OTDK: diáklétszám-növekedés és nézetkülönbségek
Öt év alatt megháromszorozódott azoknak a romániai egyetemeken tanuló diákoknak a száma, akik tudományos dolgozataikkal eljutnak az Országos Tudományos Diákköri Konferenciára (OTDK) – jelentette ki Kolozsváron Weiszburg Tamás, az Országos Tudományos Diákköri Tanács (OTDT) alelnöke, a Tudományos Diákkörök Határok Nélkül (HTDK) program szakmai vezetője.
Weiszburg Tamás szerint ez annak a megállapodásnak a következménye, amelyet éppen öt évvel ezelőtt írtak alá Kolozsváron a romániai felsőoktatásban tanuló magyar diákok tehetséggondozásának segítésére. Az azóta eltelt időszak eredményeit egy kétnapos fórum keretében vették számba Kolozsváron.
A tanácskozáson az együttműködés továbbfejlesztésének a lehetőségeiről is tárgyaltak, és próbálták összehangolni az álláspontokat a szerződés 2016 tavaszán esedékes megújításához. Amint a fórum végén tartott sajtótájékoztatón elhangzott, a vita a nézetkülönbségeket is felszínre hozta.
Az OTDT magyarországi vezetői azt szerették volna, ha Erdélyben is országos tanácsot hoznak létre a különböző egyetemek szakemberei, amiként ez Felvidéken már megtörtént. „Megértettük, hogy ez most nem fog tudni megalakulni, sok szereplő ugyanis úgy ítéli meg, hogy ez nem fontos, vagy nem aktuális” – magyarázta Weisburg Tamás.
A Magyarország határain túlra is kiterjesztett tudományos verseny rendszerében megmutatkozó egyenlőtlenségeket Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora sérelmezte. A rektor méltánytalannak tartotta, hogy egy magyarországi egyetem hallgatója az egyetem házi versenyéről egyenesen az országos szakaszra juthat, míg a Sapientia hallgatóinak a házi verseny után egy erdélyi versenyen is meg kell mérettetniük magukat ahhoz, hogy a magyarországi OTDK-ra jussanak.
A magyarországi tehetséggondozási rendszer erdélyi leágazásának egyébként az a sajátossága, hogy itt a magyar diákszervezetek a szervezők. Ezáltal vonhatók be ugyanis a román tannyelvű egyetemek magyar hallgatói is a mozgalomba.
Mezey Barna, az OTDT alelnöke, az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora azt hangsúlyozta a sajtótájékoztatón, hogy a Magyarországon hatvan éve meghonosodott tehetséggondozó rendszernek fontos szerep jut a 21. században is, amikor az tapasztalható, hogy a világ egyetemein egyre fiatalabb oktatók jutnak professzori címhez. Hozzátette, a Tudományos Diákköri Konferenciák kiválogatják azokat a diákokat, akik majd doktori képzésre jelentkezhetnek.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Erdély – pergőtűzben (2.)
A kötet kéziratának végső formába öntése közben fogalmazódott meg bennem: egy ilyen kötetből nem hiányozhat az a két, 1990-ben és 1991-ben Sütő András Kossuth- és Herder-díjas íróval készített emlékezetes interjúm, amelyek mintegy keretet adnak a krónikási mivoltomnak.
Nemcsak azért, mert az Erdélyi Napló előfizetőinek száma – Stanik István akkori főszerkesztő vallomása szerint – egyik hónapról a másikra tízezerrel növekedett (hol vannak már azok a szép idők?), hanem azért, mert – Sütő András véleménye szerint is – az ellene folyó szakadatlan többségi támadásokban a két interjú egyfajta bűnjelként szerepelt.
A Hány fejű sárkány alszik velünk? sokat idézett interjú a sajátos románosítási projektet adatokkal, egyetemes összefüggésben taglalja, lenullázza az Európa Tanácshoz küldött ambivalens Marosvásárhelyi jelentést, amely a román és a magyar felet egyformán bűnösnek bélyegzi, és amelyik lényegesen különbözött a „hazai forgalmazásra” szánt jelentéstől. Sütő Andrásban a legigényesebb beszélgetőtársat ismerhettem meg: éjjel kettőkor szólt a telefon, hogy milyen mondatokat, szavakat fogalmazzunk újra és újra.
Gyanús plébánoshalál
Az ironikus felhanggal emlegetett „lázas” kilencvenes évek krónikájából két, a kötetben olvasható tanulmányt is külön kiemelek. A stockholmi Erdélyi Könyv-Egylet – EKE – kiadásában 1994-ben jelent meg a Gazda Józseffel közösen írt Kövek egy siratófalhoz című kötetünk. Ebben a Ceauşescu-diktatúra által kivégzett, halálba kergetett, „megöngyilkolt” erdélyi magyarokról írtunk. A tanulmányok itthon nem jelentek meg. Az egyik nagylélegzetű írásom Pálfi Géza székelyudvarhelyi római katolikus plébános – Karácsony mártírja – több mint gyanús haláláról szólt.
1983 karácsony estéjén azt kérte a Szent Miklós hegyén lévő római katolikus templomban összegyűlt hívektől: imádkozzanak azokért, akiknek a hatalom tiltása miatt most dolgozniuk kell, és nem lehetnek jelen a szentmisén. Paptársaival még megbeszélte a házszentelés menetrendjét, január 3-án kómába esett.
Fodor Ferenc szemészprofesszor segítségével a marosvásárhelyi Szent György utcai kórházba szállították, és ott rövid idő múlva, 1984. március 13-án nyirokcsomórákban – Hodgkin-kórban –, iszonyatos fájdalmak közepette elhunyt. Paptestvérei, hozzátartozói, barátai arról beszéltek, hogy a Szekuritátén nemcsak megverték, hanem besugarazták. Ez okozta, hogy a lépe másfél kilósra duzzadt, hogy a kór galoppmódon végzett vele. Hosszasan beszélgettem az őt megvizsgáló dr. Dóczy Pál belgyógyászprofesszorral, dr. Márta Ivor urológus egyetemi tanárral. Mindketten azt mondták: nem radioaktív sugárzás okozta a halálát.
Ezt követően elmentem a Szent György utcai kórházba, és kértem Pálfi Géza kórlapját. Óriási riadalom támadt: sehol nem találták a kórlapját. Dr. Magyaróssy József kezelőorvosa elmondta: a Szekuritáté már közvetlenül a halála után kilopta a plébános kórlapját. Ekkor határoztam el: a kutatást folytatom.
Megtaláltam az 1941. április 14-én a Hargita megyei Máréfalván született Pálfi Géza 121 oldalas naplóját, amely alátámasztotta a korábbi feltételezésemet: az édesanyja nem azért küldte előbb a székelyudvarhelyi gimnáziumba, majd a gyulafehérvári kántoriskolába és teológiára a fiát, mert balesetet szenvedett (a temetőben játszadozás közben ráesett egy sírkő), és emiatt fizikai munkára alkalmatlan volt, hanem azért, mert a családban ő volt az értelmiségi pályára predesztinált gyerek. A napló egy teológushallgató, egy gyerek kispap olyan őszinte kitárulkozása, drámai vívódása – megfelel-e a papi hivatásnak? –, hogy hozzá hasonlót nem olvastam. Ezért döntöttem úgy: a napló néhány fejezetét Pálfi Géza lelkészi és emberi arca jobb megformálása érdekében beemelem a kötet főszövegébe.
Nagyon tiszteltem Pálfi Gézát, két prédikációját is hallottam, 1983-ban ő temette egyik legjobb barátomat, az autóbalesetben elhunyt Bálint István székelyudvarhelyi főgyógyszerészt. A megtörhetetlen papot, az embert láttam benne. 2011-ben megtaláltam Pálfi Géza öt vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéját. Akkor még nem tudtam, hogy Denisa Bodeanu és Novák Csaba Zoltán Pálfi Géza megfigyeléséről Az elnémult harang. Egy megfigyelés története címmel önálló kötetet jelentetett meg.
A kötet 2011 legvégén a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott nyomdafestéket. A kötet ismeretében is úgy határoztam: a teljes megfigyelési és követési dossziét, illetve az utólag előkerült dokumentumokat külön kötetben publikálom, mert olyan információk birtokába jutottam, amelyek – részben a terjedelmi korlátok miatt is – elkerülték a szerzőpáros figyelmét. Aki a diktatúrában edződött újságíróvá, az tudja, hogy Romániában mindenről kettős, sőt többes „könyvelés” készült.
Hiába lopta ki a Szekuritáté – természetesen orvosi segédlettel – Pálfi Géza kórlapját, boncolási jegyzőkönyvét, mert annak valahol meg kell lennie. Dr. Jung János patológusprofesszort – aki jelen volt Pálfi Géza boncolásánál – kértem meg, hogy a több ezer jegyzőkönyv között keresse meg Pálfi Gézáét is. Megtalálta! A kötetben először mutatjuk be ezt a boncolási jegyzőkönyvet, amely nem igazolja ugyan a sugarazást mint kiváltó okot, de nem is zárja ki.
A szerzőpáros kötetéből hiányzik, hogy a Szekuritáté Pálfi Géza halála után – egy nyugat-európai kirándulás fejében – egyik köztiszteletnek örvendő paptársát, ideig-óráig esperesét vette rá, hogy a Szabad Európa Rádióban, Olaszországban, a Vatikánban, a Német Szövetségi Köztársaságban részben a kilopott kórlappal, részben saját szövegével cáfolja meg azokat az állításokat, miszerint Pálfi Géza nem természetes halállal fejezte be papi pályáját. A „Béla” fedőnevű ügynököt azonosítottam, várom a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács levéltára hivatalos dekonspirálását.
Az ötkötetes megfigyelési dosszié egyértelműen bizonyítja: a Szekuritáté is azonnal észrevette, „kiszúrta” a megtörhetetlen célszemélyeket. Semmilyen aljas eszköztől nem riadtak vissza, balesetet rendeztek meg, nőügyekkel vádolták a fiatal plébánost. Jellemző epizód: Marosvásárhelyen több százan jelentkeztek motorkerékpárra érvényes hajtási igazolványért szervezett vizsgára. A Szekuritáté már előre „fülest” kapott, hogy közöttük lesz Pálfi Géza is. Két operatív tiszt ment a vizsgára, „csak úgy körülnézni”.
A leghátsó sorban civilben, szerény öltözetben szorongott Pálfi Géza. Az egyik operatív tiszt ránézett, és odaszólt a másiknak: „Ez az!” A jelentés szerint olyan különös tűz volt a tekintetében, hogy a hatása alól nem lehetett menekülni. Ezt a konok, megtörhetetlen, a hitéért, egyházáért, az erdélyi magyarságért mártíromságot szenvedett Pálfi Gézát szeretném két kötetben az olvasóknak és a történész szakmának bemutatni. Hiteles levéltári dokumentumokat keresek: hátha valóban igaz, hogy a másik megtörhetetlen, Márton Áron püspök Pálfi Gézát jelölte ki utódjául.
Erdélyi ’56-osok börtönlátogatása
A kötet záróírása A halálmenet megismétlése címet viseli. 1996. szeptember közepén, egy héttel a román–magyar alapszerződés aláírása előtt – az időpontot tudatosan rögzítettem – megszerveztem az 1956-os erdélyi magyar politikai elítéltek egyhetes „börtönlátogatását”. Azokat a börtönöket kerestük fel, ahol egykor olyan sokat szenvedtek, ahol emberi mivoltukban és magyarságukban annyiszor megalázták. Tudatosan négyrészes dokumentumfilmet is forgattunk, amely 2007-ben elnyerte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját.
Két püspök, Csiha Kálmán református, Mózes Árpád evangélikus, Kiss Béla evangélikus segédpüspök, dr. Dobai István nemzetközi jogász, Varga László és Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész, a Szoboszlai-per, a Bolyai Egyetem perének, az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének, a Székely Ifjak Társaságának, a csíkszeredai diák-tanár per, a gyulakúti szervezkedés több tagja velünk volt a kimerítő úton. Közülük szívszorítóan sokan már az égi hazából követik a mi küzdelmünket, meg-megbicsakló helytállásunkat.
Engedélyek sokaságát kellett beszereznem, hónapokkal azelőtt a teljes névsort közöltem az igazságügyi minisztérium, a Központi Büntetés-Végrehajtási Igazgatósággal. Nem velünk, velem történik, magam sem hiszem el, ami megesett. A marosvásárhelyi börtönben nem engedtek be azokba a cellákba, ahol egykor raboskodtak, ahonnan az ozsdolai Szígyártó Domokos molnárt 1959. április 19-én reggel Szamosújvárra vitték, hogy még aznap délben negyedóra alatt kivégezzék.
Nyitrai Levente cellatársa visszaemlékezése szerint egész éjszaka az Édesanyám, te jó asszony című műdalt énekelte. Semmit nem tudott arról, hogy özvegy édesanyja a nők részére fenntartott részen raboskodik és arról sem, hogy a fia várásába beleőrül. Az egykori foglyok reflexei újból működni kezdtek: miközben a folyosókon mentünk, belestek a kukucskálólyukon. Szörnyülködve mondták egymásnak: nagyobb a zsúfoltság, mint a mi rabságunk idején, akkor csak háromemeletes priccsek voltak.
Mindenre felkészülve elkértem a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóság parancsnokának névjegykártyáját. Azzal engedett útnak: bármilyen gond van, azonnal telefonáljak, személyesen őt hívjam. Megérkeztünk Szamosújvárra, a hírhedt börtönhöz – a 40 politikai elítélt, néhányuknak a felesége, fia –, kértük a bebocsáttatást. A szolgálatos tiszt kijelentette: „Márpedig ide nem fognak bemenni, nincs itt a börtön parancsnoka!”
Meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, kérem, hogy szolgálati telefonon azonnal hívják! Szézám kapujaként azonnal megnyílt a főbejárat, természetesen ott volt a parancsnok (azt követően korrupciós ügyek miatt leváltották), nagylelkűen végigkalauzolt a börtönön, a kazamatákon. Filmezhettünk az egykori kivégzőhelyen, amelyik ottjártunkkor a morbiditás csimborasszójaként zöldségraktár, húslerakat volt; térdig érő vízben készítettem interjút az áldott emlékű marosvásárhelyi Veress Sándorral, a sepsiszentgyörgyi biológus, egykori csíkszeredai tanár Puskás Attilával.
Egynapos út, két-három órás sepsiszentgyörgyi alvás után érkeztünk a föld alatt négy emeletes, hírhedt és rettegett jilavai börtön főbejáratához. A szamosújvári „fogadtatás” kísértetiesen megismétlődött. Nem volt parancsnok. Amikor meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, az őr kacagni kezdett: nem működik a telefon! Erre megszólalt az asztalon a telefon. Szemrebbenés nélkül azonnal válaszolta: belső telefon!
Erre csak annyit mondtam: rendben van, egy hét múlva aláírják a román–magyar alapszerződést. Ha nemzetközi sajtóértekezletet tartok arról, hogy hivatalos engedély birtokában sem engedtek be a jilavai börtönbe, annak komoly visszhangja lesz, és beárnyékolja a román–magyar alapszerződés aláírását is. Ez hatott! Másfél óráig vitatkoztunk. Kint, az autóbuszban azt hitték, már le is tartóztattak. Ezredesek sorfala között vonultunk be a jilavai börtönbe. Aki nem járt ott, nem tudja elképzelni, hogy a törökellenes háborúk idején erődnek épített börtön milyen elképzelhetetlen emberi szenvedések színhelye volt.
Döbbenetes, a világot bejárt felvételeket készíthettünk. Innen indultunk a Duna-deltába, Peripravára. Az igazságügyi minisztériumban az engedély kiállításakor azt mondták nekem: ott már mindent belepett, elpusztított az enyészet, nem találnak semmit. Tulceán kiderült: csak magántulajdonban lévő hajóval tudunk eljutni. Hályogkovácsként kerestem egy hajóskapitányt. 2400 nyugatnémet márkát kért. Összedobtuk. Tizenkét órán át hajóztunk, kanyarogtunk a deltában. Délután négy óra körül érkeztünk meg Peripravára. A székelyudvarhelyi Páll László, a „Fekete Kéz” nevű szervezet egykori elítéltje kalauzolt. Halászként már járt arrafelé...
Félórai gyaloglás után a maga döbbenetes valóságában találtuk meg az egykori börtön téglaépületeit, a rabok alatt guanóként megkeményedett szalmát, az „átnevelés” kultúrházát. A brassói Lay Imre és Lay György elmondták: amikor Peripravára hozták őket, a kovácsműhelybe kerültek. Három lópatkót felszegeztek a műhely oldalára, mert egy kovácsműhelybe csak lópatkó illik. Megtaláltuk a három lópatkót, a gumibocskorokat, amelyekben a rabok vágták a száraz, borotvaéles nádat. Valójában félmeztelenül vágták a nádat, mert az cafatokra tépte a rabruhát. Akkor értettem meg: a Duna-deltából megszökni nem lehetett!
A végtelen mocsarakon átvergődni a lehetetlenséggel volt határos. Bíró Károly megpróbált megszökni, néhány nap múlva elkapták, agyonlőtték. A Duna egyik töltésén néma csenddel adóztunk az emlékének. Késő este lett, amire a filmezést befejeztük. Helybéli lipovánokat hívtam oda. Kérdeztem: miért nem lopták el a téglát, az ablakokat. Egy vallásos öreg lipován azt válaszolta: ezek a falak átkozottak...Az utóbbi időben felröppent a hír: egy leleményes francia vállalkozó ötcsillagos szállodakomplexumot akar teremteni az egykori megsemmisítő munkatáborból. Az itt elhunyt 103 politikai elítélt lelkével hogyan fog elszámolni? Akárcsak az 1958–1963 közötti parancsnok, a most 85 éves, Maros megyei születésű Ioan Ficior.
Vajon jó úton járunk-e?
Este kértem a hajó kapitányát: induljunk vissza Tulceába. A leghatározottabban kijelentette: hajnalig innen nem mozdul, mert megtámadnak az ukrán kalózok! Az ukrán partok csak egy hajításnyira vannak. Mindez történt 1996. szeptember közepén Európában, az emberi civilizáció egyik bölcsőhelyén. Szerencsére indulás előtt arra kértem: minél több bort, konyakot pakoljon fel a hajóra. Egy heti lelki feszültség után kiengedtek a zsilipek. Olyan magyar népdal- és énekórát tartottunk a hajón, amilyet az soha életében nem látott, hallott.
Senki még spicces sem lett. Egyszer csak azt láttam, hogy a galambszelíd Csiha Kálmán református püspök elnyúlik a padon, Varga László tiszteletes úr a pad alatt, Fülöp G. Dénes ráborult az asztalra... Jómagam, aki egy hét alatt mindössze hat órát aludtam, őriztem az álmukat, és lejegyeztem a deltában szerzett élményeket. Hajnalban indultunk. Olyan csodálatos látványban volt részünk, amilyet a játékfilmek nem tudnak bemutatni. Öt lejért a parton egy lipován halásztól vásároltam egy zsák halat, a tizenkét órás visszaút során a hajón szorgoskodó matrózok, az egykori elítéltek sütötték a halat, és sorjázták a drámaibbnál drámaibb emlékeket...
A négyrészes, háromórás dokumentumfilm narrátor szövegét, a mélyinterjúkat, a villanásnyi megszólalásokat írott formában is szeretném közkinccsé tenni. A román kommunista diktatúra olyan látlelete, amelyhez hasonlót nem tud tető alá hozni egy történészekből álló munkaközösség sem... Akkor, azon a szeptember 16-ai éjszakán úgy éreztem: a börtönlátogatáson részt vevő negyven erdélyi magyar elítélttel – ha ukrán kalózoktól, egykori smasszerektől körülvéve is – mégiscsak elindultunk az annyira áhított Európa felé. A kis ördög nem hagyott nyugton: vajon jó úton járunk-e? Miért kellett ilyen mérhetetlen szenvedéssel kikövezni az Európa felé vezető utat? Egyáltalán volt más alternatíva: ilyen sajátosra, egyedire, utánozhatatlanra kellett sikeredniük azoknak a „lázas” kilencvenes éveknek? A kötetben olvasható írások, tanulmányok erre keresik a választ...
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

