Évtizedekig kísértő véres esemény
A nemzeti összetartozás jegyében székesfehérvári és gyergyószentmiklósi diákok koszorúzták meg a Gac-oldali emlékművet csütörtökön. A második világháborúban meggyilkolt magyar kadétokra emlékeztek. Most először említést tettek egy túlélőről is.
„A nemzeti összetartozás most már nemcsak szólam, nemcsak kinyilatkoztatás. A megvalósulás lépéseit tesszük meg” – hangzott el csütörtökön a Gac-oldali emlékműnél. A Nemzeti Összetartozás Napján a székesfehérvári Szénatéri Általános Iskola diák- és tanárcsoportja és az őket fogadó gyergyószentmiklósi Fogarasy Mihály Általános Iskola képviselői közösen helyezték el a kegyelet koszorúját az emlékműnél. A magyarországi csoport kísérőtanára, Vajda László szerint a Gac-oldali történelmi események összetartó erővel hatnak a ma emberére: a székesfehérváriak kötődnek a gyergyói helyszínhez, az emlékmű pedig a két város testvérkapcsolatának jelképévé vált az elmúlt időszakban.
Felidézve a helyszínen történteket, Vajda László egy kuriózumról is említést tett: nemrégiben vált ismertté, hogy egy túlélője is volt az 1944 augusztusától szeptember elejéig a Gac-oldalban állomásozó szakasznak. A két éve elhunyt Fekete János késő öregkoráig nem beszélt arról, hogy tagja volt az egységnek, erről felesége nyilatkozott a Fehér Megyei Hírlapnak tavaly decemberben, így vált ismertté a 160. kadét kiléte.
A Fehér megyei lapban megjelent írásból kiderül, Fekete Jánost Székesfehérváron 1944. augusztus 9-én, 20 éves korában sorozták be a 3. Szent István gyalogezredhez, és indították útnak Erdélybe, Gyergyószentmiklósra. A szakasz 159 kadétját a Gac-oldalban legyilkolták. „Csakhogy volt egy 160. kadét is – Fekete János, aki életben maradt. Itt élt közöttünk 90 éves koráig. Két éve halt meg” – írja a Fehér megyei újság. A cikkből kiderül továbbá, hogy Fekete János távírászként a Gyergyószentmiklóson kialakított központban teljesített szolgálatot társai lemészárlásának éjszakáján. „Hajnalban megszakadt a kapcsolat a hegyen éjszakázó társaival, és azért indult hozzájuk, hogy kiderítse, mi okozta a bajt” – olvasható az írásban.
A cikkírónak Fekete János felesége nyilatkozott, az özvegy szerint férje még neki sem mesélt sokáig az átélt borzalmakról. „Szerettek kirándulni. Az első furcsa jeleket Marica néni akkor vette észre, amikor férje elkezdte mondogatni, hogy nem szeret a fenyvesben sétálni. Évtizedek teltek el, amire Fekete János annyira megbirkózott démonaival, hogy megmutatta Marica néninek a tábori leveleit, amiket 1946-47-ben szüleinek küldött, és egy realisztikusan tömör életrajzot, amit akkor írt, amikor leszerelés után el akart helyezkedni a vasúthoz, és amiben a gyergyószentmiklósi történet egy fél mondatban szerepelt csupán” – olvasható az írásban, amiből az is kiderül, hogy Fekete János megmenekülését követően hadifogolyként végigjárta Európa gyűjtőtáborait. 1948-ban szerelt le.
A székesfehérváriak 2008-ban emlékkövet avattak a Gac-oldalban. Mielőtt Gyergyóba szállították, bárki megtekinthette. „Fekete János sokáig állt a kő előtt, azután órákon át zokogott. Lidérces emlékei törtek elő – ott, a hegyen a vérengzés látványa, amit először ő látott, és amit haláláig magában hordott” – idézi az özvegy által elmondottakat a Fehér Megyei Hírlap.
„1944. szeptember 7-én 159 székesfehérvári fiatal katona állomásozott ezen a helyszínen. Árulás révén az ellenséges csapatok meglepték, és gyalázatos módon legyilkolták őket. Ennek az emlékére áll ez a kő, amelyet Székesfehérvárról hoztak ide 2008-ban” – ismertette a vendégekkel a Fogarasy iskola egyik diákja. Elmondta továbbá, hogy a honvédek halálára azokban az időkben is kegyelettel emlékeztek a gyergyóiak, amikor a hatalom tiltotta ezt. „A tiltás ellenére valahogy mindig volt itt egy szál virág vagy egy gyertya... Most, hogy már szabad, minden év szeptemberében megemlékezéseket tartanak ezen a helyszínen. Ilyenkor a gyergyóaiak mellett Székesfehérvárról is sokan eljönnek leróni tiszteletüket a katonák emléke előtt” – hangzott el az emlékműnél.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Megmaradásunkért talpra kell állnunk
A 95 éves tragédia, a trianoni békeszerződés évfordulóján, június 4-én nem a kesergés, a panasz volt az uralkodó Gyergyószentmiklóson.
A megemlékezés felszólalói ilyen szellemben beszéltek: minden nehézség, tragédia ellenére be kell bizonyítanunk, hogy mi, magyarok továbbra is megmaradunk szülőföldünkön magyarnak, és talpra kell állnunk, jelent, jövőt teremtenünk.
„95 éve temették Magyarországot, majd gyász jött hosszú éveken át. Emlékezünk a gyászra, de ez a nemzeti összetartozás napja is, amiből erőt merítve bizonyítjuk be, hogy államhatárokkal nem lehet szétdarabolni értékeinket, magyarságunkat” – fogalmazott Benedek Csaba történész.
„Nem állhatunk meg a panaszáradatnál, mernünk kell felnézni az égre, felállni és továbblépni. Vállalni kell, hogy teszünk a máért, holnapért, gyermekeinkért, szülőföldünkért, nemzetünkért” – jelentette ki Nagy Zoltán alpolgármester. Kis Portik Irén felvetette: ideje lenne elhatározni, hogy a következő megemlékezés ne az eddigi helyszínen, a temetőben, hanem a főtéren legyen.
Az eseményt a remetei Varga Eszter szavalatai, valamint az Ipartestület Férfikara által előadott, alkalomhoz illő énekek tették ünnepélyesebbé. A történelmi egyházak papjainak áldása után koszorúzással és a himnuszénekléssel zárult a megemlékezés.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Esőben és szélben tartott megemlékezés
Villámcsődületet tartottak csütörtökön délután, a trianoni békeszerződés megkötésének 95. évfordulóján a csíkszeredai Szabadság téren.
Az eseményen közel harmincan vettek részt, néhányan a magyarországi Nagyrédéről érkeztek. „A trianoni békediktátum aláírásával elszakítottak minket a nemzet többi részétől, és ez mindig gyásznap marad nekünk” – mondta Tőke Ervin, a villámcsődület egyik szervezője. Hozzátette: a „trianoni szindrómát” többek között autonómiával és az állami magyar egyetemekkel lehetne gyógyítani, akkor talán jobban éreznénk a bőrünkben itt magunkat.
Gyertyagyújtással idézték volna fel az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés következményeit, azonban a szeles, esős időjárás nem tette ezt lehetővé. A résztvevők végül a magyar és a székely himnusz eléneklésével emlékeztek meg a történelmi eseményről.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro

A városközpontban emlékeztek
Közel kétszáz részvevője volt a Nemzeti Összetartozás Napjára meghirdetett trianoni megemlékezésnek, melyet Székelyudvarhely központjában, a Millenniumi emlékműnél tartottak.
„Öt évvel ezelőtt a magyar kormány a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította június 4-ét. Ez jó példa arra, hogy egy történelmi kudarcból csavaros fordulattal miként lehet erőt adó napot kovácsolni” – fejtette ki csütörtöki beszédében Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke. Mint mondta, az önsajnálat és a panaszkodás nem segít sem rajtunk, sem azokon a fiatalokon, akik egyre nagyobb hullámokban hagyják el az országot, inkább biztatást kellene nyújtanunk egymásnak.
A Székely Nemzeti Tanácsot képviselve Incze Béla szólalt fel, aki rámutatott, a magyarságnak megmaradása érdekében össze kell fognia, ennek pedig tettekben, nem pedig szóban kell megvalósulnia. Bunta Levente polgármester nem volt jelen a megemlékezésen, ezért szavait Jakab Áron Csaba RMDSZ-es önkormányzati képviselő tolmácsolta. Kommünikéjében az elöljáró az anyaországtól való elszakadás nehézségeiről írt, leszögezve, az év minden napján tisztességben, felelősséggel kell megélnünk magyarságunkat. Tamás Zoltán, a Magyar Polgári Párt önkormányzati képviselője kiemelte, hogy „nem a múltba révedő, siránkozó vagy épp gyűlölködő rendezvényről van szó, hanem az igazságtalan trianoni békeszerződésből kiinduló, azon alapuló, előremutató, nemzettudatunkat és összetartozásunk tudatát megerősítő” megemlékezés a nemzeti összetartozás napja.
Jakab Attila, az Erdélyi Magyar Néppárt Hargita megyei szervezetének elnöke rámutatott, a Kárpát-medencében maradt magyaroknak most kell választ adniuk arra, hogy a „trianoni diktátum” a nemzet lassú halálának időpontja lesz, vagy az összetartozást kihasználva elkezdünk tudatosan építkezni. A megemlékezésen felszólalt még Nemes Zoltán Csaba, a Jobbik Magyarországért udvarhelyszéki képviselője, illetve Vajda Csilla, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagja. A nemzeti összetartozás napi rendezvénysorozat részeként az esti órákban barátságos futballmérkőzések voltak, továbbá szombaton reggel nyolc órától a Patkóból biciklis túra indul a Hatvannégy Vármegye szervezésében.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Összetartozás és összefogás
A kedvezőtlen időjárás miatt végül nem a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templom udvarán, az összetartozás fájánal ünnepelt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, hanem a templomban.
Portik Vilmos, az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei elnöke beszéde elején kifejtette: nem teheti meg, hogy Isten házában beszédét ne politikai mezsgyére terelje. A megyei elnök üdvözölte a tényt, hogy az ünneplésen részt vettek az RMDSZ helyi és megyei képviselői. „Örvendek, hogy át lehet lépni olyan határokat, amelyeket párthovatartozások miatt húztak meg. Szükség lesz a bizalomra és arra, hogy megnézzünk, hol állunk és mit szeretnénk a következő évtizedekben” – fogalmazott Portik.
„Még az ég is gyászolja azt a napot, amikor egy nemzet tagjai úgy találták magukat egy idegen ország területén, hogy át sem lépték házaik küszöbét” – mondta Szabolcs Attila, az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke. Hozzátette, Marosvásárhelynek fontos feladata van: ha a városban sikerül ismét magyar polgármestert állítani, az az egész összmagyarságnak erőt adna, a megfelelő jelölt megtalálásának eszköze pedig az előválasztás.
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja ünnepi beszédében hangsúlyozta: „a hosszú rémálomból való felébredés után egyre többen érzik magyarnak magukat, és ezt tettekkel is vállalják. Reménnyel lehet a jövőbe tekinteni, hiszen az ellenerőknek nem sikerült legyőzni a szíveket. Összetartozásunk kötőanyaga a közös múlt, de összeköt bennünket magyarokat a jelenünk és a jövőnket is” – mondta a főkonzul.
Az emléknap alkalmából az RMDSZ és a MPP este héttől a Maros Művészegyüttes székházában tart külön megemlékezést, amelyen azonban előzetesen a néppárti képviselők is jelezték részvételüket. Hasonlóképpen az unitárius templomban megtartott rendezvényt megtisztelte jelenlétével mások mellett Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke is.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

Jeles vendég a Nemzeti Összetartozás Napján
Az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának emléknapjának egyik üzenete az összefogás, melyre a közéletben és a mindennapi politizálásban szükség van – fejtette ki csütörtöki marosvásárhelyi sajtótájékoztatóján Pánczél Károly képviselő, a Magyar Parlament Nemzeti Összetartozás Bizottságának (NÖB) elnöke.
A magyarországi vendégek meghívását kezdeményező Magyar Polgári Párt elnöke, Biró Zsolt elmondta: nem csak főhajtással emlékeztek a 95 évvel ezelőtti tragédiára, hanem tartalommal is töltötték fel azt. A találkozót az RMDSZ-szel közösen szervező polgári párt frontembere elmondta: a meghívottak a nap első felében a történelmi egyházak vezetőivel beszélgettek, később pedig a két érdekvédelmi szervezet politikusaival, önkormányzati képviselőivel találkoztak. „Nem titok, hogy az RMDSZ és az MPP között az elmúlt időszakban együttműködési megállapodás jött létre, ez a találkozás ennek jegyében történt” – fejtette ki Biró, hozzátéve, hogy ez nem ír felül semmilyen hárompárti marosvásárhelyi megegyezést.
Pánczél Károly, a NÖB elnöke elmondta, örömmel fogadták a meghívást, majd rögtön hozzátette, az emléknapot beárnyékolja az a tragédia, mely során egy osztálykiránduláson a Szent Anna-tóba fulladt szerdán, egy, a szavazókörzetéhez tartozó település diákja.
A képviselő hangsúlyozta: a nemzetpolitikában 2010-ől gyökeres változás állt be, az előző időszak „jégkorszakához” képest kegyelmi állapot van. „Megszülettek a szellemi-közjogi egyesítésnek azok a törvényi hátterei, mint a kettős állampolgárságról szóló törvény, a választójogi törvény, és a nemzeti összetartozás napjáról szóló határozat. Nemzetpolitikánk legfőbb törekvése, hogy az elszakított országrészek magyarsága szülőföldjén megmaradjon és boldoguljon” – fogalmazott. A bizottság elnöke kifejtette, aggdalommal figyeli az egyházi visszaszolgáltatások terén zajló eseményeket, majd elmondta: a városban a jól működő egyházi és elméleti felsőoktatási intézmények mellett hiányzik a magyar anyanyelvű szakképzés, mely létrehozását a jövőben támogatni kívánják.
Pánczél Károly kifejtette: a közelgő önkormányzati választások kapcsán üdvözlik a tényt, hogy a politikai pártok keresik a konszenzust: „Ezen a sajtótájékoztatón az MPP és az RMDSZ van jelen, de tudjuk azt, hogy a kezdeményezésbe a néppártot és a nemzeti tanácsokat is be kell majd vonni a következő időben. Csak az összefogás hozhat eredményt a jövőben, ez talán a mai napnak a legfontosabb üzente: a nemzeti összetartozás mellett az összefogás erősítése a közéletben és a mindennapi politizálásban”.
Székely István, az RMDSZ ügyvezető alelnöke hangsúlyozta: fontosnak tartják, hogy a NÖB tagjai megfelelő módon tájékozódjanak azokról a problémákról, amelyekkel nap mint nap szembesülünk. „A mai nap újabb lehetőség arra, hogy végigbeszéljük közös dolgainkat, visszaépítsük a működő kapcsolatokat, és az egymásra utaltság jegyében tekintsünk a jövőbe” – fogalmazott Székely István, hozzátéve: elsősorban nem forráshiányban szenvednek, és a magyarországi odafigyelés nem anyagi szempontok szerint kellene elsősorban megvalósuljon, hanem tudástranszferre tartanak leginkább igényt.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

