Okostáblák, osztályterem-felújítás és egy nagy bejelentés az NSKI-től
Négy interaktív multimédiás táblával gazdagodott az udvarhelyi Tamási Áron Gimnázium, és eggyel a Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola a Nemzetstratégiai Kutatóintézetnek (NSKI) köszönhetően. Mindkét tanintézet vezetősége örömmel fogadta a segítséget, és úgy érzik, hatékonyabbá válik a diákok felkészítése.
„A 21. század kihívásaira 21. századi eszközökkel kell válaszolni, ezért iskolánk folyamatosan keresi a lehetőségeket, hogy javítsa didaktikai eszközparkját, illetve az ehhez kapcsolódó tudást. Fontos számunkra az iskola versenyképességének növelése, erre kötelez a 425 éves múlt, és erre sarkall a vágy, hogy a nálunk tanuló gyerekeket az őket amúgy is körülvevő természetes és digitális környezetük értőjévé és alakítójává tegyük, ne csak egyszerű fogyasztójává” – fogalmazott László Mária tanítónő az NSKI-től kapott négy interaktív multimédiás tábla bemutatóján. Mint a Gimnázium pedagógusa elmondta, roppant hasznos eszközökről van szó, hiszen az iskolának olyan kihívásokra is fel kell készítenie diákjait, amelyek ma talán még nem is léteznek. Szerinte a magas szintű oktatás egész Székelyföldnek fontos, hiszen ez az alapja a régió fejlődésének, megmaradásának. „Számtalan példa mutatja az életben, hogy aki megszűnik fejlődni, az egyben jónak lenni is megszűnik. Ez iránytű kell legyen a tanárok számára is” – jelentette ki. Megjegyezte, az NSKI-től kapott segítségnek köszönhetően a környék egyik legmodernebb iskolájává válhattak. Az elemi osztályos tanulók mindegyikét az okostáblák segítségével taníthatják. Laczkó György, a Tamási Áron Gimnázium igazgatója úgy látja, sokkal színesebbek, hatékonyabbak lesznek a tanórák a tábláknak köszönhetően. Arra is kitért, hogy a magyar kormány kiemelten támogatja tanintézetüket, ami abból is látszik, hogy anyagi segítségüknek köszönhetően egy teljes körű felújításba foghatnak. A gyerekek furulyakoncerttel és énekléssel köszönték meg az adományt.
Jelentős támogatások a giminek „Nekünk jóleső érzés, hogy segíthetünk. Az ember sokszor akkor is hazagondol, ha Udvarhelytől távol teljesít szolgálatot. A mi kis intézetünk arra képes, hogy jó követe legyen az udvarhelyi ügyeknek” – fogalmazott Szász Jenő, az NSKI elnöke. Egyébként a Tamási Áron Gimnáziumnak most nyújtott támogatás közel tízmillió forintos nagyságrendű, ami a táblákon túl egy osztályterem felújítását is fedezi. Ezenkívül az Arany János Toldi című művéből készült könyv díszkiadását – amelyet Jankovics Marcell, a „kortárs képzőművészet egyik legnagyobb alakja” látott el rajzaival – is megkapta az iskola összes 0–8. osztályos diákja. A nagyobb mértékű segítség, amiért a magyar miniszterelnökségnél járt közben az NSKI, az a másfél milliárd forintos támogatás, amelyből megújulhat az iskola. Szász Jenő ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy az adomány révén azok a vádak is megszűnnek, miszerint csak azoknak az osztályoknak segít, amelyekbe az ő gyerekei járnak.
