Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. február 10.
Megszólal Mátyás király szobra
Hatnyelvű performanszon kérdezhetik a kolozsváriak Mátyás király lovasszobrát február 11-én, kedden, 16 és 18 óra között – tudtuk meg az Igen, tessék! mozgalom által szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményből.
Az elhangzó kérdésekre Mátyás király és a lova azonnal, kihangosítva válaszolnak. Az anyanyelvű kiszolgálást és tájékoztatást népszerűsítő civilek figyelemfelkeltő akcióján bármilyen kérdést feltehetnek az érdeklődők. Az Igen, tessék! mozgalom által megszólaltatott Mátyás király magyar, román, német, angol, olasz és francia nyelvtudással várja a kolozsváriakat.
Az esemény oka az, hogy az 1443–1490 között uralkodó Mátyás király a rangjának és a kor szellemiségének megfelelően a régió több fontosabb nyelvét is beszélte. Krónikása, Marzio feljegyzése szerint a magyar mellett németül, bolgárul és latinul is tudott, de több forrás említi a csehet és az olaszt, egyesek a románt is tudni vélik.
Szabadság (Kolozsvár),
Hatnyelvű performanszon kérdezhetik a kolozsváriak Mátyás király lovasszobrát február 11-én, kedden, 16 és 18 óra között – tudtuk meg az Igen, tessék! mozgalom által szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményből.
Az elhangzó kérdésekre Mátyás király és a lova azonnal, kihangosítva válaszolnak. Az anyanyelvű kiszolgálást és tájékoztatást népszerűsítő civilek figyelemfelkeltő akcióján bármilyen kérdést feltehetnek az érdeklődők. Az Igen, tessék! mozgalom által megszólaltatott Mátyás király magyar, román, német, angol, olasz és francia nyelvtudással várja a kolozsváriakat.
Az esemény oka az, hogy az 1443–1490 között uralkodó Mátyás király a rangjának és a kor szellemiségének megfelelően a régió több fontosabb nyelvét is beszélte. Krónikása, Marzio feljegyzése szerint a magyar mellett németül, bolgárul és latinul is tudott, de több forrás említi a csehet és az olaszt, egyesek a románt is tudni vélik.
Szabadság (Kolozsvár),
2014. február 10.
Máté András cáfolja elítélését
Cáfolta lapunknak Máté András Levente RMDSZ-es képviselő a bukaresti média hétvégi állítását, miszerint számára kedvezőtlen ítélet született a legfelsőbb bíróságon az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) által kezdeményezett perben, és emiatt elveszítheti mandátumát.
A szövetség alsóházi frakcióvezetője ellen tavaly szeptemberben emelt vádat a legfőbb ügyészség összeférhetetlenség címén, mivel a feleségét alkalmazta képviselői irodájában.
A nyomozó hatóság szerint a politikus felesége 5500 lej jövedelemhez jutott ezáltal 2010 márciusa és decembere között. Az ügyészség szerint maga a politikus kérte felesége alkalmazását a képviselőháztól, majd ő maga hagyta jóvá a munkaszerződést.
A B1 hírtelevízió a hét végén azt állította, hogy a legfelsőbb bíróság elmarasztalta Máté Andrást, aki emiatt elveszítheti mandátumát. A Kolozs megyei honatya azonban a Krónikának leszögezte, a büntetőperben nem született semmiféle ítélet, az első határidőt keddre tűzte ki a bíróság, ám szerinte halasztást fognak elrendelni.
Máté András hozzátette, a legfelsőbb bíróságon zajló másik, adminisztratív perben a napokban valóban született ítélet, amely kimondta a felesége alkalmazásáról kötött szerződés törvénytelenségét. „Alapfokon nekem adott igazat a bíróság, másodfokon viszont a feddhetetlenségi ügynökségnek, megállapítva a munkaszerződés semmisségét. Ez azonban nem befolyásolja a mandátumomat, hiszen a büntetőperben nem született ítélet" – közölte a politikus, aki megalapozatlannak tartja a vádat, mert a jogszabály, amely alapján eljártak ellene, közalkalmazottakra vonatkozik, a törvényhozók pedig nem tartoznak ebbe a kategóriába.
Korábban az RMDSZ szolidaritásáról biztosította frakcióvezetőjét, azzal vádolva az ügyészség egyes tagjait, hogy az egymásnak ellentmondó, zavaros jogi normákat, illetve joghiányt arra használják, hogy „szelektív módon indítsanak peres eljárásokat megfélemlítés céljából a különböző hatóságok közméltóságai ellen".
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),
Cáfolta lapunknak Máté András Levente RMDSZ-es képviselő a bukaresti média hétvégi állítását, miszerint számára kedvezőtlen ítélet született a legfelsőbb bíróságon az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) által kezdeményezett perben, és emiatt elveszítheti mandátumát.
A szövetség alsóházi frakcióvezetője ellen tavaly szeptemberben emelt vádat a legfőbb ügyészség összeférhetetlenség címén, mivel a feleségét alkalmazta képviselői irodájában.
A nyomozó hatóság szerint a politikus felesége 5500 lej jövedelemhez jutott ezáltal 2010 márciusa és decembere között. Az ügyészség szerint maga a politikus kérte felesége alkalmazását a képviselőháztól, majd ő maga hagyta jóvá a munkaszerződést.
A B1 hírtelevízió a hét végén azt állította, hogy a legfelsőbb bíróság elmarasztalta Máté Andrást, aki emiatt elveszítheti mandátumát. A Kolozs megyei honatya azonban a Krónikának leszögezte, a büntetőperben nem született semmiféle ítélet, az első határidőt keddre tűzte ki a bíróság, ám szerinte halasztást fognak elrendelni.
Máté András hozzátette, a legfelsőbb bíróságon zajló másik, adminisztratív perben a napokban valóban született ítélet, amely kimondta a felesége alkalmazásáról kötött szerződés törvénytelenségét. „Alapfokon nekem adott igazat a bíróság, másodfokon viszont a feddhetetlenségi ügynökségnek, megállapítva a munkaszerződés semmisségét. Ez azonban nem befolyásolja a mandátumomat, hiszen a büntetőperben nem született ítélet" – közölte a politikus, aki megalapozatlannak tartja a vádat, mert a jogszabály, amely alapján eljártak ellene, közalkalmazottakra vonatkozik, a törvényhozók pedig nem tartoznak ebbe a kategóriába.
Korábban az RMDSZ szolidaritásáról biztosította frakcióvezetőjét, azzal vádolva az ügyészség egyes tagjait, hogy az egymásnak ellentmondó, zavaros jogi normákat, illetve joghiányt arra használják, hogy „szelektív módon indítsanak peres eljárásokat megfélemlítés céljából a különböző hatóságok közméltóságai ellen".
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),
2014. február 10.
Képzőművészeti gyűjtemény anyagából nyílt tárlat Udvarhelyen
Nagy érdeklődés övezte a Józsa János-féle képzőművészeti gyűjtemény bemutatkozó kiállításának megnyitóját a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban csütörtök este.
Józsa János gyűjteménye – a keramikus több mint ötven esztendeje gyűjt festményeket, grafikákat – ha a képzőművészek életművének nem is a legemlékezetesebb darabjait tartalmazza, de mindenképp jelentős, hiszen egy évszázad művészettörténeti keresztmetszetét nyújtja. A másfélszáz darabot számláló kollekció azzal a megfontolással került a korondi Firtos Közművelődési Egylet gondozásába, hogy egyben maradjon, öregbítse a község hírnevét, és emlékeztessen az adományozóra.
A gyűjteményben olyan neves erdélyi művészek munkái láthatóak, mint Incze János Dés, Csók István, Nagy Imre, Barcsay Jenő, Imets László, Bene József, Agricola Lídia, Maszelka János, Tibor Ernő, Ipó László, Kusztos Endre, Ziffer Sándor, Páll Lajos, Bordy András. A művészek egy része a nagybányai festőiskolát képviseli, többen az erdélyi szürrealizmus követői voltak, illetve a marosvásárhelyi és kolozsvári iskolák neveltjei, akik évtizedeken át meghatározói voltak a hazai képzőművészeti életnek.
A szovátai Kusztos Endre egyike azon élő képzőművészeknek, akiknek munkái helyet kapnak a gyűjteményben. Az 1925-ben született alkotó hosszú pályafutása alatt igen sok országban megfordult, rengeteg hatás érte, ám szénrajzaiban a mai napig Nagy István hatását vélik felismerni a művészettörténészek, illetve vegyes technikáival készült munkáin a sóvidéki tájhoz való ragaszkodás érhető tetten.
Akárcsak a Páll Lajos munkássága, Kusztos Endre művészete is a szülőföldhöz kötődik. Barcsay Jenő (1900-1988) – bár régi erdélyi nemesi családból származik – fiatalon Szentendrére került, s a Duna-melléki, több szempontból is valóban festőinek nevezhető kisvárosban és a Magyar Képzőművészeti Főiskolán alkotott maradandót, művei a legnagyobbak közé emelik: az általa szerkesztett művészeti anatómia megkerülhetetlen minden képzőművész szakos hallgató számára.
Nagy Imre (1893-1977), Ziffer Sándor (1880-1962), Bene József (1903-1986) művészete szintén jelentős Székelyföld vonatkozásában, Maszelka János tíz éve lezárult pályája, Ipó László (1911-1991) festői világa ugyancsak az udvarhelyszéki univerzumot értelmezi.
A hazai és külföldi aukciókon ezen művészek munkáit több ezer eurós áron bocsájtják árverésre, s a képek olykor a vártnál is magasabb áron találnak gazdára. Józsa János gyűjteménye tehát nem csak eszmei értéket képvisel, hanem jókora összeget érhet. A keramikus nagy érdeme, hogy művészettörténész, képzőművész barátai révén nagy tájékozottságra tett szert műértőként.
A múlt nyáron A. Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész-restaurátor átnézte az anyagot és nem talált hamisítványt a gyűjteményben. A mostani kiállítás kapcsán azonban Veres Péter, a Haáz Rezső Múzeum művészettörténésze fenntartással szemlélt egy-két alkotást.
Ennek ellenére nem befolyásolja a gyűjtő és adományozó érdemeit, hogy nem a legértékesebbnek tartott darabokról van szó, hanem inkább korai vagy kevésbé ismert munkákról, amelyek soha nem kerültek a nagyközönség elé vagy katalógusokba. Mint elhangzott, Józsa János adománya ettől függetlenül a legjelentősebb és legnagyobb gesztusnak tekinthető az utóbbi évtizedek hazai magyar művészeti életében. A kiállítás négy héten át tekinthető meg az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeum főépületében.
Simó Márton
Krónika (Kolozsvár),
Nagy érdeklődés övezte a Józsa János-féle képzőművészeti gyűjtemény bemutatkozó kiállításának megnyitóját a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban csütörtök este.
Józsa János gyűjteménye – a keramikus több mint ötven esztendeje gyűjt festményeket, grafikákat – ha a képzőművészek életművének nem is a legemlékezetesebb darabjait tartalmazza, de mindenképp jelentős, hiszen egy évszázad művészettörténeti keresztmetszetét nyújtja. A másfélszáz darabot számláló kollekció azzal a megfontolással került a korondi Firtos Közművelődési Egylet gondozásába, hogy egyben maradjon, öregbítse a község hírnevét, és emlékeztessen az adományozóra.
A gyűjteményben olyan neves erdélyi művészek munkái láthatóak, mint Incze János Dés, Csók István, Nagy Imre, Barcsay Jenő, Imets László, Bene József, Agricola Lídia, Maszelka János, Tibor Ernő, Ipó László, Kusztos Endre, Ziffer Sándor, Páll Lajos, Bordy András. A művészek egy része a nagybányai festőiskolát képviseli, többen az erdélyi szürrealizmus követői voltak, illetve a marosvásárhelyi és kolozsvári iskolák neveltjei, akik évtizedeken át meghatározói voltak a hazai képzőművészeti életnek.
A szovátai Kusztos Endre egyike azon élő képzőművészeknek, akiknek munkái helyet kapnak a gyűjteményben. Az 1925-ben született alkotó hosszú pályafutása alatt igen sok országban megfordult, rengeteg hatás érte, ám szénrajzaiban a mai napig Nagy István hatását vélik felismerni a művészettörténészek, illetve vegyes technikáival készült munkáin a sóvidéki tájhoz való ragaszkodás érhető tetten.
Akárcsak a Páll Lajos munkássága, Kusztos Endre művészete is a szülőföldhöz kötődik. Barcsay Jenő (1900-1988) – bár régi erdélyi nemesi családból származik – fiatalon Szentendrére került, s a Duna-melléki, több szempontból is valóban festőinek nevezhető kisvárosban és a Magyar Képzőművészeti Főiskolán alkotott maradandót, művei a legnagyobbak közé emelik: az általa szerkesztett művészeti anatómia megkerülhetetlen minden képzőművész szakos hallgató számára.
Nagy Imre (1893-1977), Ziffer Sándor (1880-1962), Bene József (1903-1986) művészete szintén jelentős Székelyföld vonatkozásában, Maszelka János tíz éve lezárult pályája, Ipó László (1911-1991) festői világa ugyancsak az udvarhelyszéki univerzumot értelmezi.
A hazai és külföldi aukciókon ezen művészek munkáit több ezer eurós áron bocsájtják árverésre, s a képek olykor a vártnál is magasabb áron találnak gazdára. Józsa János gyűjteménye tehát nem csak eszmei értéket képvisel, hanem jókora összeget érhet. A keramikus nagy érdeme, hogy művészettörténész, képzőművész barátai révén nagy tájékozottságra tett szert műértőként.
A múlt nyáron A. Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész-restaurátor átnézte az anyagot és nem talált hamisítványt a gyűjteményben. A mostani kiállítás kapcsán azonban Veres Péter, a Haáz Rezső Múzeum művészettörténésze fenntartással szemlélt egy-két alkotást.
Ennek ellenére nem befolyásolja a gyűjtő és adományozó érdemeit, hogy nem a legértékesebbnek tartott darabokról van szó, hanem inkább korai vagy kevésbé ismert munkákról, amelyek soha nem kerültek a nagyközönség elé vagy katalógusokba. Mint elhangzott, Józsa János adománya ettől függetlenül a legjelentősebb és legnagyobb gesztusnak tekinthető az utóbbi évtizedek hazai magyar művészeti életében. A kiállítás négy héten át tekinthető meg az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeum főépületében.
Simó Márton
Krónika (Kolozsvár),
2014. február 10.
Kisebbségben az egyház
A létszámbeli csökkenés az egyházak legnagyobb gondja, a keresztény közösségek ugyanakkor kisebbségbe kerültek Európában – hangzott el többek között Az Egyház jövője című kolozsvári konferencián.
A szerdai rendezvényen az előadók Németh Géza néhai református lelkésznek, az Erdélyi Gyülekezet alapítójának gondolatai alapján vázolták az egyház jövőképét. A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartott rendezvényen Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke kifejtette: duplán kisebbségi helyzetben – nemzeti és vallási kisebbségben – vannak az erdélyi magyar egyházak.
A legnagyobb kérdés, amelyre választ kell adni, az az egyháztagok létszámcsökkenése, melyre csak a családok gyerekvállalása jelenthet megoldást. „Az egyházi jövőkép nem rózsás" – mutatott rá előadásában dr. Adorjáni Zoltán, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dékánja is.
Dr. Németh Géza egyetemi tanár arról értekezett, hogy a kereszténység Európában politikai értelemben kisebbségi helyzetben van. Kisközösségi keresztyén Európa van születőben, amely már nem politikai hátszéllel működik, mutatott rá az előadó. Egy magyarországi felmérés eredményeit ismertetve elmondta: a magyar református egyház 1301 gyülekezetét kérdezték meg arról, hogy hogyan látják önmagukat, az egyházat, valamint az egyházi intézményeket, a kérdőívre azonban csak 207 gyülekezettől érkezett válasz.
Németh Géza kifejtette: a magyarországi egyházak gyülekezeteinek többsége vegetál, hiányzik a bizalom, az egyházi testületeknek nincs tekintélye. „Az intézmény mint a gyülekezet kinyújtott karja elv nem érvényesül, a rosszul működő intézmények hiteltelenítik az egyházat" – fogalmazta meg észrevételeit Németh Géza.
Egyház és a politika
Kató Béla az egyház és politika viszonyáról beszélve hangsúlyozta: az egyház nem politizálni, hanem szolgálni akar, nem szereplője, hanem partnere a politikának. Hangsúlyozta, nem tartja szerencsésnek az egyházpolitika kifejezést, mert az egyháznak nem célja a világi hatalom megszerzése. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyházat nem érdeklik a társadalmi kérdések.
Kató Béla leszögezte: az egyháznak a nép, a közösség érdekeit kell képviselnie, ki kell mondania álláspontját, és ehhez kell keresnie politikai partnereket. A püspök szerint az egyháznak figyelembe kell vennie az erdélyi kisebbségi helyzetből fakadó adottságokat, ezért azt is szem előtt kell tartania, hogy a politikai versenytársak közül melyiknél látja nagyobb esélyét az általa képviselt értékek érvényesítésének.
Az egyháznak a politikába való beavatkozása nem mindig veszélytelen, a kommunista diktatúrában börtön is járhatott érte, emlékeztetett az előadó, azonban hozzátette: a társadalmi kérdésekre van keresztény válasz. Az egyháznak a saját véleményét kell képviselnie, hiszen sok politikai döntésnek van egyházi összefüggése, vélte a püspök. „Nem mondhatjuk azt, hogy semmi közünk a politikához, mindig kell legyen válaszunk" – jelentette ki Kató Béla. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a kortárs liberális felfogással szemben az egyház nem tekinti magánügynek a vallást.
„Amennyiben a keresztények magánügynek tekintették volna vallásukat, nem kerültek volna összetűzésbe a hatalommal" – emlékeztetett Kató Béla.
Különleges küldetés
Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára kifejtette: az egyház sajátos küldetése betöltésével szolgálhatja a magyar nemzet és Európa fenntarthatóságát. Mint részletezte, az egyházak jövője az európai társadalmak fenntarthatóságának függvényében értelmezhető, ugyanis a politika nem tud mit kezdeni az „emberi tényezővel".
„Ha az emberek önpusztító módon élnek, ha megszűnik az emberek közötti bizalom, ha nem születnek gyerekek, ha az önzés kultúrája diadalmaskodik, lehetetlen a közösség fenntarthatóságáról gondolkodni" – hangsúlyozta a politikus Mint részletezte, az önzés kultúrájának az eredménye az emberi kapcsolatok meggyengülése, a közösségszolgálat készségének a megszűnése is. Úgy vélte, ha az egyház „betölti különleges küldetését", akkor az emberi magatartásformákban – a politika számára hozzáférhetetlen területen – állhat be jelentős változás.
Véleménye szerint a politika feladata, hogy biztosítsa azokat a feltételeket, amelyek keretei között az egyház be tudja tölteni hivatását. Az államtitkár ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy Romániában is felgyorsul az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának ügye. „A Székely Mikó Kollégium esetében is jó lenne, ha kedvező ítélet születne, mert az megerősítené az egyházak jogbiztonságba vetett hitét" – jelentette ki a politikus.
Fontos a személyes példa
Dr. Adorjáni Zoltán, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dékánja Lelkészképzés mint jövőformálás című előadásában arról beszélt, hogy az erkölcsi nevelés legalább olyan fontos, mint az oktatás, ezért rendkívül fontos a nevelők személyes példája. Hangsúlyozta, ezért fontos a leendő lelkészek személyiségét is fejleszteni, hiszen a nevelők személyiségükkel is hatnak tanítványaikra. Dr.
Zalatnay István lelkész Változatlan és változó a keresztyén gondolkozásban című előadásában az aktuális teológiai divatiskolák tévedéseiről beszélt. Rámutatott: azok nem rosszakaratúak, de mást is akarnak, mint ami az egyház feladata.
A kolozsvári konferencia témája egyébként Németh Géza Miért fontos az egyházi jövőkép? című könyvéhez kapcsolódik, amelyet a szerző születésének 80. évfordulója alkalmából adott ki a magyarországi Erdélyi Gyülekezet. A Németh Géza református lelkész – Németh Zsolt külügyi államtitkár apja – által alapított Erdélyi Gyülekezet önálló bejegyzésű egyház Magyarországon, egyházjogilag a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez tartozik.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),
A létszámbeli csökkenés az egyházak legnagyobb gondja, a keresztény közösségek ugyanakkor kisebbségbe kerültek Európában – hangzott el többek között Az Egyház jövője című kolozsvári konferencián.
A szerdai rendezvényen az előadók Németh Géza néhai református lelkésznek, az Erdélyi Gyülekezet alapítójának gondolatai alapján vázolták az egyház jövőképét. A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartott rendezvényen Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke kifejtette: duplán kisebbségi helyzetben – nemzeti és vallási kisebbségben – vannak az erdélyi magyar egyházak.
A legnagyobb kérdés, amelyre választ kell adni, az az egyháztagok létszámcsökkenése, melyre csak a családok gyerekvállalása jelenthet megoldást. „Az egyházi jövőkép nem rózsás" – mutatott rá előadásában dr. Adorjáni Zoltán, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dékánja is.
Dr. Németh Géza egyetemi tanár arról értekezett, hogy a kereszténység Európában politikai értelemben kisebbségi helyzetben van. Kisközösségi keresztyén Európa van születőben, amely már nem politikai hátszéllel működik, mutatott rá az előadó. Egy magyarországi felmérés eredményeit ismertetve elmondta: a magyar református egyház 1301 gyülekezetét kérdezték meg arról, hogy hogyan látják önmagukat, az egyházat, valamint az egyházi intézményeket, a kérdőívre azonban csak 207 gyülekezettől érkezett válasz.
Németh Géza kifejtette: a magyarországi egyházak gyülekezeteinek többsége vegetál, hiányzik a bizalom, az egyházi testületeknek nincs tekintélye. „Az intézmény mint a gyülekezet kinyújtott karja elv nem érvényesül, a rosszul működő intézmények hiteltelenítik az egyházat" – fogalmazta meg észrevételeit Németh Géza.
Egyház és a politika
Kató Béla az egyház és politika viszonyáról beszélve hangsúlyozta: az egyház nem politizálni, hanem szolgálni akar, nem szereplője, hanem partnere a politikának. Hangsúlyozta, nem tartja szerencsésnek az egyházpolitika kifejezést, mert az egyháznak nem célja a világi hatalom megszerzése. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyházat nem érdeklik a társadalmi kérdések.
Kató Béla leszögezte: az egyháznak a nép, a közösség érdekeit kell képviselnie, ki kell mondania álláspontját, és ehhez kell keresnie politikai partnereket. A püspök szerint az egyháznak figyelembe kell vennie az erdélyi kisebbségi helyzetből fakadó adottságokat, ezért azt is szem előtt kell tartania, hogy a politikai versenytársak közül melyiknél látja nagyobb esélyét az általa képviselt értékek érvényesítésének.
Az egyháznak a politikába való beavatkozása nem mindig veszélytelen, a kommunista diktatúrában börtön is járhatott érte, emlékeztetett az előadó, azonban hozzátette: a társadalmi kérdésekre van keresztény válasz. Az egyháznak a saját véleményét kell képviselnie, hiszen sok politikai döntésnek van egyházi összefüggése, vélte a püspök. „Nem mondhatjuk azt, hogy semmi közünk a politikához, mindig kell legyen válaszunk" – jelentette ki Kató Béla. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a kortárs liberális felfogással szemben az egyház nem tekinti magánügynek a vallást.
„Amennyiben a keresztények magánügynek tekintették volna vallásukat, nem kerültek volna összetűzésbe a hatalommal" – emlékeztetett Kató Béla.
Különleges küldetés
Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára kifejtette: az egyház sajátos küldetése betöltésével szolgálhatja a magyar nemzet és Európa fenntarthatóságát. Mint részletezte, az egyházak jövője az európai társadalmak fenntarthatóságának függvényében értelmezhető, ugyanis a politika nem tud mit kezdeni az „emberi tényezővel".
„Ha az emberek önpusztító módon élnek, ha megszűnik az emberek közötti bizalom, ha nem születnek gyerekek, ha az önzés kultúrája diadalmaskodik, lehetetlen a közösség fenntarthatóságáról gondolkodni" – hangsúlyozta a politikus Mint részletezte, az önzés kultúrájának az eredménye az emberi kapcsolatok meggyengülése, a közösségszolgálat készségének a megszűnése is. Úgy vélte, ha az egyház „betölti különleges küldetését", akkor az emberi magatartásformákban – a politika számára hozzáférhetetlen területen – állhat be jelentős változás.
Véleménye szerint a politika feladata, hogy biztosítsa azokat a feltételeket, amelyek keretei között az egyház be tudja tölteni hivatását. Az államtitkár ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy Romániában is felgyorsul az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának ügye. „A Székely Mikó Kollégium esetében is jó lenne, ha kedvező ítélet születne, mert az megerősítené az egyházak jogbiztonságba vetett hitét" – jelentette ki a politikus.
Fontos a személyes példa
Dr. Adorjáni Zoltán, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dékánja Lelkészképzés mint jövőformálás című előadásában arról beszélt, hogy az erkölcsi nevelés legalább olyan fontos, mint az oktatás, ezért rendkívül fontos a nevelők személyes példája. Hangsúlyozta, ezért fontos a leendő lelkészek személyiségét is fejleszteni, hiszen a nevelők személyiségükkel is hatnak tanítványaikra. Dr.
Zalatnay István lelkész Változatlan és változó a keresztyén gondolkozásban című előadásában az aktuális teológiai divatiskolák tévedéseiről beszélt. Rámutatott: azok nem rosszakaratúak, de mást is akarnak, mint ami az egyház feladata.
A kolozsvári konferencia témája egyébként Németh Géza Miért fontos az egyházi jövőkép? című könyvéhez kapcsolódik, amelyet a szerző születésének 80. évfordulója alkalmából adott ki a magyarországi Erdélyi Gyülekezet. A Németh Géza református lelkész – Németh Zsolt külügyi államtitkár apja – által alapított Erdélyi Gyülekezet önálló bejegyzésű egyház Magyarországon, egyházjogilag a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez tartozik.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),
2014. február 10.
Együttérzésből ismétlőre
Fejét kicsit félrebillentette, hangját együtt érzőre hangolta és kolléganőm belefogott a sopánkodásba: hogy ő mennyire sajnálja a magyar tagozatra járó gyerekeket, mennyivel nehezebb nekik, mint a többinek.
De látta, hogy nem reagálok, illetve várom a további érveket, hát kicsit merészebben folytatta. Hangja még együtt érzőbb: szegénykék, miért kell őket még egy plusznyelvvel kínozni. Ja, már értem, honnan fúj ez a csuda nagy együttérzés! És a lehető legszenvtelenebb faarccal válaszolok: igazad van, ha az érettségi nem a román szóbelivel kezdődne, talán sokkal kevesebb lenne a gyenge átlageredmény.
Elég is volna két nyelvből vizsgázni: anyanyelvből és egy világnyelvből. Mint akit megcsíptek, a kolléganő nyaka azonnal öntudatosra merevedik, hangjából elszáll a szánakozás, és szipirtyós sápítozással kérdezi: ha nem érted, miért beszélsz? Én épp azt akarom mondani, hogy az anyanyelv a fölöslegesen megnyomorító tantárgy!
Nem elég, hogy ugyanolyan óraszámban tanulják, mint az ország nyelvét, még az érettségin is ugyanazok a követelmények! Hát nem kegyetlenség serdülő gyerekeket éveken át heti három vagy négy pluszórával nyomorgatni, még az érettségin is kettővel több vizsgát kell letenniük?! Csak azért, mert… Mert miért, kérdezek azonnal vissza, és talán egy kicsit élesebb hangon, mert hátrál egy lépést.
Én viszont nem, folytatom a kérdéseimet: csak mert az anyja nyelve különbözik más anyák nyelvétől?! Mondjad! Te hány nyelvet beszélsz a saját anyád nyelvén kívül? Ööö… Na ugye! Igen, de az ország nyelve… Azt el tudnád képzelni, hogy egy gyerek hagyná, hogy az anyja helyett az óvónőt, a tanítónőt vagy akár a szomszédasszonyt hívja másnaptól anyának? Csak azért, mert az illető hölgyek gyerekei őket hívják úgy, s hogy ne legyen „túltermelés” anyákból? Hallottál olyat, hogy valakit egyszerre két asszony is megszült volna?! Még a lombikbébi vagy a béranyaprogram sem jutott odáig! Én csak, én csak kímélni akartam volna…
Ne folytasd! Próbáld meg, ha képes vagy gondolkozni, fordítva! Hogyhogy fordítva?! Ha tőled vennék el az anyanyelvedet, mit szólnál? Én nem sértegettelek, én igazán csak jót akartam! Hogy ne járjanak heti három-négy órával többet és a vizsgán… Ezt már mondtad! Kérdezd meg az osztályok véleményét! Győződj meg magad, miből vizsgáznának szívesebben! Csak aztán jól figyelj, nehogy a nagy aggódó sopánkodásoddal ismétlőre buktassanak – együttérzésből!
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár),
Fejét kicsit félrebillentette, hangját együtt érzőre hangolta és kolléganőm belefogott a sopánkodásba: hogy ő mennyire sajnálja a magyar tagozatra járó gyerekeket, mennyivel nehezebb nekik, mint a többinek.
De látta, hogy nem reagálok, illetve várom a további érveket, hát kicsit merészebben folytatta. Hangja még együtt érzőbb: szegénykék, miért kell őket még egy plusznyelvvel kínozni. Ja, már értem, honnan fúj ez a csuda nagy együttérzés! És a lehető legszenvtelenebb faarccal válaszolok: igazad van, ha az érettségi nem a román szóbelivel kezdődne, talán sokkal kevesebb lenne a gyenge átlageredmény.
Elég is volna két nyelvből vizsgázni: anyanyelvből és egy világnyelvből. Mint akit megcsíptek, a kolléganő nyaka azonnal öntudatosra merevedik, hangjából elszáll a szánakozás, és szipirtyós sápítozással kérdezi: ha nem érted, miért beszélsz? Én épp azt akarom mondani, hogy az anyanyelv a fölöslegesen megnyomorító tantárgy!
Nem elég, hogy ugyanolyan óraszámban tanulják, mint az ország nyelvét, még az érettségin is ugyanazok a követelmények! Hát nem kegyetlenség serdülő gyerekeket éveken át heti három vagy négy pluszórával nyomorgatni, még az érettségin is kettővel több vizsgát kell letenniük?! Csak azért, mert… Mert miért, kérdezek azonnal vissza, és talán egy kicsit élesebb hangon, mert hátrál egy lépést.
Én viszont nem, folytatom a kérdéseimet: csak mert az anyja nyelve különbözik más anyák nyelvétől?! Mondjad! Te hány nyelvet beszélsz a saját anyád nyelvén kívül? Ööö… Na ugye! Igen, de az ország nyelve… Azt el tudnád képzelni, hogy egy gyerek hagyná, hogy az anyja helyett az óvónőt, a tanítónőt vagy akár a szomszédasszonyt hívja másnaptól anyának? Csak azért, mert az illető hölgyek gyerekei őket hívják úgy, s hogy ne legyen „túltermelés” anyákból? Hallottál olyat, hogy valakit egyszerre két asszony is megszült volna?! Még a lombikbébi vagy a béranyaprogram sem jutott odáig! Én csak, én csak kímélni akartam volna…
Ne folytasd! Próbáld meg, ha képes vagy gondolkozni, fordítva! Hogyhogy fordítva?! Ha tőled vennék el az anyanyelvedet, mit szólnál? Én nem sértegettelek, én igazán csak jót akartam! Hogy ne járjanak heti három-négy órával többet és a vizsgán… Ezt már mondtad! Kérdezd meg az osztályok véleményét! Győződj meg magad, miből vizsgáznának szívesebben! Csak aztán jól figyelj, nehogy a nagy aggódó sopánkodásoddal ismétlőre buktassanak – együttérzésből!
