kezdődik holnap a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes és a Lajtha László Alapítvány szervezte idei népzene- és néptánctalálkozó, szombat délelőtt legényes- és szólótáncversenyt tartanak, este a hagyományos gálaműsoron fellép a házigazda együttes és a meghívottak, vasárnap a gyermekeké a színpad. Az már biztos, hogy jövőben, a harmincadik találkozó egyfajta lezárása lesz az eddigi folyamatnak, az eredeti célt, hogy a Háromszék Táncegyüttes stúdióközeli helyzetben készítsen felvételeket idős adatközlők táncáról, muzsikájáról, eme élő kincstár kiöregedése és megfogyatkozása miatt nem lehet tovább követni.
Pörge Dani, Sinkó Tera, Dalos Eszti, Tuba Ferkó, Rebi néni, Ágnes asszony egy úton jár, a bűn útján, egyfelé tart, a halálba. Kéjvágyuktól vezérelve az ördöggel cimborálnak, s kínok kínjával fizetnek – idézzük a budapesti Fitos Dezső Társulat és a Szentendrei Táncegyüttes Irgalom című, Arany János balladái nyomán készült táncjátéka műsorfüzetéből. Az előadás zenéjét ifj. Csoóri Sándor szerezte, rendezője a társulatalapító Fitos Dezső és Kocsis Ildikó. A Háromszék Táncegyüttes igazgatója lapunknak elmondta, azzal, hogy az idei népzene- és néptánctalálkozóra a hagyományos folklórműsortól eltérő táncjátékot is meghívtak, jelezni kívánják, hogy a rendezvény nyitna a jövőben más műfajok irányába is éppúgy, ahogy ez megjelenik a néptáncegyüttesek műsorpolitikájában is. Deák Gyula közölte, azt tapasztalják, hogy az idős adatközlőket már nem lehet nagy távolságokra utaztatni, nem vállalják a fellépést, ezért le kell mondaniuk arról, hogy a tőlük való gyűjtés legyen a fő célja a találkozónak. Ezt Ivácson László, az együttes művészeti vezetője is megerősítette, megtoldva azzal, hogy nincs már olyan hagyományőrző vidék, ahonnan ne gyűjtöttek volna, lefilmezték az ismert adatközlők minden táncát, muzsikáját (az együttes az eddigi találkozókon több mint ötszáz adatközlőtől gyűjtött anyagot). Az eredeti terv szerint az idei gálaműsor kiemelt meghívottjai kalotaszegi hagyományőrzők lettek volna, ellenben ezt csak részben sikerült megszervezni. Idős adatközlők nem tudnak részt venni a rendezvényen, de a kalotaszegi hagyományos tánc és muzsika mégsem hiányzik a gáláról, első alkalommal lép fel a találkozó színpadán a Kalotaszeg Néptáncegyüttes. A szombat esti gálaműsor további fellépői: a Szentendrei Táncegyüttes, a Fitos Dezső Társulat, a sepsiszentgyörgyi Kincskeresők és a Százlábú Néptáncegyüttes, a délelőtti legényes- és szólótáncverseny nyertesei, a Háromszék Táncegyüttes és a Heveder zenekar. Délután bemutatják Both Zsuzsa népszokásokat tartalmazó Ünnepnaptár című oktatási segédjegyzetét, ez annak a sorozatnak része, amelynek első három kiadványa a néptánc, a népzene és a népi játékok tanításának módszertanát foglalja össze. A vasárnapi gyermekgála kiemelt meghívottja a dicsőszentmártoni Apró Kökényes Néptáncegyüttes, rajtuk kívül még fellép a gelencei Burustyán, a kézdiszentkereszti Kincsek, valamint a sepsiszentgyörgyi Százlábacskák és Kincsek együttes és a Székely Mikó Kollégium néptánckara. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az évfordulós szerzőkre összpontosít az idei Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár
Ahol a múlt és a jövő a mottója a 23. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárnak, amelyet november 16. és 19. között tartanak, és amely a szervezők ígérete szerint nagyon színes és színvonalas lesz. A rendezvénynek ez alkalommal is a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház ad otthont.
Az évfordulós szerzők közül a 120 éve született Tamási Áron és a 90 éve született Sütő András nevét viselik idén a színház előcsarnokában berendezett kisebb termek, de megemlékeznek Szőcs Kálmánról, Székely Jánosról és Aranka Györgyről is a vásárhelyiek közül, illetve a 132 éve született Kassák Lajosról, vagy Ady Endréről is, akinek 140 éves évfordulója van az idén.
Bár a hivatalos megnyitót november 16-án, csütörtök délelőtt 10 órakor tartják a Színház-téren, a könyvszemlének lesz egy úgynevezett nulladik napja is. November 15-én, szerda este 7 órától a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Underground termében Király István rendezésében tartják a Lelkemben gyermekkórusok – Szőcs Kálmán emlékestet, Sebestyén Aba és Tóth Jess közreműködésével. Szőcs Kálmán 75 éve született Marosvásárhelyen, költőként az első Forrás-nemzedékhez tartozott, első versei 1962-ben jelentek meg az Utunkban. A magánytól való félelem, a világ rosszaságának, a közelállók elmúlásának elsiratása, az önvád, a boldogtalan szerelem, a sértett, meg nem értett ember verseinek témája.
Ahogy korábban már írtunk róla, a szervezők az „ahol a múlt és a jövő...” mottóval elsősorban arra utalnak, hogy Marosvásárhelyen számos jeles szerző élt és él, az idén több évfordulóra is emlékezhetünk, ezeket az írókat és költőket pedig szeretnék, ha a fiatal nemzedék is megismerné.
Tehát a múlt találkozik a jövővel, a könyvvásár résztvevői találkozhatnak a múlt nagyjai mellett a jelenlegiekkel is. A csütörtök délelőtti megnyitót követően fél 10-től a Dedikálósarokban Gálfalvi György: Beszélgetéseink című, az Antológia Kiadó gondozásában megjelent kötetével kezdődnek a dedikálások. Ugyanabban az időpontban a klubteremben Szabó Róbert Csaba: Vajon Nagyi és az aranyásók című, a Gutenberg Kiadónál megjelent könyve kapcsán a szerzővel és az illusztrátorral, Orosz Annabellával Burus János Botond szerkesztő és Makkai Kinga, a Gyermekklub házigazdája beszélget. A kisteremben a Jelenkor Kiadó szervezésében versmatiné kezdődik fél 10-kor – Kemény Zsófi, Peer Krisztián és Térey János olvas fel verseiből. Délelőtt 11-tól a Bolyai Farkas Gimnáziumban a Mentor Könyvek Kiadó író-olvasó találkozót szervez, ahol Soós István: Cincen Ficc – egy kisegér kalandos utazásai című kötetéről a szerzővel Pop Ágnes tanítónő beszélget. Demény Péter: Városi állatok című kötetét a színház klubtermében mutatja be Makkai Kinga, fél 2-től ugyanott Szőcs Margit: Az összecsukható nagymama című kötet szerzőjével és Kürti Andreával, a kötet illusztrátorával Burus János Botond szerkesztő beszélget. November 16-án, csütörtök délben fél 1-kor a színház irodalmi kávéházában kiállítás nyílik Szélcitera címmel. Kürti Andrea gyermekkönyv-illusztrációiból – Lackfi János: Kutyából szalonna, László Noémi: Bodzabél, Szőcs Margit: Az összecsukható nagymama – rendezett tárlatot Szabó Róbert Csaba nyitja meg.
A kiemelt programok között szerepel a csütörtök délután 5 órakor kezdődő Jelenkor Kiadó szerzőinek estje – A hely varázsa címmel, amelynek meghívottjai: Kemény Zsófi, Peer Krisztián, Selyem Zsuzsa, Szabó Róbert Csaba, Térey János. Az est házigazdája Nagy Boglárka, a Jelenkor Kiadó főszerkesztője. A helyszín a színház kisterme. Este 7 órától kezdődik a nagyteremben a Shakespeare’s Sonnets & Songs című, a WH együttes és Nádasdy Ádám koncertje a A K & KaArt produkciós iroda szervezésében.
November 17-én, péntek délután 5 órakor a kisteremben A mai magyar női próza címmel tartanak kerekasztal-beszélgetést Király Kinga Júlia, Márton Evelin, Selyem Zsuzsa, Szeifert Natália részvételével. Az est házigazdája Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó vezetője. Este 7 órától a nagyteremben a Kolozsvári Állami Magyar Színház vendégelőadása látható: W. Shakespeare: Julius Caesar, Silviu Purcărete rendezésében.
November 18-án, szombaton délután 5 órától a színház kistermében a Költők Kerekasztala: Arany János ma című rendezvény meghívottja: Demény Péter, Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt, Lackfi János, László Noémi, Lövétei Lázár László, Markó Béla – akikkel Mészáros Sándor beszélget.
A Kaláka együttes és Lackfi János koncertje – Arany János-est szintén november 18-án, szombaton lesz, 19 órától a nagyteremben a K & KaArt produkciós iroda szervezésében. Antal Erika / Székelyhon.ro

A magyar nyelv napja: több száz gyerek szaval a Csonkatorony mellett
A Csonkatorony mellett szavalnak, és virtuálisan kapcsolódnak be az Országházban tartandó rendezvénybe a nagyszalontai gyerekek. Erdélyben és Magyarországon közös versmondással, szavalóversenyekkel és díjkiosztókkal ünnepelik a magyar nyelv napját.
A magyar Országgyűlés 2011-ben nyilvánította november 13-át a magyar nyelv napjává annak emlékére, hogy 1844-ben V. Ferdinánd magyar király ezen a napon szentesítette a magyar nyelvet hivatalossá - államnyelvvé – tévő törvényt. Az alkalomból számos rendezvényt tartanak Magyarország- és Erdély-szerte.
Az MTI beszámolója szerint az Anyanyelvápolók Szövetsége a Pesti Vigadóban tartja ünnepségét, amelyen átadják a Lőrincze-díjat és a Maróti István-emlékérmet. Kihirdetik a szervezet 2017. évi országos pályázatának és A Magyar Nyelv Múzeuma Írj levelet Kazinczy Ferencnek! című pályázatának eredményeit, valamint kiosztják Balatonfüred városának díjait a Kisfaludy Sándor versmondóverseny győzteseinek.
Az Országház ünnepi versmondó rendezvényén Mátrai Márta, az Országgyűlés háznagya mond köszöntőt. A magyar nyelv közös ünneplésében óvodáskorú gyermekek is részt vesznek Tamkó Sirató Károly, Kiss Dénes, Bella István, Fecske Csaba és Darázs Endre verseivel. Az Arany János-emlékévre tekintettel a központi ünnepségen Skype-on kapcsolják a nagyszalontai gyermekeket is.
A Külgazdasági és Külügyminisztérium – Balassi Intézet rendhagyó szavalóversenyt hirdetett magyarul tanuló külföldi diákjai számára. Az Arany János verseit középpontba állító szavalóverseny döntőjén köszöntőt mond Hammerstein Judit helyettes államtitkár, az intézet vezetője, közreműködik a Makám együttes.
A debreceni Református Kollégium Oratóriumában és a nagyszalontai Csonkatorony mellett ma több száz diák együtt szavalja el Arany János A legszebb virág című versét.
A magyar nyelv napja debreceni programjaihoz számos helyi intézmény is kapcsolódik. Érdekes programokkal várják a fiatalokat és az érdeklődőket a Csokonai Színházban, a Déri Múzeum irodalom házában, a helyi közösségi házakban, könyvtárakban, a Kölcsey központban és az egyetemi közösségi térben, a nagyerdei víztoronyban, írta az MTI.
Balatonfüreden idén is csaknem száz helyi fiatal gyűl össze Magyarország első, egykori kőszínházának oszlopainál, hogy Balatonfüred kulturális partnervárosainak diákjaival egy időben szavalják el Kisfaludy Sándor néhány versét. A miskolci II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtár központi épületében ma rendezik a „Te aranyok Aranya!” című Arany János-szavalóverseny észak-magyarországi területi döntőjét.
Díjátadó Kolozsváron – Kolozsváron hétfőn 18 órától Bánffy-palotában ünneplik a magyar nyelv napját. Az alkalomból a Tonitza-teremben az Erdélyi Magyar Írók Ligáját díjazza az RMDSZ és a Communitas Alapítvány. A gálán felszólal Kelemen Hunor szövetségi elnök, Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke és Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnöke. Műveiből felolvas Karácsonyi Zsolt, Király László, Király Zoltán, Márton Evelin, moderál László Noémi. Részletek hangzanak el Laczkó Vass Róbert színművész és Nagy Gergő zongoraművész A legjobb ember – zenés Ady-fantázia című előadóestjéből. Krónika (Kolozsvár)

