Könyvadományozók a hajdúvárosban
A magyarországi Gyöngyösről érkezett Kósa Miklós, a Testvérvárosokért Egyesület képviseletében mintegy 1300 kötetet hozott Nagyszalontára. A csomagot a helyi Peter Iskolában szombaton adta át az Arany János Elméleti Líceum tanulóinak.
Érdeklődésünkre Kósa elmondta, civil szervezetük 2011-ben alakult Gyöngyösön Erdélyi Magyarokért Egyesület néven, hogy a Kárpát-medencében élő magyarság nyelvi és kulturális kapcsolattartását elősegítse, s ezáltal erősítse a közösségek nemzetmegtartó erejét.
Kósa Miklós lelkesítő beszédében kiemelte: „Légy talpraesett, és ténykedj példamutatóan; beszélj hangosan, hogy halljanak. Állj fel, hogy lássanak!”.
A Magyarhonból érkezett küldöttséget Balogh János, az Erdélyi Magyar Néppárt nagyszalontai elnöke fogadta. A Köröstárkányból érkezett Gábor Ferenc, a Pro Tárkány Egyesület képviseletében átadta a magával hozott könyvadományt. Hozzászólásában elmondta: „mindent megteszünk, meg kell tennünk magyarságunk fennmaradása és erősítése érdekében”.
A nagyszalontai líceum diákjai népdallal és szavalatokkal igyekeztek ünnepélyessé tenni az eseményt. Sziki Károly színművész pedig Petőfi és Arany barátságát idézte meg, műveikből adott elő részleteket.
Balogh János megköszönte mindenkinek az eredményes közreműködést. Kiss Mária, az Arany János Elméleti Líceum aligazgatója megköszönte a könyvadományt, amely regényeket, lexikonokat, iskolás könyveket, magyar, valamint a világirodalom remekműveinek fordításait is tartalmaz. Befejezésképpen Pelok Gabriella tanárnő az Isten kezében című kötetből olvasott fel szemelvényeket.
Sára Péter
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Akadémiai Újságírói Díj a Korunk főszerkesztőjének
Az MTA Elnöksége Akadémiai Újságíró Díjban részesítette Kovács Kiss Gyöngyöt, a kolozsvári Korunk folyóirat főszerkesztőjét a tudomány népszerűsítése érdekében kifejtett eredményes újságírói tevékenysége elismeréseképpen.
Az Akadémiai Aranyérmet, az Akadémiai Díjakat, a Wahrmann Mór-érmet, az Arany János-életműdíjat és az Akadémiai Újságíró Díjat Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke Orbán Viktor miniszterelnök jelenlétében adta át hétfőn az MTA 187. közgyűlésének ünnepi ülésén.
Az Akadémiai Aranyérmet a reakciókinetika és a komplexkémia területén végzett hat évtizedes iskolateremtő kutatásaiért, tudományos publicisztikai és tudománytörténeti, valamint kiterjedt tudományszervezői tevékenységéért, magas színvonalú oktató-nevelő munkája elismeréseként Beck Mihály, az MTA rendes tagja vehette át. Az életműdíjnak számító rangos kitüntetést az MTA Elnöksége évente egy akadémikusnak adományozza.
Az MTA közgyűlésének budapesti megnyitóján Orbán Viktor miniszterelnök bejelentette: a kormány 2020-ig 1200 milliárd forintot szán kutatásra, fejlesztésre és innovációra, ezzel Magyarország GDP-arányos kutatási ráfordításai megközelítik majd az EU-átlagot. „Európa századokon át volt a világ vezető politikai és gazdasági hatalma, de mintha elfelejtette volna, minek köszönhette ezt a versenyelőnyét" – idézte az MTI a kormányfőt, hangsúlyozva: ehhez leginkább a tudomány és politika szövetsége kellett.
Orbán Viktor elmondása szerint a két terület is akkor léphet előre, ha együtt halad, ezért a magyar tudomány jövője, minősége Magyarországon politikai ügy: nem párt-, hanem nemzetpolitikai ügy. Mint emlékeztetett, Magyarország nem rendelkezik nukleáris arzenállal, nagy olajkinccsel, százmilliós népességgel, de sajátos észjárással, komoly tudományos tradícióval igen.
„A mai világban késhegyre menő küzdelem zajlik a tudós emberfőkért" – hívta fel a figyelmet a miniszterelnök, aki szerint ma már nemcsak nyugaton, de keleten is olyan kutatási feltételeket teremtettek, amelyek mágnesként vonzzák a tehetséges kutatókat. „A magyar kormány és az MTA ebbe a szellemileg alárendelt és kiszolgáltatott helyzetbe nem törődik bele" – tette hozzá Orbán Viktor.
A miniszterelnök közölte: a kormány célja, hogy Magyarország Közép-Európa legversenyképesebb országa legyen, 2020-ig ezért 1200 milliárd forintot terveznek kutatásra, fejlesztésre és innovációra költeni. Ez a támogatás már a GDP 1,8 százalékát jelenti, ami megközelíti az EU 1,9 százalékos átlagát.
Orbán Viktor beszámolt arról, hogy Lovász Lászlóval, az MTA elnökével a közgyűlés megnyitása előtt megegyezetek: a kormány a jövőben is támogatni fogja az akadémia kutatóprogramjait.
Krónika (Kolozsvár)

Aki lefestette Petőfit és Bem tábornokot
Egy verseskötet elején levő ajánlás indította arra a csíkszeredai Nagy Gyöngyvért, hogy utánanézzen, ki is a kötet szerzője. Mint kiderült, az üknagymamája testvéreként számon tartott Mezei József nem is annyira költőként, hanem festőként jeleskedett.
„Édesanyám kapott ajándékba édesapámtól egy kis verseskötetet, mely Mezei József magánkiadásában jelent meg 1870-ben, s melyet a költő ajándékozott a lánytestvérének, az én ükanyámnak, amit ajánlósorai is igazolnak: Murin Andrásné, született Mezei Mária kedves húgomnak, emlékül Mezei József, 1870. Utánanéztem interneten, hogy ki ez a Mezei József költő, de nem találtam róla semmit, aztán, ahogy kezdtem olvasgatni a verseit, felfigyeltem azokra a sorokra, hogy »hol vagy szép múzsám, festészet múzsája, elpártoltál-e tőlem hűtlenül?«. Akkor jöttem rá, hogy ő festő volt, és ez alapján kezdtem keresni” – elevenítette fel a két évvel ezelőtt kezdődő kutatás első lépéseit Nagy Gyöngyvér.
Akkor még nem tudta biztosan, hogy az ő rokona azonos-e a festő Mezeivel. Kutatni kezdett hát, levéltáraknak, plébániáknak, muzeológusoknak írt, helytörténészekkel vette fel a kapcsolatot. Minél jobban beleásta magát a témába, annál több ösztönzést kapott arra, hogy folytassa a kutatást.
„Fontosnak tartottam, hogy az anyakönyvét meglássam. Mivel Kislétán született, írtam a nyíregyházi római katolikus egyházmegyének, hogy keresem az anyakönyvi nyilvántartását, azt a választ kaptam, hogy keresték, de a környező falvakban sem találják. Végül Pócspetriben találtuk meg egy véletlen folytán. A festőművész utolsó éveit Budafokon élte, egy ottani helytörténésszel, Bartos Mihállyal is felvettem a kapcsolatot, aki több esetben is segítségemre volt a kutatásban, tőle kaptam meg Mezei József gyászjelentőjét. Ő mindvégig biztatott és hasznos tanácsokkal látott el” – mesélte Nagy, aki aztán a festő több képét is felkutatta, valamint a Vasárnapi Újságban a visszaemlékezéseit is megtalálta.
Az akkor mérnökként dolgozó Mezei 1846-ban ismerkedett meg Petőfi Sándorral Szatmáron, akit még abban az évben meg is festett. Barátságukról több feljegyzésben is olvashatunk. 1880-ban a Vasárnapi Újság közli a képet, olvasói visszajelzések szerint Petőfinek ez az egyik leghitelesebb portréja. Mezei a szabadságharcban tüzértisztként harcol Bem tábornok csapatában. Petőfi és a tisztikar biztatására Bem tábornokot is meg akarja festeni, ám a tábornokot nem lehetett rávenni. A tábornok portréját 1860-ban, emlékezetből festi meg, melyet 1867-ben sokszorosítanak, ezeket a reprodukciókat eladták és a befolyt összeggel az akkor már vak festőt segítették pártolói.
„Nagyon termékeny festő volt, a forradalom után, az ötvenes évek elején kezdett festegetni. Nagybányán rendelést kapott, a máramarosszigeti templom főoltárképe az ő festménye, Csomaközön négy oltárképe van. Orbán Balázzsal bejárta Székelyföldet és együtt fényképeztek, a Székelyföld leírása első három kötetében találhatók a fotói. Szembetegsége gátolta meg, hogy a későbbiekben Orbán Balázzsal dolgozzon. Ekkor még látott, Péczeli Ignác professzor kezelte, aki Kodály Zoltán feleségének volt a dédapja. Sok ilyen érdekes dolgot találtam, ismerte Arany Jánost, Szendrey Júliát például. Tíz éven keresztül Jókai nagynénjének lakásában lakott. Sok-sok örömmel járt ez a kutatás, és azt hiszem, ezt csak abbahagyni lehet, befejezni nem” – véli Nagy Gyöngyvér.
A kutatásról és Mezei Józsefről bővebben május 6-án tudhatnak meg többet az érdeklődők. A Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig előadássorozat keretében délután 18 órától Nagy Gyöngyvér Mezei József megtalálása címmel tart előadást a csíkszeredai polgármesteri hivatal gyűléstermében.
Mezei Józsefről
Mezei József 1823. május 11-én született Kislétán. Gimnáziumi tanulmányait az 1830-as évek elején kezdte Máramarosszigeten, később Szatmárnémetiben folytatta. Ekkor már arcképeket is készített. A fővárosban tanult tovább, 1846-ban mérnöki vizsgát tett, és visszatért Szatmárnémetibe. Itt ismerkedett meg Petőfivel is. Rá egy évre Itáliába ment tanulmányútra, majd 1848-ban részt vett a szabadságharcban, az erdélyi hadjáratban Bem tábornok seregében volt tüzértiszt.
1850-ben Pesten tanulmányozta a festészetet, '51-ben pedig megfestette egyetlen önarcképét, amely a Magyar Nemzeti Galériában látható. 1852-ben Nagybányán megnősült, Pestre költözött, oltárképeket kezdett festeni. 1861-ben meghalt egyetlen kislánya nyolcéves korában. 1862-ben kiújult a szembetegsége, 1863-ban készítette el az utolsó ismert festményét, a nagybányai Szentháromság-templom nagyméretű főoltárképét. Utolsó éveit Budafokon töltötte, 1882. szeptember 8-án halt meg, a Kerepesi temetőben temették el.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Arany János-érem erdélyi szakembereknek
rdélyi tudósokat, kutatókat is Arany János-éremmel tüntettek ki a Magyar Tudományos Akadémia 187. közgyűlésén, az elismeréseket Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke adta át a Külső Tagok Fórumán.
Arany János-érmet vehetett át Wanek Ferenc kolozsvári geológus, akinek – az indoklás szerint – egyetemi oktatói, tudományos, tudományszervező és ismeretterjesztő tevékenysége egyaránt elismerésre méltó. Munkásságának eredményeként tudományos publikációk, tankönyvek, ismeretterjesztő írások, turistatérképek, útikönyvek, filmek és kiállítások születtek. A tudományos utánpótlás aktív támogatója, számos erdélyi szakmai szervezet vezetője, illetve tagja, jeles események, konferenciasorozatok fáradhatatlan szervezője több évtizede. Határoktól függetlenül a földtudományok művelői közötti kapcsolatok ápolója.
Szabadság (Kolozsvár)

Május elején lezajlott az MTA 187. közgyűlése, melynek során 24 külhoni magyar tudóssal gyarapodott az akadémikusok tábora. A közgyűlés második napján, a Külső Tagok Fórumán mutattuk be a Magyar Tudományosság Május elején lezajlott az MTA 187. közgyűlése, melynek során 24 külhoni magyar tudóssal gyarapodott az akadémikusok tábora. A közgyűlés második napján, a Külső Tagok Fórumán mutattuk be a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság 20 éves fennállása alkalmából magyar és angol nyelven megjelent elektronikus kötetet, amely összefoglalót és regionális tanulmányokat tartalmaz a tudományos nemzetegyesítés érdekében, az elmúlt két évtizedben tett erőfeszítéseinkről. A fórumon Lovász László, az MTA elnöke számos külhoni kutatótársunk tudományos teljesítményét ismerte el Arany János-díjakkal és -éremmel.
Kocsis Károly elnök
mta.hu/data/dokumentumok/magyar_tudomanyossag_kulfoldon

Szóra bírták az erdélyi orvoslás és gyógyszerészet múltját
A Péter házaspár Marosvásárhely díszpolgárai
Aprólékos, minden részletre kiterjedő figyelemmel és türelemmel vallatják a múltat: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, az Erdélyi Múzeum- Egyesület történetét, az erdélyi gyógyszerészet, fogorvoslás gyökereit és fejlődését, az erdélyi gyógyítók életét és munkásságát. Kutatásaik helyszínei könyvtárak, levéltárak, múzeumok a határokon innen és túl, leszármazottak, magánszemélyek, s végszükség esetén akár a temetők is. Gyűjtenek, rendszereznek, lajstromokat készítenek, majd könyveket írnak, hogy egyetlen, még felderíthető információ se vesszen kárba. Teszik ezt olyan egyetértésben, energiával és szenvedéllyel, ami ritkán adatik meg egy házaspárnak. Munkájuk eredményeként szinte minden jelentős szakmai kitüntetést átvehettek az évek során. Dr. Péter Mihályt, a MOGYE nyugalmazott emeritus professzorát, az MTA külső tagját és feleségét, dr. Péter H. Mária nyugalmazott egyetemi adjunktust, gyógyszerészt az elmúlt héten városunk díszpolgáraivá avatták. Ennek tiszteletére közöljük a velük készültbeszélgetés szerkesztett változatát a Hány ember Ön, professzor úr? című kötetből (Studium Kiadó, 2013)
A vírus
– Először is azt kérdeztem a Péter házaspártól, hogy miként fertőződtek meg az orvos- és gyógyszerésztörténeti kutatás "vírusával"?
– Diákkoromban a történelem-földrajz tanári pálya vonzott – mondja Péter professzor, majd a választ felesége egészíti ki: a Gyógyszerészeti Kar dékáni tisztségét betöltő Rácz Gábor egyetemi tanár mellett a Farmakognózia Tanszéken dolgozott, amikor Spielmann József orvostörténész professzortól azt a felkérést kapták, hogy a készülő Romániai magyar irodalmi lexikon gyógyszerészeti szakirodalom szócikkét megírják. A feladatot teljesítették, majd Dávid Gyula kérésére a 42 éven át szerkesztett lexikon 47 (Péter H. Mária), illetve 31 (Péter Mihály) szócikkét állították össze. Az első felkérés volt tehát a "vírus", amely az erdélyi orvoslás és gyógyszerészet múltjának és jelenének a feltérképezésére, számbavételére sarkallta őket.
– Kevesen tudják, hogy Péter Mihály professzor második keresztneve a Heinrich. Életrajzi adatai alapján német az anyanyelve – tekintünk vissza regénybe illő életének kezdeteire.
– Édesapám 13 gyermekes csíkpálfalvi székely családból származott, édesanyám Nösner Elwine Katherine, az első Beszterce környéki (Nösnerland) szász telepesek leszármazottja, és 13. testvére születése után maradtak árván. Édesapám, aki Marosvásárhelyen végezte a jegyzői tanfolyamot, Abafájára került gyakornoknak, és Szászrégenben ismerte meg édesanyámat. A kisebbik bátyámmal (hat gyermekükből négyen nőttünk fel) én már Sóváradon születtem (1929-ben). Családunknak gyakran kellett költöznie, attól függően, hogy édesapámat hova helyezték. Az első két elemit Vajdaszentiványon végeztem, majd a szászrégeni német iskolába jártam négy éven át. Tanulmányaimat a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Fiú-főgimnáziumban folytattam, ahol a bátyám is tanult. 1948-ban, az utolsó évfolyamon érettségiztem.
– Hogyan lett a történelem-földrajz szakból orvosi egyetem?
– A bátyám már oda járt, s mivel csak egy télikabátunk volt, hogy felváltva viselhessük, kénytelen voltam én is az orvosi egyetemre iratkozni.
"Telefonkönyvet" érdekesen
– Miért választotta a mikrobiológiát?
– Az egyetemet 1954-ben érdemoklevéllel végeztem, ami azt jelentette, hogy hat hónapos körorvosi munka után visszatérhetek gyakornoknak. Kezdetben Bögözben voltam körorvos, majd Mezőcsávásra helyeztek át. Bár a fertőző betegségek klinikáját kértem, az egyetem rektorával megegyeztünk, hogy három évet a bakteriológián töltök, ami hasznos lesz a későbbi infektológusi munkámban. A három évből 43 lett. Közben megszerettem a tantárgyat. Valószínűleg azért, mert igazából nem akartam orvos lenni, s a tanításhoz nagyobb kedvet éreztem. Úgy gondolom, sikerült megtalálnom hallgatóimmal a hangnemet, s a bakteriológiát, amit telefonkönyvhöz hasonlítanak, úgy tudtam előadni, hogy a hallgatóság nem aludt el az órán. Az egyetemi hierarchia minden fokát megjártam, 1990-ben professzor, 1991-től tanszékvezető lettem. A Fogorvosi és az Általános Orvosi Karon tartottam az előadásokat és a gyakorlatot, 1962-től román nyelven is. 1962-ben mikrobiológus szakorvosi, 1965-ben főorvosi vizsgát tettem Bukarestben, 1971-ben Iasi-ban megszereztem az orvostudomány doktora fokozatot, s az évek során hazai és külföldi szakképzéseken vettem részt. 1999-ben, hetvenévesen mentem nyugdíjba.
– Említette, hogy a kutatás mindvégig különösen érdekelte. Mire irányult a tanszéken folyó kutatómunka?
– A bakteriológia, a vírustan és a mikológia több területét ölelte fel. Új módszert dolgoztam ki az urethritisek (húgycsőgyulladások) laboratóriumi kórjelzésére. Eredeti eljárást javasoltam a száj mikroflórája biocönózistípusokba való besorolására, kimutattam a veleszületett, illetve az immunspecifikus védelmi mechanizmusok szoros összefüggését a szájüreg mikroflórájával. Bizonyítottam, hogy egyes sarjadzó gombák és baktériumok kölcsönösen erősítik kórokozó képességüket. Foglalkoztam Maros megye felületi vizeinek mikrobás szennyeződésével és azok szennyező forrásaival, eredeti megfigyeléseket tettem egyes kórokozóknak a létfeltételeik alsó határán történő túlélésére nézve. Részt vettem a vírusos hepatitisek kóroktanának kutatásában. Munkatársként a Gyógyszerészeti Karon vizsgált több magasabb rendű növény kivonatának antimikrobiális hatását mutattuk ki. Hazai és külföldi kongresszuson ismertettem az eredményeket. A szakmai munkásságommal párhuzamosan céltudatosan foglalkoztam az erdélyi magyar orvos- és fogorvosképzés történetével, valamint az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvosi Szakosztályának százéves történetével.
– Érdeklődéssel olvastam a baktériumok és vírusok változatos világáról írt, az átlagolvasó számára is közérthető könyvet, és tudom, hogy régi iskolájáról sem feledkezett meg Péter Mihály professzor.
– A Kórokozó mikroorganizmusok című kötetet (Dacia Kiadó, 1988) László János professzor kollégámmal közösen írtuk, Páll Gézával A marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium emlékkönyve címen jelentettünk meg két kötetet (Lyra Kiadó, Mvhely, 2002-2003).
Tanítás, kutatás
– Beszélgetésünk során elhangzott, hogy feleségének a biztatására kapcsolódott be a Romániai magyar irodalmi lexikon szócikkeinek az összeállításába. Dr. Péter Horváth Mária nyugalmazott egyetemi adjunktustól a MOGYI Gyógyszerészeti Karáig vezető útról érdeklődöm.
– Temesváron születtem, a nagyváradi 2. Sz. Leánylíceumban (volt Orsolya-zárda) érettségiztem, a MOGYI Gyógyszerészeti Karán 1958-ban kaptam gyógyszerészi, 1973-ban gyógyszerészdoktori oklevelet és főgyógyszerészi címet. Egy éven át a nagyszalontai kórház gyógyszertárában dolgoztam, majd 1959-től foglaltam el a marosvásárhelyi Gyógyszerészeti Kar Farmakognózia Tanszékén levő üres állást. Bár 1986-ban már elkezdődött a kar felszámolása, adjunktusként a végzős évfolyamra járó magyar hallgatóknak 1988-ig még tartottam az előadásokat. 1990-ben újraindult a gyógyszerészképzés, de nem tértem vissza tanítani, nyugdíjazásomig a tanszék mellett létrehozott kutatócsoportot vezettem. A kutatómunkában a gyógynövények és illóolajos növények mikroszkópi, fitokémiai és antibiotikus hatásának a vizsgálatával foglalkoztam, valamint azok termesztési kísérleteiben is részt vettem. Jelentős eredmény volt a hivatalos levéldrogok mikroszkópiai azonosításának kidolgozása, amit már a VIII. Román gyógyszerkönyv is bevezetett. Több népgyógyászatban használatos növény addig "kísérletesen" ki nem mutatott antibiotikus hatását igazoltam.
1994-ben Nyárádszeredában beindult a budapesti Szent István, később Corvinus Egyetem Kertészettudományi Karának Határon Túli Levelező Tagozata, ahol kezdettől fogva oktattam. 2011-ben, az 50. tanítási évemben elismerő oklevéllel tüntettek ki.
A további könyvek csírája
– Időközben a lexikon szócikkein is tovább dolgoztak.
– Miután Dávid Gyula átvette a szerkesztését, megkeresett minket, és megbízott a további szócikkek megírásával. Mivel több adat gyűlt össze, mint amennyire szükségünk volt, az anyagot feldolgozva és kiegészítve megírtuk az Adatok a romániai magyar orvosok és gyógyszerészek munkásságáról című munkát szerzőtársainkkal (Bocskay István, Brassai Zoltán, Rácz Gábor egyetemi tanárokkal, Mózes Magda előadótanárral és Péter Zoltán orvossal) közösen, ami a Genersich Antal- emlékkönyvben látott napvilágot. Az emlékkönyvet a kiváló kórbonctanprofesszornak szentelték, aki Kolozsváron, majd Budapesten volt egyetemi tanár. Születésének 150. évfordulóján a Genersich Alapítvány és az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztálya adta ki az emlékkönyvet 1994-ben. Az utódai által létesített alapítvány rangos kitüntetését, a Genersich Antal-díjat azóta kétszer vehettük át.
– A több mint százoldalas munkában már benne volt a további könyvek csírája. Mi volt a következő?
– 1995-ben jelent meg a fehér könyv, A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés 50 éve, amelyet a Magyarságkutatás könyvtárában dolgozó Barabás Bélával közösen szerkesztettünk.
Olvasmányos gyógyszerészettörténet
– A koncentrikusan bővülő kör két önálló könyvvel folytatódott. 2002-ben jelent meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában Péter H. Mária gyógyszerészettörténeti munkájának – Az erdélyi gyógyszerészet magyar vonatkozásai – első, majd 2013-ban a második, bővített kiadása.
– Megkérem, foglalja össze, hogy milyen témákra tagolódik a vaskos kötet!
– Az első fejezet az erdélyi gyógyszertár- hálózat kialakulásáról szól, a tábori patikáktól a fejedelmi, egyházi patikákon át a városi gyógyszertárakig. A második fejezet az erdélyi gyógyszerészképzést térképezi fel az 1700-as évektől a marosvásárhelyi Gyógyszerészeti Kar 1948-2000 közötti történetén át, a doktori fokozat elnyerésének lehetőségeit számba véve. Az erdélyi gyógyszerészek két világháború közötti rendkívül gazdag egyesületi életéről, a szakma képviselői által kiadott folyóiratokról, szakirodalomról és szépirodalomról, a nők szakmai térhódításáról szól többek között a harmadik fejezet, a negyedik pedig erdélyi származású, illetve Erdélyben tevékenykedett neves patikáriusok és gyógyszerészdinasztiák életútját mutatja be. Tanulságos volt számomra, hogy a két világháború között mennyire aktív társadalmi életet éltek a gyógyszerészek, akiknek könyvek, folyóiratok, sőt naptárak kiadása mellett arra is volt gondjuk, hogy a gyógyszerészözvegyeken és - árvákon segítsenek.
– Visszaemlékszem elkeseredésére, amikor hűséges társát, a Tico autót kellett eladnia, hogy Az erdélyi fogorvoslás történetéből című könyvét támogatás hiányában a saját erejéből kiadja (2006, Mentor). Holott ezúttal is egy értékes és olvasmányos könyv született – fordulok újra Péter professzorhoz.
– Számba vettem a fogorvoslással kapcsolatos magyar nyelvű irodalom kezdeteit Erdélyben, az erdélyi származású neves fogorvosokat, a fogorvostudomány oktatását, a magyar nyelvű és magyar nyelven közlő szakfolyóiratokat Erdélyben 1919-40 között.
Receptek fogfájásra
– Ma már megmosolyogtató, hogy a régi orvosi könyvek, amelyeknek fogorvosi vonatkozásait aprólékosan feldolgozta, milyen recepteket ajánlanak a fogfájásra. Érdekes lenne idézni egy-két különleges "gyógymódot".
– "Holló gané, kigyóbőr fözete, földi giliszta hamúja jó a fogfájásra", vagy "hernyóférget ted az fájó fogra vagy orrvérzére: Tsalán levet Szamár ganéval elegyítsed öszve, szárazd meg, törd porrá s tedd mikor orrod vére indul".
– A két önálló kötet után egy újabb közös könyv következett. Mindketten aktívan részt vettek az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának az újraindításában, vezetésében és munkájában. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának százéves tevékenységét bemutató kötetüket 2006-ban az egyesület adta ki. Megint egy nagy pontosságot igénylő, sziszifuszi munkát vállaltak. Miért tanulságos ez a történet?
– 1906-ban alakult meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztálya, 1919-ben megszűnt, 1921-ben újraalakult, és a két világháború között folyamatosan működött 1940-ig, majd 41- től 48-ig, amikor beszüntették. Hosszú szünet után, a rendszerváltást követően alakult újra. 1906-1919 között az erdélyi magyar orvosok hetente tartottak tudományos összejöveteleket, a legeseménydúsabb azonban 1990 után volt a szakosztály munkája. A Függelék egy adattár, amely az 1906 és 2000 között megjelenő Értesítők tartalomjegyzékét foglalja magába, a dolgozatok címét, szerzőjét és azt, hogy melyik Értesítő hányadik oldalán olvashatók.
Az erdélyi tudományosság centenáriumára kiadott Hivatás és tudomány ( Kolozsvár, 2009) c. kötet számára megírták a Szepesszombati Genersich Antal (1842-1918) életművét bemutató fejezetet. A Feszt György professzor szerkesztette kötetben (Fejezetek az erdélyi magyar orvostudomány történetéből: kutatások 1945-1990 között), amelyik 2010-ben jelent meg, újabb két tanulmány olvasható a Péter szerzőpárostól.
Bernády György gyógyszerészeti tevékenységéről, valamint Csőgör Lajos életéről egy-egy tanulmányt írtak a marosvásárhelyi személyiségekről szóló Teremtő életek című könyvben (Mentor Kiadó, 2011).
Még felsorolni is hosszú a különböző szakfolyóiratokban megjelent cikkeket, tanulmányokat, így hát az elismerést jelentő okleveleket, bronzplaketteket, domborműveket vesszük számba, a Péter Mihály professzornak adományozott Munkaérdemrendtől, a külön-külön mindkettőjüknek átadott elegáns Arany János-emlékérmen át (2004, 2016) a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjéig (2009, 2014). A Magyar Orvostörténeti Társaság a Zsámboky-díjjal (2006) ismerte el munkájukat, az EME a Mikó Imre-díjjal (2009), s mindkettőjüket a Magyar Orvostörténeti Társaság is tiszteleti tagjává választotta az idén – soroltunk fel néhány elismerést a hosszú sorból. S ha valaki dicsekvésnek vélné, hogy mennyire büszkék ezekre az elismerésekre, tegyük hozzá, hogy annak a hihetetlen mennyiségű munkának, amit vállaltak és elvégeztek, a megjelent könyvek mellett ennyi a kézzelfogható hozadéka.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Bihari magyar harc a voksokért
VÁLASZTÁS – A vasárnapi helyhatósági választások legnagyobb tétje Nagyváradon, hogy a Nemzeti Liberális Párt (PNL) többséget tud-e szerezni a helyi önkormányzatban, ahol a helyi magyarságot jelenleg hat RMDSZ-es tanácsos képviseli.
Az már korábbról is látszott, és a felmérések is azt mutatják, hogy a polgármesteri tisztségért zajló versengés – melyre két magyar jelölt is bejelentkezett – nem lesz szoros, az immár a harmadik mandátumára pályázó Ilie Bolojan népszerűsége ugyanis töretlennek tűnik a bihari megyeszékhelyen. Bár a 47 éves liberális matematikatanár többször hozott hevesen vitatott döntéseket, a városvezetési stratégiája is megosztja az embereket, az IRES közvélemény-kutató intézet legfrissebb felmérése azt mutatja, a helybeliek 59 százaléka Bolojan-párti, a polgármester vetélytársai pedig az öt százalékot sem érték el.
Az RMDSZ jelöltje, Huszár István jelenlegi alpolgármester a második helyen áll 3 százalékkal, míg Zatykó Gyula a hatos listát 0,4 százalékkal zárja. A megkérdezettek 16 százaléka egyelőre nem hozott döntést. „A legjobb felmérés június 5-én lesz. Láttam már többfélét, de én úgy gondolom, hogy ezek a felmérések mindig azoknak kedveznek, akik megrendelik” – jegyezte meg Huszár, aki családorientált Nagyváradot ígér, mert meggyőződése, hogy egy stabil társadalmat csak magukat biztonságban érző családokra lehet építeni.
Az RMDSZ egyébként jelentősen felfrissítette tanácsosjelölt-listáját a megyeszékhelyen, és nem titkolt célja, hogy növelje a súlyát az önkormányzatban. Amikor a meglehetősen magabiztos Ilie Bolojant terveiről kérdeztük, az elöljáró csupán annyit válaszolt, a honlapján elérhető a választási programja, ennél többet egyetlen újságírónak sem hajlandó nyilatkozni a témában a sajtótájékoztatókon kívül.
Tanácsosi mandátumokra pályázik az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) is. Zatykó Gyula listavezető-polgármesterjelölt azt mondta, jól képzett, minden területre kiterjedő szakembereket tartalmazó csapattal próbálják átlépni az ötszázalékos bejutási küszöböt. Zatykó kampányában többször felhívta a figyelmet a magyar identitást veszélyeztető problémákra, amelyekkel szemben a jelenlegi városvezetés érdektelen, s amelyek szerinte szerepet játszanak a fiatalok elvándorlásában.
„Egy olyan városban szeretnénk élni, ahol tudjuk: adóink jó kezekbe kerülnek, nem herdálják el fölösleges beruházásokra, hanem tisztességesen használják fel a lakosság érdekében. Nem háttérmegegyezéseket kell kötni a közösség tudta nélkül, hanem tisztességes, a választópolgárokkal nyílt viszonyban lévő képviseletet kell kialakítani” – mondta a néppárt nagyváradi polgármesterjelöltje.
Komolyabb mozgósításra lesz szükség
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke a szövetség Bihar megyei szervezetének nagyváradi kampányindítóján foglalta össze az alakulat célkitűzéseit az idei helyhatósági választáson. „Meg fogjuk szerezni a célul kitűzött 50 ezer szavazatot, lesz alpolgármesterünk Nagyváradon, és alelnökünk a megyei tanácsban, megerősítjük a városi és megyei frakciónkat, lesz 25 magyar polgármester Bihar megyében” – fogalmazott az ügyvezető elnök.
A szövetség a legutóbbi helyhatósági választáson hét tanácsosi mandátumot szerzett a Bihar megyei önkormányzatban, ezúttal pedig úgy próbáltak erősíteni, hogy jelöltlistájukon egy polgári párti (MPP-s) képviselőnek is helyet biztosítottak, bár a 8. pozíciót elfoglaló Helmeczi József bejuttatásához komolyabb mozgósításra van szükség, mint négy évvel ezelőtt. A szövetség megyei tanácselnökjelöltje Pásztor Sándor, a Körösök Vízügyi Igazgatóságának műszaki igazgatója.
A megyei szintű megmérettetésre az EMNP is jelentkezett, melynek listavezetője, Csomortányi István szerint az ötszázalékos küszöb átlépésével járó két tanácsosi mandátum reális célkitűzés számukra, de a hármat sem tartják lehetetlennek. Csomortányiék egyébként a korrupció elleni harcról beszéltek a legtöbbet a kampányban, és a munkahelyteremtést sürgették. „ Érmelléken, illetve a magyarlakta térségekben munkahelyekre van szükség, jelen pillanatban ugyanis az Érmellék jelentős része Nagyváradra ingázik dolgozni, minimálbérért. Ez tarthatatlan” – magyarázta Csomortányi, aki egy ipari park létrehozását javasolja. Az EMNP szerint az RMDSZ megyei vezetését érintő korrupciós botrányok hatással lehetnek a „tulipánosok” megítélésére, ezzel szemben a néppártosok hangsúlyozták, hogy szervezetükben nincsenek ilyen jellegű problémák.
Kisvárosi versengések
Nagyszalontán az RMDSZ megőrizné elsöprő többségét a helyi önkormányzatban – tizenhárom tanácsosa van a tizenhét tagú testületben –, Török László pedig negyedik polgármesteri mandátumáért korteskedik. Török szociális lakások létesítését ígéri, felkarolná a kis- és középvállalkozásokat, és munkahelyteremtéssel akarják elejét venni annak, hogy a fiatalok kivándoroljanak. A szövetség terveibe beleszólhat az EMNP is: az alakulat tanácsosjelölt-listát és Balogh János személyében polgármesterjelöltet is állított Arany János szülővárosában.
Magyar–magyar verseny lesz Érmihályfalván is, ahol az RMDSZ-es Nyakó József polgármester újabb mandátumért indul, de bejelentkezett a megmérettetésre az Erdélyi Magyar Néppárt is, aki Baricz-Nánási Ferencet jelöli a városvezetői tisztségre, sikerében egyébként a pártvezetés is nagyon bízik. Béres Csaba is újrázna Székelyhídon, az RMDSZ-es elöljáró irodáját azonban az EMNP színeiben induló Rhédey Emília is elfoglalná. Margittán a szövetséget képviselő jelenlegi polgármester, Pocsaly Zoltán a papírforma szerint a legesélyesebb, de szavazatokért küzd a néppárt által támogatott független polgármesterjelölt, Zsembinszky István is.
Gyergyai Csaba, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Mentor – Már 250 éve tartunk tőle, de nem fog eltűnni az irodalom
T. Szabó Leventével félelmekről, sztereotípiákról, lehetőségekről
Csodabogárnak tűnt még 15–20 évvel ezelőtt, amikor irodalomtörténettel kezdett foglalkozni. T. Szabó Levente a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának nemrég megválasztott, tudományos ügyekért felelős dékánhelyettese, beszélgetésünkre is éppen egy megbeszélésről érkezett. Mostanában a dilettantizmus irodalmi vonatkozásairól ír, szabad perceiben Nobel-díjas könyvet olvas. Meglátása szerint egy új üzleti modell fölboríthatná végre a kelet-közép európai könyves piacot.
– Szabó Levente szerzői neve T. Szabó Levente. Mi ez a T?
– Az utóbbi 10-15 évben sokan kérdezték, hogy kinek vagyok a rokona (senki híresnek egyébként). Össze is tévesztettek különböző nevűekkel, mivel az irodalomtudományban, bölcsészettudományban vannak még Szabók, már sok embernek a „rokona” lettem. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy a bentlakásban, ahol mesterisként, doktoranduszként laktam, volt egy hasonló nevű – egyébként szintén publikáló – srác. Egyértelmű volt, hogy nem én vagyok az egyetlen Szabó Levente a világon. Közvetlenül meg kellett tapasztalnom, hogy mi a szerzői név, a művésznév, az írói név. Elkezdtem ezt így használni. A szakmámban még vannak azonos nevűek, a szerzői névvel különböztetik meg magukat egymástól. Semmi titok, semmi rejtély nincs ebben, de jól szórakozom azon, amikor szerkesztők, kollégák, diákok ezt a T-t néha ide-oda bújtatják.
Az irodalom mindennapi használatban
– Mi a kutatási területe?
– Ha azt mondom, hogy a klasszikus magyar irodalom, a 18–19. század magyar és világirodalma foglalkoztat, akkor ez kevés. Valójában van egy sajátos szemléletmód, amivel ezekhez a szövegekhez közelítek. A 18–19. századi szövegek vizsgálatakor az érdekel, hogy ezekre milyen társadalmi jelentések rakódtak rá, hogyan használták ezeket, milyen társadalmi környezetben hogyan értették őket. Ez a fajta irodalomtudomány, irodalomértés azt próbálja megértetni, hogy az irodalom valójában nem valamiféle történetietlen, örökérvényű dolog, hanem folyamatosan használatban, működésben van. Egyének, csoportok, közösségek különböző céloknak, sokszor ideológiáknak a szolgálatába állítják. Ugyanaz a műalkotás sokszor eltérő dolgokat jelenthet, eltérő célokra használhatták akár ugyanabban a történelmi időszakban is. Szokás ezt irodalom- és művészetszociológiának vagy az irodalom társadalomtörténetének nevezni, ezek persze nem teljesen ugyanazt fedik. De javarészt ez a cél: az irodalom történetét mozgásban, használatában megragadni és megérteni azt, ahogyan az irodalom része a társadalomnak, a mindennapjainknak.
– Mi foglalkoztatja mostanában?
– Az elmúlt héten épp az utolsó simításokat végeztem egy olyan, több éve készülő tanulmányon, amihez rengeteget céduláztam. Ez azt vizsgálja, hogyan jelent meg a dilettantizmus modern fogalma a magyar irodalomban. Ez kapcsolódik ahhoz, amiről mostanában írok: nemsokára megjelenik egy könyvem, amelyben egy évtizedes munka van, s ami arról szól, hogy hogyan lett modern szakma az irodalomból. Ennek egyik következménye, hogy átalakult a dilettáns jelentése, azzal együtt, ahogy megjelentek a profik, a munkájukból élő, a hivatásuknak élő, modern értelemben vett irodalmárok. Látható a tágasabb probléma, ami mostanában érdekel, ami nem más, mint a modernizáció. Ez egyébként sok tudományterületet foglalkoztat manapság, az irodalomtudományban ez egy elhanyagolt terület.
Ezelőtt szinte 20 évvel, amikor elkezdtem irodalomtörténettel foglalkozni – ez nagyon sok tekintetben Cs. Gyimesi Évának volt köszönhető –, akkor egy kicsit szégyenkezve csináltam, nem volt „menő” olyan kérdéseket kutatni, mint irodalom és társadalom viszonya. Időközben ez megváltozott és egy népszerű, párbeszédképes területté vált. Le tudunk ülni beszélgetni egy, a közgazdaságtan történetével foglalkozó kollégával, de egy szociológus kollégával is, és érteni fogjuk egymást. Ilyen szempontból ez szerencsés fordulat az életemben, hogy valami, ami 20 évvel ezelőtt csodabogárságnak tűnt, az az utóbbi években errefele is elismert lett. A hivatásosodás, a modern szakmák története is ilyen, s számos irodalmi szerzőt és szöveget másként fogunk tudni érteni, ha e felől a társadalomtudományos probléma felől nézzük.
Azokat a szakmai munkákat kedvelem, amelyek valamilyen problémában, nem pedig témában gondolkodnak. Ha valaki azt mondja, hogy Vörösmartyval vagy Arannyal foglalkozik, számomra még nem mond sokat. Az érdekel, hogy mit kezd ezekkel a dolgokkal, hogyan lesz probléma ezekből.
Évszázados fóbiáink: elit és populáris irodalom viszonya
– Azt mondta, hogy a mindennapok része az irodalom. Dinamikáról beszélt, társadalmat formáló irodalomról. Manapság a „magas” irodalom mellett egyre népszerűbb a populáris irodalom. Egyre többkönyvből később film, sorozat készül. Megjelenik a fanfiction: a hétköznapi ember az interneten kezdi újraírni ezeket a történeteket, amelyeknek néha nagyobb az olvasottságuk, mint egy szépirodalmi alkotásnak. Hol van az irodalomnak a helye ma a társadalomban?
– Azért szeretem ezt a kérdést, mert nagyon jól megjeleníti azokat a hétköznapi, irodalmár és nem irodalmár fóbiákat, amelyek benne vannak az irodalmi és kulturális modernizációban. 200-250 éve ugyanezeket a kérdéseket teszik fel: például, hogy mit csináljunk a populáris irodalommal, milyen az elit és populáris viszonya, féljünk-e ettől. Azért tudunk nehezen beszélni erről, mert erős érzelmek, indulatok, fóbiák kapcsolódnak ehhez. A legnagyobb fóbia, hogy el fog tűnni a kultúra, az irodalom. Meg kell nyugtatnom mindenkit: Kazinczytól kezdve Arany Jánosig még kétségbeesettebben panaszkodtak, hogy milyen kevés olvasójuk van és bezzeg a frissen létrejövő bestseller kultúrában mennyire sok olvasója van egy-egy kevésbé értékes szerzőnek, miközben persze ma nem mindig ezekre az emberekre emlékezünk.
Ha olvasóként kérdezne, akkor azt mondanám, hogy nagyon sokfajta olvasás van, nagyon sok olvasói rétegnek megvan a maga helye. Úgy látom, hogy az oktatásban néha azt hisszük, hogy ha a hallgatók nem csak azt olvassák, amit a kezükbe adunk, ha népszerű irodalmat is olvasnak, akkor vége van a világnak. Történetileg ezek hosszú távú fóbiák, és azáltal, hogy belátjuk, ezek nem csak a mi kérdéseink, belátjuk azt is, hogy ezeknek a fóbiáknak egy része alaptalan. Ja, és nem gondolom, hogy el fog tűnni az irodalom, dehogy fog.
Például, Amerika a világ egyik legizgalmasabb könyvpiacát termelte ki és tartja fönt, és nagyon örülnék, ha eljutnánk oda, hogy Romániában is lennének olyan népszerű beszélgető show-k, könyves műsorok, mint ott például az Oprah Winfrey-é. Ha itt is volnának olyan népszerű irodalmárok, mint amilyenek az amerikai televíziózásban vannak, akik esetenként meghatározhatják akár egy elnökválasztás kimenetelét is.
Örülnék, hogyha mondjuk az Amazon által képviselt üzleti modell eljöhetne ide, mert jobban fölboríthatná végre a kelet-közép európai könyves piacot és láthatóvá tenné, hogy mekkora hatalmas potenciál van benne. Nem az olvasók hiányoznak, hanem az olvasásnak az intézményesültsége. Miközben rettentően sokat panaszkodunk azzal kapcsolatban, hogy nem olvasnak eleget az emberek, elfelejtjük, hogy az olvasásra való ránevelés mindig intézményes folyamat.
Mi lenne, hogyha jobban fölszerelnénk a könyvtárainkat? Hogyha kitalálnánk azokat a kultúraközvetítő intézményeket, amelyek a könyvhöz elvezetik az olvasókat? Mi lenne, hogyha minden napilapban rendszeresen lenne beszélgetés szerzőkkel, mesterolvasókkal vagy akár kevésbé mesterolvasókkal arról, hogy mit olvasnak, hogyan olvasnak, mit ajánlanak? Mi lenne, hogyha komolyan vennénk a létező intézményeket?
– Szépirodalmat is ír vagy csak a szépirodalomról ír?
– Nem, nem írok szépirodalmat. Szerintem időben ismertem föl, hogy nem lennék jó szépíró. Úgy gondolom, hogy mesterséges elvárás az irodalomtudománnyal foglalkozókkal szemben, hogy ők írjanak szépirodalmat. És fordítva is igaz, néha nagyon fals dolgok jönnek ki abból, ha szépírók úgy gondolják, hogy ők ugyanolyan minőségi módon tudnak beszélni vagy gondolkodni az irodalomról, mint ahogyan szépirodalmat írnak. Azért sem írok szépirodalmat, mert azt látom, hogy néha a szépirodalmat és a tudományos munkát kijátsszák egymás ellenében. Úgy gondolom, hogy ezek nagyon eltérő írásmódokat, gondolkodásmódokat igényelhetnek.
Egyébként látom, hogy van, aki jól csinálja ezt a kettőt, irigylem is kellőképpen, csodálattal olvasom ezeket az embereket, de én örülnék, ha azt a dolgot, amiben úgy látom, hogy sikeres vagyok, azaz a tudományos munkát jól tudnám csinálni és esetleg ott írnék jó, meggyőző szövegeket.
Jóga, kávé, cigiszünet helyett olvasószünet
– Mit olvasott mostanában?
– Legfrissebben épp az utolsó oktatási hetek hajszájában pihenésképpen Orhan Pamuk Hó című regényét olvastam újra. Hogyha nagyon sok órám van, sok értekezletre kell mennem, és van 10-15 perc időm, akkor az olvasással szakadok ki a hajszából. Más jógázik, van, aki kávézik, kimegy cigarettaszünetre. Én ha kijövök óráról, akkor szünetben olvasok.
– Mivel tölti a szabadidejét?
– Megrögzött színházlátogató vagyok. Olyan is van, hogy ugyanazt az előadást, ha nagyon szeretem, megnézem négyszer-ötször. Volt olyan, aki azt hitte adott pillanatban, hogy kritikát akarok írni. A családom, a két gyerekem mellett próbálok rengeteget kertészkedni. Nemcsak amiatt, hogy kiszellőztessem a fejemet, hanem azért is, hogy újabb ötleteim támadjanak. Úgy gondolom, hogy a tudományos munkához is nagy szükség van a kreativitásra. A tudomány mára kreatív iparág lett és ennek meg kell adni a módját, meg kell teremteni a helyzeteit. Van, hogy a legjobb ötleteim nem olvasás, hanem kertészkedés közben jönnek, amikor kilazítok.
T. Szabó Levente
• irodalomtörténész, egyetemi docens, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tudományos ügyekért felelős dékánhelyettese
• 1977. április 30-án született Ozsdolán
• számos, a 18–19. századi magyar és világirodalommal foglalkozó magyar és idegen nyelvű publikáció szerzője
• 2009-ben az MTA Martinkó-díját nyerte el az év irodalomtörténeti publikációjáért a klasszikus magyar irodalom tárgykörében
• 2014-ban megkapta a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar legjobb oktatójának járó Excellentia-díjat
• megjelenés előtt áll a modern magyar irodalmi szakmák társadalomtörténetéről szóló könyve és az első nemzetközi összehasonlító irodalomtörténeti folyóiratról készült angol nyelvű monográfiája
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

