Magyar Zene Fesztivál Bukarestben
A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet szervezésében május 9-e és 12-e között a román fővárosban zajló 12. Magyar Zene Fesztivál első szakaszán 20 versenyzőt (14 versenyszám) juttatott döntőbe a zsűri – derült ki a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményből. Mint írják, nem véletlen, hogy a Bartók-évben a versenyen jelentős Bartók-művek csendülnek fel (I. Rapszódia zongorára, Zongoraszonáta sz. 80, op. 14-es szvit zongorára, Scherzo, I. Rapszódia hegedűre és zongorára, A csodálatos mandarin – szvit), ugyanakkor Liszt Ferenc, Kodály Zoltán, Dohnányi Ernő, Farkas Ferenc, Dávid Gyula és Hidas Ferenc művek is megszólalnak a versenyzők 20-25 perces programjában.
Az idei rendezvény fellépőinek zöme zongorista, akikhez énekesek, hegedűsök csatlakoznak, illetve egy-egy fuvolás és trombitás, továbbá, a Magyar Zene Fesztivál történetében először egy fagottos is. Az első három helyezett jutalma koncertlehetőség a Balassi Intézet hálózatához tartozó intézetekben: a Római Magyar Akadémián és a Párizsi Magyar Intézetben, valamint a Budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen.
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
Inspekció
Vannak barátaim, akikkel ha csak tehetjük, találkozunk. Általában kétévente.
Május volt épp, szóltak, hogy jönnének.
– Ide Moldvába? – kérdeztem enyhén csodálkozva.
– Hova, ha Te ott vagy? – jött a válasz.
Péntek volt, koradélután, amikor megérkeztek. Annyira, de annyira örvendtem jöttüknek! Hamar telt az idő, nekem még volt egy tanórám az iskolában.
– Leviszlek autóval – mondta a barátnőm.
– Ne viccelj, tíz perc lábon…
De legalább beszélgettünk azalatt is. Behúzott a fekete Škoda Octaviajával az iskola elé az üres parkolóba, még egy kicsit nevetgéltünk, közben csengett a telefonja, intettem, hogy vegye fel bátran, úgyis mennem kell, puszit nyomtam az arcára, s kiszálltam az autóból.
A takarítónőt az ajtóban találtam. Egyik kezében a seprű, félig felemelve a levegőbe, a másikban a lapát, szinte az arca elé tartva. Érdekes látványát csak a mozdulatlansága tetőzte.
A beszélgetésünk román nyelven zajlott.
– Jó napot! – köszöntem.
– Jó napot! De hát ilyenkor inspekcióba jönni. Hát nincs benn senki vagy csak két tanár még. Szegény feje, szegény feje…Mi lesz most?
– Semmi, fogadják! – mondom, s lépnék tovább, de nem enged.
– De mivel kínáljuk meg?
– Én nem tudom, de ha segíthetek valamit, szóljon.
– De mi lesz most?
Látom, hogy sűrűn pillogtat a parkolóban telefonáló barátnőm fele. Nagykésőre elér hozzám is a félreértése.
– Ő nem inspektor, a barátnőm.
– De hát temesvári az autó jelzése.
– Igen, a temesvári barátnőm.
Keresztet vet, hármat. A színe visszatér az arcába, engem is elenged. Én még intek egyet, s nevetek is közben.
(2016 májusa)
A valódi inspektor
Bukarestből jön, onnan legfelülről. Meglepve tapasztalom, hogy ismerem, amikor az iskola folyosóján szembe megyek vele, hogy fogadjam. Végigüli az óráimat az apró kis termemben. Szól, hogy a szünetben találkozna az igazgatóval. Keressük egyszer, kétszer, de nincs bent. Aztán letelik az utolsó óra is, kint nagyon hideg eső esik. Ő ragaszkodik az iskolaigazgató megismeréséhez. De nem tudják előkeríteni.
Én sem látom értelmét ott álldogálni, nagyon fázok, s csábít az otthon hagyott nagy fazék gőzölgő galuska.
– Inkább menjünk! – javaslom.
Megegyeznénk, bár megjegyzi, hogy soha nem történt meg vele, hogy egy iskolában úgy vegyen részt óralátogatáson, hogy az igazgató ne tisztelje meg a jelenlétével. Nincs a beszédében semmi fennhéjázó, semmi sértő. Egyszerű tényközlés.
– S hogy menjünk, lábon? – kérdezem fáradt szórakozottságomban.
Kint nagyon hideg eső esik, a szél is fúj...
– Lábon! – érkezik a válasz.
És indulunk. Az akkor járda nélküli út hossza tízperces volt. Teljesen eláztunk, csonttá fagytunk. A sofőr, aki nálunk otthon, a Magyar Házban várta, hogy hívjuk, ha értünk kell jöjjön, majd kiejtette a kezéből a kávéscsészét, amikor meglátott minket beesni az ajtón. Mert nem volt ott nagy udvariassági sorrend, aki érte, lépett befele az ajtón, hogy melegbe érjen.
– Egy életre megtanultam, hogy mit jelent az, hogy lábon! – nevetett a valódi tanfelügyelőnő, onnan legfelülről, egyenesen Bukarestből.
(2016 májusa)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Tőkés Johannisnál sürgeti a restitúciót
Levélben fordult Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke Klaus Johannis román államfőhöz annak érdekében, hogy meggyorsítsa a kommunista állam által elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatását.
A politikus csütörtöki budapesti sajtótájékoztatóján Románia legnagyobb adósságának nevezte az ingatlanok visszaszolgáltatását, és úgy vélte, a késlekedés rossz fényt vet az országra. Hozzátette: a kormányon és Klaus Johannison is múlik, hogy a kommunizmus igazságtalanságait a jelenlegi gyakorlat továbbra is legitimálja vagy megváltozik az eddigi gyakorlat és a még vissza nem szolgáltatott ingatlanok visszakerülnek jogos tulajdonosaikhoz vagy azok örököseihez.
„Azt kérem öntől, elnök úr, hogy használja fel minden alkotmányos és törvények által biztosított jogkörét annak érdekében, hogy az elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatását meggyorsítsa, és azért, hogy a felelős állami vezetők hozzáállása megváltozzon ebben az ügyben, Románia pedig lekerülhessen a nemzetközi intézmények jelentéseinek szégyenpadjáról" – írta az EP-képviselő.
Tőkés felhívta a figyelmet arra, hogy az Európai Bizottság által, Románia uniós tagfelvétele előtt elkészített országjelentések világosan kimondják a kommunista állam által elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatásának kötelezettségét. Felidézte, az Európa Tanács különböző intézményei által megfogalmazott jelentések is megállapítják, hogy Romániában a tulajdonjogot továbbra is folyamatosan megsértik, ugyanakkor a volt tulajdonosok által kezdeményezett perekben a strasbourgi bíróság által a román állam kárára kiszabott büntetések összege megdöbbentően magas.
„Az Amerikai Egyesült Államok külügyi hivatala, a State Department éves országjelentései is többször megállapították, hogy a vallásszabadság és a vallási közösségek jogai sérülnek az ingatlan-visszaszolgáltatások elmaradása miatt" – idézte az MTI az EMNT elnökét.
Tőkés László és Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke a sajtótájékoztatón kitért arra is, hogy nemrég az Európai Parlament petíciós bizottsága befogadta Lomnici Zoltán ezzel kapcsolatos készült beadványát. Az ügyben nyilvános meghallgatás is volt, és Tőkés László szerint az elhangzott adatok, előadások alapján világossá vált, hogy maguk a román állami intézmények akadályozzák a restitúciós folyamatot.
Lomnici Zoltán elmondta: azt kérték Csáky Páltól, a petíciós bizottság alelnökétől, hogy minél előbb foglalkozzon a testület ezzel a kérdéssel, és azt is javasolja, hogy a magyar Országgyűlés is tűzze napirendre a kérdést. Hangsúlyozta: csak a külpolitikai törekvések folytatása és a nemzetközi színtéren folytatott küzdelem tudja rászorítani Romániát arra, hogy lépjen az ügyben.
A szerkeszőségünkhöz eljuttatott, Tőkés László által jegyzett közlemény szerint az erdélyi magyar történelmi egyházak az 1989-es romániai rendszerváltozás kezdete óta szakadatlan küzdelmet folytatnak a kommunizmus idején jogtalanul elkobzott vagyonok visszaszerzése érdekében. Úgy fogalmaztak: az ingatlan-visszaszolgáltatás állása, a folyamat állami hatóságok általi folyamatos akadályoztatása arra vall, hogy Románia ezen a téren is tudatosan és szándékosan megszegi az európai normákat. Közölték, a román állam nem hajlandó eleget tenni nemzetközi vállalásainak, így megsérti a magyar nemzeti és a kisebbségi egyházi közösségek méltóságát, továbbá a tulajdonhoz való jog, valamint az egyházi és a vallásszabadság korlátozása által hamis felmentést ad a kommunista diktatúra által elkövetett visszaélésekre és bűnökre.
Tőkés László szerint a restitúciós folyamat Románia uniós csatlakozása óta lelassult, mára szinte meg is állt, ezért elkeseredett erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy újra napirenden tartsák a kérdést. Az MTI kérdésére ismertette a román fél által is közölt adatokat, amelyek szerint 2140 vitatott ingatlanról van szó, amelyeknek mintegy harmadát szolgáltatták vissza. Csak a református egyház esetében 1208 kérvényt iktattak, ezek közül 772-vel foglalkoztak, 459 ingatlant adtak vissza, 436 követelés pedig még elbírálás alatt áll.
Krónika (Kolozsvár)

A táncházmozgalmat ünneplik
A magyarországi résztvevők mellett idén számos külhoni helyszín is bekapcsolódik szombaton az V. Táncház Napja megünneplésébe, ezzel idén minden eddiginél több helyszínen szerveznek programokat a néptánctanítás és a néphagyomány más területeinek megismertetése jegyében.
A 44 évvel ezelőtt elindult táncházmozgalmat népszerűsítő rendezvény idei üzenetét, amelyet videó formájában a résztvevő helyszínek mindegyikére eljuttatnak, Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató, a nemzet művésze, az erdélyi táncházmozgalom emblematikus alakja fogalmazta meg.
A központi rendezvény idén is a budapesti Liszt Ferenc téren lesz, de világszerte több mint 30 helyszínen szól majd a magyar népzene. Kárpátalján, Munkácson, Huszton, az erdélyi Zsobokon és a muravidéki Lendván is programokkal várják az érdeklődőket. Londonban májusi táncház lesz, Prágában magyarpalatkai és magyarszováti táncokat fognak tanítani, Toronto főterén flashmobot, a New York-i Magyar Házban koncertet és táncházat szerveznek.
Krónika (Kolozsvár)

Rossz reklám
Rögtön két, az Egyesült Államok külügyminisztériuma által kevesebb mint egy hónapja kiadott, a romániai emberi jogi visszásságokat felsoroló jelentésben megemlített negatívumot is megismételt a román igazságszolgáltatás, amikor a nagyváradi bíróság reklámzászlónak minősítette a Partium zászlaját, amelyet Tőkés László EP-képviselő tűzött ki irodájára.
A dokumentum ugyanis felrója a magyar közösséggel szembeni jogcsorbító román hatósági fellépéseket, így a nemzeti jelképek üldözését is, másrészt pedig – igaz, a korrupciós ügyek kapcsán, de a megállapítás minden témára érvényes – sérelmezi, hogy nem egységes a bírósági gyakorlat, így aztán ugyanolyan ügyekben gyakran szögesen ellentétes ítéletek születnek a bíróságokon.
A Maros megyei törvényszék ugyanis még az év elején jogerősen kimondta, hogy a székely zászló nem tekinthető reklámzászlónak, márpedig a Partium zászlaját ugyanolyan körülmények között fogadták el és tűzték ki, mint a kék-arany lobogót, tehát nemigen eshet más elbírálás alá. Legalábbis józan ésszel gondolkodva.
Más kérdés, hogy a Partium zászlaja – bár több száz éves leírás alapján készült el – fiatalabb, így kevésbé ismert és beágyazott, mint a székely lobogó. Ráadásul a partiumi közösség regionális öntudata sem annyira kiforrott, mint a székelyeké, lévén hogy a régió csupán a Magyarország török megszállása által eredményezett szükségszerűség nyomán jött létre, határai képlékenyek voltak, és a törökök kiűzése után a trianoni diktátumig nem is létezett, hiszen helyreállt Magyarország területi egysége.
Idővel eldől, fogékonyak-e a Partiumban élő polgárok az önálló regionális szerveződésre és szimbólumrendszerre, bár megtörténhet, hogy éppen a román hatóságok régiós jelképek elleni hadjárata hívja fel még jobban a figyelmet a központosító törekvésekkel kapcsolatos visszásságokra. Akárhogyan is alakul, egy dolog bizonyos: annak fényében, hogy az ország nyugati partnerei a jelek szerint az ilyen ügyekre is odafigyelnek – bár a jelzett problémák orvoslásának számonkérési mechanizmusa nem igazán egyértelmű –, minden ilyen bírósági döntés nagyon rossz reklám a román igazságszolgáltatás, a romániai jogállamiság számára.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Szívvel-lélekkel a nemzetért
A szórványban szervez magyar napot egy baróti fiatal
A baróti, 23 éves Bokor Csongor jelenleg a Babeș- Bolyai Tudományegyetem mesteriző hallgatója területfejlesztés és turizmus szakirányon. Nincs ebben semmi különleges, mondanánk, ám ha utánanézünk, emellett mennyi mindennel foglalkozik még ez a fiatalember, az már egészen biztosan leköti figyelmünket. Csak egyet említünk: ő a főszervezője az I. Fogarasi Magyar Napnak, melyet szombaton tartanak a fogarasi református egyházközség udvarán.
Miként kerül egy baróti fiatal Fogarasra, magyar napot szervezni? Bokor Csongor Baróton született és nőtt fel, ott végezte a középiskolát is. Végig tevékeny tagja volt az intézmény diáktanácsának, szerette a néptáncot, zenélt, szavalt, sok egyházi és városi esemény szervezésébe bekapcsolódott. Ebben az időszakban szerzett zenei szakdiplomát a Művészeti és Népiskolánál, Sepsiszentgyörgyön. Aztán Kolozsváron folytatta tanulmányait, 2014 júliusában diplomázott a Babeș-Bolyai Tudományegyetem földrajz karán. 2010 óta tevékeny tagja a II. Rákóczi Ferenc Alapítványnak, melynek fő tevékenysége a határon túli magyar fiatalok számára évente megrendezett magyarságismereti mozgótábor.
Minden évben részt vett, csoportvezetői minőségben, a táborok szervezésében, lebonyolításában. Emellett önkéntes szervezője az alapítvány közösségépítő munkáját gyakorlatba ültető Családi Kör-találkozóknak is. Önkéntese továbbá a sepsiszentgyörgyi Kun Kocsárd Egyesület dél-erdélyi szórványmagyarságot felkaroló programjainak. A fent említett tevékenységeken kívül még számos szabadegyetemen és vezetőképzőn vett részt.
Tavaly jelentkezett a magyar kormány által meghirdetett, a szórványmagyarság revitalizációját célzó Petőfi Sándor Programba, és elnyerte annak ösztöndíját. Így került 2015 szeptemberében a Baróttól 85 km-re fekvő Fogarasra, hogy az egykor még többségben levő, ma már azonban a város összlakosságának mindössze 3%-át kitevő magyarok identitástudatába egy kis lelket, színt öntsön. És ez sikerült is neki!
Mint mondja, Fogarason az egykori magyar kultúra hagyatékát ma már csak egy maroknyi ember őrzi, akik azonban annál inkább szomjaznak a magyar kultúrára, a magyar szóra, és minden, ezek ápolását felkaroló programért lelkesednek. Így például egyre több látogatója van az általa elindított Babits Mihály Önképző Körnek, melynek nem egy alkalommal erdővidéki meghívott előadói voltak. Az önképző kör nem véletlenül vette fel a költő nevét: Babits az egykori fogarasi Magyar Állami Főgimnáziumban tanított. Ma már nincs magyar oktatás Fogarason, de a fogarasi magyar fiatalok, ugyancsak Csongornak köszönhetően, hetente több alkalommal fakultatív magyar órákra, foglalkozásokra járhatnak, magyar ifjúsági klub is alakult a településen.
Az önképző kör sikerén felbuzdulva határozta el Csongor, hogy a Székelyföld–Szórvány Partnerségi Program keretében, Kovászna megye anyagi támogatásával megszervezi az I. Fogarasi Magyar Napot. Az esemény – melynek társszervezője a helyi református egyházközség és a helyi RMDSZ – programját főként erdővidéki előadókra, szervezetekre alapozta. A Csala kürtje fúvószenekar, a Syncron táncegyüttes, Kolumbán Sándor énekes érkezik Barótról Fogarasra, kiegészülve a Zöld Ifjak Környezetvédő Egyesület tagjaival, akik egész napos gyerekfoglalkozást tartanak majd. A fogarasi magyarság részéről is több fellépő lesz, délután táncház, este koncert tarkítja a programot.