Kelemen Hunor: Románia „elengedte magát”
Az RMDSZ arra kéri amerikai partnereit: segítsenek, hogy Románia visszatérjen azokhoz a jogállami értékekhez, amelyeket önként vállalt az euroatlanti integráció előtt, és amelyek betartása most is kötelező lenne – jelentette ki Kelemen Hunor az MTI-nek szerdán Washingtonban, ahol a törvényhozás és külügyminisztérium európai ügyekben illetékes döntéshozóival és tisztségviselőivel tárgyalt.
A szövetségi elnök alakulata négytagú küldöttsége élén, a New York-i Magyar Emberi Jogok Alapítvány meghívására folytat megbeszéléseket az amerikai fővárosban a romániai magyarság elleni diszkriminatív lépésekről, köztük a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaállamosításáról és a református tanintézmény visszaszolgáltatásáért felfüggesztett börtönre ítélt Markó Attila és társai ügyéről.
Kelemen Hunor felidézte: a 90-es években az Egyesült Államok sokat segített azzal, hogy odahatott, parlamentáris demokráciáját Románia a demokratikus értékekhez ragaszkodva alakítsa ki, melyeknek elidegeníthetetlen részei a tulajdonjog, az emberi és a kisebbségi jogok. Így mindannak a visszaszolgáltatása is, amit a kommunisták elvettek az egyházaktól, a közösségtől, az egyénektől.
1999-ben született meg a törvény, amely a Mikó épületét is visszaadta a református egyháznak. 2006-ban viszont olyan folyamat kezdődött, amelynek a végén, nyolc év elteltével visszaállamosították a kollégiumot, Markó Attilát, Marosán Tamást és Silviu Climet pedig, akik a restitúció során csupán a törvényt alkalmazták, felfüggesztett börtönre ítélték.
„Az amerikaiaknak ezt kell elmondanunk: sérül a tulajdonjog, sérül az egyház joga, hogy a saját tulajdonával rendelkezzen és azt oktatási célokra használja, sérülnek az erdélyi magyarok kisebbségi jogai" – mondta az RMDSZ vezetője, aki szerint ez nem elszigetelt eset, rossz irányt mutat, mert Románia letér az önként vállalt útról.
A politikus hozzátette, ezt követték olyasfajta közigazgatási és más döntések, amelyek egyértelműen azt mutatják, hogy az euroatlanti integráció után Románia „mintha elengedte volna magát”. „Nincsenek szankciók, nem zárják ki a NATO-ból, nem zárják ki az EU-ból, és úgy gondolja, hogy akár azt is megengedheti magának, hogy a megszerzett, visszaszerzett jogokból ismét elvegyen” – vélekedett Kelemen, példaként említve a magyar himnusz éneklése és a székely zászló használata miatt kirótt büntetéseket is.
Nehezményezte, hogy a közvitára bocsátott román közbiztonsági stratégiába beleírják, hogy az erdélyi magyarok törekvései veszélyeztetik a közbiztonságot. Hozzátette: az RMDSZ attól tart, hogy a jogállamiságra hivatkozva csorbulhatnak a kisebbségi jogok, az egyház jogai és a tulajdonjog. Szerinte „ezt értik Amerikában”.
„Arra kérjük az amerikai döntéshozókat, hogy (...) kérjék számon Romániától ezeket az értékeket és tereljék vissza a helyes útra. Mert Romániában, éppenséggel a stratégiai partnerség miatt is odafigyelnek arra, hogy mit mond Amerika” – fogalmazott az MTI-nek Kelemen Hunor.
Szerinte nem szabad úgy tenni, mintha a biztonságnak nem képeznék részét az emberi jogok, a tulajdonjog, a kisebbségi jogok tiszteletben tartása, mert a társadalmi stabilitásnak is ez az egyik tényezője, hogy a többség és a kisebbség között ne legyen konfliktus, ne legyen feszültség.
Közölte, az RMDSZ-küldöttség a kongresszusi képviselők részéről érezte azt a szándékot, hogy levélben, vagy másként figyelmeztessék az amerikai kormányt – „és miért ne: Romániát” –, hogy ezeket az értékeket be kell tartani. Kérte, hogy az amerikai külügyminisztérium – miként tavaly – Románia-országjelentésében idén is figyeljen oda az olyan, a magyarság által jogsértésként értelmezett problémákra, mint a Mikó-ügy, a csángók magyar nyelvű oktatása, a székely zászló, a marosvásárhelyi egyetem, mert „ez erős jelzés Románia felé”.
A kérdésre, hogy mitől lehet remélni a református kollégium és a három tisztségviselő ügyében hozott ítélet megváltoztatását, Kelemen kijelentette: azt csak egy fellebbviteli szinten lehet megfordítani, és ez a strasbourgi Emberi Jogi Bíróságon folytatott per.
„A politika egyvalamit tehet, hogy nem állítja le a visszaszolgáltatást, hanem következetesen halad az úton, amelyen elindult. Ebben viszont igyekszünk mi is a magunk erejével, a parlamenten keresztül a kormányra hatni” – mondta. Hozzátette, az erdélyi magyarság azt kívánja, legyenek intézményes garanciák arra, hogy a megszerzett jogokat nem veszik vissza, és alkalmazzák a visszaszolgáltatásra vonatkozó érvényes törvényeket, erről pedig jóhiszemű, jóindulatú párbeszéd folyjon.
A székelyföldi autonómia ügyével kapcsolatban az RMDSZ elnöke kijelentette: a romániai magyaroknak fontos, hogy az amerikaiak tudják és támogassák azt, hogy a közösség törekvései legitim és jogos törekvések, és ne azt higgyék el, ezáltal bármiféle szakadár mozgalmat próbálnának elindítani. „Ezért fontos, hogy tőlünk hallják, hogy amit mi kérünk, az egy bevett európai gyakorlat, ennek egyik példája a dél-tiroli modell” – szögezte le a politikus.
Székelyhon.ro

Nem hosszabbították meg Mezei János házi őrizetét
Házi őrizetről igazságügyi felügyeletre enyhítette a Mezei János elleni intézkedést a Hargita Megyei Törvényszék. Az igazságügyi felügyelet hatvan napra szól. Ha a fellebbezés után nem változik az ítélet, Mezei visszatérhet a városházára.
Elutasította a Hargita Megyei Törvényszék a korrupcióellenes ügyészség kérését, és nem hosszabbította meg Mezei János házi őrizetét. Így Gyergyószentmiklós polgármestere elhagyhatja lakhelyét, az országhatárt azonban nem lépheti át. A csütörtökön délelőtt kihirdetett döntés nem jogerős, a fellebbezés meg is történt a Marosvásárhelyi Táblabíróságon – olvasható a törvényszék közleményében. Az említett közlemény nem tér ki arra, hogy Mezei János folytathatja-e vagy sem a felügyelet idején polgármesteri tevékenységét.
Nagy István, a városháza jegyzője előbb kérdésünkre válaszolva úgy értékelte, Mezei a hatvan nap alatt továbbra sem gyakorolhatja tisztségét. Később azonban, az ítélet részletes tanulmányozása után úgy fogalmazott, ha a Marosvásárhelyi Táblabíróság helyben hagyja az ítéletet, Mezei János visszatérhet hivatalába.
Ezt erősítette meg Vasile Ghere, a polgármester ügyvédje is, aki leszögezte, amennyiben Marosvásárhelyen nem változik meg az ítélet, Mezei János ismét munkába állhat Gyergyószentmiklós Polgármesteri Hivatalában. Ugyanakkor Mezeinek be kell tartania több tiltó és kötelező rendelkezést is. Meg kell jelennie az igazságszolgáltatási szervek előtt, ahányszor azok hívják. Amennyiben elköltözne jelenlegi lakhelyéről, arról értesítenie kell a helyi hatóságokat.
A felügyelet betartatása a gyergyószentmiklósi rendőrség feladata, amely előre meghatároz majd olyan időpontokat, amikor Mezeinek jelentkeznie kell náluk. Nem léphet kapcsolatba és nem kommunikálhat semmilyen formában az őt feljelentő Virág Zsolttal, illetve Portik Csaba vállalkozóval (aki a vizsgálat tárgyát képező 400 négyzetméteres telket megvásárolta). Virág Csabával sem léphet kapcsolatba (itt valószínűleg tévedés lehet a törvényszék közleményében, és tulajdonképpen Virág Józsefről lehet szó, aki Virág Zsolt testvére – szerk. megj.) Tilos elhagynia Románia területét, kivéve, ha erre engedélyt kap a Hargita Megyei Törvényszéktől.
A közlemény leszögezi, amennyiben Mezei megszegi az említett tiltásokat, ismét előzetes letartóztatásba helyezhetik.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Vásárhelyen tájékozódik a nemzeti összetartozás bizottsága
A nemzeti összetartozás napján tájékozódó látogatásra érkezett Marosvásárhelyre a magyar Országgyűlés nemzeti összetartozási bizottsága. Egy csütörtök kora délutáni sajtótájékoztatón Pánczél Károly, a bizottság fideszes elnöke elmondta, délelőtt helyi egyházi vezetőkkel tárgyaltak, és délután a marosvásárhelyi felsőoktatási intézmények magyar vezetőivel tanácskoznak, este pedig részt vesznek a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Magyar Polgári Párt (MPP) által szervezett gálaműsoron. –
Pánczél Károly az egyházi vezetőkkel folytatott beszélgetés pozitív hozadékának tekintette, hogy a kolozsvári minta alapján Marosvásárhelyen is felmerült egy református szakképző intézmény létrehozása. A magyar közmédiának nyilatkozva megjegyezte: beszélgetőpartnereik úgy látták, elsősorban mezőgazdasági, farmergazdálkodási, illetve kertészeti, virágtermesztői képzésre lenne szükség. A politikus kijelentette, aggodalommal figyelik az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának a megtorpanását. Veszélyesnek tartotta a restitúcióval kapcsolatos ügyészségi vizsgálatokat, bírósági ügyeket. Hozzátette, a román hatóságok eddig csak egy-két ügy törvényességét vizsgálták, ám ha ezekben a restitúció ellen szóló bírósági döntések születnek, az az egész rendszerre kihathat. Pánczél Károly szerint a magyar diplomáciára is feladatok hárulnak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) kialakult áldatlan állapodtok megoldása terén. Arra utalt, hogy az egykor magyar egyetemként létrehozott tanintézetben a kommunista párt szóbeli utasítására létrehozott román tagozat és az egyetem román vezetése nem alkalmazza az oktatási törvény kisebbségi oktatásra vonatkozó előírásait, és hátrányos helyzetbe szorítja a magyar tagozatot. A bizottsági elnök elmondta, az MPP és az RMDSZ meghívására jöttek, de a bizottság tagjai az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) rendezvényein is részt vettek. „Mindenki fontos számunkra. Szükség van a konszenzuskeresésre Erdélyben és a Partiumban is” - jelentette ki Pánczél Károly.
maszol.ro