TÖRTÉNELMÜNK A VÁDLOTTAK PADJÁN
Egy nemzet vagy népcsoport kivéreztetésének hatékony eszköze, hogy emlékezetétől és önazonosságától igyekeznek megfosztani. E törekvésnek véres és mulatságos esetei egyaránt vannak. Utóbbi iskolapéldája az úgynevezett székelyzászló-per Romániában és Strasbourgban, az Emberi Jogok Európai Bíróságán. Bármilyen furcsa, a nagyváradi közigazgatás képes volt perbe fogni az erdélyi história egyik jelképét, nevezetesen Székelyföld történelmi lobogóját. Bár a múlt meghamisítása a környező országokban Trianon óta bevett gyakorlat, efféle eljárásra még sehol sem került sor.
Tőkés László európai parlamenti képviselő 2014. június 18-án bátorkodott kifüggeszteni a székelyek zászlaját nagyváradi irodája erkélyére. Azt a jelképet, amelyet a magyar Országgyűlés és számos településünk a sajátja mellett használ. Éppúgy, ahogy a sváb, tót, horvát, szerb eredetű községek a magyaron kívül a magukét, azzal a címerrel, melyet többnyire a Habsburgoktól, köztük Miksa és Ferdinánd császártól, végül Mária Terézia királynőtől kaptak. Ehhez képest a másfél milliós székelység szimbólumát a román bíróság olyan veszélyesnek találta, hogy két éven át húzódó pert indított, majd az elkövetőt, Tőkés Lászlót jogerős ítéletben elmarasztalta. Nehéz eldönteni, az indokláson sírjunk-e vagy nevessünk. Ugyanis az eljárást nem a Ceausescu-féle diktatúra kezdeményezte, hanem az Európai Unió egyik tagállama, a moldovai románok jogainak harcos védnöke.
Arany János szerint: „Ha per, úgymond hadd legyen per.” A román bíróság a Partiumban, Nagyszalontán született költő intelmét megfogadva ugyanazzal a lendülettel beperelte a Partium (Részek) zászlaját is. A nagyváradi ítélőszék 2016. április 25-én kelt elsőfokú határozatában a székely lobogóéval azonos megállapítást alkalmazta, vagyis a vásznat propagandamolinónak minősítette. Az ítélet az előző szövegével szóról szóra megegyezik. Az érvelés olyan elképesztő, hogy érdemes idézni: „A zászló kitűzésével a panaszos (Tőkés László) a közönség figyelmét akarta felkelteni önnön cselekedeteire és az általa kezdeményezett akciókra, következésképp a zászló kitétele reklámcéllal történt.”
Az ürügy nevetséges jogi csűrcsavar, mivel reklámhordozónak minősít két nemzeti szimbólumot, melyek szabad használatát a román alkotmány szavatolja. A bíróság figyelmen kívül hagyta Tőkés László történelmi tényekkel alátámasztott érvelését, hisz azok mérlegelése éppoly kínos lett volna, mint mondjuk a védett házsongárdi temető, a szász erődtemplomok vagy a bonchidai Bánffy-kastély és más műemlékek felújítása – jobban mondva megóvásuk az enyészettől.
Ehhez képest a törcsvári Drakula-kastély remek állapotban van. Szerencsére.
Ugyanis Bram Stoker kitalált rémtörténetével ellentétben a várat 1377-ben Nagy Lajos király engedélyével építették, épp a havasalföldi román vajdák betöréseinek megakadályozása céljából. Később a brassói szászok zálogba kapták és felújították, majd II. Lajos király a zálogjogot meghosszabbította, azzal a kikötéssel, hogy kapitánnyá mindenkor magyart nevezzenek ki. Törcsvárnak köze nem volt a Drakula grófként ismert Vlad Tepeshez, Mátyás király vazallusához. Jelenleg a román uralkodóház leányági örökösei, Habsburg Mária Magdolna és Habsburg Domonkos építész birtokolják. Rendbe hozatták, egy ideje árulják, de a román állam annak ellenére sem óhajtja megvenni, hogy újszerű állapota, múzeuma és a Drakula-mese miatt jelentős idegenforgalmat vonz. Persze meg sem közelíti a Székelyföld és a partiumi magyar városok látogatottságát. Csakhogy ebben az esetben a jókora bevétel sem számít. A bizánci stílusú román politika nemcsak a történelmet írja felül, hanem a puszta anyagi érdeket és a székely-magyar lakosság, vagyis a romániai adófizetők gyarapodását, illetve a terület fejlesztését is. Nem tudni, a zászlóper megindítását félelem vagy irigység motiválja, mindenesetre maga a tény, hogy Strasbourgban vár döntésre, egyet-mást elmond az Európai Unió állapotáról is.
Nemzetközi bíróságnak kell határoznia egy történelmi jelkép ügyében.
A zászló eredete a XV. századra vezethető vissza. Bögöz, Székelyderzs és más települések templomi freskóin, gyámkövein és késő gótikus bútorain akkortájt kezdték alkalmazni a székelyek két szimbólumát, a holdsarlót és a nyolcágú napot. Később feltűntek a hadi lobogókon, majd a két égitest a XVI. század folyamán beépült az Erdélyi Fejedelemség címerébe. Az égszínkék mezőben ragyogó arany napról és ezüst holdról a szászsebesi országgyűlés 1659-ben kimondta: „A székely nemzet pecsétjén légyen egy fél hold és nap.” 1765-ben Erdély Nagyfejedelemség hivatalos jelképei közé került, ma pedig részét alkotja Románia címerének.
A lobogó kék alapszínének és arany sávjának Székely Mózes fejedelem több mint négyszáz éves hadi zászlaja képezi az alapját. Ezért választotta szimbólumává a Székely Nemzeti Tanács és tűzte ki Gyergyócsomafalván 2005-ben, majd Sepsiszentgyörgyön 2009 elején, végül sorra az ottani településeken. A nyolcágú nap a székely székeket: Marosszéket, Udvarhelyszéket, Gyergyószéket, Csíkszéket, Bardóc- Miklósvárt, Sepsiszéket, Kézdiszéket és Orbaiszéket, illetve azok összetartozását jelképezi.
Ez szúrja a szemét a román közigazgatásnak. Van egy európai ország, ahol a büntetést a múlt sem úszhatja meg. Csak remélni lehet, hogy a francia területen fekvő strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága, vagyis egy EU-s intézmény nem követi az abszurd román gyakorlatot. Ha pedig mégis jóváhagyja, egy kapavágással tovább mélyíti a sokat emlegetett „európai értékek” sírját.
Wodianer-Nemessuri Zoltán
Magyar Idők (Budapest)

Négy Szent László búcsú
Az ország megszilárdítója, az erkölcsi rend őrzője Szent László, akinek sírjánál csodák történtek.
A Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében Krasznabéltek, Lázári, Nagysomkút és Gencs templomait szentelték Szent László tiszteletére. A sorban először, idén Gencsen tartanak búcsút, vasárnap öt órától, Simon Attila, a Kalazanci Szent József Római Katolikus Teológiai Líceum spirituálisa szentbeszédével.
Krasznabélteken már az ünnep napján, hétfőn délelőtt tizenegy órától lesz a búcsúmise Ulmer Mihály szakaszi plébános prédikációjával. Lázáriban ugyanazon a napon és időben Jakab Norbert, a szatmárnémeti Szent Antal egyházközösség plébánosa szentbeszédével tartják a búcsúmisét, Nagysomkúton pedig szintén hétfőn, de este hattól ünnepelnek Ambrus István kapnikbányai plébános szónoklatával.
Szent László Király 1046 körül született Lengyelországban. Atyja I. Béla magyar király volt, anyja Richéza, II. Miciszláv lengyel király leánya. Életét sok küzdelem és megpróbáltatás jellemzi. Az ő feladata lett az ország "megállapítása'', vagyis a belső rend megszilárdítása és a külső határok biztosítása. Ahogy a krónikás feljegyezte, László "minden ítéletében Isten félelmét tartotta szeme előtt". Híre a határon túl is elterjedt, benne látták a kor egyik legszebb lovageszményét, s kiszemelték a keresztes hadak vezérének. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert 1095. július 29-én az örökkévalóságba költözött. Egy ideig a somogyvári monostorban nyugodott "boldog teste" (Arany János), később Váradon helyezték végső nyugalomra. Kultusza halála után hamarosan kifejlődött.
Tulajdonképpen maga a nép avatta szentté, mielőtt az Egyház hivatalosan megtette volna. Seregestől keresték föl sírját, nemcsak a gyógyulást, vigasztalást óhajtók, hanem a vitában álló peres felek is. A csodás gyógyulások híre gyorsan terjedt. A szent király ereklyéibe vetett bizalom egyre növekedett; szokássá vált, hogy itt döntsenek el nagy fontosságú pereket, és László oltára előtt tegyenek esküt. Itt tartották az 1134. évi nemzeti zsinatot, s itt döntötték el egy alkalommal a zágrábi püspök perét is. Ezek után az Egyház hivatalos lépése sem váratott soká magára. III. Béla király sürgetésére III. Celesztin pápa 1192-ben László királyt a szentek sorába iktatta.
szatmar.ro