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár),
2014. február 10.
Kivándorolna Románia lakosságának 35 százaléka
A romániaiak 35 százaléka hagyná el végleg az országot, derült ki a Daedalus közvélemény-kutató intézet felméréséből, amelyet a marosvasarhely.info idézett.
A felmérés szerint leginkább a kisjövedelmű, középfokú iskolai végzettséggel rendelkező férfiak költöznének végleg külföldre, a fő indok a jobb anyagi megélhetés lehetősége, a legkedveltebb célpontok pedig Németország, Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok.
A Daedalus közvélemény-kutató intézet felmérését 7 országban végezték el, ezek közül Bulgáriából és Szerbiából vándorolnának ki a legtöbben, Románia a harmadik kivándorlási hajlandóság kérdésében.
maszol/marosvasarhely.info,
A romániaiak 35 százaléka hagyná el végleg az országot, derült ki a Daedalus közvélemény-kutató intézet felméréséből, amelyet a marosvasarhely.info idézett.
A felmérés szerint leginkább a kisjövedelmű, középfokú iskolai végzettséggel rendelkező férfiak költöznének végleg külföldre, a fő indok a jobb anyagi megélhetés lehetősége, a legkedveltebb célpontok pedig Németország, Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok.
A Daedalus közvélemény-kutató intézet felmérését 7 országban végezték el, ezek közül Bulgáriából és Szerbiából vándorolnának ki a legtöbben, Románia a harmadik kivándorlási hajlandóság kérdésében.
maszol/marosvasarhely.info,
2014. február 10.
A kisebbségvédelmi polgári kezdeményezésről egyeztetett Borbély László
Maros Sefcovic intézményközi és adminisztrációs ügyekért felelős EU-biztossal találkozott hétfőn Borbély László, a képviselőház külügyi bizottságának elnöke – számolt be az RMDSZ sajtóirodája.
„Fontos év áll előttünk: az EP-választások levezetése, akárcsak az állampolgárok aktív és sikeres bevonása, nagy kihívás lesz egész Európa számára. A választások után pedig arra kell törekednünk, hogy a kisebbségi jogok területén létrejöjjön egy egységes európai szabályozási keret, hogy a kisebbségi közösségek jogai ne függjenek a tagállamok változó politikai légkörétől” – hangsúlyozta Borbély László a találkozón, melyen rézt vett parlament több szakbizottságának elnöke is.
A politikus elmondta, az RMDSZ által kezdeményezett kisebbségvédelmi európai polgári kezdeményezés – amelynek iktatását az Európai Bizottság tavaly visszautasította – egy ilyen egységes szabályozási keret létrejöttét szorgalmazta.
„Európában 100 millió olyan ember él, aki tagja egy őshonos nemzeti közösségnek, kontinensünk körülbelül 60 regionális és kisebbségi nyelvének egyikét beszéli. Ennek ellenére, a Lisszaboni Szerződésben jelenleg csak egy fél mondat tér ki a nemzeti kisebbségekre, az Európai Unió pedig az uborka görbületével is többet foglalkozik, mint az őshonos kisebbségekkel. Ezen változtatni kell” – szögezte le a külügyi bizottság elnöke. Hozzátette, az idei évben a szubszidiaritás elvének érvényesítése is kiemelt fontosságú, Románia ugyanis 20 éve a túlzott központosítással, és az ezzel járó bürokratikus eljárásokkal küzd.
Válaszában Maros Sefcovic elmondta: a kisebbségi kérdéskör mindenképp fontos és meghatározó téma az Európai Unión belül, és érdeklődve várják az Európai Bíróság döntését az RMDSZ kezdeményezése kapcsán.
maszol/közlemény,
Maros Sefcovic intézményközi és adminisztrációs ügyekért felelős EU-biztossal találkozott hétfőn Borbély László, a képviselőház külügyi bizottságának elnöke – számolt be az RMDSZ sajtóirodája.
„Fontos év áll előttünk: az EP-választások levezetése, akárcsak az állampolgárok aktív és sikeres bevonása, nagy kihívás lesz egész Európa számára. A választások után pedig arra kell törekednünk, hogy a kisebbségi jogok területén létrejöjjön egy egységes európai szabályozási keret, hogy a kisebbségi közösségek jogai ne függjenek a tagállamok változó politikai légkörétől” – hangsúlyozta Borbély László a találkozón, melyen rézt vett parlament több szakbizottságának elnöke is.
A politikus elmondta, az RMDSZ által kezdeményezett kisebbségvédelmi európai polgári kezdeményezés – amelynek iktatását az Európai Bizottság tavaly visszautasította – egy ilyen egységes szabályozási keret létrejöttét szorgalmazta.
„Európában 100 millió olyan ember él, aki tagja egy őshonos nemzeti közösségnek, kontinensünk körülbelül 60 regionális és kisebbségi nyelvének egyikét beszéli. Ennek ellenére, a Lisszaboni Szerződésben jelenleg csak egy fél mondat tér ki a nemzeti kisebbségekre, az Európai Unió pedig az uborka görbületével is többet foglalkozik, mint az őshonos kisebbségekkel. Ezen változtatni kell” – szögezte le a külügyi bizottság elnöke. Hozzátette, az idei évben a szubszidiaritás elvének érvényesítése is kiemelt fontosságú, Románia ugyanis 20 éve a túlzott központosítással, és az ezzel járó bürokratikus eljárásokkal küzd.
Válaszában Maros Sefcovic elmondta: a kisebbségi kérdéskör mindenképp fontos és meghatározó téma az Európai Unión belül, és érdeklődve várják az Európai Bíróság döntését az RMDSZ kezdeményezése kapcsán.
maszol/közlemény,
2014. február 10.
Elvesztek a sűrűben a szentegyházi erdőtulajdonosok
Forrong a hangulat Szentegyházán, miután az elmúlt hétvégén utcára vonult mintegy száz helybéli erdőtulajdonos. A Szentegyházi Területtulajdonosok Társulásánál zajló viták nem új keletűek: közel egy évtizede annak, hogy a területrestitúciót követően hat társaságba tömörültek a gazdák, egymás között osztva el a mintegy 3000 hektárnyi erdőt és 1000 hektárnyi legelőt. Az akkori „honfoglalást” a területtulajdonosok zöme igazságtalannak és törvénytelennek tartja, úgy vélik: az erdők és mezők újbóli kiparcellázását a társulás vezetőségével összejátszó városvezetőség késlelteti. Időközben pedig látványosan fogy az erdő.
Az udvarhelyi ügyészség jóváhagyásával 5000 köbméternyi faanyagot bocsátott licitre a Szentegyházi Területtulajdonosok Társulása, melyet egy gyergyószentmiklósi vállalkozás vásárolt meg. A faanyag elszállításához pénteken fogtak hozzá, a lázadás szikráját pattintva ki a tulajdonosok körében.
Tisztázatlan területelosztás
Az állami tulajdonban lévő erdők visszaosztása kilenc éve kezdődött el Szentegyházán, a területek elosztására hat erdőtulajdonosi társaság alakult – Katlan, Kazánsarka, Csutakos, Kisaranybükk, Ángyus és Bagolykő –, melyek az akkori erdészeti hivatal megbízásából osztották szét a tulajdonosok között a területeket. A „honfoglalás” ellen sokan emeltek kifogásokat, majd az elosztás ellenzői 2006-ban a Hargita Megyei Prefektusi Hivatalhoz fordultak: az innen kikért tulajdonosi papírokon szerepelő, a területeket behatároló koordináták azonban nem egyeztek a korábbi tetszőleges elosztással, így máig sem tudni pontosan, melyik erdőrész kié.
Az erdők felett jelenleg a két éve alakult Szentegyházi Területtulajdonosok Társulása rendelkezik, hattagú vezetőségét azzal vádolják az erdőtulajdonosok, hogy a helyi városvezetőséggel összejátszva késleltetik az újraparcellázását, miközben jogtalanul termelnek ki fát és értékesítik az erdőkben lévő gombát, illetve vad gyümölcsöt.
Elkeseredésükben elszántak a gazdák
Péntek este közel száz erdőtulajdonos gyűlt össze a szentegyházi rendőrség épülete előtt: a polgármestertől és a rend őreitől, valamint az erdészeti hivataltól követelték, hogy állítsák le az ötezer köbméternyi fa elszállítását. A tüntetők végső elkeseredésükben portálunkhoz fordultak segítségért. „Még tavaly arról volt szó, hogy az 1991-ben hozott 18-as törvény alapján a polgármesteri hivatal kiméretteti a városkörnyéki legelőket és erdőket, hogy ki-ki tudja telekkönyveztetni azokat. Akkor valami elkezdődni látszott, de előrehaladás azóta sincs az ügyben. Közben folyik a fakitermelés, sőt a társulás vezetősége az erdei gombát és a vad gyümölcsöt is eladta” – sorolta a tüntetők megbízott szószólója, Lőrincz László.
A tulajdonosok elmondták: megalakulása óta a társulás nem tartott közgyűlést, mindenféle ügyben önkényesen, a területtulajdonosok megkérdezése nélkül dönt. „Az ügy majd hétszáz gazdát érint, akik nem tudnak rendelkezni magántulajdonukkal, mert nem tudják bizonyítani, hogy melyik terület hol van. Közben pedig a mi vagyonunkat más szórja el” – adott hangot felháborodásának Konrád Dezső. A tüntetők arra szólították fel a városvezetőséget, hogy a parcellázás és a telekkönyvezés befejeztéig mindennemű kitermelést állítsanak le az erdőkben.
Csak az erdő maradt megélhetésnek
Rusz Sándor, Szentegyháza polgármestere tavaly ígéretet tett a területtulajdonosoknak, hogy a polgármesteri hivatal elkészítteti az erdők parcellázási tervét, melynek alapján a telekkönyvek is elkészülhetnek majd. A legelőkre vonatkozó elosztás megtörtént, az erdős területeket azonban máig sem sikerült parcellázni. A városvezető arra hivatkozik: a tulajdonosok egy része azt követeli, hogy a prefektúra által kiállított tulajdonosi papírok alapján történjen a kimérés, mások meg ragaszkodnak a társaságokon belüli korábbi felosztáshoz, ezért halasztódik a területelosztás. A polgármester elítélte a területtulajdonosok utcára vonulását, mindazonáltal hozzáfűzte: a probléma megoldásában továbbra is segítségükre lesz a polgármesteri hivatal. „A legnagyobb probléma az, hogy a vasipar megszűnése óta nincsenek munkalehetőségek Szentegyházán, azelőtt nem számított az erdő, hisz mindenkinek volt más megélhetési lehetősége” – fejtette ki
Gál: ha úgy akarják, el is rohadhat a faanyag
Gál Zakariás, a társulás hatfős vezetőségének tagja portálunknak megerősítette: az udvarhelyi ügyészség jóváhagyásával a társulás licitre bocsátott 5000 köbméternyi gyenge minőségű, a rothadás szélén álló faanyagot. „A faanyag fel volt ajánlva szentegyházi cégeknek, tavaly valamennyit megvásároltak, de azt sem termelték ki, végül lemondtak róla, arra hivatkozva, hogy gyenge minőségű az anyag. Találtunk egy gyergyói céget, amely megvásárolta, de ha úgy akarják, akkor visszamondjuk, s otthagyjuk az erdőben, hadd rohadjon” – mondta Gál, hozzáfűzve: az így befolyó összeget és a vad gyümölcs meg gomba árát a kitermelési üzemterv elkészítésére, valamint az erdők őrzésére fordítják majd.
Információink szerint az érintettek hétfőn este újabb gyűlést tartanak a szentegyházi kultúrotthonban, időközben a területtulajdonosok jogi képviseletért folyamodtak.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro,
Forrong a hangulat Szentegyházán, miután az elmúlt hétvégén utcára vonult mintegy száz helybéli erdőtulajdonos. A Szentegyházi Területtulajdonosok Társulásánál zajló viták nem új keletűek: közel egy évtizede annak, hogy a területrestitúciót követően hat társaságba tömörültek a gazdák, egymás között osztva el a mintegy 3000 hektárnyi erdőt és 1000 hektárnyi legelőt. Az akkori „honfoglalást” a területtulajdonosok zöme igazságtalannak és törvénytelennek tartja, úgy vélik: az erdők és mezők újbóli kiparcellázását a társulás vezetőségével összejátszó városvezetőség késlelteti. Időközben pedig látványosan fogy az erdő.
Az udvarhelyi ügyészség jóváhagyásával 5000 köbméternyi faanyagot bocsátott licitre a Szentegyházi Területtulajdonosok Társulása, melyet egy gyergyószentmiklósi vállalkozás vásárolt meg. A faanyag elszállításához pénteken fogtak hozzá, a lázadás szikráját pattintva ki a tulajdonosok körében.
Tisztázatlan területelosztás
Az állami tulajdonban lévő erdők visszaosztása kilenc éve kezdődött el Szentegyházán, a területek elosztására hat erdőtulajdonosi társaság alakult – Katlan, Kazánsarka, Csutakos, Kisaranybükk, Ángyus és Bagolykő –, melyek az akkori erdészeti hivatal megbízásából osztották szét a tulajdonosok között a területeket. A „honfoglalás” ellen sokan emeltek kifogásokat, majd az elosztás ellenzői 2006-ban a Hargita Megyei Prefektusi Hivatalhoz fordultak: az innen kikért tulajdonosi papírokon szerepelő, a területeket behatároló koordináták azonban nem egyeztek a korábbi tetszőleges elosztással, így máig sem tudni pontosan, melyik erdőrész kié.
Az erdők felett jelenleg a két éve alakult Szentegyházi Területtulajdonosok Társulása rendelkezik, hattagú vezetőségét azzal vádolják az erdőtulajdonosok, hogy a helyi városvezetőséggel összejátszva késleltetik az újraparcellázását, miközben jogtalanul termelnek ki fát és értékesítik az erdőkben lévő gombát, illetve vad gyümölcsöt.
Elkeseredésükben elszántak a gazdák
Péntek este közel száz erdőtulajdonos gyűlt össze a szentegyházi rendőrség épülete előtt: a polgármestertől és a rend őreitől, valamint az erdészeti hivataltól követelték, hogy állítsák le az ötezer köbméternyi fa elszállítását. A tüntetők végső elkeseredésükben portálunkhoz fordultak segítségért. „Még tavaly arról volt szó, hogy az 1991-ben hozott 18-as törvény alapján a polgármesteri hivatal kiméretteti a városkörnyéki legelőket és erdőket, hogy ki-ki tudja telekkönyveztetni azokat. Akkor valami elkezdődni látszott, de előrehaladás azóta sincs az ügyben. Közben folyik a fakitermelés, sőt a társulás vezetősége az erdei gombát és a vad gyümölcsöt is eladta” – sorolta a tüntetők megbízott szószólója, Lőrincz László.
A tulajdonosok elmondták: megalakulása óta a társulás nem tartott közgyűlést, mindenféle ügyben önkényesen, a területtulajdonosok megkérdezése nélkül dönt. „Az ügy majd hétszáz gazdát érint, akik nem tudnak rendelkezni magántulajdonukkal, mert nem tudják bizonyítani, hogy melyik terület hol van. Közben pedig a mi vagyonunkat más szórja el” – adott hangot felháborodásának Konrád Dezső. A tüntetők arra szólították fel a városvezetőséget, hogy a parcellázás és a telekkönyvezés befejeztéig mindennemű kitermelést állítsanak le az erdőkben.
Csak az erdő maradt megélhetésnek
Rusz Sándor, Szentegyháza polgármestere tavaly ígéretet tett a területtulajdonosoknak, hogy a polgármesteri hivatal elkészítteti az erdők parcellázási tervét, melynek alapján a telekkönyvek is elkészülhetnek majd. A legelőkre vonatkozó elosztás megtörtént, az erdős területeket azonban máig sem sikerült parcellázni. A városvezető arra hivatkozik: a tulajdonosok egy része azt követeli, hogy a prefektúra által kiállított tulajdonosi papírok alapján történjen a kimérés, mások meg ragaszkodnak a társaságokon belüli korábbi felosztáshoz, ezért halasztódik a területelosztás. A polgármester elítélte a területtulajdonosok utcára vonulását, mindazonáltal hozzáfűzte: a probléma megoldásában továbbra is segítségükre lesz a polgármesteri hivatal. „A legnagyobb probléma az, hogy a vasipar megszűnése óta nincsenek munkalehetőségek Szentegyházán, azelőtt nem számított az erdő, hisz mindenkinek volt más megélhetési lehetősége” – fejtette ki
Gál: ha úgy akarják, el is rohadhat a faanyag
Gál Zakariás, a társulás hatfős vezetőségének tagja portálunknak megerősítette: az udvarhelyi ügyészség jóváhagyásával a társulás licitre bocsátott 5000 köbméternyi gyenge minőségű, a rothadás szélén álló faanyagot. „A faanyag fel volt ajánlva szentegyházi cégeknek, tavaly valamennyit megvásároltak, de azt sem termelték ki, végül lemondtak róla, arra hivatkozva, hogy gyenge minőségű az anyag. Találtunk egy gyergyói céget, amely megvásárolta, de ha úgy akarják, akkor visszamondjuk, s otthagyjuk az erdőben, hadd rohadjon” – mondta Gál, hozzáfűzve: az így befolyó összeget és a vad gyümölcs meg gomba árát a kitermelési üzemterv elkészítésére, valamint az erdők őrzésére fordítják majd.
Információink szerint az érintettek hétfőn este újabb gyűlést tartanak a szentegyházi kultúrotthonban, időközben a területtulajdonosok jogi képviseletért folyamodtak.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro,
2014. február 10.
Nem csak írni, olvasni tanulunk az iskolában
Sokak szerint hiányosságokkal és fölösleges többletekkel van tele az iskolai oktatás, ezért a szülők nem szívesen adják gyermeküket iskolába. Az esetek többségében azonban anyagi gondok miatt maradnak ki gyerekek az állami oktatásból. Szakembert kérdeztünk az iskola fontosságáról, illetve arról, miért kellene támogatni a hátrányos helyzetűek iskoláztatását.
Mivel az iskola kötelező, az elégedetlen szülők más úton igyekeznek kiegészíteni a hiányzó tevékenységeket. Vannak azonban olyan helyzetben lévő gyerekek, akik a sokak szerint szegényes oktatásból is kimaradnak. A témával kapcsolatban Kádár Annamária pszichológust kérdeztük, aki beszámolt arról, hogy mi mindent tanul meg a gyerek az iskolában a tananyagon kívül.
„Amikor a gyermek elkezdi az elemi iskolát, egy minőségileg új közösség tagjává lesz. A kisiskoláskorban egy gyereknek a kompetencia érzését kell megtapasztalnia, vagyis azt, hogy ő is értékes tagja a világnak. Ekkor alakul ki a feladattudat, a feladattartás, a kötelességérzés és szabálytudat. Itt tanulja meg a gyermek az együttműködést, a beilleszkedést, valamint azt is, hogy az egyéni érdekeket alárendelje egy közösség érdekeinek. Megtanulja elviselni kudarcait, kialakul a frusztrációtoleranciája” – magyarázta a szakember.
Az iskolában tapasztaltak nem csak a jelenre vonatkoznak, hanem megalapozzák azt is, hogy milyen felnőtt lesz a gyerekből. „Az általános iskola lehetőséget nyújt a gyermeknek az elismerésre, és hogyha bátorítják, hogy megtegyen bizonyos dolgokat, majd utána megdicsérik az elért eredményeit, akkor egyre kompetensebbnek fogja érezni magát. A társas viselkedésének gyors fejlődése mellett nyelvi készségeket (írás, olvasás) sajátít el, szókincse bővül, kommunikációs készsége javul. Viselkedése fegyelmezettebbé, figyelme koncentráltabbá válik. Amennyiben a tanulásnak a szülők generációjában sem volt értéke, ez áthagyományozódhat a gyerekek nemzedékeire is. Az iskolai képzettség nélkül a munkaerőpiaci beilleszkedés, a foglalkoztatás gyakorlatilag lehetetlenné válik. Az iskolából való kimaradás legtöbbször a hátrányos szociális körülményeknek tudható be, ami hogyha társul a képzetlenséggel, mind a személyt, mind a későbbi családját is tragikus élethelyzetbe kényszeríti” – jegyezte meg a pszichológus.
Az iskolában való helytállás is ugyanolyan fontos, mint az írás, olvasás és a számtan, ugyanis ezek együttese járul hozzá ahhoz, hogy a gyerekből egészséges felnőtt legyen.
Becze Dalma
Székelyhon.ro,
Sokak szerint hiányosságokkal és fölösleges többletekkel van tele az iskolai oktatás, ezért a szülők nem szívesen adják gyermeküket iskolába. Az esetek többségében azonban anyagi gondok miatt maradnak ki gyerekek az állami oktatásból. Szakembert kérdeztünk az iskola fontosságáról, illetve arról, miért kellene támogatni a hátrányos helyzetűek iskoláztatását.
Mivel az iskola kötelező, az elégedetlen szülők más úton igyekeznek kiegészíteni a hiányzó tevékenységeket. Vannak azonban olyan helyzetben lévő gyerekek, akik a sokak szerint szegényes oktatásból is kimaradnak. A témával kapcsolatban Kádár Annamária pszichológust kérdeztük, aki beszámolt arról, hogy mi mindent tanul meg a gyerek az iskolában a tananyagon kívül.
„Amikor a gyermek elkezdi az elemi iskolát, egy minőségileg új közösség tagjává lesz. A kisiskoláskorban egy gyereknek a kompetencia érzését kell megtapasztalnia, vagyis azt, hogy ő is értékes tagja a világnak. Ekkor alakul ki a feladattudat, a feladattartás, a kötelességérzés és szabálytudat. Itt tanulja meg a gyermek az együttműködést, a beilleszkedést, valamint azt is, hogy az egyéni érdekeket alárendelje egy közösség érdekeinek. Megtanulja elviselni kudarcait, kialakul a frusztrációtoleranciája” – magyarázta a szakember.
Az iskolában tapasztaltak nem csak a jelenre vonatkoznak, hanem megalapozzák azt is, hogy milyen felnőtt lesz a gyerekből. „Az általános iskola lehetőséget nyújt a gyermeknek az elismerésre, és hogyha bátorítják, hogy megtegyen bizonyos dolgokat, majd utána megdicsérik az elért eredményeit, akkor egyre kompetensebbnek fogja érezni magát. A társas viselkedésének gyors fejlődése mellett nyelvi készségeket (írás, olvasás) sajátít el, szókincse bővül, kommunikációs készsége javul. Viselkedése fegyelmezettebbé, figyelme koncentráltabbá válik. Amennyiben a tanulásnak a szülők generációjában sem volt értéke, ez áthagyományozódhat a gyerekek nemzedékeire is. Az iskolai képzettség nélkül a munkaerőpiaci beilleszkedés, a foglalkoztatás gyakorlatilag lehetetlenné válik. Az iskolából való kimaradás legtöbbször a hátrányos szociális körülményeknek tudható be, ami hogyha társul a képzetlenséggel, mind a személyt, mind a későbbi családját is tragikus élethelyzetbe kényszeríti” – jegyezte meg a pszichológus.
Az iskolában való helytállás is ugyanolyan fontos, mint az írás, olvasás és a számtan, ugyanis ezek együttese járul hozzá ahhoz, hogy a gyerekből egészséges felnőtt legyen.
Becze Dalma
Székelyhon.ro,
2014. február 10.
Kitüntették Papp Kincses Emesét
Pedagógusi pályafutása, valamint az erdélyi magyar közéletért és az erdélyi magyar kultúra ápolásáért végzett önzetlen tevékenysége elismeréseként Papp Kincses Emese a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetésben részesült.
A magas rangú magyar állami elismerést vasárnap adta át Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára.
Papp Kincses Emese csíkszeredai közíró 2002-ben EMKE-életműdíjat kapott, 2007-ben Julianus-díjjal ismerték el tevékenységét, 2011-ben pedig a Németh Géza Egyesület díjával jutalmazták.
Székelyhon.ro,
Pedagógusi pályafutása, valamint az erdélyi magyar közéletért és az erdélyi magyar kultúra ápolásáért végzett önzetlen tevékenysége elismeréseként Papp Kincses Emese a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetésben részesült.
A magas rangú magyar állami elismerést vasárnap adta át Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára.
Papp Kincses Emese csíkszeredai közíró 2002-ben EMKE-életműdíjat kapott, 2007-ben Julianus-díjjal ismerték el tevékenységét, 2011-ben pedig a Németh Géza Egyesület díjával jutalmazták.
Székelyhon.ro,
2014. február 10.
Újra halasztottak a Mikó-perben
Ismét elnapolta a tárgyalást ploiești-i fellebbviteli bíróság a Mikó-perben, mivel nem tudták kézbesíteni Marosán Tamásnak az idézést. Mint ismeretes, az Erdélyi Református Egyházkerület nyugalmazott jogtanácsosa jelenleg Magyarországon tartózkodik.
Markó Attila (képünkön) az újabb halasztás kapcsán portálunknak elmondta: Marosán Tamás szülei tájékoztatták a bíróságot, hogy fiuk elköltözött, ugyanakkor megadták az új lakcímét is, így a következő tárgyalásra már beidézhető lesz, amelyet egyébként április másodikára tűztek ki.
„Ha körülnézünk ebben az országban, megállapíthatjuk, hogy az igazságszolgáltatás csupán statisztika lett. Az igazságszolgáltatás fél igazságos lenni, inkább elítél, mert az a számokban megjelenik, amikor csupán annyit kellene tegyen, hogy osszon igazságot” – mondta el Markó Attila. Hozzátette, hogy nagyon nehéz a várakozás, ami lelkileg és testileg is megviseli őt.
Markó Attila sepsiszentgyörgyi parlamenti képviselőt, Marosán Tamást, az Erdélyi Református Egyházkerület volt jogi tanácsadóját és Silviu Climet, az igazságügyi minisztérium volt tanácsadóját azzal vádolják, hogy a speciális restitúciós bizottság tagjaiként visszaélést követtek el és törvénytelenül juttatták az Erdélyi Református Egyházkerületnek a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületét, súlyos anyagi károkat okozva ezzel az államnak. Markó Attilára és Marosán Tamásra három év letöltendő börtönbüntetést szabott ki az alapfokon eljáró buzăui bíróság, míg Silviu Clim három év felfüggesztettet kapott.
Szabó Enikő |
Székelyhon.ro,
Ismét elnapolta a tárgyalást ploiești-i fellebbviteli bíróság a Mikó-perben, mivel nem tudták kézbesíteni Marosán Tamásnak az idézést. Mint ismeretes, az Erdélyi Református Egyházkerület nyugalmazott jogtanácsosa jelenleg Magyarországon tartózkodik.
Markó Attila (képünkön) az újabb halasztás kapcsán portálunknak elmondta: Marosán Tamás szülei tájékoztatták a bíróságot, hogy fiuk elköltözött, ugyanakkor megadták az új lakcímét is, így a következő tárgyalásra már beidézhető lesz, amelyet egyébként április másodikára tűztek ki.
„Ha körülnézünk ebben az országban, megállapíthatjuk, hogy az igazságszolgáltatás csupán statisztika lett. Az igazságszolgáltatás fél igazságos lenni, inkább elítél, mert az a számokban megjelenik, amikor csupán annyit kellene tegyen, hogy osszon igazságot” – mondta el Markó Attila. Hozzátette, hogy nagyon nehéz a várakozás, ami lelkileg és testileg is megviseli őt.
Markó Attila sepsiszentgyörgyi parlamenti képviselőt, Marosán Tamást, az Erdélyi Református Egyházkerület volt jogi tanácsadóját és Silviu Climet, az igazságügyi minisztérium volt tanácsadóját azzal vádolják, hogy a speciális restitúciós bizottság tagjaiként visszaélést követtek el és törvénytelenül juttatták az Erdélyi Református Egyházkerületnek a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületét, súlyos anyagi károkat okozva ezzel az államnak. Markó Attilára és Marosán Tamásra három év letöltendő börtönbüntetést szabott ki az alapfokon eljáró buzăui bíróság, míg Silviu Clim három év felfüggesztettet kapott.
Szabó Enikő |
Székelyhon.ro,
2014. február 10.
Nyugtalanul kezdi a félévet a tanügy
Nem szűntek meg a problémák, de a szakszervezeti tiltakozási tervekkel ellentétben mégis megkezdik a tanév második félévét a pedagógusok. Az igazgatók petíciót nyújtottak be a minisztériumhoz, pénteken az oktatási miniszter Hargita megyében próbálta megnyugtatni a pedagógusokat.
Noha a pedagógusokat tömörítő szakszervezet tiltakozást, és a tanév második félévkezdésének bojkottálását tervezte korábban, erre egyelőre nem kerül sor, elkezdik a második félévet az oktatási rendszerben. A Tanügyi Szabad Szakszervezetek területi vezetőjét, Kocs Ilonát nem sikerült elérnünk, ám Bartolf Hedvig Hargita megyei főtanfelügyelőtől megtudtuk, hogy a tanfelügyelőség péntek délutánig nem kapott semmiféle tiltakozással kapcsolatos értesítést a szakszervezettől. A pedagógusok főként azért terveztek tiltakozást, mert egy precedensértékűnek vélt bírósági ítélet miatt attól tartanak, hogy megvonhatják tőlük a többlettanóráikért járó juttatást, ami a kétszáz lejt is elérheti. Hargita megyében az általános iskolák elemi tagozatain – az előkészítő osztályoktól a negyedik osztályokig – dolgozó összes pedagógust, legalább 700–800 tanítót érinthet az intézkedés.
A szaktárcához fordultak az igazgatók
A tanügyi szakszervezet amiatt is tiltakozást tervezett, hogy az új tanügyi törvényben a szaktárca a korábbi négyről tizennégyre emelte az igazgatók és aligazgatók által megtartandó kötelező tanórák számát. Emiatt a tanintézetek vezetői és helyetteseik aláírásgyűjtésbe kezdtek, és pénteken benyújtották az oktatási minisztériumban a több mint száznegyven igazgató és aligazgató kézjegyét tartalmazó petíciót. Ebben a tanintézetek finanszírozásával kapcsolatos panaszaikat is leírják. „A miniszter tudomására hoztuk, hogy lehetetlen beleférni a fejkvóta által előirányzott költségvetésbe, főleg a nagy tantestülettel rendelkező és idősebb korosztályt foglalkoztató iskolák esetében” – közölte a témával kapcsolatban Szakács Paál István, a Bányai János Műszaki Szakközépiskola igazgatója. „Nehezményezzük, hogy mi igazgatók csak heti négy órakedvezményt kapunk, a többit meg kell tartanunk, ez viszont az oktatás kárára megy, hiszen az igazgatói tevékenység elképesztően nagy papírmunkával jár, illetve gyűlésekkel, megbeszélésekkel, a különböző hivatalokkal, valamint a szülőkkel és a tanulókkal való kapcsolattartással. Nem tudom, hogy heti négy órában ezt ki tudná megcsinálni” – fogalmazott a rájuk rótt teherrel kapcsolatban az iskolaigazgató. Ugyanakkor elmondta azt is, hogy egyes országokban heti két óra az igazgató óratartási kötelezettsége, máshol meg nincs is. Szerinte nagyobb iskolák esetében a megoldás az lenne, ha az igazgatást profi menedzserekre bíznák – akik nem feltétlenül tanárok –, nagyjából úgy, ahogy jelenleg a kórházakat vezetik.
A miniszter közbelép
Pénteken, Hargita megyei látogatása során maga a tanügyminiszter próbálta megnyugtatni az oktatási rendszerben dolgozókat. Február 7-én Maroshévízen Mircea Dușa védelmi miniszter, Hargita megye északi térségének parlamenti képviselője az oktatási intézmények fenntartásával kapcsolatos fórumot szervezett a megyei tanfelügyelőség munkatársai, térségi polgármesterek és iskolaigazgatók számára. Ezen vett részt Remus Pricopie oktatási miniszter, de ott volt az eseményen Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke is.