A prefektus felmentette pályi polgármesterét
Sem haszna, sem kára nem származott senkinek a történtekből, nyilatkozta lapunknak Somogyi Lajos, akinek a prefektus megszüntette pályi polgármesteri mandátumát. Igazságtalannak tartja az ellene és munkatársai elleni bírósági döntést.
A kormánybiztosi hivatal csütörtök reggel kiadott sajtóközleménye szerint Claudiu Pop prefektus megszüntette Somogyi Lajos hegyközpályi polgármester mandátumát, tekintettel arra, hogy jogerős bírósági döntés 1 év 2 hónap felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte 3 év 2 hónap próbaidővel. “Senkinek semmilyen kárt nem okoztunk és senkit nem csaptunk be”, mondta nyilatkozata elején Somogyi Lajos, amikor az ügy rövid összefoglalására kértük. Eszerint egy személy visszaigényelt egy bizonyos földterületet, melyet 10 ár különbséggel vissza is kapott, ami után kártérítést vett fel. Utóbbi területen voltak bizonyos épületek is. Az illető a visszakapott területeit eladta, az új tulajdonosok használták is azt 1995-től 2010-ig, amikor újra felmérették, beleméretve már a fentebb említett 10 árt is az épületek alatti területtel, majd jogerős bírósági határozatot kaptak tulajdonukról, melyben ugyancsak szerepelt az épületek alatti terület, de nem esett szó külön magukról az épületekről. Ezt úgy értelmezték az önkormányzatnál – utólag tekintve úgy tűnik, hibásan -, hogy az épületeket is megkapták. Ráadásul a pályi Polgármesteri Hivatalnál saját felelősségre nyilatkozatot is adtak a tulajdonosok arról, hogy az épületeket is birtokolják. A Nagyváradi Egyetem, mely az épületeket adminisztrálta, az elöljáróság által szerzett tudomást a “tulajdonosváltásról” és feljelentést tett a rendőrségen, majd bírósági ügy lett belőle.
Visszavont feljelentés
Somogyi Lajos hangsúlyozta: többször hívatták és meghallgatták őket az ügyben, melyet ők nem is vettek komolyan, hiszen jóhiszeműen adtak ki elismervényeket. Sőt, időközben a szóban forgó földről és épületekről az azt betelekkönyveztető lemondott, továbbá a Polgármesteri Hivatal és a Nagyváradi Egyetem aláírt egy nyilatkozatot, hogy egyik félnek sincs semmilyen követelése a másikkal szemben, utóbbi feljelentését is visszavonta. Ennek ellenére az ügy tovább gyűrűzött és megszületett az ítélet, aminek következtében a prefektus a közigazgatási törvény vonatkozó rendelkezéseire hivatkozva megszüntette a polgármester mandátumát. Somogyi Lajos kifejtette: a nyomozás egy szakaszában sem fogalmazódott meg a gyanú sem, hogy valakit kár ért volna, vagy valakinek haszna származott volna a történtekből. Hozzátette, hogy nem csak őt érinti mindez, a hivatal meg kell váljon jegyzőjétől, urbanisztikusától, egy földügyi- és egy gazdasági szakértőjétől is, akik ellen ugyancsak hasonló bírósági határozat született. Nem lesz tehát könnyű helyzetben Szebeni Sándor alpolgármester, aki átveszi a község vezetését.
Rencz Csaba
erdon.ro

Nagyváradról elszármazottak találkozója
Kedves nagyváradiak szerte a nagyvilágban! Bár a Föld nevű bolygónak számos olyan pontja lehet, ahol az ember jól érezheti magát, igazi otthonérzetet csak a szülőváros nyújthat. Éppen ezért hívjuk és várjuk a Nagyváradon született, itteni felmenőkkel rendelkező, vagy itt tanuló, de ma már külföldön élő nemzettársainkat, hogy 2015 nyarán jöjjenek haza.
Minden elszármazottat szeretettel várunk mindennap, de különösen június 25–28. között. Idén ugyanis harmadik alkalommal szervezzük meg a Szent László Napokat, melynek keretében kulturális és szórakoztató, tartalmas, és reményeink szerint felejthetetlen programokkal várunk minden korosztályt. Ennek keretében idén is meghirdetjük a Nagyváradról elszármazottak találkozóját, melyre várjuk azokat is, akiket rokoni szálak fűznek a „boldog Váradhoz”, és szeretnék megismerni a város múltját, jelenét, szeretnének elbeszélgetni a világ minden tájáról ideérkező, illetve az itthon maradt magyarokkal. Időpont: június 27., 10 óra. Helyszín: Nagyváradi Vár, Bethlen-terem. Moderátor: Boros Zoltán. Szervező: Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács.
Szent László Egyesület
erdon.ro

Hét év ajtócsapkodásért
Hatvanhét éve kezdődött az államosítás
„Nem kérdeztek ezek semmit. Közölték a tulajdonossal, hogy többé nem mehet be a gyárába, és, ha ezzel megúszta, akár örvendhetett is” – emlékeznek vissza az idősebbek az 1948. június 11-et követő eseményekre. Az államosításnak nevezett teljes vagyon- és tulajdonelkobzás szétverte az addig meglévő társadalmi rendet.
Ráduly József Uzon egyik faluszéli házában él feleségével.
– A mellettünk lévő ház is a miénk volt – meséli Ráduly Irénke. – Ebbe a szüleim napszámosokat engedtek be, akik néha segítettek a mezei munkában. Miután kiderült, hogy akinek két háza van, az már kulák, feljelentettek. Azt mondták, „várjuk az amerikaiakat”, és hogy édesanyám „az új rendszer ellen bujtogat” a faluban. Arra számítottak, hogy elkobozzák tőlünk a házat, és nekik marad. Erre végül nem került sor, mert olcsó pénzért eladtuk, de a tíz hektár földünket egyszerűen elvették.
A zaklatás nem szűnt meg: egy este újból érkeztek, már helyi ember vezette őket. Minden településen megkapták azokat a gerinctelen személyeket, akik beálltak az elnyomó rendszer szolgálatába, s talán még rosszabbnak bizonyultak, mint az idegenből jött pribékek.
– Házkutatást tartottak, mert mi állítólag fegyvereket rejtegetünk. Feldúltak mindent, de természetesen nem találtak semmit. Azt mondták, édesanyám izgatja a falu népét, ezért éjszakára beviszik. Hét évet kapott olyan „bűntettekért”, miszerint úgy becsapta az ajtót a néptanácsnál, hogy lehullott a vakolat. Télen még abban a vékony ruhában volt, amiben júniusban a mezőről hazajött. Három kicsi lány maradtunk itthon, édesapámmal. Aki nem érte meg, aligha tudja elképzelni, min mentünk akkor keresztül – meséli a nyugdíjas óvónő.
Romániában 1948. június 11-ét tekintik az államosítás kezdetének, bár ma a történészek inkább a kisajátítást vagy az elkobzást tekintik megfelelő kifejezésnek. Az államosításkor vagy kisajátításkor ugyanis, normális körülmények között, járna a tulajdonosoknak egy megegyezés szerinti vagy legalább államilag meghatározott kártérítés. Azok azonban, akiknek 67 esztendővel ezelőtt elvették a javait, egyetlen fityinget nem kaptak érte.
Elvben járt volna kártérítés, ám amire ezt megítélték volna, a volt tulajdonosok már régen a vádlottak padján ültek. A futószalagon gyártott koncepciós perekben legalább a gazdaság aláásásával, de sok esetben hazaárulással, a népi-demokratikus hatalom megdöntésének kísérletével, feljelentés megtétele elmulasztásával vádolták őket, és mindig be is bizonyították „bűnösségüket”. Bűnözők pedig nem kaphattak kártérítést…
A jogi alapot az öt nap alatt összeállított és megszavazott alkotmány képezte, amelynek 11-es cikkelye kimondta, „ha a közérdek úgy követeli”, akkor a magánkézben lévő termelőeszközök, bankok és biztosítótársaságok „átmehetnek az állam, azaz a nép tulajdonába”. E cikkely alapján adták ki az államosításról szóló 1948/119-es törvényt, amely alapján országszerte 1050 gyárat, üzemet, bankot, szállítási vállalatot, biztosítótársaságot koboztak el.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Közösségellenesek
Ott tartunk, hogy senkit sem lep meg: az adott szónak semmilyen becsülete nincs Romániában. Mert hiába nyilatkozta ugyan Victor Ponta, hogy amennyiben bűnügyi eljárás indul ellene, le fog mondani miniszterelnöki tisztségéről, lám: bűnügyi eljárás indulva, miniszterelnök maradva. De jól beleillik ez a rendszerváltozás utáni román politikai kultúrába: Traian Băsescu államelnök is megígérte anno, hogy amennyiben felfüggesztik, távozik: ő sem tartotta be szavát.
A tisztesség, a gerincesség, az igazságosság is elavult értékek ebben az országban, amikre nincs piaci kereslet. Normálisabb helyeken, ha kiderül a miniszterelnökről, hogy hazudott, csalt, nem ússza meg legalább egy jó kis utcai csetepaté nélkül. Romániában viszont már olyan mértéket öltött az általános állampolgári apátia, hogy ez a botrány sem csalt ki az utcára senkit, kivéve Băsescu új pártjának vezérkarát és két buszba befért összes tagját. De mit számít, ha egy miniszterelnök hazug, csaló, korrupt gazember, amikor amúgy is minden politikus az? S amúgy is most csökkentik a korsós sör áfáját, kell-e ennél szebb nyári ajándék?
Az áfacsökkentés lila ködében és általános politikai undorunkban azonban hajlamosak lehetünk nem észrevenni, hogy mi is a harc igazi tétje. Hogy közben a háttérben a szociáldemokraták fémjelezte parlamenti többség – köztük RMDSZ-esekkel és néhány ellenzékivel is – az elnökválasztás utáni elbizonytalanodást követően ismét futószalagon dobja vissza a korrupcióellenes ügyészség kéréseit az amúgy vitatott mentelmi jog megszüntetésére. Hogy a képviselőház jogi bizottságának asztalán a büntető törvénykönyv és a büntető perrendtartási törvénykönyv huszonkét olyan módosítása szerepel, amely azt a célt szolgálja, hogy megnehezítse a politikusok ellen nyomozó korrupcióellenes ügyészek dolgát. A vezető kormánypárt mindent vagy semmi alapon elképesztő nyomást gyakorol a napokban ezen módosítások erőszakos elfogadása érdekében, hiába tiltakoznak minden erejükkel a szakmai testületek: a legfelsőbb bírói tanács, a legfelsőbb ítélőszék. Az, hogy Livia Stanciu, a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék elnöke Ponta mentelmi jogának megvédésével kapcsolatban kertelés nélkül kijelenti, hogy szerinte nem minden állampolgár egyenlő a törvény előtt, már annak a jele, hogy nyílt a harc a törvényhozó-végrehajtó és az igazságszolgáltató hatalmi ágak között.
Ebben a küzdelemben a román sajtó még függetlennek tekinthető része leplezetlenül az igazságszolgáltatás mellett teszi le a voksát. A közmédia népszerű gazdasági elemzője, Moise Guran például egyenesen antiszociális intézménynek nevezte a parlament két házát azért, mert akadályozza a korrupcióellenes ügyészség munkáját. Néha hasznos az egyszerűsítés, ezért fordítsuk le: a korrupcióellenes harc azért jó, mert eredménye egy tisztább, átláthatóbb, igazságosabb társadalom. Ahol nem kell minden közérdekben elköltött lejhez még két lej „spágát” hozzátenni, ott több marad a közérdekre: több pénzt költhetünk autópályákra, vasutakra, satöbbi. Ahol hozzáértés alapján választják ki a hivatalnokokat, ott hatékonyabb a közigazgatás, gyorsabban és eredményesebben szolgálják ki az egyszerű állampolgárt a hivatalokban, s még esetleg kedvesebbek is lesznek hozzá. Ezért általános közérdek a korrupció elleni harc. Hogy az általános közérdekkel szemben miért érdeke a hatalmon levő politikumnak mindig ezt megakadályozni? Szerintem erre mindenki tudja a választ.
Az állam elméletileg második legnagyobb közjogi méltóságában, a szenátus elnökében a jelek szerint azért okozott egy kis erkölcsi dilemmát a kialakult helyzet. Nem találják ki, milyen választ talált a problémára. Călin Popescu Tăriceanu szerint azzal, hogy „zaklatják” a korrupcióval gyanúsított politikusokat, mit ad Isten, még le is tartóztatják őket, a nép ellen ártanak, mert az adott választói körzetben élő polgárok képviselet nélkül maradnak!
Ilyen az, amikor hülyének nézik a népet. Pedig éppen Ponta volt az, aki Johannis megválasztásakor mondta: a népnek mindig igaza van. Ő viszont – vesztére – nagyon hamar felejt. Hisz előbb-utóbb felébred a nép is áfacsökkentett sörmámorából. Csak az a kérdés, mikor.
Rédai Attila
Székelyhon.ro