Kialakul egy mindenfajta igénynek megfelelő repertoár
Czvikker Katalin, a Nagyváradi Szigligeti Színház főigazgatója adott exkluzív interjút az Erdély Online-nak
– Milyen évadot zárt a Nagyváradi Szigligeti Színház?
– Nem tudok úgy beszélni az elmúlt évadról, hogy eltekintsek attól, hogy ez volt az ötödik évadunk önálló színházként. Akarva-akaratlanul is öt év távlatából szemlélem a Szigligeti Színház fejlődését. Induláskor a felmérésünkből azt a következtetést vontuk le: amiatt, hogy a színház hosszú évekig restaurálás alatt állt, illetve a különböző terekben egyenlőtlen számú volt a férőhely, emiatt nagyon nehéz volt a nézőket bérletrendszerre szoktatni. Arra is gondoltunk, hogy mivel az új struktúra a három társulattal együtt úgymond egy új útra indult, ezért mindenképpen kézen fognánk a most felnövekvő generációt. Emiatt nagy hangsúlyt fektettünk az iskolaprogramra, ami látványosan és töretlenül az elmúlt öt esztendőben végigkísérte a tevékenységünket. Az alapprogramnak több kiágazása is lett, mint például az önkéntességi program, ami kiválóan működik, vagy a Szigligeti Tanoda, ami már drámapedagógiai képzést is tartalmaz bábok segítségével, és néhány hete tartottuk az első tanfolyam záróünnepségét. Ősztől már a második generációs Szigligeti-tanodásoknak hirdetünk majd felvételit, és egy újabb iskolaprogrammal fogunk bemutatkozni, melyet most készítünk elő a nyár folyamán. Alkotótáborokat szervezünk szintén a diákoknak, nemsokára immár ötödik alkalommal fog zajlani a Kolozs megyei Havasrekettyén a hagyományos színházi táborunk, ahol A rút kiskacsa című diákelőadást próbálják a résztvevők. Folytatódik emellett az esztergomi bábtáborban a munka, és az idei évtől a bábszínészek kezdeményezésére a várba is egy, az esztergomihoz hasonló bábtábort hirdettünk, melyre egy hét alatt beteltek a helyek. Augusztus 22-26. között ötven gyermekkel fogunk foglalkozni ennek keretében, bemutatni nekik a bábos szakmát különböző oldalakról.
Diákok
– Miért fontos nagyobb figyelmet fordítani a diákokra?
– Annak köszönhetően, hogy kitüntetett figyelmet fordítunk a diákságra, a diákbérletek számát a kezdeti 800-ról az idei évadra 2352-re sikerült feltornászni. Rengeteget köszönhetünk az iskolák igazgatóinak, akik egy közös csapatot alkotva velünk, évről-évre nagy segítségünkre vannak a bérletkonstrukciók kialakításában. Tekintettel vagyunk a kéréseikre, visszajelzéseikre, és amikor találkozik az igény azzal, amit mi nyújtani tudunk, akkor igen jelentős százalékbeli növekedést tudunk felmutatni. Összességében a tavalyi évhez képest elmondható- ami kellemes meglepetés volt számomra-, hogy 4105-re emelkedett a bérletesek száma, ami tavalyi évadhoz viszonyítva több mint 9 százalékos bővülést jelent. Ez a szám, ha figyelembe vesszük a váradi magyar lakosok részarányát, ezek tíz százalékát teszi ki.
– Minek köszönhető ez a növekedés?
– Annak is betudható ez a növekedés, hogy az idei évtől Novák Eszter művészeti vezető ötlete nyomán bevezettük azt a kedvezményes bérlettípust, ami nem helyhez és időhöz kötött, illetve egész évadban megvásárolható. Sokan igénybe vették ezt a típusú bérletünket, és örömömre szolgált az is, hogy alkalmazhattuk az Arany János-vándorbérletünket, és a nagyszalontai közönségnek is előadásokkal kedveskedhettünk. Fontos tartjuk ezt, akárcsak azt is, hogy a szalontai önkormányzat, illetve Török László polgármester felkérésére a jövő évi Arany-évfordulót mi is igyekszünk megünnepelni, és olyan előadást előkészíteni, mellyel méltó módon tudunk majd erről megemlékezni. Ha az elmúlt öt évre visszatekintek ugyanakkor, a nézőszám szempontjából az érzékelhető, hogy volt egy kiemelkedő év, és ehhez képest a fizetős nézőszámunk hozzávetőleg ugyanazon szám szintjén mozgott. Azt gondolom tehát, hogy sikerült stabilizálni a közönséget. Ettől eltekintve, egy többször fesztiválszervező évad tudna még ebből többet kihozni, mint ahogy történt a 2012-2013-as évadban.
– Mekkora az esélye ennek?
– Ha megint sorra kerülünk, és hamarosan így lesz, akkor biztos, hogy igen. Egy másik megoldás pedig, ha az Infinite Dance Festival a kellő mértékben támogatott lenne.
Pozitívum
– Segít ebben az, hogy a Bihar Megyei Tanácsnak ismét magyar, illetve RMDSZ-es vezetője van, Pásztor Sándor személyében?
– Kétségkívül a pozitívumok közé tartozott, hogy a Bihar Megyei Tanácsnak az elmúlt nyolc évben magyar alelnöke volt, Kiss Sándor. Még nagyobb támogatásban volt azonban része a színháznak akkor, amikor korábban négy évig ő volt az önkormányzat elnöke. Azt gondolom tehát, hogy minőségileg csak emelheti a színvonalat, ha az RMDSZ-nek nem alelnöke, hanem elnöke van a Megyei Tanácsnál, mindamellett természetesen, hogy egy megyei tanácselnöknek nem csak a magyar közösséget, hanem mindenkit képviselni kell.
– Miért volt szükség a stúdiótérre?
– Nagyon hiányzott nekünk a stúdiótér. Ezt mindenki tudta, a próbalehetőségek szempontjából is, hiszen az évadonkénti tizenhárom új előadás, amiből kilencet a táncegyüttes és a színtársulat kellett a nagyszínpadon létrehozzon. Azzal együtt, hogy a román színháztól is ugyanez volt az elvárás, lehetett tudni, hogy ez a rendelkezésünkre álló tér kicsi és kevés. Erre az általunk létrehozott alternatív térre tehát mindenképpen szükség volt, de ez azt is jelenti, hogy a kamarastúdiónak az előadásokat össze kell állítani, kell egy állandó repertoár. Első évben inkább a táncegyüttes használta a stúdiót, ettől az évtől pedig a színtársulat is. A nagyszínpadon is játszó színészek párhuzamos szereposztással kellett próbáljanak, erre két alkalommal is voltak precedens. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a társulatnak ez nagyon megerőltető volt. A színművészeken túl a műszaki személyzetet is érintette ez, akiknek nagyon hálásak vagyunk azért, hogy ezt végigcsinálták velünk. Arról sem szabad azonban megfeledkezzünk, hogy a kamara előadásokkal együtt szép lassan kialakul egy mindenfajta igénynek megfelelő repertoár, és végül is ez volt a célunk.
– A határ menti jelleget hogyan lehet kiaknázni?
– A határ menti jellege a színházunknak segít abban, hogy kihasználjuk azt a lehetőséget, amit a határmentiség kínál, hiszen bérleteseink vannak Hajdú-Bihar megyéből, és mi magunk is többször kiszálltunk előadásokkal kisebb Hajdú-Bihar megyei településekre. A kapcsolatrendszerünk is bővült, hiszen azok magyarországi színházak, amelyek részint befogadószínházként működnek, előszeretettel látják vendégül az előadásainkat, mert a művészi színvonalunk olyan értéket képvisel, melyet díjaznak. A távolság pedig nem nagy, ezért jobb eséllyel indulunk egy-egy fesztiválon való részvételért, mint például egy belső-erdélyi színház. Hiába volna azonban a határmentiség, ha nem volnánk képesek olyan színvonalú előadásokat létrehozni, amelyeket előszeretettel meghívnak, márpedig mi létre tudunk hozni ilyen előadásokat. Az elmúlt évek díjai, szakmai elismerései azt igazolják, hogy a Szigligeti Társulat jó, ápolt állapotban van. Mint társulat, nagyra értékelik a szakma részéről azt az együttgondolkodást és azt az együtt létezést, ami az egyes előadások keretében üzeni és sugározni tudnak. A pozitív kritikák, melyek egy-egy fesztiválon elhangzanak, vagy írott formában úgy a hazai, mint az anyaországi sajtóban visszaköszönnek, abban nyújtanak segítséget, hogy még inkább növelni tudjuk a népszerűségünket.
A mi osztályunk
– A mi osztályunk című előadást tekinthetjük-e az elmúlt öt év csúcsprodukciójának?
– Ebben a szakmában azt mondják és tanítják, hogy a tehetség mellett nagyon-nagyon fontos szerepe van a szerencsének. Nem lehet kizárólag a szerencsére alapozni, de a szerencse ott van mindig egy icike-picikét, amikor valaki lehetőséghez jut, illetve felfigyelnek rá. A kérdés, hogy az illető tud-e élni a lehetőséggel, vagy sem. Az adottság, a környezetbeli adottság, a szerencse és a jó időzítés, ha társul a nagyon erős fejlődésben levő társulattal, és művészeti szempontból nagyon jó színvonalú előadások létrehozásával, akkor kibontakozhat egy olyan elismerés, mint amiben A mi osztályunk című előadás részesült. A mi osztályunk egy nagyon jó előadás, nem igazán találkoztam olyannal, aki mást mondott volna. Egy olyan díjat hoztunk el tavaly, amiről nem állítom ugyan, hogy nem überelhető, de nem biztos, hogy az kell legyen a cél, hogy melyik évben milyen szakmai elismerést gyűjtünk be. Ha úgy vesszük, idén is nagyon pozitívan értékelték a Szigligeti Társulat munkáját Az eset című dráma kapcsán, és a rendezői nagydíjat elnyerő Sardar Tagirovsky a mi előadásunknak is köszönhetően részesült ebben az elismerésben. Ezáltal az előadás a figyelem középpontjába került, és már meghívták a Budapesti Kortárs Dráma Fesztiválra, illetve a szatmárnémeti színház művészeti vezetője, aki szintén látta az előadást, azt mondta, hogy ezt mindenképpen a szatmári közönségnek is látnia kell. Képesek vagyunk tehát olyan előadásokat létrehozni, amelyek, ha nem is hozzák el a nagydíjat minden létező fesztiválról, de mindenképpen valamilyen olyan szakmai elismerésekben részesülnek, melyekkel felhívják a figyelmet a társulatunkra, és a színházunkra, aminek ezáltal a népszerűsége egyre nagyobb a saját közegében. A nevében viselve Nagyváradot, ugyanakkor a város hírnevét is öregbíti, és erre külön büszke vagyok.
Értékek
– Milyenek a kapcsolataik a társintézményekkel?
– A már létező kapcsolatainkat megőriztük, úgy az anyaországi színházakkal, mint a romániai magyar színházakkal. Örömmel jelenthetem be, hogy egy újabb együttműködésre készülünk a Miskolci Nemzeti Színházzal. Béres Attila főigazgatóval megállapodtunk egy jövő évi váradi bemutatkozó előadásról Miskolcon, illetve közösen pályázunk az előadásainkra. Emellett koprodukcióra léptünk a Közép-Európa Táncszínházzal, a Stabat Mater előadással több fesztiválon ott volt. Úgy vélem, hogy úgy a Szigligeti Társulat, mint a Lilliput Társulat és a Nagyvárad Táncegyüttes meg tudja őrizni azokat a kapcsolatokat, melyeket eddig kiépített, és képes bővíteni is ezeket, hiszen nagyon sokrétű tevékenységet fejtenek ki az évadterv összeállításán is túl. Elég csak arra gondolni, hogy partnerségben a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházzal és a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel immár másodjára írtuk ki azt a drámaíró pályázatot, amit nagyon sokszor emlegetnek, és amit pályázatként, illetve a létrehozó díjnyertes pályamunkák „ápolása” miatt is rendkívül jó ötletnek és nagyszerű kezdeményezésnek bizonyult. A kortárs magyar drámaírás ilyenképpen való ösztönzése, felvállalása és drámakötetbe való megjelenítése, a díjnyertes munkák színpadra állítása és a pályakezdők ilyen típusú támogatása ugyanis fontos értéket képvisel főleg kisebbségi környezetben. Egy színháznak a felsorolt feladatai is kell legyenek, az előadások létrehozása mellett, mert erős kapaszkodót jelentenek a jövőt illetően.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Őrhelyen gyújtott jeltüzek
Beszélgetés a 75 éves Péntek János nyelvészprofesszorral, etnográfussal internetes nyelvhasználatról, a magyar szakoktatásról és mindközönségesen: az anyanyelven való tanulásról
– Lát-e veszélyt, professzor úr, arra, hogy az internet martalékává váljék a magyar nyelv, és mit tehetnek a nyelvápolók, a nyelvhasználók, hogy ezt meggátolják?
– Nem tudom, ki minek tulajdonítja az elmúlt negyedszázad nagy nyelvi élményét: a szabadságot a nyelv használatában és nyelvi kapcsolatainkban, a határtalanságot a magyar anyanyelvűek körében. Bizonyára van, aki azt hiszi, hogy ebben a politikai változás volt a döntő, én úgy érzem, hogy éppen a technika, a nyelv új dimenziója, új halmazállapota: az elektronikus nyelv. A fiatalok már nem is érzik ennek újszerűségét, mert nem ismerték a régit. Amit azért legtöbben talán az én nemzedékemből sem tudunk már elképzelni: mindennapi életünket a számítógépes írás, szerkesztés nélkül, az internet nélkül, a hírportálok, az elektronikus könyvtárak, folyóiratok, az elektronikus levelezés, a mindentudó telefonjaink nélkül. Azt is az informatika, az elektronikus nyelv teszi lehetővé, hogy gyakorlatilag végtelen befogadóképességű tárolóhelyekre kerülhet közös emlékezetünk: irodalmunk, kultúránk, tudományunk és maga a nyelv. Közben aggodalmaskodva nézzük, mit művelnek a fiatalok, hogyan esemeseznek, csetelnek, lájkolnak, hájpolnak, fészbukolnak. Irigység is van ebben az aggodalomban, a fejünkre nőttek, ezt ők jobban tudják, mint mi.
– Említette az elektronikus nyelvet…
– Az elektronikus nyelv köztes halmazállapota a beszélt és az írott nyelvnek, írott beszélt nyelvnek lehet tekinteni. Új, szokatlan ruhája a nyelvnek. A nyelv beszélt változatáról tudjuk, hogy kevésbé szabályozott, változatosabb, érzelmileg telítettebb, közvetlenebb, az írott nyelv pedig szabályozottabb, merevebb. A fiatalok említett gyakorlata a beszélt nyelvhez áll közelebb: nem követik az írott nyelv szabályait, a helyesírást, egyéni, kreatív megoldásokat keresnek, játszanak, és gyakran megbotránkoztatnak, mindezzel lazítják a néha egyébként is túl merev szabályozottságot. Mindez kétségtelenül hat az új nemzedék nyelvhasználatára. De nem tesznek mAradandó kárt a nyelvben, sőt, a nyelv szereti az ilyen kihívásokat, provokációkat.
Az elektronikus nyelv nyilvános vagy mAradandó szövegei ennél jóval kidolgozottabbak, igényesebbek, szabályosabbak. Az egyéni szöveg itt is az íróját jellemzi, a honlapok igénytelensége az intézményt vagy a személyt, a hírportálok és internetes folyóiratok nyelve a szerzőkét, szerkesztőkét. Az azonban teljesen megalapozatlan félelem, hogy az internet „martalékává váljék a magyar nyelv”. Egy nyelv csak más beszélt nyelvek „martalékává” válhat, ha beszélőik saját nyelvüket azzal cserélik föl. Ez a beszélők nyelvi hűségén múlik elsősorban. A tragédia az volna, ha a magyar nem volna ott a globális digitális térben, ha kimAradna belőle. Ha digitális írástudatlanok mAradnánk. Ez olyan hátrányt jelentene, mint az, ha nem volna írásbeliségünk. A mostaninál is sokkal nagyobb lehetőség van benne, ezért nagy szükség van minden korosztály körében a digitális írásbeliség terjesztésére. A gyermekek ugyan már többet tudnak mindebből, mint a szüleik, de nekik is meg kell tanulniuk az iskolában digitálisan írni és olvasni. Mert éppen a mi oktatásunkban a digitális tananyagok segíthetik a korlátozások elhárítását, a szórványban élők bevonását, közös magyar oktatási felületek kialakítását. Megszabadíthatnak bennünket sokféle nyomorúságunktól.
– Mi volna a legfontosabb ebben az új helyzetben?
– Szakmailag az a legfontosabb, hogy a magyar nyelvtechnológia tartson lépést azzal, ami a világban történik, legyen annak élvonalában. Erre most nem panaszkodhatunk: kiváló magyar szakemberei, műhelyei vannak, ezt a laikus is láthatja a számítógépek nyelvi programjaiban. Nemcsak a helyesírás-ellenőrzőre és a kétnyelvű szótárakra gondolok, hanem arra, hogy az idegen szöveg olvasóját is sok területen segítheti az automatikus gépi fordítás, hatékony nyelvoktatás. De elérhető közelségbe került az automatikus tolmácsolás, sőt, a beszéd „online” fordítása is.
– Hát én senkit nem biztatnék a jelenleg elérhető automatikus gépi fordítás használatára... Ez azt jelenti, hogy a nyelvet új közegében is lehet igényesen és igénytelenül is használni?
– Kétségtelen, ebben is lehetünk műveltebbek vagy műveletlenek, felelősek vagy felelőtlenek. Attól még nem lesz hibátlan a helyesírásunk, hogy nem kapcsoljuk be a helyesírás-ellenőrzőt. Az oktatásnak, az anyanyelvi mozgalomnak az igényes, felelős nyelvhasználatot kell erősítenie, terjesztenie. És a nyelvi hűséget. Mert az is kétségtelen, hogy a digitális világban jelentős mértékben megnő a globális kultúra (és a globális műveletlenség) és az angol nyelv csábítása.
– Sokat foglalkozott a szaknyelv visszaszorulásával, az e téren mutatkozó hazai gyatra magyar szakkönyvellátással, és sürgette a magyarországi normákhoz való igazodást. Mi a helyzet napjainkban? – A Trianon utáni elszigetelődéssel a külső régiókban a magyar szaknyelvek szétfejlődtek és leépültek. Ez következménye volt annak, hogy a szakképzés és a munkahelyi nyelvhasználat mindenütt jórészt államnyelvűvé vált. A közelítésben, egységesítésben van előrelépés, ez jól érzékelhető a közös konferenciákon, a kiadványokban. Nem az a lényeges, hogy magyarországi normákhoz igazodjunk, hanem az, hogy egységes terminológiát fogadjunk el az egyes szaknyelvekben. Ismétlem: nem magyarországit, nem erdélyit, hanem közöset és egységeset. További folyamatos munkára van szükség, és ebben is használni lehet a nyelvtechnológiát: közös, folyamatosan bővített és gondozott internetes terminológiai tárhelyeket kell kialakítani. Ebben nincs megállás. És ebben is meg kell találni az egyensúlyt, hogy ne az angol (és nálunk: ne is csak a román) vegye át teljesen a magyar szaknyelvek szerepét, helyét. Hadd emlékeztessek arra, hogy az 1990 előtti évtizedekben a Kriterion Kiadó nagy példányszámban megjelent szakkönyvei, lexikonjai, szótárai óriási szolgálatot tettek a magyar szaknyelvek megőrzésében. Gond, hogy a bővülő magyar szakoktatásnak nincsenek magyar tankönyvei. Ezeket Magyarországról kellene áthozni.
– 2011-ben nyílt levelet intézett a romániai magyar szülőkhöz, amelyben a gyerekek iskolaválasztásával kapcsolatosan adott jól alátámasztott érveket, tanácsokat. 2014-ben a magyar pedagógusokhoz és a magyar oktatás vezetőihez intézett levelet. Ez a kérdéskör – úgy érzem – mit sem veszített aktualitásából…
– Hosszú tanári pálya van mögöttem, és akiket taníthattam, azoknak is nagy része tanár lett, velük megsokszorozódott a tanárságom. Szakmai életemnek ez a legfontosabb része. Közel harminc évig szülőként is érintett voltam, az én gyermekeim is itt tanultak. Tanítványaimmal tankönyvsorozatot is írtam a 80-as évek elején, 1993-ban tankönyvszerkesztő kollégámmal létrehoztuk az Erdélyi Tankönyvtanácsot. Folytathatnám, de talán fölösleges indokolnom, miért nem közömbös számomra az oktatás helyzete, színvonala, eredményessége.
A magyar oktatás első kérdése: miért van az, hogy a magyar gyermekek mintegy egyötöde a román iskolát választja? Az arány nem változott, nagyjából ennyi volt 1990 előtt is. Ehhez rendszerint érzelmileg szoktunk viszonyulni, a szülők magyarságára szoktunk apellálni. 2011-es nyílt levelemben én elsősorban racionális, szakmai érveket sorakoztattam föl pró és kontra. A gyermek nyelvi jövőjéről a szülők döntenek, nekik viszont tisztában kell lenniük döntésük következményeivel. Nem ismétlem meg az érveimet, de talán a legfontosabb, hogy a megismerésben játszott szerepénél fogva tanulásra is az anyanyelv a legalkalmasabb, leghatékonyabb, aminek része az is, hogy ez megtart, megerősít saját kultúránkban, saját emberi létünkben. Miközben egyáltalán nem zárja ki sem a román nyelv, sem idegen nyelvek megtanulását. Megalapozza szellemi egyéniségünket.
Oktatásunk romlását látva, három évvel későbbi levelemben arra szerettem volna figyelmeztetni az oktatásvezetőket, hogy nem elég folyamatosan csak a szülők felelősségére apellálni, hogy magyar iskolába írassák gyermeküket. Ezzel velejár a másik oldal felelőssége, az ő felelősségük, hogy ne csapjuk be se a szülőt, se a gyermeket azzal, hogy magyarnak magyar ugyan az iskola, de távolról sem versenyképes, nem növeli, hanem csökkenti a tanuló későbbi esélyeit. És nemcsak iskolaszervezési gondokról van szó, hanem arról, és ezt kénytelen vagyok megismételni, hogy oktatásunknak továbbra sincs intézményes szakmai megalapozása (és ezt nem az oktatási törvény akadályozza), és hiányzik a vezetők folyamatos egyeztetése, együttműködése (a szakembereké, a politikusoké és az oktatásban is profitra törekvő vállalkozóké). A szolgáltatóként működő oktatási intézet hiányát ilyenkor, vizsgák idején érzékeljük különösen a vizsgaprogramokon, a vizsgatételeken, a vizsgatételek fordításán. Ezekre, de tantervkészítésre, tankönyvek nyelvi és tartalmi ellenőrzésére sincsenek felkészült szakembereink. Mindennek a tanulók isszák meg a levét.
– Akik többnyire nem egyforma eséllyel lépik át az iskolakaput...
– Egyre inkább elkülönül a magyar oktatás három köre: a nagyvárosi elit iskoláké, a lakótelepi és falusi iskoláké, valamint a szórványkollégiumoké, szociális intézményeké. A vezetők és az értelmiségi elit figyelme szinte kizárólag az elit iskolákra irányul, jóval hátrányosabb helyzetben vannak, és leszakadtak a lakótelepi és a falusi iskolák, a harmadik körről pedig szinte nem is tudunk. Pedig a magyar tanulók túlnyomó többsége ehhez a második és harmadik körhöz tartozik. Ezeket a többszörösen hátrányos helyzeteket, az esélytelenséget próbáljuk ellensúlyozni az általam kezdeményezett tehetségtámogató programunkkal, a 13. támogatási évet záró Nyilas Misivel (www.nyilasmisi.ro). Ez is kezd beérni. Sok a tehetséges, támogatásra szoruló gyermek, de Erdélyben még mindig nagyon kevés az ennek fontosságát el- és felismerő civil támogató, jóval kevesebb, mint ahányan a világ minden részéből mellénk álltak.
A pedagógusképzésben, alkalmazásukban, megbecsülésükben sem használjuk ki vagy nem jól használjuk ki mozgásterünket. Nem részletezem, messzire vezetne. Három feltétele van annak, hogy valaki jó oktató-nevelő legyen: veleszületett alkalmassága, legyen felkészült szakmailag, és legyen elkötelezett. Vannak ilyen kiváló tanítóink, tanáraink. Nem sokan. A pedagógusképzés pedig egyáltalán nem segíti őket abban, hogy azzá váljanak.
SZÉKELY FERENC
PÉNTEK JÁNOS
1941. július 7-én született Kőrösfőn, nyugalmazott egyetemi tanár, akadémikus. 1990 után tanszékvezetőként irányította a magyarságtudományi szakok és tanszékek megújítását a kolozsvári egyetemen, újraindította a néprajz szakos képzést, 2002-ben megszervezte a hungarológiai doktori iskolát. 2007–2014 között az MTA Kolozsvári Akadémiai Bizottságának első elnöke. Szakmai vezetője a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek, társelnöke a Termini Egyesületnek. Kutatási területei: magyar dialektológia, etnobotanika, szociolingvisztika. Foglalkozik továbbá a romániai magyar oktatás szakmai és nyelvi kérdéseivel, egyik alapítója és elnöke az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének, alapítója és elnöke a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesületnek. Főbb munkái: A magyar nyelvjárások román kölcsönszavai (1977, Márton Gyulával és Vöő Istvánnal); A kalotaszegi népi hímzés és szókincse (1979); Ember és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete (1985, Szabó Attilával); Teremtő nyelv (1988); A nyelv ritkuló légköre. Szociolingvisztikai dolgozatok (2001); Népi nevek, népi hagyományok (2003); Anyanyelv és oktatás (2004); Változó korunk – változó nyelvünk. Esszék, reflexiók, alkalmi szövegek (2011); Történések a nyelvben a keleti végeken I. (2015). Díjak: Csűry Bálint-emlékérem (1985), Lőrincze Lajos-díj (1995), Magyar Népi Kultúra Kutatásáért Emlékérem (2001), Kriterion-koszorú (2002), Pro Universitate et Scientia (2003), Bethlen Gábor-díj, Kemény Zsigmond-díj (2005), az Akadémia Arany János-életműdíja és szülőfaluja díszpolgára (2007), a Magyar Köztársaság Érdemrendjének középkeresztje (2010).

Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szedjétek össze a morzsákat!
Beleborzong az ember, amikor recsegő fonográffelvételen Kossuth Lajos hangját hallja. Majd Bartók Béla néz ránk egy régi képen; amikor inkább szürke mint fekete-fehér szakadozó–ugráló filmkockákon megjelenik Kosztolányi vagy Babits Mihály. Archívumok kincsei ezek a töredékek, olyan időkből, amikor a technika gyerekcipőben járt, és egy filmezőgép ritka volt, mint a fehér holló. Egészen más ma a helyzet, amikor a térkamerák belegázolnak az intimitásunkba, és a média ontja kéretlenül is a valóvilágos, becális–győzikés percemberek minden mozdulatát és, sajnos, szavát is. Miközben… szomorúan tapasztalom, hogy erdélyi kultúránk és szellemiségünk nagyjai lassan-lassan elmennek minden halandó útjára. Cs. Erdős Tibor, Kusztos Endre festőművészek, Lászlóffy Csaba, Magyari Lajos írók, Varga Vilmos előadóművész (hányan nőttünk fel az Ő Villonján, Maszek balladáján), mennyire igazságtalan, hogy csak néhány nevet említek. Sokszor csak halálukkor döbbenünk rá, hogy milyen nagyok voltak, öregkorukra mintha megfeledkeznénk róluk. Pedig – Hölderlin gyönyörű megfogalmazásában –, ami megmArad, költők hozzák létre. Kézzel, szóval, hanggal alkotó kortársaink, akik nem törődnek belé az elmúlás letaglózó törvényszerűségébe.
Milyen örömmel néznénk egyórás dokumentumfilmet, amelyen Benedek Elek vagy Szent-Györgyi Albert beszélnének magukról, munkájukról, a nagyvilágról. Ha Arany Jánost hallgathatnánk, amint emlékeit újraértékeli vagy, miért ne, az élet apró dolgairól cseveg. Vajmi kevés mAradt róluk. Annak idején Goethe mellett volt egy Eckermann, aki a titán legapróbb gondolatait is lejegyezte. Persze nem mindenki éppen Goethe, de mégis, mindenképpen hasznos lenne nagy kortársaink arcát, lelkivilágát megőrizni a majdani kutatók és a szellemi étket fogyasztó nagyközönség számára. Ma már egy mobiltelefonnal is lehet minőségi felvételt készíteni. Ne hagyjuk elveszni nagyjaink egyetlen mozdulatát, egyetlen szavát sem!
Talán egy szép napon a Duna TV, félretéve Charly majmot és a latinos–törökös dramoletteket, visszatér eredeti küldetéséhez, és fiaink is láthatják majd, Erdélyország kertjében teremnek ma is magyar virágok.
Zubreczky Antal
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mentor – Az nem aggaszt, hogy holnap jégkorszak lesz úgy, mint a sci-fiben
Bartók Blanka éghajlatkutatóval, a BBTE tanárával beszélgettünk
Jégkorszakban, pontosabban interglaciális korszakban élünk, amikor olyan gyors tempóval változik az éghajlat, hogy nem tudjuk felmérni annak pontos következményeit – tudtuk meg Bartók Blankától, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karának tanárától. Nem tudjuk pontosan, hogy hol van az a határ, ami után már összezavarodik a rendszer – mondja a kutató. A párizsi klímacsúcs 2 fok felmelegedést céloz meg, ami fölé nem kellene menni, de 4 foknál már szinte biztosan kilépünk a jégkorszakból. De mit is jelent pontosan a jégkorszak, az interglaciális periódus, az éghajlatváltozás? Mert nem egészen pontosan azt, amit a filmekben látunk.
– Nemrég a világhírű Nature Communications-ben jelent meg tanulmánya. Miről szól a tanulmány és milyen eredményre jut a téma kapcsán?
– A Nature Communications általában interdiszciplináris jellegű cikkeket közöl, amelyek több tudományágat is lefednek. Tanulmányunk azt vizsgálja, hogy ha változik az éghajlat, hogyan változik a napenergia hasznosítása Európában. Pár klimatológus kollégámmal azt számoltuk ki, hogyan változik a jövőben a napsugárzás és a hőmérséklet, és ennek függvényében hogyan alakul a megtermelhető villamos energia mennyisége.
Az eredmények azt sugallják, hogy a jövőben összességében nem várható nagymértékű plusz energiabevétel a napelemek esetében, bár várhatóan több lesz a napsugárzás és kevesebb a felhő, viszont emelkedik a hőmérséklet is, ami csökkenti a napelemek hatékonyságát. Tehát a várható sugárzás- és hőmérsékletbeli változások alapján nem várható sem kevesebb, sem több termelés a napenergia parkoknál.
Egész Európát vizsgáltuk, persze vannak területi különbségek. Az északi országokban például kevesebb megtermelhető energiára számíthatunk, mert ott, habár nem jelentős a hőmérsékletemelkedés, de várhatóan csökken a felszínre érkező napsugárzás. Elsősorban a mediterrán térségre voltunk kíváncsiak, mert ott már ma is elég jelentős a napenergia felhasználása, nagy napelem parkokat működtetnek, például Spanyolországban. Nem véletlen, hogy főszerzőnk, a spanyolországi kolléga kezdeményezte a tanulmány elkészítését. Ott mind a napsugárzás, mind pedig a hőmérséklet növekedik, de összességében nem várható hozambeli növekedés, de csökkenés sem a helyi napelem parkokban.
Az éghajlat egész rendszere változik, nem csak egy-egy elem
– A doktori kutatása (A globálsugárzás változásai Európában) is kapcsolódik a témához. A dolgozatban következetesen kerüli a „globális felmelegedés” szókapcsolatot. Gondolom, tudatosan. Miért?
– Éghajlatkutatásban inkább szeretjük az „éghajlatváltozás”, „globális éghajlatváltozás” kifejezéseket használni. A változás nem biztos, hogy felmelegedést jelent mindenütt. Vannak területek, ahol a helyi körülmények azt eredményezik, hogy vagy nem változik, vagy éppen csökken a hőmérséklet. Az éghajlatváltozás, ami globális jelenség, regionális szinten eltérő módon jelenik meg. Természetesen vannak területek, mint például a mediterrán térség, ahol már tapasztaltunk bizonyos fokú hőmérsékletbeli felmelegedést, de vannak területek, ahol nem észleltünk változást.
Ugyanakkor az éghajlatváltozás több mindent jelent, több éghajlati elemnek a változását, nem csak a hőmérsékletét. A felmelegedés vagy lehűlés csak a hőmérsékletre koncentrál. De van, aki a csapadékot vizsgálja, hogy az hogyan fog változni vagy hogyan változott a múltban. A médiában sokat beszélnek a hőmérsékletről, még egy picit a csapadékról, de a többi meteorológiai elemről nem igazán esik szó, viszont ezek együttesen alakítják az éghajlatot. Én például a sugárzást és a felhőzetet vizsgálom. Ott is nagy az eltérés: vannak területek, ahol kevesebb a felhőzet és több sugárzás érkezik a felszínre, de van, ahol több a pára, így több lesz a felhőzet, tehát kevesebb sugárzás érkezik a felszínre. Az egész rendszer változik, nem csak egy-egy elem. Ezért tudatosan inkább éghajlatváltozásról beszélünk.
Erdély védettebb a domborzat és helyi klíma miatt
– Erdély, Románia éghajlata hogyan illeszkedik a globális tendenciákba?
– Románia mint terület különböző éghajlati hatásoknak van kitéve. Domborzat szempontjából például az Erdélyi-medencét külön vehetjük, a tengerpart és a Román-alföld más jellegű éghajlat, de a déli, délnyugati részeken akár mediterrán éghajlati hatást is érzékelhetünk. Mozaikos éghajlata van Romániának. A változás is mozaikosnak tekinthető. Ha az elmúlt évtizedeket nézzük, a Kárpát-medenceében még nem annyira erőteljesek a változások, mint például a Román-alföldön, ami sokkal homogénebb és sokkal inkább a szibériai kontinentális hatásnak van kitéve. Ott a szélsőséges időjárási helyzetek gyakorisága is nagyobb.
Románián belül különböző változások vannak, főleg a Kárpát-medence és a Kárpátokon kívüli területek között látunk eltérést. Bukarest környékén már komoly gondot jelent a szárazság, amit Erdélyben a domborzatnak és helyi klímának köszönhetően annyira még nem érzünk. Egész Európa legérzékenyebb része a mediterrán térség. Ott nagyságrendekkel nagyobb a változás, sokkal inkább érződik a felmelegedés, mint a közép vagy az északi részeken, pl. Norvégiában. Itt ismét külön lehetne venni minden egyes elemet: Norvégia hőmérséklet szempontjából nem igazán érzi ezt a változást, de például a felhőzet szempontjából igen, ott az elmúlt időszakot tekintve egyre több a felhőzet. Ezt vetítik előre a modellek is.
Egyébként most is jégkorszakban vagyunk
– Szóba került, hogy a médiában a globális felmelegedés egy hívó szó. Nemrég egy hír arról szólt, hogy eltűntek a napfoltok, ami a szakértők szerint azt jelzi előre, hogy lehűlés következik. Legutóbb a 17. században volt hasonló jelenség, amikor a naptevékenység visszahúzódott és minimális volt. Ezek az előrejelzések egy mini-jégkorszakot vetítenek előre. Ön szerint felmelegedés vagy inkább lehűlés lesz globálisan?
– Az előrejelzés, amint a szó is sugallja, mindig magában hordozza a bizonytalanságot, hogy nem tudunk százszázalékos előrejelzést végezni. A naptevékenység valóban az egyik olyan tényező, aminek lehet hatása a Föld éghajlatára, viszont ez a naptevékenység körülbelül tizenegy éves ciklikus változás. Ez azt jelenti, hogy a Napból tizenegy évenként nagyobb mennyiségű anyag és sugárzás tör ki. Ha intenzívebb a naptevékenység, akkor több energia érkezik, tehát melegebb van, ha kisebb, akkor lehűlés. Viszont maga a naptevékenység nem képes annyira befolyásolni az éghajlatot, hogy azt a felszínen érezzük.
Ez az egyik teória a 17. századi lehűlésre is, de nem tudjuk ezzel megmagyarázni. Az egyik tényező, amit feltételezünk okozóként, az a naptevékenység, de ez csak évtizedes változásokat jelent, nem évszázadosokat. Ezen kívül a vulkánkitöréseket vizsgálták, amelyek pár évig befolyásolhatják az éghajlatot, de még nagyon sok más tényező is közrejátszhat.
Minket elsősorban az érdekel, hogy a légkör alsó részén mi történik, a körülbelül 10-15 km magasságú troposzférában. A naptevékenység valóban meghatározza, hogy mennyi energia érkezik a Földre, de a többi tényezőhöz képest olyan kicsi mértékben van hatása, hogy az éghajlat-modellezésben állandónak tekintjük. Azt feltételezzük, hogy ugyanannyi energia érkezik, mivel csak töredékrésze változik az összenergiának, hogyha bevesszük ezeket a naptevékenységeket is.
Ami lényeges az éghajlat szempontjából, az itt a légkörben történik: hogy mekkora a hőmérséklet, mekkora lesz a párolgás, mennyi lesz a csapadék, hogy a szélviszonyok hogyan alakulnak. Ezek hozhatnak változásokat.
A naptevékenységet tehát nem tekintjük változó tényezőnek. Persze vannak más csillagászati tényezők is, például a Földnek a pályaváltozása, ami évmilliókban mérhető, ami egy másik magyarázat arra, hogy miért vannak jégkorszakok és interglaciális időszakok. Egyébként most is jégkorszakban vagyunk, ha nagyon pontosan akarjuk venni a jégkorszak fogalmát, ami azt jelenti, hogy valahol a Földön van állandó jégtakaró. Ha ma megnézzük a Földet, vannak területek – az Antarktiszon és Grönlandon –, ahol állandó jégtakaró van. Tehát ez tulajdonképpen jégkorszak, csak egy olyan korszak, amikor ez eléggé kis területet foglal el. Voltak időszakok, amikor ez az állandó jégtakaró nagyobb területeket foglalt el. Alacsonyabb volt a hőmérséklet és például egész Lengyelország területéig állandó jégtakaró alakult ki. Azt nevezzük glaciális időszaknak, ahhoz képest most interglaciális időszakban vagyunk, ami egy eljegesedési időszakon belüli melegebb éghajlatú periódust jelent.
Gleccserek a Fogarasban
– Maga a Föld 4,6 milliárd évvel ezelőtt jött létre mint szilárd bolygó. Milliárd években gondolkodva, rekonstruálható az egész földi környezetnek az alakulása. Volt olyan, amikor a kontinensek az egyenlítő körül csoportosultak, és nem voltak kontinensek a sarkok környékén. Ahhoz, hogy jégkorszak kialakuljon, az egyik feltétel többek között az volt, hogy a sarkvidékre – ami a leghidegebb része a Földnek – került egy kontinens, ahol meg tudott maradni a jég a szárazföldön. Mivel az fehér felszínű, a sugárzás jelentős részét, kb. 90%-át visszaveri, ami azt jelenti, hogy nem melegíti. Minél nagyobb a fehér felszín, annál inkább hűl. Ha nincs fehér felszín a sarkvidéken, akkor a víz többet nyel el a sugárzásból, ezért nem fog megfagyni.
Összesen öt glaciális időszakot tudunk a földtörténet során. Többször volt olyan időszak, amikor nem volt jégtakaró, mint amikor volt. Most jégkorszak van, még. Ezek hosszabb időszak alatt változnak. Geológiailag számolva 10 000 év nem sok, de számunkra az elég hosszú idő. Az időskálát kell tudatosítanunk éghajlatváltozás szempontjából. Legutóbb glaciális időszak tízezer éve volt, amikor itt tundra növényzet volt és gleccserek a Fogarasban. Az 1-2 éves nagyságrend az éghajlat szempontjából nem számít. Tehát nem attól lesz jégkorszak, hogy most 2 fokkal alacsonyabb a hőmérséklet. Persze film is volt róla, hogy eljegesedik fél Európa vagy Amerika, de ezek inkább science fiction-ök. Az nem aggaszt, hogy holnap jégkorszak lesz a szó köznyelvi értelmében, mert az nem valószínű.
Annyit tudunk az éghajlati rendszerről, ami a múltban történt: a múltból tanulunk. Megvizsgáljuk, hogy a múltban hogyan alakult a hőmérséklet, mi befolyásolhatta a hőmérsékletváltozást, -ingadozást, a jégkorszakokat, az interglaciális időszakokat. Az éghajlat változását modellekkel modellezzük és úgy nézünk a jövőbe, de nem tudunk olyan tényezőt, ami lehetővé tenné, hogy akár évtizedeken belül is átmenjünk egy teljesen más éghajlatba. Fokozatosan változik az éghajlat, ezért is aggódunk egy picit amiatt, hogy fél fokot változott a hőmérséklet globális szinten 20-30 év alatt, ami már nagy változás. Ezt a változást gyorsnak tekintjük, ez jóval hosszabb ideig kellene, hogy történjen. Mindig van ingadozás a légkörben, de még ilyen gyors változást nem tapasztaltunk.
A gond a túl gyors változással, hogyha az globális szinten történik, hogy nem tudjuk visszafordítani. Most globális szinten olyan 0,7 Celsius-fokot emelkedett a hőmérséklet az 1800-as évek végétől, az ipari forradalom óta. Visszamenőleg van egy pár mérési sorozatunk, például fagyűrűkből rekonstruálják az éghajlatot. Az utóbbi 100–150 évben az eddigiekhez képest elég gyors ütemben változott a hőmérséklet. Nem tudjuk pontosan, hogy hol van az a határ, ami után már összezavarodik a rendszer és amikortól egy minőségileg más éghajlat várható.
A társadalom nem áll készen 2 foknál nagyobb felmelegedésre
– Decemberben volt egy nagy klímakongresszus Párizsban, és az volt akkor a tét, hogy állítsuk meg ezt a felmelegedést két foknál. Ez az az szint, amikor még olyan éghajlat maradna, amire a társadalom be van rendezkedve. Sokan kérdik, hogy miért aggódunk az éghajlatváltozásért, hiszen régen is volt ennél hidegebb is, melegebb is, csak azt nem veszik számításba, hogy akkor nem érintette a társadalmat annyira, mint most. A maximum értéket 4 fokra becsülik, ha globális szinten annyit emelkedik a hőmérséklet, akkor már kilépünk a jégkorszakból, mert elolvadnak a jelenlegi jégfelszíneink, ami sok következménnyel járna. Megemelkedne a tengervízszint, de az egész légköri cirkulációt, csapadékeloszlást, felhőzetet, szeleket, az egész földi éghajlatot megváltoztatná. Akkor is lesz éghajlat, a Föld nem robban fel az éghajlat miatt, de nem biztos, hogy az nekünk jó lesz.
Már most érezzük a hatását. Vannak területek, ahol az éghajlatváltozás miatt egyre szárazabb van, nem tudnak termeszteni, emiatt nem tudnak megélni. Migrációk indulnak el. Vagy vannak területek, ahol extrém nagy esőzések vannak, olyan területek, ahonnan el kell költözzenek az emberek, mert egyszerűen nem tudnak ott élni tovább.
Volt erre is példa a múltban. Nagyon sok nagy civilizáció, pl. az egyiptomi civilizáció megszűnését az éghajlatváltozáshoz kötik. Az inka civilizációnál is az lehetett az egyik ok, hogy változott az éghajlat és már nem érezték olyan jól magukat abban a térségben, ezért el kellett vándoroljanak.
– Mit gondol a párizsi kongresszusról. Mennyire reális ennek a két fokos korlátnak a betartása?
– Már közel vagyunk az egy fokhoz. A változással az a gond, hogy nem lineáris: az elmúlt száz évben változott 0,7 fokot, de az nem azt jelenti, hogy az elkövetkező száz évben is ugyanannyit fog. Az is lehet, hogy ugyanekkora változás az elkövetkező harminc évben is bekövetkezhet.
A párizsi konferencia nagy előrelépés, hogy egyáltalán meghatározták ezt a célt, hogy ne engedjük két foknál tovább emelkedni a légkör hőmérsékletét. Pár évvel ezelőtt Stockholmban volt egy hasonló találkozó, ott nem tudtak megállapodni a tárgyalások, tüntetések ellenére sem. Ehhez képest a párizsi tárgyalást sikeresnek tarthatjuk, de ez még csak megállapodás. Az, hogy aláírták az országok, hogy komolyan veszik ezt, nagy dolog, viszont ez nem jelenti azt, hogy meg is tudják, fogják valósítani.
2050-ig kellene betartani azt, hogy ne haladjuk meg a 2 fokos emelkedést. Párizs után mindenki hazament a saját országába, és valahogy meg kell ezt oldja. Például úgy, hogy csökkenti a kibocsátást. Maga a kongresszus jó dolog, de nem biztosíték: nem biztos, hogy egyáltalán meg lehet ezt oldani, hogy el tudjuk érni a célt. Lehet, hogy minden ország a lehetőségeihez képest minimálisra veszi a kibocsátást, de mégis fog emelkedni a hőmérséklet. A melegedést nem lehet csak úgy megállítani: a rendszernek van egy tehetetlensége. Már az is eredmény lenne, ha nem melegítenénk tovább a maihoz képest nagyobb mennyiségű kibocsájtással.
Van még sikertörténet, az 1997-es Kiotói Egyezmény, vagy a „három húszas” egyezmény. Amerika nem írta alá, de az Európai Unió bevállalta, hogy 2020-ig húsz százalékkal csökkenti a szén-dioxid-kibocsátást az 1990-es szinthez képest. Az unió vállalta összességében a 20 százalékot, Románia 18 százalékot. A másik cél, hogy 2020-ra az energiatermelés 20 százalékát megújuló energiából fogják előállítani. Románia jól áll, mert vannak vízierőműveink, Magyarországnak viszont nehezebb a dolga. A kibocsátásnál van még nekünk is mit dolgozni.
– Miért ezt a pályát választotta?
– Már 5–8 osztályban és középiskolában is egyértelmű volt, hogy szeretem a földrajzot. Falusi környezetben nőttem fel, mindig figyeltem a környezetemet. Éreztem még egy kis indíttatást, hogy történelemmel foglalkozzak, de érettségi után a Földrajz Kar mellett döntöttem. Ott kezdtem az éghajlattal foglalkozni. A földrajz nagy szakterületei a természetföldrajz és a társadalomföldrajz. Amikor szakosodtunk, nekem a természetföldrajz érdekesebbnek tűnt, mert a természetet szerintem meggyőzőbben lehet kutatni: ott vannak törvényszerűségek, összefüggések, amiket követni és megérteni sokkal izgalmasabbnak tűnt.
Nem tudja mindenki letenni az autót máról holnapra
– A természetföldrajz tehát jobban érdekli, de mégis: az ember, az egyes személyek tudnak tenni valamit annak érdekében, hogy ezek a változások ne legyenek olyan gyorsak, mint ahogyan tapasztaljuk?
– Én a természetföldrajzot tanulmányozom, hogy mi történik a légkörben, de ezt nem lehet önmagában vizsgálni, mert a légkör is az egész környezetnek a része, ugyanúgy, mint az ember. A modellezésnél is amikor a légkört vizsgáljuk, figyelembe kell vennünk a felszínt, hogy mondjuk van-e alatta óceán, hozzá kell csatoljuk a vízfelszíneket, a növényzetet… Ugyanígy van az emberrel is. Hiába tanulmányozzuk a légkört, ha nem vesszük figyelembe az emberi faktort is. Elsősorban azt nézzük, hogy mi változik a légkörben: ha változik a páratartalom, szárazabb lett a levegő, de akkor azt is megnézzük, hogy miért lett szárazabb. Nagyon sokszor a természeti változásoknál emberi okokra tudunk visszamenni. Ott van az ember, aki képes megváltoztatni a környezeti elemeket. Ha a hidrológusok azt kutatják, hogy valahol miért lesz több árvíz, akkor lehet ugyan, hogy több a csapadék, de mellette az is hozzájárulhat ehhez, hogy nincs növényzet a felszínen, aminek gyakorta az ember az oka.
Az éghajlatváltozással kapcsolatban az első, ami a médiából ismerős, hogy változik az üvegházhatású gázok koncentrációja. Miért történik ez? A szén-dioxid (CO2) egy ilyen gáz, de a vízgőznek is hasonló a hatása. Ha egyre több van belőle, akkor melegíti a légkört. Sokszor nem esik szó róla, de sok aggodalmat okoz még a metángáz is. Az még erősebb üvegházhatású gáz, mint a széndioxid.
Nehéz meghatározni, hogy az emberek mennyit bocsátanak ki: nem tudjuk mérni. Látjuk, hogy a légkörben növekedik a szén-dioxid koncentráció, de nehéz azt lemérni, hogy mekkora az a rész, ami az embereknek köszönhető. A természetből is szabadul fel CO2. A természetes kibocsátásra rátevődik az emberi kibocsátás. Mi csak azt tudjuk mérni, hogy a CO2 koncentráció változik.
Egy vulkánkitörés például több szén-dioxidot bocsáthat ki, mint az emberiség egy év alatt. Ez ugyan jóval ritkább, az elmúlt harminc évben két ilyen nagyobb kitörésről tudunk, ami globális szinten változtatott az éghajlaton. Ehhez képest az emberek folyamatosan, minden nap bocsátanak ki.
A modellek győztek meg arról, hogy csak van az embernek szerepe az éghajlatváltozásban. A modellezéssel tudjuk részletesen tanulmányozni, hogy mi történik az éghajlati rendszerben. Megnézzük, hogy a modell a múltat jól tudja-e rekonstruálni, és ha ugyanazt az éghajlatot mutatja, mint amit a mérések mutatnak, akkor feltételezzük, hogy a jövőre is a reális éghajlatot fogja előrejelezni. Ezek a modellek elég jól működnek. Lefuttattak egy modellt a múlt századra és azt az eredményt kapták, hogy a globális szinten megbecsült természetes széndioxid-kibocsátás mellett nem emelkedne a hőmérséklet. Ha rátettek egy plusz szén-dioxid-kibocsátást, amit az embereknek tulajdonítanak, akkor a mérési eredményeket kapták vissza az emelkedő hőmérséklettel. Nehéz megfogni, de tény, hogy hozzájárul a szén-dioxid-kibocsátáshoz az emberi tevékenység. Ezt csak az nem látja, aki nem akarja. Az autók számára meg lehet saccolni, hogy kb. mennyi szén-dioxidot bocsátanak ki egy év alatt, de az elégetett üzemanyag mennyiségéből is lehet következtetni arra, hogy mennyi szén-dioxid kerülhet a légkörbe. Itt hatalmas nagyságrendek vannak. Már Romániában is ezer tonna szintű szén-dioxidról kell beszélni éves szinten. A modelleknél a múltbeli kibocsátásokat vettük figyelembe. A gond, hogy a gyors tempójú változás miatt nem tudjuk, hogy a jövőben mi fog történni. Számtalan forgatókönyv van. Nem azt mondom, hogy a társadalom kiszámíthatatlan, de nem látjuk előre a fejlődését. Ötven év múlva sokkal energiatakarékosabbak leszünk, vagy még inkább energiapazarlók? Még több energiát használunk, és még nagyobb terhelést teszünk a környezetre? Vannak optimista és pesszimista forgatókönyvek. Azt már feladtuk, hogy szüntessünk meg minden hatást a környezetünkre. Ezt nem tudjuk megtenni, mert a környezetből élünk: nem tudjuk megtenni, hogy nem mozgunk, nem utazunk, hogy egyik napról a másikra mindenki leteszi az autót. Akármilyen párizsi összejövetelek is legyenek. A természeti folyamatokat tanulmányozzuk, de nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az ember is változtatja azokat: azt kell megnézni, hogy milyen mértékben teszi ezt. Nem könnyű! Egy vulkán kitörését nem tudjuk megakadályozni, de a mi részünkről lehetőleg csökkentsük a befolyást. Ez a nagy kihívás.
Bartók Blanka
• Kézdivásárhelyen született 1981-ben
• 2004-ben elvégezte az alapképzést a BBTE Földrajz Karán, majd ugyanott a mesterképzést 2005-ben
• a Debreceni Egyetemen szerezte meg doktori fokozatát 2013-ban
• 2009-től tanársegéd, 2014-től adjunktus a BBTE Földrajz Karán a Magyar Földrajzi Intézetben
• 2014–2015-ben kutató Zürichben az ETH-nál
• 2005-ben Pro Scientia Aranyéremmel tüntették ki
• 2016-ban megkapta az MTA Arany János Fiatal Kutató Díját
• 2016-ban elnyerte a BBTE Kiváló Kutatói Díját
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Tanár Úr, a fésűssegéd
Túl a kilencvenen, mind a mai napig Bihar megye egyik legtermékenyebb közírója, irodalomtörténésze, az Arany-irodalom búvárlója a Nagyszalontán élő tanár, irodalomtörténész, Dánielisz Endre, akit élő irodalmi-múzeumra emlékeztető otthonában Szilágyi Aladár és Szűcs László keresett fel.
A Kálvin János utca, ahol Endre bátyánk otthona megbúvik két arctalan-jellegtelen tömbház árnyékában, egyenesen a templom melletti parkra szolgál. Oda, ahol Nagyszalonta nagy szülötteinek szabadtéri panteonja áll, örvendetesen gyarapodó szobraival. Jó kis hely ez a város térképén: a Kálvin utcát északról a Kossuth Lajos, délről a Bocskai István utca fogja közre, s ha innen az emberfia átsétál az orvos/természettudós/nyelvész/költő Földi János és a „fekete bojtár”/költő/író/szerkesztő Sinka István szalontafiak nevét viselő kurta sikátorokon, egyenesen az Arany János utcára, a költő hajdani szülőházát pótló épület portájáig jut. – Ennél eszményibb szellemi életteret, értéksűrítőbb környezetet, töményebb kulturális hátteret Kárpát-medence szerte nehéz volna fölfedezni…
Házigazdánk várakozással átitatott hevülettel fogadja némi késedelemmel érkező kettősünket. „Már kihűlt a kávé!” – dohogja sajnálkozva, miközben keresztül terelget bennünket gyümölcsfás-virággruppos udvarán. Fürgén, szinte szökellve lépked, járásában szinte nyoma se mAradt a nemrégiben megesett combnyaktörésnek. Nem, szellemileg sem torpant meg a 92. életévét taposó Tanár Úr, hiszen alkotóereje teljében küldözgeti folyóiratunk, a Várad számára – a költő születésének bicentenáriumára készültében – a Közkinccsé lett a teljes Arany-életmű című sorozatát. Viszont menten kiderül: Dánielisz Endre „nem kényelmes” interjúalany. Nem mintha anyanyelvünk őreként nem volna képes „nyomdakészen”, „szabatosan” fogalmazni, hanem annyira gyorsan, annyira sokfelé pörögnek az esze kerekei, hogy riporter legyen a talpán, aki képes egy ilyen rakoncátlan alany csapongó emlékezetét, asszociációváltásait mAradéktalanul nyomon követni…
Genitivus singularis
„Ami a gyökereimet illeti, eleim felvidéki cipszer kisiparosok voltak – válaszolja beszélgetésindító kérdésemre –. Őseim 1730-40 körül kerültek Békésbe a törökvilág elmúltával. Békéscsabát és környékét szinte teljesen kiirtották a törökök. Az idetelepített szlovákokkal együtt cipszerek is jöttek, mint kereskedők, mesteremberek. Ritka családnév a mienk, kevesen vagyunk mi, Dánieliszek. Az ótestamentumi ‘Dániel’ névből ered – héberül is tudok egyet s mást, hiszen teológiára is jártam –, azt jelenti, hogy ‘Isten a bírám’. Ezt a nevet genitívuszba tették: ‘Andreas filius Danielis’, ‘Dániel fia, Endre’. Tehát én genitivus singularisba vagyok téve. A személynév mögül kikopott a ‘filius’ így rögzült a ‘Andreas Danielis’ forma – Latintanár is valék, ezért büszkélkedhetek a latintudásommal.”
Biztatnám, ösztökélném, „foglaljon már helyet, Endre bátyám, mert elfárad!”, hiába teszem. Nem ül le, hevesen gesztikulál. Nem céltalan sétifikál fel s alá: ahogy témát váltunk, szerre előkotorja a témába vágó, a témát illusztráló dokumentumokat, fotókat, kiadványokat. Az egyik A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása című kismonográfia. Tanulmány és családi krónika egyben. Szerzője a néprajzos Dánielisz Endre. „Ezt a kis füzetet Békéscsabán adták ki, a Munkácsy Mihály Múzeum Chronica Bekesiensis sorozatának első kötetként, majd Váradon is megjelentettük, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Bizottság Partiumi füzetek című sorozatában. Az én ükapám fésűs volt, a kerek szaruból egyenes fésűt remekelt. A mesterség nemzedékről nemzedékre öröklődött. Édesapám is örökölte a mesterséget. Sőt, hadd verjem a mellem fél téglával: nekem is van fésűssegédi diplomám!”
A platnitól a kraccerig
Lapozgatom, ízlelgetem a fotókkal és rajzokkal gazdagon illusztrált könyvecskét, egyre-másra számomra ismeretlen, jobbára németes hangzású kifejezésekre, szakszavakra bukkanok. „Igen – bizonygatja Dánielisz Endre diplomás fésűssegéd –, annak idején, amidőn kezdett fejlődni a magyar kézműipar, (mint megannyi más mesterség esetében, ebben a szakmában is), a szerszámok, az eszközök, az eljárások, a műveletek elnevezését, a szakma tolvajnyelvét többnyire a németből kölcsönzött, magyarított szavakból alakították ki. Tetszenek tudni, mi az a kraccer? A kraccolás kezdeti lépése a faragás volt, amit egy tőkén éles szekercével végzett a kisiparos, baljával tartva a platnit. Ehhez egy faragófogó kellett. A munka a sikálónak nevezett bakon folytatódott, ahol a platni hasa részéről a felpuhult hártyát lesikálták, a melegítés során keletkezett hólyagokat, az égett felületet a kraccer segítségével kikaparták.”
„Ezen a fotográfián Dánielisz Endre I. látható a feleségével. A harmincegy éves legényember 1887 nyarán költözött át Békéscsabáról Nagyszalontára. Feleséget is Békéscsabáról hozott magának, aki 13 gyereket szült, ebből 11-et felneveltek. A kisiparosoknál az egész család be volt fogva. Édesanyám is besegített édesapám műhelyébe, ő vágta a fogat. Ezen a fotográfián én volnék, ez bizonyítja, hogy már 14 éves koromban csináltam a fésűt.”
Cukrászinasi kitérő
Miután gazdag leckét kaptunk a fésűművesség műhelytitkaiból, a saját életének fordulatai felé terelem kisipar-történeti előadónkat. „Amikor óvodáskorú lettem, nem volt magyar óvoda, hiába lakták a várost nyolcvan százalékban magyarok. Egyébként a nemzetiségi gyerekeket csak hétéves korukban írathatták be az elemibe, a románok már hatéves korukban elkezdték a betűvetést. Az első elemit a református iskolában kezdtem. Négy év után azt mondták a szüleim: ha te iparos leszel – annak szántak, hogy folytassam a mesterséget – mégis menjél gimnáziumba, végezd el a négy gimnáziumi osztályt. Igen ám, de efféle állami tanintézmény akkoriban csak románul működött. Becsöppentem egy román nyelven tanuló közösségbe, ma is csodálkozom rajta, hogy bírtam. Nagyszalonta magyar volt, de a környéke román. A törökök kiűzését követően, 1700 után valósággal megszállták a hajdan magyarok lakta falvakat, Belényes környéki románok. A román diákok számára internátust is működtettek, magyar diák kevés volt, öten-hatan jártunk egy-egy negyvenes létszámú osztályba. Bár néha lekommunistáztak vagy leboanghenoztak bennünket, megvoltunk egymással. A szüleimnek tandíjat kellett fizetniük, de három év múltán elfogyott a pénzük, búcsút kellett vennem a gimnáziumtól. Mit volt mit tenni, fésűssegéd lettem. Apám váltig vakarta a fejét: hiába kisgépesítette a műhelyét, a hetipiacot is elárasztják a gyárilag tömegesen gyártott, olcsó műanyag fésűk, a hajviselet, a szokások is megváltoztak. Mert hát ki igényel manapság finomra kveccsolt, spiccfállal gondosan megreszelt, fényezett, díszített kontyfésűket? Kiveszik a kenyeret a kezünkből, mondta, válassz más mesterséget! Így adtak be cukrászinasnak az Oszaczky-féle híres műintézetbe… Sose felejtem el: éppen a cukrászinasi alkalmasságomhoz szükséges orvosi bizonyítványra várakoztam a rendelőben, amikor valaki azt pusmogta, a rádió bemondta, hogy Szalontát Magyarországhoz csatolják! Szeptember 6-án délelőtt be is vonultak a magyarok. Még két hónapot inaskodtam, amikor elkezdtem könyörögni a szüleimnek: legalább a négy gimnáziumot járhassam ki! Novemberben kezdődött a tanítás. Végül le is érettségiztem.”
A gálosházi barlang felfedezője
Endre bátyánk ifjúkori kalandozásai között külön fejezetet érdemelnek a barlangászként aratott babérjai, amikor a legjelesebb kutatókkal járta be a bihari karsztvidéket. „Nem csak a gyáripar, hanem a bécsi döntés is betartott apámnak, hiszen a határ öt kilométerre volt Szalontától, a dél-bihari románság, a fésűsműhely legszámottevőbb vevőköre elszakadt tőlünk, a Biharországhoz visszacsatolt magyar falvak népe pedig hozzászokott, hogy a békéscsabai vagy a gyulai piacon vásároljon. Komoly válságba jutottunk, de egy élesdi rokonunk mentőövet nyújtott: üzente, hogy a révi barlanghoz és turistaszállóhoz gondnokot keresnek. Édesapám felszámolta a szalontai műhelyét, és családostól odaköltözött. Ő a szállóval foglalkozott, édesanyám lett a szakácsnő. A vakációban én voltam a Zichy-barlangban az idegenvezető. Jeles Kolozsvári geológusok, dr. Balogh Ernő és Tulogdi János végzett ott rendszeres tudományos kutatást, valamint Kessler Hugó, az aggeteleki barlang igazgatója. Magam 16 évesen tapasztalt barlangjáróként, jó segítségnek bizonyultam a kutatók számára. Tovább hatoltunk a révi barlang még ismeretlen járataiba, de számomra a legszebb élményt, a legizgalmasabb kalandot az jelentette, amikor Kesslerrel feltártuk a tudományosság és a barlangkedvelők számára eddig teljesen ismeretlen csarnóházi, illetve gálosházi barlangot. A szalontai újság el is hírelte, hogy Dánielisz Endre felfedezte a gálosházi barlangot, ahová Xántus Jánossal tértem vissza, aki a Tündérszép tájakon című könyvében örökítette meg. A révi jó világ hamar elmúlt, a menedékház fölötti gerincen húzódott a határ, a románok át-átcsaptak, mindent elhordtak. Amikor bejöttek az oroszok, híre ment a szálló italkészletének, s miután már semmi sem mAradt, akkor is a nyakunkra jártak, követelőztek. Előbb egy erdészházba, majd Élesdre menekültünk. Ott – mivel kiderült, hogy a nagyváradi kefegyárat, amely fésűket is gyártott, háborús károsodás érte, jóapám – mivel magával hurcolta minden szerszámját – még egyszer beindította a fésűsműhelyét.”
Tárkányi tanítóskodás
A dánieliszi pálya következő, fontos és életélményekben gazdag stációja a köröstárkányi tanítóskodás volt. „Azt olvastam a Kolozsvári Világosságban: nincs Erdélyben elég magyar tanító! Arra biztatták az érettségizetteket, végezzék el Kolozsváron a tanítói tanfolyamot. Az Erdélyi Kárpát Egyesület (a Zichy barlang gazdája) jóvoltából szállást is kaptam, másfél hónapot tanultam a gyorstalpalón. Idealista voltam, kitaláltam, hogy én köröstárkányi tanító szeretnék lenni, mert abban a dél-bihari faluban nagyon megnyomorították a magyarok iskoláját. De tartottam attól, hogy semmit nem értek a paraszti élethez, nem ártana, ha előbb még tapasztalatokat szereznék valahol. Végül Tamásdára helyeztek. Este érkeztem, az idős tanító bácsi nem nagyon örvendezett nekem, féltette a kenyerét. Mondta, hogy itt most negyven gyerek van, azokkal egymaga is elboldogul. Elgyalogoltam Erdőhegyig, de az ottani református iskolába se kellettem, ugyanígy jártam Zerinden is. Kétségbeesetten jelentkeztem a tanfelügyelőségen, ahol azzal fogadtak, hogy épp most távozott innen a három köröstárkányi tanítónő. Kiderült, olyan sok gyerek van, hogy ők hárman nem győznék, kellene még egy kollega!”
Endre bátyánk nem tudta, hogy Belényesben kell leszállnia a vonatról, onnan gyalogolni öt kilométert Tárkányig. Tájékozatlanságában ott szállt le, ahol a Tărcaia megálló nevet írták, holott az Kistárkányra szolgált. Éjfél is elmúlt, amire célhoz ért, és bekopogott a református parókia ablakán. A lelkész, Szablyár Kornél fogadta, és nyomban kinevezte igazgatónak. A papot ugyanvalóst lefoglalta a napi politizálás – a kommunista párt tagja lett –, ezért az is elfordult, hogy… a tanítójára bízott egy-egy temetést.
„Mindössze húsz esztendős voltam, a kolleganők szépek voltak, de nem mertem udvarolni, mert… féltettem a tekintélyemet. Egy évig voltam én az igazgató, azalatt egy ácsmester segítségével színpadot állítottunk, és elkezdtem a fiatalokkal foglalkozni. Egyfelvonásos színdarabokat tanítottam be, néptánccsoportot alapítottunk, irodalmi rendezvényeket tartottunk. Bunta Trézsi, Oláh Teréz volt az én primadonnám… Ajjaj, de szép lány volt! Hoppá, ezt a jegykendőt nékem készítette! De hát kinek ajándékoznak jegykendőt a tárkányi lányok? Annak, aki megkéri a kezüket.”
(A Trézsit felidéző közjáték alatt Endre bátyánk szemlátomást felélénkül, ugyanúgy, mint később, amikor egy ifjú helybeli kolleganőnkről ejtünk szót. „Tündérszép lány, Szalonta legszebb lánya” – áradozik a 92. életévét taposó férfiú.)
„Számomra, későbbi néprajzos számára Köröstárkány maga volt a pAradicsom. Gyűjtöttem a népdalokat, a balladákat, a szokásokat, a babonákat, az állatok neveit. Magammal vittem a hegedűmet is, húztam a talpalávalót, nem engedtem a fiatalokat tangózni, inkább a tárkányi ugrósat jártam a lányokkal, fiatalasszonyokkal. Mindemellett majdnem belehaltam Tárkányba! Rendszertelenül táplálkoztam, senki nem főzött rám, csak a disznóvágások idején terhelték túl a gyomromat kóstolóval. Végül kilyukadt tüdővel kellett abbahagynom néptanítói pályafutásomat.”
A bolygatott Bolyaiban
„1947-ben megcéloztam a Kolozsvári egyetemet. Úgy véltem, az igazi tudományosság alapja a filozófia, az esztétika, az etika. Beiratkoztam, de nem volt lakásom. Emiatt beiratkoztam a teológiára is, ott laktam, rohangáltam a Bolyai és a Teológia között, két év után jelesen letettem a lévita vizsgát. Ekkoriban már elkezdték bolygatni a Bolyait, megalakult a KISZ, be kellett iratkozni az ifjúsági szövetségbe, és sokaknak szemet szúrt ez az én kétlakiságom. Az nem lehet, hogy miközben nálunk Gaál Gábort és Csehi Gyulát hallgatod – háborogtak –, az alatt a teológián Tavaszi Sándortól és Maksay Aberttől tanulod az idealizmust. Igaz, abbahagytam a teológia tanulmányaimat, de a filozófiáról is lemondtam, hiszen nem a nagy görögöket tanították. Ami érdekelt, a néprajzoktatást abbahagyták, mert Gunda Béla visszament Debrecenbe, a filozófiát én töröltem, mAradt a pedagógia és a lélektan. Zörgő Benjámin tanította a pszichológiát. Heten voltunk összesen, Szőcs István, a későbbi vérmes kritikus volt a legokosabb közöttünk. Sikeresen államvizsgáztam, első fokozatú tanárként helyeztek Arad megyébe. Ott beindították a tanítóképzést, hiszen annyira kihaltak a tanítók, hogy két párhuzamos osztályt is indítottak. Négy évig tanítottam Aradon. Nem csak pedagógiát, hanem oroszt, magyart, történelmet, állampolgári ismereteket.”
*
Félbeszakítjuk a beszélgetést, megegyezünk, hogy legközelebb Dánielisz Endre hazaérkezésével folytatjuk. Nem, Endre bátyánk egyáltalán nem fáradt el, annyira nem, hogy amikor előszedett iratgyűjtőibe kezdi visszarakni a dokumentumokat, az egyikből kifordulnak a lapok, és szétszóródnak a szőnyegen, mire Szűcs Laci kollégám ugorna, kilencvenkét esztendős házigazdánk egy huszonkét éves ifjonc fürgeségével mindent összegyűjt…
(Folytatjuk)
erdelyiriport.ro

Irodalmi alkotótábor a hajdúvárosban
Arany János szülővárosában, Nagyszalontán a múlt hét végén a helybeli Arany János Művelődési Egyesület, karöltve az Arany János Irodalmi Körrel, irodalmi alkotótábort szervezett. Pénteken délután a városi könyvtárban Balázs Izolda magyar nyelv- és irodalomtanárnő üdvözölte a szép számban megjelenő, főleg a középiskolások soraiból verbuválódott diákokat. Biztatóul elmondta, minden eshetőség adott, csak éppen élni kell a lehetőséggel; jelentkezzenek alkotásaikkal a kétnapos alkotótáborba. Záróakkordként Pelok Gabriella nyugalmazott tanárnő, a Versbarátok körének tagja, Arany Jánost állította példaképül, példamutató munkásságáról tartott érdekfeszítő előadást.
A találkozó az Arany Palota galériájában folytatódott, ahol Balogh Dorottya és Nagy Xénia, színművészeti szakos hallgatók irányításával játékos, szórakoztató vetélkedőt szerveztek, amelynek célja a különböző környezetből összeverbuválódott ifjak egymásra találásának, ismerkedésének elősegítése. A vetélkedő sikeres lebonyolításában Czégé Réka és Balázs Izolda tanárnők is példamutatóan közreműködtek.
A szombati nap az interaktív játékokkal vette kezdetét, amelyekben a színház-irodalom fogalmával ismerkedhettek a diákok. Utána irodalmi versenyben, vagyis új művek megalkotásában vettek részt.
Délután szintén a városi könyvtárban Czégé Réka magyartanárnő bemutatta Magyari Sára A nyelvi világkép a magyar és a román nyelvben című kötetét. A Partiumi Keresztyén Egyetem adjunktusa, Magyari Sára kötetének legfontosabb témája: hogyan tükröződnek a magyar és a román nyelvben a két nemzet egymáshoz viszonyított világképei.
A koraesti órákban egy nyomkövető és irodalmi vetélkedőben mérték össze tudásukat a részt vevő versenyzők, közülük Kertmegi Tamarát és Breczkó Yvettet említjük meg. A verseny a Csonkatoronytól indult, meg kellett határozniuk a hajdúváros különböző pontjain található nevezetességeket: Arany János, Sinka István szülőházát, vagy pedig, hol állott az a helyiség, ahol Arany János jegyzői lakja volt hajdanán.
A szombati nap zártával, a szalontai Csonkatorony tövében vidám tábortűz mellett, szalonnasütéssel ünnepelték a kétnapos irodalmi alkotótábort. Közben friss irodalmi alkotásaikból adtak ízelítőt a fiatalok.
Sára Péte
Reggeli Újság (Nagyvárad)

