Ma nem lehet azt a színházat játszani, amit ötven évvel ezelőtt
Milyen a kortárs dráma és milyen a modern rendezés? Mire figyeljen, mit gondoljon, hogyan viszonyuljon a mai néző egy olyan előadáshoz, amely eltér a „szokásostól”? Ezekre és az ezekhez hasonló kérdésekre is választ kaphat az, aki a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata által meghirdetett programban részt vesz.
Sokszor elhangzik az a mondat egy-egy színházi produkcióval kapcsolatban, hogy „ez túl modern, ezt nem értem”. Ezért, hogy érthető legyen, hogy a néző beletekinthessen a kortárs drámákba, a most születő előadásokba, felnőttképzést hirdetett a színház, amelyre szombat délután, illetve hétfőn várta a nézőket, az idős-, vagy a középgeneráció képviselőit főleg, akik szívesen emlegetik a „régi szép időket”, amikor még minden olyan „érthető volt”.
Szombat délelőtt a színház Underground termében tartotta a Tompa Miklós Társulat Jon Fosse: Szép című darabjának felújító próbáját Adi Iclanzean rendezésében. A produkciót a kisteremben játssza a társulat, a próbának viszont ez az alagsori terem adott helyet.
Gáspárik Attila színházigazgató elmondta, a színházi kezdeményezés célja, hogy a nézőt bevezesse a kortárs művészetekbe, azon belül a kortárs színházba.
Ettől nagyon meg szoktak ijedni, de ma nem lehet olyan előadásokat tartani, mint 20–30, vagy 50 évvel ezelőtt. Ötven évvel ezelőtt ugyanúgy nézett ki a színház Bukarestben, Bécsben, és Budapesten is, ma már egy városon belül nem ugyanolyan. Shakespeare-ről annak idején, amikor bemutatták a darabjait, mindenki tudta, mit gondol, ma már nem tudjuk, egyik vagy másik drámaíró mire gondolt, amikor megírta a darabját.
Jon Fosse szövege is eleve már úgy van megírva dramaturgiailag, hogy a nézőnek felvillant bizonyos gondolatokat, amelyeket aztán mindenki a saját tapasztalata, élménye szerint értelmez, vagy illeszt be a történetbe. Brechttel szólva, az előítéleteket a ruhatárban kell hagyni, mikor színházba megyünk – figyelmeztetett Gáspárik. Hiszen a szobor létezik, elkészült és ott áll, mindig ugyanúgy, a vers is, az irodalom is. A színház azonban mindig az éppen jelenlevő nézőnek jön létre.
Fosse szereplői zavartságba, bizonytalanságba, csendes kétségbeesésbe ragadt figurák. Túl sok ki nem mondott dolog, beteljesületlen remény, elszalasztott lehetőség halmozódott fel bennük, ami nem robban, hanem alattomosan felőrli őket. Életüknek azon kiábrándult pillanatában vannak, amikor úgy tűnik, a jövő már semmit nem kínál. Számukra a világ egyre szűkebb lesz, egyre kevesebb lehetőséggel. A távoli múlt az egyetlen hely, ami még az értelmes, örömteli élet illúzióját kelti – olvasható a darabról a színház közleményében.
Az előadás története ezeknek az embereknek a próbálkozásai köré szerveződik: a múlt újraélése által visszatérni egy olyan helyre, korba, ahol és amikor minden szép volt. Ez nem egy tudatos vagy felvállalt folyamat, csupán a megszűnni nem akaró rosszra adott erőltetett reakció. Törekvésük azonban erőtlen és tartalmatlan, nem vezet célra: amaz bizonyos „Szép illúzió” marad.
Gáspárik Attila azt is elmondta, azok a próbák, amelyre a közönséget is meghívták az Éjszaka a színházban elnevezésű rendezvényen, nagyon népszerűnek bizonyultak, az emberek kíváncsiak voltak, hogy hogyan próbálnak a színészek, mi a feladata a rendezőnek, hogyan születik meg az előadás. Remélhetőleg ez a kezdeményezés is ilyen sikeres lesz, hiszen a szombat délelőtti és hétfő délutáni események után folytatni kívánják a képzést. Antal Erika / Székelyhon.ro

Tíz év sikerei és kudarcai (Közéleti Fórum Tőkés Lászlóval)
A tíz évvel ezelőtti történéseket, az odáig vezető utat idézték fel szombaton az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közéleti fórumának vendégei, az akkori események főszereplői, az egybecsengő pozitív értékelés mellett néhányan szót ejtettek a későbbi hibákról, tévedésekről is.
A házigazda, az esemény kitalálója és életre hívója, Bálint József a 2007-et megelőző időszakról szólt, amikor sokan érezték úgy, az erdélyi magyar demokrácia nem teljesedhet ki az egypártrendszer miatt, az RMDSZ csak egyesek érdekeit képviseli, eltávolodott a megalakításakor kitűzött céloktól. Tíz esztendővel ezelőtt egyre többen vélték, hogy elérkezett a cselekvés ideje, és hat szervezet (EMNT, SZNT, Magyar Polgári Szövetség, Magyar Polgári Egyesület, Magyar Ifjúsági Tanács és Erdélyi Magyar Ifjak) jutott a felismerésre: egy közös, jó jelölttel van kitörési lehetőség az egypártrendszerből, és komoly kampány, erős verseny, példátlan választási részvétel után sikerült elérniük, hogy a függetlenként megméretkező Tőkés László képviselői mandátumot nyerjen az Európai Parlamentbe. Sándor Krisztina, aki 2007-ben a Tőkést támogató egyik szervezet, a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) elnöke volt, az események kronológiájára emlékeztetett, az év eleji huzavonára, amikor nyílt levelek, felkérések dacára sem volt hajlandó a Markó Béla vezette RMDSZ befutó helyet biztosítani Tőkésnek, így a hat szervezet elkezdte az aláírásgyűjtést, és március 13-ára összesítettek 138 ezer támogató kézjegyet. Az ezt követő tárgyalások sem vezettek eredményre, így szeptemberre megszületett a döntés: Tőkés függetlenként indul. Sándor Krisztina elemezte az akkor elindult folyamat pozitív és negatív hozadékait egyaránt. Eredményként értékelte, hogy sok, akkor feltűnt ifjúsági vezető később a nemzeti oldalon vállalt politikai szerepet, hogy mára van egy szervezett hálózatuk, intézményrendszerük (Demokrácia Központok), hogy sikerült befolyásolniuk a magyar nemzetpolitikát, nagyon sok javaslatuk, elképzelésük beépült abba. A negatívumok között említette a lemorzsolódás folyamatát, hogy sok értékes közéleti embert elveszítettek ez alatt a tíz év alatt, de ide sorolta a nemzeti oldalt szétforgácsoló belső vitákat, megbocsáthatatlan bűnnek nevezte, hogy nem sikerült kompromisszumot találni az MPP-ben, és ez annak széteséséhez, új párt létrehozásához vezetett. A negatívumok közé sorolta a megnövekedett közömbösséget, az illúzióvesztést: erdélyi magyar rendszerváltást akartak, az eredmény nem kielégítő – mondotta.
Tőke Ervin 2007-ben egyetemistaként kapcsolódott be a Tőkést támogató mozgalomba, akkor siker született, meg kell próbálniuk továbbra is abból építkezni – fogalmazta meg. Gazda Zoltán, aki aktív résztvevője volt a háromszéki aláírásgyűjtésnek, kampánynak, az SZNT nevében is szólt. Mint mondotta, visszaemlékezvén két szélsőség csap össze benne: a sikertörténet öröme, illetve az elkeseredettség, a düh. A 2007-es választás kiemelkedő eredményét követte a 2008-as önkormányzati választáson aratott győzelem, ám az akkor keletkezett jelentős felhajtóerő megszakadt, mert az MPP képtelen volt profi módon politizálni, a lejtmenet pedig folytatódott, amikor Tőkés 2009-ben vállalta, hogy RMDSZ-listán indul a következő EP-választáson. Véleménye szerint ez nagy hiba volt, amely beindította a lavinát, és jelentősen gyengítette a nemzetben gondolkodó politizálást. „Legyünk bölcsek, tanuljunk a múltból, s akkor talán lesz újabb lehetőség” – kívánta felszólalása végén. Szilágyi Zsolt – 2007-ben Tőkés kampányfőnöke volt, ma az EMNP elnöke – felszólalásában kiemelte a Tőkés körül létrejött példamutató összefogást, kifejtette, az általuk képviselt helyzetteremtő politizálás szembenállása a helyzetbe simuló politizálással ma is létezik. „Senki nem akar háborúskodást a többségi román nemzettel, békében akarunk velük élni, de ha harcolnunk kell jogainkért és az autonómiáért, akkor ezt a harcot meg kell vívni” – mondotta. Toró T. Tibor elmondta, 2007-ben első alkalommal kínáltak országosan alternatívát az erdélyi magyarságnak, nagyon szép győzelmet értek el, amelyet azonban számos hiba követett, de az a csoport, amely akkor Tőkés mellett volt, ma is mellette áll, a hat szervezet képviselőinek többsége jelenleg az EMNP-ben politizál. 2007-ben jó döntést hoztak, 2008-ban történelmi sikert értek el, az utána elkövetett hibákért kinek-kinek vállalnia kell a felelősséget. Méltatta Tőkés szerepét, mint fogalmazott: az ilyen személyiségek viszik előre a történelem kerekét.
Tőkés László felszólalásában Háromszék szerepét emelte ki a tíz évvel ezelőtti történésekben, mint fogalmazott: „itt volt az ellenzéki politizálás fellegvára és legerősebb bástyája”. Meglátása szerint a tíz esztendővel ezelőtti győzelem az autonómia, az önrendelkezés, a választás szabadsága miatt volt fontos. Tőkés számba vette az RMDSZ-ben lezajlott változásokat, amelyek a 2007-es történésekhez vezettek, a brassói kongresszustól, a neptuni áruláson át a Markó–Frunda-éráig, mindazt, amely megérlelte bennük, hogy az erdélyi magyar politikában és közéletben rendszerváltásra van szükség. Minden párt – RMDSZ, MPP, EMNP – létrehozásában szerepet vállalt, de ha egy autó rossz irányba tart vagy meghibásodik, és sem az irányváltását, sem a megjavítását nem lehet elérni, akkor le kell cserélni, nem szabad folytatni vele az utat a szakadék felé – magyarázta. Kitért a többször hibaként emlegetett 2009-es RMDSZ-listán indulására is, mint mondotta, nem volt a szövetség alárendeltje, nem tagadta meg elveit, a korábbi értékeket képviselte abban a helyzetben is. A jelenről szólva kifejtette: sajnos, ma is mindenre rátelepszik az egypártrendszer, ez például a pénzek elosztásában is tetten érhető, az RMDSZ a román állam által a magyarság számra kiutalt 5 millió eurót pártépítésre és a mellette állók támogatására használja. Pozitívnak nevezte, hogy a szövetség ma már nemcsak Bukarest felé irányul, hanem nyitott Budapest felé is, reméli, ez nem politikai opportunizmus csupán. Tőkés László pozitívan értékeli tíz évvel ezelőtti indulását és az azóta eltelt időszak eredményeit is, az MPP szerepéről lehet vitatkozni, ő sem látja rózsaszínben vagy fekete-fehérben a helyzetet, vannak érvei, ám az idő hiánya miatt ez a fórum nem alkalmas erre a vitára – vélekedett.
A teremből többen hozzászóltak, volt, aki a tíz évvel ezelőtti nagy pillanatot idézte fel, volt, aki Tőkést méltatta. Kovács István unitárius lelkész fogalmazta meg: van okunk ünnepelni, de tanulni kell a múlt hibáiból. Hangsúlyozta: ő hisz benne, ha kicsit késéssel is, ha vargabetűkkel, de vonatunk célt érhet, ehhez csak kitartás kell. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szigorúan ellenőrzött rendezvény (December 1. Sepsiszentgyörgyön)
Zavargások nélkül zajlott a román nemzeti ünnep tiszteletére szervezett sepsiszentgyörgyi rendezvény, a pénteki belvárosi eseményre azonban rányomta bélyegét az Új Jobboldal Párt (Noua Dreaptă) tagjainak, szimpatizánsainak jelenléte. A szélsőséges nacionalista alakulat érkezése okán igen fokozott rendfenntartói, illetve csendőri jelenlét jellemezte az ünneplést.
Péntek reggel a belvárosi ortodox katedrálisban egyházi ceremóniával kezdődött a megyeszékhelyi rendezvénysorozat, ezzel egy időben pedig sok rendőr és csendőr – egyenruhában és civilben – sorakozott fel a központban, különösen a Székely Mikó Kollégiumtól a katolikus templomig tartó szakaszon. Utóbbi szomszédságában még a parkolót is lezárták, ide várták ugyanis az Új Jobboldal képviselőit, szimpatizánsait. Bár napokkal korábban a közösségi médiában közzétett felhívásukra mintegy 1900-an jelezték, hogy Sepsiszentgyörgyön ünnepelnek, december elsején azonban tíz-tizenkét gépkocsit irányítottak a számukra kijelölt parkolóba, értesülésünk szerint kilenc megyéből – köztük Hunyad, Temes, Argeş, Maros, Konstanca és Bukarest – mintegy hetvenen, zömmel fiatalok érkeztek meg végül. Román nemzeti lobogók és pártzászlók alá sorakoztak fel, magukkal hoztak egy nagy méretű trikolórt is, amelyet kifeszítve vittek végig a város utcáin, menetük élén, hatalmas banneren azt hirdették: Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam. Rendfenntartók kíséretében érkeztek, s a rendezvény egész idején, illetve távozásuk pillanatáig figyelték és követték megnyilvánulásaikat a hatóságok, sokan filmezték és fényképezték őket. A Mihai Viteazul-szoborcsoport köré szervezett ünnepséget megelőző felvonulás a katedrálistól indult, az Új Jobboldalnak azonban csak percekkel később, a hivatalos menet után volt lehetősége elindulni, és mondhatni csendesen haladtak a Székely Mikó Kollégiumig, az iskola előtt azonban harsány bekiabálásaiktól lett hangos az utca. Románia nemzetállam!, Hargita és Kovászna román föld!, A román nyelv az egyedüli úr! – skandálták végig a belvároson az évekkel korábban is hangoztatott szlogeneket vezetőjük, Tudor Ionescu ügyvéd buzdítására. Közben hazafias dalokat énekeltek, s még mielőtt a központi rendezvény helyszínére értek volna, a Kónya Ádám Művelődési Háznál azt is kiabálták: Börtönt az autonómiáért! (Autonomie, puşcărie).
Kitartóan szitáló esőben a szoborcsoportnál pár száz ünneplő, köztük több kisgyermekes család fogadta a hivatalos menetet, a díszegyenruhában felsorakozó katonákat és rendfenntartókat, miközben az Új Jobboldal tagjait a tér könyvtár felőli részére kísérték. Az egyházi képviselők imáját és beszédét követően Sebastian Cucu kormánymegbízott szólt az ünneplőkhöz, majd felolvasta Mihai Tudose kormányfő üzenetét, és a védelmi tárca államtitkára, Kovászna megye korábbi prefektusa, Codrin Munteanu is köszöntötte az egybegyűlteket, az egyesülés centenáriuma kapcsán történelmi vonatkozású adatokat elevenítve fel beszédében. Az Új Jobboldal menetéhez tartozók csatlakoztak a koszorúzásokhoz, bekapcsolódtak az ünnepséget követő hórába, majd a hivatalosságok távozását követően kifeszítették nagy lobogójukat a Mihai Viteazul-szoborcsoport előtt és felsorakoztak köré, vezetőjükkel előtérben, hosszú percekig fényképezkedtek, és elénekelték a közismert dalt: Mi románok vagyunk, itt örökké urak (Noi suntem români, aici pe veci stăpâni). A felügyeletükkel megbízott csendőrök az Erzsébet parkon át vezették és kísérték őket vissza járműveikhez. A déli harangszóra kiürült a román nemzeti ünnep helyszíne.
Székelyekkel ünnepeltek volna
Pénteki látogatását megelőzően a párt közleményt juttatott el a médiának, amelynek címében arra utalnak, hogy december elsejét Sepsiszentgyörgyön a székelyekkel ünnepli az Új Jobboldal. Az Evenimentul zilei által közzétett dokumentum elején azonban a szélsőséges politikai alakulat a nemzeti ünnepet évente megelőző és azt beárnyékoló provokációkat teszi szóvá, egyebek mellett azt, hogy egy RMDSZ-képviselő Magyarország zászlóját szerette volna felhúzni Sepsiszentgyörgy központjában, illetve azt, hogy Antal Árpád polgármester és Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke éppen akkor tartózkodott Barcelonában, amikor a katalán függetlenségi népszavazás zajlott. Az Új Jobboldal úgy véli, az ilyesfajta cselekedetek révén „az a céljuk a szeparatistáknak, hogy feszültséget keltsenek a románok és székelyek között a legfontosabb nemzeti ünnepet megelőzően. Ezért az Új Jobboldal Párt arra buzdítja a Hargita és Kovászna megyei románokat, hogy mellőzzék a hasonló üres provokációkat. Ugyanezt tanácsoljuk a székelyeknek is, akik őseit századokon át sanyargatták a magyarok, akik az elmagyarosítás révén akarták felszámolni ezt az etnikumot” – írják. „A székelyek ősei jó viszonyban voltak Moldva és Havasalföld uralkodóival, több alkalommal szövetségesei voltak Ştefan cel Marénak, Petru Rareşnek vagy Mihai Viteazulnak. A székelyeket – akik már nem is tudják, kicsodák valójában, kik nyomták el a történelem során, ahogyan azt sem, kik tettek jót velük – arra emlékeztetjük: nem a románok ölték meg a székely Dózsa Györgyöt, aki Erdély felszabadító lázadást vezetett a magyar iga alól. Nem a románok kínozták meg barbár módra és végezték ki tüzes trónra ültetve! Nem a románok nemzetlenítettek el, ahogyan nemzeti identitásotokat, nyelveteket és ábécéteket sem a románok lopták el! Nem a románok magyarosítottak el!” – olvasható az Új Jobboldal Párt közleményében, amely felhívással zárul: „Gyertek hát december 1-jén Sepsiszentgyörgyre Mihai Viteazul uralkodó – aki mellett őseitek Călugăreni-nél és Sellemberknél harcoltak – szobrához! Gyertek, örvendjünk együtt Erdélynek a román anyaországgal való egyesülése 99. évfordulóján!” Demeter Virág Katalin / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Katonai parádé Bukarestben
Mintegy 3500 katona, 350 csapatszállító és harci jármű, 50 katonai repülő és helikopter részvételével rendeztek pénteken minden korábbinál nagyobb szabású katonai parádét Bukarestben Románia nemzeti ünnepe alkalmából.
A rendezvényen Bulgária, Nagy-Britannia, Kanada, Franciaország, Németország, Görögország, Olaszország, a Moldovai Köztársaság, Lengyelország, Portugália, Szlovákia, az Egyesült Államok, Törökország és Ukrajna díszegységeinek mintegy háromszáz katonája is felvonult a nemrég felújított bukaresti Diadalív alatt. Az emlékműnél, illetve az ahhoz vezető sugárút mentén többezres közönség sereglett össze, nem csak a fővárosból: a kormány vezető erejét képező Szociáldemokrata Párt például többtucatnyi autóbusszal szállíttatta a bukaresti ünnepségre vidéki szervezeteinek tagjait. A díszemelvény idén is feszültséget tükrözött: miután tavaly Klaus Iohannis államfő meg sem hívta őket, idén az elnöki meghívást elutasítva maradt távol a tribüntől a szociálliberális kormánykoalíció két pártelnöke, Liviu Dragnea képviselőházi és Călin Popescu-Tăriceanu szenátusi elnök. Elfogadta viszont a meghívást és Iohannis oldalán nézte végig a katonai parádét Mihai Tudose szociáldemokrata miniszterelnök, aki az utóbbi időben több jelét adta annak, hogy nem mindenben ért egyet pártja elnökével. A román nemzeti ünnepre az ellenzéki szervezetek is mozgósították szimpatizánsaikat: A korrupció öl nevű Facebook-csoport, az idei kormányellenes megmozdulások egyik szervezője például a nemzeti ünnep estéjére is a kormány székháza elé szólította híveit, hogy az SZDP és az igazságszolgáltatás átszervezése ellen tüntessenek. maszol.ro