Megingathatatlan Victor Ponta kormánya
Victor Ponta miniszterelnök baloldali kormánya a várakozásoknak megfelelően megnyerte a pénteki bizalmi szavazást a bukaresti parlamentben.
Nem gyűlt össze elegendő voks a törvényhozói testületben a román ellenzéki liberálisok bizalmatlansági indítványának megszavazásához, hiszen 194-en támogatták az indítványt, de legalább 278 voksra lett volna szükség ahhoz, hogy a parlament megvonja a bizalmat a Ponta-kormánytól. Az indítvány ellen mindössze 13-an szavaztak, miután a kormányoldalról sok honatya tartózkodott a szavazáson.
Összesen 137 honatya hiányzott, a 417 jelen lévő képviselő és szenátor közül 214-en voksoltak. Ebből 207 szavazat volt érvényes. A szavazás eredménye alapján az ellenzéknek 84 szenátor és képviselő voksára lett volna még szüksége ahhoz, hogy sikeres legyen a kormánybuktatási kísérlet.
Victor Ponta miniszterelnök a szavazást követően örömmel állapította meg, véget ért a vita arról, hogy a kormánya mögött létezik-e stabil parlamenti többség. Mint mondta, most folytatni kell a munkát, mert az országot kormányozni kell. A parlamenti vita során az ellenzék felvetésére, miszerint a vele szemben felmerült korrupciógyanú miatt le kellene mondania, Ponta úgy válaszolt: az országnak nincs szüksége most politikai válságra.
Az ellenzék bizalmatlansági indítványa elsősorban a külföldön élő román állampolgárok szavazati jogának korlátozását vetette a kormány szemére. Azt kifogásolták, hogy a tavalyi elnökválasztás után még most sem rendezte a kormány ezt a kérdést, utalva ezzel a levél útján történő szavazás bevezetésének elmaradására. Ponta erre a felvetésre azzal védekezett, hogy az új választási törvény kidolgozása elsősorban a parlament feladata, nem a kormányé.
Az ellenzékben lévő RMDSZ részéről Márton Árpád képviselőházi frakcióvezető-helyettes közölte: a szövetség törvényhozói lelkiismeretére bízta a szavazást, nem született ugyanis testületi döntés a frakcióban arról, hogy miként voksoljanak.
Márton Árpád nehezményezte, hogy az indítvány szövege nem utal több olyan problémára, amely miatt a kormánynak mennie kellene. Ezek között említette a tervezett új oktatási törvényt, amely elvenne a nemzeti kisebbségek számára már szavatolt bizonyos jogokat, utalt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatának rendezetlen helyzetére, de az adópolitika és az egészségügy hiányosságaira is.
Márton szerint ha ezeket a problémákat is tartalmazta volna a bizalmatlansági indítvány, akkor az RMDSZ számára egyértelmű lett volna, hogy az ellenzék oldalán kell szavaznia.
Alina Gorghiu, az ellenzéki liberálisok egyik vezetője őszre újabb, a kormány megbuktatására irányuló bizalmatlansági indítvány beterjesztését helyezte kilátásba.
MTI
Székelyhon.ro

Történelmi pillanat: összeért a magyar és a román autópálya
Sikerült összekapcsolni csütörtökön a magyarországi M43-as és a romániai A1-es autópályát Nagylaknál – számolt be pénteken az aradon.ro. A portál tudósítása szerint jelenleg a határátkelő kialakítása zajlik: építik a vámhivatalt és a kamionoknak fenntartott parkolót. A Magyarországot Romániával összekötő autópálya megnyitásához azonban kormányközi egyezmények aláírására van szükség – nyilatkozták a romániai Autópályák és Országutak Országos Társaságának (CNADNR) illetékesei.
Az Arad-Nagylak autópályának az Arad és Pécska közötti szakaszán még dolgoznak. A munkálatok befejezését júliusra ígéri az építők. A CNADNR korábban közölte: az Arad-Pécska, a Pécska-Nagylak és a Nagylak-Makó sztrádaszakaszt egyszerre nyitják meg. Így leghamarabb augusztusban lehet majd Aradról autópályán Magyarországra utazni, ha addig aláírják a nagylaki határátkelő megnyitásáról szóló román-magyar kormányközi egyezményt – írja a portál.
maszol/aradon.ro

MDSZ: sértő dolgokat állít a Sapientia rektora
Sértőnek találja az Országos Magyar Diákszövetség (OMDSZ) elnöke a Sapientia rektora, Dávid László elmarasztaló kijelentéseit az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciákról - olvasható abban közleményben, amelyet Szénás Szabolcs juttatott el szerkesztőségünkbe. Az OMDSZ elnöke a Sapientia rektorának arra a csütörtöki kijelentésére reagált, miszerint méltánytalan, hogy egy magyarországi egyetem hallgatója az egyetem házi versenyéről egyenesen az országos szakaszra juthat, míg a Sapientia hallgatóinak a házi verseny után egy erdélyi versenyen, az ETDK-án is meg kell mérettetniük magukat ahhoz, hogy a magyarországi OTDK-ra jussanak.
Dávid László azon a kolozsvári tanácskozáson, fórumon mondta mindezt, amelyet csütörtökön szerveztek a tehetséggondozás jegyében, és amelyet a Tudományos Diákkörök Határok Nélkül (HTDK) program keretében hívtak össze. "Az, hogy egyes intézmények saját szervezésű, úgynevezett házi TDK-kat szerveznek, megengedett dolog, viszont épp úgy lehetőség nyílhat egyenes úton indítani a diákokat az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciákon. Ez egy intézményi, szuverén döntés" - hívja fel a figyelmet Szénás Szabolcs. Hozzáteszi, az "erdélyi tehetséggondozás alatt legtöbb esetben hajlamosak vagyunk láthatóságuk miatt csak az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciákra gondolni, holott ez csak a végkifejlettje egy-egy tehetséggondozási tevékenységnek". Ez a munka tudományos szakkörökben, szakkollégiumokban és más felsőoktatási platformokban veszi kezdetét – közölte. Szénás emlékeztetet: a Tudományos Diákköri Konferenciákat (TDK) a ’90-es évek közepén a diákszervezetek kezdték el önerőből szervezni. Kezdetektől fogva mai napig erdélyi sajátosságnak mondható, hogy diákok szerveznek szakmai konferenciát, ugyanis Magyarországon mindezeknek a lebonyolítását az intézmények látják el. Ebbe a rendszerbe később kapcsolódtak be a felsőoktatási intézmények.
Az OMDSZ elnöke emlékeztet arra is: az intézmények egyhangúan elfogadták, hogy az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciák legyenek az egyetlen OTDK-ra jutási fórumai a hazai tehetséggondozásnak. Az OMDSZ elnöke leszögezi: az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciák nem intézményi TDK-ák, hanem bárki számára nyílt jelentkezésű, egyenlő mértékben elérhető és a diákszervezés által független szakmai rendezvények.
maszol.ro

RMDSZ: a bizalmatlansági indítvány kormány-bírálata hiányos
A kormány nem tartotta be a törvényt: nem szervezte meg az időközi önkormányzati és parlamenti választásokat azokban a körzetekben, ahol ez indokolt lett volna – jelentette ki Márton Árpád képviselő június 12-én, pénteken a bizalmatlansági indítvány parlamenti vitáján megfogalmazott felszólalásában. Az RMDSZ háromszéki képviselője azt is hozzátette: a Szövetség az indítvány szövegéből hiányolja a kormány oktatási, illetve az egészségügyi intézkedésekre vonatkozó bírálatát, és úgy véli, hogy a dokumentum fő témájaként taglalt levelezés útján történő szavazásra a parlamentnek kell mihamarább megoldást találnia.
„Sok mindenért lehet bírálni a jelenlegi kormányt, hiszen több nehézséggel is szembesülünk naponta: elsőként az új oktatási törvénytervezetet tenném szóvá, amelynek szerzője ismeretlen, mindemellett csorbítja a kisebbségi oktatásban eddig megszerzett jogokat. Kiemelném a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem helyzetét is, ahol a mai napig sem ültették gyakorlatba a jelenleg hatályos törvény előírásait. Bírálatként rónám fel ugyanakkor az egészségügyi kártyák bevezetésének folyamatát, amely akadályokat gördített az orvosok és betegek útjába, a kártya bevezetése teljesen lebénította az egészségügyi rendszer működését” – összegezte Márton Árpád azokat a hiányosságokat, amelyeket az ellenzéki bizalmatlansági indítvány tartalmában kifogásolt az RMDSZ.
A háromszéki képviselő felszólalásában arra is kitért: nem hunyhatunk szemet afölött sem, hogy egyes parlamenti választókerületekben a törvény módosítása miatt nem írható ki időközi választás. „Tegyük hozzá: ezt a törvénymódosítást a bizalmatlansági indítvány szerzői megszavazták” – fogalmazott Márton Árpád, aki beszédében továbbá az adóügyi ellenőrzés hiányosságait, valamint az Országos Vidékfejlesztési Program nehézkés működését is bírálatként említette.
„Elfogadhatatlan az arrogancia, amellyel a prefektusok az önkormányzatokhoz viszonyulnak. Több esetben sem vették figyelembe, nem tartották be a kisebbségek törvényben rögzített jogait” – hangsúlyozta a Kovászna megyei törvényhozó, majd hozzátette: az RMDSZ értékelés szerint a bizalmatlansági indítvány csak a felsoroltakkal együtt lenne teljes, és élvezné a Szövetség parlamenti frakcióinak maradéktalan támogatását.
Az RMDSZ képviselőházi és szenátusi frakciójának tagjai saját belátásuk szerint döntöttek arról, hogy tartózkodnak vagy támogatják az indítványt. A titkos szavazást követően elbukott az ellenzéki bizalmatlansági indítvány.
Közlemény
Erdély.ma