A tragikus tizennyolcastól Arany letört bajuszáig
Túl a kilencvenen, a mai napig Bihar megye egyik legtermékenyebb közírója, az Arany-irodalom búvárlója a Nagyszalontán élő tanár, irodalomtörténész, Dánielisz Endre, akit élő irodalmi múzeumra emlékeztető otthonában Szilágyi Aladár és Szűcs László keresett fel. A portré második részében sok egyéb mellett világháborús rémségekről s a Csonkatorony sorsáról esik szó.
Amikor másodízben csengetünk be a Kálvin János utcai portán, Dánielisz Endre még az udvaron átkeltünkben kijelenti: mielőtt folytatnók a beszélgetésünket, egy – riporterségemet személyesen érintő – dolgot óhajtana tisztázni, apám első, illetve utolsó szalontai éveit illetően. Hiába igyekszem kicselezni, elterelni a figyelmét, elújságolva, hogy „képzelje, Endre bátyám, mi ketten, együtt, »médiasztárok lettünk«, hiszen a beszélgetésünk első részét több mint négyszázan lájkolták a neten”. Házigazdánk csak néz, szemlátomást nem érti, miről beszélek, az ő régi, jó írógépes-nyomtatott sajtós, 20. századi világától igen távol áll a számítógépek, az Internet 21. századi világa… Nem, nem olvasta, (nem is olvashatta) az Erdélyi Riport online kiadásán sikert aratott portrénk első részét. Mondikálja, valaki említette, hogy mi, Szűcs kollégával feltettük a televízióra azt,hogy ittjártunkkor ő nem volt hajlandó ülve beszélgetni. Zavartsága múladozik, amikor átnyjútjuk őuraságának a szöveg jó nagy karakterekkel kiprintelt, „Gutenberg-féle” változatát. S leülünk.
Némi legendátlanítás
„Köszönöm, nagyon köszönöm, de engedelmével, Aladár, hadd említsek meg egy, magához, pontosabban: az édesapjához kötődő emlékemet, amit a múltkori beszélgetésünk alkalmával elfelejtettem felidézni. Amikor beírattak a szalontai román gimnáziumba, az első érdemjegyem, amit ott kaptam, egy tízes volt hittanból, s aki beírta: Szilágyi Sándor református segédlelkész – a maga édesapja volt… Nagyon megörültem neki, amikor megözvegyülése után, a 90-es években újraházasodva, ismét Nagyszalontára telepedett. A templomban – a párjával, Annával – előttünk volt a helyük, az első padban. Istentisztelet után, jókat beszélgettünk, volt miről! Felidéztük a 30-as évek Szalontáját, majd Aradi tanárkodásom 50-es éveit, amikor – még elítéltetése előtt – az ő segítségével toboroztam pankotai lányokat a tanítóképzőbe… Számunkra – régi nagyszalontai reformátusok számára – megkapó volt látni: lám, lám, Sándor bácsi és a »mi Patócs Nusink«, a hajdani »szerelmes pár«, hatvan esztendő után, immár galambőszen, ismét egymásra talált…”
Bármennyire megható számomra ez az Endre bátyám által felidézett „idill”, melyben jóapám révén érintett volnék, mítoszoszlató szándékkal, kíméletes udvariatlansággal megszakítom partnerem áradozását: „Elnézést, bátyámuram, ez csupán egy szalontai legenda!… Hiszen apám tizenvalahány évvel hamarabb látta meg a napvilágot, mint Anna néni. Itteni segédlelkészkedése idején 22-23 éves lehetett, a »szalontaiak kis Nusija« legfeljebb 8-9 éves lány. Erről ennyit. Inkább térjünk rá a mi mostani dolgunkra. Nagyon érdekelne: amikor Aradról hazatérve, 1955-ben az Arany János Emlékmúzeum igazgatója lett, milyen állapotokat talált a Csonkatoronyban?”
Nagyszalonta, frontváros
„Nem azonnal kerültem a múzeumba, előbb a városi pionírháznál lettem kultúrmindenes. Többek között az Arany János irodalmi kör vezetésével bíztak meg, amellett oroszt tanítottam óraadóként az iskolában.” „Az volt az állása, hogy az irodalmi kört vezesse?” – hitetlenkedem. „Lópikulát, nem volt abban pénz, csupán »kulturális aktivistaként« megbíztak a kör irányításával. Az Arany János kört két úgynevezett munkásíró: Bonczos István és Nagy Ilona alapította. Bonczos részt vett az illegális kommunista mozgalomban, politikai üldöztetés miatt a Szovjetunióba menekült. A második világháború alatt megfordult a Szovjetunió ázsiai területein is, megtanulta a karakalpak, az üzbég, a kazak és a türkmén nyelvet. Hazatérve a Magyar Népi Szövetség aktivistája, majd a Nagyváradi Új Élet újságírója, 1949-től 1951-ig az Utunk rovatvezetője volt. Felesége, Nagy Ilona – egykori cselédlány – első írását a Dolgozó Nő közölte 1949-ben. Rajtuk kívül, az általuk fölfedezett Gábor Ferenc parasztköltő – a Sinka István-i mélységből érkezett, hajdani kondás – volt alkotó tagja a körnek, a gyermekverseket író Sebesi Teréz, illetve a humoristaként jeleskedő Bagdi Sándor matematika tanár társaságában. Kezdetben kéthetente, majd havonta ülésezett a kör, kialakult egy húsz főnyi törzsgárda. Arra törekedtem, hogy minden alkalommal több műsorszám legyen. Azzal kezdtük, hogy valamelyik helybeli alkotó olvasott fel a legfrissebb írásaiból, a bírálatra mindig egy-egy helybeli tanár kollégát kértem fel, utána pedig egy-egy anyanyelvi, nyelvhelyességi, esztétikai kérdésről, avagy Nagyszalonta valamelyik jeles szülöttjéről hangzott el előadás.”
„Ne haragudjon, Tanár Úr, de ennél sokkal jobban érdekelnének bennünket az Arany múzeummal kapcsolatos dolgai” – lépek fel sürgetőleg. „Abba a valamibe beszélünk? – mutat a hangrögzítő ketyerére –, hát az nagyon messzire van tőlem!” „Az a suttogást is felveszi – oszlatom az aggályait –, a szekusoktól kaptuk…” Hosszas, felszabadult kacagás után folytatja: „Bár a front elvonulása után valamennyire rendet raktak, 1956-ben még mindig tragikus állapotokat találtam a Csonkatoronyban!”
*
Várnám a „csonkatoronybeli állapotok” felidézését, de Dánielisz Endre nem volna Dánielisz Endre, ha nem kapna az újabb időkacskaringó lehetőségén: „Az előzményekhez tartozik, hogy Nagyszalonta tíz napon át frontváros volt, a külváros háromszor cserélt gazdát, a belváros egyszer. Az oroszok bejöttek, lőtték a magyar katonák állásait, a magyarok újból és újból visszaszorították őket, majd megérkeztek a román katonák is. Szalontán körülbelül öt román esett el, ők inkább a tanyákat foglalták el. Az ellenséges hadak Tenke felől törtek be először a városba, de nem csak a harci cselekmények idején keletkeztek tetemes károk. Az oroszok, amikor tehették, raboltak, ittak, de a zűrzavart, pánikot kihasználva, bezúdultak a kültelki népek is – többnyire cigányok –, akik amit lehetett, kiraboltak, kifosztottak. Az üzleteknél leverték az ajtókról a lakatot, a kirakatok üvegeit bezúzták, feltörték a műhelyeket, a házakat, a pincéket. Az egyik túlélő mesélte, 14 éves volt akkoriban, és látta, amint egy hasonló korú kamasz vagy tíz doboz olajfestéket emelt el, mások vég vásznakat, drága szöveteket cipeltek. Akkor még egyszer, néhány napig a magyarok újra elfoglalták a várost, és 18 cigány fosztogatót helyben kivégeztek. Úgy tűnik, ez a tizennyolcas szám, vissza-visszatérő, mágikus számjeggyé kerekedett Nagyszalonta háborús históriájában: Amikor ismét visszajöttek az oroszok, még többet ittak, és a nemi erőszak terén is kitombolták magukat. Azokban a napokban 18 szalontai asszony és leány lett öngyilkos, a rajta esett gyalázat miatt. Egy bizonyos Borbély család három nőtagja, az anya és két lánya vetett véget emiatt a szörnyűség miatt az életének. Magam éppen akkoriban nem voltam idehaza, mert ifjú leventeként Budapestet védtem hősiesen a szovjet hadsereg ellen, de később sokat foglalkoztam az akkor történtekkel, számos szemtanút, túlélőt megszólaltattam. Így bukkantam rá a harmadik 18-as számra: napirenden voltak a vetkőztetések. Akinek a csizmája, ruhája, egyéb holmija megtetszett egy-egy ruszkinak, nyomban felszólította, hogy vegye le. Ha megtagadta, vagy habozni látszott, rögtön agyonlőtték. Jól ismertem a módos, büszke, szigorú Nagy Jóska bácsit, akit éppen a csizmájáért lőttek agyon. De ugyanígy járt a templom tornyában körbe járkáló tűzoltósági őr is, akinek a feladata volt a torony körerkélyét bejárva ügyelni, hogy nem tört-e ki tűzeset a város valamelyik pontján. Ő nem volt katona, de egyfajta egyenruhában járt, épphogy leereszkedett szolgálata lejártával a toronyból, agyonlőtték, és levetkőztették. Ezeknek az utcai vetkőztetéseknek is 18 halálos áldozata volt Szalontán.”
Mit érdemes innen elvinni?
„Hohó, végre beszéljünk a Csonkatoronyról is – elégeli meg a saját meséje vargabetűit Dánielisz tanár úr –. Amikor tombolt a szabad rablás, az Arany János gyűjteményt is többször kifosztották! Én magam két diáktársammal egymást váltogatva segéd-múzeumőrködtünk önkéntesen. Az intézménynek nem volt alkalmazottja, a Csonkatorony csak vasárnap, az istentisztelet után volt látogatható. A több száz gimnazista diákból csak hárman vállaltuk, hogy vigyázunk Arany János dolgaira. Én még dicsekszem is vele: szemtől szembe láthattam a költő fogait, megannyi személyes holmiját.”
„Végül is mit vittek el?” – fogom faggatóra Endre bátyámat. „Mondjuk, bejött Popescu Nicolae üres szekérrel a városba – él a képes beszéddel Dánielisz tanár úr –, eljut a Csonkatorony tövébe, és nézegeti: mit lehet, mit érdemes innen elvinni? Az a gyönyörű szőnyeg, amit Gyulai Pál ajándékozott Arany Jánosnak, megtetszett Popescunak, összetekerte, feltette a szekerére, és elhajtott vele. A költő fia, Arany László, az édesapja ruháit is a szalontai múzeumnak ajándékozta, amikor megnyílt, szinte a teljes ruhatárát elhozta. A várost felszabadító dél-erdélyi románok, no meg a külvárosiak mindet elvitték. A torony kifosztása nem ment egyszerűen, mert a bejárat masszív vaskapuját nem tudták se kinyitni, se feltörni. Létrán felmásztak az első emelet valamelyik ablakáig, betörték, ott hatoltak be az épületbe, majd bentről robbantották szét a vaskapu zárját, és aki kapta, hordta, minden mozdíthatót elvittek. De ez az »irodalomtörténet szerencséje«: hála istennek, Popescuékat nem érdekelték a kéziratok! Tehát megmAradt mindaz, amit özvegy Arany Lászlóné nekünk, szalontaiaknak átadott. A férje halála előtt intézkedett, hogy az édesapja kéziratai hová kerüljenek. Meghagyta, hogy az özvegye mit adjon Nagykőrösnek, mit Debrecennek és mit Nagyszalontának. A Murány ostroma például a mai napig megvan, szépen bekötve, eredeti Arany kézírással. Shakespeare-fordításai közül a Szentivánéji álom kézirata is megvan. És nem vitték el a leánya, a 24 évesen tüdőbajban elhunyt Juliska halálára írt versét sem, amit a vejére, Széll Kálmán református lekipásztorra hagyott. Nekem Debreczeni István tiszteletes, aki annak idején az Arany-vő utódja volt Nagyszalontán, mesélte el.”
„Tessék elárulni – veszem ismét faggatóra –, amikor átvette Endre bátyám a gyűjteményt, még akkor is ilyen feldúlt állapotban volt?” „Neeem” – mondja félszájjal, majd élénkülő mosollyal folytatja: „A háború végén nagyon sokan elmenekültek Szalontáról, sokan a Dunántúlig elvergődtek. Tordai Ferenc tanító bácsi elsőnek tért haza a menekülésből. Igyekezett rendbe tenni valahogy a Csonkatorony helyiségeit, hiszen a párnákat is felhasították a fosztogatók: nincsen-e bennük elrejtve valami. A terem padlója telis tele volt párnatollal, a kéziratok szanaszét voltak hajigálva. Tordainak köszönhetően rend lett és tisztaság, majd előkerült a kollégája, Mikó Pál is, aki annak idején vasárnapi templomozás után nyitva tartotta a múzeumot, diákként sok mindent tanultam tőle. Ők ketten beindították az iskolát is, tizenkét gyerekkel. A két tanítóbácsi összefogott néhány kisiparossal, igyekeztek eltüntetni a fosztogatók okozta rongálásokat. Rendbe tették az épület bejáratát, kicserélték a felrobbantott zárat. Egyébként a gyönyörű kaput és fölötte az Arany szobrot Kisfaludi Strobl Zsigmond tervezte, a kivitelezés más munkája. Ez a két pedagógus leltárt készített, megállapították, hogy 135 relikvia tűnt el a tárlókból. Mikó Pál őrködte-ápolgatta önkéntesen a gyűjteményt, amíg a kommunisták koholt vádak alapján börtönbe nem zárták. Hogy mégis legyen a múzeumnak „őre”, előbb a néptanács egyik alkamazottját, Bondor László kisbírót, majd a hithű kommunista kőművest, Cseke Ferencet nevezték ki az elvtársak a múzeum élére. Bondor igazgató elvtársnak négy elemije volt, lent üldögélt a földszinten, s engedte be a látogatókat. Tanító elődjének már nem volt ideje minden vitrint újraüvegeztetni, úgyhogy Bondor idejében is tüntek el dolgok. Egy év múlva leváltották, egy párttaggal, Cseke Ferenc volt vöröskatonával helyettesítették, aki világlátott ember volt, hiszen Szibériát is bejárta, neki a négy elemi mellett három év inasiskolája is volt. Ő lett az elődöm, neki több gondja volt a múzeumra, lakozott benne egy kis becsület és figyelmesség. Tőle vettem át a múzeumot 1956-ban.”
A hallottak után arról kezdek faggatózni, hogy Dánielisz Endrének, aki tíz évig vezette az Arany János Emlékmúzeumot, mennyire sikerült gyarapítania a gyűjteményt? „Nem, nem ott kezdem, előbb tovább idézem az Arany János irodalmi kör történetét. Gyanútlanul, kiváncsiságból beültem az első őszi ülésükre, ahol az elnöklő Bonczos István – az Utunktólvaló kirugása után is elvhű kommunista munkásíró – rám bökött, hogy Dánielisz tanár elvtársat javasolja az irodalmi kör titkárának. Mire én hazaérkeztem Aradról, már be voltak töltve a tanári állások, és a Pionírházba kerültem, ahol a könyvtárat és a bábszínházat bízták rám, s végül az irodalmi kört is. Cseke Ferenc múzeumőr, aki nem volt Arany-kutató, kapott a Magyar Tudományos Akadémiától egy levelet, miszerint már szerkesztik az Arany életmű kritikai kiadását, tudják, hogy a Murány ostroma című költemény eredeti kézirata itt van, azt ők le kell fényképezzék, mert a kritkai kiadásba minden, a költő által végzett kihúzást, általa bejegyzett javítást fel kell tüntetniük stb. stb. Cseke rohant hozzám a Pionírházba: »Tanár elvtárs, Budapestről kaptam ezt a levelet, erre én nem tudok, mit válaszolni…« Így szoktatott hozzá, hogy bejárjak a Csonkatoronyba, és a múzeum dolgaival is foglalkozzam. Még a Pionírház alkalamzottjaként elkészítettem egy vázlatot arról, hogy miként kellene átrendezni, rendszerezni a múzeumot. Hiszen abban az időben, ha beállított valaki azzal, hogy hozott valamit, elújságolta, hogy megtalálta Arany Jánosnak valamelyik harmadrendű tárgyát, vagy bármit, amihez akár egy ujjával is hozzáért – ahogy beérkezett, egymás mellé rakták, találomra, mindenféle rendszerezés nélkül. Mire kineveztek a múzeum élére, már kidolgoztam: a Csonkatorony négy szintjén, emeletről emeletre, melyik helyre, mi kerüljön. Elképzeléseimet megosztottam Antal Árpád barátommal – Arany és Petőfi levelezésének későbbi közreadójával –, aki hasznos észrevételekkel segítette a munkámat. Az első dolgom az volt, hogy a múzeum kifosztásakor felborogatott, széthajigált, megcsonkult szobrokat restauráltassam. Köztük a költő Izsó Miklós faragta mellszobrát, amelyen Arany János letört bajszát kellett kipótolni…”
(Folytatjuk)
erdelyiriport.ro,

Albert-Lőrincz Márton: Vidéki Pegazus
(Rendhagyó beszélgetés Bölöni Domokos íróval a 70. előestéjén)
Kapóra jött a közelgő évfordulós esemény, hogy kicsit közelebb hozzuk Bölöni Domokos emberi arcát, megrajzolván az alkotó ember portréját. Nem szabályos interjúra készültem, ebben a műfajban ez ideig már többen megszólaltatták. Valami olyasmit eszeltem ki, amely kellően játékos, de piszkálódó legyen, és ne zúdítsak rá elcsépelt kérdéseket, amelyekre rutinválaszokat lehet adni, de azért perzselje meg öntudatát, ne intsen le, valahogy fontosnak tartsa "komoly" kérdéseimet, amelyekre nem lehet nem válaszolni. És elkezdtünk egy e-beszélgetést, nem felfedve szándékomat, amely eredetileg inkább csak egy ötlet volt, aztán, ahogy ez a kéthetes (intermezzós) levelezgetés egyre előrébb tartott, egyik mailben megfeddjen: csapdába csaltál. Igen is, meg nem is. Bölönit mindig szívesen hallgatom. És hogy ebből a levelezésből kikerekedik-e az író alkotói portréja, megszületik-e egy rendhagyó beszélgetés sajtóba tétele, az nyilván Bölöni Domokos hozzájárulásán múlik. Én, a magam részéről, egy baráti ISTEN ÉLTESSEN, DOMI!-val köszöntöm, és az alábbi beszélgetéssel tisztelgek előtte.
– Nekem a decembert, neked az augusztust jelölte ki a szülői akarat (vagy véletlen) azonosító kódnak, és évről évre ekkor lendül (vagy döccen) előrébb életünk. Milyen viszonyban vagy ezzel az érzéssel?
– Igen, a tied: 1951.12.10., az enyém: 1946.08.11. Nem is tudom, mihez kezdjek a kódommal. Módfelett zavar a szülinapozásban, hogy minden elevenszülött többnyire az anyja kínja árán jön a világra. Mit is ünneplünk tehát?!
– Pedig csak úgy kézháttal elintézed a fura élethelyzeteket, hiszen amikor írod történeteidet, megmosolygod, kiröhögöd, olykor szájba vered ferde jellemű hőseidet. A vidorság nem kenyered?
– Ó, nem. Minden csak szerepjátszás. Nem kell komolyan venni. A valóság mindig más. Társaságban és odahaza is mindig a humorosabbik arcomat mutatom, de alapjában véve érzelmes alkat vagyok, például ha olyankor szólal meg a himnusz, könnyeim között tudom énekelni.
– De a szerepeinkben is mi magunk vagyunk, csak kihegyezzük azt a részünket, amelyet felszínre hoz egy helyzet, egy kép, egy gesztus, másokat elnyomunk, szublimálunk. Ez áll a lírára. A prózában mi a helyzet? Az író a hozott anyaghoz csak hozzáteszi a maga kiegészítőit. Ezek a kiegészítők teszik sajátossá, egyedivé, amit papírra vetünk és megment az epigonságtól. Megteremtődik a stílus. Rosszul gondolom?
– Biztosan így van, nem tudom. Engem gyermekkori becsvágy hajtott, amit aztán félreértelmeztem. Mint minden dilettáns, azt hittem, hivatástudat. Sosem elemeztem az alkotás mechanizmusát. (De igen; csak idejében abbahagytam, mert élénken él az emlékezetemben Mikszáth Kálmán egyik írása, arról, miért nem olvassa el egyik fiatal híve tudós elemzését az ő írásművészetéről. Valami olyasfélét hoz ki, hogy úgy járna, mint Strázsa János, a hályogkovács.) A prózában vannak a tehetségüket mérnöki munkával kiaknázó, penzumosan dolgozó írók, és vannak az ösztöneikre hallgató, kevésbé " kiszámítható" alkotók. Üdvös, ha mindkét típus egyesül a szerzőben, de hát ha ezt boncolgatnám, akkor abbahagyhatnám a fikciós irodalmat, dobbanthatnék valamelyik tudományos fórumon. Enyhén szólva így sem mozgalmas az életem, akkor pedig halálra unnám magam. Visszatérve: írni feltétlenül és nagylelkűen kell, ahogy Márainál olvastam. Komponálni pedig ésszel, persze. De ihlet, ösztön nélkül csak fércelni lehet.
– Ész és ösztön, ez lenne az irodalmi kánon logikája? Nyilván a logika és az affekció spontán mértékletességével. Másképpen: ami az íróember szívén, az a tollán. Ezzel Alexa Károly munkásságát aposztrofálták. Rád is érvényes lenne? Kényelmes vagy kényelmetlen az ilyen irodalomcsinálás?
– Ész és bűbáj, olvassuk Szabédi Lászlónál. Nem tudom, milyen az "irodalomcsinálás", én ugyanis nem űzöm. Alexa Károly munkásságát érdemben nem értékelhetem. Akkor sem lehetnék "szívem-szám" író, ha szeretném, ugyanis olyan szűk a közlési terünk, hogy csak a legtehetségesebbek engedhetik meg ezt a fényűzést. És persze néhány mellveregető, szájaskodó vagy a zseni szerepében tetszelgő kóros magamutogató. Egyébképpen pedig annyi a költő és író a világban, spéci itt, a Kárpát-medenceében, hogy amennyiben valaki még idejében abbahagyná, mint Kemény János a báróságot, hát senki észre nem venné, "hogy egy baka hiányzik a csatából".
– Az alkotói tudatosság felé szeretném terelni a beszélgetést. Kérdezem is: mit értesz ezen?
– Az alkotói tudatosság csodálatos. Mindenki szeretne valami nagyot, pompásat, szépet alkotni. Kedvvel olvasgatom a nagy és jelentős írók ilyen irányú megnyilatkozásait. Azért is, mert magam nem vagyok távlatosan tervező típus, kimondhatatlanul lusta is volnék, de még nem eléggé bölcs ahhoz, hogy magamra nézve is átlássam a porszemlét hiábavalóságát, ezért aztán csöndes beletörődéssel próbálok minél gyakrabban "hódolni" a mániámnak: ne teljen el nap írás nélkül. (De persze telik.)
– Vajon miért fontos a rangsorolás az irodalomban? Hiszel- e benne, van-e köze az olvasókhoz, az irodalomban elfoglalt helyhez? S ha van rangsorolás, milyen annak érdemlegessége?
– Hűha, tanár úr, maga folyton szeminarizál. Rangok és címek mindig is voltak, rangsorolás mindenben volt, van és lesz. Mihelyt észrevesszük, hogy nincs két egyforma dolog a világon, máris rangsorolunk. Fontos tudni, kik a legjobbak, kik a kevésbé jók, és kik azok, akik a "futottak még" kategóriába vagy oda sem tartoznak. Ez az irodalomtudomány játszótere. Amúgy pedig kinek-kinek megvan a maga külön bejáratú "rangsora". Engem persze érdekel a kánon, de nem zavar a szemlélődésben. Nem vagyok egyedül abban a hitemben, hogy főként azok érdemlik a legrangosabbnak kijáró címet, akik, elutasítván a hivatali trombitálást: a legszebben muzsikálnak. Ha pedig a gerinc is esztétikai kategória volna, no, akkor lenne csak haddelhadd a berkekben.
– Akkor ugye adódik a dilemma: van rangsorolás (emberi ítélkezéssel mért rang és cím), bizonnyal az irodalmi színen is, és van az érdem, aminek feltehető kritériuma az esztétikai teljesítmény, alkotói tudatossággal jól összekeverve. Esztétikai teljesítmény, irodalmi ízlés, divathóbort, kapcsolati tőke és küldetés – nagy szavak lennének? Csak kérdezem, igaz, valóban kíváncsi vagyok. És tudom azt is, hogy az, amit eddig letettél olvasóid asztalára, elégséges ahhoz, hogy megelőlegezze a kérdezősködőben a hitet, hogy nincs rossz vagy jó válasz, csak olyan, ami téged disztingvál. Ily módon, az effajta szőrszálhasogató "szeminarizálás" akár egy rendhagyó interjú is lehetne. Jól is jönne közelgő szülinapod apropóján. (No, csak vissza ne utasíts(d)!)
– Jaj (hogy pompásan szerénykedjem), én már annyi interjút adtam ide meg oda, hogy ha annyi jó könyvem volna (ojjé, ha csak feleannyi!), már akkor is csúcsboldog lehetnék. De én csak afféle pályaszéli ingyennapszámos vagyok, nincs irodalmi célom, babérra csak a konyhában vágyom. De ha sokat piszkálsz (mert rájöttem ám, hogy miben sántikálsz), ezekből a rojtozott szélű mondatokból még akár olyasféle is összeállhat. "Az olvasó asztalára" nem nagyon tettem le jelentőset. Egyáltalán, szinte semmit sem tettem oda, ugyanis az a pár kötetem, amely állami vagy alapítványi támogatással jelent meg, nem nagyon juthatott el a magyar könyvpiacra, legfeljebb könyvnapi felmutatásra a kiadók standján vagy az Országos Széchényi Könyvtárba kötelespéldányként. A többi könyvem saját költségen, némi baráti segítséggel, magánkiadásban jelent meg, két-háromszázas példányszámmal, nem kerültek kereskedelmi forgalomba, inkább a rokonok, barátok, ismerősök, érdeklődők jutottak hozzájuk egy-egy olvasótalálkozó alkalmával. (Két könyvem olvasható, letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapjáról.) Ezért hát szerényen jegyzem meg: én a kortárs magyar irodalom számára tulajdonképpen nem is létezem. Mégis volt némi hasznom az íróságból, és persze az újságszerkesztésből: egy-két megbízható ember megismerése, aki ráadásul barát is. Nem sok, mert folyamatosan távoznak, egyikük-másikuk idejekorán. Hálás vagyok, hogy ismerhettem Tóth Istvánt, Fodor Sándort, az irodalmár Nagy Pált, Sütő Andrást, Létay Lajost, Lászlóffy Csabát, Csiki Lászlót, Nemess Lászlót, Sigmond Istvánt és már 1973 óta Páll Lajost. Egyik kötetének dedikációjában Bajor Andor kedves kollegájának nevez. Ez az én igazi díjam.
– A jó bort zamatáért fogyasztják, a bölönis rövidprózát játékos őszinteségéért. Nálad első helyen a "huncut" novella áll, ez adja irodalmi védjegyedet. Az olvasót megnevetteted, de a nevetés csak olyan, amilyet a karikatúrák csalnak elő. Novellisztikád mély hely- és emberismeretről árulkodik. Szellemi világodat ebben a kitárulkozásban szórod szét, és ez a kitárulkozás egyúttal értékteremtés is. Csakhogy az igazgyöngyöt sokan nem ismerik fel. Nem lehet, hogy ne bántana! Hiszen, ha jól érzékelem, hiánypályán mozogsz a novellairodalomban, senkinek sem zavarod a helyét. S ráadásul "ingyennapszámosként".
– (Lassan besétálok a csapdádba.) Az íróság maszek foglalkozás (Kányádi), csak igen keveseknek szinekúra, senki sem kötelez a prófétaságra. Ingyennapszámosként azt írhattam, amihez kedvem és módom volt, az pedig, hogy az én "hiánypályám" nem veszélyeztet másokat, akár jó is lehet, mert senki sem irigyli tőlem a kapát, nem orozza el a nadrágszíjparcellámon termesztett kenderemet (bocsánat: kukoricámat). Magam vétek olykor a gazdálkodás szabályai ellen, amikor azt képzelem, hogy a sorok közé, a tarkapaszuly és a tök mellé elférne a paprika és a paradicsom, uram bocsá’: az avokádó vagy a mexikói egérdinnye is. Rá kell pedig jönnöm, hogy a legbiztosabb befektetés a torma, mert azt egyszeri telepítéssel a kertem sarkába honosítom, és hálából hosszú éveken át gyökerezik. Valahogy kedvesebb a csípése is, mint a csilipaprikának.
– Vagyis a versnek (?!) Ott is kemény a logika, mint a "nadrágszíjparcella" megművelése, az évelő "növények" honosítása. Játék a logikával?
– A vers a kertek gyöngyvirága és kerítés tövi csalán is, egyszerre gyümölcs és méreg, kábteák anyaga és gyógyteák levele-virága, életízesítő és kárhozatvetemény. A "mindenmingedelem" varázsanyaga, amelytől mégsem annyira hiábavaló a lét, sőt a nemlét is szivárványos értelmet nyer. A legnagyobb költő az volt, aki a végtelen világokat megteremtette. A kozmosz: kimeríthetetlen líra. És persze logika is. Aki szereti a verset, az már megért valamit a nirvánából. (Eléggé dagályos voltam?)
– Ha áttennők az allegorikus beszédet az irodalmiba, megkérdezném: miképpen lettél író?
– Miért kezd el az ember írni? Valamiféle hiányérzetből. Vágyik arra, hogy ne csak elvegyüljön, hanem ki is váljon (utalás J. A.-ra). Hatodikos vagy hetedikes tanuló koromban kaptam keresztapámtól ajándékba egy pár közönséges gatyás házi galambot. Nem tetszettek, felülfizetéssel pávafarkúra cseréltem őket. Azok nyomban visszarepültek szülőfészkükre, de szerencsémre visszajött a régebbi pár, a gatyás házi. Azon a nyáron házat, csűrt, istállót, mindent benépesítettem kalitkákkal vagy fészekrakásra alkalmas tákolmányokkal. Két év múlva már félszáz galambom volt. De sem pávafarkú, sem posta nem volt közöttük. És nem értettem, miért nem szállnak hozzám. Miért mindig csak az enyéim pártolnak a többihez... Sok évvel később ez a tapasztalás eredményezte egyik novellámat, amelyben elpusztult galambok szálldosnak haldokló gazdájuk ágya körül. Honnan tudtam volna, mi mire lesz jó, hiszen csakhamar kiábrándultam a galambokból, és mint minden rendes falusi gyerek, aki csak vásárosnapokon lát vonatot, mozdonyvezető akartam lenni?!... De mindenekelőtt költő. Petőfi és Arany János távoli példák voltak, viszont negyedikes korunkban Porkoláb János valós történetet öntött versezetbe, mégpedig ekképpen: "A mi macskánk, a szürke,/ Tegnap este besurrant a csűrbe./ Reggel lássatok csodát:/ Hat kiscicát!" Ezt mindenki elfogadta, mert igaz volt: a csűrben ott miákoltak a poézis eleven bizonyítékai, és a tanító néni is adott egy almát Jánosnak. A Toldi olvastán derült ki aztán, hogy a vers akkor is való, ha mese, de elképzelhető, mi több: józan ésszel felfogható, hihető.
– Nyelvi spontaneitás, asszociációk, tudatos építkezés, néhány szokatlan csavarintás, s talán az üzenet, a leírt szöveg célja – ezek nélkül nincs bölönis stílus, nincs "küküllőmadár", nincs "szélrózsakankalin", nincs Bölöni Domokos.
– A jó történet egyszersmind dráma és líra is. A törekvés tehát kézenfekvő: okosodván az embernek fia olyan beszédmódot igyekszik kialakítani, amely egyszerre láttatja a metrót és annak kanyarjában (olvastam valahol) a metró tehenét is.
– Egy generáció élő elemei vagy benne vannak az irodalmi kánon fősodorában, vagy nincsenek benne. A kánon Isten tudja hogyan szerveződik, de az élő generáció kiválasztódott tagjai fújják meg a sípszót a startban állóknak, és ugyanők zsűriznek. Mit gondolsz minderről?
– Kánonalkotás mindig is volt, az irodalomban is úgy változik a divat, mint az öltözködésben, lám csak, visszajött a minden sort nagybetűvel kezdő versírási mód. Jobb lesz tőle a líra? Francot, kétféle vers van: jó és rossz. Ami a nyelvi divatot illeti: lám, te is generációt írsz és mondasz, pedig van rá szép és beszédes magyar kifejezés is: nemzedék. A beszédmód, a narráció változik, mégis az a legsikeresebb mű, amelyet nem kell folyton "igazítani", "korszerűsíteni". A divatmajmolás pedig számomra (is) pompás tematikai bánya.
– Kritikai visszhang vagy van, vagy nincs. Irodalmi kitüntetések vagy vannak, vagy nincsenek. Divatos szerzők mindig vannak, maradnak, vagy a süllyesztőbe kerülnek. Érdemesebb benne lenni a fősodorban, vagy Sziszüphoszként görgetni magunk előtt a sziklát?
– Nem vagyok álszent, csak egy kicsit. Mindenki arra vágyik, hogy ismerjék és elismerjék, méltányolják és kedveljék, netán szeressék. Azt sem kiabálom el, hogy az ezüstszikla, melyet görgetek, voltaképpen bronzollal bekent echte papundékli (Fülöp Miklós humoreszkje): a színház díszleteskocsijáról esett az országútra, elzárván a közlekedést. A kétfelől is feltorlódó gépkocsik sofőrjei (virtuál kritikusaim) az elhárításra várva uzsonnáznak, kávéznak, kártyáznak, pletyóznak, szidják a szidnivalót – mígnem megjelenik két szaki kezeslábasban, és játszi könnyedséggel visszapakolja a sziklát a teherautóra. Addigra én már hetedhét országon is túl leszek.
– Hogyan tovább? A kortárs írói társadalomnak tagja vagy. Az olvasók számon tartanak, várakoznak.
– Írószövetségi tag vagyok ugyan (a románnak 1990-től, a magyarnak 1999-től), de egyik székházban sem jártam, és már nem is kívánkozom. (A tagsági díjjal sosem voltam adós.) Nem vagyok biztos benne, hogy a szűkebb ismeretségi, baráti körömön kívül valaki is számon tart, pláne várakozik. Míg aktív újságíró valék, valóban számos visszajelzést kaptam, alig egy vagy kettő volt elmarasztaló. De ma már nem érdekel senkit a fogatlan kutya, hiszen már ugatni is elfelejtett. Mégis, annyira tisztelem magamat, hogy hetvenéves koromra kiszorítottam a szűkös költségvetésből annyit, amennyibe az újabb könyvem került. Címe: A rablóhús fogyasztása, alcíme: Játékos jegyzetek (Kreatív Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2016), és ez sem különbözik a többitől: rövid kisprózát tartalmaz. A könyv nem kerül kereskedelmi forgalomba, ismerősök, érdeklődők, rokonok, barátok juthatnak hozzá alkalmi találkozások során.
– Utolsó kérdésem: Nagyon utáltad ezt a játékot? Jómagam élvezettel kérdezősködtem, jól éreztem magam a társaságodban.
– A hetvenöt éves Cseke Gábor írta a Jelentések magamról1 című könyvében: "A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon". Férfiasan bevallom: dobogóm nincs, de van saját hordóm, a feleségem falujában tartjuk, a pincében. Nem álltam rá, de amikor egyszer küküllőmenti jókedvem támada, igencsak meglovagoltam. Mit mondjak: módfelett megzabosodván csillagokat rúgva szárnyalt velem, mint valami fősodorba kavarodott, kánonbosszantó, a Parnasszus everesztes csomolungmáját rakétázó tüzes vidéki Pegazus.
1 Cseke Gábor: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009. Bővített változat.
Népújság (Marosvásárhely)

