Szent László kreatív ihlető forrás volt
Sikeresen zárult a legnépesebb erdélyi vetélkedő
Az Erdélyi Római Katolikus Főegyházmegye kilencedik éve teremt lehetőséget arra, hogy a kisebb és nagyobb, katolikus és más felekezetű diákok összemérjék tudásukat, bizonyítsák hozzáértésüket a kreatív képességek minden terén. Az idén a Szent László-év volt a 9. kreativitási vetélkedő témája, amely a legnépesebb valamennyi erdélyi vetélkedő közül.
Országot építő lovagkirályunk példája, akit ma szentként tisztelünk, és akinek nevéhez csodák egész sora fűződik, több mint 1.100 résztvevő fantáziáját mozgatta meg, s késztette valóban eredeti, egyéni gondolkozásra, alkotásra, cselekvésre a korábbi évekhez képest sokkal magasabb szinten a versenyzőket.
A résztvevők számbeli növekedése mellett a minőség érezhető emelkedése töltötte el jó érzéssel, de nehezítette meg ugyanakkor az értékelő bizottságok munkáját. A diákok az idén is tíz kategóriában mérték össze tehetségüket, tudá-sukat, ügyességüket: szín- és bábszínjátszás, zene, tánc, sport, szavalás, irodalom, rövidfilm, plakát, rajz és dombormű, fotó.
A versenyek három színhelyen, a Római Katolikus Teológiai Líceumban, a Bolyai Farkas középiskolában és a Deus Providebit Házban zajlottak jól szervezetten, gördülékenyen, fennakadások nélkül.
A vetélkedőt pénteken délután a Bolyai középiskola dísztermében dr. Tamási Zsolt-József főszervező, a Gyulafehérvári Főegyházmegye Iskolai és Kateketiai Bizottságának tagja nyitotta meg, házigazdaként Hajdú Zoltán aligazgató, Székely Szilárd, a Római Katolikus Teológiai Líceum megbízott igazgatója, és Kelemen Márton, a rendezvény főtámogatója, a Maros Megyei Tanács képviselője köszöntötte a jelenlevőket, majd Balla Imre iskolalelkész adta áldását a vetélkedőre.
A verseny a tánccal kezdődött, amelyen a kisebbek, többnyire Akio Hayasi tanítványai remekeltek. A zsűri szerint megértették a versenyfelhívás lényegét, és a Szent László-kultuszhoz köthető gyermekjáté- kokat és táncokat adtak elő. Párhuzamosan a sport is elkezdődött, ahol szintén az elemi osztályok részéről volt nagyobb az érdeklődés. Érdekes, összetett vetélkedő volt – vágtafutás, kosárra dobás, helyből távolugrás és elméleti kérdések Szent Lászlóról –, amin szívesen vettek részt elsősorban a harmadikos, negyedikes kisiskolások olyan szoros, jó teljesítménnyel, hogy megosztott díjakat is kellett adnia a zsűrinek. A dramatizálás kategória zsűrije úgy vélekedett, hogy ennyire jól előkészített darabokkal nem találkoztak, ezért különdíjat is osztottak. Bábjátékban a Romulus Guga általános iskola diákjainak szólt az elismerés. Figyelemre méltó teljesítményt nyújtottak a Gyergyóremetéről érkezett színjátszók, a Bolyai iskola diákjai. Megható, bátor fellépés volt a Római Katolikus Teológiai Líceum hetedik osztályos tanulóinak mint szerzőknek is az előadása, amely arról szólt, hogy az iskola bajban van, ezért számba vették a teendőket, és kiálltak az igazuk mellett.
A Bolyai Farkas középiskola amfiteátrumában a filmet készítő diákok, köztük előkészítősök is, mutatták be munkájukat. A zsűri elnöke szerint az idei hálás, a gyermekekhez közel álló témát magas színvonalon dolgozták fel. A kisfilmek egy része a Facebookon, az Erdélyi Magyar Televízió Hitélet című oldalán is megtekinthető.
A vetélkedők szombaton délelőtt folytatódtak. A Bolyai líceum dísztermében a zene kategória versenyzői játszottak a legkülönfélébb hangszereken, énekeltek szólóban és vokális együttesekben a zsűritagok gyönyörűségére. Volt olyan díjnyertes résztvevő, aki furulyázott, énekelt és hegedült is. Kiemelkedő előadással adóztak Szent László emlékének a jobbágytelki iskolások. Meleg hangú dicséretet kaptak a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceumból érkezett énekes fiatalemberek. Az énekelő, hangszeren játszó gyermekek mellett elismeréssel szóltak a felkészítő tanárokról is.
Népes részvétellel számoltak a fotó, plakát, naptár kategóriában, ahol ötletes, színvonalas alkotásokat mutattak be a versenyzők. A rajz és dombormű kategória volt a legnépszerűbb, több mint 400 rajz közül kellett válogatnia a zsűrinek a különböző korcsoportokban. A művészeti iskolás tanulók nemcsak zenében, a képzőművészet terén is tehetségre valló, színvonalas alkotásokkal jelentkeztek.
A szavaló diákok népes tábora sok szép szavalattal kényeztette a zsűrit, amelynek tagjai hosszas vita után tudtak csak dönteni a sorrendről.
Nem volt a legnépszerűbb szak, de tehetséges, éretten, árnyaltan gondolkodó kisebb és nagyobb diákok írását olvashatta a zsűri az irodalom ketegóriában. Az I-IV. osztályosok azt bizonyították, hogy jól ismerik Szent László hőstetteit, az V-VIII.-os diákok a kimeríthetetlen gyermeki fantázia segítségével vitézül harcoltak Szent László csapatában. A középiskolások, akik himnikus dicsérő költeményt vagy kisesszét kellett írjanak egy Szent László-himnuszból ihletődve, magabiztosan, szép gondolatokat, mély érzéseket kifejező írásokkal bizonyították íráskészségüket, alapos felkészültségüket. Kiemelkedő teljesítményt nyújtottak a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai, szinte az összes felsős nyertes az ő körükből került ki, a marosvásárhelyi katolikus iskola diákjai, nagyernyei, szászrégeni versenyzők a gimnáziumi osztályokból, valamint a Bolyai iskola másodikosai és egy marosszentgyörgyi iskolás.
Az ünnepélyes díjkiosztás a virágvasárnapot megelőző szombat délutáni szentmise után következett, hosszan belenyúlva az estébe. A zsűrielnökök értékelték sorra minden kategória eredményeit, és a három korcsoportban 540 díjat és 180 dicsérő oklevelet adtak át a nyerteseknek. A nyeremény a kolozsvári Verbum kiadó által felajánlott könyvjutalom volt, és néhány kategóriában a Talentum Alapítvány díja.
– Amikor a szervezést elkezdtük, kevesen hittek benne, de azt, amit az Úr épít, függetlenül attól, hogy akarják vagy sem, nem lehet lerombolni – mondta a záróünnepségen dr. Tamási Zsolt. Főszervezőként köszönetet mondott az előkészületekben, majd a verseny lebonyolításában, a diákok teljesítményének az értékelésében részt vevő pedagógusoknak, szakembereknek, a felkészítő tanároknak és a Római Katolikus Teológiai Líceum önkéntes munkát vállaló 40 diákjának, akik a szervezésben segédkeztek. És természetesen a diákoknak, akik Maros, Hargita, Fehér, Kolozs, Bihar, Kovászna és Temes megyéből érkeztek vagy küldték el postán alkotásaikat. Hálával szólt a társszervező intézményekről, a Római Katolikus Teológiai Líceumról, a Pro Vita Cristiana Alapítványról és a Bolyai Farkas iskoláról, valamint a többi támogatóról: a gyulafehérvári érsekség, a Keresztelő Szent János és a Szent Mihály plébániák, kiemelt médiapartnerek, cégek, magánszemélyek, akik hozzájárultak a rendezvény sikeréhez.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

Marossárpataki könyvbemutató Tamás Gáborral
Múlt hétfőn Marossárpatakon is bemutatásra került a Csak a szívünkben nem száll az idő című, Tamás Gábor életútjáról szóló könyv. Az információs és dokumentációs központban megtartott kulturális rendezvényen jelen volt Szucher Ervin újságíró, az életrajzi kötet szerzője, valamint a könyv főszereplője, Tamás Gábor.
Az érdekes stílusban megírt könyv – amely Tamás Gábor élményekben és eseményekben igencsak gazdag életútját örökíti meg – bemutatóján több mint hetvenen vettek részt. Elsősorban helyiek jöttek el találkozni Erdély minden idők legnépszerűbb énekesével, de a szomszédos Sáromberkéről és Marosvásárhelyről is érkeztek érdeklődők. Tamás Gábor másodszor járt Marossárpatakon, 2011-ben már közönség elé lépett az évente megszervezésre kerülő tánc- és huszárfesztiválon, s megcsodálta a település büszkeségét, a marossárpataki történelmi szoborparkot.
A rövid bevezetőt követően a helyi iskola negyedikes tanulói léptek közönség elé, hogy elénekeljék a művész egyik legismertebb slágerét, az Ó, Erdély szép hazám kezdetű dalt, kellemes meglepetést szerezve a vendégeknek és az összesereglett helyieknek egyaránt.
Ezt követően Szucher Ervin új-ságíró, a könyv szerzője vette át a szót. Elmondta, hogy egy tévéinterjú során találkozott először Tamás Gáborral, akivel rövid idő alatt szoros baráti kapcsolatot alakított ki. „Ez kiváltságot jelent számomra, örülök, hogy közel kerülhettem a művészhez, de azt is tudom, hogy Gábornak nagyon sok barátja s emellett rengeteg rajongója van. Barátságos, türelmes, közvetlen ember, aki szívesen beszél a múltról is, annak ellenére, hogy élete nem mindig volt fényes. Nehéz volt a gyermekkora, aztán a ‘70-es években a román titkosrendőrség nagyon sokat zaklatta, emiatt külföldre kellett távoznia. Erdély azonban, amelyet több slágerében megénekel, örökre a szíve csücske maradt, ahová mindig szívesen jön haza” – fejtette ki beszédében Szucher Ervin. Az újságíró elmondta, hogy először csak a nagyobb erdélyi városokban akarták bemutatni a kötetet, de aztán a kezdeti sikereken felbuzdulva több vidéki körutat is megterveztek, tudva azt, hogy falun is nagy szeretet övezi Tamás Gábor személyét.
Tamás Gábor őszinte és kedves szavakkal köszöntötte a megjelenteket, többször hangsúlyozva azt, hogy milyen fontosak számára a közönséggel való találkozások. „1994-ben indultam először erdélyi turnéra, ahová Csép Sándor, az erdélyi magyar újságírás, kultúra és közélet kiemelkedő személyisége kísért el. Szeretettel fogadtak mindenütt, én pedig csodálatosan éreztem magam az évek során, koncerteket adva az erdélyi városokban, falvakban, hiszen én itt vagyok itthon! Sándor a későbbiek során azt javasolta, hogy mivel különös és a nagyközönség számára mindenképpen érdekes életem volt, vegyem fel a kapcsolatot Szucher Ervin újságíróval, s készítsük el együtt életutam könyvét” – fogalmazott a művész. Elmondta, hogy a könyv egy őszinte vallomás, amely nemcsak a kedves emlékeket eleveníti fel, hanem szomorú fejezetek is vannak benne. Amikor a kötet árát meghatározták, olyan összeg mellett döntöttek, hogy a könyv mindenki számára hozzáférhető legyen. „Fellépéseim során is mindig arra törekedtem, hogy a koncertjegyeket minél többen meg tudják vásárolni, hiszen a kispénzű emberekre is gondolni kell. Továbbá büszke vagyok arra, hogy koncertkörútjaim során gyakran megfordultam kisebb településeken is, mert számomra nem az anyagiak a legfontosabbak, hanem az, hogy örömet szerezzek rajongóimnak” – tette hozzá a kiváló énekes.
A résztvevők közül többen is kérdéssel fordultak a művészhez, aki gyermekkori emlékeket osztott meg a hallgatósággal, mesélt külföldre távozásának részleteiről, énekesi sikerének titkairól. Igazi otthonának Erdélyt nevezte, ahová szoros szálak kötik, de elmondta, hogy nem szeretne különbséget tenni az erdélyi, felvidéki, vajdasági vagy anyaországi magyarok között.
A könyvbemutató része volt egy hét-nyolc zeneszámból álló dalcsokor is, amelyet Tamás Gábor ezúttal is élőben énekelt, a közönséggel együtt. Előadását hosszas tapssal hálálta meg a sárpataki közönség, majd sor került a kötet dedikálására. Kozma Barna polgármester marossárpataki kisüsti pálinkával köszönte meg a vendégek látogatását, a sárpataki asszonyok finom tepertős pogácsával és fánkkal kínálták meg a könyvbemutató minden résztvevőjét.
BEREKMÉRI EDMOND / Népújság (Marosvásárhely)

Könyvbemutató a Magányosok Klubjában
Sebestyén Péter, a marosvásárhelyi Szent Imre plébánia lelkészének könyvét Kopacz Imola vezetőnk mutatta be a Magányosok Klubjában. Röviden vázolta a szerző életútját. Elemi iskoláit szülőfalujában, Szépvízen végezte, majd pappá szentelése után segédlelkészként Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Gyergyóremetén szolgált. Erdőszentgyörgyi szolgálata idején a Bözödújfaluból kitelepített hívek számára templomot építtetett. 1998-tól a marosvásárhelyi közszolgálati rádió Hitvilág rovatának állandó munkatársa, tagja a Szent György Lovagrendnek. Az Ezüstbeszéd című, nagyon szép kivitelezésű jubileumi kötetében az ezüstmisés szerző 25 évi papi szolgálatáért ad hálát. Nagyon szépen írja: A magyarságot ma nem az Európai Unió vagy a sok pénz menti meg a pusztulástól, hanem az erkölcsi és hitbeli felemelkedés. Merjünk kitartani Isten törvényei és egyházunk mellett! A könyv végén szívbemarkoló a búcsúztatója: „Testvéreim! Van beteljesedett élet! Ilyenkor, amikor az érett gyümölcs lehull az élet fájáról, nem a semmibe, a pusztulásba hull, hanem Isten tenyerére, aki átnyújtja a kezét a halál szakadéka fölött, és átsegít a halál kapuján.” Sebestyén Péter ezüstmisés plébános szavaival zárom írásomat: „A nyáj, ha elhanyagolják, szétszóródik, ha nem vezeti senki, megy a maga feje után, és magányossá válik, még inkább ki van téve a veszélyeknek. A pásztor feladata, hogy összegyűjtse őket. Jézus azért jött, hogy életünk része legyen, hogy megmutassa Isten végtelen szeretetét, és meghívjon ebbe a nyájba. Árpád-házi Szent Erzsébet, a középkor nagyasszonya mondja: ahol szeretetet vet az ember, ott öröm sarjad”. Köszönjük a szívhez szóló szavakat, ami segített abban, hogy lelkünk ráhangolódjon a húsvét üzenetére.
Czerán Erzsébet / Népújság (Marosvásárhely)