Csíkszereda is fogadná a kórházat
Nem a nagyváradi kórházépítés az egyetlen elképzelés az erdélyi egészségügyi ellátás fejlesztésére – tudta meg lapunk. Tavaly nyáron a Székely Szeretetszolgálat neves magyarországi orvosokat, kórház-üzemeltetésben és egészségügyi menedzsmentben jártas szakembereket kért arra, hogy mérjék fel a székelyföldi helyzetet, és tegyenek javaslatot a fejlesztésre.
A vaskos tanulmány fő megállapításai szerint a régióban az alapellátás és a középszintű kórházi ellátás megfelelő, ám egyes részterületeken óriási a lemaradás, vagy nincs is ellátás. Ugyanakkor a nagy székelyföldi orvosképző intézmény, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem végzettjei közül bizonyíthatóan legalább ötezer Magyarországon dolgozik – hiányukat megérzi az erdélyi magyar közösség.
– Székelyföldnek 600 ezer magyar nemzetiségű lakosa van, többségük immár magyar állampolgár is. A tudatos bukaresti politika eredményeképpen ez az ország egyik legelmaradottabb térsége, és eddig a nagy egészségügyi beruházások is elkerülték, elsősorban a high-tech rendszereket figyelembe véve – fejtette ki a Magyar Nemzetnek Lukács Csaba, a Székely Szeretetszolgálat elnöke (egyben lapunk munkatársa – a szerk.).
Romániában gyakorlatilag nem létezik szervezett betegszűrés és egészségmegőrzés, ezért egy CT-vel felszerelt szűrőkamion (amely kardiológiai és pulmonológiai vizsgálatokra is alkalmas), valamint egy vérképelemző egység beállításával emberek ezreinek az életét lehetne megmenteni azzal, ha időben fölfedezik betegségeiket. Ilyen szűrőállomás két éve kezdte meg működését Somogy megyében, és bekerülési ára nem kifizethetetlen: 250 millió forintba kerül.
A másik, fontosabb tennivaló egy, a meglévő struktúrákhoz csatlakozó, a legmodernebb technológiával felszerelt diagnosztikai és egészségügyi központ létrehozása, ahol elvégezhetnék a Székelyföldön nem alkalmazott beavatkozásokat (jelenleg nem tudnak nyújtani onkológiai, onkoradiológiai kezelést, invazív kardiológiai, cerebrovaszkuláris beavatkozást stb., nem beszélve a CT- és MR-diagnosztika elérhetetlenségéről). Ehhez csatlakozna egy betegszállító egység, amely a térség kis falvaiból hozná el a betegeket.
A magyar szakemberek az új központ kialakításának helyét többszöri konzultáció alapján, figyelembe véve a földrajzi viszonyokat, Csíkszeredában jelölték ki, mert a város a régió központjában található, és a létesítmény kiegészíthetné a már meglévő és működő megyei kórház kapacitásait. Kicsivel több, mint nyolcmilliárd forint a modulszerűen felépülő program teljes költsége, de a projekt több lépésben is megvalósítható – miután a rendszer elindul, a román betegbiztosítóval megkötendő szerződések, valamint magán-biztosítópénztárakkal való együttműködés alapján nyereséges is lehet. Az elképzelés kulcseleme, hogy az új központ egy helyi kórházra épülve helyi orvosokkal, egészségügyi szakdolgozókkal működne együtt.
mno.hu
Erdély.ma