Maximális erőbevetéssel (Színházi tükör)
Kolcsár József 2003-ban diplomázott a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetem színész szakán, és ugyanabban az évben a Tamási Áron Színházhoz szerződött. Színészi munkája mellett több évig dolgozott improvizációtanárként, színjátszó csoportok vezetőjeként, rádiós szerkesztőként, különböző rendezvények műsorvezetőjeként. 2010 óta rendez hivatásos társulatoknál, 2011 óta művészeti vezetője, 2013-tól igazgatója a kézdivásárhelyi Városi Színháznak.
– Miért lettél színész?
– Már gyermekkoromban volt bennem egy „egészséges exhibicionizmus”, emlékszem, egyszer az óvodában egy improvizált színpadon ugrókötelezés közben énekeltem a Na-na-nagyfiú című slágert, és piros pontot kaptam érte, mert az egész óvoda ülve hallgatta a műsort... Később is mindig a művészetek közelében tevékenykedtem, már amilyen művészi élet zajlott Körtvélyfáján, abban a Marosvásárhely melletti faluban, ahol felnőttem. Tagja voltam a színjátszó csoportnak, néptánccsoportnak, cserkészcsapatnak, ifjúsági szervezetnek, részt vettem minden fontosabb eseményen. A helyzet úgy hozta, hogy sofőr-autószerelő szaklíceumot végeztem, de nem sikerült az érettségim, ezért pincérként dolgoztam. Akkor döntöttem el, hogy felvételizek egyszer a színire, s ha sikerül, színész leszek, ha pedig nem sikerül, valami más szakmát választok. Sikerült.
– Hogy kerültél a sepsiszentgyörgyi színházhoz?
– Az egyetemi évek alatt sok bepótolnivalóm volt, mert a líceumban, ahová jártam, alig tanultunk irodalmat, színházba se jártunk. Végül is, úgy érzem, sikerült felzárkóznom a társaim mellé. Negyedéven Andrea Vulpe Sirályt rendezett a végzősöknek, amiben én Samrajevet játszottam. Bocsárdi megnézte az egyik előadást, és utána meghívott bennünket Szentgyörgyre Kicsid Gizellával együtt. Négy másik erdélyi színházhoz is hívtak, de én Szentgyörgyöt választottam, mert az akkori legnagyobb színházi élményeim mind ehhez a társulathoz kötődtek. Akkor láttam A csodát, a Rómeó és Júliát, a Vérnászt… Persze, hogy igent mondtam Bocsárdinak.
– Hogyan lettél a Városi Színház igazgatója?
– A színészi munkám mellett rendezői mesterit végeztem Marosvásárhelyen, amikor felhívták Bocsárdit Kézdivásárhelyől, hogy ajánljon valakit, aki irányítani tudná az akkor újjáalapított Macskakő színjátszó csoportot, Bocsárdi pedig engem ajánlott. Kis időre rá, hogy elkezdtem itt dolgozni, megalakult a Városi Színház, én pedig belekerültem az Ábel című első produkcióba a diákjaimmal együtt, így már a legelső pillanattól betekintést nyertem a színház működésébe, amelynek élén két igazgatóváltás is történt a következő másfél év alatt. Egyszer csak felhívott az akkori polgármester, hogy újra meghirdették az intézményvezetői állást, s szeretnék, ha én is részt vennék a versenyvizsgán. Kértem vagy két nap gondolkodási időt, mialatt beszéltem Bocsárdival és Nemes Leventével, és végül részt vettem a vizsgán.
– Mikortól számítod magad rendezőnek?
– Egy évre rá, hogy elkezdtem a rendezői mesterit, az Égtájak Iroda meghívott Budapestre, hogy rendezzem meg az évadkezdő nagy happeningjét a Vígszínházban. Ez volt életem első olyan rendezése, ahol profi színészekkel dolgozhattam, és nagyon jól sikerült, így eldöntöttem, hogy én is rendezni fogok, mint a többi igazgató... Ezt viccből mondom, de az tény, hogy az első hagyományos értelemben vett színdarabot itt rendeztem Kézdin. Elsősorban színésznek tartom magam, aki csak azért kacérkodik a rendezéssel, mert jó visszajelzéseket szokott kapni ezen a téren.
– És ezenkívül rádiózás, zenélés, Tein teátrum, műsorvezetés… Hogy fér bele ennyi minden az életedbe?
– Valahogy megtalálnak ezek a munkák... Nem szeretném, ha nagyképűnek hangzana, de alapjában véve showman vagyok. Nem azért, mert színész vagyok, és nem azért vagyok színész, mert showman vagyok. Egyformán tudom „produkálni magam” a magánéletben és a különböző haknikon, talán ezért találnak meg ezek a felkérések. Pörög az életem, örömmel veszek részt mindenben. Ez nem jelenti azt, hogy soha nem tévedek, vagy nem bánok meg dolgokat, de amikor élesben megy az élet, az ember nem mindig tud helyesen mérlegelni. Örülök, hogy nemcsak a színház része az életemnek, egy amatőr színjátszó kör vezetése, egy olvasótábor megszervezése, rádióműsor elkészítése, a városnapok, Székely Vágta vagy egy Rotary-bál levezetése, bár néha fárasztó, fel is tudja tölteni az embert. És mindennél fontosabb számomra, hogy háromgyerekes családapa vagyok, ezt a feladatkört is hittel, örömmel látom el. Így teljes az életem.
– Melyik munkádat szereted a legjobban?
– Általában azt, amit éppen csinálok. Úgy gondolom, hogy azért talál rám ennyi minden, mert semmit nem veszek félvállról, igyekszem maximális erőbevetéssel végezni mindent, amit elvállalok. Még azt is, amiről tudom, hogy kevésbé fontos számomra, vagy jelentéktelen a művészi értéke... Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hogyan éli mindennapjait ma a marosvásárhelyi magyarság?
Marosvásárhely volt Románia egyetlen olyan városa, ahol a Ceaușescu-diktatúra megdöntése után halottakkal végződő utcai harcokba torkollt a románok és magyarok közötti konfliktus. Arra kerestük a választ, hogyan látják ma a marosvásárhelyiek, miként él egymás mellett a két etnikum. Szociológust, újságírót, román és magyar nemzetiségű fiatalokat kérdeztünk arról, szerintük párhuzamos „társadalmakban” élik-e mindennapjaikat a marosvásárhelyi románok és magyarok.
A huszadik század második felében jelentős tömegek költöztek be a városba, a „szocialista nagyvárossá” vált Marosvásárhelyen a románok és magyarok arányának változásával mindennapi kapcsolataik is megváltoztak. Ma a két etnikum munkahelyeiken, különböző intézményekben és a vegyes házasságok elterjedésével a családokban is egyre erőteljesebben találkozik.
Gagyi József, marosvásárhelyi szociológus, tanár: Több az, ami elválaszt. Az etnicizált város című írásában kifejti, nemcsak a hatalmi szférában, hanem a mindennapi kapcsolatokban is erős az etnikus különbségek mentén alakuló társadalmi tagolódás. Azt is mondhatnám: két város él egymás mellett, igen szoros kapcsolatokat és igen karakteres, jól megragadható elhatárolódásokat építve nap mint nap; két olyan társadalom, amelynek talán legfontosabb meghatározója, hogy a másikhoz viszonyítva építi identitását – írja a szociológus 1999-ben készült tanulmányában, amely 2007-ben jelent meg.
Gagyi József lapunk megkeresésére kifejtette, a mai Marosvásárhelyen nem beszélhetünk teljes párhuzamosságról a két etnikum között olyan formában, ahogy például az Amerikai Egyesült Államokban élő kínaiak, olaszok élnek, akiknek külön intézményeik vannak.
„A kínai, az olasz és ír negyedekben az a közös, hogy mindegyik használja az angolt, és ezzel kapcsolódnak egymáshoz. Vásárhelyen vannak olyan részek, ahol csak az egyik nyelvet vagy csak a másik nyelvet használják, ebből a szempontból tehát Vásárhely a legkevertebb a környéken, a nyelvhasználatban nem lehet ezt elkülöníteni. De a legősibb intézmények egyike a rokonság, és amennyiben vegyes házasságok vannak, és a gyerekek vegyes környezetben nőnek fel, megint nem lehet elkülönülésről beszélni. Arról lehet beszélni, hogy valamikor az én gyerekkoromban volt egy 75–25 százalékos magyar-román arány, és ez nagyon gyorsan megváltozott. 1992-ben még enyhe magyar többség volt, de a korfákból lehetett látni, hogy az idősebbek között több a magyar, a gyereket vállaló fiatalok körében, a produktív korszakban lévőknél viszont a románság volt többségben. Az átbillenés világos volt, politikai, gazdasági intézményekben román többség lett, az átalakulást lehet így dokumentálni. Ha pedig ebben az egyik nem tud megfelelőképpen érvényesülni, akkor megfosztottságként, szegregációként élheti meg az átalakulást” – fejtette ki a Vásárhelyi Hírlapnak Gagyi József.
Hozzátette, figyelembe kell venni, hogy mit mondanak és mit érzékelnek az emberek, mert ezek legalább annyira befolyásolják az ember viselkedését, mint a számok és tények.
„Én még jártam olyan iskolába Marosvásárhelyen, ahol csak magyar osztályok voltak, 1962-ben a tízes iskolában harmadikos voltam, amikor bekerültek román osztályok, az én generációm még erre emlékszik, és tudja, hogy milyen volt a másik. Valószínű léteznek párhuzamosságok, első sorban rokoni szinteken. Egy olyan negyedben nőttem fel Vásárhelyen a Postaréten, ahova hatvanban költöztünk, és 1968-ban kezdték építeni a Tudor negyedet, nyolc éven keresztül a város szélén laktam, olyan környezetben, ami teljesen magyar volt. Jelen pillanatban az én generációm közül egy vagy kettő él abban a negyedben ma. Lehet ezt a kérdést egy adott időpontra bontva nézni, vagy a vándorló időkben a változásokat megnézni, és biztos, hogy a párhuzamosságok aránya és érzékelése, és ebben a megfosztottságoknak, az előnyöknek vagy hátrányoknak az érzékelése is változik” – tette hozzá a szakember.
Imre Zoltán sapientiás diákként éli mindennapjait Marosvásárhelyen, és mint lapunknak megfogalmazta, úgy érzi, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemen megvan az a magyar közösség, amely elszigetelődik a román közösségtől. Nagyon kevés román barátom van, de akad. A Sapientián mindenki magyar, itt megvan egy közösség, amely elszigetelődik a román közösségtől. Nem járok román rendezvényekre, de jelenleg a Maros Megyei Tanácsnál gyakorlatozom az elnöki kabinetben, sajtóközleményekkel, beszédírással foglalkozom, ott viszont nem érzem a különbséget, nincs elszigetelődés – fejtette ki a sapientiás hallgató. Camelia Valentina, marosvásárhelyi román nemzetiségű fiatal lány megkeresésünkre szintén megfogalmazta gondolatait a város etnikai párhuzamosságáról. „Mindkét etnikumnak megvannak a sajátos rendezvényei Marosvásárhelyen, de mindenki részt vesz ezeken. A problémák akkor érzékelhetők, amikor a nyelvi akadályok merülnek fel, de a másik közösség iránti tiszteletből át lehet lépni ezeken az akadályokon. A két közösségnek vannak közös pontjai is, amelyek Maros megyeiként határoznak meg bennünket, ezáltal tud többféle kultúra együtt élni és fejlődni ugyanabban a közösségben” – fejtette ki gondolatait a marosvásárhelyi lány. Marius Libeg, a Punctul hetilap vezetője azonban határozottan állítja, Marosvásárhelyen a román és a magyar közösség párhuzamosan él egymás mellett.
Főként gazdasági szempontok mentén érintkeznek, de ez egy felszínes találkozás – fejtette ki lapunknak az újságíró. „Felsorolhatom azt a három román dalt, amelyik elhangzik egy-egy magyar esküvőn, és fordítva is. Nem ismerik egymás kultúráját, »szervusz, szomszéd«-szintjén isznak, nevetnek együtt, de ez megáll egy felszínes szinten. Így volt a kommunista időkben is, amikor az egyszerű emberek jól egyeztek egymással, de pont amiatt történhettek meg a márciusi események kilencvenben, mert az egyszerű emberek közti kapcsolatok nem voltak kulturálisan is összeforrva. Mások robbantották ki, nem az egyszerű ember, akik ha kulturálisan is ismerték volna a másikat, nem történhettek volna meg a márciusi események” – fejtette ki a marosvásárhelyi újságíró, aki maga is vegyes házasságban született, és felesége is magyar nemzetiségű.
Úgy véli, a transzilvanizumus lenne az a közös kultúra, amelyet mindkét etnikum el tudna fogadni Marosvásárhelyen, és sajátjának tudna érezni.
Ezt határoznák meg első számú identitásként a marosvásárhelyiek, csak ezután a nemzetiséget, majd az európaiságot. A mostani politikum nem tudná azt elérni, hogy ne létezzenek Marosvásárhelyen párhuzamos kultúrák. Egy közös román-magyar erdélyi párt fog kialakulni, amelynek közös pontja az erdélyiség lenne, és a közös célok megtalálása lenne a legfontosabb, főként az, hogy megtalálják ezt az erdélyi identitást – véli Marius Libeg, aki szerint több, jelenleg is létező mozgalom fog beleolvadni ebbe a pártba.
Gagyi József szociológus szerint a népesség alakulásának, vándorlásának folyamatait a történész másként látja, az ember, aki a saját utcájából nézi mindezt, pedig szintén másként látja.
„A Tismăneanu-jelentésben, amit Băsescu rendelt 2006-ban, a statisztikák szerint a nyolcvanas években érte el a falusi-városi lakosság aránya az ötven-ötven százalékot Romániában. A zsidóság az ötvenes évek végéig szinte tejesen elment, a németek ’70-es, ’80-as években, a magyarság is a kilencvenes években vándorolt ki, de már korábban elkezdődött kivándorlásuk. Most csupán néhány székelyföldi kisváros magyar, az utolsó magyar nagyváros Marosvásárhely volt. Úgy lehet az elmúlt száz évet elképzelni, mint ennek a folyamatnak a feltartóztathatatlan előrehaladását. A jelentésben az van benne, hogy a korszakok (Ceușescu-korszak, Dej-korszak vagy a két világháború) között nincs különbség, mert a román nemzetállam szempontjából alapvető, hogy a városok milyen népességgel, milyen dominanciával rendelkeznek” – mondta lapunknak Gagyi József szociológus, aki fennebb említett tanulmányának következtetéseként megfogalmazta, a marosvásárhelyi magyarok közössége határait ma élesebben vonja meg, mint a mélypontot jelentő nyolcvanas években.
„Nincsenek már nagyobb, csak-magyar városrészek, a városban az etnikumok térbelileg nem különülnek el egymástól annyira, mint ötven vagy negyven évvel ezelőtt. A marosvásárhelyi magyarság saját, helyi és központi politikai képviselettel, és jelentős helyi politikai hatalommal rendelkezik. Éppen a politika és jelentős mértékben a kiépülő, fennmaradni és terjeszkedni képes gazdaság révén integrálódik a mai romániai valóságba” – írja a szociológus. Hajnal Csilla / Székelyhon.ro