Emlékezetes fellépések, fergeteges sikerek a népzene és néptánc ünnepén
Változtatni kell a célkitűzésen
A sors szeszélye miatt, hagyományőrzők jelenléte nélkül tartották meg Sepsiszentgyörgyön a 29. Népzene- és néptánctalálkozót, mely így az némiképp a kényszerű szemléletváltás jegyében zajlott. Talán ennek köszönhető az új elemek beiktatása, hiszen a helyi és vendég együttesek fellépését legényes- és szólótáncversennyel egészítették ki. Sor került ugyanakkor könyvbemutatóra, valamint hagyományos módon a gyermekek is bizonyíthatták a népdal és -tánc területén szerzett jártasságukat. Az említett hiány ellenére is elmondható, hogy Háromszék fővárosa egy újabb sikeres és emlékezetes találkozó színhelye volt.
Az idén bizonyossá vált, hogy a jövő évi, immár 30. alkalommal megszervezendő népzene- és néptánctalálkozó egy korszak lezárása lesz. Az eredeti cél, vagyis a hagyományőrzők évente megismétlődő, stúdió közeli helyzetbe hozása, és ezáltal tudásanyaguk rögzítése, valamint dokumentálása ugyanis immár nem tartható. Ennek oka pedig előrehaladott korukban keresendő, ezért a kialakult helyzeten változtatni sem lehet. Éppen ezért új célt kell kitűzni, mely egyben jellegváltoztatást is jelent, így megtörténhet, hogy két év múlva nem találkozóra, hanem fesztiválra kerül majd sor – tudhattuk meg Deák Gyula Leventétől és Ivácson Lászlótól, a szervezést lebonyolító Háromszék Táncegyüttes igazgatójától, illetve művészeti vezetőjétől.
Döbbenetes előadás
Az eseménysorozat a magyar virtust is megcsillantó, ugyanakkor a népi bölcsességet és az igazság melletti könyörtelen kiállást, valamint a bűnből fakadó egyéni és közösségi tragédiákat a tánc nyelvén döbbenetesen megfogalmazó és bemutató előadással kezdődött péntek este. A budapesti Fitos Dezső Társulat és a Szentendre Táncegyüttes Irgalom című, Arany János balladáiból merítő táncjátéka fergeteges sikert aratott. Lenyűgözte, elgondolkoztatta, és a lelki megtisztulás lehetőségével is megajándékozta a Tamási Áron Színház nagytermét megtöltő közönséget, mely hosszantartó, viharos tapssal jutalmazta a látottakat.
Telt ház a legényes-vetélkedőn
A találkozó szombat délelőtt a 4. alkalommal megrendezett Székelyföldi legényes- és szólótáncversennyel folytatódott, melynek híre megtöltötte a Háromszék Táncstúdió nézőterét. A Magyarországtól Háromszékig, 16 éves kortól 24-ig jelentkező résztvevők szilaj tánca pedig nem csak a közönség lelkesedését váltotta ki, hanem a Fitos Dezső, Melles Endre és Ivácson László által alkotott zsűri elismerését is. Jogosan, tesszük kívülállóként hozzá, hiszen két nehéz próbatétel várt rájuk. Az első a kötelező volt, mely során a messze földön híres Mátyás István – Mundruc (1911–1977) vistai legényes táncát kellett archív felvételek alapján eljárni. A másodikban a versenyző szabadon építkezhetett a kalotaszegi legényes motívumkincséből, de tetszés szerint bemutathatta saját legényesét is. Mindezt pedig oly nagy lelkesedéssel, lendülettel és odaadással oldották meg, hogy mind elismerésben részesültek. Így a kézdiszentkereszti Boldizsár Attila és a budapesti Cseh Zsolt Bence különdíjat, a bökönyi Dudás Dávid (Magyarország) és a sepsiszentgyörgyi Kisgyörgy Máté közönségdíjat, a soproni Kilyénfalvi Áron az év kiváló legényes táncosa, a kenderesi (Magyarország) Lukács T. László és a budapesti Mir Dávid a legényes újraalkotója, a csernátoni Oláh-Ghiurca Tamás kiváló teljesítmény, valamint a tardi (Magyarország) Zelei Ákos az év kiváló legényes táncosa díjat kapott. Kár, hogy a párosba csak Stefán Bence és Dobai Katalin nevezett be, az ő teljesítményüket különdíjjal ismerték el. A siker remélhetőleg a vetélkedő évente ismétlődő megszervezésére sarkallja az illetékeseket.
Fogódzó a népszokások megismertetéséhez
Szombat este a rendezvény szerves részeként mutatták be a sepsiszentgyörgyi születésű, azonban Kolozsváron élő és tevékenykedő Both Zsuzsa néptáncos és néprajzos Ünnepnaptár című, népszokásokat tartalmazó, oktatási segédjegyzetként meghatározott könyvét. A kiadását biztosító Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnökétől, Deák Gyula Leventétől megtudhattuk, ez a kötet annak a sorozatnak a része, melynek első három kiadványa a néptánc, népzene és népi játékok tanításának módszertanát foglalja össze. Célját pedig a jeles napokhoz, ünnepekhez kötődő hazai népszokások megismertetésében, megszerettetésében, esetleg a további kutatásukra serkentésben határozták meg. Elsősorban a pedagógusok közösségét szeretnék vele megszólítani, de rajtuk kívül mindenkit, aki a hagyományok megőrzésén, továbbadásán és éltetésén fáradozik, részt vállal a népi kultúra terjesztésében, illetve csak egyszerűen érdeklődik hagyományaink iránt.
Dr. Kinda István néprajzkutatónak a szerzővel ez alkalomból folytatott beszélgetéséből a továbbiakban többek között az is kiderült, hogy a könyv a naptári év időszakaihoz, az élet nagy ünnepeihez és eseményeihez kötődő hazai magyar szokásokból tartalmaz válogatást, a teljesség igénye nélkül. Az elején található térkép a források táji besorolásához nyújt segítséget, a Csízió elnevezésű zárórész pedig egy átlátható összefoglalás a jeles napokhoz fűződő főbb szokásokról, illetve a gazdálkodáshoz vagy időjáráshoz fűződő szabályokról és rigmusokról.
Fergeteges gálaest
A könyvbemutató után gálaest következett, mely – amint ismét bebizonyosodott – túlnőtt a színházterem befogadóképességén, hiszen egyeseknek még állóhely sem jutott. A fellépések sora a Háromszék Táncegyüttes Kodály Zoltán zeneszerző és pedagógus, akadémikus emléke előtt tisztelgő etűdével, a legényes- és szólótáncverseny díjainak kiosztásával és a résztvevők közös táncával vette kezdetét. A folytatásban a sepsiszentgyörgyi Balázs Gergő kristálycsengésű hangon előadott népdallal ajándékozta meg a nagyérdeműt, majd a szintén sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház égisze alatt működő, Virág Endre és Virág Imola által irányított Százlábú és a Tőkés házaspár vezette Kincskeresők Néptáncegyüttes bihari táncokat bemutató fellépése következett a Heveder Zenekar kíséretében. A széki Tamás Márton Kántor (1936–2017) táncos emlékének Vitus Márton és Melles Endre általi felidézése után, a Kalotaszeg Néptáncegyüttes a szintén helybéli hagyományőrző zenészek kíséretében adott elő egy csokorra valót a tájegység jellegzetes táncaiból, majd ismét a Háromszék Táncegyüttes nagysajói magyar és román táncai következtek. A gálaestet a Fitos Dezső Társulat és a Szentendre Táncegyüttes újabb nagysikerű fellépése zárta. A Falusi színek című táncjáték a Kárpát-medence kulturális sokszínűségéből, kimeríthetetlen folklórkincséből, változatos szokásvilágából nyújtott ízelítőt. Az előadások után, pénteken és szombaton egyaránt, hajnalig tartó táncházban húzták a talpalávalót a kalotaszegi hagyományőrző zenészek, valamint a Heveder zenekar és Folker együttes tagjai.
Végül, de nem utolsósorban
A népzene- és néptánctalálkozó, a hagyományokhoz híven, a vasárnap megrendezett gyermeknappal ért véget, melyet kézműves-foglalkozások, gyermek néptáncegyüttesek gálaműsora és gyermektáncház varázsolt felejthetetlenné a felcseperedő nemzedék számára. Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A Magyar Szórvány Napja Arad megyében
Amint azt a Magyar szórványnapi rendezvényeknek az Arad megyei programjában leközöltük november 11-én, szombaton este a borossebesi Onix Panzióban szórvány-bált szerveztek, ahol a helybeli vendégek mellett pankotai és borosjenői magyarok is részt vettek, összesen mintegy 110-en. A terített asztaloknál helyet foglaló vendégeket Mellák István helybeli RMDSZ-elnök, valamint Faragó Péter megyei elnök, parlamenti képviselő köszöntötte. Mindketten kiemelten fontosnak tartották a magyar szórványközösségek anyanyelvű kultúrájának, hagyományainak a megőrzését, közösségeiknek a megerősítését, amit a hagyományossá vált Magyar Szórvány Napja is hatékonyan szolgál. Ezt követően Tóth Péter Lóránt Nekem áldott az a bölcső, ami magyarrá ringatott címmel Arany János-balladáknak, Szent Lászlóval kapcsolatos verseknek a magas színvonalú megszólaltatásával szórakoztatta, hatotta meg könnyekig a közönséget. Ezt követően együtt megvacsoráztak, majd a Meteor együttes kiváló zenéjére, éjjeli 1 óra utánig, lélekben megerősödve, együtt mulattak.
Emlékezetes előadás Szentleányfalván
November 12-én, vasárnap 16 órától a szentleányfalvi református imateremben Péró Tamás megyei tanácsos, RMDSZ-ügyvezető elnök köszöntötte az egybegyűlteket, kifejtve: a szentleányfalviak az elmúlt időben az RMDSZ partnerei voltak a Magyar Szórvány Napja alkalmából szervezett programban. Az együttműködésért köszönetet mondott a szentleányfalvi magyaroknak, illetve az egyházi, de az RMDSZ-es vezetőiknek is. Miután bemutatta Tóth Péter Lóránt világutazót, történelem- és testnevelőtanárt, továbbá a Radnóti-, Latinovits- és Dudás Kálmán-díjas versmondót, abban a reményben zárta felvezetőjét, hogy az előadás után Tóth Péter Lórántot nemcsak maga, hanem a szentleányfalviak is a barátjuknak tekintik.
Ezt követően Tóth Péter Lóránt, Hajvert Ákos Radnóti-díjas délvidéki versmondó közreműködésével Arany János életének az érdekes részleteit összekötve a nagy költő balladáival, bensőséges hangulatot teremtve szórakoztatta a közönséget.
Igaza volt az RMDSZ-ügyvezető elnöknek, hiszen az előadó prózában Arany János születésének, életének érdekes, csak kevesek által ismert részletei közepette, a megszületésüknek a sorrendjében, igen nagy átéléssel szavalta a balladáit is. Mivel azoknak számos összefonódásuk van Nagyvárad megalapítójával, nemzetünk nagy királyával, Szent Lászlóval, vele kapcsolatban is sok, érdekfeszítő adattal, történettel szolgált. Előadóestjének fontos eleme volt a nagy költőnek Petőfi Sándorhoz kötődő bensőséges, egész életre szóló barátsága, amit Hajvert Ákos Radnóti-díjas délvidéki versmondóval párbeszéd formájáéban adott elő, de az élethelyzetek jobb szemléltetése érdekében a közönségből is bevont néhány embert. A vasárnapi előadóesten megszólaltatott legszebb Arany János-balladák és -költemények, a Petőfi Sándor-válaszlevelek és -versek élményszámba mentek, maradandó emléket hagytak a hallgatóságban. Az emlékezetes előadásért, a szentleányfalviak nevében nt. Vékony Zsolt lelkipásztor mondott köszönetet. A vendégek és házigazdák nevében a lelkipásztor kezeinek az egybekulcsolása a szórványmagyarságnak az anyanemzethez való tartozását jelképezte. A családias együttlét szeretetvendégséggel, bensőséges baráti beszélgetéssel zárult. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Képkockákon a mai erdélyi gondok: székelyföldi és kolozsvári filmesek alkotásait díjazták
Székelyudvarhelyi és sepsiszentgyörgyi rendező aktuális erdélyi problémákra rávilágító dokumentumfilmjei, a Székelyföldi Legendárium animációja, kolozsvári rendezők filmjei is nyertek a Lakiteleki Filmszemlén. Az elismerésről és az alkotásokról beszéltek a Krónikának.
Székelyudvarhelyi, sepsiszentgyörgyi, kolozsvári alkotók filmjeit díjazták a Lakiteleki Filmszemlén a múlt héten. A székelyudvarhelyi Szabó Attila, az MTVA tudósítója Méregzöld mesék című, az illegális erdőkitermelésre figyelmeztető filmjének ítélték a szemle fődíját. A rendező az emberi erőforrások miniszterének a Nemzeti Kulturális Alap keretéből felajánlott egymillió forint összegű díját vehette át. A sepsiszentgyörgyi Vargyasi Levente Tehenesek című filmje kapta az Országgyűlés elnökének 600 ezer forintos és a Nemzetstratégiai Kutatóintézet 250 ezer forintos különdíját. Két különdíjjal értékelték a Székelyföldi Legendárium legújabb rajzfilmjét a Lakiteleki Filmszemlén: a Barabás Árpád rendezte Tejút és a Varázspatkó című produkciónak a Karc FM 100 ezer forintos különdíját és a nagykőrösi Arany János Református Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium 25 ezer forintos különdíját ítélték oda. A szemlén az Echo Tv különdíját, valamint a Bács-Kiskun megyei önkormányzat különdíját a Szent László-legenda című film kapta, melyet kolozsvári alkotók, Maksay Ágnes és Filep Farkas rendeztek. A Lakiteleki Népfőiskola Alapítvány 250 ezer forintos különdíját az udvarhelyi származású, Kolozsváron élő Csibi Lászlónak ítélték oda Nussbaum 95 736 című, a holokauszt túlélőiről készített filmjéért.
Harmadszor nyert fődíjat Szabó Attila
A mustrát tizenhetedik alkalommal hirdette meg a Lakitelek Népfőiskola Alapítvány, idén Eiben István operatőr emlékére. Történelmi témájú dokumentumfilmek, animációk és a hagyományokat feldolgozó alkotások mellett az aktuális problémákat feldolgozó filmek is szép számmal voltak jelen, amelyek szókimondó tényfeltárásokat is tartalmaznak. A harminctagú zsűri nemcsak pontozza a filmeket, hanem az alkotók jelenlétében hasznos észrevételeket is megfogalmaz, a zsűri elnöke Buglya Sándor Balázs Béla-díjas filmrendező, producer. A filmes seregszemlére krónika, korkép, művelődés, portré és fikciós műsorok kategóriákban lehetett nevezni. A felhívásra hazai és határon túli alkotóktól összesen 114 film érkezett. Az előzsűri 27 alkotást javasolt a háromnapos szemle versenyprogramjába, amely kedden kezdődött, és csütörtökön ért véget a díjkiosztóval. A háromnapos szemle versenyprogramjába bejutott alkotások vetítése nyilvános és díjmentes volt. Szabó Attila, aki már harmadszor nyeri el a szemle fődíját, Méregzöld mesék című, 2015-ös alkotása Hans Hedrich környezetvédő civil aktivista bevonásával világít rá a székelyföldi törvénytelen erdőkitermelésekre, a famaffia elleni küzdelemre. „Lakitelek az a hely, ahol esély adatott, hogy pályára kerüljenek a filmes alkotók. A fődíj nagyon jólesik, ugyanakkor az is, hogy a díjátadón a szakmabeliek elmondják észrevételeiket, meglátásaikat a filmekről. A Méregzöld mesék Hans Hedrich munkásságának egy szegmensét mutatja be, a díj is felhívja a figyelmet az illegális erdőkitermelés kérdésének fontosságára, aktualitására” – mondta el a Krónikának Szabó Attila. Rámutatott, egy-egy alkotás elbírálása esetében a filmes megformáláson kívül rendkívül lényeges a témaválasztás, a bemutatott problémakör pedig nagyobb publicitást kap a díjaknak köszönhetően.
„Amint Lakiteleken elhangzott, fontos, hogy a filmek ne csak a múltba révedjenek, hanem aktuális problémákat járnak körül, így hozzájárulnak a társadalom működésének jobbításához” – mondta Szabó Attila. A Méregzöld meséket magyarországi tévécsatornák már sugározták, és a Youtube videómegosztón is megtekinthető. Felhívni a figyelmet a háromszéki gazdák gondjaira Szintén az aktuális problémákra való figyelemfelhívás szándékával készítette el a háromszéki szarvasmarhatartók gondjaira rávilágító dokumentumfilmjét Vargyasi Levente, aki lapunknak elmondta, nagyon örül a díjnak és annak is, hogy a filmes szakma értékelte a Tehenesek című alkotást. Fontos felhívni a figyelmet az egyéni gazdálkodók helyzetére, hiszen ők az utolsók, akik még a hagyományos állattartást folytatnak, és valódi természetes alapanyagot szolgáltatnak. Sajnálatos módon a politikum és a helyi közösségek is keveset törődnek a marhatartók gondjaival. Háromszéken még él a hagyomány, hogy kimegy legelni a csorda, a gazdák beadják a tejet a csarnokba, de haldoklik a dolog, nekik pedig egyre inkább meg kell küzdeniük a megélhetésért” – fejtette ki Vargyasi Levente. Az alkotó 2015 és 2017 között forgatta a filmet Nagybaconban – ahol rekordszámú, mintegy 4000 szarvasmarhát tartanak –, valamint Bereckben, Gelencén, Kézdialmásban, Lemhényben. Rámutatott, mivel a film megrendelője az MTVA Mecenatúra, így a Duna World csatornán is sugározták már az alkotást, ugyanakkor szeretné, ha minél több településen bemutatnák, és beszélgetést is folytatnának a helyi gazdákkal a gondokról, ugyanakkor felhívják a figyelmet, hogy a közösség a helyi hús- és tejtermékeket részesítse előnyben.
Amerikába tart a Legendárium csapata
A Székelyföldi Legendárium csapata nevében Fazakas Szabolcs ötletgazda a Krónikának úgy fogalmazott, természetesen örülnek az elismerésnek, ugyanakkor hasznosnak és tanulságosnak érezték a lakiteleki díjátadót, amelyen a zsűri elemezte az alkotásokat.
„A díj segít a rajzfilmjeink népszerűsítésében, épp most indulunk Los Angelesbe, ahol a magyar filmek fesztiválján és a Magyar Házban is bemutatjuk a rajzfilmeket. A lakiteleki díj nemcsak segítséget, referenciát, de biztatást is jelent a munkánkhoz, visszajelzés arra vonatkozóan, hogy nem hiába dolgozunk” – mondta Fazakas Szabolcs. Kitért arra is, hogy a Legendárium csapata Los Angelesben részt vesz egy nagyszabású, az animációs filmek alkotói számára szervezett rendezvényen, a CTN Animation Expón, ahol kimondottan szakmabeliekkel fognak találkozni. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

A prímástól a Sörgyári capriccio-ig – a Magyar Fotóművészek Világszövetségének kiállítása az Ars Hungarica Fesztiválon
Népzenei hagyományainkat és Arany János költészetét mutatja be, de a sörfogyaszás örömeit is hirdeti az a fotókiállítás, amely az Ars Hungarica Fesztivál ötödik napján, csütörtökön nyílt meg nagyszebeni polgármesteri hivatal belső udvarán. A Magyar Fotóművészek Világszövetsége első alkalommal rendez kiállítást Nagyszebenben, a fotók azonban több erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és magyarországi helyszínen is láthatóak lesznek majd.
Nagyszebenből indul, és még tizenhat erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és magyarországi helyszínre jut el az a fotókiállítás, amely az Ars Hungarica Fesztivál ötödik napján nyílt meg a Polgármesteri Hivatal belső udvarán. A Magyar Fotóművészek Világszövetségének kiállítási anyaga Budapestről érkezett, és a XVII. Nemzetközi Magyar Fotószalon pályázatának legkiemelkedőbb alkotásaiból áll össze.
A kiállítást Dr. Patrus Sándor, a Magyarművészek Világszövetségének elnöke és Magdó István romániai alelnök nyitották meg, a nagyszebeni városvezetést pedig Bokor Corina alpolgármester asszony képviselte. Az Ars Hungarica Fesztivál részéről Serfőző Levente, a HÍD Egyesület elnöke, a fesztivál főszervezője méltatta a kiállítást, a képek szakmai értékelését pedig a nagyszebeni Image Art iskola igazgatója Daniel Bălțat adta.
– A Magyar Fotóművészek Világszövetsége a határon túli magyarság képviseletét különösen fontosnak tartja – mondta Patrus Sándor – hiszen nemcsak az anyanyelvünk és a kultúránk azonos, de a fotográfia is közös kifejezésmódunk lehet. Úgy gondolom, hogy az itt kiállított képek valódi fotóművészeti alkotásoknak tekinthetők, hiszen ezek mindegyike sokkal többet mond annál, mindhogy egyszerűen „jó képeknek” nevezzük őket.
A Magyar Fotóművészek Világszövetsége különösen fontosnak tartja, hogy az évente meghirdetett pályázatán a hagyományosnak tekinthető színes és monokróm kategóriákon túl a magyar kultúra értékeinek fotóművészeti megjelenítésére is lehetőséget biztosítson. A 2017-es év kiemelt témája a „magyar népzene”, az Arany-emlékév okán pedig „Arany János élete és költészete” voltak – a kiállításon pedig tucatnyi szebbnél szebb, falusi népzenészeket, hagyományőrző muzsikusokat, valamint Arany János balladái és lírai alkotásai által ihletett fotót láthatnak az érdeklődők. A pályázaton az idei évben először egy rendhagyó témával is lehetett jelentkezni, a sörfogyasztás örömeit hirdető, „S’örömre fel” kategória képei között pedig számtalan ötletes és szellemes képet is láthatunk
A Magyar Fotóművészek Világszövetségének kiállítása a tervek szerint november végéig tekinthető meg a nagyszebeni Polgármesteri Hivatal belső udvarában. Horváth Dóra / szeben.ro; Erdély.ma

Luther asztalánál Arannyal, Szent Lászlóval
Azt hiszem, senki (a magukat valamelyes mértékben tájékozottnak tartókról beszélek) nem örül annak, ha műveletlensége letagadhatatlan jeleivel szembesül. Jó, vigasztalhatja magát – egy jó kifogás soha nem rossz –, ma már talán senki sem tudja (ha csak nem egészen kivételes zseni) átfogni az emberi műveltség mérhetetlen mértékű ismereteit.
Magam azonban, mi tagadás, valósággal megdöbbentem azon, hogy mindeddig nem is hallottam Luther Márton „asztali beszélgetéseiről”. Ezernyi jelentős (általam, sajnos, el nem olvasott) könyvről legalább hallottam, arról azonban, hogy a reformáció atyja félezer esztendeje türingiai otthonában tanítványai, barátai, hívei társaságában, a felesége, Katherina von Bora előteremtette asztal, vacsora mellett-után a hitélet, a Biblia és az abban felvetett emberi kérdések százait vitatta meg, nem tudtam. (Ezeket a beszélgetéseket – egy részüket legalábbis – az azon résztvevők jegyezték fel és őrizték meg az utókornak.) S ha az eredeti műveket a maiak bizonyára abszolút döntő többsége nem is tudja elolvasni – módja, ideje sincs rá –, egy művész munkája nyomán alkalma van legalább nagyvonalakban és lényegében megismerkedni velük.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház (maga mondta!) legfiatalabb művésze most Aradra is elhozta ezt a kiváló műsort, miután azt már 66 erdélyi magyar iskolában, meg külföldön is bemutatta.
Kedden délután a Jelen Ház nagytermében nt. Baracsi Levente, az est házigazdája, az Arad Belvárosi Református Egyházközség lelkésze vezette fel a műsort, a reformáció 500. évfordulójára és Luther Márton „asztalaira” emlékezve. Aztán a műsor összeállítója és előadója ismertette az előadóest megszületésének előzményeit, és vezette fel a kb. húszperces filmet, amely Arany János születésének 200. évfordulójáról, valamint Szent László királyról (trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulójáról) emlékezik meg. A film Nagyszalontáról (immár nem eredeti, csak újjáépített szülőházától) indul – itt a kalauz a nemrég Aradon is járt, egykori itteni tanár, jeles Arany-kutató Dánielisz Endre), majd Debrecenben, a híres kollégiumban, Ady szerint a kálvinista Rómában (Arany tanulmányainak színhelyén), Nagykőrösön (tanárkodása helyszínén), végül a Budapesti Nemzeti Könyvtárban folytatódik a Toldi estéje eredeti kéziratának megtekintésével. Ennek ötödik énekében szerepel a Szent László-legenda, amely arról szól, hogy több évszázaddal halála után a nagy magyar király, sírjából kikelve hogyan segíti győzelemre a székelyeket a betörő tatárok ellen.
Az idei jelentős évfordulók között (néhányat nem is említettem) Marosán Csaba nagyon ügyesen (képileg is dokumentált) összefüggést teremt. Szép munka, gratulálok!
A Luther asztalánál c. összeállítás e tekintetben nem illeszkedik a sorba, de abszolúte aktuális, hiszen egy (a kereszténység, az emberi vallás- és kultúrtörténet szempontjából) rendkívüli eseménynek állít emléket, és annak elindítóját emberi, mindenki számára elfogadható közelségbe hozza. Miközben Luther tanítványainak, híveinek a Szentírás értelmét, a hit, család, nő, gyermek és az élet számtalan más vonatkozását magyarázza és értelmezi, többek között ilyeneket mond (feljegyzői szerint): Egyszer egy nemes úrtól megkérdezte a felesége, hogy szereti-e. Az pedig így felelt: „Úgy szeretlek, mint egy jó szarást”. Ettől megharagudott az asszony. Egy idő múlva a nemesember lóra ültette az asszonyt, és arra kényszerítette, hogy egy egész nyári napon át mögötte lovagoljon, és nem engedte leszállni, hogy elvégezhesse szükségét. Végül az asszony így szólt hozzá: Kedves tekintetes uram, szeret engem épp eléggé, csak ennél jobban ne szeressen!”
Ez, meg a hasonlók, szerintem, valóban szeretni és tisztelni való Martin Lutherben (Mártonban). Egy ember arcát mutatja. Aki akár szent is lehetett volna, ha megmarad a régi hitben, és nem válik a reformáció atyjává. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)