Magyar–román üzleti kapcsolatokról Budapesten
A magyar–román üzleti kapcsolatokról tárgyalt Budapesten a Román Patronátus Szövetség Arad megyei fiókszervezetének elnöke, Ioan Marin Crişan, illetve alelnöke, Marcel Măinescu. A két megyei vezető Románia budapesti nagykövetének, Marius Lazurcă meghívására utazott fel a magyar fővárosba, az eseményen többek között jelen volt Takács János, a Román–Magyar Üzleti Kör Egyesület (ROcham) elnöke, Florin Vasiloni, Románia Gyulai Főkonzulátusának vezetője, román és magyar üzletemberek stb.
A találkozás célja volt megerősíteni a két állam közötti üzleti kapcsolatokat, illetve feltárni új beruházási lehetőségeket. „A Romániát látogató turisták zöme Magyarországról érkezik, ez a tendencia pedig évről évre nő” – nyilatkozta az eseményen Lazurcă nagykövet, aki szerint, nem elhanyagolandó a Romániában működő magyar tőkeérdekeltségű cégek száma sem. A magyar beruházások értéke Romániában meghaladja a 900 millió eurót, köztük a MOL, az OTP, a Gedeon Richter (gyógyszeripar) vagy a TriGranit (ingatlanfejlesztés). A nagykövet úgy véli, Románia komoly potenciállal rendelkezik a magyarországi befektetők számára a turizmus, a mezőgazdaság és a feldolgozóipar területén.
Lazurcă szerint a két országot összekötő közúti infrastruktúra megerősítése jelentősen hozzájárul majd a közös beruházások serkentéséhez.
Ioan Marin Crişan, a Román Patronátus Szövetség Arad megyei fiókszervezetének vezetője szerint a budapestihez hasonló találkozók hasznosnak és értékesnek bizonyulnak, egyrészt mert új perspektívákat és üzleti lehetőségeket nyitnak a résztvevők előtt, másrészt mert a résztvevők tanulságos tapasztalatokkal gazdagodhatnak általuk.
Sólya Emília / Nyugati Jelen (Arad)

Jól szerepeltek a Csikysek
Ki mit tud? Lakitelken
Április 6-án került sor Lakitelken a Ki mit tud? versenyre, amelyre a Csiky Gergely Főgimnázium nyolc tanulójával neveztünk be három kategóriában: népdal, versmondás, rajz. A tanulókat a Kispacsirták kórusából választottuk ki, akik között van tehetséges versmondó is: Anghel Orsolya, Barta Karolina, Szabó Tamás Attila, Tapasztó-Gujdár Péter, Vida Roland (II. osztály, tanító Khell Jolán), Rudolf Janka Naomi, Vajdovics Jasmin Vivien, Vincze Lea (I. osztály, tanító Khell Levente).
A verseny előtti napon érkeztünk Lakitelekre, ahol nagy szeretettel fogadtak bennünket. A hivatalos megnyitó után – ahol a szervezők köszöntöttek bennünket – uszodába mentünk, majd vacsora után a Lyra zenekar fergeteges hangulatú koncertjén vettünk részt, ami emlékezetes marad számunkra.
Másnap reggel izgatottan készültünk a versenyre, ahol sorsolással döntötték el a sorrendet. Összesen 49 produkció vett részt, az ötvenedik egy bábjáték volt, ez már versenyen kívül. Voltak szavalók, mesemondók, hangszeres produkciók, énekesek, táncosok változatos műfajokban. A verseny alatt folyamatosan rajzoltak is a versenyzők, hiszen több kategóriába is be lehetett nevezni.
Először a Kispacsirták léptek színpadra 1-es sorszámmal. A műsor nagyon jól sikerült, fergeteges tapsot kaptak. Néhány műsorszám után sorra került Tapasztó-Gujdár Péter is, aki Kányádi Sándor Jó két ló szolgájacímű versét szavalta gyönyörűen. A hatalmas taps itt sem maradt el.
Végignéztük a többieket is, és bizony, el kellett ismernünk, hogy nagyon színvonalas versenyszámokat láthattunk. Izgatottan vártuk az eredményhirdetést, amelyre megérkezett Magyarország Országgyűlésének alelnöke is, dr. Lezsák Sándor, hogy személyesen adja át a jutalmat a díjazottaknak.
Rajzolóink oklevelet és könyvjutalmat kaptak, szavalónk, Tapasztó-Gujdár Péter I. díjat nyert. Öröm volt látni a csapat örömét. Az énekeseknél a zsűri nem adott III. díjat, hogy két első díjat adhasson, amelyből az egyik a Kispacsirtáké lett. Határtalan volt az örömünk. Minden gyermek értékes könyvjutalomban és egy szép oklevélben részesült.
A hatalmas felújítások alatt levő Lakitelki Népfőiskola visszavárja versenyzőit! – ezekkel a gondolatokkal búcsúztak a szervezők, akiknek köszönjük a szíves vendéglátást és azt, hogy részt vehettünk ezen a remekül megszervezett versenyen. A csoportot Khell Jolán és Khell Levente tanítók kísérték el a vetélkedőre.
Khell Jolán tanítónő, Csiky Gergely Főgimnázium
Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)

Szakrális grafikák
Pénteken délután az Arad Megyei Múzeum szépművészeti részlegén Vásárhelyi Antal szatmárnémeti születésű, hosszú ideje budapesti – időközben mintegy évtizedig a németországi Nürnbergben is élt – grafikusművész kiállítása nyílt meg. A bevezetőt dr. Sandu Adrian művészettörténész tartotta, a kiállítót dr. Onisim Colta egyetemi tanár, képzőművész mutatta be, Vásárhelyi Antalt nagy művészként, a középpont, a részletek és a kompozíció mestereként értékelve.
A művésszel a kiállításmegnyitót követően beszélgettünk.
– Önnek a vezetékneve hasonlít a Vasarelyéhez (a magyarban azonos azzal), bizonyos mértékben alkotásai is mintha emlékeztetnének rá. Van-e valami összefüggés? Ihlette-e Önt valamennyire is Vasarely művészete?
– Nem! Bevallom, régente dühös is szoktam lenni – manapság már nem –, amikor vele kapcsolatban emlegetnek. Amikor még nagyon fiatal voltam, írtam egy levelet Vásárhelyi Győzőnek (Vasarelynek). Tanácsot kértem tőle, így kerültünk kapcsolatba. Egy nagyon csúnya levelet írt vissza, hogy legyek inkább mérnök (a levélhez mellékeltem néhány rajzot is, amelyek amolyan szárnybontogatások voltak legfeljebb, nem volt még akkor semmilyen előképezettségem); naiv gyermekként nekem nagyon rosszul esett, hogy eltanácsol. Aztán később többször is, amikor Németországban vagy Franciaországban egy bemutató könyvben, lexikonban együtt jelentünk meg, mindig kimásoltam és elküldtem neki. Amikor 1983-ban Párizsban volt az egyéni kiállításom, postáztam neki meghívót – a fiát küldte el, ő akkor már beteg volt. A névazonosság jó sztori, de az összehasonlításnak őszintén szólva nem örülök. Én játékosabb vagyok, nem az op-art irányába megyek, engem a testek és a különböző épületrészek játéka, a térbe elhelyezése érdekel. Vásárhelyi Győző az op-art atyja, nagyon tisztelem, le a kalappal előtte, nehogy félreértse valaki – de én Vásárhelyi Antal más vagyok, mással foglalkozom.
– A méltató azt fejtegette, hogy képeinek hangsúlya a középpontra esik, vagy valami hasonló.
– Igen, van egy központi szimmetria munkáimban, de az aszimmetriával is dolgozom. Például ez a kép egy illusztráció, valahol, Szilágyi István Kő hull apadó kútba c. regényéhez. Próbáltam nagyon tömören megfogalmazni a mű mondanivalóját, úgy próbálom megfogni vizuálisan, hogy érződjön a dráma, amit a regényben megfogalmaz. Egészen másképpen nyúltam például Madách Ember tragédiájához, a tizenöt színben, ott didaktikusan – itt, a regény esetében csak a gondolatot fogtam meg.
– Ön természetesen művészszemmel nézi, fogalmazza meg a dolgokat. Mit gondol, az átlagember ezeket a kissé absztrakt műveket felfogja, megérti?
– Kár, hogy nincsenek odatéve a címek, mert azok segítenének. Például ennek a szemben lévő képnek az a címe: A körző csillagkép. És létezik ilyen csillagkép. Elindultam egy valamiből, a körből és körzőből, tömeget csináltam annak a csillagképnek, és összekötöttem egy körzővel. Vagy a másik, a Penrose kocka, abban megpróbálom megmutatni belül, kívül, hátul a többdimenziósságát a térnek. Mindegyiket valamilyen formában, ha van türelme az embernek megnézni, megérti. Nem absztrakt képek ezek, én nem találom absztraknak. Itt vannak a fraktál-elméletek, a háromszögekből épülő Dávid-csillag-szerűség. Itt végül is a háromszög viszonyulása magához és a továbbgondolás a lényeg. Vagy ott van az repülő torony. Pontosan az a lényege, hogy megpróbáltam kívülről is megmutatni, meg a belsőt is, a lépcsőt, ami felvisz, egyszerre. Sokszor a szememre vetik, hogy nem ábrázolok embereket. De az emberek benne élnek az épületekben, meg az épületet is ember alkotta. Vagy ott van például Madách. Először mindenki gondolkodott, hogy az Urat miért nem ábrázolom. Azt mondtam: emberek, én nem vagyok ateista, de megpróbálom a legtökéletesebben ábázolni, egy négyzettel, egy körrel, egy egyenlő oldalú háromszöggel – e három olyan tökéletes forma, amelynél tökéletesebbet az emberiség nem tud kitalálni. Mi nagy építőmesternek tudjuk az Urat – láttam már daliának, öregnek stb. ábrázolni, magam így próbálom megjeleníteni.
Az a lényege az egésznek, hogy az ember egy kicsit gondolkodjon el azon, amit lát, ne csak felületesen menjen el mellette. Nem biztos, hogy az ember, akár ha tanult is, mindennap találkozna ilyen alkotásokkal, amelyekbe én mindig mondanivalót kívánok belevinni. Mondhatnám szerencsém volt, mert akárhol állítottam ki, volt értő közönsége – Japánban, Amerikában ugyanúgy, mint Finnországban, Görög- vagy Spanyolországban.
– Végül hadd kérdezzem meg: hogy került Ön Aradra?
– Véletlenül. Van egy barátom Csíkszeredában – Részegh Botond –, akit az itteni kurátor, Sandu Adrian kiállított. A lényeg: megnézte munkáimat, és azt mondta: szívesen.
Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)

Könyvbemutató és íróavatás a magyar színházban
„Először megírom a novella csattanóját”
A temesvári magyar színház előcsarnokában tartották meg április 7-én, pénteken Andrásy József ízig-vérig temesvári író Zorba lehelete című novelláskötetének bemutatóját. A szerzőnek a Kriterion Könyvkiadónál megjelent első kötetét Eszteró István költő mutatta be a szép számú érdeklődőnek, aki jelképes gesztussal „íróvá” ütötte Andrásy Józsefet.
A könyvbemutató a temesvári születésű Andrásy József bemutatásával kezdődött, aki szülővárosában végezte el középiskolai és műegyetemi tanulmányait. Sikeres mérnökember létére szabadidejében írásra adta a fejét, első novelláit egy irodalmi kávéházban megtartott felolvasóesteken mutatta be, majd a temesvári Heti Új Szóban jelentette meg írásait. „Meglepően jól megírt, kimunkált írások, valóságos gyöngyszemek kerültek be ebbe a kötetbe – mondta Eszteró István –, olyan színvonalasak, mintha nem is az első, hanem legalábbis az ötödik köteténél tartana a szerző. Olyan írások ezek, amelyekre büszke lehetne egy gyakorlott író is.” Andrásy József mérnöki precizitással építi fel írásait, amelyeknek tematikája rendkívül változatos, földrajzi helyszínei valahol Temesvár és Kalifornia között találhatók, időben pedig múlt, jelen és jövő eseményei vannak jelen, az idősíkok néha váltakoznak, összecsúsznak. Eszteró István a nagy dél-amerikai írók, elsősorban Gabriel Garcia Marquez mágikus realizmusának a hatását vélte felfedezni Andrásy József írásaiban, akinél gyakran keverednek a mágikus, varázslatos elemek a realista elemekkel, és soha nem lehet tudni, mikor valóság és mikor fikció az, amit leír.
Ízelítőül a szerző felolvasott néhány részletet kedvenc írásaiból, mint a Vásárfia, a Nagyszombat, a Hotel California, a Zorba lehelete vagy az Állati sztori. „Ez utóbbi novellámban az ars poeticámat is megfogalmazom, mondta Andrásy József némi öniróniával, hiszen a szerző magát sasnak képzelő és repülni próbáló pingvinként jeleníti meg ebben az írásban. A beszélgetés során az is kiderült, hogy Andrásy József általában a csattanóból kiindulva fogalmazza meg írásait. „Először megírom a novella csattanóját, és ha az jól sikerül, utána készül el az eleje, majd a közepe – mondta a szerző –, ha a csattanóról úgy érzem, hogy nem sikerült elég jól, akkor dobom is el az egészet”. Arra a kérdésre, hogy miért adta írásra a fejét, Andrásy József elmondta: úgy érzi, hiánypótló, amit csinál, hiszen Temesváron ritkán jelenik meg magyar nyelvű könyv, és azok is inkább szakkönyvek, helytörténeti munkák. „Először a magam szórakoztatására írtam, de a felolvasások során olyan jól fogadták a novelláimat, hogy már tudtam, ezekből könyv lesz. Először két novellámat küldtem el a kiadónak, azt válaszolták, hogy küldjek még, és végül mind a tizenegy írásom, illetve a Szösszenetek cím alatt megjelent rövid írásaim is bekerültek a kötetbe. Egy év és három hónap alatt készült el a Zorba lehelete című kötet” – mondta Andrásy József. A szerző a Nyugati Jelen kérdésére válaszolva azt is elmondta: tudatában van annak, hogy „egy kötetnyi írás mindenkiben mocorog”, csak nem mindenki írja le, a legnehezebb a másodikat megírni. „Elárulhatom, hogy már dolgozok a második kötetemen” – mondta Andrásy József, aki egyelőre időhiányban nem gondolkodik hosszabb lélegzetű írások, regények megírásában.
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