Búcsú Kilin Sándortól
Tisztelt gyászoló gyülekezet!
Önök közül sokan barátként, ismerősként, néhányan volt osztálytársként jöttek el ma megadni a végtisztességet. De bizonyára vannak itt olyanok is, akik személyesen alig, vagy csak futólag ismerték Kilin Sándort, talán csak pár mondatot váltottak vele életében. Az utóbbi majdnem tíz évben bizonyosan ritkán, mert nem élt Aradon, kényszerűségből a magyarországi Battonyára költözött. De írásaiból ismerték, tisztelték – az idősebb, régi előfizetők szinte pontosan fél évszázadon keresztül olvashatták a mindenkori Aradi magyar napilapban, a Vörös Lobogóban, majd a Jelenben, Nyugati Jelenben cikkeit, mindenekelőtt kivételes szakmai tudással, könnyed stílusban, olvasmányosan megírt, mindig fontos kérdéseket felvető és vitató, a történések mögöttes jelentését, igazságát kutató-boncolgató jegyzeteit, vezércikkeit.
Az, akitől most búcsúzunk, igazi, nagy formátumú újságíró volt, aki, ha csak egy mód volt rá, soha, vagy csak kivételesen fogta a nagyok, a hatalom pártját – csak ha igazuk volt –: mindig a közember és igazsága mellett állt ki.
Kilin Sándor nem volt igazán „terepember” – ezért is van az, hogy viszonylag kevés (bár kitűnő) helyszíni riport alatt olvasható a neve. Mestere volt ellenben az esszészerű írásoknak, és ez a műfaj, mint a sportban az atlétika, az újságírás valóságos királynője, igazán jól művelni csak keveseknek adatik meg.
Ha az újságírásnak vannak (és meggyőződésem szerint vannak) abszolút szükséges és a legnagyobb tiszteletet érdemlő, újságírói kifejezéssel élve a „napi kenyeret” biztosító napszámosai (nélkülük semmilyen lap nem létezhetne), ugyanakkor rangot adó arisztokratái: Kilin Sándor kétségtelenül ez utóbbi kategóriába sorolandó.
Neki megadatott a legmagasabb kasztba való tartozás. Valamelyes műveltséget, érdeklődéssel és kitartással, némi erőfeszítéssel bárki értelmes ember szerezhet (elhunyt barátunk értelmiségi családban nőtt fel, ahol az olvasás mondhatni kötelező volt, tanítói, édesanyja és édesapja a nebulók közül mindig őt kezelték a legszigorúbban), a másik elengedhetetlen összetevőre, a magas fokú íráskészségre azonban születni kell. Bebizonyosodott: ő írásra született. Nagy, és immár pótolhatatlan veszteség, hogy nem mAradt ránk általa írott könyv, még az a nagyobb Dosztojevszkij-tanulmány sem született meg (eredetiben is olvasta a nagy orosz írót), amelyet utolsó éveiben tervezett.
De mAradjunk még kicsit a múltban. Az 1970-es évek legelején – a pár év múlva bekövetkező, elképzelhetetlenül bárgyú, primitív és erőszakos diktatúra előtt, ő volt az, aki közeli újságíró-barátai, köztük a kivételes tehetségű Tokay György, meg Oroszhegyi Károly, az akkor még újonc Puskel Péter támogatásával „új fuvallatot” hozott a Vörös Lobogóba, egy sor, merőben újnak, merésznek számító rovatot-oldalt (köztük az Ember és közösség címűt) indítva be. Órákat vitatkoztunk – ma már szinte hihetetlennek tűnik a dolog –, egy-egy megjelenés előtt álló cikk tartalmán, megfogalmazásain. Néhány évvel ezelőtt megdöbbentem, amikor valaki (nem tudom, hogy köztünk van-e most), azzal támadt rám: „Kilin? Kommunista (előtte még egy, most nem idézett jelző szerepelt), párttitkár volt”. Azt persze nem tudhatta, hogy Kilin Sanyi kézzel-lábbal igyekezett elhárítani a „megtisztelő” funkciót, és közeli barátait rábeszélte (sikerrel), hogy választáskor ellene szavazzanak. Csakhogy barátai alulmAradtak, mert a be nem avatott többség tisztességes, közülük való, hozzáértő embert akart.
A sors megajándékozott azzal, hogy nemcsak munkatársa, hanem, remélhetőleg nem túlzok, közeli barátja lehettem, majdnem 48 esztendőn keresztül. Ezernyi emlékem van róla: közös riportút, például, a magam újságírói pályájának kezdetén, az akkor épülő dunai vízerőműről, az elöntés-eltűnés előtt álló Ada-Kaleh szigetről, az osztrák–magyar monarchiabeli Herkulesfürdőről – a riportút hozományát, azt hiszem, ma, 45 év után is mAradéktalanul vállalhatnánk, sok-sok szerkesztőségen kívüli találkozás. Rengeteg beszélgetés a politikáról, világról, de leginkább a lapról és újságírásról: hittünk abban, talán kicsit naivan, hogy valamit tehetünk, valami rajtunk is múlik.
Nem értettünk mindig és mindenben egyet, olykor üdítően jókat vitatkoztunk – de hát mi vinné előbbre a világot, mint a nézetek ütköztetése, s ebben az érvek felsorakoztatása? Barátságunk, természetesen, az ilyen viták miatt picinyke csorbát se szenvedett.
Három nappal ezelőtt battonyai házának szépen gondozott, rózsákkal, egyéb virágokkal övezett udvarán, az olcsó nyári sátor alatt – Sanyi kedvenc helye volt a szép tavaszi és őszi időkben, nyári kánikulában – heten ültünk az asztal körül, a temetésről egyeztettünk a fájdalomtól jóformán megszólalni se tudó özvegyével és fiával az általa ültetett és gondosan ápolt, mára szép fácskává serdült szomorúfűz árnyékában. Szinte fizikai fájdalmat éreztem az első pillanattól: valaki borzasztóan hiányzik, és már sohasem jelenik meg újra, hogy egy (ritka) szabad hétvégén parázson sült mititéj, tarja, a nagyszerű és szerető feleség, háziasszony Irmi által készített előételek, körítések után néhány pohár sör mellett a végtelenségig, olykor magunkat ismételve osszuk-szorozzuk a múlt emlékeit, a valamikori és mai világ dolgait.
Sanyikám, veled immár másodszor-harmadszor veszítettem el az utóbbi néhány évtized legjobb barátainak egyikét. Egy-egy pótolhatatlan darab szakadt ki velük a magam szűk világából.
Mint nagyszalontai születésű – mindig igen büszke voltál rá, hogy az egyik legnagyobb magyar költővel azonos helyen láttad meg a napvilágot – biztosan ismerted Arany Jánosnak költőtársa, Tompa Mihály sírkövére írott sorait: „S ha nem pönög lantunk s gitárunk / A varjú se károg utánunk”. Te se kívántad az utókor elismerését. Életedben tetted, amit tenned kellett, a lehetőségekhez képest, amit lelkiismereted diktált.
A többi, ha még lesz, legyen az utókor gondja.
Nyugodj békében. Nekem nagyon fogsz hiányozni.
Jámbor Gyula
Jámbor Gyula búcsúztatta a kedves, szeretett kollégát, Kilin Sándort temetésén, 2016. augusztus 9-én.
Nyugati Jelen (Arad)

Évadot hirdetett a Szigligeti Színház
A most kezdődő 2016–2017-es színházi évadban is rendkívül változatos műsortervvel csábítja közönségét a Nagyváradi Szigligeti Színház, amely a következő évadra is több bérletházat kínál közönségének, derült ki a pénteki sajtótájékoztatón.
Az augusztus 19-én, pénteken a színház páholyelőcsarnokában tartott sajtótájékoztatón elsőként Botházy-Daróczi Réka, a Lilliput Társulat művészeti igazgatója ismertette a társulat terveit. Mint megtudtuk, az új évadban bemutatják A rút kiskacsa című előadást Tóth Tünde rendezésében, az Idő-óda című bábszínházi alkotást Sardar Tagirovsky rendezésében. Ezeknek az előadásoknak a bemutatója a tervek szerint szeptemberben, illetve decemberen lesz, míg a jövő év februárjától láthatja a gyerekközönség a Moha és páfrány című produkciót, melyet Palocsay Kisó Kata rendez. Jövő áprilisban kerül színre a J.R.R. Tolkien művéből készülő A sonkádi Egyed gazda című előadás Hanyecz Debelka Róbert rendezésében. Elhangzott továbbá, hogy Bartal Kis Rita Arany János Toldijából rendez előadást Nagyváradon.
Nagyvárad Táncegyüttes
Dimény Levente, a Nagyvárad Táncegyüttes művészeti vezetője tudatta, hogy a most induló évadban a 2017-es Arany János emlékévhez kapcsolódva az Iskola a színházban, színház az iskolában program keretében a táncegyüttes Arany János balladáiból állít össze előadást a diákokkal közösen Hídavatás címmel. Már az elmúlt évadban meghirdették, de szeptemberben, tehát már az új évadban mutatja be a Nagyvárad Táncegyüttes a Kata történetek című produkcióját a Stúdióban. Novemberben lesz e premierje az Ütközések című előadásnak, melyet Dimény Levente rendez, míg jövő év márciusától a Móricz Zsigmond novellából készült Barbárok című előadást láthatja a nagyérdemű Györfi Csaba rendezésében. A kisebbekre is gondolt a Nagyvárad Táncegyüttes, főként nekik szól majd a Vanmese című előadás, melyet a Szigligeti Társulattal közösen visznek színre. Dimény Levente végezetül hozzátette, hogy idén október 26–30. között kerül megrendezésre a II. Infinite Dance Festival, melynek első idénye rendkívüli sikert aratott, és máris jegyzik a régió jelentős táncfesztiváljainak a sorában.
Színház
A Szigligeti Társulat következő évadának programját Novák Eszter, a társulat művészeti vezetője ismertette. Mint mondta, a Vanmese című előadás annak idején édesanyjának, a Kossuth Díjas koreográfusnak, a Nemzet Művészének, Foltin Jolánnak az ötlete alapján készült kortárs magyar költők verseiből. Most fiatal koreográfusokkal, a Nagyvárad Táncegyüttes táncosaival, zenészeivel, a Szigligeti Társulat színészeivel fogalmazza újra ezt a gondolatot, kiegészítve az előadást romániai magyar költők gyermekverseivel. A nagyszínpadon mutatja be a társulat a kortárs francia szerző, Joël Pommerat A hűtőkamrám című előadását Theodor Cristian Popescu rendezésében romániai ősbemutatóként. Füst Milán Máli néni című bohózatát Koltai M. Gábor viszi színre.
A következő évadban Novák Eszter két előadást is jegyez: Fényes Szabolcs és Harmath Imre operettjét, a Mayat és Moliére A mizantróp című komédiáját, előbbit Fényes Szabolcs halálának harmincadik évfordulója alkalmából. A sajtótájékoztató napján, pénteken este mutatták be Székely Csaba Bányavirág című tragikomédiáját a társulat színészének, Hunyadi Istvánnak a rendezésében.
A Szigligeti Társulat ebben az évadban színre viszi Sławomir Mrożek Tangó című abszurd komédiáját is Harsányi-Sulyom László rendezésében. Balogh Attila, a Szigligeti Színház színészének rendezésében láthatja a közönség a Trónok harca casting című improvizatív dokumentarista előadást. Ezzel az előadással az a célja a színháznak, hogy megszólítsa valahogy a most felnövő, ún. alfa generáció tagjait, melyet az információfelhasználás módja különböztet meg alapvetően a korábbi generációktól. Az alfa generáció egy teljesen elmagányosodó generáció lesz, mely becslések szerint életének hetven százalékát számítógép előtt fogja tölteni. Ráadásul ezek a fiatalok már maguknak gyártják a kultúrát, csak színházat nem tudnak egyedül csinálni. Mindezt figyelembe véve rendkívül nagy és fontos kihívás úgy megszólítani ezt a generációt, hogy magányukból kimozdulva elmenjenek a színházba, ahol közösségi élményben lehessen részesíteni őket, fejtette kiNovák Eszter. Az Arany János emlékévre a már említett Hídavatás mellett további előadásokkal is készül a Szigligeti Színház, ezek egyike lesz a Bolond Istók Nagyszalontától a Margitszigetig című produkció. Ugyancsak az Arany János emlékévre készül a Honnan és hová című felnőtteknek szóló versösszeállítás Arany János költeményeiből.
Arra a kérdésünkre, hogy a most meghirdetett évadterv változhat-e tekintettel arra, hogy Czvikker Katalin főigazgatói mandátuma az év végén lejár, a főigazgató elmondta, hogy bár a műsorváltozás jogát minden színház fenntartja magának, de az évadtervet meghirdető színházvezetőség nem fog változásokat eszközölni a műsortervben. Novák Eszter ehhez hozzátette, hogy a közönség elbizonytalanodna, ha módosítások lennének az évadtervben, majd hozzáfűzte, hogy olyan évadot állítottak össze, amit nélkülük is végig lehet vinni, hiszen sok rendező, alkotó van, aki szívesen akar dolgozni.
Bérletházak
A Szigligeti Színház a következő évadra is több bérletházat kínál közönségének. A Szigligeti Ede – bemutató bérlet a legdrágább bérletház, mely öt előadásra érvényes (A hűtőkamrám; Máli néni; Maya; A mizantróp; Barbárok), a játéknap péntek este 19 óra. A Halasi Gyula bérlet 75 lejért kínálja a már említett öt előadást, de a játéknap vasárnap 19 óra. A 60 lejes, nyugdíjasok számára 40 lejes Papp Magda bérlet négy előadásra biztosít belépést (A hűtőkamrám; Máli néni; Maya; A mizantróp), a játéknap szombat 17 óra. A szintén Hatvan lej értékű, de vidékieknek 40 lejért megvásárolható Tanay Emil bérlet a fentebb említett négy előadásra érvényes, a játéknap szombat 17 óra. A 75 lejes Bessenyei György régióbérlet öt előadásra érvényes (A hűtőkamrám; Máli néni; Maya; A mizantróp; Barbárok), a játéknap vasárnap 17 óra. Az Ady Endre és a Juhász Gyula ifjúsági bérletek 40 lejbe kerülnek és öt előadásra érvényesek (A hűtőkamrám; Máli néni; Maya; A mizantróp; Trónok harca casting), az egyetlen különbség köztük az, hogy előbbi játéknapja kedd 19 órától, utóbbié pedig csütörtök 17 órától. Van külön Szacsvay Imre diákbérletet az 5–6., és a 7–8. osztályos diákok számára. A kisebbek ezzel a bérlettel a Vanmese, a Rút kiskacsa, ezek mellett pedig az Idő-óda vagy a Leander és Lenszirom című előadásokat tekinthetik meg, míg a nagyobbak a Vanmese, a Máli néni és a Trónok harca casting című előadásokat láthatják ezzel a bérlettel. Mindkét bérlet ára 25 lej. A Tabéry Géza kisiskolás szervezett bérlettel A rút kiskacsa, A sonkádi Egyed gazda és egy harmadik választható előadás tekinthető meg.
Szabad bérletek
A felsoroltak mellett vannak a szabad bérletek, melyekkel a játéknap szabadon választható, és a hely sem állandó. A Partium szabadbérlet egyetemisták számára diákigazolvány felmutatásával 40 lejbe kerül, ez a bérlet a Szigligeti Színház bármely társulatának bármely játszóhelyén (nagyszínpad, Szigligeti Stúdió, Árkádia Színpad) bármely négy előadására, választott időpontban érvényesíthető. A Szabadidő bérlet ára 50 lej, és négy nagyszínpadi előadásra érvényes, amelyeket az egész évadban tetszőleges időpontban megtekinthet a néző.
Pap István
erdon.ro

Bakk Pál kilencven éve
Szerencsés véletlennek tartom, hogy Bakk Pál szentkatolnai tanítóval és helytörténésszel megismerkedhettem közel negyven évvel ezelőtt, de az már szükségszerű volt, hogy igazi barátság és termékeny szellemi együttműködés jöjjön létre köztünk az évek és évtizedek során. A helytörténet ugyanis, ami számomra gyermekkori kaland volt, az ő számára életre szóló szenvedélyt, folyamatos gyűjtő- és feldolgozó munkát jelentett, s így atyai barátomnak is köszönhetem, hogy adott pillanatban magam is helytörténeti téma feldolgozásába fogtam.
Tíz évvel ezelőtt, egy júniusi napon Szentkatolna község önkormányzatának rendkívüli, ünnepi ülésén, Bakk Pál díszpolgárrá avatásán mondottam laudációmban, hogy akit a Testület kitüntet, a jó sorsnak köszönhetően ott aratott, ahol a magvetést végezte. A majd’ négy évtizedes oktatói-nevelői munkájának eredménye tükröződik ugyanis abban, hogy a faluközösség egyöntetű megbecsülése és tisztelete övezi személyét, illetve abban, hogy a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége 1996-ban, a millecentenárium alkalmából díszoklevél adományozásával tette országosan is ismertté nevét.
Pedagógusi munkájával mondhatni párhuzamosan végzett művelődési–helytörténeti tevékenységét pedig azzal koronázta meg Bakk Pál, hogy megjelentette a Szentkatolna község enciklopédiájának tekinthető helytörténeti művét (Szentkatolnai krónika. Hely- és művelődéstörténeti dolgozatok. Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2001), amelyet az olvasók legkülönbözőbb rétegei forgathatnak haszonnal, ugyanakkor szakmai körökben is számon tartják, nagyra értékelik.
Most, utólag teszem hozzá, hogy helye lenne eme munka bővített változatának a Sepsiszentgyörgyi székhelyű Háromszék Vármegye Kiadó Székelyföld településeit bemutató könyvsorozatában, lévén, hogy mai napig sincs felkészültebb és elhivatottabb gazdája ennek a területnek. Már az első kiadáshoz írt ajánlásában Antal Árpád Kolozsvári professzor magát a munkát példaértékűnek, szerzőjét meg példaértékű embernek nevezte, s óhajként fogalmazta meg: „Vajha minden nagyobb településünknek vagy ilyesféle faluközösségünknek akadna ilyen kiváló szorgalmú, a voltakat feltérképező, jelennek és jövőnek egyaránt számot adó ’mindenese’!”
Időközben emlékiratait is megírta a jeles helytörténész, Útravaló címmel jelent meg (Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2006) az az elbeszélésfüzére, amelyben megörökítette életének egy-egy sorsdöntő szakaszát, élményszerűen megidézve a számára kedves helyszíneket, régmúlt eseményeket és azok alakját, akiktől ő maga is igazi útravalót kapott egykor.
Bakk Pál betűvetésre tanított nemzedékeket, és a tudás iránti szomjat ébresztette fel bennük, miközben maga is betűvetővé és a helytörténet megbecsült művelőjévé vált az évtizedek során. Írástudó felmenői – mint amilyen a történetíró Bakk Endre volt a 19. században – így folytatódnak az ő munkásságában. De szülőfaluja, illetve a Szentkatolna községet alkotó falvak nagy szülötteinek vagy az itt tevékenykedő hírneves személyiségeknek az emlékét is ő ápolta példaszerű következetességgel és szorgalommal, politikai széljárásoktól függetlenül. Élő szóban és írásban idézte többek között a nyelvtudós Bálint Gábor, a grafikus Bálint Benedek, a nemzet festőjének tartott Barabás Miklós emlékezetét, vagy a múzeumalapító Cserey Jánosné tevékenységét. Hely- és művelődéstörténeti dolgozatai, irodalmi igényű visszaemlékezései rangos folyóiratokban és lapokban (Korunk, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Művelődés, Székelyföld, Helikon, Háromszék, Csernátoni Füzetek) olvashatók 1969 óta.
Végezetül azt mondhatom, hogy Bakk Pál egy körünkben élő és ma is tevékenykedő kiváló értelmiségi, aki – Arany Jánost parafrazálva – törzsének élt, érette, általa. Én magam a sors ajándékának tartom, hogy atyai barátomnak mondhatom a mai napon a kilencvenedik életévét betöltő Bakk Pált.
Isten éltessen, drága Pali bácsi!
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hagyományőrző, tudományos diáktábor a Bihar hegységben
A Bethlen Gábor Zrt. Alapítvány és a nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum Szülőbizottságának köszönhetően az idén is megszerveztük iskolánk versenyekben és tanulmányokban kiemelkedő diákjainak jutalomtáborát a Bihar hegységben.
Úgy gondoltuk, hogy Czárán Gyula barlangkutató és turisztikai szakember nyomdokain haladunk majd, ezért a célpont Körösrév és Vársonkolyos volt. A nyári szünidő elején, július 11-én délelőtt érkeztünk szállásunkra, a minden kényelmet biztosító vársonkolyosi Perla Albastră panzióba, ami egész héten át helyet adott tevékenységeinknek, és ahol a szállás mellett igen ízletes étkezést is biztosítottak. Az első napot az ismerkedésnek és a bemelegítésnek szenteltük. Nemcsak a hellyel kellett megbarátkozni, hanem a diákokból is egy jó közösséget kellett kovácsolni, hiszen a 40 fiatal hat felsős osztályból került ki. A kialakított vegyes csapatok egész héten át különböző próbákon gyűjthették a pontokat, hogy aztán elnyerjék a dicsőséges helyezéseket, a velük járó csokoládé nyereményekkel. Indító programunk keretében végigsétáltunk a falun, hogy közelről láthassuk azt, majd felkutattuk a magas sziklafal tövében rejtőző, 100 méter mély Győzelem vízkeletet. A bátrak felkapaszkodtak a Győzelem barlang szájáig. Egy kiadós emelkedő után megcsodálhattuk a jellegzetes királyerdői karsztikus jelenségekkel teleszórt tájat. Ha azt gondoltuk, mi tanárok, hogy a gyermekek elfáradtak, hát nagyot tévedtünk, mert az esti filmkészítési teendők megbeszélése után még jutott energia egy kiadós futballmérkőzésre is.
Látványosságok
Kedden már megkezdődött az igazi „munka”. Délelőtt a csapatok ismertető plakátokat készítettek a tájegység településeiről, illetve a hozzákapcsolódó nevezetes természetkutatókról: Czárán Gyuláról, Bíró Lajosról, Zichy Ödönről, de nem hagytuk ki a sorból Kulin Györgyöt sem, hisz ezen a csodálatos helyen olyan közel éreztük magunkhoz a csillagokat. A délutáni túránk a Zichy kastély felé irányult, majd egy szép kilátó után, lekanyarodott a Szelek barlangjához. Igaz, hogy nem mentünk be Erdély, és egyben Kelet-Közép-Európa leghosszabb, teljesen még fel sem tárt barlangrendszerébe, hogy láthassuk a majdnem 50 kilométeren elnyúló, minden elképzelhető képződményt rejtő természeti csodát, de a bejáratnál, a „szelek odújánál”, mi is hűsölhettünk az erős, néha 50 km/óra sebességet is elérő áramlatnál. A túra legérdekesebb látványossága az óriási bejárattal rendelkező, az őskorban lakott Nagy Magyar Barlang, ahol már vezető magyarázta a jellegzetességeket. Felkapaszkodva a barlanggal szemben fekvő kilátóra, letekintettünk a Körös baloldali mellékfolyójára, a Misid vadregényes völgyére. Vacsora után csillagászati csemegében volt részünk. Nemcsak a vörösen csillogó Mars bolygót figyelhettük meg, hanem a Szaturnusz gyűrűi is láthatóvá váltak a teleszkópon, sőt a tiszta nyári égen fellelhettünk egy-két érdekes csillagképet is.
A kitartás napja…
A szerdai napot nyugodtan nevezhetjük a kitartás napjának is. Előbb elgyalogoltunk a jó 100 éve feltárt Zichy barlangig, ami igazi élményt nyújtott diáknak, tanárnak egyaránt. Különleges formájú, érdekes elnevezésű cseppkövekkel találkoztunk, meredek lépcsőkön jutottunk a „Pokol” terméből a „Mennyországba”, miközben a kristálytiszta vizű szerelem patak, a Styx vizét ihattuk. A pompás élménytől feltelve lépkedtünk a düledező, elhagyatott menedékház mellett, hogy a meredek ösvényen lejuthassunk a barlangot is kialakító víz utolsó csodája, a 9 m magas vízesés aljába. Egész napos túránk könnyebbik felén voltunk túl, amikor elindultunk a völgy jobboldali körútján, a Czárán-kilátók felé. Elhaladtunk a Vizes és a Tündérvár barlang mellett, majd egy jó erdei emelkedő felvitt minket az öt pompás kilátóhoz, ahonnan megcsodálhattuk a Körös-szoros alsó szakaszát és középső részét is. Alföldhöz szokott diákjaink meglepő erőnlétről tettek tanúbizonyságot, ugyanis a meredek hegyeket és a szúrós bokrokkal fűszerezett völgyeket fürgén maguk mögött hagyták, rengeteg fényképet és videót készítve.
Tudásgyűjtés és alkotás
Csütörtökön az idő is kicsit beborult, úgyhogy nem csábította a csapatokat a táj szépsége, újra átadták magukat a tudásgyűjtés és a kreatív alkotás világának. Három tevékenységet szerveztünk a nap első felére: csillagászati bemutatót, kvízt, matematikai érdekességeket, hajtogatást, testek kialakítását, illetve irodalmi barangolást. A legtöbb pontot azok a csapatok szerezhették, ahol nemcsak jó memóriával, megfigyelőképességgel és kézügyességgel megáldott tagok voltak, hanem jó humorú, gazdag szókincsű, fordulatos nyelvhasználatú, egyedi stílussal rendelkező tehetségek is, hisz a tevékenységek végén nemcsak hajtogatott kockák, dodekaéderek és tetraéderek sorakoztak, hanem versek, rigmusok és csatakiáltások is.
Egyre izgalmasabb lett a játék, úgyhogy a délutáni bajnokságokon, sporttevékenységeken igyekeztek mennél többen részt venni, az esti kártyavetélkedők véres komolysággal bonyolódtak, a filmvágások pedig az éjszakába is elnyúltak. A pénteki nap a kiértékelés izgalmaival telt. A hét kisfilm igazi gyöngyszeme lett táborunknak. Remekül szórakoztunk, sőt, majd a szék alá gurultunk a kacagástól, amikor az együtt eltöltött napok humoros összefoglalóit nézhettük, frappáns szövegekkel, beszólásokkal, zenével.
Igazi barátságok
Bátran állíthatom, hogy a hét végére igazi barátságok szövődtek, és ez volt a legnagyobb jutalom, amit a diákok nyerhettek. Mi tanárok: Kiss Mária és Kiss Ernő, fizika, Nagy Ildikó, informatika, Nagy Olga és Jámbor Csilla matematika, Fábián Zsuzsanna vallás, Náday Katalin rajz és Aszalós Ágnes biológia szakos káderek, feledtük a fáradságot és örvendtünk, hogy a gazdag, élményekkel teli héten kiszakíthattuk fiataljainkat számítógépes, virtuális világukból.
Nagy Ildikó táborszervező
erdon.ro