Egy termet is felújítottak Teljesen felújíttatott egy termet az NSKI a Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskolában, illetve egy multifunkcionális interaktív táblát is adományoztak az intézménynek – fejtette ki az átadási ünnepségen Porsche Éva, az iskola igazgatója. Mint mondta, a tantermet birtokba vevő V. B osztály tanulói eddig nem láthatták teljes egészében a termet, így ez nekik is karácsonyi meglepetés volt. Az igazgatónő úgy értékelte, az ajándéknak köszönhetően aktuális oktatás-nevelést tudnak folytatni. Hangsúlyozta, a támogatás jelentősége abból is látszik, hogy az igencsak megnyirbált költségvetésük miatt más termekben kénytelenek a „krétás módszerrel” oktatni. Ezután felkérte Szász Jenőt, hogy jelképesen adja át a termet, vagyis vágja el a táblára kötött szalagot. A gyerekek egy előadással mondtak köszönetet. Az NSKI elnöke elmondta, nagyjából nyolcmillió forintos támogatást biztosítottak az iskolának. „Ez a tábla megtanítja majd a gyerekeknek, miként lehet értelmesen használni mindazt, amit digitalizációnak hívunk” – fogalmazott, majd a diákoknak átnyújtott egy-egy példányt a már említett, Jankovics Marcell által illusztrált kötetből. Fülöp-Székely Botond / Székelyhon.ro

Ha három, akkor annyi legyen – Beszélgetés Szilágyi István Príma-díjas íróval
Az Utunk-főszerkesztő-helyetteseként, majd a Helikon vezetőjeként igazi intézményteremtő ember, aki azt tartja, ha összesen három elfogadható írást tud produkálni, akkor annyi legyen. Szilágyi István íróval beszélgettünk mozdonyvezetéstől a partiumi külső világ különösen gazdag nyelvéig.
– Azon ritka vezetők közé tartozik, akiket az 1989-es rendszerváltozáskor nem elkergettek az intézménytől – esetében az Utunktól –, hanem egyenesen a jogutód Helikon első számú vezetőjének választottak. Mivel érdemelte ki ezt a kivételes bánásmódot?
– Ötven évet töltöttem a Helikon, illetve elődje, az Utunk szerkesztőségében. Ennyi idő alatt rengeteg ember megfordult ott, kicsik, nagyok, rengeteg hülye és jó néhány igazi író, irodalmár. Utóbbiak rendszerint kissé a háttérbe tolva, mert elöl az elvtársaknak kellett a hely. Ezzel a kis csoporttal képviseltük a szakmát, mindazt, amiért annak idején létrehozták az Utunkot. Főszerkesztő-helyettesi minőségemben nekem kellett viselnem a kockázat súlyát, s úgy tűnik, a kollégák elnézték nekem, ha néha nem jól viseltem a terhet.
– Milyen volt Létay Lajos helyettesének lenni az Utunknál?
– Jó elvtárs volt, bíztak benne. És jó költő is, persze. Ha valamiért nem volt jelen a lapkészítésnél, kézügyben, abrosz alá csúsztatva hagyta hátra a megjelentethetőnek ítélt írásokat. Amelyeket viszont nem, azokat jó mélyre elásta. Tudatos munkamegosztás volt ez: rám hagyta a kockázatos dolgokat, én tévedhettem – persze nem túl nagyot… –, legfeljebb visszadobták az anyagokat. Neki viszont nem szabadott tévednie. Hagyott dolgozni, de ha hibáztam, nem állt ki értem. Tanult, művelt ember volt, aki a két világháború között, sőt, a magyar időkben is a legjobb helyeken képezte magát. A későbbiekben aztán tennie kellett annak érdekében, hogy mindezt elfelejtsék neki.
– Jogász végzettségű emberként hogyan sikerült elfogadtatnia magát a sok íróemberrel?
– Konkrét emlék: rögtön az odakerülésem után írtam valami jegyzetfélét. Mindjárt jött valamelyik idősebb kolléga, hogy ezt ki kellene húzni, azt úgy kellene írni. De nemcsak „szabad-nem szabad” értelemben szóltak bele a dolgokba, hanem „jó-nem jó” értelemben is. Hamar rájöttem azonban, hogy miközben ezek engem szekíroznak, az ő munkájukat sehol sem látni. Egy idő után vissza is kérdeztem: negyvenhárman vagyunk a szerkesztőségben, hol vannak a művek? Talán az a furcsaság mentett meg, hogy valahányszor belém kötött valaki, azt mondtam: ha nem jó, amit csinálok, megyek vissza a mozdony mellé. Működött a dolog. A kollégák „elvtársi” része nem tudta, hová tenni az egészet, a munkásmúltam egyfajta érinthetetlenséggel ruházott fel. Aztán később, amikor már kiderülhettek a dolgok, annak ellenére is értek meglepetések, hogy sok kolléga „hovatartozását” már korábban megismertük.
Vaskos paksamétányi rólam szóló jelentést őrzök.
– Hogy fest az a biztos hátországot jelentő munkásmúlt?