Viszonylatok
Az ötszáz éves reformáció valamint Arany János és Kodály Zoltán születésének kétszázadik illetve százharminc ötödik évfordulója alkalmából rendezett Viszonylatok című képzőművészeti kiállításnak nyújt otthont Kolozsváron az evangélikus egyház Reményik Sándor Galériája. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének (EMME) és az Apáczai Galériának a szervezésében megnyílt tárlaton ötvenöt hazai és külföldi művész hatvanhét, a tematika ihlette munkája – festmények, grafikák, szobrok, kerámiák – tekinthető meg november 30-ig, munkanapokon 9-18 óra között.
Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete apáczais kiállításainak sajátos hangulatuk van. Megálmodójuk, Székely Géza művészpedagógus évek hosszú sora óta munkálkodik eme sajátos jelleg kialakításán és megőrzésén: jelesül a kerek évfordulók meghatározta tematikus tárlatok megszervezésén. S ha ezek az évfordulók néha látszólag egymástól nagyon is távol álló eseményeket, személyiségeket hoznak össze, amilyen volt például a hétszáz éves Kolozsvárt, Shakespearet és Kandinszkijt megidéző tárlat, vagy a Johann Sebastian Bachot, Orbán Balázst és Moholy Nagy Lászlót, illetve Hamvas Bélát, Kassák Lajost és Tamási Áront egy fedél alá terelő kiállítás, ezt a mostanit, a kerek évfordulós egybeesésen túl is, a tökéletes tematikai összhang jellemzi. Hiszen mind a reformációnak, mind pedig Arany János és Kodály Zoltán munkásságának az eredeti, tiszta forrásból táplálkozó megújulás, a nemzeti értékek, az anyanyelv és zenei anyanyelv ápolása, védelme, gazdagítása volt a meghatározó tényezője.
Az Apáczai Galéria felújítási munkálatai miatt a jelenlegi tárlatnak az evangélikus egyház működtette Reményik Sándor Galéria nyújt otthont. Ez a tény pedig még fokozza is ezt a sajátos harmóniát, amire Fogarasi Szép Krisztina, a tárlat kurátora jól ráérzett.
A kétszáz ezelőtt született Arany János hatvanhat éves korában, 1882 októberében hunyt el, két hónappal később, 1882 decemberében pedig megszületett Kodály Zoltán. „Arany János az én előrevetett árnyékom, vagy én neki árnyéka” – írta a zeneszerző pályájának kezdetén. És nem véletlenül, hiszen a zeneköltő sok mindenben folytatója és kiteljesítője a költő által elkezdetteknek. Arany ugyanis népdalokat is gyűjtött, sőt dallamukat saját kezűleg kottázta le. A sokáig kiadatlanul maradt, 150 népdalt tartalmazó gyűjteményt pedig halálának 70. évfordulóján az akkor éppen 70 éves Kodály adta közre. A klasszikusaink verseire komponált Megkésett melódiái között pedig két megzenésített Arany-vers található. De Kodály több népballadát is feldolgozott, beemelve azokat a magas művészetbe, ami szintén Arany hatást sejtet. Mindez valahol természetes is, hiszen klasszikusaink, és köztük Arany János munkássága a mai napig termékenyítőleg hat. A babérkoszorú díjas Balla Zsófia például éppen a napokban vallotta be a Kolozsvár Társaságnál, egy Demény Péterrel folytatott beszélgetésben, milyen élvezettel merül el Arany költészetében. S amikor azt olvasom klasszikusunk Régi panasz című versében hogy „Mennyi szájhős! Mennyi lárma!/ S egyre sűlyedt a naszád” másfél évszázaddal ezelőtti szavai annyira találóak, hogy íróját akár kortársamként is tisztelhetem.
S talán az sem véletlen, hogy a 200 éve született költőt Nagy-Britanniában idén Montgomery díszpolgárává avatták. Október 22-én, halála 135. évfordulójának napján pedig a királyi önkény ellen tiltakozó, máglyahalált halt walesi bárdok története fényfestéssel elevenedett meg a walesi főváros, Cardiff 12. századi templomának falain. A patinás település főterén, a „magyar Shakespeare” révén, ahogyan Montgomery polgármestere nevezte költőnket, több százan ismerkedhettek saját történelmükkel, és hallgathatták meg angol fordításban a Walesi bárdokat. Az Arany-évfordulóról a BBC is megemlékezett, sőt az is elhangzott, hogy neki köszönhetően a történetet többen ismerik Magyarországon, mint Walesben.
Ami pedig a költő és a reformáció kapcsolatát illeti, Pröhle Gergelynek, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának a közlése alapján éppen a magyar kálvinista egyház 1567-es megalakulásának színhelyén, Debrecenben, született meg „Arany első ismert kézirata, a debreceni református kollégiumban, feltehetően stílusgyakorlatként írt prédikáció.” Élete utolsó évében pedig úgy vélte: „Jó éneket írni nincs a mai kor szellemében, mert vallási élet nélkül költői sincs”. Vajon ma mit mondana? De persze azóta eltelt 135 esztendő. Pröhle szerint pedig: „Kár azon merengeni, hogy mit gondolna Arany a „mai kor szelleméről”, (...) ugyanakkor egyházainknak, gyülekezeteinknek is oda kell figyelniük a kortárs kultúrára, irodalomra, azokra a jelzésekre, amelyek az e világban élő protestáns közösség felé érkeznek. (…) a hagyomány jegyében, ismeretében vitázhatunk, eszmét cserélhetünk hitről, szabadságról, modernitásról, nemzeti identitásról. Egyet nem tehetünk meg, éspedig hogy elzárkózunk a kívülről jövő hatások elől, bármily sokkolók is legyenek azok olykor. A bezárkózás ugyanis egyenes út a szellemi tunyaság és az eljelentéktelenedés felé”– véli a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, evangélikus országos felügyelő.
Egyébként minden bizonnyal sokkoló, kívülről jövő hatás lehetett maga a reformáció is, mégis már fél évezreddel ezelőtt termékeny talajra talált nálunk. S ha csak Szenczi Molnár Albert latin-magyar szótárára, magyarra átültetett zsoltáraira és bibliafordítására gondolunk, olyan kincsekkel gazdagodtunk, amelyek évszázadokra meghatározták nyelvünk alakulását. Németh Júlia / Szabadság (Kolozsvár)

Székelyföldi költő kapja a Balassi-emlékkardot
Lövétei Lázár László székelyföldi költő kapja a Balassi Bálint-emlékkardot 2018-ban az irodalmi díj testületének csütörtöki döntése alapján.
A grémium Lövétei Lázár László költő, esszéista, folyóirat-főszerkesztő költészetét tartja a XVI. századi költőóriás műveihez méltónak – tájékoztatta a díj alapírója, Molnár Pál, a Balassi Kard Művészeti Alapítvány elnöke az MTI-t.
Lövétei Lázár László örömmel értesült a döntésről, és nagy megtiszteltetésnek tartja a Balassi nevével fémjelzett elismerést.
A Balassi Bálint-emlékkardot jövőre a huszonkettedik alkalommal nyújtják át Bálint napján – február 14-én – Budán.
Már korábban döntés született arról, hogy a műfordítónak járó Balassi Bálint-emlékkardot a bolgár Marin Georgiev, magyar költők – köztük korábbi Balassi-kardosok – verseinek sikeres fordítója veheti át 2018-ban.
A 16. századi magyar költőóriásának emléket állító elismerés a magyar irodalmi életben évtizedek óta széles körben elismert költőket, valamint a magyar irodalmat és benne Balassi költészetét fordító európai szellemiségű külföldieket jutalmazza. A Balassi-kard egy végvári szablya, amelyet a bonyhádi Fazekas József fegyvermester kovácsol, a díszokleveleket Vincze László szentendrei nyomdász készíti.
Lövétei Lázár László 1990–1992 között a kolozsvári műszaki egyetemen tanult, 1993–1998 között a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar-román szakos hallgatója volt. 1998 óta a csíkszeredai Székelyföld folyóirat szerkesztője, 2010 óta főszerkesztője.
Főbb művei A névadás öröme (1997), Távolságtartás (2000), Két szék között (2005), Árkádia-féle (2009), Arany versek. Széljegyzetek Arany Jánoshoz (2010), Lázár-kert (2012).
1997-ben megkapta a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díját, 2011-ben Faludy György-díjas, 2008-ban Radnóti-díjat kapott. MTI; Erdély.ma

Tóth Árpád Irodalmi Kör
Petőfi és Arany barátsága
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör november 28-án, kedden délután 5 órakor tartja munkaülését a megyei könyvtár Concordia Termében. Dr. Brauch Magda ny. tanár, író ismerteti Petőfi és Arany barátsága c. tanulmányát Arany János születésének 200. évfordulója kapcsán. A rendezvényen közreműködnek az irodalmi kör szavalói, valamint az Ágyai Olosz Lajos Általános Iskola diákjai Erdős Márta tanárnő vezetésével. Meglepetés, szeretetvendégség, baráti beszélgetés! Minden irodalomkedvelőt örömmel várnak! Nyugati Jelen (Arad)

Magyar könyvjelző a román polcokon
Megnyílik a Fehér Holló Román–Magyar Küldőkönyvtár
Megnyílik Kolozsváron november 25-én, szombaton 11 órakor a Fehér Holló Román–Magyar Küldőkönyvtár, amelynek fő küldetése, hogy megismertesse a román tömegekkel a magyar irodalmat. A hivatalos megnyitót a könyvtár olvasótermében, az Észt (Inău) utca 18. szám alatt szervezik.
A románra fordított magyar irodalmat (Jókai Mór: Omul de aur stb.) olyan olvasóknak küldi ki a Fehér Holló Médiaklub Egyesület, akik érdeklődést mutatnak a téma iránt. A könyv az olvasónál marad, magyar könyvjelzőként a román polcokon. Cserébe a Küldőkönyvtár elvárja, hogy a román olvasók egy 20 soros recenziót küldjenek a www.corbiialbi.ro portál Kalamáris (Călimara) rovatába.
11 órakor a George Bariţiu és az Inocenţiu Micu Klein Görögkatolikus Teológiai Líceum diákjai szavalják Petőfi Sándor: La sfârşit de toamnă és Arany János: Barzii din Wales című versét. 11.15 órakor átveszik a Kriterion Könyvkiadó adományát, aláírják az átvételi jegyzőkönyvet. Ezt követően H. Szabó Gyula a Kriterion Könyvkiadóról és a román–magyar keresztfordításokról beszél. Szabó Csaba a könyvtár létrejöttéről számol be, de a román olvasók is megosztják röviden olvasmányélményeiket. Tudor Duică Jókairól és a Sărmanii bogaţi (Szegény gazdagokról), és Varró János Bătălie pentru coroană (Ki csatát nyer, koronát nyer) című könyvéről mesél. A máramarosszigeti Horia Picu Kemény Zsigmond Văduva şi fiica ei (Özvegy és leánya), és Márai Sándor Turneu la Bolzano (Vendégjáték Bolzanóban) című könyvekről beszél, és Mihail Manole Karácsony Benő Pasul în linişte (Napos oldal) című könyvéről.
A Jászvásárból, Krajováról, Konstancáról, Szlatináról stb. érkező recenziók alapján a román olvasók körében Jókai: Omul de aur, Mikszáth: Umbrela Sfântului Petru, Gárdonyi: Contract de căsătorie (Ida regénye), Madách: Tragedia omului, Kosztolányi: Nero, poetul sângeros/Zmeul de aur, Karinthy: Cele două suflete ale Oliviei, Móricz: Rubedeniile, Esterházy: O femeie, Moldova: Pavilionul singuratic, Márai: Lumânările ard până la capăt, Füst Milán: Povestea nevestei mele, Tamási: Ábel în codru, Tóth Kálmán: Aventură în Valea Păstrăvului, Molnár Ferenc: Băieţii de pe strada Pál, Makkai Sándor: Căruţa dracului, Szabó Magda: Pilat a legnépszerűbb. Szabadság (Kolozsvár)

„Jó érzés románul beszélgetni a magyar irodalomról” – beindították a Fehér Holló küldőkönyvtárat
„Ha egy tartálykocsin azt látom, hogy »a se feri«, nekem Ács Feri jut eszembe, bárhol is járnék” – fogalmazott Horia Picu, a szombaton Kolozsváron megnyílt Fehér Holló román–magyar küldőkönyvtár olvasója.
Horia Picu egyike a magyar irodalmat a román tömegek körében sikerrel népszerűsítő könyvtár elkötelezett olvasóinak. De nemcsak a fizika szakos máramarosszigeti tanár az egyetlen, akit a Fehér Holló román–magyar könyvtár meggyőzött arról, hogy érdemes magyar irodalmat olvasni és hogy a románra fordított magyar irodalom kincs annak a kezében, aki előítéletek nélkül olvassa „Mór Jókai”, „Dezső Kosztolányi”, „Péter Esterházy” és írótársai regényeit. A magyar verseknek is gazdát lelt a könyvtár: a George Barițiu Elméleti Líceum román diáklányai meglepő átérzéssel szavalták Arany János Barzii din Wales és Petőfi Sándor La sfârșit de septembrie című versét, őszinte érdeklődéssel vették tudomásul, hogy a magyar tannyelvű iskolákban a Walesi bárdokat mindenkinek kívülről kell tudni. H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója az általa vezetett intézmény sokéves és sokoldalú fordítói tevékenységéről számolt be, majd ünnepélyesen átadta azokat a dobozokat, amelyek a kiadó román–magyar tematikájú könyveit tartalmazták.
„Jó érzés románul beszélgetni a magyar irodalomról, tapasztalni, hogy a románság körében egyre nagyobb a kereslet Kosztolányira, Tamásira, Szabó Magdára, Jókaira. Fontos azt is megjegyezni, hogy a most felavatott könyvtár nemcsak elrejtett-elfeledett könyveket hoz újra napvilágra, de a fordítókat is rivaldafénybe állítja. Azokat a fordítókat, akikről bizony keveset beszélünk” – részletezte a Kriterion Könyvkiadó igazgatója.
Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub elnöke, a román–magyar könyvtár ötletgazdája röviden felsorolta azokat a városokat, ahonnan könyveket igényelnek: Craiova, Konstanca, Bukarest, Ploiești, Pitești, Slobozia. A legnépszerűbb könyvek eddig Mór Jókaitól az Omul de aur, de nagy sikernek örvend Karinthy és Kosztolányi is. Mint a Médiaklub elnöke kifejtette, a könyveket postán küldik ki azoknak, akik a www.corbiialbi.ro román–magyar portálnak hű olvasói. A kötet náluk marad ajándékban, de cserébe kérnek egy húszsoros beszámolót. Krónika (Kolozsvár)

Felavatták a Fehér Hollók Román-Magyar Könyvtárát
Felavatták a hétvégén Kolozsváron a Fehér Holló Román-Magyar Könyvtárat. A rendezvényen a George Barițiu Elméleti Líceum román diáklányai elszavalták Arany János Walesi bárdok és Petőfi Sándor Szeptember végén című verseinek román változatát megadva ezzel a rendezvény alaphangját.
A maroknyi jelenlévő meghatódva hallgatta a román szavalatokat, közben önkéntelenül mormolva a magyar eredeti egy-egy jól ismert sorát, mintha a román változat hűségét próbálgatná. Nagy érdeklődést váltott ki Horia Picu máramarosszigeti olvasó beszámolója Karácsony Benő (Cu ochii în soare/Napos oldal) és Kemény Zsigmond (Văduva și fiica ei/Özvegy és leánya) regényeiről. Horia Picu bevallotta, hogy még ma is könnyek gyűlnek a szemébe, ha Nemecsekre és társaira gondol.
– A Pál utcai fiúk meghatározta az egész életemet. Ahányszor Budapesten járok, keresem Molnár Ferenc Pál utcáját, hogy újraéljem Ács Feri, Boka és Geréb történetét – fogalmazott a máramarosszigeti fizikatanár. Bogosavliev Vladimir történelemtanár arról beszélt, hogy román diákjait helytörténetre tanítja. – A diákjaimnak meg kell érteniük, hogy a magyar kultúra nélkül Kolozsvár nem lenne az, ami – mutatott rá.
H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó méltatta a Fehér Holló Médiaklub munkásságát, kiváltképpen a teljes újdonságnak számító román-magyar könyvtárat. – A Kriterion kiadó bizalommal adja át ennek az új könyvtárnak a román-magyar tematikájú könyveit, amelyek közül jónéhány valódi ritkaságnak számít – fogalmazott. Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub Egyesület elnökeként a civil szervezet munkáját mutatta be, külön hangsúlyt fektetve a román olvasók beszervezése sikerének titkára.
– Nem hittem volna, hogy valaha románul fogok vitatkozni Zsigmond Keményről meg Mór Jókairól. De azt sem hittem volna, hogy jómagam is nagyot változom, és Panait Istratit fogom kedvenc írómnak tekinteni. Remélem, hogy a könyvtár által újra rivaldafénybe kerülnek a fordítók is, és hogy a könyvbarátok továbbra is támogatni fognak minket könyvadományokkal, vagy polcaink örökbefogadásával – zárta a családias jellegű avatóünnepséget Szabó Csaba. Szabadság (Kolozsvár)

Viszonylatok – Erdélyi művészpedagógusok kiállítása Marosvásárhelyen
Újabb kiállítását hozza el Marosvásárhelyre az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME). A tárlatot, akárcsak az előzőt, a Bernády Ház látja vendégül. A megnyitóra december 6-án, szerdán 18 órakor kerül sor.
Amint a kolozsvári székhelyű művészcsoport hozzászoktatott, a mostani kiállítás is tematikus, és kerek évfordulókhoz kapcsolódik. A Székely Géza festőművész kezdeményezte rendezvény a Viszonylatok címet viseli, alcíme: In memoriam reformáció – 500/ Arany János – 200/ Kodály Zoltán – 135. Több mint félszáz hazai és külföldi egyesületi tag állítja ki a reformáció jubileuma és a magyar kultúra két kimagasló egyénisége ihlette munkáit. A festmények, grafikák, szobrok, más műfajú alkotások az eltelt napokban Kolozsváron kerültek közönség elé. A sajtóbeszámolók, tárlatkrónikák szerint a nagy műfaji és stílusbeli változatosság ellenére a kiállítás a harmónia jegyében szólítja meg a művészetkedvelőket, és meggyőzően mutatja fel, hogy a megidézett múltbeli esemény, illetve a korszakos magyar költő és zeneszerző mekkora hatással lehet mai korunk alkotóira is. A marosvásárhelyi művészeti élet új színnel gyarapodhat, ha valóra válik a szándék, hogy az EMME hosszabb távon is rendszeresítse ezeket az éves jelentkezéseiket. Népújság (Marosvásárhely)