– Óriási összefogás és rengeteg háttérmunka áll a rendezvény mögött. Remélem, sokan eljönnek, és az idő is kegyes lesz hozzánk – mondta Csongor, bizakodóan tekintve a szombati nap elé.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hogyan cselezte ki a román hatalom a Mikó visszaszolgáltatását?
kérdezett: Kertész Melinda
A Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása a törvényértelmezések útvesztője miatt eddig meghiúsult. Veress Emőd ügyvéd elmondja, hogy miért.
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatásának ügye nemrég visszakerült a restitúciós bizottság elé. Ennek előzménye, hogy a ploiesti-i büntetőbíróság határozatában elismerte, hogy nem áll hatáskörében a tulajdonjog megállapítása, így a kollégium akár a református egyházé is lehet. Emiatt a bírósági döntésben szereplő megjegyzés miatt a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága azt a választ adta a hozzá forduló Erdélyi Református Egyházkerületnek, hogy az ügy rendezése érdekében nem merített ki minden jogi lehetőséget Romániában. Így az EREK ismét a restitúciós bizottsághoz fordult. A Mikó ügyét Veress Emőd ügyvéd képviselte a két héttel ezelőtt lezajlott meghallgatáson. Az ügyvédet arról kérdeztük, hogy mért volt fordulópont a restitúciós folyamatban a Mikó ügye, milyen jogértelmezés vezetett a református egyház számára kedvezőtlen döntéshez, és ez a fajta jogértelmezés hogyan befolyásolja a teljes visszaszolgáltatási folyamatot.
- Két héttel ezelőtt a történelmi magyar egyházak bemutatták az ingatlan-visszaszolgáltatási folyamatot ismertető, úgynevezett Fehér Könyvet, amelyben egyebek mellett a Mikó ügyét is ismertették. Milyen célból készült el ez a kiadvány?
- Veress Emőd: Az egyházi ingatlanrendezés folyamatában eddig nem készült olyan összefoglaló kiadvány, amelyből kiderülne, hogyan is állunk. Sem a pozitív fejleményeket, sem a negatívakat, sem a felmerülő, megoldandó problémákat nem összesítette senki. A most elkészült kiadvány ezt a mérleget angol nyelven tartalmazza, éppen azért, hogy olyan rétegeket is tájékoztatni tudjunk az ingatlanrestitúció állásáról, amelyek egyébként nem részesülnek részletes és pontos informálásban. Míg az erdélyi közönség a sajtó révén vagy nagyon sok egyéb csatornán keresztül azért értesül a restitúciós ügyekről, addig a diplomáciai testület tagjai vagy külföldi szakértők már kevésbé jutnak hozzá ezekhez az információkhoz.
- A restitúció akadozik, sőt, lassan az is elmondható, hogy le is állt. Milyen akadályokkal szembesülnek az egyházak a restitúciós procedúra során?
- A restitúció kérdéskörével nagyon sok probléma van. Létezik egyfelől a megengedő, korrekt, összehasonlító jogi szempontból is akár példamutatónak tekinthető, nehezen megszületett jogszabály. Másfelől a jogszabály alkalmazása mindig is nehézkes volt, számos gond merült fel a gyakorlatban. Már első pillanatoktól kezdve alapvető probléma volt, hogy a visszaszolgáltatott ingatlanokat sokszor csak peres úton adták át, a törvényes szabályok automatikus alkalmazása helyett. Ebben a problémakörben újabb fordulópontot jelentett a Mikó-ügy, ugyanis ebben az ügyben a büntetőbíróság értelmezni próbált egy nagyon komoly, összetett polgárjogi kérdést, mégpedig azt, hogy a különféle egyházi szervezetek nevére telekkönyvezett ingatlanokat ma az egyház visszakérheti-e vagy sem, tekintettel arra, hogy ezek az egyházi szervezetek tulajdonképpen az államosítás következtében megszűntek. Noha ezek az egyházi szervezetek már abban a formában, ahogy valamikor léteztek és működtek, nincsenek meg, viszont megvan a megfelelő fölérendelt egyházi szervezet, amelynek tulajdonosként való elismerése korábban nem jelentett problémát. Mindig megállapították, hogy létezik jogfolytonosság. A Mikó-ügy büntetőbírósági megközelítése következtében felmerült, hogy ez így mégsincs rendben, tehát nincs jogfolytonosság, legalábbis az elsőfokú büntetőbírósági határozat szerint. Ezt az alapfokú határozatot végül is másodfokon megváltoztattak, és azt mondták, hogy a büntetőbíróság nem jogosult ezeket a tulajdonjogi problémákat tisztázni. Viszont ennek ellenére az egész restitúciós gyakorlat megváltozott.
Megváltozott olyan szempontból, hogy a restitúciós bizottság a különböző ingatlanokra vonatkozó határozataiban elkezdte visszautasítani ezeket a kéréseket, azzal az indokkal, hogy az a korábbi egyházi struktúra ma már nem létezik, és az egyházak nem bizonyítják a jogfolytonosságot. Ez ismétlődő és alapvető visszautasítási indokká vált. A Mikó-ügyben kimondott határozat után a restitúciós folyamat irányt váltott, olyannyira, hogy ma már ezek a típusú döntések számítanak mindennaposnak. Ez az értelmezés nem helyes. Hogy miért nem helyes, annak nagyon sok oka van.
- Melyek ezek az okok?
- Ahhoz, hogy megnyugtató választ kapjunk erre az egész kérdéskörre, több szempontot kellett elemezni. Elsősorban elemezni kellett ezeknek az egyházi intézményeknek, iskoláknak, öregotthonoknak, bentlakásoknak, könyvtáraknak vagy egyéb intézményeknek a pontos egyházjogi státusát. Ez az egyik nézőpont. A vizsgálatok következtében mind a református, mind a római katolikus egyház esetében arra a következtetésre kellett jutnunk, hogy ezek az intézmények az egyház szerves részét képezik, az egyházhoz tartozó struktúrák, és egyházi felügyelet alatt működtek. Ezen egyházi kontroll keretei között rendelkezhettek némi autonómiával, – mondjuk egy iskolának volt bizonyos kérdésekben önálló döntési jogköre – de ezek soha nem voltak az egyháztól elkülönülő intézmények. A református egyház estében még jogi személyiségről sem beszélhetünk, hiszen ezeket az egyház rendszeréhez tartozó belső testületként kezelték, és nem volt olyan állami vagy egyházi szabályzás, amely saját jogi személyiséget biztosított volna ezeknek az intézményeknek. Ezek vallási vagy világi célokat ellátó szervezetek voltak, és soha fel sem merült, hogy ezeknek valamilyen elkülönült, önálló, az egyházi szervezettől idegen jellegük lenne. Ez az egyházjogi megközelítés.
A másik megközelítés, amit szintén vizsgálni kellett, az a telekkönyvezés pillanatában hatályos jognak a kérdése. Mivel a 19. század végén, a 20. század elején megszületett telekkönyvi bejegyzésekről van szó, meg kellett nézzük az akkor hatályos magyar jognak a válaszait, és meglepődéssel tapasztaltuk, hogy az egyházi tulajdonjog kérdése éppen a református iskolák kapcsán merült fel. Az akkori magyar állam, bármiféle érdekeltségtől mentesen, arra az álláspontra helyezkedett, hogy az egyház a tulajdonos. Egy 1911-es keltezésű, a magyar igazságügyi minisztérium által kiadott hivatalos dokumentumban az áll, hogy a telekkönyvezésben szereplő megnevezés tulajdonképpen az ingatlannak a rendeltetését rögzíti.
A dokumentum emellett azt is kimondta, hogy ha a bejegyzésből világosan kiderül, hogy az az iskola melyik egyházhoz tartozik, akkor annak az egyháznak a tulajdonjoga semmilyen szempontból nincs veszélyeztetve. Tehát a 20. század elején sem merült fel, mint probléma, hogy az egyház tulajdonos vagy nem, minden jel arra mutat, hogy az akkori jogrendszer egyértelműen elismerte az egyház tulajdonjogát. - Hogyan viszonyul a román állam ehhez a jogértelmezéshez?
- A román állam viszonyulásának alakulása időben változott, ez a harmadik kérdés. Az első világháborút lezáró szerződések után a román államnak semmilyen problémája nem volt az iskolák tulajdonjogának elismerését illetően. Ez több szempontból vizsgálható. Azonosítottunk egy olyan ügyet, amely egy református iskola kapcsán a két világháború közötti periódusban zajlott. A szászvárosi református kollégiumról van szó, amelynek az épületében az állam román tannyelvű iskolát szervezett, és a református egyház tulajdonjogi igénnyel lépett fel. Ebből keletkezett egy per, viszont a perben a román állam és a református egyház megállapodtak a per lezárásáról, mégpedig úgy, hogy a református egyháztól a román állam megvásárolta az ingatlant, elismerve eladóként a református egyházkerületet. Ebben a telekkönyvben is a Szászvárosi Református Kollégium, nem pedig a református egyház szerepelt, mégis a tulajdonszerzésre az államnak alkalmas volt az Erdélyi Református Egyházkerülettel szerződést kötnie.
A két világháború közötti periódusban még egy nagyon fontos referenciapontunk van, amelyet a román államnak a magánoktatásról szóló 1925-ös törvénye teremtett meg. Fontos, mert ez a törvény nem ad ezeknek az iskoláknak az alapítótól és a fenntartótól elkülönülő jogi személyiséget. Kimondja, hogy ki hozhat létre magánoktatási intézményt, és gyakorlatilag itt a jogi személy, amely az egyházkerület, létrehozhatott és fenntarthatott magán oktatási intézményeket. Viszont magának az oktatási intézménynek nem volt a két világháború között hatályos román jog alapján saját elkülönült jogi személyisége, amely az egyháztól különválasztaná, és külön vagyonjogi entitásként jelenítené meg. Ez jelenik meg egyébként az akkori tanügyminisztérium által kiadott működési engedélyekben is, hiszen ezeknek az iskoláknak működési engedélyeket adtak ki, és például a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium esetében világosan szerepel, hogy az iskola tulajdonosa az Erdélyi Református Egyházkerület. Tehát az állam többszörösen, jogszabályok, engedélyek útján elismeri az egyház tulajdonjogát. A román állam későbbi viszonyulása szempontjából is nagyon fontos, hogy az oktatás és annak tartalma fölött teljes kontrollt szerezni kívánó kommunista diktatúra az adott egyházzal szemben foganatosította az államosítást. Ha az egyház megfelelt a tulajdonjog elvonására, a jogban érvényesülő szimmetria alapelve szerint a tulajdonjog visszaszolgáltatására is meg kell, hogy feleljen.
A román állam a rendszerváltás után, a Mikó-ügy előtti időszakban a tulajdonjogi kérdéseket megfelelően kezelte. Megszülettek azok a döntések, amelyek esetében a restitúciós bizottság az egyházak tulajdonjogát elismerte.
Azt is fontos elmondani, hogy ez a telekkönyvezési procedúra nem a római katolikus vagy a református egyházak sajátossága. Ha megvizsgálja valaki Erdélyben az ugyanebben a periódusban telekkönyvezett görög katolikus vagy ortodox ingatlanokat, hasonló típusú telekkönyvi bejegyzéseket fog találni. Ez azért van így, mert ezek az épületek számos esetben az egyház javára történt közadakozásból épültek, az egyház a hívekre támaszkodva hozta létre és működtette az oktatási, szociális vagy egyéb intézményeit. A közadakozás során begyűjtött pénzt tulajdonképpen csak a kijelölt célra lehetett fordítani, és ez a típusú telekkönyvezés azt szolgálta, hogy akár a tulajdonos egyházzal szemben is rögzítse, hogy kizárólag mire szabad azt az ingatlant használni. Ha az került be egy telekkönyvbe, hogy az épület az református kollégium, akkor ebből az következett, hogy csak a kollégiumi oktatás céljaira lehet használni, és nem lehet az ingatlan rendeltetését eltéríteni más célra. Noha az egyház a tulajdonos, nem bír teljes döntési szabadsággal, mert annak az ingatlannak a rendeltetése, célja rögzítve van a telekkönyvben.
Ezen érvrendszer keretében azt is nagyon fontos megjegyezni, hogy ezek az intézmények miért nem léteznek ma is. Azért nincsenek meg ma is, mert a kommunista diktatúra intézkedései következtében megszűntek. Itt nem arról van szó, hogy az egyház önkéntesen visszalépett volna valamilyen feladatától és rábízta volna az államra e feladatok ellátását, hanem arról, hogy diktatórikus, önkényuralmi eszközökkel ezeket a iskolákat vagy egyéb intézményeket megszüntették.
Első pillanattól kezdve kiálltunk emellett az álláspontunk mellett, és amellett is, hogy a Mikó-ügyben a büntetőbíróság nem rendelkezik hatáskörrel a tulajdonjog megállapítására. A büntetőbíróság erre a végén rá is jött, de úgy gondolta, hogy az eljárás a Mikó-ügyben mégsem volt jogszerű. Az Erdélyi Református Egyházkerület szerint a büntetőjogi döntések nem voltak törvényesek. Sajnos a restitúciós bizottság egykori tagjait véglegesen elítélték. Nagyon korlátozottak az eszközök arra, hogy ezen változtatni lehessen. Viszont a tulajdonjogi kérdést most újra tisztázni lehet, jelenleg a Mikó-ügyet a restitúciós bizottság vizsgálja, negatív döntés esetén pedig bírósághoz lehet fordulni. Ha ez a kérdés polgári úton megfelelően tisztázódik, talán a büntetőügyben is lesz lehetőség a perújrafelvételre.
- Hogy zajlott a restitúciós bizottságnál a meghallgatás?
- A restitúciós bizottság ülésén gyakorlatilag az történt, hogy meghallgatták az álláspontunkat, részletesen elmondtuk, hogy miért nem kérdőjelezi meg az egyház tulajdonjogát az adott telekkönyvi bejegyzés. Részletesen ismertettük jogi érveinket. A döntést elhalasztották, mert valószínűleg meg szeretnék ismerni az általunk elmondott érveknek a súlyát, és csak ezt követően döntenek. Annak függvényében, hogy mi lesz ez a döntés, az egyház meg fogja fontolni, hogy mit lép. Ha negatív döntés születik – amire van esély – akkor közigazgatási perben lehetőség van a bíróság előtt is fenntartani és megvédeni az álláspontunkat. Arra, hogy a restitúciós bizottság mikor hoz döntést, nincs határidő, de szerintem a közeljövőben döntés fog születni, hiszen a bizottság rendelkezésére áll minden információ, ami a döntéshez szükséges.
- A Batthyáneum ügyében nemrég elhalasztották a döntést, és a közvélemény egy része a perben részvevő kulturális tárcának a visszaéléseként értelmezte ezt. Mennyire tekinthető tényleges visszaélésnek a kormány részéről?
- Önmagában véve sem pozitív, sem negatív tartalma nincs annak, hogy elhalasztották az ítélethirdetést. Ez mindössze procedurális tény. A Batthyáneum esetében ugyanaz a típusú probléma merül fel, mint a Székely Mikó Kollégium esetében. A telekkönyvi bejegyzés ott a római katolikus csillagvizsgáló és könyvtár nevére szól, és pontosan azt mondta ki – tévesen - a restitúciós bizottság, hogy a római katolikus egyház nem jogosult a visszaigénylésre.
De a római katolikus egyház esetében a kánonjog világosan leírja, hogy ha egy egyházi struktúra megszűnik, akkor a vagyonát a fölérendelt egyházi struktúra veszi át. Ha az államosítás megszüntette a Batthyáneumot, akkor a fölérendelt egyházi szervezeti struktúra, jelen esetben a római katolikus érsekség igenis jogosult a restitúcióra. A kánonjog rendelkezéseit a román állami jog is elismeri.
Vagyis el kellene ismernie, ha jóhiszeműen közelítené meg a kérdést. Viszont a törvény végrehajtása során most már a restitúció megakadályozására alkalmas kiskapuként kezelnek egy sajátos telekkönyvezési módot.