A megbeszélésen az oktatási miniszter leszögezte: pénzhiány miatt Hargita megyében nem szűnhet meg egyetlen végleges vagy helyettesítői állás sem most, sem az új tanévtől. Ezt Mircea Dușa miniszter is megerősítette, illetve Borboly Csaba is kiemelte, hozzáfűzve, hogy az elmúlt három hónapban nagyon sok rémhír terjengett a megye pedagógustársadalmában, de bízik benne, hogy e kétségeket nagyon hamar sikerül eloszlatni. Az érintett intézményfenntartók, intézményvezetők az elkövetkező napokban, hetekben szakmai fórumokon ismerhetik meg, hogy mi változik a tanügyi rendszerben az elmúlt három hónapban elhangzottakhoz képest – mondta a megyei tanács elnöke, de azt is közölte, hogy az iskolaigazgatók ügyében még nincs megnyugtató válasz, azaz nem tudni, hogy kell-e tanítaniuk 14 órát, vagy sem.
A rendezvény után Ioan Selejan püspök egy szűkebb körű megbeszélést szervezett, amelyen elhangzott, hogy a magyar tanítók pluszóráit ki kell fizetni, ugyanis igazságtalan az, hogy a magyar nyelven oktató tanító az I–IV. osztályban a plusz 3–4 magyaróráért nem kapja meg a tisztességes munkáért járó bérezést.
Széchely István
Székelyhon.ro,
Nem szűntek meg a problémák, de a szakszervezeti tiltakozási tervekkel ellentétben mégis megkezdik a tanév második félévét a pedagógusok. Az igazgatók petíciót nyújtottak be a minisztériumhoz, pénteken az oktatási miniszter Hargita megyében próbálta megnyugtatni a pedagógusokat.
Noha a pedagógusokat tömörítő szakszervezet tiltakozást, és a tanév második félévkezdésének bojkottálását tervezte korábban, erre egyelőre nem kerül sor, elkezdik a második félévet az oktatási rendszerben. A Tanügyi Szabad Szakszervezetek területi vezetőjét, Kocs Ilonát nem sikerült elérnünk, ám Bartolf Hedvig Hargita megyei főtanfelügyelőtől megtudtuk, hogy a tanfelügyelőség péntek délutánig nem kapott semmiféle tiltakozással kapcsolatos értesítést a szakszervezettől. A pedagógusok főként azért terveztek tiltakozást, mert egy precedensértékűnek vélt bírósági ítélet miatt attól tartanak, hogy megvonhatják tőlük a többlettanóráikért járó juttatást, ami a kétszáz lejt is elérheti. Hargita megyében az általános iskolák elemi tagozatain – az előkészítő osztályoktól a negyedik osztályokig – dolgozó összes pedagógust, legalább 700–800 tanítót érinthet az intézkedés.
A szaktárcához fordultak az igazgatók
A tanügyi szakszervezet amiatt is tiltakozást tervezett, hogy az új tanügyi törvényben a szaktárca a korábbi négyről tizennégyre emelte az igazgatók és aligazgatók által megtartandó kötelező tanórák számát. Emiatt a tanintézetek vezetői és helyetteseik aláírásgyűjtésbe kezdtek, és pénteken benyújtották az oktatási minisztériumban a több mint száznegyven igazgató és aligazgató kézjegyét tartalmazó petíciót. Ebben a tanintézetek finanszírozásával kapcsolatos panaszaikat is leírják. „A miniszter tudomására hoztuk, hogy lehetetlen beleférni a fejkvóta által előirányzott költségvetésbe, főleg a nagy tantestülettel rendelkező és idősebb korosztályt foglalkoztató iskolák esetében” – közölte a témával kapcsolatban Szakács Paál István, a Bányai János Műszaki Szakközépiskola igazgatója. „Nehezményezzük, hogy mi igazgatók csak heti négy órakedvezményt kapunk, a többit meg kell tartanunk, ez viszont az oktatás kárára megy, hiszen az igazgatói tevékenység elképesztően nagy papírmunkával jár, illetve gyűlésekkel, megbeszélésekkel, a különböző hivatalokkal, valamint a szülőkkel és a tanulókkal való kapcsolattartással. Nem tudom, hogy heti négy órában ezt ki tudná megcsinálni” – fogalmazott a rájuk rótt teherrel kapcsolatban az iskolaigazgató. Ugyanakkor elmondta azt is, hogy egyes országokban heti két óra az igazgató óratartási kötelezettsége, máshol meg nincs is. Szerinte nagyobb iskolák esetében a megoldás az lenne, ha az igazgatást profi menedzserekre bíznák – akik nem feltétlenül tanárok –, nagyjából úgy, ahogy jelenleg a kórházakat vezetik.
A miniszter közbelép
Pénteken, Hargita megyei látogatása során maga a tanügyminiszter próbálta megnyugtatni az oktatási rendszerben dolgozókat. Február 7-én Maroshévízen Mircea Dușa védelmi miniszter, Hargita megye északi térségének parlamenti képviselője az oktatási intézmények fenntartásával kapcsolatos fórumot szervezett a megyei tanfelügyelőség munkatársai, térségi polgármesterek és iskolaigazgatók számára. Ezen vett részt Remus Pricopie oktatási miniszter, de ott volt az eseményen Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke is.
A megbeszélésen az oktatási miniszter leszögezte: pénzhiány miatt Hargita megyében nem szűnhet meg egyetlen végleges vagy helyettesítői állás sem most, sem az új tanévtől. Ezt Mircea Dușa miniszter is megerősítette, illetve Borboly Csaba is kiemelte, hozzáfűzve, hogy az elmúlt három hónapban nagyon sok rémhír terjengett a megye pedagógustársadalmában, de bízik benne, hogy e kétségeket nagyon hamar sikerül eloszlatni. Az érintett intézményfenntartók, intézményvezetők az elkövetkező napokban, hetekben szakmai fórumokon ismerhetik meg, hogy mi változik a tanügyi rendszerben az elmúlt három hónapban elhangzottakhoz képest – mondta a megyei tanács elnöke, de azt is közölte, hogy az iskolaigazgatók ügyében még nincs megnyugtató válasz, azaz nem tudni, hogy kell-e tanítaniuk 14 órát, vagy sem.
A rendezvény után Ioan Selejan püspök egy szűkebb körű megbeszélést szervezett, amelyen elhangzott, hogy a magyar tanítók pluszóráit ki kell fizetni, ugyanis igazságtalan az, hogy a magyar nyelven oktató tanító az I–IV. osztályban a plusz 3–4 magyaróráért nem kapja meg a tisztességes munkáért járó bérezést.
Széchely István
Székelyhon.ro,
2014. február 10.
Nem volt életképes az egyházközség
Február elsejei hatállyal elveszítette önállóságát a felcsíki református szórvány gyülekezet. A pasztorációs munkát ezután a csíkszeredai egyházközség két lelkipásztora látja el, akikhez ősztől egy harmadik is csatlakozik. A lépést a szórvány pénzügyi ellehetetlenülése tette szükségessé.
A felcsíki református szórvány egyházközség valamikor Csíkszeredához tartozott – fogalmazott Szatmári Szilárd parókus lelkész. Elmondása szerint hajdanán a megyeszékhely volt a központjuk nemcsak a csíki régió reformátusainak, hanem például a bákói gyülekezetek is ide tartoztak. A második világháború utáni időszakban folyamatosan szakadtak le és önállósultak az egyes részek. Felcsík a legkésőbben szakadt ki a csíkszeredai egyházközségből, 1979-ben önállósult.
„Felcsíki rész alatt értjük Balánbányától a felcsíki falvakon át a Gyimesekkel bezáruló településeket. Ezen egyházközség önállósodásához nagymértékben hozzájárult Balánbánya iparosodása és fejlődése, amikor a bányászat még virágkorát élte, hiszen rengetegen költöztek a kisvárosba, köztük reformátusok is. Tulajdonképpen a felcsíki szórványnak a magját a balánbányai reformátusok képezték, ők voltak a legnagyobb számban” – említette a lelkész. Rövid visszatekintőjéből kiderült, a központ akkoriban azért került Madéfalvára, mert földrajzilag valahol az számított a középpontnak. A településen saját ingatlant vásárolt az egyházközség, Balánbányán pedig a kilencvenes évek elején, jelentős hollandiai segítséggel, templomot is építettek.
Balánbánya hanyatlását az egyházközség is megsínylette
„Bizonyos szinten jól működött a felcsíki egyházközségi élet. A drasztikus változást a balánbányai bányának a bezárása okozta, hiszen emiatt sokan elköltöztek a településről” – magyarázta Szatmári. Mint kiderült, az önállósodás éveiben négyszáz körül volt a hívek száma, a jelenlegi egyházi nyilvántartás szerint a felcsíki szórványban lakó reformátusok száma hozzávetőlegesen 250-et tesz ki. Nagy részük, mintegy 110 hívő Balánbányán lakik, a többi majdnem kéttucatnyi településen szétszóródva éli mindennapjait.
Ellehetetlenült az egyházközség
„Ha önmagában ezt a 250-es létszámot nézzük, homogén közösség esetében ez életképes lehetne. Jelen helyzetben viszont nem beszélhetünk erről. Felcsík esetében nem lehet szó közösségi szellemről, kialakult egyházi, vallási hagyományokról” – értékelt a csíkszeredai parókus lelkész. Kifejtette, főleg a szórványgyülekezet anyagi hanyatlása miatt született meg a megyeszékhelyhez való visszacsatolás gondolata. „Régóta küzdött a gyülekezet anyagi nehézségekkel, amihez hozzájárult az is, hogy nagyok a távolságok, így a szolgáló lelkész számára igencsak nehézkessé vált a missziós munka” – magyarázta Szatmári. Hangsúlyozta, a helyzetet úgy tudták orvosolni, hogy megszüntették az önállóságát a felcsíki parókiának. Ezzel pénzügyileg is tehermentesítették a gyülekezetet, hiszen nem kell fenntartsanak egy külön egyházközséget.
Nem hagyják magára a szórványt
„Sokan félreértelmezik ezt a megoldást, mert azt hiszik, hogy a sorsára hagyjuk a szórványt. Épp hogy nem így történik” – jelentette ki a csíkszeredai lelkész. Mint megtudtuk, ősztől egy segédlelkész érkezik a csíkszeredai egyházközségbe, akinek a mandátuma két évre szól. „Úgy is felfoghatjuk, eddig volt egy lelkésze a felcsíki szórványnak, most átmenetileg van kettő, majd lesz három” – részletezte a parókus lelkész. Mint ismeretes, a megyeszékhelyi egyházközségnek jelenleg két lelkipásztora van.
Felpezsdíteni a közösségi életet
Szatmári elmondta, több ötletük is van arra vonatkozólag, hogyan lehetne felpezsdíteni a felcsíki szórványgyülekezet életét. Elsőként azt szeretnék, hogy feltérképezzék a közösséget, ugyanakkor a hívek véleményét is kikérnék azzal kapcsolatban, hogyan látják a helyzetet, milyen ötleteik vannak a jobbításra. „Többek között az úgynevezett ünnepterápiát is alkalmaznánk. Ez azt jelenti, hogy különböző rendezvények, közösségi alkalmak során szeretnénk összekovácsolni a szórványgyülekezeteket” – említette a parókus lelkész.
Erős missziós központokat hoznának létre
„Egyházkerületünknek stratégiája, hogy erős missziós központokat hozzunk létre, és ezekhez az anyaegyházakhoz csatoljuk azokat a szórvány egyházközségeket, peremvidékeket, amelyek gyülekezeti élete anyagi vagy más tekintetben ellehetetlenül. Úgy gondolom, egyre több ilyen eset lesz a közeljövőben” – nyugtázta a lelkipásztor. Kiemelte, nem elszigetelt jelenségről van szó, hiszen a nyugat-európai egyházközségek esetében is egyre gyakrabban alkalmazzák ezeket a megoldásokat.
Rédai Botond
Székelyhon.ro,
Február elsejei hatállyal elveszítette önállóságát a felcsíki református szórvány gyülekezet. A pasztorációs munkát ezután a csíkszeredai egyházközség két lelkipásztora látja el, akikhez ősztől egy harmadik is csatlakozik. A lépést a szórvány pénzügyi ellehetetlenülése tette szükségessé.
A felcsíki református szórvány egyházközség valamikor Csíkszeredához tartozott – fogalmazott Szatmári Szilárd parókus lelkész. Elmondása szerint hajdanán a megyeszékhely volt a központjuk nemcsak a csíki régió reformátusainak, hanem például a bákói gyülekezetek is ide tartoztak. A második világháború utáni időszakban folyamatosan szakadtak le és önállósultak az egyes részek. Felcsík a legkésőbben szakadt ki a csíkszeredai egyházközségből, 1979-ben önállósult.
„Felcsíki rész alatt értjük Balánbányától a felcsíki falvakon át a Gyimesekkel bezáruló településeket. Ezen egyházközség önállósodásához nagymértékben hozzájárult Balánbánya iparosodása és fejlődése, amikor a bányászat még virágkorát élte, hiszen rengetegen költöztek a kisvárosba, köztük reformátusok is. Tulajdonképpen a felcsíki szórványnak a magját a balánbányai reformátusok képezték, ők voltak a legnagyobb számban” – említette a lelkész. Rövid visszatekintőjéből kiderült, a központ akkoriban azért került Madéfalvára, mert földrajzilag valahol az számított a középpontnak. A településen saját ingatlant vásárolt az egyházközség, Balánbányán pedig a kilencvenes évek elején, jelentős hollandiai segítséggel, templomot is építettek.
Balánbánya hanyatlását az egyházközség is megsínylette
„Bizonyos szinten jól működött a felcsíki egyházközségi élet. A drasztikus változást a balánbányai bányának a bezárása okozta, hiszen emiatt sokan elköltöztek a településről” – magyarázta Szatmári. Mint kiderült, az önállósodás éveiben négyszáz körül volt a hívek száma, a jelenlegi egyházi nyilvántartás szerint a felcsíki szórványban lakó reformátusok száma hozzávetőlegesen 250-et tesz ki. Nagy részük, mintegy 110 hívő Balánbányán lakik, a többi majdnem kéttucatnyi településen szétszóródva éli mindennapjait.
Ellehetetlenült az egyházközség
„Ha önmagában ezt a 250-es létszámot nézzük, homogén közösség esetében ez életképes lehetne. Jelen helyzetben viszont nem beszélhetünk erről. Felcsík esetében nem lehet szó közösségi szellemről, kialakult egyházi, vallási hagyományokról” – értékelt a csíkszeredai parókus lelkész. Kifejtette, főleg a szórványgyülekezet anyagi hanyatlása miatt született meg a megyeszékhelyhez való visszacsatolás gondolata. „Régóta küzdött a gyülekezet anyagi nehézségekkel, amihez hozzájárult az is, hogy nagyok a távolságok, így a szolgáló lelkész számára igencsak nehézkessé vált a missziós munka” – magyarázta Szatmári. Hangsúlyozta, a helyzetet úgy tudták orvosolni, hogy megszüntették az önállóságát a felcsíki parókiának. Ezzel pénzügyileg is tehermentesítették a gyülekezetet, hiszen nem kell fenntartsanak egy külön egyházközséget.
Nem hagyják magára a szórványt
„Sokan félreértelmezik ezt a megoldást, mert azt hiszik, hogy a sorsára hagyjuk a szórványt. Épp hogy nem így történik” – jelentette ki a csíkszeredai lelkész. Mint megtudtuk, ősztől egy segédlelkész érkezik a csíkszeredai egyházközségbe, akinek a mandátuma két évre szól. „Úgy is felfoghatjuk, eddig volt egy lelkésze a felcsíki szórványnak, most átmenetileg van kettő, majd lesz három” – részletezte a parókus lelkész. Mint ismeretes, a megyeszékhelyi egyházközségnek jelenleg két lelkipásztora van.
Felpezsdíteni a közösségi életet
Szatmári elmondta, több ötletük is van arra vonatkozólag, hogyan lehetne felpezsdíteni a felcsíki szórványgyülekezet életét. Elsőként azt szeretnék, hogy feltérképezzék a közösséget, ugyanakkor a hívek véleményét is kikérnék azzal kapcsolatban, hogyan látják a helyzetet, milyen ötleteik vannak a jobbításra. „Többek között az úgynevezett ünnepterápiát is alkalmaznánk. Ez azt jelenti, hogy különböző rendezvények, közösségi alkalmak során szeretnénk összekovácsolni a szórványgyülekezeteket” – említette a parókus lelkész.
Erős missziós központokat hoznának létre
„Egyházkerületünknek stratégiája, hogy erős missziós központokat hozzunk létre, és ezekhez az anyaegyházakhoz csatoljuk azokat a szórvány egyházközségeket, peremvidékeket, amelyek gyülekezeti élete anyagi vagy más tekintetben ellehetetlenül. Úgy gondolom, egyre több ilyen eset lesz a közeljövőben” – nyugtázta a lelkipásztor. Kiemelte, nem elszigetelt jelenségről van szó, hiszen a nyugat-európai egyházközségek esetében is egyre gyakrabban alkalmazzák ezeket a megoldásokat.
Rédai Botond
Székelyhon.ro,
2014. február 10.
„Tudnod kell, hogy mit akarsz!”
Aki a máréfalvi Pál Emilt ismeri, tudja róla, hogy semmi pénzért nem dicsekedne magával. Noszogatni kell, hogy azokról a dolgokról beszéljen, amelyek példaként szolgálhatnak mások számára is. Alázattal teszi a dolgát, miközben a tökéletességre törekszik, s legjobb tudása szerint csinálja azt, amihez éppen hozzáfog. Sokoldalú, nyitott, józan gondolkodású ember, az ősi tudás birtokában van. Zenész, festő, vállalkozó, család- és szülőföld-centrikus. Háza körül önfenntartó gazdaságot alakított ki, hiszen ebben látja a jövőt.
A tágas udvarról, ami tele van facsemetékkel, műtermébe invitál. A szoba falára ceruzával számos ötlet, gondolat van felfirkantva. Olyan dolgok, amelyeket még meg kell tennie, vagy amelyek már megvalósultak. A fal jegyzetfüzetként is szolgál, lassan nincs fehér folt, ahová írni lehet. Itt zajlik az alkotás, ide vonul vissza, amikor rendet akar teremteni fejében. Társaságában jól érzi magát az ember, pozitív kisugárzásával hatni tud beszélgetőtársára.
A háromgyerekes családapa Máréfalván született 1971-ben. Bár nem volt zenész a családban, édesapja úgy gondolta, mindhárom fiának szakmát kell adnia a kezébe. „Szép Gyula itt volt zenetanár Máréfalván, s apámmal kitalálták, hogy valamelyik gyerekből zenészt kell faragni. Ott laktunk az iskola szomszédságában, sokat járt át hozzánk, hogy kifülelje, melyik gyereknek van jobb hallása. Mindegyiknek volt, de talán nekem egy kicsivel több. Bátyám, Vilmos két évvel idősebb, ő elektrotechnikát végzett, Lajos öcsém négy évvel fiatalabb, ő matek-fizika tanár. Miközben itt jártam általános iskolába, hetente kétszer-háromszor bevittek a Pallóba hegedű szakra és zongora mellékszakra, illetve zeneelméletet tanultam. IX–X.-ben fémfeldolgozó szakra jártam, tizenegyben pedig faipari szakra. Mivel az iskolának akkoriban volt zenekara, mi inkább azzal foglalkoztunk, nem fektettünk különösebb hangsúlyt a tanulmányi eredményekre. Aztán addig muzsikáltunk, hogy sem a líceumot, sem a szakiskolát nem fejeztem be. Jöttünk-mentünk a zenekarral s a tánccsoporttal, felléptünk a Megéneklünk Románia fesztiválokon, nagy rivalizálás volt akkoriban az iskolák között, hogy kinek jobb a zenekara” – meséli Emil.
Kőfaragó lett Magyarországon
Az iskolai évek után három esztendőt a bútorgyárban dolgozott. Először a szerelőműhelyben, onnan pedig a lakkozóba került, s gyakorlatban is megismerkedett ezzel a szakmával. A kilencvenes évek elején Magyarországra ment szerencsét próbálni, egy hónapot kőfaragóinasként dolgozott egy cégnél, majd Pilisvörösvárra jelentkezett mint profi kőfaragó. „Három évet dolgoztam náluk, márványt, gránitot, mészkövet, sírkövet faragtam, a kandallófaragástól a dísztárgyak esztergálásáig mindent elvállaltam. Napi tizenöt-tizennyolc órát dolgoztam, és sok pénzt kerestem” – emlékszik vissza.
Aztán megelégelte a kemény munkát, és hazajött. Egy-két hónap pihenés után oldalára kötötte hegedűjét, és elkezdte járni a falvakat. Felkutatta a cigányokat, akiktől zenélni tanult. „Kalotaszentkirályon találkoztam András Misivel, s Rácz Péter barátommal együtt elcsalt a Hargita Néptáncegyütteshez. 1996-ban versenyvizsgáztunk, és fel is vettek. Én három és fél évet muzsikáltam, Péter barátom pedig három évet brácsázott az együttesben. Ez idő alatt a megspórolt pénzemből bátyámmal megvettük az asztalosipari munkagépeket. Tudtam, a muzsikálásból nem lehet megélni, de kicsit szórakozunk, s aztán megint dolgozunk, ha elfogy a pénzünk. A műhelyt beállítottuk asztalosmunkálatra, s amikor teljesen leszegényedtem a néptáncegyüttesnél, hazajöttem, és bátyámmal közösen elindítottuk a vállalkozást. Ahogy beindult a munka, szerződést kötöttünk egy német céggel, és mai napig nekik dolgozunk. Ennek lassan tizenöt éve. A műhely kinőtte magát, jelenleg 67 személy dolgozik nálunk, kerti bútorokat készítünk. Figyelünk arra, hogy legyen alapanyag, megrendelés, s a munkások megkapják fizetésüket.”
A takarítást a fejekben kellene kezdeni
Minden, amivel foglalkozik, természetközeli, vagy a természethez kötődik, mondja Emil. „A festményeim is az univerzum megszelídítéséről szólnak. Ha valamihez hozzáfogsz, tudnod kell, hogy mit akarsz, s látnod kell a végét is egy kicsit. Kétévente kipróbálok új dolgokat, de megmaradnak a régiek is. A horgászat vagy az íjászat is ilyen. Van íjászengedélyem, de járok a Deltába is, profi szinten, szakszerűen horgászom. A festészet két éve kezdődött” – mondja.
Emil szerint ha azt szeretnénk, hogy ebben a világban rend és tisztaság legyen, a fejekben kellene kezdeni a takarítást, kielemezni az őszinte véleményeket, cselekedeteket, történéseket. Úgy véli, hogy cselekedeteink csak kis részei az életünknek, hiszen ott vannak még a gondolataink.
A muzsikálás hobbi marad
Emilék bandájának Keleti Szél Szabadcsapat a neve, hamarosan egy hanglemezt szeretnének kiadni udvarhelyszéki népi muzsikával. Külföldre is eljárnak zenélni, tavaly például a pesti Fonóban is muzsikáltak. „Menedzselni kellene ezt is, mint minden mást, nyomulni kellene, reklámozni, de nem szabad erőltetni. Hat embert nem könnyű megutaztatni, megetetni, s reggel még ki is kell őket fizetni, tehát sokan az olcsóbb megoldást választják.”
Molnár Endrével, ismertebb nevén Monyóval egy közös albumon dolgoznak, a hanganyag java része elkészült, népzenei elemekkel fűszerezett improvizatív dzsesszt játszanak. Emil receptorai a szociális problémákra is érzékenyek, testvéreivel közösen minden jó ügyet támogatnak. Ezért hozták létre a Pál Testvérek Egyesületet is, ezen belül pedig a Pál Galériát. A művészetpártolás mellett munkaerőképzéssel is szeretnének foglalkozni, a népi mesterségek népszerűsítését is célul tűzték ki. „Vannak még bácsik, akik ismerik például a kerekes szakmát. Nekünk is meg kellene tanulnunk, hiszen ne higgyük azt, hogy mindig lesz gumikerék. Egyszer elfogy az üzemanyag is, s akkor neki kell fognunk dolgozni.”
„Sajnos semmi nincs rendben”
Emilt aggasztja a jövő. Úgy gondolja, hogy minél előbb tudatosítani kellene az emberekben az önellátó gazdaság fogalmát. A falvakkal körbevett város belepusztul a hipermarketek mocskába, a rossz minőségű ételek fogyasztásába. A városi, tömbházban lakó ember is elmehetne ősei földjére, és megtermelhetné magának az élelmet, hiszen az udvarhelyiek nyolcvan százaléka faluról származik.
„Sajnos semmi nincs rendben. Az uniós pénzeket arra kellene fordítani, hogy lehetőséget teremtsenek az embereknek, termeljenek meg maguknak mindent. Sokan azért mennek ki külföldre a mezőgazdaságban dolgozni, hogy összekuporgatott pénzükből itthon megvegyék a külföldről behozott, vegyszerezett termékeket. Itt kezdődnek a bajok. Látszik a rendszeren, hogy napról napra hogyan épül le, egyre több betegség van, a falvakban eluralkodott az alkoholizmus. Pedig Udvarhelyszékből egy kis paradicsomot lehetne varázsolni, de ahelyett ülünk bent a blokkban, hivatalokban, és nem foglalkozunk magunkkal, csak mások irányításával. És közben panaszkodunk, hogy milyen rossz az élet” – mondja.
Emilék másfél-két hektáron gazdálkodnak, a zöldséget, a húst ők maguk állítják elő. Tyúkot, kacsát, libát, pulykát, nyulat, fácánt, fürjet tartanak, vannak csüngőhasú malacaik, kecskéik. „Fontos, hogy mindig friss húst egyél, egész évben élnek körülötted az állatok, megadod a lehetőséget, hogy szépen fejlődjenek, és te szelektálod őket. Az erős, őshonos fajokat kell visszatelepíteni. A kenyeret is magunk sütjük a kemencében, máskor Imre barátom felesége süt, ami szintén házi. Itt van az oldalban a sok természetes gyógyszer, a gyógynövények, tavasszal szeretnék egy szárítót megépíteni, egy teaházat. Sok tennivalónk van még” – összegzett.
Nagyálmos Ildikó |
Székelyhon.ro,
Aki a máréfalvi Pál Emilt ismeri, tudja róla, hogy semmi pénzért nem dicsekedne magával. Noszogatni kell, hogy azokról a dolgokról beszéljen, amelyek példaként szolgálhatnak mások számára is. Alázattal teszi a dolgát, miközben a tökéletességre törekszik, s legjobb tudása szerint csinálja azt, amihez éppen hozzáfog. Sokoldalú, nyitott, józan gondolkodású ember, az ősi tudás birtokában van. Zenész, festő, vállalkozó, család- és szülőföld-centrikus. Háza körül önfenntartó gazdaságot alakított ki, hiszen ebben látja a jövőt.
A tágas udvarról, ami tele van facsemetékkel, műtermébe invitál. A szoba falára ceruzával számos ötlet, gondolat van felfirkantva. Olyan dolgok, amelyeket még meg kell tennie, vagy amelyek már megvalósultak. A fal jegyzetfüzetként is szolgál, lassan nincs fehér folt, ahová írni lehet. Itt zajlik az alkotás, ide vonul vissza, amikor rendet akar teremteni fejében. Társaságában jól érzi magát az ember, pozitív kisugárzásával hatni tud beszélgetőtársára.
A háromgyerekes családapa Máréfalván született 1971-ben. Bár nem volt zenész a családban, édesapja úgy gondolta, mindhárom fiának szakmát kell adnia a kezébe. „Szép Gyula itt volt zenetanár Máréfalván, s apámmal kitalálták, hogy valamelyik gyerekből zenészt kell faragni. Ott laktunk az iskola szomszédságában, sokat járt át hozzánk, hogy kifülelje, melyik gyereknek van jobb hallása. Mindegyiknek volt, de talán nekem egy kicsivel több. Bátyám, Vilmos két évvel idősebb, ő elektrotechnikát végzett, Lajos öcsém négy évvel fiatalabb, ő matek-fizika tanár. Miközben itt jártam általános iskolába, hetente kétszer-háromszor bevittek a Pallóba hegedű szakra és zongora mellékszakra, illetve zeneelméletet tanultam. IX–X.-ben fémfeldolgozó szakra jártam, tizenegyben pedig faipari szakra. Mivel az iskolának akkoriban volt zenekara, mi inkább azzal foglalkoztunk, nem fektettünk különösebb hangsúlyt a tanulmányi eredményekre. Aztán addig muzsikáltunk, hogy sem a líceumot, sem a szakiskolát nem fejeztem be. Jöttünk-mentünk a zenekarral s a tánccsoporttal, felléptünk a Megéneklünk Románia fesztiválokon, nagy rivalizálás volt akkoriban az iskolák között, hogy kinek jobb a zenekara” – meséli Emil.
Kőfaragó lett Magyarországon
Az iskolai évek után három esztendőt a bútorgyárban dolgozott. Először a szerelőműhelyben, onnan pedig a lakkozóba került, s gyakorlatban is megismerkedett ezzel a szakmával. A kilencvenes évek elején Magyarországra ment szerencsét próbálni, egy hónapot kőfaragóinasként dolgozott egy cégnél, majd Pilisvörösvárra jelentkezett mint profi kőfaragó. „Három évet dolgoztam náluk, márványt, gránitot, mészkövet, sírkövet faragtam, a kandallófaragástól a dísztárgyak esztergálásáig mindent elvállaltam. Napi tizenöt-tizennyolc órát dolgoztam, és sok pénzt kerestem” – emlékszik vissza.
Aztán megelégelte a kemény munkát, és hazajött. Egy-két hónap pihenés után oldalára kötötte hegedűjét, és elkezdte járni a falvakat. Felkutatta a cigányokat, akiktől zenélni tanult. „Kalotaszentkirályon találkoztam András Misivel, s Rácz Péter barátommal együtt elcsalt a Hargita Néptáncegyütteshez. 1996-ban versenyvizsgáztunk, és fel is vettek. Én három és fél évet muzsikáltam, Péter barátom pedig három évet brácsázott az együttesben. Ez idő alatt a megspórolt pénzemből bátyámmal megvettük az asztalosipari munkagépeket. Tudtam, a muzsikálásból nem lehet megélni, de kicsit szórakozunk, s aztán megint dolgozunk, ha elfogy a pénzünk. A műhelyt beállítottuk asztalosmunkálatra, s amikor teljesen leszegényedtem a néptáncegyüttesnél, hazajöttem, és bátyámmal közösen elindítottuk a vállalkozást. Ahogy beindult a munka, szerződést kötöttünk egy német céggel, és mai napig nekik dolgozunk. Ennek lassan tizenöt éve. A műhely kinőtte magát, jelenleg 67 személy dolgozik nálunk, kerti bútorokat készítünk. Figyelünk arra, hogy legyen alapanyag, megrendelés, s a munkások megkapják fizetésüket.”
A takarítást a fejekben kellene kezdeni
Minden, amivel foglalkozik, természetközeli, vagy a természethez kötődik, mondja Emil. „A festményeim is az univerzum megszelídítéséről szólnak. Ha valamihez hozzáfogsz, tudnod kell, hogy mit akarsz, s látnod kell a végét is egy kicsit. Kétévente kipróbálok új dolgokat, de megmaradnak a régiek is. A horgászat vagy az íjászat is ilyen. Van íjászengedélyem, de járok a Deltába is, profi szinten, szakszerűen horgászom. A festészet két éve kezdődött” – mondja.
Emil szerint ha azt szeretnénk, hogy ebben a világban rend és tisztaság legyen, a fejekben kellene kezdeni a takarítást, kielemezni az őszinte véleményeket, cselekedeteket, történéseket. Úgy véli, hogy cselekedeteink csak kis részei az életünknek, hiszen ott vannak még a gondolataink.