Élő Székelyföld-díjak másodszor
Az Élő Székelyföld Egyesület és a tevékenységét támogató munkacsoport által alapított elismerést ebben az évben két kategóriában ítélték oda. Az ünnepélyes díjátadót december 12-én, kedden 17 órától kezdődően tartják a Székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében.
A második alkalommal sorra kerülő díjátadón két, vidéken élő, munkájával a falu és az ott élő közösség gazdasági, kulturális és szellemi gyarapodását szolgáló személy veheti át az elismerést.
– A támogatókkal és az állandó munkatársakkal történt egyeztetés alapján emléklappal, plakettel és szerény pénzösszeggel ismerünk el olyan tevékenységeket, amelyek során kimagasló és tartós eredmények születtek Székelyföldön. Ez alkalommal elsősorban vidéki és közösségi hatással bíró gazdasági, művészeti vagy kulturális tevékenységet jutalmazunk két kategóriában.
Egyik díj életműért jár, a másik pedig egy pályája kezdetén járó fiatalnak, aki vállalta, hogy falusi környezetben gyakorolja szakmáját, s akinek tevékenységét értékeli a közösség, amelyben él, illetve amelyért dolgozik – mondta el lapunknak Simó Márton, az Élő Székelyföld Munkacsoport vezetője, mentora, lapunk munkatársa.
Az elismerésre érdemes személyeket idén is a beérkezett javaslatok alapján választották ki. Életműdíjban részesül a december 12-i, a Művelődési Házban tartott ünnepélyes átadón Szávai Márton énlaki nyugalmazott tanító. A pedagógusra azért esett a választás, mert, fogalmazott Simó, „a Pro Énlaka Alapítvány képviselőjeként egyike egy akadémiai szintű konferenciasorozat létrehozóinak, aktív pedagógusként több évtizeden át lámpása volt a falunak, természetes kötelességeként végezte a közösségszervező és -megtartó munkát, illetve mindmáig fontos szerepet vállalt olyan tevékenységekben, amelyek messze túllépik a falu határait. Az őshonos gyümölcsfajták megőrzése és szaporítása terén pedig ugyancsak korszakalkotó a munkássága.”
Pályakezdő kategóriában a Homoródszentmárton községben élő és dolgozó fiatal agrármérnököt, Bancsi-Rigó Istvánt díjazzák, mindenekelőtt azért, mert ifjú szakemberként a vidéki létformát választotta, és kiváló gazdálkodóként mutat példát szűkebb és tágabb környezetének egyaránt.
– Egy különleges szakterületet, a zöldségtermesztést választotta, amelyet hagyományos körülmények között folytat. Munkájához tartozik a vásárlókkal fenntartott állandó kapcsolat is, hiszen a székelyudvarhelyi piacon személyesen értékesíti terményeit – indokolta Bancsi-Rigó kitüntetését Simó.
Az Élő Székelyföld-díjat első alkalommal, 2016 decemberében a székelyudvarhelyi, akkor 80 éves Bálint Mózes nyugalmazott művezető kapta. Lázár Emese / Hargita Népe (Csíkszereda)

Szobrot állítottak a névadónak
Születésének 90. évfordulóján, az intézmény udvarán leplezték le a gyergyószentmiklósi múzeum névadója, Tarisznyás Márton mellszobrát. A múlt szerdai ünnepi eseményen a múzeum korábbi igazgatói is jelen voltak, a szoboravatót követően pedig néprajzi konferenciára és kiadványbemutatóra várták az érdeklődőket.
A gyergyószentmiklósi múzeum két korábbi igazgatója, Lukács Mária és Kovács Domokos leplezte le Tarisznyás Márton mellszobrát, amely Varga Gábor a dombóvári képzőművész munkáját dicséri, adományozója pedig a gyergyószentmiklósi születésű, szintén Dombóváron élő Nagy Miklós.
Csergő Tibor jelenlegi múzeumigazgató kiemelte, nem ez Varga Gábor első alkotása, amelyet Gyergyószentmiklóson láthatunk, hisz a Virág negyedben lévő Orbán Balázs-mellszobor, valamint a Salamon Ernő Gimnázium homlokzatán található angyalos címer is az ő munkája. Az intézményvezető hosszasan méltatta a múzeum névadóját, mindeközben pedig a két korábbi igazgató munkájának jelentőségét emelte ki. Rámutatott, Kovács Domokos és Tarisznyás Márton annak idején kollégaként dolgoztak, később pedig Lukács Máriának köszönhette a múzeum, hogy visszakapta önállóságát, és felvette Tarisznyás nevét.
– Tarisznyás elsősorban a legjobb tudományos kutatója volt a vidéknek, és neki köszönhető, hogy a második világháború utáni időszakban Gyergyó értékeit bekapcsolta az erdélyi és az ország tudományos körforgásába – fogalmazott méltatásában Csergő Tibor, megjegyezve, Tarisznyás úttörőnek számított, azonban nem volt könnyű akkoriban tudósembernek lenni és kutatómunkát végezni Gyergyószentmiklóson, hiszen hiányzott az értelmiségi réteg, „gyakorlatilag Tarisznyásig a gyergyói ember nem látott tudóst”. Hozzátette, ennek ellenére nagyszerű munkát végzett, amit többek között az is bizonyít, hogy annak idején ő leltározta fel a város műemlékeit, a lista azóta pedig alig változott. A szoboravató végén az igazgató megjegyezte, remélik, hogy előbb-utóbb valamelyik gyergyószentmiklósi közteret ékesítheti az alkotás.
A szobor leleplezését követően – a Tarisznyás Márton Múzeum és a Kriza János Néprajzi Társaság szervezésében – kétnapos néprajzi konferenciát nyitottak meg, ahol az itthoni szakemberek mellett Erdély különböző településeiről és Budapestről érkezett kutatók tartottak több témakörben előadásokat.
A megyei önkormányzat által támogatott konferencián a múzeum legújabb kiadványát is bemutatták: a Gyergyói viseletek a Tarisznyás Márton Múzeum gyűjteményében című kiadványt Borsos Gyöngyi, Szőcs Levente, valamint Abrudbányai-Győri Tamás néprajzkutatók állították össze, megjelenése pedig a Bethlen Gábor Alap és a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával valósulhatott meg. Kertész László / Hargita Népe (Csíkszereda)

A kisebbségek lehetnek az európai régiók hajtómotorjai
FUEN-konferencia a Régiók Bizottságánál
Az európai régiók kisebbségi vonatkozásait és a regionalizmus kisebbségi érdekérvényesítésben betöltött szerepét tárgyalta, illetve a kisebbségi régiók közti együttműködés bátorítását célozta a FUEN csütörtökön és pénteken Brüsszelben lezajlott, Mélyen a régióba gyökerezve című konferenciája.
A rendezvényen, amelynek a Régiók Bizottsága volt a házigazdája, közel harminc európai kisebbségvédelmi szakember, politikus és döntéshozó szólalt fel – többek között Vincze Loránt FUEN-elnök, Borboly Csaba, a Régiók Bizottságának tagja, illetve Sógor Csaba és Winkler Gyula RMDSZ-es EP-képviselő.
„Úgy gondolom, mi, Székelyföldön élő magyarok érték vagyunk Románia számára, egy olyan érték, amelyre vigyázniuk kell, mint minden más nemzeti kincsre” – mondta Borboly Csaba a Hozzáadott érték – a kisebbségi közösségek hozzájárulása a társadalmi és gazdasági fejlődéshez az Európai Unióban panelbeszélgetésen. A Hargita Megyei Tanács elnöke az eltérő identitást mint vonzerőt emelte ki: Székelyföld, ahol a romániai magyar kisebbség többséget képez, Románia egyik vonzereje, így a kisebbségi jogok, az identitásvédelem számos olyan intézkedést kell hogy jelentsen, amely a fiatalok itthon boldogulását segíti, vagy hazatérését ösztönzi, mert az identitásvédelem egyik legfontosabb pillére a szülőföldön maradás. Székelyföld egyik gazdasági motorja a turizmus lehet. Ugyanakkor a turizmus az a gazdasági ágazat, amely a többség–kisebbség közötti toleranciának a példája: a Székelyföldre látogató turisták 85 százaléka belföldi, román ajkú, ami biztató a többség és kisebbség közti bizalomépítésben. A megyeelnök hangsúlyozta, ez így önmagában nem elég, szükség van a gazdaságélénkítő intézkedéseken túl sok más, kultúrát, szociális és egészségügyi ellátást, oktatást, ifjúságot célzó intézkedésre, amely részben kompenzálni tudja a hazai és a nyugat-európai bérek közötti különbséget, és a fiatalokat arra készteti, hogy szülőföldjükön, alkotóképességük és tudásuk hasznosításával teremtsék meg a jövendőbeli családjuk alapjait, és ne a nyugati országokban.
A panelben Mikel Irujo Amezaga a baszk nyelvet és a közösségi vállalkozásokat nevezte meg Navarra spanyolországi régió sikerének kulcsaként, Jens A. Christiansen a német–dán határrégióban működő sikerprogramokat ismertette, amelyekben kulcsszerepe van a kisebbségeknek, Davide Zaffi pedig kifejtette: Dél-Tirolban az anyanyelvet nem egy megőrzendő értékként kezelik, hanem mindennek az alapjaként: nincs olyan területe az életnek, ahol a nyelvi szempontokat ne kellene figyelembe venni – fogalmazott.
Magyar Anna, a Csongrád megyei önkormányzat alelnöke kifejtette: a kisebbségek Európa-szerte hozzájárulnak régióikban a kultúrához, az épített örökség megőrzéséhez, a turizmus hajtómotorjai lehetnek. Sajnos gyakran előfordul, hogy bár a helyi és regionális döntéshozók támogatják a térség fejlődését szolgáló kisebbségi törekvéseket, országos szintről megakadályozzák azokat – hívta fel a figyelmet Magyar Anna, Kovászna megyét hozva fel példának, ahol a regionális vezetők nem rendelkeznek elegendő politikai erővel, illetve az országos költségvetés nem biztosít forrásokat a többnyelvűség gyakorlatba ültetésére.
A kisebbségi és kisebbségbarát régiók panelvitája Sógor Csaba bevezetőjével indult. Az RMDSZ-es európai parlamenti képviselő elmondta, az őshonos nemzeti kisebbségi közösségek megmaradásának, megerősödésének és gyarapodásának feltétele a többséggel való megegyezés, amihez párbeszéd szükséges. „Jogi és intézményes garanciák nélkül nem létezik tartósan békés együttélés a többség és kisebbség között, ezeket viszont csak a párbeszéd útján lehet kialakítani” – mondta. Hozzátette: sajnos nem minden európai országban történt meg a megegyezés.
Sógor Csaba szerint elfogadhatatlan a párbeszéd teljes elutasítása és a problémák szőnyeg alá söprése: „ezt teszik például a román állam intézményei, akik nem vesznek tudomást a magyarok párbeszédre való felhívásáról, miközben azt mondják itt az Európai Parlamentben is, hogy megnyugtatóan rendezték a nemzeti kisebbségek kérdését.” Sógor Csaba úgy vélekedett, azért fontos a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés, mert éppen arról szól, azt próbálja elérni, hogy ott, ahol nem sikerült párbeszédet kialakítani, az európai intézmények – az Európai Bizottság és az Európai Parlament – lépjenek közbe és tűzzék napirendre a kisebbségi kérdést.
„Meg vagyok győződve arról, hogy a kisebbségi polgári kezdeményezés aláírásgyűjtési kampánya sikerrel fog járni, és az Európai Unióban élő nemzeti és nyelvi kisebbségek határidőre összegyűjtik azt az egymillió aláírást, amellyel nyomatékosítják elvárásukat, hogy az EU ránk, kisebbségi tagjaira is odafigyeljen” – hangsúlyozta Winkler Gyula a konferencián. Az EP-képviselő hozzátette: elvárják, hogy az Európai Bizottság valósítsa meg a Minority SafePack szövegében leírt kezdeményezéseket, létrehozva ezáltal a nemzeti kisebbségekről szóló keretszabályozást.
„A FUEN kulcsszerepet játszik ebben a folyamatban, hiszen az az ernyőszervezet, amely összefogja az Európában élő nemzeti és nyelvi kisebbségeket, ezért az MSPI sikerre vitele után arra kell törekednünk, hogy az Európai Parlament és általában az uniós intézmények ismerjék el a FUEN hivatalos konzultatív szerepkörét kisebbségi kérdéseket illetően. Az Európai Bizottságtól azt is elvárjuk, hogy olyan uniós finanszírozási programokat dolgozzon ki, amelyek a kultúra, oktatás, nyelvhasználat és a helyi fejlesztések területén támogatják a kisebbségi közösségeket, hogy megőrizhessék identitásukat, és kiszámítható jövőt építhessenek szülőföldjükön a következő nemzedékek számára is. Nagyon hasznos lenne egy olyan támogatási program, amely abban segítené a FUEN-t és a kisebbségi szervezeteket, hogy nyelvi és kisebbségi központok hálózatát építsék ki és működtessék azokban a régiókban, ahol erre igény van” – javasolta Winkler Gyula. Az EP-képviselő előadásában arról is beszélt, hogy milyen lehetőségek vannak a határokon átívelő együttműködésekben a kisebbségek számára.
A rendezvényt a Régiók Bizottsága elnökének, Karl-Heinz Lambertznek a beszéde zárta. A belgiumi német nyelvű közösségbe tartozó politikus, aki a Minority SafePack polgári kezdeményező bizottságának is tagja, nem rejtette véka alá, hogy problémái adódtak abból, hogy a FUEN konferenciája a Régiók Bizottságánál zajlik: elmondása szerint két nemzeti küldöttség is magyarázatot kért tőle emiatt. A testület elnöke elmondta: nem zárkózhatnak el a kényes kérdések megvitatásától, a FUEN pedig mindig hiteles partnernek számított, amely képes párbeszédet kezdeményezni. Lambertz azt az ötletet is felvetette, hogy a Régiók Bizottságán belül a kisebbségi tagok alakítsanak egy interregionális munkacsoportot, ugyanakkor a Minority SafePack fontosságát is hangsúlyozta. (Hírlevél) Népújság (Marosvásárhely)