Pályafutás – vesszőfutás
A latin curriculum vitae önéletrajzot, életrajzi vázlatot jelent, de ma nem feltétlenül ezek, hanem többnyire a szívi fordul elő beszédünkben. Hosszú ideig az önéletrajzé volt az elsőség, nemcsak álláskereséskor csatoltuk a kéréshez, folyamodványhoz, de a letűnt rendszer párt- és állami szervei is taktikai meggondolásból íratták ezeket, például a „verifikálások”, a nagy tisztogatások és leszámolások alkalmával, például az 1950-es években, illetve olvasták, sőt a párt éppen aktuális irányelvei szerint értelmezték a kiszemelt áldozatok önéletrajzait.
Aztán időről időre újraíratták a „delikvensekkel”, hadd lássák az egyes változatok közötti esetleges eltéréseket vagy azt, hogy mit hallgatott el – netán szándékosan! – az életrajzi vázlat sarokba szorított készítője, mert az ilyen jegyekből „súlyos következtetéseket”, mi több, vádakat lehetett megfogalmazni az illetővel szemben. Így lehetett a tegnapi elv- és harcos társat félreállítani, mint ama rendszer ellenségét…
Ma egyszerűen szívit mondunk, CV-t írunk, amelynek ugye kidolgozták, rögzítették a formai szabályait, követelményeit – tulajdonképpen rugalmas formanyomtatványként határozzák meg –, s amelyet bármely munkakereső kitölt – figyelem: nem megír! –, és lead vagy elküld külön-külön, illetve egyszerre számtalan munkaadóhoz, s várja okostelefonja megszólalását, a pozitív vagy elutasító választ. Semmiféle személyes hangvételről és indíttatásról nem eshet szó az ilyesféle szívikben, csak puszta adatokat, semmitmondó eredményeket látni az egyes rovatokban, jobban mondva, rekeszekben, de hogy mindez az adathalmaz milyen tartalmat hordoz, milyen emberi, családi környezet, milyen egyéni, valós teljesítmény áll mögöttük, édes keveset tudni meg belőlük.
József Attila élete utolsó évében, 1937 elején munkát, hivatali állást keresve írta meg a maga Curriculum vitae-jét, olyat, amely még azt is magában foglalja, hogy amikor nevelőszülőkhöz került, nevétől is megfosztották, Pistának szólították. Vagyis nemcsak pályafutásáról számolt be részletesen, hanem vesszőfutását is ecsetelte, amely már kisgyermekkorában elkezdődött számára, s tartott szinte egy életen át. Másik klasszikus költőnk, Arany János viszont egy ifjúhoz címzett versében (Domokos napra) természetszerűen nem a megtett útról, hanem a kedvesnek mondott fiú előtt álló pályáról szólt, mondván:
„Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.”
Mit tudni meg hát a mai szívikből? Talán azt, hogy erőtlen, aki kitöltötte, vagy azt, hogy erős? Egyiket sem! József Attila súlyos ideggyengeségét is önéletrajzába foglalta, ugyanakkor azt is, hogy munkában szívós. A mai formanyomtatványok rekeszeiben gyakran sok-sok adat vagyon zárva, de érzésem szerint távolról sem elegendő az illető megismeréséhez…
Különben magát a pályafutás szót választékosnak minősítik az értelmező szótárak, de a mai nyelvhasználat alapján már-már elavultnak tűnik, továbbá a vesszőfutás értelmét bár annak fogjuk fel, ami, vagyis megalázó, kínos helyzetek sorozatának, eredetére viszont kevésbé gondolunk, arra, hogy régen a katonaságnál a büntetés egyik módja volt: a vesszőfutásra ítéltnek egymással szemben felállított katonák sora között kellett futnia, miközben bajtársai vesszővel sújtottak mezítelen felsőtestére.
Végül azt mondhatom, hogy egy önéletrajznak vagy a mai szójáráshoz igazodva, szívinek tartalmaznia kellene az illető pályafutását a saját maga fogalmazta formában, s ne adj’ isten, vesszőfutását is. Egy fontos dolog mindenképpen kiderülhetne ebből, az hogy – úgymond – csüggedünk-e vagy megálljuk helyünket. S ez bizony, betölteni a helyed, nem is kevés! Borcsa János / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ma és holnap: Fodor Sándor, Arany-monográfia, irodalmi tehetséggondozás Kolozsváron, könyvvásár Szilágysomlyón
Az új Arany-monográfiát Kolozsváron mutatják be, elkészült a tavaszi Fodor Sándor emlékkonferencia előadásait tartalmazó tanulmánykötet, irodalmi tehetséggyártás létét-nemlétét-milyenségét vitatják meg Kolozsváron csütörtökön, míg pénteken Szilágysomlyón adventi könyvvásár nyílik.
KOLOZSVÁRON MUTATJÁK BE AZ ÚJ ARANY-MONOGRÁFIÁT
Az Arany János-emlékév kiemelkedő eseménye egy új Arany-monográfia elkészülése. Szilágyi Mártonnak, az ELTE egyetemi tanárának, ismert irodalomtörténésznek és Arany-kutatónak a nagyszabású, a Kalligram Kiadónál megjelent Arany János-könyve számos új szempontot fogalmaz meg a tőle megszokott alapossággal, érzékenységgel és érdekfeszítő megoldásokkal. A néhány hete napvilágot látott hiánypótló kiadvány első bemutatójára Kolozsváron kerül sor, a kötetet a szerző jelenlétében Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó igazgatója és T. Szabó Levente irodalomtörténész mutatja be december 7-én, csütörtökön 18 órától a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának (Marianum) kis dísztermében. Minden érdeklődőt szeretettel látnak, a „Mi vagyok én?”. Arany János költészete című könyv megvásárolható, s a szerző dedikálja is azt az érdeklődőknek.
FODOR SÁNDORRÓL BÉKÉBEN, HÁBORÚBAN, BONTAKOZÓ KOMMUNIZMUSBAN
Fodor Sándorról beszélget Serestély Zalán Bodó Mártával, Dávid Gyulával és Egyed Péterrel a Bulgakov Kávéházban csütörtökön, december 7-én 18 órától. Házigazda: Karácsonyi Zsolt. Ugyanakkor bemutatják az Erdélyi Híradó és az E-MIL közös kiadványát: a Békében, Háborúban, Bontakozó kommunizmusban című tanulmánykötet a tavasszal zajlott Fodor Sándor emlékkonferencia előadásait tartalmazza.
IRODALMI TEHETSÉGGYÁRTÁS KOLOZSVÁRON
Kerekasztal-beszélgetésre és vitaestre hívja a kolozsvári közönséget a Láthatatlan Kollégium csütörtökön, december 7-én 19:30 órától a kolozsvári Tranzit.ro nagytermében (Brassai Sámuel u. 5. sz.). A beszélgetés témája a kolozsvári irodalmi tehetséggondozás és kritikai közeg, meghívottak André Ferenc slammer, szerkesztő, Adorjáni Panna dramaturg, Balázs Imre József egyetemi docens és Vass Csaba költő. Juhász-Boylán Kincső és Györfi Tünde Edina moderátorokkal az alábbi kérdéseket járják körül: Mit értünk tehetség alatt? A kortárs pedagógia szemszögéből vizsgálva releváns kategória-e ma? A művészeti nevelés beavató „rítusai” szükségesek-e a fiatal alkotó fejlődése szempontjából? Milyen mértékben elitista diskurzus az irodalmi? Kinek, milyen rétegeknek szól/szólhat az irodalom? A kolozsvári irodalmi közeg zártsága: mennyire függ az érvényesülés a személyes ismeretségektől, illetve mennyire csak ezektől? Hogyan definiálnánk az irodalmi sikert? Leírható, tipizálható az átlagos kolozsvári tehetség? Hogyan beszélhetünk egy induló szerző műveiről? Milyen lenne egy ideális kritikai közeg? Van-e közös nyelv, amin irodalomról beszélhetünk?
ADVENTI KÖNYVVÁSÁR SZILÁGYSOMLYÓN
December 8-án, pénteken 17.30 órakor kezdődik a szilágysomlyói EMKE Magyar Házban az idei adventi könyvvásár. Ez alkalommal avatják az udvaron elkészült fedett közösségi teret, majd a szerzők jelenlétében bemutatják Cs. Kovács Katalin, Csinta Samu és Nánó Csaba közelmúltban megjelent könyveit. Az adventi program keretében Szabó Vilmos emlékkiállítás nyílik és rövid programmal jelentkezik a szilágysomlyói EMKE Játékakadémia nevű amatőr színjátszócsoportja. A könyvvásáron alkalom nyílik beszélgetésre és dedikálásra is. Szabadság (Kolozsvár)

Fel kellene nőnünk Arany Jánoshoz – Szilágyi Márton irodalomtörténész az életműről és annak kutatásáról
A kolozsvári bölcsészkaron mutatták be elsőként Szilágyi Mártonnak, az ELTE tanárának, elismert irodalomtörténésznek, Arany-kutatónak a Kalligram Kiadónál megjelent, „Mi vagyok én?” – Arany János költészete című monográfiáját. Szilágyi Márton a csütörtöki bemutatót megelőzően a Krónikának többek között elmondta: másként kezdődik az Arany-életmű, mint ahogy eddig tudtuk.
– „Mi vagyok én?” – Arany János költészete című monográfiáját elsőként a kolozsvári bölcsészkaron ismerhette meg a közönség. Milyen tekintetben hoz újat a kötet, amely a költő születésének bicentenáriuma apropóján szervezett emlékévben látott napvilágot?
– Az volt a célom, hogy olyan műelemző könyvet próbáljak írni, amely elsősorban Arany epikus és lírai műveire koncentrál, műelemzések sorozatából épül föl, és nemcsak a szakma, de a nagyközönség számára is érdekes lehet. A szerkezet is ezt tükrözi:
az elején egy fejezet Arany társadalmi státusváltozásait próbálja áttekinteni: nem az életrajzot újramondani, hanem azt, hogy miképpen jutott el a nemzeti költői státuszig. Utána műelemzések következnek, az első felében az epikus művekről, a másodikban az úgynevezett kisebb költeményekről. A kötet újdonságát az adja, hogy olyan szövegekről is igyekeztem beszélni, amikről nem szokás az Arany-életmű kapcsán. Külön fejezetben foglalkoztam A dévaványai juhbehajtás című művel, amit sokáig nem tekintettek Aranyénak. A szöveg, ami voltaképpen egy falucsúfoló, feltehetően Kisújszálláson keletkezett, ahol az 1830-as években Arany tanítóként működött.
„Azért jelentős ez a szöveg, mert ha figyelembe vesszük, akkor másként kezdődik az Arany-életmű, mint ahogy eddig tudtuk, vagyis nem az első Arany-szövegnek tekintett Az elveszett alkotmánnyal, hanem jóval korábban és más műfajjal.
– „Mi vagyok én? Senki Pál, Egy fájó gép, mely pipál” – ez a rövidke Arany-szöveg ihlette a kötet címét?
– Ez is. Arany maga ezt az élete végén írott kis szöveget nem tekintette önállóan publikálható versnek. Azért fontos, hogy ez a kötet címadója, mert egy másik Arany-szöveghez vezet el: „S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék”. Számomra az volt érdekes, hogy miként lehet ezt a két sort egymásra vetíteni. Amikor Arany élete végén megírja fájdalmas kis szövegét, voltaképpen visszautal arra a korábbi sorra, amely költői indulásában fontos szerepet játszott, a Petőfi episztoláját megválaszoló saját versére. A Mi vagyok én? kérdésre adott két válasz pedig gyökeresen eltérő: először az, hogy „egy népi sarjadék”, élete végén pedig, hogy „Senki Pál”.
– Petőfiről szóló tanulmánykötetet is szerkesztett nemrég, amelynek címe a költő „Ki vagyok én? Nem mondom meg” verssora. Tekinthető a két cím a Petőfiről és Aranyról szóló kötetek egyfajta felelgetős játékának?
– Nyilván. Amikor Arany fölteszi ezt a kérdést, hogy „Mi vagyok én?”, ott van a fülében Petőfinek ez a verse, hiszen nagyon alaposan ismerte életművét és magát a költőt is, így a kérdés egyfajta Petőfi-allúzió is. Engem az eltérés izgatott: az Arany által megfogalmazott mindkét önképnek megvan a maga hitele és poétikai következménye, de ifjúkorában ez morális, származásbeli kérdés, élete vége felé pedig egzisztenciális számvetés.
A Petőfi-tanulmánykötetet egyébként 2014-ben szerkesztettem, apropója az volt, hogy megnyílt egy újrarendezett Petőfi-kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol felkértek, hogy legyek a szakmai forgatókönyv összeállítója, aztán a múzeum szeretett volna egy tanulmánykötetet. Szép és érdekes feladat volt, hogy több évtized után újabb, Petőfiről szóló tanulmánykötetet kellett összeállítani, mert ez utoljára az 1970–80-as években volt divat.
– Arany esetében ez hogyan alakult, főként az emlékévnek köszönhetően lendült fel szóló kiadványok megjelentetése, munkásságának kutatása?
– Nem önmagában az emlékévnek, hanem annak, hogy volt néhány szakember, aki idejekorán számot vetett azzal, hogy közeleg a bicentenárium, amit megfelelően elő kell készíteni. Az Arany-életmű kritikai kiadását Korompay H. János indította újra, aki az Akadémia irodalomtudományi intézetében dolgozik. Egy kötet már megjelent: Hász-Fehér Katalin rendezte sajtó alá Arany lapszéli jegyzeteit a Nagyszalontán található hagyatékból. Az évfordulóra két tanulmánykötet is kitalált, az egyik Arany és a világirodalom kapcsolatáról szól, a Cieger András szerkesztette másik kötet Arany életművének művelődéstörténeti olvasatait tekinti át, és mindkettő fontos kiadvány.
Komoly eredmény, hogy rengeteg szerzőt sikerült meggyőzni, hogy Arannyal foglalkozzon, így a kutatás nem áll rosszul. Jelentősek az évforduló alkalmával napvilágot látott tematikus folyóiratszámok, sok anyag gyűlik föl.
Ez azért is lényeges, mert azt hihetjük, hogy mindent tudunk már róla, de most derül ki, hogy mennyi mindent nem, és mennyi mindent kell még elvégezni.
– Visszatérve a kritikai kiadásra, miért is van szükség rá?
– Ideje rendet teremteni Arany életművében, merthogy nincsen rend, a kritikai kiadásban pedig minden művel el kellene számolni. Az 1950-es években, a kritikai kiadás indulásakor épp a legfontosabb rész, az első 5-6 kötet előkészítése nem történt kellően átgondolt formában. Az is fontos, hogy Vojnovich Gézának, aki akkor sajtó alá rendezte a műveket, nem volt lehetősége, hogy például Nagyszalontán kutatásokat folytasson, most viszont mód van erre. Lehetőség nyílik arra is, hogy a Magyarországon őrzött kézirathagyatékhoz hozzávegyük azt, amit Erdélyben őriznek. Például a kolozsvári egyetemi könyvtár kézirattárában találtam egy olyan Arany-kéziratot, amelyet hosszú évtizedek óta nem háborgatott senki, holott kiemelt jelentőségű. Kéziratos kötet, amelybe a költő bemásolta az 1856-os Kisebb költemények anyagát. Olyan szöveg, ami homlokegyenest más lehetőségeket ad a kritikai kiadásnak.
– És mikorra készülhet el az új kritikai kiadás?
– A távlatokat azzal jelezném, hogy az 1950-es években indult el a kritikai kiadás, és hivatalosan 1-2 éve fejeződött be. A helyzet azóta kicsit romlott, mert a számítógépes és nyomdai feltételek ugyan javultak, de a bevonható szakemberek száma csökkent. Ebből a szempontból nem biztos, hogy kevesebb idővel kell számolni, de most már remélni lehet, hogy néhány éven belül kézbe vehető, asztalra tehető kötetek születnek. A feladatok ki vannak osztva, az én reszortom Arany költői életművének 1850-ig terjedő legelső időszaka. Olyan kötetek is várhatók, mint például Arany kéziratos dalgyűjteményének kiadása: egyrészt a költő is szerzett dallamokat, másrészt le is jegyzett meglévőket. Az elképzelés az, hogy hangzóvá teszik, Csörsz Rumen István előadóművész a teljes dallamokat eljátssza, így majd felvételről meg is lehet ezeket hallgatni a kiadás kiegészítéseként.
– Kutatják az Arany család mesegyűjteményét is, készül a kritikai kiadás. Mesélne erről?
– Tulajdonképpen két fiatal néprajzos, Gulyás Judit és Domokos Mariann dolgozik azon, hogy megjelenjen kritikai kiadásban az Arany László-féle népmesegyűjtemény. Bizonyítani lehet, hogy Arany László a meséket édesanyjától és nővérétől, Juliskától gyűjtötte. Ilyenformán a családi meseanyag válik megragadhatóvá, ami annál is érdekesebb, mert van egy olyan Arany-mese, ami ebből a hagyományból nő ki, a Rózsa és Ibolya, a költő ezt feltételezések szerint a felesége révén ismerte.
Arany és a folklór kapcsolata egyébként rendkívül sokrétű.
Ha az ember belemélyed az életművébe, szinte beleszédül, hogy milyen hihetetlen világirodalmi, populáris irodalmi, népköltészeti és magyar irodalmi kapcsolatrendszer sejlik föl, ezeknek a bontogatása is a kritikai kiadás feladata.
– Az Arany-emlékév keretében rengeteg kezdeményezést indítottak, sokszor elhangzik, hogy a rendkívül gazdag életművel rendelkező költő voltaképpen a kortársunk. Ön, aki kortárs irodalommal is behatóan foglalkozik, miként látja ezt?
– Nem Aranyt tiszteljük meg azzal, ha azt mondjuk, hogy kortársunk, inkább nekünk kellene felnőnünk hozzá. Életműve mérhetetlenül gazdag hagyományt jelent, amit meg kéne érteni, be kéne építeni a mindennapjainkba, mi lennénk ezáltal gazdagabbak. Szintén fontos, hogy a magyar irodalomban ő az, akinek a legdúsabb a hatása és legszerteágazóbb a kapcsolatrendszere.
Az évforduló alkalmával az Országos Széchenyi Könyvtár rendezett egy kiállítást, amely az Aranyra később reflektáló magyar irodalmi alkotásokból áll. Megható, hogy Aranytól alkatilag gyökeresen különböző költők nyilatkozataiból arra következtetni, hogy úgy érezték: számukra Aranytól indul el valamiképpen az irodalmi időszámítás. Ilyen például Petri György is, vagy Orbán Ottó, aki azt írta, hogy „ha emberi alakban akarom magam elé képzelni az istent, az csak olyan lehet, mint az öreg Arany János” – és mondja ezt egy vallástalan költő.
Aranyban minden nemzedék és minden alkotó újra és újra fölfedez valamit, ami máshol nem található meg az irodalomban, és ez a folyamat jelenleg se állt meg. Tehát az évfordulónak a szépirodalmi hozadéka azt mutatja, hogy rendkívül erős ösztönzést jelent Arany, roppant gazdag az életmű, rengeteg réteget meg lehet benne találni. Például egyre erősebben látszik a játékos rögtönzéseiből, alkalmi verseiből kibomló költészetének hatása, amely rendkívül dinamikus.
Arany persze kortársunk, mint ahogy minden klasszikus a kortársunk voltaképpen, és mi vagyunk megtisztelve, hogyha ez az életmű kortársként fogad el bennünket.
Az emlékév hozadékairól szólva: egy ilyen kezdeményezés mindig emlékezetpolitikai esemény is, és az minősíti, ami utána fennmarad. Ha sikerül egy emlékévet arra fordítanunk, hogy szövegkiadások, értelmezések, tanulmányok, monográfiák szülessenek, amelyek kijelölik a majdani kutatás irányait, és a későbbiekben is felhasználhatók, akkor azt mondhatjuk, hogy elérte célját. Úgy látom, hogy az Arany-év sok ilyen anyagot fölhalmoz, és ilyenformán nem lesz vége a naptári év elmúltával.
– Vendégtanárként oktat idén a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán 18–19. századi irodalmat. Mi a benyomása, a hallgatók miként viszonyulnak az Arany-életműhöz?
– Nem állunk rosszul, az életmű képes érdeklődést kelteni, de meg kell találni a módját, hogy elevenné, megszólíthatóvá tegyük az anyagot. Az nem működik, ha közhelyeket mond az ember, illetve megpróbál olyan frázisokkal élni, amikkel az elmúlt évtizedekben Aranyt illették. Meg kell találni a kérdésirányt, ami az egészet izgalmassá teszi, és Aranynál még inkább meg lehet találni, mint más 19. századi alkotók, mondjuk Vörösmarty esetében.
Egyébként a korszak szakirodalma szempontjából sok minden még szövegszinten sincsen elrendezve, nincs befejezve a Vörösmarty-életmű kritikai kiadása, a Petőfi-életmű legújabb kritikai kiadása, Jókaié sincs. Sok a teendőnk még, és ez közös felelőssége a magyarországi és erdélyi szakmának egyaránt. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Kolozsváron komoly irodalmi lehetőségek vannak
Beszélgetés Szilágyi Márton irodalomtörténésszel
Szilágyi Márton az ELTE egyetemi tanára, tanszékvezető, az MTA doktora, ismert irodalomtörténész, októbertől a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának vendégtanára. Legújabb kötete a Kalligram Kiadónál jelent meg, Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából „Mi vagyok én?” Arany János költészete címmel. A szerző szívesen mesélt a Szabadságnak munkájáról, az újragondolt Arany-képről, a régi szövegek újszerű megközelítéseiről, életművek arcainak megváltozásáról. A beszélgetésből az is kiderül, hogy milyen kincseket rejt Kolozsvár egyetemi könyvtára, és mindez hogyan változtatja meg az Aranyról eddig kialakult képünket. Szilágyi Márton az újraindult Arany János kritikai kiadás résztvevője, amely formabontó jellegével a magyar nyelvterületen megjelent kritikai kiadások megújítója lehet.
– Miben különbözik a kötetben bemutatott Arany-kép az eddig ismert Arany-ábrázolásoktól?
– Több különbség is van, az egyik, hogy részben más szövegekről beszél, mint amiről az Arany-kötetek beszélni szoktak. Például az epikus műveknek a bemutatását egy olyan szöveggel kezdi, amelyet sokáig nem tartottak Arany életművébe tartozónak, ez A dévaványai juhbehajtás című fiatalkori szövege. A másik, ami szokatlan, hogy én viszonylag nagy terjedelemben foglalkoztam Aranynak a közköltészethez való viszonyával, illetve az alkalmi verseivel. Külön figyelmet szenteltem azoknak a töredékeknek, amelyek például az 1850-es évek elején keletkeztek. Ezek nem kész művek, így nem igazán foglalkoznak velük az Arany-monográfiák. Igyekeztem olyan szempontokat találni az életműhöz, amelyek újszerűek, és kölcsönöznek a kötetnek egyfajta egyediséget.
– A kötetben olyan szövegek elemzése is megtalálható, mint például a Toldi, amelyet már számos alkalommal elemeztek. Melyek voltak azok a szempontok, amelyek kapcsán teljesen új irányból közelítette meg Arany művét?
– A Toldi valóban hosszú idő óta kötelező iskolai olvasmány. Meggyőződésem szerint ez a szöveg rendelkezik egy transzcendens horizonttal, és voltaképpen az isteni gondviselésnek a működését írja le. A bűnbeesés, a megbánás és a megbocsájtás ösvényein halad át a főhős. Ez a próbatételes út eljut odáig, hogy teljesül az a vágya, ami a mű elején megfogalmazódik, a gondviselés segítsége többször is nyilvánvalóan megmutatkozik a sorsában. Például amikor az üldözői közül az Isten haragja agyonüt egy hajdút. Itt nem egyszerűen egy szóképről van szó, mert Arany az Isten szót következetesen nagybetűvel írja ebben az esetben, tehát a jelzés teljesen egyértelmű, maga az Isten avatkozik be Toldi sorsába. Ha ebből az irányból gondoljuk végig a Toldit, akkor nagyon sok minden más fénybe kerül.
– A bevezetőben számos bizonytalanság és kétely merül fel önben, hogy valóban újszerű lehet-e ez a kötet, közben pedig végig jelen van a remény is. Bár csak nemrég jelent meg a könyv, az eddigi visszajelzések alapján beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket?
– Talán igen. Olyan részekből áll össze, amelyekből néhány korábban már megjelent és kezdenek beépülni a szakirodalomba. Az említett kétely azt jelenti, hogy az ember soha ne legyen magabiztos, ha valamit elkezd, mert nem biztos, hogy be tudja fejezni. De végül is sikerült, és a könyv megjelenhetett a költő születésének 200. évfordulója apropóján meghirdetett emlékévben. Az Arany-szakirodalom egyrészt hatalmas, másrészt Aranynak is központi szerepe van a magyar irodalmi műveltségben és közgondolkodásban, tehát ilyen esetben jó, ha az ember szerény, és nem akar túlságosan nagyot fogni.
– Az Aranyén túl milyen életműveknek az arca változott meg látványosan az utóbbi években?
– Én alapvetően a 18–19. századi magyar irodalommal foglalkozom, tehát a példáimat is ebből az időszakból hoznám. Ami szerintem a leglátványosabban megváltozott az utóbbi években az Jókai. Az ő esetében az utóbbi időszakban olyan konferenciák, tanulmánykötetek, és különálló tanulmányok jelentek meg, amelyek szinte teljesen átrajzolták a nagy mesemondóról, az öntudatlan és naiv elbeszélőről kialakult képet. Ezek még nem álltak össze nagy értelmezésekké, bár van néhány kísérlet rá. Hasonló impulzust kapott például a Petőfi-kutatás is. Kerényi Ferenc Petőfi könyve rendkívül jelentős mű, és teljesen átrajzolja a Petőfiről eddig gondoltakat, és össze is foglalja azokat az eredményeket, amelyek az utóbbi évtizedekben születtek. Nekem megadatott a lehetőség, hogy 2014-ben szerkeszthettem egy Petőfiről szóló tanulmánykötetet, ez hosszú idő óta az első tanulmánykötet volt, és ebben is nagyon sok izgalmas értekezés látott napvilágot. Voltaképpen egy olyan szerző van, akiről kellene hogy legyen valami újdonság, ez pedig Vörösmarty. Itt szintén nagyon izgalmas kérdések vetődhetnek fel, de ez a folyamat épp csak elindult.
– Ön az Arany János kritikai kiadás résztvevője, amelyben sajtó alá rendez egy kötetet. Mit vár az újraindult kritikai kiadástól?
– Azt mondhatná az ember, hogy minek egy új kritikai kiadás, amikor már létezik egy. Ennek ellenére úgy vélem, azért fontos egy új kritikai kiadás, mert még mindig nincs rend az Arany János-életműben. Az 1950-es években elinduló kritikai kiadás első hat kötete, amely Arany költői műveit tartalmazza, és amelyet Voinovich Géza rendezett sajtó alá, még tisztességes jegyzetekkel sincs ellátva, ugyanis Voinovich már idős volt, éppen ezért talán sietnie kellett a munkával. Ha valaki szeretne segítséget kapni egy Arany elbeszélő költeménynek vagy egy lírai versnek a megértéséhez, akkor ezt a kritikai kiadástól nem kapja meg. Azóta előbukkantak új szövegek, például az előbb emlegetett A dévaványai juhbehajtás nem szerepel a kritikai kiadásban. Még idén is jelent meg kiadatlan Arany-szöveg az egyik irodalmi szakfolyóiratban, amely egy fiatalkori prédikációja. Bizonytalan az életműnek a kronológiája is. Ezek mind olyan tényezők, amelyek indokolják azt, hogy készüljön egy új kritikai kiadás, amelyik végre rendet tesz az időrend, a szövegek pontossága, a jegyzetek és egyáltalán a szakirodalmi beágyazottság szempontjából az Arany-kutatásban. Olyan egész kötetnyi terjedelmű szövegek vannak, amelyek kritikai kiadásban eddig még nem jelentek meg, mint például Arany János dalgyűjteményének a kiadása. Élete végén lejegyezte azokat a dallamokat, amelyekre fiatal korából emlékezett. Ezt Kodály Zoltán adta ki, amely nagyon jó kiadvány, csak azóta nagyon sok mindent tudunk a dallamokról is, meg a szövegekről is, amiről ő még nem tudhatott. Az egyik sajtó alá rendező, Csörsz Rumen István olyan módon szeretné ezt megvalósítani, hogy ne csupán a kritikai kiadásban jelenjenek meg ezek a szövegek és dallamok, hanem hogy legyen egy hangzó kritikai kiadás is. Följátssza a zenekarával – mert ő aktív zenész is – ezeket a dallamokat, hogy az is tudja követni, aki esetleg nem tud kottát olvasni. A kritikai kiadásnak ez is egy új lehetősége, ami valóban új értelmet ad ennek a régi műfajnak. Ez egyszerre folytatója és megújítója lehet azoknak a kritikai kiadásoknak, amelyek eddig megjelentek magyar nyelven.
– Hogy érzi magát vendégtanárként Kolozsváron? Milyen érzés, hogy itt mutatják be először az Arany Jánosról írt kötetét?
– Ez számomra nagyon kedves gesztus, mert Arany János ide is tartozik, és nagyon hálás vagyok, hogy az egyetem erre módot adott, hogy a bemutató itt megtörténhet. Azért is különösen fontos Kolozsvár ebből a szempontból, mert éppen mióta itt vagyok vendégtanárként, a kolozsvári egyetemi könyvtár kézirattárában találtam egy olyan Arany-kéziratot, ami régóta itt van ugyan, de a kutatás eddig nem igazán fedezte fel, és ami szerintem teljesen átrajzolja az Arany Jánosról szóló képet. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tulajdonában volt, egy bekötött kötet, amelybe Arany János az 1856-ban megjelent kisebb költeményei teljes anyagát bemásolta, illetve bemásoltatta. Tehát részben autográf Arany-kéziratokkal van tele, és számos olyan Arany-vers található benne, amelynek korábban nem ismertük a kéziratát. Másfelől pedig Arany másoltatta a tanítványaival a verseket, de azokat is utólag átnézte, és saját kezűleg javította. Ez a kötet azért izgalmas, mert voltaképpen ez az előképe a Kapcsos könyvnek, ahol ugyanúgy egy könyvbe másolta be Arany a verseit, és ez alapján például a kritikai kiadást teljesen más oldalról lehet megközelíteni, hiszen rendelkezünk Arany-kéziratokkal. Ez itt lapult az egyetemi könyvtárban, hogyha nem jövök ki vendégtanárnak, akkor valószínűleg nem is fedezem fel.
– Miért tartja fontosnak Erdélyt és Kolozsvárt szakmailag?
– Itt valami hihetetlen bőségben állnak rendelkezésre olyan kéziratok és régi kiadványok, amelyek a magyar irodalomtörténet számára alapvetőek lehetnek. Az utóbbi időben egyre jobbak a feltételek arra, hogy ezekhez hozzáférhessünk. Attól függően, hogy az ember melyik korszakával foglalkozik az irodalomnak, akár régi magyar irodalommal, akár a 19. század második felével vagy a közbülső századokkal, mindenféleképpen talál olyan kéziratos és akár kiadott, egykori sajtótermékekben megjelent szövegeket, amelyek nélkül nem lehet a folyóiratokat vagy éppen a kéziratokat igazán megérteni. Ezenkívül vannak itt olyan erdélyi kollégák, irodalomtörténészek, akik egyrészt rendkívül fontos munkát végeznek, másrészt pedig a velük való szakmai kapcsolat és konzultáció tágítja az ember ismereteit. Szerintem itt rendkívül komoly lehetőségek vannak. Föl kell fedezni ezeket a lehetőségeket és a későbbiekben kiaknázni. Kénesi Kinga / Szabadság (Kolozsvár)