A muzsikálás hobbi marad
Emilék bandájának Keleti Szél Szabadcsapat a neve, hamarosan egy hanglemezt szeretnének kiadni udvarhelyszéki népi muzsikával. Külföldre is eljárnak zenélni, tavaly például a pesti Fonóban is muzsikáltak. „Menedzselni kellene ezt is, mint minden mást, nyomulni kellene, reklámozni, de nem szabad erőltetni. Hat embert nem könnyű megutaztatni, megetetni, s reggel még ki is kell őket fizetni, tehát sokan az olcsóbb megoldást választják.”
Molnár Endrével, ismertebb nevén Monyóval egy közös albumon dolgoznak, a hanganyag java része elkészült, népzenei elemekkel fűszerezett improvizatív dzsesszt játszanak. Emil receptorai a szociális problémákra is érzékenyek, testvéreivel közösen minden jó ügyet támogatnak. Ezért hozták létre a Pál Testvérek Egyesületet is, ezen belül pedig a Pál Galériát. A művészetpártolás mellett munkaerőképzéssel is szeretnének foglalkozni, a népi mesterségek népszerűsítését is célul tűzték ki. „Vannak még bácsik, akik ismerik például a kerekes szakmát. Nekünk is meg kellene tanulnunk, hiszen ne higgyük azt, hogy mindig lesz gumikerék. Egyszer elfogy az üzemanyag is, s akkor neki kell fognunk dolgozni.”
„Sajnos semmi nincs rendben”
Emilt aggasztja a jövő. Úgy gondolja, hogy minél előbb tudatosítani kellene az emberekben az önellátó gazdaság fogalmát. A falvakkal körbevett város belepusztul a hipermarketek mocskába, a rossz minőségű ételek fogyasztásába. A városi, tömbházban lakó ember is elmehetne ősei földjére, és megtermelhetné magának az élelmet, hiszen az udvarhelyiek nyolcvan százaléka faluról származik.
„Sajnos semmi nincs rendben. Az uniós pénzeket arra kellene fordítani, hogy lehetőséget teremtsenek az embereknek, termeljenek meg maguknak mindent. Sokan azért mennek ki külföldre a mezőgazdaságban dolgozni, hogy összekuporgatott pénzükből itthon megvegyék a külföldről behozott, vegyszerezett termékeket. Itt kezdődnek a bajok. Látszik a rendszeren, hogy napról napra hogyan épül le, egyre több betegség van, a falvakban eluralkodott az alkoholizmus. Pedig Udvarhelyszékből egy kis paradicsomot lehetne varázsolni, de ahelyett ülünk bent a blokkban, hivatalokban, és nem foglalkozunk magunkkal, csak mások irányításával. És közben panaszkodunk, hogy milyen rossz az élet” – mondja.
Emilék másfél-két hektáron gazdálkodnak, a zöldséget, a húst ők maguk állítják elő. Tyúkot, kacsát, libát, pulykát, nyulat, fácánt, fürjet tartanak, vannak csüngőhasú malacaik, kecskéik. „Fontos, hogy mindig friss húst egyél, egész évben élnek körülötted az állatok, megadod a lehetőséget, hogy szépen fejlődjenek, és te szelektálod őket. Az erős, őshonos fajokat kell visszatelepíteni. A kenyeret is magunk sütjük a kemencében, máskor Imre barátom felesége süt, ami szintén házi. Itt van az oldalban a sok természetes gyógyszer, a gyógynövények, tavasszal szeretnék egy szárítót megépíteni, egy teaházat. Sok tennivalónk van még” – összegzett.
Nagyálmos Ildikó |
Székelyhon.ro,
2014. február 10.
Vitézségünk ezer éve
Érdekes és érdekfeszítő könyv jelent meg a közelmúltban a hadviselő székelyekről a Kárpátia Stúdió kiadásában Budapesten. Babucs Zoltán (1974) hadtörténész-muzeológusnak, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársának a szakterülete ugyan „mindössze” a második világháborús Magyar Királyi Honvédség történetének kutatása, de magánszorgalomból szívesen foglalkozik a jászkunok és a székelyek katonáskodásával is, hiszen mindkét történelmi régió iránt erősek a családi kötődések. Ő maga jászberényi születésű, felesége pedig kézdivásárhelyi illetőségű – úgyhogy teljesen érthető a szakmai és az emberei ragaszkodás. Szakmai kompetenciáját – viszonylag fiatal életkora ellenére is – tizennégy saját neve alatt vagy társszerzőként megjelent kötet és számos televíziós, illetve rádiós műsor bizonyítja.
Ezt írja a mostani könyv ajánlójában: „Csaba királyfi népének, a székelyeknek történelmi hivatása volt a Magyar Királyság keleti határainak védelme”. Ez a kis kötet mintegy 126 oldalon a hadtörténeti kutatások felhasználásával, könnyedebb, ismeretterjesztő stílusban mutatja be a székely határvédelem sokak által kevésbé ismert fejezeteit. Az Árpádok és a vegyes házi királyok korától az erdélyi vajdák és fejedelmek korán át közeledik a vérzivataros időkig, amikor őseink „két sas karma között” próbálták megtartani e földet, s próbáltak maguk is túlélni. Nagyobb fejezeteket szentel a 17–18. század fordulóján a Rákóczi-féle szabadságharc korának, majd Mária Terézia uralkodása idejének, amikor 1763–64-ben lezajlottak a Siculicidiumhoz kapcsolható véres események, melyeknek 250. évfordulóját épp ez év januárjában ünnepeljük. Ezt a napóleoni háborúk kora követi, amikor a császári hadseregbe beterelt őseink idegen földön idegen érdeket védtek, holott Bonaparte „felajánlotta” a lehetőséget, ám akkor sem a magyarországi, sem az erdélyi körülmények nem tették lehetővé a lázadást és a függetlenségi mozgalmak kiteljesedését. Nyilvánvaló, hogy kiemelt figyelemmel és empátiával dolgozza fel Babucs az 1848–49-es forradalom és szabadságharc székely hadtörténeti vonatkozásait, amikor „szűzmáriás” zászlók alatt vonultak hadba és „dörögtek a hídfőn a székely harangok”.
Az első világháborúban betöltött szerepünket közös – császári és királyi –, illetve honvédségi kötelékben vizsgálja, nem feledkezve meg a Székely Hadosztály hősies küzdelmeiről sem, arról a történelmi pillanatról, amikor a mindenféle külső támogatás nélkül szerveződő sereg tulajdonképpen a demarkációs vonalakon kívülről közeledve védi a forradalmi szédelgésben már-már csak Budapest méretű hazát. A könyvet az a tanulmány zárja, amelyben az olvasó 1944 őszét idézheti fel lelki szemei előtt, amikor a Doberdót és Szibériát megjárt apák fiaikkal együtt álltak a végeken, egy reménytelen harcban, amikor a világ legnagyobb és legerősebb haderejével, az ideológiailag is idegen Szovjetunióval kellett szembeszállni.
Talán célszerű lett volna képi dokumentumokkal is illusztrálni a témákat, hogy vonzóbb legyen a kiadvány. A szaknyelv bonyolultságától megszabadított nyelvezet azonban pótolja ezt a hiányosságot. És a szakemberek számára ott a függelékben szereplő forrás- és szakirodalom-jegyzék. Számunkra azért is kedves a kötet, mert a borítóhoz a Vasszékely szobor fotóját használja, és az előszó is innen indít, a Patkóból, ahol 2000. március 15. óta mementóként ismét ott áll a jel, kőtalapzaton, bronzba öntve és emlékeztetőn.
A kötet megvásárolható a Székelyhon internetes áruházában.
Simó Márton
Székelyhon.ro,
Érdekes és érdekfeszítő könyv jelent meg a közelmúltban a hadviselő székelyekről a Kárpátia Stúdió kiadásában Budapesten. Babucs Zoltán (1974) hadtörténész-muzeológusnak, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársának a szakterülete ugyan „mindössze” a második világháborús Magyar Királyi Honvédség történetének kutatása, de magánszorgalomból szívesen foglalkozik a jászkunok és a székelyek katonáskodásával is, hiszen mindkét történelmi régió iránt erősek a családi kötődések. Ő maga jászberényi születésű, felesége pedig kézdivásárhelyi illetőségű – úgyhogy teljesen érthető a szakmai és az emberei ragaszkodás. Szakmai kompetenciáját – viszonylag fiatal életkora ellenére is – tizennégy saját neve alatt vagy társszerzőként megjelent kötet és számos televíziós, illetve rádiós műsor bizonyítja.
Ezt írja a mostani könyv ajánlójában: „Csaba királyfi népének, a székelyeknek történelmi hivatása volt a Magyar Királyság keleti határainak védelme”. Ez a kis kötet mintegy 126 oldalon a hadtörténeti kutatások felhasználásával, könnyedebb, ismeretterjesztő stílusban mutatja be a székely határvédelem sokak által kevésbé ismert fejezeteit. Az Árpádok és a vegyes házi királyok korától az erdélyi vajdák és fejedelmek korán át közeledik a vérzivataros időkig, amikor őseink „két sas karma között” próbálták megtartani e földet, s próbáltak maguk is túlélni. Nagyobb fejezeteket szentel a 17–18. század fordulóján a Rákóczi-féle szabadságharc korának, majd Mária Terézia uralkodása idejének, amikor 1763–64-ben lezajlottak a Siculicidiumhoz kapcsolható véres események, melyeknek 250. évfordulóját épp ez év januárjában ünnepeljük. Ezt a napóleoni háborúk kora követi, amikor a császári hadseregbe beterelt őseink idegen földön idegen érdeket védtek, holott Bonaparte „felajánlotta” a lehetőséget, ám akkor sem a magyarországi, sem az erdélyi körülmények nem tették lehetővé a lázadást és a függetlenségi mozgalmak kiteljesedését. Nyilvánvaló, hogy kiemelt figyelemmel és empátiával dolgozza fel Babucs az 1848–49-es forradalom és szabadságharc székely hadtörténeti vonatkozásait, amikor „szűzmáriás” zászlók alatt vonultak hadba és „dörögtek a hídfőn a székely harangok”.
Az első világháborúban betöltött szerepünket közös – császári és királyi –, illetve honvédségi kötelékben vizsgálja, nem feledkezve meg a Székely Hadosztály hősies küzdelmeiről sem, arról a történelmi pillanatról, amikor a mindenféle külső támogatás nélkül szerveződő sereg tulajdonképpen a demarkációs vonalakon kívülről közeledve védi a forradalmi szédelgésben már-már csak Budapest méretű hazát. A könyvet az a tanulmány zárja, amelyben az olvasó 1944 őszét idézheti fel lelki szemei előtt, amikor a Doberdót és Szibériát megjárt apák fiaikkal együtt álltak a végeken, egy reménytelen harcban, amikor a világ legnagyobb és legerősebb haderejével, az ideológiailag is idegen Szovjetunióval kellett szembeszállni.
Talán célszerű lett volna képi dokumentumokkal is illusztrálni a témákat, hogy vonzóbb legyen a kiadvány. A szaknyelv bonyolultságától megszabadított nyelvezet azonban pótolja ezt a hiányosságot. És a szakemberek számára ott a függelékben szereplő forrás- és szakirodalom-jegyzék. Számunkra azért is kedves a kötet, mert a borítóhoz a Vasszékely szobor fotóját használja, és az előszó is innen indít, a Patkóból, ahol 2000. március 15. óta mementóként ismét ott áll a jel, kőtalapzaton, bronzba öntve és emlékeztetőn.
A kötet megvásárolható a Székelyhon internetes áruházában.
Simó Márton
Székelyhon.ro,
2014. február 11.
A magyar nyelv használatára szólít fel a háromszéki prefektus
Dumitru Marinescu, Kovászna megye prefektusa hétfői sajtótájékoztatón bejelentette, levélben készül javasolni a megyében működő közintézményeknek, hogy frissítsék honlapjaikat, és minden közérdekű információt tegyenek közzé magyar nyelven is. A prefektus „a megye lakói iránti gesztusként" javasolta az intézményeknek, hogy fordítsanak nagyobb figyelmet a magyar nyelvű tájékoztatásra. Dumitru Marinescu megállapította, hogy a Kovászna megyei közintézményeknek csak egy része tartja tiszteletben a kétnyelvű tájékoztatásra vonatkozó törvényes előírásokat, az intézmény nevét sem írta ki valamennyi intézmény magyarul is.
„A zászlók és a kétnyelvű feliratok ügyében a prefektúra és az önkormányzatok közötti háború akkor fejeződhet be, ha koherens törvények szabályozzák a vitatott kérdéseket" – tette hozzá a prefektus. Mint arról beszámoltunk múlt héten Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a prefektus részrehajlásának bizonyítékaként említette, hogy míg a magyar polgármestereket bepereli, ha kitűzték a székely zászlót, vagy ha a kétnyelvű felirataikon felül szerepel a magyar nyelv, szemet huny a magyar nyelv sérelmére elkövetett törvényszegések fölött.
Antal Árpád azt követően tette a kijelentését, hogy a prefektus bírságot helyezett kilátásba ellene, mert egy jogerős bírósági ítélet kihirdetése után csak több hónapos késéssel cserélte ki a polgármesteri hivatal kétnyelvű feliratait olyanokra, amelyeken felül van a román felirat.
Antal Árpád kilátásba helyezte, hogy az RMDSZ Mikó Imre Jogvédő Szolgálata Erdély-szerte számba veszi a magyar tájékoztatást elmulasztó közintézményeket, és akár heti száz feljelentést is megfogalmaz a törvényt megsértő intézmények vezetői ellen.
A román közigazgatási törvény azokon a településeken teszi kötelezővé a kétnyelvű feliratozást és a kétnyelvű tájékoztatást, ahol valamely kisebbség részaránya meghaladja a húsz százalékot.
slagerradio.ro / MTI
Erdély.ma,
Dumitru Marinescu, Kovászna megye prefektusa hétfői sajtótájékoztatón bejelentette, levélben készül javasolni a megyében működő közintézményeknek, hogy frissítsék honlapjaikat, és minden közérdekű információt tegyenek közzé magyar nyelven is. A prefektus „a megye lakói iránti gesztusként" javasolta az intézményeknek, hogy fordítsanak nagyobb figyelmet a magyar nyelvű tájékoztatásra. Dumitru Marinescu megállapította, hogy a Kovászna megyei közintézményeknek csak egy része tartja tiszteletben a kétnyelvű tájékoztatásra vonatkozó törvényes előírásokat, az intézmény nevét sem írta ki valamennyi intézmény magyarul is.
„A zászlók és a kétnyelvű feliratok ügyében a prefektúra és az önkormányzatok közötti háború akkor fejeződhet be, ha koherens törvények szabályozzák a vitatott kérdéseket" – tette hozzá a prefektus. Mint arról beszámoltunk múlt héten Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a prefektus részrehajlásának bizonyítékaként említette, hogy míg a magyar polgármestereket bepereli, ha kitűzték a székely zászlót, vagy ha a kétnyelvű felirataikon felül szerepel a magyar nyelv, szemet huny a magyar nyelv sérelmére elkövetett törvényszegések fölött.
Antal Árpád azt követően tette a kijelentését, hogy a prefektus bírságot helyezett kilátásba ellene, mert egy jogerős bírósági ítélet kihirdetése után csak több hónapos késéssel cserélte ki a polgármesteri hivatal kétnyelvű feliratait olyanokra, amelyeken felül van a román felirat.
Antal Árpád kilátásba helyezte, hogy az RMDSZ Mikó Imre Jogvédő Szolgálata Erdély-szerte számba veszi a magyar tájékoztatást elmulasztó közintézményeket, és akár heti száz feljelentést is megfogalmaz a törvényt megsértő intézmények vezetői ellen.
A román közigazgatási törvény azokon a településeken teszi kötelezővé a kétnyelvű feliratozást és a kétnyelvű tájékoztatást, ahol valamely kisebbség részaránya meghaladja a húsz százalékot.
slagerradio.ro / MTI
Erdély.ma,
2014. február 11.
Újratárgyalná az RMDSZ a Maros megyei önkormányzat alelnökének hatásköreit
Újratárgyalná az RMDSZ a Maros megyei önkormányzat alelnökének hatásköreit Ciprian Dobre tanácselnökkel – nyilatkozta Brassai Zsombor.
A Maros Megyei Múzeumot, a Maros Művészegyüttest, a megyei hegyimentő szolgálatot és a szociális háló fölötti ellenőrzést szeretné az RMDSZ a megyei tanács magyar alelnökének felügyelete alá vonni.
Brassai Zsombor, a szövetség Maros megyei szervezetének elnöke ma azt mondta, az új RMDSZ-es megyei alelnök kinevezése kapcsán azt is kérnék Ciprian Dobre megyei elnöktől, hogy a nemzetiségi arányoknak megfelelően finanszírozzák az útjavításokat, infrastrukturális fejlesztéseket.
Hozzátette: azzal is számolnak, hogy Lokodi Edit Emőkéhez hasonlóan Kelemen Mártont is megpróbálja mellőzni Ciprian Dobre tanácselnök. Mint arról már beszámoltunk: Lokodi Edit Emőke múlt héten mondott le a megyei tanács alelnöki tisztségéről, helyére Kelemen Mártont jelölte az RMDSZ-frakció.
marosvasarhelyiradio.ro / Erdély.fm
Erdély.ma,
Újratárgyalná az RMDSZ a Maros megyei önkormányzat alelnökének hatásköreit Ciprian Dobre tanácselnökkel – nyilatkozta Brassai Zsombor.
A Maros Megyei Múzeumot, a Maros Művészegyüttest, a megyei hegyimentő szolgálatot és a szociális háló fölötti ellenőrzést szeretné az RMDSZ a megyei tanács magyar alelnökének felügyelete alá vonni.
Brassai Zsombor, a szövetség Maros megyei szervezetének elnöke ma azt mondta, az új RMDSZ-es megyei alelnök kinevezése kapcsán azt is kérnék Ciprian Dobre megyei elnöktől, hogy a nemzetiségi arányoknak megfelelően finanszírozzák az útjavításokat, infrastrukturális fejlesztéseket.
Hozzátette: azzal is számolnak, hogy Lokodi Edit Emőkéhez hasonlóan Kelemen Mártont is megpróbálja mellőzni Ciprian Dobre tanácselnök. Mint arról már beszámoltunk: Lokodi Edit Emőke múlt héten mondott le a megyei tanács alelnöki tisztségéről, helyére Kelemen Mártont jelölte az RMDSZ-frakció.
marosvasarhelyiradio.ro / Erdély.fm
Erdély.ma,
2014. február 11.
EMNP: széles körű egyeztetés nélkül semmiféle autonómiatervezet nem lehet sikeres
Az RMDSZ 2013. évi májusi kongresszusán úgy döntött, hogy törvénytervezetet nyújt be a bukaresti parlamentben a Székelyföld területi autonómiájáról. Ez egy üdvözlendő döntés, még akkor is, ha negyed évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az erdélyi magyar közösség parlamenti képviseletét mindeddig monopolizáló politikai szervezet hivatalosan is rászánja magát erre a lépésre. Az Erdélyi Magyar Néppárt óvatos optimizmussal várja a döntést követő tetteket.
A Szövetség illetékes vezetői azt ígérték, hogy a székelyföldi területi autonómia törvénytervezete széles körű konzultációra és konszenzusra épül majd, közben eltelt lassan egy év, az RMDSZ pedig nem állt elő tervezettel, és konzultációt sem indított. Politikusai újabb és újabb halasztásokról beszélnek, decemberről januárra, majd februárra, végül májusra tolják a határidőt, az állítólagos tervezetről pedig semmi érdemlegeset nem mondanak. Illetve amit mondanak, az több mint nyugtalanító. Azt ígérték, komoly szakértői bizottság dolgozik majd a tervezeten, de Márton Árpád parlamenti képviselő legutóbbi nyilatkozatából kiderül: még az állítólagos bizottság tagjai sem tudják, hogy hányadán állnak és mi a dolguk. Kelemen Hunor elnök pedig most szembesült azzal, hogy az autonómia bonyolultabb, mint ahogyan eddig gondolta.
Ezek után jogosan fogalmazódik meg egy sor olyan kérdés, amelyre az erdélyi magyar közösség egészének képviseletére igényt tartó RMDSZ-vezetőknek választ kellene adniuk jóhiszemű, de folyamatosan apadó szavazói táboruknak.
Kik dolgoznak, ha dolgoznak-e egyáltalán valamilyen tervezeten? Mikor kezdődik, ha kezdődik a széles körű erdélyi magyar konzultáció? Nyilváníthatnak-e véleményt az erdélyi magyar pártok, a Néppárt és a Magyar Polgári Párt, és civil szervezetek, a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, illetve a téma szakértői és a tudományos műhelyek, vagy ez a terv is a rossz emlékű állampolgári kezdeményezés sorsára jut? Hogyan tervezi ezeket figyelembe venni és beépíteni a tervezetbe az RMDSZ parlamenti frakciója? Egyáltalán készül-e erre valamilyen intézményes fórummal, vagy csak porhintés a közvélemény szemébe az erről szóló nyilatkozgatás?
Összevetve az RMDSZ vezetőinek eddigi megnyilatkozásait az azt követő politikai cselekvésekkel, még a leghűségesebb RMDSZ-szavazókban is egyre gyakrabban merülnek fel kételkedő kérdések.
Miért éppen most, ellenzékben, egy választási kampány elején készül autonómiatervezetet benyújtani a Szövetség, amikor az elmúlt évek sorozatos kormányzati szerepvállalása idején erre jóval több lehetősége volt? Miért nem támogatta korábban azt a két autonómiatervezetet, amelyet akkor még az RMDSZ színeiben politizáló képviselők nyújtottak be – egyéni kezdeményezésként, mivel saját szervezetük hivatalos vezetősége nem állt mögéjük? Esetleges kormánykoalíciós szerepvállalás esetében hogyan készülnek érvényesíteni a tervezetet?
Ha ezekre a kérdésekre nem születnek kielégítő válaszok, az RMDSZ kezdeményezéséről kiderül, hogy nem több annál, aminek sokan gyanítják: látszatcselekvés, amellyel a Szövetség egyes vezetői – újabb kétes értékű kormányzati szerepre készülve – megpróbálják leszerelni azt a fajta közösségi fellépést, amely a Székelyek Nagy Menetelésekor is megmutatta igazi erejét.
Többször mondtuk már, meggyőződéssel jelentjük ki ismét: autonómiatörekvéseink akkor találnak meghallgatásra Bukarestben és Európában, ha sikerül mögé kialakítani a lehető legszélesebb körű erdélyi magyar konszenzust. Egy ilyen horderejű parlamenti kezdeményezés, amelyet felerősíthet a közösség aktív nyomásgyakorlása, nem lehet egy – a közösségi akarattól eltávolodott és bármi áron kormányra készülő – szűk politikus-csoport játékszere. Mind kidolgozása, mind érvényesítése felelősséggel jár, hiszen a tét egész közösségünk jövője.
Felszólítjuk az RMDSZ vezetőit, tegyék átláthatóvá és a közösség érdeklődő tagjai által is követhetővé a Székelyföld területi autonómiáját célzó törvénytervezet előkészítő folyamatát, továbbá vonják be mindazokat a politikai és szakmai csoportokat, amelyek az elmúlt két évtizedben szakértelmüket és elkötelezettségüket többszörösen bizonyították. A Néppárt képviselői készen állnak a közös munkára.
Az Erdélyi Magyar Néppárt székelyföldi szervezeteinek nevében Papp Előd, a Néppárt székelyföldi régióelnöke Zakariás Zoltán, a Néppárt Országos Választmányának elnöke Benedek Erika, a Néppárt Kovászna megyei szervezetének elnöke Portik Vilmos, a Néppárt Maros megyei szervezetének elnöke Sorbán Attila, a Néppárt Hargita megyei szervezetének elnöke Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája
Erdély.ma,
Az RMDSZ 2013. évi májusi kongresszusán úgy döntött, hogy törvénytervezetet nyújt be a bukaresti parlamentben a Székelyföld területi autonómiájáról. Ez egy üdvözlendő döntés, még akkor is, ha negyed évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az erdélyi magyar közösség parlamenti képviseletét mindeddig monopolizáló politikai szervezet hivatalosan is rászánja magát erre a lépésre. Az Erdélyi Magyar Néppárt óvatos optimizmussal várja a döntést követő tetteket.
A Szövetség illetékes vezetői azt ígérték, hogy a székelyföldi területi autonómia törvénytervezete széles körű konzultációra és konszenzusra épül majd, közben eltelt lassan egy év, az RMDSZ pedig nem állt elő tervezettel, és konzultációt sem indított. Politikusai újabb és újabb halasztásokról beszélnek, decemberről januárra, majd februárra, végül májusra tolják a határidőt, az állítólagos tervezetről pedig semmi érdemlegeset nem mondanak. Illetve amit mondanak, az több mint nyugtalanító. Azt ígérték, komoly szakértői bizottság dolgozik majd a tervezeten, de Márton Árpád parlamenti képviselő legutóbbi nyilatkozatából kiderül: még az állítólagos bizottság tagjai sem tudják, hogy hányadán állnak és mi a dolguk. Kelemen Hunor elnök pedig most szembesült azzal, hogy az autonómia bonyolultabb, mint ahogyan eddig gondolta.
Ezek után jogosan fogalmazódik meg egy sor olyan kérdés, amelyre az erdélyi magyar közösség egészének képviseletére igényt tartó RMDSZ-vezetőknek választ kellene adniuk jóhiszemű, de folyamatosan apadó szavazói táboruknak.
Kik dolgoznak, ha dolgoznak-e egyáltalán valamilyen tervezeten? Mikor kezdődik, ha kezdődik a széles körű erdélyi magyar konzultáció? Nyilváníthatnak-e véleményt az erdélyi magyar pártok, a Néppárt és a Magyar Polgári Párt, és civil szervezetek, a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, illetve a téma szakértői és a tudományos műhelyek, vagy ez a terv is a rossz emlékű állampolgári kezdeményezés sorsára jut? Hogyan tervezi ezeket figyelembe venni és beépíteni a tervezetbe az RMDSZ parlamenti frakciója? Egyáltalán készül-e erre valamilyen intézményes fórummal, vagy csak porhintés a közvélemény szemébe az erről szóló nyilatkozgatás?
Összevetve az RMDSZ vezetőinek eddigi megnyilatkozásait az azt követő politikai cselekvésekkel, még a leghűségesebb RMDSZ-szavazókban is egyre gyakrabban merülnek fel kételkedő kérdések.
Miért éppen most, ellenzékben, egy választási kampány elején készül autonómiatervezetet benyújtani a Szövetség, amikor az elmúlt évek sorozatos kormányzati szerepvállalása idején erre jóval több lehetősége volt? Miért nem támogatta korábban azt a két autonómiatervezetet, amelyet akkor még az RMDSZ színeiben politizáló képviselők nyújtottak be – egyéni kezdeményezésként, mivel saját szervezetük hivatalos vezetősége nem állt mögéjük? Esetleges kormánykoalíciós szerepvállalás esetében hogyan készülnek érvényesíteni a tervezetet?
Ha ezekre a kérdésekre nem születnek kielégítő válaszok, az RMDSZ kezdeményezéséről kiderül, hogy nem több annál, aminek sokan gyanítják: látszatcselekvés, amellyel a Szövetség egyes vezetői – újabb kétes értékű kormányzati szerepre készülve – megpróbálják leszerelni azt a fajta közösségi fellépést, amely a Székelyek Nagy Menetelésekor is megmutatta igazi erejét.
Többször mondtuk már, meggyőződéssel jelentjük ki ismét: autonómiatörekvéseink akkor találnak meghallgatásra Bukarestben és Európában, ha sikerül mögé kialakítani a lehető legszélesebb körű erdélyi magyar konszenzust. Egy ilyen horderejű parlamenti kezdeményezés, amelyet felerősíthet a közösség aktív nyomásgyakorlása, nem lehet egy – a közösségi akarattól eltávolodott és bármi áron kormányra készülő – szűk politikus-csoport játékszere. Mind kidolgozása, mind érvényesítése felelősséggel jár, hiszen a tét egész közösségünk jövője.
Felszólítjuk az RMDSZ vezetőit, tegyék átláthatóvá és a közösség érdeklődő tagjai által is követhetővé a Székelyföld területi autonómiáját célzó törvénytervezet előkészítő folyamatát, továbbá vonják be mindazokat a politikai és szakmai csoportokat, amelyek az elmúlt két évtizedben szakértelmüket és elkötelezettségüket többszörösen bizonyították. A Néppárt képviselői készen állnak a közös munkára.
Az Erdélyi Magyar Néppárt székelyföldi szervezeteinek nevében Papp Előd, a Néppárt székelyföldi régióelnöke Zakariás Zoltán, a Néppárt Országos Választmányának elnöke Benedek Erika, a Néppárt Kovászna megyei szervezetének elnöke Portik Vilmos, a Néppárt Maros megyei szervezetének elnöke Sorbán Attila, a Néppárt Hargita megyei szervezetének elnöke Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája
Erdély.ma,
2014. február 11.
Kiderült, mit súgott Hitler a román diktátor fülébe
Az 1940 és 1944 közötti időszak igen mély, talán máig ható nyomokat hagyott a dél-erdélyi magyarok mentalitásában – mondta el az MNO-nak adott interjújának második részében L. Balogh Béni, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezető-helyettese.
Mint az interjúnk első részéből kiderült, a dél-erdélyi magyarság nagyon nehéz helyzetbe került az 1940-es második bécsi döntést követően. L. Balogh Béni történész fölvázolta a kölcsönösségi kisebbségpolitika főbb elveit is.
– 1940 és 1944 között mekkora érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek a dél-erdélyi magyar politikusok? – Igen kevéssel, hiszen a dél-erdélyi magyarság politikai mozgástere minimálisra csökkent. Nem volt képviselete a politikai hatalomban, de még a helyi közigazgatásban sem, így ki volt rekesztve az őt legközvetlenebbül érintő ügyek intézéséből is. Legfőbb érdek-képviseleti szervének, az 1940 őszén újjáalakult Romániai Magyar Népközösségnek – Gyárfás Elemér, Kis-Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnökének vezetése alatt – igen mostoha körülmények között kellett kifejtenie tevékenységét. A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a román hivatalos szervek gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította a szervezet tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, a helyi tagozatok pedig egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak. Különösen a Népközösség keretein belül működő, Szász Pál által vezetett Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület végzett eredményes szervezőmunkát a falusi lakosság körében. A dél-erdélyi magyarság nem hivatalos erkölcsi-szellemi vezetőjének Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök számított, aki a bécsi döntés után sem hagyta el dél-erdélyi székhelyét, és Gyulafehérvárról irányította egyházmegyéjének Magyarországra került részét is. Szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is. A dél-erdélyi magyar lakosság védelmében a püspök – Gyárfás Elemérrel ellentétben – nemcsak megengedhető eszköznek, hanem célszerűnek is tartotta az észak-erdélyi románság vezetőivel szembeni retorziós, megtorló politikát. Noha alapvetően maga sem bízott e politika sikerében, ebben látta az egyedüli halvány reményt a dél-erdélyi magyarság katasztrofális helyzetének javítására. Habitusának megfelelően azonban úgy vélte, hogy a magyar ellenintézkedések végrehajtását lehetőleg humánus módon, önmérséklettel és kíméletesen kell végrehajtani.
– Hogyan változott meg Dél-Erdély etnikai térképe 1944-re?