Trianon: a nemzeti összetartozás napja
Kereken 95 évvel ezelőtt, 1920. június 4-én írták alá a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt a békediktátumot, mely területe kétharmadával megcsonkította a történelmi Magyarországot.
Az 1918. november 3-án Padovában – még a Monarchia részeként –, majd november 13-án Belgrádban fegyverszünetet kérő Magyarország elvesztette az első világháborút, így aztán szembe kellett néznie a soknemzetiségű Monarchia korábbi kisebbségeinek követeléseivel. Ezek a tervek Magyarország területének felosztását helyezték kilátásba.
Érdemes lett volna ellenállni?
A tervezett békekonferencia jóindulata érdekében az 1918. október 31-i őszirózsás forradalom után népköztársaságot létrehozó Károlyi Mihály és kormánya nem állta útját a Felvidéket, Erdélyt és Délvidéket megszálló szerb, csehszlovák és román hadseregeknek, ez pedig súlyos hibának bizonyult.
Mint utóbb kiderült, ezek a csapatok nem a békeszerződés aláírásáig – tehát pusztán rendfenntartási céllal – szállták meg az ország nagy részét, hanem már a később elcsatolt területeket vették birtokba. Magyarországnak 1918 őszén talán még elegendő ereje lett volna a megszállók megállítására, de miután 1919 februárjára az ország területe a maihoz hasonló méretűre zsugorodott, erre már esély sem maradt. A trianoni határokat elsősorban az erő alapján szabták meg, és a pacifista politikát választó, hadseregét leszerelő Károlyi-kormányzat éppen ezzel rendelkezett legkevésbé.
Ki adja nevét
A magyar és a francia kormány közötti folytonos jegyzékváltások egyike, amelyet Alexandre Millerand, Franciaország miniszterelnöke küldött Budapestre 1920. május 22-én, június 4-ét jelölte meg a békeszerződés aláírási idejének, helyéül pedig Versailles-t. Az úgynevezett „Párizs környéki békék” közül csak a német és a magyar delegációkat invitálták Versailles-ba, a többi vesztes állam más elővárosba kapott meghívást.
A Simonyi-Semadam Sándor vezette kormány komoly dilemma elé került: kit küldjön Franciaországba, ki legyen az a politikus aki nevét adja a rendkívül szigorú és igazságtalan békeokmány aláírásához? Gróf Apponyi Albert vállalta volna, ő már úgyis bebizonyította hazafiságát, mikor 1920 januárjában Párizsban megtartotta Magyarország híres, három nyelven elmondott védőbeszédét a béketeremtőknek. Ám Teleki Pál külügyminiszter (későbbi miniszterelnök) két olyan „önként jelentkezőt" keresett, akik egyébként is vissza akartak vonulni a politikától, így Benárd Ágoston népjóléti és munkaügyi miniszterre és Drasche-Lázár Alfréd megbízott miniszterre esett a választás. (Benárd később mégis visszatért a politikába: Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt jutott képviselői mandátumhoz). Maga Teleki Pál szóba sem jöhetett erdélyi származása miatt.
A delegáció május 31-én indult útnak Budapestről és június 3-án érkezett meg a párizsi keleti pályaudvarra, a Gare de l'Est-re. A delegáció tagja volt még Praznovszky Iván, gróf Csáky István (későbbi külügyminiszter), Wettstein János és Bobrik Arnó diplomaták, valamint a sajtó képviseletében Ottlik György és Barabás Albert. A küldötteket a Hőtel des Réservoirs-ban szállásolták el. A megbízóleveleiket nyomban kicserélték, majd a békeszerződés egyik példányára már ekkor, június 3-án rákerültek a pecsétek, így a szignózásnak csak a második fele maradt másnapra.
Az Egyesült Államok nem írta alá
Június 4-ének délutánjára a francia kormány már feldíszíttette az aláírás helyéül szolgáló Grand Trianon egyik termét, az 52 méter hosszú és 7 méter széles Galérie des Cotelle-t, melynek falait rózsákkal díszített kárpitok és a terem névadójának (Jean Cotelle) festményei díszítették. Délután negyed ötkor, a magyar küldöttséget bevezették a terembe, ahol már elhelyezkedtek az antant és a társult hatalmak képviselői. A meghívottak között volt még Ferdinand Foch marsall, Franchet d'Esperey tábornok és I. Sándor görög király. Az asztalfőn Alexandre Millerand ült.
Ekkor rövid beszéde végén felszólította a magyar küldötteket a dokumentum aláírásra. A konferencián Magyarországnak nem volt lehetősége érveket hozni a csehszlovák, román és délszláv területi követelések, a hamisított etnikai adatok és kérdőívek ellenében, az antantnak lényegében semmi másra nem volt szüksége, mint két megbízottra, akik aláírják majd a kész szerződést.
Először Benárd Ágoston, majd Drasche-Lázár Alfréd járult a középső asztalhoz; utóbbi tüntetően állva látta el kézjegyével a békeszerződést. A magyar után az öt főhatalom képviselője írta alá a békediktátumot, majd következett a többi ország a francia ábécé sorrendjében.
Az I. világháború végén a Monarchiával hadban álló 17 ország kötött itt békét Magyarországgal, az Egyesült Államokat kivéve: Woodrow Wilson elnök nem volt hajlandó nevét adni ilyen békéhez, így nem sokkal később különbékét kötött Magyarországgal.
A negyedórás aktust Millerand rövid beszéde zárta, majd elsőnek a magyar delegáció távozott. A palota körüli díszőrség fegyverrel tisztelgett a magyaroknak, míg a cseh, román és délszláv politikusok egymásnak gratuláltak. A magyar delegáció nagy része már aznap hazaindult.
A trianoni békéről tehát mindezek alapján elmondható, hogy erőszakos diktátum volt, melyet egyoldalúan kényszerítettek Magyarországra, és amely végül megtagadta mindazon elveket, melyek nevében megszületett.
Az ég is gyászolt…
Míg 1920. június 4-e Párizsban verőfényes volt az ég, addig Budapesten borongós, esős volt az időjárás. Mondták is sokan: az ég is a magyarokkal gyászol. Az aláírás napjára a közép- és alsófokú iskolákban, illetve a hivatalok többségében gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbocra eresztették. A boltok zárva voltak, csak az élelmiszert árulók nyitottak ki. Az aláírás pontos dátumát még nem tudták, így a „gyászszertartásra" már reggel gyülekeztek az emberek. Több tízezres, feketébe ötözött tömeg gyűlt össze a Hősök terén, többségük a határon túlról menekültekből állt – ennek megfelelően gyülekeztek az „Északmagyarország”, „Délmagyarország és „Keletmagyarország” feliratú táblák alatt.
A menet reggel tíz óra előtt indult meg az Andrássy úton és a környező utcákon át a Bazilikához, a Himnuszt, a Szózatot, olykor egy-egy Kossuth-nótát énekelve, jelszavakat skandálva: „Le az antanttal”, „Igazságot Magyarországnak”. A vagonlakók külön tábla alatt gyülekeztek – utóbbiak amolyan jelképes áldozatai a trianoni békediktátumnak: ők az elcsatolt területeken éltek, de nem esküdtek fel az új hatalomra, hanem egzisztenciájuk kockáztatásával is vállalták, hogy áttelepülnek a trianoni Magyarországra.
10 órakor megkondult Budapest összes harangja, megszólaltak a gyárszirénák, megálltak a villamosok és a kocsik. Az egész országban a dolgozó munkások, hivatalnokok letették a munkaeszközt és néma csendben álltak. A bíróságok a tárgyalásokat felfüggesztették, a fővárosi közgyűlés egy órás szünetet hirdetett, a vonatok megálltak.
Válás – ezer év után
A parlamentben Rakovszky István házelnök rövid beszédet mondott: „A kényszer hatása alatt ezt az úgynevezett békeszerződést aláírjuk. De a lehetetlen dolgokra senki sem kényszeríthető. (...) Bízzunk e gyásznapon az isteni Gondviselésben, bízzunk nemzetünk szívósságában, amely egy évezreden át Európa védpajzsa volt” – mondotta.
A házelnök üzent a határon túl maradt majdnem három és félmillió magyarnak is: „A tőlünk elszakított országrészeknek pedig azt üzenjük: ezer évi együttlét után válnunk kell, de nem örökre! E pillanattól kezdve minden gondolatunk, éjjel-nappal minden szívdobbanásunk arra fog irányulni, hogy régi dicsőségben, régi nagyságban egyesülhessünk velük”. A magyar történelem talán legrövidebb parlamenti ülését – tíz perccel megnyitása után – egyhangú egyetértéssel berekesztették.
Az egyesületek és szövetségek szerte az országban bátorító felhívásokat tettek közzé. A „megszállott vármegyék követei”, azaz az elcsatolt területekről elüldözött vagy elmenekült alispánok és megyegyűlési tagok a pesti városházán tartottak gyűlést. Itt kiáltványt intéztek a világ közvéleményéhez, melyben tiltakoztak az igazságtalan béke ellen.
A trianoni békeszerződés országhatárokra vonatkozó előírásai sohasem valósultak meg teljes egészében. Az államnak a békeszerződésben érintett kétharmadát 1919. nyarára már szinte teljesen elfoglalták szomszédaink és az annexiót a győztes nagyhatalmak is elismerték, ilyen szempontból a békeszerződés csak formalitás volt. Másrészt a trianoni béke nem pillanatnyi állapotot tükrözött: Baranya és vidéke délszláv, míg Nyugat-Magyarország magyar uralom alatt állt, így mindkét területre vonatkozóan változtatásra vártak a nagyhatalmak.
1921-re a magyar és a többi érintett állam is törvénybe iktatta a szerződést, majd megkezdte munkáját a négy határmegállapító bizottság, hogy ingatlanról ingatlanra kijelölje a határokat. A bizottságnak (is) köszönhetően két településnél módosult a trianoni határ: Somoskő és Somoskőújfalu Magyarországhoz került. Az osztrák-magyar határszakaszon sem a trianoni határok állnak manapság: 1921-ben tizenkilenc településnek (köztük Sopronnak) sikerült kivívnia, hogy maguk dönthessenek hovatartozásukról, mely során öt település Ausztriához, míg tizennégy a Magyar Királysághoz került. A mai határok már az 1947-es békeszerződésből fakadnak, amely (három falu eltéréssel) nem a trianoni, hanem éppen a fentiek miatt az 1938. január 1-i határokat állította vissza. A magyar Országgyűlés 2010. május 31-én nyilvánította június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává. -
múlt-kor/B.T.
maszol.ro

Kiss Sándorra, a bihari "keresztapára" is sort kerített a DNA
A romániai Legfelsőbb Bíróság és Semmitőszék mellett működő Ügyészség Korrupcióellenes Igazgatósága, az ún. DNA honlapján megjelent ma a Kiss Sándor Bihar megyei tanácsi alelnök őrizetbe vételéről szóló közlemény, amely semmi újdonságot nem tartalmaz ahhoz a tényálladékhoz képest, amely a nyomozás kezdetekor hónapokkal korábban napvilágot látott.
Az egyetlen újdonság, hogy a gyanúsítottak köréből kiemelték és 24 órára őrizetbe vették nevezett Kiss Sándort és feltételezett bűntársát, Beniamin Rus építőipari nagyvállalkozót. Több mint négymillió euró jogosulatlan jövedelem zsebre vágása és a megyei tanácsnak okozott több mint hatmillió eurós kár ügyében folyik a nyomozáskettejük mellett Bojtor Vilmos László, Miklóssy Ferenc, Miklóssy Ferenc László, Gheorghe Ioan Roatiş ellen, mert a társaság egyik főkolomposa, Mudura Sándor időközben elhunyt. Nevezettek nemzetközi hálózatot hoztak létre és működtetek a közpénzek lenyúlása érdekében, az ügyészségi közleményben romániai, magyarországi, angliai és amerikai székhelyű cégek nevei szerepelnek.
A nyomozás más, meg nem nevezett személyek ellen is zajlik, mégpedig magyarországi, németországi és hollandiai bűnüldöző szervek közreműködésével. A háttérben nagyrészt ingatlanspekulációk állnak, amelyek nyomán csúszópénz elfogadásával, hivatali visszaéléssel és pénzmosással gyanúsítják Kisséket.
A bihari RMDSZ-es sajtó „szemérmesen” elhallgatta a híradásaiban, hogy Kiss személyében nem csupán a Megyei Tanács egyik alelnökét vettét őrizetbe, hanem a szövetség megyei elnökét, aki immár másfél évtizede áll a rendíthetetlenül a szervezet élén úgy, hogy minden választott és kinevezett magyar tisztségviselő vagy rokona, vagy beosztottja, vagy lekötelezettje valamilyen formában.
A két bihari RMDSZ-es parlamenti képviselő és egy szenátor is ebből a körből került ki, utóbbi, Biró Rozália egyenesen a több vállalkozást alapított Kiss volt könyvelője, ugyanakkor Marosvásárhelyről származó feleségének a rokona. A Székelyföldről Nagyváradra került Biró család szintén az ingatlanbizniszben érdekelt, de a vendéglátóiparban is, a szenátorasszonyt korábban a város alpolgármesteri székébe is belobbizta a bihari magyar „keresztapaként” emlegetett Kiss Sándor, aki tévészerelőből lett nagyvállalkozó, majd politikus 1989 után, amikor is a városi legenda szerint háttérbe vonult szekus tisztek strómanjaként kezdett el „szabadon” vállalkozni. A titokzatos multimilliomos, Tészári Zoltán kommunikációs- és médiabirodalma is abból a kábeltévéből nőtte ki magát mára, amit Kiss és társai adtak el (vagy át) neki a kilencvenes évek közepén.
A román sajtó által is csak „örökös elnök úrnak” becézett Kiss előállítása hírére az RMDSZ Bihar megyei szervezete egy mindenki által várt közleményt adott ki, amelyben „természetesen” egy konspirációs elméletről van szó. A magyar érdekek harcos védelmezőjének beállított politikus úgymond áldozat, akit megillet az ártatlanság vélelme. „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Bihar megyei szervezete szolidáris Kiss Sándorral. Bízunk ártatlanságában és abban, hogy az ügy mielőbb tisztázódik.”
A közösségi hálókon ez ügyben megszólaló polgárok viszont abban bíznak, hogy a korrupció elleni küzdelem nem merül ki abban, hogy egyeseket csak beidéznek, előállítanak vagy őrizetbe vesznek hosszabb-rövidebb ideig, majd pedig börtönbüntetés és vagyonelkobzás nélkül megússzák az egészet.
Frissítés:
Tegnap este hosszas latolgatás után úgy döntött a Bihar Megyei Törvényszék, hogy nem hagyja jóvá az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság (DNA) előzetes letartóztatásra vonatkozó javaslatát, és nem küldi fogdába Kiss Sándort és Beniamin Rust, akik időközben haza is mentek, mivel a 24 órás őrizetük délután lejárt. A törvényszék ugyanakkor hatvan napra bírói felügyelet alá helyezte mindkettőjüket, ami számos korlátozással jár, egyebek mellett közfeladatot sem láthatnak el és az országot sem hagyhatják el. A megyei RMDSZ-elnök számára ez azt jelenti, hogy a Bihar Megyei Tanács alelnöki tisztségéből fel van függesztve.
itthon.ma//erdelyorszag,