– Furcsa és változatos gyermekkorom volt. Miután apám a fronton maradt, anyám tartott el bennünket. Zilah gyermekseregének fele árvának számított akkoriban, de nem kell állandó siránkozásra gondolni, mi reggeltől estig gonoszak voltunk, minden elképzelhető és elképzelhetetlen dolgot elműveltünk. A Valahol Európában világát éltük. Emellett jó tanuló voltam, amiről nem az egész nap dolgozó anyám „tehetett”, egyszerűen minden érdekelt, mindent elolvastam, ami a kezembe került, a zilahi öreg kollégium könyvtárából hordtam haza a könyveket. Valamilyen olvasmányélményből eredhetett az is, hogy mozdonyvezető leszek. Egyrészt mert sok pénzt akartam keresni, másrészt azt reméltem, így megszabadulok a katonaságtól, miután a vasút stratégiai ágazatnak számított. Csakhogy kiderült, a szemem gyengébb, mint amit megkövetelt a mozdonyvezetés. Hatalmas csalódás volt, teljesen kikészültem. Még egy esztendeig a szatmárnémeti mozdony- és vagonjavító vállalatnál dolgoztam, aztán jelentkeztem az egyetemre. Senki sem vett komolyan. Mit keresnék én ott a vagonjavító múlttal, nem beszélve arról, hogy a korábbi iskoláim is meglehetősen rapszodikusak voltak?
– De miért épp a jogot választotta?
– Nem volt benne semmi tudatosság, annak hátterében is valami olvasmányélmény húzódhat meg. A minden iránti kíváncsiságom az egyetemig tartott, ott fokozatosan csökkenni kezdett az érdeklődésem. Addig csodalegény voltam, elsőként jutottam be, évfolyamelsőként végeztem az első évet. Fogalmam sem volt, mit jelent a jogi egyetem, de elolvastam, megtanultam, amit kellett. Az első év, a jog története még hagyján, ami viszont utána következett, az borzasztó volt. Ráadásul román nyelven, márpedig annak idején Zilahon nem lehetett megtanulni románul – épp mint manapság Székelyföldön –, a mozdonyjavítóban pedig valami képtelen román–magyar keveréknyelven beszéltünk. Az egyetem elvégzésének másnapján viszont már az Utunknál találtam magam, az első három évben nem is nagyon tudtam, mit keresek ott. Biztosan kellett ott valakinek egy fiatal elvtárs, de hát ezt a reményt nem váltottam valóra.
– Vette bármilyen hasznát is a jogász végzettségének?
– Szakmai szempontból nem nagyon, abban a tekintetben viszont igen, hogy több egyetemi kollégám került jogászként a Szekuritátéhoz. Volt olyan, aki az utcán a szeme villanásával figyelmeztetett: ne köszönjek neki. Másik alkalommal ugyanaz a fickó széles gesztussal fogadott, de rég nem láttalak, Sziszi! Ebből tudhattam, hogy épp elrendeződött körülöttem valami korábbi zűr. Egy másikról azt hallottam, hogy terjeszti rólam: hagyjátok, bolond, de csak teszi magát. Ez nagyjából azt jelenthette, hogy nagy hülyeségeket nem csinálok, ismerem a járást. Gyerekkorom óta sokat olvasó ember voltam, viszont egyetlen napig sem tanultam bölcsészetet. Hamar rájöttem azonban a hatalmas hiányosságaimra, azóta is igyekszem pótolni. – Ennek hatékonyságát a közelmúltban kapott Príma-díj is igazolni látszik. Legnépszerűbb regénye, a Kő hull apadó kútba nyelvezetét sokan az Arany-balladákéhoz hasonlítják. Milyen „viszonyban” volt Arany Jánossal?
– Amióta az eszemet tudom, lapozgattam, olvastam Arany Jánost, mégsem mondhatnám, hogy a regény írása közben ott motoszkált volna bennem – legfeljebb a mély tudatban. De nem is vagyok tipikus író, előfordult, hogy másfél esztendőnyi munka után is azt tartottam valamelyik írásomról, hogy nem jó. A sikerültebb könyveim között is akadt olyan, amelyikre azt mondtam, itt befejezem, mert erre ennyit érek. Mindig úgy kezeltem az időt, mintha hat életem volna. A siker soha nem érdekelt. Ha összesen három elfogadható írást tudok produkálni, akkor annyi legyen. – Megszerette a korábbi, a megjelenés által mégiscsak befejezettnek „nyilvánított” írásait?