Adomány a Studiumtól
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar oktatóinak adományozott didaktikai segédeszközöket a Studium-Prospero Alapítvány.
Videoprojektorok, vetítők és laptopok találtak gazdára a Studium Alapítvány székházában csütörtök este, ahol mindazok a magyar oktatók, akik igénylést adtak le, pozitív elbírálásban részesültek és átvehették az eszközöket. Az egybegyűlteket Vass Levente, az alapítvány alelnöke köszöntötte, aki elmondta, valamennyi egyetemi tanár kérésének eleget tettek, a rendelkezésükre álló pénzösszeget pedig méltányosan osztották el. Tizenkilenc tanszék részesült a támogatásban a Bethlen Gábor Alap és a magyar kormány jóvoltából, hogy a magyar orvostan- és gyógyszerész hallgatók hasznára fordíthassák – mondta az alelnök. Az eszközökre az átvételekor a tanárok öt évre szóló szerződést írtak alá, amit, ha igény lesz rá, meghosszabbíthatnak.
Az átadáson jelen volt Brendus Réka is, a Studium-Prospero Alapítvány állandó támogatója, a miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkárságának vezetője, aki arról beszélt, hogy hiánypótló cselekedetre vállalkozott az alapítvány, arra, amit tulajdonképpen az egyetemnek kellene megtennie.
A továbbiakban a didaktikai eszközök mellett kutatásra is lehet pályázni, van lehetőség más, alternatív eszközök, például programok, szoftverek támogatására is – ismertette a jövő terveit és lehetőségeit Vass Levente.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Elballagtak a MOGYE magyar hallgatói
Megtelt a marosvásárhelyi Vártemplom, a templom melletti kert annak a 318 magyar diáknak a családtagjaival, hozzátartozóival, akik részt vettek a péntek esti ballagási ünnepségen.
Már jóval a meghirdetett esti 7 órai kezdet előtt gyülekeztek az ország különböző részeiből érkezők a Vártemplom bejárata előtt, a várfalon kívül, bent a templomkertben, a kihelyezett óriásképernyő előtti ülőhelyek megteltek, akinek nem jutott szék, az a fűben, a fák árnyékába telepedett le, mások a várfalon, vagy az alatt sétálgattak, álldogáltak, figyelték, hogy mi történik bent a templomban. A közvetlen bejáratnál mozdulni is alig lehetett már, a talárba öltözött végzős diákok is kint várakoztak, hogy a felcsendülő Gaudeamus dallamaira bevonuljanak a templomba és elfoglalják a számukra kijelölt helyeket. A ceremóniát négy kamera vette, interneten lehetett követni élőben, a közvetítés felvétele és a fotók valamennyi résztvevő számára elérhetőek lesznek.
A szószékről Jakabos Barnabás római katolikus-, Papp Noémi evangélikus-, Nagy László unitárius lelkész, valamint Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdetett igét és mondott áldást. Hosszú út végén vannak a diákok, a tanárok, a szülők, félelem és bánat is van az öröm mellett, de nem hiányzik a hála sem – hangzott el az ünnepségen. Hála az emberségben való gyarapodásért, az anyagi erőfeszítésért a szülők részéről, hála az egyetemnek és a barátoknak is. „Hisszük, hogy lesz orvos és gyógyszerész, akiknek anyanyelvünkön mondhatjuk el, hogy hol fáj” – fogalmazott Nagy László, aki annak a reményének is hangot adott, hogy a végzettek nem adminisztrátorok lesznek, hanem orvosok, akik lehajolnak a beteghez, igaz szeretettel és jósággal, örömmel végzik a hivatásukat.
Sipos Emese az egyetem nevében búcsúzott a 318 diáktól, rámutatva arra, hogy anyanyelven tanulva olyan szilárd alapot kaptak, amelyet tovább tudnak fejleszteni, az újat mindig befogadni. Kató Béla püspök világi köszöntőjében arról beszélt, hogy a teremtett világnak is van természete, nem bújhatunk ki a bőrünkből, nem zárhatjuk be az ajtót, ha a halál kopog. De lehet fellebbezni, lehet cselekedni. Németh Lászlóval szólva a megváltoztatható és a megváltoztathatatlan kettősségéről beszélt, arról, hogy a lehet és nem lehet között pontos vonalat nem lehet húzni. Ha eljutnak a lehetőségeik határához, még adott az újrakezdés lehetősége – intézte szavait a végzősökhöz a püspök, aki egy fontos bejelentést is tett a vártemplomban: átalakítják orvosi szakkollégiummá a református egyház Bod Péter Diakóniai Tanulmányi Központját, amely közel száz személy befogadására lesz képes.
Az erdélyi magyar orvosképzés nem csak él, de gyarapodik is – fogalmazott Brendus Réka, a miniszterelnökségi hivatal nemzetpolitikai államtitkárságának vezetője, aki tavaly is jelen volt a ballagáson, ahogy két hete a MOGYE 70. évfordulójára szervezett ünnepségen is. Gratulált a végzősöknek, és azzal biztatta a jelenlevőket, hogy ahogy 1945-ben a háború után megtalálták a kiutat az egyetem elindítására, most is sikerülni fog megoldást találni a felmerülő nehézségekre. Az egyetem magyar tagozatán, az általános orvosi-, fogorvosi-, gyógyszerészeti karon, az általános orvosi- és szülésznő képzésen tanult legjobb öt végzősének Szilágyi Tibor adta át a Csőgör Lajos-díjat, Vass Levente a Studium-Prospero Alapítvány Miskolczy Dezső emlékplakettet és díjat post mortem Kovács Dezsőnek adományozta, az egyetem néhai oktatójának, a széjsebészeti klinika egykori vezetőjének.
A végzős diákok is elköszöntek az egyetemtől és tanáraiktól, diáktársaiktól, illetve az ötödévesek nevében is elbúcsúztatták a végzősöket. A ballagási ünnepség a Himnusz és a Székely himnusz közös éneklésével ért véget.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Bizalmatlanság pedig van
Tudhattuk előre, hogy nem bukik meg a Ponta-kormány a parlamentben, megvan a többsége kényelmesen, ellenzéke nem egységes, és hát a Dâmboviţa partján az sem kirívó, ha másképp cselekednek, mint ahogy beszélnek. Friss példa rá a kormányfő mentelmi jogának megvonásáról elhangzott nyilatkozatok és leadott voksok összevetése. Lényegében ez volt az egyetlen reménysugár: hogy lesznek, akik a titkos szavazáson nem a központi utasítást követik, és mégiscsak győz, ha nem is az etika, de legalább a józan ész. Mert az, hogy Ponta a helyén maradhat, csak neki jó, mindenki másnak, saját pártjának is rossz ebben az elátkozott országban.
Mégis megnyert egy újabb csatát az a politikus, akit azóta már kétszer bebörtönzött elődje, Adrian Năstase kis Titulescunak nevezett, de aki mindeddig csak ügyeskedésben jeleskedett: noha már mandátuma kezdetén le kellett volna mondania, túlélte azt is, hogy rábizonyították a plágiumot, és utána több krízishelyzetet, miközben útitársai – tapasztalt vén rókák és ifjú titánok – sorra hullottak ki mellőle. Hogy milyen ára volt mindennek, azt sajnos mi is érezzük. Jóformán semmi sem működik rendesen, még nincs három éve, hogy átvették a hatalmat, és már a negyedik kormányt számoljuk, bár ez is csak átlag, csütörtökön az ötödik közlekedési miniszter mondott le, és az oktatás, egészségügy, igazságügy élén is sűrűn cserélődnek. És senki sem családi okokból távozott: korrupcióért, hozzá nem értés, útszéli megnyilvánulások miatt menesztették őket. Ehhez a csapathoz kell ragaszkodni?
Ponta abba kapaszkodik, hogy 2012-ben őt választották meg, de hol van már az akkori koalíció? A liberális párt már több mint egy éve kilépett, fő szövetségesből fő ellenfél lett, de a maradék is annyit változott, hogy számon sem tudjuk tartani a kormánytagok nevét. Még vezetőjük sem bízik saját embereiben: nem engedte őket szavazni, nehogy összetévesszék a fehér golyót a feketével. Pár napja tudjuk, hogy az igazságszolgáltatásban sem bízik...
Mi, polgárok elsősorban a kormányban, egyáltalán: a román politikai osztályban, de az államban sem bízunk már. Sajnos abban sem, hogy az ellenzék változást hoz. Valóban jó lenne Victor Pontát leváltani, és bár a külföldön élők szavazati jogának rendezése kétségtelenül fontos, az itthon küszködők számára sokkal nagyobb és égetőbb gond a kormány inkompetenciája. Aki ilyen módon irányít egy országot, azt akkor sem kell megtartani, ha diplomáját nem lopta, és még egy közlekedési kihágást sem lehet rábizonyítani. Érvnek épp elég, hogy alkalmatlan a tisztségre.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bűn a kétnyelvű tábla is (Gidófalva)
Eltüntették a Casa comunală – Községháza feliratot a gidófalvi polgármesteri hivatal homlokzatáról, és a felületet fehérre meszelték tegnap reggel. Berde József polgármester intézkedett, mert előző nap kézhez kapta a Brassói Táblabíróság végzését, miszerint a Községháza felirat eltüntetéséig minden napi késedelemért saját zsebéből kell kifizetnie az országos minimálbér 20 százalékát kitevő bírságot. A kétnyelvű feliratot azután helyezték el, hogy a prefektus pert indított a korábbi, csupán magyar felirat ellen.
A Kovászna Megyei Törvényszék 2013. november 21-én alapfokon helyt adott a keresetnek. A polgármester fellebbezett, de nem várta meg a végleges ítéletet, 2014 februárjában eltakarta a feliratot. Mint akkor nyilatkozta, a prefektus nyomására és az Országos Diszkriminációellenes Tanács felszólítására cselekedett így. Berde József hamarosan kétnyelvű feliratot helyeztetett az oromzatra. Ez már ott állt, amikor a Brassói Táblabíróság 2014. március 28-án meghozta végleges döntését. A prefektus – ekkor már Marius Popica – június 10-én felszólította a polgármestert a Községháza felirat eltávolítására. Mivel a szöveg kétnyelvű volt, a polgármester nem tett eleget a felszólításnak. A prefektus – most már Sebastian Cucu – pert indított ellene végleges ítélet be nem tartásáért, és kérte, Berdét sújtsák az országos minimálbér 20 százalékával minden nap késlekedésért. A törvényszék 2015. január 20-án helyt adott keresetének, a polgármester fellebbezett, de a táblabíróság ismét helybenhagyta az alapfokú ítéletet. A végzés május 14-én született meg, a polgármester június 11-én kapta kézhez. Rögtön Cucu prefektushoz sietett, egy órán át magyarázta, hogy most két nyelven írták ki a községházát, de a törvényesség megyei őre hajthatatlannak bizonyult. Berde József tegnap eltávolíttatta mind a magyar, mind a román megnevezést, s üzent a prefektusnak, egy órát késett, azért megbírságolhatja. A polgármester kikelt a prefektusok ellen: mind fika az egész, utasítást hajtanak végre.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tatarozzák a berecki templomot
Magyarországi kormánytámogatással, pályázati pénzből kezdődött el a berecki kétszázöt éves Szent Miklós római katolikus templom külső és belső tatarozása – tudtuk meg Dimény Zoltán polgármestertől. Legutóbb 1993-ban újították fel Máthé Ferenc plébános kezdeményezésére, azóta nem került sor nagyobb méretű javításra. A műemlék templom felújítására hatmillió forintot kapott az egyházközség, a különbözetet a helyi tanács saját költségvetéséből teremti elő. Előző évben a helyi büdzséből a teljes tetőzetet újították fel. (iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hírsaláta
FELÉLEDT A VATRA. A magyarellenességéről elhíresült, de az utóbbi években egyre elhalkuló három román civil szervezet – a Vatra Românească, az Avram Iancu Hazafias Kulturális Egyesület és az Astra Egyesület – arra figyelmeztet, hogy amennyiben „az előválasztási lázban égő magyar pártok” nem hagynak alább Marosvásárhelyen a kétnyelvű utcanévtáblák erőltetésével, és utcára vonulnak a törvényességhez ragaszkodó Valentin Bretfelean ellen, a románság is tiltakozó akciókba kezd.
A marosvásárhelyi helyi rendőrség vezetőjét a szélsőségesen magyarellenes sajtó román nemzeti hősként állítja be, miután a rendőrfőnök elrendelte a civilek által kifüggesztett kétnyelvű utcanévtáblák leszereltetését, 30 és 50 ezer lej közötti pénzbírsággal fenyegetve. A három román civil szervezet amiatt helyezte kilátásba az ellentüntetést, mert az Erdélyi Magyar Néppárt nem mondott le az emberi jogok és a szólásszabadság korlátozása ellen, valamint a magyarellenes megnyilvánulásairól elhíresült Valentin Bretfelean leváltása érdekében szervezendő tüntetésről, csak éppen megrekedtek a szervezéssel és keresik a legmegfelelőbb megoldást. (Krónika)
ESÉLYEGYENLŐSÉG A PARALIMPIKONOKNAK. A képviselőház elfogadta az RMDSZ paralimpikonokra vonatkozó törvénytervezetét, amelyet Tánczos Barna szenátor és Korodi Attila képviselő nyújtott be. „Ez idáig a testnevelést és a sporttevékenységeket szabályozó törvényben a paralimpikonok egyáltalán nem szerepeltek. Tehát valójában egy esélyegyenlőségi gondot sikerült orvosolnunk, hiszen a módosítások révén a fogyatékkal élő sportolók a jövőben ugyanolyan lehetőségekkel élhetnek, mint a többi sportoló” – magyarázta Korodi Attila. A jogszabály értelmében Romániában sportbázisokat létesíthetnek a fogyatékkal élő sportolók számára is, és ugyanolyan joguk lesz ezen létesítmények használatára, mint a többi sportolónak. A törvény azt is szabályozza, hogy a paralimpikonok ugyanolyan pénzügyi juttatásokban részesüljenek, mint az olimpikonok. (RMDSZ-tájékoztató) A BÖRTÖN MEGIHLETTE. Második díjat nyert versével Monica Iacob Ridzi egykori ifjúsági és sportügyi miniszter, akit korrupció miatt ítéltek öt év letöltendőre, börtönéveit Jilaván tengeti. A megmérettetés egyébként, amelyen díjazták alkotását, a Büntetés-végrehajtási Intézetek Országos Igazgatósága által immár hetedik alkalommal szervezett országos börtönköltészeti verseny volt, és kiderült, igen sok poéta található a rácsok mögött: a versenyen 32 börtön 275 fogvatartottja vett részt összesen 474 alkotással. A zsűri 26 verset díjazott, a nyertesek oklevelet és könyveket kaptak. (Főtér)
LAGZIK IDEJE. A házasságkötések száma áprilisban országszerte több mint 3600-zal emelkedett márciushoz képest, de nőtt a boldogító igenek száma tavaly áprilishoz képest is. Márciushoz viszonyítva kevesebb válást mondtak ki bírósági határozattal, de többet, mint tavaly áprilisban. A természetes szaporulat továbbra is negatív, áprilisban 8055-tel több személy halt meg, mint ahány született, akárcsak márciusban, amikor ez a különbség 10 717 személy volt. Áprilisban 136 egy év alatti gyerek halt meg, öttel több, mint márciusban. (Mediafax)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megpecsételni egy csillagot (Iancu Laura levelei)
Drága Erzsike néni!
Késve bár, de annál nagyobb lelkesedéssel írok. Zavaros idők járnak felém, kikerülni pedig nem lehet az életet. Legalábbis élve nem. Leállt az ár, és tehetetlen a felszabadított csend. Amikor alkotott békét érez az ember, csak a szépet látja, és félti a jelent.
Ilyenkor megpecsételnék örökléttel valakit, egy fát, egy csillagot, de Istent is, csak tehessem, és bűn ne legyen. De magányosságban zsugorodik a lét, és apró vagyok a nagy dolgokhoz. Hetek óta magam számolom óráim. Volt, hogy a nap hosszát a fáradt est ütötte el egy harangszó elhangzott erejéig, és nem éreztem az idő nyomait.
Most, hogy látom a pillanatok színét, íze szavaimnak formálója, mintha más volna a világ. Ilyenkor, mikor nem hajt a kötelesség, a rendszer, lelassul maga az ember is, a végrehajtó. Szaporátlan a valóság, ahogy nálunk hívják a szüsziphoszi hiábavalóságot. Levelem hasonlónak érzem annak a felolvasónak kusza gondolataihoz, akit reggelente meghallgatok a rádióban. Irreális, de jelen lévő valóságáról beszél.
Tény azonban, hogy én is formátlan alakokat látok, kibogozhatatlanná változik a valóság, elevenülnek a tárgyak, álmomban embert teremtek, és folyvást alkotok, mint aki elégedetlen a lét gazdagságával, és ha nem is újat, de sajátot akar a világból kiművelni. Furcsa ez az „ember” minőség. Hol úr, hol por szerepe. Azonban, hogy kozmosz legyen a káoszból, ha szám is, de kell az egyes ember. Talán ennyi mégsem elég egy emberlét keletkezésének indoklására. Azért érdekes a kérdés, mert alig van, aki érti létének értelmét. Mástól pedig nem fogadja el. A más éppen ezen ellenállással visszaélve sajátítja ki a földi javak vásárlójává a kóborló egyént.
adósa marad a történelem ennek az „esetnek”, a moldvai magyarságnak, és tény, hogy egy nemzet, egy kultúra és egy múlt megsemmisítésének vagyunk szemtanúi
Nem tudom, a vallás miért nem árusítja magát az embereknek? Mit ér, ha önmagában elvan? Gondolkodtam azon is, hogyha a világ megtérne a bűn előtti állapotába, hogyan volna tovább? Lehet, hogy nagyon kell a világnak a rossz, hogy fennálljon? A bűnös ember feltételezi Istent. Kár, hogy ez a kötelék éppen egy kárhozati/üdvösségi esély és lehetőség. A rossz kívülről vagy belülről uraskodik cselekedeteinken? Ha minden megvan az ellenálláshoz (pl. a megváltás), miért fojtogat mégis a bűntudat, hogy már oly szent rabjai vagyunk a rossz félelmének, hogy nem is tudjuk, mi bűn, és mi nem az! Az igazság fogalmát tanulmányozva szárnyaltam ily bátor gondolatok egére. Így aztán megértettem, miért vétkezhet az ember gondolattal, szóval, cselekedettel. Maradt a szabad döntés Isten mellett. Be is nyitottam a gyóntatószékbe, és súgtam: valami nincs rendben. Mióta intenzíven űzöm az Isten-kérdést, rangsor-, viszonyeltolódást észlelek szabályok, személyek között. Hallgatóm felszabadult nevetését vittem magammal, és terhét vettem vállamra. Talán legközelebb a vámnál magam is hagyok a lét súlyából szeleteket.
Kezdetben megérezték a boldogság érzetét, aztán a nevén nevezték, azután a kiváltó okait keresték, végül gyártani és árusítani fogták, és ma már elérhetetlen utópia, a világ összes pénze, sikere, egészsége nem adja vissza a nekünk járó természetes biztonságot, az Isten-hitet, mely nélkül értelmetlen az élet. Bár eloson mellettünk ma is a kolduló szeretet, árnytermékét megvásároljuk, de a megváltozott világ sehogy sem tudja elárult öccsét, a szeretetet felismerni. A szeretet megtalálása és a benne való élés volna a célja az egyes embernek. Talán az életet nem évszámos létnek neveznénk, és egészen másképpen élnénk.
Egyetemessé tágult kérdésekről elmélkedtem. A nyitás nyújt felszabadulást a jelen nyomorából. De mégsem tudok nem megemlékezni a moldvai magyarokról. Hogyan is lehetne hallgatni, amikor húz vissza a szárnyalásból – mely szárnyakat ő adta rám – szenvedése. Az összefogás utolsókat leheli. A politika büntet és fojtogat, a tudomány összetéveszti nemzetünk kultúránkkal, anyanyelvünk a tradíciónkkal! Nem akarják észrevenni, hogy nem természetes asszimilációról van szó, hanem erőszakos elrománosításról, és enyhe, tehetetlen ellenállásról! Egy hatalmi árucsere és egy laza, színdarabos harc. Egy ország és annak egy ENSZ-jogok Messiásával álmodozó kisebbsége áll szemben egymással… Végső soron, könyveljék majd bárminek is tettük, adósa marad a történelem ennek az „esetnek”, a moldvai magyarságnak, és tény, hogy egy nemzet, egy kultúra és egy múlt megsemmisítésének vagyunk szemtanúi. Milyen szemtanúi, és aki nem lát, az miért hallgat? Nem hallott a jerikói vak esetéről?
Erzsike néni! Elköszönök. Az est beköszönt már, és hevülnek az indulatok. Jó társ a józanság, becsülni kell. És méltón kell fogadni az éjt is, hogy új embert ébresszen hajnalra bennünk. Olyat, aki a szeretetre odafigyel, aki vidámon él másokért. A mielőbbi viszontlátás reményében kívánok jó egészséget, erőt és kitartást hivatásában.
Szeretettel: Iancu Laura
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy mérsékelt kuruc vallomásai (Toró T. Tibor-könyvbemutató)
Rendhagyó könyvbemutató helyszíne volt szerda este a sepsiszentgyörgyi Míves Ház. Toró T. Tibor „Két pogány közt egy hazáért” című kötete közel kétórás, az elmúlt negyedszázadot boncolgató aktuálpolitikai elemzéssel párosulva tárult az érdeklődők elé Farcádi Botond, Farkas Réka és természetesen a szerző kérdezz-felelek beszélgetése nyomán. Az elhangzottak rövidített, szerkesztett változatát az alábbiakban közöljük.
Sánta Imre bikfalvi református lelkész köszöntője indította az estét, Farcádi Botond vitaindítóként is értelmezhető rövid elemzése pedig kitért az önmagukat „kurucként” azonosító egykori reformtömörüléses politikusok állandó harcára, a 25 évvel ezelőtt megfogalmazott igények máig tartó aktualitására, megoldatlanságára, a következetes, értékalapú politizálás dacára a kuruc szekértábort ért kudarcok sorozatára.
Ugyanazt mondjuk huszonöt éve
Farkas Réka: Melyik volt az a momentum, amikor érzékeltétek, hogy az RMDSZ politizálása félrecsúszott, eltért attól a csapástól, amelyet 1989 decemberében, illetve 1990 januárjában elképzeltek? Toró T. Tibor: Farcádi Botond megállapításából kiindulva, úgy gondolom, e kurucos szabadságharcnak akkor lenne vége, ha valamilyen módon mi, erdélyi magyarok szabadon tudnánk dönteni saját dolgainkról. Magyarország Mátyás királyig európai nagyhatalom volt, más nemzeteknek kellett rá figyelniük. Később mindig valamelyik nagyhatalom árnyékában kellett a magyar jogokat érvényesíteni. Erdélyben száz éve a román főhatalom az, amellyel szemben az érdekérvényesítés, a helyes út keresése zajlik. Ezek a törekvések a román nemzetállami körülmények között igen nehezen vihetőek sikerre. Farkas Réka kérdésére válaszolva: mi a kezdetektől kurucok voltunk – én magam mérsékeltként határoznám meg –, és a csapat, melynek tagja voltam, most is ugyanazt mondja, mint 25 éve. Az, hogy következetességünket más is észreveszi, csak visszaigazolása tetteinknek. Az elcsúszást én az RMDSZ 1993-as nagyváradi kongresszusán éreztem először. Akkor már körvonalazódtak a szekértáborok, amelyek között hosszas egyeztetés zajlott. Mi elképzeltünk egy önrendelkezési programot háromszintű autonómiával, emellett egy konstrukciót, amely szerint az RMDSZ az önkormányzati modellt követi. Sokan gondoltuk úgy, hogy az RMDSZ nem szervezet, nem párt, hanem a politikumtól a civil társadalmon keresztül az egyházakig mindent összefogó valami. Mi, akiket később radikálisnak, kurucnak, illetve más hasonlóknak bélyegeztek ezért, soha nem beszéltünk tagságról, hanem közösségről, ezt akartuk összetartani. Már ekkor kialakult az úgynevezett „labanc” tábor, bár egyértelműen csak 1995-ben kezdett megfogalmazódni irányvonaluk, amikor egy szűk csoport eldöntötte, hogy a követendő politika lényege a kormányzati részvétel, azaz be kell épülni a főhatalomba. Mi már akkor éreztük, hogy akik ellenezték az autonómiaprogramot és az önkormányzati modellt, pártban gondolkodtak. Ők azok, akik a következő 15–20 évben meghatározták az RMDSZ irányát, és annak a rendszernek az élére kerültek, amelyet mi találtunk ki, de hiányzott a konstrukcióból egy olyan összetevő, amely a szabályokat betartatta volna. Emiatt a kihágások később el is fajultak, és „szét is verték” az intézményrendszert. A nagy megvilágosodás számomra több mint tíz év után jött, amikor utolsóként adtam fel a közös képviseletet a Reform Tömörülés tagjai közül.