Interpellált Császár Károly szenátor
„Többen megkerestek azzal a problémával, hogy a medvék rendszeres látogatókká váltak Maros megye kisebb városaiban: Erdőszentgyörgyön, Nyárádszeredában, Szovátán, illetve több községben is. Napi szinten tűnnek fel nem csak a települések mellékutcáin, de a főutakon, parkokban egyaránt. A helyzet tarthatatlanná vált, hiszen a lakosok sötétedés után nem mernek kimozdulni házaikból, nem merik felnőttkíséret nélkül iskolába engedni gyermekeiket, indulás előtt mindig ellenőrzi kénytelenek, kószál-e medve az utakon. A Küküllők és a nyárádmenti települések panaszait múlt hétfőn interpelláció formájában tolmácsoltam Graţiela Gavrilescu környezetvédelmi miniszternek, illetve gyors megoldást kértem a medveproblémákra” – nyilatkozta Császár Károly Maros megyei szenátor interpellációja után.
Az RMDSZ politikusa szerint elfogadhatatlan, hogy a jelenlegi törvénykezés az emberi életek elé helyezi az állatok életét. Emlékeztetett, bár a környezetvédelmi minisztérium júliusban engedélyezte 140 veszélyesnek minősített medve kilövését, ez mindmáig alig néhány egyed esetében valósult meg, az érintett települések lakói továbbra is állandó veszélyben élnek.
Császár Károly interpellációjában felhívta a figyelmet arra, hogy a védett fajokról rendelkező uniós irányelv, amely a barnamedvékre is kiterjed, megfelelő védelmet biztosít az embereknek, rendkívüli helyzetekben engedélyezi a veszélyes állatok befogását és kilövését. „Márpedig Romániában kétséget kizáróan rendkívüli állapotról van szó, ezt igazolják a statisztikák is. Európa mintegy 17 ezres medveállományából 6200 Romániában él. Hargita és Kovászna megyében egyenként is annyi medve található, mint Finnország teljes területén. Brassó megyében is több mint ezer egyedről tudnak, és Maros megyében is riasztóan nőtt a populáció az elmúlt években. Az említett uniós irányelv értelmében lehetőség lenne nálunk is a veszélyes, lakott területre bejáró állatok kilövésére, főleg, hogy ez nem precedens nélküli az Európai Unióban. Észak-Tirolban például nem késlekednek a veszélyes medvék eltávolításával, amint azok lakott településeken jelennek meg, a hatóságok azonnal jóváhagyják az állatok kilövését. Németországban, természetes környezetükben csak a rezervátumok területén élnek medvék” – hívta fel a figyelmet Császár Károly.
Szerinte szükség van hosszú távú stratégia kidolgozására, a hatályos hazai törvénykezés módosítására, de jelenleg sokkal fontosabb az azonnali megoldások foganatosítása annak érdekében, hogy az érintett lakosokat megvédjék a medvetámadásoktól. (közlemény) Népújság (Marosvásárhely)

Hozzászólás a Makkai János és Kincses Előd „leckeügyi vitája” kapcsán
E sorok írója tulajdonképpen örvend a „leckeügyi vitá”-nak, hiszen lehetőség nyílik néhány, az egyetemes, de a romániai magyar kollektív emlékezetben is tévesen rögzült információ tisztázására. 1990 elejétől az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc romániai, erdélyi hatását, visszhangját kutatom. (Korábban ez a témakör a legszigorúbb tabuk közé tartozott, nemhogy kutatni, de róla beszélni is rendkívül kockázatos volt!) Kincses Elődhöz hasonlóan, Gyurcsány Ferenc 2017. október 23-án elhangzott beszédét magam sem méltatom. Gyurcsány Ferenc és az általa vezetett Demokratikus Koalíció önmagát „méltatja” azzal, hogy aláírásgyűjtésbe kezdett a határon túli magyarok szavazati jogának megvonásáról. Az már egyenesen Páskándi Géza Kossuth-díjas író abszurd drámáiba illő, amikor Vadai Ágnes – valószínű, az egykori honvédelmi államtitkári reminiszcenciák hatására – feltette a magyarság történetének „legsúlyosabb” kérdését: „ha a határon túli magyaroknak van szavazati joguk, akkor miért nincs honvédelmi kötelezettségük?” Alulírott – az utódállamok politikatörténetét ismerve – felelőssége teljes tudatában kijelenti: a 2004. december 5-i népszavazáshoz hasonló, a Gyurcsány Ferenc miniszterelnök által „levezényelt” árulásra – amikor a nemzettársait nemcsak megtagadta, hanem erre biztatta Magyarország teljes lakosságát, 23 millió román beözönlésével riogatott! – nem kerülne sor sem Romániában, sem Szerbiában, sem Szlovákiában, Horvátországban, Szlovéniában, Ukrajnában, de még a pragmatikus Nyugathoz tartozó Ausztriában sem! A határon túli magyarok szavazati joga ellen kampányolóknak tudnia kellene, hogy Buda 1541. évi elfoglalása, a történelmi Magyarország három részre szakadása után Erdély, a Felvidék, Nyugat-Magyarország, Kárpátalja magyarságának köszönhető a magyar irodalom, kultúra, majd később a magyar nyelvű könyvnyomtatás megmentése! Azokat pedig, akik a különböző hírportálokon ilyen kommenteket közölnek: „hagyjuk a patetikus, a történelem által elsodródott nemzettestvéreink-dumát”, „tudjuk, hogyan önti ki a magyar adófizetők pénzét az Orbán-kormány a határon túliak megsegítésére”, csak arra emlékeztetném: a megtagadott határon túliak adója, munkája Magyarország minden középületében, történelmi emlékében kamatostól benne foglaltatik! Kezdve a Parlament impozáns épületétől a Várban lévő királyi palotáig, Mátyás-templomig. A Magyar Örökség díjas marosvásárhelyi szobrászművész nagyapja például az első kapavágástól az utolsó simításig a Parlament építésénél szorgoskodott. Akkor is tudták: az erdélyi ácsok, kőművesek, mesteremberek Európahírűek! Akkor nem is beszéltünk arról a hatalmas véráldozatról, amellyel a határon túliak adóztak Magyarország megvédéséért, függetlenségéért, szabadságáért. Az 1956-os szabadságharcot hozhatjuk fel egyértelmű példaként: Magyarországon a magyar forradalomban és szabadságharcban való részvételért a hivatalosan elismert, bevallott 229 kivégzett közül nyolc erdélyi volt. A kivégzettek négy százaléka. A szovjet tankok és szuronyok által hatalomra juttatott kormány első két kivégzettje is erdélyi volt: 1957. január 19-én a fellebbezési jog megvonásával végezték ki a marosvásárhelyi Dudás Józsefet, a Krassó-Szörény vármegyéből, Zaruzsényből származó Szabó Jánost, a Széna tér legendás parancsnokát! Az erdélyi városok közül Marosvásárhely hozta a legnagyobb véráldozatot: 1958. szeptember 1-jén, éjszaka 23 és 24 óra között a Szekuritáté temesvári börtönében kivégezték a nyolc nyelven beszélő mezőmadarasi, de 1949-ben Marosvásárhelyre deportált Orbán Károly földbirtokost, az abafáji, szintén Marosvásárhelyen is lakó báró Huszár Józsefet, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, a Református Kollégium latintanárának a fiát. Budapesten végezték ki Dudás Józsefet, aki 1912. szeptember 22-én született Marosvásárhelyen, Dudás József és Kovács Róza fia. Rokonai Marosvásárhelyen, illetve Sepsiszentgyörgyön élnek. Még nyomdaszagú a Porta Historica Kiadó gondozásában nemrég megjelent A Dudás-ügy. 1956 – létezett-e magyar baloldal? A megtorlás első pere (Dudás József és Szabó János elítélése) című kötet, benne az én 50 oldalas Dudás József az ÁVO, az ÁVH és a Szekuritáté célkeresztjében címet viselő tanulmányom. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti Levéltárában található Dudás József 1951 és 1954 közötti perirata, a háttérinformációk alapján – a magyarországi történészek véleménye szerint is – valóban sikerült újat, „ütőset” hoznom a Dudás-ügyben. A Kárpát-medence magyarságának 1956- hoz kapcsolódó egyik nagy hőstettét is erdélyi fiatalok, jelesen baróti gimnazisták hajtották végre. Az 1970-ben tűzhalált halt Moyses Márton vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista 1956. november 11-én megszökött a baróti középiskola bentlakásából, hogy átszökve a román–magyar határon segítsék az utóvédharcokat vívó magyar forradalmárokat. A négy gimnazista közül Bíró Benjaminnak és Józsa Csabának sikerült átszöknie az 1956. november 12-ről 13-ra virradó éjszaka. Debrecenig jutottak el, a szovjet tankokkal és szuronyokkal hatalomra segített Kádár János és a „forradalmi munkás-paraszt kormány” a két gyereket 1957. március 15-én este 18 órakor – Balázs Géza főhadnagy vezetésével – mint két fadarabot – átadási-átvételi jegyzőkönyv kíséretében – átadták a román állambiztonsági szerveknek. Gyorsított eljárással Bíró Benjamint három és fél, Józsa Csabát – kiskorúként! – három év börtönbüntetésre ítélték. Sorstragédiájukról szól a Marosvásárhelyen 2017. október 28-án a Deus Providebit Házban is bemutatott Moyses Márton tűzhalála című, 2017-ben megjelent kötetem. Ennyi véráldozat után, a Demokratikus Koalíció valóban megvonná a határon túli magyarok szavazati jogát? Makkai János a Népújság 2017. október 30-i számában megjelent „Leckeügyi vita” (Válasz Kincses Elődnek) című írásában azt írta: „Nincs kizárva, hogy Eisenhower elnököt »abszolút meglepte« a magyar forradalom, mi több, a szuezi konfliktus, nehezen, de el tudom fogadni. Azt azonban kötve hiszem, hogy amerikai és más titkos szolgálatok, »nemtudomkák« lettek volna akkor vagy lennének bármikor a történések hátterében.” Megér egy „misét”, hogy a kérdéskört körbejárjuk. „Az 1956-os Forradalom Magyarországot a XX. században páratlan világpolitikai szerephez juttatta. Ugyanakkor soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban az erőviszonyoktól, a nagyhatalmak között folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ. (…) A kelet-nyugati viszony ötvenes évekbeli alakulásának vizsgálata azt mutatja, hogy minden amerikai propagandával, illetve kelet-európai várakozással szemben 1953–56 között a Szovjetunióban nem merült fel a csatlós országok »elengedésének« gondolata, amerikai, illetve nyugat-európai részről pedig nem léteztek a térség felszabadítását célzó törekvések. (…) A magyarországi felkelés kirobbantása ezért nemcsak hogy nem állt az Egyesült Államok érdekében, hanem kifejezetten kellemetlenül érintette az amerikai vezetést, hiszen a budapesti események megzavarták és rövid időre visszavetették az addig oly ígéretes eredményeket hozó enyhülési folyamatot. Az amerikai kormányzat (…) politikájának kettős célkitűzését ebben az előre nem látott, válságos helyzetben sem volt hajlandó feladni: egyrészt arra törekedett, hogy a szovjet beavatkozás miatti kényszerű retorika minél kevésbé terhelje meg Moszkva és Washington viszonyát, másfelől viszont igyekezett a világ közvéleményét meggyőzni, miszerint Amerika nem nézi ölbe tett kézzel egy kelet-közép-európai nemzet szabadságküzdelmét. E két ellentétes érdek egyidejű érvényesítése érdekében az amerikai vezetők improvizatív lépésekre kényszerültek, közülük a leglátványosabb az volt, hogy a magyar kérdést október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalták. Ott azonban a valódi döntések nem a tanács üléseinek a nemzetközi közvélemény számára hangszerelt vitáiban születtek, hanem az amerikai, angol és francia képviselők színfalak mögötti titkos egyeztető tárgyalásain. (…) A második szovjet intervenciót követő nyugati passzivitás legfontosabb üzenete azok számára, akiknek sohasem voltak illúzióik, vagy akik most hajlandók voltak lemondani róluk, az volt, hogy minden ellenkező értelmű propaganda ellenére az 1945-ben létrejött európai status quo kölcsönös elismerésén alapuló kelet-nyugati érdekszféra-rendszer létezik, működik, és speciális automatizmusként határozza meg a kelet-közép-európai régió sorsát. (…) 1956-ban tehát nem volt esély a győzelemre, a magyar forradalom azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – a XX. századi magyar és egyetemes történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének tekinthető.” (Békés Csaba történész, az 1956-os Intézet munkatársa az 1956-os magyar forradalom világtörténelmi jelentőségéről.) Az Amerikai Egyesült Államokat, az újrázásra készülő Eisenhower elnököt nemcsak »abszolút meglepte« a magyar forradalom, hanem mindent elkövettek – miközben a falhoz szorított, élet-halál harcot vívó magyar forradalmárokat kitartásra buzdították –, hogy az ENSZ-ben semmilyen lényegi döntés ne szülessen! Az átverés a szuezi válság kapcsán még nyilvánvalóbb! Bár az irányított londoni, párizsi média – ahogyan Sáringer János, a budapesti Veritas Történelemkutató Intézet tudományos főmunkatársa a Kossuth Rádió 2016. november 10-i adásában fogalmaz – azt sugallta, hogy a két esemény szervesen kapcsolódik, valójában „a két esemény nem kapcsolható össze, nincs összefüggésben”. A Veritas Történelemkutató Intézet az idén publikálta a szuezi válsággal kapcsolatos szigorúan titkos egyiptomi iratokat, amelyekből egyértelműen kiderül: a szuezi válság és a magyar forradalom, a forradalmárok által vívott szabadságharc között nincs semmilyen kapcsolat, összefüggés! A szuezi válság. 1952-ben Egyiptom még erős brit befolyás alatt álló királyság volt. Faruk királlyal szemben a valóban karizmatikus Nasszer ezredes által vezetett Szabad Tisztek átvették a hatalmat. Egyiptom köztársaság lett. Nasszer 1954-ben elérte, hogy a brit kormány kivonja az első világháború befejezése óta a Szuezi-csatorna övezetében állomásozó csapatait. Nasszer nagy álma az Asszuáni-gát felépítése volt, amely forradalmasítja az egyiptomi mezőgazdaságot, áramot biztosít az ipar számára. 1956 februárjában az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia vállalta: finanszírozza a gátépítést. Nasszer pedig elfogadta: az egyiptomi gazdasági élet az IMF, a Világbank ellenőrzése alá kerül. 1956. július elején az AEÁ és London nyomást akart gyakorolni a túlzott önállóságot mutató Nasszerre – az egyiptomi–csehszlovák fegyverüzlet megkötése, a Kínai Népköztársaság elismerése kapcsán –, Eisenhower elnök bejelentette: nem hajlandók finanszírozni az Asszuáni-gát építését. Hajlandóak voltak viszont finanszírozni a szovjetek! Nasszer 1956. július 26-án bejelentette a Szuezi-csatorna államosítását. Először történt meg, hogy korábban erős brit befolyás alatt álló ország szembeszálljon Nagy-Britanniával! London nem kívánt lemondani a Szuezi-csatorna jelentette hosszú távú haszonról, Franciaország pedig örömmel látta volna Nasszer hatalmának megnyirbálását, hiszen a nasszerizmus hatására az egymillió francia telepes kolónia vezetése alatt álló Algériában 1956. október elején a többségi arabok függetlenségi háborúba kezdtek. A britek tudták: a világ elítélne egy nyílt angol katonai beavatkozást. Ezért nyilvános lépésként a Szuezi-csatorna nemzetközi ellenőrzés alá helyezését és az ügyben nemzetközi konferencia összehívását javasolták. A háttérben viszont az angol kormány, Izrael és Franciaország bevonásával 1956. október 22-én a franciaországi Sevres-ben titkos megállapodást kötöttek a csatorna visszaszerzésére magántőke kezébe való juttatásáról. A titkos megállapodás lényege: az izraeli hadsereg a Szuezi-csatorna vonaláig elfoglalja Egyiptomot, a britek és a franciák ezt követően látszólag békéltetőként lépnek fel, és felajánlják Egyiptom megvédését, amihez katonailag meg kell szállniuk a Szuezi-csatornát. A megállapodással egyidejűleg Nagy-Britannia ultimátumot intézett Egyiptomhoz, amelyben 1956. október 31-ig adott haladékot a Szuezi-csatorna Egyiptom általi kiürítésére. Izrael a sevres-i megállapodást követően 1956. október 29-én lerohanta Egyiptomot és elfoglalta a Sinai-félszigetet. Nasszer október 31-ig nem teljesítette az ultimátumban megfogalmazottakat, Nagy-Britannia és Franciaország megkezdte Egyiptom bombázását, majd november 5-én csapataik partra szálltak Egyiptomban. Nasszer légierejének jelentős részét Szíriába menekítette. A Szuezi-csatorna forgalmának megakadályozására 47 hajót süllyesztettek el. Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael 67.000 főnyi, jól felszerelt hadserege állt szemben Nasszer 50.000 főnyi hadseregével. Az AEÁ pillanatnyi érdekei másként döntöttek. Az EÁ a hidegháború alatt eleve óvakodott minden olyan nyíltan arabellenes lépéstől, ami a Szovjetunió oldalára állíthatta volna az arabokat. Ráadásul a szuezi válság idején az Amerikai Egyesült Államokban elnökválasztási kampány zajlott. Eisenhower elnök a „Béke és prosperitás” szlogennel kampányolt. Az amerikai közvélemény nem támogatta a beavatkozást. Az AEÁ határozott gazdasági nyomást gyakorolt a hármas koalícióra. Megtagadta egy azonnali IMF-gyorshitel folyósítását Nagy-Britanniának, amire Londonnak a Szuezi-csatorna lezárásával kieső kőolajszállítások miatt lett volna égető szüksége. Ugyanakkor fontkötvény-eladásokkal árfolyamtámadást intézett az angol font ellen, heteken belüli súlyos gazdasági válsággal fenyegetve Nagy-Britanniát. Ezt súlyosbította, hogy a legnagyobb kőolaj-kitermelő ország, Szaúd Arábia olajembargót jelentett be Nagy-Britannia és Franciaország ellen, az EÁ sem volt hajlandó saját olajával segíteni a két nagyhatalmat csapataik kivonásáig. A britek kénytelenek voltak benzinjegyet bevezetni. Az AEÁ és az ENSZ politikai nyomására 1956. november 6-án, illetve november 7-én Nagy-Britannia és Franciaország kénytelen volt azonnali fegyverszüneti szerződést kötni. A szuezi válság tehát amerikai nyomásra egyik pillanatról a másikra „megoldódott”. (Lásd még: https://hu.wikipedia.org/wiki/szuezi-válság). Az Amerikai Egyesült Államok 1956-ban nemcsak Magyarországot, hanem legfontosabb szövetségeseit is cserbenhagyta, saját érdekeinek megfelelően „megvezette”. Ma sem történik másképpen. Tófalvi Zoltán / Népújság (Marosvásárhely)