Újjáéled a szórványszínjátszó fesztivál Fehér megyében
„… legbelül ég a láng”
Demény Piroska kolozsvári egyetemi tanár kezdeményezését a nagyenyedi Bethlen-kollégium közössége és környéke sohasem felejti el: enyedi magyartanárként tizennyolc évvel ezelőtt kitalálta a szórványságban, a többségi nyelv szorításában élő diákok számára a diákszínjátszás fesztiváljait. Az írók ismerik igazán nyelvünk szépségeit, a tisztán kiejtett szavakat, a szófordulatokat, amit az olvasással és a színpadon lehet leginkább tetten érni. A szórványban különös jelentősége van a színjátszásnak, ahol együtt követhetjük a „mese kerekét”, a közönség pedig – miközben figyel a jelenetekre, a szereplőkre, a szép magyar szóra – akaratlanul is részese lesz anyanyelve gyakorlásának.
A nagyenyedi kollégium régi „függönyös” színpada sok szép emléket rejteget, a sikeres diákprodukciók mellett a hajdani tanári előadásokat is. Visszaemlékszünk a fóti Kovács Éva és Kiss Tibor drámapedagógusok (a Magyar Drámapedagógiai Társaság képviseletében) nagyszerű szakmai segítségére, ami hozzátartozik a nagyenyedi diákszínjátszás újkori sikertörténetéhez. Akkor is játék, tehetség és fantázia kellett a jó eredményhez. A 11. fesztivál alkalmából Szőcs Ildikó igazgató köszöntötte a szórványszínjátszás nagyenyedi fórumát és örömét fejezte ki, hogy a „stafétaváltás ellenére is összehozták a találkozót” és igazi színházat teremtettek. (Korábban a Szabadság 2010. 06. 02-án számolt be róla.) A kollégiumi színjátszás töretlenül fejlődött egészen 2011-ig, amikor az épületfelújítás miatt hirtelen megszakadt, mert már nem lehetett elszállásolni a sokfelől érkező vendégeket. A megszakítás után egy közeli vidéki iskola, a Magyarlapádi Általános Iskola vállalta át és szervezi ma is a diákszínjátszást, sikeresen megoldva az ezzel járó problémákat.
Fesztivál két helyszínen
Közben a kollégiumban is újra fellángolt a színjátszó kedv, ezúttal egy gyökeresen átalakított, nyitott színpadon léphettek fel a műkedvelők. Megtudtuk és meggyőződtünk róla, hogy létezik eltökéltség és akarat a folytatásra. Így az idén váratlanul két helyszínen tartották meg Fehér megyében a diákszínjátszás fesztiválját, közös plakáton hirdetve a két, egymás utáni napon bemutatott műsort.
A felújítás első főszervezője Gábor Ella angol szakos tanárnő, aki szívesen vállalta a nem könnyű feladatot. Az igazgató üdvözlő szavai után hat előadást láthatott a főleg diákokból és egyelőre kevés felnőttből álló közönség. Horváth Piroska szavaival: „Létünknek színpadán csengettyű csilingel, előadás indul – vágyakhoz bilincsel, jelmezek színesek, arcunkon színes máz, tapsvihar lelkesít – legbelül ég a láz”.
A kollégiumi színpadon a nagyenyediek és az ilyefalviak is három-három darabot adtak elő. A közönség tapsviharral fejezte ki tetszését. Elsőnek a nagyenyedi vár őrei a Hinni a Fényben című igen látványos, hangulatos előadást mutatták be (felkészítő tanár: Fodor Elemér). Nem először léptek fel ezzel a sajátos hangulatú előadással, és ezúttal is sikert arattak. A Kis herceget az ilyefalvi Bicebóca színjátszó csoport adta elő (felkészítő tanár Henning Emese). A Márciusi ifjúság jelenet a nemrég ünnepelt március 15. emlékét idézte. A kitűnő produkció a kollégium 7.-es tanulóinak köszönhető (tanáruk Fodor Brigitta). A Virágot Angélának című színdarabot szintén az ilyefalviak mutatták be, A bolond falu című darab igazi bemutató volt, hiszen először került színre (Kovács Kinga tanár vezetésével). Végül az Az amerikai rokon című jelenetet az ilyefalvi Já(t)cint színjátszó csoport adta elő (tanáruk Henning Emese). Mindegyik bemutató élvezetes, szórakoztató, magas színvonalú volt.
A belső „láng” nem aludt ki Magyarlapádon sem. Aludtunk egyet a kollégiumi élményekre, és nézőként folytattuk a mindössze tíz kilométerre fekvő „lapádi nagyhegy” alatt. A lelkes és kitartó ilyefalviak ide is eljöttek, hogy bemutassák színjátszó tudásukat. Tanáruk, Henning Emese már tizenegy éve töretlen lelkesedéssel és türelemmel tanítgatja diákjait a színjátszás rejtelmeire. Elkísérte diákjait és a bemutatókat Szőcs Ildikó igazgató is végignézte.
A szervezést a helyi kultúr-életben jeleskedő óvó- és tanítónő Szilágyi Andrea, Székely Melinda, valamint Kovács András matematika- és Szabó Dániel testnevelőtanárok végezték. Szilágyi Andrea a lapádi fesztivál megnyitóján elmondta: a játék és a mese szebbé teszi életünket, játékkal ismerjük meg barátainkat. A lapádi fesztiválozást színesítette egy meghívott vendég, Demeter Ferenc bábjátékos színész, aki a János vitéz című bábjátékkal bűvölte el a lapádi tanulókat és a felnőtt közönséget. Ezután nyolc előadás következett, ahol a lapádiakon kívül a nagyenyediek, az ilyefalviak és a torockóiak is felléptek. Sorba színre került: A walesi bárdok(Lapád), A nagyenyedi két fűzfa (Nagyenyed), A kis herceg(Ilyefalva), Legyünk jók, de hogyan? (Torockó), Virágot Angélának(Ilyefalva), Bolond falu (Nagyenyed), Az amerikai rokon (Ilyefalva), A pletyka (Magyarlapád). Ez utóbbi kettő osztatlan sikert aratott különösen jól megjelenített, a közönség által is díjazott sajátos humorával.
A közösen elfogyasztott nagyszerű ebéd után rövid kiértékelőt tartottak. Demeter Ferenc jegyzeteiből sok minden kiderült: főleg dicséretek az igyekezetért, de megszívlelendő kritikák is, amelyek a továbblépést szolgálják. Végül a tanulókat kivétel nélkül oklevéllel és szép díszes, faragott emléktáblákkal jutalmazták.
Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)

Siklódi Zsolt grafikusművész emlékére
„Zsolt meghalt, csak ötven éves volt és meghalt... Meghalt az egyik legkedvesebb és legtehetségesebb tanítványom” – hallom Ioan Horvath-Bugnariu grafikusművész, nyugalmazott egyetemi tanár elcsukló hangját a telefonban, és elöntenek a még nagyon friss emlékek. Emlékek egy magabiztos, egyenestartású, különleges intelligenciájú fiatalemberről, akivel személyesen mindössze néhány hónapja ismerkedtem meg Sepsiszentgyörgyön, az immár negyedszerre megrendezett, általa megálmodott és főszervezett, világviszonylatban ismert, ötszázas tömeget megmozgató Székelyföldi Grafikai Biennálén, de akinek híre-neve már régóta közszájon forgott.
Láttam munkáit Kolozsváron évekkel ezelőtt, de láthattam volna Budapesten, Londonban, Párizsban vagy Olaszországban is. És igaz, csak képernyőről, de láttam tavalyi marosvásárhelyi egyéni tárlatát, A csend arca címűt, amellyel, Nagy Miklós Kund biztatására, 50. születésnapja előestéjén, május 31-én lepte meg magát és művészete kedvelőit. Valami nagy-nagy nyugalmat sugároztak azok a sajátos hangvételű munkák: metszetek, fotók, fotógrafikák, szobrok. A nyugalmat, ami után, be nem vallottan, talán még vágyódhatott is olykor-olykor, de amit mozgalmas élete, alkotó és szervezőmunkája nem tett lehetővé. Csupán a természetből a művészetbe emelt nyugalom, a természet csendje, az a bizonyos sokarcú csend válhatott osztályrészéül. Ezt tükrözte Tavak sorozatának egy darabja is, amit ez év januárjában mutatott be Kolozsváron, a Barabás Miklós Céh országos tárlatán.
Siklódi Zsolt ötvenegyedik születésnapját már nem érte meg, de félszáz év alatt annyit teljesített, mint sokan a duplája alatt sem.
1966. június elsején született, a művészeket oly gazdagon termő Sóvidéken, Szovátán. A Kolozsvári Képzőművészeti Egyetem elvégzése után Bukarestbe került, hogy aztán a Gyergyószárhegyi Művészeti és Kulturális Központ művészeti vezetőjeként léptesse életbe művészi, művészetszervezői elképzeléseit, amelyek a Székelyföldi Grafikai Biennálékon csúcsosodtak ki. 1994-ben Bukarestben országos grafikai díjjal jutalmazták művészi tevékenységét, 2006-ban elnyerte a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma művészetpedagógiai díját és a Nemzeti Kulturális Alapprogram alkotói ösztöndíjában is többször részesült.
Tartalmas és mozgalmas élete tragikus hirtelenséggel ért véget.
Kedves Zsolt, nyugodjál békében! A nyugalom, a csend, a sokarcú csend világa immár örökre a tied...
Emlékedet megőrizzük.
Németh Júlia
Siklódi Zsolt /Szováta, 1966. máj. 31. – Szováta, 2017. ápr./ Szabadság (Kolozsvár)

Főtéri ásatások és amiről a halottak mesélnek
Fiatalok, gyermekek, csecsemők csontvázai kerültek elő
Immár több hete tartanak Kolozsvár főterén és a Szent Mihály-templom bejáratánál a régészeti ásatások. Mint azt már megírtuk, az Erdélyi Történeti Múzeum munkatársai által végzett feltárások során a régészek nyomára bukkantak az egykor a templom előtt álló, 18. századi barokk fogadalmi kapu alapjaira, a templom körüli cinterem falára és az alatt húzódó római falakra is. Az ásatás legérdekesebb része azonban a templom bejárata előtt húzott két szekcióban feltárt 158 sír, amely számos érdekes részlettel szolgál Kolozsvár 15. századi lakosságáról és a templom körülötti temetőről. Az ásatást vezető régészek beszámolója szerint ugyanis a 158 sír a Luxemburgi Zsigmond korabeli temető része lehetett, amely az akkor még viszonylag fiatal, épphogy elkészült Szent Mihály-templom körül alakult ki. A temető számos olyan részlettel szolgál, amely rávilágít a késő középkori Magyar Királyság-korabeli temetők tulajdonságaira és a helyi sajátosságokra is.
A két szekcióban ásott temető-részlet csak kis szelete a templom körül kialakult jóval kiterjedtebb cinteremnek, amelyben a becslések szerint akár 2500 sír is lehetett. A szorosan egymás mellé és fölé temetkező középkori kolozsváriak sírjai igen szegényesek, néhányukban találtak csupán a temetőt jól datáló érméket Luxemburgi Zsigmond és Mátyás király korából, valamint apró fémtárgyakat, többek között övcsatokat és néhány kerámia-töredéket. A 158 halott döntő többsége fiatal, 20 év alatti gyermek vagy kamasz. A sokszor csak töredékesen megmaradt csontvázak jelentős része – különösen a templom eredeti, ugyancsak most felfedezett lépcsőjéhez közel temetettek – fiatal gyermekek, nemegyszer csecsemők maradványai. A kutatást felügyelő régészek elmondták, hogy a csontvázak elsődleges vizsgálatából már kiderült, hogy a most feltárt sírokban talált személyekkel nem járvány végzett, hanem korai haláluk valószínűleg a középkorban magas gyermekhalandóságnak és rossz közegészségügyi viszonyoknak tudható be.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

Közösségi esemény összefogással Abrudbányán
Verespatakra is kirándultak a dévai vendégek
Különleges eseményre került sor március utolsó napján Abrudbányán: a Petőfi Sándor Program segítségével, a dévai ösztöndíjassal, Tompos Krisztinával összefogva magyar néptánc-bemutatót és táncházat rendeztek a kis Fehér megyei városban, a Szent Ferenc Alapítvány Margaréta tánccsoportjának közreműködésével.
Abrudbányán mára sajnos megfogyatkozott a magyarság, ráadásul sokan az idősebb generáció tagjai. Helyi magyar csoportosulások híján – mint amilyen egy néptánccsoport vagy egy daloskör lehetne –, jelentősen csökken az itt élők magyar kultúrához való közvetlen kapcsolódási lehetősége. Éppen ezért a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaként már a kezdetektől fontosnak tartottam, hogy felvegyem a kapcsolatot a környékbeli, tekintélyesebb létszámú magyar lakossággal rendelkező települések ösztöndíjasaival, hogy összefogva próbáljunk nagyobb közösségi eseményeket szervezni az abrudbányaiak számára. Ennek eredményeként került végül megrendezésre a táncházzal egybekötött néptánc-bemutató Tompos Krisztina ösztöndíjas és a dévai Szent Ferenc Alapítvány Margaréta tánccsoport 16 diákjának segítségével. A csoport igazán remek előadással érkezett a településre egy napos péntek délután, ahol népviseletben adtak elő többek között rábaközi, moldvai, szatmári táncokat – igazán felemelő volt látni, ahogy a gyerekek szívből, minden energiájukat beleadva járják a táncot. A helyi román fiatalok is nagyszerű műsorral készültek, mindenki számára érdekes élmény lehetett a többségi társadalom népművészetébe is bepillantást nyerni. Az együtt eltöltött délután méltó befejezéseként a román és a magyar tánccsoport együtt táncolt, mi több, egymásnak tanítottak különböző táncokat.
Bár a táncháznak este hét órakor vége lett, a dévai vendégek programja nem fejeződött be a pénteki nappal. Szombaton Abrudbánya magyar emlékeit tekintették meg, majd egy rövid kiránduláson vettek részt, amelynek során ellátogattak Verespatakra. Bízom benne, hogy maradandó élményekkel távoztak, és a jövőben ellátogatnak még a városba.
CSŐKE KRISZTINA / Szabadság (Kolozsvár)

Musai-Muszáj: tovább harcolunk a többnyelvűségért
Hétfőn a Musai-Muszáj akciócsoport és a Minority Rights Egyesület képviselői (Szakáts István és Bethlendi Tamás, illetve Szőcs Sándor és Izabella) közös sajtótájékoztatón üdvözölték Emil Boc polgármester döntését, hogy nem fellebbezi meg a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezésére vonatkozó ítéletet. – A normális, európai gesztusra több évvel ezelőtt kellett volna sort keríteni. Kár, hogy jogi úton kellett ezt kiharcolni, s a városvezető nem etikai, kulturális megfontolások alapján cselekedett. Szerintünk a humor volt az egyik legfontosabb eszköz, amely célravezetőnek bizonyult – mondták, hozzátéve: „történelmi, multikulturális és európai nagyságának megfelelően”, a Musai-Muszáj többnyelvű emléktáblát szándékszik kihelyezni születése helyén, az Insomnia kávézóban, amelyről a latin nyelvű felirat sem hiányozhat.
A „muszájosok” arról is beszámoltak, hogy – paradox módon – legjelentősebb támogatójuk éppen azon intézmény volt, amellyel „harcba szálltak”: a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal. Emlékeztettek: a városháza által meghirdetett ifjúsági részvételi költségvetés (COM’ON, Kolozsvár!) keretében meghirdetett közönségszavazás során a Musai-Muszáj győzött – kétszer. Első ízben 4 ezer lejt kaptak, másodszor viszont a városháza illetékeseinek gáncsoskodása miatt elestek a vissza nem térítendő támogatástól, mondták. Arról is beszámoltak, hogy az évek során körülbelül 3 ezer lejt mintegy 250 magánszemély adományaiból gyűjtöttek össze.
Ugyanakkor megköszönték az RMDSZ-nek, hogy az ügy mellé álltak, továbbá köszönetüket fejezték ki a Landman Gábor vezette European Committee Human Rights Hungarians Central Europa, azaz az Európai Magyar Emberjogi Alapítvány Közép-Európa civil szervezetnek, a perhez csatlakozott 374 polgárnak, az önkénteseknek, a Facebook-oldalukat lájkoló 13 700 személynek, illetve a román többséghez tartozó támogatóknak.
– Folytatjuk a többnyelvűségért, a multikulturalizmusért folytatott harcot. Projektjeink közé tartozik a vasútállomás épületén elhelyezett, majd eltávolított emléktábla, amelyen csupán az intézmény román vezetőit tüntették fel. Továbbá kifogásoljuk, hogy a Házsongárdi temető bejáratánál nincs többnyelvű turisztikai tájékoztató tábla. A Musai-Muszáj által az évek során kreált szellemi értékekből, azaz feliratokból, videókból, kreatív megoldásokból körülbelül egy év leforgása alatt kiállítást szervezünk – jelentették be.
A mozgalom képviselői reményüket fejezték ki, hogy Emil Boc jelen lesz a Kolozsvári Magyar Napok megnyitóján, sőt jövőre a március 15-i ünnepségeken is.
Azt követően, hogy Szőcs Izabella, a Minority Rights Egyesület képviselője felvázolta a többéves harc mozzanatait, a jogász édesapja, Szőcs Sándor, az egyesület elnöke elmondta: nem számítottak arra, hogy Emil Boc sajtóértekezleten bejelenti, eláll a fellebbezés benyújtásától. Minden bűnét „megbocsátjuk”, teljes körű amnesztiát hirdetünk – jegyezte meg viccesen.
A Szabadság arra volt kíváncsi, mi történik akkor, ha Emil Boc különböző, vélt vagy valós akadályokra hivatkozva (valamelyik közhivatal nem bocsát ki engedélyt stb.) elodázza a háromnyelvű helységnévtáblák kihelyezését. – Az ítélet kimondja: a táblákat 30 napon belül ki kell helyezni, ellenkező esetben fegyelmi eljárás indulhat ellene. Meggyőződésem, hogy ilyesmire nem kerül sor – jelentette ki Szőcs Izabella.
Kiss Olivér / Szabadság (Kolozsvár)