A restitúciós jogszabályok értelmezésének szerintem egyetlenegy alapelven kellene nyugodnia, mégpedig a jogszabály reparatív, kárpótló jellegén. Valamennyi restitúcióról szóló jogszabály kifejezetten rögzíti, hogy az államosítás visszaélés volt, és ez az értelmezésnek az irányát is meg kellene, hogy szabja. Ha restitúciós szabályozást értelmezünk, akkor szerintem annak a javára kell értelmezni, akivel szemben az állam valamikor elkövetett egy törvénytelenséget és most próbálja azt kiigazítani. Jelenleg a restitúciós folyamat megtorpant. Reméljük, hogy sikerül a felmerült problémákat megfelelően tisztázni ,és sikerül az egyházi ingatlanrendezés folyamatát felgyorsítani. De nagyon sok, túl sok a valódi, erős jogállamokat nem jellemző bizonytalanság.
Transindex.ro

Fiatal történészek tanácskoztak Nagyváradon
Kétnyelvű előadásokkal kezdték lebontani a magyar és román történetírás közti falat.
Hagyományteremtő szándékkal szervezték meg Nagyváradon 2016. április 28-29. között az I. Erdélyi Történelemtudományi Doktorandusz Konferenciát. Az ülésszak témája: Új kihívások és válaszok az erdélyi történelemkutatásban volt. A rendezvényt a Romániai Magyar Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Szövetségének Bihar Megyei Szervezete a Nagyváradi Egyetem Történelem tanszékével közösen szervezte.
Párbeszéd kialakítása a cél
A magyar és román nyelvű konferenciát a Nagyváradi Egyetem Egyetemi Könyvtárának konferenciatermében nyitották meg. A meghívottakat Tőtős Áron, történész, doktorandusz (ELTE), a rendezvény ötletgazdája és főszervezője köszöntötte. Megnyitó beszédében elmondta “híd kívánunk lenni, amely összekapcsolja az Erdély történetével foglalkozó román, magyar, illetve más nyelven beszélő kutatókat. E mellett tettük le a voksunkat azzal, hogy két nyelven szerveztük meg a konferenciát. Célunk a szakmai alapon nyugvó párbeszéd és a közös munka kialakítása.” Hozzátette, hogy nem „sok olyan rendezvény létezik, amely kimondottan az Erdély történetét kutató személyeket, azon belül pedig a doktoranduszokat célozza meg, függetlenül attól, hogy ki milyen nyelvét beszél”. A Nagyváradi Egyetem Történelemtudományi Tanszékének részéről az egybegyülteket dr. Gabriel Moisa egyetemi tanár köszöntötte. A román történetírásra és Románia 1945 utáni időszakára specializálódott történész rámutatott „nem kis dolog, hogy azon koordináták mentén találkozzunk, amelyek összekötnek bennünket”, utalva azokra a történészekre, „akik lelkiismeretesen, szakmai kritériumok mentén vizsgálják a történelmet”. Beszédében kiemelte, hogy „nem járhatunk külön utakon, ha tisztességesen vizsgáljuk a történelmet”. Az általa tartott plenáris előadás témája Erdély története a román historiográfiában volt, különös tekintettel az 1945 utáni időszakra. Állítása szerint az 1945 utáni időszak Erdélyre vonatkozó történetírásának irányát többé-kevésbé a hatóságok határozták meg. A nemzeti eszmék terjesztésére, politikai célokra használták fel. A történelem a kommunista ideológia nyomása alatt íródott.
A résztvevő doktorandusz és néhány még felvételi előtt álló végzős magiszteri hallgató egy-két kivételtől eltekintve erdélyi születésű vagy kötődésű, akik tanulmányaikat, kutatásaikat a Babeș-Bolyai és Eötvös Lóránd Tudományegyetemeken, a Nagyváradi Egyetemen, a Román Tudományos Akadémia George Barițiu Történettudományi Intézetében vagy az Eszterházy Károly Főiskolán végzik. A sokszínű előadások tematikájukat tekintve felölelték mind az államot és egyházat, mind az urbanizációt, térszerkezetet, építészettörténetet, népesedési folyamatokat, mint a társadalmat, eliteket vagy éppen a hadászatot.
Kétnyelvű előadások és élénk vita
A rendezvény folytatásaként sor került az 1. és a 2. szekció előadásaira. A tagozatokat a rendezvény meghívottja, dr. Pál Judit egyetemi tanár, történész a Babeș- Bolyai Tudományegyetem oktatója vezette. Demjén Andrea, a Román Akadémia George Bariţiu Történeti Intézet Doktori Iskola ( Kolozsvár) doktorandusza és egyben a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton múzeum munkatársa a történetírás egyik elhanyagolt területét, az erdélyi vesztegintézeteket mutatta be. Részletesebben a Gyergyószentmiklóshoz közeli, Moldva felé vezető úton elhelyezkedő pricskei intézet adatait rekonstruálta bevonva a georadaros felméréseket, a régészeti kutatásokat (2009-2013, 2015), az archeozoológiai vizsgálatokat, az írott forrásokat, grafikai megjelenítéseket. Mint kiderült, a 18. század második felében virágzó pricskei vesztegintézet fontos adatokkal szolgál a Habsburg-kori Kelet-Erdély anyagi kultúrájának megismeréséhez, valamint a kevéssé népszerű újkori régészet fontosságára is felhívja a figyelmet.
Cristian Culiciu, a Nagyváradi Egyetem történész doktorandusza a sajtó hírközléseire alapozva a nagyváradi felsőoktatás 1963-1989 közötti helyzetét vázolta fel. Az 1780-1934 közt működő váradi Jogi Akadémia mellett a helyi Tanítóképzőről (1963-1974) és technikai (mérnöki, mechanikai) képzésről (1974-1989) is szó esett, felvillantva a diákok melléktevékenységeit (kulturális és sportélet, irodalmi körök, újságírás).
Bartha Zoltán, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Ökumené Doktori Iskola (Református Hitoktatói Kar) hallgatója a 18. századi erdélyi nemesség felekezetváltási okait vizsgálta meg, kiemelve a rang, hivatal könnyebb megszerzése, vallási meggyőződés helyett a szerelmet indító tényezőket. Példaként a korabeli botrányhős, Macskási Krisztina esetét hozta fel, aki válóperbe kezdett első férjével, Bethlen Istvánnal, mert beleszeretett Váradi Istvánba. Bethlen halála után hozzá is ment Váradihoz, de ez a házasság se tartott sokáig. A protestáns Macskási Bécsben áttért a katolikus vallásra, így házasságát érvénytelenítették és hozzá mehetett harmadik és egyben utolsó férjéhez, Dósa Mihályhoz. Macskási Krisztina lánya, Julianna lemásolta anyja hibáit.
Ladó Ágota, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója és a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum munkatársa az 1876-os megyerendezés okán falusias jellegét leküzdő Csíkszereda két főutcájának – az egykori és mai Kossuth –, illetve az egykori Vár–, majd Apafi–, mai Petőfi utcának – a századfordulón történt átalakulását igyekezte körvonalazni 1916–ig, esettanulmányként kiemelve dr. Fejér Antal ügyvéd Vár utcai házának építését.
Erdély a magyar historiográfiában
A konferencia másnap a Continental Hotel konferencia termében folytatódott. A napot dr. Bárdi Nándor, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének osztályvezető plenáris előadása nyitotta meg. Előadásának középpontjában Erdély, Románia és a romániai magyar kisebbség történetével foglalkozó 1989 utáni magyar nyelvű szakirodalom nagy témái és kutatási programjai álltak. Expozéjában elsőként Erdély helyzetét körvonalazta a magyar historiográfiában. Szerinte 1918 előtt Erdély a magyar történetírás szerves részét képezte, 1918 után pedig mind a magyar, mind a román historiográfiát erősíti. Az 1989 utáni időszak kapcsán kiemelte a forráskiadások jelentőségét, amely elsősorban az Erdélyi Múzeum Egyesület nevéhez köthető, de itt is elsősorban a középkor és a koraújkor dominál. Kitért az általa „demitizálóknak” nevezett történészek munkásságára is. Megindult vagy folytatódott a különböző problémák feltárása, úgy mint intézménytörténet, helyi közösség működése, emlékezet, örökségesítés, történeti demográfia stb. Az előadás folytatásában röviden összegezte, hogyan tematizálódik Erdély, a románok, az erdélyi magyarság; 1920 után hogyan alakult a román-magyar viszony, a romániai magyar kisebbség története. Bárdi Nándor kifejtette azon álláspontját is, miszerint a román- és magyar történetírás közötti párbeszéd kialakításáért sokat tehetne a társadalomtörténet, a magyar szakkönyvek román nyelvű megjelentetése.
A plenáris előadások után a szekciók kerültek sorra. Kajtár Gyöngyvér, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója 1600/1601 telének kolozsvári koldusválságát ismertette a hallgatósággal. A 15 éves háború, a rossz időjárás rengeteg menekültet szabadított Kolozsvárra. A város szegénygondozó politikáját ebben az időszakban már nem az egyház, hanem a százférfiak tanácsa és az egyházi vagyon adminisztrátorai (egyházfiak) irányították (koldusokról való lista készítése, ispotályok működtetése, adománygyűjtés és -osztás, temetés), emellett a reformáció is átalakította a szegénységgondozás kérdéséről való elképzeléseket.
Markaly Aranka, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója és egyben a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum , az MTA-ELTE Válságtörténeti Kutatócsoport munkatársa, doktorandusz előadásában rámutatott arra, hogy az egyes mikroközösségek termékenységtörténete egyre népszerűbb kutatási téma. Ezúttal a borsa-völgyi Kide református közösségének házas termékenységét vizsgálta meg a 20. századra fókuszálva. Az elemzéshez népszámlálási kiadványokon túl az egyházközösség anyakönyveit és családkönyveit is felhasználta. Ismertette Kide alapvető demográfiai mutatóit: a népességszám változását, a születések, a halálozások és a vándorlás alakulását, majd a családrekonstitúciós módszer alkalmazásával rámutatott a gyermekvállalás csökkenésének helyi folyamatára. Szabó Csongor, az ELTE doktorandusza a magyarság a két világháború közötti (1919–1939) romániai választásokon történt szerepléséről értekezett. Szó esett a választási rendszerekről (egyéni kerületi, „prémiumos”, korporatív választási rendszerről), választási törvényekről, kampányokról, választási visszaélésekről, eredményekről, szavazóbázisokról.
Lőrinczi Dénes, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója az impériumváltás folyamatát mutatta be-munkatársa a 17. századi csíkszéki nemességről nyújtott átfogó képet, kiindulva az 1562-es segesvári országgyűlés határozataitól, eljutva 1685-ig. Értelmezte a primor (főnép) fogalmát, családi/rokoni kapcsolatokat, hatalmaskodásokat, az erdélyi fejedelmek székely nemességgel szembeni politikáját, a kor anyagi kultúráját.
Koloh Gábor 20. századra fókuszálva. Az elemzéshez népszámlálási kiadványokon túl az egyházközösség anyakönyveit és családkönyveit is felhasználta. Ismertette Kide alapvető demográfiai mutatóit: a népességszám változását, a születések, a halálozások és a vándorlás alakulását, majd a családrekonstitúciós módszer alkalmazásával rámutatott a gyermekvállalás csökkenésének helyi folyamatára. Háromszéken, kitérve a Magyar Nemzeti Tanács háromszéki tagozatára, a román katonai megszállásra, a román Kormányzótanács háromszéki működésére, a helyi elit és közigazgatási apparátus átalakítására, a város arculatának átfestésére, iskolákat és egyházakat érintő intézkedésekre, a Magyar Szövetség háromszéki szervezetének megalakulására.
Balogh Zsuzsánna, az ELTE doktorandusz hallgatója Bornemissza Kata, egy 17. századi nemesasszony életét mutatta be (elsősorban leveleinek tartalmára támaszkodva), akit a történetírás háttérbe szorított testvére, a fejedelemasszony Bornemissza Anna, valamint második férje, Bánffy Dénes és fia, a későbbi gubernátor, Bánffy György alakja miatt. Bornemissza Kata kétszer házasodott, első férje Bethlen Mihály, második férje Bánffy Dénes. A politikai kérdésekben meglehetősen jól informált volt, gazdaságát hozzáértéssel irányította, sokat utazgatott birtokain, második férjéhez mindvégig hű maradt.
Bélfenyéri Tamás-János, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója I. Imre, az utolsó Árpád-házi váradi püspök (1297–1317) életútját vizsgálta meg. Útja (származás, egyetemjárás, papi pálya) a püspöki székig csak feltételezésekbe bocsátkozva rajzolható meg. Püspökként előbb III. Andrást, majd a cseh Vencelt, végül I. Károlyt támogatta. Hozzá köthető a káptalan vásárvámjogának megvédése, a belényesi aranybányák 1/3 jövedelmének a káptalannak juttatása, Várad város lakóinak terményadó csökkentése, a püspöktársak megvédelmezése (Csák Máté hatalmaskodásával szemben, fellép Máramaros vármegye erdélyi püspökséghez tartozása érdekében), tanúskodás az erdélyi káptalan és a plébánosok, szász dékánok közti 1308-as peren, a debreceni Szent András templom felszentelése és építtetése (?).
Nagy Andor, az Eszterházy Károly Főiskola Történelemtudományi Intézet tudományos segédmunkatársa a 17. századi brassói szász családok, különösen az elit történetének rekonstruálása érdekében a Joseph Trausch (1795–1871) brassói irodalomtörténész által összegyűjtött alkalmi szövegek gyűjteményét elemezte, amely jelenleg a brassói Fekete-templom Levéltárában (Evangelische Kirche Augsburgischen Bekenntnisses (A.B.) Kronstadt - Archiv der Honterusgemeinde) található. Az alkalmi nyomtatványokat az emberi élet különféle eseményei kapcsán készítették (peregrináció, házasság, haláleset, stb.) és maguk a kortársak (hozzátartozók, barátok) írták.
Izsák Anikó-Borbála, az ELTE BTK MA-s hallgatója rámutatott arra, hogy a történetírásban a romániai katolikus egyházról folyó diskurzust eddig az egyházi vagyon és a hitvallásos iskolák ellen intézett támadások uralták. Előadásában sematizmusok, naptárak, repertóriumok, egyházi lapok, jegyzőkönyvek segítségével az 1930-as évek katolikus egyházi elitjének, az egyház világi önkormányzatának, az Erdélyi Római Katolikus Státusnak (1932-től Egyházmegyei Tanács), Erdélyi Katolikus Akadémiának, Erdélyi Egyházmegyei Cenzúrahivatal, Erdélyi Tudósító vizsgálatára vállalkozott a pápai tanítások bevonásával is.
Hámori Péter, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet tudományos kutatója Észak-Erdély 1940-1942 közötti gazdasági helyzetét járta körül előadásában. A visszacsatolásnál felmerülő pénzügyi, jogi, a tulajdonosi és felügyeleti köri problémákra; a részvénytárságok kérdésére, és mindenekelőtt a nyersanyag-ellátás és a termelés ügyeire tért ki oral history kutatásait felhasználva.
Ladó Árpád-Gellért, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója a XIV. századi (Anjou-kori) magyar katonai felszereléseket (sisak, páncél, kard, tőr stb.) mutatta be, különös tekintettel az e században lezajló nagy, páncélzatfejlődési folyamatra, többek között a Szent László legenda fennmaradt freskói és a Képes Krónika miniatúrái alapján. Írott forrásokat, régészeti leleteket, művészettörténeti értelmezéseket, európai tárgyi analógiákat egyaránt felhasznált kutatásában. Megállapította, hogy a XIV. századi magyar sereg legütőképesebb eleme, a nehézlovasság, felszerelésében szinkronban volt az európai fejlődési trendekkel, a könnyűlovasság pedig egyedi vonásaival tűnt ki.
Folytatást is terveznek
A konferencia résztvevőinek aktív érdeklődése mellett nem maradhatott el a várlátogatás sem. A várat Mihálka Nándor nagyváradi régész-történész mutatta be. Az érdeklődő közönség megtekinthette a nemrég felújított és funkciójában is megújult történelmi örökséget.
A kétnapos tudományos ülésszakot Tőtős Áron főszervező és Székely Tünde, a Romániai Magyar Doktoranduszok Országos Szövetségének elnöke zárta. Előbbi, miután röviden összegezte a rendezvény tapasztalatait, ígéretet tett, hogy amennyiben szakmailag színvonalas munkák születnek az előadásokból, úgy tanulmánykötet formájában is közzéteszik. A konferenciát jövőre is meg kívánják szervezni. Utóbbi röviden ismertette a RODOSZ felépítését, célját, illetve kitért a legfontosabb rendezvényekre is, amelyek jelen konferenciával is gazdagodtak. A rendezvényt Magyarország Kormányának Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Balassi Intézet Márton Szakkollégium támogatta.
Bélfenyéri Tamás
Transindex.ro

Partiumi Tudományos Diákköri Konferencia ismét
A Partiumi Keresztény Egyetem immár 19. alkalommal szervezte meg a Partiumi Tudományos Diákköri Konferenciát (PTDK). A PTDK a felsőoktatási tehetséggondozás egyik kiemelkedő terepe.