– A már említett tömeges menekülthullám következtében a városi magyarság számának átlagos apadása már a bécsi döntést követő első hónapokban 10-15 százalék körül mozgott, de sok helyen ezt jóval túlhaladta. Nagyszeben mintegy hat-hétezernyi magyar lakossága például a felére csökkent, Tordán pedig – az észak-erdélyi román menekültek tömeges letelepedése miatt is – az 1930. évi közel 50 százalékról 1941-re 21 százalékra esett vissza a magyarok aránya. Brassót, ahol 1930-ban 25 ezer magyar élt, 1940 és 1942 között mintegy 15 ezren hagyták el, igaz őket jórészt pótolták a környező falvakból beköltöző magyarok. Becslések szerint 1943-ig a Zsil-völgyi magyarság 70-80 százaléka távozott. A városi menekültek többnyire munkások, napszámosok, cselédek voltak, de az értelmiségi, tisztviselői, valamint az iparos- és kereskedőréteget is megtizedelte az átköltözés. A falvak lakóit viszonylag kevésbé érintette a menekülés, közülük leginkább a katonaköteles ifjak távoztak. Az elvándorlás arányaira jellemző, hogy míg az 1930. évi román népszámlálás nemzetiségi adatai szerint Dél-Erdélyben 440 ezer magyar élt (anyanyelv alapján 473 ezer), és az összlakosság 14 százalékát képezte, addig 1941 áprilisára – ekkor volt a következő népszámlálás – a magyar „etnikai eredetűek” száma 363 ezerre csökkent, azaz a 3,3 millió dél-erdélyi népesség kevesebb mint 11 százalékára. Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy négy év leforgása alatt a csökkenés mintegy 40 százalékos volt. Dél-Erdély etnikai viszonyai mind a mai napig tükrözik ennek hatását. A magyar elvándorlás és az észak-erdélyi román menekültek érkezése együttesen azt eredményezte, hogy a románok a dél-erdélyi városokban, ahol 1930-ban még csak az összlakosság 40 százalékát tették ki, 1941-ben 55 százalékkal már abszolút többséget alkottak, s az arány 1948-ban 62 százalékra emelkedett. Dél-Erdély 73 városából ma 72 román, Nagylak pedig szlovák többségű. Ugyanakkor ki kell emelnünk: míg Dél-Erdélyben a bécsi döntés a magyarság nagyarányú térvesztését okozta, addig Észak-Erdélyben éppen ellenkezőleg, feltartóztatta a magyarság 1920 óta tartó visszaszorulását. A négyéves magyar uralomnak is köszönhető, hogy 1948-ban Nagybánya és Felsőbánya, 1956-ban Kolozsvár és Zilah, 1966-ban pedig Nagyvárad, Szatmárnémeti és Bánffyhunyad még meg tudta őrizni magyar többségét. 1966-ban Észak-Erdély 30 városából 16-ban még mindig a magyar elem dominált.
– Volt-e lehetőség arra 1940 és 1944 között, hogy a második bécsi döntéshez képest újabb határváltozások legyenek?
– Ion Antonescu mindvégig arra törekedett, hogy a Hitlerhez való végletekig lojális külpolitikájával rávegye a diktátort a bécsi döntés megmásítására, Észak-Erdély újbóli Romániához csatolására. Románia ezért vett részt már kezdettől fogva igen jelentős haderővel Németország oldalán a második világháborúban, ezért hozott 1944 tavaszáig jóval nagyobb áldozatokat a keleti fronton, mint Magyarország. Paradox módon Hitler akkor és úgy „jutalmazta meg” Antonescu hűségét, hogy a román államvezető előtt 1944. március 23-án tett négyszemközti bejelentéséből, amely szerint már nem ismeri el a második bécsi döntést, semmilyen tényleges következmény nem származhatott. A nyilatkozatot egyrészt ugyanis nem hozták nyilvánosságra, másrészt a szovjet csapatok akkor már Románia határánál harcoltak, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Erdély kérdésében a végső szót Moszkvában, nem pedig Berlinben fogják kimondani. A német vezetés – Hitler 1944. márciusi kijelentése ellenére – a kérdésről szóló végső döntést a háború végére kívánta halasztani. Vannak arra utaló jelek, hogy Hitler valóban Romániát részesítette volna előnyben Magyarországgal szemben, de annak lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy a világháború győztes befejezése esetén a Führer német protektorátus alá vonja Erdélyt, vagy az úgynvezett Donauland létrehozása mellett dönt. Annak azonban, amiről egyes magyar katonai és kormányzati körök álmodoztak, hogy Németország jóvoltából Dél-Erdély is visszakerül Magyarországhoz, semmilyen realitása nem volt.
– Hogyan élte meg a dél-erdélyi magyarság az 1944. augusztus 23-ai román kiugrást? – Első látásra megszűnt az összerdélyi magyarság négy évig tartó szétfejlődése, valójában azonban az 1940 és 1944 közötti időszak igen mély, talán máig ható nyomokat hagyott a dél-erdélyi magyarok mentalitásában. Nem véletlen, hogy a nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyiek nagyobb önbizalommal tekintettek a jövőbe a román uralom visszatérte után is, mint a sokkal óvatosabb magatartást tanúsító dél-erdélyiek, akiknek többsége a négyéves elnyomatást követően az általános reményvesztettség állapotában volt. E különbséget példázza az alábbi eset is, amit Csőgör Lajos, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektora írt le. Eszerint Márton Áron a következőket mondta Csőgörnek, aki nem értette, miért aggódik a püspök a magyar iskolák jövője miatt éppen akkor, amikor viszonylag kedvező a politikai helyzet. „Csőgör, kérem – kérdezte csodálkozva Márton Áron –, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”
Kovács András
MNO,
Az 1940 és 1944 közötti időszak igen mély, talán máig ható nyomokat hagyott a dél-erdélyi magyarok mentalitásában – mondta el az MNO-nak adott interjújának második részében L. Balogh Béni, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezető-helyettese.
Mint az interjúnk első részéből kiderült, a dél-erdélyi magyarság nagyon nehéz helyzetbe került az 1940-es második bécsi döntést követően. L. Balogh Béni történész fölvázolta a kölcsönösségi kisebbségpolitika főbb elveit is.
– 1940 és 1944 között mekkora érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek a dél-erdélyi magyar politikusok? – Igen kevéssel, hiszen a dél-erdélyi magyarság politikai mozgástere minimálisra csökkent. Nem volt képviselete a politikai hatalomban, de még a helyi közigazgatásban sem, így ki volt rekesztve az őt legközvetlenebbül érintő ügyek intézéséből is. Legfőbb érdek-képviseleti szervének, az 1940 őszén újjáalakult Romániai Magyar Népközösségnek – Gyárfás Elemér, Kis-Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnökének vezetése alatt – igen mostoha körülmények között kellett kifejtenie tevékenységét. A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a román hivatalos szervek gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította a szervezet tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, a helyi tagozatok pedig egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak. Különösen a Népközösség keretein belül működő, Szász Pál által vezetett Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület végzett eredményes szervezőmunkát a falusi lakosság körében. A dél-erdélyi magyarság nem hivatalos erkölcsi-szellemi vezetőjének Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök számított, aki a bécsi döntés után sem hagyta el dél-erdélyi székhelyét, és Gyulafehérvárról irányította egyházmegyéjének Magyarországra került részét is. Szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is. A dél-erdélyi magyar lakosság védelmében a püspök – Gyárfás Elemérrel ellentétben – nemcsak megengedhető eszköznek, hanem célszerűnek is tartotta az észak-erdélyi románság vezetőivel szembeni retorziós, megtorló politikát. Noha alapvetően maga sem bízott e politika sikerében, ebben látta az egyedüli halvány reményt a dél-erdélyi magyarság katasztrofális helyzetének javítására. Habitusának megfelelően azonban úgy vélte, hogy a magyar ellenintézkedések végrehajtását lehetőleg humánus módon, önmérséklettel és kíméletesen kell végrehajtani.
– Hogyan változott meg Dél-Erdély etnikai térképe 1944-re?
– A már említett tömeges menekülthullám következtében a városi magyarság számának átlagos apadása már a bécsi döntést követő első hónapokban 10-15 százalék körül mozgott, de sok helyen ezt jóval túlhaladta. Nagyszeben mintegy hat-hétezernyi magyar lakossága például a felére csökkent, Tordán pedig – az észak-erdélyi román menekültek tömeges letelepedése miatt is – az 1930. évi közel 50 százalékról 1941-re 21 százalékra esett vissza a magyarok aránya. Brassót, ahol 1930-ban 25 ezer magyar élt, 1940 és 1942 között mintegy 15 ezren hagyták el, igaz őket jórészt pótolták a környező falvakból beköltöző magyarok. Becslések szerint 1943-ig a Zsil-völgyi magyarság 70-80 százaléka távozott. A városi menekültek többnyire munkások, napszámosok, cselédek voltak, de az értelmiségi, tisztviselői, valamint az iparos- és kereskedőréteget is megtizedelte az átköltözés. A falvak lakóit viszonylag kevésbé érintette a menekülés, közülük leginkább a katonaköteles ifjak távoztak. Az elvándorlás arányaira jellemző, hogy míg az 1930. évi román népszámlálás nemzetiségi adatai szerint Dél-Erdélyben 440 ezer magyar élt (anyanyelv alapján 473 ezer), és az összlakosság 14 százalékát képezte, addig 1941 áprilisára – ekkor volt a következő népszámlálás – a magyar „etnikai eredetűek” száma 363 ezerre csökkent, azaz a 3,3 millió dél-erdélyi népesség kevesebb mint 11 százalékára. Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy négy év leforgása alatt a csökkenés mintegy 40 százalékos volt. Dél-Erdély etnikai viszonyai mind a mai napig tükrözik ennek hatását. A magyar elvándorlás és az észak-erdélyi román menekültek érkezése együttesen azt eredményezte, hogy a románok a dél-erdélyi városokban, ahol 1930-ban még csak az összlakosság 40 százalékát tették ki, 1941-ben 55 százalékkal már abszolút többséget alkottak, s az arány 1948-ban 62 százalékra emelkedett. Dél-Erdély 73 városából ma 72 román, Nagylak pedig szlovák többségű. Ugyanakkor ki kell emelnünk: míg Dél-Erdélyben a bécsi döntés a magyarság nagyarányú térvesztését okozta, addig Észak-Erdélyben éppen ellenkezőleg, feltartóztatta a magyarság 1920 óta tartó visszaszorulását. A négyéves magyar uralomnak is köszönhető, hogy 1948-ban Nagybánya és Felsőbánya, 1956-ban Kolozsvár és Zilah, 1966-ban pedig Nagyvárad, Szatmárnémeti és Bánffyhunyad még meg tudta őrizni magyar többségét. 1966-ban Észak-Erdély 30 városából 16-ban még mindig a magyar elem dominált.
– Volt-e lehetőség arra 1940 és 1944 között, hogy a második bécsi döntéshez képest újabb határváltozások legyenek?
– Ion Antonescu mindvégig arra törekedett, hogy a Hitlerhez való végletekig lojális külpolitikájával rávegye a diktátort a bécsi döntés megmásítására, Észak-Erdély újbóli Romániához csatolására. Románia ezért vett részt már kezdettől fogva igen jelentős haderővel Németország oldalán a második világháborúban, ezért hozott 1944 tavaszáig jóval nagyobb áldozatokat a keleti fronton, mint Magyarország. Paradox módon Hitler akkor és úgy „jutalmazta meg” Antonescu hűségét, hogy a román államvezető előtt 1944. március 23-án tett négyszemközti bejelentéséből, amely szerint már nem ismeri el a második bécsi döntést, semmilyen tényleges következmény nem származhatott. A nyilatkozatot egyrészt ugyanis nem hozták nyilvánosságra, másrészt a szovjet csapatok akkor már Románia határánál harcoltak, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Erdély kérdésében a végső szót Moszkvában, nem pedig Berlinben fogják kimondani. A német vezetés – Hitler 1944. márciusi kijelentése ellenére – a kérdésről szóló végső döntést a háború végére kívánta halasztani. Vannak arra utaló jelek, hogy Hitler valóban Romániát részesítette volna előnyben Magyarországgal szemben, de annak lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy a világháború győztes befejezése esetén a Führer német protektorátus alá vonja Erdélyt, vagy az úgynvezett Donauland létrehozása mellett dönt. Annak azonban, amiről egyes magyar katonai és kormányzati körök álmodoztak, hogy Németország jóvoltából Dél-Erdély is visszakerül Magyarországhoz, semmilyen realitása nem volt.
– Hogyan élte meg a dél-erdélyi magyarság az 1944. augusztus 23-ai román kiugrást? – Első látásra megszűnt az összerdélyi magyarság négy évig tartó szétfejlődése, valójában azonban az 1940 és 1944 közötti időszak igen mély, talán máig ható nyomokat hagyott a dél-erdélyi magyarok mentalitásában. Nem véletlen, hogy a nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyiek nagyobb önbizalommal tekintettek a jövőbe a román uralom visszatérte után is, mint a sokkal óvatosabb magatartást tanúsító dél-erdélyiek, akiknek többsége a négyéves elnyomatást követően az általános reményvesztettség állapotában volt. E különbséget példázza az alábbi eset is, amit Csőgör Lajos, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektora írt le. Eszerint Márton Áron a következőket mondta Csőgörnek, aki nem értette, miért aggódik a püspök a magyar iskolák jövője miatt éppen akkor, amikor viszonylag kedvező a politikai helyzet. „Csőgör, kérem – kérdezte csodálkozva Márton Áron –, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”
Kovács András
MNO,
2014. február 11.
Cs. Erdős Tibor 100 éves
„Az életben két izgalmas mozzanat van: az elindulás és a megérkezés. Az ember alig várja, hogy elinduljon, és aztán, amikor elindult, alig várja, hogy megérkezzen.
A mi generációnkról azt mondják: révbe jutott” – vélte Cs. Erdős Tibor húsz évvel ezelőtti, születésnapi látogatásomkor, majd így folytatta: „egy alkotó számára tulajdonképpen az örök mozgatóerő, hogy maradandót alkosson. Nagy ajándéka az életnek, ha valaki úgy érzi, hogy ezt megtette. Hogy már mindent megtett, és eljött a visszanézés ideje. A magam részéről ezt még nem érzem.” Az akkor 80 éves mester szavai őszintén hangzottak, s az idő őt igazolta. Olyan rendkívül termékeny alkotói periódus vette kezdetét nála, mely megannyi reprezentatív, mitológiai, történelmi, néprajzi-néplélektani ihletettségű, realisztikus hangvételű munkát eredményezett. Akkor született többek között a Kalotaszegi Madonnaként is elhíresült, szimbólumrendszerében Erdélyt idéző Európa elrablása, a széki tragédiának monumentális kompozícióban emléket állító Apokalipszis, vagy az eszköztelenségében, formai tömörségében már szinte perzselő, lendületes formaritmusaival magával ragadó Kiűzetés. Lélekelemző portréiból pedig Kolozsváron, a Képzőművészeti Szövetség akkori, Szentegyház utcai galériájában rendezett nagy népszerűségnek örvendő, sikeres kiállítást. De gyűjteményes tárlataival Budapesten és Nagyváradon is hasonló elismerésben részesült. Szülőfaluja, Berettyóújfalu pedig díszpolgárává avatta és múzeumi teret biztosított alkotásainak.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár),
„Az életben két izgalmas mozzanat van: az elindulás és a megérkezés. Az ember alig várja, hogy elinduljon, és aztán, amikor elindult, alig várja, hogy megérkezzen.
A mi generációnkról azt mondják: révbe jutott” – vélte Cs. Erdős Tibor húsz évvel ezelőtti, születésnapi látogatásomkor, majd így folytatta: „egy alkotó számára tulajdonképpen az örök mozgatóerő, hogy maradandót alkosson. Nagy ajándéka az életnek, ha valaki úgy érzi, hogy ezt megtette. Hogy már mindent megtett, és eljött a visszanézés ideje. A magam részéről ezt még nem érzem.” Az akkor 80 éves mester szavai őszintén hangzottak, s az idő őt igazolta. Olyan rendkívül termékeny alkotói periódus vette kezdetét nála, mely megannyi reprezentatív, mitológiai, történelmi, néprajzi-néplélektani ihletettségű, realisztikus hangvételű munkát eredményezett. Akkor született többek között a Kalotaszegi Madonnaként is elhíresült, szimbólumrendszerében Erdélyt idéző Európa elrablása, a széki tragédiának monumentális kompozícióban emléket állító Apokalipszis, vagy az eszköztelenségében, formai tömörségében már szinte perzselő, lendületes formaritmusaival magával ragadó Kiűzetés. Lélekelemző portréiból pedig Kolozsváron, a Képzőművészeti Szövetség akkori, Szentegyház utcai galériájában rendezett nagy népszerűségnek örvendő, sikeres kiállítást. De gyűjteményes tárlataival Budapesten és Nagyváradon is hasonló elismerésben részesült. Szülőfaluja, Berettyóújfalu pedig díszpolgárává avatta és múzeumi teret biztosított alkotásainak.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár),
2014. február 11.
Hiányzik a magyar erő
Bár színmagyar településnek számít a dél-erdélyi szórványban, a Fehér megyei Nagymedvésen alig van magyar közösségi élet. Miközben a 187 lelket számláló településen is pénz kérdése a néhány gyereknek anyanyelven való oktatása, a közösség összefogással oldja meg ezeknek a nagyenyedi kollégiumba való ingáztatását. A magyar politikai alakulatok hiánya azonban a választási eredményeken is meglátszik: a román pártok igencsak szép arányban kanyarítanak le a leadott voksokból.
Marosújvártól délkelet irányba térve, egy 35 kilométeres, nem is olyan régen még tengelytörő, mára szépen újraaszfaltozott úton haladunk arra, amerre az aránylag lanyha téli napon sem madár, sem autó nem jár, és a maroktelefon is használhatatlanná válik. Huszonöt kilométer kanyargás után érünk a környék egyetlen színmagyar falujába, Nagymedvésre.
Érdekes módon a száz évvel ezelőtt még Alsó-Fehér vármegye marosújvári járásához tartozó falut ma nagyobb arányban lakják a magyarok, mint a 19. század derekán vagy a Trianon előtti, 1910-es népszámláláskor. A település eredetéről és lakóinak etnikai hovatartozásáról árulkodik annak román neve is, a fantáziátlan Medveș. Németeket ugyan soha nem lakták, mégis vették maguknak a fáradtságot és a dualizmus korában Bärenlochra fordították.
Nagymedvés azon kevés erdélyi falu közé tartozik, ahol egyetlen cigány sem él. Az idősebbek még emlékeznek arra a roma családra, amely a kollektivizálást követően nyomban elhagyta a falut. „Ez egy színtiszta település, ahol mindössze két román menyecske van, aki férjhez jött, de ők is elmagyarosodtak” – büszkélkednek a helybéliek.
A medvésiek a középkorban még katolikusok voltak, de a reformáció idején tömegesen tértek át a protestáns vallásra. Ma már mindannyian az 1880-ban épült, de csak 30 évvel később felszentelt református templomba járnak. Azaz kellene, hogy járjanak, jegyzi meg Pál Attila lelkipásztor, aki felvidéki szülőfaluját hagyta ott, hogy a Szárazvám völgyében szolgálhasson.
„Előbb az egyetem Kolozsvárra, majd a szerelem a közeli Marosújvárra hozott. Tizenöt éve szolgálok a faluban, de mivel a helybéliek tudják, hogy távoli gyökerekkel rendelkezem, most is attól tartanak, hogy egyszer fogom magam, és visszamegyek Felvidékre vagy legalább is egy máshol megüresedő parókiára” – mondja a nagyölvedi származású, 43 éves lelkipásztor.
Pál Attila nem tagadja, időnként maga is elgondolkodik: miért kellene neki élete végéig egy poros városka és három eldugott település között hóban, sárban, latyakban ingáznia? A kérdésre szintén a belső hangja adja meg a választ: egyebet nem tehetne, ezt szereti. Egyébként a medvésiek aggálya nem teljesen alaptalan.
A gyülekezetnek utoljára a múlt évszázad elején volt kántora, és miután nyugdíjba ment, senki nem jelentkezett a helyébe. A több mint 130 éves templom orgonája ma is működőképes, csak nincs, aki megszólaltassa. Az épületre viszont ráférne a tatarozás. Utoljára nyolc éve újították fel, de a megyei önkormányzat, a hívek és a falu szülötte, Illés Kálmán Marosvásárhelyen élő vállalkozó támogatásából mindössze egy kisebb javításra futotta.
Anyukából óvó néni
Míg Isten házában csend honol, a helyi óvoda egyetlen termében megérkezésünkkor négy csöppség dalol. A csoportban heten vannak, de hárman éppen hiányoznak. Jövőre sem lesznek többen, bár az előző években tízen-tizenegyen is nyüzsögtek a szépen rendbetett teremben. A helybéli Kőmíves Rozália idestova tíz esztendeje oktat a nagymedvési óvodában, ahova első nap reggel még szülőként érkezett, délben viszont már helyettes pedagógusként távozott.
„Tíz évvel ezelőtt, 2004 őszén az akkor kétéves kisfiamat hoztam oviba és a többi anyukával egyetemben kíváncsian vártuk az új óvó nénit. Teltek a percek, órák, szinte dél lett, de nem érkezett senki. Akkor az egyik anyuka hozzám fordult és azt mondta: Rózsika, te biztos jó óvónő lennél, maradj itt, próbáld meg! Azóta itt ragadtam” – kezd a nem szokványos történet felidézésébe az immár évtizedes tapasztalattal rendelkező óvónő.
Kőmíves Rozália, aki 2004-ben a település két érettségizett asszonya közül az egyik volt, már másnap megkapta Gyulafehérvárról a kinevezését, a következő évben pedig beiratkozott a Babeș–Bolyai Tudományegyetem kihelyezett nagyenyedi tanítóképző tagozatára. Mint mondja, élete egyik legnehezebb időszaka következett, amikor egyszerre volt háromgyerekes anyuka, óvónő és diák, de úgy érzi, mindenképpen megérte.
Ma már okleveles és végleges állással rendelkező pedagógus, aki holland kapcsolatainak köszönhetően szépen rendbe tetette az óvodát, az iskolát és a közös udvart. A két tanintézetet egy fal választja el, utóbbiban kilenc elemista tanul összevont osztályban. A szülési szabadságon lévő tanító néni hiányában most éppen a „dombon túli” Bethlenszentmiklósról medvési kvártélyba költözött Molnár Júlia oktatja a gyerekeket.
„Az I–IV. osztály egy nagy család, az egyik kislány kivételével mindannyian testvérek. Ügyesek, amikor akarnak, olyannyira, hogy engem is meglepnek” – jellemzi tanítványait a fiatal, szintén Nagyenyeden és Kolozsváron diplomázott pedagógus. Mint mondja, a nyáron három negyedikestől készül megválni, ketten közülük Enyeden, a kollégiumban folytatják, a harmadik a községközpontba, a szomszédos magyarforrói román iskolába készül. „Az anyagiak döntenek abban, hogy ki hol kezdi az ötödik osztályt” – magyarázza Molnár Júlia.
Elemi után irány a kollégium
Kőmíves Rozália fia egyike a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban tanuló nagymedvési gyermekeknek. „A múltkor könnyes szemekkel fordult hozzám, azt kérdezte: te tudod milyen egy 11 éves gyereknek egy hétig anyuka nélkül lenni?” – idézi fel fiacskája keserűségét a hétvégi búcsúzásokkor mindig elérzékenyülő szülő.
A medvési szülőkön kívül a tiszteletes az, aki átérzi a kollégista diákok szomorúságát, hisz ő az, aki minden egyes vasárnap szemtanúja lehet a könnyes elválásoknak. Pál Attila hétről hétre összegyűjti a környék magyar gyerekeit, és kocsijával kiviszi a veresmarti vasúti megállóhoz, ahol felteszi az enyedi vonatra. Itt a kicsiket a nagyobbakra bízza, és azzal indítja útnak, hogy öt nap múlva ismét péntek lesz, akkor újra láthatják családjaikat.
A kollégiumi „száműzetés” nem csak a mostani nemzedék keresztje. Évtizedekkel ezelőtt a mecénásként emlegetett Illés Kálmán is azok közé tartozott, akik vállalták az enyedi kollégista életet, csakhogy anyanyelven tanulhassanak. „Két fiútestvére Magyarszentbenedekre ment román osztályba, de Kálmán már tízéves korában kikötötte, hogy ő inkább Nagyenyedre költözik a bentlakásba, vállalja a távollétet, de magyarul akar továbbtanulni” – meséli a vállalkozó édesanyja, Illés Kató néni.
Divatjamúlt templom, táncház és fonó
A papon és óvónőn kívül, a 76 éves asszony is a település meghatározó személyiségei közé tartozik. Amint a tiszteletes fogalmaz, a központi útelágazásban lakó Kató néni Nagymedvés minden egyes rezzenésével napirenden van. Szinte nem lehet úgy elhaladni a portája előtt, hogy ne vegyen észre, ne szóljon hozzád. A múltkor például ő volt az, aki észrevette, amint valaki belekaszál az egyház lucernásába, és nyomban értesítette a tiszteletest. Kora és özvegysége ellenére mindmáig jól tartja magát, csak azt bánja, hogy „oly nagyot fordult a világ”.
„A mi időnkben a templomban három-négy padsort csak mi, fiatal leánykák töltöttünk meg. Ma az egész istentiszteleten, ha vagyunk ennyien. Sajnos, amikor harangoznak, a fiatalok nem a templomba, hanem a kocsmába veszik az irányt. Bezzeg mi nem az ívóba jártunk, hanem a fonóba” – állítja, és szomszédasszonyára néz, aki helyeslően bólogat. Hajdanán a medvési fiatalok a vasárnapi táncházi mulatságot is képesek voltak megszakítani és betérni a vecsernyére, hogy az ámen kimondása után ismét ott folytassák a csűrdöngölést, ahol abbahagyták.
„A kultúrotthonban ősztől tavaszig Cseh András húzta a talpalávalót. Egy gond volt mindössze: éjfélig ott lógtak rajtunk és figyeltek a csendőrök – mondja, majd értetlenségemet látva hozzáteszi. – Hát a szüleink, kik mások!” Az öregasszony ma is elérzékenyül, és sírásba fakad, ha a rádióban csárdást hall. Mint mondja, az urára, a négy évvel ezelőtt, éppen az ő névnapján távozott Kálmán bácsira és a fiatalkori táncos estékre emlékezteti.
Már a kocsma sem a régi
Bár nem harangoznak, a hétköznapi déli órában mi is benézünk a kocsmába. Mindössze ketten osztják a világ dolgait egy kávé mellett füstölögve. „Már ide se jönnek a fiatalok, de a törzsvendégek is lekoptak lassacskán. Inkább megveszik a kétliteres bort vagy sört az üzletben, és hazaviszik, otthon isszák meg” – panaszkodik a fiatal kocsmárosné.
Székely Júlia szerint most éppen annak a három hétnek a kellős közepén tartunk, amikor az embereknek nincs pénze. Ugyanis a nyugdíjkézbesítést követő héten még van élet a kocsmában, utána viszont mindenki meghúzódik otthon. „Nem szegény ez a falu, csak a patkoló kovácson kívül nincsenek vállalkozók” – világosít fel férje, Székely Ferenc.
Mivel a Szárazvám völgyét hátrányos helyzetű vidéknek minősítették, itt az állattenyésztőknek járó, úgynevezett APIA-segély is nagyobb, mint másutt. Egyébként Székelyék sem az ívó működtetéséből élnek. Közel harminc tehenet gondoznak, így naponta 150–200 liter tejet szolgáltatnak be egy magyarlapádi feldolgozónak.
A családfő, aki szabadidejében a csombordi állategészségügyi technikumot végzi, hallani sem akar az esetleges városi életről. Ugyanezen az állásponton van a szászmedgyesi származású hitvese is. „Mihez kezdenénk mi a három gyerekkel egy-egy ezer lejes fizetésből?” – kérdez vissza, amikor a fiatalok migrációja és a falu elöregedése kerül szóba.
Lenullázott művelődési élet
Míg a templomlátogatás lanyhult, az amúgy sem túl pezsgő művelődési élet teljesen megszűnik. Még az öregek sem emlékeznek, mikor járt utoljára színtársulat a Marosvásárhelytől kevesebb, mint száz kilométerre fekvő faluban. Pál Attila lelkipásztor is szomorúnak tartja, hogy március 15. kivételével a helyiek egyetlen nemzeti ünnepet sem ülnek meg. Az 1848-as forradalomról való megemlékezés Bartha Miklós nyugalmazott tanárnak köszönhetően került be piros betűkkel a naptárba.
„Lehet, hogy az én hibám is, de a karácsonyi templomi szereplésen kívül egyébre nem tudom rászoktatni a helyieket. Próbálkoztam a bibliaórákkal, eleinte még látogatták, de aztán az is bedöglött. Sajnos a falu közösségét az érdektelenség jellemzi” – állapítja meg keserű szájízzel a pap.
A ’89-es fordulat óta például csak egyszer találkoztak a Medvésről elszármazottak, mert a 187 fős közösségben nincs senki, aki legalább két-háromévente falunapokat szervezzen. Közösségi eseménynek kizárólag a halotti torok és a keresztelők számítanak. Mint minden fogyatkozó gyülekezetben, sajnos az előbbiből van több. Utoljára az RMDSZ kampánykaravánjának a bömbölő hangfalai rázták fel valamelyest Nagymedvést.
„Az a baj, hogy ők is csak négyévente jönnek el, gyorsan elmondják a magukét, ígérnek ezt-azt, majd arra bíztatnak, hogy szavazzunk a tulipánra és továbbállnak!” – mondja Székely Júlia. A szövetség hiánya a falu életében immár a választási eredményeken is meglátszik. Bár Medvés színtiszta magyar településnek számít, a román pártok igencsak szép arányban kanyarítanak le a leadott voksokból. Valamikor négy RMDSZ-es is képviselte a magyarságot a forrói önkormányzatban, tavalyelőtt már csak Székely István jutott be a testületbe.
Jellemző, állítja a pap, hogy a faluból eddig senki nem igényelte a magyar igazolványt, sem az egyszerűsített honosítást. Talán jogosan merül fel a kérdés, hogy a magyar–román sportmérkőzéseken a kocsmában tévézők kinek is szurkolnak? „Olyankor csakis a magyaroknak” – válaszolja mintegy magától értetődően Székely Júlia.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),
Bár színmagyar településnek számít a dél-erdélyi szórványban, a Fehér megyei Nagymedvésen alig van magyar közösségi élet. Miközben a 187 lelket számláló településen is pénz kérdése a néhány gyereknek anyanyelven való oktatása, a közösség összefogással oldja meg ezeknek a nagyenyedi kollégiumba való ingáztatását. A magyar politikai alakulatok hiánya azonban a választási eredményeken is meglátszik: a román pártok igencsak szép arányban kanyarítanak le a leadott voksokból.
Marosújvártól délkelet irányba térve, egy 35 kilométeres, nem is olyan régen még tengelytörő, mára szépen újraaszfaltozott úton haladunk arra, amerre az aránylag lanyha téli napon sem madár, sem autó nem jár, és a maroktelefon is használhatatlanná válik. Huszonöt kilométer kanyargás után érünk a környék egyetlen színmagyar falujába, Nagymedvésre.
Érdekes módon a száz évvel ezelőtt még Alsó-Fehér vármegye marosújvári járásához tartozó falut ma nagyobb arányban lakják a magyarok, mint a 19. század derekán vagy a Trianon előtti, 1910-es népszámláláskor. A település eredetéről és lakóinak etnikai hovatartozásáról árulkodik annak román neve is, a fantáziátlan Medveș. Németeket ugyan soha nem lakták, mégis vették maguknak a fáradtságot és a dualizmus korában Bärenlochra fordították.
Nagymedvés azon kevés erdélyi falu közé tartozik, ahol egyetlen cigány sem él. Az idősebbek még emlékeznek arra a roma családra, amely a kollektivizálást követően nyomban elhagyta a falut. „Ez egy színtiszta település, ahol mindössze két román menyecske van, aki férjhez jött, de ők is elmagyarosodtak” – büszkélkednek a helybéliek.
A medvésiek a középkorban még katolikusok voltak, de a reformáció idején tömegesen tértek át a protestáns vallásra. Ma már mindannyian az 1880-ban épült, de csak 30 évvel később felszentelt református templomba járnak. Azaz kellene, hogy járjanak, jegyzi meg Pál Attila lelkipásztor, aki felvidéki szülőfaluját hagyta ott, hogy a Szárazvám völgyében szolgálhasson.