Jelek, képek, jelképek
Kassák Lajos, Hamvas Béla és Tamási Áron emlékét idéző képzőművészeti kiállításnak nyújt otthont 2017. március 30-tól április 30-ig az Apáczai Galéria. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) Székely Géza vezette kolozsvári csoportjának szervezésében megnyílt tárlaton ötvennégy művész hatvanöt alkotása tekinthető meg.
„Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.” Ezt Hamvas Béla mondta, de mondhatta volna Kassák Lajos is. És nem csak azért, mert mindketten Felvidéken látták meg a napvilágot, kerek tíz évnyi különbséggel, utóbbi 1887 március 21-én, Érsekújváron, előbbi 1897 március 23-án Eperjesen. Sőt mondhatta volna az ugyancsak 120 évvel ezelőtt, a székelyföldi Farkaslakán született Tamási Áron is. Hiszen nem csak teremtettek ők mindhárman, hanem megvalósították a majdhogynem lehetetlent is: merőben más, merőben új világot teremtettek irodalomban, művészetben, s a gondolkodás tudományában. Tették pedig ezt nem csekély ellenállásba ütközve, de mindvégig egyenes gerinccel és feltartott fejjel.
Kassák a lakatosinasból lett világ-járt européer költő, író, lapszerkesztő, képzőművész, a magyar szabadvers megteremtője, az avantgárd élharcosa, az absztrakt festészet hazai úttörője és világviszonylatban is fontos képviselője valamennyi izmusba belekóstolt, hogy aztán aktivizmus néven a sajátját is megalkossa. Olyan kimagasló személyisége ő kultúránknak, akiről Illyés Gyula se többet se kevesebbet nem állított mint azt, hogy „ahol ő ült és beszélt ott mindig Európa közepe volt”. Való igaz. Képarchitektúrája mai napig újszerűen hat, a konstruktivizmus századunkban is virágkorát éli. Emberi nagyságával, meg nem vesztegethető jellemével kapcsolatban pedig Vészi Endre úgy vélte: „magatartásával is tanít” . Megállapítását Lengyel Balázs is alátámasztja, aki szerint „Kassáknak magatartása a remekműve”.
Amit pedig Hamvas Béla tett a 20. századi magyar kultúrában, a hagyomány és az avantgárd együttese terén az nem csupán Forradalom a művészetben hogy az ő szavaival éljek, hanem forradalom a gondolkodásban és forradalom az emberi tartásban, magatartásban és kitartásban. Egyszóval hamvasizmus. Amely megkerülhetetlenné vált a hatvanas, hetvenes évek új avantgardista irodalmi művészeti törekvéseiben, hogy aztán alkotója egyenesen kultuszszeméllyé avanzsáljon és a mai napig befolyásolja a közgondolkodást. A hite és meggyőződése valamint Lukács Györggyel folytatott polémiája következtében annak idején háttérbe szorított író, filozófus, esztéta könyvtárosi állását elveszítve kertészként és raktárosként alkotta meg hatalmas és komplex életművét, „az ébresztő elemek folyamatos sorát”, állította fel saját életét is meghatározó sorsképleteit. Hérakleitosszal, Buddhával, Lao-Ce-vel, Shakespeare-rel gondolatközösséget vállalva nem véletlenül vallotta, hogy „az ember sorsa jelleme”. Ez a jellem pedig, mármint az övé, nem ismert megalkuvást. Akkor sem, amikor a háborúban élete kockáztatásával mentette meg a felügyeletére bízott zsidó munkaszolgálatosokat és akkor sem, amikor a mellőzést vállalva következetesen kitartott a rendszernek nem tetsző elvei mellett.
Tamásival kapcsolatban pedig engedtessék meg egy személyes vallomás. A nyugati határszélen születtem, a Székelyföld egyfajta Antarktisz volt számomra, ahol sohasem jártam, de tizenéves fejjel belebotlottam Ábel rengetegébe, ami valósággal elnyelt. Olyannyira, hogy Tamási és székelység imádatomat osztálytársaimra is rákényszerítve, a tanórák szünetében, egyfajta, akkor még ismeretlen olvasásmaraton keretében, lassacskán az egész regényt felolvastam. Lányosztály voltunk, íróba, Ábelbe, vadonba, mindannyian beleszerelmesedtünk. Hogy aztán később megtudjam: 1956 szeptemberében Tamási Kolozsváron járt és a bolyaisoknak tartott előadásában már éreztette a forradalom előszelét. Irigyeltem is érte a bolyaisokat: a személyes találkozásért és a hallottakért. Nekem már csak a Babes-Bolyaiból jutott.
De szerencsére abból is, amit ez a 20. századi rousseau-ista – ahogyan Hegedűs Géza nevezte Tamásit –, novelláiban, regényeiben lelke mélyéből fakadó őszinteséggel, folklorisztikus mélységgel, hamisítatlan székely humorral és esetenként romantikába hajló sajátos mondatfűzéssel tudomásunkra hozott. S amiért egyszersmind a magyar irodalom élvonalába került.
S akkor most lássuk hogyan is hatottak jeleikkel, képeikkel, jelképeikkel, írásaikkal ezek a peremvidéki, de a magyar szellemi életben központi szerepet betöltő, még a 19. században született személyiségek a 21. század képzőművészeire, művészpedagógusainkra.
Itt van mindjárt a kiállítás egyik kiemelkedő alkotása, Hunyadi László Tamási-plakettje. A szobrász személyesen is ismerhette az írót, sőt , annak idején, képzőművészetis diákként akár halhatta is 56-os kolozsvári beszédét. S ugyancsak Tamási Áront idézi Matei Lászlónak az író gyerekkori élményeit felelevenítő, Bölcső és bagoly című, regényes életrajzából ihletődött, azonos címet viselő digitális grafikája valamint Simon Zsolt Emlék a rengetegből című míves triptichonja. Egyébiránt a modern technikával készült alkotások egyre nagyobb teret kapnak az EMME-tárlatokon. Közülük is kiemelkedik Petca Ovidiunak visszafogottan nemes eleganciájú, mély értelmű, Hamvas Béla filozófiáját eszünkbe juttató Ellenbenyomások XXX. című munkája, valamint Haász Ágnes Labirintusa és Mira Marincas Diptichonja.
Mint általában, most is könnyed játékossággal fűszerezett drámaiság jellemzi Forró Ágnes pasztelljét. A hamvasi kettősségből eredeztethető, sírva nevető, nevettető bohóc tematikája már önmagában is megköveteli a hasonló interpretációt, amit a művész egyedi stílusjegyei hitelesítenek. Immár markánsabb vonalvezetésű, állandó jelzőinek köszönhetően akár játékosnak is mondható, de szintén drámaiságba torkolló munka Sipos László Noé bárkája a galambbal című, élénk színvilágú, megkapó olajképe.
Gally A. Katalin Mozart-muzsikát idéző Lacrimosója gyönyörködtet és meditálásra késztet akárcsak Fátyol Zoltán Két figurája és Kozma Rozália Görög illúziója. Hamvas Béla szellemujját vélem felfedezni Starmüller Katalin aranyba öntött Egő csipkebokrában és ugyancsak Hamvas ihletésű Koncz-Münich Judit In vino veritas című olajképe. Kőmíves Andor két kis műremekét, az Újrahasznosított történet címűeket pedig az absztrakt festészet gyöngyszemeiként értékelhetjük.
Máthé László Emlék című olajképe viszonylag kis mérete ellenére is egyfajta monumentalitást sugall olyannyira, hogy visszafogott színvilága dacára is kiugrik, felhívja magára a figyelmet. Tompos Opra Ágota égő vörösbe fogalmazott Jel- és képörvénye viszont éppen tekintet csalogató színeivel és dinamikus formaritmusával hat erőteljesen, akárcsak Szabó Attila Táj-képe és ifj. Starmüller Géza Túlsó című munkája.
Elegáns tálalásban tekinthetjük meg M. Lovász Noémi Gulágot idéző, formailag és színvilágában is találó Jelképeit, Nagy Endre kollázsait valamint Nagy Tibor és Suciu Katalin Mária Hamvas Béla-képi átiratait. És érdemes elidőzni Adorján Ilona pasztellje, Essig Kacsó Klára akvarellje valamint Balló Andrea és Breznay András olajképei előtt.
A csilingelő hegyi források tisztaságát juttatja eszünkbe Tudorán Klára míves textilkollázsa s a földtörténet patinás világát fogalmazza kerámiába Koncz-Münich András.
Most sem hiányoznak a tárlatról szeretett, idős mestereinknek Gedeon Zoltánnak és Pócsai Andrásnak a munkái, valamint az EMME-tárlatok állandó résztvevőinek Ábrahám Jakabnak, Ábrahám Imolának, Boár Szilviának, Boros Györgynek, Drozsnyik Istvánnak, Durucskó Zsoltnak, Éles Bulcsúnak, Kentelki Gábornak, Keszthelyi Györgynek, Kovács Gézának, Molnár Imrének, Siska Szabó Hajnalnak, Subicz Istvánnak, Vincze Lászlónak, Vízi Katalinnak az alkotásai. És örömmel fedeztem új neveket a kiállítók között, mások mellett Sepsi Józsefét, Simonfi Timeáét, Horváth Leventéét.
Amit pedig Székely Gézának köszönhetünk, az nem csupán a kiállítás ötlete és fáradtságos munkával járó megszervezése, hanem az a tökéletes kassáki adaptáció is, amellyel monotípiában és fölöttébb igényes rézkarcban adózott a magyar avantgárd megteremtője emlékének. Kassák szellemiségében rajzolta meg Én-képét és fogalmazta meg az újjászületés, az öröklét szimbólumát Főnix énem című munkájában, amellyel joggal teszi fel a pálmát a jelenlegi EMME-tárlatra.
Németh Júlia
Elhangzott 2017. március 30-án, az Apáczai Galériában, a Jel-kép című kiállítás megnyitóján. Szabadság (Kolozsvár)

Magyar költészet napja: Janus Pannoniustól a kortársakig
Erdély-szerte számos programmal hívják fel kedden a figyelmet a magyar költészet jelentőségére. Az ünnepségek már vasárnap elkezdődtek, és szerdán is tartanak.
Kedden ünneplik az egész magyar nyelvterületen a magyar költészet napját, amelyet 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én tartanak. Erdély-szerte számos programmal hívják fel a figyelmet a költészet jelentőségére színházakban, iskolákban, különféle kulturális és nemcsak kulturális intézményekben.
Szatmárnémetiben gazdag rendezvénysorozattal adóztak a költemények napjának már vasárnap: több száz vers hangzott el a magyar költészet napja apropóján szervezett maratonon 14 és 22 óra között. Immár harmadik éve egész napos költészetünneppel tiszteli meg a jeles napot a Harag György Társulat. A már hagyományossá vált programsorozatnak idén új, nagyobb befogadóképességű helyszínt találtak a szervezők: a District 15. klubban verseket lehetett olvasni, mondani, hallgatni, énekelni.
Végh Balázs, a színház irodalmi titkára a Krónikának elmondta, óriási érdeklődés övezte a versmaratont, klasszikusok és kortárs költők versei egyaránt elhangzottak: Janus Pannoniustól Ady Endrén keresztül a kortársakig. Természetesen nem maradtak ki a sorból Arany János művei sem, a kétszáz éve született költőóriás balladáit is elszavalták, de részletek hangzottak el a Toldiból is. A bicentenárium apropóján Arany kedvenc ételeit is megkóstolhatták a résztvevők: a menüben zsíros kenyér lilahagymával, csirkepaprikás galuskával és marczafánk is szerepelt. A versblokkok között Skype-kapcsolaton keresztül verseltek ismert irodalmárok, művészek, többek közt Palya Bea énekesnő és Selyem Zsuzsa irodalomtörténész is ilyen módon vett részt a rendezvényen – írta a Szatmár.ro.
Bemutatták a Sugárút kulturális folyóirat új lapszámát is, erről Kereskényi Sándor és Veres István beszélt. A rendezvényen szó esett a verstanításról a szatmári magyar középiskolák diákjainak és tanárainak a részvételével, és téma volt a versekkel való kapcsolatunk – erről Bessenyei Gedő István dramaturg, Jánk Károly költő, Marosszéki Tamás színművész és Elek György költő, újságíró elmélkedett. A rendezvényen Horváth Benji költő, slammer és Helikon-szerkesztő legújabb, Az amnézia útja című kötetét is megismerhette a közönség.
A költészet napi ünnepségek kedden és szerdán is zajlanak, szerdán egy csíkszeredai rendezvényre várják a közönséget. Az irodalomkedvelők délután 5 órától a Kájoni János Megyei Könyvtár a Költészetnap – másképp című estjén vehetnek részt. „Miért másképp? Több szempontot is felsorolhatnánk, de itt most csak a leglényegesebbet: a Magyarországról indult, József Attila születésnapjára emlékező költészeti ünnepen az erdélyi irodalom színe-java mindig is képviseltette magát (prózaírók is). A vers ünnepe mára az egész Kárpát-medence (sőt a világ) magyarságának irodalmi ünnepe lett. A hagyományt mi is betartjuk. De jelezzük azt is, hogy a kötelező klasszikusok mellett a magyar irodalom, mint mindig, most is eleven friss hajtásokat is terem, akik lassan a nagy öregek méltó pályatársaivá növik ki magukat. Ezen a tavaszon mi két ilyen izmosodó tehetséggel ünnepeljük ezt a nagy napot" – írják a szervezők.
A két „friss hajtás" Korpa Tamás költő, kritikus, szerkesztő és Muszka Sándor költő, prózaíró, szerkesztő, akikkel Murányi Sándor Olivér író beszélget az eseményen. A szerzők kötetei a helyszínen kedvezményesen megvásárolhatóak és dedikáltathatóak. Krónika (Kolozsvár)