Szétszóródott hagyatékok (Olosz Katalin feledésbe merült balladagyűjteményt tárt napvilágra)
Olosz Katalin a Háromszékben (2016. január 30.) megjelent nyilatkozatában a Kriza János gyűjtötte Vadrózsák második kötetének kiadásáról közölte: „Én csupán törlesztettem a magyar folklórtudomány százötven éves mulasztásából egy keveset azzal, hogy Kriza János szétszórt hagyatékából összegyűjtöttem és sajtó alá rendeztem a Vadrózsák második kötetét.” E „törlesztés” eredménye 770 oldalas kötet.
„Hogy a népkultúra terméke az egész nemzet felbecsülhetetlen értéke, egyre világosabban érzi mindenki... Mikor egy ledöntött nemzet újjá akarja magát építeni, szüksége van, inkább, mint valaha, a hagyomány minden porszemecskéjére. Hogy tudja, mi vagyok, honnan jöttem.” Kodály Zoltán
Korábban, 2009-ben hasonló „törlesztést” vállalt magára, amikor Szabó Sámuel Marosvásárhelyi tanár irányításával a diákok által lejegyzett népköltészeti alkotások „szétszórt hagyatékát összegyűjtötte, szerkesztette, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel” 776 oldalon megjelentette. És nemrég mutatták be Kolozsváron 2015-ös keltezéssel megjelent újabb „törlesztését”, amelyben 930 oldalon adja közre Kanyaró Ferenc Kolozsvári tanár diákjainak gyűjteményét a „szétszóródott” hagyatékból*. Nem véletlenül utaltunk a kötetek oldalszámaira, hisz ez a 2476 oldalt kitevő, már feledésbe merült gyűjteménysor bizonysága annak, hogy mily nagy méretű népi érték felkutatására, összegyűjtésére, tanulmánnyal ellátására és jegyzetek készítésére vállalkozott Olosz Katalin. Példamutatása olyan szempontból is jelentős, hogy nem hagyhatjuk veszendőbe egyetlen értékünket sem, időt és munkát kell áldoznunk azokra a népköltészeti hagyatékokra, amelyeket elődeink alkottak, nemzedékről nemzedékre őriztek, s amelyeket szorgalmas gyűjtők már lejegyeztek, hogy közösségünk által is ismertté válhassanak. Csupán azt nehezményeztük, hogy ennyi idő elteltével Olosz Katalinon kívül senki nem vállalkozott e hagyatékok felkutatására. Olosz Katalin pedig valóságos oknyomozással derítette ki a kéziratok hollétét. Nem egyszer utazott Marosvásárhelyről Kolozsvárra, Budapestre, hogy könyvtárakban, levél- és kézirattárakban rátaláljon az említett hagyatékokra. A most közzétett kötet egy Kolozsvári tanár és tanítványai több mint száz esztendővel ezelőtti közös munkájának eredménye. A népköltészet gyűjtésének ez a formája – társadalmi gyűjtés – is már a 19. században bizonyos hagyományra épült. 1864-ben Arany János folyóiratában, a Koszorúban (Második évfolyam, II. félév, 527. old. Vegyes.) arról írtak: „…az erdélyi gyűjtők évek óta ezt gyakorolják, s hogy milyen sikerrel, hatalmasan tanúsítják gyűjteményeik. Így gyűjté Kriza János a »Vadrózsák« egy nagy részét, így Szabó Sámuel Marosvásárhelyi tanár a nála kéziratban levő sok mesét, dalt s néhány balladát s a még kéziratban levő egész gyűjteményt…” Bebizonyosodott, hogy a diákok és más segítők közreműködésével nagy területen lehetséges a népköltészet összegyűjtése. Kanyaró Ferenc tanítványai Háromszéken, Udvarhelyen át Kolozsvártól, Tordától Kalotaszegig, Szilágyságig, Szatmárig gyűjtötték a népköltészeti alkotásokat. Legtöbbet Székelyországban. Olosz Katalin kutatásai nélkül csupán annyit tudtunk Kanyaró Ferencről, hogy Kolozsvári tanár volt, néhány balladát gyűjtött, s azokat rangos folyóiratokban megjelentette. Bár Szinnyei József a Magyar írók élete és munkái című V. kötetében azt is közölte, hogy 200-nál több balladát gyűjtött össze, mégis még a 970-es években is bizonyos kifogásokkal írtak róla, sőt, a Magyar Néprajzi Lexikonban nevét meg sem említették. Olosz Katalin kutatásai nyomán derült ki, hogy nagy mennyiségű népköltészetet jegyeztek le a Kolozsvári diákok, hogy a gyűjteménynek csak egyik részét képezik a népballadák és epikus énekek, de ez a rész 421 alkotást jelent.
Olosz Katalin bevezető tanulmányában részletesen bemutatja Kanyaró Ferenc életútját, irodalom- és egyháztörténeti, valamint lexikonszerkesztési munkásságát, de figyelmét elsősorban a népköltészetet gyűjtő tanár módszerére, eredményeire, gyűjteménye viszontagságaira, majd a hagyaték értékeire fordította. A szenvedélyes népköltészeti gyűjtő életében alig két-három tucat alkotás látott nyomdafestéket, a többi évszázadot meghaladóan lappangott kéziratként. Megállapította azt is, hogy Kanyaró Ferenc munkásságával a magyar folklór legnagyobbjai közé emelkedett. Elméleti kérdések tisztázásával a modern folklorisztika úttörőjévé vált a 19. század végén és a 20. század elején. Kutatói erénye, hogy felfigyelt a változatok jelentőségére is, amellyel az idő és tér követését, a népballadák elterjedését és egy részének pontos keletkezési idejét is meg tudta állapítani. Jegyzeteiben vizsgálta a népballadák múltját, a klasszikus balladák jelentőségét. Kanyaró Ferenc első ízben állított össze olyan gyűjteményt, amely kimondottan népballadákat tartalmazott. Címe: Székely népballadák és románcok. Tervezte, hogy a Kolozsváron tanuló diákokkal együtt e kötettel köszöntik Magyarország ezeréves fennállásának ünnepét. Nem rajta múlott a köszöntés elmAradása.
Olosz Katalin a Háromszék megyei alkotásokat külön is vizsgálta. Innen a diákok 74 szöveget jegyeztek le. Ezeket korábban egyik tanulmányában is bemutatta (Acta Siculica 2008, 581–599). Ebben végigköveti a Háromszéki balladakutatás történetét – egészen a századfordulóig –, majd külön is felsorolja a gyűjtési helyeket, a balladák számát – jegyzetekkel együtt. Az említett 74 változatról a kötetből megtudhatjuk, hogy 12 ballada csupán Háromszék jelöléssel szerepel, 62-nek pedig pontos lelőhelyét is felsorolja: Sepsikőröspatak 22, Sepsiszentgyörgy 10, Kálnok 7, Árkos 5, Laborfalva 4, Uzon 4, Bölön 4, Bükszád 2, Mikóújfalu, Nagyajta, Zágon, Kézdivásárhely egy-egy balladával szerepel. Amikor Kanyaró Ferenc gyűjteményének jelentőségét említjük, ki kell térnünk a klasszikus balladákra, hisz általuk tovább bővültek a nagy értékű balladák változatai. A gyűjteményben megtalálhatjuk a Kőmíves Kelemenné, Kádár Kata, Sárighasú kígyó, a Zsivány felesége, a Barcsai, Molnár Anna stb. változatait. Ezenkívül a Kálnoki Zsófika azért is külön figyelmet érdemel, mert a szabédi diák által lejegyzett ballada egyedüli híres alkotás az egész magyar folklórban, változata mindmáig sehonnan nem került elő, márpedig nélküle szegényebb lenne a székely, a magyar népköltészet. Nagy érdeme Kanyaró Ferencnek, hogy felfigyelt az új stílusú, helyi, sirató, baleset- és búcsúztató balladákra is, amelyek a 20. században különösen elterjedtek. És e kötet arra is támpontot jelenthet, hogy a 20. század elején keletkezett balladákat mennyiben őrizték meg akár száz év múltával is. Olosz Katalin mentő, feltáró, közreadó munkáját bizonyára megkerülhetetlenül értékelik a magyar folklór kutatásában. Annyit ez alkalommal is meg kell jegyeznünk, hogy a kovásznai illetőségű, 1957-ben Sepsiszentgyörgyön érettségizett néprajzkutató eddigi munkásságával nevét örökre beírta a magyar népköltészeti kutatók legjobbjai közé.
Ismertetőnket Olosz Katalinnak a Háromszékben megjelent nyilatkozatával kezdtük. Zárásként ismét onnan idézünk: „Nem leszek »munkanélküli« a Kanyaró-kötet megjelenése után sem: abban reménykedve, hogy adatik még nekem néhány aktív esztendő, szeretném tető alá hozni a romániai magyar népballada-katalógust.”
Albert Ernő
*Kanyaró Ferenc: Erdélyi népballadák és epikus énekek 1892–1905. Sajtó alá rendezte: Olosz Katalin
/Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2015/
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száz éve született Jakó Zsigmond
Jakó Zsigmond születésének mai centenáriumát szinte egyöntetű – megmagyarázhatatlan – hallgatás övezte az egész Kárpát-medencei magyar nyilvánosságban, ezt próbáljuk némiképp jóvátenni…
A neves, Széchenyi-díjas magyar történész, művelődés- és gazdaságtörténész, levéltáros, paleográfus, egyetemi oktató, a Magyar és a Román Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, Jakó Zsigmond Pál 1916. szeptember 2-án született a Bihar vármegyei, Berettyó menti Biharfélegyházán. Az erdélyi magyar történettudomány egyik legmeghatározóbb alakja volt a 20. század második felében, levéltári kutatásain alapuló nagyszabású forrásgyűjteményei és közlései, valamint Erdély történetére, művelődéstörténetére vonatkozó munkái hiánypótló jelentőségűek.
Felsőfokú tanulmányait a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, történelem–latin nyelv és irodalom szakos tanári oklevelét 1939-ben szerezte meg. 1939–1941-ben a Budapesti egyetem Mályusz Elemér vezette Magyar Népiség- és Településtörténeti Intézetében dolgozott, majd 1940–1941-ben a Magyar Országos Levéltár gyakornoka volt. 1941-ben Kolozsvárra költözött, s az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárának munkatársa lett, 1945–1950 között pedig igazgatóként irányította az archívum munkáját. Ezzel párhuzamosan 1942-től a Kolozsvári tudományegyetemen oktatott tanársegédként, 1945-től előadótanárként, 1947-től nyilvános rendes tanárként egészen 1981. évi nyugdíjazásáig. Mindeközben, 1949 és 1968 között a Román Akadémia Kolozsvári Történeti Intézetének munkatársaként is tevékenykedett. 1990 és 2002 között az újjáalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke volt.
Tudományos érdeklődése elsősorban Erdély középkori és újkori történetére és művelődéstörténetére irányult, ezen belül behatóan vizsgálta az erdélyi magyarság népesedés-, település-, művelődés- és gazdaságtörténetét. Munkássága a történeti segédtudományok terén is kimagasló volt, az ő nevéhez fűződik az Erdély történelmére vonatkozó levéltári iratanyag tudományos igényű feldolgozásának és regesztázásának (tájékoztatási célú, az egyes iratok szintjén készült segédlet elkészítésének) elindítása, az ezzel foglalkozó levéltári kutatók kinevelése is. Erdélyi és magyarországi levéltárak anyaga alapján páratlan részletességgel tárta fel, dolgozta fel és adta közre a régió történetére vonatkozó forrásokat, okleveleket és egyéb iratokat. Összeállította az 1542 előtti erdélyi okleveleknek, az erdélyi fejedelmek Liber Regiusainak, a kolozsmonostori káptalan és hiteleshely jegyzőkönyveinek, az erdélyi vármegyék és városok 17. századi protokollumainak (tanácsülési jegyzőkönyveinek) tudományos igényű regesztáját. Élete legnagyobb – egyben utolsó – vállalkozása az Erdély középkori történelmére vonatkozó iratanyag teljes körű közreadása, az Erdélyi okmánytár megjelentetése volt. Ugyancsak levéltári kutatásain alapuló művelődéstörténeti vizsgálódásain belül különösen fontos szerepet kaptak az íráskultúra történeti áttekintésére, a középkori latin írásbeliségre vonatkozó paleográfiai kutatásai.
A második világháború és a társadalmi-politikai átalakulás árnyékában hathatósan közreműködött az erdélyi magyar magánlevéltárak anyagának megmentéséért. A Századok című történelmi szakfolyóirat szerkesztőbizottsági tagja volt.
Jakó aktív szerepet vállalat a tudományos közéletben, amit számos romániai és magyarországi társasági tagsága tanúsít. Tudományos eredményei elismeréseként 1970-ben a Román Társadalomtudományi Akadémia rendes, 1988. május 9-én a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választották, s 1996-tól ugyancsak tiszteletbeli tagja volt a Román Akadémiának. 1937-től részt vett az Erdélyi Múzeum-Egyesület munkájában, amelynek 1990 körüli újjászervezésében aktívan részt vett, s 1990–1994 között az egyesület elnöke volt, 1995-ben pedig tiszteletbeli tagja lett. Tagja volt a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak, 1986-ban a Magyar Történelmi Társulat tiszteletbeli tagjai közé választották, 1990-től pedig a Magyar Történészek Világszövetségének társelnökeként tevékenykedett.
Számos díjjal és címmel ismerték el munkásságát Magyarországon és Romániában egyaránt: az MTA Kőrössy Flóra-jutalomdíja (1942), a Lotz János-emlékérem (1991), a Pro Cultura Hungarica díj (1991), a Kemény Zsigmond-díj (1995), a Kriterion-koszorú (1995), a Széchenyi-díj (1996, a romániai magyar történetírás terén végzett kiemelkedő tudományos munkásságáért, az erdélyi magyarság társadalom- és művelődéstörténetét feldolgozó tevékenységéért), az MTA Pro Scientia Hungarica (1996) és Arany János-érme (2003), valamint a Magyar Örökség díj (2005) birtokosa volt. 1990-ben a Budapesti Református Teológiai Akadémia, 1991-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem tiszteletbeli doktorává avatták.
Főbb művei: Bihar megye a török pusztítás előtt, Budapest, 1940; A gyalui vártartomány urbáriumai, Kolozsvár, 1944; Istoricul manufacturilor de potasă din Valea Ungurului şi Călin, Cluj, 1953; A magyarpataki és a kalini hamuzsír-huta története: Adatok az erdélyi kapitalista erdőgazdálkodásnak és a nagybirtok ipari vállalkozásainak a kezdeteiről, Bukarest, 1956; Az otthon és művészete a XVI–XVII. századi Kolozsváron: Szempontok reneszánszkori művelődésünk kutatásához, Kolozsvár, 1958; Instrucțiuni arhivistice ale oficiilor din Transilvania 1575–1841: Problema reorganizării arhivelor vechi din Transilvania, Bucureşti, 1958; Az erdélyi papírmalmok feudalizmuskori történetének vázlata, Kolozsvár, 1964; Ismeretlen magyar drámai emlék a XVI. századból, Bukarest, 1965; Scrierea latină în evul mediu, Bucureşti, 1971 (Radu Manolescuval); Írás, könyv, értelmiség: Tanulmányok Erdély történelméhez, Bukarest, 1976; Philobiblon Transilvan, Bucureşti, 1977; Nagyenyedi diákok 1662–1848, Bukarest, 1979 (Juhász Istvánnal); A latin írás története, Budapest, 1987 (R. Manolescuval); A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei 1289–1556, I–II. köt., Budapest, 1990; Erdélyi okmánytár: Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez I.: 1023–1300, Budapest, 1997; Társadalom, egyház, művelődés: Tanulmányok Erdély történelméhez, Budapest, 1997.
Kolozsváron huny el 2008. október 26-án. 2009-ben emléktáblát helyeztek el szülőfaluja református templomának falán. Nem találtunk hírt arról, hogy ma, a Jakó-centenáriumon akár Félegyházán, akár másutt megemlékeznének róla…
Megjegyzés: Jakó Zsigmond életművéhez tartoznak:
Jakó Zsigmond: Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei I. /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2005. - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez/
Jakó Zsigmond, Erdélyi okmánytár I. 1023—1300. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Jakó Zsigmond. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1997/
Jakó Zsigmond - Erdélyi okmánytár II. (1301-1339) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2004/
Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár III. (1340-1359) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2008/
[Jakó Zsigmond halála után is folytatódott a kiadás]
Erdélyi Okmánytár IV. 1360-1372 - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez
Hegyi Géza - Jakó Zsigmond - W. Kovács /MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2015/
itthon.ma

Elhunyt Csoóri Sándor Kossuth-díjas költő, író
Életének 87. évében vasárnap éjszaka meghalt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas költő, író – közölte a Budapesti Kormányzati Tájékoztatási Központ hétfőn az MTI-vel.
Az alkotót hosszan tartó súlyos betegség után érte a halál hétfő kora hajnalban. A magyar kormány Csoóri Sándort saját halottjának tekinti. „Csoóri Sándor életében a nemzet lelkiismerete volt" – fogalmaz közleményében a Kormányzati Tájékoztatási Központ.
Csoóri Sándor 1930-ban született Zámolyon, 1950-ben érettségizett a Pápai Református Kollégiumban, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Orosz Intézetében tanult. Az irodalmi életbe 1953 augusztusában robbant be verseivel. 1958-tól szabadfoglalkozású író, 1968-tól 1988-ig a Mafilm dramaturgja. 1953-54-ben az Irodalmi Újság, ezt követően, 1956-ig az Új Hang munkatársa volt. Dolgozott a Műszaki Egyetem újságjánál, és 1968-tól húsz éven át a MAFILM dramaturgja volt.
1954-ben és 1970-ben József Attila-díjjal, 1981-ben Herder-díjjal, 1984-ben Bibó István-díjjal tüntették ki. 2005 óta a Magyar Írószövetség örökös tagja. Munkásságát 2003-ban Arany János-nagydíjjal, 2004-ben Magyar Művészetért Díjjal, 2008-ban Prima Primissima Díjjal is elismerték. 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) nagydíjával, 2014-ben pedig a Nemzet Művésze díjjal jutalmazták, és ugyanebben az évben lett Budapest díszpolgára.
Életét a diktatúra ellen folytatott küzdelem határozta meg, ezért a pártállam megfigyelés alá vetette – erről több ezer oldalnyi dokumentum tanúskodik –, szilenciummal sújtotta, az 1950-es évek közepétől évtizedeken át nem kaphatott elismerést, díjakat sem munkásságáért. A szellemi és politikai ellenzék egyik vezetőjeként részt vett az 1985-ös monori és az 1987-es lakiteleki tanácskozás előkészítésében.
1987-ben egyike volt a Magyar Demokrata Fórum alapító tagjainak, 1988 és 1993 között a mozgalom elnökségi tagja, 1988-tól 1992-ig a kéthetenként megjelenő Hitel című irodalmi és társadalmi folyóirat szerkesztő bizottságának elnöki tisztségét töltötte be. 1992 óta a Hitel főszerkesztője volt. 1991-2000 között a Magyarok Világszövetségének elnökeként tevékenykedett, és meghatározó szerepet játszott abban, hogy létrehozzák „a mozaiknemzetet egyben láttató" Duna Televíziót, amely ápolja és segíti a szomszédos országokban élő magyarok nyelvének és kultúrájának megőrzését.
MTI |
Krónika (Kolozsvár)

A nemzeti giccs versenye
Aki járt már a Budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban, az pontosan tudja, hogy az intézmény a kortárs és klasszikus magyar irodalom egyik alaphelye. Számos tárlatáról írtam, nagyon sokat mindmáig fel tudok idézni magamban: Örkény dobozait, Weöres szómágiáit, a Nyugat-buszt a folyóirat centenáriumán, Karinthy paródiáit. És pont ezért lehetett jó helye az irodalomnak, mert minőségben nem ismert tréfát, azokkal foglalkozott, akiknek helye megkérdőjelezhetetlen a kánonban, mindenféle kánonban, és akikkel nem csak érdemes foglalkozni, de kell is. A kortársak tekintetében szélesre tárta a kaput, ugyanúgy tartott fesztivált falai között a Szépírók társasága, mint ahogy felköszöntötték Csoóri Sándort a születésnapján. Itt is csak a minőség számított, így ezért védett hely is volt, olyan fórum, ahová alig tette be a lábát a politika, vagy ha mégis, legalább nem sáros lábbal jött, mindenen átgázolva. A védettséget és a minőséget leginkább E. Csorba Csillának, a PIM főigazgatójának köszönhette, aki két cikluson át ügyesen manőverezett az MMA-val és az új kánonnal nehezített pályán.
Ennek most vége van. Csorbát a napi politikából kiöregedett vagy kiöregített Prőhle Gergely váltja, korábbi államtitkár és helyettes államtitkár. S bár Prőhle bölcsész végzettségű, a váltás kapcsán kétségünk sem lehet: politikai és nem szakmai döntés született. Az új igazgatónak ugyanis sem muzeológusi, sem irodalomtörténeti végzettsége nincsen, sosem vezetett hasonló intézményt, és csak reménykedhetünk benne, hogy korábbi szoros teendői mellett legalább volt ideje olvasni és újraolvasni. Persze lehet ez még némiképp jó fordulat is, hiszen Prőhle nem a Fekete György-féle alomból jön, művelt diplomata, s talán meg is van benne az a „kellő alázat”, amit első nyilatkozataiban említ leendő munkája kapcsán. Talán még el lehet hinni, hogy Prőhlének kellett egy hely a nyugodt visszavonuláshoz, ahol még nem vérciki a hozzá nem értése, és ahol majd nem ideológiai pártkatonaként fog viselkedni, hanem alázatos vezetőként próbál felnőni a literatúra nagyjaihoz.
Nem sokáig reménykedhettünk ebben. Csakhamar kiderült, hogy Wass Albert kiállítást tervez a PIM-ben. Indoklása szerint „Wass Alberttel kapcsolatban érdemes kor- és irodalomtörténeti vizsgálódás tárgyává tenni, hogy miért is van neki Magyarországon mintegy kétszáz szobra. Ez érdekes felvetés lehet azoknak is, akik nem szeretik, s azoknak is, akik szobrot állítanak neki.”
Az valóban érdekes felvetés lehetne, hogy miként történhetett meg, hogy egy jobbára középszerű, totális Erdély-giccsben utazó, életrajzát tekintve sok ponton kínos írónak ilyen átpolitizált kultusza lett Magyarországon. Hogyan vált politikai és nem irodalmi ikonná, érinthetetlen szentté? Miféle félreolvasások, frusztrációk gomolyognak ennek holtterében? Hol vannak az életmű még vállalható pontjai? Kiket sodort partvonalra az egyre terebélyesedő nimbusza? (Például a sokáig kedvelt Tamásit, Kóst vagy Bánffyt, akik nem tudtak lépést tartani a nemzeti giccs versenyében).
Csakhogy ne tévedjünk: az eddigi kultúrpolitika már bebizonyította, hogy nem kérdéseket kíván feltenni, hanem előregyártott, ideológiailag simára csiszolt válaszokat előállítani. Vagyis Prőhle tárlata minden bizonnyal nem rákérdez majd Wassra, hanem rácsodálkozó és álszent arccal ünnepli majd, kitakarva a vállalhatatlan részeket. Ezt vetíti előre a másik két név, Kassák és Arany János tárlata, hiszen ők sem a rákérdezés következetes programjaként kerülhettek előtérbe.
Vagyis volt eddig egy eleven és korszerű hely, ahol az irodalom jól érezhette magát, most meg lesz egy kézzel vezérelt MMA light, ahol modernkedve nyirőznek és cecilkednek majd Arany és Kassák mögött, hogy ne tűnjön fel az eredeti szándék. És ezzel nem is az a baj, hogy buta, hanem hogy akarnok és rövidlátó. Nem kíváncsivá tesz, hanem kiszolgál. Vagyis megszünteti mindazt, amit eddig a PIM oly következetesen felépített.
Papp Sándor Zsigmond
[Az erdélyi származású szerző több éve Budapesten él, több írása jelent meg az Élet és Irodalomban és a Népszabadságban]
maszol.ro