A szervezők szerint a PTDK lehetőséget teremt arra, hogy a hallgatók bemutassák kutatási tevékenységüket az egyetem polgárai, illetve egy öttagú szakmai bizottság előtt.
Az idei rendezvényen kilenc szakosztályban 90 hallgató mutathatta be dolgozatát pénteken, május 6-án a Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE). A hallgatók többsége a PKE diákja, ám a résztvevők között jelentős számban vannak más – hazai és külföldi, főként magyarországi – felsőoktatási intézményekből érkező versenyzők is.
A megnyitón Flóra Gábor kiemelte: a tudományos alkotómunka nagyon fontos, és még az idő is mintha másként telne közben. Áhítatot vezetett Ráksi Lajos egyetemi lelkész, majd köszöntők hangzottak el, többek között dr. Pálfi József rektor és dr. Szász Erzsébet főszervező részéről. A megnyitót a tulajdonképpeni szakosztályi előadások követték, két körben, majd a zsűrizés, eredményhirdetés és állófogadás.
Háttér
A PTDK a versenyzők számára elsősorban a kutatói kíváncsiság és a szakmai megmérettetés lehetőségét teremti meg, de kiváló alkalom arra is, hogy a felsőoktatás különböző intézményeiben tanuló, vagy akár már ott tanító hallgatók és oktatók egymással találkozzanak, tapasztalatot cseréljenek és további együttműködési terveket hozzanak létre. Továbbá a részvétel díjazástól függetlenül ösztönző hatású lehet a diákok jövőjére vonatkozóan is, mert önmagukat kipróbálva ötleteket kaphatnak a továbbtanulásra illetve a munkavállalásra vonatkozóan. A PTDK az egyetem hallgatói számára egy kiindulási pont a további megmérettetésre: a versenyző ezt követően vehet részt a kolozsvári ETDK-n, majd pedig a magyarországi OTDK-n. A PKE része annak a tudományos diákköri hálózatnak, mely a Kárpát-medencében magyarul tanuló egyetemi polgárok kutatási eredményeinek kíván nyilvánosságot biztosítani.
erdon.ro

Az EMNP jelöltjei: más vonalvezetést ígérnek a megyének
Bemutatta vezető jelöltjeit a Bihar Megyei Tanácsba az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). A június 5-i választáson megyei tanácsosjelöltként indulók maguk mondták el, mit tartanak fontosnak a megyében. A listán eséllyel szereplők átlagéletkora valamivel 30 év fölött van, különféle témakörökben képzett jelöltekről van szó.
Külön sajtótájékoztatón mutatta be Nagyváradon az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), hogy kiket indítanak a június 5-i önkormányzati választáson Bihar megyei tanácsosjelöltekként. Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke, nagyváradi polgármesterjelölt köszöntötte az egybegyűlteket az EMNP székházában, azt hangsúlyozva, hogy „hiteles alternatívát kínálunk azokra, akik eddig irányítottak”.
Mint azt már ahogy megírtuk, az EMNP megyei tanácsi jelöltlistájának első hat helyén a következők állnak, sorrendben: Csomortányi István Csaba, Nagy József Barna, dr. Szilágyi Ferenc, Kálmán Balázs, Varga Csaba, Pólik János Levente.
Gondok és tervek
Csomortányi István 34 éves, építőmérnök végzettségű. Mint mondta, fő célja a közpénzek tiszta és átlátható kezelésének bevezetése, „a korrupt, mutyizós rendszer lecserélése, amely rendszer most még a magyar többségű településeket is súlyosan érinti a megyében”. Emellett az itthon maradás érdekében munkahelyek teremtése a célja, például az Érmelléken is létesítendő ipari parkokkal, továbbá az érmelléki gazdák támogatása, és az, hogy „a magyar többségű településeken a magyar nyelv becsületét helyreállítsuk a közigazgatásban, ahol most a magyar vezetők sem használják a hivatalos kommunikációban az anyanyelvüket”.
Nagy József Barna 42 éves, szociális munkás végzettségű. Ő a szociális munka terén szerzett tapasztalatait kamatoztatja majd a tanácsban. Szintén hangsúlyozta a „mutyizós rendszer lecserélése”-tervet, és szerinte a mostani megyei tanács tele van megalkuvókkal. Mint mondta, nevesítheti is őket – de kérdésünkre végül nem tette meg.
A jelöltlistán a következő dr. Szilágyi Ferenc, aki nem tudott jelen lenni a tájékoztatón, de akiről Csomortányi István elmondta: 38 éves, és a PKE oktatója. Szilágyi Ferencegyben a Partiumi Autonómiatanács elnöke is. Gazdaságföldrajzi szakember, fő célja az utak és vasutak helyreállítása lenne, amelyen összekötötték régebben a mai Bihar és hajdú-Bihar megye településeit. Kiemelt célja például a Nagyvárad- Debrecen vasút helyreállítása. Kérdésünkre, hogy mi van ezzel, a nevében szóló Csomortányi István így fogalmazott: „Mások mindenféle ígéretei ellenére most semmi, csak hanta, nem adtak be eddig semmi kezdeményezést sehova, pedig ez a vasút 40 percre rövidítené a két város közötti utat, ami nagy fejlődési potenciállal bír”. Szilágyi Ferenc terve még tanácsosként az Érmellék felzárkóztatása, Debrecen- Margitta gyorsforgalmi út szorgalmazása.
Kálmán Balázs 31 éves, informatikus végzettségű. A régiók közötti kapcsolatok szorosabbra fűzését szorgalmazza, a közlekedésben is, gyorsforgalmi utak és a repterek közös kihasználása révén. Továbbá a megyében felülvizsgáltatná „a tömegközlekedési cégeknek sokszor esztelenül, máskor korrupt módon kiadott szállítási engedélyeket”, és szakemberekre bízná a vidék fejlesztését. Ő is kiemelte a kenőpénzek elleni harc fontosságát.
Varga Csaba 34 éves építészmérnök, ugyanakkor hegymászó is. E kettőből kiindulva ő az építészetre és a környezetvédelemre helyezné a hangsúlyt tanácsosként. Mint mondta, Pádison, Glavoion, Vértopon és még sokfelé illegálisan építkeznek sokan, ezt le kell állítani, ugyanakkor átfogó fejlesztési terv szükséges. Emellett szorgalmazza majd a turistainformációk magyar nyelven való feltüntetését a román mellett, az erdőkitermelések visszaszorítását és az építkezési engedélyek körüli bürokrácia csökkentését. Minden korszerűsítésre, ami nagyobb és ami közpénzből megy, ötletversenyt vezettetne be, a mostani gyakorlattal szemben – erre rossz példaként hozta fel a nemrég elkészült, csúnya és már szétesőben lévő nagyváradi főteret, „ahova kitaláltak egy váradi neoszecessziót, ami mesterséges, és ami csak a polgármester ízlésének leképeződése”.
Pólik János Levente 31 éves közgazdász. Ő azt emelte ki, hogy a fiatalok elvándorlása ellen, a vidékfejlesztésért és az EU-források jobb felhasználásáért kardoskodna.
Zárásképpen a jelöltek úgy összegeztek, hogy „aki változást akar a magyarság ügyeinek kezelésében, aki erősebb és tisztább kiállást akar ezekben és a többi közügyben is, az az önkormányzati választáson válassza az EMNP jelöltjeit”.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

Könyvek garmadája Csíkszeredában
A Székelyföldi Nemzetközi Könyvvásáron 28 kiadó kínálja kiadványait, valamint számos író-olvasó találkozót is tartanak szerzőkkel és szerkesztőkkel.
Megnyílt a csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Házában az első Székelyföldi Nemzetközi Könyvvásár. Az Expo-Har és a Media Proinc szervezte – társszervezésben a Csíkszereda Polgármesteri Hivatallal, Hargita Megye Tanácsával és a Hargita Megyei Kulturális Központtal, valamint Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusával – szervezett vásáron számos kiadó könyvét meg lehet vásárolni, ugyanakkor író-olvasó találkozókat is szerveznek.
„A könyvnek nagy tisztelete és szeretete van Csíkszeredában, a könyvvásár sikerével az i-re teheti fel a pontot” – fogalmazott a megnyitón Szarka Gábor konzul. Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója bátor lépésnek nevezte a könyvvásár megszervezését. A csütörtökön kezdődött Hargita Megyenapok főszervezőjeként elmondta, a tizenkettedik megyenapoknak nem is lehetett volna méltóbb indítást adni, mint egy ilyen rangos és színvonalas rendezvény megnyitójával. A könnyvásárt Antal Attila, Csíkszereda alpolgármestere nyitotta meg. „Csíkszereda megérdemel egy ilyen rendezvényt, és bevallottan nemcsak egy hagyományos könyvvásárt terveztünk, hanem szerettük volna felöltöztetni minden olyan járulékos rendezvénnyel, amitől ez élő, kedves, szeretik az emberek, és talán támogatják azt, hogy a továbbiakban folytatása legyen.”
A vásár pénteken, szombaton, valamint vasárnap délelőtt 10 és délután 7 óra között látogatható. A programokról bővebben a rendezvény Facebook-oldalán is lehet tájékozódni.
Péter Beáta |
Székelyhon.ro

Harminc művész termése az udvarhelyi Képtárban
Harminc székelyudvarhelyi képzőművész munkáját tekinthetik meg a látogatók a Haáz Rezső Múzeum Képtárában csütörtök délután megnyitott Termés 2016 című tárlaton. Társadalmi gondok, útkeresés, tájélmény és önelemzés fedezhető fel az alkotásokon.
Színes és változatos tárlat a Termés, amely által évi rendszerességgel léphetünk be az alkotók világába – mondta el a hatodik effajta kiállítás megnyitóján Veres Péter muzeológus. „Az eklektika diszkrét bája lengi körül az udvarhelyi képzőművészet keresztmetszetét” – fogalmazott a festményekről, szobrokról, textilekről, metszetekről, kisplasztikákról, kerámia domborművekről és számítógépes grafikákról.
Bencze László, Berze Imre, Biró Gábor, Bíró Mihály, Elekes Gyula, Gál Boglárka, Gujuman Uliana, Jakab András, ifj. Jakab András, Jakab Hunor, Jakab-Gidó Szende Melinda, Kalló László, Kelemen Albert, Kolumbán-Antal Ilonka, Kolumbán-Antal József, Kovács Bori, Kövecsi-Kovács Imre, Lakatos László, Major Barna, Molnos Zoltán, Nagy Péter, Simon Béla, Szabó Csaba, Szabó János, Tamás Borbála, Török-Bíró Erzsébet, Török Ferenc, Vass Mária Magdolna, Zavaczki Walter és Zsombori Béla alkotásait július 20-áig lehet megtekinteni.
Veres Réka |
Székelyhon.ro

A Benedek-kúria rejtelmeibe lehet betekinteni
Gyergyószentmiklós legrégebbi faszerkezetű lakóháza látványos változásokon ment keresztül felújítása során – ezeket nyílt napok keretében vehetik szemügyre az érdeklődők. Csütörtökön több diákcsoport érkezett a Benedek-kúriához, ahol a munkálatok vezetőjétől kaptak válaszokat a restaurálás mikéntjére.
Sok mindenről árulkodik a Benedek-kúria – tudhatták meg mindazok, akik a nyílt napon ellátogattak a Gábor Áron utcai épületbe. Az érdeklődőket Oláh Ferenc munkálatvezető fogadta és magyarázta el nekik a felújítás folyamán történt változásokat.
Az 1840-ben épült polgári lakóház egykori arculatát próbálják visszaadni a felújítás során – mutatott rá a munkálatvezető, és a már befejezett épületrészeken mutatta meg az eredetihez hű kiigazításokat. Az utcai homlokzatról például elmondta, alsó részén az okker színű festés mellett a kék foltok azért maradtak meg, mert a falmintákból kiderült, hogy ez a szín második festésként került a falra, és most láthatóvá tették azt, hogy „régen is az emberek ízlése szerint változott az épületek színének használata.” Az utcai homlokzat egyébként arról is árulkodik, hogy mikor nyerte el az épület jelenlegi formáját – erre utal az 1840-es évszámfelirat. Ez és a babérkoszorúk is egyértelműen városi homlokzatra utalnak, na meg arra, hogy a házban lakó család tehetős volt, igényesen, szakemberekkel készíttették el a homlokzati díszeket. Ezekből az idők folyamán darabkák töredeztek ki, amit a felújítás során kiegészítettek. Úgynevezett vonalkás restaurálással javították ki, így különböztetve meg a kiegészített részeket az eredetitől.
Az udvarról figyelve meg az épületet, világossá válik annak falusi jellege. A tornác az egyértelmű jele ennek. „Gyergyó faluból nőtte ki magát várossá, építészete a falusi jellegűből alakult városivá” – hívta fel a figyelmet az árulkodó jelekre Oláh Ferenc. A tetőfedelet bemutatva beszélt a zsindely és a dránica közötti különbségekről, azt is elárulva, hogy a Benedek-kúria födéséhez használt dránicát Bukovinában készítették hagyományos módszerrel. A tornác visszaállításánál egy, a tetőtérben megtalált oszlop segített az eredetihez hűeket készíteni, a megtalált darabot be is építették az egyik tartópillérbe. Az 1930-as Vámszer-rajzok is segítségükre voltak a szakembereknek, azokon ugyanis öt oszlop figyelhető meg a tornácon, az 1990-es években történt felújítás óta viszont összesen hét pillér díszítette a tornácot.
A pórfödém, a padlódeszkázat felújítása során is fontos szempont volt, hogy a még jó állapotban lévő eredetieket megtartsák, és szemmel láthatóan elkülönítsék ezektől a pótlásra használt új darabokat.
Mint korábban írtunk róla, a munkálatok során eredeti belső falfestések is előkerültek. A feltárások eredményeképpen két egymás melletti helyiségében nagy felületeken váltak láthatóvá a faldíszítések, amelyek két különböző korszakból valók. Az egyik réteget az épület homlokzatának elkészülése dátumához, azaz 1840-es évhez kötik, a másik réteget néhány évtizeddel későbbre datálják a szakemberek. A gerendamennyezet alatti falrészen, több kisebb felületen, szintén régi falfestés nyomaira bukkantak, amiket egy harmadik réteg tanúfoltjaiként említenek, becsléseik szerint a XIX. század végéről. Jelenleg ezek restaurálását végzik.
Azért értékesek ezek a faldíszek, mert régi polgári lakóházakból ilyesmi nem maradt meg az utókornak – mutatott rá a munkálatvezető. A diákoknak egy mai példával érzékeltette a régi épületek felújításának fontosságát. „Nem biztos, hogy a régi épületek esetében az a megoldás, hogy lebontjuk, és építünk helyette újat. Akárcsak az autóknál: lehet egy csúcsmodell Mercedes nagyon menő, de az 1900-as évekbeli változata szépen kikrómozva, lefestve, szintén értékes. Azután is megfordulnak a járókelők, akárcsak a legszuperebb járgányok után" – fogalmazott.
A Benedek-kúria felújítása izlandi, liechtensteini és norvég alapokból valósul meg a kulturális és természeti örökség megőrzése és revitalizációja keretprogramban. A falfestmények restaurálásához szükséges pénzalapokat helyi költségvetésből a képviselő-testület irányozta elő – tudhatták meg az érdeklődők. Június végén fejeződnek be a munkálatok – tudatta velük a munkálatvezető.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Előadássorozatot tartanak a Gulagra hurcolt magyarokról
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve keretében a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Kara előadássorozatot szervez a magyarok szovjet fogságának témakörében.
A Gulag (oroszul: Glavnoje upravlenyije iszpravityelno-trudovih lagerej, azaz Javítómunka-táborok Főigazgatósága) kifejezés alatt a sztálini Szovjetunió egészét behálózó munkatáborrendszerét értjük. A tervezett sorozatban 2016 májusa és 2017 februárja között összesen 10 előadás fog elhangzani a témában. Erdélyi és határon túli előadók mutatják be a Kárpát-medence magyarságának egyik, már-már elfeledett tragédiáját, a civilek szovjet fogságba hurcolását.
Az első előadásra május 11-én délután 6 órai kezdéssel kerül sor a Sapientia EMTE Kolozsvári Karának új épületében, Tordai út, 4. sz., B301-es terem. Az egy óra időtartamú előadások nyitottak a nagyközönség számára is. Az előadásokat követően lehetőség van interaktív beszélgetésre az előadóval. A jelzett időpontban dr. Murádin János Kristóf egyetemi adjunktus, kari kancellár előadása hangzik majd el „Emlékezet és megemlékezés. Erdélyi magyar civilek szovjet fogságban 1944 és 1953 között” címmel.
itthon.ma

ÁRAPÁLY A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN
Le kellene mondani a nemzeti egyformaság sorvasztó koncepciójáról, és helyettesíteni kellene a sokféleség elfogadásával, mert így lehetnénk valóban erősek ebben a szétszakítottságban. Ehhez viszont szinte a nyelvünket is meg kellene reformálni, hogy ne legyünk „túliak”, mert amíg központból „lát” minket a beszélő, mindaddig „határon túliak” leszünk (mi erdélyiek: „erdőn túliak”) …
Markó Béla
/Interneten nem olvasható az egész írás/
Élet és Irodalom

Játék, kaland, bolondság ( Háromszéki diáknapok 12.)