„Előbb az egyetem Kolozsvárra, majd a szerelem a közeli Marosújvárra hozott. Tizenöt éve szolgálok a faluban, de mivel a helybéliek tudják, hogy távoli gyökerekkel rendelkezem, most is attól tartanak, hogy egyszer fogom magam, és visszamegyek Felvidékre vagy legalább is egy máshol megüresedő parókiára” – mondja a nagyölvedi származású, 43 éves lelkipásztor.
Pál Attila nem tagadja, időnként maga is elgondolkodik: miért kellene neki élete végéig egy poros városka és három eldugott település között hóban, sárban, latyakban ingáznia? A kérdésre szintén a belső hangja adja meg a választ: egyebet nem tehetne, ezt szereti. Egyébként a medvésiek aggálya nem teljesen alaptalan.
A gyülekezetnek utoljára a múlt évszázad elején volt kántora, és miután nyugdíjba ment, senki nem jelentkezett a helyébe. A több mint 130 éves templom orgonája ma is működőképes, csak nincs, aki megszólaltassa. Az épületre viszont ráférne a tatarozás. Utoljára nyolc éve újították fel, de a megyei önkormányzat, a hívek és a falu szülötte, Illés Kálmán Marosvásárhelyen élő vállalkozó támogatásából mindössze egy kisebb javításra futotta.
Anyukából óvó néni
Míg Isten házában csend honol, a helyi óvoda egyetlen termében megérkezésünkkor négy csöppség dalol. A csoportban heten vannak, de hárman éppen hiányoznak. Jövőre sem lesznek többen, bár az előző években tízen-tizenegyen is nyüzsögtek a szépen rendbetett teremben. A helybéli Kőmíves Rozália idestova tíz esztendeje oktat a nagymedvési óvodában, ahova első nap reggel még szülőként érkezett, délben viszont már helyettes pedagógusként távozott.
„Tíz évvel ezelőtt, 2004 őszén az akkor kétéves kisfiamat hoztam oviba és a többi anyukával egyetemben kíváncsian vártuk az új óvó nénit. Teltek a percek, órák, szinte dél lett, de nem érkezett senki. Akkor az egyik anyuka hozzám fordult és azt mondta: Rózsika, te biztos jó óvónő lennél, maradj itt, próbáld meg! Azóta itt ragadtam” – kezd a nem szokványos történet felidézésébe az immár évtizedes tapasztalattal rendelkező óvónő.
Kőmíves Rozália, aki 2004-ben a település két érettségizett asszonya közül az egyik volt, már másnap megkapta Gyulafehérvárról a kinevezését, a következő évben pedig beiratkozott a Babeș–Bolyai Tudományegyetem kihelyezett nagyenyedi tanítóképző tagozatára. Mint mondja, élete egyik legnehezebb időszaka következett, amikor egyszerre volt háromgyerekes anyuka, óvónő és diák, de úgy érzi, mindenképpen megérte.
Ma már okleveles és végleges állással rendelkező pedagógus, aki holland kapcsolatainak köszönhetően szépen rendbe tetette az óvodát, az iskolát és a közös udvart. A két tanintézetet egy fal választja el, utóbbiban kilenc elemista tanul összevont osztályban. A szülési szabadságon lévő tanító néni hiányában most éppen a „dombon túli” Bethlenszentmiklósról medvési kvártélyba költözött Molnár Júlia oktatja a gyerekeket.
„Az I–IV. osztály egy nagy család, az egyik kislány kivételével mindannyian testvérek. Ügyesek, amikor akarnak, olyannyira, hogy engem is meglepnek” – jellemzi tanítványait a fiatal, szintén Nagyenyeden és Kolozsváron diplomázott pedagógus. Mint mondja, a nyáron három negyedikestől készül megválni, ketten közülük Enyeden, a kollégiumban folytatják, a harmadik a községközpontba, a szomszédos magyarforrói román iskolába készül. „Az anyagiak döntenek abban, hogy ki hol kezdi az ötödik osztályt” – magyarázza Molnár Júlia.
Elemi után irány a kollégium
Kőmíves Rozália fia egyike a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban tanuló nagymedvési gyermekeknek. „A múltkor könnyes szemekkel fordult hozzám, azt kérdezte: te tudod milyen egy 11 éves gyereknek egy hétig anyuka nélkül lenni?” – idézi fel fiacskája keserűségét a hétvégi búcsúzásokkor mindig elérzékenyülő szülő.
A medvési szülőkön kívül a tiszteletes az, aki átérzi a kollégista diákok szomorúságát, hisz ő az, aki minden egyes vasárnap szemtanúja lehet a könnyes elválásoknak. Pál Attila hétről hétre összegyűjti a környék magyar gyerekeit, és kocsijával kiviszi a veresmarti vasúti megállóhoz, ahol felteszi az enyedi vonatra. Itt a kicsiket a nagyobbakra bízza, és azzal indítja útnak, hogy öt nap múlva ismét péntek lesz, akkor újra láthatják családjaikat.
A kollégiumi „száműzetés” nem csak a mostani nemzedék keresztje. Évtizedekkel ezelőtt a mecénásként emlegetett Illés Kálmán is azok közé tartozott, akik vállalták az enyedi kollégista életet, csakhogy anyanyelven tanulhassanak. „Két fiútestvére Magyarszentbenedekre ment román osztályba, de Kálmán már tízéves korában kikötötte, hogy ő inkább Nagyenyedre költözik a bentlakásba, vállalja a távollétet, de magyarul akar továbbtanulni” – meséli a vállalkozó édesanyja, Illés Kató néni.
Divatjamúlt templom, táncház és fonó
A papon és óvónőn kívül, a 76 éves asszony is a település meghatározó személyiségei közé tartozik. Amint a tiszteletes fogalmaz, a központi útelágazásban lakó Kató néni Nagymedvés minden egyes rezzenésével napirenden van. Szinte nem lehet úgy elhaladni a portája előtt, hogy ne vegyen észre, ne szóljon hozzád. A múltkor például ő volt az, aki észrevette, amint valaki belekaszál az egyház lucernásába, és nyomban értesítette a tiszteletest. Kora és özvegysége ellenére mindmáig jól tartja magát, csak azt bánja, hogy „oly nagyot fordult a világ”.
„A mi időnkben a templomban három-négy padsort csak mi, fiatal leánykák töltöttünk meg. Ma az egész istentiszteleten, ha vagyunk ennyien. Sajnos, amikor harangoznak, a fiatalok nem a templomba, hanem a kocsmába veszik az irányt. Bezzeg mi nem az ívóba jártunk, hanem a fonóba” – állítja, és szomszédasszonyára néz, aki helyeslően bólogat. Hajdanán a medvési fiatalok a vasárnapi táncházi mulatságot is képesek voltak megszakítani és betérni a vecsernyére, hogy az ámen kimondása után ismét ott folytassák a csűrdöngölést, ahol abbahagyták.
„A kultúrotthonban ősztől tavaszig Cseh András húzta a talpalávalót. Egy gond volt mindössze: éjfélig ott lógtak rajtunk és figyeltek a csendőrök – mondja, majd értetlenségemet látva hozzáteszi. – Hát a szüleink, kik mások!” Az öregasszony ma is elérzékenyül, és sírásba fakad, ha a rádióban csárdást hall. Mint mondja, az urára, a négy évvel ezelőtt, éppen az ő névnapján távozott Kálmán bácsira és a fiatalkori táncos estékre emlékezteti.
Már a kocsma sem a régi
Bár nem harangoznak, a hétköznapi déli órában mi is benézünk a kocsmába. Mindössze ketten osztják a világ dolgait egy kávé mellett füstölögve. „Már ide se jönnek a fiatalok, de a törzsvendégek is lekoptak lassacskán. Inkább megveszik a kétliteres bort vagy sört az üzletben, és hazaviszik, otthon isszák meg” – panaszkodik a fiatal kocsmárosné.
Székely Júlia szerint most éppen annak a három hétnek a kellős közepén tartunk, amikor az embereknek nincs pénze. Ugyanis a nyugdíjkézbesítést követő héten még van élet a kocsmában, utána viszont mindenki meghúzódik otthon. „Nem szegény ez a falu, csak a patkoló kovácson kívül nincsenek vállalkozók” – világosít fel férje, Székely Ferenc.
Mivel a Szárazvám völgyét hátrányos helyzetű vidéknek minősítették, itt az állattenyésztőknek járó, úgynevezett APIA-segély is nagyobb, mint másutt. Egyébként Székelyék sem az ívó működtetéséből élnek. Közel harminc tehenet gondoznak, így naponta 150–200 liter tejet szolgáltatnak be egy magyarlapádi feldolgozónak.
A családfő, aki szabadidejében a csombordi állategészségügyi technikumot végzi, hallani sem akar az esetleges városi életről. Ugyanezen az állásponton van a szászmedgyesi származású hitvese is. „Mihez kezdenénk mi a három gyerekkel egy-egy ezer lejes fizetésből?” – kérdez vissza, amikor a fiatalok migrációja és a falu elöregedése kerül szóba.
Lenullázott művelődési élet
Míg a templomlátogatás lanyhult, az amúgy sem túl pezsgő művelődési élet teljesen megszűnik. Még az öregek sem emlékeznek, mikor járt utoljára színtársulat a Marosvásárhelytől kevesebb, mint száz kilométerre fekvő faluban. Pál Attila lelkipásztor is szomorúnak tartja, hogy március 15. kivételével a helyiek egyetlen nemzeti ünnepet sem ülnek meg. Az 1848-as forradalomról való megemlékezés Bartha Miklós nyugalmazott tanárnak köszönhetően került be piros betűkkel a naptárba.
„Lehet, hogy az én hibám is, de a karácsonyi templomi szereplésen kívül egyébre nem tudom rászoktatni a helyieket. Próbálkoztam a bibliaórákkal, eleinte még látogatták, de aztán az is bedöglött. Sajnos a falu közösségét az érdektelenség jellemzi” – állapítja meg keserű szájízzel a pap.
A ’89-es fordulat óta például csak egyszer találkoztak a Medvésről elszármazottak, mert a 187 fős közösségben nincs senki, aki legalább két-háromévente falunapokat szervezzen. Közösségi eseménynek kizárólag a halotti torok és a keresztelők számítanak. Mint minden fogyatkozó gyülekezetben, sajnos az előbbiből van több. Utoljára az RMDSZ kampánykaravánjának a bömbölő hangfalai rázták fel valamelyest Nagymedvést.
„Az a baj, hogy ők is csak négyévente jönnek el, gyorsan elmondják a magukét, ígérnek ezt-azt, majd arra bíztatnak, hogy szavazzunk a tulipánra és továbbállnak!” – mondja Székely Júlia. A szövetség hiánya a falu életében immár a választási eredményeken is meglátszik. Bár Medvés színtiszta magyar településnek számít, a román pártok igencsak szép arányban kanyarítanak le a leadott voksokból. Valamikor négy RMDSZ-es is képviselte a magyarságot a forrói önkormányzatban, tavalyelőtt már csak Székely István jutott be a testületbe.
Jellemző, állítja a pap, hogy a faluból eddig senki nem igényelte a magyar igazolványt, sem az egyszerűsített honosítást. Talán jogosan merül fel a kérdés, hogy a magyar–román sportmérkőzéseken a kocsmában tévézők kinek is szurkolnak? „Olyankor csakis a magyaroknak” – válaszolja mintegy magától értetődően Székely Júlia.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),
2014. február 11.
Erdély diákszemmel – honismereti pályázat indul
Az Élő Erdély Egyesület hamarosan pályázatot hirdet Erdély diákszemmel címen. Ezen projekttel az erdélyi diákokat szeretnék arra biztatni, hogy kutassák fel saját településük eredetét, kultúráját, kincseit, de a benne rejlő fenntartható potenciális fejlesztési tőkét is.
Pályázatukkal mind a tömbmagyarságban, mind a szórványban élő diákokat vagy az onnan a nagyobb településekre költözötteket is szeretnék megszólítani, ezáltal széles skálát biztosítva a kutatásoknak.
A kisiskolásoktól az egyetemistákig minden korcsoport jelentkezhet külön kategóriákban és az illető korcsoportnak megfelelő egyszerűbb és bonyolultabb feladatokra. A pályázatnak képzőművészeti, irodalmi és történelmi vetülete is készül.
Az egyesület fő tevékenysége Erdély kulturális, gazdasági, turisztikai értékeinek felkutatása, népszerűsítése, a helyi fiatalok képzésének és megélhetésének támogatása nem formális oktatási módszerekkel. A pályázat eredményeit honlapukon fogják közzétenni, hogy a nagyközönség is hozzáférhessen, ezáltal is ösztönözve a kulturális turizmus fellendülését.
A projekt népszerűsítő anyagának előkészítése folyamatban van, az elkövetkező hetekben fogják véglegesíteni és nyilvánossá tenni.
maszol/nyugatijelen.com,
Az Élő Erdély Egyesület hamarosan pályázatot hirdet Erdély diákszemmel címen. Ezen projekttel az erdélyi diákokat szeretnék arra biztatni, hogy kutassák fel saját településük eredetét, kultúráját, kincseit, de a benne rejlő fenntartható potenciális fejlesztési tőkét is.
Pályázatukkal mind a tömbmagyarságban, mind a szórványban élő diákokat vagy az onnan a nagyobb településekre költözötteket is szeretnék megszólítani, ezáltal széles skálát biztosítva a kutatásoknak.
A kisiskolásoktól az egyetemistákig minden korcsoport jelentkezhet külön kategóriákban és az illető korcsoportnak megfelelő egyszerűbb és bonyolultabb feladatokra. A pályázatnak képzőművészeti, irodalmi és történelmi vetülete is készül.
Az egyesület fő tevékenysége Erdély kulturális, gazdasági, turisztikai értékeinek felkutatása, népszerűsítése, a helyi fiatalok képzésének és megélhetésének támogatása nem formális oktatási módszerekkel. A pályázat eredményeit honlapukon fogják közzétenni, hogy a nagyközönség is hozzáférhessen, ezáltal is ösztönözve a kulturális turizmus fellendülését.
A projekt népszerűsítő anyagának előkészítése folyamatban van, az elkövetkező hetekben fogják véglegesíteni és nyilvánossá tenni.
maszol/nyugatijelen.com,
2014. február 11.
Kitüntették Szatmár megye egyetlen aktív fazekasmesterét
Hétfőn este a szatmárnémeti filharmónia nagytermében a művészet, a kultúra és a népnevelés különböző területein tevékenykedő 33 társával együtt kitüntették Istvánfy Gézát, Szatmár megye egyetlen aktív fazekasmesterét.
Az úgynevezett Díjazottak Gáláján ünnepélyes külsőségek közt vehette át a megyei önkormányzat által adományozott, jelentős pénzösszeggel is járó elismerést. Rajta kívül még 13 magyart érdemesítettek erre, köztük Méhes Kati színművészt, Cserey Csaba dobművészt, Korda Zoltán református lelkészt, Görbe Éva táncoktatót és Stalh István sportújságírót.
Istvánfy Géza az avasi Vámfaluban él és dolgozik, egy olyan régi fazekas-központban, ahol száz éve még minden második portán forgott a korong. Ötvenhárom éve ezen a településen a fazekasság még 64 családnak biztosított egzisztenciát. Mára Istvánfi egyedül maradt, pontosabban a feleségével működteti a kis családi vállalkozást. A férfj korongozik, Emma asszony pedig mázol és írókázik, amibe, ha sok a munka, Marika lánya is besegít neki.
Munka pedig van, egyre több, mert a tulipános, margaréttás mintájú tányérokat, a formás kancsókat és a káposztás-fazekokat egyre többen keresik az Avasba látogató turisták. Géza mester kisiskolás unokájától várja az erősítést. Mint elmondta, a kislány már most sokat időzik a műhelyben, főleg a díszítés érdekli.
maszol.ro,
Hétfőn este a szatmárnémeti filharmónia nagytermében a művészet, a kultúra és a népnevelés különböző területein tevékenykedő 33 társával együtt kitüntették Istvánfy Gézát, Szatmár megye egyetlen aktív fazekasmesterét.
Az úgynevezett Díjazottak Gáláján ünnepélyes külsőségek közt vehette át a megyei önkormányzat által adományozott, jelentős pénzösszeggel is járó elismerést. Rajta kívül még 13 magyart érdemesítettek erre, köztük Méhes Kati színművészt, Cserey Csaba dobművészt, Korda Zoltán református lelkészt, Görbe Éva táncoktatót és Stalh István sportújságírót.
Istvánfy Géza az avasi Vámfaluban él és dolgozik, egy olyan régi fazekas-központban, ahol száz éve még minden második portán forgott a korong. Ötvenhárom éve ezen a településen a fazekasság még 64 családnak biztosított egzisztenciát. Mára Istvánfi egyedül maradt, pontosabban a feleségével működteti a kis családi vállalkozást. A férfj korongozik, Emma asszony pedig mázol és írókázik, amibe, ha sok a munka, Marika lánya is besegít neki.
Munka pedig van, egyre több, mert a tulipános, margaréttás mintájú tányérokat, a formás kancsókat és a káposztás-fazekokat egyre többen keresik az Avasba látogató turisták. Géza mester kisiskolás unokájától várja az erősítést. Mint elmondta, a kislány már most sokat időzik a műhelyben, főleg a díszítés érdekli.
maszol.ro,
2014. február 11.
"A szemünk előtt vannak a jó oktatási módszerek"
A „szemünk előtt” jó mintái vannak a pedagógusképzésnek, az oktatásszervezésnek, a felelősségvállalásnak, a minőségbiztosításnak vagy akár a felelősségre vonásnak – jelentette ki a maszol.ro-nak adott interjúban Péntek János. A kolozsvári professzort az oktatás minőségét bíráló nyílt leveléről kérdeztük.
Nyílt levelet tett közzé a romániai magyar közoktatás helyzetéről. Mi késztette a leközlésére?
A két általánosabb okot megjelöltem a nyílt levél első bekezdésében: nem elég, mint korábban magam is tettem, meggyőznünk a szülőket az anyanyelvű oktatás fontosságáról és előnyeiről, a színvonalat is biztosítani kell, egyébként szülő és gyermek egyaránt csalódhat. A másik ok, mint írtam, hogy a tehetségtámogató programunknak is gondja van ezzel: a mi támogatásunknak is alapvető feltétele az anyanyelven való tanulás, közben 11 év több száz tanulóra és száznál jóval több iskolára kiterjedő tapasztalata szintén az oktatás aggasztóan csökkenő színvonalát jelzi. Ehhez járultak most az újabb iskola-összevonási tervekről folyó viták, a Transindexen megjelent riport a gyimesi tanulók ingázásáról, a legújabb PISA-jelentés, a Kovászna megyei decemberi próbavizsgák lesújtó eredményei, az iskolai használatra szánt történelmi atlasz körüli botrány, egy decemberi kolozsvári konferencia a lakótelepi szórványokról, és még lehetne sorolni a távolabbi és a közvetlenebb indítékokat. Közben két idézet járt a fejemben, az egyik Illyés Gyula Bartók verséből: „mert növeli, ki elfödi a bajt”, a másik az amerikai tudós, Carl Sagan egyik könyvének fejezetcíme: „Aki szereti a hazáját, az kérdez.”
A Péntek János nyílt levelében felvetett problémákra korábban a maszol.ro reagáltatta az oktatási minisztérium RMDSZ-es államtitkárát is. Király András a lapunknak adott interjúban részben kétségbe vonta azt az állítást, miszerint a romániai magyar közoktatás minősége elmaradna az országosétól. Az államtitkár kilátásba helyezte egy olyan háttérintézmény megalakítását, amely szakmai minőségi fejlődést és állandó minőségellenőrzést biztosítana az oktatásban.
Úgy éreztem, kötelességem megszólalni, kérdezni. Igen: az iskolában és a nyilvánosságban is természetesnek kellene lennie a kérdezésnek, annak, hogy a tanuló is bátran kérdezzen, ne csak a tanár; a nyilvánosságban is, az áhított, de (még?) sehol nem tapasztalható civil világban is bátorítani kellene a kérdezést, a véleménymondást. Egyelőre most inkább ennek az ellenkezőjét érezzük, ezért válhatott most feltűnővé az én véleményem, rákérdezésem. És ezzel most úgy vagyok, hogy annak örülnék leginkább, ha valaki tényszerűen megcáfolhatná állításaimat. Egyébként csak a Krónikának küldtem el a levelet. Azóta tudtommal vagy tudtom nélkül többen átvették. És ez jól van így: ha közügyről van szó, tudjanak róla minél többen.
A nyílt levélben rengeteg bírálatot fogalmaz meg. Sokan, akik olvasták, azt kifogásolják, hogy nem javasol módszereket a minőség javítására. Ezt hogyan kommentálja?
Szomorú iróniával azt mondhatom, könnyű helyzetben vagyunk: „a módszerek” itt vannak a szemünk előtt. Ha ugyanis sereghajtók vagyunk Európában, akkor csak jó és még jobb gyakorlatot, követhető mintákat találunk körülöttünk, sőt saját korábbi gyakorlataink is jobbak voltak, mint a mostaniak. Jó mintái vannak a pedagógusképzésnek, az oktatásszervezésnek, a felelősségvállalásnak, a minőségbiztosításnak vagy akár a felelősségre vonásnak. Például néhány hónapja egy németországi iskola szülői közössége beperelte az iskolát, mert gyengék voltak az érettségi eredményeik. Nálunk ilyesmit még a sajtóban sem lehet szóvá tenni, nemhogy a bíróságon.
De a jó gyakorlatokhoz teljesen más szellemre van szükség: a bizalomra, nem a bizalmatlanságra, annak el- és felismerésére, hogy az is a közjót akarja, akinek más a véleménye, arra, hogy véleménye miatt senkinek ne kelljen félnie felettese bosszújától. A hatáskörök és szakmai illetékességek világos elhatárolására, tiszteletben tartására, de a folyamatos együttműködésre is szükség van. Az oktatási hatóság és az oktatáspolitika szakmailag is saját magát tekinti a legilletékesebbnek, gyakorlatilag senkiben nem bízik meg, aki a körön kívül van, gyakran saját szűkebb érdekeit követi. Egyszer az egyik illetékesre rákérdeztem, és kiderült, gyakorlatilag nincs folyamatos együttműködés és bizalom a politika, a hatóság és a szakmabeliek között.
Sok szülő viszont megkönnyebbülve olvasta a levelet, mintha végre szószólójára talált volna abban, amit eddig nem mert nyilvánosan kimondani. Mit gondol arról, hogy a levelén felbátorodva sokan elsősorban az oktatókat és (politikai) felelősségvállalókat hibáztatják a gyenge iskolai eredmények miatt?
Az oktatást többféle szerepben és látószögből volt és van alkalmam megtapasztalnom. Saját életemben sorsdöntő volt az iskola, szülőként hasonlót mondhatok gyermekeim életpályájáról. Öt évtizede vagyok tanár, és akiket taníthattam, azoknak nagy része is tanár, pedagógus, sokkal közülük most is tartom a kapcsolatot. Kutatóként az utóbbi másfél évtizedben szinte folyamatosan foglalkoztatott az oktatás nyelvisége, nyelvi helyzete. Az anyanyelvi mozgalomban (www.aesz.ro) rendszeresen találkozom erdélyi iskoláink tanulóival, tanáraival (mint legutóbb is, jan. 31-én Sepsiszentgyörgyön a középiskolások helyesírási versenyén). És a szinte napi törődés a tehetségtámogató programmal...
Azt hiszem, elég világos, hogy én a magam módján, a legutóbbi nyílt levélben is, az iskola, az oktatás, végső soron a közösség érdekeit tartom szem előtt. A szülőkét és a tanulókét, és azokét a kitűnő pedagógusokét is, akik maguk is azért szenvednek, mert nem segítik, hanem akadályozzák őket. Ez a fajta nivellálás, amely feltételekben, elismerésben, fizetésben egy szintre helyezi az igazi pedagógusokat, és azokat, akik szükségből vagy jobb híján kerültek erre a pályára, ez a nivellálás az igazi pedagógusokat demoralizálja. Függő viszonyukban nehéz megszólalniuk, ez teljesen érthető. Az oktatás, a szülők és a tanulók, az igazi pedagógusok érdekében kell megszólalni, mert ők szinte egyáltalán nem jutnak szóhoz. Meg kell nézni a sajtót: érettségi után vagy akár most is a vezetők nyilatkoznak, magyarázkodnak, és többnyire a szülőkre és a tanulókra, általánosabban a rendszerre, a külső körülményekre hárítják a felelősséget. Nekem (és talán nemcsak nekem) az a véleményem, hogy mindennek az okát és a javítás lehetőségét mindenekelőtt saját magunkban kell keresnünk.
Egy életen át azt a nevelési irányzatot képviselte, hogy a meglévő tehetséget, kincset kell erősíteni a gyermekben, nem pedig álértékekből építkezni, a helytelen megoldásokat pedig el kell vetni menet közben. A levél mintha mégis a szabványos értékrendszereknek, mércéknek akarná megfeleltetni az erdélyi tanulók ismeretszintjét. Ezt hogyan látja?
Nem egészen világos számomra a kérdés. Az iskolázottság, a műveltség mindenki számára fontos. Azt vallom, és ezért van a rögeszmés tehetségtámogató programunk, hogy mindenféle környezetben vannak különös képességű, tehetségű gyermekek. És ők nem tehetnek arról, hogy távolabb születtek az elit iskolától, hogy lakótelepen vagy távoli szórványban, kistelepülésen élnek. Néhány éve megkeresett egy szülő az egyik nagyon kicsi székely településről, ahol már akkor összevont alsó tagozat működött. Azt kérdezte tőlem, mit tegyen a gyermeke érdekében, amikor az iskolájukban abban az évben háromszor cserélték a képesítés nélküli tanítót. Vagy milyen esélyei vannak egyik ösztöndíjasunknak, annak a magyar iskolába járó, kitűnően tanuló cigány leánykának, aki tizedmagával él lakásuk egyetlen szobájában?
Szabványos értékrendszer? Szabványos mérce? Nem. A közös alapról mindenkit a csúcsra kellene eljuttatni, arra a csúcsra, amit képességei szerint elérhet. Az én szememben ugyanolyan csúcs a jó szakember, iparos, az orvos, az óvónő és az egyetemi oktató.
Mi változott meg, vagy csoportosult át a 21. századi erdélyi közoktatásban? Ez a módosult oktatási igény vajon nem a teljes romániai oktatást – az elavult pedagógiai módszereket – volna hivatott megváltoztatni?
Az oktatási igény valóban változott, de abban nem, hogy továbbra is – mint mondtam – színvonalasnak, versenyképesnek kell lennie. A legújabb, a mobilitással és a globális környezettel összefüggő, fokozott igény éppen a versenyképesség: nem egy szűk körben, hanem ismeretlen, távoli környezetben is vállalni kell a megmérettetést. Ez egészen más, mint a hagyományos erdélyi világ, más felkészültséget és szellemet kíván. Tartalmilag is teljes a változás: az érettségiző alapkészségeihez ma már hozzátartozik a számítógép, az autóvezetés, a nyelvtudás. A módszerek is hatékonyabbá váltak. De attól tartok, a mi oktatásunkat már elavult pedagógiai módszerekkel sem lehet megvádolni, gyakran inkább a teljes módszertelenséggel. Ingadozunk a régi és az új tartalmak, a régi és az új módszerek, a régi és az új szellemiség között. Határozottabban kellene lépnünk a nyitottabb világ felé.
Hogyan látja, mekkora szerepe van a szülőnek ebben a sokak szerint aggasztóvá váló intellektuális válságban?
Közhely a szülői szeretet, a szülői felelősség, az, hogy a legtöbb szülő jót, többek között jó iskolát szeretne gyermekének. Ezért áldozatot is képes hozni. Ezen kívül a legtöbb, amit tehet, hogy munkára, felelősségre szoktatja a gyermekét. A tanulás is munka. A Nyilas Misi pályázatokból inkább azt látjuk, hogy ettől a szülők néha túlságosan is óvják gyermeküket, különösen a lányokat, kamaszkorukban, fiatal felnőtt korukban is gyermekes (hogy ne mondjam: infantilis) az érdeklődésük, a napi foglalatosságuk. És minden gyermek számára fontosak a minták, a követhető, vonzó minták. Elsősorban az a minta, amelyet a szülők nyújtanak. Ennél többet nem lehet elvárni a szülőtől: a tantárgyakat nem nekik kell megtanítaniuk, nem is magántanárnak, hanem az iskolának.
Megfogalmazta azt a véleményt, hogy Európa cselédpiacát gazdagítjuk. Mire alapozza ezt a kijelentését?
Lehet, valaki ezt úgy olvassa, hogy erre csak azért hivatkoztam, mert valami csattanóval akartam zárni levelemet. Erről szó sincs. Az viszont – gondolom – mindenki számára egyértelmű, hogy iskolázottság, szaktudás nélkül sem itthon, sem Magyarországon, még kevésbé távolabbi országokban másra nincs esélye egy fiatalnak, mint a szakképzetlen munka. De ezt én még konkrétabban értettem: már most is szociológiai felmérést lehetne végezni ezzel a témával, hogy Erdély mint cselédpiac. Tévedés ne essék: semmilyen munkát nem nézek le, inkább a munkátlanságot, a cél nélküli téblábolást. De az sem megnyugtató, hogy visszatérhet a régi sorsunk a bukaresti (vagy budapesti) magyar cselédlányokkal (bébiszitterekkel?), a kényszerből mindenféle munkát elvállaló férfiakkal. Már most is sokan vannak ebben a helyzetben. Igaz, ennek nem csupán oktatásunk az oka, de nem is lehetünk elégedettek önmagunkkal.
Számos fiatal külföldöt választja tanulmányai folytatására, sokan haza sem térnek. Egy esélyegyenlőséget szavatoló oktatási rendszer Ön szerint hazacsalogatná ezeket a fiatalokat is, vagy egyébre is szükség lenne ehhez?
Egy színvonalas, esélyegyenlőséget és versenyképességet szavatoló rendszer jóval több fiatal számára biztosítana itthon lehetőségeket. Akik kényszerből, időlegesen mentek vagy mennek el, bármikor szívesen dolgoznának itthon. A csúcson is versenyképes, Erdélyből elszármazottak „hazacsalogatásához” viszont nagyot kellene változnia az egész országnak és a mi magyar világunknak is. Szellemben is, nemcsak gazdaságilag. Mindezt túlságosan görcsösen nézzük, és ez is riasztó, nem értjük a fiatalokat, inkább ítélkezünk fölöttük.
A Nyilas Misi tehetségtámogatás egyike azoknak a programoknak, amelyeket Ön kezdeményezett, éppen egy másféle nevelés népszerűsítéséért, felismerve, hogy sok esetben az anyagi hiányosságok állnak a gyermekek fejlődésének útjában. A névadó szereplő története mennyiben cseng vissza az Ön nevelési módszereiben?
A Nyilas Misit két-három itthoni és magyarországi munkatárssal indítottam el (www.nyilasmisi.ro). Az önzetlen működtetők köre most is nagyon szűk, a támogatóké viszont kiterjedt az egész világra. Számomra ez éppen a bizalom erejét bizonyítja. A program névadója É. Kiss Katalin budapesti nyelvészprofesszor volt, kulcsszereplője az indításnak és a további működtetésnek. Igen, Nyilas Misikre gondoltunk, a mi világunk tehetséges, jó szándékú, de külső körülményeik miatt esélytelen gyermekeire. Talán tettünk valamit értük. Nekem egyébként nincsenek saját nevelési módszereim, de a fentiekből talán kiolvasható, mit látok én célravezetőnek a nevelésben és az oktatásban.
Gondolja, hogy még van esélye az erdélyi Nyilas Misiknek itthon boldognak lenni, jóként és igazként élni?