Százezer aláírás ereje
A politikum csődjét jelzi, hogy állampolgári kezdeményezés szükségeltetik Székelyföld autonómiastatútumának a bukaresti parlament elé terjesztéséhez. A választott képviselők, szenátorok, a különböző kisebb-nagyobb pártok taktikai megfontolásból vagy erejük híján nem vállalták e lépést, így maradt az egyetlen út: százezer aláírással hitelesíteni az igény jogosságát.
Sokadik nekigyürkőzés ez immár, eddig minden kísérlet megfeneklett, mert csupán kampányjelszavak szintjén volt fontos azok számára, akik a rájuk szavazók érdekeinek képviseletét vállalták. Nem tetszett a kidolgozott jogszabálytervezet, kifogásolták a kezdeményezőket, politikai vetélytársat láttak bennük, tartottak megerősödésüktől. Politikusi berkekben évekig folyt a vita arról, miért nem elfogadható a Csapó-féle autonómiastatútum, míg a kényszer szült egy RMDSZ-es változatot is, amelyet azóta sem sikerült véglegesíteni, és az is csak ősszel dől el, hogy a szövetség egyáltalán időszerűnek találja-e még saját tervezetének vállalását. A politikai játékok áldozatává vált Székelyföld autonómiájának ügye: kinyilatkoztatások szintjén mindenik párt nagyon akarja, tenni azonban vagy nem hajlandó vagy nem tud.
Tizenkét esztendővel ezelőtt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, majd a Székely Nemzeti Tanács emelte ki a süllyesztőből az erdélyi autonómiák ügyét. Onnan, ahová az akkor még egyetlen politikai képviselet, az RMDSZ igyekezett eltemetni. Tizenkét év alatt ismét téma lett, ám gyakorlati előrelépés nem történt, két próbálkozást a parlament vita nélkül söpört félre. Márpedig csak akkor lehet térségünknek területi, az Erdély más részein élő magyaroknak kulturális autonómiájuk, ha arra rábólint a román törvényhozás. És ehhez tapodtat sem kerültünk közelebb.
Lejáratták magukat a román pártok, politikusok, és nem sokkal hitelesebbek a magyarok sem. A közérdek képviselete alig-alig tetten érhető ténykedésükben, a vetélytársak bekebelezése, félresöprése fontosabb a nemzeti célok diktálta összefogás imperatívuszánál.
Bebizonyosodott: képtelenek túllépni személyes és pártérdekeken, így valóban más útra volt szükség: a civil társadalomnak, a polgároknak kell egyértelműsíteniük elvárásukat. Szász-százötvenezer aláírás nemcsak a román hatalom felé lehet jelzés, de a magyar vezetők irányába is. Ha a józan ész parancsát nem értik, választóik igénye talán eljut hozzájuk, és végre azt teszik, ami a feladatuk, amit vállaltak. És akkor talán végre kimozdulhat a holtpontról az autonómiák ügye is.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sylvester Lajos-emléknap
Halálának első évfordulóján, de a születésnapjához legközelebbi hétvégén – hiszen Sylvester Lajos alkotó és cselekvő emberként az élet erejében hitt –, 2013. június 2-án a felújított csernátoni könyvtár névadó ünnepséget tartott: helyi kezdeményezésre a falu szülöttének nevét vette fel.
A csernátoniak, elsősorban a Haszmann Pál Múzeum közössége ragaszkodott hozzá, hogy a szülőfalujához ezer szállal kötődő, Csernátonról oly sokszor írásaiban megemlékező Sylvester Lajos ilyképp hazatérhessen, és hogy otthonra is lelhessen, arra legjobb választásnak a műemlék épületben működő könyvtár bizonyult. A névadó ünnepséget követően fogalmazódott meg a helyiek igénye, hogy azontúl minden év júniusának első vasárnapján Sylvester Lajos-emléknapot tartsanak. Tavaly az 1960-as évek végének, a 70-es évek elejének szoborállító, emlékházakat, múzeumi gyűjteményeket, művelődési egyesületeket alapító korszakát idézték fel Novák Csaba Zoltán történész és Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus, az idei – vasárnap, június 7-én tartandó – emléknapon a historizáló Sylvester Lajosra emlékeznek. Ő volt az, aki az 1944-es Úz-völgyi harcokról elsőként dokumentumfilmet készített, a Háromszékben közölt riportsorozata „a feledékenység halmai alá szorult emlékeket ásta ki és vitte át a köztudatba”, mint a visszaemlékezéseket dokumentumriportként feldolgozó Úz-völgyi hegyomlás című könyvének utószavában megjegyezte.
És nem utolsósorban a film és a könyv indította el az Úz-völgyi történelmi kutatásokat is – erről beszélnek a Sylvester Lajos-emléknap meghívott előadói, Szabó József János hadtörténész (Dabas) és Nagy Tamás történész (Budapest). Úz-völgyi vonzatú a könyvtár pincéjének avatója is: első és második világháborús fényképekből, képeslapokból, tárgyi emlékekből álló kiállítás nyitja a majdani tárlatok sorát. Az emlékünnepség záró eseményeként pedig a Csernátoni Dalcsoport és meghívottaik Sylvester Lajosnak az Úz-völgyi hegyomlás dokumentumriportja alapján összeállított Vérvölgy című előadást mutatják be.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kommandói ősrengetegben (Búcsú Magyari Lajostól)
Szerda éjszaka álmomban megjelent Magyari Lajos. Kommandói háza előtt állott a reggeli verőfényben, indulunk gombászni? – kérdezte, és hamarosan ott kóboroltunk a kommandói ősrengetegben, mint az elmúlt évtizedekben annyiszor.
Noha mindketten szerettük a gombát különféle módokon elkészítve, ezekben a végeérhetetlen csatangolásokban mégsem csak a gomba volt a lényeges. A gomba, azt hiszem, csak ürügy volt, inkább a szabadság mámorító érzése nyűgözött le. Néhány órára, volt, amikor egy fél napra az isten háta mögötti erdőségben úgy érezhettük, kiszakadunk a világból és átlépünk egy másikba. Ez persze illúzió volt, de olyan, amiért mindég érdemes volt újra meg újra elindulni. Álmomban többet nem beszélt, konokul, leszegett fejjel, a földet, a bokrok alját figyelve – tűnnek-e fel a sárga rókagombák, a fehér keserűgombák, a medvegombák barna kalapjai, a méltóságteljes drapp őzlábak – ment elöl, én utána. Álmomban tudtam, hogy már nem él, meg akartam kérdezni tőle, hova került, hol van most, van-e túlvilág, ha igen, milyen, de nem mertem megszólalni, s egy vágottasban hirtelen tűnt el, egy rókagombacsoport sárgállott nem messze, ezeket már nem szedhette össze, valakik, az égi hatalmak siettek, nem adták meg az utolsó utáni lehetőséget. Felriadtam és rám dőltek az évek, amelyek labirintusában együtt is, külön is annyit kerengtünk. Volt idő, amikor együtt. Azokban az években, 1968-tól, a Megyei Tükör megalakulásától a hetvenes évek elejéig mintha nem is aludtunk volna. Csapatoslag kószáltunk, Czegő Zoltán hasonlatát idelopva, mint a vadkutyák. Akkor el sem tudtuk képzelni, milyen lehet az út az alkonyatban, hittük, halhatatlanok vagyunk, nekünk minden sikerülhet. Ezek voltak a Tükör hősi évei, de hamar vége lett ennek is, a reklámmegyében, ahol éltünk, nagyon hamar kialakultak a fölé- és alárendeltségi viszonyok. A lapot szétverték, más szóval „átalakították”, erről Gálfalvi Györgynek egy interjúban arra a kérdésre, hogy „tettél-e olyasmit életedben, amit utólag megbántál?”, azt válaszolta: „Igen. Hagytam én is, mint a többiek, hogy felbomoljon a szerkesztőség.” Kérdés, tehetett volna-e valamit? Ennek a megválaszolása túlnő ezen a fehérzsebkendő-lobogtatáson, ismételten az égi hatalmak szeszélyeiig jutunk: ha még adnak Neki néhány napot, megérhette volna összegyűjtött verseinek megjelenését, az Út az alkonyatban után 21 évig nem jelent meg új verseskönyve. Hogy miért nem, az szintén a megválaszolandó nagy kérdések közé tartozik, amelyek kikerülhetetlenek. A versírás létformája volt, noha a fordulat után évekre átment a politikába, és utána egyre jobban visszahúzódott, köré zárult a magány, elindult az úton az alkonyatban. Egyik versében, búcsúzzunk ezzel Tőle (mindezt hamarosan bővebben is megírom, nem térve ki a Magyari Lajos költői, közírói és politikusi pályájának hajtűkanyarjaiban gomolygó kérdések elől), igen, esik a Kárpátokban: „Esik Kommandón. / Övig lucsokban, ködben a táj. / Azt hozza, amit vinni kéne, / ami fojtogat, ami fáj.” – kezdi és így fejezi be: „Pedig már egyszer / egy igazi zápor kéne. / lelket is átmosó zivatar. / Jőnie kéne, jönni fog? / Nem jön. Nem. Már nem akar.”
Ha van túlvilág, s most halhatatlan lelke fényként lebeg körülöttünk, felteheti a kérdést: Miért éppen ezzel a versével búcsúzom Tőle? Talán, mert hiszem, egyszer eljő az a zivatar. De azt is mondhatnám, életünkben mindég is szerepet játszottak a véletlenek, amelyek lehet, nem is véletlenek voltak. Nyugodj békében, Lajos, most már verseidben élsz tovább, ha akarod, ha nem, ha van másvilág, ha nincs. És barátaid, ellenségeid emlékezetében. De ők is mulandók, verseid java viszont megmarad. Ebbe már nem.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Túl kell lépni azon a traumán, amit Trianon jelent
Közös RMDSZ–MPP- sajtótájékoztató a magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnökével
Miután tegnap reggel a magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának tagjai találkoztak a történelmi egyházak vezetőivel, illetve az MPP és az RMDSZ politikusai munkamegbeszélést folytattak a bizottság tagjaival, Pánczél Károly, a bizottság elnöke, Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke, illetve Székely István, az RMDSZ ügyvezető alelnöke sajtótájékoztatón számolt be egyrészt a találkozókról, illetve a nemzeti összetartozás napjának jelentőségéről.
Ma már közjogi értelemben is egységes a nemzet
Bíró Zsolt kijelentette: Azonkívül, hogy a nemzeti összetartozás napja alkalmából Marosvásárhelyre látogatott a magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottsága, és Marosvásárhelyen jelképesen megemlékeznek a 95 évvel ezelőtti nemzeti tragédiáról, illetve a nemzeti összetartozás napját a Nemzeti Összetartozás Bizottsággal közösen tartják meg, munkamegbeszélésre is sor került.
Megköszönte ugyanakkor az RMDSZ ügyvezető alelnökének, Székely Istvánnak, hogy első pillanattól fogva pozitívan válaszoltak az MPP kezdeményezésére, és létrejöhetett a találkozó.
– Túl kell tudnunk lépni azon a traumán, amit Trianon jelent a magyar közösség számára, és azáltal, hogy 2010-ben ezt a napot a magyar kormány a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította, jelentős lépést tettünk ennek érdekében. Trianonról megfeledkezni nem szabad, de azzal, hogy ma már közjogi értelemben is egységes a nemzet, előremutató lépést tettünk, és a jövőbe vetett hitről teszünk tanúbizonyságot.
Bíró a továbbiakban arról is szólt, hogy a politikai tárgyalások során terítékre került az autonómia kérdésköre is, beszéltek a székelyföldi autonómiatörekvésekről, az autonómiatervezetekről, és megerősítették, hogy ezek az autonómiatervezetek nem egymással versenyeznek, hanem kiegészítik egymást.
A legfontosabb az összefogás erősítése
Pánczél Károly elmondta, örömmel jöttek Marosvásárhelyre a nemzeti összetartozás napján, amit azonban beárnyékolt egy tragikus esemény. A nemzeti összetartozás program keretében magyar diákcsoportok jöttek Erdélybe, és egy kisfiú a Szent Anna-tóba fulladt.
Mint mondta, a nemzetpolitikában Magyarországon 2010 óta gyökeres változás állt be, olyan új törvények és új Alkotmány született, amelynek értelmében Magyarország felelősséget visel a határon túli magyarokért, megszülettek a közjogi és szellemi egyesítésnek a törvényi hátterei, mint a kettős állampolgárságról szóló törvény, a választójogi törvény, és törvényt hoztak a nemzeti összetartozás napjáról. – Fájdalmas történelmi aktusra emlékezünk e napon, az 1920-as trianoni békediktátumra, ugyanakkor 95 év után tudomásul tudjuk ezt venni, előre nézünk fölemelt fővel, egyenes gerinccel, hisz összetartozunk. Ez a szellemi, közjogi összetartozás nyilvánul meg azonos nyelvünkben, a kultúránkban, a szellemi és épített örökségünkben, tehát a határokon átívelően a magyarság összetartozik. Nemzetpolitikánk legfőbb üzenete az, hogy abban igyekszünk támogatni az elszakított országrészek magyarságát, hogy a szülőföldjén megmaradjon és boldoguljon – jelentette ki Pánczél Károly.
Az egyházak vezetőivel folytatott megbeszélések egyrészt az egyházi javak visszaszolgáltatásáról, illetve arról szóltak, hogy Marosvásárhelyen is fölmerült az igény, hogy a jól működő elméleti egyházi oktatás mellett szükség lenne a magyar anyanyelvű szakképzésre is.
A Nemzeti Összetartozás Bizottság elnöke örömmel üdvözölte, hogy a magyar pártok konszenzust, összefogást keresnek, mert csak ez hozhat eredményt a jövőben. A legfontosabb üzenetnek a nemzeti összetartozás mellett az összefogás erősítését nevezte.
"Az egymásra utaltság jegyében tekintsünk a jövőbe"
Székely István kijelentette: fontosnak tartják, hogy a Nemzeti Összetartozás Bizottság hitelesen tájékozódjék azokról a problémákról, amelyekkel nap mint nap szembesül a romániai magyar közösség, illetve, hogy közösen feltérképezzék az együttműködés lehetséges módozatait.
– Az RMDSZ-nek kiemelten fontos a magyar-magyar kapcsolat, és nemzetpolitikájának lényeges eleme az összmagyar integráció. Ennek jegyében tekintünk a nemzeti összetartozás napjára is, ez egy újabb lehetőség, hogy végigbeszéljük közös dolgainkat, visszaépítsük a működő kapcsolatokat, és az egymásra utaltság jegyében tekintsünk a jövőbe. Nem feledhetjük el ennek a napnak a történelmi jelentőségét, de ugyanakkor nagyon fontos, hogy ezt jó programokkal, tartalommal töltsük fel.
Az RMDSZ és az MPP este 7-kor a Maros Művészegyüttes kövesdombi székházában tartott megemlékezést, ahol az együttes Imádság háború után című előadását láthatták az érdeklődők.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Megemlékezés a Bolyai téri unitárius templomban
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezetének a nemzeti összetartozás napja alkalmából a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templom udvarára tervezett megemlékezését tegnap a rossz idő miatt a templomban tartották meg.
Az emlékünnepségen részt vettek a történelmi egyházak képviselői, beszédet mondott dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Szabolcs Attila, a magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke, Portik Vilmos, az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei elnöke. Műsorvezető Nagy István színművész volt. Fellépett Kilyén Ilka színművész, Samu Ilona és Samu Janka Tímea, Nagy Árkosi Árpád és a Szent Cecília együttes. Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános saját versét olvasta fel.
A rendezvényre Kecskés Csaba unitárius esperes adta áldását.
A megemlékezés a magyar és székely himnusszal ért véget.
A nemzeti összetartozás napja a 2010. évi XLV. törvénybe foglalt hivatalos nevén: Nemzeti Összetartozás Napja – az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára emlékező, június 4-re eső nemzeti emléknap Magyarországon, amelyet 2010. május 31-én iktatott törvénybe az Országgyűlés. Az erről szóló Nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről címet viselő törvényjavaslatot Kövér László (Fidesz) és Semjén Zsolt (KDNP) kezdeményezte. Az Országgyűlés a törvény elfogadásával kinyilvánította: "a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme". Sólyom László akkori köztársasági elnök 2010. június 3-án aláírta a törvényt, amely a 90. évfordulón, 2010. június 4-én hatályba is lépett.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)