Farkas Réka: A kilencvenes években elég erős volt ez a kuruc tábor, 1993-ban választották meg Markó Bélát elnöknek, akit akkor még elfogadott mindkét oldal. Melyik volt az a pillanat, amikor erősebb lett a Bukarest központú politizálásban hívők tábora?
Toró T. Tibor: Fokozatosan csúszott ki a kezünkből a gyeplő. Elsőként, amikor 1994-ben arról szavaztunk, hogy az Európa Tanács parlamenti közgyűlésében ki legyen a magyarság képviselője: Borbély Imre vagy Frunda György. A versenyt hajszálnyi előnnyel nyerte meg Frunda. Ez sarkalatos pont volt, félresiklott az egyik fontos eszköz, a külpolitika. Ezt követte a kormányzati szerepvállalás, amely néhány év múlva már mint követendő stratégia jelent meg, és ezt már nem voltunk képesek megakadályozni. Hozzátartozik, hogy akkor ennek a veszélyeit még nem éreztük át. Ráadásként az RMDSZ politikájának alakítása ekkor már fokozatosan átcsúszott a végrehajtó struktúrák kezébe. A kuruc oldal erejének kicsúcsosodása talán 1999-ben volt, Kincses Előd elnökjelöltségére gondolok, amikor a csíkszeredai kongresszuson negyven százalék feletti eredményt sikerült elérnünk, de ezt követően már csak a hanyatlás következett. Törést jelentett, hogy az addig legalább látszólag konszenzusorientált döntéshozatal végleg eltorzult, és azzal találtuk szemben magunkat, hogy gyakorlatilag kész tények elé állítanak. Addig a Reform Tömörülésnek sikerült napirenden tartani az autonómia kérdését, a csíkszeredai kongresszust követően az egész folyamat elindult a lejtőn. Most megállapítható, hogy talán akkor bölcsebbeknek, felkészültebbeknek kellett volna lennünk, akkor kellett volna szétszakítani az egészet, és talán ma ott tartanánk, hogy összefogásról beszélhetnénk, és nem hidegháborúról.
Elúszott történelmi lehetőség
Farkas Réka: A könyvben nagyon sokszor megjelenik, és szintén az 1996-tól kezdődő időszakra datálható, hogy az RMDSZ felépítése is átalakul, az általatok elképzelt önkormányzati modell helyett a pártosodás irányába kanyarodik. Ezt a folyamatot mennyire érzékeltétek menet közben?
Toró T. Tibor: A folyamat elsősorban szabályzatok módosításában öltött testet, a közösség pedig csak annyit láthatott, hogy valamilyen előírások felett vitatkozunk. Mi nagyon is éreztük, mire megy ki a játék. A 2003-as, Szatmárnémetiben tartott kongresszus volt a zárómomentum, az események után meg is alapítottuk a Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot. Akkor sem abban gondolkodtam, hogy a pártosodó RMDSZ-szel szemben egy másik pártot kellene létrehozni, hanem egy másik ernyőszervezetet, ez lett volna az EMNT. Egyfajta parlamentet szerettünk volna. Most már tudjuk, utópia, naiv gondolat volt, hiszen párt ellen csak párttal lehet harcolni.
Farkas Réka: Sokan vitatják a 2003-as döntést, a Reform Tömörülés kiválását, felvetik, hogy jobb lett volna megpróbálni belülről változást elérni.
Toró T. Tibor: A Reform Tömörülésnek ott volt vége, és felemelt fejjel tettünk pontot a tízéves történetre. Ha maradunk, karikatúrává válunk. Nem maradt levegő, mozgástér számunkra, nagyon erősek voltak a szervezeten belüli centrifugális erők. Ezért úgy gondolom, az volt a legracionálisabb, legjobb döntésünk, hogy a Reform Tömörülést felszámoltuk. Később azonban már nem volt jó döntés, hogy az így teremtődött potenciált, csapatot – edzett harcosokról beszélünk – nem tudtuk kihasználni, egyben tartani. Én még lehúztam négy évet a Reform Tömörülés halála után az RMDSZ-ben, és ez egyáltalán nem volt sikertörténet. Most azt állítom, hogy a Reform Tömörülés felszámolásával az egész szekértábort ki kellett volna vinni az RMDSZ-ből. Nem került viszont olyan ember, aki ezt megtette volna.
Farcádi Botond: Élénken él az emlékezetemben 2007, Tőkés László, Orbán Viktor Sepsiszentgyörgyön. Újra lendületet kapott a kuruc politizálás ekkor, mindenki felsorakozott egy cél mögé, a kampány sikeres volt, és egy nagy győzelmet hozott. Miként vélekedsz erről?
Toró T. Tibor: Azt gondolom, 2007-ben a bizalmat, politikai tőkét tulajdonképpen Tőkés László kapta, annak ellenére, hogy mögötte egy nagyjából azonos elveket valló csapat állt. Ezt a csapatot kellett volna egyben tartani. Hogy ez nem valósult meg, elsősorban az MPP-t létrehozó Szász Jenő történelmi bűne. Mi az MPP-ben képzeltük el azt a széles platformot, amelybe belefért volna az a hatos koalíció, amely Tőkés Lászlót az Európai Parlamentbe segítette. Egy évre rá létre is jött a párt, ráadásul jelentős választási győzelmet aratott 2008-ban. Erre lehetett volna építeni. A szép eredmény után viszont szétesett, és noha a felelősség az összes résztvevőt terheli, leginkább azokat, akik az MPP vezérkarában voltak, elsősorban az elnököt. Ekkor úszott el a történelmi lehetőség. A vita arról szólt 2008-ban, hogy ez most akkor a tagok pártja, avagy a kurucoké? Számomra egyértelmű volt, hogy nem azé a pár ezer emberé volt a párt, akik létrehozták, hanem az egész táboré, amely mögéje állt. Itt nyilvánvalóan Tőkés László volt az a személyiség, aki leginkább integrálni tudta ezeket az értékeket és az embereket. A történet ott bukott el, hogy Szász Jenő nem rendelkezett ugyanezekkel a tulajdonságokkal, mégis ő lépett fel vezérként. El kell itt mondanom, hogy a sorozatos hibák ellenére most is úgy véljük, van egy küldetésünk, és tovább kell mennünk. Az RMDSZ-en belül sem akkor, sem most reformot végrehajtani nem lehet. Lásd az újratervezés projektjüket.
Sánta Imre: Valóban 2007-ben a hat szervezet összefogása révén Tőkés László bejutott egy csonka mandátumra az Európai Parlamentbe, viszont 2009-ben már az RMDSZ-listán indulva érte el ugyanezt. Mennyiben járult ez hozzá a törésvonalak elmélyüléséhez?
Toró T. Tibor: Természetesen hozzájárult. Akkor a legjobb döntésnek tűnt, amelyet Tőkés Lászlóval, Szilágyi Zsolttal és igen, Orbán Viktorral, a nemzet miniszterelnökével közösen hoztunk meg. Azóta több rendben elismertem, hogy a felelősség engem is terhel ebben a kérdésben. A súlyát akkor éreztem át, amikor az Erdélyi Magyar Néppárt elnökeként kellett szembesülnöm következményeivel. Kijelenthetem, hogy amennyiben újból meg kellene tennem, más utat választanék, most úgy látom, túl nagy volt az áldozat. Az EP-képviselet, a szócsői minőség nem ért meg annyit, előfordulhat, hogy a belpolitikában való megerősödés több haszonnal járt volna.
Túl sok a három párt
Farcádi Botond: A jelenlegi állapot kísértetiesen hasonlít a 2009-eshez, folytatódik az amúgy is megosztott kuruc tábor további szétszabdalása. Jövőben az MPP várhatóan az RMDSZ-szel szövetkezik, az EMNP az MPP 2009-es helyzetében találja magát?
Toró T. Tibor: Vannak hasonlóságok a két helyzet között, de azért eltérnek egymástól. Szerintem letisztul, nyilvánvalóvá válik, hogy csak kuruc a kuruccal, labanc a labanccal képlet lehetséges. Úgy vélem, az MPP derékhada, akik valójában kurucok, belátják ezt. Nem mondhatom, hogy az MPP mint párt látja be, mert jelenleg néhány ember uralja, akik megtalálták a menekülési útvonalat. Hogy hányan követik majd őket, az kiderül. Döntésükben meghatározó lehet a 2009-es tanulság, az akkori áldozat nem hozta meg a kívánt eredményt. Úgy gondolom, a Székely Nemzeti Tanáccsal való viszonyunk alakulása jó példa a letisztulásra. Itt ki kell ugyanakkor mondani, hogy az erdélyi magyar közösség nem bír meg három politikai szereplőt, tisztázni kell, ki kuruc, ki labanc. Mindkettő legitim, szavazatokat kapott. A közösség pedig választ.
Farkas Réka: Látsz reális esélyt az elkövetkező egy évben a kuruc oldal egy táborba verődésére? Jelenleg ugyanis van két kis párt, amelyek a túlélésért vergődnek, az ellentétek éleződnek, semmi jele a rendeződésnek.
Toró T. Tibor: Látok reményt, hogy a letisztulás felé haladjunk. Erről szól az eljövendő év az EMNP számára. Új paradigmát, új hívószavakat kell találni. A nagy hívószavak – némileg elvontak, ez tény – megvannak, ezekből kell levezetni pár konkrétabb üzenetet. Hogy ez sikerült-e, arra egy év múlva tudok válaszolni. A csillagállás nem túl kedvező.
Lejegyezte: Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dákopaták!
Dan Alexe nemrég megjelent könyve, a Dákopátia és egyéb román eltévelyedések (Humanitas Kiadó) sokakat megbotránkoztat majd – nemcsak a dákopatákat, hanem azokat is, akik még mindig magukon viselik a kommunista történetírás okozta mérgezés nyomait. Nagy lármát vált ki, sok kommentárt és véleményt, vitát és Facebook-harcot gerjeszt majd.
De kétségtelen, hogy ez a zűrzavar egészséges. A múltban a nacionalista kommunizmus által bátorított román protokronista betegség (szerk. megj.: mítosz, mely román eredetűnek tart egyetemes alkotásokat) több csatornán is visszatér és meglepő könnyedséggel fertőzi meg az elméket. Amit létrehoz, az a nyilvánvaló ostobaság. Az ostobaság ellen pedig, hogy kilábaljon rá jellemző tehetetlenségből, erős orvosságra van szükség. Dan Alexe könyve erős gyógyszer. Ironikus, szarkasztikus, művelt, erős nyelvészeti és történelmi érveken alapuló, néha játékos, újságírói vénával megírt – a racionális olvasó rendkívül kedveli majd, a honi „okkultistákat” pedig halálra idegesíti. Dan Alexe ezzel a könyvével szükséges józanító közszolgálatot hajt végre. ...átvetítik az ókorba
a mai Románia térképét, és kiszámítják, mekkora terület romanizálódott Az alábbi összefoglaló távolról sem adja vissza az olvasónak nyújtott teljes élvezetet. Csak bevezető, azon mentális kisiklások feltárása, melyeken a dákopátia alapul. A következő gondolatokról van szó: A dákopátia eltévelyedés, bolyongás. A dákopaták egy ádámi nemzetet, egy korszakokon, évszázadokon, kultúrákon átívelő román biológiai lényeget vesznek alapigazságként.
A dákopaták szerint egyetlen igazság van – a dákoromán kontinuitás. Posztulátumként mondják ki, hogy a román nép biológiai kapcsolatban áll a dákokkal, figyelmen kívül hagyva azt, ami egy népet meghatároz – a nyelvet, a kultúrát. Ez fasisztoid következtetés.
A dákopata elmélet egy ókori szerzőktől származó, szórványos elemekre alapozva improvizált mesterséges, magányos entitás mitologizálása. A történelemmel, nyelvészettel, antropológiával, néprajzzal és régészettel kapcsolatos mélységes tudatlanságon alapul.
A dákopaták egyike sem szakértője egyetlen olyan területnek sem, amelyről beszél. De a médiában sikerült kiemelkedő és káros pozíciót megszerezniük.
Az ókori szerzők nem csalhatatlan források ezen a téren. A görögök és a rómaiak sohasem foglalkoztak szomszédaik identitásával. Még azt is nehéz feltárnunk, milyen nyelven beszélt Nagy Sándor. Ha nem tudták, hogy milyen nyelven beszélnek a szomszédaik, akkor vajon volt-e fogalmuk arról, milyen nyelven beszélnek a tőlük ezer kilométerre északon élő népek?
A dákopaták egy valószínűtlen mitológiai múltat rekonstruálnak. Átvetítik az ókorba a mai Románia térképét, és kiszámítják, mekkora terület romanizálódott.
Nagyon nehéz felbecsülni az általunk ma Daciának nevezett terület ókori népességét, de nem érhette el a több százezer főt. Ez eleve megsemmisíti a latinizálás ellenérvét – a dákopaták azt állítják, hogy ez a Hérodotosz által emlegetett fenséges és dicsőséges népesség nem latinizálódhatott. Hérodotosznak fogalma sem volt erről. Amikor ő azt állítja, hogy a trákok ugyanolyan sokan voltak, mint az indiaiak, ez egy egyszerű címke volt, egy ókori ős-újságíró elnagyolt címkézése.
A dákopaták egy szerencsétlen hagyományra támaszkodnak. Az alapkövet Densuşianu rakta le, aki vidéki okkultista jegyző volt, és nem rendelkezett nyelvészeti tanulmányokkal. Meglepetten látom, hogy ma nyelvészként komolyan veszik Densuşianut, miközben ő a XIX. századi okkultisták világához tartozik, akik a tarotról meg a piramisokról írogattak.
Ami a román és az albán nyelv rejtett rokonságát illeti: itt egyértelmű különbséget kell tenni a nyelvek közötti – felületes – szókölcsönzések és a tipológiai hasonlóságok között. Vegyük, például, az angol nyelvet. Ha a szókincs alapján ítélnénk, akkor újlatin nyelvről lenne szó, hiszen a szavak többsége a latinból és a franciából származik. Az angol nyelv főleg a normann hódítás után latinosodott el – a normannok franciául beszéltek –, aztán a reneszánszig a francia volt az udvari nyelv. De az angol nyelvtan germán marad.
Van egy dolog, amivel kapcsolatosan a dákopaták mélységesen tévednek. Nem fogják fel, hogy az albán és a román egyidejűleg latinosodott a római hódítás révén. Óriási a román és az albán nyelv közös szókincse. De az albán a szókincset illetően latinosodott, míg szerkezete latinosodás előtti maradt. Bizonyos dolgokban egyezik a román nyelvvel – ami hosszas együttélést mutat. Például a főnév végi határozott névelő – ami megkülönbözteti a románt a többi újlatin nyelvtől – az albán nyelvvel közös. További érv az is, hogy mindkét nyelv mélyrehatóan befolyásolta a balkáni szláv nyelveket. A bolgár és a macedón, az összes többi szláv nyelvvel ellentétben, elvesztette a hajlítást, nincsenek esetek, az esetek a szóvégi határozott névelővel jönnek létre. Ez nem spontán módon alakult ki, hanem a szomszédok hatására.
Dan Alexe ezzel a könyvével szükséges józanító közszolgálatot hajt végre
A kaukázusi kultúrák példája.
A Kaukázusban létezik a világ legnagyobb nyelvi változatossága. Gyakorlatilag mindenki saját nyelvét beszéli – nem ugyanannak a nyelvnek a dialektusait. A kétmillió lakosú és Hollandia méretű – nagyrészt hegyvidéki – Dagesztánban 26 hivatalosan elismert nyelvet beszélnek, ezek mindenike még külön nyelvjárásokkal is rendelkezik. Ennek ellenére a Kaukázus megdöbbentő egyezéseket mutat: mind egyformán öltöznek a Fekete-tengertől a Kaszpi-tengerig, ugyanolyan a népviseletük, ugyanolyanok az ételeik, még akkor is, ha másképp nevezik őket, a legendáik, a háztartási eszközeik. Következésképpen a nyelv egy dolog, a tárgyi, háztartási civilizáció más, ezek nem esnek egybe. Nekünk azt verték a fejünkbe az iskolában, hogy egy nyelv azonos a – vizuális, grafikus, kézműves – kultúrával. Ez nem igaz. Így hát az, hogy a töltött káposzta és a miccs Anatóliától Erdélyig mindenfelé megtalálható, semmivel sem csökkenti a román nyelv értékét vagy a román kultúra egyediségét. Forrás: Contributors.ro: Protocronismul atacat cu baioneta lucidităţii
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átadták a Sütő András-emlékdíjakat
Tegnap délelőtt a nyolcadik osztályosok ballagási ünnepségén a Bolyai és a Művészeti Líceumban átadták a Sütő András-emlékdíjat, amelyet Sass Szilárd, a budapesti XI. kerület önkormányzati képviselője alapított, és azoknak a határon túli magyar, VIII. osztályt végzett tanulóknak ítélik oda, akik az V–VIII. osztályban kimagasló teljesítményt nyújtottak magyar nyelvből és irodalomból.
A Bolyai líceumban az idén 30 diák fejezte be a VIII. osztályt. A díszteremben megtartott búcsúztató ünnepség keretében Farkas Krisztina budapesti önkormányzati képviselő adta az emlékdíjat. Többek között elmondta: "a közös nyelv ereje kötött össze és tartott meg évszázadokon át, mert mindig voltak, akik nemzedékről nemzedékre ápolták, őrizték és továbbvitték a lángot, s mintegy szellemi örökségként hagyták utódaikra a nyelvet". A diákokat arra intette, hogy vigyék tovább ezt az örökséget.
Az emlékdíjat Sass Szilárd alapította, akinek édesanyja a Felvidéken volt magyartanár, és így tisztában volt és van azzal, hogy mit jelent a határon túl, kisebbségi sorsban megőrizni, ápolni az anyanyelvet – tudtuk meg, majd a képviselő asszony hozzáfűzte, külön élmény számára átadni a díjat a Bolyai líceumban, abban a városban, ahol Sütő András több évtizeden át élt és alkotott. A díjat öt településen – Hada, Bene, Marosvásárhely, Kézdiszentlélek és Nádszeg – adják át. Marosvásárhely testvértelepülési kapcsolatban áll Budapest XI. kerületével, így került 2013-ban először a díj Marosvásárhelyre is.
A díjazottakat a marosvásárhelyi önkormányzat, illetve a megyei tanfelügyelőség szaktanfelügyelőjének és az adományozók képviselőjének a tagjaiból álló bizottság osztja ki javaslatok alapján. Az idén a Bolyai líceumban Benedek Bianka Krisztina és Csipán Beáta megosztva vehette át az oklevelet és az ezzel járó pénzjutalmat. Tanárnőjük Soós Katalin.
A marosvásárhelyi Művészeti Líceumban az alapító Sass Szilárd kézbesítette az elismerést, miután ismertette a díj alapításának történetét és odaítélésének módját. Kifejtette, hogy csak VIII. osztályt végzett tanulóé lehet az elismerés, azzal a feltétellel, hogy magyar nyelvű oktatási intézményben, osztályban folytatja tanulmányait. Örömmel újságolta, hogy több önkormányzat is bekapcsolódott, és más települések is lehetőséget teremtenek arra, hogy a határon túliakat ezáltal ösztönözzék az anyanyelv megőrzésére. Beszédét az emlékdíj mottójával zárta. Benedek Elek azt mondta: "Az állam nyelvét meg kell tanulni, és édesanyátok nyelvét nem szabad elfelejteni". A díjat Császár Mónika – Dézsi Eleonóra tanítványa – vette át.
Az emlékdíjat adományozók mindkét iskolát megajándékozták a Pannon Enciklopédia sorozatban megjelent Magyar nyelv és irodalom kötettel. A könyvek az iskola könyvtárába kerültek. Mindkét rendezvényen jelen volt dr. Csegzi Sándor polgármesteri tanácsos, aki alpolgármesterként szorgalmazta a Budapest XI. kerület és Marosvásárhely közötti testvértelepülési kapcsolat ápolását.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Könyv és jegyzőkönyv – könyvheti megnyitóbeszéd
Egy kézzel írt házkutatási jegyzőkönyv került elő nemrég édesanyám költözésének köszönhetően, rajta egy lista azokról a könyvekről, amelyeket elkobozott tőlünk a román belbiztonság két kádere még Marosvásárhelyen, valamikor 1987-ben. Emlékszem, ahogy kissé megilletődve álltak a szüleim négyezer kötetes könyvtára előtt, találomra huzigálták kifele a könyveket az egész falat betöltő könyvespolcról, ami aztán az áttelepülés előtt töredékére zsugorodott, hiszen csak fejenként ötven könyvet hozhattunk magunkkal, és amúgy sem lett volna ildomos magyar könyveket Magyarországra visszahozni Erdélyből.
A könyv akkor már csempészárunak minősült, veszélyes tárgy volt. A hatalom éppen úgy gyűlölte és félte a könyveket, mint a kötelezően regisztráltatott írógépeket, a bezúzott könyvekből vécépapírt csináltak, néha-néha szavak árnyékai tűntek fel az amúgy szintén hiánycikknek számító tekercseken. Úgy tudtuk, a vécépapír felvizezve a parizert alkotó húsmasszába kerül, így válik az ige testté, mondtuk, nevetni próbáltunk, nevettünk.
Sokszor eszembe jut az a pillanat, ahogy ők ketten ott állnak a könyvespolc előtt, és nem tudják eldönteni, hogy mégis mit kobozzanak el. Egyikük fellép a hokedlire is, a legfelső polcon lévő, nehezen elérhető könyvek között is keresgél, lead néhányat a társának, hümmögve forgatják a köteteket, tanácstalanok.
Fájdalmasan szomorú és abszurdan vidám pillanat ez egyszerre, benne van a magát mindenhatónak gondoló hatalom totális arroganciája és teljes kudarca is: bármit elkobozhatnának, csak ahhoz, hogy bármit elkobozhassanak, tudniuk kellene, mi is az a bármi. Keresnek valamit, de nem tudják, hogy mit is keresnek. Csak azt tudják, hogy lennie kell ott valaminek, de hiába van ott a szemük előtt, nem látják, nem veszik észre.
Édesanyám, aki nemcsak tanár, hanem könyvtáros is, azt kérdi tőlük, mit keresnek, hátha segíthet. Megismerem a mondatot, ugyanaz, amit a könyvtárban használ, amivel a tanácstalan kisdiákokat kérdezi, hogy mégis, mit olvasnának. A káderek hárítanak: tudják ők nagyon jól, hogy mit keresnek, hazudják, aztán találomra kihúznak pár könyvet a polcról, közlik, hogy ezeket állambiztonsági okokból elkobozzák, még jegyzőkönyvet is írnak róla, aztán elmennek.
A megtépázott könyvespolcot nézem. Megtanulom életem legfontosabb leckéjét: a hatalom buta, analfabéta, nem tud olvasni, legfeljebb csak úgy tesz, mintha tudna, még ha elolvas valamit, akkor se érti meg, hogy mit olvas, mert igazából csak önmaga érdekli. Mindenben csak saját magát keresi, mindenhol önmaga torz tükörképére vadászik, azt hiszi, mindenhez köze van, pedig valójában önmagán kívül nincsen köze semmihez.
Akkor még előttem van Orwell és Koestler és Szolzsenyicin és Kafka olvasása, a könyvespolcot nézem, és megértem, hogy a polcon a szabadság van, a könyvek gerincei mögött egész világok rejtőznek, olyanok, amiket se megérinteni, se megérteni, se megsemmisíteni nem fog tudni soha a hatalom. Megértem, hogy a világon az írók a legszabadabb emberek, és azt is megértem, hogy utánuk mindjárt az olvasók következnek.
Azóta is ez számomra a szabadság legfontosabb és legelemibb gesztusa, hogy bármit és bármikor választhatok, hogy nemcsak szabadon írhatok, hanem szabadon olvashatok is. Akkor vagyok szabad, ha senki sem szólhat bele abba, amit leírok, és abba se, hogy mit olvasok. Ha szabadon dönthetek, ha a magam számára választhatok, és nem a rám kényszerített hatalom szempontjai szerint kell válogatnom gondolatokat, szavakat, könyveket.
Könyvek között állunk itt, a könyv ünnepén, nem szabad hát elfelejtenünk, hogy a könyvek gerince mögött a szabadság van, hogy a mozdulatban, ahogy bármelyiket kinyithatjuk, a szabadság van, az, hogy bármit és bármikor olvashatunk, a szabadság legkézzelfoghatóbb bizonyítéka. Ha mi nem adjuk, senki tőlünk el nem veheti. Éljünk vele. Olvassunk bátran, olvassunk szabadon!
A könyvhetet megnyitom.
Dragomán György
Elhangzott június 4-én Győrben, az Ünnepi Könyvhét vidéki megnyitóján. A szöveg a József Attila-díjas író honlapján található.
Népújság (Marosvásárhely)