Ha nem ezt gondolnám, és nem hinnék benne, akkor nem csinálnám, és nem fertőztem volna meg másokat is ezzel a hittel. Lehet, hogy ez falra hányt borsó, naivitás, mint a levél is, amelyet megírtam.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro,
A „szemünk előtt” jó mintái vannak a pedagógusképzésnek, az oktatásszervezésnek, a felelősségvállalásnak, a minőségbiztosításnak vagy akár a felelősségre vonásnak – jelentette ki a maszol.ro-nak adott interjúban Péntek János. A kolozsvári professzort az oktatás minőségét bíráló nyílt leveléről kérdeztük.
Nyílt levelet tett közzé a romániai magyar közoktatás helyzetéről. Mi késztette a leközlésére?
A két általánosabb okot megjelöltem a nyílt levél első bekezdésében: nem elég, mint korábban magam is tettem, meggyőznünk a szülőket az anyanyelvű oktatás fontosságáról és előnyeiről, a színvonalat is biztosítani kell, egyébként szülő és gyermek egyaránt csalódhat. A másik ok, mint írtam, hogy a tehetségtámogató programunknak is gondja van ezzel: a mi támogatásunknak is alapvető feltétele az anyanyelven való tanulás, közben 11 év több száz tanulóra és száznál jóval több iskolára kiterjedő tapasztalata szintén az oktatás aggasztóan csökkenő színvonalát jelzi. Ehhez járultak most az újabb iskola-összevonási tervekről folyó viták, a Transindexen megjelent riport a gyimesi tanulók ingázásáról, a legújabb PISA-jelentés, a Kovászna megyei decemberi próbavizsgák lesújtó eredményei, az iskolai használatra szánt történelmi atlasz körüli botrány, egy decemberi kolozsvári konferencia a lakótelepi szórványokról, és még lehetne sorolni a távolabbi és a közvetlenebb indítékokat. Közben két idézet járt a fejemben, az egyik Illyés Gyula Bartók verséből: „mert növeli, ki elfödi a bajt”, a másik az amerikai tudós, Carl Sagan egyik könyvének fejezetcíme: „Aki szereti a hazáját, az kérdez.”
A Péntek János nyílt levelében felvetett problémákra korábban a maszol.ro reagáltatta az oktatási minisztérium RMDSZ-es államtitkárát is. Király András a lapunknak adott interjúban részben kétségbe vonta azt az állítást, miszerint a romániai magyar közoktatás minősége elmaradna az országosétól. Az államtitkár kilátásba helyezte egy olyan háttérintézmény megalakítását, amely szakmai minőségi fejlődést és állandó minőségellenőrzést biztosítana az oktatásban.
Úgy éreztem, kötelességem megszólalni, kérdezni. Igen: az iskolában és a nyilvánosságban is természetesnek kellene lennie a kérdezésnek, annak, hogy a tanuló is bátran kérdezzen, ne csak a tanár; a nyilvánosságban is, az áhított, de (még?) sehol nem tapasztalható civil világban is bátorítani kellene a kérdezést, a véleménymondást. Egyelőre most inkább ennek az ellenkezőjét érezzük, ezért válhatott most feltűnővé az én véleményem, rákérdezésem. És ezzel most úgy vagyok, hogy annak örülnék leginkább, ha valaki tényszerűen megcáfolhatná állításaimat. Egyébként csak a Krónikának küldtem el a levelet. Azóta tudtommal vagy tudtom nélkül többen átvették. És ez jól van így: ha közügyről van szó, tudjanak róla minél többen.
A nyílt levélben rengeteg bírálatot fogalmaz meg. Sokan, akik olvasták, azt kifogásolják, hogy nem javasol módszereket a minőség javítására. Ezt hogyan kommentálja?
Szomorú iróniával azt mondhatom, könnyű helyzetben vagyunk: „a módszerek” itt vannak a szemünk előtt. Ha ugyanis sereghajtók vagyunk Európában, akkor csak jó és még jobb gyakorlatot, követhető mintákat találunk körülöttünk, sőt saját korábbi gyakorlataink is jobbak voltak, mint a mostaniak. Jó mintái vannak a pedagógusképzésnek, az oktatásszervezésnek, a felelősségvállalásnak, a minőségbiztosításnak vagy akár a felelősségre vonásnak. Például néhány hónapja egy németországi iskola szülői közössége beperelte az iskolát, mert gyengék voltak az érettségi eredményeik. Nálunk ilyesmit még a sajtóban sem lehet szóvá tenni, nemhogy a bíróságon.
De a jó gyakorlatokhoz teljesen más szellemre van szükség: a bizalomra, nem a bizalmatlanságra, annak el- és felismerésére, hogy az is a közjót akarja, akinek más a véleménye, arra, hogy véleménye miatt senkinek ne kelljen félnie felettese bosszújától. A hatáskörök és szakmai illetékességek világos elhatárolására, tiszteletben tartására, de a folyamatos együttműködésre is szükség van. Az oktatási hatóság és az oktatáspolitika szakmailag is saját magát tekinti a legilletékesebbnek, gyakorlatilag senkiben nem bízik meg, aki a körön kívül van, gyakran saját szűkebb érdekeit követi. Egyszer az egyik illetékesre rákérdeztem, és kiderült, gyakorlatilag nincs folyamatos együttműködés és bizalom a politika, a hatóság és a szakmabeliek között.
Sok szülő viszont megkönnyebbülve olvasta a levelet, mintha végre szószólójára talált volna abban, amit eddig nem mert nyilvánosan kimondani. Mit gondol arról, hogy a levelén felbátorodva sokan elsősorban az oktatókat és (politikai) felelősségvállalókat hibáztatják a gyenge iskolai eredmények miatt?
Az oktatást többféle szerepben és látószögből volt és van alkalmam megtapasztalnom. Saját életemben sorsdöntő volt az iskola, szülőként hasonlót mondhatok gyermekeim életpályájáról. Öt évtizede vagyok tanár, és akiket taníthattam, azoknak nagy része is tanár, pedagógus, sokkal közülük most is tartom a kapcsolatot. Kutatóként az utóbbi másfél évtizedben szinte folyamatosan foglalkoztatott az oktatás nyelvisége, nyelvi helyzete. Az anyanyelvi mozgalomban (www.aesz.ro) rendszeresen találkozom erdélyi iskoláink tanulóival, tanáraival (mint legutóbb is, jan. 31-én Sepsiszentgyörgyön a középiskolások helyesírási versenyén). És a szinte napi törődés a tehetségtámogató programmal...
Azt hiszem, elég világos, hogy én a magam módján, a legutóbbi nyílt levélben is, az iskola, az oktatás, végső soron a közösség érdekeit tartom szem előtt. A szülőkét és a tanulókét, és azokét a kitűnő pedagógusokét is, akik maguk is azért szenvednek, mert nem segítik, hanem akadályozzák őket. Ez a fajta nivellálás, amely feltételekben, elismerésben, fizetésben egy szintre helyezi az igazi pedagógusokat, és azokat, akik szükségből vagy jobb híján kerültek erre a pályára, ez a nivellálás az igazi pedagógusokat demoralizálja. Függő viszonyukban nehéz megszólalniuk, ez teljesen érthető. Az oktatás, a szülők és a tanulók, az igazi pedagógusok érdekében kell megszólalni, mert ők szinte egyáltalán nem jutnak szóhoz. Meg kell nézni a sajtót: érettségi után vagy akár most is a vezetők nyilatkoznak, magyarázkodnak, és többnyire a szülőkre és a tanulókra, általánosabban a rendszerre, a külső körülményekre hárítják a felelősséget. Nekem (és talán nemcsak nekem) az a véleményem, hogy mindennek az okát és a javítás lehetőségét mindenekelőtt saját magunkban kell keresnünk.
Egy életen át azt a nevelési irányzatot képviselte, hogy a meglévő tehetséget, kincset kell erősíteni a gyermekben, nem pedig álértékekből építkezni, a helytelen megoldásokat pedig el kell vetni menet közben. A levél mintha mégis a szabványos értékrendszereknek, mércéknek akarná megfeleltetni az erdélyi tanulók ismeretszintjét. Ezt hogyan látja?
Nem egészen világos számomra a kérdés. Az iskolázottság, a műveltség mindenki számára fontos. Azt vallom, és ezért van a rögeszmés tehetségtámogató programunk, hogy mindenféle környezetben vannak különös képességű, tehetségű gyermekek. És ők nem tehetnek arról, hogy távolabb születtek az elit iskolától, hogy lakótelepen vagy távoli szórványban, kistelepülésen élnek. Néhány éve megkeresett egy szülő az egyik nagyon kicsi székely településről, ahol már akkor összevont alsó tagozat működött. Azt kérdezte tőlem, mit tegyen a gyermeke érdekében, amikor az iskolájukban abban az évben háromszor cserélték a képesítés nélküli tanítót. Vagy milyen esélyei vannak egyik ösztöndíjasunknak, annak a magyar iskolába járó, kitűnően tanuló cigány leánykának, aki tizedmagával él lakásuk egyetlen szobájában?
Szabványos értékrendszer? Szabványos mérce? Nem. A közös alapról mindenkit a csúcsra kellene eljuttatni, arra a csúcsra, amit képességei szerint elérhet. Az én szememben ugyanolyan csúcs a jó szakember, iparos, az orvos, az óvónő és az egyetemi oktató.
Mi változott meg, vagy csoportosult át a 21. századi erdélyi közoktatásban? Ez a módosult oktatási igény vajon nem a teljes romániai oktatást – az elavult pedagógiai módszereket – volna hivatott megváltoztatni?
Az oktatási igény valóban változott, de abban nem, hogy továbbra is – mint mondtam – színvonalasnak, versenyképesnek kell lennie. A legújabb, a mobilitással és a globális környezettel összefüggő, fokozott igény éppen a versenyképesség: nem egy szűk körben, hanem ismeretlen, távoli környezetben is vállalni kell a megmérettetést. Ez egészen más, mint a hagyományos erdélyi világ, más felkészültséget és szellemet kíván. Tartalmilag is teljes a változás: az érettségiző alapkészségeihez ma már hozzátartozik a számítógép, az autóvezetés, a nyelvtudás. A módszerek is hatékonyabbá váltak. De attól tartok, a mi oktatásunkat már elavult pedagógiai módszerekkel sem lehet megvádolni, gyakran inkább a teljes módszertelenséggel. Ingadozunk a régi és az új tartalmak, a régi és az új módszerek, a régi és az új szellemiség között. Határozottabban kellene lépnünk a nyitottabb világ felé.
Hogyan látja, mekkora szerepe van a szülőnek ebben a sokak szerint aggasztóvá váló intellektuális válságban?
Közhely a szülői szeretet, a szülői felelősség, az, hogy a legtöbb szülő jót, többek között jó iskolát szeretne gyermekének. Ezért áldozatot is képes hozni. Ezen kívül a legtöbb, amit tehet, hogy munkára, felelősségre szoktatja a gyermekét. A tanulás is munka. A Nyilas Misi pályázatokból inkább azt látjuk, hogy ettől a szülők néha túlságosan is óvják gyermeküket, különösen a lányokat, kamaszkorukban, fiatal felnőtt korukban is gyermekes (hogy ne mondjam: infantilis) az érdeklődésük, a napi foglalatosságuk. És minden gyermek számára fontosak a minták, a követhető, vonzó minták. Elsősorban az a minta, amelyet a szülők nyújtanak. Ennél többet nem lehet elvárni a szülőtől: a tantárgyakat nem nekik kell megtanítaniuk, nem is magántanárnak, hanem az iskolának.
Megfogalmazta azt a véleményt, hogy Európa cselédpiacát gazdagítjuk. Mire alapozza ezt a kijelentését?
Lehet, valaki ezt úgy olvassa, hogy erre csak azért hivatkoztam, mert valami csattanóval akartam zárni levelemet. Erről szó sincs. Az viszont – gondolom – mindenki számára egyértelmű, hogy iskolázottság, szaktudás nélkül sem itthon, sem Magyarországon, még kevésbé távolabbi országokban másra nincs esélye egy fiatalnak, mint a szakképzetlen munka. De ezt én még konkrétabban értettem: már most is szociológiai felmérést lehetne végezni ezzel a témával, hogy Erdély mint cselédpiac. Tévedés ne essék: semmilyen munkát nem nézek le, inkább a munkátlanságot, a cél nélküli téblábolást. De az sem megnyugtató, hogy visszatérhet a régi sorsunk a bukaresti (vagy budapesti) magyar cselédlányokkal (bébiszitterekkel?), a kényszerből mindenféle munkát elvállaló férfiakkal. Már most is sokan vannak ebben a helyzetben. Igaz, ennek nem csupán oktatásunk az oka, de nem is lehetünk elégedettek önmagunkkal.
Számos fiatal külföldöt választja tanulmányai folytatására, sokan haza sem térnek. Egy esélyegyenlőséget szavatoló oktatási rendszer Ön szerint hazacsalogatná ezeket a fiatalokat is, vagy egyébre is szükség lenne ehhez?
Egy színvonalas, esélyegyenlőséget és versenyképességet szavatoló rendszer jóval több fiatal számára biztosítana itthon lehetőségeket. Akik kényszerből, időlegesen mentek vagy mennek el, bármikor szívesen dolgoznának itthon. A csúcson is versenyképes, Erdélyből elszármazottak „hazacsalogatásához” viszont nagyot kellene változnia az egész országnak és a mi magyar világunknak is. Szellemben is, nemcsak gazdaságilag. Mindezt túlságosan görcsösen nézzük, és ez is riasztó, nem értjük a fiatalokat, inkább ítélkezünk fölöttük.
A Nyilas Misi tehetségtámogatás egyike azoknak a programoknak, amelyeket Ön kezdeményezett, éppen egy másféle nevelés népszerűsítéséért, felismerve, hogy sok esetben az anyagi hiányosságok állnak a gyermekek fejlődésének útjában. A névadó szereplő története mennyiben cseng vissza az Ön nevelési módszereiben?
A Nyilas Misit két-három itthoni és magyarországi munkatárssal indítottam el (www.nyilasmisi.ro). Az önzetlen működtetők köre most is nagyon szűk, a támogatóké viszont kiterjedt az egész világra. Számomra ez éppen a bizalom erejét bizonyítja. A program névadója É. Kiss Katalin budapesti nyelvészprofesszor volt, kulcsszereplője az indításnak és a további működtetésnek. Igen, Nyilas Misikre gondoltunk, a mi világunk tehetséges, jó szándékú, de külső körülményeik miatt esélytelen gyermekeire. Talán tettünk valamit értük. Nekem egyébként nincsenek saját nevelési módszereim, de a fentiekből talán kiolvasható, mit látok én célravezetőnek a nevelésben és az oktatásban.
Gondolja, hogy még van esélye az erdélyi Nyilas Misiknek itthon boldognak lenni, jóként és igazként élni?
Ha nem ezt gondolnám, és nem hinnék benne, akkor nem csinálnám, és nem fertőztem volna meg másokat is ezzel a hittel. Lehet, hogy ez falra hányt borsó, naivitás, mint a levél is, amelyet megírtam.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro,
2014. február 11.
Hány magyar él ma Romániában?
A honfoglalás előttől az Európai Unió utánig előadássorozat keretében kedden este Barna Gergő és Kiss Tamás szociológusok a legutóbbi népszámlálás magyar vonatkozásait mutatták be a csíkszeredai városháza dísztermében.
A két szociológus az előadásuk első felében a legutóbbi népszámlálási eredményeket, illetve az egyes nemzetiségek számarányának elmúlt tíz évben végbement változásait ismertették. Romániában a rendszerváltást követően három népszámlálás volt, az egyik 1992-ben, a másik 2002-ben, míg legutóbbi 2011-ben. Ezeket tíz évente szervezik meg, 2011-ben viszont az Európai Unió minden tagállamában népszámlálást tartottak.
A 2011-es népszámlálás előzetes eredményei alapozva a magyar nemzetiségiek száma 1 237 746 főre tehető Romániában, ami a 2002-2011 időszakra 13,6 százalékos csökkenést jelent. Az ország lakosságának 6,5 százalékát teszi ki a magyar közösség. „Bár az abszolút csökkenés mértéke jelentős volt, a számbeli csökkenésnek a mértéke ugyanakkora, a magyar közösségnek sikerült megőriznie a relatív súlyát Románián belül, továbbra is az ország legnagyobb nemzeti kisebbsége 6,5 százalékos arányával” – mutatott rá Barna Gergő.
Székelyföldön volt a legkisebb a magyarok számának csökkenése (6,6 %), ugyanakkor Bánságban (28,4 %) és Dél-Erdélyben (27,1 %) volt a legjelentősebb a fogyatkozás. A szórványban majdnem egyharmaddal apadt a magyarok száma, „tízből három személy fogyott el” – emelte ki Barna Gergő. A településtípusok szerinti megosztásból jól kivehető volt, hogy egyre inkább nő azoknak az aránya, akik községben élnek, és csökken a városon élők száma. A magyar népesség több mint fele él községben. „A magyaroknak az abszolút többsége olyan településeken él, ahol a magyarok többségben vannak. Az erdélyi magyarok közül 38 százalékuk él Székelyföldön” – hangzott el az előadás során.
„A 2011-es népszámlálás volt a modern kori Románia történelmében az első olyan alkalom, amikor a román nemzetiségűeknek az aránya csökkent az országban” – hangsúlyozta Kiss Tamás szociológus.
Míg a románok és a magyarok aránya 13 százalékkal csökkent, addig a cigány közösség 15 százalékkal növekedett az elmúlt tíz év során. A 2002-es népszámlálás alkalmával 520 000 ember vallotta magát cigánynak, ám a szakértők és a roma szervezetek szerint számuk 1,8-2 millióra tehető. Érdekessége a 2011-es népszámlálásnak, hogy Hargita megyében 5422-en vallották magukat cigány nemzetiségűnek, Kovászna megyében 8238-an, míg Maros megyében 46 637-en – világított rá Kiss Tamás.
Iochom Zsolt
Barna Gergő és Kiss Tamás aNemzeti Kisebbségkutató Intézet /Kolozsvár/ munkatársai
Székelyhon.ro,
A honfoglalás előttől az Európai Unió utánig előadássorozat keretében kedden este Barna Gergő és Kiss Tamás szociológusok a legutóbbi népszámlálás magyar vonatkozásait mutatták be a csíkszeredai városháza dísztermében.
A két szociológus az előadásuk első felében a legutóbbi népszámlálási eredményeket, illetve az egyes nemzetiségek számarányának elmúlt tíz évben végbement változásait ismertették. Romániában a rendszerváltást követően három népszámlálás volt, az egyik 1992-ben, a másik 2002-ben, míg legutóbbi 2011-ben. Ezeket tíz évente szervezik meg, 2011-ben viszont az Európai Unió minden tagállamában népszámlálást tartottak.
A 2011-es népszámlálás előzetes eredményei alapozva a magyar nemzetiségiek száma 1 237 746 főre tehető Romániában, ami a 2002-2011 időszakra 13,6 százalékos csökkenést jelent. Az ország lakosságának 6,5 százalékát teszi ki a magyar közösség. „Bár az abszolút csökkenés mértéke jelentős volt, a számbeli csökkenésnek a mértéke ugyanakkora, a magyar közösségnek sikerült megőriznie a relatív súlyát Románián belül, továbbra is az ország legnagyobb nemzeti kisebbsége 6,5 százalékos arányával” – mutatott rá Barna Gergő.
Székelyföldön volt a legkisebb a magyarok számának csökkenése (6,6 %), ugyanakkor Bánságban (28,4 %) és Dél-Erdélyben (27,1 %) volt a legjelentősebb a fogyatkozás. A szórványban majdnem egyharmaddal apadt a magyarok száma, „tízből három személy fogyott el” – emelte ki Barna Gergő. A településtípusok szerinti megosztásból jól kivehető volt, hogy egyre inkább nő azoknak az aránya, akik községben élnek, és csökken a városon élők száma. A magyar népesség több mint fele él községben. „A magyaroknak az abszolút többsége olyan településeken él, ahol a magyarok többségben vannak. Az erdélyi magyarok közül 38 százalékuk él Székelyföldön” – hangzott el az előadás során.
„A 2011-es népszámlálás volt a modern kori Románia történelmében az első olyan alkalom, amikor a román nemzetiségűeknek az aránya csökkent az országban” – hangsúlyozta Kiss Tamás szociológus.
Míg a románok és a magyarok aránya 13 százalékkal csökkent, addig a cigány közösség 15 százalékkal növekedett az elmúlt tíz év során. A 2002-es népszámlálás alkalmával 520 000 ember vallotta magát cigánynak, ám a szakértők és a roma szervezetek szerint számuk 1,8-2 millióra tehető. Érdekessége a 2011-es népszámlálásnak, hogy Hargita megyében 5422-en vallották magukat cigány nemzetiségűnek, Kovászna megyében 8238-an, míg Maros megyében 46 637-en – világított rá Kiss Tamás.
Iochom Zsolt
Barna Gergő és Kiss Tamás aNemzeti Kisebbségkutató Intézet /Kolozsvár/ munkatársai
Székelyhon.ro,
2014. február 11.
Történelemóra másként
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet szervezésében a magyar honfoglalásról tart interaktív történelemórát és korhű fegyverbemutatót több erdélyi városban a héten Hidán Csaba László régész, történész, egyetemi tanár.
Kedd délelőtt a csíkszeredai Kis Herceg Napközi vendégeként a József Attila Általános Iskola tornatermében, majd a Márton Áron Gimnázium dísztermében ismertette a honfoglalás eseményeit, mutatta be a korabeli viseleteket, harci eszközöket Hidán Csaba, akit főként a Duna televízió Rendhagyó történelemóra sorozatából ismerhettek a nagyobb gyerekek. Az előadó munkáját az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola tagjai segítették a bemutatókon.
A József Attila Általános Iskola tornatermében megtartott előadáson főként kisgyerekek vettek részt. Hidán Csaba egy legendával vezette vissza őket a honfoglalás korába. Mesélt nekik a Tündérkertnek nevezett helyről, óriásokról, tündérlányokról, fenyőfákról, nagy csatáról, a kakukkfűillatú pusztákról érkezett hét legényről. „A gyerekek életkoruknak megfelelően meg kell ismerjék a saját múltunkat, és ez nyilvánvalóan először mesékkel, legendákkal kezdődik. Később, aki ismeri ezeket, lehet, hogy történelemkönyveket is olvasni fog. Annak idején én sem a számítógép mellett nőttem föl, nem voltam »kulcsosgyerek« sem, hanem a szüleim meséltek nekem. Később aztán olvastam, és így megszerettem, megismertem a történelmünket” – mondta el portálunknak az előadó.
A történelemóra során bemutatta, milyen is volt a honfoglalás kori harcosok viselete, a vaddisznóbőrből és farkasbőrből készült süveg, sisak, fokos bárd, nyíl stb. Hidán Csaba hangsúlyozta, fontos, hogy minden, amit az előadásokon bemutatnak, hiteles legyen. „A nagyobbak ismernek a Rendhagyó történelemóra sorozatból, a kicsiknek pedig elsősorban a mese a fontos, vagy a harci bemutató érdekes számukra. Ez természetes, mert ők még kicsik ahhoz, hogy tudják, ki volt Álmos, Árpád stb. De így kell bevezetni őket, hogy élményszerű legyen, és nagyon ragaszkodom a hitelességhez. Amit mi viselünk magunkon, az nem jelmez, hanem viselet. Ami ezüst kell legyen, az ezüst, a bronz bronz, a vastag nemez, nemes acél, az acélpikkelyek, bőrpikkelyek mind igaziak, hogy a valóságot lássák. Nem szabad a kicsiket sem lebutítani azzal, hogy fölveszek egy könnyített ruhát. Vannak persze megélhetési hagyományőrzők, akik magukra vesznek ilyen lebutított ruhákat és összevissza beszélnek mindent. Nem szabad, hitelesen kell. Bartók Béla után: csak tiszta forrásból. Nyilvánvaló, a gyerekeknek meseszerűen, élményszerűen, de viseletben, fegyverzetben hiba nem eshet, annak nagyon pontosan úgy kell kinéznie, mint amilyen volt vagy lehetett” – mutatott rá.
Az előadássorozat hétfőn Sepsiszentgyörgyön kezdődött, kedden Csíkszeredában folytatódott, szerdán Székelyudvarhelyen délelőtt 10 órától a Villanytelepi Napközi Otthonban (Villanytelep u. 17.), majd délután 1 órától a Tamási Áron Gimnázium (Baróti Szabó Dávid u. 32.) dísztermében, csütörtökön 10 órától a marosvásárhelyi Stefánia Óvoda szervezésében a Református Egyház Épületében (Aurel Filimon u.32.) 10 órától, majd délután 1 órától a Bolyai Farkas Középiskola (Bolyai u. 3.) dísztermében, pénteken pedig Kolozsváron délelőtt 10 órától a János Zsigmond Unitárius Kollégium Óvodájában (December 1 sugárút 9. sz.), majd 14 órától a Báthori István Elméleti Líceum dísztermében (Farkas utca 2.) tudhatnak meg többet a gyerekek a magyar honfoglalásról.
Péter Beáta
Székelyhon.ro,
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet szervezésében a magyar honfoglalásról tart interaktív történelemórát és korhű fegyverbemutatót több erdélyi városban a héten Hidán Csaba László régész, történész, egyetemi tanár.
Kedd délelőtt a csíkszeredai Kis Herceg Napközi vendégeként a József Attila Általános Iskola tornatermében, majd a Márton Áron Gimnázium dísztermében ismertette a honfoglalás eseményeit, mutatta be a korabeli viseleteket, harci eszközöket Hidán Csaba, akit főként a Duna televízió Rendhagyó történelemóra sorozatából ismerhettek a nagyobb gyerekek. Az előadó munkáját az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola tagjai segítették a bemutatókon.
A József Attila Általános Iskola tornatermében megtartott előadáson főként kisgyerekek vettek részt. Hidán Csaba egy legendával vezette vissza őket a honfoglalás korába. Mesélt nekik a Tündérkertnek nevezett helyről, óriásokról, tündérlányokról, fenyőfákról, nagy csatáról, a kakukkfűillatú pusztákról érkezett hét legényről. „A gyerekek életkoruknak megfelelően meg kell ismerjék a saját múltunkat, és ez nyilvánvalóan először mesékkel, legendákkal kezdődik. Később, aki ismeri ezeket, lehet, hogy történelemkönyveket is olvasni fog. Annak idején én sem a számítógép mellett nőttem föl, nem voltam »kulcsosgyerek« sem, hanem a szüleim meséltek nekem. Később aztán olvastam, és így megszerettem, megismertem a történelmünket” – mondta el portálunknak az előadó.
A történelemóra során bemutatta, milyen is volt a honfoglalás kori harcosok viselete, a vaddisznóbőrből és farkasbőrből készült süveg, sisak, fokos bárd, nyíl stb. Hidán Csaba hangsúlyozta, fontos, hogy minden, amit az előadásokon bemutatnak, hiteles legyen. „A nagyobbak ismernek a Rendhagyó történelemóra sorozatból, a kicsiknek pedig elsősorban a mese a fontos, vagy a harci bemutató érdekes számukra. Ez természetes, mert ők még kicsik ahhoz, hogy tudják, ki volt Álmos, Árpád stb. De így kell bevezetni őket, hogy élményszerű legyen, és nagyon ragaszkodom a hitelességhez. Amit mi viselünk magunkon, az nem jelmez, hanem viselet. Ami ezüst kell legyen, az ezüst, a bronz bronz, a vastag nemez, nemes acél, az acélpikkelyek, bőrpikkelyek mind igaziak, hogy a valóságot lássák. Nem szabad a kicsiket sem lebutítani azzal, hogy fölveszek egy könnyített ruhát. Vannak persze megélhetési hagyományőrzők, akik magukra vesznek ilyen lebutított ruhákat és összevissza beszélnek mindent. Nem szabad, hitelesen kell. Bartók Béla után: csak tiszta forrásból. Nyilvánvaló, a gyerekeknek meseszerűen, élményszerűen, de viseletben, fegyverzetben hiba nem eshet, annak nagyon pontosan úgy kell kinéznie, mint amilyen volt vagy lehetett” – mutatott rá.
Az előadássorozat hétfőn Sepsiszentgyörgyön kezdődött, kedden Csíkszeredában folytatódott, szerdán Székelyudvarhelyen délelőtt 10 órától a Villanytelepi Napközi Otthonban (Villanytelep u. 17.), majd délután 1 órától a Tamási Áron Gimnázium (Baróti Szabó Dávid u. 32.) dísztermében, csütörtökön 10 órától a marosvásárhelyi Stefánia Óvoda szervezésében a Református Egyház Épületében (Aurel Filimon u.32.) 10 órától, majd délután 1 órától a Bolyai Farkas Középiskola (Bolyai u. 3.) dísztermében, pénteken pedig Kolozsváron délelőtt 10 órától a János Zsigmond Unitárius Kollégium Óvodájában (December 1 sugárút 9. sz.), majd 14 órától a Báthori István Elméleti Líceum dísztermében (Farkas utca 2.) tudhatnak meg többet a gyerekek a magyar honfoglalásról.
Péter Beáta
Székelyhon.ro,
2014. február 11.
Németh Zsolt: jöjjenek divatba a csángók!
Moldvai és gyimesi vendégek közreműködésével a csángók lakodalmas szokásait mutatja be a nézőknek szombaton a XVIII. Csángó bál Budapesten. Németh Zsolt külügyi államtitkár keddi budapesti sajtótájékoztatón azt mondta: a bál célja, hogy divatba hozzák a csángókat. Ha ők divatosak Magyarországon, akkor talán ők maguk is büszkék lesznek arra a kultúrára, amelyet képviselnek – emelte ki.
Hozzátette, a csángók egyedülállónak számítanak a világ magyarságának térképén, nincs még egy ilyen archaikus jegyeket hordozó magyar közösség. A csángók nagy utat tettek meg a rendszerváltás óta – idézte fel. Tizennyolc éve, amikor az első bált megszervezték, még Ion Iliescu volt Románia ura, és a csángók ügye tabu volt, nem szabadultak ki abból a helyzetből amelybe a Ceausescu-diktatúra taszította őket. Az általuk lakott terület egyfajta tiltott zóna volt, a közösség pedig nem létezőnek volt nyilvánítva.
Mára 28 oktatási helyszínen, 42 pedagógus keze alatt 2045 gyerek tanul magyarul Moldvában. A 28 oktatási helyszín közül 19-ben a magyar nyelv és kultúra oktatása állami kereteken belül történik – mutatott rá az államtitkár, aki szerint ugyanakkor nagyon sok még a teendő. Az oktatás eredményeit ugyanis nagyon durván fékezi, hogy a jászvásári (Iași) katolikus püspökség továbbra sem engedi az anyanyelvi misézést számukra. Ezzel a csángók Európa legutolsó nemzeti kisebbségei, akiknek az anyanyelvi hitélet lehetősége nem biztosított – rögzítette Németh Zsolt.
Az államtitkár hangsúlyozta: a politikai erőfeszítéseket folyamatosan ki kell egészíteniük a kulturális és társadalmi kezdeményezéseknek.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár kiemelte: a kormány kötelessége, hogy minden magyarnak segítséget nyújtson, és megtalálja azokat a területeket, ahol ezt ténylegesen megteheti. A helyettes államtitkár köszönetet mondott a Romániai Magyar Pedagógus Szövetségnek, amely 2012 óta az oktatási program lebonyolítója és újjászervezője. Ma már látják a munka eredményeit – hangsúlyozta, hozzátéve: külön ösztöndíjprogramot hirdettek azoknak akik egyetemen tudják tanulmányaikat folytatni.
Fontos, hogy minél több olyan értelmiségi kerüljön ki soraikból, aki fel tud lépni a csángók érdekében. Jelezte: pénteken a csángó oktatási programban részt vevő pedagógusokat látják vendégük, akikkel tapasztalatot cserélnek.
Diószegi László, a bál rendezője szintén a csángó kultúra hihetetlen gazdaságát emelte ki. Elmondta: a szombati bálon a csángó „menyekező” (menyegző) hagyományait mutatják majd be. Fellépnek többek között Rekecsinből, Somoskáról, Klézséről és Pusztináról érkező táncosok, Berecz András, Petrás Mária, Dresch Mihály, és csángó muzsikát játszó magyarországi zenekarok.