Törvényjavaslat a magyar nyelv napjának megünneplésére
Elfogadásra javasolja a szenátus kulturális bizottsága azt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség által kezdeményezett törvénytervezetet, amely Romániában is a magyar nyelv napjává nyilvánítaná november 13-át.
"A magyar nyelv nélkülözhetetlen, elválaszthatatlan része mindennapi életünknek, éppen ezért tartottuk szükségesnek, hogy legyen olyan törvényes keret, amely anyanyelvünk méltó megünneplését szülőföldünkön is lehetővé teszi" – idézte a hírlevél László Attila szenátort, a szenátus kulturális bizottságának RMDSZ-es tagját.
Az RMDSZ képviselőházi és szenátusi frakciója által közösen kezdeményezett jogszabály értelmében ezen a napon a magyarlakta településeken különböző kulturális programokat szervezhetnek, amelyekhez a helyi önkormányzatokon kívül a civil szervezetek is hozzájárulhatnak. A tervezet kitér arra, hogy a közmédia is sugározhat az ünnepre hangoló műsorokat. Ha a parlament megszavazza a törvénytervezetet, a magyar tannyelvű iskolák ünnepélyes keretek között is megemlékezhetnek a magyar nyelv napjáról. A törvénytervezet indoklásában a kezdeményezők megemlítik, hogy miután az ENSZ 1999-ben február 21-ét az anyanyelv világnapjává nyilvánította, a parlament több kisebbség esetében is törvényt fogadott el az illető közösség nyelvének napjáról. Például szeptember 28-a a cseh, december 13-a pedig a tatár nyelv napja.
A törvény kezdeményezői rámutattak: a Kárpát-medencében november 13-án ünneplik a magyar nyelv napját, és a romániai magyarok is csatlakozni szeretnének ehhez az ünnephez.
Amennyiben a szenátus plénumában szeptember közepéig nem tűzik napirendre a tervezetet, az hallgatólagosan elfogadottnak minősül és átkerül a képviselőházhoz, ahol mindenképpen szavazásra bocsátják.
A magyar Országgyűlés 2011 szeptemberében nyilvánította a magyar nyelv napjává november 13- át, a magyar nyelvet az államigazgatásban és a közoktatásban hivatalossá tevő 1844. évi II. törvénycikk elfogadásának napját.
Népújság (Marosvásárhely)

Tanulmány az Arad városi kórház történetéről
„Bántó, mennyi mindent nem tudunk, szomorú, mennyi mindent elfelejtünk”
Szerdán délután a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpádról, Arad neves szülöttéről elnevezett (a történelmi hűség kedvéért: teljesen megtelt) dísztermében mutatták be dr. Dumnici Sándor egyetemi professzornak az aradi kórház történetéről szóló magyar nyelvű könyvét. (Az eredetileg románul megjelent könyv bemutatóját néhány hete tartották meg.) A hallgatóság között volt az aradi magyar kulturális rendezvények megszokott közönségén kívül a sebészdoktor több volt páciense, néhány kolléga és egyéb érdeklődő is.
A rendezvényt Irházi János újságíró, a könyv megjelenését lebonyolító program egyik képviselője nyitotta meg, majd Bognár Levente aradi alpolgármester arról beszélt, mennyire fontos a város – Arad – valós történelmének, intézményeinek a megismerése. Dumnici professzor könyve immár a negyedik azon könyvek sorában (az előzőek Arad városiasodásáról, Salacz Gyula polgármesterről, a Kultúrpalota történetéről szóltak), amelyek magyarul is megjelentek a polgármesteri hivatal támogatásával, azzal a céllal, hogy az, amit ma (már) csak kevesen tudnak, a nagy többséghez is eljusson. Hozzátette, e könyv igazolja: az egykori aradiak tudták, hogy az egészségre áldozni kell, és ezzel (remélhetőleg) példát mutattak a mának is.
Dr. Dumnici professzor azzal kezdte a könyv bemutatását, hogy leszögezte: tiszteletet érez azok iránt, akik Aradot építették, intézményeit létrehozták. Külföldi tapasztalataira hivatkozva elmondta: a vendégnek (az angliai Oxfordban vagy a németországi Heidelbergben) „bizonyítványt” adnak a kezébe az illető intézmény múltjára, történetére vonatkozólag. Nos, a máramarosszigeti származású Dumnici doktor most az aradi városi kórház történetéről szóló munkát adhatja át (immár két nyelven) az idelátogató külföldi kollégának. Amelyből kiderül: a város lakossága (képviselői által) már 1775. szeptember elsején, tehát 240 esztendeje hitet tett amellett, hogy a fejlődő Aradnak közkórházra lenne szüksége. Nagylelkű adományokkal meg is indult a gyűjtés az építkezésre, amelynek megkezdésére azonban csak 55 év múltán került sor, amikor az időközben bekövetkezett, nagy emberáldozatot követelő pestisjárványok is nyilvánvalóvá tették, hogy kórházra égető szükség van, másrészt az elinduláshoz szükséges tőke is összegyűlt.
Az előadó vetítettképes előadásban vázolta az Arad városi kórház építésének, kezdeteinek történetét, számokkal is illusztrálva – akkoriban még számon tartották ezeket! – ki és mivel járult hozzá a köz javát szolgáló megvalósításhoz. Edelspachnerné Katschmag Teréz például 2000, Radovits Klára és Kászonyi András 1000-1000, akkoriban igen nagy pénznek számító váltóforinttal biztosította az indulótőkét, később a világosi Bohus János báró, például, 30 ezer téglával, sok más Arad megyei polgár is jelentős adományokkal járult hozzá az akkoriban európai színvonalúnak számító kórház létrehozásához, amely végül 1836-ban nyílt meg, bár két évvel előtte már fogadott betegeket.
A statisztikai adatokkal és fotókkal bőven ellátott karcsú, hetvenoldalas kiadvány – mint maga a szerző, Dumnici professzor is aláhúzta – a kezdet. Ha valaha (hátha!) megjelenik felülvizsgált kiadása is, nemcsak bővítésre, hanem némi kiigazításra is szorul, például, az aradi kórházban az idők során dolgozott orvosok tekintetében. Jó néhányuk neve ugyanis hiányzik (vannak köztük – Puskel Péter helytörténésztől tudjuk – aradi „premiereket” produkálók), vannak elírt nevűek és hiányzók (ez utóbbi félmondatban említettek között sajnos, eltávozott személyes jó barátaim is). Mindezzel azonban semmiképpen nem akarom csökkenteni Dumnici doktor minden tiszteletet és megbecsülést kiérdemlő igyekezetét, hogy az aradi intézményesített egészségügy kezdeteiről egy ilyen kiváló (folytatásra méltó) munkát adott a kezünkbe.
Az eredetileg román nyelven íródott munkát Csanádi János magyartanár fordította le, nagyszerűen.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Lucian Boia: Igazság és igazságtalanság Versailles-ban
FOLYTATÁS JÚNIUS 4-I SZÁMUNKBÓL
Erdélyről sem állíthatjuk leegyszerűsítő módon, hogy román terület volt. Egyszerre volt román, magyar és német, ahol a románok többségben voltak, de a lakosság felét már nem sokkal haladták meg (53,8% az 1910-es magyar népszámlálás szerint, 57,8% 1930-ban). Közben 1910-ben az itt élők 31,6%-át tekintették magyarnak (valójában ez nem magyar nemzetiséget jelentett, hanem mindenkit, akit magyarul beszélőként regisztráltak), 1930-ban pedig 24,4%-át. A németek 1910-ben 10,8%-nyian, 1930-ban pedig 9,8 %-nyian voltak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kisebbségek éppenséggel nem voltak kicsik. Történelmi és kulturális szerepük pedig kiemelkedő volt, a magyarok Erdély elitjét adták, a németek pedig gazdasági értelemben játszottak nélkülözhetetlen szerepet. Sokatmondó a városi lakosság etnikai összetétele is – már a román uralom időszakában, az 1930. évi népszámlálás idején. A városokban ekkor a kisebbségek abszolút többségben voltak, jóval meghaladva a románok számát. Újabb tévhitekkel, mítoszokkal való leszámolásra vállalkozott Lucian Boia Vesztesek és győztesek című könyvében, ebből idézünk részleteket. Az első világháború és az azt lezáró versailles-I békeszerződés „nemzeti előítéletek nélküli” újraértelmezéséről szóló esszé a budapesti CSER kiadónál jelent meg Tibori Szabó Zoltán fordításában.
Szabadság (Kolozsvár)