Megszokott, de megunhatatlan rendezvénye Sepsiszentgyörgynek a Háromszéki Diáknapok nyitó felvonulása, amelyre rendszerint május első felében kerül sor. Az idén tizenkettedik alkalommal meghirdetett, játékos, de egyáltalán nem könnyű vetélkedőre tizennégy, zömmel középiskolásokból álló csapat jelentkezett, ebből tizenegy sepsiszentgyörgyi, két kézdivásárhelyi és egy kovásznai; a versenyzők összlétszáma 252, ami az előző évekhez mérten kevés, hiszen olyan is volt, hogy ötszázan neveztek be. Ám ez a tegnapi hangulatból mit sem vont le, sőt, a legrosszabbkor érkező eső sem tudta elrontani az általános jókedvet.
A vetélkedő késő estig tartott, ma pedig majálissal és ügyességet, kreativitást követelő próbákkal folytatódik; vasárnap csendesebb, kulturális jellegű versenyszámokkal, végül pedig a gálának nevezett döntővel zárul a rendezvény. Ott derül ki, hogy melyik Háromszék legügyesebb csapata, melyik a legjobb nem sepsiszentgyörgyi, és ki érdemli meg a fair play díjat. Addig azonban 93 versenyszámban kell a lehető legjobban teljesíteni. A feladatok között olyan is lesz, amelyhez a járókelők csatlakozását kérik majd, aki tehát Dandana, Diszkó Patkányok, Grove Street, HeroInn, M1(egy), Mahakala, Mihasznák, Tabula Rasa, The Bombers, Tagmen, We-kings, TranSZILVAnikum, Hullámreccsentők vagy ICEameg! feliratú, olykor különös megjelenésű fiatallal találkozik (egy bocskorba és narancssárga bugyogóba öltözött fiú a haját is csapatjelének formájára nyíratta), segítsen neki a pontszerzésben: még néhány percre is érdemes ezen a hétvégén diáknak lenni. Bizonyosság rá, hogy több egyetemista hazajött erre az alkalomra, régi vagy megújult csapatát erősíteni, pedig most tartják Kolozsváron és Marosvásárhelyen is a diáknapokat...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megfélemlítésre panaszkodnak (Kampányban az Erdélyi Magyar Néppárt)
„Több helységben, de főleg Felső- Háromszéken megpróbálják megzsarolni, megfélemlíteni, helyenként pedig meg is akarják venni tanácstagjelöltjeinket, ami nem fér bele a politikai életbe, ezért én minden lehetséges eszközzel meg fogom védeni jelöltjeinket az RMDSZ-szel szemben” – szögezte le tegnapi sajtótájékoztatóján Balázs Attila, az Erdélyi Magyar Néppárt megyei elnöke. Tamás Sándor háromszéki RMDSZ-elnök arra kérte, hagyjon fel a vádaskodással.
Balázs Attila hangsúlyozta: jogilag az felel a zsarolásért, aki végrehajtja, nem pedig az, aki utasítást ad erre, majd hozzátette: jogászokkal, ügyvédekkel védi meg a Néppárt embereit. Balázs azt is elmondta, a Néppárt tiszta kampányt folytat. Meglátása szerint ez nem jelenti azt, hogy a konkrét tényekről nem fognak beszélni, „a mocskot beseperik a szőnyeg alá”, hanem elmondják az embereknek azt, amit bizonyítani is tudnak. Arra az újságírói kérésre, hogy állításait támassza alá példákkal, Balázs Attila azt válaszolta: neveket nem árul el, de vannak falvak, ahol odamennek az ellenőrök, ahol a jelölt valamilyen műhelyt működtet, és figyelmeztetik, hogy másnap kiszáll oda a gazdasági rendőrség. Máshoz a tűzoltókat küldik ellenőrzésbe. „Az emberek nem félnek, nem erről van szó – hangsúlyozta Balázs –, mehetnek nyugodtan ellenőrizni, mivel dolgoznak, de ez már pszichológiai zsarolás, tulajdonképpen megfélemlítés.” Ha nem szűnik meg a zsarolás, a bírósághoz fordulnak – hangoztatta a megyei elnök.
Megkeresésünkre Tamás Sándor háromszéki RMDSZ-elnök reagált az elhangzottakra. Elmondta: Balázs Attilát jó szomszédnak (a két politikus a Fortyogó utcában lakik – a szerző megjegyzése), viszont komolytalan politikusnak tartja, hiszen egyrészt konkrétumok nélkül vádaskodik, és olyan vádakat fogalmaz meg, amelyek, ha igazak lennének, akár bűncselekmények lehetnének. Ugyanakkor arra kérte a Néppárt megyei elnökét, Balázs Attilát, a politikust, hogy hagyjon fel ezekkel az „álomszerű vádaskodásokkal”.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tőkés László: Az RMDSZ-t megvásárolta a hatalom
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) az Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP) támogatja és segíti a június 5-i önkormányzati választásokon – jelentették be a tanács vezetői.
Tőkés László EMNT-elnök felidézte, 2003-ban azért hozták létre az EMNT-t, hogy ismét az erdélyi magyar politika középpontjába állítsák az autonómia ügyét. Nyilvánvalónak tartotta, hogy az EMNT a júniusi választáson azt a pártot támogatja, „amelyik az EMNT és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) eredeti elképzelései szerint vállalja az autonómiapolitikát, és az autonómia elérését az erdélyi magyarság legfőbb politikai célkitűzésének tartja”. Hozzátette: Romániában és a romániai magyar közösségen belül is újabb rendszerváltásra van szükség. Szavai szerint az RMDSZ-t azzal az összeggel vásárolta meg a hatalom, amelyet a romániai magyarok adólejeiből a magyarság számára visszaoszt, és amelynek felhasználását az RMDSZ-re bízza. Tőkés László bújtatott korrupciónak nevezte, hogy az RMDSZ a pénz nagy részét „pártépítésre”, a kultúra támogatását pedig kampánycélokra használja. Az EMNT elnöke szerint csak az EMNP által következhet be az újabb rendszerváltás, mert „az RMDSZ a szerzett pénzen bebetonozta magát”, és kisajátította a romániai magyarság vezető pozícióit. „Nem az az irányadó, hogy gyengék vagyunk, hogy kevesen vagyunk, hanem az, hogy igazunk van. Így gondoltam ezt 1989-ben is, és most is” – jelentette ki Tőkés László. Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke elmondta, a tanács „derekasan kiveszi részét” az EMNP választási szerepléséből, a kilenctagú elnökségből öten az EMNP jelöltjeként indulnak a választásokon.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bűnvádi eljárás indult Traian Băsescu ellen
A legfőbb ügyészség tegnap hivatalosan bejelentette, hogy Traian Băsescu ellen pénzmosás miatt indul bűnvádi eljárás, tettét 2000 októbere és 2005 májusa között követhette el több ingatlan adásvételi szerződésének megkötésével – áll a legfőbb ügyészség közleményében.
A vádirat szerint 2000 augusztusában Traian Băsescu vásárolt egy ingatlant a bukaresti Csalogány (Privighetorilor) negyedben, amiért 1 483 244 000 lejt fizetett készpénzben, és aminek szármázását nem indokolta meg. Ugyanaznap ugyanannál a közjegyzői irodánál Costel Căşuneanu egy azonos méretű telket vásárolt, ugyanazon a címen, amiért háromszoros, vagyis piaci árat fizetett. A legfőbb ügyészség ügyészei azt állítják, hogy a Csalogány utcai telket Traian Băsescu 4 921 480 080 régi lejért vásárolta meg, nem pedig 1 483 244 000 lejért (ahogyan az a szerződésben szerepel), az összeget pedig Costel Căşuneanu fizette ki készpénzben.
Később, 2002 októberében Traian Băsescu 12 004 212 620 lejért eladta a területet Gabriela Blajnak, Costel Căşuneanu sógornőjének. A pénzösszeg egy részét 2003 júniusában lánya, Ioana Băsescu számlájára utalta át, aki ezt egy 90 000 dollár körüli értékű ingatlan vásárlására fordította – állítják az ügyészek. 2002 októberében Traian Băsescu feleségével együtt vásárolt egy 280 000 dollár értékű ingatlant, amit szintén készpénzben fizettek ki, és aminek származása szintén nem indokolt, mivel a Băsescu család bankszámláiról nem vettek ki pénzt. Ezt az ingatlant néhány nappal később lányuknak, Ioana Băsescunak adományozták – derül ki az ügyészek által összeállított dokumentumból.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megismerni a székelység történetét, avagy gyökereinkkel kapaszkodunk
Ma tartják A székelység története – Kádár Gyula Emlékverseny második fordulóját Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében, majd az eredményhirdetést és díjazást a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. De miről is van szó?
Egykori sepsiszentgyörgyi diákok, ma már rég nyugdíjasok, de a jövő nemzedék képzését, főleg székelység- és magyarságtudatának erősítését szívén viselő emberek ötlete nyomán szökkent szárba a verseny. Most már bátran fogalmazhatunk úgy, hogy szárba szökkent, hiszen a jelek azt mutatják, sikeres a kezdeményezés, már a második kiadását éli a rendezvény. A Székely Mikó Kollégium Alapítvány kezdeményezésére a sepsiszentgyörgyi Tanulók Háza társszervezésében, ifjú lelkes oktatók közreműködésével, Pénzes Loránd fiatal mikós történelemtanár főszervezésében zajlik a kétfordulós rendezvény.
Tavaly Háromszék-szintű volt a vetélkedő, és annak sikerén felbuzdulva idén a teljes Székelyföldre kiterjesztették azt. Hargita és Maros megyéből is vannak résztvevők, sőt, a távoli Vajdaságból is érkeznek külhoni magyar testvérek. A hirtelen elhunyt illyefalvi-sepsiszentgyörgyi történész, a tavalyi zsűrielnök tiszteletére Kádár Gyula Emlékverseny keresztnevet is kapott a vetélkedő. A tavalyi döntősök honismereti jutalomkiránduláson vettek részt. Mivel a verseny témaköre az 1848–1849-es forradalmat és szabadságharcot is tartalmazta, a diákokat ’48-as emlékhelyekre vitték Kádár Gyula idegenvezetésével. Voltak Gábor Áron berecki emlékházában, eresztevényi sírjánál, a Nyerges-tetői csata emlékművénél és kopjafaerdejében, valamint Dózsa György monumentális dálnoki szobránál. Idén is lesz jutalomkirándulás. Az ez évi téma a dualizmus kora és az első világháború. S mivel a nagy világégés centenáriuma van, a honismereti túra főleg háromszéki első és második világháborús emlékhelyekkel ismerteti meg a második forduló résztvevőit. Az útvonal: csernátoni Haszmann Pál Múzeum, kézdivásárhelyi Gyűjtemények Háza, berecki hősi temető és Gábor Áron-emlékház, az ojtozi templom, az országzászló talapzata, az Árpád-vonal erődmaradványai és a Rákóczi-vár romjai, Sósmezőn a hősi temető és az emlékművek.
Jó lenne, ha minél több iskola, történelemtanár felkarolná a székelység történetének oktatását. Dicséretes példák vannak, már maga a versenyen való részvétel jelzi ezt. Ám – információink szerint – kevés azoknak az iskoláknak, osztályoknak a száma, ahol tanítanak a segédkönyvből. Sajnos, akad olyan történelemtanár, aki átnéz a könyvön, és azt mondja, nem gyűjti meg azzal a baját, majd ha benne lesz a tantervben, akkor előveszi. A székelység történetét többféleképpen lehet oktatni, a tanáron áll. Hisz az általános iskolában a romániai magyarság történetének szánt órákon nyugodtan lehet a segédkönyvet használni, még Románia történelmének leadásakor, sőt, az általános történelmet taglaló órákon is lehet párhuzamot vonni. Csak akarat kérdése. Törekedni kell arra, hogy a mai, számítógépen, érintőképernyős mobiltelefonon, táblagépen, világhálón felcseperedő nemzedék is ismerje meg ősei és szülőföldje történelmét. Mert aki ismeri gyökereit, annak nagyobb az esélye arra, hogy mélyebbre eressze, míg aki nem, azt felkapja a szél, és sodorja Magyarországra, vagy még tovább, Nyugatra. Ma is érvényes Tamási Áron klasszikus sora: „Aki nem ismeri múltját, nem értheti a jelent, amely a jövőnek hordozója”.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Batthyáneum – nemzeti hisztin innen és túl (Horațiu Pepine)
A kulturális minisztérium kérésére a gyulafehérvári táblabíróság elhalasztotta az ítélethirdetést a gyulafehérvári Batthyáneum Könyvtár restitúciója ügyében – jelentette nemrégiben az Agerpres hírügyökség.
Egy régi könyvtár, egy rendkívül régi kéziratokból és nyomtatványokból álló gyűjtemény csak azok számára jelent értéket, akik képesek értékelni azokat. A többi vegytiszta hiúság.
Gyulafehérváron van egy könyvtár, mely több száz középkori kézirattal és több ezer nagyon régi nyomtatvánnyal rendelkezik. Valójában ez Románia legnagyobb kézirat- és ősnyomtatvány-gyűjteménye, olyan kincs, melyet – sajnos – nagyon kevesen ismernek és tudnak megfelelően értékelni. Ahogy azt már kitalálhatták, a Batthyáneum Könyvtárról van szó, mely nemrég furcsa politikai vita tárgya lett. Radu F. Alexandru, a Nemzeti Liberális Párt szenátora a művelődésügyi miniszter azonnali lemondását követelte olyan alapon, hogy vatikáni látogatása során azt javasolta: a Vatikán és a román állam kezelje közösen a Batthyáneum Könyvtárat. A miniszter ezt határozottan cáfolta, és azt magyarázta, hogy lépésének teljesen más célja volt. A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség bíróságon követeli vissza a könyvtárat, és mivel Jakubinyi György érseknél nem talált túl nagy fogadókészségre, amikor felajánlott egy peren kívüli megállapodást, a Vatikánnál próbált támogatásra lelni.
Röviden: a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség kérte a Batthyáneum Könyvtár visszaszolgáltatását, melyet 1798-ban Batthyány Ignác katolikus püspök hozott létre, és a kommunisták hatalomra jutása után került az állam tulajdonába. A román állam 1990 után megnyitotta az utat az elkobzott tulajdonok visszaszolgáltatása előtt, de a dolgok a gyakorlatban sokkal nehezebben mentek, annál is inkább, hogy az itt kétszeres gyanakvással nézett magyar egyházakról van szó. Az Emberi Jogok Európai Bírósága 2012-ben elítélte a román államot a visszaszolgáltatás akadályozása miatt.
Ez hosszú történet, és magába sűríti az egész posztdecemberi politikai történelmet. A volt kommunisták hétévnyi kormányzása után hatalomra került Demokratikus Konvenció (CDR) egyik elsődleges feladatának tartotta a tulajdonok visszaszolgáltatását. A Radu Vasile-kormány kibocsátott egy rendeletet (az 1998. július 7-i 13. számút), mellyel a nemzeti kisebbségek korábbi tulajdonát képező más ingatlanokkal együtt a Batthyáneum Könyvtárat is visszaadták a katolikus érsekségnek. Óriási botrány lett belőle. A kormányt hazaárulással és románellenes összeesküvéssel vádolták. Ugyanazon év szeptemberében a Ion Iliescu által vezetett ellenzék bíróságon támadta meg a kormányrendeletet, és megakasztotta a visszaszolgáltatást. A híres Codex Aureus körül később kirobbant botránynak szintén a magyar katolikusok elrettentése volt a célja. Tény, hogy a visszaszolgáltatásra már nem került sor, az épületet és az értékes gyűjteményt azóta a román állam kezeli. De megemlítendő, hogy a kormány 2000-ben kibocsátott egy sokkal átfogóbb rendeletet, mely ezúttal nemcsak az épületeket szolgáltatta vissza az összes vallási felekezetnek, de az azokban lévő javakat is. Ennek megfelelően, a 11. cikkely szerint „a természetben visszaszolgáltatott ingatlanokkal együtt vissza kell szolgáltatni az ingó vagyontárgyakat is, ha ezeket a kérdéses ingatlannal együtt vették át, és ha ezek a visszaszolgáltatási kérés benyújtásakor még léteztek”. Ami valójában azt jelentette, hogy a katolikus érsekség nemcsak az épületet, hanem az ingó vagyontárgyakat is visszakövetelhette.