Istók Pál a csángóság nevében megköszönte a kormány támogatását, és hozzátette: úgy látja, a bál mára divatba jött. Éltetni szeretnék a csángó kultúrát és hagyományaikat szeretnék továbbvinni – emelte ki.
A Pro Minoritate Alapítvány által szervezett bál fővédnöke Áder János köztársasági elnök, az ünnepi programot Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere nyitja meg.
MTI
Székelyhon.ro,
Moldvai és gyimesi vendégek közreműködésével a csángók lakodalmas szokásait mutatja be a nézőknek szombaton a XVIII. Csángó bál Budapesten. Németh Zsolt külügyi államtitkár keddi budapesti sajtótájékoztatón azt mondta: a bál célja, hogy divatba hozzák a csángókat. Ha ők divatosak Magyarországon, akkor talán ők maguk is büszkék lesznek arra a kultúrára, amelyet képviselnek – emelte ki.
Hozzátette, a csángók egyedülállónak számítanak a világ magyarságának térképén, nincs még egy ilyen archaikus jegyeket hordozó magyar közösség. A csángók nagy utat tettek meg a rendszerváltás óta – idézte fel. Tizennyolc éve, amikor az első bált megszervezték, még Ion Iliescu volt Románia ura, és a csángók ügye tabu volt, nem szabadultak ki abból a helyzetből amelybe a Ceausescu-diktatúra taszította őket. Az általuk lakott terület egyfajta tiltott zóna volt, a közösség pedig nem létezőnek volt nyilvánítva.
Mára 28 oktatási helyszínen, 42 pedagógus keze alatt 2045 gyerek tanul magyarul Moldvában. A 28 oktatási helyszín közül 19-ben a magyar nyelv és kultúra oktatása állami kereteken belül történik – mutatott rá az államtitkár, aki szerint ugyanakkor nagyon sok még a teendő. Az oktatás eredményeit ugyanis nagyon durván fékezi, hogy a jászvásári (Iași) katolikus püspökség továbbra sem engedi az anyanyelvi misézést számukra. Ezzel a csángók Európa legutolsó nemzeti kisebbségei, akiknek az anyanyelvi hitélet lehetősége nem biztosított – rögzítette Németh Zsolt.
Az államtitkár hangsúlyozta: a politikai erőfeszítéseket folyamatosan ki kell egészíteniük a kulturális és társadalmi kezdeményezéseknek.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár kiemelte: a kormány kötelessége, hogy minden magyarnak segítséget nyújtson, és megtalálja azokat a területeket, ahol ezt ténylegesen megteheti. A helyettes államtitkár köszönetet mondott a Romániai Magyar Pedagógus Szövetségnek, amely 2012 óta az oktatási program lebonyolítója és újjászervezője. Ma már látják a munka eredményeit – hangsúlyozta, hozzátéve: külön ösztöndíjprogramot hirdettek azoknak akik egyetemen tudják tanulmányaikat folytatni.
Fontos, hogy minél több olyan értelmiségi kerüljön ki soraikból, aki fel tud lépni a csángók érdekében. Jelezte: pénteken a csángó oktatási programban részt vevő pedagógusokat látják vendégük, akikkel tapasztalatot cserélnek.
Diószegi László, a bál rendezője szintén a csángó kultúra hihetetlen gazdaságát emelte ki. Elmondta: a szombati bálon a csángó „menyekező” (menyegző) hagyományait mutatják majd be. Fellépnek többek között Rekecsinből, Somoskáról, Klézséről és Pusztináról érkező táncosok, Berecz András, Petrás Mária, Dresch Mihály, és csángó muzsikát játszó magyarországi zenekarok.
Istók Pál a csángóság nevében megköszönte a kormány támogatását, és hozzátette: úgy látja, a bál mára divatba jött. Éltetni szeretnék a csángó kultúrát és hagyományaikat szeretnék továbbvinni – emelte ki.
A Pro Minoritate Alapítvány által szervezett bál fővédnöke Áder János köztársasági elnök, az ünnepi programot Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere nyitja meg.
MTI
Székelyhon.ro,
2014. február 11.
Sajátos hozzájárulás Márton Áron boldoggá avatási peréhez
Hetvenöt éve szentelték püspökké Márton Áront. Ennek tiszteletére szülőfalujában, Csíkszentdomokoson vasárnap 16 óra 30 perctől évfordulós ünnepséget tartanak a helyi kultúrotthonban, melynek keretében két könyvet mutatnak be, illetve levetítik Maksay Ágnes kolozsvári rendező, szerkesztő Márton Áron boldoggá avatási pere című dokumentumfilmjét. A film rendezőjével beszélgettünk.
– Miért tartotta fontosnak, hogy Márton Áron boldoggá avatási peréről filmet készítsen?
– A dokumentumfilm ötlete úgy született, hogy egyszer egy rádióműsorban hallottam, amint Jakubinyi György érsek beszámol a 2010-ben Rómában tett közbenjárásának sikerességéről. A gyulafehérvári érsek a Szentek Ügyei Kongregációnak bíboros prefektusához, Angelo Amatohoz folyamodott Márton Áron boldoggá avatási eljárásának ügyében. Az összes rendszerváltás utáni beindított boldoggá avatási eljárás ugyanis vértanúügy, egyedül a Márton Ároné hitvalló per, az utóbbi továbbviteléhez szükséges lett volna egy hivatalos iratokkal, orvosok által is kivizsgált csodára. Ettől tekintett el a bíboros prefektus az ügy előmenetele érdekében, kijelentvén, hogy az elkövetkezőkben a híveknek a feladatuk, hogy hassanak oda: csoda történjen. Jakubinyi érsek – tolmácsolván Amato bíboros szavait – hangsúlyozta, hogy „munkára fel, mert hitvalló boldoggá avatásához mindenképp csoda kell”.
Bevallom, nagyon keveset értettem ebből az üzenetből, így kérdezősködni kezdtem. Laikusokat és egyházi személyeket egyaránt faggattam, mert meg szerettem volna tudni, hogy Márton Áron boldoggá avatási ügyében mit kell nekünk, egyszerű híveknek tennünk. Kiderült, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül, aki nincs tisztában ezzel a boldoggá avatási eljárással. Ekkor döntöttem úgy, hogy ennek utánajárok, és egy dokumentumfilm segítségével közérthetővé teszem ezt a folyamatot. Én ennyivel tudok ehhez az ügyhöz hozzájárulni.
– A film három, egyenként 26 perces részből áll. Szándékos ez a szimmetrikus felosztás, vagy a véletlen műve?
– A 26 percnek megvan az egyszerű magyarázata, általában a dokumentumfilm-pályázatok kiírói meg szokták szabni az alkotás terjedelmét is, inkább a háromrészes felosztásra térnék ki, mert ez a rendezői koncepcióm eredménye. A film szerkezetével is követni kívántam a boldoggá avatási folyamat fontosabb momentumait.
Az első fázisban zajlik a pozíció elkészítése, melyben ismertetni kell a boldoggá avatandó személy életrajzát munkássága alapján és különböző tanúságtevők visszaemlékezéseit felhasználva. Ezt tettem a film első harmadában, a Szülőföldi tanúságtevők című részben, melyben olyan tanúkat kerestem, akik kortársai, paptársai voltak a néhai Márton Áronnak.
A második rész inkább egy olyan történelmi-társadalmi korrajz, amelynek középpontjában a néhai püspök áll, mivel a szentté avatási per anyagának tartalmaznia kell egy életrajzot, s ezt a készítők a megfelelő korban helyezik el. Szóval, az Amikor a tanúságtevő maga a történelem címet viselő részben a Szekuritáté irattárában és különböző levéltárakban Márton Áronra vonatkozó megfigyelési és egyháztörténeti anyagok filmes feldolgozását valósítottam meg.
A harmadik részben, amely a Várva a csodát címet kapta, a Vatikánban élő posztulátorral és a Szentek Ügyei Kongregáció szakembereivel járjuk körbe, hogy jelenleg hol tart a boldoggá avatás pere. Ezen túl bemutatjuk azt is, hogy milyen módon szokták a csodát bizonyítani, hogy mikor van szükség a csodára, és mi ennek a szerepe a boldoggá avatás folyamatában.
Évfordulós ünnepség
Böjte Csongor szervezőtől, a Csíkszentdomokosi Ifjúsági Szervezet tagjától megtudtuk, hogy a rendezvényen jelen lesz Maksay Ágnes is, akivel a filmvetítést követően beszélgetni lehet. Böjte kitért a könyvbemutatókra is, részletezve, hogy a tavaly a domokosi Márton Áron Múzeumban tartott konferencia anyagát adták ki könyv formájában, melyet Lázár Csilla ismertet, valamint a Székely Könyvtár sorozatban az egykori püspök beszédeiből megjelent kötetet ismertetik. Az utóbbiról Lövétei Lázár László, a Székelyföld főszerkesztője beszél.
Szőcs Lóránt |
Székelyhon.ro,
Hetvenöt éve szentelték püspökké Márton Áront. Ennek tiszteletére szülőfalujában, Csíkszentdomokoson vasárnap 16 óra 30 perctől évfordulós ünnepséget tartanak a helyi kultúrotthonban, melynek keretében két könyvet mutatnak be, illetve levetítik Maksay Ágnes kolozsvári rendező, szerkesztő Márton Áron boldoggá avatási pere című dokumentumfilmjét. A film rendezőjével beszélgettünk.
– Miért tartotta fontosnak, hogy Márton Áron boldoggá avatási peréről filmet készítsen?
– A dokumentumfilm ötlete úgy született, hogy egyszer egy rádióműsorban hallottam, amint Jakubinyi György érsek beszámol a 2010-ben Rómában tett közbenjárásának sikerességéről. A gyulafehérvári érsek a Szentek Ügyei Kongregációnak bíboros prefektusához, Angelo Amatohoz folyamodott Márton Áron boldoggá avatási eljárásának ügyében. Az összes rendszerváltás utáni beindított boldoggá avatási eljárás ugyanis vértanúügy, egyedül a Márton Ároné hitvalló per, az utóbbi továbbviteléhez szükséges lett volna egy hivatalos iratokkal, orvosok által is kivizsgált csodára. Ettől tekintett el a bíboros prefektus az ügy előmenetele érdekében, kijelentvén, hogy az elkövetkezőkben a híveknek a feladatuk, hogy hassanak oda: csoda történjen. Jakubinyi érsek – tolmácsolván Amato bíboros szavait – hangsúlyozta, hogy „munkára fel, mert hitvalló boldoggá avatásához mindenképp csoda kell”.
Bevallom, nagyon keveset értettem ebből az üzenetből, így kérdezősködni kezdtem. Laikusokat és egyházi személyeket egyaránt faggattam, mert meg szerettem volna tudni, hogy Márton Áron boldoggá avatási ügyében mit kell nekünk, egyszerű híveknek tennünk. Kiderült, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül, aki nincs tisztában ezzel a boldoggá avatási eljárással. Ekkor döntöttem úgy, hogy ennek utánajárok, és egy dokumentumfilm segítségével közérthetővé teszem ezt a folyamatot. Én ennyivel tudok ehhez az ügyhöz hozzájárulni.
– A film három, egyenként 26 perces részből áll. Szándékos ez a szimmetrikus felosztás, vagy a véletlen műve?
– A 26 percnek megvan az egyszerű magyarázata, általában a dokumentumfilm-pályázatok kiírói meg szokták szabni az alkotás terjedelmét is, inkább a háromrészes felosztásra térnék ki, mert ez a rendezői koncepcióm eredménye. A film szerkezetével is követni kívántam a boldoggá avatási folyamat fontosabb momentumait.
Az első fázisban zajlik a pozíció elkészítése, melyben ismertetni kell a boldoggá avatandó személy életrajzát munkássága alapján és különböző tanúságtevők visszaemlékezéseit felhasználva. Ezt tettem a film első harmadában, a Szülőföldi tanúságtevők című részben, melyben olyan tanúkat kerestem, akik kortársai, paptársai voltak a néhai Márton Áronnak.
A második rész inkább egy olyan történelmi-társadalmi korrajz, amelynek középpontjában a néhai püspök áll, mivel a szentté avatási per anyagának tartalmaznia kell egy életrajzot, s ezt a készítők a megfelelő korban helyezik el. Szóval, az Amikor a tanúságtevő maga a történelem címet viselő részben a Szekuritáté irattárában és különböző levéltárakban Márton Áronra vonatkozó megfigyelési és egyháztörténeti anyagok filmes feldolgozását valósítottam meg.
A harmadik részben, amely a Várva a csodát címet kapta, a Vatikánban élő posztulátorral és a Szentek Ügyei Kongregáció szakembereivel járjuk körbe, hogy jelenleg hol tart a boldoggá avatás pere. Ezen túl bemutatjuk azt is, hogy milyen módon szokták a csodát bizonyítani, hogy mikor van szükség a csodára, és mi ennek a szerepe a boldoggá avatás folyamatában.
Évfordulós ünnepség
Böjte Csongor szervezőtől, a Csíkszentdomokosi Ifjúsági Szervezet tagjától megtudtuk, hogy a rendezvényen jelen lesz Maksay Ágnes is, akivel a filmvetítést követően beszélgetni lehet. Böjte kitért a könyvbemutatókra is, részletezve, hogy a tavaly a domokosi Márton Áron Múzeumban tartott konferencia anyagát adták ki könyv formájában, melyet Lázár Csilla ismertet, valamint a Székely Könyvtár sorozatban az egykori püspök beszédeiből megjelent kötetet ismertetik. Az utóbbiról Lövétei Lázár László, a Székelyföld főszerkesztője beszél.
Szőcs Lóránt |
Székelyhon.ro,
2014. február 11.
Elismerés a munkájáért
A moldvai magyar oktatás megalapozásában vállalt szerepéért Borbáth Erzsébet nyugalomba vonult csíkszeredai magyar szakos tanárnak, volt iskolaigazgatónak adományozta A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) az idén első alkalommal kiosztott Petrás Incze János-díjat.
Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a fővédnöke az idei, szombaton megrendezendő budapesti csángó bálnak, amelyen A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) által alapított Petrás Incze János-díjat is átadják. A díjat idén először osztják ki, és azok kaphatják, akik sokat tettek a moldvai magyar oktatás érdekében. A kitüntetést Petrás Incze János (Forrófalva, 1813. − Klézse, 1886. szept. 6.) moldvai csángó katolikus pap, folklórgyűjtő, nyelvész után nevezték el.
Csíkszeredai az első kitüntetett
A csángó gyerekeket támogató, az AMMOA-val szoros együttműködésben dolgozó, Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület elnöke, Pákozdi Judit elmondta, a Petrás Mária-kerámiát, oklevelet és pénzjutalmat tartalmazó díj idei kitüntetettje Borbáth Erzsébet, akinek a moldvai magyar nyelvű oktatás megalapozásában, az első generációs értelmiség kinevelésében vállalt szerepéért adományozzák azt.
Alázattal kell szolgálni
A jelenleg Csíkszentmártonban élő Borbáth Erzsébet nyugalomba vonult magyar szakos tanár, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola volt igazgatója a tőle megszokott szerénységgel fogadta a kitüntetés hírét. Mint portálunknak mondta, egészségi állapota miatt nem tudja személyesen átvenni azt, de nagy megtiszteltetésként értékeli, hogy őt jelölték a díjra. Megfogalmazta, ha Széchenyi a legnagyobb magyar, és Orbán Balázs a legnagyobb székely, akkor Petrás Incze János a legnagyobb moldvai magyar. „Hogy lehet kiérdemelni egy olyan díjat, amelyet az ő neve fémjelez? Egyetlen módon: alázattal szolgálni, cselekedni a moldvai csángómagyarok ügyéért, amelyért ő életével, áldozatos munkájával küzdött, dolgozott, és példát mutatott az utána jövők számára, hogy »vérei ne maradjanak az értelem míveletlenségében«” – foglalta össze gondolatait Borbáth Erzsébet.
Munka a csángó gyerekekért
A pedagógus munkája 1990 óta fonódik össze a csángó gyerekek oktatásával, akkor érkeztek Csíkszeredába, a József Attila Általános Iskolába moldvai csángómagyar gyerekek, hogy magyar nyelvű oktatásban részesülhessenek. Az iskola akkori munkaközössége felvállalta a programot, melynek keretében 2000-ig, a szakszerű moldvai magyar oktatás beindulásáig az iskola felső tagozatán minden évben egy osztálynyi csángó fiatal kezdhette el a magyarul tanulást. A fakultatív magyarórák moldvai elindítása után 2000-től a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) megbízásából Borbáth Erzsébet szakirányítója volt a programnak, amelyből egy évvel az RMPSZ előtt, 2004-ben lépett ki. 2011-től, amikor ismét az RMPSZ-t bízták meg a csángómagyar oktatási program irányításával, a felügyelőbiztosság munkájában vesz részt.
„Szakmai hozzáértésre van szükség”
Borbáth Erzsébet véleménye szerint a fakultatív magyarórák mellett a középiskolában magyarul továbbtanulni kívánó moldvai csángó gyerekek számára jó lenne egy átmeneti időszak magyar tannyelvű általános iskolában, mielőtt kilencedik osztályba kerülnek. Az óvodától nyolcadik osztályig tartó román tannyelvű oktatásról hirtelen magyarra váltani ugyanis nehézséget és hátrányt is jelent a diákok számára – mutatott rá. A csángómagyar oktatási program jelenlegi helyzete kapcsán azt mondta, a szakmai hozzáértés nagyon fontos. A Moldvában tanító pedagógusok jó szándéka vitathatatlan, a munkát pedig ki-ki képességei és felelősségérzete szerint végzi – értékelte.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro,
A moldvai magyar oktatás megalapozásában vállalt szerepéért Borbáth Erzsébet nyugalomba vonult csíkszeredai magyar szakos tanárnak, volt iskolaigazgatónak adományozta A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) az idén első alkalommal kiosztott Petrás Incze János-díjat.
Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a fővédnöke az idei, szombaton megrendezendő budapesti csángó bálnak, amelyen A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) által alapított Petrás Incze János-díjat is átadják. A díjat idén először osztják ki, és azok kaphatják, akik sokat tettek a moldvai magyar oktatás érdekében. A kitüntetést Petrás Incze János (Forrófalva, 1813. − Klézse, 1886. szept. 6.) moldvai csángó katolikus pap, folklórgyűjtő, nyelvész után nevezték el.
Csíkszeredai az első kitüntetett
A csángó gyerekeket támogató, az AMMOA-val szoros együttműködésben dolgozó, Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület elnöke, Pákozdi Judit elmondta, a Petrás Mária-kerámiát, oklevelet és pénzjutalmat tartalmazó díj idei kitüntetettje Borbáth Erzsébet, akinek a moldvai magyar nyelvű oktatás megalapozásában, az első generációs értelmiség kinevelésében vállalt szerepéért adományozzák azt.
Alázattal kell szolgálni
A jelenleg Csíkszentmártonban élő Borbáth Erzsébet nyugalomba vonult magyar szakos tanár, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola volt igazgatója a tőle megszokott szerénységgel fogadta a kitüntetés hírét. Mint portálunknak mondta, egészségi állapota miatt nem tudja személyesen átvenni azt, de nagy megtiszteltetésként értékeli, hogy őt jelölték a díjra. Megfogalmazta, ha Széchenyi a legnagyobb magyar, és Orbán Balázs a legnagyobb székely, akkor Petrás Incze János a legnagyobb moldvai magyar. „Hogy lehet kiérdemelni egy olyan díjat, amelyet az ő neve fémjelez? Egyetlen módon: alázattal szolgálni, cselekedni a moldvai csángómagyarok ügyéért, amelyért ő életével, áldozatos munkájával küzdött, dolgozott, és példát mutatott az utána jövők számára, hogy »vérei ne maradjanak az értelem míveletlenségében«” – foglalta össze gondolatait Borbáth Erzsébet.
Munka a csángó gyerekekért
A pedagógus munkája 1990 óta fonódik össze a csángó gyerekek oktatásával, akkor érkeztek Csíkszeredába, a József Attila Általános Iskolába moldvai csángómagyar gyerekek, hogy magyar nyelvű oktatásban részesülhessenek. Az iskola akkori munkaközössége felvállalta a programot, melynek keretében 2000-ig, a szakszerű moldvai magyar oktatás beindulásáig az iskola felső tagozatán minden évben egy osztálynyi csángó fiatal kezdhette el a magyarul tanulást. A fakultatív magyarórák moldvai elindítása után 2000-től a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) megbízásából Borbáth Erzsébet szakirányítója volt a programnak, amelyből egy évvel az RMPSZ előtt, 2004-ben lépett ki. 2011-től, amikor ismét az RMPSZ-t bízták meg a csángómagyar oktatási program irányításával, a felügyelőbiztosság munkájában vesz részt.
„Szakmai hozzáértésre van szükség”
Borbáth Erzsébet véleménye szerint a fakultatív magyarórák mellett a középiskolában magyarul továbbtanulni kívánó moldvai csángó gyerekek számára jó lenne egy átmeneti időszak magyar tannyelvű általános iskolában, mielőtt kilencedik osztályba kerülnek. Az óvodától nyolcadik osztályig tartó román tannyelvű oktatásról hirtelen magyarra váltani ugyanis nehézséget és hátrányt is jelent a diákok számára – mutatott rá. A csángómagyar oktatási program jelenlegi helyzete kapcsán azt mondta, a szakmai hozzáértés nagyon fontos. A Moldvában tanító pedagógusok jó szándéka vitathatatlan, a munkát pedig ki-ki képességei és felelősségérzete szerint végzi – értékelte.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro,
2014. február 11.
Az űrlap alja
Eseménydús évet zárt az EKE ’91
Nemcsak évértékelőt tartott szombaton az EKE ’91 Nagyvárad–Bihar, hanem díjazták a legjobb túrázókat, túravezetőket és Ujvárosi Tibor alapító tagot, aki tavaly múlt 90 éves, és az egyesület örökös tagjává választották.
Az Ady Endre Líceum dísztermében megtartott közgyűlésre igen kevesen érkeztek, alig félszázan, ahhoz képest, hogy jelenleg 193 fizető tagjuk van. Egyébként Tiponuţ Tibor, az EKE ’91 Nagyvárad–Bihar elnöke beszámolójában meg is jegyezte, hogy bár tavaly szerencsére senki nem hunyt el a tagságból, 2012-höz képest mégis 30 fővel kevesebben vannak. Az ismeretterjesztő, honismereti, nevelő tevékenységgel kapcsolatban elhangzott, hogy egyre több olyan rendezvényük van, amit helyhiány miatt nem tudnak megtartani. Példa erre a 2013/2014 telén, januártól április végéig vetítéssel egybekötött honismereti és ismeretterjesztő előadás-sorozat. Ennek eddig az Ady-líceum adott otthont, de ezzel a hagyománnyal az idén szakítottak, mert egyre nehezebb volt megoldani a teremgondokat, és többször probléma volt a részvevők nem feltétlenül civilizált viselkedésével. Ezért idén a keddi találkozók végén alkalomszerűen, zárt körben tartanak egy-egy vetítést, ha éppen akad önkéntes előadó. Az elnök szerint ennek az az előnye, hogy az EKE-tagokat nem szorítják ki idegenek az előadásokról, és így a legelszántabb természetjárók is részt tudnak venni a vetítéseken. Hátránya, hogy nincs előre megírt program, tehát aki kíváncsi a vetítésekre, ott kell legyen a keddi találkozókon. Sikeres akcióként emelte ki Tiponuţ a Nagyváradon megszervezett Nagy EKE ’91 Olajgyűjtést, amelyet önerőből oldottak meg, mert tavaly nem kaptak rá támogatást. Említést tett a farsangi bálról, a Somló-hegyen megtartott hagyományos Föld napi tagavató túrájukról, amikor is kilenc új tag tette le a fogadalmat. Vízitúrák és egyéb kirándulások tarkították a tavalyi esztendőt, de a sok örömbe üröm is vegyült: Erőss Zsolt és Kis Péter tragikus eltűnése és halálhíre komoly érzelmeket váltott ki mindenkiből. Ezért május 28-án minden városban, ahol EKE-osztály van, 21 órakor gyertyát gyújtottak az emlékükre. A Bihar Megyei Hegyi- és Barlangimentő Szolgálattal kötött protokollum alapján pedig júniusban Biharfüred környékén 30 kilométeres szakaszon felújították a turistajelzéseket. Ismét, immár ötödjére teljesítménytúrát is szerveztek. A Medveles elnevezésű teljesítménytúrában társszervezők voltak, és a résztvevők választhattak a 20, 40, 60 km-es távok között, de 2013-ban első alkalommal a 80 és 100 km-en is kipróbálhatták magukat a vállalkozó kedvűek. A vetítések, előadások és túrázások közül említésre méltó, hogy novemberben Kollár Lajos és Mécs László, a Magyarok a világ nyolcezresein expedíció-sorozat alapítói az EKE meghívására erdélyi előadó-körútra indultak, illetve a Mikulás kirándulást emelte ki, amikor meglátogatták a Farkas-hegyi kristálybarlangot, melyet 2012. augusztus 18-án nyitottak meg a látogatók számára. A barlangot véletlenül fedezték fel 1987-ben, a bauxitbányába robbantottak szellőzőnyílást, amikor feltárult a járat. A barlang újdonsága egy kis bányamúzeum, amely bemutatja az érdeklődőnek a föld alatti munka eszközeit. Idén támogatás hiányában a városismereti vetélkedőt nem tudták megtartani, viszont a megyei önkormányzatnak köszönhetően újra egy szép kivitelezésű éves túratervet sikerült letenni az asztalra.
Torma József alelnök túrabeszámolójából megtudhattuk, hogy tavaly az EKE ’91 Nagyvárad–Bihar összesen 83 túrát szervezett. Ezek közül 74 volt egynapos és kilenc többnapos. A túrákon összesen 1376 személy vett részt, ebből 699 EKE-tag. Közúton összesen 11 680 km-t, vasúton 6 329 km-t és gyalogosan 1 955 km-t tettek meg. A gyalogtúrák alkalmával 72 700 méteres szintkülönbséget küzdöttek le.
A pénzügyi beszámolót sokan örömmel fogadták, ugyanis ebből kiderült, hogy tavaly jól gazdálkodott az egyesület, ugyanis év végére az egyesület összértéke (leltári tárgyakkal és nyereséggel együtt) elérte a 35 428,33 lejt. A közgyűlés a cenzori beszámolóval, majd a túrázók és túravezetők díjazásával zárult. A 2013-as év túravezetője díjat Fábián György érdemelte ki, a tavalyi év turistái pedig Torma József és Danicska János lettek.
Sükösd T. Krisztina
EKE= Erdélyi Kárpát Egyesület
Reggeli Újság (Nagyvárad),
Eseménydús évet zárt az EKE ’91
Nemcsak évértékelőt tartott szombaton az EKE ’91 Nagyvárad–Bihar, hanem díjazták a legjobb túrázókat, túravezetőket és Ujvárosi Tibor alapító tagot, aki tavaly múlt 90 éves, és az egyesület örökös tagjává választották.
Az Ady Endre Líceum dísztermében megtartott közgyűlésre igen kevesen érkeztek, alig félszázan, ahhoz képest, hogy jelenleg 193 fizető tagjuk van. Egyébként Tiponuţ Tibor, az EKE ’91 Nagyvárad–Bihar elnöke beszámolójában meg is jegyezte, hogy bár tavaly szerencsére senki nem hunyt el a tagságból, 2012-höz képest mégis 30 fővel kevesebben vannak. Az ismeretterjesztő, honismereti, nevelő tevékenységgel kapcsolatban elhangzott, hogy egyre több olyan rendezvényük van, amit helyhiány miatt nem tudnak megtartani. Példa erre a 2013/2014 telén, januártól április végéig vetítéssel egybekötött honismereti és ismeretterjesztő előadás-sorozat. Ennek eddig az Ady-líceum adott otthont, de ezzel a hagyománnyal az idén szakítottak, mert egyre nehezebb volt megoldani a teremgondokat, és többször probléma volt a részvevők nem feltétlenül civilizált viselkedésével. Ezért idén a keddi találkozók végén alkalomszerűen, zárt körben tartanak egy-egy vetítést, ha éppen akad önkéntes előadó. Az elnök szerint ennek az az előnye, hogy az EKE-tagokat nem szorítják ki idegenek az előadásokról, és így a legelszántabb természetjárók is részt tudnak venni a vetítéseken. Hátránya, hogy nincs előre megírt program, tehát aki kíváncsi a vetítésekre, ott kell legyen a keddi találkozókon. Sikeres akcióként emelte ki Tiponuţ a Nagyváradon megszervezett Nagy EKE ’91 Olajgyűjtést, amelyet önerőből oldottak meg, mert tavaly nem kaptak rá támogatást. Említést tett a farsangi bálról, a Somló-hegyen megtartott hagyományos Föld napi tagavató túrájukról, amikor is kilenc új tag tette le a fogadalmat. Vízitúrák és egyéb kirándulások tarkították a tavalyi esztendőt, de a sok örömbe üröm is vegyült: Erőss Zsolt és Kis Péter tragikus eltűnése és halálhíre komoly érzelmeket váltott ki mindenkiből. Ezért május 28-án minden városban, ahol EKE-osztály van, 21 órakor gyertyát gyújtottak az emlékükre. A Bihar Megyei Hegyi- és Barlangimentő Szolgálattal kötött protokollum alapján pedig júniusban Biharfüred környékén 30 kilométeres szakaszon felújították a turistajelzéseket. Ismét, immár ötödjére teljesítménytúrát is szerveztek. A Medveles elnevezésű teljesítménytúrában társszervezők voltak, és a résztvevők választhattak a 20, 40, 60 km-es távok között, de 2013-ban első alkalommal a 80 és 100 km-en is kipróbálhatták magukat a vállalkozó kedvűek. A vetítések, előadások és túrázások közül említésre méltó, hogy novemberben Kollár Lajos és Mécs László, a Magyarok a világ nyolcezresein expedíció-sorozat alapítói az EKE meghívására erdélyi előadó-körútra indultak, illetve a Mikulás kirándulást emelte ki, amikor meglátogatták a Farkas-hegyi kristálybarlangot, melyet 2012. augusztus 18-án nyitottak meg a látogatók számára. A barlangot véletlenül fedezték fel 1987-ben, a bauxitbányába robbantottak szellőzőnyílást, amikor feltárult a járat. A barlang újdonsága egy kis bányamúzeum, amely bemutatja az érdeklődőnek a föld alatti munka eszközeit. Idén támogatás hiányában a városismereti vetélkedőt nem tudták megtartani, viszont a megyei önkormányzatnak köszönhetően újra egy szép kivitelezésű éves túratervet sikerült letenni az asztalra.
Torma József alelnök túrabeszámolójából megtudhattuk, hogy tavaly az EKE ’91 Nagyvárad–Bihar összesen 83 túrát szervezett. Ezek közül 74 volt egynapos és kilenc többnapos. A túrákon összesen 1376 személy vett részt, ebből 699 EKE-tag. Közúton összesen 11 680 km-t, vasúton 6 329 km-t és gyalogosan 1 955 km-t tettek meg. A gyalogtúrák alkalmával 72 700 méteres szintkülönbséget küzdöttek le.
A pénzügyi beszámolót sokan örömmel fogadták, ugyanis ebből kiderült, hogy tavaly jól gazdálkodott az egyesület, ugyanis év végére az egyesület összértéke (leltári tárgyakkal és nyereséggel együtt) elérte a 35 428,33 lejt. A közgyűlés a cenzori beszámolóval, majd a túrázók és túravezetők díjazásával zárult. A 2013-as év túravezetője díjat Fábián György érdemelte ki, a tavalyi év turistái pedig Torma József és Danicska János lettek.
Sükösd T. Krisztina
EKE= Erdélyi Kárpát Egyesület
Reggeli Újság (Nagyvárad),