Három díj a Nyugalomnak
Három kategóriában díjazták a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Nyugalom című előadását az Atelier Nemzetközi Színházi Fesztivál díjátadó ünnepségén, Sepsiszentgyörgyön.
A szakmai zsűri Radu Afrim rendezőt a legjobb rendezésért, B. Fülöp Erzsébetet a legjobb női alakításért részesítette elismerésben.
A legjobb előadásnak járó nagydíjat a Tompa Miklós Társulat nevében Keresztes Attila művészeti igazgató vette át.
A Bartis Attila szövegeiből készült előadást bő egy hete telt házzal játszotta a társulat a sepsiszentgyörgyi fesztiválon.
Népújság (Marosvásárhely)

Művész házaspár közös tárlata
Hunyadi László és Hunyadi Mária újra közönség elé áll. Tíz évvel ezelőtt társították alkotásaikat egy különleges szépségű közös kiállításon a marosvásárhelyi Bernády Házban, most ismét egy ilyen rendezvénnyel lepik meg ugyanott a művészetkedvelőket. Szobrászat és textilművészet egyazon térben eleve kivételes látványt ígér, a Magyar Művészeti Akadémia kiváló szobrász tagjának plasztikái és a klasszikus szépségeket újító ötletekkel ötvöző művésznő szőnyegei, textilkompozíciói ezúttal is hatványozott élményt kínálnak a tárlatlátogatóknak. A megnyitó június 18-án 18 órai kezdettel zajlik a művelődési központ földszinti galériájában.
Népújság (Marosvásárhely)

Égi zsold
Baricz Lajos sokadik kötete viseli a fenti címet. 134 limerick – pontosít alcímben a szerző. A marosszentgyörgyi pap költő az utóbbi időben nagyon megkedvelte a kötött formájú ötsorosokat, gyakran tömöríti ilyenekbe gondolatait. A formához ragaszkodik, de eltekint a limericket jellemző hagyományos sajátosságoktól, a nonszensz, abszurd, pajzán jellegtől. Olykor nála is fellép a humor, a játékosság, az irónia és önirónia, kipécézi a gyarlóságokat, de lelki szolgálatával, hitével összhangban ötsorosai többségükben mélyreható üzenettel telített, komoly tartalomhordozók. Hitvallás ez a verseskönyv is, amely illusztrációival egy újabb nevet is behoz a köztudatba: a költő szűkebb pátriájában, az 1892-ben Gyergyóalfaluban született és 1962-ben Nagyszőllősön elhunyt Gál Anna, az M. Loretta néven ismert irgalmas rendi nővér, zárdai elöljáró rajzai, festményei díszítik a tetszetős kiadványt. Az Égi zsold a szerző Menet közben című publicisztikai gyűjteményével együtt május 25-én a plébános marosszentgyörgyi szolgálatának 25. évfordulóján a helyi római katolikus templomban került közönség elé. Néhány költemény megzenésített változatát is előadták a felemelő ünnepség helybeli fellépői.
Népújság (Marosvásárhely)