Díjeső erdélyi művészeknek a Versünnep Fesztivál budapesti döntőjében
Erdélyi művészeket is díjaztak a Versünnep Fesztivál budapesti döntőjén vasárnap: Bajkó Edina, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem I. éves magiszteri színész szakos hallgatója számos elismerést kapott, díjazták Kocsis Tünde kolozsvári rendezőt, Laczkó Vass Róbertet, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészét, valamint Illés Alexát, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem II. éves magiszteri színész szakos hallgatóját.
Bajkó Edinának ítélték a fesztivál fődíját a Nemzeti Színházban megrendezett döntőn: Párkányi Raab Péter szobrászművész Versünnep elnevezésű alkotását és 300 ezer forint jutalmat, ő vehette át a Nemzeti Színház díját is, amely felkérés a jövő évad egy produkciójában való részvételre, meghívó 2 személy részére a következő évad minden nagyszínpadi premierjére, valamint 2 tiszteletjegy a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) április 19-ei Az élet szép című előadására. Szintén Bajkó Edina kapta a Magyar Fesztiválszövetség, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) különdíját és a Magyar Művészeti Akadémia díját. Az RS9 Színház felajánlását – pódiumi est megtartásának lehetőségét – szintén a vásárhelyi hallgató nyerte el – tájékoztatták a szervezők az MTI-t.
„Előbb a pódiumműsor lehetőségét kaptam meg, aztán szerre-szerre a többi elismerést, még akkor sem hittem el, hogy a fődíjat is nekem ítélték. Nem először voltam versmondó versenyen, de még sosem nyertem" – mondta el lapunknak a kovásznai származású színészhallgató, aki András László Mikor van vége című versével nyerte el a szakmai zsűri tetszését. Bajkó Edina elmondta, mindig is nagyon szerette a verseket, szinte nincs is olyan nap, amikor ne olvasna költeményt, legyen az kortárs vagy klasszikus, nyilván nemcsak olvasni, mondani is szereti a verssorokat. A legjobb képző- és filmművészeti pályamunka nyertese Kocsis Tünde kolozsvári rendező, valamint Hári Hajna és Rapkay Teréz, akik 50-50 ezer forint pénzjutalmat kaptak.
Kocsis Tünde a Krónikának elmondta, meglepődött, hogy a fesztivál a versfilm-kategóriával bővült, és úgy tűnik, a műfaj népszerűsítése még gyermekcipőban jár. A fiatal művész Háy János Csigák a triászból című költeményére készített versfilmet, amely immár két éve megtekinthető a Youtube videomegosztón. „Azt sem tudtam, hogy a díjátadón levetítik-e az alkotást, de úgy döntöttem, hogy elmegyek Pestre, a rendezvényre. Abból is látszott, hogy egyelőre nem nagyon tudják, mit kezdjenek ezzel a műfajjal, hogy a háromórás rendezvény legvégén egy mondatban említették meg a kategóriát, és le sem vetítették az alkotásokat. Úgy tűnik, mintha most fedezték volna fel a műfajt, ugyanakkor remélem, jövőre legalább egy versfilmet bemutatnak a döntőn. Annak mindenképpen örülök, hogy a jelek szerint a világ egyre nyitottabbá válik a hasonló alkotások iránt" – nyilatkozta Kocsis Tünde.
A „megzenésített vers nyelvi megformálásért" 100 ezer forint pénzjutalmat kapott Laczkó Vass Róbert, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze. A színművész lapunk kérdésére kifejtette, bár a díjat neki ítélték oda, csak úgy lehet méltányos a rangos elismerés, hogy nem választható el alkotótársai, dr. Incze G. Katalin zeneszerző és Szép András zongorista, a két dalszerző munkájától, csak így érzi magukénak a díjat. Laczkó Vass Róbert kitért arra is, hogy a döntőn az Incze G. katalin által megzenésített Ady-verset, A márciusi naphoz című költeményt, Szép Andrással pedig Szálinger Balázs Számold meg a gazdag ember pénzét című versét adta elő.
„Az Ady-vers intenzív töltetű, önkritikus, tipikus Ady-vers, amely rengeteg energiát sugároz, ezt adja vissza a megzenésített változat is. A Szálinger-vers szintén »férfivers«, viszont teljesen más húrokat pendít meg: a férfiról szól, akit elhagy gyermeke anyja. A verset portugál fado-dallamra zenésítettük meg" – fejtette ki a színművész. Kitért arra is, hogy bár a zsűrinek elismert zenészek is tagjai voltak, a különálló „zenés" kategória mintha egy kicsit elveszett volna abban a nagy közös kalapban, amelybe a fesztivál mindenik kategóriáját sorolták, holott egy megzenésített versnek teljesen más a jelrendszere, mint annak, amit zene nélkül adnak elő, hiszen a zeneszerző továbbgondolja a művet.
A Magyar Írószövetség könyvcsomagját Illés Alexa, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem II. éves magiszteri színész szakos hallgatója vehette át. A vasárnapi döntőn 14 produkció versenyzett a különböző díjakért és elismerésekért, az elődöntők márciusban zajlottak. A versenyzők mellett a rendezvényen fellépett Földes László „Hobo" előadóművész, dalszerző, Lovasi András dalszerző, énekes, Földes Eszter színművész, valamint a 2016. évi Versünnep Fesztivál diákseregszemléjének két győztese és két „szenior" versmondó, Gyulányi Eugénia és Szabó Ildikó. A Versünnep Fesztivál zsűrijének elnöke Márta István zeneszerző, tagja Juhász Judit, az MMA szóvivője, Sebő Ferenc énekes, dalszerző, valamint Ráckevei Anna és Szarvas József színművész volt.
Kiss Judit, Szász Cs. Emese / Krónika (Kolozsvár)

Nem kegy, nem ajándék: jár
Valahogy úgy vannak a kolozsvári magyarok a többnyelvű helységnévtáblával, mint a gyerek, akit sokáig tiltani, lebeszélni próbáltak egy játékról: amikor hosszú idő és sok-sok rimánkodás, követelőzés után megkapja, már nem is örül annyira neki. Főleg úgy, hogy a kapott ajándék nem egészen olyan, mint az epekedve várt.
Hogy mégse tűnjünk hálátlannak és telhetetlennek, szögezzük le hamarjában: a kincses város magyar elnevezését is tartalmazó tábla beharangozott kihelyezése jelentős eredmény és fegyvertény nemcsak a kolozsvári, hanem az erdélyi magyarság számára is. Elvégre Kolozsvár évszázadok óta őrzi fővárosi státusát a régióban, a táblaügy pedig egybeforrt a romániai összmagyarság jogkövetelésével, identitása megőrzéséért, anyanyelve használatáért vívott harcával. Egy emberként érezték vérig sértve magukat a magyarok a nagyvilágban, amikor Gheorghe Funar tűzzel-vassal próbálta irtani a köztudatból a kincses város magyar történelmét, identitását és nevét.
Másokkal ellentétben viszont úgy véljük, túlságosan korai még temetni a funari időket Emil Boc bejelentése alapján. Ne feledjük, a jelenlegi polgármester nem jószántából, a nemzeti kisebbség iránti gesztus gyanánt döntött a többnyelvű helységnévtábla kihelyezése mellett, hanem abban a tudatban, hogy minden bizonnyal jogerősen is erre fogja kötelezni a bíróság. Vagyis kényszerből. Azt se feledjük, milyen mondvacsinált indokokkal hárított évekig az ügyben Boc és az általa vezetett városháza, amely ráadásul a Musai–Muszáj mozgalom által indított perben hamis adatokra hivatkozva tagadta meg a feliratok kihelyezését.
Most pedig milyen „európai” megoldással igyekszik kiszúrni a nemzeti kisebbségek és a nagyvilág szemét? A Klausenburg és Kolozsvár városneveket tartalmazó táblát teljesen elnyomó, Hadrianus császár dicsőségét méltató latin felirat ugyanazt a funari történelemszemléletet tükrözi, amely a dák-római kontinuitás unos-untalan hangoztatásával folyamatosan azt igyekszik bizonygatni, hogy ki volt itt előbb tájainkon.
Ez lenne a tényleges multikulturalizmus, az együttélés művészetének a modellje? Remélhetőleg a kolozsvári magyarság nem fogja beérni ennyivel, és bármennyit is várt rájuk, nem tekint majd úgy ezekre a táblákra – amelyek kivívását az RMDSZ máris igyekszik a saját sikereként tálalni –, mint kisebbségi jogainak non plus ultrájára. A városháza kényszerű kapitulálása azt üzeni, hogy ha időigényes is, de megvan az esély a sikerre, a civil mozgalom politikai alakulatokat megszégyenítő kiállása, kitartása pedig jó alap a további fellépésre. E nélkül nem ment volna.
Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

Véget ért az V. HolnapUtán Fesztivál
Sardar Tagirovsky szürreális világával zárultak az V. HolnapUtán Fesztivál színi produkciói vasárnap a Szigligeti Színház nagytermében. A Tamási Áron Színház sajátos Úrhatnám polgár-feldolgozása egyértelműen alátámasztotta, hogy a moliére-i gondolatok a mai világban is épp olyan aktuálisak, mint valaha. A Tagirovsky által újraformált és külsőségekből építkező Jourdain úr komikus megfelelési kényszere finoman – sőt olykor nem is túl finoman – megfogalmazott társadalomkritika. A nézőkkel közvetlen interakcióba lépő szereplők ugyanakkor kritikus hangvételű reflexiót adtak a jelenkori színházjáró közönség attitűdjeire is.
A színházi előadást követően a sepsiszentgyörgyi színészek Tesztoszteron Zenei Alakulat nevű zenekarának koncertjével zárult az V. HolnapUtán Fesztivál a Szigligeti Stúdióban. A pályakezdő színházi alkotók bemutatását felvállaló rendezvénysorozat négy napja alatt közel háromezer néző vett részt a színházi előadásokon, kiállítás-megnyitón, koncerteken, illetve lapbemutatón.
Sz. G. T / Reggeli Újság (Nagyvárad)