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (27. / részletek)
1947-ben a Népi Szövetség parlamenti csoportját is Bukarestbe költöztette; a parlamentben egy alelnöki és egy titkári tisztséget kaptak. A kormányban Takács Lajos (1908−1982) egyetemi tanár, 1945-ös párttag nemzetiségi államtitkár lett, RKP KB-tag és képviselő is volt, ’52-ben kémkedés hamis vádjával bebörtönözték, ’57-es rehabilitálása után a Bolyai Tudományegyetem utolsó rektora.
1947-ben jelent meg az első központi magyar napilap a Magyar Népi Szövetség kiadásában, Romániai Magyar Szó néven. Ugyanebben az évben a szövetség csatlakozott a Kommunista Párthoz, döntési hatásköre egyelőre továbbra is nagyon szűk mAradt. 1948-tól a párt politikai bizottságába olyan munkások is bekerültek, mint Alexandru Moghioroş (Mogyorós Sándor) tábornoki rangban vagy Szilágyi Ignác (Leontin Sălăjan). Kezdetben Szilágyit egészségügyi miniszterhelyettesnek nevezték ki, 1950-ben vezérkari főnök, 1955–1956-ban pedig hadügyminiszter volt. Rendkívüli kiváltságokban részesült Szilágyi Ignác mostohatestvére, Szilágyi János is, románosított nevén Ion Stănescu. Egyszerű marósként kezdte a Bukaresti Augusztus 23. műveknél, elvégezte az Andrej Zsdanov pártiskolát, ezután gyorsan haladt felfelé a társadalmi ranglétrán, fontos párt- vagy állami funkciókba került nemcsak a kommunizmus idején, hanem utána is: aktivista, a Nagy Nemzetgyűlés képviselője, Dâmboviţa megye első főtitkára, az Állami Nemzetbiztonsági Tanács elnöke, belügyminiszter, a Turizmus- és Sportminisztérium minisztere (1984−1990. március között) stb. 1989 után a Szocialista Munkapárt és a Szocialista Szövetség Pártjának tagja. Neagu Cosma volt tábornokkal közösen két könyvet adtak ki, átgyúrva a Securitate történelmét, nemcsak a saját intézménybeli szerepüket méltatva, hanem a többi alkalmazottét is, akik „a HAZA elkötelezett hívei voltak, hűséggel szolgálva azt…”
Miután Erdély problémája megoldódott, a román kommunisták úgy vélték, a magyarság túl sok kiváltsága teljesült, és elkezdték ezeket fokozatosan érvényteleníteni. Leghatásosabb eszközük a visszavonásokban és egyúttal a Magyar Népi Szövetség gyengítésében Luka László volt. Ő a sajtóban többször is megtámadta Kurkó Gyárfást, akit hamarosan leváltottak a szövetség elnöki tisztségéből. Kurkót támadta Lakatos István, a Szociáldemokrata Párt magyar részlegének képviselője is és többen az erdélyi és magyarországi magyarok közül. Egyik fő kifogás ellene az volt, hogy RKP-tag lett. 1948-ban Luka László a nemzetiségi kérdést megoldottnak nyilvánította, és a következő évtől sorra letartóztatták a szövetség vezetőit, hazaárulónak és irredentának nyilvánítva őket. Az elszenvedett kínzásokba az exelnök, Kurkó Gyárfás beleőrült. 1964-ben politikai amnesztiával szabadult, majd 1968-ban rehabilitálták. De Luka Lászlóra sem várt jobb sors. 1952-ben pénzügyminiszterként tartóztatják le, elájul, mikor megtudja, hogy mennyire súlyosak és abszurdak az ellene felhozott vádak. Halálra ítélik, amit majd életfogytiglani börtönre változtatnak. A börtönben halt meg 1963-ban. 1952 folyamán letartóztatták az illegalista mozgalom több régi tagját, akiket ő hívott Bukarestbe vezető állásokba. Az első ártatlan áldozat Jakab Sándor pénzügyminiszter-helyettes volt. Kémkedéssel, majd gazdasági szabotálással vádolták, és 20 év börtönre ítélték. A kihallgató- és kínzótisztje Butyika Ferenc (?–1997) volt, egykori Kolozsvári pártaktivista, későbbi állambiztonsági tiszt. Jakab felesége, akit szintén letartóztattak, megőrült. Jakab Sándor 1964-ben szabadult és a 80-as években kivándorolt.
„Szerencsésebb” áldozat volt Blatt (Balázs/Balaş) Egon (szül. 1922) Kolozsvári magyar ajkú zsidó, aki még középiskolásként vett részt az illegális kommunista tevékenységben. A külügyminisztériumba nevezik ki 1948-ban, később titkár lett a londoni román követségen. Élvezhette a nómenklatúra privilégiumait (kivéve az 1952−54 közötti éveket, amikor ítélet nélkül börtönben ült): négyszobás lakás a Tokió utcában, állás a felsőoktatásban számára és felesége számára is, később kutatói állás, lévén gazdasági szakértő és a lineáris programozás specialistája. Olyan neves kutatókkal dolgozott együtt, mint Grigore Moisil és Gh. Mihoc. Emlékirataiból érdekes adatokat tudhatunk meg a felsőoktatásban vagy a kutatásban dolgozó többi magyarról, közülük néhányat ő maga hívott Bukarestbe. Balázs Egon 1966-ban az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol folytatta kutatómunkáját szakterületén.
Méliusz József írót, a szövetség prominens tagját is letartóztatták; börtönben ült 1955-ig, később Bukarestben telepedett le. Letartóztatása családi tragédiák sorához vezetett: a Securitate által zaklatott felesége tisztázatlan körülmények között lett „öngyilkos”, 11 éves fia pedig, miután minden iskolából kizárták, helyrehozhatatlan lelki sérüléseket szenvedett.
Valamilyen szinten a sors kedvezményezettjének számított Czédly József jogász-közgazdász (szül. 1926). 1948−1950 között vezető beosztásban volt a szövetségnél, ezért három év kényszermunkával büntették; szabadulása után a Mezőgazdasági Minisztériumban dolgozott. Az RMDSZ magalakulásakor különféle felelős beosztásokba került: gazdasági igazgató, az RMDSZ Bukaresti szervezetének elnöke, a főváros alispánja, a Romániai Magyar Szó, illetve az Új Magyar Szó gazdasági igazgatója, jogtanácsosa.
A Magyar Népi Szövetség 1953-ban csendben „felszámolta magát”, a hír még a szövetség saját lapjában, a Magyar Szóban sem jelent meg. 1953. április elsejével a lap is nevet változtatott, Előre lett belőle. A szövetség tagjai még sok évig a Securitate figyelemkörében mAradtak, a letartóztatások a magyarországi forradalom utáni időkig folytatódtak. Az informatív jelentések Magyarország kémjeiként, revizionistákként, agent provocateurként emlegették őket még akkor is, ha éppen magas állami vagy pártbeosztásban voltak.
A Népi Szövetség tagjainak tragikus sorsához hozzájárult – kényszerűségből vagy óvatosságból – dr. Petru Groza, a román–magyar kapcsolatok egyik kulcsfigurája. Budapesti, berlini és lipcsei végzettségű ügyvédként és földbirtokosként ő volt az egyetlen román politikus, akinek szerep jutott mind a „polgári-földbirtokos”, mind a kommunista kormányban. A magyarság körében nagy népszerűségnek örvendett, népgyűléseiken magyarul szólalt fel; teljes jogegyenlőséget ígért, és hittek is neki. A szövetség vezetőit „barátainak” nyilvánította. Magyar kapcsolatainak volt szentimentális oldala is: törvénytelen lánya, Bisztray Mária (szül. 1923) egy Kolozsvári magyar színésznőhöz fűződő kapcsolatából született. Groza az Ekésfront alapítójaként és elnökeként a kommunista kormány miniszterelnöke lehetett 1945−1952 között anélkül, hogy a kommunista párt tagja lett volna. 1952−1958 között a Nagy Nemzetgyűlés elnöke volt, ami akkor az államfői tisztségnek felelt meg. Lőrinczi László költő, műfordító 1971-ben Beke Györgynek adott interjújában köszöni a sorsnak, hogy megismerhette Petru Grozát. Amikor Arany János kétnyelvű kiadásán dolgozott, Groza állandóan érdeklődött, hogyan halad a fordítással, és tanácsokkal is ellátta: „Sokszor teszem fel magamnak a kérdést, hogy munkámban vajon tudom-e érvényesíteni szellemének legalább egy szikráját?” – vallotta a költő.
A kormány és a pártvezetés által indított üldözések nemcsak a magyarokat érintették, a represszió minden „népellenségnek” szólt, akár a különféle politikai pártok képviselőiről, akár a főpapságról volt szó, nemzetiségtől vagy vallástól függetlenül. A vallási törvénnyel a kommunista állam átvette az ellenőrzést az egyházak fölött. 1948-ban a Groza-kormány egyoldalúan felmondta a Szentszékkel kötött konkordátumot, zöld utat adott ezzel a katolikusok elleni megtorlásoknak, akik rövidesen a „Vatikán kémjeivé” váltak. Az 1949. július 29-i kormányhatározattal felszámolták a vallási kongregációkat. A katolikus felekezeti iskolákra lakat került (beleértve a Bukaresti Pitar Moş utcai, közel százéves Mária Intézetet is). Az egyházak javait felleltározták, és betiltották a szerzetesrendeket. Az elnyomás mártírjává vált a szent életű Márton Áron erdélyi püspök, Kurkó Gyárfás unokatestvére. Régóta konfliktusban volt a hatalommal, mivel elutasította a laikus hatalom egyház fölötti felsőbbrendűségét, papjait is felszólította, hogy lépjenek ki a Magyar Népi Szövetségből. A békeszerződések aláírása utáni jogfosztásokat és megtorlásokat már a ’46-os csíksomlyói beszédében megjósolta, rebellis magatartása miatt letartóztatták, 1949−1955 között bebörtönözték, majd kényszerlakhelyre ítélték.
A hatóságok által Bukarestben foganatosított elnyomó intézkedésekre vonatkozó információk gyérek, ellentmondásosak, és elsősorban a román és német katolikusokra vonatkoznak.
Az 1998-ban megjelent, Börtönbe zárt egyház (Biserica întemniţată) című kötet is megemlít néhány kommunisták által üldözött magyar papot, de más források alapján ezek nem bizonyultak Bukarestieknek, két kivétellel: Gajdely Béla, aki a börtönben halt meg, és Demeter Antal, akit 1958-ban tartóztattak le és 20 év kényszermunkára ítéltek a „fennálló társadalmi rend elleni izgatásért”. Mindketten a Szent József-katedrálisnál szolgáltak.
A „Vatikán kémei” elleni 1951-es per után a Bukaresti érsekség évtizedekig nem tudott magához térni, és vikáriusok vezetése alatt mAradt. Csak 1984-ben neveztek ki élére egy püspököt Ioan Robu személyében, akit 1990-ben érseki rangra emeltek.
A Barátok templománál kisebb megszakításokkal ugyan, de a kommunista korban is magyar papok szolgáltak. Legtöbb ideig Zudor Ferenc tevékenykedett itt, 1940 és 1970 között; a miséket magyar és román nyelven tartotta. 1984−1986 között, Bertalan Balázs nyugdíjazása után nem voltak magyar nyelvű misék; ekkor a klézsei csángó származású Mihai Şerbant nevezték ki ide. A helyzet kissé összetettebb, mint ahogy Árvay Zsolt édesapja kéziratai alapján bemutatta. Az 1970-es évek végén a történész Demény Lajos részt vett Czikó Lőrinc, a Magyar Népi Szövetség egykori vezetője temetésén. A „szolgalelkű”, moldvai csángó származású katolikus pap „szokás szerint” románul tartotta a misét, és felháborodottan tört ki, amiért Demény a gyászbeszédét magyar nyelven mondta el. Máskülönben a Bukaresti magyarság „évek óta nem hallgathatta a szentmisét magyar nyelven”, állapítja meg a történész.
Ugyanilyen kevés a megfélemlített és üldözött magyar reformátusokra vonatkozó információ is. Családja elmondása szerint Takács Pál tanító évekig élt a Securitate zaklatásának terrorja alatt. A korszak református hitközségéről létezik egy beszámoló Albu Zoltán tollából, aki 1974−2000 között volt itt lelkész, de a cikkben túl sok a tévedés és túl sok minden mAradt ki belőle ahhoz, hogy szavahihető forrás lehessen. Miután 1945-ben szabadult a lágerből, Hamar Béla visszakapta papi állását Bukarestben. A Lutheránus utcai Calvineum befejezetlen épületében lakott, amíg 1950-ben az épületet elkobozta a belügyminisztérium. Ebben és a szomszédos villában működött a börtönigazgatóság, ahogy azt egy másik forrásból megtudtuk; a villa 1974-től a református lelkészhivatal székhelyévé vált. 1951-ben Székely Károlyt nevezték ki papnak, aki modernizálta az épületeket, beköttette a gázt és a folyóvizet. Asszisztálnia kellett egy újabb, a templomra vonatkozó lebontási határozatnál is. Ez alkalommal, 1959-ben a határozatot végre is hajtották. A Calvineum jelenlegi épületében ma is őriznek egy téglát az egykori templom falából.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Új, szokatlan ruhája a nyelvnek"
Beszélgetés a 75 éves Péntek János nyelvésszel, etnográfussal
– Kezdjük a születésnapi beszélgetést egy fölöttébb aktuális kérdéskörrel: az internetes nyelvhasználattal. Lát-e veszélyt arra, hogy az internet martalékává váljék a magyar nyelv, és mit tehetnek a nyelvápolók, a nyelvhasználók, hogy ezt meggátolják, a szórványban és a szakmai kommunikációban mutatkozó szövegeróziót minimálisra csökkentsék?
– Nem tudom, ki minek tulajdonítja az elmúlt negyedszázad nagy nyelvi élményét: a szabadságot a nyelv használatában és a nyelvi kapcsolatainkban, a határtalanságot a magyar anyanyelvűek körében. Bizonyára van, aki azt hiszi, hogy ebben a politikai változás volt a döntő, én úgy érzem, hogy éppen a technika, a nyelv új dimenziója, új halmazállapota: az elektronikus nyelv. A fiatalok nem is érzik ennek újszerűségét, mert nem ismerték a régit, amit azért legtöbben talán az én nemzedékemből sem tudunk már elképzelni: mindennapi életünket a számítógépes írás, szerkesztés nélkül, az internet nélkül, a hírportálok nélkül, az elektronikus könyvtárak, folyóiratok nélkül, az elektronikus levelezés nélkül, a mindentudó telefonjaink nélkül. Azt is az informatika, az elektronikus nyelv teszi lehetővé, hogy gyakorlatilag végtelen befogadóképességű tárolóhelyekre kerülhet közös emlékezetünk: irodalmunk, kultúránk, tudományunk és maga a nyelv. Közben aggodalmaskodva nézzük, mit művelnek a fiatalok, hogyan esemeseznek, csetelnek, lájkolnak, hájpolnak, fészbukoznak. Irigység is van ebben az aggodalomban, a fejünkre nőttek, ezt ők jobban tudják, mint mi.
– Említette az elektronikus nyelvet…
– Az elektronikus nyelv köztes halmazállapota a beszélt és az írott nyelvnek, írott beszélt nyelvnek lehet tekinteni. Új, szokatlan ruhája a nyelvnek. A nyelv beszélt változatáról tudjuk, hogy kevésbé szabályozott, változatosabb, érzelmileg telítettebb, közvetlenebb, az írott nyelv pedig szabályozottabb, merevebb. A fiatalok említett gyakorlata a beszélt nyelvhez áll közelebb: nem követik az írott nyelv szabályait, a helyesírást, egyéni, kreatív megoldásokat keresnek, játszanak, és gyakran megbotránkoztatnak, mindezzel lazítják a néha egyébként is túl merev szabályozottságot. Mindez kétségtelenül hat az új nemzedék nyelvhasználatára. De nem tesznek mAradandó kárt a nyelvben, sőt a nyelv szereti az ilyen kihívásokat, provokációkat. Az elektronikus nyelv nyilvános vagy mAradandó szövegei ennél jóval kidolgozottabbak, igényesebbek, szabályosabbak. Az egyéni szöveg itt is az íróját jellemzi, honlapok igénytelensége az intézményt vagy a személyt, a hírportálok és internetes folyóiratok nyelve a szerzőkét, szerkesztőkét. Az azonban teljesen megalapozatlan félelem, hogy az internetnek a "martalékává váljék a magyar nyelv". Egy nyelv csak más beszélt nyelvek "martalékává" válhat, ha beszélőik saját nyelvüket azzal cserélik föl. Ez a beszélők nyelvi hűségén múlik elsősorban. A tragédia az volna, ha a magyar nem volna ott a globális digitális térben, ha kimAradna belőle. Ha digitális írástudatlanok mAradnánk. Ez olyan hátrányt jelentene, mint az, ha nem volna írásbeliségünk. A mostaninál is sokkal nagyobb lehetőség van benne, ezért nagy szükség van minden korosztály körében a digitális írásbeliség terjesztésére. A gyermekek ugyan már többet tudnak mindebből, mint a szüleik, de nekik is meg kell tanulniuk az iskolában digitálisan írni és olvasni. Mert éppen a mi oktatásunkban a digitális tananyagok segíthetik a korlátozások elhárítását, a szórványban élők bevonását, közös magyar oktatási felületek kialakítását. Megszabadíthatnak bennünket sokféle nyomorúságunktól.
– Mi volna a legfontosabb ezen a téren?
– Ebben az új helyzetben szakmailag az a legfontosabb, hogy a magyar nyelvtechnológia tartson lépést azzal, ami a világban történik, legyen annak élvonalában. Erre most nem panaszkodhatunk: a nyelvtechnológiának kiváló magyar szakemberei, műhelyei vannak, ezt a laikus is láthatja a számítógépek nyelvi programjaiban. Nemcsak a helyesírás-ellenőrzőre és a kétnyelvű szótárakra gondolok, hanem arra, hogy az idegen szöveg olvasóját is sok területen segítheti a nyelvtechnológia: automatikus gépi fordítás, hatékony nyelvoktatás. De elérhető közelségbe került az automatikus tolmácsolás, sőt a beszéd "online" fordítása is.
– 2011-ben nyílt levelet intézett a romániai magyar szülőkhöz, amelyben a gyerekek iskolaválasztásával kapcsolatosan adott jól alátámasztott érveket, tanácsokat. 2014-ben a magyar pedagógusokhoz és a magyar oktatás vezetőihez intézett levelet. Ez a kérdéskör – úgy érzem – mit sem veszített aktualitásából…
– Hosszú tanári pálya van mögöttem, és akiket taníthattam, azoknak is nagy része tanár lett. Szakmai életemnek ez a legfontosabb része. Közel harminc évig szülőként is érintett voltam. Tanítványaimmal tankönyvsorozatot is írtam a ‘80- as évek elején, 1993-ban tankönyvszerkesztő kollégámmal létrehoztuk az Erdélyi Tankönyvtanácsot. A magyar oktatás első kérdése: miért van az, hogy a magyar gyermekek mintegy egyötöde a román iskolát választja? Az arány nem változott, nagyjából ennyi volt 1990 előtt is. Ehhez rendszerint érzelmileg szoktunk viszonyulni, a szülők magyarságára szoktunk apellálni. Nyílt levelemben én elsősorban racionális, szakmai érveket sorakoztattam föl. A gyermek nyelvi jövőjéről a szülők döntenek, nekik viszont tisztában kell lenniük döntésük következményeivel. A megismerésben játszott szerepénél fogva tanulásra is az anyanyelv a legalkalmasabb, leghatékonyabb, ez megtart, megerősít saját kultúránkban, saját emberi létünkben. Miközben nem zárja ki sem a román nyelv, sem idegen nyelvek megtanulását. Megalapozza szellemi egyéniségünket. Oktatásunk romlását látva a három évvel későbbi levelemben arra szerettem volna figyelmeztetni az oktatásvezetőket, hogy nem elég folyamatosan csak a szülők felelősségére apellálni, hogy magyar iskolába írassák gyermeküket. Ezzel velejár a másik oldal felelőssége, hogy ne csapjuk be se a szülőt, se a gyermeket azzal, hogy magyar ugyan az iskola, de távolról sem versenyképes, csökkenti a tanuló későbbi esélyeit. És nem csak iskolaszervezési gondokról van szó, hanem arról, hogy oktatásunknak továbbra sincs intézményes szakmai megalapozása (és ezt nem az oktatási törvény akadályozza), hiányzik a vezetők folyamatos egyeztetése, együttműködése (a szakembereké, a politikusoké és az oktatásban is profitra törekvő vállalkozóké). A szolgáltatóként működő oktatási intézet hiányát ilyenkor, vizsgák idején érzékeljük, különösen a vizsgaprogramokon, a vizsgatételeken, a vizsgatételek fordításán. Ezekre, de tantervkészítésre, tankönyvek nyelvi és tartalmi ellenőrzésére sincsenek felkészült szakembereink. Mindennek a tanulók isszák meg a levét. Egyre inkább elkülönül a magyar oktatás három köre: a nagyvárosi elitiskoláké, a lakótelepi és falusi iskoláké, valamint a szórványkollégiumoké, szociális intézményeké. A vezetők és az értelmiségi elit figyelme szinte kizárólag az elitiskolákra irányul, jóval hátrányosabb helyzetben vannak, és leszakadtak a lakótelepi és a falusi iskolák, a harmadik körről pedig szinte nem is tudunk. Pedig a magyar tanulók túlnyomó többsége ehhez a második és harmadik körhöz tartozik. Ezeket a többszörösen hátrányos helyzeteket, az esélytelenséget próbáljuk ellensúlyozni az általam kezdeményezett tehetségtámogató programunkkal, a 13. támogatási évet záró Nyilas Misivel (www.nyilasmisi.ro). Gyakran találkozom olyan "befutott" fiatallal (orvossal, színésszel, mérnökkel, egyetemi oktatóval, képzőművésszel), akiről kiderül, hogy egyike volt az ezernél is jóval több ösztöndíjasunknak. Jó érzés tudni, hogy bennük megtérült támogatóink bizalma, bennük megvan az igazolása annak, hogy eséllyé lehet változtatni az esélytelenséget. Sok a tehetséges, támogatásra szoruló gyermek, de Erdélyben még mindig nagyon kevés az ennek fontosságát el- és felismerő civil támogató, jóval kevesebb, mint ahányan a világ minden részéből mellénk álltak.
Az oktatásban kulcsszerepük van a pedagógusoknak. De a pedagógusképzésben, az alkalmazásukban, megbecsülésükben sem használjuk ki, vagy nem jól használjuk ki a mozgásterünket. Három feltétele van annak, hogy valaki jó pedagógus legyen: legyen erre alkalmas születésénél fogva, legyen felkészült szakmailag, és legyen elkötelezett. Vannak ilyen kiváló tanítóink, tanáraink. Nem sokan. A pedagógusképzés pedig egyáltalán nem segíti őket abban, hogy azzá váljanak.
– Július 7-én töltötte 75. életévét. Isten éltesse sokáig! Meséljen bővebben a körösfői évekről, gyermekkori emlékeiről!
– Azt hiszem, nekünk, akik a háború idején születtünk, kevés a mesélnivalónk, mert a mi gyermekkorunk minden volt, csak mesés nem. Nagy traumák viszont bőven voltak, a családunkban is, a környezetemben is. Anyám gyermekként az iskola legjobb tanulója volt, de aztán azt kellett elviselnie, ami felnőttként egy falusi asszonyra várt: hét gyermeket szült. Elsőszülött fia csecsemőkorában meghalt, velünk, többiekkel is nagyon sok gondja-baja volt. Velem is. Hihetetlen, mit kellett elviselnie, meg is halt ötvenévesen. A szeretet és a gondok tartottak össze bennünket. A folytonos közös tusakodás, az aggodalom és a remény. De a legnagyobb nehézségek közepette is mindannyian fontosnak tartottuk a tanulást, az iskolát és a munkát. Engem is a családom segített, abban is, hogy életben mAradtam, és abban is, hogy aztán tanulhattam. Váradra úgy jutottam el középiskolába, hogy az akkor már ott dolgozó egyik nővérem és férje fogadtak magukhoz. Nekik köszönhetem, hogy az ország akkori egyik legjobb iskolájába kerülhettem, kiváló tanárok keze alá és kiváló osztálytársak közé. Ez már lépcső lehetett az egyetemre.
– Egyetemi pályája hogyan alakult 1990 után?
– 1990 januárjában a korábbi időszakban leépült egyetlen tanszék engem választott meg vezetőjévé. Kineveztek egyetemi tanárnak, doktori témák irányítójaként is akkreditáltak. Annak az évnek az őszén – 40 éves szünet után – elindítottam a néprajz szakos képzést (ma is ez az egyetlen ilyen tanszék az országban, román egyetemeken sincs más), két évvel később finn szakot indítottunk. 1994-ig vezettem ezt a közös, egyetlen tanszéket (akkor önállósult Cs. Gyimesi Éva vezetésével az irodalom tanszék), 2002-ig vezetője voltam a magyar nyelv és kultúra (azaz a néprajz) közös tanszékének (akkor önállósulhatott a néprajz tanszék), a lehetséges korhatárig mAradtam aztán vezetője a magyar és általános nyelvészeti tanszéknek. A ‘90-es években megnyílt a lehetőség a doktori képzésre, 2002- ben, az első lehető alkalommal elfogadtattam a Hungarológiai Doktori Iskolát. Az általam irányított 36 doktori dolgozatnak fele nyelvészeti, fele néprajzi volt. Mindez jelentős mértékben menedzseri szerep: a három tanszék kiépítése, az új tanárnemzedék felkészítése, egyetemi pozíciókba juttatása, a természetes szakmai kapcsolatok kiépítése "határon innen és túl". Eljuthattunk az Anyanyelvi Konferencia (a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága) rendezvényeire, hosszú időn át Erdélyt én képviseltem az elnökségben, az 1991-es Szegedi hungarológiai kongresszuson közvetlenül csatlakozhattam a Nemzetközi Filológiai Társasághoz, a római és a debreceni kongresszus közt (1996– 2006) alelnöke voltam a társaságnak. Közben részt vettem az egyetem és a hazai magyar felsőoktatás megújításában, feltételeink javításában, és folyamatosan vártuk a kedvező politikai döntést az önálló állami egyetem létrehozásáról. Ez végül mindmáig elmAradt, mint más reményeink teljesülése is. Nem rajtunk múlott.
– 2001-ben megalapítja és egyben szakmai vezetője lesz az MTA által kezdeményezett nyelvészeti kutatóállomásnak, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek. Mi az intézet célja, rendeltetése, milyen eredményt tud magáénak?
– Ennél többről van szó. 1990 előtt a nyelvészeti kutatásokban is sok volt a tabutéma. Ilyen volt az, ami a mi szempontunkból talán a legfontosabb: a nyelv emberi, társas dimenziója. A mi esetünkben az alárendelt nyelvi helyzet, a kétnyelvűség, a nyelvünkben végbemenő folyamatok, a nyelvi kontaktusok és dominanciák, a nyelvcsere stb. 1990 után azonnal hozzányúltunk ezekhez a témához. Adva volt a közös kutatás lehetősége és esélye, közös konferenciák, rendszeresen
megjelenő kiadványok. 2001-ben, Glatz Ferenc elnöksége idején az akadémia kezdeményezte, hogy a külső régiókban hozzunk létre kis helyi intézeteket, nyelvészeti kutatóállomásokat ezeknek a részben közös, részben sajátos nyelvi helyzeteknek, folyamatoknak, jelenségeknek, problémáknak a vizsgálatára. Így hoztuk létre mi itt a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetet, amely két helyen székel, Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön, de amelynek nincs egyetlen főállású kutatója sem (www.sztanyi.ro). Emiatt működésünkben sok a bizonytalanság. Főként akadémiai támogatással és pályázatokból dolgozunk egy szűkebb, belső, és egy alkalmi, tágabb, külső munkatársi körrel. Van egy sorozatunk, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai. Ebben fontos tanulmánykötetek és monográfiák jelentek meg az erdélyi magyar nyelv jogi helyzetéről, az oktatás nyelvi kérdéseiről, a nyelvi revitalizációról, szórványok nyelvi helyzetéről, a kétnyelvűségről, a regionális nyelv (nyelvjárásaink) helyzetéről. Szótáraink jelentek meg: kétnyelvű közigazgatási szótár, legutóbb oktatásterminológiai szótár, román–magyar kulturális szótár (a román kultúra alapelemeinek bemutatása főként magyarországiaknak), magyar–román kulturális szótár (román nyelvű bemutatása a magyar kultúra legfontosabb fogalmainak, intézményeinek, személyiségeinek, régióinknak stb.). Talán ennél is fontosabb, hogy ezeket a kutatóállomásokat fokozatosan hálózattá szerveztük, ennek a szervezésnek fontos színhelye volt a kezdeti időszakban Illyefalva. Ott tartottuk nyári szemináriumainkat. A hálózat neve: Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat, Budapesten is bejegyzett egyesületünk a Termini Egyesület (http://ht.nytud.hu/). Mostani szakmai munkámnak, jelenlétemnek mindez nagyon fontos kerete. A Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek szakmai igazgatója vagyok, a Termini Egyesületnek társelnöke. A hálózatot magát modellként emlegetik a Kárpát-medencei magyar–magyar kapcsolatokban. De nem lehet azt mondani, hogy ennek megfelelő támogatást kapna.
– 1992-ben egyike volt az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége alapítóinak, 1998-tól pedig elnökként vezeti a szövetséget.
– 2012-ben, a húszéves jubileum alkalmával kiadtunk egy kötetet Nyelvét megtartó közösség – közösségét megtartó nyelv cím-
mel, amelyben összefoglaltuk a két évtized történetét, a szövetség, a mozgalom eseményeit, eredményeit, és gondjainkról is szóltunk. Azt mondjuk magunkról, hogy az AESZ az anyanyelvi mozgalom szervezője és szakmai megalapozója, hasonló a szerepe, mint Magyarországon az Anyanyelvápolók Szövetségének (www.aesz.ro). Egyébként közös az adminisztrálása a Szabó T. Attila Nyelvi Intézettel. A szövetségnek kiadója is van, ez is közös a SZTANYI-val. Kiadványsorozata az AESZ-füzetek. Irodája Sepsiszentgyörgyön van, ügyvezető elnöke Ördög-Gyárfás Lajos. Ebben a keretben a legfontosabb szereplők a tanulók, a tanítónők, a magyar szakos tanárok. Évi fő rendezvényünk A magyar nyelv napjai, évente változó helyszínen. Ehhez hozzátartozik mindig egy szakmai konferencia. A Nyelvőrzés Díját 2000-ben adtuk át először, 2007-től viseli a Sütő András nevét. Olyan karizmatikus erdélyi személyiségeket díjaztunk, akiknek saját őrhelyükön jelentős szerepük volt – legtöbbjüknek továbbra is van – az anyanyelv megtartásában, a nyelvhasználat bátorításában. Akikre valóban ráillik Páskándi kiazmusa: "Pásztortűz helyett égő pásztorok! Élő jeltüzek!" A díjazottak teljes névsora megtalálható a szövetség honlapján, ott a laudációkat is el lehet olvasni. Ami talán a legfontosabb a közel két és fél évtizedes anyanyelvi mozgalmi munkában, a versenyek szervezésében, hogy ebben is sikerült összekapcsolni a Kárpát-medencei régiókat. Itthon az említett KAV-on kívül talán legnépszerűbb a mesemondó és a balladamondó verseny.
– 2004-től az MTA külső tagja, 2007-től pedig a frissen alakult Erdélyi Területi Bizottság első elnöke. Milyen feladatok elvégzése hárul e megtisztelő cím viselőjére?
– Nem a címek a fontosak. Akarva-akaratlanul, kicsit "muszáj-Herkulesként", benne voltam az egyetemszervezésben, belekerültem a tudományszervezésbe is. És közben kutattam, publikáltam. Ennek elismeréseként választott tagjává a Magyar Tudományos Akadémia 2004-ben. 2006- ban döntött úgy az MTA, hogy Romániában is létrehoz egy olyan területi bizottságot, amilyenek Magyarországon működnek. Ennek a bizottságnak a megszervezésére kért föl 2007-ben Vizi E. Szilveszter, az MTA akkori elnöke és Egyed Ákos, az EME elnöke. Az alakuló ülés engem választott meg elnöknek. Két mandátumon át viseltem ezt a tisztséget, most egyik alelnöke vagyok, akárcsak az Erdélyi Múzeum- Egyesületnek. Jelenleg a külső köztestületi tagok száma közel 900, a külső tagok száma 21 (www.kab.ro). Egyetemi nyugdíjazásomkor, 2007-ben nem mAradtam munka nélkül. A KAB a Magyar Tudományos Akadémia kiterjesztése, része az MTA-nak, integrálja, egymással és az akadémiával összekapcsolja a romániai magyar tudósokat, kutatókat. Kolozsvári Akadémiai Bizottságként emlegetjük, de működési területe kiterjed egész Romániára. Szakbizottságai, munkabizottságai, regionális bizottságai működnek Bukarestben, Temesváron, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon. Vezető testületünknek ezt kellett megszerveznie, kiépítenie. Közben az első mandátum idején értékelő elemzést készítettünk és jelentettünk meg a romániai magyar felsőoktatás helyzetéről és kilátásairól, a második mandátum idején összefoglalást készítettünk az erdélyi magyar kutatók 2002–2013 közötti eredményeiről (három kötetben jelent meg a múlt évben).
– Meséljen családjáról, hétköznapjairól, terveiről, díjairól!
– Ahogy telnek az évek, az ember élete egyre inkább leszűkül. Még akkor is így van ez, ha – sokféle munkám miatt – nekem viszonylag sokat kell utaznom. Ezek főként Kárpát-medencei és erdélyi utazások. Amikor itthon vagyok, szinte naponta bejárok a tanszékre, ott is megvannak a munkafeltételeim és ott vannak a kollégák. Gyermekeim már felnőttek, mind egészen kiváló emberek. Imre fiam van itthon, ő tanár itt az egyetemen, a többiek távol élnek (Áron fiam családjával a kaliforniai San Joséban, Veronka lányom családjával Tübingenben, Máté fiam doktori hallgatóként Münchenben). Hozzájuk ritkábban utazom, gyakrabban Budapestre és még gyakrabban otthonos erdélyi helyekre, a Székelyföldre is. Ami a díjakat, elismeréseket illeti: megtisztelő volt, hogy 1999–2003 közt Széchenyi professzori ösztöndíjas lehettem, és hogy ezzel járó kötelezettségként Szegeden is taníthattam. A Debreceni Egyetem díszdoktorává választott. Szűkebb szakmámtól kaptam a nyelvészekről elnevezett díjakat, érmeket, a Magyar Nyelvőr Díjat, szakmai-közéleti munkásságom elismerésének tekintem a Kemény Zsigmond- és a Bethlen Gábor-díjat. Az Akadémia Arany János-életműdíjjal tüntetett ki 2007-ben, a magyar állam a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével 2010-ben. Az itthoni elismerések ennél is fontosabbak: a Kriterion-koszorú (2002-ben, még Domokos Géza életében), szülőfalum díszpolgári címe 2007-ben.
– Mi van a fiókban, amit idén, életének 75. évében szeretne kiadni?
– Egyvalami tudható: a múlt évben megjelent az elmúlt tíz évben írt dolgozataimnak első kötete Történések a nyelvben a keleti végeken címmel. Ennek rövidesen megjelenik a 2. kötete is. Ez már nem meglepetés. Olyan is van, ami sokak számára talán meglepetés lesz, de annak a várható megjelenéséről is tudnak a szakmabeliek, a nagyobb nyilvánosság számára viszont nem szeretném beharangozni.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Czernák Ferenc verset mond
„Kötelesség a kérdőjelekre válaszolni”
„Nem mindenki tud verset mondani úgy, ahogy verset kell mondani. A nagy versmondók fontosnak tartották, hogy a vers úgy hangozzék el, ahogy a költő megálmodta, mintha maga a költő jelenne meg a színpadon. Az is fontos, hogy meglegyen a bennsőséges hangulat, ami kialakul a vers és a hallgató között”, mondta a csütörtök délutáni, a Jelen Ház nagytermében tartott versest bevezetőjeként Böszörményi Zoltán, maga is költő, aki nagyon sokszor hallotta saját verseit is mások előadásában.
A lippai Czernák Ferenc, a helybeli irodalmi kör elnöke nem költő, de igen nagy szeretettel, átéléssel adja elő, jó másfél évtizede, a magyar verseket. Sokszor hallhattuk már Aradi rendezvényeken, de más városokban, sőt magyarországi, „szépkorúaknak” rendezett versenyeken is fellépett, s nem egyszer díjjal tért haza. Lendületében fiatalos, bár ifjúnak már aligha nevezhető a 79 évével.
Tegnapelőtt délután így kezdte szereplését: „Úgy érzem, szemetekben apró kérdőjeleket látok, s kötelességem ezekre válaszolni”. A „ki vagyok én?” kérdésre mindjárt egy Arany János-verssel válaszolt. Aztán elmondta: a versmondással a mindenkit foglalkoztató kérdésekre kívánja ráirányítani a figyelmet. Ezek között szerepel a szülőföld (Petőfi, Tóth Árpád, Böszörményi Zoltán, Radnóti Miklós versei hangzottak el), a haza, a hon vagy hontalanság (Wass Albert, Radnóti), a történelmi múlt (ezúttal 1956, az idén kerek évforduló lévén, elszavalta aZsámbék népe c. költeményt), de a jó órás műsorban egyéb témák is felvetődtek – kiselőadás hangzott el, például a zászlókról, amit versillusztráció követett), elhangzott egy (szabadon előadott!) részlet Petőfi A hóhér kötele c. regényéből, sőt egy saját, Álarcok c. elbeszélés, amelynek tanulsága: sokan álarcot viselünk, s az első benyomás valakiről téves lehet.
A több más, fentebb nem említett darabot (például Anavi Ádám- és Heltai-verset) is tartalmazó, a szavaló sokrétű, sokirányú érdeklődését is bizonyító előadóest egy Sajó Sándor-verssel zárult, amelynek slusszpoénja: „Csendes ember lesz belőlem / de csak kint, a temetőben”. Addig azonban még egészen biztosan sokszor látjuk, halljuk Czernák Ferencet, az egykori magas rangú, nyugalmazott katonatisztet versekkel fellépni.
Különben megkérdeztem tőle: tulajdonképpen mióta szaval? Kiderült: 1999-ben, felesége halála után kezdett a költészettel foglalkozni, az első megtanult vers Vörösmarty A vén cigánya volt. Versmondói kibontakozásában nagy segítségére volt Maresch Béla színművész és Brauch Magda tanárnő, kedvenc költői Arany, Petőfi, Ady, Vörösmarty, József Attila, de a modern költőket is szereti, „persze megrostálva”.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Arany János-emlékév 2017
2017. március 2-án kezdődik Nagyszalontán az Arany János-emlékév, amely a költő születésének 200. évfordulója előtt tiszteleg – közölte a Magyar Tudományos Akadémia.
A magyar Országgyűlés és a Magyar Tudományos Akadémia 2017-et Arany János-emlékévé nyilvánította, amelynek fővédnöke Lovász László az MTA elnöke lett. Az MTA létrehozta az Arany János Emlékbizottságot, amelynek feladata a tudományos rendezvények megszervezése, a különböző megemlékezések figyelemmel kísérése és információinak közvetítése.
Szabadság (Kolozsvár)