Kétmilliárddal nőtt idén a magyarországi nemzetiségek költségvetése
„Ennyien még soha nem voltunk”
A megyebeli magyarság május 9-én tartott majálisán jelen volt, mint már annyiszor, Kreszta Traján, a Magyarországi Románok Országos Önkormányzatának volt elnöke, jelenleg a magyarországi románok parlamenti szószólója. Balta János kollégámmal mostani funkciójáról és a Magyarországon élő románok problémáiról kérdeztük. – Mit jelent pontosan a nekünk, de talán még a magyarországi nemzetiségeknek is újszerűen hangzó „parlamenti szószóló”? Milyen feladatokkal, kötelezettségekkel jár?
– Ez egy új formula, amivel a harmadik FIDESZ-kormány az elmúlt évtől lehetőséget biztosított a nemzetiségek számára, hogy megismerjék a parlamenti munkát, az ott folyó történéseket, és lehetőséget arra, hogy a nemzetiségiek egy bizottságot, frakciót hozzanak létre a magyar országgyűlésben. Havi rendszerességgel, olykor kétszer is ülésezik a nemzetiségi bizottság, és általában minden ülésére meghív tárcavezetőket, államtitkárokat, helyettes államtitkárokat, akik beszámolnak a kormány tevékenységéről. Gyakorlatilag a nemzetiségi bizottságnak joga van véleményezni a magyarországi törvényalkotási folyamatokat, sőt, a nemzetiségi kérdéseket a bizottságunk véleményezi. A parlamentben a nemzetiségi szószóló, mint a többi képviselő, szót kérhet, elmondhatja a véleményét. Az első nagyobb eredmény, amit a nemzetiségi szószólók elértek, az az, hogy a 2015. évi költségvetésben 2 milliárd forinttal sikerült emelni a magyarországi nemzetiségek költségvetését. Az egyik ilyen pénzügyi forrás, támogatás arra irányult, hogy az országos nemzetiségi önkormányzatok létre tudták hozni az országos önkormányzaton belül a hivatalukat, ami azt jelenti, hogy hasonlóan tudnak működni – bizonyos értelemben –, mint egy települési önkormányzat: a mindenkori hivatal dolgozói felelnek az ott folyó munkáért és megoldják a napi gondokat, problémákat. A költségvetésben megjelent egy 440-valahány millió forintos összeg, ami tulajdonképpen lehetőséget biztosít arra, hogy a nemzetiségi önkormányzatok önerőt kapjanak pályázatokhoz, és adott esetben intézményeket tudjanak felújítani. Talán mindenki által ismert, hogy Magyarországon az országos önkormányzatok intézményfenntartók, a nemzetiségi intézményeket 2011-től kezdve az országos nemzetiségi önkormányzatok irányítják – a románok a románokat, a szlovákok a szlovákokat és így tovább. Ez a költségvetés pedig elég nagy feladatokat ró az önkormányzatokra. Hála istennek el tudjuk mondani, hogy a költségvetés fedezi kiadásokat. A kisebb létszámú önkormányzatok esetében azonban felmerül az a kérdés, hogy elég-e a fejkvóta alapján történő támogatás. Elmondhatjuk: egy kiegészítő támogatást írunk alá az emberi erőforrások minisztériumának mindenkori államtitkárával, vagy miniszterével ahhoz, hogy kiegészítő támogatást kapjanak a kisebb létszámú iskolák. Mert vannak olyan közoktatási intézményeink, amelyek 110–120, de esetleg csak 60 fővel működnek. Egy nagyobb létszámú iskolában a fejkvóta alapján történő finanszírozás már fedezi a kiadásokat.
– A fejkvóta bármilyen számú diák esetében azonos nagyságú?
– Igen, de kis létszámnál nem éri el a szükséges szintet. (A kiadásokba beletartozik a pedagógusok és a technikai személyzet bére is.) A többségi társadalom intézményeihez hasonlítva itt egyfajta önálló intézmény maradt fenn, mert minden intézmény rendelkezik egy gazdasági vezetővel, aki előkészíti a gazdasági költségvetést, és a az országos önkormányzathoz köteles bejelenteni mindenféle költségvetéssel összefüggő problémát, s az országos önkormányzat közgyűlése hagyja jóvá, az igazgató beszámolója alapján, hogy mire, hogyan fordították az államtól kapott összeget. Az országos önkormányzat gazdaságilag és az oktatás szempontjából felel azért, hogy a nemzetiségi intézmények mindenben megfeleljenek a törvényi előírásoknak. Az országos önkormányzat kapja a nemzeti kormányzattól a támogatást, amelyet teljes egészében átutal azokhoz az intézményekhez, amelyeknek szükséges. Van egy oktatásért felelő oktatási főosztályvezető, az országos önkormányzatoknál (minden nemzetiségnél külön-külön) van oktatási bizottság, amely az intézmények szűkebb körű problémáival foglalkozik. A nagyobb gyermeklétszámmal rendelkező önkormányzatok szerencsésebbek, mert nincs szükségük a kiegészítő támogatásokra.
– Magyarországon hány, a parlamentben képviseltetett nemzetiségi önkormányzat van?
– 13 takszált nemzetiség él, valamennyi tagja a nemzetiségi bizottságnak, amely a képviselői irodaházban kapott irodát (minden nemzetiség külön irodát, természetesen). A törvény minden magyarországi nemzetiségi szószólónak biztosít alkalmazási lehetőséget munkatársakra, szakértőkre (kb. 740, 750 ezer forintig). Ez fontos előrelépés. A nemzetiségi bizottságnak mind a 13 tagja egyenlő jogokkal rendelkezik.
– A magyarországi román önkormányzat hány intézményt tart fenn, és milyeneket?
– Öt intézményünk van, de az egyik három tagintézménnyel működik, gyakorlatilag tehát 8 tartozik a gyulai székhelyű országos román önkormányzat fennhatósága, irányítása alá. Az említett intézmények: az elsőnek az országos román önkormányzat által 2011-ben átvett battonyai kétnyelvű iskola, van román intézmény továbbá Eleken, Kétegyházán, Gyulán (a Nicolae Bălcescu Általános Iskola, Kollégium és Gimnázium), Körösszakálon (az iskolatársulás, amihez Bedő és Körösnagyharsány tartozik). Egyetlen olyan intézményünk, van, amely nem az országos román önkormányzathoz, hanem a Klebelsberg Intézethez tartozik: a méhkeréki román iskola. Most tettük lépéseket, hogy átvegyük, a miniszter úrnak elküldtük a kérelmet, Juhász Tibor elnök úr (a magyarországi Országos Román Önkormányzat elnöke – szerk. megj.) fel van hatalmazva, hogy kezdje meg a dokumentáció elkészítését, s ha sikerül, reményeink szerint a méhkeréki iskolát is átvesszük.
Van még valami, amiről beszélnünk kell: a helyi nemzetiségi önkormányzat is lehet intézményfenntartó. Méhkerék esetében a képviselők és a lakosság számarányát tekintve a magyar törvény lehetőséget biztosít arra, hogy átalakult román önkormányzat intézményfenntartó legyen. Ők is kérték az iskola átvételét, az országos és a helyi önkormányzat között e tekintetben van egyfajta súrlódás.
Az általunk átvett intézmények mindenesetre nagyon nagymértékű gyermeklétszám-emelkedést mutattak. Gyulán, például, amióta a Nicolae Bălcescut átvettük, csúcslétszámra jutottunk, 370 tanuló fölött vagyunk, ennyien soha nem voltak. Szeptembertől két általános iskolai csoportra van igény, de ugyanez mondható el Battonyán is. Ott, sajnos, olyan helyzetbe került az országos önkormányzat és az iskola vezetősége, hogy már nem tudunk felvenni se óvodásokat, se iskolásokat, egyszerűen nincs hely. 120 fölé emelkedett, szinte a duplájára nőtt a tanulók száma. A múlt hetekben tárgyaltam több fontos személyiséggel, nagyon várom, hogy segítsen a kormányzat az intézményünk bővítésében, mert nem tudjuk hova tenni a diákokat. Szeretnénk Battonyán, az iskolában a tetőteret beépíteni, szeretnénk tornacsarnokot, ugyanezt Kétegyházán is. Szakmai színvonalon is történt áttörés, magas színvonalon tudjuk oktatni a román nyelvet, másrészt tudtunk forrásokat biztosítani a beruházáshoz, fejlődéshez. Például a tavalyi év folyamán több mint 50 millió forint értékű felújítást sikerült elérni a gyulai iskolánál – felújították a tornacsarnokot, tantermeket, vendégszobákat, a kollégiumban a hálótermeket, az egész épületegyüttest szigetelték, tehát jelentős volt a fejlesztés, és szakmai szinten is történt előrelépés.
– A színvonal-emelkedés miből adódott?
– Nagyon sok intézményben magas iskolai végzettségű pedagógusok vannak, akik teljes mértékben megfelelnek a nemzetiségi oktatás követelményeinek, vannak Romániából áttelepült szaktanárok. A mi oktatási intézményeink Békés, Csongrád és Hajdu-Bihar megyében vannak, a magyar–román határhoz közel. A bihari iskola, Körösszakál esetében Nagyváradról jöttek besegítő tanárok, Battonyán sok Romániából áttelepült család él, tiszta magyar, de többségében vegyes és tiszta román ajkú családok, ott élnek, többen ott tanítanak. Most már sokan járnak át a határ magyar oldala mellől Romániába, Aradra, Nagyváradra dolgozni, magyar ajkúak is. Pozitív tendencia, hogy a Romániában dolgozók rájöttek, milyen jó lenne, ha beszélnék a román nyelvet. Még vádak is érték az országos önkormányzatot, hogy miért engedi meg a magyaroknak, hogy román iskolába járjanak. De szerintem egy európai unióház tartozó országban az az igény, hogy elsajátítsanak egy más nyelvet, kultúrát, esetünkben a románt, nagyon pozitív dolog. Manapság már nyitott kapuk vannak az unióban. De létezik egy nagyon gyakorlatias haszon is, azon túl, hogy a szomszédos országban könnyebben boldogul, munkát keresve. A magyarországi egyetemi diplomához, például, kell egy felsőfokú idegennyelv-vizsga – a nemzetiségi iskolában a diák jól el tud sajátítani egy idegen nyelvet.
– Mekkora létszámú a legkisebb magyarországi nemzetiség? – merthogy a legnagyobb a roma.
– A szerbek 8-10 ezren vannak, a szlovének 4-5 ezren. De hogy megelőzzem a következő kérdést, mert látom, az következett volna: a 2011-es népszámlálás adatai szerint 46 ezer fölé ment a magukat románnak vallók száma. Az előző népszámláláskor tízezer fő körüli polgár vallotta magát románnak Magyarországon, de ez nem volt valós szám, mert az egyházzal együttműködve olyan 20 ezerre taksáltuk a számukat. A legutóbbi népszámlálásnál a növekedés úgy valószínűsíthető, hogy az áttelepültek, a vegyes házasságban élők is románnak vallották magukat. Ezt azzal tudom alátámasztani, hogy a népszámlálási adatok alapján sok katolikus, református van a magukat románnak vallók között, tehát nem csak az ortodox vallásúakról van szó.
– Vannak-e egykor államosított román egyházi tulajdonok, amelyeket még nem szolgáltattak vissza?
– Ház ez egy örök téma. Az az igazság, hogy a (gyulai ortodox) püspökséget megelőző vikáriusság idejében talán nem voltak eléggé résen, amikor a visszaszolgáltatás, a visszaigénylés folyamata zajlott, zömében nem megfelelő következetességgel kérték az egyház által működtetett intézményeket, amelyek közül sok magánkézbe került, és mára közülük némelyik sajnos, már „elveszett”. Keressük a megoldást, hogy miként lehetne visszaszerezni őket, de nem könnyű. Az Országos Román Önkormányzattal szemben lévő épületben működött például valamikor az egyházi román iskola, a helyén most panzió van.
– Visszatérve egy előző problémára: a szószólói rendszerrel megoldódott-e a magyarországi kisebbségek, köztük a román parlamenti képviselete?
– Én úgy gondolom, és mondom is: Magyarországon 1993 óta létezik a parlament által elfogadott nemzetiségi törvény, ami sok mindenre biztosít lehetőséget, az intézmények átvételétől azok létrehozásáig. A szószóló átmenet a teljes jogú parlamenti képviselet felé. Annak, hogy most kaptunk egy lehetőségeit a parlamenti munkában való részvételre, vannak előnyei, de a lényeg az, hogy a parlamentben a nemzetiségek nem szavazhatnak. Minden más jog megilleti a szószólókat, de szavazati joguk nincs. Én nagyon remélem, hogy ez az állapot a jelenlegi parlamenti ciklus végéig fog tartani, és a következő választásokon, 2018-ban, miután a kormányzat már megismerte a parlamentben működő bizottságunkat, a hozzászólások terén és más tekintetben elfogadják a nemzetiségeket. Ez egy út arra, hogy 2018 után teljes jogú parlamenti képviselte legyen minden egyes magyarországi nemzetiségnek.
– Most, hogy viszonylag szépen alakult a magyarországi románság száma: távlatilag hogyan látja a helyzetét?
– Úgy látom, miután Magyarország és Románia is uniós taggá vált, egyre többen élnek a lehetőséggel, hogy letelepednek Magyarországon, ami vérfrissítést jelent az intézményeink számára. Átkerülnek olyan gyerekek, akik csak románul beszélnek, s ezek az intézmény keretein belül egymástól is megtanulják a nyelvet. Abból, hogy Európában megnyíltak a kapuk, a magyarországi románság csak profitálhat, felnőttek és gyerekek egyaránt.
– Végül, mit gondol: a következő vagy azutáni népszámláláson lesz-e ennyi, vagy több, magát románnak valló polgár Magyarországon, mint most?
– Hát biztosan nem fog megduplázódni ez a 46 500 fő. A kérdésnek sok összetevője van, például Budapesten több mint 800 ott letelepedett vallotta magát románnak. De ott sok a gyár, van munkahely, vonzó a külföldről érkezettek számára. Szerintem a határ menti Békés, Csongrád és Bihar megyében is lesz olyan fejlődés, amely vonzhatja az embereket. Mindent összevetve optimista vagyok, de tudom: biztosítani kell a lehető legmagasabb szintű román oktatást. A másik kitörési pont: olyan turizmus fog kialakulni, hogy boldogan mennek Magyarországról megkóstolni az Arad-hegyaljai borokat, és persze Romániából is jönnek Magyarországra. Nagyon sajnálom – mondtam is –, hogy Arad és Szeged között nincs vasúti összeköttetés, újra kellene gondolni a dolgot, mint ahogy Pécska és Battonya között is, ami a turizmus számára gazdaságilag is fontos lökést adna.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Bodó Barna könyvei Aradon
Bodó Barna az utóbbi időben két könyvet is megjelentetett a civilszervezetekről. Az egyik: Civil szerepek – civil szereplők.
A szerző a kötet fülszövegében így fogalmaz:
„A civilt általában az egyéni érdekek, célok és értékek kollektív, az államtól, a piactól elkülönülő megnyilvánulási módjának tekintik. Hívószavai az önkéntesség, a függetlenség és a felelősségvállalás. A civil társadalom körébe tartoznak a polgári kezdeményezések mindazon formái, amelyekben érdekeik és értékeik megjelenítése, védelme érdekében a polgárok az államitól, hivatalostól függetlenül, autonóm módon nyilvánulnak meg.”
A másik könyv: Erdélyi Magyar Civil Évkönyv 2014.
Ez a második Civil Évkönyv. A kötetet a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetsége jelentette meg, a temesvári Gordian gondozásában. Szerkesztő Bodó Barna, társszerkesztő Székely Tünde. A kötet a civil szférával kapcsolatos elemzéseket, kutatási jelentéseket tartalmaz. Minden szöveg szerzője – a szerkesztő kivételével – fiatal. Akár generációváltásról is beszélhetünk. Úgy gondolom ennyi elég is, hogy felkeltse az érdeklődését elsősorban is a civilszervezetek aktivistáiban. Mindenkit szeretettel várunk, 2015. június 17-én 18.00 órakor a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében.
Az előadás követően sor kerül a saját gondjaink, szervezeteink problémáinak, az együttműködési lehetőségek megbeszélésére is.
Jankó András,
a Kölcsey Egyesület elnöke
Nyugati Jelen (Arad)

Spielmann: kitűnő az együttműködés Romániával
Dean Spielmannt, az Emberi Jogok Európai Bíróságának elnökét fogadta tegnap Klaus Johannis államfő. A találkozón a két tisztségviselő a strasbourgi bírói testület szükségszerű reformfolyamatáról tárgyalt – közölte tegnap az államfői hivatal.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának célkitűzése ugyanis, hogy a jövőben minél hatékonyabb módon dolgozhassa fel a hatalmas mennyiségű egyéni kérelmet, amely hozzá beérkezik. Spielmann ugyanakkor köszönetet mondott Johannisnak a bírói fórum és Románia közti „kitűnő együttműködésért”, különösen a megoldáskeresés tekintetében való összedolgozásért.
Szabadság (Kolozsvár)

Drágul a lakossági gáz
Hazánkban 69 százalékkal, 90 lejre emelkedik a lakossági gázár megawattórája 2021-ig a kormány és nemzetközi hitelezői által kötött megállapodás keretében.
A kormány 2012-ben látott hozzá áram- és gázpiacának liberalizálásához az IMF-fel, az Európai Bizottsággal és a Világbankkal kötött egyezség értelmében.
Szabadság (Kolozsvár)

Itthon maradásra ösztönözni a fiatalokat
Külön RMDSZ-főosztály foglalkozik az ifjúság ügyeivel
Ifjúsági programot fogadott el a hét folyamán az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége. A Geréd Imre ifjúsági ügyvezető alelnök által benyújtott tervezet a fiatalok igényeinek felmérését, az ifjúsági szervezetekkel folytatott folyamatos konzultációt célozza meg.
Geréd Imre szerint az RMDSZ döntése az önálló ifjúsági főosztály létrehozásáról azt jelzi: kiemelten akar foglalkozni az elkövetkezőkben a fiatalokkal kapcsolatos kérdésekkel.
DÉZSI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár)