A Partiumi Magyar Napok sokaknak reményt ad
Latorcai Csaba, a Miniszterelnökség Kiemelt társadalmi ügyekért felelős helyettes államtitkára csütörtökön részt vett a 13. Partiumi Magyar Napok Rendezvényein, ahol a szatmári magyarság céljairól egyeztetett az RMDSZ megyei vezetőivel és rész vett a partiumi fiatal magyar orvosok találkozóján - írja közleményében a Miniszterelnökség.
Most van itt a mi időnk - mondta köszöntő beszédében Latorcai Csaba, aki szerint vállalva a Magyarország Alaptörvényében is rögzített egymás iránti kölcsönös felelősségünket, közös erőfeszítéssel tehetjük egyre egészségesebbé, gazdagabbá és örömtelibbé Kárpát-medencei és azon kívüli magyar közösségeink életét.
A helyettes államtitkár szerint jóleső érzéssel és jogos önbecsüléssel mondhatjuk ki, hogy a 13. Partiumi Magyar Napok sokaknak reményt ad. A rendezvény sikerét megalapozta a civil szervezetek és az egyházak összefogása, továbbá a Magyar Kormány anyagi támogatása. Latorcai Csaba reményét fejezte ki, hogy a magyar közösségek még számtalan hasonló rendezvényen ünneplik majd összetartozásunkat, közösen elért sikereinket, valóra váltott reményeinket Szatmárnémetitől, Sepsiszentgyörgyön át Lészpedig, és Felsőpulyától, Kassán, Ungváron és Budapesten át Szabadkáig az új évezredben.
orientpress.hu -

Seprődi János – 140
Száznegyven évvel ezelőtt, 1874. augusztus 15- én született Seprődi János, a Székelyföld első népzenei falumonográfiájának megírója, zenetörténész és zenekritikus, a kolozsvári református főgimnázium volt tanára, az egyházi énekeskönyv megújításának nagy előharcosa. Sokoldalú munkásságának szép összefoglalása volt a Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése impozáns munka, amely 1974-ben látott napvilágot Benkő András gondozásában. A bevezető tanulmány megírásában Almási István és Lakatos István is részt vett.
Seprődi kivételes tehetsége már kisiskolás korában megmutatkozott. Tanítója, a kibédi népmeséket gyűjtő Ősz János (1863-1941) mindent elkövetett, hogy okos tanítványa tovább tanulhasson. Székelyudvarhelyen érettségizik, a kolozsvári egyetemen szerez latin-magyar szakos tanári diplomát, s a város szellemi életének munkása marad 1923. március 6-ig, haláláig. Negyvenkilenc évet élt.
Az alábbiakban néhány olyan mondarészletet, visszaemlékezést közlünk, amelyek emberközelbe hozzák Seprődi János alakját. Talán sikerül érzékeltetnünk a szülőföld, a család, a gyermekek iránti szeretet nagyszerűségét, a munka mindenek fölötti jótékonyságát az emberi életre.
Seprődi a népdallal már kicsi korában megismerkedett. Nagy Sándorné Seprődi Sára (János húga) így emlékezett vissza 82 éves korában: "édesanyám s édesapám is jó énekes volt, amikor végeztek a munkával, édesapám csak letelepedett az ágy szélére, s elkiáltotta magát:
– Na, álljon elé az én bandám, s énekeljünk!
Köréje gyűltünk gyermekekül, s énekeltünk, sokszor csak énekből állt az egész este. Még úgy is volt, hogy az útról kezdték dobálni a cserepeket, hogy hát miféle zenebona van nálunk."
Külön mondaszövegek maradtak fenn Seprődi és Ősz János baráti viszonyáról. Seprődi unokaöccse, a ma már közel kilencvenéves Seprődi József mondta volt el: "Ez az Ősz János aztán Pócsfalván vásárolt bátyámnak 25 ár szőlőst. Finom oltott szőlő, nemes szőlő termett rajta (…) Szüretkor levonult az egész kibédi rokonság, a gyermekeket is kellett vigyék, családostól mentek. A vonattal történt az utazás. Vidám szüretek voltak."
Nos, eme vidám szüretekről számolt be – jóval szélesebb ívben – K. Seprődi Anna, a nagy tudós lánya, a Seprődi János – az ember (1874–1923) munkájában, amely kéziratban maradt. Az anyag megküldését a Budapesten élő Seprődi Sándor Jánosnak köszönöm.
"Ekkor már másodszor jártunk »ott-hon«, Kibéden. A maga módján: mind! Egy kupét töltöttünk meg, nagy feltűnést keltve. Az első állomás Udvarhely volt anyai rokonoknál. Onnan szekéren, kocsin, ahogy jött, először a Hargitán- Gyergyón át, másodízben a parajdi sóhegyek mellett ereszkedtünk le Kibédre (…) Lássuk, honnan eredtünk, kik vagyunk. És milyen a nép, amelyből származunk.
Persze, csak egy-két hétig éltünk a »család nyakán«, hiszen ők sem bírták volna anyagiakban. A végső cél Pócsfalva volt, ahol – szőlőit nyesegetve – (apánk) testileg-lelkileg megpihenhetett. Ősz János minden terhet levett róla. Az iskola nagy termének padjaira deszkákat fektetett, megrakta ágyneművel. Ott hancúroztunk esténként, s nappal is a Küküllő partjain az ő hasonló számú és korú gyermekhadával.
1916-ban voltunk ott utoljára családostól. Az akkori hazajövetelt is a maga módján, egyszerűen, pánik nélkül oldotta meg. Talán a maga gyermekkori vándorlásaira gondolt, mikor úgy határozott, nagyobb gyermekeivel gyalog teszi meg az utat Kolozsvárig, mert hisz a dugig telt vonatokra nem remélhette feltenni kilenctagú családját (ez utalás a háborús viszonyokra).
Összeállt egy szomszéd falusi »meg- lódult« családdal, melynek magasra tornyozott két ökrös, két tehenes szekerére feltette a kisebbeket, anyánkat – a féléves legkisebbel – egy kilencvenes nagymama mellé a bakra, s azzal elindult. Hat napig »ballagtunk« a négy állat nyomában az országút szélén, míg mellettünk elzúgott a rémülettől megbolydult népáradat, anélkül, hogy bármi félelem közel ért volna hozzánk. Apánk derűje, bizakodása, humorizálása csak amolyan kirándulásnak érzékeltette velünk a nem is könnyű vállalkozást. Mikor pedig leereszkedtünk egy hét múlva a tordai hágón (=Torda- hágón), »hazaérve«, megvásárolta a két tehenet a tovább menőktől, istállóvá alakította az egyik fásszínt, s attól kezdve éveken át hallott (= hallatszott) a szelíd tehénbőgés, szállt az újszerű szénaillat – mély megbotránkozására a Farkas utcai »úri« népeknek. A szükséges széna egy részét maga kaszálta le a Brétfüben, minket megtanított »takarni« – melyet a tanári fizetés pótlására adott át a tanároknak a Kollégium. Így legalább a tejet nem szűköltük az elkövetkező nehéz időkben. A falut (Pócsfalvát) azonban már nem látogathattuk többé tömegesen. Csak az ment le szüretre, akire szükség volt. Legtöbbször anyánk. Aki később ebből a szőlőcskéből rendezte el Apánk sírját."
A közölt mondarészleteket a következő két Ráduly-kötetből vettem: Őseink turulmadara. Székely népmondák a Kis- Küküllő mentéről. V. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely 2010. A monda címe: Seprődi találkozása a népdallal (22-23. old.). Csombod vára tündérei. Székely népmondák a Kis- Küküllő mentéről. VI. A monda címe: Seprődi János vidám szüretei. Sajtó alatt.
Ráduly János, Népújság (Marosvásárhely)

Tóth Anna-tárlat az evangélikus templomban
Tóth Anna, az aradi Ion Andreescu Képzőművészeti Kör egyik leghűségesebb, legaktívabb tagja. 34 évvel ezelőtt, 1980-ban iratkozott a körbe, és azóta szinte valamennyi közös kiállításon jelen van igényesen megfestett, gazdag színkompozíciójú képeivel. Emellett alig múlt el esztendő, hogy ne jelentkezett volna egyéni tárlattal.
Nem ritkán az evangélikus-lutheránus templom nyújtott otthont alkotásainak. Ez történt most is. 24 olajfestményt mutat be az utóbbi évek terméséből.
A tárlat augusztus 31-ig tekinthető meg: szerdán és pénteken 10–12 és 14–18 óra között, a többi napokon 10-től kora délutánig.
Balázs Katalin, Nyugati Jelen (Arad)

Gyarmathy János újkori mítoszai a Korunk Stúdiógalériában
Egyedi hangulatot varázsolt a kolozsvári Korunk Stúdiógalériába Gyarmathy János marosvásárhelyi szobrászművész, akinek Újkori mítoszok címmel nyílt kisplasztikai tárlata szerdán délután, a Kolozsvári Magyar Napok negyedik napján. Kiss László András művészettörténész egy Hantai Simontól származó gondolattal indította méltatását: „Most nem az számít, amit befestek, hanem az, amit nem: a fehér. A retina csendje.”
F. Zs., Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvár bombázásáról, hetven év múltán
A Sapientia EMTE új épületének előadótermében nagy érdeklődés mellett mutatták be tegnap délután Asztalos Lajos és Papp Annamária 1944. június 2. – Kolozsvár bombázása című kötetét.
A rendezvényt vetítés vezette be, amelynek során a könyvben megjelent, a tragikus eseményről készült korabeli felvételeket lehetett látni. A kiadványt ismertető Benkő Levente szerint hiánypótló munkáról van szó, amelyből kiderül, hogy a város bombázása a szövetségesek részéről, kitervelt háborús terrortámadás volt, több száz halottal, sebesülttel, rengeteg pusztítással a civil lakosság körében. Ezért is kellene megjelentetni a román és az angol nyelvű változatot, utóbbit pedig az amerikai kongresszus figyelmébe ajánlani. A szerzők, valamint a fotóanyag gyűjtésében, reprodukálásában jeleskedett Rohonyi D. Iván, a könyv megszületéséhez fűződő személyes élményeikről számoltak be a közönségnek.
Szabadság (Kolozsvár)

Igazgatók az oktatás jövőjéről
A kolozsvári oktatás jövőjéről beszélgettek tegnap a kolozsvári magyar tannyelvű és magyar tagozatos iskolák igazgatói, igazgatóhelyettesei a Kolozsvári Magyar Napok keretében a Bánffy-palota teraszán.
Először a magyar oktatási kínálatot, a szakosztályokat mutatták be az igazgatók Borzási Sarolta, az RMDSZ kolozsvári nőszervezetének elnöke kérdésére válaszolva. A folytatásban szó esett a magyar diákok lemorzsolódásáról, a lakónegyedi iskolákba járó tanulók számának csökkenéséről, továbbá a tanárképzés hiányosságáról és a minőségi oktatás megvalósításáról, ami szorosan összefügg a pedagógusi státusz megbecsülésével és az ezt megillető fizetés biztosításával.
Szabadság (Kolozsvár)

Kenyéren és vízen
A romániai magyar média száz plusz tíz évét idézték fel – vetítették előre Kántor Lajos meghívottai a Kolozsvár Társaság által szervezett vitán szerdán délután.
Győrffy Gábor egyetemi adjunktus (BBTE Politika és Kommunikációtudomány Kar), Stanik István, a közszolgálati rádió munkatársa, Cseke Péter Tamás, a maszol.ro internetes portál szerkesztője, Tibori Szabó Zoltán újságíró, a Minerva Alapítvány elnöke többek közt a két világháború közti hírlapírás időszakáról, a válságos helyzetben levő nyomtatott sajtó iránt megfogalmazott elvárásokról, átalakulásának, korszerűsödésének szükségességéről, lehetőségeiről, az újságíró képzés gondjairól beszélgettek.
Sz. K., Szabadság (Kolozsvár)

Egy kis kolozsvári ipartörténelem
Az V. Kolozsvári Magyar Napok keretében az Erdélyi Múzeum-Egyesület Műszaki Tudományok Szakosztálya két rendezvénnyel idézte fel az egykori nagy múltú helybeli ipari létesítmények korszakát. Kedden az EME székhelyén a Tehnofrig emlékei képekben című fotótárlatot Bitay Enikő szakosztályvezető mutatta be az üléstermet zsúfolásig megtöltő érdeklődőknek, szerdán pedig előadásában Pálffy Károly a Metalul Roşu történetét elevenítette fel.
Szabadság (Kolozsvár)

Diaconu küldetése
Megtalálta hát küldetését Bogdan Diaconu, a Szociáldemokrata Párt (PSD) magyarfaló „tagozatának” eddigi prominens képviselője.
Mivel a PSD nem hallgatott rá, és figyelmeztetései ellenére, miszerint az RMDSZ egy szélsőséges, szeparatista szervezet, nem rúgta fel a kormánykoalíciót, ő lép ki a pártból, és új alakulatot hoz létre a „szélsőséges” magyar törekvések – értsd: a legitim önrendelkezési igények – megfékezésére.
A PSD ezt a külföld előtt még akár imázsjavító lépésként is felhasználhatja, hiszen azt mondhatja: lám, egy szélsőséges román politikus helyett inkább a magyarokkal való együttműködést választotta.
Belföldön azonban már lehet, hogy ez a gesztus inkább rontja az imázsát, ráadásul Diaconu és az általa képviselt soviniszta politika ízig-vérig a PSD terméke.
Ez az a párt ugyanis, amely jórészt felelős azért, hogy az elmúlt években felerősödött a magyarellenesség. Két éve magyarellenes lépéssel került hatalomra: azért buktatta meg az előző kormányt, mert az döntött a MOGYE magyar főtanszékeinek létrehozásáról. Ezt követően ott ütötte a magyar szimbólumokat, ahol érte, és még úgy is folytatja a magyarellenes lépéseket, hogy kényszerből, a többség biztosítása érdekében bevette a kormányba az RMDSZ-t.
A PSD vezette kormány nevében a külügy a kisebbségek ellen lépett be a kisebbségi jogok uniós szintű rögzítésével kapcsolatos perbe, megtagadta a magyar konzuli irodák megnyitását, a PSD-s külügyminiszter pedig nemrég a kétoldalú alapszerződés megsértéseként vizionálta az autonómiaigények kinyilvánítását és budapesti támogatását.
Diaconu arra kellett, hogy még biztosabbá tegye, hogy a soviniszta román polgárok a PSD-re szavaznak. Most azonban elszabadult, és úgy gondolja: egy olyan párt élén, amelynek doktrínája egyértelműen a szélsőséges nacionalizmusra és a magyarellenességre épül, nagyobb karriert futhat be, hiszen a melldöngető „románkodásra” a jelek szerint van igény.
Diaconu pártalapítása aggasztó jövőképet vetít előre. Fokozhatja ugyanis a magyarellenes retorikát, hiszen az államfőválasztás előtti kampányidőszakban egyik párt sem engedheti meg magának, hogy elveszítse a soviniszta szólamokra fogékony jelentős számú szavazót.
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)

„Erdmagyar” szokásjogok
Mint minden közösségnek, nekünk is vannak a történelmünk során kialakult, „begyepesedett” társadalmi szokásaink, alapelveink, kiindulópontjaink. Ez az örökségünk magán viseli elért sikereink, valamint elszenvedett vereségeink nyomait egyaránt. A frusztráltnak mondható nemzettudatot főleg az utóbbi évszázad során átélt kudarcok határozzák meg. Elvesztett háborúk, szétszaggatott országrészek, külföldi elnyomás, kisebbségbe rekedt milliók, gazdasági nehézségek, külkapcsolati konfliktusok. Ezek jellemzik a magyar nemzet mai állapotát. Ebben a geopolitikai helyzetben természetesnek tűnhetnek azok a szokásjogi axiómák, amelyek első sorban a konzervativizmus irányába mutatnak, de mégis akadnak olyan személyek, akik elvárnák, hogy a modernizmus jegyében, az erdélyi magyarok is liberálisabb elveket valljanak.
Az újkori nemzetközi egyezmények, a különféle direktívák, valamint a tudatosan felépített eszmerendszerek egy eléggé egyoldalú toleranciát követelnek meg tőlünk. A jogainkról való lemondásra késztetnek. Mások szempontjait kell fontosabbnak tartanunk, mint a sajátjainkat. Megtanítottak a „nagy liberális szellemiség”
jegyében csendben maradni, jól viselkedni, megalkudni. Másfelől pedig, ha a helyzet úgy kívánta, akkor a „nemzeti ügy érdekében” elvtelenül kellett cselekednünk. Mi tagadás, ez utóbbi leckét jól megtanulta közösségünk, hiszen még soha nem szegte meg „tömegesen” az összefogás intelmét. Az erős képviseletért nagy bírsággal, az elveink feladásával kellett megfizetnünk. Sorra megdőltek azok az axiómák, amelyek eddig minket jellemeztek.
Az egyik ilyen példa a bukaresti partnerekhez fűződő egyre szorosabb kapcsolat. Persze a szövetségnek mindenáron élnie kellett a romániai parlamenti képviselet nyújtotta lehetőségekkel, de nem lett volna szabad a Kárpátoktól délre eső területeken zajló sárdobálásba ennyire elmélyülnie, az elvtelen egyezkedéseket felvállalnia, a magyar kormánnyal pedig megannyiszor konfliktusba keverednie. Az erdélyi magyar közösség, ha választania kellene, Budapest és nem Bukarest, valamint az egyenes beszéd és nem a hazugság mellett voksolna. Ezt pedig minden politikai alakulatunknak tiszteletben kellene tartania.
Egy másik axióma az erdélyi magyarok jobboldali politikai beállítottsága. Hiába fáradoznak egyesek ennek a ténynek a megváltoztatásán, eleve kudarcra vannak ítélve. Nyugodtan befeketíthetik a jobboldali erők vezetőit, és jelentéktelennek tekinthetik az általuk képviselt értékeket. Az itteni emberek ettől nem változnak. Bárki, bármit is mondhat a balliberális oldalon. Ez nem egy feltételezés, amit bizonyítani kellene, hanem tény.
Sőt, adott esetben, ha kell, tisztes távolságot tudnak tartani bármilyen politikai alakulattól, nem dőlnek be a provokációknak. Ilyen szempontból Erdély nem követheti az anyaország példáját, ide nem gyűrűzhet be a politikai szegregáció. Itt nem uralkodhat el az a társadalmi betegség, amely az emberek agymosási tüneteit vonná maga után. Itt jobban érvényesül a szabad véleményhez való jog és az emberek egymás iránti tisztelete. Remélhetőleg ezt előbb-utóbb belátják azok is, akik ez ellen dolgoznak.
Ferencz Zsombor, kozpont.ro

Szoborkincs Vágásból
„Ritka az ilyen korú műalkotás a Gyulafehérvári Főegyházmegyében. Udvarhelyszéken nincs is ilyen – lelkesedett a műtárgy azonosítója, Hegedűs Enikő művészettörténész. A faszobor keletkezése az 1600-as évek elejére tehető. A vágási templomban a helybéliek is megtekinthették az ötszáz éves Mária-szobrot. Művelődéstörténeti elemzése folyamatban van.
Sokan látták korábban is a szobrot a templom padlásán. A helyi szájhagyomány úgy tartja, az egykor ott élt trinitárius atyák áldozatvállalásának hozadéka, hogy a térséget elkerüli a baj és „áldás terem”. Napjainkban is: elkezdődhetett a plébániatemplom nagyjavítása.
Templomkrónika
„1333-ban Dobov néven jegyzik a pápai tizedjegyzékben és 1334-ben is. (…) Vágás és Dobó között egy középkori templom állott, amely a két falunak közös temploma volt. (…) Létét megerősíti az is, hogy 1488-ból ismeretes plébánosa, Máté, aki mint a Keresztelő Szent János-templom papja a pápától kéri, hogy a papi rendeket felvehesse. (…) Erről a templomról dönt 1630-ban a Brandenburgi Katalin által kiküldött bizottság a katolikusok javára. A középkori templom tanúja a szépen faragott, egy kőtömbből álló szentségfülke, melyet az új templom szentélyének keleti falában helyeztek el” – írja Léstyán Ferenc. A megrongálódott templomot a 18. század elején javíttatták ki. A jelenlegi alapkövét 1843-ban tették le, és 1854-ben szentelték fel Szent Ilona tiszteletére.
2014
Szükségessé vált a templom javítása: a tetőzet- és ablakcsere mellett vakolást, valamint az omladozó sekrestye újjáépítését tervezik. Dréneznek, elvezetik a vizet, és járdákat képeznek ki a templom körül – reméli Jakab Lajos plébános. Pályázatukat kedvezően bírálta el a Kulturális Minisztérium Vallásügyi Államtitkársága. Az egyházközség hozzájárulásából és a pályázati pénz első részletéből a tetőzetet cserélték ki.
Nem volt elrejtve
Sokan látták korábban is a Mária-szobrot. A tetőzet munkálatai során a homályos térből hozták le. A Gyulafehérvári Érsekség művészettörténésze, Hegedűs Enikő elmondta: a hársfából készült alkotás Máriát ábrázolja térdeplő formában, magassága 1,20 méter. Az orr-rész sérült, a kezek hiányoznak. Szárnyas oltárnak lehetett a része, a középszekrényben helyezkedhetett el. Béta, Dobó, Vágás régi katolikus jelenlétére utal.
A szakszerű beavatkozást, a tisztítást és fertőtlenítést Mihály Ferenc restaurátor végzi. Utána derül ki, milyen festékréteg van rajta, aranyozás nyoma is látszik. A szoborral kapcsolatos kutatás eredményeit a közeljövőben közli Hegedűs Enikő.
Gyulafehérváron láthatjuk
A vágási egyháztanács, a plébániahivatal, valamint a Gyulafehérvári Érsekség megállapodása szerint a tulajdonjog a vágási egyházközségé marad, ám ritkasága és kiállíthatósága miatt a főegyházmegyei egyháztörténeti kiállításon láthatják majd az érdeklődők a szobrot. Hegedűs Enikő lelki üzenetnek érzi, mintha „visszaköszönne”: a vágási fél évezredes Mária-szobor akkor kerül látóterünkbe, amikor a csíksomlyói Szűzanya kegyszobrának ötszázadik évfordulójára készülünk.
Molnár Melinda, Székelyhon.ro