Bízik a választási együttműködésben a néppárt
Fancsali Ernő, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) kolozsvári szervezetének a közelmúltban megválasztott elnöke bízik abban, hogy év végéig létrejön a három romániai magyar párt – az RMDSZ, az EMNP és az MPP – Kolozs megyei szervezetei között a választási koalíció, és így a 2016-os helyhatósági választásokon a három politikai alakulat közös listát állíthat.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Levél egy magyar köszöntésért
Tisztelt polgármester úr!
A kincses város egykori egyetemistájaként és nagy tisztelőjeként éveken át jártam a város utcáit és merengtem el a Majális utca, a Trefort dűlő vagy az Erzsébet utca gyönyörű épületein, Pákey Lajos és Moll Elemér hagyatékán. Számos barátomat és idelátogató egyetemistát Új-Zélandról, Szingapúrból, Németországból, Magyarországról, New Yorkból, Spanyolországból vagy Franciaországból kalauzoltam Kolozsváron. Mind el voltak ragadtatva a város történeti sajátosságaitól, multikulturalizmusának ma is élő pezsgésétől és attól a magyarok, szászok majd románok által létrehozott építészeti és szellemi örökségtől, amelyben Ön és politikustársai ma is dolgoznak, kutatnak, szórakoznak és élnek.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Startolt az 5. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
Remélhetőleg sokan kedvet kapnak ahhoz, hogy kövessék a Fogoly utcában jövő-menő, izgő-mozgó élőszobrok példáját, s ezekben a napokban könyvet vesznek a kezükbe. Mert olvasni érdemes, sőt trendi, egy vagy több korty könyv még senkinek nem ártott meg…
A választékról azok a kiadók és könyvkereskedők gondoskodnak, akik csütörtöktől vasárnapig, az 5. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét idejére sátrat vertek az említett helyszínen. A négynapos rendezvénysorozat tegnap délután startolt, az egybegyűlteket Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke, Mile Lajos kolozsvári magyar főkonzul, Horváth Anna alpolgármester és Kerekes Sándor, Vákár István megyei tanácselnök tanácsosa köszöntötte. Ezt követően Kántor Lajos elnök adta át a Kolozsvár Társaság Kolozsvár büszkesége nevű díját, az elismerésben ezúttal a 45 éve létrehozott Dacia Kiadó két munkatársa, Jancsik Pál költő, műfordító és Kerekes György műfordító részesült.
F, Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Merni kell magyarul szakképezni!
Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely és Nagyvárad után tegnap Kolozsváron, a Református Kollégiumban működő szakiskolában tartott kerekasztal-megbeszélést a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) a hazai magyar nyelvű szakképzés fejlesztéséről, annak lehetőségeiről.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.
– A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Az ördög internetnyiről
A piac előtt látom meg, szomorkásan ereszkedik be a dombon.
– Csak nem buszús? – szólítom meg a mindig szigorú, élesnyelvű asszonyt. Gyerekeit, unokáit is tanítottam, tanítom most is. Néha beszélgetünk, ha úgy esik.
– Jaj, meg ne bánkódjék magyar né’, nem vettem szerit, hogy szembe jő – mentegetőzik.
Ráérős beszédbe kezdünk. Mesél a lányairól, arról, hogy elválasztódott az egyik az emberitől, nem talált a szó, nem volt mit tenni. Ő épp Olaszországban volt akkor a nagy fiánál, mikor megtudta, hogy az itthon hagyott lányai egyikének rosszul megy a sora.
– Beszéltem véle telefonon hetiben többször, de nem mesézte el, hogy milyen nagy a nyomorúsága az emberivel – meséli.
Meggyötört arcát nézem, még fiatal, alig lehet túl az ötvenen. De megtörte az idő az elmúlt pár esztendőben.
– S honné tudta meg, hogy baj van itthonjában? – érdeklődöm, hogy beszéddel takarjam az arcomra kiülő aggodalmaimat.
– Az ördög internetnyiről, onné – pöröl, s én nem bírom mosoly nélkül.
Hosszasan tanácsolunk, ráérősen.
A végig a kezemben szorongatott mézesüveget a tenyerébe teszem.
– A kicsiknek, egészségikre! – szólok, s búcsúznék is, hogy találkozásunk hangulatát papírra vethessem.
(2015. május 24.)
Nikoletta története
Balázs Nikoletta Mária a frumószai román tannyelvű iskolából a magyar nyelvű továbbtanulást választotta, Csíkszeredában végezte a középiskolai tanulmányait, jelenleg Egészségügyi Posztlíceumba jár. 2006–2008 között volt tanítványunk. Egy gyenge osztály nem túl erős tanulója, akinek sorsáért családi kupaktanácsot tartottunk akkoriban. Hogy engedjük el Csíkszeredába, magyar iskolába, mikor itthon is nehézkesen boldogul? A szívünk döntött, ha annyira akarja, akkor próbálja meg, hátha mégis belejön majd. Az elmúlt kilenc esztendőről beszélgettem Nikolettával, aki kiváló érett nővé lett, kinek erején, kitartásán nem csodálkozom, mindig is ilyen volt.
Nikoletta mesél... Meglepően szép, magyaros beszéddel, amelybe alig, alig keveredik csángós szó.
– 7. osztályban kezdtem el felkészítőre járni a tanár bácsihoz a magyar házban, majd mentem 8.-ban is. Minden, amit tanulnom kellett, otthon szótárral fordítottam, erőst nehéz volt.
– 8. osztályban már tudtad, hogy magyar iskolába akarsz menni?
– Nem, nagyon későre döntöttem el. De felkészítőkre rendesen eljártam, szerettem tanulni. Aztán volt egy feladat magyar órán, jaj, most is emlékszem. Toldalékolni kellett a szomszédság szót, s én nem tudtam, mert nem értettem.
– Megszidtalak? Elbizonytalanítottalak?
– Nem, nem. Azt mondta, hogy tanuljam meg.
Mosolygunk. Nem értem, hogy miért maradt meg ennyire emlékezetében ez a jelentéktelen eset.
– Aztán bejutottál a csíkszeredai Kós Károly Szakiskolába, környezetvédelmi szakra. Milyen volt az első esztendő?
– Semmit, de semmit sem értettem. Beszélni sem mertem, mert mindenki perfektül, tiszta magyarul beszélt körülöttem. Matekórán a tanárnő a 25 gyökéről kérdezett. Azt tudtam, hogy mennyi a 25, de nem tudtam, hogy mi lehet az a gyök. Szerencsére felírta a táblára a jelét, jaj, ez a gyök, könnyebbültem meg.
Biológia órán a szivacsról kezdett el beszélni a tanár. Szivacs... Na, ezt tudom mi az, ezzel töröljük a táblát. Míg írtuk a címet, gondolkodni kezdtem, hogy ez mégsem lehet ugyanaz a szivacs.
Volt egy másik csángó osztálytársam. Volt egy közös füzetünk, abba minden szót beírtunk egy év alatt, amit nem ismerünk. Vittük a bentlakásba a nevelőhöz, hogy írja be a jelentését románul. Így tanultunk bele a dolgokba. Nem volt könnyű.
– Eltelt a 9. osztály, a következő könnyebb volt?
– Édesanyám és az öcsém azon a nyáron mentek ki Olaszországba, vittek volna engem is, de mondtam, hogy ha már ennyire felküzdöttem magamat a tanulásban, én már nem megyek sehova. Képzelje, 8.25 lett az évi átlagom. Nagy siker volt. Főleg, ha nézzük, hogy diktálás után írni sem tudtam a kezdetekkor.
– Így esett, hogy a családod minden tagja kiköltözött Olaszországba, míg te egyedül voltál Csíkszeredában. Megviselt?
– Ritkán jöttem haza Frumószába addig is, de itt vannak a nagyszüleim, a nagynéném és családja, azért mégiscsak jártam haza. A mi házunk erőst üres volt. Fájt. Abban az esztendőben beteg lettem, gyomorbajos. De végül összeszedtem magam, a 8-as átlagot mindvégig tartottam.
– Frumószán, úgy emlékszem, 7-es körüli tanuló voltál, nem?
– De, de itt nem szerettem az iskolában, nagyon nem.
– Tovább miként alakult az életed?
– A 10-11. osztály eltelt, de a 12. első felében megbuktam matematikából. Egy felmérőben egy X-et rossz helyre tettem. Megbuktam. A nevelőm csúnyán lehordott, sírva jöttem ki a szobájából, azt hittem megöl a szégyen.
– Ez megtörtént mással is már, ennyire a szívedre vetted?
– Hetekig betege voltam, majd elmentem korrepetálásra egy matektanárhoz.
– Fizettél az órákért?
– Igen. Naponta öt órát matekoztam, a többi tantárgyból is tanultam én az érettségire, de folyton a matekon jár az agyam. Majd egyre jobban értettem. Az érettségin 8.05 kaptam matematikából.
– Mit mondanál most a matektanárnődnek, aki megbuktatott első félévben?
– Hogy puszilom...
Mosolygunk. Olyan büszke vagyok rá. Mert benne nem sokan hittek. S mégis ment a maga feje szerint, s milyen szépen elboldogul az életben. Egy fecskemadár áll meg reptében előttünk, mintha csak ránk nézne, csapdos szárnyaival, egyhelyben, s közben minket néz. Kizökkent beszédünkből.
– Sikeresen leérettségiztél, majd a sofőriskolát is elvégezted, lett hajtásid, autód, nagyot haladtál azon a nyáron!
– Igen, nagyon büszke is vagyok mindezekre, megdolgoztam értük.
– Mi lett utána?
– Elindultam Marosvásárhelyre, orvosira, mindenki családdal, én magamra, úgy elbizonytalanodtam. Nem sikerült. Másnap megtudtam, hogy lehet vizsgázni fogtechnikusi képzésre, a telefonomról kinéztem a 100 kérdést, megtanultam a válaszokat, a vizsgán csak egyet vétettem. De hiába, mert az érettségi átlagom rosszabb volt a többiekénél, nem volt elég a kettő együtt a bejutáshoz. Visszamentem Csíkszeredába, ősszel beiratkoztam az Egészségügyi Posztlíceumba. Nagyon örvendek, hogy itt kötöttem ki végül. A bőrgyógyászaton járok gyakorlatra, olyan nagyon szeretem.
– Még van egy éved? Mi lesz utána, Nikoletta? Hogy képzeled a jövőt?
– Megyek Olaszországba. A nyelvet kell megtanuljam, s tudnék ott dolgozni. Tudja, tanár néni, az olasz ápolónőknek nem elég az 1000 eurós fizetés, elmennek más országba dolgozni. Én nem maradhatok Csíkszeredában, mert a havi 700 lejes fizetésemből nem tudnék megélni, így megyek a családom után.
– Tudod, milyen nagyon büszke vagyok rá?
Mosolyog. Nem féltem már. Bátran veszi élete akadályait. Jól fog boldogulni továbbra is.
– Az öcséd hogy van, szereti ott? Annyit féltettem, tudod nagyon szerette a lovát, a kutyáit...
De hadd folytatódjon az ő története egy másik írásban.
*
Mielőtt elmentek volna, kezdte kerülni az iskolát. Egyszer ketten sétáltunk haza, kérdeztem, hogy miért nem jár rendszerességgel iskolába, minek maradozik ki?
– El kellett vigyem a lovamat itatni! – mondta ő.
– S nem tudott volna egy órát várni a lovad a friss vízre? – kérdeztem kedvesen.
Egész úton arról mesélt nekem, hogy milyen hálás a tekintete, milyen érdekesen mozog a puha orra a hálás lónak. Hogy milyen szőrén ülni meg, mesélt, mesélt, már attól tartottam, hogy veszek egy lovat. Akkor láttam utoljára.
Nikoletta komolyan néz rám. Szürkülődik már. Beszélgetésünk végére jár. Váratlanul megpillantjuk a fecske fészkét.
– Valamelyikünknek babája lesz a jövendőbeli egy esztendőben.
– Kendnek, tanár néni.
– Vagy neked, Nikoletta.
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Bűnvádi eljárást indított a DNA Victor Ponta ellen
Politikai bombát robbantott pénteken az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA), amely bejelentette, hogy bűnvádi eljárást indított Victor Ponta miniszterelnök ellen.
A kormányfőt kihallgatásra beidézték a vádhatóság központi székházába, ahol az ügyvédjével megjelent politikussal közölték a nyomozati anyagban szereplő gyanúpontokat.
A DNA által kibocsátott közlemény szerint tizenhétrendbeli okirat-hamisítással, adócsalásban való bűnrészességgel és pénzmosással gyanúsítják.
Ponta 2007-ben és 2008-ban, ügyvédi minőségében követte el a feltételezett bűncselekményeket. Kiderült, hogy a miniszterelnök elleni bűnvádi eljárás Dan Șova, a kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) szenátora ügyével áll összefüggésben, amelyben a tirceni-i és rovinari-i energetikai vállalatokkal kötött törvénytelen szerződésekkel gyanúsítják a politikust.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

„Üldözött” magyarok
Kár, hogy a Kiss Sándor, a Bihar megyei közgyűlés RMDSZ-es alelnöke elleni korrupciós gyanú kapcsán a megyei RMDSZ nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy etnikai színezetet próbáljon adni az ügynek.
A Kiss őrizetbe vétele kapcsán kiadott közleményben ugyanis azt sejtetik: az eljárásnak köze lehet ahhoz, hogy ő is aláírta a petíciót, amelyben a város magyar közössége Szent László-szobrot kér a főtérre, illetve hogy ellenzi Nagyvárad és a szomszédos Váradszentmárton egyesülését.
Már többször is megtörtént, hogy a magyar politikusok elleni korrupciós vádakat ők maguk vagy pártjuk azzal próbálták elhitelteleníteni, hogy azok etnikai indíttatásúak, hogy csak azért hurcolják meg őket, mert magyarok.
Nem zárjuk ki, hogy ilyesmi is megtörténhet. A Markó Attila, a kommunizmus idején elrabolt ingatlanok visszaszolgáltatási ügyeivel megbízott testület korábbi tagja elleni korrupciós vádak például igencsak gyanúsak, és nagyon úgy tűnik, csak azt szolgálják, hogy elhiteltelenítsék a restitúciós folyamatot – különösen annak kisebbségi vonzatait.
Csakhogy a Kiss esetében felhozott „mentő” érvek meglehetősen gyengék. Mert igaz ugyan, hogy Kiss aláírta a Szent László-szoborról szóló petíciót, a megyei, illetve a városi RMDSZ azonban enyhén szólva sem állt ki teljes mellszélességgel a civil kezdeményezés mellett. És ilyen alapon Kissen kívül az a 7999 további magyar is számíthat a hatóságok zaklatására, aki szintén aláírta az ívet.
Mint ahogy a Szentmártonnal való egyesülés kapcsán is aggódhatna minden váradi magyar, hiszen az első szavazás alkalmával az etnikai arányok további romlásától tartó magyar közösség testületileg távol maradt. (Miközben amúgy Kiss és az RMDSZ mind a PNL-lel, mind a PSD-vel jóban van).
Természetesen mi is úgy gondoljuk, hogy Kiss Sándort megilleti az ártatlanság vélelme. Azonban az, hogy a magyar politikusok elleni korrupciós eljárások során mindig görcsösen igyekeznek etnikai üldöztetést kiáltani, kontraproduktív lehet. Ha ugyanis mindig farkast kiáltunk, azzal előbb-utóbb hiteltelenné válunk, és akkor sem vesznek komolyan, ha – a Markó-ügyhöz hasonlóan – valóban felmerül a gyanú, hogy egy eljárásnak magyarellenes éle lehet.