Kökényes-gálaműsor… leánykérővel
November utolsó szombatján a dicsőszentmártoni Mihai Eminescu Művelődési Házban került sor a Kökényes néptáncegyüttes év végi gálaműsorára. A Kökényes múltjáról és jelenéről, a múlt szombati rendezvényről Varró Huba táncoktatóval beszélgettünk.
– Mióta működik, próbál és tart előadást a dicsőszentmártoni Kökényes?
– Tizenhárom évvel ezelőtt kezdte el a próbákat a dicsőszentmártoni Kökényes néptáncegyüttes, amelynek már a legelején több mint 30 tagja volt. Közülük kerültek ki azok a tánckedvelő ifjak, akik 2006-tól Kökényes néven lépnek színpadra, és csoportjai napjainkban már Maros megye legjobb néptáncegyüttesei között van nyilvántartva. A hagyományőrző csoport sok erdélyi és külföldi néptáncfesztiválon lépett fel az elmúlt időben, és számos elismerést aratott. A Kökényes négy korosztályos csoportjában jelenleg több mint 120 gyerek és fiatal táncol. Évente két alkalommal nemzetközi rangú néptáncfesztivál házigazdái vagyunk, a Vízmelléki hagyományőrzők találkozóját, illetve a Kiöntött a Kis-Küküllő néptánctalálkozót 2007 óta szervezzük meg rendszeresen. Év végén gálaműsorra hívjuk közönségünket, táncházi produkciót vagy hagyományos folklórműsort bemutatva.
– Arra kérlek, említsünk meg néhány nevet azok közül, akik az elmúlt évek során fontos szerepet játszottak az együttes éle-tében…
– Az együttes vezetői Fodor Sándor József és Gagyi Zoltán, akik nagyon sokat talpaltak az elmúlt évek során a Kökényes érdekében. Oroszlánrészük volt abban, hogy 2010 elején, az ALKISZ ifjúsági szervezet jóvoltából korszerűen felszerelt edzőteremhez jutottunk, ahol havonta rendszeresen van felnőtt-táncház. A kiszállásokhoz a városi önkormányzat szokott járművet biztosítani, a ruhákat önkormányzati támogatásból, illetve pályázatok révén szereztük be. A feltételek egyre jobbak, idén tizedik alkalommal vehettek részt táncosaink saját szervezésű, egyhetes tánctáborban. A kisebbek rendszerint Magyarón mélyítik el tánctudásukat, a nagyobbak a magyarországi Fertő-tó partján vernek tábort évről évre. A táncoktatásban Vásárhelyi Mónika segítette munkámat az évek során. Újabban segítségünkre van a tánctanításban Bugnár Zsolt és Kovács Melinda, akik egykor tanítványaim voltak.
– Kik léptek fel a múlt szombati, idei gálaműsoron?
– A Gyöngyszemek című előadás – az elmúlt évekhez hasonlóan – nemcsak rólunk, a Kökényesről szólt. A gálaműsor díszvendége volt a marossárpataki Székely János hagyományőrző néptánccsoport és a Debreceni Egyetem Hortobágy néptáncegyüttese. Mindkét tánccsoporttal már hosszú ideje kapcsolatot tartunk fenn. A debreceniekkel kölcsönösen látogatjuk egymást, a sárpatakiak tánctudását mindig nagyra értékeltem. Szívesen tettem eleget Módi Attila és Cozma Ferenc néptáncosok meghívásának, s vettem részt különböző tánctalálkozókon, faluünnepségeken. Aztán megismertem egy kedves és szép leányt a településen, s azóta még szorosabb kapcsolat fűz oda. Szeptembertől, együttműködve a marossárpataki önkormányzattal, az iskolában táncoktatást indítottunk, amely nagy sikernek örvend.
– Úgy hallottam, a szombati néptáncműsorokat követően leánykérés is történt a színpadon…
– Úgy gondoltam, hogy a gálaműsor kiváló alkalom arra, hogy bebizonyítsam a Tímeához való ragaszkodásomat, és megkérjem a kezét. Mindketten imádjuk a néptáncot, ő a marossárpataki hagyományőrző tánccsoport tagja, ezért az előadás idejére terveztem be a leánykérőt. Azt hiszem, nemcsak a nagyközönséget leptem meg ezzel, hanem barátaimat és szerelmemet is, mivel kevesen tudtak a dologról…
– Sok boldogságot kívánok! Úgy értesültem, a gálaműsor keretében népdalénekeseknek is tapsolhatott a közönség…
– A Fölszállott a páva két győztes szólistája tisztelt meg jelenlétével: Vrencsán Anita és Vaszi Levente, illetve mikrofonhoz lépett a marossárpataki Berekméri Réka is, akik színesebbé, élvezetesebbé tették a néptáncműsort. Továbbá el szeretném mondani, hogy jólesett néhány politikusunk megtisztelő jelenléte. A közönség soraiban ült Novák Csaba Zoltán szenátor, dr. Vass Levente parlamenti képviselő, illetve Kozma Mónika, a megyei tanács elnökének tanácsadója. A gálaműsort Katalin-napi bál követte, amelyet a vámosgálfalvi kultúrotthonban tartottunk. A zenét itt is, akárcsak a dicsőszentmártoni színpadon, az Üver zenekar szolgáltatta. Róluk tudni kell, hogy az együttes tagjai több hangszeren játszanak, ami több lehetőséget kínál, ezzel is megnyitva a lehetőségek kapuját a közönség előtt. A néptánc és a népzene ünnepe a hajnali órákban ért véget. Berekméri Edmond / Népújság (Marosvásárhely)

Lírai kollázsparádé – családról és tollforgató barátokról
Grafolíra. Létezik ilyen szó? A hangzása szép, beszédes is, létjogosultsága van, hát létezzen. A cél ugyebár újszerűt létrehozni! Lássuk csak a kezdeteket. Mit is rejt a szó? A grafo szó lehetne a grafológia, grafika szavaink rövidítése, a líra jelentése pedig nyilvánvaló. De szóljunk inkább a születéséről!
2016. augusztus elején Kedei Zoltán festőművész modern képalkotási eszközként felhasználva a számítógép nyújtotta lehetőségeket, saját kedvtelése nyomán lírai és képzőművészeti alkotásai (grafika, tusrajz, olajfestmény) ötvözetéből hozza létre az újszerű grafikai alkotást. Bölöni Domokos író napokon belül a „hetvenkedők” sorába lép, augusztus 11-én tölti a 70. évét. A születésnapi köszöntőhöz baráti ajándék jár, kézenfekvő az ötlet: legyen egy Bölöni Domokos-vers, és a szalmakalapos tusportré az ajándék kiinduló motívuma. A mű kész, a köszöntés aktuális, az ünnepelt pedig azon nyomban nevén nevezi az ajándékot: „ez grafolíra”.
No lám, szárnyalhat a képzelet, lehet tervezni. Kedei Zoltán kijelenti: „sorozatot készítek, lírai gondolataimból építek bele ezekbe a munkáimba”. Igen ám, de az alkotás tüzében újabb és újabb képek jelennek meg. Új ötletek. „Elhatároztam, mondja a művész, pennás barátaimról készítek grafolírát.” Az alap adott, hiszen pár éve Kedei tusrajzot készített több kortárs erdélyi tollforgatóról. Ezek egy része a korondi művelődési otthon képtárcsarnokában látható. Előkerülnek a portrék, lázas levelezés folyik, a művész felkéri barátait, hogy lírai hangvételű rövid verseket, írásokat küldjenek elektronikus postán a készülő „rajzokhoz”. Érkeznek a versek, írások, kezdődhet a munka. Akikről még nincs tusportré, azokét Kedei szép sorjában megrajzolja. Ez a grafolíra kiinduló eleme. Eddig minden egyszerűnek tűnhet. De az alkotás folyamata nem ilyen egyszerű. Festményrészletek reprodukcióit kell összerakni, apró részletek szintetizálása során a tusportré és a szöveg egységessé kovácsolódik. Képzőművészeti albumot tartunk kezünkben, újszerű alkotásokkal.
Kedei Zoltán nem fél az újítástól, biztos kézzel alkalmazza a számítógépes technikai eljárásokat. Szerencsémre az internet segítségével az alkotói folyamatot végigkövethettem a kezdeti állapottól a nyomtatás pillanatáig. Láttam, hogyan találnak egymásra a líra és a festmények. Néha röpke fél nap alatt megszületett a kialakult vízió a terv megfogamzása után, és volt olyan is, ami két-három napi alkotói munka eredménye. Engem is elkapott a szárnyalás heve, még több grafolírát akartam, egyre mondogattam Kedei Zoltánnak, legyen még pár darab belőle. Nagyjából egy év telt el az első alkotás megszületésétől az utolsó grafolíráig. Nyár végén a művész kijelentette: a mű egységes, betöltötte hivatását, könyv formába lehet önteni, mehet a nyomdába. Nagy örömmel vállaltam a szerkesztést, hisz a fogantatástól kezdve ismertem a műveket. A könyv jobb oldalán kapnak helyet a grafolíra alkotások, bal oldalon a szövegek. Szerényen meghúzódva, nem hivalkodóan. A kötet a marosvásárhelyi Juventus Kiadónál jelent meg 2017. november elején. Két részre tagoltuk, az első: Köt és számon kér a szeretet. A cím Kedei Zoltán lírai megnyilatkozásaiban gyakorta használt kijelentés. Kedei Zoltán életét hagyományosan az Isten, a szülőföld és a család határozza meg. Ezek festészetének is pillérei. „Hosszú az út Ravától Marosvásárhelyig. A várlaki műterem inspiráló hangulatában festem vásznaimat. A szülőföld iránti szeretetben hozom létre képeimet, amelyeken helyet kap a család. Röppályám vonalára helyezem el a sorsművészet pilléreit... A nehéz küzdelemért kárpótol a versenyfutás öröme, és teszi gazdaggá életem.”
Az alkotás pillanatát örökítik meg az alábbi sorok: „A dolgos emberek sorába állok, és szívom édes mámorát a mának. Amikor lila palástban megérkezik a hajnal, öleléssel raktározom magamba a természet nyújtotta élményeket. És mint aki jól végezte dolgát, sziesztázom. Merre tovább? Grafolírákat készítek tollforgató barátaimról. Egyszer talán rám kerül a sor.” (Kedei Zoltán: Talán egyszer rám kerül a sor, 2017. február 20. Forrás: a szerző Vár-lak blogja)...
Olvasás közben döbbentem a szerkesztés élet írta rendszerére: egyfelől kényeztet bennünket, lírai, szerelmi hangulatot teremtve számunkra, máskor meg szomorkás lelkiállapotunk mondatja ki a keserűség szavait. De minden napunkat át kell hatnia az isteni szeretetnek, a szülőföld iránti hűségnek, a tartásnak, a gerincnek is. Mert az is esztétikai kategória; ha egyenes.
Forgassák az olvasók is olyan szeretettel e könyvet, mint amilyen szeretettel készítette Kedei Zoltán a grafikai rajzokat. Szép álmodozást! Doszlop Lídia / Népújság (Marosvásárhely)

Útra kelt az Emberközelben
A külföldi bemutatkozás lehetőségét az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány tette lehetővé. Ausztriai, németországi, svájci turnét szervez, amelynek segítségével közadakozásból támogatást kíván szerezni az Angyalok a Mezőségen elnevezésű karácsonyi ajándékosztó akciójához. Az alapítvány immár hetedszer lepi majd meg ajándékaival a rászoruló mezőségieket. A körút koncertturné, amelynek során a 30 éves Role együttes lép a bécsi (december 1.), stuttgarti (dec. 3.), ulmi (dec. 3.), genfi (dec. 8.), freiburgi (dec. 9.) és zürichi (dec. 10.) közönség elé. A jubiláló csíkszeredai formáció zenés adventi ráhangolója mellett mindenütt kiállítás keretében mutatják be Bálint Zsigmond AFIAF-fotóművész Emberközelben című albumát és azokat a képeket, amelyeket a 80 éves fotós nemrég zárult, nagy sikerű vásárhelyi kiállításáról válogattak. Népújság (Marosvásárhely)

Sükösd Ferenc gyűjteményes kiállítás
A négy és fél évtizede elhunyt marosvásárhelyi festőművész, Sükösd Ferenc alkotásaiból nyitnak kiállítást az Erdélyi Művészeti Központ földszinti galériájában. A december 9-én 17 órakor sorra kerülő megnyitón Vécsi Nagy Zoltán, az EMŰK vezetője méltatja az eseményt, Sükösd életművéről Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese beszél. Közreműködik Kolcsár József színművész. Népújság (Marosvásárhely)

Viszonylatok – Erdélyi művészpedagógusok kiállítása Marosvásárhelyen
Újabb kiállítását hozza el Marosvásárhelyre az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME). A tárlatot, akárcsak az előzőt, a Bernády Ház látja vendégül. A megnyitóra december 6-án, szerdán 18 órakor kerül sor.
Amint a kolozsvári székhelyű művészcsoport hozzászoktatott, a mostani kiállítás is tematikus, és kerek évfordulókhoz kapcsolódik. A Székely Géza festőművész kezdeményezte rendezvény a Viszonylatok címet viseli, alcíme: In memoriam reformáció – 500/ Arany János – 200/ Kodály Zoltán – 135. Több mint félszáz hazai és külföldi egyesületi tag állítja ki a reformáció jubileuma és a magyar kultúra két kimagasló egyénisége ihlette munkáit. A festmények, grafikák, szobrok, más műfajú alkotások az eltelt napokban Kolozsváron kerültek közönség elé. A sajtóbeszámolók, tárlatkrónikák szerint a nagy műfaji és stílusbeli változatosság ellenére a kiállítás a harmónia jegyében szólítja meg a művészetkedvelőket, és meggyőzően mutatja fel, hogy a megidézett múltbeli esemény, illetve a korszakos magyar költő és zeneszerző mekkora hatással lehet mai korunk alkotóira is. A marosvásárhelyi művészeti élet új színnel gyarapodhat, ha valóra válik a szándék, hogy az EMME hosszabb távon is rendszeresítse ezeket az éves jelentkezéseiket. Népújság (Marosvásárhely)

Megszavazták az ifjúsági törvényt módosító RMDSZ-kezdeményezést
„Végső döntéshozó fórumként fogadta el a képviselőház, november 29-i ülésén az RMDSZ azon törvénykezdeményezését, amely lehetővé teszi, hogy minden önkormányzat pénzalapot különítsen el az éves költségvetéséből az ifjúsági tevékenységek támogatására. Ezidáig a törvény csak a sport- és kulturális-oktatási tevékenységekre hagyta jóvá a pénzalap elkülönítését önkormányzatainknak” – mutatott rá Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője azt követően, hogy a parlament alsóháza végszavazáson a tervezet jogerőre emeléséről döntött.
Az RMDSZ Hargita megyei törvényhozója elmondta, az ifjúsági szervezetek támogatására vonatkozó törvény diszkriminatív előírásait sikerült pontosítania a Szövetségnek a november 29-én elfogadott tervezetével. „A Magyar Ifjúsági Értekezlet megkeresése nyomán kidolgozott tervezet gyakorlatilag megteremti a lehetőséget arra, hogy minden romániai település pénzügyi forrásainak függvényében támogathassa a közhasznú ifjúsági szervezeteket. Tekintettel arra, hogy ezidáig a megyeszékhelyi önkormányzatok tudtak támogatást nyújtani az ifjúsági tevékenységekre, fontos volt megteremteni a lehetőséget a kisebb önkormányzatok számára is, hiszen ezek a szervezetek súlyos pénzforrás-hiánnyal küzdenek” – fogalmazott a frakcióvezető.
Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei parlamenti képviselője a közigazgatási bizottság tagja a szakbizottsági munkálatokról elmondta, bár a közigazgatási bizottság negatív véleményezést fogalmazott meg a tervezetről a képviselőház plénumában, az RMDSZ-nek sikerült meggyőznie a többséget a tervezet támogatásának fontosságáról. „Az ifjúsági szervezeteink hiánypótló tevékenységeket látnak el közösségeinkben minden önkormányzatban függetlenül attól, hogy megyeszékhelyen vannak vagy sem, éppen ezért előrelépést jelent a ma elfogadott tervezetünk” – mutatott rá a Kolozs megyei képviselő, majd hozzátette, közvetve ez a lehetőség hozzájárulhat a fiatalok közéletbe történő bevonásához és növelné a közösségi ügyek iránti elkötelezettségüket. Nyugati Jelen (Arad)

Tollas Tibor helyesíró verseny
Tizennyolc diák képviselte a megyét
Lakiteleken idén is megtartották a Tollas Tibor helyesíró versenyt. Arad megyéből tizennyolc III–IV. osztályos diák vett részt a Csiky Gergely Főgimnáziumból, illetve az Aurel Vlaicu Általános Iskolából.
A gyerekek által közkedvelt rendezvényen sok érdekes programon lehetett részt venni: a tanulók nyelvi játékok segítségével hangolódhattak rá a versenyre, majd lazításként uszodába mehettek, és habár elég télies volt az idő, kipróbálták a kinti termálvizes medencét is.
A versenyről szép eredményekkel tértünk haza: egyéniben Budacsek Tímea II. helyet ért el (felkészítő tanító: Almási Valéria Anna), Kovács Bence Dániel III. helyezett lett (felkészítő tanító: Bálint Erika Vanda), csapatban pedig Budacsek Tímea, Lészay Sarolta Emese és Somodi Adrienn Szonja I. helyezést ért el (felkészítő tanító: Almási Valéria Anna).
Köszönjük Lakitelek Népfőiskola vezetőségének a kifogástalan szervezést, a Pro Schola Csiky Gergely Egyesületnek pedig az utazási költségek támogatását. Bálint Erika Vanda, tanító / csikygergelyarad.ro; Nyugati Jelen (Arad)

Példaértékű békés együttélés Gyorokon
Román nemzeti ünnep, magyar nótaest egy napon
Pénteken délelőtt a Gyoroki Polgármesteri Hivatal is csatlakozott a román nemzeti ünnep országos rendezvénysorozatához: a helybeli néptánccsoport román néptáncokat adott elő, ezt követően a résztvevőket babgulyással vendégelték meg. Az eseményen részt vettek a helybeli magyarság képviselői is.
Ugyanaznap 17 órától a telepi magyar óvoda termében, ugyancsak a Hivatal támogatásával Lőrincz Matild nyugalmazott tanítónő, a Gyoroki József Attila Irodalmi Kör vezetőjének és Simó Klára tagjának a kezdeményezésére magyar nótaestet szerveztek. Több mint húszan gépzenére nótáztak, borozgattak, süteményeket fogyasztottak, sőt táncra is kerekedtek, kiváló hangulatban eszte kilencig együtt voltak. Azzal váltak el, hogy a magyar nótaestek megszervezéséből hagyományt teremtenek, de a sok, kiváló énekhanggal megáldott asszony nótáinak a hallatán a kívülálló egy helybeli asszonykórus létrehozását is elképzelné…
A két eseménynek ugyanaznap történt megszervezése is bizonyítja: ahol a helyi önkormányzat is úgy látja jónak, egymás ünnepeinek, hagyományainak a tiszteletben tartásával megteremthető a békés egymás mellett élés. Erre Popi Morodan Cornel polgármester és a tanácstagok pozitív hozzáállása jóvoltából, kiváló példával szolgálnak a gyorokiak. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Száz év talány
Százalékok és térképek, idézetek és háttérinfók garmadája teszi olvasmányosan tanulságossá Lucian Boia legújabb kötetét, amely a Nagy Egyesülés tematikáját járja körbe. A szó legszorosabb értelmében: vajmi keveset foglalkozik a Gyulafehérvári Nyilatkozat közvetlen környékével, inkább azt a milliőt igyekszik érzékeltetni, ami az első világégés előtti és – az azt lezáró békeszerződések révén – a közvetlenül az utáni időszakot meghatározta. Mintegy kontinentális olvasatát nyújtja mindannak, ami a Kárpát medencében és peremövezetében lezajlott, s ezzel arra kényszerít, hogy árnyaltabban, az akkori európai politikai mező összefüggéseit is szemmel tartva pillantsunk a számunkra baljós, a Monarchia kisebbségeinek szempontjából biztató fejleményekre.
Boia a határok megvonásának mikéntjéről való vélekedést sem spórolja meg, bár ezzel már végképp magára vonta a szolgálatos patriotárd kórus pfújjolását; valójában nem tesz egyebet, mint folytatja eddigi szakmai krédójának visszaigazolását. Kimondja és adatoltan bizonyítja azokat a tételeket, amelyek kényelmetlenek, vitát kavarnak, ellenszenvet generálnak. Például a határkérdésben szerzőnk listázza azokat a helyzeteket, amikor a végső demarkáció megállapításakor kikérték a helyi lakosság véleményét. Erdély (de ugyanúgy Felvidék és Délvidék) esetében az egyetlen – illuzórikus – módja lett volna annak, hogy a trianoni térkép másként alakuljon. Elegendő a Szatmár–Nagyvárad–Nagyszalonta–Arad sávot megfigyelni a korabeli demográfiai adatokkal és látjuk: masszív (esetenként csak jelentős) magyar többségű települések kerültek „ideátra”. Ezzel mintegy kritikai értelmezését nyújtja Lucian Boia az elvnek, miszerint a nemzetállamok száz évvel ezelőtti kialakításakor az etnikailag minél homogénebb tömbök kialakítása volt a cél.
A történelmi és a politikai jogformálás bizonyos területekre csak másod- illetve harmadlagos tényezőként hatott. Jogosan mondhatja irredentának e sorok íróját bármely éber hazafi és lehet, hogy a szerkesztőséget is úgymond exponálom, ezért nem is játszom el tovább a gondolattal, miszerint a Királyhágónál felállított vámhivatallal inkább meg tudnának barátkozni a Nagy Erdélyi Jeremiád narratívájába nyakig beágyazott magyarok. Hogy a másik, még meredekebb változatot, a független Erdély alternatíváját ne is bolygassuk: maguk Maniuék is csak arrébb, a harmincas években eszméltek rá, hogy a regátbeli dominancia jószerivel saját transzilván bázisukat lazította fel. A legkézenfekvőbb variáns a mondom a magamét verseny leduplázott formája, ahol mindenki a maga közössége felé fordulva, de kicsit azért a „másikra” is kikacsintva ugyanazokat a berögzött szó (és talán gondolat)fordulatokat ismétli el: mi azt, hogy nem tartottátok be és adósok vagytok, ők azt, hogy évszázada nem jutottatok lojalitás című tantárgyból a kiscsoportból a grupa mijlocie szakaszba. Nos ettől óv Lucian Boia, hogy a Trianon-kutatás magyar eredményeit mellőző, vagy ahhoz startból ellenségesen viszonyuló román történésztársadalom nagy része nem lesz partner abban az időnként közös gondolkodásban, ami lehet, hogy elég, ha olykor mindössze annyit jelent: van egy tér, amelyet igen szabálytalan puzzle-kockákkal lehetne lefedni; mindenki hozza a maga részecskéit és ezzel megteremtődik a (továbbra is ellentmondásokkal és fonák helyzetekkel telített) összkép előfeltétele. Belőle, mint egy svédasztalról, bárki válogathat tetszése, ízlése és ... éhségérzete szerint. A desszertnél pedig nehéz lesz megállapítani, hogy miféle s mekkora különbség van a román és magyar gyomor telítettsége között. Rostás-Péter István / Szabadság (Kolozsvár)