„Bearanyozta a napot az Aranyfeszt”
A címbeli idézet egy diák értékelése a szombaton Kolozsváron lezajlott Aranyfeszt országos diákvetélkedő döntőjéről, és nagyszerűen kifejezi az első alkalommal megrendezett program sikerét és népszerűségét. Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából szervezte a vetélkedőt az RMDSZ kulturális és társadalomszervezési főosztálya 7–8. osztályos diákoknak, és a több szakaszból álló verseny utolsó fordulójára, a résztvevő csapatok munkájának kiértékelésére került sor a hétvégén a Tranzit házban: délelőtt csoportos tevékenységet tartottak rajz- és irodalomoktatással, közös verseléssel, délután csapatokra osztva balladai jeleneteket kellett rögtönözniük, majd az Erdély kilenc megyéjéből érkezett 18 csapat bemutatkozó videóját vetítették le, ezt követte a nyertesek ismertetése, majd koncert zárta a jól sikerült rendezvényt.
Még októberben hirdette meg középiskolás diákoknak szánt vetélkedőjét az RMDSZ kulturális és társadalomszervezési főosztálya, és Arany János születésének 200. évfordulójára gondolták ki a feladatokat is, az újszerűségre és főleg a kreativitásra helyezve a hangsúlyt: például karikatúrát kellett rajzolniuk a nagy költő egy általuk kedvelt művéről vagy szereplőjéről, továbbá antológiát kellett készíteni kedvenc Arany János-művekből, szerelmesverset írni Arany-stílusban, és Arany nevében kellett levelet írniuk. Ezeket pontozva döntött a zsűri arról, hogy mindegyik megyéből melyik városi és vidéki iskola juthatott tovább, tehát vehetett részt a Kolozsváron megszervezett utolsó fordulón, amely szintén bővelkedett változatos és ugyanakkor szórakoztató tevékenységekben. Több mint 70 csapat jelentkezett a versenyre, és végül kilenc megyéből 18 csapat, több mint 80 diák és kísérő tanáruk jöhetett el Kolozsvárra a december 8–10-e közötti programokra.Szombaton a Tranzit házban workshopokkal kezdődött a csoportos foglalkozás: Márton Evelin írónő az írás folyamatában történő karakterépítésről mesélt, Balázs Imre József költő, író szintén az íráshoz kapcsolódóan „árult el” tippeket és trükköket, László Noémi költő a versek „megfoghatóságáról” mesélt, Kulcsár Árpád költő a sajtó- és irodalmi nyelv közötti kapcsolatról magyarázott, Könczey Elemér grafikus pedig népszerű bemutatót tartott karikatúrarajzolásból. Ezt követően a diákok megismerkedhettek Lupescu Katával, akivel László Noémi beszélgetett arról, hogy milyen 15 évesen írónak lenni, hogyan viszonyul ehhez a családja és környezete, miként éli meg saját történeteit, milyen a viszonya szereplőivel.Kiss Judit Ágnes magyarországi költőnő a délutáni foglalkozást vezette le nagyszerűen és ötletesen, mindenkit megnevettetve: a diákokat kilenc csapatra osztotta, és három balladából kellett röviden előadniuk, de mai, hétköznapi helyzetekbe képzelve. A walesi bárdokból, Szőke Panniból és az Ágnes asszonyból játszottak el jeleneteket a diákok rendkívül ötletesen, bátran, sok humorral, mindenki figyelemmel és élvezettel követte a másik előadását.Ezt követően került sor a résztvevő csapatok által elkészített bemutatkozó videók levetítésére, amelyek mindegyike úgyszintén tele volt ötletességgel, szójátékkal, humorral. Ezekben meséltek a diákok magukról, településükről, iskolájukról, az irodalomhoz való kötődésükről, Arany Jánosról, hobbijukról, elképzeléseikről. A részvételi okleveleket mindegyik résztvevőnek Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke adta át. A szervezők megkértek mindenkit, hogy röviden mondja el véleményét a vetélkedőről. A diákok rövid értékelése jól jellemezte az ilyen jellegű rendezvények lényegét és értelmét: tetszett mindenkinek a kreativitás, az egymással ismerkedés lehetősége, kiemelték a csapatmunka fontosságát, a feladatok érdekessége lekötötte őket. Érdemes idézni tőlük: „bearanyozta a mai napunkat az Aranyfeszt”, „végre egy olyan verseny, ahol magunkat adhattuk”, „minden perce aranyat ért”, „jó volt másképp, játékosan tanulni”. Hegedüs Csilla úgy fogalmazott, az egyik legsikeresebb diákvetélkedőt szervezték meg a munkatársai, Újvári Dorottya és Molnár Bea. Az elmúlt hetek munkáját a szakmai zsűri részéről Kiss Judit Ágnes és Márton Evelin értékelte. A beküldött munkákkal összegyűjtött pontokkal, és a szombati közös tevékenységet is értékelve az első helyezett a csíkszépvízi Nyírő József Általános Iskola csapata lett (irányítótanár Tamás Tünde magyartanár, csapattagok: Erőss Nóra, Erőss Izabella, Deák Dorottya, Lakatos Krisztina, Balázs Bence). A nyertesek díja egy brüsszeli tanulmányút, amelyet Winkler Gyula európai parlamenti képviselő ajánlott fel. A második díjazott a Küküllődombói Ádámosi Általános Iskola csapata (irányítótanár Fülöp Erika Anna, csapattagok: Tóth Gabriella, Miklós Renáta, Barabás Norbert, Bényi Erik Csongor), és hasonló pontszámmal a harmadik pedig a marosvásárhelyi Liviu Rebreanu Általános Iskola csapata lett (irányítótanár Majláth Gabriella, csapattagok: Fazakas Csongor, Forró-Bathó Eszter-Anna, Henter Szende, Szabó Júlia Emese, Szász Szonia), ők az Idea könyvtér könyvcsomagját kapták.
Hegedüs Csillát a vetélkedő ötletéről, a sikeresség kulcsáról, valamint a folytatásról is kérdeztük. Szerinte a felnőttek sokszor nem mérik fel eléggé azt, hogy mennyire ötletesek és kreativak tudnak lenni a gyerekek, és ahhoz, hogy szeressék az irodalmat, tudjanak érdeklődni adott téma iránt, az is kell, hogy ne feltétlenül az iskolai tanterv szerint tanuljanak, ami merev, sokszor fantáziátlan. Meg kell engedni, hogy kedvük szerint értelmezzék az erdélyi magyar irodalmat. Nagyon élvezték a gyerekek, hogy teljesen formabontó volt a verseny, nem kellett magolni, de sokat kellett keresni az interneten, utánaolvasni. Fontosnak tartotta azt is, hogy egyformán kezelték a nagyvárosból és kisebb településről jelentkezőket, ezt érezték a diákok is, hogy kíváncsiak rájuk. Jövőre is folytatják majd a versenyt, hasonló módon a városi és vidéki iskolák megszólításával, a kreativitásra helyezve a hangsúlyt – a témát egyelőre nem árulják el, de lehet arra lesznek kíváncsiak, hogyan értelmezik a diákok a történelmünket. Szabadság (Kolozsvár)