Erdélyi összefogás a trianoni gyásznapon
Erdély-szerte megemlékeztek csütörtökön a trianoni békeszerződés aláírásához kötődően a nemzeti összetartozás napjáról.
Marosvásárhelyen az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésében a szakadó eső miatt a Bolyai téri unitárius templomban zajlott a megemlékezés 17 órától – a hagyományosnak számító templomudvar helyett –, melyen az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt (MPP) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) helyi és megyei szervezeteinek képviselői is részt vettek.
Portik Vilmos, az EMNP Maros megyei elnöke felszólalásában örvendetesnek nevezte, hogy a nemzeti összetartozás napján az erdélyi magyar politikai szervezetek „át tudták lépni a párthovatartozás miatt meghúzott határokat”. „Szükség lesz a bizalomra és arra, hogy megnézzük, hol állunk, és mit szeretnénk az elkövetkező évtizedben” – fogalmazott Portik.
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja ünnepi beszédében hangsúlyozta, „a hosszú rémálomból való felébredés” után egyre többen érzik magyarnak magukat, és ezt tettekkel is vállalják. „Reménnyel lehet a jövőbe tekinteni, hiszen az ellenerőknek nem sikerült legyőzni a szíveket. Összetartozásunk kötőanyaga a közös múlt, de összeköt bennünket a jelenünk és a jövőnk is” – mondta a főkonzul. Az emléknap alkalmából az RMDSZ és az MPP 19 órától a Maros Művészegyüttes székházában gálaműsort tart, melyen a néppárt képviselői is részt vesznek.
Sepsiszentgyörgyön harangszóval kezdődött a megemlékezés a trianoni békeszerződés aláírásának órájában, fél hat után két perccel az Erzsébet parkban, melyen a sűrű eső ellenére közel százan vettek részt. A Magyar Polgári Párt szervezte rendezvényen az RMDSZ helyi képviselői is részt vettek.
A rendezvény főszónoka, Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke hangsúlyozta, a székelység soha nem tudott belenyugodni a szolgaságba és az igazságtalanságba és ezentúl sem fog, bebizonyította, hogy küzdeni akar az önrendelkezéséért.
„Június 4-e nem csupán a gyászról szól, hanem nemzetünk összetartozásáról, az összefogás erejéről is, melyért mindennap tenni kell – fogalmazott. – Önvizsgálatot kell tartanunk. Nincs helye többé a magyarkodásnak, a székelykedésnek, dolgoznunk kell. Megálljt kell parancsolni az elvándorlásnak, haza kell hívnunk az elvándoroltakat és csatasorba kell állítani az itthoniakat a szülőföldünkért, a megmaradásért”.
Marosvásárhelyi tájékozódás
A nemzeti összetartozás napján tájékozódó látogatásra érkezett Marosvásárhelyre az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottsága. Pánczél Károly, a bizottság fideszes elnöke elmondta, csütörtök délelőtt helyi egyházi vezetőkkel tárgyaltak, délután a marosvásárhelyi felsőoktatási intézmények magyar vezetőivel tanácskoznak, este pedig részt vettek az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) által szervezett, lapzártánk után lezajlott gálaműsoron.
Pánczél Károly az egyházi vezetőkkel folytatott beszélgetés pozitív hozadékának tekintette, hogy a kolozsvári minta alapján Marosvásárhelyen is felmerült egy református szakképző intézmény létrehozása. Megjegyezte: beszélgetőpartnereik úgy látták, elsősorban mezőgazdasági, farmergazdálkodási, illetve kertészeti, virágtermesztői képzésre lenne szükség. A politikus kijelentette, aggodalommal figyelik az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának megtorpanását.
Pánczél szerint a magyar diplomáciára is feladatok hárulnak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) kialakult áldatlan állapotok megoldása terén. Arra utalt, hogy a magyar egyetemként létrehozott tanintézetben a kommunista párt utasítására létrehozott román tagozat és az egyetem román vezetése nem alkalmazza az oktatási törvény kisebbségi oktatásra vonatkozó előírásait. „Mindenki fontos számunkra. Szükség van a konszenzuskeresésre Erdélyben és a Partiumban is” – jelentette ki.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Erdély – pergőtűzben (1.)
Huszonöt év távlatából másként látja az újságíró, a tévészerkesztő, a historikus, azaz: alulírott az 1989. december 21-ével kezdődő romániai, erdélyi történéseket és benne a mi magyar kisebbségünk sorsát, mint azokban a sokszor egekbe emelő, máskor földbe döngölő, gúzsba merevítő napokban, hetekben, hónapokban, években.
Eufemisztikusan szólva: szükség volt az időbeli eltávolodásra, hogy kellő judíciummal újra és újra felidézzem – mi több, átéljem! – mindazokat az eseményeket, amelyeknek A Hét, az Erdélyi Napló, a Román Televízió magyar szerkesztőségének belső munkatársaként krónikása, igen gyakran amolyan haditudósítója voltam. 1990 legelején valósággal elkáprázatott: a korábban csak hallomásból ismert nyugati magyar sajtótermékek, kiadványok milyen imponáló számban, terjedelemben jelentek meg, jutottak el az erdélyi magyar olvasókhoz is.
Milyen nagy öröm volt, hogy kezet foghattunk, nyíltan és hátrapislogás nélkül beszélgethettünk a Liberation, a Die Welt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung magyar származású szerkesztőivel, tudósítóival! Az már az utánozhatatlan és egyedi romániai rendszer-, sokak szerint „gengszterváltásnak” tudható be: igen gyakran a nyugati magyar közösségek által kiadott lapok, folyóiratok, kiadók fordultak hozzám, hogy hiteles beszámolót küldjek a könyves-gyertyás, a románságot elemi erővel sokkoló 1990. február 10-ei marosvásárhelyi százezres felvonulásról, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemen a magyar nyelvű oktatás megteremtéséért zajló ülősztrájkról, amelynek az első naptól kezdve végig a krónikása voltam (az 1990. március 19-ével záruló ülősztrájk legteljesebb dokumentációjával büszkélkedhetem!), a „fekete márciust” megakadályozni szándékozó, a románsággal párbeszédet kezdeményező, mindössze egyetlen lapszámot megért, általam szerkesztett román nyelvű, jelképes elnevezésű Dialog címet viselő kiadványról.
Hamis tanúk, milicista cerberusok
E sorok írója akkor is azt hitte, ma is abban a hitben ringatja magát: a „dialogare necesse est!” jelszóval talán előbbre juthatunk a román–magyar kapcsolatépítésben. Olyan „munkatársakkal” tervezgettük a következő lapszámokat, mint a kiváló költő, dráma- és esszéíró Székely János (ma is őrzöm a kéziratait), Smaranda Enache, Cs. Gyimesi Éva. A kötetben Egy lap tündöklése és bukása címmel olvasható az a már-már haditudósításnak számító beszámoló arról: milyen bürokratikus labirintust kellett végigjárnom, amíg a lapkiadási engedélyt megkaptam, az akkor még állami kézben lévő marosvásárhelyi nyomda román mestere hogyan ejtette rá – „véletlenül” – a kalapácsot a már kiszedett, ólombetűkből álló laptükörre.
A március 20-ai interetnikus összecsapás után gyorsírással jegyeztem le, majd utólag legépeltem az egyetemes jog- és tárgyalástörténetben is egyedülálló tudósítást. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál perének egyik tárgyalásán a tanácsvezető bíró a vád egyik „tanújának” felszólítására a tárgyalóteremben lévőket – a vádlott rokonait, a kíváncsiskodó jelenlévőket, az újságírókat, rádióriportereket – egyszerűen bezáratta, a milicista cerberusok még a mosdóba sem engedtek kimenni!
A „tanú” másfél órán át bolyongott a városban, kereste a másik „tanút”, aki – úgymond – „igazolja” szemenszedett hazugságait. (Ma is vállalom azt az előszót, amelyet Cseresznyés Pál Március mártírja című visszaemlékezés-kötetéhez írtam: talán így jobban megérthető annak az embernek a drámája, lecsúszása, a pohár fenekére való nézése, akit mindennap a börtönőrök, a román rabtársak annyira megvertek, hogy hónapokon át nem lohadt le a feldagadt arca, akinek csípős paprikával kenték be a két szemét!)
Legjobb tudomásom szerint én közöltem az első tudósítást arról, hogy a Mentor Könyvkiadó igazgatójának, Káli Király Istvánnak a polgármesteri tisztségre való jelölését megóvták, és a törvényszéki tárgyaláson ott hőzöngött a tárgyalóteremben, a folyosókon a Ceauşescu-diktatúra románosítási politikáját mindennél jobban igazoló, 75 százalékban románok lakta Tudor lakótelep „színe-java”.
A kötetben olvasható az a tanulmány is, amelyik hiteles adatokkal bizonyította: a legfelsőbb román párt- és államvezetés számára már 1956-tól – a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem mellett! – a magyar tannyelvű Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet volt a legfontosabb célpont a magyar egyetemi oktatás megroppantásában, majd végleges felszámolásában. Nem riadtak vissza a magyarul beszélő, „szívspecialista” „Pop de Popa”-s ejtőernyösök katapultálásától, sem a magyar rektorok, professzorok megfélemlítésétől, megzsarolásától.
Az 1989. decemberi rendszerváltás után is az egyik legfontosabb cél: az önálló magyar orvos- és gyógyszerészképzés tűzzel-vassal, bármi áron való megakadályozása volt! Ami az eltelt huszonöt évben történt, történik, egyenes folytatása az 1956-ban elkezdett, a legfelsőbb államvezetés szintjéről irányított folyamatnak. Nem véletlen, hogy a jobboldali Ungureanu-kormány éppen azért bukott meg 2012-ben, mert a tanügyi törvény szellemében elrendelte a magyar oktatási vonal létrehozását.
Akasztani jöttek
Mivel 1990-ben a Maros megyei RMDSZ elnökségében én ismertem a legjobban az orvosi és gyógyszerészeti intézet igazi drámáját, 1990. március 19-én délután engem – és nem Borbély Lászlót, ahogyan az néhány utólagos közleményben, beszámolóban megjelent – küldtek a hajdani kadétiskola épületébe, hogy részt vegyek azon a tárgyalássorozaton, amelyen egyfelől a parlament N. S. Dumitru szociológusból és Verestóy Attilából álló küldöttsége, másfelől a román tagozat négy diákja és két tanára, a magyar tagozat négy diákja és két tanára vett volna részt. Amikor délután négy órakor felértem a díszteremhez, senkit nem találtam.
Lementem az egyetemi szenátus tanácstermébe. A szó valódi értelmében földbe gyökerezett a lábam: a román tagozat teljes tanári kara, feleségük, idegenek hada úgy „fogadtak”, mint a tőrbe csalt vadat. A professzorok közül néhányan jelentős mennyiségben elfogyasztott alkohol hatása alatt álltak. Valahonnan egy román tévéstáb is előkerült. A bűnbaknak „kijáró figyelemmel” csak engem filmeztek. Egy óvatlan pillanatban sikerült bekapcsolnom a műanyag szatyorban lévő diktafont. Olyan üvöltés, vádözön volt a teremben, hogy utólag sem a rádiónál, sem a televíziónál egyetlen hasznosítható mondatot sem sikerült kiszűrni az iszonyatos hangzavarból.
Alaposan felkészültem a statisztikákból, az orvosi és gyógyszerészeti intézet történetéből. Másfél órán át egyedül és nagyon higgadtan vitatkoztam a „vérre szomjazó” tanárokkal. Utólag kiderült: a magyar tanárok és diákok, amikor látták, hogy a román tárgyaló fél nem tartja be a megegyezést, távoztak az épületből. Érdekes módon a parlamenti küldöttség is távol maradt a szenátusi teremben zajló ordítozástól. Amikor kijöttem a szenátusi tanácsteremből, dr. Jung János előadótanárral, jelenlegi professzorral találkoztam. Elmondtam, mi történt. Ketten ültünk be az én öreg Daciámba. Amikor távoztunk az autóbejáraton, ott leselkedő diákok követ dobtak utánunk. Az a másfél óra mentett meg, nem szorultam fel az RMDSZ-székház padlására, a hetvenhét kiszemelt áldozat közé.
Sok igazság van abban az állításban: a Görgény völgyéből, a Mezőségről teherautókkal, kiskocsikkal behozott, leitatott, a két Bolyait, Király Károlyt akasztani szándékozó románok eltévesztették az irányt: az orvosi és gyógyszerészeti egyetem helyett a főtéren, a Bolyai téren garázdálkodtak, támadták meg az orvosit. Király Károllyal, az Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front Ion Iliescu elnök után következő második vezetőjével volt egy éles tévévitám: 1990. március 19-én azzal, hogy Iliescu kérésére Bukarestbe utazott, valójában az első számú vezető nélkül hagyta Maros megyét. Ezzel valójában a visszarendeződés hívei meglovagolták azt az 1989. december végi rossz választást, amelynek alapján Maros megye és Marosvásárhely katonai vezetőket választott – elég, ha a hírhedt Ion Jude ezredesre gondolunk – döntéshozóknak az átmeneti időre.
Tevékenységük felmérhetetlenül sokat ártott nemcsak az ország, Maros megye imázsának, hanem évtizedekre beárnyékolta a román–magyar együttélés korábbi status quoját is. A csíkszeredai Pro-Print Kiadónál 2012-ben megjelent A szabadság terhe. Marosvásárhely, 1990. március 16–21. című kötet szerzőpárosa, László Márton és Novák Csaba Zoltán a Transindex hírportál 2013. február 25-ei kiadásában publikált interjúban joggal hangsúlyozták: „Kitapintható az 1989. decemberi fordulatot követően a marosvásárhelyi román elit félelme: egy demokratizálódási folyamat óhatatlanul is az addigi pozícióik meggyengülését eredményezhette volna, esetenként addigi egzisztenciájuk megszűnésével járt volna.
Ez volt az események fő mozgatórúgója: kellett egy olyan fordulatot találni, amely igazolja, hogy egyrészt szükség van az országot felügyelő titkoszolgálatra, másrészt szükséges a többségében nemzetiségek lakta területen a helyi román eliteket a központból támogatni, akár a demokratikus elvek és gyakorlat figyelmen kívül hagyásával. Arra viszont, hogy az 1989-ig működő románosítási projektet felfüggesztették-e, vagy csupán megváltoztatott körülményekhez igazítva tovább működtették-e, nem tudunk választ adni.” (László Márton összegzése) „Marosvásárhelyen a fennáló sajátos (etnikai, politikai stb.) helyzet folytán a rendszerváltás alapvető kérdései (politikai, gazdasági szerkezetváltás, elitcsere) etnikai színezetet kaptak. (...) Nemhogy felelősségre vonás, hanem még magyarázatkérés, elszámoltatás sincs.” (Novák Csaba Zoltán vallomása)
Stratégia a beolvasztásra
Az a kötet, amelynek az Erdély – pergőtűzben címet adtam, hús-vér emberek golgotajárásának bemutatásával igazolja: a rendszerváltás Maros megyei, székelyföldi, partiumi (ne feledkezzünk meg a „fekete március” szatmárnémeti főpróbájáról) etnikai színezetét a hatalmi pozícióit, szupremáciáját tíz körömmel védő románság, elsősorban annak politikai, szellemi elitje „kölcsönözte”. A Gazda Árpád által a Krónikában bemutatott Húszéves terv a romániai kisebbségek beolvasztására, felszámolására ma már sokkal kifinomultabb, szofisztikus módszerekkel, ötödik sebességbe kapcsolt intenzitással folytatódik.
Az 1989. december 21-ei forradalmi hangulat euforikus lázában, a megyei pártbizottság székházából, az egykori Városháza épületéből kidobált irathegy máglyatüzénél megtalált perdöntő dokumentum, miszerint 7800 román családot kell betelepíteni ahhoz, hogy Marosvásárhelyen a magyarság 62 százalékos többségi aránya megváltozzék, a románság kerüljön etnikai fölénybe, tulajdonképpen már az ezredfordulóig megvalósult: a „fekete márciust” követően, alig tíz év leforgása alatt Marosvásárhelyt közel húszezer magyar hagyta el!
Tulajdonképpen a magyarellenes pogrom legfőbb célkitűzése maradéktalanul teljesült: a románság etnikai fölénye annyira nyilvánvaló, hogy egy tévériportban közel fél órát várnunk kellett, amíg a főtéren sétálók között magyar anyanyelvűvel beszélhettünk. A románság gazdasági, pénzügyi, közalkalmazotti szupremáciája megkérdőjelezhetetlen evidencia. A lakások, földterületek közel száz százalékát románok vásárolják meg.
A történelmi Gecse utcában lakom, tíz év leforgása alatt a szomszédok nagy része román anyanyelvű lett. Az 1894-ben épült lakás homlokzati része, a kétemeletes ügyvédi iroda, az általunk hivatalosan megvásárolt, a feleségem és az én nevemre telekelt udvar-, kertrész egy olyan román ügyvéd tulajdonába került, aki a székelyudvarhelyi csereháti „apácákat” védi, a Kossuth Lajos utca visszaállítását perli, és a Maros menti, több tízezer hektárnyi erdő visszaszolgáltatásának egyik fő ellenzője.
A feleségem családja, kiváló magyartanár apósom 1938 óta lakott ugyanabban a házban. Most a lakás körül egy négyzetcentiméternyi terület sem a miénk. Jelképesen dobbantóval kellene bemenni a lakásba. A magyartanárnő feleségem, több diáknemzedék oktatója, nevelője nem tudta a törvényszék égbekiáltó igazságtalanságát feldolgozni, hogy egy magyar családnak otthona sem lehet! Ráment az egészsége, az élete, 2009. október 2-án a budapesti Péterffy-kórházban visszaadta lelkét a teremtőjének. A harminc méterre lévő, a nyolcvanas évek közepéig kizárólag magyarok által lakott Kistemplom téren ma csak néhány magyar család van. Az új tulajdonosok között besszarábiai román is van.
A Marosvásárhelyt övező magyar község dűlőiben felépült, kacsalábon forgó kastélyok tulajdonosai szinte kizárólag románok. Koronka, Jedd, Marosszentkirály határában több új ház épült, mint amennyi a községközpontokban van. Ha most belőlem nem a történész, hanem a sarkított fogalmakat, definíciókat kedvelő riporter szólalna meg, akkor azt is írhatnám: a magyarság végérvényesen 1990-től kezdve veszítette el Erdélyt.
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Az utolsó vers
Magyari Lajos emlékére
Szép volt, Uram, köszönöm. De most már álmodni sem szabad. / Fa-rémet rajzol néhány összegubancolódott torz ág. / Fázom. Megáll fölöttem egy felhő, alvadt vér-rongycafat: / Átölel, mint édesanyám, mint a szétszaggatott ország.
Új hazát én már nem keresnék
Nehéz és fölösleges lenne szerteterelgetni Magyari Lajos immár gyűjteményes könyvében az úgynevezett közéleti verseket a szülőföld-versek mellett. Erdélyben magyar – tisztességes magyar – költő számára mindkettő ugyanazt jelenti. Éhező embertől ne kérdezd se odakinn, se a zárkában, rántott húst enne-e vagy töltött káposztát.
Mintha azonosak lennének az álmai is Magyarinak odafenn, Kommandón, a Gyimesekben, vagy éppen a márciusi magyar nemzeti ünnepen.
Életre vágyik minden, mi eltiport,
a Szabadság nem fér semmi paragrafusba.
Amikor az egykori, törvényen kívüli kommunista Lázár Mihály föltételezett hitvallását idézi, ismét az erdélyi rabság, a magyarság jelenik meg előtte és az olvasó előtt. Magyari odaáll a pesti ’56-os, kommunistaellenes forradalmárok mellé fenntartás nélkül. A nemzet kenyere című versben, versből:
Ha a kenyeret megeszik, imádság közben,
és szétosztják sok-sok millióra,
hatalmas tölggyé egyesül az ősi rögben
a széttépett erdő milljom fája-bokra.
Tőlünk, földünktől idegen költő, olvasó, politikus mindig megjegyzi, érdekesnek találja, hogy nálunk a szerelmi líra is átitatva politikummal, rög-tapasszal, a szabadság vágyakozásával. Monoton? – kérdezem. – Mert maga a rabság ilyen, nem a poétikánk.
Magyari Lajosnak főműve nincs. Fontos, és mindent átható a szülő-, a Székelyföld elemi erejű szeretete. Mégis fölemeljük magunk és az olvasók előtt a Csoma Sándor naplója című nagy elégiáját. A fiatal költő nagy vállalkozása és teljesítménye. Önmarcangolás – a nemzet dolgaiban. Itt nyoma sincs egyéni vívódásnak, villogásnak. Érzem, mert érezhető, ahogy rázza életre az alvót, noszogatja a vonakodót útra, felfedezésre.
Akit feldob magából a nép,
az nevében akarjon nagyot.
(kit érdekelne különben Bokharában,
hogy székely–magyar vagyok.)
Üzent utánam az otthoni világ,
vérembe lopta áramát.
Kereshetjük a hűséget ott, amott, hol amaz hiánnyal jelentkezik.
Magyari Lajosnál, és majdnem általában az úgynevezett második Forrás-nemzedék költőinél ez a magatartás hiánytalan. Magyari költészetének alapállása és szórása. Ha felhők szállnak Nyugatra innét, az ihleti, és megindítja százegyszer is a költőt. Mert fél. Mert aggódik, s aggódott egy egész nemzet és ama szülőföld nevében.
Alkalmi verseknek nevezhetjük megidézett nagyjaink elevenítését, Bölöni Farkastól Liszt Ferencig – és mindig ugyanaz a szándék. Napi istenfélő fohászában is ott vagyon a nemzetféltés: ne bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek.
Könnyű ez? Teher? Ifjú asszonyka így viseli magában a boldog terhet. Elbúvik sírni, hogy ne szánják…
Nem a témaszűke – annak is lehet kínja írónál –, az elkötelezettség maga, ami nyomasztó akkor is, ha fönn a Nyerges-tetőn emlékezik virágra, leányra és a 48-as hős honvédekre. Ennyire szabadon csak rab nép vergődő fia tud égbe kiáltani. Legnagyobb bajunk az, és ismét csak hazabeszélek, hogy a mai és fiatal(-abb) költőink, íróink nem veszik vállukra azt, amit Magyari Lajos is, annyi társa és kortársa mellett, immár letett óvatosan a maga válláról.
Első kötetéből – mindössze négy volt – idézem:
Egy karcsú lány a vizek fölött
színes ruhákat bontogat –
fénybe pendült íves teste
hajlékony, mint a gondolat.