A bevándorló muszlimok nem akarnak és nem is fognak integrálódni
„Európa elveszett!”
A kézdivásárhelyi önkormányzat és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem közös kezdeményezése, az Ezüst Akadémia előadássorozat korábbi alkalmain is értékes, az általános műveltséget bővítő, életminőségünk jobbításához segítő előadásokat hallhattunk. Csütörtökön dr. Maróth Miklós egyetemi professzor, orientalista Az iszlám politika elméletének bizánci gyökerei című előadását hallgathatták meg az érdeklődők.
Könnyen illetünk egy-egy előadást olyan jelzőkkel, mint „figyelemfelkeltő”, „szemet felnyitó”, hát az előbb említettnek minden szava figyelmet és megfontolást érdemel, hiszen olyan kérdéskört elemez – az adott kultúra, viszonyok páratlan ismerőjeként, elismert szaktekintélyeként –, amellyel mi itt, Erdélyben még csak elméleti szinten foglalkozunk, Európa más részein viszont maga a mindennapi valóság. Az alábbiakban az előadó szavaiból szemlézünk.
Közös gyökerek egyfelől, kultúrák ütközése másfelől
A judaizmus, a kereszténység és az iszlám egy valláscsoportba tartozik, hiszen mindhárom az „Isten igazat mond” elv mentén, az isteni kinyilatkoztatással igazolja magát, ugyanakkor genetikusan is összetartoznak, és többé-kevésbé ugyanazt az istent imádják – vezette fel az előadó. Mindezzel együtt bármelyik kettő szembeállítható a másikkal, különféle vallásfilozófiai szempontok szerint. Megjegyzendő, hogy noha ugyanazon szentnek tartott szövegeket olvassák, azok más-más értelmet nyerhetnek a kulturális különbözőségek miatt.
A muszlim hitet és a judaizmust a „törvény”, a jog köti össze, ami szigorúan meghatározza, mit lehet, illetve mit kell megtennie az embernek, de elfogadott „kiskapuk” is vannak, a „szűk” és „tág” lelkiismeret fogalmával is operálnak. Az iszlám közösségekben nagyon fontos szempont, hogy a közösség minden tagjának boldogulnia kell valamilyen módon, innen például a szegények bankja elv: a kamatszedés tilos, a tőkének nem az egyén meggazdagodását kell szolgálnia, hanem a közösség felemelkedését.
A további személetbeli különbözőségek érdekes magyarázatát is megtudhattuk az előadótól: a római alapokra, sporthagyományokra épülő kultúránk miatt számít mai napig is a teljesítmény, vannak nyertesek és vesztesek, a bibliai szövegeink is sporthasonlatokkal élnek. Ezzel szemben az iszlám a sivatagi utazásból vett példákat hoz, amikor is nem lehetett szó versengésről, a túlélés egyetlen módját az összefogás jelentette. A kereszténységben ellenben a vesztes és győztes fogalma, a vertikális hierarchia él tovább.
Más tájak, más mindennapok, zárt közösségek
Az iszlám mindennapokra rátérve az előadó viccesen megjegyezte: ott is a nők viselik a nadrágot, még ha ez nem is látszik kívülről, csak míg a magyar nők veszekszenek, a muszlim nők duzzognak – és egy duzzogó nőt nagyon sokba kerül kiengesztelni. A valóságban a sivatagi életnek kegyetlen törvényei voltak, többek között az, hogy a nemkívánatos lánygyermekeket élve eltemették – ezeken a szabályokon azóta enyhítettek.
A számunkra ismeretlen társadalmakat minden esetben dekódolni kell –ehhez tudni kell például azt, hogy az iszlámban a törvényeket is felülírhatja az érdek, az éppen adott helyzetet mérlegelve! Egy ilyen kulturális jellegzetesség, amelyet mindannyian ismerünk, az alkudozás: a parancs szerint eladónak és vevőnek egyaránt jól kell járnia, ez a szabály. Nincsen meghatározott ár, az adott tranzakcióból kell kihozni a lehető legtöbbet, ugyanakkor az eladó szándéka sosem az, hogy átverje a vásárlót, hanem hogy kölcsönösen előnyös üzletet kössön.
Európai szemmel azért furcsák ezek a szokások, mert mi itt szigorú, hajlíthatatlan morális standardok szerint élünk, a belénk kódolt „kötelességteljesítés” az, ami Európát naggyá tette. Ezzel szemben a muszlimoknál elfogadott dolog, hogy nem kell megszenvedniük azért, hogy megéljenek. Abban hisznek, hogy „valami mindig lesz”. Valami munka, netán olaj, esetleg európai társadalombiztosítás – utóbbira láthattunk az elmúlt években riasztó példát.
Tudni kell azt is, hogy a vallási törvény, jogrend számukra az élet legapróbb részleteit is szabályozza, attól kezdve, hogy miként szabad hajat vágni, állatot leölni, tüsszenteni vagy akár a szomszédasszonnyal szót váltani, miként lehet bánni a szomszéd háziállatával. Emiatt van az, hogy egy helyre települve, közösségbe tömörülve élnek, ahol lehet saját fodrászuk, mészárosuk stb.
Holnaptól a vallás nem lehet magánügy?
Egységes, teljes mértékig azonos életstílust kényszerít mindenkire az iszlám, és e térítés kötelezettségét is előírja. Ezért fordulhat elő nap mint nap, hogy azoknak a keresztényeknek a szent helyeit pusztítják, akiknek a jó szándékából élnek, és mindezt teljes lelki nyugalommal teszik, hiszen saját vallásuk parancsai szerint járnak el.
Integrációról szó sem lehet! Soha nem fog sikerülni, ez hiszékeny utópia a részünkről, hiszen ők elutasítanak mindent, ami keresztény (kultúra), és nem muszlim. Angliai példával is élt az előadó, egy ott élő barátja esetét említette: az angol konyha egyik remeke, büszkesége a véres beefsteak, ám erre alkalmas húst nem tud már vásárolni, mivel az iszlám szerint a húst ki kell véreztetni, és a kereslet elve mentén ezt teszik az angol hentesek is.
A legfőbb, amit meg kell értenünk: nekünk, európaiaknak a vallás magánügy, számukra maga az életük minden vetületét meghatározó parancsrendszer, amelynek alávetik magukat. Mi, naiv európaiak azt hisszük, majd az iskolarendszer révén megváltoztatjuk, integráljuk őket. Ez tévedés, soha nem fog sikerülni – állítja dr. Maróth. Az iskolaelhagyók zöme muszlim fiatal, a nők azok, akik tanulnak, akik közül sokan viszik is valamire, viszont ilyen módon ők a párválasztásban maradnak hátrányos helyzetben.
A fiatal muszlim férfiak nem tanulnak, nem dolgoznak, élnek a „lesz valahogy” elv szerint, ugyanakkor kettősség dúl bennük: a társadalomnak nem hasznos tagjai, alacsonyabbrendűek, a vallásuk tanítása szerint viszont az igazság ismerői, birtokosai, felsőbbrendűek. Ez a kettősség feloldhatatlan frusztrációhoz vezet, ami agresszióban nyilvánulhat meg.
Ahol rést találnak, azt kitöltik a muszlimok
A szekularizálódás ilyenformán az európaiak hátrányára válik, a muszlimok nem fognak integrálódni, nem is áll szándékukban, pláne, amíg úgy élhetnek, hogy „egy migráns krőzus egy magyar munkáshoz képest”. Abszurdum, hogy akik 2016-ban „életveszély” miatt jöttek ide, és kértek bebocsátást, idén már hazamennek vakációzni, látogatóba az „életveszélyes” országaikba.
Közben pedig elkezdték Európát átalakítani, ami ma már nem az, ami korábban volt! Mi önként vesszük le a keresztet templomainkról, hogy ne zavarjuk, ne sértsük őket, Európa elkezdett az iszlám törvényekhez alkalmazkodni. Önként – figyelmeztetett az előadó.
A muszlimok erős fegyvere a megrendíthetetlen hitük és a rengeteg gyerekük. Európában – így Romániában és Magyarországon is – hatalmas demográfiai vákuum alakult ki, amelyet első körben a cigányok, másodikban a bevándorlók fognak betölteni. A népességcsökkenés miatt a nyugati gazdaságok sem fenntarthatók, Németország abban a hitben engedte be a bevándorlókat, hogy majd feltöltik a munkaerőpiacot – erre beözönlött az analfabéta, dolgozni képtelen (és nem is akaró) tömeg. Most már beismeri az ország, hogy hibát követett el, de már késő.
Európa óriási válságban van, így ebben a formában nem fenntartható, jelentette ki dr. Maróth. A Közel-Kelet lakossága száz év alatt megkilencszereződött, ezt nem kísérte gazdasági fejlődés, emiatt nyomorognak. A megoldást az iszlámhoz való erőteljes visszatérésben látják, ezért nyerhettek teret a fundamentalisták. Szíria a kivétel, ott valóban válság dúl, a többi országokból érkezők azonban csak szíriainak hazudják magukat.
Az európai jogállam megbukott, mi önként jogkövető társadalom vagyunk, ők viszont csak kacagnak a mi törvényeinken, az egyetlen lehetőség, ha be sem engedjük őket! Ezt maga a katari emír mondta személyesen Orbán Viktornak, idézte fel az előadó.
2030-ra Brüsszelben muszlim többség lesz, Anglia elveszett, ott megfordíthatatlan a helyzet, Franciaország abban a helyzetben van, hogy 5 millió szavazat sorsa előre eldőlt, a muszlimok határoznak arról, hogy ki vezesse az országot. Ezzel párhuzamosan az Oszmán Birodalom rehabilitálása is elkezdődött, a Balkán iszlamizálása zajlik – zárta gondolatait dr. Maróth. Kétségekkel tele jövő előtt állunk…
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tollal és kereszttel
Abban a bizonyos egykoriban, a szocializmusban úgy volt, s mit ad Isten, ma is úgy van, hogy az egyetemeknek megközelítőleg sem volt autonómiájuk. Emiatt ültek börtönökben sokan magyarok. Mi az évfolyamon jogot vettünk magunknak ahhoz, hogy törvényt üljünk a kuruc költészet fölött. Retteghetett volna sok osztrák tábornok még a hévtől is, amellyel „támadtuk és védtük” a magyar irodalomnak ezt a csodálatos sodrását.
Nagy összeesküvések előzték meg a bírósági tárgyalást az évfolyamon, ugyanis majdnem mindenki a védelmet akarta vállalni. Mert hát az volt a nemesebb, gazdagabb, a látványosabb. Az „ügyész” előterjesztette a „vádat”, miszerint a kuruc költészet nem része, nem fenntartás nélküli rétege a magyar népköltészetnek, hiszen jórészt deákok, papok, írástudók tolla alól kerültek ki a dalok, kesergők, legényesek. Mondanom sem kell, hogy méltató elbírálást is kaptunk a segédtanártól; áldott legyen szándéka meg a neve is, hiszen úgy hívták, mint Petőfinét: Szendrey Júlia.
Éppen szembe jött vélem minap Csúzy Zsigmond pálos rendi szerzetes uram, aki II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem kuruc szabadságharcos seregében vala 1705-től prédikátor. Tábori lelkész volt bizony őkelme, harcos is, meg nem is, ám haza- és népszerető a javából. Meg kell mondanom itt is, nem lehetett ám könnyű dolga annyi csata, hányódás, szétszóródás és összesereglés, újabb ütközetek, sebesülések és káromkodások, fohászok és utolsó kenetek osztogatása között vállalni a hit s az Úr igéjének hirdetését. Hogy miért vállalta, azt nem is olyan nehéz megfejteni, hiszen az igazi apostolok, prédikátorok, igazi (s tán mai) népvezérek nem a sült malac oldaláról tekintettek a lelkekre, sebesült katonákra meg száz sebből vérző, elnyomott nemzetükre.
Csúzy Zsigmond hirdette az igét magyar nyelven a magyarok között. Ápolt lelkeket, kötözött testeket; de vállalt szolgálatának valamelyes írásbeli bizonyságát is ránk akarta hagyni. Hadd jegyezzük ide egyik fönnmaradt versét, írásbeli tanúbeszédét annak, mit s miért cselekedett ebben az árnyékvilágban. Mert jaj, a prédikátor, különösen ha frontbéli, nem elszámoltató ám a halandók s elhalók között, hanem maga is el akar számolni a nemzete előtt. Költő is volt Csúzy, és azoktól ugyanvalóst így kéri az igazságos földi bíróság.
„Hazafiúságom ösztönöze arra
Hogy csekély munkámat fordítsam magyarra
Az ellenkezőknek bosszankodására
Az együgyűeknek vigasztalására
Istenemnek pedig magasztalására”
No, ez tiszta beszéd. És ha van odafenn égbéli bíróság, el nem marasztalhatják semmiben a jó kuruc, a pálos prédikátort, hiszen – akár Krisztus apostolai – maga is a közért, a népért, az igaz ügyért harcoló seregekért cselekedett. Szerényebben, mint a mostani szónokok, akik mihelyt közelébe kerülnek a húsosfazéknak, és nem ám a labancnak, a hamari feledés nagy bűnébe esnek, fogadkozásaikat maguk mögé vetik.
Azon az egyetemi bíróságunkon még a vádló is igyekezett védeni valamilyen módon a kuruc költészetet, Thaly Kálmánostól, ha már úgy alakult. Ez a költészet magába foglalta győzelmek, kudarcok, bujdosások nyelvi kincseit, igen, az eseményeket. Mindebben szerepe volt, lám, egy kuruc prédikátornak is. Mert nem a kor történései sodorták magukkal a szegénylegények táborába, hanem maga vállalta a meleg parókia, kolostor helyett a sátrakat s a vigasztaló magyar szót, a latin helyett.
Tán nem is tudta – vagy igen? –, hogy egy nép annyit ér, amennyit hagyatkozni tud az utókorra. Ő maga sem tudta ugyan, hogy mi is marad és mi vész el, hát cselekedett lelkiismerete s meggyőződése szerint népe javára abban a jelenben az elevenekért, a maga tudása, lelki ereje szerint. Azt is vallotta, magának az egyes embernek kell s kötelező eldönteni, hogy éppen a jelenben mivel is lehet hasznos, hogy nyugton aludhatna, ha eljön annak is az ideje majd.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A székely nemzet a vádlott
Az érintettekhez hasonlóan az elmúlt hétvégén szívdobogva vártuk a terrorizmussal vádolt Beke István és Szőcs Zoltán ügyében meghozandó bukaresti ítéletet. Nem mintha a legkisebb kétely is felmerült volna bennünk a kézdivásárhelyi ifjak ártatlanságát illetően, hanem azért, mert volt alkalmunk megismerni a román titkosszolgálatok és a velük újabban összefonódott ügyészség magyarellenes ténykedéseit.
A hosszas vajúdás után megszületett döntés pedig sajnos igazolta félelmeinket, hiszen Beke Istvánt a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésének kísérlete, Szőcs Zoltánt pedig erre való felbujtás miatt börtönbüntetéssel sújtották. Ez pedig annak ellenére is égbekiáltó igazságtalanság, hogy az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatására irányuló kísérlet, illetve arra történő felbujtás vádja alól – igaz, nem jogerősen, de – felmentették őket. És még akkor is, ha az ítélet időtartalma napra pontosan megegyezik az eddig általuk előzetesben vagy házi őrizetben letöltöttel. Ezek a tények ugyanis szintén az ártatlanságukat bizonyítják.
A tényállás ismeretében úgy vagyunk tehát, mint a mesebeli király, akinek egyik szeme sírt, a másik nevetett. Hiszen örömmel tölt el, hogy nem sóztak a nyakukba hosszú börtönéveket, azonban elszomorító, hogy elhamarkodott és rosszindulatú döntések következtében hónapokat kellett bűnözők között eltölteniük. Annál is inkább, hogy ezért eddig senkit sem vontak felelősségre.
Azt se feledjük továbbá, hogy általuk tulajdonképpen a székely nemzetet ültették a vádlottak padjára – természetesen nem véletlenül. A megfélemlítésünkön kívül ugyanis így szerették volna az autonómiamozgalmat kompromittálni, amint ezt a 73 oldalas vádirat célzatos összeállítása és megdöbbentő hazugságokkal fűszerezett tartalma is ékesen bizonyítja.
Kézdivásárhelyi honfitársaink meghurcolása tehát ellenünk is irányult, a rájuk kiszabott ítélet pedig minket is sújt a következményeivel együtt. Néhány kis létszámú tiltakozást leszámítva mégis a sorsukra hagytuk eddig őket, az elnyomó hatalom karmaiban. Éppen ezért nincsen jogunk beleszólni a folytatással kapcsolatos döntésükbe, azonban erkölcsi és anyagi támogatásukat egyaránt biztosítanunk kell, amennyiben mégis élni szeretnének a fellebbezés lehetőségével. Ha pedig nem vagyunk erre képesek, akkor megértünk a nemzeti pusztulásra!
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Udvarhelyi diáklány az ország legjobb regélője
Szent Lászlóról szóló mondával nyerte meg a székelyudvarhelyi Péter Kriszta a harmadik osztályosok országos regemondó versenyét Marosvásárhelyen. A diáklány először vett részt országos megmérettetésen, nagyon büszke arra, amit elért.
Kilencedik éve rendeznek országos regemondó vetélkedőt harmadik osztályosoknak. Idén tizenöt megyéből harminckét kisdiák vett részt a megmérettetésen. A verseny megyei szakaszán első díjat nyert Péter Kriszta, a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium tanulója, így ő ment tovább az országosra, és ott is első lett – tudtuk meg tanítójától, Liszkovics Irmától. Mint a pedagógus elmondta, Kriszta szeret versenyekre járni, népdalokat énekelni, ő maga választott ki három mondát, amelyek közül végül a Szent László füve címűre esett a választás. Szerencsés döntés volt, hiszen a verseny napjáig titokban tartott tematika éppen a lovagkirály volt. A vetélkedő előtt Kriszta mindennap gyakorolta a mondát, amelyet az országos szakaszon legfeljebb három perc alatt kellett előadnia. Végül a marosvásárhelyi Ariel Bábszínházban, székely népviseletben mondta el, és első helyezett lett. A monda a Szól a rege ősi módra című gyűjteményben is megjelent, Kriszta rajzával együtt. Szeretek ilyen versenyekre járni, mert én is tanulok belőlük. Ha nem is érek el dobogós helyezést, akkor is örvendek, hogy ott lehetek, mert annyi szép éneket, regét, mesét és verset hallgathatok, nekem jólesik – fogalmazott Péter Kriszta.
Veres Réka / Székelyhon.ro

A romák képviselőivel tárgyalt Gyergyószentmiklós polgármestere
A téglagyári cigánytelepen élők két képviselőjével tárgyalt Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós polgármestere.
A találkozón jelen volt Adrian Firoiu, a helyi rendőrség vezetője is – derül ki a polgármester Facebook-oldalán közzétett bejegyzésből. Mint arról beszámol a romák képviselőinek elmondták, mit várnak el tőlük. Ha nem lopnak, nem rongálják a más vagyonát, ha nem kéregetnek úton-útfélen, ha rendben tartják a lakótelepet, tehát ha képesek betartani az alapvető normákat, melyek a békés együttélést szolgálják, akkor bátran és békében élhetnek városunkban, ahogy eddig is. A bejegyzés szerint a romák küldöttjei ígéretet tettek, hogy továbbítják a roma közösség felé is a megbeszélteket.
Gyergyószentmiklós polgármestere közölte, hogy hétfőig hét személy jelezte szándékát: hozzájárulna a közbiztonsági problémák megoldásához a szociális irodához küldött megoldási javaslatokkal. A hét javaslattevőt a közbiztonsági helyzet és a roma közösség problémáinak megoldására alakult munkacsoportba is meghívják.
Gergely Imre / Székelyhon.ro

Egymilliárd forintot szán idén a Nemzetpolitikai Államtitkárság a külhoni családi vállalkozások segítésére
Egymilliárd forintot szán idén a Nemzetpolitikai Államtitkárság a külhoni magyar családi vállalkozások megsegítésére - jelentette be kedden egy nagyváradi fórumon Szilágyi Péter helyettes államtitkár.
A politikus elmondta: a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) döntése alapján 2017 a külhoni magyar családi vállalkozások éve. E tematikus év keretében 600 millió forintot készülnek vissza nem térítendő támogatásként kiosztani a pályázó családi vállalkozásoknak, nyáron pedig 200 külhoni vállalkozó számára szerveznek szakmai képzést.
Hozzátette: a program keretében olyan vállalkozásokat kívánnak megszólítani, amelyekben egy-egy család több generációja dolgozik együtt, vagy amelyeket testvérek, házastársak hoztak létre és működtetnek. Megjegyezte: Szabadka, Komárom és Beregszász után kedden Nagyváradon, szerdán pedig Csíkszeredában népszerűsíti a programot, hiszen az a cél, hogy a pályázati lehetőségről minél több külhoni magyar családi vállalkozás értesüljön.
A helyettes államtitkár egy felmérés előzetes eredményeiről is beszámolt. Ezek szerint a határon túli magyar vállalkozások számára a szakképzett munkaerő hiánya és a hitelekhez való hozzájutás a legnehezebb feladat. Azt is megjegyezte: a felmérés szerint a külhoni családi vállalkozások átlagosan 13 főt foglalkoztatnak, és az általuk foglalkoztatottak 57 százaléka magyar. Az átlaghoz képest az erdélyi magyar családi vállalkozások kisebbek (átlagosan 7,3 személyt foglalkoztatnak) és magyarabbak (a foglalkoztatottak 72,4 százaléka magyar).
Szilágyi Péter felidézte: a Nemzetpolitikai Államtitkárság a 2010-es megalakulásakor a határon túli magyar oktatást és kultúrát támogatta, az elmúlt években azonban hangsúlyossá váltak a gazdaságfejlesztési programok. Megemlítette a vajdasági magyar vállalkozásokat 50 milliárd forintos gazdaságfejlesztési csomaggal, a kárpátaljai vállalkozásokat pedig 34 milliárd forintos csomaggal segítették. Hozzátette: most a horvátországi és a szlovéniai, majd a felvidéki magyar gazdasági szereplők következnek.
"A cél az, hogy minél hamarabb elinduljon a gazdaságfejlesztési program Erdélyben is. Mivel az erdélyi magyarság a legnagyobb külhoni nemzetrész, ezt a gazdaságfejlesztési csomagot alaposan elő kell készíteni" - mondta az MTI-nek a rendezvény után a helyettes államtitkár.
Szilágyi Péter elmondta: nem zárult le a 2016-os tematikus év programsorozata sem. A külhoni magyar fiatal vállalkozók idén 230 millió forintos keretre pályázhatnak. Hozzátette: minden nemzetpolitikai támogatásnak az a célja, hogy ne az apadásról, az elvándorlásról, hanem akár munkaerőhiányról, és a demográfiai mutatók pozitív alakulásáról lehessen beszélni a Kárpát-medencében.
A nagyváradi fórumon Csidei Krisztina, a Felelős Családi Vállalatokért Magyarországon Egyesület ügyvezető titkára beszélt az egyesület céljairól, és a Kárpát-medencei magyar családi vállalkozások előtt álló kihívásokról. Mint fogalmazott, a nyugat-európai sok generációs családi vállalkozásoktól eltérően a kelet-európai családi vállalkozásokban most váltja a második generáció az elsőt. Hozzátette: az egyesület épp e generációváltás elősegítése céljával jött létre.
A keddi nagyváradi rendezvény sikeres helyi családi vállalkozások bemutatására is alkalmat teremtett. Gazda Árpád / MTI