„A magyar nyelv mindenre alkalmas” – Lövétei Lázár László költő díjairól, kedvenceiről
Lövétei Lázár László költő, műfordító, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője nemrégiben kapott díjairól, kedvencéről, Arany Jánosról, az Arany-emlékévről, a román és magyar irodalom közti átjárhatóságról, valamint a fordítás és lapszerkesztés vonatkozásairól beszélt a Krónikának.
– Mostanában megszaporodtak a díjaid: nemrég ítélték oda neked a 2018-as Balassi Bálint-emlékkardot, amit februárban adnak át, illetve te kaptad a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatának az év legjobb könyve díját Alkalmi című kötetedért. Hogyan értékeled az elismeréseket?
– Minden díjnak örülök, hiszen minden elismerés a szakma részéről érkező visszajelzésként értékelhető, hogy ti. figyelnek az emberre, nem sikkadnak el a mai betűdömpingben a dolgaink. Egyszóval: hogy van értelme az írásnak. Már csak az olvasókat kellene mozgósítani, hogy megvásárolják az Alkalmi itt-ott még föllelhető példányait.
Hogy a Balassi-emlékkard odaítélése esetében mennyire volt fontos az Alkalmi viszonylagos frissessége (alig egy éve jelent meg ez a kis kötet), azt nem tudom, de jövő év február 14-én (Bálint-napkor) meg fogom kérdezni a döntnököket! Amúgy is kíváncsi vagyok, hogy miért kellett ilyen korán bejelenteni a díjazott nevét, hiszen mire kézbe vehetem a szablyát, a török már Bécs alatt lesz! No de a viccet félretéve: valószínűnek tartom, hogy Lackó fiam fog örülni a leginkább, hogy végre lesz egy rendes kardunk, mert fakard rengeteg hányódik a kertünkben, s Lackó a teljes fegyverarzenált (fakardokat, pajzsot, pisztolyt, íjat, puskát, lándzsát) hajlamos szétszórni a fűben, így segítve kaszálgató apja munkáját. Hátha az igazi kardot majd jobban megbecsüli.
– Maradva az emlékkardnál: a Balassi nevével fémjelzett elismerést odaítélő grémium közölte, a te költészetedet tartja a 16. századi költő műveihez méltónak. Kritikusaid, méltatóid sokszor kiemelik, hogy a költészeted szorosan összefonódik a magyar lírai hagyományokkal. Te magad hogyan látod „belülről” ezt a kérdést? Mindig is a hagyományos felé fordult, ebbe az irányba tartott és tart továbbra is a költészeted?
– Talán érdemes itt megemlíteni, hogy Balassi tényleg az egyik nagy kedvencem. Évekkel ezelőtt például a csíkszeredai Corvina Könyvesház vezetője – felháborítónak találván a kies tájainkon is tomboló Valentin-napi őrületet – felkért, hogy tartanék egy előadást Balassiról, Bálint napkor, tehát február 14-én. Írtam is egy esszét Balassiról (ez az előadás éppen a Krónikában jelent meg!), s most, íme én kapom a végvári szablyát! Úgy tervezem, hogy ezt az esszét felolvasom majd a Gellért szállóban, remélem, nem kergetnek el, szablyástul. Bár akkor már lesz mivel védeni magam... Ami meg az általad említett kritikusokat illeti: örülnék, ha igazuk lenne, mert számomra tényleg fontos a költészeti hagyomány (legyen az magyar, vagy éppen latin), hiszen az organikus továbbépítkezést tartom a legszimpatikusabb útnak. Persze, az ellenkezőjére is van példa a magyar lírában: Kazinczy például addig erőltette a nyugat-európai verselést, hogy ma már egészen természetesnek tűnik, hogy jambikus verseket írnak a költőink. Nyilván, ehhez az is kellett, hogy a magyar nyelv mindenre (de tényleg mindenre!) alkalmas.
– Köztudott, hogy kedvenc klasszikusod Arany, úgy is fogalmaztál valahol, hogy a világ legnagyobb formaművésze volt. Esszésorozatod is jelent meg a két évszázada született költőóriásról, napvilágot látott a Széljegyzetek Arany Jánoshoz című köteted is. Honnan származtatod az Arany-életmű iránti erős vonzódásodat, megfogalmaznád, hogy miért éppen őt választottad kedvencedül?
– Kedvencet általában nem választani szokott az ember: vagy azzá lesz valaki, vagy nem. Arany János meg... hát igen! A minap láttam egy orosz „dokumentumfilmet” a TVR 3 csatornán, amatőr színészek adták elő Csehov A 6-os számú kórterem című remekművét. Mit mondjak, torokszorító volt. Mindezt csak azért említem meg, mert Arany nálam szorosan összefügg Csehovval. Arany-ügyben ugyanis én is teljesen átlagos olvasó voltam, egészen addig, amíg el nem olvastam alaposan, nagyon lassan Arany Kertben című versét. Akkor mondtam azt, hogy ha Csehov „kórterme” a világirodalom legkegyetlenebb prózája, akkor Arany Kertbenje a világirodalom legykegyetlenebb verse. Iszonyú dolgok vannak benne, kiráz a hideg, ha csak rágondolok is. Képzeljük el, hogy Vörösmartynál az emberfaj még csak „sárkányfog-vetemény”, Aranynál már „hernyó”! Nem tudom, hogy süllyedhet-e az ember ennél mélyebbre. Nos én ebbe az illúziótlan Aranyba szerettem bele, mondván, hogy aki olyan verset tud írni, mint a Kertben, azt érdemes alaposabban is megismerni. Azóta is vallom, hogy Arany nemcsak a „mondani tudása”, hanem a mondanivalója miatt is az egyik legnagyobb költőnk.
– Az idei év Arany-emlékév, ezért széltében-hosszában rengeteg minden hangzott el jelentőségéről, költészetéről, számos kezdeményezés igyekszik közel vinni életművét a fiatal korosztályhoz, kiemelve, hogy valójában kortárs költőről van szó, hiszen a 21. század gyermekeihez is szól. Miként látod, mennyire klasszikus és mennyire kortárs Arany?
– Talán annyit tennék hozzá, illúziótlanul, az imént már elmondottakhoz, hogy hamarosan vége lesz a bicentenáriumnak, s minden marad nagyjából úgy, ahogy az ünnepségsorozat előtt is volt, hiszen a fesztív jellegű ünnepségek épp a lényegről feledkeznek meg. Arról tudniillik, hogy olvasni kellene Aranyt, nem csak beszélni róla. Nemrég a Magyar Írószövetség karavánjának tagjaként hat székelyföldi középiskolában próbáltuk népszerűsíteni Aranyt, nem tudom, mekkora sikerrel. Volt zene, volt szavalat, én is okoskodtam egy sort, de hogy mi ment át, azt nem tudnám megmondani. Természetesen nem kell feladni, hanem igenis meg kell próbálni „megismertetni” Aranyt a fiatalokkal. Módszer van bőven, számomra az egyik legszimpatikusabb a Margócsy István-féle út. „Ha például gimnazistáknak szeretném »eladni« Aranyt – mondja Margócsy –, akkor valószínűleg a humorát emelném ki. Nemcsak a műveiben rejlő humort, hanem azt is, ami az irodalmon kívüli megnyilatkozásaiban érhető tetten. Például hogy szerkesztőként versekben figyelmeztette a szerző barátait, ha határidőig nem adták le a kézirataikat. Ebből a diákok is megérthetik, hogy Arany számára a versben való kommunikáció a világ legtermészetesebb dolga.” Arany „aktualitására” pedig legyen elég egyetlen példa: olvassa el mindenki (vagy olvassa újra) Arany Gondolatok a béke-congressus felől című, 1850-es versét...
– Költő és műfordító vagy, ugyanakkor a Székelyföld folyóirat főszerkesztője. A lap nagy sikernek örvend az olvasók körében. Mi a fő szerkesztési elved, illetve mi lehet a titka annak, hogy manapság népszerű lehessen egy kulturális havilap?
– Nincs „nagy titok”: egyszerűen igyekszünk komolyan venni saját magunkat is, meg az olvasókat is. S amennyire erőnk engedi, igyekszünk nem kánonkövetők, hanem kánonalakítók lenni. Annak ugyanis semmi értelmét nem látom, hogy tizenöt egyforma lap jelenjék meg a Kárpát-medencében magyar nyelven, ugyanazzal a szerzőgárdával, ugyanazzal az olvasóréteggel. S ami nagyon fontos: mozogni kell, meg kell mutatnunk magunkat, mert marketing ide vagy oda: a legjobb módszer még mindig az író-olvasó találkozó. Lehet szerkeszteni lapot elefántcsonttoronyban is, de akkor előbb-utóbb végzetesen elszakadunk az olvasóktól.
– Magyar–román szakon végeztél a kolozsvári bölcsészkaron, román szépirodalmat fordítasz magyarra, többek közt Mircea Cărtărescu, a Florian fivérek, Alexandru Vakulovski regényét, kortárs költők verseit is magyarítottad. Hogyan választod ki az írásokat, amiket átültetsz magyarra, és milyen kapcsolatban állsz a kortárs román szerzőkkel?
– A lefordítandó művek mindig megtalálják az embert, recept erre sincs, hogy miként történik mindez, de tényleg nem kell izgulni: fordítanivaló mindig kerül, hiszen a kortárs román irodalom (is) nagyon jó periódusát éli. Én meg szeretem tudni, hogy mi történik körülöttem. Lehet, hogy istenkáromlásként fog hatni, de őszintén mondom, hogy néha egy mezőségi „román” regény jobban érdekel (mert többet elmond rólunk, magyarokról és románokról), mint egy péterváradi „magyar” történet. Nem áll szándékomban újra fölfedezni a transzilvanizmust, egyszerűen ez van, és kész.
– Korábban azt nyilatkoztad a Krónikának, hogy szkeptikusak az írók a román és magyar kultúra közeledését illetően. Ez azt követően történt, hogy a Székelyföldnek a magyarok és románok kapcsolatát körüljáró, augusztusi lapszámát Bukarestben mutattátok be román írók jelenlétében egy kerekasztal-beszélgetésen. 1918. december elsejének centenáriuma közeledtével egyáltalán nem mondható felhőtlennek a román–magyar viszony. Hogyan látod, a két irodalom közti átjárhatóság megteremtése valamiképpen elősegíthetné a közeledést?
– Ha nem hinnék abban, hogy érdemes forszírozni ezt a kérdést, akkor eleve nem zaklattam volna magyar és román kollégáimat az augusztusi Székelyföldben megjelent ankéttal. Illúzióim természetesen nincsenek, pláne most, az 1918-as évforduló előestéjén. De csak azért, mert valakiknek nagyon jól jöhet, hogy hirtelen ennyire elszaporodtak a provokátorok, nekünk még nem kell beállni a köpködők közé. Kitombolják majd magukat, nagyon büszkék lesznek (csak tudnám, hogy mire!), aztán marad minden a régiben. És ez még a jobbik eset!
Lövétei Lázár László
1972-ben született Lövétén. Középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte a Tamási Áron Líceumban. Tanári diplomáját 1998-ban szerezte a kolozsvári BBTE magyar–román szakán. 1998 óta a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője, 2010 óta főszerkesztője. Csíkszentdomokoson él. Fontosabb verseskötetei: A névadás öröme (1997); Távolságtartás (2000); Két szék között (2005); Zöld (2011); Alkalmi (2017). Fordításkötetei: Mir­cea Cărtărescu: Lulu (regény, 2004); Filip Florian – Ma­tei Florian: Kölyök utca (regény, 2014); Alexandru Vakulovski: Hányinger utca (regény, 2015). Fontosabb díjai: a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díja, 1997; Déry-díj, 2005; Radnóti-díj, 2008; József Attila-díj, 2009; az Erdélyi Magyar Írók Ligája nagydíja, 2011. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Válságos időkben írt tanulmányt mutattak be
Tőkés László Kálvin és a kálvinizmus Erdélyben című könyvét mutatták be csütörtök délután a Tisztelgés az 500 éves reformáció előtt című rendezvényen, majd Luther Márton-emléktáblát avattak fel a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán.
A rendezvény a Partiumi Keresztény Egyetem énekkarának műsorával kezdődött el, a fiatalok Tóth Árpád Csillagoknak teremtője című énekét adták elő, Szopos Zoltán harmadéves egyetemi hallgató vezényletével. A könyvbemutató végén az Eperjesi Graduálból adott elő a kórus két karácsonyi éneket Antal Zsuzsa harmadéves zene szakos hallgató vezetésével, végül pedig, az emléktábla avatás végén Claude Goudimel 137. Zsoltára hangzott el.
Török Sándor egyházkerületi presbiteri főjegyző méltatta az először a nyolcvanas években napvilágot látott nyomtatványt. A könyv abban az időszakban jelent meg, amikor a vallás és a magyar történelem egyaránt tiltott téma volt. Tőkés László karizmatikus jelleme kellemetlenné vált egyházi és világi körökben, bűnnek számított éreztetni az igazságot és a református egyház vezetése is beállt abba a sorba „ahol Istennek már kevés hely maradt”.
A presbiteri főjegyző arra is kitért: ma is gondok vannak Európában a keresztény látásmóddal, a liberalizmus, ultraliberalizmus erőszakos, diktatórikus jellegénél fogva egyre inkább a kommunizmushoz válik hasonlóvá.
Az emlékezés
Pálfi József rektor, teológiaprofesszor megnyitóbeszédében az emlékezés pótolhatatlan mivoltát hangsúlyozta ki – a felejtés felbecsűlhtetelen károkat okoz, mondta el, s egyaránt érint egyént, családot, egyházi közösséget, népet. A 2017-es év Szent László, Arany János, végül pedig a reformáció üzenetét közvetíti, bár utóbbi rendkívüli gazdagságának csak egy részét sikerült kiemelni.
Váradnak méltán van joga emlékezni Kálvinra, mint forrásra, melyből meríthetünk, s mint útra, melyen haladhatunk – hiszen ez a város egyike azon központoknak, ahol a reformáció hamar megtalálta a helyét. Megemlítette Czeglédi György nagyváradi reformátort és elmondta, hogy a kálvini tanok 1557-től megtalálták itt helyüket, majd 1784-ben újra lehetett szervezni a református egyházat, építeni a korábbi alapokra.
Dr. Hermán M. János teológiai professzor, egyháztörténész méltatta a könyvet, mely 1985 sötétségében született, akkor, amikor Tőkés Lászlót üldözték, s munkanélküliként egy olyan státusba került, ahonnan „agyonüthették”. Ebben az időszakban jelent meg Sütő András Csillag a máglyán, s Egy lócsiszár virágvasárnapja című írása, az értelmiségiek áthallások során mondták ki azt, amit másképp nem lehetett. Zajlott a falurombolás, csalánkompótot árultak az üzletekben, nem volt só, gyufa, gyertya – ekkor írta Tőkés László dolgozatát, édesapja segítségével, a legkiválóbb művekből kiindulva. Egy olyan periódusban, amikor a hatalom nem viselte el, hogy Kálvinra emlékezzenek, Tőkés László publikálta is írását. A tanulmány nem kevesebb, mint 28 pont során lépi át a tiltások határát, mégsem követte megtorlás, „angyalok légiói őrizték meg”. Pedig Kálvint olvasni nem volt ajánlott, hiszen saját bűntetteire emlékeztette a rendszert – azt a rendszert, mely el akarta feledtetni, hogy az embernek lelke van és Isten színe előtt kell megjelennie. A könyv tömören, „miniatűr módon” érzékelteti, mi a fontos Erdélyben és a magyarság megtartásában, Kálvin tanítása elegendő ahhoz, hogy megmaradjunk a „keskeny úton”.
A jövendő
Bereczki András nyugalmazott lelkipásztor, a kiadvány szerkesztője a „jövőre való emlékezés” szerepéről szólt, méltatva a tömör, egységes, átfogó munkát, s egyúttal felvetve a kérdést: vajon mi lesz az elkövetkezendő ötszáz évben? Vajon lenne-e magyarság, ha nem lett volna Kálvin, s vajon lehet-e magyarság az elkövetkezendőkben, ha nem lesz magyar kálvinizmus. Kihangsúlyozta a kálvinizmus nemzetmegtartó szerepét, kitért a felekezeti oktatás fontosságára és a tömeges bevándorlás által okozott gondokra is – mint mondta, felmerül, hogy miként lesz ebből jövendő, azonban Isten gondolatai mások, mint a mi gondolataink, s Isten a történelem ura – török hódoltság is volt, szocializmus is volt, de mindebből kiút is adódott.
Válságos idők…
Dr. Vitéz Ferenc író, szerkesztő elmondta: Tőkés László könyve lényegre törő, megfellebbezhetetlen, tömör állításai szentenciákként hatnak, egyúttal a kötet a múltból a jelennek szóló üzenet, mely felhívja a figyelmet a kisebbségi lét missziójára.
Végül maga a szerző szólt az írásról, melyet traktátusnak nevezett – mivel könyvnek rövid, tanulmánynak viszont hosszú. Szükségét érezte, hogy ezzel adózzon a reformáció 500 éves évfordulójának, s hálaáldozatként teszi le az olvasó asztalára. Érdekes körülmények között, válságos időben született, abban az időszakban, amikor kiátkozták az egyházból, elvették palástját, kiközösítették. Kétségbeesett helyzetében nekiállt dolgozni, több dolgozatot írt, az egyik a kálvinizmus és a románság XVI, XVII századi kapcsolatát elemezte,válaszként egy dolgozatra, melyben a román egyházaknak a helyzeetéről a horthysta üldöztetés idején írt a szerző, „bicskanyitogató” módon. A jelen tanulmányt édesapja indíttatására írta, aki nyugati kapcsolatai révén kapott megrendelést rá. Németül is megjelent, s nagy meglepetésére a budapesti Teológiai Szemle is lehozta. Mint hozzátette, mindig is nagyon szeretett volna tudós teológus, vagy egyháztörténész lenni, de az élet nem engedte meg…
Kihangsúlyozta: a reformáció mindig erőt adott a szembeszálláshoz a hatalommal, az erőszakkal, minden korban meg kell harcolni ezt a harcot. Végül szólt az erdélyi reformációnak arról a sajátosságáról, hogy hozzájárul a erdélyi népek öntudatosodásához. Kiemelte a tordai vallásbéke szerepét is abban, hogy a különböző hitvallások békésen léteznek egymás mellett. Ez a fajta egyházi együttélés szolgálhatja leginkább nemzetünk javát, „így kell nekünk egymást erősítve és kiegészítve élnünk”…
A tanulmányt minden jelenlévő kézhez kapta, s mint megtudtuk, az elkövetkezendőkben különböző eseményeken, illetve Tőkés László EP-képviselői irodájában lehet majd hozzájutni.
Táblaavatás
A könyvbemutatót követően a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán Kurucz Imre berettyóújfalui szobrászművész Luther Mártonról készült alkotását avatták fel. Vitéz Ferenc avatóbeszéde során kiemelte a reformáció alaptanítását, melynek köszönhetően megújult az egyház, s egyúttal arra is kitért: Kálvin szerint a művészet is a Szentlélek ajándéka. Kuruc Imre is szólt az egybegyűltekhez – taglalta a dombormű szimbolisztikáját, s szólt a korábbi alkotásairól is. Mint elhangzott, ez a hatodik műve itt, s az elkövetkezendőkben a tordai vallásbéke 450.évfordulója alkalmából egy újabb alkotása gazdagítja majd e belső teret.
Végül Tőkés László és Pálfi József leplezték le az emlékjelet, mely a Kálvin Jánost ábrázoló dombormű mellett kapott helyet. Neumann Andrea / erdon.ro