Így is történt. A katolikus érsekség bíróságon kérte nemcsak az épületet, hanem magát a könyvtárat is, mindazzal, amit az államosításkor tartalmazott. Abszurd dolog lett volna részéről csak az épületet visszakérni, hiszen maga a gyűjtemény sokkal értékesebb, bár – és ezt tudnunk kell – nem lehet pénzzé tenni. Mit tett mindezen idő alatt a román állam? Nem túl sokat. Maga az épület Vlad Alexandrescu művelődésügyi miniszter tájékoztatása szerint masszív és költséges beavatkozásokat igényel, esetleg európai alapokból, ami pedig a többit illeti, azokkal sem történt túl sok minden. Egy több, mint illetékes szakember siet a segítségünkre: „Az épület romhalmaz, nincs olvasóterme a kutatók számára, kevés az alkalmazott, semmit sem fordítottak a könyvtár kéziratainak, ősnyomtatványainak és XVI–XVIII. századi nyomtatványainak tanulmányozásához elengedhetetlen másodlagos bibliográfiára vagy adatbázisokra.” (Adrian Papahagi, Facebook, április 6.)
Ebből látszik, hogy a gond sokkal nagyobb egy jogi-politikai természetű vitánál. A román állam képviselői iszonyatos féltékenységet tanúsítottak, de ugyanakkor az állam semmit sem fektetett be azért, hogy hasznosítani lehessen ezt az értéket. Márpedig annak, aki birtokolni szeretne egy ilyen gyűjteményt, fel kellene emelkednie a szintjére.
Végül mondjuk azt, hogy az állam elveszítheti a pert. De ennél sokkal fontosabb, hogy a könyvtár a helyén marad, és továbbra is nyitva áll majd azok előtt, akik képesek lesznek azt értékelni. Ez olyasmi, ami túlmutat a nemzeti féltékenységeken és a tulajdonjog törvényi korlátain. Időközben egy egészen más ügy, a Román Operában kitört botrány apropójára hiába tört lándzsát a balhézó nemzeti oldal mellett, ezúttal a háttérből előlépett Iohannis elnök támogatásával Cioloş miniszterelnök leváltotta Vlad Alexandrescu művelődési minisztert, aki túl későn szólalt meg, felsorolva azokat a támadásokat, melyek a román nacionalista elit részéről érték. Mindenesetre így vagy úgy, a Batthyáneum ügyében is ki kellett volna mondania a történelmi igazságot, a részletek elhallgatása nélkül. Elvártuk volna például, hogy Vlad Alexandrescu miniszter elismerje, eme értékes örökség esetében a magyar katolikusokat illeti meg az elsőbbség. Ez fontos árnyalása a kérdésnek. Lehetséges, hogy mindenki számára az lenne hasznos, ha a román állam és a katolikus egyház társulnának, és közösen kezelnék ezt a vagyont, ahogy azt a lemondatott miniszter javasolta, de ez addig nem valósítható meg, amíg nyilvánosan el nem ismerik a teljes igazságot.
(Forrás: Deutsche Welle – Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mi e földhöz tartozunk
Ma már csak helyneveinkben lelhetők fel annak a századok ködébe vesző történeti folyamatnak a nyomai, amikor az ember sajátjává, otthonossá tette a vad, tagolatlan természetet. Ekkor még a természetet önmaga folytatásaként fogta fel, nem határolta el magát a fizikai környezetétől, a föld – amelyen megélt – nemcsak a birtoklás tárgya volt, hanem önmaga szerves részének tekintette.
E világszemléletből következett, hogy az élettelen természetet az emberi testrészekhez hasonlította, a szerves és szervetlen világot az emberi test elemeivel nevezte meg, így adott nevet a különböző térszíni formáknak: a hegyeknek, domboknak, völgyeknek ebben a szoros viszonyban lett „háta”, „nyaka”, „feje”, „oldala”, „lába”…
Ez a fejtegetés nem alulírott szerző alkalmi okoskodása: egy nagy hírű tudós észak- és nyugat-európai középkori példákból szűrte le, de semmi kétség, nálunk – a mi földünkön – a rengeteg erdők borította hegyeink-völgyeink belakásakor is hasonlóan gondolkodhattak elődeink. Ki-ki találhat erre bizonyítékokat akár saját szűkebb hazájában is (feltéve, hogy ismeri!), mi is különösebb töprengés nélkül sorolhatjuk „otthonos” falunk határának az emberi testrészekről elnevezett helyeit: az Almás feje, Almás dereka, Vargyas oldala, Merke lábja, Földek lábja, Asztalkő nyaka, Ütöm-patak feje, Kőorr, Kőhátja, Dugászó sarka stb. éppúgy működik, mint másutt a Cserehát vagy éppenséggel Erdőfüle.
Az ember századokon keresztül érzelmi-értéki tartalommal telített térben élt. A belakott tér otthonossága olyan magától értetődő tapasztalat volt, hogy ezt a viszonyt nem is kellett megnevezni: nem volt szükség a szülőföld metaforára, ennélfogva ilyen nem is volt. Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárunk viszonylag későn, 1818-ból említ egy adalékot Nyárádszentbenedekről, ahol valaki „boldogtalan szegény árva… születte földjére vissza kívánkozik”. Ha valamely külső vagy bensővé tett kényszer (például a kivándorlás) kiszakította az embert a saját környezet otthonosságából, bekövetkezett az elhagyott táj érzelmi felértékelődése. Amint az ábeli példa is mutatja: ekkor, az idegenségben születtek az időtálló, legmélyebb, legmegrendítőbb gondolatok, vallomások az otthonosságot adó földről.
A huszadik század minden előbbinél több – fájdalmasan megélt – alkalmat hozott arra, hogy nemcsak a „kiművelt fők”, hanem az „egyszerű nép” is megvallja viszonyát otthonos környezetéhez. Olykor írásban is.
1916 nyarán a betörő ellenség elől menekülő székely asszony a galíciai fronton szolgáló férjét otthonuk elhagyásának traumatikus élményéről tudósította:
„Kelt levelem Somosdon 1916 aug.
Szeretett kedves elfelejthetetlen jó társam Pál! Bánatos soraimot irom édesem onan a hol töbet nem is jártam soha, elindultunk egy nagy vándor utra a melyről talán szép erdély országba visza nem térünk soha, már negyed napja déltől fogva üldöz a sors ki magyar országba egyszere 15 szekér mind együt vagyunk almásiak, Rebi is horvát sógor Szabó László sógorom és még sokan... Már 28-án nekünk is letelt s elfujtuk édesem az induló nótát, de gondolhatod szivem hogy milyen volt, hogy azt hitük még a kövek is mind meglágyulnak mikor mi jötünk el, ot hagytuk mindenünköt most csak az a fö, meghalni othon nem tudtunk pedig azt hitük hogy meghalunk mint hogy eljöjünk...” Az elmenekültek – megtapasztalva a számkivetettek, üldözöttek hányatott sorsát – ősszel Bácskából tértek haza, a feleség szorongva reménykedett, hogy hasonló sorscsapás többet nem ismétlődik meg: „…csak töbet el ne kéne meni, valahogy lene ha egy nap eczer enénk is csak ithon maradhatnánk, tám az a jó Isten megőriz, hogy töbször nem kel itt hagyjuk a hazánkott…” Ugyanebben az időben, az olasz fogságban „Cento várában” raboskodó „82-es székely baka” a távoli otthona után sóvárgott. „…Falum szép határát / A szántó földeket / Szép tornyú templomát / Ó mikor látom meg / Madár dalolását / Bús gerlicze hangját / E kedves emléket / Látom-e valaha…” – írta noteszébe. A háborús tapasztalatot egyszer már átélt nemzedék a második világháború végén újabb, otthonát veszélyeztető traumát élt át. Idézzünk egy anyát, akinek két fia volt a fronton: „1944 szeptember 10-edike. Hogy írjam le azt az érzést, hogy kapjak szavakat rá? Kihirdették, hogy menekülni kell… de hova? Mi a földhöz tartozunk, nincs hova menni, de nem is lehet… Ki vagyunk teljesen szolgáltatva az ellenségnek. Mindenki itthon van. Mennyi bánatos arc, mennyi síró asszony… én sírok, és azt mondom, nem megyünk sehova… mi idetartozunk a földhöz, ehhez az árva székely földhöz, itt élnünk, halnunk kell!”
Történeti léptékben mérve, rövidesen elérkezett „a mezőgazdaság szocialista átalakítása” néven ismert drámai társadalmi folyamat, melynek egyik célja éppen az otthonosság megtámadása, a „saját” elidegenítése volt. A rendszer ezt a célját pillanatnyi sikerre is vitte, például az ember-föld viszonyban: „meggyűlöltette a birtokot, úgy meggyűlöltette, hogy mi könnyen aláírtuk, amikor elvették, úgy megutáltuk volt” (74 éves falusi asszony). „Most nem szántunk s nem vetünk” – mondta rezignáltan egy földműves a nyolcvanas évek közepén, s rezignáltsága egy zsákutcába szorított társadalmi csoport életérzését jelezte. De a rendszer minden kényszere ellenére fennmaradt az ember-föld viszony személyes jellege. Az újabb politikai fordulat után általános volt a „minden barázdát visszaszerzek” mély, társadalmi méretű indítéka. 1991-ben egy frissen birtokba helyezett hetvennyolc éves magángazda így panaszkodott a gyenge termést hozó földjére: „Ősszel, mikor az utolsó szekér szalmát hoztam haza, megálltam a föld végénél, s azt mondtam: hát én téged tisztességesen elláttalak, jól megganéztalak, idejében megszántottalak, jó magágyat készítettem, jó vetőmagot kaptál, de te nagyon gyengén fizettél ezért! Szégyelld magad!”
Oláh Sándor – Székelyföld
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (8.)
A kulturális élet veszített pezsgéséből Koós távozása után, minősége egyre inkább a kántortanítók szervezőkészségétől és képességeitől függött, akik közül Teleki Mózes és Kertész József tűnt ki a következő években. Talán nem érdektelen, Kertész beszámolójából kiderül, hogy mi volt egy református tanító társadalmi rangja, és milyen volt anyagi helyzete.
Kertész 1893-ban érkezett Bukarestbe, nem tudatták vele sem a vonatút hosszát, sem az állomástól mintegy két kilométerre lévő parókián rá váró körülményeket. Nem tudott románul, nem ismerte a román pénz értékét, és az állomáson sem várta senki. Megérkezésekor Kertészt lenyűgözte a fogatok sokasága, a bakon bársonyköpenyes parádés kocsisokkal. Mivel nem tudta, hogy a kocsisok nagy része magyar, szerencsétlenségére egy román kocsishoz fordult, aki három órán keresztül hordozta a városban. A hordárnak és a kocsisnak is megengedte, hogy annyit vegyenek el az átnyújtott pénzkötegből, amennyi szerintük nekik jár, és ezek jócskán ki is használták a helyzetet. Nagy későre megérkezett a református parókiára; nem tudta, hogy a paplak földszintjét bérbe adták, úgyhogy egy román újságírónál zörgetett, aki szembecsapta vele az ajtót, és a magyarokat sértő gúnynéven boanghennek nevezte. Az esperes egyetlen kis szobácskát bocsátott rendelkezésére, egy kis asztallal és egy ágynemű nélküli vasággyal. Ahogy azt más forrásból tudjuk, maga az érsek sem élt sokkal jobb anyagi körülmények között; az évi 2400 frankos fizetés csak arra volt elég, hogy „éhen ne haljon az ember”.
Kertész átvette a dal- és műkedvelő kör vezetését, és kibérelt egy próbatermet az Erzsébet sugárúton, később a próbákat már a református iskolában tartották. Habár a Magyar Társulat új épületében minden magyar művelődési rendezvénynek kellett volna hogy jusson hely, a művészeti körök és egyletek leggyakrabban arra kényszerültek, hogy nemcsak próbára, de az előadásra is termet béreljenek, mert a társulat a dísztermét mindig bérbe adta.
A magyarok mindig túl sok művelődési, zenei, színi- vagy szavalóegyletet, társulatot alapítottak, így szétforgácsolták energiájukat. Jobb lett volna, ha csökkentik számukat, a szervezést és a vezetést pedig értelmiségiek veszik át, akkor a társulat dísztermét is használhatták volna; ezt többször is javasolták az évtizedek során a magyar újságírók.
A legfontosabb zenei-művelődési együttes ebből az időszakból az 1882-ben alakult amatőr színjátszó csoport és a Magyar Társulat által 1887-ben alakított Magyar Dalárda. A színjátszó csoport fénykorát Bakai Antal, a budapesti Nemzeti Színház volt szabója idején élte. Négy éven keresztül egy magyar lap sem jelent meg, csak a Magyar Társulat és a református eklézsia értesítője. 1889-ben napvilágot látott a Bukaresti Magyar Képes Naptár Veress Endre szerkesztésében. Koós és Vándory lapjai után ez volt a legfontosabb magyar kiadvány. Veress hazafias kötelességének érezte egy kalendárium megjelentetését, hisz honfitársai szellemi táplálék nélkül maradtak. Máskülönben a magyarok száma annyira magas volt, hogy akár egy jómódú kisiparos is megengedhette volna magának egy lap kiadását, és egy kalendárium kiadásához pedig csak a jóindulat hiányzott, vélte Veress. Ezzel a kiadvánnyal vette kezdetét honfitársai történelmének kutatása. (...)
Veress naptára Sándor József üzenetével kezdődött; Sándor József – 1885-től az EMKE elnökeként – emblematikus figurája volt a magyarságnak. Bukarestben született 1853-ban a forradalmár Sándor Dénes fiaként, és Koós tanítványa volt a református elemi iskolában. Üzenetének mottója C. A. Rosetti nyilatkozata volt: ,,Szeretem nemzetemet, nem gyűlöltem senkit.” A bukaresti magyar lapokban megjelenő nyilatkozatokkal összhangban köszönetet mond a románoknak vendégszeretetükért és toleranciájukért: ,,Áldott a föld, mely elfogad, a nemzet, mely tűzhelyet ad, a felekezet, mely véd, a törvény, mely támogat, az idegen, a más ajkú, az úr, ki nemcsak saját hazájának és népének fia, de ember is.”
Sándor József előbb a román költészettel, később a román politikával foglalkozott. 1885. december 25-én ő közölte az első magyar nyelvű Eminescu-versfordítást Cseresznyefa fehér virága (Atât de fragedă) címmel a Kolozsvári Közlönyben. Fényes politikai karriert futott be, 1896–1905 között magyarországi országgyűlési képviselő volt, 1918–1922 között a Nemzeti Magyar Párt elnöke, képviselő a román parlamentben (1922–1926) és 1926-tól szenátor; ugyanakkor a román Ókirályság református egyházmegyéjének kurátora. Képviselőként sokszor támadta a román sajtó, például azt is be kellett bizonyítania, hogy nem bordélytulajdonos. Kolozsváron halt meg 1945-ben. Az ifjabb Veress érdeme, hogy ráérzett, kik voltak a XIX. század második felében a bukaresti magyarság nagy személyiségei: Koós Ferenc lelkipásztor, Fialla Lajos orvos és saját apja, a mérnök Veress Sándor.
Veress Sándor (1828–1884) Magyarországon született református pap fiaként. Tanulmányait félbeszakította, hogy részt vehessen az 1848-as forradalomban, majd hosszas törökországi, itáliai, franciaországi és angliai vándorlás után Londonban szerzett földmérnöki diplomát. Nem tudni, hogy miért döntött a bukaresti letelepedés mellett 1859-ben. Sok nyelven beszélt, mint a legtöbb magyar kivándorló: a román mellett tudott németül, angolul, franciául, olaszul és törökül is. A román arisztokráciával szakmája révén került kapcsolatba, olyan nagybojár családok fordultak hozzá birtokaik telekkönyvezésével, mint a Ştirbei, az Obrenovici és a Lahovari; a sinaiai királyi uradalmon is végzett földméréseket. Veress vezette be a háromszögeléses és telekegyesítési mérési módszereket; sok térképéről kőlenyomatos másolat készült, és stratégiai fontosságúnak tekintették ezeket, mert a pár évtizeddel korábban készíttetett térképek már nem feleltek meg a valóságnak, Románia pedig egy törökellenes háború küszöbén állt. Több éven keresztül dolgozott az 1875-ben használatba vett Piteşti–Târgovişte vasútvonal építésénél is. Elfogadta rövid időre a református egyház kurátori és a Magyar Társulat elnöki tisztjét. Nagyon elfoglalt ember lévén, szakmája miatt legtöbbször úton volt, jól ismerte a román vidékeket, életvitelüket, szokásaikat, megírta Románia történetét is, melyen húsz évig, 1871-ig dolgozott. A kéziratban maradt mű 214 ívet tesz ki, és Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában található. Ez volt a románoknak az első magyar által írt története. Borsi-Kálmán Béla történész szerint Veress ,,a román világ egyik legavatottabb ismerőjének számít”. Habár a hatóságok által készített népszámlálások adataiból nem derül ki a havasalföldi bojárság eredete, Veress Sándor szerint csak alig 10 százalékuk volt román származású, a nagy többség görög felmenőkkel rendelkezett. A helyzet hasonló volt a bérlőknél is: négyötöd részük görög volt, továbbá szerbek és bolgárok, és csak elenyésző részük volt román. Szerinte a kereskedők, főleg a gabonakereskedők többsége görög volt, úgyhogy a Duna menti kikötőkben, Calafattól Galacig, majdnem kizárólag csak görögül beszéltek. Veressnek sikerült megragadnia azt a korszakot, amikor a külföldön taníttatott románok kezdték kiszorítani az idegeneket, ám még mindig magas maradt a külföldi szakemberek – orvosok, gyógyszerészek, építészmérnökök, művészek, fotográfusok stb. – aránya, köztük a magyaroké is.