– Rossz viszonyban vagyunk, elégedetlen vagyok magammal, mert tudom, melyik írásom mennyit ér. Nem is szívesen beszélek róluk. Ebből a szempontból mindenképpen rendhagyó eset vagyok – magamra nézve nem előnyös értelemben. Persze az is jelen van mindebben, hogy na, és akkor mi van, ezeknek az írásoknak én vagyok a gazdájuk, akinek tetszik, tetszik, akinek meg nem, hát nem. Jótállok értük.
– Regényeiben különleges nyelvezetet, párhuzamos világokat alkotott. Mi provokálta erre?
– Aki a soraim mögött áll, úgy hívják, hogy Ady Endre. Úgy hívják, hogy Zilah, a város, a környék beszédstílusa. Kisgyerek korunkban ugyanazt a padot farigcsáltuk tovább, amelyet Ady, és ebben számunkra nem volt semmi különös. A partiumi külső világ nyelve nagyon gazdag, olyan nagyságok hordozták, mint Kölcsey, Bessenyei, Ady, Arany.
– A Príma-díj odaítélése egy alkotó életműve előtti tisztelgés. Van már korona ezen az életművön?
– Ha van is, nem a Príma-díj, azzal nem tudok mit kezdeni. Persze örülök neki. Talán azok a regényeim, melyeket az elmúlt esztendők alatt Európa öt országában is olvashattak. És a Helikon megteremtése, életben tartása, helyzetének stabilizálása. A kapaszkodás mindabba, amit egyszer megfogtunk. Akármi is történjék veled, körülötted, kitartasz mellette. A külvilág számára talán már-már „gyanús” mértékben. Hogy többre talán nem is futja belőled. Miközben én győztese voltam ennek a vállalásnak. Addig vittem a hátamon a Helikont, míg meg nem találtuk a szerkesztőség jelenlegi otthonát. Kötelességem volt, hiszen éveken át az én irányításom alatt romlott a helyzet, sőt, vált bizonyos időszakban egyenesen kritikussá. Nem hagyhattam olyan körülmények között azokat a tehetséges fiatal embereket, akik az én kezem alatt nőttek fel.
SZILÁGYI ISTVÁN
Príma-díjas, Kossuth-díjas és József Attila-díjas Kolozsváron élő író, a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának tagja. Kolozsváron született 1938. október 10-én, 1956-ban érettségizett Szatmárnémetiben, kitanulta a mozdonyszerelő géplakatos szakmát. 1958-tól a kolozsvári egyetem jogi karán tanult, 1963-ban diplomázott. Az Utunk munkatársa, 1968–1989 között főszerkesztő-helyettese, 1990-től a Helikon főszerkesztője. Első nagy sikerű könyve 1975-ben jelent meg, a Kő hull apadó kútba című regény egyöntetű elismerést vívott ki, több nyelvre lefordították. Nagy figyelmet keltett az 1990-ben megjelent Agancsbozót című monumentális regénye is, a 2001-ben megjelent Hollóidő az első regényéhez mérhető sikert aratott. Az író hetvenedik születésnapjára a Magvető Kiadó újra megjelentette a Kő hull apadó kútba, valamint Hollóidő című regényeket, egy esztendővel később pedig novelláinak, elbeszéléseinek legjavát gyűjtötte kötetbe. 2010-ben a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai közé választotta. Legfontosabb művei: Sorskovács (elbeszélések, Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1964), Ezen a csillagon (novellák, elbeszélések, karcolatok, Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1966), Üllő, dobszó, harang (regény, Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1969), Jámbor vadak (elbeszélések, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971), Kő hull apadó kútba (regény, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1975), Agancsbozót (regény, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990), Hollóidő (regény, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2001), Bolygó tüzek (novellák, elbeszélések, Magvető, Budapest, 2009). Díjak, kitüntetések: Romániai Írószövetség Díja (1975), József Attila-díj (1990), Ady Endre-díj (1992), Déry Tibor-díj (1995), Getz Corporation-díj (1998), Kossuth-díj (2001), Magyar Irodalmi Díj (2002, nem fogadta el), Márai Sándor-díj (2003), Székelyföld-díj (2008), Arany János-díj (2008), Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány-díj (2008), Kölcsey-emlékplakett (2008), Alföld-díj (2009), Hazám-díj (2012), A Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2014), A Nemzet Művésze (2014), Príma-díj (2017). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)