A víz öleli, átalfogja,
szivárványt szór, gyönyörködjék,
– a partról, szomjas füvek közül
elnézem a ruhák röptét.

A napjaim is így szállnak,
suhogva zúgó vízhez érnek –
vakítóan tiszta lesz mind,
vétkeim is mind fehérek.
(Cia)
Nem megszállottság, de igenis egész embert átfogó, egész életutat és pályát átölelő írói-költői magatartás ez, benne értve és láttatva a magánéletet is, amelyben minden „Cia szemére emlékeztet”.
Egy kritikus megszámlálta, hányszor szerepel első kötetében a tűz és szinonimái. Volt, amit számlálnia, szent igaz. Ám volt és van, ami ki nem aluvék mindmáig. Sokáig sem. Sajnos-e az, hogy a középszer dönt, díjaz, ítél elevenek és holtak fölött? Az érték megmarad. A sok senki írdogáló sosem lehet mérce.
Magyari Lajos 1992-től egy cikluson át volt szenátor. Október 6-án egy alkalommal szót kért, kapott, aztán szigorúan és röviden kérte a Szenátust, fölállva emlékezzenek az 1849-es aradi 13 vértanúra, a világszabadság lobogójára. És az urak fölálltak! És a román urak percek múltán döbbentek rá, mi előtt, Kossuth, Petőfi, a magyar forradalom előtt tisztelegtek. Egy nép szószólói egy másik nép elnyomásában. Az a nép, melynek soha egyetlen forradalma nem volt.
Rettenetes és dühös kirohanások, az átverés, a maszlag bevétele… Holott minden más, tisztességes háznál ez levett kalappal történt volna.
A kommunista ántivilágban – ez se jobb – Magyari Lajos hunyorított a diktatúrára. Ezt úgy vehetjük, mint székely kenderszőttes alsóban a trikolór gatyamadzagot. Világítson csak Magyari felől, annyi más verse között a legutóbbi, amit nemrég vetett papírra.
Köszöntő
Új hazát én már nem keresnék,
Ha a régi földemet ki is kezdték
hívatlan vendégek, ordas eszmék,
diktátumok és árulások,
szemet vetettek rá senki-mások,
azért az mindig az enyém lesz,
nem vesz erőt rajta veszejtő enyészet,
mert földjében tavaszok és nyarak laknak,
hazát ad embernek, vadnak, madaraknak,
búcsúzó őszöknek, fémkemény teleknek,
de leginkább hazája a kikeletnek,
minek eljön mégis a sors diadalja,
akkor is, ha testünket már hant takarja,
mi leszünk e földnek sója, suttogása,
ő pedig lészen a mi omló arcunk mása,
szent kötésünk örök tanúsága.
Új hazát én már nem keresnék,
telét elviselem, várom kikeletjét.
(2015)
Czegő Zoltán
---
Cum Deo
Czegő Zoltán fájdalmasan tömör nekrológjából értesültünk Magyari Lajos haláláról. (Székely Hírmondó, 2015., június 3.) Akik tudjuk, mit jelentett embernek maradni akkor is, amikor vizafogóban kellett taposni a semmi vizeit, értékelhetjük érdemben a makacs és nem is mindig néma ellenállás Magyar Mezőin mégis Bem apósan „tévelygő” erdélyi nemzedékek kikezdhetetlen tisztaságát.
Ma, amikor már a jövőnk is korrodálódik, ez a konok tudat a mi rozsdamentes pengéjű bicskánk. Sajnos, többnyire egymást szurkáljuk vele.
Halottaink azonban mindég új feladatot rónak szívünkre, alkalmi zászlainkra. Ez a mostani, a Lajosé, századokra utal vissza. Felirata le- és elmázolt formájában is százszorosan rákóczis. Istennel a hazáért és a szabadságért. Hazahozta Kőrösi Csoma Sándort, és azóta már többször is visszajárunk rokonainkhoz, akiket Csoma jobban tudott, mint mi ma, mégsem ismerhetett meg soha.
Pentaton rokonaink sem szabadok. Ezért érvényes minden nagy fejedelmünk jelszava. Lényege a világ működési elvét foglalja szavakba. Cum Deo. Mindenki szabadságáért. Akkor vagyunk szabadok, ha testvéreink sem rabok.
Lobogtatja a mulandóság szele lelkünk lobogóit. Valaki élő, valaki nem élő, de élőbb, mint mikor még hús-vér vala, tartja igazán magasra szerelmetes székely-magyar jelképeinket.
Mindenkik vagyunk, és mindig csak magunk.
Életedet, magyarságodat végigszenvedő Magyari Lajos, nyugodj békében!
Bölöni Domokos író, Marosvásárhely
---
Márciusi parafrázis

Bálint Gábor emlékének és a szentkatolnaiaknak
Igen, valahol valóban „kell lenni egy
őshazának”,
s ha nézed kifosztott, meggyalázott
házad,
magadat már csak ezzel vigasztalhatod,
s míg vesztett hazában
siratod édes otthonod,
legendái ugornak, türknek,
mongolnak, onogurnak
forró szívünkben rendre
megmagyarulnak.
Így vigasztaljon minket e furcsa
parafrázis,
mert sem őshaza, sem újhaza
nem lehet soha frázis,
hanem maga az éltető reménység,
hogy „megfogyva bár…” a nemzet él még,
s ha keletről egy-egy csillag
újra felkél,
olyan, mintha a régen múltakról
beszélnél.
Elhangzott a költő előadásában 2004. március 14-én Szentkatolnán, a Bálint Gábor orientalista nyelvtudós születése 160. évfordulójának szentelt emlékünnepségen.
---
Egy „alkalmi” vers Magyari Lajos írói műhelyéből
Hogy alkalom szülte a Márciusi parafrázis című verset, magam tanúsíthatom, de hogy nem alkalmi a szó megszokott értelmében, hanem ihletett vers, arról az Olvasó bizonnyal meggyőződik, ha társául szegődik a minap elhunyt Magyari Lajos eme költeményének. S ezzel mintegy igazolást is nyer, hogy – mint minden műalkotás – a vers is túléli alkotóját, ha befogadóra talál.
Évtizedekben mérhető kapcsolatunkra ezúttal nem térnék ki, csak annyit tartok fontosnak elmondani, hogy Magyari Lajos szeretettel látott vendég volt a szentkatolnai Bálint Gábor-emlékünnepségeken. Az egyik évfordulóra aztán nemcsak ünnepi beszéddel készült, hanem – az utolsó pillanatig titokban tartotta! – új, nyomtatásban sehol meg nem jelent verset is hozott, amit a falu templomában összegyűlt közönség előtt ő maga mondott el, „alkalmi” verse kéziratával pedig engem ajándékozott meg.
Aki a magyarság, illetve a székelység annyi nagy történelmi személyiségét idézte meg versben, a nyelvzseniről és kiváló székely-magyar férfiról, Bálint Gáborról is figyelmet érdemlő, ihletett versben emlékezett meg mintegy évtizeddel ezelőtt, s külön tekintettel volt a tudós szülőfalujának lakóira, a szentkatolnaiakra, akiknek ajánlotta ezt a versét.
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vezércikk helyett
Amikor utoljára találkoztunk, immár a kórházi ágyán, csak a rovata sorsa aggasztotta, miként tudunk boldogulni nélküle. Biztattam, kitartunk, amíg visszatér. A mentő épp vinni készült a bukaresti professzorhoz, utolsó próbálkozásként, még pislákolt bennünk a remény.
Átadta a vezércikkét is, amiről tegnapelőtt derült ki, az utolsó volt. Nem búcsúzott benne, nem köszönt el Olvasóitól, még csak halvány utalást sem tett a rá váró végtelen útra. Napi ügyek foglalkoztatták, „az Európai Parlament újabb, Magyarországot, a magyar kormányt sértő, már-már nevetséges »díszelőadása« miatt háborgott, no, nem dühösen, hiszen „pünkösd gyönyörű ünnepe” után nem illett.
Utánozhatatlanul bánt a golyóstollal – a számítógépet s az efféle modern kütyüket meghagyta azoknak, akik nem tudnak írni. A word karakterszámlálója nélkül is pontosan tudta, még hány betű fér el a hasáb aljáig úgy, hogy mondandója íve, üzenete ne csorbuljon – akkor is, amikor egyenesen az ólomszedőnek diktálta, akkor is, ha maga vetette papírra. És páratlan volt abban is, ahogyan egymásba fonta a betűket, szavakat, megfogalmazta gondolatait: makacsul ragaszkodva a magyar nyelv tisztaságához, magas irodalmi szinten és mégis közérthetően.
Minden vezércikke már-már Kossuth Lajos-i hevületet idéző, vérbeli szónoklattá nemesült. Ebbéli képességét a Dálnok-völgyi Dózsa-szobor avatóján tapasztalhattam meg, ahol rögtönzött, izzó beszédétől percekig nem jutottunk szóhoz. Elsősorban ezért, ennek hatása alatt hívtam, legyen segítségemre, amikor öt évvel ezelőtt napi megjelenésre tért át a Hírmondó. Gondolkodás és feltétel nélkül mondott igent, utána egyetlen napra sem hagyott írás nélkül, soha nem elégedetlenkedett, nem fordult hozzám kéréssel. Illetve egyszer igen: régi fegyvertársát, Czegőt is vennénk magunk mellé, főmunkatársnak…
A második kérését már a felesége tolmácsolta szerda délután: katolikus létére a Makovecz-féle ravatalozó melletti református temetőben szeretne megpihenni, hogy az őrkői kedvenc gombászó helyeit szemmel tarthassa.
Most már tudom, többször kellett volna felkeresnem, hallgatni, lejegyezni régi történeteit, faggatni a szakma titkairól, tanulni tőle a tollforgatás művészetét. És megköszönni, hogy mellém állt. Mint annyi mindent az életben, ezt is elmulasztottam.
Isten nyugosztaljon, Lajos bátyám!
Kocsis Károly
[Magyari Lajostól búcsúzott]
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)