A kézirat a románok történetének bemutatásával kezdődik – valószínű, román források alapján készült összeállítás –, folytatódik a politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és vallási élet leírásával, de kitér a románok viseletére, hagyományaira és hiedelmeire is. Nem hiányoznak a kritikus megjegyzések sem a korrupcióról és a felületes munkavégzésről, főleg, ami az utak és hidak tervezését és kivitelezését illeti. Két fejezetben vázolta a román idegengyűlöletet, hosszan idézett antiszemita és magyerellenes írásokat az 1869–1870-ben megjelenő Românul, Trompeta Carpaților, Presa, Terra lapokból. Károly király is felfigyelt erre a xenofób magatartásra, szokása is volt mondani: „Meine Landeslaute haben die Fremden nicht gern” (Honfitársaim nem szeretik az idegeneket), jegyzi fel Veress.
Aki azt reméli, hogy lényeges adatokra lel a korabeli magyar elit életéről, nagyot csalódik, annak ellenére, hogy Veress külön fejezetet szentelt a külföldi értelmiségieknek.
Veress Sándor a bukaresti kálvinista temetőben nyugszik. A temetésen az öreg Em. Lahovari az özvegyhez ezeket a szavakat intézte: ,,Én bejártam az egész művelt világot, de becsületesebb embert, mint Veress Sándor volt, soha nem láttam, soha nem ismertem”. (...) A gondolat, hogy lefordítsa Románia királynéja, Erzsébet (Carmen Sylva) írásait, már régóta foglalkoztatta az ifjabb Veresst, de kiadásukra tett próbálkozásai kudarcot vallottak. Most felkínálkozott az alkalom, úgyhogy közölte a Dâmbovița legendájának első magyar fordítását a királyné feldolgozásában. A királynőre felfigyeltek a magyarok is, a Magyarországról érkezett újságíróknak, Vándorynak, majd később pedig Poliány Zoltánnak köszönhetően. Vándory egyik versét ajánlja neki a Bukaresti Híradóban, mire a királyné köszönetképpen koszorút küld Petőfi szobrához. 1897-ben a Budapesti Egyetem díszdoktori címet adományozott a királynénak. 1907-ben Poliány Zoltán felesége egy könyvet szentelt neki, ez volt az első ilyen témájú magyar nyelvű könyv. A Petőfi-szobrot, amelyről szó van az 1882-es cikkben, nem sikerült azonosítani. Pár szobrot jóval később csakugyan állítottak a költőnek: egy mellszobrot, Balogh Péter művét a Petőfi-ház belső udvarán. Egy másik mellszobor, Szobodka András alkotása a Herăstrău Parkban áll (fotó; a szobrász nevét elírták: M. Sobotka).
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tiszta kamaszok, megváltott közösség (Beszélgetés Haáz Sándorral, a szentegyházi Gyermekfilharmónia alapító igazgatójával)
Három és fél évtizede dirigálja a székelység egyik legismertebb kultúrnagykövetének számító szentegyházi „Fili” zenekarát és kórusát. Haáz Sándor zenetanárral könnyes gyakorlásokról, tisztára mosott körmökről és közösségi léleképítésről is beszélgettünk.
– Nagyapja múzeumalapító volt Székelyudvarhelyen, édesapja néprajzkutató Marosvásárhelyen. Ön hogyan menekült meg?
- Egyáltalán nem menekültem meg, sőt, azt hiszem, meglehetősen veretes helyet vívtam ki magamnak a néprajzos sorban. Mert hát a népdal is a néprajz része. Gyermekkoromból viszont hiányoztak a népdallal kapcsolatos élmények, a paraszti létvilág, pedig az ötvenes években még sok mindent fel lehetett volna szippantani. A falu hangulata azóta is életem meghatározó eleme, népdal szempontjából azonban a szüleim nem számítottak különösebben inspirációs vagy motivációs forrásnak. Nagyapám és apám is a néprajz tárgyi vonatkozásainak gyűjtője és feldolgozója volt elsősorban, előbbi a fából készült tárgyakra koncentrált, édesapámat pedig a népi ruha, a viselet érdekelte. Engem anyai nagyanyám unszolására tereltek zenei pályára, századfordulós óvónőként ő vélt felfedezni bennem némi zenei tehetséget. Így aztán a gyermekkorom a hegedűórák és a gyakorlás körüli végeérhetetlen cirkusz jegyében telt. De úgy tetszik, beérett a dolog, másképp aligha lett volna belőlem zenetanár.
– A gyűjtések kalandja sem ragadta meg annak idején?
– Még lázadó kamaszkorom előtt sokat jártunk kirándulni, apám a kirándulások nagy előadóművésze volt, mindig elmagyarázta egy-egy székely kapu faragásait, a zsúpfedeles ház szerkezetét, a különféle vidékek építési stílusát. Mégsem tudott a népi viselet köré édesgetni, a bátyámmal és a két húgommal inkább motoroztunk. Míg azonban a testvéreim játszottak, élték az életüket, nekem maradt az örökös gyakorlás nyűge. A bátyámat sportra adták, evezős volt, jött haza izmosan, lebarnulva, én meg nyekeregtem a fürdőszobában a könnyeim és szeplőim közepette. Éveken át klasszikus zenét tanultam a marosvásárhelyi zenelíceumban. Népzenét kevésbé, akkoriban „takarították ki” az eredeti népzenét, néptáncot, divatba jött a Mojszejev-féle iskola. Nekem soha nem is sikerült klasszikus zenészből népzenésszé átvedleni. Most, „vénségemre” próbálgatom a fektetett csuklós, ujjvibrátós öreges muzsikálást, és nagyon élvezem. Prímásként azonban soha nem tudtam labdába rúgni, szívesebben állok be kontrásnak háromhúros brácsámmal bármilyen zenei műfaj házi muzsikálásához.
– Tudatos választás volt a Szentegyházára kerülés, vagy ezt „dobta” a kihelyezési gépezet?
– Mi még annak félelmében nevelkedtünk, hogy ha diplomázás után nem fogadod el a kihelyezést, munkanélküli maradsz és földönfutó. Amikor 1978-ban végeztem a tanárképzőn, kiderült, hogy nem maradhatok Vásárhelyen. Marosszentgyörgyön nyílt volna lehetőség, de felmerült a család egyik székelyudvarhelyi ingatlana megmentésének szempontja, aminek érdekében apám azt tanácsolta, próbáljak meg Hargita megyében pályára lépni. Székelyudvarhely is úgynevezett zárt város volt, Szentegyházasfalu iskolájába viszont meghirdettek egy zenetanári állást, s mivel centire ez a település volt a legközelebb Udvarhelyhez, ezt választottam.
– Mit talált 1978 őszén a kor Vlahicáján?
– Nagy létszámú iskolát, tehetséges gyermekeket. Kádár Levente iskolaigazgató számára fontos volt szakos zenetanár odakerülése, mivel abban az évben alakították újra az ötvenes években megszűnt fúvószenekart. Párhuzamosan beindult az iskolai fúvószene-tevékenység is. Nekünk is jutott néhány kiselejtezett hangszer a kultúrháztól, meg néhány újonnan vásárolt is, így 1979-ben már tizennégy tagú együttes fújta hangszerét – ma is pontosan ennyi tagot számlál a banda. Kitűnő csapat iskolai ünnepélyekre, hangulatteremtésre, és a felnőttegyüttes utánpótlását is remekül biztosítja. Rövidesen megalakítottam az iskolai vonósegyüttest is. Mellékesen meg a tantestületi kollégáktól megtanultam tanítani, hiszen az egyetemről igen szegényes pedagógiai tudással érkeztem. – Hogyan fest ma egy Haáz-féle zeneóra?
– „Régimódi” szabályaim vannak, amelyeket mindenkinek be kell tartania – a megmosott kéz és a levágott köröm alapkövetelményén túl. Amúgy onnan lehet tudni, hogy hol van zeneórám, hogy az az osztály énekel. Becsengetés után veszem a naplót, a hegedűmet, a cédéket, egyebeket, s megyek az osztályba, ahol már vígan dalolnak. Két tanuló áll a táblánál, az egyik a hetes, aki a táblára írja a „rosszak” nevét. Aki közülük egy percig megjavul, annak a neve letörölhető. Akinek a nevét a táblán találom, felel vagy guggol, vagy szünetben szemetet gyűjt. Hogy mit jelent rossznak lenni? A tanulók egynegyedének nincs hangja, nem tud, nem szeret énekelni, de a baj az, ha kergetőzéssel, rohangálással vagy kocsmatöltelékszerűen üvöltözve nem hagyják a többieket sem énekelni. Ha egyetlen név sincs a táblán, miközben világvége van odabenn, a hetes szenvedi meg. Mellette áll a másik, az énekvezér, aki három ének címét írja fel a táblára: a múlt órán vett dalt, a saját, illetve az osztály kedvencét. Ha még mindig nem érkeztem meg, újabb hármat ír fel. Előfordult, hogy egy gyűlésben ragadtam, mire befutottam, a huszonkilencediket énekelték, s épp kicsengettek. Ha egy osztály fele tud énekelni, az olyan élményt jelent a másik fele számára, amelyért hajlandó bekapcsolódni, abbahagyni a „hitványkodást”.
– Mi változott a település zenei kultúrájában az elmúlt évtizedekben?
– Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy a gyermekek egyre kisebb százaléka tud énekelni. Ritkultak a közös énekléssel záruló családi összejövetelek, otthon a tévé vagy számítógépes hanggenerátor dönget. Nagy örömömre azonban a gyerekfilharmóniából származó fiatalok a közösségi megmozdulásokra, születésnapokra is kezdik visszahozni a hangszeres zenét. A „kiöregedett” filisek örömmel nézik, hogy a gyerekük részben visszavarázsolja az ő gyerekkorukat, próbára jár, gyakorol. A ma már tévénéző apukát nagyobb eséllyel lehet felállítani a fotelből, ha otthon együtt zenélhet a csemetéjével. Van egy négygyermekes családunk, ahol az apuka a karmester, az anya és a kicsi lánya a kórus, a másik három gyermek pedig hegedül. Tudatosan úgy is ültek be a zenekarba, hogy minden szólamot megtanuljanak, majd kipróbálják, hogyan szól az a „házifiliben”. Baráti társaságokról is tudok, ahol a filis harmóniák felidézése után elkezdenek népdalokat muzsikálni, énekelgetnek. Ezeken az estéken pedig meg van váltva a közösség. Tanári pályám legfontosabb eredményei közé sorolom ezeket a jeles eseményeket. – Hány fiatal kapta meg ezt az esélyt a közel negyven év folyamán?
– Több mint 1200-an fordultak meg a zenekarban és a kórusban. Az iskola tanulóinak egyharmada, hatvan gyermek énekel ma együtt. A zenekar érdekes módon a nagyobb, nyolcadikot végzett gyermekekből áll, sokan közülük érettségizettek, egyetemisták is visszajárnak. Ez némi gondot okoz, mert foglalják a helyet a kisebbek elől. A nagyokkal szembeni fegyelmi elvárások azonban változatlanok, nincs festett haj, tetkó, piercing, a lázadók azonnal helyettesíthetőek. Így aztán szép tiszta kamaszaim vannak, akik inkább vállalják ezt az áldozatot, mintsem lemaradjanak közös hangversenykörútjainkról. – Egy-egy új darab elsajátítása milyen mértékben társul elméleti képzéssel, nemzetitudat-fejlesztéssel? – Igyekszem sokrétűvé tenni a tanulási folyamatot. Nem csak zeneelméleti, hangzástani, hangszerismereti kihívásokat fogalmazok meg, az is nagyon fontos, honnan ered az a zene, mit ábrázol, melyek a feldolgozási, hangszerelési kritériumaim. Nagyon érdekesek az ezekről szóló beszélgetések, közben jó tippeket is kapok. Kétségtelenül elsősorban a turnék erősítik, a taps keményíti a Filit, de a fegyelem és figyelem zenekari-kórusi változatai is különleges és élvezetes kihívások a gyerekek többsége számára. Ennek a magas fokú egymásra figyelésnek rendkívüli a nevelő hatása, folyamatos biztosítása állandó feladatom.
– A turnék ugyanakkor a közösségi együttlét „tanórái” is…
– Valóban. Kiszállásaink korántsem azonosak egy-egy iskolakirándulással. A busz hasában, az utánfutóban utazó hangszerek, pódiumok, ruhák egyfajta hadviselésre induló csapat fegyverei, kellékei. Igyekszünk beleképzelni a honfoglalás, a hadviselés romantikus elemeit, amit főleg a kisebbek vesznek nagyon komolyan. De az is az együttélés fegyelmezettségének kialakítását szolgálja, hogy a Filiben alakuló szerelmeknek is tekintettel kell lenniük, hogy körülöttük kicsik, testvérek, szomszédok ülnek. Nagyon izgalmas látni az önfegyelem tanulásának folyamatát, még ha időnként kiabálni is kell, vagy szélsőséges esetben időlegesen kilökni egyiket-másikat a csapatból.
– Mennyire befolyásolja a Fili munkájának színvonalát egy-egy nemzedék tehetségessége?
– Nem nagyon voltak színvonalhullámzásaink, most viszont úgy érzem, 38 éves sikersorozatunk vége felé közeledünk. Idén ugyanis két olyan ötödik osztályt kaptam, amelyekből összesen hat kórustagot tudtam verbuválni. Márpedig három gyermek nagyon kevés ahhoz, hogy egy osztály éneklési kedvének élesztője lehessen.
– Egy sztártársulat a műsorrend összeállításánál az elvárásokra is tekintettel van. A Fili is?
– A repertoár szempontjából sohasem tettem minőségi engedményeket. Hiába szabad ma mindent, nálunk csak azt szabad, amit megengedek. Ebben diktatórikus vagyok. Műsoraink legyenek ízlésesek, gyermekszintű repertoárjuk könnyen muzsikálható. Tőlünk senki ne várjon misét vagy oratóriumot. A kórus és zenekar elsődleges feladata ugyanis a közösségépítés és annak megéneklése. Így eshet meg az, hogy a kórusban akad gyengébben éneklő gyermek is, a „mankós” gyerekek jó énekesek közé állítva gyakran kitisztulnak.
– Látja már az utódját?
– Mi tagadás, sokat gondolkodom rajta, keresgélem. A fiaim nem jöhetnek szóba, de megértem őket, én sem voltam vevő az apám ruháira. Elsősorban azt figyelem, van-e a környezetemben olyan ember, aki mindent hajlandó feltenni erre a közösségi feladatra. Ugyanakkor van-e emberi tartása, szakmai tudása. Humorérzéke, akarata. Képes-e hiteles lenni 140 gyermek előtt, a családok előtt. Mert itt megannyi családtagról van szó, hiszen a szülőkkel együtt érezzük a Gyermekfilharmónia fenntartásának felelősségét. Nekem mindenesetre nagy örömöm telik benne, hat-hét évet szívesen adnék még magamnak. Talán addig a váltás is jelentkezik.