Hetvenedik évad, színes kínálat a Nemzetiben
Interneten is bérletet lehet váltani a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadásaira. A 2013−2014-es évad bérlettulajdonosai szeptember 5-ig újíthatják meg bérleteiket.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának 70. évadját a klasszikusoktól kezdve kedvenc regényeink, közkedvelt operett előadások és válogatott drámák alkotják. Az előző évek és a számos hazai és nemzetközi fesztiválon elért siker tapasztalataira építve, az idei évadban a Tompa Miklós Társulat figyelembe vette a nézők véleményét és igényeit a bérletrendszer kialakításakor, olvasható a színház szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében. Az új évadtól a bérletek sajátosságát a kezdési időpontok adják meg.
A hetvenedik évadot kezdi a társulat. A Bernády György mecénás bérlet 700 lejbe kerül, a Kemény János bemutató bérletet továbbra is 100 lejért lehet kiváltani. Az eddig Szabó Ernő és Kovács György nagytermi felnőtt bérletek összevont formában Kovács György felnőttbérlet néven igényelhetők 60 lejes áron, és négy nagytermi előadásra érvényesek. A Petelei István kistermi felnőttbérlet a nagytermihez hasonlóan ettől az évadtól 60 lej értékű lesz, és tulajdonosa négy kistermi előadást tekinthet meg. Mindkét bérlettípus online vásárlás esetén kedvezményesen 55 lejért váltható szeptember 11-ig a www.biletmaster.ro honlapon. A kedvezményes bérletek: Harag György, Bolyai János, Aranka György, Molter Károly diákoknak és egyetemistáknak szólnak, és 25 lejbe kerülnek, míg a nyugdíjas bérleteket – Kántorné, Delly Ferenc, Sütő András, Karácsony Benő – idén 30 lejért lehet megvásárolni. A pedagógusok a Köteles Sámuel nevű, 35 lejért váltható bérletükkel négy nagytermi előadást nézhetnek meg.
A teljes értékű színházjegyek 20 lejbe, míg a kedvezményes (egyetemista, diák, nyugdíjas) jegyek 10 lejbe kerülnek. Idén is lehet szabadbérletet váltani, ami a bemutató előadások és a vendégjátékok kivételével bármikor felhasználható az évad során, és lehetővé teszi, hogy több személy is megtekintsen egy előadást. Tulajdonosának azonban egy nappal az előadás előtt helyet kell foglalnia. A négy egységes szabadbérlet 50 lejbe, a hat egységes szabadbérlet 70 lejbe, míg a nyolc egységes szabadbérlet 90 lejbe kerül.
Betervezett előadások
Nagyterem William Shakespeare: Szeget szeggel, rendező: Tadeusz Bradecki Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk, rendező: Vidovszky György Szirmai Albert: Mágnás Miska, rendező: Harsányi Zsolt Alfred Jarry: Übü király, rendező: Sorin Militaru.
Kisterem Albert Camus: Caligula F. M. Dosztojevszkij–Richard Crane: A Karamazov testvérek Radu Afrim: 2. meglepetés előadás Molière: Tartuffe.
Ezeken kívül a Szegedi Kortárs Balett és a Miskolci Balett, lengyelországi színtársulatok, valamint a Kolozsvári Magyar Opera művészei is fellépnek Marosvásárhelyen.
Simon Virág, Székelyhon.ro

Kiállítások a Forrásközpontban
Augusztus 20-án a szentté avatott István király emléke előtti tisztelgés jegyében nyílt képzőművészeti kiállítás Székelyudvarhelyen, a Forrásközpontban, három korábban elkezdett tevékenység záró rendezvényeként.
A Pro Life Alapítvány tehetségápoló tevékenységét két éve kezdte, idén Legendás kis művészek névvel futott a program, a Bethlen Gábor Alap és a Visius Kulturális Egyesület támogatásával, és mint elhangzott, a túlzásba vitt tévénézés, számítógépes játékok helyett cselekvési teret kínál a gyermekeknek, emellé a szabadidő hasznos eltöltése, saját kultúránk és a tankönyvekben nem szereplő történelmünk jobb megismerése is társult. Istók Emőke irányításával a képzőművészet különböző műfajaival ismerkedtek a részvevők, akik a Székelyföldi Legendárium alapján ábrázolták a vidék mondáit.
A Közösséget alkotó tábor a napokban zajlott Ivóban, környékbeli és a Beszterce megyei Vicén szórványban élő magyar gyerekek részvételével. Istók Emőke irányította a képzőművészettel kapcsolatos programokat, Istók Lajos pedig más tevékenységeket. Kultúra, történelem, művészet, egészséges életmód, kézműves-foglalkozások jelzik címszavakként a tartalmat. A táboroztatást anyagilag támogatta Hargita megye tanácsa, az Elan Trio Kft. és a csíkszeredai Csibész Alapítvány.
Istók Emőke Szívvel, lélekkel, ecsettel című kiállítása új alkotói korszakot és egyben megújult tematikát jelez. Erre az anyagra az olajképek dominanciája jellemző. A témabeli újdonságot a falusi környezet jelenti, ezek közül is az életképek vannak számbeli fölényben. A tyúketetés, a dagasztás, rőzsehordás, tejszűrés valóságos élményt közvetít. A portrék derűt, nyugalmat árasztanak. A vallásos témát egyedül a Krisztus-ábrázolás képviseli, komorságával és drámai hangulatot sugalló színeivel a szokásos ábrázolásmódokhoz közelít. A csendélet klasszikus fajtáit képviselik a gyümölcsös, virágos csendéletek. Az ábrándos fiatalságtól az öregkorig a korosztályokat, az alföldtől a Hargitáig a tengerszint szerinti magasságokat is átfogta Istók Emőke.
A táj és az ember örök kapcsolata a legnagyobb téma ennek a kiállításnak az anyagában, hangzott el a megnyitón. A táj legtöbb esetben megszokott környezetünkként jelenik meg, és a vidék mindennapi életének illusztrációja, megjelenítője. A munkálkodó, pihenő vagy gondolkodó ember önt lelket a dombokkal szabdalt völgyekbe, valódisága pedig a realista ábrázolásmód felé közelíti az alkotót.
P. Buzogány Árpád, Székelyhon.ro

Magyar alprefektusa van Bihar megyének
Ma délben iktatták be alprefektusi tisztségébe Delorean Gyulát, Bihar megye új, magyar helyettes kormánybiztosát. Delorean Gyula Cristian Biteát váltotta a helyettes kormánybiztosi tisztségben, utóbbiból kormányfelügyelő lett. A kinevezésekről szóló határozatokat Claudiu Pop prefektus olvasta fel, és megköszönte Cristian Bitea eddigi munkáját.
Az eskütétel után, melyen magyarul is elhangzottak az „Úgy segítsen engem az Isten” szavak, Claudiu Pop elmondta: biztos abban, hogy kiváló csapatot alkotnak majd helyettesével, aki több mandátumot is töltött Nagyvárad helyi tanácsában, volt a Nagyváradi színház munkatársa és a Nagyvárai Metopolisz Övezet ügyvezető igazgatója is.
Delorean Gyula, akinek egyébként jogi végzettsége van, elmondta, megtisztelő számára a feladat, és kiválóan működnek majd együtt a prefektussal, akivel a városi tanácsban is dolgoztak már együtt.
Az ilyenkor szokásos pezsgőbontás ez alkalommal elmaradt, mivel Delorean Gyula a közelmúltban veszítette el édesanyját, mint az a prefektus elmondta, erre a novemberi elnökválasztás második fordulója után kerül majd sor.
maszol.ro

Kitüntetett következetlenségek
Kitüntették, átvette.
Ez már azért is hír, mert néhány napig szinte füstölt a net és a sajtó a Kertész Imre és magas rangú elismerése (a legmagasabb állami kitüntetés, a Magyar Szent István-rend) kapcsán. Ne vegye át, és miért, vegye át, és miért. Számos érv elhangzott, hogy a rend elődjét fasiszta politikusoknak adományozták a második váligháború előtt, és hát nagyon furcsa lenne a kitüntetettek azon listája, amelyen Kertész neve Göringgel együtt szerepel. És persze a legfőbb: az átvétellel legitimálni fogja az Orbán-kormány valamennyi rémisztő tettét.
Csak kevesen figyelmeztettek néhány alapvető dologra. Azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy az egyetlen magyar Nobel-díjas szerzőnk nem éremelné meg a legmagasabb állami kitüntetést. Hogy ezt épp Orbán adja át, aki rettentően következetlen a magyar közelmúlt kérdéseiben, az szinte véletlen. Az átadó következetlenségét viszont semmiképp sem szabad Kertészre és életművére terhelni. Ez nem az ő vétke. Nem az ő problémája. Ha Orbán alaposan ismerné és értené Kertész fontosabb szövegeit, akkor eszébe sem jutott volna a sasos-arkangyalos emlékmű ötlete. Hiszen akkor megértené, hogy a nemzet épülését szolgálná, ha a holokausztra mint kultúrateremtő eseményre gondolna, amely segíthet egy új európai értékrend kialakításában. A humanizmus helyett, amit a holokauszt éppúgy maga alá gyűrt, ahogy sok-sok áldozatát. Ám ez csak a szembenézés árán érhető el, ami igazából nem is oly rettentő fizetség egy új kezdetért. De láthatón Orbán sem az új európai értékrendből nem kér, nem akar részt venni a formálásában, sem a tisztázásban, mert annak még mindig csak a kínos oldalát látja.
De ez még csak az egyik következetlenség. Mert miként is értheti és értékelheti Kertész gondolatait egy olyan kormányzat, amely egyúttal Takaró Mihály irodalomtörténészt is kitünteti, aki több jobbikos rendezvényen is tartott már nagyon is odaillő előadást. Azt, aki önmagát „a XIX. századból itt ragadt mélymagyarként” hirdeti, aki mindent megpróbál, hogy Nyirő és Tormay személyét harmattisztának tüntesse fel, aki botrányosnak tartja a jobb híján embernek hívott Spiró, Esterházy és Petri Kossuth-díját, és oly előszeretettel vonja kétségbe Kertész magyarságát. Elég egyetlen előadását meghallgatni, hogy émelyegni kezdjen az ember. Abba most nem mennék bele, hogy a saját magyarságával interjúkban, esszékben, naplókban vitázó, megtagadó, ám végig magyarul író Kertész miért magyar mégis. Vagy akkor a saját nemzetével, hazájával vitázó, azt kárhoztató, időnként leszóló Ady vagy Márai sem az? Csak mert úgy szerették, hogy nem tűrtek el neki mindent?
A legnagyobb következetlenség mégis a hívekben támadt fel. Azokban, akiknek elhitették, hogy Imre Kertész már nem is magyar, így igazából nem is kell figyelelmbe venni, úgyis csak a hazáját mocskolja, a svéd akadémia pedig ugyanúgy része a holokausztbiznisznek, mint a németek, akik a lelkiismeretük miatt járték ki neki a Nobelt. Hogy lesz mindebből Szent István-rend, hogy lesz a legfőbb magyar a legkisebb hazaárulóból? Vagy akkor most már az árulót kitüntető vezénylő tábornok is áruló? Hát milyen fordulat az ilyen? Kiben lehet itt akkor megbízni? Vagy megint támadásba lendült a buzilobbinál is erősebb zsidólobbi, és saját országában fenyegetett meg a legfőbb országépítőt? Vagy csak pusztán számításból igazított ezzel egy kicsit az amúgy rettenetesen eltolt országimázson, hogy a külföld is megnyugodjon és befogja a száját?
Látható, hogy ezek mind-mind olyan kérdések, amelyek igencsak távol esnek Kertész életművétől. Bárki felvethetné, hogy de hát annak idején roppant karakánnak tartottuk, hogy Erdős Virág nem fogadta el a Nemzeti Kulturális Alapnál elnyert ösztöndíját, mert az a Kárpátia egyik lemezének megjelentetését is támogatta. Vagy Ferlinghetti gesztusát, aki emberi jogi aggályai miatt utasította vissza a Szőcs Géza alapította Janus Pannonius-díjat, mert abban a kormány pénze is benne lett volna. Eme logika fényében Kertész díjátvételét megalkuvásnak kellene gondolnunk. Holott mindkét gesztus nagyon is érvényes a maga szemszögéből. Kertész helyett egész életműve tiltakozik és áll ellen, hogy a politika fel- és kihasználja, míg Erdős és Ferlinghetti esetén a visszautasítás is az életmű szerves részévé válik. A felvállalt közéleti szerep erősíti a verset, és fordítva.
Papp Sándor Zsigmond, maszol.ro

Izsák: történelmi tévedés lenne elfogadni Ceausescu megyehatárait
Egységet kell teremteni a székely autonómiamozgalomban – szólított fel Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke.
Izsák a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Magyar Polgári Párt (MPP) közös autonómiatervezetével kapcsolatosan kifejtette: Székelyföld nem a kommunizmusban létrehozott három, a magyarok által is lakott megyéből áll, hanem nyolc székely székből.
Izsák Balázs a Kossuth Rádió munkatárásnak, Erdei Edit Zsuzsannának elmondta, hogy akkor lehet egységet teremteni az autonómiaküzdelemben, ha mindenki megérti, és elfogadja a 10 éves autonómiamozgalom általa megfogalmazott sarkalatos alapelveket.
Az SZNT elnöke fontosnak tartja, hogy megértsék: Székelyföld nem a Ceausescu által létrehozott három megyéből áll, hanem nyolc székely székből. Nem egyeznek a nemzetiségi arányok sem, mert amíg a három megyében a magyarság részaránya alig több mint 50 százalék, addig a nyolc székely székben a magyarság aránya 70 százalék fölött van – tette hozzá Izsák.
Egy olyan törvényjavaslat, amely a három megyét nevezné tévesen Székelyföldnek, azt is jelentené, hogy elfogadjuk a Ceausecu által ránk kényszerített megyehatárokat, ez pedig történelmi tévedés lenne – szögezte le az SZNT elnöke.
A székelyek külön-külön ragaszkodnak történelmi, és kulturális tájegységeikhez, vissza kell adni a széki központoknak, a székely várososoknak a jogállásukat, ami azt jelentené, hogy otthon intézzék dolgaikat a székely emberek – hangsúlyozta Izsák.
Izsák Balázs szerint jogilag Székelyföld határainak politikai akarattal lehet érvényt szerezni.
Fontos megérteni: Székelyföld határait, a nyelvi és a kulturális határok mentén kell meghúzni, ezt támogatja a nemzetközi jog, erre van hivatkozási alapunk, és még a jelenlegi közigazgatási törvény is kimondja, hogy a megyehatárok meghúzása az etnikai kritérium, és a lakosság kulturális kapcsolatainak figyelembevételével is történik – mondta az elnök.
A beszélgetés végén Izsák kihangsúlyozta: tudatában van annak, hogy ha ősszel az SZNT autonómiatervezetét terjesztik be a parlamentbe, azt is ugyanúgy elutasítják, de legalább az autonómiamozgalom egysége megmaradna. Hozzátette: bízik benne, hogy átérzik, ebben a kérdésben hozhatnak olyan döntést, amellyel építhetnek, de hozhatnak olyan döntést is, amivel rombolhatnak.
Kossuth Rádió, Erdély.ma

Mindennaposak a csángók elrománosítását célzó törekvések
Ma is folyamatos a csángók elrománosításának, beolvasztásának kampánya. A gyimesiek magyarsága még megmenthető, Moldvában pedig már csak bizonyos településeken lehetséges, de csakis székelyföldi, és magyarországi segítséggel, összefogással – figyelmeztet Salamon József gyimesbükki plébános.
A plébános csángómagyar, lujzikalagori, de a gyimesi csángóknál szolgál.
Oláh-Gál Elvira, a Kossuth Rádió munkatársa Salamon Józsefet sajátos szerepéről kérdezte, arról, hogy tud-e összekötő kapocs lenni a moldvai és az erdélyi magyarok, a csángók között?
Egy betegséggel találkozunk, lelki, és szellemi gondok vannak, mert ami magyarságtudatuk volt 25 évvel ezelőtt, még azt is kiölték a hívekből, volt egy időszak, amikor a szószékről Csíksomlyó ellen beszéltek, hogy nem szabad odamenni, egészen lekapcsolják az embereket a magyar kultúráról, a magyar értékekről, amiben felnőttek – panaszolta Salamon József.
A plébános meg van arról győződve, ha a közigazgatásilag Bákó megyéhez tartozó Gyimesbükk egyházilag nem Gyulafehérvárhoz tartozna, akkor ez a település is már rég a moldvai közösségek sorsára jutott volna.
Salamon József úgy véli, hogy a nacionalista, és soviniszta beolvasztási, elrománosítási folyamat Gyimesbükkben, és néhány moldvai településen még megfordítható, ha az emberek ráéreznek az igazságra, az értékeikre. Hozzátette: legnagyobb gond a hazugság, és a történelemhamisítás.
A csángók már saját magukat nem tudják „megvédeni”, székelyföldi és magyarországi összefogásra, lelki összetartozásra van szükség – szögezte le Salamon József.
Kossuth Rádió, Erdély.ma

Egy erdélyi nyár emléke (Könyv-ínyencség Áprily Lajossal)
A rozsdabarna címlap felső részén ez áll: Erdélyi nyár Áprily Lajossal 1936. A címlap közepén egy csoportkép: rajta Áprily Lajos, Reményik Sándor és nyolc lányalak a marosvécsi kastély bejáratánál 1936 nyarán. A címlap alján hosszabb a szöveg: Naplók, levelek, fényképek alapján összeállította Hantz Lám Irén.
És amilyen beszédesen egyértelmű a kötet címoldala, olyan egyértelműen csobogó az 1936-os év nyarának meséje. Csobog és árad a mese, a történet. A Baár–Madas Református Leánygimnáziumból nyolc lány útra kel, és tanár-igazgatójuk vezetésével két hetet, július második felét tölti Erdélyben, hogy közelebbről megismerkedjen a tájjal, a természettel, emberekkel, gondolkodással, művelődéssel, és nem mellékesen az erdélyi szellemi élet néhány nagy alakjával. A kirándulást szervező Áprily Lajos, a költő, aki még 1929-ben települt át Magyarországra, örök honvággyal gondol szülőföldjére. A szétszakított, megkisebbedett új hazában is tanári erejének egy részét arra fordítja, hogy tanítványaival megismertesse szülőföldje városait, embereit, művelődését, életét. Már tavasszal elkezdi a szervezőmunkát, író- és költőtársakkal, barátokkal levelezve szövi terveit, hogy tartalmas nyárral ajándékozza meg érettségiző növendékeit. Az utazás emléke minden résztvevőben olyan eleven, hogy évek, évtizedek múlva is élnek az egykori kapcsolatok, kisebb-nagyobb szünetekkel folytatódik az akkor elkezdődött levelezés. (Csak az arcok veszítik el a fiatalság varázsát, az érettségit követő élet nyomokat karcol rájuk, de a múló idő ellenére is tudnak egymásról, keresik egymás kezét a távolból.) Ennek a békebeli irodalmi útnak sok írásos emléke maradt fenn: levelek sora Reményik Sándor és Áprily Lajos között, a két költő levelezése a lányokkal, két lány útinaplója és versek, versek sora. Ezt a változatos, színes anyagot szerkesztette, gyúrta olvasmányos, élvezettel lapozgatható – már-már albumszerű könnyedségű – regényes elbeszéléssé a szerkesztő Hantz Lám Irén, aki a különböző szerzők eltérő műfajú, szintű és hosszúságú írásait és az említett verseket egyetlen, derűs olvasmányfolyammá olvasztotta egybe, és a kötet végére válogatást illesztett a két költő találó verseiből. (A kötet érdekessége az is, hogy a szerző-szerkesztő ismerte „főhősét”. A költő Áprilynak jó ismerőse, író- és kortársa, barátja volt Lám Irén édesapja, Lám Béla. Talán ez a forrása a könyvet átszövő láthatatlan, de sugárzó, szeretetteljes tiszteletnek.) A szerencse (?) vagy a véletlen (?) a szerzőt az egyik egykori kiránduló, Ujfalusy Klára lányával hozta össze, Csonkáné Rácz Katalinnal, akitől a kéziratok egy részét, a kötet életre keltő magvát kézbe kapta, és a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárán, személyes családi levélkötegeken, irodalomtörténeti fényképtárakon keresztül vezette a két év alatt megszerkesztett kötetig. A változatosságra törekvő könyv egy szinte teljes évet bont ki a homályból, az 1936-osat, a nyári irodalmi tábor kezdeteitől annak utóéletéig, utalásaiból pedig Áprily Lajos életének elég hosszú részére lehet rálátni, a személyes sors apró rezdüléseire. Olyan mozzanatokra, amelyeket nem sokakkal osztott meg a 20. század egyik legszemérmesebb magyar költője. Olyan emberközelbe hoz ez az összeállítás két barátot (Reményik Sándort és Áprilyt), két egymás társaságára vágyakozó költőt, ami ritkaság a magyar irodalomtörténetben. Szakszerűen, visszafogottan és hitelesen talán csak Arany és Petőfi barátságát látjuk az irodalomtörténeti feldolgozásoknak köszönhetően ennyire éles színben felragyogni, mint amilyen éles, de melegen sütő, szelíd fényben a Reményik–Áprily barátság az ízléssel egymás mellé illesztett írásokból felragyog. Túl azon, hogy Reményik Sándor a kéthetes kirándulás egy egész hetét tölti a végzős csapattal, a fiatalság útja során megismerkedik Kós Károllyal, Kemény Jánossal, Szemlér Ferenccel, Tamási Áronnal is. Micsoda névsor, és milyen gondolat- és érzésvilágot ébresztő, életre bocsátó találkozások sora ez! Az események nemcsak a leírásban elevenednek meg, a közölt képekben a résztvevők életének pillanatai is megjelennek. A sokszínű, változatos, látványban jól adagolt képanyag, amely az oldalakat díszíti, óriási kutatómunkáról tanúskodik. (Hadd emeljek ki az összes közül egyet, amely megragadott, és irodalomtörténeti csemegének sem utolsó: ha le nem írták volna a kép alá, örök rejtély maradna, hogy kit rejt a martilapu-fejdíszű „Főnök Úr” pisztrángozó fényképe a Galonya-patak mellett.) Ha van a könyveknek lelkük, akkor olvasónaplószerű soraimban le kell írnom, hogy ennek a kötetnek, melynek a napokban fejeztem be olvasását, böngészését, valóban lelke van, nem is akármilyen. Az írásos emlékek, a képanyag és a jegyzetek gazdagsága mellett nehéz volt eldöntenie, melyikbe feledkezzék bele az irodalombarát. Mindeniket érdemes volt figyelemmel követni. A kolozsvári Stúdium Könyvkiadónak ezt a 2010-es megjelenésű, kemény borítású kötetét mindenképpen érdemes a színes irodalomtörténeti ínyencségek között számon tartani.
Lengyel Ferenc, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvécsre szólítanak
A marosvásárhelyi Helikon – Kemény János Alapítvány újra megrendezi hagyományossá vált augusztus végi ünnepi összejövetelét. A helikoni leszármazottak találkozójaként ismertté vált megemlékezés-sorozat augusztus 29- én és 30-án a Marosvásárhelyi Forgatag társrendezvényeként kapcsolódik a Bánffy Miklós-év eseménysorába. Pénteken délután 4 órakor Bánffy-kollokviummal kezdődik a megnyilvánulás a marosvécsi művelődési házban. Az író (utó)életei és regénye lesz Dávid Gyula irodalomtörténész és a fordítók, Hermann Rebeka, Andreas Oplatka, Marius Tabacu eszmecseréjének a központi témája. 18 órától filmet vetítenek Bánffy Miklósról. Ezt Szavak címmel előadóest követi. A Pécsi Pódium tagjai, Kovács Dorina és Kőszegi Gábor lépnek színpadra. Előadótársaik, Matyók Annamária és Horváth Ádám Kányádi Sándor Kétszemélyes tragédiáját szólaltatják meg. Szombat délelőtt 10 órakor a kastélyparkban folytatódik a megemlékezés. Bánffy alkotói sokoldalúságáról az ünnepi mozzanat során Markó Béla költő beszél. 11.30-tól Kilyén Ilka, Ritziu Ilka-Krisztina és Kilyén László színművészek a Bánffy Miklós, Várady Aranka és Bánffy Katalin levelezése és naplói felhasználásával összeállított, Szétszórtan című irodalmi műsort adják elő. 12.30 órakor a művelődési ház a Bánffy-kollokvium színhelye. Markó Béla a politikus Bánffy arculatát rajzolja ki. Utána a rendezvénysorozat előtti napokban Marosvécsen szervezett képzőművészeti alkotótábor műveit ajánlja a jelenlevők figyelmébe Nagy Miklós Kund művészeti író. Délután fél négytől a pécsi Takács Petra tolmácsolja Kocsis István Árva Bethlen Kata című monodrámáját. Végezetül a helikoni írók leszármazottainak a beszélgetésére is sor kerül.
Népújság (Marosvásárhely)

Hat színmű a Látóban
Pontosítsunk: a szépirodalmi folyóirat idei, hagyományosan összevont, dupla számában. Az olvasó jó ideje megszokhatta, hogy a Látó a lap nyárvégi, kora őszi megjelenésekor a színházi, drámaírói műhelyekre koncentrál, több új darab megjelenését teszi lehetővé, és ezek között mindig van figyelemre méltó teljesítmény, ígéretesnek tűnő próbálkozás. Most sincs másképpen. A 2014/8-9. szám 222 oldalán hat szerző – Demény Péter, Peca Stefan, Kincses Réka, Márton László, Henry Fielding és Christopher Marlowe – valamint három műfordító – Jánosházy György, Patkó Éva és Mesterházi Márton – drámai szövege kap nyilvánosságot. Persze a művek ilyen besorolása, minősítése megtévesztő, hiszen ahány közölt színmű, annyiféle. Műfaj, hangvétel, nyelvezet, tematika, helyszín, idő- és térbeli elgondolások, szerzői szándékok tekintetében, egyszóval minden vonatkozásban lényegesen különböznek egymástól. Ezt már rögtön az elején a lapszerkesztő, vagy maga az író igyekszik tisztázni. Hamar kiderül, hogy Demény Péter Királynője reménydráma, Peca Stefan írása, a Patkó Éva fordította Nils elbaszott napja alter-komédia, Kincses Réka szövege, A Pentheszilea Program egyszerűen színmű, Márton László Tristan, a bábu című írása színjáték bábokra és élő színészekre, a Henry Fielding mű, A tragédiák tragédiája, avagy a Nagy Hüvelk Matyi élete és halála Mesterházi Márton tolmácsolásában rádióra alkalmazott munka, Marlowe irodalomtörténeti határkőnek tekinthető jelentős színpadi alkotása, a Nagy Tamerlán pedig, amelynek második részét itt szólaltatja meg először magyarul Jánosházy György, rímtelen ötös jambus műformájú dráma. A változatosságnak bizonyára örül az olvasó. A szerzők meg feltételezhetően pályájuk fontos momentumának tartják színpadra szánt művük megjelentetését. Jánosházy, akinek gazdag életműve jelentős részeként Shakespeare magyarra átültetett drámáinak összességét éppen a Látó tette közzé hosszú éveken át, erről is vall a darab elé helyezett rövid eligazító bevezetőben: "Az angol drámaköltészet terén végzett több évtizedes fordítói munkám záróköve ez". Vagyis a Nagy Tamerlán II. része, amely mindeddig ismeretlen volt nyelvünkön. Egyfajta premier ez most tehát, mint ahogy erről beszélhetünk a közölt írások legtöbbje esetében. Kincses Réka munkáját ellenben a színházi közönség egy része már ismerheti, a nemrég zárult évadban A Pentheszilea Program egyik lehetséges színpadi változatát Marosvásárhelyen eljátszották. A lapnak köszönhetően az eredeti szöveget is megismerheti a közönség. Talán a többi mű is megszólal színpadon valamikor. A drámák sorsa kiszámíthatatlan. Sokáig lapulhatnak valamilyen kiadvány oldalain, aztán egyszer csak felfedezi őket egy vállalkozó kedvű színházi ember, és a nagyközönség elé kerülnek. Mint a jelenlegi Talált vers is a folyóirat utolsó oldalán, Sir Walter Raleigh (1552? – 1618) Színpad a világ című költeménye Tóth Judit fordításában.
(mk)
Népújság (Marosvásárhely)

42. Tokaji Írótábor
A médiában nagy visszhangot kapott kellemetlen incidenssel tarkítva, de érdekes gondolatokat felvető élénk eszmecserékkel és több rendezvénnyel gazdagítva augusztus 13–15. között lezajlott a 42. Tokaji Írótábor eseménysorozata. Több mint kétszáz író, költő, esztéta, irodalmár vett részt az összejövetelen, lengyel írók is voltak a Nagy jövő mögöttünk mottójú táborban.
Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség vezetője, az írótábor kuratóriumának elnöke összegzésében elvégzettnek nevezte azt a munkát, amelyet még 2012-ben az Eltiltva és elfelejtve – A hallgatás és elhallgattatás évei című tanácskozással indítottak el a tábor résztvevői.
A rendszerváltozás éveit felölelő korszak három tábor szakmai közönségének adott témaanyagot, amelynek feldolgozása az idei találkozón fejeződött be.
A munkát persze nem láttuk el maradéktalanul, hiszen nem is ez volt a célja az írótábornak, de számos olyan kérdést és témát érinthettünk, amelyek hozadéka az idő múlásával be fog igazolódni – fogalmazott Szentmártoni János, megköszönve a jelenlévőknek részvételt.
A pénteki plenáris üléseket követően írótábori díjakat és elismeréseket adtak át. A résztvevők a nap folyamán felavatták Weöres Sándor és Határ Győző emléktábláját a Tokaji Ferenc Gimnázium udvarán található millenniumi irodalmi emlékparkban.
Az írótábor feladata és felelőssége nagy, mert továbbra is a valódi értékek mellett tör lándzsát, emlékezik és emlékezni tanít, úgy, hogy közben a megújhodás képességét is magában rejti – fogalmazott a Magyar Írószövetség elnöke a tábor megnyitóján.
Szentmártoni János kiemelte: a Tokaji Írótábor "állja a sarat", mert amikor támadások érik vagy le akarják írni, megőrzi méltóságát, és rangjához méltón minden egyes alkalommal újjászervezi önmagát és munkához lát, immáron negyvenkét éve.
A tanácskozás kétszáznál több résztvevője azon folyamatokat, életműveket, műhelyeket vizsgálta, amelyeket hosszú évtizedekre – Szentmártoni János szavai szerint – a "hallgatás kövei közé falazott a kommunista hatalom".
Az írótábor ez évi címe: "Nagy jövő mögöttünk". "Vajon mit jelenthet esetünkben ez a Kalász László-verssor, amit Jánosi Zoltán kurátortársunk javaslatára az idei tanácskozás főcíméül adtunk? – tette fel a kérdést az írószövetség elnöke.
Szüleink nemzedékének egy olyan álmot, amelyben sokáig nem is mertek hinni, hogy a diktatúra fölött bizony eljár majd az idő, két vállra lehet fektetni, és el lehet kezdeni egy új világ alapjainak a lerakását – válaszolt rá.
"És mit jelenthet a verssor a mi nemzedékünknek, amely a fordulat éveiben csupán kiskamasz korát élte? Hogy ezt az új világot bizony idővel nekünk kellett és kell tovább építenünk, magunk mögött hagyva a jövőből mindazt, ami tévedés volt, abban viszont továbbra is hinni, ami nagy és nemes" – mondta, hozzátéve: 25 évvel a rendszerváltozás után mi sem lehetünk magunkkal maradéktalanul elégedettek, hiszen segédkeztünk számos káros folyamat kibontakozásában, mint például a kultúra szempontjainak kiszorításában a közéletből, az ideológiai lövészárkok tovább mélyítésében, a média globális agymosásában, a valódi értékek megkérdőjelezésében.
Az írótábor résztvevői 2012-ben a háború utáni két évtized jelenségeit elemezték, tavaly a 70-es és 80-as éveket, idén pedig azon szellemi mozgásokra, kulturális és közéleti eseményekre fókuszálnak, amelyek, Szentmártoni János szavai szerint "jelentősen hozzájárultak egy hazug és mérgező korszak felszámolásához, és egy »nagy jövő« megteremtéséhez, amely akkor is a miénk volt, ha ma már számos hibáját is látjuk".
A Tokaji Írótábor kezdetektől fogva befogadta, hívta a különböző nézeteket valló írókat, közéleti szereplőket, fejtsék ki nézeteiket, ütköztessék őket.
Tokaj évről évre meghatározóan a nemzeti érzelmű és közéleti elkötelezettségű résztvevők gyülekezőhelye volt és az ma is. A hetvenes évektől itt vetődtek fel először olyan megoldatlan társadalmi kérdések, mint a népességfogyás, a környezetvédelem, a kistelepülések helyzete, a lakótelepi elszigetelődés vagy a határon túli magyarság sorsa, és itt foglalkoztak először a magyar irodalom jelenlétével Európában.
Népújság (Marosvásárhely)