A német modell és a magyarság
Románia még mindig nem jutott el oda, hogy az 1995-ben aláírt Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájában foglaltak vállalásait teljesítse – hívta fel a figyelmet Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője, miután az alsóházban tegnap elfogadták azt a törvénytervezetet, amely garantálja a magyar nyelv használatát az egészségügyi és különféle szociális ellátást biztosító intézményekben azokon a településeken, ahol a magyarság számaránya eléri a 20 százalékot vagy az ötezer főt.
Huszonkét évet kellett várni tehát, hogy Románia egyik nemzetközi dokumentumban is rögzített vállalását teljesítse, s még mindig nem tudjuk, miként működik majd a gyakorlatban ez az amúgy rendkívül fontos jogszabályi előírás. Fontos megjegyezni, hogy ezúttal nem valamiféle szimbolikus töltetű, történelmi-kulturális vetülettel, dimenzióval is bíró intézkedésről van szó, hanem egy nagyon is gyakorlati, mélységesen emberi dologról: arról, hogy a beteg saját anyanyelvén tudja elpanaszolni baját az őt ellátó orvosnak, egészségügyi-szociális személyzetnek. A legvadabb, legelvakultabb román nacionalisták is nehezen tudnák ebbe belemagyarázni, hogy miként sérülne a román állam tekintélye, nagysága, egysége, területi épsége vagy jövője azzal, ha egy beteg, gondozásra szoruló egyén nagyobb esélyt kap a megfelelő ellátásra, a gyógyulásra azáltal, hogy anyanyelvén kommunikálhat. Mégis: 22 évet kellett várni erre csak a Charta aláírásától – ha az 1989-es változástól számolunk, akkor majdnem 28 esztendőről beszélhetünk. Felmerül hát a kérdés: ha két és fél évtized kellett egy ilyen alapvető, jobb helyeken természetesnek számító intézkedés törvénybe foglalásához, mennyi idő szükségeltetik, hogy a többi jogos elvárásunkat teljesítsék? Hogy mondjuk szabadon használhassuk jelképeinket, hivatalos regionális nyelvvé nyilvánítsák a magyart, horribile dictu: a gyulafehérvári nyilatkozat szellemében autonómiát biztosítsanak számunkra? Mennyire felháborító, mélységesen cinikus mindezek tükrében Klaus Iohannis államelnök legújabb nyilatkozata, melyben újfent azt ecseteli, milyen csodálatos, modellértékű a román állam kisebbségpolitikája! Szinte hihetetlen is, amint Románia elnöke a példás román–német együttélésről zeng ódákat, miközben maga is azon nemzeti kisebbség tagja, amely a nemzeti homogenizációra törekvő román állampolitikai törekvések áldozatává lett, s pár évtized alatt gyakorlatilag eltűnt az országból. Ez tehát a példaértékű modell végeredménye? A kisebbségben élő nemzeti közösségek felszámolása? Ezt a modellt ajánlja mindenki figyelmébe a szász származású román államelnök? És nem dől össze a világ, és nincs, aki tiltakozna, nincs, aki cáfolná szavait...
Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Teljesíthetetlen célokat tűztek ki? (Vitát szül a bértörvény)
A szakszervezetek és a pénzügyi elemzők is elégedetlenek a koalíció egységes bértörvény-tervezetével, amelyet az SZDP hétfőn hozott nyilvánosságra. A közigazgatási szakszervezetek sztrájkkal fenyegetőznek, ha a közepes rangú hivatalnokok béreit nem emelik a többihez hasonló arányban, a pénzügyi szakemberek pedig a görögországihoz hasonló gazdasági összeomlástól tartanak. A Hotnews hírportál arról tudósít, hogy már jövőtől gyökeresen megváltozik az adórendszer.
Középen kimaradtak
A közigazgatásban dolgozó szakszervezeteket tömörítő szövetség képviselői szerint csak a helyi választottak és a polgármesterek részesülnek jelentős fizetésemelésben, a közepes rangú hivatalnokok nem, így a következő időszakban előfordulhat, hogy leáll a munka a polgármesteri és adóhivatalokban. A kormány egyértelmű rosszindulatot mutat a helyi közigazgatás iránt, amely nagyszabású, országos tiltakozásokra készül, a helyi adóhivatalokban dolgozók pedig fontolgatják az adó- és illetékbegyűjtés bojkottját – közölte Pompiliu Buzduga, a közigazgatásban dolgozó szakszervezeteket tömörítő szövetség alelnöke, aki úgy véli: a törvénytervezet kidolgozói csak saját szenátori, képviselői, polgármesteri és alpolgármesteri béreiket emelték, a szakszervezeteknek pedig a megkereséseire sem válaszoltak. Óriási lehet a deficit
Éppen a kétszerese a bérezési törvénynek a költségvetésre gyakorolt hatása, mint amennyit a kormány állít, 2018-ban a hiány meghaladhatja a bruttó hazai termék (GDP) 5,7 százalékát – nyilatkozta tegnap a Pénzügyi Tanács elnöke. Ionuţ Dumitru szerint eddig azt mondták, hogy négy év alatt 30 milliárd lej körül alakul a bértörvény költségvetésre gyakorolt hatása, de már most látszik, hogy ennek csaknem a kétszerese, 50–60 milliárd lesz. „Jelenleg nem áll rendelkezésünkre minden adat a pontosabb számításhoz. 2018-ban viszont óriási lesz a hatás. Az orvosok és asszisztensek béremelését teljes egészében jövőre ültetik gyakorlatba, ami helyenként akár 150 százalékos is lesz. Az oktatásban 50 százalékos lesz az emelés a 2017-es szinthez képest, máshol 25 százalékos. 2018. január elsejétől a közszférában átlagosan 40–50 százalékkal magasabbak lesznek a fizetések, mint 2017-ben. 2018-ban az intézkedés költségvetésre gyakorolt hatása 25 milliárd körül alakulhat, ami a GDP 1,8 százaléka” – fejtette ki. Ionuţ Dumitru szerint nehéz lenne azonosítani azokat az intézkedéseket, amelyekkel csökkenteni lehetne a költségvetési hiányt. „A számok maguktól beszélnek, és minden képzeletet felülmúlnak. Az Európai Bizottság 2018-ra 3,9 százalékos deficitet vetített előre béremelések nélkül, még hozzá kell adnunk az 1,8 százalékot, s ez csak a bérezési törvény” – figyelmeztetett Dumitru.
Gyökeres adóreform jön
Várhatóan már 2018. január elsejétől gyökeresen módosulna az adórendszer Romániában: az erről szóló tárgyalások megkezdődtek a pénzügyminisztériumban – tudta meg a HotNews. A portál minisztériumi forrásokból arról értesült, hogy a kormány az üzleti szféra képviselőivel és az adószakértőkkel konzultál az egységes adókulcs eltörléséről, a progresszív adózás és a családi adókedvezmények bevezetéséről. Az egyik legfontosabb újdonság az lenne, hogy az egyéni adóbevallást a családi vagy háztartásonkénti adóbevallás váltaná fel. Az új rendszerben adót az adott család egy főre jutó jövedelme alapján számolják ki, a családok pedig bizonyos költségeket le is írhatnak az adóalapból. A családi adókedvezményeket egyébként Magyarországon is alkalmazzák – írja a Maszol. A tervek szerint Románia január elsejétől váltaná progresszív adózási rendszerre az egységes, 16 százalékos adókulcsot: a 2000 lej alatti jövedelmek adómentesek lennének, a 2000 fölöttiek adója 10 százalékos lesz, a nagy jövedelmekről még nincs döntés. A progresszív adó 2018-tól történő bevezetése az SZDP kormányprogramjában is szerepel. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bekérették a román nagykövetet
A nemzetközi környezetvédelmi normák betartására kérte Romániát Magyar Levente, a Külgazdasági és Külügyminisztérium államtitkára – közölte a tárca tegnap.
A gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkár az Aranyos folyó szennyezésével kapcsolatban tájékoztatta a román diplomatát, hogy miután április 3-án hatmillió liter kénsavas szürke iszap ömlött a Tisza vízgyűjtő területéhez tartozó Aranyos folyóba, a román hatóságok az eset után négy nappal, április 7-én tájékoztatták először hivatalosan a magyar felet. Hangsúlyozták: Románia ezzel elhanyagolta a hasonló környezeti veszélyhelyzetekről való azonnali tájékoztatásra vonatkozó nemzetközi kötelezettségeit, amit a magyar kormány elfogadhatatlannak tart. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hírbörze
Nők a gazdaságban
Hozzáadott érték – Nők a kelet-közép-európai gazdaságért címmel szervezett konferenciát Magyarország Külgazdasági és Külügyminisztériuma, valamint Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa Csíkszeredában, azzal a céllal, hogy a gazdasági szereplők közötti tudásátadásra, tudásbázis építésére és horizontális kapcsolatrendszer kialakítására biztosítson lehetőséget. A részt vevő előadók arra keresték a választ, hogy mit tehetnek a régió növekedése érdekében a gazdaság női szereplői. A rendezvényen a Magyar Nemzeti Kereskedőház sepsiszentgyörgyi irodájának szervezésében húsz Kovászna megyei női vállalkozó vett részt, Rácz Lilla (Daniel Kastély Szálló) és Grubisics Csaga (Csagasa Visual Communication) panelbeszélgetésben mutatta be tevékenységét.
Csökkent az átlagkereset
A januárinál kevesebb volt a nettó átlagbér februárban, amikor 7,5 százalékkal nőtt a közigazgatásban dolgozók és 2,5 százalékkal a tanügyi alkalmazottak fizetése, de 1,2 százalékkal visszaesett az egészségügyben és a szociális ellátásban dolgozók bére. A csökkenés oka, hogy az előző hónapokban különböző alkalmi prémiumokat vagy ajándékokat kapott az alkalmazottak egy része – közölte az országos statisztikai intézet. A bruttó átlagfizetés februárban 3108 lej volt, 1,9 százalékkal kevesebb, mint egy hónappal korábban; a nettó átlag 2236 lej volt, ami 2,8 százalékkal, vagyis 64 lejjel kevesebb, mint januárban. A februári bér reálértékben 4,7 százalékkal marad el a januáritól. Tavaly februárhoz képest 14,7 százalékkal nőtt az átlagbér. A legjobban az IT-szektorban keresnek az alkalmazottak, ott havi 5631 lej a nettó átlagbér, a legrosszabban a vendéglátásban fizetnek, ott 1351 lejt visznek haza a munkavállalók. Ahogy jött, el is ment
Átlagosan, háztartásonként havi 2700 lejt tettek ki a tavalyi év utolsó negyedében a lakossági kiadások, ami egy főre több mint 1000 lejt jelent, és a bevételek 87,2 százalékát teszi ki – derül ki az országos statisztikai intézet által nyilvánosságra hozott adatsorokból. Az átlagos havi bevételek eközben háztartásonként 3085 lejt tettek ki, ami egy főre 1168 lejt jelent. Ebből az összegből 2735 lej volt pénzbeni jövedelem (1035 lej/fő), amihez még 350 lejnyi (132 lej/fő) természetbeni jövedelem adódott hozzá. A háztartások bevételeinek 58,4 százalékát a fizetések és az ahhoz kapcsolódó pénzösszegek jelentették, 22,5 százalék érkezett szociális segélyből, 2,2 százalékot a mezőgazdasági jövedelmek tettek ki, a nem mezőgazdasági tevékenységből származó egyéni bevételek 2,4 százalékra rúgtak, különféle javak értékesítéséből a bevételek 1,5 százaléka származott. Jelentős arányt, 11,3 százalékot tesznek ki a természetbeni jövedelmek is, ebből 9,9 százalékot a saját termelésű mezőgazdasági termékek. A kiadások java része élelmiszerekre és nem élelmiszer jellegű fogyasztási cikkekre ment el, majd az adók és különféle hozzájárulások, illetve a háztartással kapcsolatos kiadások következnek. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