Hiányos puzzle
Napok óta folyamatosan azon pörög a lefáradt agyam, hogy vajon mikor lehetek végre a családom körében. Hiszen ki ne vágyna arra, hogy a legfontosabb emberekkel legyen, amikor a kolozsvári élet már teljesen felzabálta.
Olyan képek lengik be gondolataimat, ahogyan édesanyámmal sütünk, édesapával tévézünk, a testvéremmel pedig azon vitázunk, hogy ki egye meg az utolsó kocka csokit.
De aztán mindig eszembe jut a szomorú valóság is. Az én családom olyan, mint egy százdarabos kirakó, amelyből mindig hiányzik egy-egy fontos darab. Mindig más darab. Évek óta ünnepnek számít már az is, ha mind a négyen egy asztalhoz ülhetünk le vacsorázni. Valaki mindig külföldön van, vagy Kolozsváron, vagy bárhol, csak nem otthon. Először apa döntött úgy, hogy német földön keres munkát, pont akkor, amikor testvérem Kolozsváron elkezdte egyetemi éveit. Aztán édesanyám is csatlakozott szeretett férjéhez. Akkor teljesen egyedül maradtam otthon, annál rosszabb már nem lehet. Egy évre rá én is elhagytam a családi fészket, testvérem ment külföldre, szüleim maradtak otthon. Bonyolult.
Sokszor hallom rokonaimtól, hogy mindennek az oka az, hogy itthon nem lehet megélni. Talán így van, talán nem, de engem dühít a tudat, hogy a pénzkeresés miatt szinte soha nem lehetünk együtt. Tudom, hogy mindenki a saját életét éli itt vagy ott. Én is boldog vagyok, hogy Kolozsváron tanulhatom azt, amit igazán szeretek. Testvérem is boldog, hogy mérnökként sikeres lehet. A szüleim is örülnek, hogy mi boldogok vagyunk. Illetve örültek akkor is, amikor noha távolról, de fedezni tudták anyagi terheinket.
De én mégis görcsösen ragaszkodom a régmúlt időkhöz. Amikor még mind egy fedél alatt éltünk, családként. Hiányzik az, hogy tele legyen a ház, hogy a fürdő használatáért sorba kelljen állni. Holnap hazautazom, hozzáadva egy adagot a kirakóshoz. De még mindig ott lesz a negyedik rész, amely hiányosan áll majd. Bartok Barbara / Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi magyar fiatalok kalákája a világ tetejének árnyékában
Sikerült! Közös munka közös sikerélménye a Himalája vidékén
Tíz évvel ezelőtt a budapesti Irimiás Balázs építészmérnök és felesége India észak-nyugati csücskében, Dzsammu és Kasmír Zanszkár tartományának Zangla nevezetű falujában turistáskodott, ahol annakidején Körösi Csoma Sándor két évig élt és dolgozott a helyi királyi palotában. Látva az épület romos állapotát, a magyar házaspár létrehozta a Csoma Szobája Alapítványt, hogy általa támogatások elnyerésével lehetővé váljék az műemlékingatlan restaurálása.
A munkálatok évek óta folynak, de közben a faluban felmerült, hogy iskolát kellene építeni az oktatásra használt fóliasátor helyett. Az alapítvány ezt a munkát is elvállalta, pályázatot hirdetett fiatal önkéntesek számára. A felvett magyarországi, angol és olasz jelentkezők közé három erdélyi magyar került: egy brassói, egy csíki és harmadikként egy szintén csíki születésű, de Kolozsváron élő építőmérnök, Zakariás Botond, aki élményeit most megosztja olvasóinkkal.
Az indulásról
A fiatal építőmérnök ritkaságszámba menő nyárvégi indiai tapasztalatait videófelvételekből összevágott másfél órás mozgóképes műsorban rögzítette. Indul a vetítés, és közben megy a kérdezősködés, meg a magyarázat.
– Tudtad-e előre, hogy milyen kalandra vállalkoztál?
– Csak annyit, hogy nem lesz könnyű. De tetszett a kihívás.
– Hogyan lehet Indiába eljutni?
– Hatvan napos turistavízumot kellett beszerezni, de az ma már interneten is megoldható, nem kell miatta Bukarestet megjárni. Kolozsvárról előbb Münchenbe kellett repülni, mert onnan van járat Delhibe. Láthatod, ez már az éjszakai Delhi Repülőtér. Onnan pedig még két órát repültem Lehbe. Az egész utazás tíz órát tartott, plusz az átszállásos várakozás.
Utazás hegyen-völgyön át
A képernyőn feltűnnek a régió fővárosának, Lehnek az utcái. Tengerszint felett több mint háromezer négyszáz méteren, közel az indiai–pakisztáni–kínai hármashatárhoz. A városkának huszonötezer lakosa van, és ugyanannyi külföldi turistája. Az ottaniak hatvan százaléka buddhista, húsz százaléka muszlim, és húsz százaléka hindu, de békésen megvannak egymással. Az utcán sok a járókelő és a kóbor kutya, imitt-amott szent tehenek fekszenek az emberek útjában, de a nem hinduk is gondosan kikerülik azokat. Sok az utcai kifőzde.
– A lakosság szívesebben eszik ezeken a helyeken, mint otthon, mert igénytelen, és mert az élelmiszer nagyon olcsó. Látod, itt az utcán sütik a kovásztalan kenyeret, a csapatit.
– Mennyit ültél Lehben?
– Három napig, ennyi kellett a magassági aklimatizálódáshoz. A turisták így szokták, ha tovább akarnak kapaszkodni a Himalájában.Vendégházban laktam. Amit most látsz, az egy stupa, a buddhisták világában olyan, mint nálunk a kereszt az út mentén. Nem tipikus a színes festés.
– És ez itt milyen piac?
– Ez a tibeti menekültek piaca, ahol turistáknak árusítják az otthonról elhozott csecsebecséiket. Ladakh tartományt úgy is hívják, hogy kis Tibet, sokak szerint ez minden, ami a legtisztábban megmaradt Tibetből a kínai elfoglalás után.
Változik a kép, buszozás következik. Irány Padum!
– Úgy kell elképzelni, hogy légvonalban nincs messzebb Lehtől, mint hatvan-hetven kilométer, mégis annyi völgyön és kaptatón kell átkacskaringózni, hogy több mint négyszáz kilométer az út a háromezer kilencszáz méter magasban fekvő városkáig.
Az ablakból minden irányban kopár hegyek ágaskodnak, csak a patak mentén akad kevés fű. Megtudom, hogy Kargil teljes egészében muszlim. És hogy az országút mentén igen nagy katonai támaszpontok sorakoznak, nem véletlenül. (Sokszor volt már fegyveres konfliktus a szomszédos Pakisztánnal a terület hovatartozásért – szerk. megj.).
– Ott lenn a völgy alján az Indus találkozik a Zanskard folyóval, amelynek völgyében döcögtem tovább.
Megérkezés Kargilba. Szokásos utcai élet.
Vállvetve jobban megy a munka
– Bárhova mész, a tea kötelező. Háromfélét ismernek: a sóst és a jakvajast, a maszlacsájnak nevezett fűszerest, és a sima fekete teát. Szeszesitalt azonban az egész tartományban csak a turistáknak szolgálnak fel, természetesen jó csípős áron.
– Össze-vissza hány napig tartott ez a buszozásod?
– Három napig, amiből egy éjszakát aludtam, egy hotelben. Itt már Padum kisvárosba zötyögök tovább, úgy rázott a busz, hogy a térdemet be kellett bugyoláljam egy pokrócba, mert mindegyre verődött bele a karosszériába. Itt csak hetente egyszer jár autóbusz, alkalmi terepjárókat csak négy-ötszörös áron lehet felfogadni.
Idézet Botond akkori Facebook-bejegyzéséből: „Öt napra rá, hogy elhagytam a kolozsvári repteret, megérkeztem Padumba. Leh-ből két napot buszoztam, kerülve a turistafuvarokat, csak helyi járatokkal, hegyen-völgyön keresztül. A helyi emberek jóindulatúak, szerethetők és szutykosak. Holnap indulok a célállomásra, így valószínűleg huzamosabb ideig nem lesz internetem. Senki se aggódjon miattam. Jól vagyok. Nagyon jól.”
A videofelvételen továbbra is mindenfelé kopár kősivatag terpeszkedik, a távolban már hatezres hegycsúcsok látszanak. És most egy gumidefektet kell megoldani, ami nem csoda az ilyen úttalan úton. Négyezer négyszázötven méter magasan.
Padumból már a végállomás a cél: a három-négyszáz fős Zangla. Harmincöt kilométerről van szó, amihez két óra szükséges, de busz ide már nem merészkedik el, hanem a faluból reggel bejön egy személyeket fuvaroztató terepjáró, és délután visszamegy.
Célbaérés, rajt a munkában
A Csoma Szobája Alapítvány pályázatának kiírásáról Botond még tavasszal egy barátja révén szerzett tudomást. Négyszeres volt a túljelentkezés, ráadásul tudatosan nagyon széles szakmai változatosságra törekedett a alapítvány: az építőmérnöktől, a tanártól, az alpinistától, a pszichológustól az orvosig sokféle foglalkozás képviseltette magát, vagy egyetemisták, vagy fiatal szakemberek személyében. Egy turnusban húszan dolgozhattak, az alapítvány az ellátási költségeket állta, de a szállítást mindenki saját zsebből fizette. És amíg ment a munka, a csapat egy része a helybéliek tanításával foglalkozott.
– Hol szálltatok meg?
– Családoknál. És reggel három kilométert gyalogoltunk a munkahelyig, mert a szomszéd kisfalunak, Tampónak építettük a 8x8 méteres tantermű és kis előszobájú úgynevezett szolár iskolaépületet. A munkaidő 9 és 12, illetve délután 2 és 5 között volt, déli szünettel. Este pedig visszagyaloglás.
– Az építkezéshez milyen eszközök álltak rendelkezésre? Volt-e építési terv, amit hatóságilag engedélyeztetni kellett?
– Terv volt, de Indiában az elfogadtatással nem bajlódnak, sem a műemlékvédelemmel, az csak elméletileg létezik.
– És a szerszámok?
– A lehető legegyszerűbbekkel dolgoztunk. A téglát mi gyártottuk ott helyben. Agyagszerű, kalaknak nevezett talajuk van, az megformálva két-három nap alatt kiszáradt.
– De itt látok fagerendákat, és az a hosszú létra is fából van. Honnan a nyersanyag?
– Az biza messziről, és nagyon drágán került oda. A fa és az üveg náluk aranyat ér. Zanglában, amikor gyermek születik, fákat ültetnek egy arra kijelölt területen, hogy mire felnő, abból a faanyagból építhessen magának házat. Mert különben megfizethetetlen lenne. És itt az a királyi palota, amelyben Kőrösi Csoma Sándor lakott. A királyság az ő idejében csak erre a falura terjedt ki, és érdekes, hogy az örökös király ma is viseli ezt a címet, de főként hagyományból, „tiszteletbeliként”.
Óvatosan a levegővétellel!
– Érezted-e a magasság miatti oxigénhiányt?
– Hogyne! Fárasztó volt a mozgás, meg kellett tanulni, hogy kerüljük a hirtelen mozdulatokat, mert akkor még nehezebben kaptál levegőt. Amikor visszajövet Kolozsváron kiszálltam a repülőből, nagyon furcsa volt, hogy minden erőlködés nélkül nyugodtan tudok lélegezni.
– Ezeken a képeken azt látom, hogy egészen nyáriasan vagytok öltözve.
– Igen, mert reggel volt. De utána teljesen be kell öltözni, napszemüveget viselni, és az arcot is védőkrémmel bekenni, mert olyan magasságban nagyon erős a napsugárzás. Nyáron pedig a hőingadozás: délre felmegy közel harminc fokra, éjjelre pedig tíz fok alá süllyed. Télen aztán a hó egészen elvágja a külvilágtól a falut, tartósan mínusz húsz-harminc fokot kell átélni. Akkor van náluk az iskolai nagyvakáció.
– Hogyan élnek az ottani családok? Ugye, ők buddhisták?
– Igen, családonként három-négy gyermekkel. Nyáron nagy a szárazság, a házban az emberek a fenti nagy szobákban laknak, de télire leköltöznek a szűk pincébe, ahol fűthetnek. Fűtésre trágyát használnak. Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Kányádi Sándor Prima Primissima Díjas
Kányádi Sándor egyike annak a tíz díjazottnak, aki Prima Primissima díjat kapott. Idén 750 főt – köztük először határon kívülieket is – jelöltek a korábbi díjazottak, az alapítók, a szakmai szervezetek.
A tíz kategóriában meghirdetett Prima Primissima Díjat pénteken este adták át Budapesten, a díjazottak a következők: Farkas Gábor építész; Vicsek Tamás fizikus; Baló György szerkesztő, műsorvezető; Birkás Ákos festőművész; Hámori Veronika nyugalmazott iskolaigazgató; Fábiánné Rozsnyói Katalin kajak-kenu mesteredző; Kányádi Sándor költő, író, műfordító; Bálint György kertészmérnök; Eötvös Péter zeneszerző, karmester; Enyedi Ildikó filmrendező, forgatókönyvíró. A Közönségdíjat a Hazajáró című honismereti magazinműsornak ítélték a szavazók.
Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő, író, műfordító első verseskötete 1955-ben jelent meg Virágzik a cseresznyefa címmel. Az anyanyelv megtartó ereje, az erdélyi kisebbségi sors mint alaptémák határozzák meg költészetét. Verseiben a magyarság sorskérdéseire keresi a választ (Fától fáig, Halottak napja Bécsben, Krónikás ének, Visszafojtott szavak a Házsongárdban). A népköltészetben gyökerező hang és a közösséghez fűződő hűség teszi egyedivé és különlegessé stílusát és a műfajok változatosságát. Lírai műveinek megteremtésén túl a prózában és a gyerekversek terén is remekműveket alkotott. Életművének fontos részét képezik az esszék és műfordítások, írt drámát és forgatókönyvet is, verseit számos nyelvre lefordították. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
Demény Péter költő a közösségi oldalon verssel köszöntötte Kányádi Sándort. Szabadság (Kolozsvár)

Lövétei Lázár Lászlóé az Év legjobb könyve díj
Lövétei Lázár László Alkalmi című verseskötete kapta az Év legjobb könyve díjat a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) irodalmi tagozatának estjén a budapesti Műcsarnokban csütörtökön – számolt be a Magyar Idők napilap.
Lövétei Lázár László kötetét Fekete Vince József Attila-díjas költő, a Székelyföld folyóirat szerkesztője méltatta. Személyes hangvételű laudációjában megemlítette, Lövéteit – aki a Székelyföld főszerkesztője – megkerülhetetlen költőnek tartja, nemcsak az erdélyi magyarság, hanem az összmagyarság számára is. Ha egy embert kellene ajánlanom az erdélyiek közül, aki hitelesen szól szorongásainkról, dilemmáinkról, aki leginkább kifejez minket, egyértelműen Lövétei Lázár Lászlóra esne a választásom” – hangsúlyozta Fekete Vince.
Az ünnepségen Mezey Katalin Kossuth-díjas író, költő, az MMA irodalmi tagozatának vezetője köszöntőjében elmondta, hogy harmadszor adják át a díjakat, amelyekről titkos szavazás útján dönt az irodalmi tagozat. A 2017-es Könyvnívódíjat Az ellenség földje című elbeszéléskötetéért Majoros Sándor író és Halott nők című verseskötetéért Terék Anna költő vehette át. Krónika (Kolozsvár)