A román király
Sajnáljuk ezt a kilencvenhat éves öregembert, aki végül is Lear királyként távozik az övéi közül, miután ezelőtt hat évvel jobb beszédet mondott a román parlamentben, mint bármelyik eddigi elnök.
A kilencvenes évek legelején, talán 1990 novemberében néhány napos svájci körúton voltam egy román ellenzéki küldöttséggel. Egy ottani alapítvány hívott meg minket, több svájci politikussal találkoztunk, és kisebb-nagyobb fórumokon is részt vettünk, ma is emlékszem egy népes közönség előtt lezajlott genfi vitaestre. Persze a résztvevők zömmel ottani románok és magyarok voltak, de a vita franciául folyt. Radu Câmpeanu szenátor, a Nemzeti Liberális Párt elnöke, Marcian Bleahu szenátor, az egyik környezetvédő párt elnöke és Gabriel Țepelea képviselő, a Román Nemzeti Parasztpárt alelnöke volt még rajtam kívül a küldöttségben. Szenátor voltam én is, más tisztségem nem volt, és valószínűleg azért esett rám a választás, mert beszéltem franciául.
Abban az időben még rendkívül gyenge volt az ellenzék a román parlamentben, ennek érzékeltetésére elég, ha felidézem, hogy a kormányzó Nemzeti Megmentési Front után a Romániai Magyar Demokrata Szövetség volt a második legnagyobb politikai szervezet a maga alig több mint hét százalékával. A parasztpártiak például csak a képviselőházba jutottak be, a liberálisok pedig ott voltak ugyan a szenátusban, de kevesebben, mint mi, és volt még néhány környezetvédő, illetve egyetlen független szenátor is, az alkotmányt kidolgozó bizottság egyik tagja, Antonie Iorgovan. Nagy szükség volt hát arra, hogy az ellenzék szolidaritását külföldön is minél gyakrabban bizonyítsuk, másrészt a Román Nemzeti Parasztpárt és akkor még a Nemzeti Liberális Párt is próbálta lemosni magáról a két világháború közti nacionalista múlt nyomait, és keresték az együttműködést az RMDSZ-szel.
Marosvásárhely márciusa után Nyugat-Európában is sokat számított a magyarokkal való jó viszony, kellett a szalonképességhez. Természetesen nekünk is szükségünk volt rájuk, hiszen akkorra már kiderült, hogy Ion Iliescuékkal nem tudunk zöldágra vergődni, miközben például Corneliu Coposut, a Parasztpárt elnökét én intelligens és karizmatikus, pártjának egykori nézeteit revideálni hajlandó, a román-magyar megegyezést nemzeti érdeknek tekintő politikusként ismertem meg. Minden vitánk dacára máig szimpátiával gondolok vissza rá, akárcsak Gabriel Țepeleára vagy a a párt későbbi elnökére, a szintén börtönviselt Ion Diaconescura.
Vitáztunk Svájcban is, nyilvánosan is, többek közt azon az említett genfi fórumon, de azt hiszem, az összbenyomás rólunk mégis az lehetett, hogy közösen keressük a kiutat Románia számára. Látogatásunk második vagy harmadik napján vendéglátónk, a meghívó alapítvány titkára valamilyen ürüggyel egyenként félrehívott minket, és megkérdezte, hogy hajlandók lennénk-e megállni Versoix-ban, találkozni Mihály királlyal. Nem nagy kitérő, tulajdonképpen útba esik. Ez a megálló természetesen nem szerepelt a hivatalos programban, hiszen Hohenzollern Mihály abban az időben még persona non gratának minősült Romániában. 1990 áprilisában megpróbált ugyan Zürichben repülőre szállni, hogy Bukarestbe utazzék, de ezt a román hatóságok valamilyen ürüggyel megakadályozták. Gondolom, akkor még beutazási vízumra lett volna szükség. Nem sokkal svájci látogatásunk után pedig, 1990. december 25-én ismét megpróbálkozott a romániai úttal, el is jutott kíséretével együtt Otopeni-re, sőt, gépkocsival elindultak Curtea de Argeș felé, de végül a csendőrség feltartóztatta őket, visszavitték a repülőtérre, és gyakorlatilag kitoloncolták őket.
Csak jóval később, 1992 húsvétján látogathatott haza Romániába az a férfiú, aki személy szerint is nagy bátorságról tett tanúbizonyságot 1944. augusztus 23-án, amikor elrendelte Ion Antonescu marsall letartóztatását és a hadsereg átállását. Huszonhárom éves fiatalember volt akkor, nyilván a körülötte levő román politikusok készítették elő a román nemzet huszadik századi történelmében sorsdöntőnek számító lépést, de azért a legnagyobb kockázatot ő vállalta. Sokat köszönhet Románia a Hohenzollern családnak már a tizenkilencedik század második felétől, amikor I. Hohenzollern Károlyt meghívták uralkodónak, és attól kezdődően a román állam sokkal szorosabban illeszkedett Európába, királyainak az európai monarchiákkal való szerteágazó kapcsolatait – a rokoni szálakat – kellőképpen kihasználva. Aztán 1947 végén a köztársaság kikiáltásával a még mindig csak huszonhat éves Mihályt megfosztották trónjától, és az országból is kiebrudalták.
Nekem, aki az ötvenes években voltam kisgyerek, a királyság már csak költészet volt, Arany János verséből, A walesi bárdokból, esetleg Petőfi Sándortól tudtam, hogy mit is érdemelnek a zsarnokok: „Akasszátok fel a királyokat”. Előttem van most is, az egyik gyereklap szép színes oldalain láttam gúnyképet a Hohenzollernekről: molyrágta palástban, ütött-kopott vulkánfíber bőrönddel (tudja-e még valaki, mi is az a vulkánfíber) érkezik a király Romániába, és kincsekben dúskálva, megrakott vonattal távozik ugyancsak ő, hiszen a karikatúra a történelmi idővel mérve amúgy sem túl hosszú életű dinasztiát egyetlenegy alakban jelenítette meg. Máig könyv nélkül tudom Horváth Imre minden bizonnyal nemcsak a hivatalos elvárásokat, hanem a korhangulatot is tükröző négysorosát (Neked tiszteleg): „Királyság volt s most Népköztársaság van. / Mit jelent ez? Figyeld az éneket: / a réginél még te álltál vigyázzban, / az új himnusz már neked tiszteleg.”
Mindent összevetve, az iskolában sulykolt kommunista ideológia mellé szüleink, nagyszüleink Kossuth-pártiságát, Habsburg-ellenségét is figyelembe véve, nem fűzött engem semmiféle kései nosztalgia a monarchiákhoz és ehhez a fiatalemberhez sem, akinek arcvonásait az akkor már értéktelen vasdarabokon, a forgalomból kivont százlejes érméken (román szóval „szutásokon”, ahogy a Székelyföldön mondták a régi pénzzel játszó gyermekek) láthattam eleget. Éppen ellenkezőleg: gyűlöltem mindenfajta privilégiumot, dühös republikánus voltam én is Petőfivel együtt, és mi tagadás, ma is az vagyok. Meggyőződésem szerint egyenlőnek kellene születnünk, de ma már azt is jól tudom, hogy nem születünk egyenlőnek. Privilégium lehet a hely, az idő és persze a vagyon, amelybe beleszületünk, és ezeket a különbségeket teljesen megszüntetni nem lehet, viszont kutyakötelességünk enyhíteni rajtuk, és ahol mód van rá, egyenlő esélyeket kínálni mindenkinek.
Nemcsak én, hanem a romániai közvélemény túlnyomó része is monarchia-ellenes volt még a kilencvenes években. Az alig összeomlott kommunista rendszer ideológiája egalitárius volt ugyan, de a hatalomgyakorlást minden szempontból a személyi kultuszra építette. Mi sem állt távolabb tőlünk, mint egy újabb személyi kultuszt támogatni, hívják bár alkotmányos monarchiának. A hajdanában még monarchista történelmi pártok is így voltak ezzel, ahogy én láttam. Elenyésző volt ezeken a pártokon belül is a monarchista áramlat, egy-két olyan közismert személyiséget leszámítva, mint például a neves színész Ion Caramitru.
Nem is értettem Ion Iliescut, miért ijedt meg, hogy Mihály haza akart látogatni. (Mert nyilvánvalóan az államelnök döntése volt, hogy nem engedték be a királyt.) Amikor aztán mégis beutazhatott, ki is derült, hogy semmiféle társadalmi megrázkódtatást nem okozott ez a látogatás. Nos, nem győzöm ismételni, nem vagyok monarchista, ráadásul a Hohenzollern-dinasztia sok jót a magyaroknak nem hozott az elmúlt másfél évszázadban. Ennek ellenére szívesen találkoztam Mihály királlyal. Némi lobbi-lehetőséget is láttam ebben, de főként kíváncsi voltam arra az emberre, akinek arcképére az egykor „szutásokról” emlékeztem. Habozás nélkül igennel válaszoltam az óvatos tapogatózásra, és így válaszolt Gabriel Țepelea és Marcian Bleahu is. Viszont Radu Câmpeanu nem vállalta a találkozót. Szapora szavakkal magyarázgatta, hogy éppen akkorra fontos interjút beszélt meg fontos újságírókkal, miközben mindannyian tudtuk, miről van szó: félt. Attól félt, hogy amennyiben otthon kitudódik, politikai esélyeit csökkenti egy ilyen találkozó. Igen, az emigrációból hazatért Radu Câmpeanut egy egészen rövid ideig karakán disszidensnek gondoltam, aztán közelebbről megismerve, rá kellett jönnöm, meglehetősen kisszerű opportunista. 1990 tavaszán, amikor ő a liberális párt színeiben, Ion Rațiu meg a parasztpárt színeiben volt elnökjelölt, az erdélyi magyarok, különösen a székelyföldiek tömegesen Câmpeanura szavaztak, holott az RMDSZ-nek az volt az álláspontja, hogy Rațiu és közte nem teszünk különbséget, és arra biztatjuk a választókat, döntsék el, kire szavaznak, csak ne Ion Iliescura. Viszont az akkor nagy befolyással bíró Király Károly egyik marosvásárhelyi híve, Jakabffy Attila egy rádiónyilatkozatban Câmpeanu támogatására szólította fel a magyarokat.
Ezzel önmagában nem is lett volna baj, annál is inkább, mert Ion Iliescu elsöprő fölénnyel nyert, és ezen a mi szavazataink, sajnos, sehogy sem tudtak volna változtatni, de a Nemzeti Parasztpártnál teljesen fölöslegesen szereztünk egy fekete pontot. Radu Câmpeanu pedig nemhogy méltányolta volna ezt a támogatást, hanem 1992 nyarán kiléptette pártját az ellenzéki koalícióból, a Demokratikus Konvencióból, azzal az indokkal, hogy az RMDSZ jelenléte a koalícióban rontja a választási esélyeiket. Külön indultak az 1992-es őszi választásokon, és mi tagadás, nagy elégtételem volt, hogy Radu Câmpeanu számítása nem vált be, ugyanis be sem jutottak a törvényhozásba. 1992 és 1996 között így csak a Demokratikus Konvencióban maradt szakadár liberálisok voltak ott néhányan a parlamentben.
Megálltunk tehát Versoix-ban. Szép, de meglepően kicsi tóparti villában lakott a királyi család. Mint a mesében: király, királyné és három királykisasszony fogadott minket (ezek szerint a másik kettő éppen máshol volt), Margit, Ilona és Zsófia, vagyis Margareta, Elena és Sofia. Margit, a trónörökös fáradt, de még fel-felsugárzó szépség, Zsófia kissé molett, vonzó teremtés, Ilonára nem emlékszem, csak tudom, hogy ott volt, ha össze nem tévesztem Irénnel (Irina) vagy Máriával (Maria). Mihály viszont... hát ő hatvankilenc évesen, megráncosodva is szakasztott olyan volt, mint azokon a gyermekkori pénzérméken a fiatal király.
Nem torzult semmit a tartása sem, az arca sem, csak meggyűrődött nyilván. Előbb figyelmeztettek minket, hogy a kötelező megszólítás: „Maiestate”, vagyis „Felség”, ez Țepeleának meg Bleahunak nem is okozott nehézséget, én viszont csak jónapottal és enyhe meghajlással köszöntem, de ez végül nem keltett megütközést, hiszen egy magyar politikus jelenléte önmagában is fontos gesztus volt a királyi család számára. Rokonszenvvel fogadtak, a társalgás hol románul, hol franciául zajlott, ugyanis a királyon kívül a többiek nem beszéltek románul. Anna királyné egyszer vagy kétszer franciásan Michel-nek szólította a férjét, de egyébként nagyon visszafogott volt. Mihály a sok évtizedes száműzetés után is meglepően jól tudott románul, de kásás beszédét elég nehezen lehetett érteni. Nem lepett meg, olvastam róla, hogy műteni kellett annak idején, farkastorokkal született ez az egyébként jó kiállású férfi, az automobilok és repülőgépek szerelmese.
Beszélgettünk hát, időnként szinte kívülről láttam magamat, hogy mibe is csöppentem. Akasszátok fel a királyokat? Hol van az már! Mint egy sci-fiben, különös időhurokba kerültem, mintha a gyermekkorom előtti években lennék. És mégsem. Mert közben a körülöttünk levő világ tele volt új kérdésekkel, amelyekre választ kellett adni. Mihályt is felkészíthették persze, nem mulasztotta el a magyarokról kérdezni, és mintha nem csak udvariasságból kérdezett volna. Próbáltam precízen felvázolni az otthoni helyzetet, de laza voltam közben, nem volt túlságosan nagy tétje a találkozásnak, kíváncsian figyeltem a királyi családot, mintha a Louvres-ban jártunk volna, egy színes, furcsa, élő múzeumban, a megelevenedett történelemben.
Ami nonverbális üzenetként leginkább megmaradt bennem: a nyugalom. A király nyugodt, szinte derűs arca. Egy ilyen beszélgetés, akárcsak a későbbi két-három alkalom, amikor még szót válthattunk, nem volt alkalmas arra, hogy felmérjem politikai képességeit vagy tájékozottságát. De egyvalami hiányzott az arcáról, ami viszont a politikusokra annyira jellemző, ezt ma már rögtön észreveszem: a hatalomféltés feszültsége. A vérbeli politikusok szemében mindig ott van az ugrásra kész vad nem lankadó figyelme, a szörnyű éberség, hogy bármelyik pillanatban meg kell harcolni a hatalomért, taktikázni kell, hátulról bekeríteni vagy édesgetni, csapdába csalni, aztán felmorzsolni az ellenfelet. Saját hatalom-megszerzési és hatalom-megtartási technikáinak rabszolgája a politikus, és ez az örökös szenvedés van az arcán.
Sem Mihálynál, sem valamivel később Habsburg Ottónál nem láttam ezt a szenvedést. Az osztrák és magyar trónörököshöz emberileg is közelebb éreztem magam, néhányszor találkoztunk csupán, de nem felejthetem hosszú beszélgetésünket Bukarestben, a kormánypalotában, miniszterelnök-helyettesi dolgozószobámban. Németesen raccsolva, ám kifogástalanul beszélt magyarul az a bölcs öregember, aki Mihállyal ellentétben határozott politikai véleményt mondott, de ő politikus is volt, EP-képviselő. Viszont neki is nyugalom volt a tekintetében, és amíg tárgyaltunk, teljesen elfelejtettem Habsburg-ellenességemet. Ma már tudom, mi ennek a nyugalomnak a magyarázata: az öröklött címért nem kell megharcolni.
Mondom, gyűlölnöm kellene mindenféle privilégiumot, plebejusnak neveltek, ilyen vagyok, de a politikában megtanultam, hogy valamit valamiért. És mostanában sokszor elgondolkozom azon, hogy az igazi demokrácia analógiája vajon nem a csonka kúp vagy csonka gúla-e sokkal inkább, mint egy kihegyesedő mértani idom? Más szóval: a körülöttünk levő, fel sem épült és máris széteső demokráciák láttán óhatatlanul el kell töprengenem, talán ezeknek a rendszereknek az egyik nyavalyája éppen az, hogy a csúcsot nem hagyhatjuk üresen. Például úgy, hogy a legfőbb állami méltóságot, az elnöki tisztséget nemcsak időben korlátozzuk – két mandátumra általában –, hanem igazi hatalmat sem kellene a kezébe adnunk, kivéve a válsághelyzeteket.
Ez közhely, ezt mindenki tudja, ilyen a parlamenti köztársaság, de tessék megnézni: vajon nem az-e az oka mai politikai meghasonlottságunknak, a hatalmi ágak közti egyensúly már-már végzetes felborulásának, hogy egy tíz éven át regnáló államfő, Traian Băsescu a joghézagokat kihasználva, az alkotmányt rosszhiszeműen értelmezve olyan hatalommal ruházta fel a választott parlamenten kívüli intézményeket, hogy ezek ma már valószínűleg magát az államelnököt is fogságukban tartják, bárki is legyen az. A csúcson nemhogy túlhatalomnak, de hatalomnak sem kellene lennie, a csonka kúp vagy gúla teteje egy nyugalmas tisztás, egy apró fennsík, semmi más. Mint ahogy a miniszterelnöki mandátumokat is korlátozni kellene, hiszen az a tisztség is könnyen „kicsúcsosodhat”, könnyen válhat túlhatalmi eszközzé, ezt is tudjuk.
Így aztán, szégyenkezve bár, és alapjában véve meggyőződéses republikánusként továbbra is, de újabban fel-felötlik bennem, hogy egy született király, aki komoly hatáskörök nélkül, csakis azért került oda, hogy más ne lehessen azon a helyen, vajon tényleg olyan nagy kompromisszum lett volna-e éppen a felépítendő demokrácia érdekében. Nyilván ez ma már tárgytalan. Meghalt a király, és nem mondhatjuk, hogy éljen a király, mert ahogy látom, a Hohenzollern családban is dúl már a harc a hatalomért vagy talán a bőven visszakapott vagyonért, ki tudja. Az én időutazásom is véget ért, nincs már a „rosszpénzen”, a „szutáson” látott „jó arc”, eltűnt az a fiatalember, akinek gyerekként úgy állítottak össze iskolai osztályt, úgy válogattak különböző társadalmi rétegekből és régiókból osztálytársakat, hogy még egy magyar fiú is volt közöttük. Nem lett ő ettől magyarbarát, nincsen mit köszöngetnünk neki, de mégis sajnálom ráncos arcát, amelyet nem a hatalmi harc dúlt fel, csak a megállíthatatlan idő. A demokrácia dolgát pedig nekünk kellene elrendeznünk minél hamarább, egy olyan országban, ahol a kilencvenes években másodjára is kiűzték a királyt, aztán visszafogadták, kárpótolták palotákkal, kastélyokkal, sok tízezer hektár erdővel, most meg hisztérikus lelkiismeretfurdalással gyászolják.
Talán azért, mert csak azt lehet gyászolni igazán, akinek nem volt semmiféle hatalma fölöttünk, és éppen ezért nem kellett megkönnyebbülnünk titokban, hogy itt hagyott minket. Éppen ellenkezőleg, sajnáljuk ezt a kilencvenhat éves öregembert, aki végül is Lear királyként távozik az övéi közül, miután ezelőtt hat évvel, 2011. október 25-én, kilencvenéves születésnapján, a szavakat nehézkesen formálva is jobb beszédet mondott a román parlamentben, mint bármelyik eddigi elnök, Iliescu, Constantinescu, Băsescu vagy Iohannis. Pedig sem olyan felkészült, sem olyan rafinált politikus nem volt, mint a többiek. Csakhogy az elnökök arcáról letörülhetetlen a szavazatgyűjtés mimikája, mondataikból kiirthatatlanok a kortesbeszéd utálatos fordulatai, és miközben az országot emlegetik, a pártjukra gondolnak, és választóikat számolgatják magukban. Milyen jó lenne egy hatalom nélküli elnök, egy mandátuma végeztén vulkánfíber bőrönddel távozó, koronázatlan király, aki csak sétálgat azon a képzeletbeli tisztáson, hiszen semmi dolga, kizárólag azért van ott, hogy más a helyét ne bitorolhassa. Markó Béla / Transindex.ro

Ihletadó évfordulók, ihletett műalkotások az EMME vásárhelyi tárlatán
A számok bűvöletében alkottak a művészpedagógusok? Úgy is lehet mondani, hiszen Viszonylatok című kiállításuk a bűvös 3 (hármas) jegyében a záruló esztendő jelentős évfordulóihoz kapcsolódik: a reformáció 500., Arany János és Kodály Zoltán születésének 200., illetve 135. jubileumához. De pontosabb, találóbb, ha úgy fogalmazunk, hogy a három évforduló fémjelezte értékek azok, amik az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének (EMME) tagjait az utóbbi hónapokban alkotásra ösztönözték, festésre, rajzolásra, mintázásra, vizuális művek létrehozására ihlették. Ezek a képzőművészeti munkákba átlényegített lelki, hitbeli, szellemi fogódzók, színekbe, formákba, vonalakba öltöztetett metaforák és jelképek teremtenek ünnepi hangulatot, sugallnak lélekderítő harmóniát a marosvásárhelyi Bernády Házban, ahol az EMME legaktívabb csoportja, a Székely Géza irányította kolozsvári alakulat mutatkozik be újra. Kolozsvárit mondunk, de a most kiállító 55 művész között vásárhelyi, brassói, sepsiszentgyörgyi, szászrégeni, máramarosszigeti, zsoboki, felvinci, zilahi, szegedi, debreceni, kocséri, soproni, budapesti, miskolci, szabadkai, sőt még montreali alkotók is vannak, akik nem csak egyénileg vállalják időről időre a megmérettetést, a kincses városban élő társaikhoz csatlakozva, alkotó közösségként is meg akarják szólítani a művészetkedvelőket. Együttes üzenetük egyértelműen a humánum hangját hallatja, külön-külön mindenik igyekszik hű maradni saját művészi hitvallásához, egyéni elképzeléseihez, irányulásához. Nyilvánvaló, hogy ebből sokféle, műfajilag, stilisztikai szempontból is tarka, eklektikus anyag tárul a nézők elé, ez azonban nem valószínű, hogy bárkit is zavarna, a munkák elrendezése jól igazodik a művészi erőterekhez. A „kevesebb több lett volna” elv talán kissé jobban érvényesülhetett volna, de a lelkes kolozsvári rendező csapat, amely személyes jelenlétével is rangosította a december 6-i megnyitót, senkit, semmit nem akart kihagyni, és végül is jól tette. Ennek köszönhető, hogy minden nemzedék képviselteti magát a kiállításon, a nyolcvanon felüliek épp úgy, mint a húsz év körüliek. A rendezvény pedig meggyőzően tanúsítja, hogy a reformáció eszmevilága, az Arany János-i és kodályi szellemiség ma is termékenyítően képes hatni, életkortól, érdeklődési köröktől függetlenül.
Természetes, hogy a közvetlen hangú, mégis emelkedetten ünnepi megnyitó is igazodott a kiállítás hármas jellegéhez, s – a szépszámú közönség örömére – hatásos összművészeti eseménnyé nőtte ki magát, amelyen Arany János halhatatlan költészetét Székely Géza tolmácsolásában A walesi bárdok elevenítette fel, a reformáció zsoltáros dallamait és a népi értékekből fogant kodályi muzsikát, énekszót pedig Madaras Ildikó és Ávéd Éva előadása közvetítette tartós élményként a jelenlevőknek. A különféle művek – olajfestmények, akvarellek, pasztellek, akrilképek, ceruzarajzok, linómetszetek, litográfiák, rézkarcok, szitanyomatok, kollográfiák, vegyes technikájú alkotások, digitális grafikák, nyomatok, fémszobor, kerámiák, terrakották, gipszmunkák, rakuművek, textíliák – bő választékából minden nézőnek juthat kedvenc. A nyitómozzanat olyan különlegességgel is szolgált, hogy miközben Kodály Zoltán Esti dalának mélyen átélt ének-zongora változatát hallgathattuk a két meghívott ihletett előadásában, szemünk ugyanannak a zeneműnek a vizuális variánsát, Starmüller Katalin Esti dal című vegyes technikájú alkotását is végigpásztázhatta. Ilyenszerű csemegék felfedezéséért is érdemes hosszasabban időzni a Bernády Galériában. Nagy Miklós Kund / Népújság (Marosvásárhely)