...olyan nem jó emlékezni ezekre…
Minden vagyonukat elvették, házukból elűzték; iskolába nem vették fel, édesapját koncepciós perben elítélték; élete első fele, a fiatalkora nélkülözéssel, megaláztatással telt – és mégsem lett megkeseredett ember. Incze – született Balázsy – Ilona túl a nyolcvanadik évén derűs nyugalommal szemléli az életet. Csak amikor emlékezni kell, akkor futja el szemét a könny.
A Balázsy család utolsó két generációjának sorsát a kommunista rendszer visszaélései határozták meg. Balázsy Károly Pál (Ica néni édesapja) a partiumi Érszentkirályon született 1912-ben, legkisebb fiúgyermekként ő maradt a családi házban. Nagy birtokon gazdálkodott, talán ez lehetett az oka, hogy teológiára és földrajz–történelem szakra is csak két-két évet járt. Annak ellenére, hogy egyetemet nem végzett, a vidéki értelmiséghez tartozott, szülőfaluja és még két szomszédos település jegyzője volt a tasnádi járásban. Legnagyobb lánya, Ilona születésekor a saját öröksége és a felesége hozományaként kapott mellé vásárolt még ötven hold földet – bizonyítékaként annak, hogy hosszú távra tervez. A sors azonban nem úgy akarta. Előbb a Groza-kormány agrárreformjának esett áldozatul birtoka java, majd 1949-ben, március 3-án éjszaka megjelentek az elvtársak lakásán… A Balázsy család vergődését, olykor kétségbeesett harcát a túlélésért annak a vészterhes kornak még élő tanúja, Ica néni meséli el.
Édesanyám csak jajgatott
– Nem tudom, hány száz hold földünk volt, édesapámnak is, édesanyámnak is sok volt. 1947-ben nagy részét elvették, csak 64 hektárt hagytak meg, ennyit tudtunk igazolni 1990 után, mikor visszaigényeltük a házat és a földet. Aztán 1949-ben azt is elvették. Éjjel mentek – mi, a nagyobbik húgommal akkor nem voltunk otthon –, tizenkét óra után, több ember körbevette a házat, hogy nehogy megszökjenek, felzörgették édesapámékat, és felszólították, vagy a vagyonáról, vagy az életéről mondjon le. Édesapámmal íratták meg a saját kilakoltatási kérésüket, mert az elvtársak nem nagyon értettek a betűvetéshez. Szüleim nem tudtak csomagolni sem, a helybeli emberekből, aki jobbindulatú volt, az pakolt fel ezt-azt. Az egyik a tiszti csizmát rakta egy zsákba, édesapám rászólt, ne tedd bele, mert tönkreteszed a szárát, hát az volt a szerencse, hogy nem hallgatott édesapámra, felcsomagolta a csizmát. Édesanyám csak jajgatott, jajgatott.
Mikor vitték el édesapámékat, a lovak nem akartak elindulni. Az egyik az a ló volt, amelyiket még csikókorában az anyjával elvittek a németek a háborúba, de visszajött, mert még kicsi korában megszoktatta a kocsis, reggelente kockacukrot tett a tornácra, minden nap ott ropogtatta, mi gyermekként nagyon élveztük. Ez a csikó közben nagy ló lett, ezt fogta be Victor bácsi – román ember volt – a futószekér elé, mert volt kocsink is, ilyen sárga, de annak ott kellett maradnia. Valamelyik elvtárs akarta kivezetni a szekeret, de a ló nem mozdult. Akkor édesapám átvette a gyeplőt, úgy mentek el Tasnádra, mert oda tartoztunk járásilag. És amikor oda elvitték, azt mondták, hogy minél messzebb, legalább kétszáz kilométerre menjenek a falutól. Nekünk minden rokonságunk a környéken élt és Budapesten, de már akkor le volt zárva a határ, édesapámék nem mehettek Magyarország felé. Nagyapát börtönbe tették, mert nem tudta fizetni a kvótát, amivel ők meg voltak róva, sőt, édesapámnak a testvérét is, és a másikat is, mind börtönbe zárták, mivel nem tudták teljesíteni a beszolgáltatást, elvették tőlük is a házat, aztán később visszaadták üresen. És akkor édesapámék ide jöttek, Háromszékre, mert a lelkészünk, Dénes Dezső idevaló volt, az édesapja, Dénes János bácsi Illyefalván volt lelkész. Szerencse, hogy a másik fia, az orvos, otthon volt, édesanyám és a kisebbik húgom – három éves volt akkor – nagybetegek voltak, mert nyitott vagonban kellett utazniuk, és hideg volt akkor, március 3-án, 1949-ben.
Mindenki félt tőlünk
Édesapám, bár jegyző volt, semmit sem sejtett arról, hogy mi fog velük történni. Mikor kezdtek jönni ezek az elvtársak, őt már mellőzték. Mi, a nagyobbik húgommal iskolában voltunk Királydarócon, egy özvegyasszonynál laktunk egy nagy szobában egy tanárnővel, ő már tudta. Hogy honnan? Csak mondta a néninek, és mi is hallottuk, na, éjjel elviszik Kaisleréket, Szúnyogékat, de Balázsyt nem említette. Reggel a cselédleányunk kihívott engem, s mondta, hogy a tekintetes úrékat elvitték az éjjel. Én egyet ordítottam, mert nagyon anyás voltam. Na és akkor minket elbújtattak egy faluban, hogy minket is ne vigyenek el, de persze aztán mi is idejöttünk, mert tizenkét évesen mihez kezdtem volna? Olyan nem jó… Nem nagyon szoktam emberek előtt beszélni, ha kérdeznek, egy tőmondatban valamit… Olyan nem jó emlékezni ezekre… Illyefalván nagyon jó volt Dénes János bácsinál, a papnál, a falubeliek is sokat segítettek. De onnan is el kellett menni. Szentgyörgyön egy kamrában laktunk a Kossuth Lajos utcában évekig (a házat, melynek udvarán állott az a kamra, az 1980-as évek elején lebontották, helyére tömbházat építettek – szerk. megj.), egy ágy volt benne, egy kicsi asztal és egy vaskályha. Mikor a kabátot fel akartuk venni, kimentünk az ajtó elé. A házinéni megengedte, hogy mi, gyermekek, ott aludjunk náluk. Este bementünk, reggel megint vissza a kamrába. Előbb minden éjjel, aztán hetenként kétszer édesanyámékat felzörgették a milicisták, hogy ott vannak-e, nem hagyták-e el a várost. A buletinjukban (személyazonossági igazolvány – szerk. megj.) benne volt a D. O. (domiciliu obligatoriu – kényszerlakhely). Mi, gyermekek, szabadon járhattunk, de szüleinknek minden reggel kellett jelentkezniük hét órakor a milícián, és ott nem is kell mondjam, hogy beszéltek velük. Sok nyomorúság és megaláztatás ért minket. Mindenki félt tőlünk, még köszönni is, a templomban is úgy húzódtak el tőlünk. Benne voltam az iskola tánccsoportjában, abból is kirúgtak, mert az voltam, aki.
Az Úristen mindig kirendelte
Volt olyan nap, hogy azt kérdezte édesanyám: mit főzzek, mivel mosom ki a ruhátokat? Nem volt semmink, mert nem engedték dolgozni őket, csak napszámba. És akkor jött a postás, és hozta a szelvényt. Azok az egyszerű falusi román és magyar emberek küldték a csomagot otthonról, azokból a falvakból, lisztet, a lisztbe beletéve a tojást, szalonnát, házi szappant. Az Úristen mindig úgy kirendelte, hogy épp akkor jött a csomag, amikor legnagyobb szükség volt rá, és nem egyszer. Volt, hogy egy hétig csak krumplit ettünk, de akármilyen nyomorúságban is volt részünk, édesanyám soha senkitől kölcsön nem kért. Foltozott cipőben jártunk, szombaton a kartonruhánkat megmostuk, reggel kivasaltuk, tizenegy órakor úgy mentünk a templomba. De soha ezért mi nem zúgolódtunk, nem békételenkedtünk, nem irigyeltük azt sem, hogy az elvtársnőnek a leánya szép selyemruhában meg mindenben járt. Csak a kisebbik húgom nem értette, ő nagyon jó tanuló, osztályelső volt, akkor avatták a pionírokat, és őt nem vették fel. Úgy el volt keseredve, annyit sírt az a gyermek! Akkor aztán kezdték magyarázni édesanyámék, hogy miért nem kapott piros nyakkendőt. Én tudtam is, értettem is, hiszen innen is, onnan is kitettek, kultúrműsorból, tánccsoportból, mindenből, de Editke olyan kicsike volt még, nem tudta megérteni és nem tudta elfogadni, hogy ő ilyen.
Aztán megengedték két vagy három év után, hogy hazamehessünk, meglátogassuk nagymamát, édesanyámnak az édesanyját, de arról jobb nem is beszélni. Sok a jóérzésű ember, de volt olyan is, aki…
Édesapámnak nem lévén fiúgyermeke, azt akarta, hogy a nagyobbik húgommal együtt gyógyszerészek legyünk, és akkor felírhattuk volna: Balázsy gyógyszertár, hogy a név maradjon meg. Sikerült a felvételink, de mikor meglátták a papírjainkat, azt mondták, hogy sajnálják. Végül aztán elmentünk Nagykárolyba, az állategészségügyi technikumba, mert először azt hittük, hogy tanítónők leszünk, de hát azonnal kirúgtak a képzőből is, az állategészségügyi volt az utolsó, azt mondta ott egy nagyon kedves titkárnő, drága gyermekeim, ti ezzel a papírral ne menjetek sehova felvételizni, mert titeket nem vesznek fel sehova sem. Ami úgy is volt. Végül elvégeztem a nővérképző iskolát, volt egy illyefalvi kislány, azt kitették, engem megsajnáltak, meghagytak. Az Úristen mindig megsegített, mindenben. Az internátusban volt egy angyalosi lány, az mondta, a kulákoknak még csak az ivadékának is ki kell csavarni a nyakát – a két kezével mutatta, hogyan – és összetaposni. Egy másik lány, Irmuska, azt mondja, te, nem szégyelled magad, jól tudod, hogy Balázsy Ica kicsoda, és te így beszélsz. Aztán elhallgatott. Csűry István – akinek a fia most püspök Nagyváradon –, ő udvarolt nekem, de én azt mondtam, nem megyek paphoz férjhez, mert a családban elég pap van, és én városon akarok élni. A húgom meg azt mondta, ő falura szeretne kerülni. Na, ő került városra, én pedig falura, jó messzire, Szolokmába. Mert mégiscsak paphoz mentem férjhez, s hál’ Istennek, jól. (folytatjuk)
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhelyen a vándorkiállítás
A protestáns oktatás ötszáz éves története
A megyei múzeum várbeli épületében két hétig látható a Protestáns iskolatörténeti mozaik című vándorkiállítás, amely a reformáció 500. évfordulójára ez év végéig 15 helyszínen mutatja be a Kárpát-medencei protestáns felekezeti iskolák történetét, értékteremtő munkáját, neves oktatóit és hírnevet szerzett diákjait. Megvalósítója a Református Tehetséggondozó Alapítvány az iskolák számára kiírt
Rejtőzködő kincseink pályázat révén.
A nagyalakú színes molinók képeken és rövid szövegeken át érzékeltetik a reformáció hatását az oktatásra. Azt a folyamatot, ahogy a nemzeti nyelvű prédikáció, nyomda és az iskola a társadalmi megújulás eszközeivé váltak, és „a reformáció a nemzeti kultúrák kibontakozásának a táplálója lett”. A molinók közötti térképeken a 16. század végétől kezdve minden században a közép- és felsőfokú protestáns – református, evangélikus, unitárius – iskolák eloszlását láthatjuk a korabeli Magyarországon.
Az április 8-i nyitóünnepség igei köszöntőjét Jakab István, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperese és Kecskés Csaba, a Marosi Egyházkör unitárius esperese mondta.
„Fel kell mutatnunk a múltunkat, a jelenünket a kibontakozni látszó jövő reményében. Sőt, ennél is többet, mert mi tudjuk azt, hogy protestáns hívőnek lenni nem tiltakozást jelent, hanem azt, hogy valaki, valami mellett kiállunk, tanúskodunk. Aki Isten igazsága mellé áll, önmaga is világosság lesz, és továbbadja az igazi fényt, amit maga is kapott kegyelemből – hangzott el Jakab István igei köszöntőjében. A kősziklára épített ház példázatából kiindulva Kecskés Csaba hangsúlyozta, hogy a felekezeti iskolák is kősziklára épített házak voltak. A hit, a tudomány, az erkölcsi tartás, az anyanyelv nemzeti kultúrkincsünk megőrzésének várai és bástyái, és azoknak kell lenniük a mában és a jövendőben is. Sok mindenért lehetünk hálásak az előttünk járóknak, a reformátoroknak, fejedelmeknek, nagyszerű tanároknak, diákoknak, akik az örökséget, amit a kiállítás bemutat számunkra, megőrizték. Ezt az örökséget kell tovább éltetni, megharcolni érte, ha kell, nap mint nap, hiszen sokan próbálják megfojtani azt, ami újra él.
Novák Csaba Zoltán RMDSZ-szenátor Péter Ferenc megyei tanácselnök üdvözletét tolmácsolta, majd Illyés Gyula verséből (A reformáció genfi emlékműve előtt) kiindulva igennel erősítette meg a költői kérdést, hogy szükség volt-e a reformációra. Amint a kiállítás pannói igazolják, az anyanyelvű oktatás alappilléreit, a felekezeti iskolákat adta, a bibliafordításokat és az ösztönzést a katolikus egyház megújulására és egy újabb felekezeti iskolahálózat kialakulására, amelyért ma nehéz küzdelmet vívunk Marosvásárhelyen.
Dr. Papp Kornél, a Református Tehetséggondozó Alapítvány kuratóriumának titkára beszámolt arról, hogy Marosvásárhely a vándorkiállítás nyolcadik helyszíne a Kárpát-medencében.
Az 500 esztendő 15 nemzedék munkásságának mozaikszerű bemutatását öleli fel. Teszi ezt 37 molinóval, hét térképpel, régi oktatási segédeszközökkel, fotófallal, felpróbálható tógával, a peregrinációt, a diákok külföldi egyetemre járását bemutató rajzfilmmel, érintőképernyőn megtekinthető adatokkal, játékkal, hogy élményt jelenthessen a látogatók számára.
A kiállítás választ ad az 1990-es évek óta gyakran elhangzó kérdésre, hogy miért foglalkozik az egyház a nevelő-oktató munkával. A protestáns, keresztyén értékadó köznevelés fél évezredes hagyománya mögött szilárd nevelési tapasztalatok állnak. A protestáns iskola nem egy reformpedagógia a sok közül. Ötszáz év alatt sikeresen integrálta Comeniusnak a 17. században újszerűnek ható pedagógiai elveit, a 18. századtól bevezette a természettudományos oktatást, majd a tehetséggondozás és a nőnevelés referenciaiskolájává vált a 20. század első felében. Az 1920-as évektől az államosításig, ahogy az újraindulástól napjainkig, a hagyományos és az újonnan fellelt értékek felmutatása és megtartása a magyar protestáns iskola célja, függetlenül attól, hogy mely állam területén végzi szolgálatát. Erkölcsi útmutatást ad egy erkölcsvesztett világban, ezért áll a támadások kereszttüzében – mondta dr. Papp Kornél, majd hozzátette: ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Bizonnyal senki, itt, Marosvásárhelyen sem.
Beszéde végén köszönetet mondott mindazoknak, akik nélkül nem jöhetett volna létre a kiállítás. A pannókon olvasható szöveg nagy része a bemutatott iskoláktól származik, Ősz Sándor Előd az erdélyi anyag összeállításában nyújtott segítséget. Gáborjáni Szabó Botond debreceni gyűjteményi igazgató egységes szemléletre fűzte fel a protestáns oktatás fél évezredéről szóló háttéranyagot. A történeti tartalomhoz szervesen kapcsolódó térképek Nagy Károly Zsolt, az MTA tudományos kutatójának munkáját dicsérik, a kiállítás anyagát Czenthe Miklós, az evangélikus levéltár igazgatója lektorálta. A kiállítás a Református Emlékbizottság anyagi támogatásával jött létre. Rajtuk kívül dr. Papp Kornél köszönetet mondott a megyei múzeumnak, amiért helyet adott a kiállításnak.
Végül Benedek Zsolt történelemtanár, a marosvásárhelyi Református Kollégium igazgatója beszélt erdélyi szemmel a kiállításról, amely a reformáció kezdetétől századokra felbontva mutatja be az iskolák megjelenését. Számunkra azért is fontos a tárlat, mert a református iskolákról szólva már tíz jut eszünkbe Erdélyben, és a többi közül csak néhányról van tudomásunk. A tárlatot bejárva tudatosul bennünk az is, hogy nemcsak Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Szatmáron, Nagyenyeden stb. voltak református intézmények, hanem olyan városokban is, mint például Nyíregyháza vagy Mezőtúr, s ez utóbbit korábban alapították, mint például a debrecenit. Érdemes végigolvasni a molinókon levő szövegeket, amelyek a rövid iskolatörténet mellett felsorolják az adott intézményekben végzett híres személyiségeket, és érdekes mozzanatokat emelnek ki a felekezeti iskolák történetéből. Akinek nem volt türelme végigolvasni a pannókon levő szöveget, gazdag, szép színes prospektust kapott ajándékba, amelyben a kiállításon szereplő minden információ megtalálható.
A beszédek közötti szünetekben a marosvásárhelyi Református Kollégium kisebb és nagyobb diákjainak műsora hangzott el Enyedi Csaba lelkész vezényletével.
Szép, tartalmas kiállítás érkezett az elmúlt hét végén Marosvásárhelyre, és csak sajnálni tudjuk, hogy kettő kivételével az erdélyi református kollégiumok, amelyek a magyarság jelentős személyiségeit nevelték, nem szerepelnek közöttük.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

A X. Simonyi Imre Szavalóverseny sikere
Ügyes versmondók éltették a hagyományt
Április 7-én délután családias hangulatú szavalóversenyre került sor Simonyifalván. Már tizedik alkalommal rendeztük meg a Simonyi Imre költőről elnevezett versenyt. Arad megye magyar iskoláiból, a Csiky Gergely Főgimnáziumból, Zimándújfaluról, Erdőhegyről, Ágyáról, Zerindről, Vadászról, Kisiratosról és Simonyifalváról érkezett az a 49 szavaló, aki szabadon választott verssel lépett a zsűri elé, négy kategóriába osztva. Az alsó tagozatosok az iskolában szavaltak, a felsősök pedig a kultúrházban. A zsűri elnöke Fekete Réka volt, az Aradi Kamaraszínház művészeti titkára, továbbá Brittich Erzsébet, Szivós László, Kiss Anna, Farkas Olga és Kovács-Finta Katalin értékelték a szavalókat. Nagyon sok díjat kiosztottak, hiszen a támogatóknak köszönhetően sok értékes jutalom állt a szervezők rendelkezésére. Ezúton szeretnénk köszönetet mondani Gyula város Polgármesteri Hivatalának, a békéscsabai nyomdának és a Frabeiro Egyesületnek az anyagi támogatásért. Helyhiány miatt nem tudunk minden díjazottat megemlíteni, de mindenki ügyesen és bátran szerepelt, a zsűri szerint minden évben emelkedik a verseny színvonala. Az izgalmas eredményhirdetés után együtt elfogyasztották a simonyifalvi pedagógusok által készített finom töltött káposztát. A szavalóverseny hagyománya él, nekünk az a dolgunk, hogy tovább ápoljuk. Jövő áprilisban mindenkit szeretettel várunk vissza!
Péter Dalma, a Simonyi Imre Általános Iskola igazgatója / Nyugati Jelen (Arad)