Haáz Sándor
Karnagy, zenetanár. Székelyudvarhelyen született 1955. december 24-én. Nagyapja a festő és múzeumalapító, etnográfus Haáz Rezső, édesapja idősebb Haáz Sándor tanár és néprajzkutató volt. A marosvásárhelyi Művészeti Líceum zene szakos diákjaként hegedűt és brácsát tanult. Felsőfokú tanulmányait a marosvásárhelyi tanárképző főiskola zene szakán kezdte. Diákként részt vett a marosvásárhelyi régizene-együttes megalakításában, amely elsők között szólaltatott meg 16. századi erdélyi reneszánsz muzsikát. 1978 óta Szentegyházán általános iskolai zenetanár, a híres szentegyházi Gyermekfilharmónia alapítója és igazgatója. Három fiú apja. Díjak, kitüntetések: a Hargita Megyei Tanfelügyelőség kitüntetett tanára (1983 és 1992), Magyarok Világszövetsége-díj (1993), a Széchenyi Társaság díja (1997), a Romániai Dalosszövetség Rónai Antal-díja (1999), Julianus-díj (2001), Romániai Magyar Pedagógusszövetség – Ezüstgyopár-díj (2001), Szentegyháza Városi Tanácsa – Pro Urbe díj (2002), Magyar Örökség Díj (2003), Bartók Béla Emlékdíj (2006), Nagy Lajos-emlékérem – Pécs (2006), Nagy István-díj (2008), EMKE-díj (2009), Mentor-díj (2011), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, polgári tagozat (2011), Gábor Áron-díj (2016). A Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erkölcstelen kampányfogás
Félrevezetik a nyugdíjasokat
Több marosvásárhelyi szépkorú jelezte, hogy aktivisták keresték fel otthonaikban, és arra figyelmeztették őket, hogy amennyiben nem Florea lesz a polgármester, az új városvezető, bárki is legyen az, minden támogatást megvon a nyugdíjasoktól – olvasható Soós Zoltán független polgármesterjelölt sajtóirodájának közleményében.
A továbbiakban a marosvásárhelyi összefogás jelöltje leszögezi: "Sem a közszállítás, sem a város által biztosított más kedvezmények tekintetében nem lesz változás. Változás abban lesz, hogy DNA helyett Marosvásárhely polgárai lesznek a polgármesteri hivatal rendszeres látogatói, akikkel közösen irányítjuk városunkat. Változás abban lesz, hogy minden egyes bani felhasználásáról beszámolunk. Változás lesz abban is, hogy nem a haveroknak osztjuk a közpénzt, hanem átlátható módon a város és lakói javára fordítjuk azt.
Véget kell vetnünk a megfélemlítések, zsarolások és rémhírterjesztések korszakának. Véget kell vetni Dorin Florea regnálásának Marosvásárhelyen".
Népújság (Marosvásárhely)

XLVI. Marosvásárhelyi Zenei Napok
Tallózó a műsorfüzetben
Sok embert elbűvöl május muzsikája. Képletesen is persze, hiszen olykor még a botfülűeket is megérinti a tavaszi zsongásban felsejlő zeneiség, de most arra a rendkívüli koncertkínálatra gondolok, amelyben a XLVI. Marosvásárhelyi Zenei Napok május 5. és 26. között a helybeli közönséget részesíti. A Marosvásárhelyi Állami Filharmónia hagyományos fesztiválja Alexandre Myrat franciaországi karmester irányításával csütörtökön már el is kezdődött. Beethoven-, Csajkovszkij-, Berlioz- és Rossini-szerzemények csendültek fel, és Malina Ciobanu, valamint Sévérine Maquaire felléptével megnyílt a rendezvény színpadán bemutatkozó kiváló vendégelőadók sora. Németországi, magyarországi, japán, amerikai és oroszországi karmesterek, ének- és hangszerszólisták koncerteznek a következő napokban a honi előadók és zenekarok társaságában.
A filharmónia igazgatója joggal reméli, hogy a zenekedvelők elégedettek lesznek, mert mind a kilenc hangverseny, amelyen részt vehetnek, kínál valami rendkívülit. A megszólaltatott zeneszerzők és a műveket tolmácsoló különleges művészegyéniségek találkozása kivételes élményben részesíti majd a hallgatóságot, hangsúlyozta beszélgetésünk során Vasile Cazan, aki a fesztivál főszervezőjeként immár tizenkilencedszer próbál magas művészi szintű műsorral megfelelni a közönség elvárásainak. Az idei Zenei Napok egyik fő sajátosságának a változatosságot tartja. És azt is kiemeli, hogy a rendezvény jól bevált hagyományaihoz ragaszkodva őrzik a fesztivál vásárhelyiségét. Ilyen szándék szülte a vasárnap esti szimfonikus hangverseny programját is. A Marosvásárhely fiatal tehetségei című koncerten a Művészeti Líceum hét nagyon ígéretes diákja – Völgyesi Bianca, Jakab Roland, Magdó Ráhel, Pethő Rebeka, Rad Radu, Antal Andrea és Máthé Péter – lép dobogóra Remus Grama karmester vezényletével. A későbbiekben, május 24-én Mozart- és Beethoven-vonósnégyesekkel újra hallhatjuk a Tiberius kvartettet is. A kitűnő helyi kamaraegyüttes sosem hiányzik a fesztiválról. És egy másik zenei napos sajátosság: a vokálszimfonikus művek megszólaltatása. Ez annak is köszönhető, hogy rendelkeznek egy nagyszerű kórussal, amely ebben az évben ünnepli fennállásának 60. évfordulóját. A mostani fesztiválon két alkalommal is örülhetnek a műfaj kedvelői. Május 12-én egy rendkívüli vokálszimfonikus Mozart-esten emlékeznek meg a zeneszerző születésének 260., halálának 225. évfordulójáról. A május 26-i fesztiválzáró koncerten pedig Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét és Schumann c-moll miséjét adja elő a filharmónia vegyes kara és szimfonikus zenekara Alpaslan Ertüngealp dirigálásával. Bemutatkozik Pavel Nersessian zongoraművész, szólót énekel Claudia Bataraga, Szabó Levente és Buta Árpád Attila.
És még valami, ami mindenképpen telt házat vonzhat: Érdi Tamás rendkívüli zongoraestje. A világhírű magyar művész Chopin-, Liszt- és Bartók-szerzeményeket játszik. Bárhol lép fel a világon, koncertjeit kivételes figyelem és siker övezi. Biztos így lesz városunkban is. Nyilván más kellemes meglepetésekre is számíthatnak a filharmónia barátai.
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)

"Pár sor az életemről"
Székely-Benczédi Endre költő, nyugalmazott matematikatanár rövid önvallomása fölött áll a fenti cím. Április 26-án a felújított marosvásárhelyi várban, Kedei Zoltán festőművész szellempezsdítő műtermében tollforgató kollégák és irodalombarátok társaságában beszélt önmagáról, olvasott fel köteteiből, új verseiből néhányat. Aki jelen volt az összejövetelen, Kilyén Ilka színművésznő ihletett tolmácsolásában e líra eddig talán nem is észlelt különleges hangulataira, iróniájára, humorára is ráhangolódhatott. Bölöni Domokos, illetve Kaáli Nagy Botond korábbi írásai is eszünkbe juttathatták, az eddigieknél több figyelmet érdemel ez a vidéki magányban ritkán megszólaló lírikus. Érdemes beleolvasni tömör önéletrajzába, választani egyet versei közül.
"Egykori házunk küszöbén, a Kis- Küküllő menti Csokfalván még ott virít a kopott patkó, amely arra volt hivatva, hogy megóvjon az ártó szellemektől, s az életem fonalára hurkolt csomókból néhányat kibogozzon. Sikerült valahogy átúsznom a sötétségen, s csak akkor voltam éber, ha valami világosság is mutatkozott az égen. Gyávaság talán, vagy velem született óvatosság a porból? Nem vagyok rá büszke, de valahogy égetni kezdett már a régi tüzek üszke.
Ezért írok ma újra verset. Unokáim is kezdtek botladozni a nagyvilágban, s nem biztos, hogy még leszek, amikor az eszük is kérdez.
Ars poetica? Megírni mindent, ami volt, van és lehetséges. Próbálok rátákolni régi szárakra virágot ígérő rügyeket. Minden apróság érdekel, még a szép is, ha él.
Nem akarom megváltani a világot, de szeretném olyannak mutatni, amilyennek látom. Voltak, vannak és lesznek apró, mindennapjainkba nyúló részletek, amelyekre odafigyelni érdemes. Még akkor is, ha egyikét-másikát én csak megfogalmazom. Vagy Te. Vagy Ő. Költészet mindannyiunkban lakozik, s ha sikerül így, együtt, az EGÉSZET megértenünk, talán a javunkra változik – a világ, vagy mi magunk.
1949-ben születtem Marosvásárhelyen. Szovátán jártam középiskolába. A marosvásárhelyi hároméves Tanárképző Főiskolán matematika szakot végeztem 1971-ben. Azóta tanárkodom. Feleségem is tanár. Három gyermeket neveltünk fel. A csíkfalvi iskolában tanítunk, a vele összenőtt Nyárádszentmártonban élünk.
1968-ban jelent meg első versem az akkori Maros megyei napilapban, közöltem az Albatros című főiskolai lapban is. 1972-ig folytatódott ez, amikor sikerült a Szekuritáté egyik dossziéját felduzzasztanom. *1986-tól újra írtam, verseimet folyamatosan közölték a romániai magyar lapok (Igaz Szó, Ifjúmunkás, Utunk, Vörös Zászló), majd a fordulat után a Látó, Helikon, és újabban a Népújság is.
Kötetem: Kökényvár a senki földjén. Juventus Kiadó, Marosvásárhely, 2007."
Székely-Benczédi Endre
Népújság (Marosvásárhely)

Színes összhang a Pygmalion Galériában
A XXI. Bánsági Magyar Napok keretében május 5-én, csütörtökön a Pygmalion Galérában nyílt meg Jakabházi Sándor festő-grafikus és Farkas Endre szobrászművész Színes összhang című közös kiállítása. A nagy érdeklődést kiváltó eseményt Rockenbauer Zoltán budapesti művészettörténész Apacs művészet című vetítéssel egybekötött könyvbemutatója követte, a háromlépcsős művelődési eseménysorozatot a Funky Hats diákzenekar koncertje zárta.
A látványos grafikai munkákat és fémből készült szobrokat bemutató képzőművészeti kiállítást Cristian Robert Velescu művészettörténész és műkritikus nyitotta meg, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a két művész alkotásai tökéletes összhangban vannak, valósággal kommunikálnak egymással, energiát árasztanak egymás felé. „Absztrakt művészeti alkotásokról van szó, amelyek a színvilág és a stilisztika szempontjából is összhangban vannak, de itt ennél többről van szó – mondta Velescu professzor –, ezek az alkotások a két művész gondolatvilágának vizuális megjelenítései.”
A Bánsági Magyar Napok következő rendezvényére a Művészetek Háza szomszédos stúdiótermében került sor, ahol Rockenbauer Zoltán budapesti művészettörténész (2000-től 2002-igy Magyarország kultuszminisztere) bemutatta Apacs művészet című könyvét. A szerző tudományos előadásnak beillő, vetített képekkel illusztrált prezentációja átfogta a XX. század első évtizedeinek magyar művészeti törekvéseit, ismertette a magyar fauvisták, a kubisták és az avantgárd művészek legfontosabb alkotásait és a hozzájuk köthető irodalmi és zenei törekvéseket. Rockenbauer Zoltán izgalmas előadásának alcíme Adyzmus a festészetben és a kubista Bartók, ami sokat elárul a kor képzőművészeti, zenei és irodalmi törekvései közötti átfedésekről. A bemutatott szenzációs képanyag az interneten is elérhető, az Apacs művészetnek közösségi oldala van, a könyv nyomtatott változatába viszont takarékossági okokból nem kerültek be fotók.
A színes, változatos művészeti élményt nyújtó est a Bartók Béla Líceum Funky Hats diákzenekarának koncertjével zárult.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Hunyad Megyei Magyar Napok
A jövőben az irodalom kerül előtérbe Markó Béla életében
Fotókiállítás után könyvbemutatóra és koncertre került sor Petrozsényban a Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozat keretében. Szerdán Várpalota magyarországi testvérváros fotósművésze többnyire Veszprém megyei városok fényképeit bemutató alkotásait állították ki, csütörtökön pedig Markó Béla és a Garabonciás együttes érkezett a Zsil völgye fővárosába.
Markó Béla sokszor járt Petrozsényban politikusként, költőként viszont most először, mondta Winkler Gyula az RMDSZ volt elnökének csütörtöki könyvbemutatóján, melyre a városháza dísztermében került sor.
Markó Béla azonban megcáfolta az EP-képviselőt, a nyolcvanas években ugyanis költőként is járt Petrozsényban, sőt, akkor a bányában is járt. A rendszerváltás után viszont valóban most jár itt először költőként, Déván és Vajdahunyadon viszont már korábban is volt könyvbemutatója.
Petrozsényban a költő meleg fogadtatásba részesült, Tiberiu Iacob-Ridzi polgármester köszöntője után Szász János plébános, a rendezvény fő szervezője ismertette Markó Béla irodalmi tevékenységét. A költő
két kötetét mutatta be, a Rekviem egy macskáért című publicisztikagyűjteményt, illetve a Passiócímű verseskötetet, melyből fel is olvasott néhány verset, mielőtt válaszolt volna a közönség kérdéseire, melyek leginkább a politika és a költészet viszonyát célozták. Markó Béla elismerte, hogy a kettő összefonódása korántsem magától értetődő, noha Petőfi és Ady is próbálkozott már ezzel, hiszen a politikában a kompromisszumok elkerülhetetlenek, míg a költőkre inkább a lelkesedés és a szenvedélyesség jellemző.
Mégis minek tekinti inkább magát, költőnek vagy politikusnak? Markó Béla viccesen válaszolt, hogy a politikusok között a legjobb költőnek, költők között, pedig a legjobb politikusnak tekinti magát. A válasz azonban sokkal bonyolultabb, politikusi tevékenységét ugyanis sokan megkérdőjelezik, költői mivoltát viszont nem. A politikában nem törekedett egyéni sikerre, ott a közösségi szempontok sokkal fontosabbak, irodalmi téren viszont nyilván a személyes siker, az elismerés jelentős szempont. Sokkal nyilvánvalóbb a válasz a kettő hatását illetően, e téren a politikai vonatkozás egyértelműen felülkerekedik, politikai tevékenysége jelentősen befolyásolta az egész erdélyi magyarságot. Hogy jó vagy rossz irányba, azt nyilván vitatni lehet, hangsúlyozta Markó. A jövőben viszont az irodalom kerül előtérbe, szenátori mandátuma őszi lejárta után Markó Béla visszavonul a parlamentből.
A felolvasás és a kérdések után Markó Béla dedikálta könyveit. Sőt, ajándékot is kapott, András József professzor, a petrozsényi RMDSZ volt elnöke a Wersánszki Eduárd jelenlegi RMDSZ-elnökkel és Mircea Baron helytörténésszel közösen írt, a Zsil völgye és a bányászat huszadik század eleji helyzetét bemutató magyar–román kétnyelvű könyvet ajándékozta Markónak.
Az est azonban nem ért véget, a Garabonciás együttes nagyszerű koncertje következett. Noha 40 éve lépnek fel Erdély-szerte, Csutak István együttes-alapító bevallotta, hogy nagyon izgult a petrozsényi fellépés előtt. Csutak István ugyanis petrozsényi, mindig meghatódik a hazatérés felemelő érzésétől. Szülővárosában az általa vezetett együttes többnyire kuruc dalokat adott elő, illetve Markó Béla megzenésített verseit, melyeket a közönség vastapssal díjazott. A dalok mellett Csutak István az átkos rendszer zaklatásait is elmesélte, kezdve a mindent átszövő hatalmi cenzúrától rebellis előadásainak a közösség-sikeréig, a kivetítőn pedig a kommunista „aranykorszak” nyomorúságát és személyi kultuszát bemutató képek voltak láthatók.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Tőkés: a magyarság legfőbb képviselője a Néppárt
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke szerint a romániai magyarság egyetlen hiteles képviselője a Néppárt, mivel ezt a címet sem az RMDSZ, sem a Magyar Polgári Párt (MPP) nem érdemelte ki. Ezért ha anyagilag nem is, de erkölcsileg teljes mértékben támogatják az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) jelöltjeit a június 5-i helyhatósági választáson, sőt, az EMNT kilenc tagú elnökségéből öten a Néppárt jelöltjei.
„Amikor 2003-ban világossá vált, hogy az RMDSZ elárulta a programjában is szereplő autonómia ügyét, létrehoztuk a romániai magyarság autonómiája érdekében az EMNT-t. Az EMNT tehát azt a pártot támogatja, amely felvállalja az autonómiapolitikát, sőt: legfőbb politikai célkitűzésének tartja annak megvalósítását” – indokolta meg Tőkés László azt az állítását, miszerint az EMNT támogatja a Néppárt jelöltjeit. Tőkés utána kifejtette: indokolt mind a román, mind a romániai magyar politikum megújulása, mivel „ami ebben az országban folyik, az minden, csak nem demokrácia”.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)