Arany János és a Csonka torony – 1957
Hatvanéves emlék
Váradon volt egy kedves, tehetséges grafikus barátom, Fux Pali. Szalontai születésű volt, és az ő javaslatára kaptam meg ezt a szép feladatot, hogy elkészítsem két kedvenc költőm, Petőfi és Arany szobrát Szalontára a Csonka toronyba, az Arany János Múzeumnak. Boldogan megmintáztam, és 1957 őszére oda is szállítottam. Szépen, biztonságosan becsomagoltam egy ládába, és ugyanazon a vonaton el is kísértük Szalontára Kányádi Sándor barátommal. Arany János így mindjárt három Sándor kíséretében érkezett meg szerencsésen szeretett szülővárosába. Zord, esős idő fogadott az állomáson, mi jól átfáztunk, mert a vonatokon még nem kapcsolták be a fűtést, de megnyugodva láttuk, a szobor épségben megúszta az utat. A beszállítás megtörtént.
Az állomás mellett béreltünk szobát egy szállodában. Hideg volt ott is. Göröngyös matracú, nyikorgós ágyba feküdtünk. Rosszul aludtunk, reggelre a csípésektől sűrűn vakaróztunk. Meg is jegyeztem Sándornak: Na, koszorús költő, ez az éjszaka valahogy eltelt, de ezen változtatni fogunk.
A Csonka toronyban már jól haladtak a munkával, mire odaértünk, minden ragyogott. Találtam a szobromnak egy jó helyet. A rendezéssel jól haladtunk, igyekeztünk hasznossá tenni magunkat. Én elvállaltam az íróasztal rendezését. Megilletődve rakosgattam az elfaragott tollakat és mellette a költő bicskáját, amivel a tollait hegyezte. Ott voltak kiállítva a marhacédulák is az ő csodaszép gyöngybetűivel. Ezt a tökéletes kalligráfiát mintának lehetne használni szépírásórákon a nebulóknak. Mindezt nagy gonddal és meghatódva rendezgettem. Egyszer csak látok egy teljes koszorút. Babérlevelekkel volt beborítva, körbecsavarták egy keskeny piros-fehér-zöld szalaggal. Volt egy szélesebb piros-sárga-kék szalag is, rajta felirat. „Sándor, nézzed csak, a románok is küldtek koszorút a temetésre!” – hívtam fel Kányádi figyelmét. Fel is olvastam a szöveget: „Budapest Székesfőváros Nagy halottjának” volt ráírva. Ekkor tudtam meg, hogy ezek a magyar főváros zászlajának színei. De van különbség, a sárga és a kék színe nem azonos tónusú a román trikolóréval. Sok koszorú volt ott, nagy részüket megviselte az idő. A koszorúkat zsákvászonba burkolták, egyenként varrták rájuk sűrűn a babérleveleket. Kiválasztottuk a kevésbé megrongálódottakat, azokat raktuk a kiállítandók közé. A többit egy raktárban helyezték el. Én egy nagyon viseltes koszorúról leszedtem pár levelet. Nagy kegyelettel őrzöm ma is.
Sándor a rendezés közben megismerkedett egy tanító nénivel, aki szintén ott segédkezett. Szépecske volt és szőke, 19 éves. Mint kiderült, szereti Sándor barátom verseit is, és meghívott bennünket uzsonnára. Kevés vonakodás után, főleg az én biztatásomra Sándor engedett, és elfogadtuk a meghívást. Szép, kertes házba érkeztünk uzsonnára. Csodálatos disznótoros tálat hozott be a kedves mama. Neki is láttam rendesen, Sándor meg is jegyezte, hogy ő már nem is mer enni, annyi finomság hiányzik a tálról. Megnyugtattam, egyen csak nyugodtan, itt nem úgy van, mint Kolozsváron, amikor tíz deka parizeren kell osztozkodni. A kedves, vidéki háziasszonyok szeretik a jó étvágyú vendégeket. Mikor bejött a mama, megköszöntem, megdicsértem a finomságokat: „Mi sajnos ilyesmihez Kolozsváron nemigen jutunk hozzá”– jegyeztem meg, majd elpanaszoltam, milyen hideg a szállodánk és poloskás is. Sándor rugdosott az asztal alatt, hogy hallgassak, de azért jól jött, amikor ott tartottak éjszakára. Kitűnően megoldódott a létünk a hazautazásig. Nem is hagytam szó nélkül: „Na látod, koszorús költő, ha befogom a számat, vacogva vakarózhattunk volna abban a lerobbant hotelben.”
Azóta is merem remélni, hogy kedves költőm, Arany János nem haragudott meg rám a babérlevelek miatt. Kolozsvári Puskás Sándor / Népújság (Marosvásárhely)

TUDÁSZ – Hargita megyei döntő
Szent Lászlótól a reformációig címmel hétfőn délután fél kettőtől rendezik meg a székelyudvarhelyi volt Stúdió moziban a népszerű középiskolás vetélkedő, a XXIX. TUDÁSZ Hargita megyei szakaszát.
Az értékes nyereményekért folyó küzdelemben Arany János is szóba kerül, hiszen idén ünnepeljük születésének 200. évfordulóját. A kérdések a szokásos érdekes módon lesznek megfogalmazva, szó lesz vitézségről, hősökről, szentekről és inkvizícióról, csatákról és szerelmekről. A részt vevő középiskolák: Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium, Benedek Elek Pedagógiai Líceum, Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola (Székelyudvarhely), Márton Áron Gimnázium, Segítő Mária Gimnázium (Csíkszereda), Salamon Ernő Gimnázium (Gyergyószentmiklós), Mircea Eliade Gimnázium (Segesvár). A belépés ingyenes, a szervezők szeretettel várnak diákot és felnőttet egyaránt. Kápolnási Zsolt / Székelyhon.ro

167 éves látomás
Jósok, jövendőmondók az emberi világban mindig is voltak. Amit azonban Arany János végzett 33 éves korában – krisztusi kor –, 1850-ben, az már több a víziónál, a látnoki jelzésnél. Elképedve, valóságos ijedelemben olvasom most újra Gondolatok a béke-congressus felől (1850.) című elégiáját. Gondolati líra? Itt a líra csak segít, hogy a gondolat elárassza a lelket. A rá jellemző verstani gondosság a magyar nemzettől az emberi faj önpusztító gyűlölködésének magasságáig – inkább síri mélységéig – világítja a sorscsapásoknak nevezett fajpusztítást.
Nem csodálkozom, ha az olvasónak is mindenről Európa halálos ítélete jut eszébe. Arany a Gondolatok című versében nem az egek kapuit nyitogatja, hogy igazat látna az Úr és a sok elhalt nemzedék odafentről. Ő a földre világít – a mára, 167 esztendővel ezelőtt, és a mai igazat látja akkor!
A vele született szelídség, a jóság az alapvetés e versben is. „Az embernem, mint egy család,/ Szeretettől övezve,/ Testvériségben, mint talán/ Kain előtt élhetett; – Az írás, hol jegyezni kezd,/ Jegyez csak gyűlöletet.”
Így. Élt és terjeszkedett a madárhad, míg közéjük nem rontott a vadállat. A bibliai, a testvérgyilkos Káintól el eddig. Íme, tovább: „Hogy a vér a vért ne ontaná/ Hiú bálványi végett,/ Bosszulni sértett áljogot,/ Vagy nemzet-büszkeséget.” (…) Az áljogok és nemzetbüszkeségek zsúfolódásának idejét éljük MA. Megnevezve mai napunk 167 évvel ezelőtt, hajszálpontosan. De nem csak mi süppedünk bokáig, derékig sírmocsárba. Arany János látja Nagyszalontáról a mai hétfőt! „Hogy fajra fajt ne költene/ Az ápolt népgyűlölség/ S nemzet ne kísérné tapssal/ Más nemzet sírbadöltét.”
Alászálla a poklokra egy szent emberünk, hogy onnét kiáltson át a jelenbe – és nemcsak a maga nemzetéért! Valahol itt kezdődik az emberi tisztaság, mely fölemeli a poklokból, hogy szólna az emberiséghez, a hazug hírnév zászlóvivőire mutatván, el a mai napunkig. „Hogy ne siratná az anya/ Élő fiát halottul.”
Olvasd egy sorát, tisztelt Olvasó, torokszorulás nélkül! Messzire látott a Nagyalföldről, el Írországig s onnan Csíkországig. „Hogy az utódok sírjait/ ne számlálná meg a vén,/ Hazája vagy idegen föld/ Vidékeit nevezvén” – Százezreink mennek Nyugatra élni, halni. És halni némelyik hazajön, mint pl. Cs. Szabó László. Másoknak, s a többségnek ez nem adatik meg. Pokolba emelő versbéli képek, hiszen a mindenségig lobog és senyved a gyász, a halál nem tűnődik a házszámokon… „Midőn az Ész, a Bölcsesség/ Megbántva, megalázva,/ Mint a hajdan prófétái,/ Vonul remeteházba.”
Jelen könyvem 1867-ben, Ráth Mór kiadásában jelent meg. Nem rághatom meg, nem tömhetem számba, hogy tán elállítaná a fulladást, a könnyet. Arany János, ki egymaga megszerettetné a vers igazát az emberiséggel, most szemben ül velem, ma szól a máról: „Nem lophat-é megint egy új Prométeusz égi lángot, kinek fénylő szövétneke fölgyújtsa e világot…?”
Helyben vagyunk, és minden szava a máról s az itthonról szól. Irdatlan mennyiségű pénzt szánnak és szórnak Európa fölgyújtására. Engedem, mondja tovább Ő, aranyszavú Aranyunk! „Midőn a munka és vagyon/ Egymástól messzi esnek,/ És a tökélyre vitt csalást/ Mondhatni rendszeresnek.”
Nevezhetjük-e géniusznak, zseninek, vátesznek költőnket? Mindeniknél több. És már remegő ajkakkal olvasod, és már azt mondod a két ház között megnyíló eleven égre föl, hogy nincs, nem lehet már tovább. És mégis lehet! Olvasd föl jajongva a mai Európának! „Nem lehet-é ismét egy új/ Népáradás e földön?/ Nézzétek a történetet!/ S mondjátok, képzelődöm.”
Arany János, a költő megidézte, meglátta az új népáradást a mában. (Itt nála a történet történelmet jelent – C. Z.) És a szerény családiasság eltűnik, mintha sose állt volna az elégikus vers elején.
„Akkor elétör egy vad nép/ Szilaj vére s erénye/ És elborít, mint a tenger”(…)
Pillanatig sem enged e vers más áradásra, vad népre gondolnom, mint amit megkapott Európa. Arany János meglátta a jelent, amelytől hidegrázásunk van most, itt és ma. Két esztendővel a szabadságharc vérbe fojtása után nem a maga imádott nemzetét, hanem az emberi fajt könnyezi és készteti sírni. Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Marosvásárhely: az aránytalanul állított szobrok városa
Szoborból nincs hiány Marosvásárhelyen. A dömping oka, hogy egy magyar személyiségnek emléket állító alkotás köztéri megjelenítéséért „cserébe” a román közösség is szobrot emel egy történelmi vagy politikai személyiségnek. A mennyiség a minőség rovására megy, ráadásul a város főterét nem a kiegyensúlyozott arányok, hanem a román szobrok uralják.
Azt vettük számba néhány szakember, képzőművész bevonásával, hogy milyen Marosvásárhely szobortérképe ma, miután a korábban felállított történelmi és politikai személyeket megjelenítő művek, illetve a város díszítését szolgáló figuratív és nonfiguratív köztéri alkotások mellé a rendszerváltást követően újabbakat állítottak, s napjainkban is újabb szoborállítási tervek várnak megvalósításra.
Jobbra Iancu, balra a katona
Ha a Bolyai utcán leereszkedünk a főtérre, tavasztól késő őszig a virágórát látjuk, decemberben az óriási karácsonyfát. A városi önkormányzat elfogadott néhány éve egy határozatot, ami szerint arra a helyre állítanák fel az egykori Bodor-kút mását. A terv kivitelezését állítólag az akadályozta többek közt, hogy akkor nem lenne hová állítani decemberben a karácsonyfát.
Ha leértünk a főtérre, jobbra tekintve Avram Iancu lovasszobrát látjuk, balra az ismeretlen román katonáét, attól pár lépésre a Latinitás emlékműve áll, egy kicsit tovább Emil Dandea volt polgármester egész alakos szobra, majd az 1989-es forradalom áldozatainak emlékhelye után a sort Nicolae Bălcescu mellszobra zárja. A főtérhez közeli helyen áll egy Bartók Béla mellszobor, a színház háta mögött Aranka György egészalakos szobra.
A főtérre nem kerülhetett be, így a vár alatt, a Petőfi-téren kapott helyet Bernády György szobra, a várfal mellett Borsos Tamás, a vársétányon II. Rákóczi Ferenc és Kőrösi Csoma Sándor, illetve a főtértől kissé távolabb, a Kossuth- és Arany János utcák találkozásánál Petőfi Sándor, a következő – a Kossuth- és Malom utcák érintkezésében – a Holokauszt-emlékmű.
Román párra várva
A tervek között egy Sütő András- és egy Bethlen Gábor szobor szerepel, de különféle okok miatt késik a felállításuk. Keresztes Géza műépítész szerint azért, mert nem született megegyezés, hogy ki legyen ezeknek a román „párjuk”.
Merthogy Marosvásárhelyen így megy ez, ha egy magyar szobrot állítana a közösség, azt nem lehet a román „megfelelője” nélkül megvalósítani. A szakember szerint előbb egy tereprendezési tanulmányt kellett volna készíteni, hogy hogyan kerül oda az erdélyi fejedelem egészalakos szobra, az Avram Iancu lovasszobra és az óriás román katona közé. Talapzaton fog állni, vagy csak az úttesttel egyszintben, esetleg, mint egy törpe, olyan lesz a két hatalmas méretű alkotás között? Keresztes Géza a Mihai Viteazul mellszobrot is megemlítette, mint negatív példát, amely félig-meddig törvénytelenül áll az egészalakos Bernády-szoborral átellenben, miután évekig állt illegálisan, egy hevenyészett, ácsolt talapzaton a megyeháza előtt.
Hivatalos lajstrom helyett
Bár többször is kértük a polgármesteri hivataltól a marosvásárhelyi köztéri szobrok névsorát, még nem kaptuk meg. Ezért egy nem teljes listát állítottunk össze a köztereken elhelyezett alkotásokról. A rendszerváltást követően Marosvásárhelyen Bernády György, Aranka György, Petőfi Sándor, II. Rákóczi Ferenc, Vályi Gyula, Borsos Tamás, Károli Gáspár, Kálvin János, Bolyai Farkas és Bolyai János, Márton Áron kapott köztéri szobrot, de emlékművet állítottak a holokauszt áldozatainak, Bolyai János matematikai elméletének, a pszeudoszférának, a kommunizmus áldozatainak, az 1989-es decemberi forradalom elesetteinek is. A román közösség igényének eleget téve állították fel Emil Dandea, Petru Maior, Mihai Viteazul, Aurel Filimon szobrát, a latinitás emlékművét. Korábban helyezték ki Eminescu, Bălcescu, Alexandru Papiu Ilarian, Avram Iancu, az ismeretlen román katona szobrát. A múlt rendszer óta áll Bartók Béla, Szentgyörgyi István mellszobra, a két Bolyai szoborkompozíciója, Kőrösi Csoma Sándor egész alakos szobra. A történelmi és politikai eseményekhez nem kapcsolódó, csupán esztétikai élményt nyújtó szobrok közül – Kolozsvári Puskás Sándor és Bálint Károly alkotásai – például a Kárpátok sétányán, a Párkány-negyedben, az egykori Tornakert mellett, a régi szülészettel szembeni parkban, valamint a színház előtt művészi alkotások – Kulcsár Béla és Zagyva László művei – láthatók. A temetőkben is található néhány, Marosvásárhely kiemelkedő személyiségét megörökítő emlékmű, például Simó Géza politikusé, vagy a Nyilka Róbert festőművészé.
Marosvásárhelyen az első felállított emlékmű a Székely Vértanúk Emlékoszlopa volt, ami a mai napig áll, illetve amely az egyetlen volt abban a rövid korszakban, amikor – a szobordöntögetős időszakok után – egyetlen szobor sem állt a városban.
ét századdal lemaradva Bartha József képzőművész a rendszerváltást követően felállított szobrok közül Bocskai Vince alkotását, Bernády György egészalakos szobrát tartja a legjobbnak, amely „mesterségileg valamilyen szinten meg van csinálva”, de annál is problémának tartja az elhelyezését, a rálátást. Hogy milyen egy szobor ideális elhelyezése, azt Keresztes Géza műépítésztől kérdeztük, aki elmondta, fontos, hogy legyen hely körülötte, a tér arányaihoz viszonyuljon, lehessen megkoszorúzni.
Az, hogy Marosvásárhelyen egy magyar szoborra, azonnal születik egy román szobor, senki nem ért egyet. Csak azért, hogy megmaradjon az egyensúly, ha megszavaznak egy magyar személyiségnek egy emlékművet, azonnal létre kell hozni annak a román párját is. Ha van rá kulturális igény, rendben van, meg kell csinálni, de csak azért, hogy párban legyenek, az furcsa – fogalmazott az építész.
De miért is állítunk szobrot? Azért, hogy esztétikai élményt nyújtsanak, vagy, hogy egy-egy történelmi és politikai eseménynek és személyiségnek emlékművet hozzanak létre? A másik kérdés, ami felmerül, hogy a felállított alkotásoknak van-e művészi értékük? Bartha József úgy értékelte lapunknak, hogy „minden korszaknak volt egy kortárs művészeti terméke, ami azt jelenti, hogy a 19. században 19. századi szobrokat állítottak. Most a 21. században is 19. századi struktúrában gondolkodni szerintem nagyon rossz” – fogalmazott, pozitív példaként említve Chicagót, ahol az 1960–70-es években kortárs művészi szobrokat állítottak fel, például Picassónak van ott szobra, meg sok más alkotónak. Vagy hozzánk közelebb, Prágában áll Franz Kafkának egy olyan kortárs szobra, David Cerny cseh művész alkotása, amely szeletekből áll, forog és egy nap csak egyszer áll össze Kafkába, absztrakt forma, kinetikus, mozog és nagyon érdekes.
Nincs hely a művészetnek
Én azt mondom, hogy Erdélyben az utolsó komoly szoborállítás – és ez nagyon kemény vélemény – az a Fadrusz János Mátyás király szobra volt, ami egy szecessziós szobor, ami akkori kortárs szempontból is és művészetileg is állja a helyét – fogalmazott Bartha, aki nem tartja szobornak például a Pszeudoszférát, illetve úgy véli, a Vályi Gyula szobra is „egy borzalmas” alkotás, „egy vicc”. Ami viszont elfogadható, az a Kőrösi Csoma Sándoré, amely felállításakor szintén kortárs szobornak számított.
A Bethlen Gábor egészalakos szobrának felállítását is politikai húzásnak tartja, ami nem jelenti azt, hogy Bethlennek nem lehet emléket állítani Marosvásárhelyen. „De az, hogy kiírják, hogy Bethlen Gábor egészalakos, stb. azt kétlem. Igazából nem abból kéne kiindulni, hogy hogy nézzen ki, hanem abból, hogy egy emléket kell állítani neki. Ami bármi lehet, absztrakt, elvont, konceptuális, mindenféle” – magyarázta Bartha József, hozzátéve, hogy Kelet-Európa, vagy méginkább Románia, és Erdély, annyira tele van rakva politikával, történelemmel, hogy a közterek mind politikai, történelmi terek, ahonnan igazából nincs hely a művészet számára, az ki van szorítva onnan.
Amit viszont értékes művészi alkotásnak tart Marosvásárhely korábbi szobrai közül, az a színház előtti téren Kulcsár Béla alkotása, amelynek a koncepciója és az elhelyezése is jó szerinte, ahogy a szintén a téren kihelyezett Zagyva László alkotásai is megfelelőek.
Érdeklődésünkre, hogy a mostanában, más városokban egyre gyakrabban látható figurális szobrok mennyire értékesek, Bartha József elmondta, azok a macskás, kutyás alkotások, vagy amelyek mellé le lehet ülni, az már a giccskategóriába tartozik. Hallottam, hogy valaki azt akarta, hogy Molter Károlynak kéne csinálni egy olyan szobrot, hogy ami mellé lehet ülni, ahogy ő ült itt a Bolyai-parkban. Baromság, nem csak hogy baromság, de ízléstelen szerintem – fogalmazott. Antal Erika / Székelyhon.ro