Vállalhatatlan szövetségek
Akárcsak az emberi kapcsolatokban, a politikai szövetségek terén is elérkezhet a pillanat, amikor jobb megszakítani, mint folytatni a fennálló érdekházasságot. Az 1989-es rendszerváltás óta számtalan példa volt már erre Romániában is, az RMDSZ például három évvel ezelőtt döntött úgy, hogy kilép a Victor Ponta vezette kormányból, miután az erdélyi magyarok túlnyomó többsége Klaus Johannisra és nem a szövetség által támogatott miniszterelnökre szavazott az akkori államfőválasztáson.
Nem is olyan régen, idén júliusban olyannyira elmérgesedett a kormányzó román Szociáldemokrata Párt (PSD) viszonya Sorin Grindeanu akkori kormányfővel, hogy az alakulat arra a következtetésre jutott: annak árán is meg kell szabadulnia saját miniszterelnökétől, hogy vele együtt a kabinetet is meg kell buktatnia. Ami a parlamentben annak rendje és módja szerint be is következett, holott erre korábban még nem volt precedens a demokratikus Romániában.
Nos, a PSD-n belül a bukaresti karácsonyi vásár tervezett helyszíne kapcsán kialakult nézeteltérés nyomán déjà vu érzése támadhat az embernek, mert a nyári kormánybuktatás is hasonló forgatókönyv alapján zajlott. A konfliktus akkor is onnan indult, hogy Gabriela Firea szociáldemokrata főpolgármester megvádolta Grindeanut, miszerint nem támogatja a Bukarest fejlesztését célzó terveket, és a „kormánypárton kívüli erők” támogatását keresi, ami Firea olvasatában a titkosszolgálatokat jelentette.
A televíziós műsorvezetőből politikussá avanzsált, Liviu Dragnea PSD-elnök bizalmasának számító főpolgármester – aki nagy eséllyel a PSD államfőjelöltje lehet a 2019-es megmérettetésen – a jelek szerint ismét miniszterelnök-buktató kedvében van, ami újfent annak a jele, hogy hatalmon lévő alakulaton belül intenzív harcok dúlnak a „post Dragnea-korszakra” való felkészülésre. Egészen pontosan arra, hogy ki veszi át az irányítást a PSD-ben, miután a jelenlegi pártelnököt teljesen félreállítja a szociáldemokrata felfogásban a párhuzamos állam egyik alappillérének számító nyomozó hatóság.
Az elmúlt időszak nyilatkozatai arra utalnak, hogy Tudose kevésbé osztja a PSD jelenlegi kemény magjának téziseit, miszerint minden rossz mögött a mély állam ármánykodása lapul. A PSD – és vele együtt az ország – jövője szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy az alakulatban a Firea-féle korlátolt demagógia kerekedik-e felül, vagy esetleg (Tudoséval vagy anélkül) esély nyílik egy normális baloldali párt kiépítésére.
Ami pedig az RMDSZ-t illeti: miközben a jelenlegi jobbközép román ellenzékkel tényleg nem sok értelme van az együttműködésnek, a szövetségnek igazán el kellene gondolkodnia azon, hogy van-e ráció abban, hogy asszisztáljanak a parlamentben a PSD egyre vállalhatatlanabb intézkedéseihez. Mert ugye, aki korpa közé keveredik. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

„Le kell térni a markói útról” – fórum az erdélyi magyar politikai pluralizmusról
Figyelemmel kell követni a székelyföldi autonómiatervezet sorsát, hogy lássuk „meddig terjed a politikai jó szándék” – fogalmazott Tőkés László azon a fórumon, amelyet az erdélyi magyar politikai pluralizmus tízéves évfordulója alkalmából tartottak Sepsiszentgyörgyön.
„Ha valóban sikerül idén benyújtani a székelyföldi autonómiatervezetet, ebben pedig az RMDSZ is partner lesz, akkor a kompromisszumok útján már sikerült elérnünk valami” – fogalmazott Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke szombaton, azon a Sepsiszentgyörgyön tartott közéleti fórumon, amelyen az erdélyi magyar politikai pluralizmus megvalósulására emlékeztek.
A Székely Nemzeti Múzeumban tartott rendezvényt Bálint József, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke kezdeményezte annak apropóján, hogy tíz évvel ezelőtt, 2007. november 25-én Tőkés László független jelöltként mandátumot szerzett az Európa Parlamentben.
Tőkés emlékeztetett: a közelmúltban a Magyar Polgári Párt (MPP) két parlamenti képviselője is ígéretet tett arra, hogy még idén benyújtják a román parlamentbe az autonómiastatútumot, ezt azonban a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) budapesti ülésén nem erősítették meg. „Zavarban vagyunk, figyelemmel követjük, meddig terjed a politikai jó szándék” – fogalmazott az EP-képviselő.
Kulcsár Terza József MPP-s parlamenti képviselő november első felében beszélt arról, hogy még ebben az évben a honatyák elé terjesztik az autonómiatervezetet akkor is, ha ebben az RMDSZ nem lesz partner. Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)

Határon túli közösségeket segít a Bethlen Gábor Alap
A tavalyinál korábban hirdették meg a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. (BGA) magyar kultúráért és oktatásért nevű pályázati felhívását, amelynek a keretösszege is nőtt az idén – hangzott el a BGA pozsonyi sajtótájékoztatóján.
A határidőkre és a pályázati összegekre vonatkozó változásokról szóló pozsonyi sajtótájékoztatón Erdélyi Rudolf, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. (BGA) vezérigazgatója elmondta, a változtatás célja, hogy tervezhetőbbé váljon a pályázó szervezetek működése, a következő üzleti évet minél korábban, a döntés ismeretében tudják tervezni.
A döntésben az is közrejátszott, hogy közelebb vigyék a tényleges tevékenységet a finanszírozási időponthoz. Ezért a pályázati kiírások, majd az elbírálások és kifizetések is három hónappal korábban megvalósulnak, mint a korábbi években. A pályázatok célja azonban a jövőben is az, hogy segítse a külhoni magyarok szülőföldön való boldogulását és nemzeti azonosságtudatának megőrzését.
Erdélyi Rudolf elmondta, a pályázatok benyújtási határideje 2017. december 19. a központi pályázatok esetében, illetve december 20. a regionális pályázatoknál.
A külhoni magyarokat megcélzó, a magyar kultúráért és oktatásért tárgyában meghirdetett pályázati felhívás keretösszege 726 millió forint, ez 126 millióval több mint egy évvel korábban volt.
A BGA központi és regionális felhívására, „A magyar kultúráért és oktatásért” című felhívás tárgyában – amelynek támogatásaival a külhoni magyarok szülőföldön való boldogulását akarják elősegíteni – az idén három fejezetben lehet pályázni. Ezek a következők: a magyar közösség céljait szolgáló kulturális és oktatási programok és ahhoz kapcsolódó tevékenységek támogatása; a magyar közösség céljait szolgáló írott és elektronikus média, könyvkiadás támogatása; illetve a civil szervezetek, egyházak, belső egyházi jogi személyek, intézmények működése, valamint a magyar közösség céljait szolgáló fejlesztések és ingatlan-beruházások támogatása.
Továbbá pályázatokat lehet benyújtani a „Testvér-települési programok és együttműködések” című pályázati felhívás kereteiben, illetve az „Ifjúsági közösségek tevékenységének támogatása” című pályázati felhívás kereteiben a 15–29 éves korú ifjúsági korosztály közösségteremtő programjainak, közösségépítést elősegítő tevékenységének támogatására.
A BGA 2018-as megvalósítási évre vonatkozó pályázatainak részletei a szervezet weboldalán is elérhetőek. Krónika (Kolozsvár)

Budapesti újságírók Váradon
Az önkormányzat által működtetett Nagyvárad és Térségének Turizmusát Népszerűsítő Egyesület (APTOR) meghívására hétfőn és kedden kétnapos munkalátogatáson vesznek részt Váradon budapesti riporterek, turisztikai szakújságírók.
Mihai Jurca APTOR-igazgató kalauzolásával többek közt felkeresték a Székesegyházat, a várat, meglátogatták a zsinagógát és a látványfürdőbe is elmennek. Hétfő délelőtt a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség által működtetett Vallásturisztikai Irodába is ellátogattak, ahol Erdei Anita referens fogadta őket, és kísérte őket a Székesegyházba. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Tízéves erdélyi magyar politikai pluralizmus
A múltból tanulni kell
Nézzünk szembe a múlttal, okuljunk a tévedésekből, hangzott el az EMNP által kezdeményezett lakossági fórumon, amelyen számba vették, hogy az erdélyi magyar közösség „nagykorúvá válása óta” mit sikerült elérni, és mit miért nem. A Székely Nemzeti Múzeumban megszervezett rendezvényen felszólaltak azoknak a szervezeteknek a képviselői, akiknek támogatásával 2007-ben független jelöltként jutott be az Európai Parlamentbe Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke.
Többek között Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke megjegyezte, hogy a tíz évvel ezelőtti felhajtó erő egyszer megszakadt azért, mert „nem profi módon politizált az MPP”, és folytatódott azzal, hogy Tőkés László 2009-ben az RMDSZ listáján indult, amit a nemzetben való politizálás igen jelentős hibájának tartott abban a pillanatban. „Tíz év után azt kívánom, hogy legyünk bölcsek és tanuljunk a múltból”, emelte ki Gazda. „A helyzetteremtő politika versus helyzetet elfogadó politika dilemmái mind a mai napig érvényesek”, fogalmazott Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke is, aki szerint a neptuni botrány kapcsán merült fel először, hogy szükség van a változásra.
Tőkés László is megerősítette: a neptuni paktum után egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy tarthatatlan a helyzet az RMDSZ-ben, hogy a román kommunista visszarendeződéssel párhuzamosan rendeződik vissza a magyar politika és közélet is. Felidézte, mindhárom erdélyi magyar párt létrehozatalában részt vett, de ha „egy autó rossz útra visz, akkor nyilván egy másikat kell keresni”. Azt is elmondta, hogy meglepte az utóbbi időben a magyar kormánypártok irányváltozása, de azt reméli, hogy sikerülni fog egyesült erővel az egész magyar politikán fordítani. „Pozitívumként könyvelhetjük el, hogy az RMDSZ nem Bukarest felé tájékozódik, hanem inkább Budapest felé.
Ez már egy nemzetpolitikai irányváltozás, csak legyen őszinte. Az is igaz, hogy mivel a román hatalom eltaszítja, rá is kényszerül, hogy gazdát váltson. Reméljük, hogy ez nem csupán egy politikai opportunizmusból fakadó döntés, hanem érlelődik az RMDSZ-ben is egy ilyen változás. Ha összefogunk, és úgy igyekszünk a magyar ügyet előre vinni, hogy az autonómiát visszahozzuk, és ha az RMDSZ ebben partner, akkor azt mondhatjuk, hogy a kompromisszum útján valamit sikerül elérnünk”, hangsúlyozta Tőkés.
„Olyan kegyelmi momentumot nyújtott nekünk a 2007-es esztendő, amit érdemes felmutatni, és érdemes a hullámvölgyeket kibeszélni. Hajszálon múlott, hogy Háromszék nem került egy olyan politikai, nemzeti hatalmi pozícióba, hogy fordítani tudott volna az összerdélyi politizáláson”, emelte ki Kovács István unitárius lelkész is, aki szerint a múlt kritizálásával nem elkeseredni kell, hanem okulni a jövőre nézve. „Hiszem, ha időnként a hófúvások el is havazzák az autonómia vonatjának az érkezését, végül mégis célba ér”, fogalmazott Kovács István. Kiss Edit / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Pályafutás – vesszőfutás
A latin curriculum vitae önéletrajzot, életrajzi vázlatot jelent, de ma nem feltétlenül ezek, hanem többnyire a szívi fordul elő beszédünkben. Hosszú ideig az önéletrajzé volt az elsőség, nemcsak álláskereséskor csatoltuk a kéréshez, folyamodványhoz, de a letűnt rendszer párt- és állami szervei is taktikai meggondolásból íratták ezeket, például a „verifikálások”, a nagy tisztogatások és leszámolások alkalmával, például az 1950-es években, illetve olvasták, sőt a párt éppen aktuális irányelvei szerint értelmezték a kiszemelt áldozatok önéletrajzait.
Aztán időről időre újraíratták a „delikvensekkel”, hadd lássák az egyes változatok közötti esetleges eltéréseket vagy azt, hogy mit hallgatott el – netán szándékosan! – az életrajzi vázlat sarokba szorított készítője, mert az ilyen jegyekből „súlyos következtetéseket”, mi több, vádakat lehetett megfogalmazni az illetővel szemben. Így lehetett a tegnapi elv- és harcos társat félreállítani, mint ama rendszer ellenségét…
Ma egyszerűen szívit mondunk, CV-t írunk, amelynek ugye kidolgozták, rögzítették a formai szabályait, követelményeit – tulajdonképpen rugalmas formanyomtatványként határozzák meg –, s amelyet bármely munkakereső kitölt – figyelem: nem megír! –, és lead vagy elküld külön-külön, illetve egyszerre számtalan munkaadóhoz, s várja okostelefonja megszólalását, a pozitív vagy elutasító választ. Semmiféle személyes hangvételről és indíttatásról nem eshet szó az ilyesféle szívikben, csak puszta adatokat, semmitmondó eredményeket látni az egyes rovatokban, jobban mondva, rekeszekben, de hogy mindez az adathalmaz milyen tartalmat hordoz, milyen emberi, családi környezet, milyen egyéni, valós teljesítmény áll mögöttük, édes keveset tudni meg belőlük.
József Attila élete utolsó évében, 1937 elején munkát, hivatali állást keresve írta meg a maga Curriculum vitae-jét, olyat, amely még azt is magában foglalja, hogy amikor nevelőszülőkhöz került, nevétől is megfosztották, Pistának szólították. Vagyis nemcsak pályafutásáról számolt be részletesen, hanem vesszőfutását is ecsetelte, amely már kisgyermekkorában elkezdődött számára, s tartott szinte egy életen át. Másik klasszikus költőnk, Arany János viszont egy ifjúhoz címzett versében (Domokos napra) természetszerűen nem a megtett útról, hanem a kedvesnek mondott fiú előtt álló pályáról szólt, mondván:
„Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.”
Mit tudni meg hát a mai szívikből? Talán azt, hogy erőtlen, aki kitöltötte, vagy azt, hogy erős? Egyiket sem! József Attila súlyos ideggyengeségét is önéletrajzába foglalta, ugyanakkor azt is, hogy munkában szívós. A mai formanyomtatványok rekeszeiben gyakran sok-sok adat vagyon zárva, de érzésem szerint távolról sem elegendő az illető megismeréséhez…
Különben magát a pályafutás szót választékosnak minősítik az értelmező szótárak, de a mai nyelvhasználat alapján már-már elavultnak tűnik, továbbá a vesszőfutás értelmét bár annak fogjuk fel, ami, vagyis megalázó, kínos helyzetek sorozatának, eredetére viszont kevésbé gondolunk, arra, hogy régen a katonaságnál a büntetés egyik módja volt: a vesszőfutásra ítéltnek egymással szemben felállított katonák sora között kellett futnia, miközben bajtársai vesszővel sújtottak mezítelen felsőtestére.
Végül azt mondhatom, hogy egy önéletrajznak vagy a mai szójáráshoz igazodva, szívinek tartalmaznia kellene az illető pályafutását a saját maga fogalmazta formában, s ne adj’ isten, vesszőfutását is. Egy fontos dolog mindenképpen kiderülhetne ebből, az hogy – úgymond – csüggedünk-e vagy megálljuk helyünket. S ez bizony, betölteni a helyed, nem is kevés! Borcsa János / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)