Jó széllel, Szövétnek!
Megjelent az aradi Szövétnek 101. száma, amely a XVIII. évfolyam 4. száma is egyben, a beszámoló címét Ódry Mária első oldalon közölt versének címéből kölcsönöztük.
Nyugati Jelen (Arad)

Ünnepi tanácsülésen koccintottak a testvérvárosok küldöttei
Már hagyománynak számít, hogy az Aradi Napok rendezvénysorozat keretén belül egy közös, ünnepi tanácsülésen ülnek össze a testvérvárosok küldöttei. Idén sem volt ez másként, pénteken délelőtt, a városháza dísztermében Gheorghe Falcă aradi polgármester és Bognár Levente alpolgármester fogadta Pécs, Gyula, Zrenjanin (Nagybecskerek, Szerbia), illetve Prága V. kerületének képviselőit.
Arad polgármestere – aki igyekezett emlékeztetni a jelenlevőket arra, hogy mandátumának 10. évét tapossa – köszöntőjében hangsúlyozta: büszke arra, hogy mind a négy településsel testvérvárosi kapcsolat alakult ki, ugyanakkor reméli, együttes erővel sikerül támogatni Arad jelölését az Európa kulturális fővárosa cím elnyerésére. Egyébként a beszédek is erre a témára irányultak, a nemes célkitűzés fontosságáról Andó András, a pályázatot meghirdető Arad, Európa Kulturális Fővárosa 2021 Szövetség elnöke beszélt. Felszólalt dr. Páva Zsolt pécsi polgármester, Galbács Mihály gyulai alpolgármester, Duško Radović, zrenjanini alpolgármester és nem utolsó sorban Jiří Vitha, Prága V. kerületének tanácsosa.
Amint azt a Nyugati Jelen megírta, a tanácsülésen egy Pro Urbe és több Kiválósági díj is gazdára talált. Előbbit post mortem a tavaly júliusban elhunyt, ’51-es születésű Sándor István műépítésznek ítélték oda. Arad egyik emblematikus szakembere – aki tévés operatőrként is sikeresen megállta a helyét, többek között az MTV és a Duna TV aradi stábjának oszlopos tagja volt – nevéhez számos építészeti projekt fűződik. Összetett városrendezési tanulmányokat, terveket készített, műemlékeket restaurált, templomokat, tömbházakat tervezett stb. Együttműködött a Hirschl-ház és a Régi színház, valamint a Csiky Gergely Főgimnázium felújításában, koordinálta az egykori Tűzoltótér (Megbékélési park) átrendezését, kulcsszerepet játszott a Szabadság-szobor visszaállításában és még sorolhatnánk.
A díjat lánya, Zelenák Andrea vette át, de az eseményt könnyes szemmel követte a kiváló szakember édesanyja is. Utóbbi a Nyugati Jelennek így vélekedett: „Kicsit elkéstek, erre gondoltam, amikor megtudtam, hogy a fiamat is kitüntetik. Megérdemelte a díjat, hisz végigdolgozta az életét. Kár, hogy nem személyesen vette át, hogy ő is érezhesse: munkáját elismerik. Szívvel-lélekkel csinálta, amit csinált, igazi aradi volt, aki az ő városáért mindent megtett” – nyilatkozta Sándor Klára. Zelenák Andrea, úgy érzi, édesapja kézzelfogható örökséget hagyott hátra a városnak, kár, hogy ezt élete során nem értékelték kellőképp.
Kiválósági díjat kapott továbbá: Ştefan Oroian festő, grafikus, szobrász, Virgil Jireghie fotóművész, Vadász Ernő nyugalmazott testnevelő tanár, Jigău Adrian-Ioan sportoló, Mircea Potocean tanár, Nicolae Blaga üzletember, Lars T Gareberg svédországi lutheránus pap és nem utolsó sorban Tiberiu Ţiganu sporttörténet-író.
A díjátadások után a jelenlevők pezsgővel koccintva oldották a hangulatot.
Sólya R. Emília, Nyugati Jelen (Arad)

Bánffy Miklós Emlékkönyv: van is, nincs is
Meglepetés-könyvbemutatót tartottak a volt New York (Continental) Szálloda földszintjén péntek délelőtt: a magyar kormány fennhatósága alá tartozó Nemzeti Könyvtár által kiadott Bánffy Miklós Emlékkönyvet ismerhették meg a jelenlévők. A meglepetést ezúttal az okozta, hogy a lelkes könyvbarátok meg sem vásárolhatták a könyvet, mivel egyelőre nem kapható sem Magyarországon, sem Romániában.
NAGY-HINTÓS DIANA, Szabadság (Kolozsvár)

Demény Balázs, a klasszis
Kolozsvárra rendszeresen visszatérő, itteni származású fiatal zongoraművész lépett fel a magyar napok alkalmával a Györkös-emlékházban augusztus 21-én: Demény Balázs.
Évek óta megörvendezteti szülővárosát nagyszerű fellépéseivel. Gazdag előadói pályájáról nem hiányoznak a díjak, az elismerések. Karrierje egyenesen ível: koncertjein egyre virtuózabb és művészi érettséget igénylő darabokat hallgathatunk meg.
Szabadság (Kolozsvár)

Szent István ünnepe Hariban, e kis mezőségperemi településen
Szent István államalapító királyunk ünnepét ezúttal a Forró községhez tartozó Hariban szervezték meg, ahol immár tizenkettedik alkalommal gyűltek össze az alakuló „szórvány-szigetek” és vidékek, valamint a helyi mélyszórvány magyar emberei. Augusztus 19-én rendkívüli Áprily-est keretében az enyedi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi házban Kováts Jenő szombathelyi mérnök, városi főépítész fotókiállítását nyitották meg. Az Erdélyért rajongó fotóművész főleg a dél-erdélyi szórvány elhagyatott, de most már nem annyira elhanyagolt templomait, kastélyokat, tájképeket mutatott be.
Az Áprily-esten Józsa Miklós úgy értékelte: Kováts Jenő munkásságával lényegében múltunkat kutatta, és az „eltűnt idők” egy részét fényképeken megörökítette. Negyven éve járt először Erdélyben, azóta pedig többször is. A jelenlegi kiállítása 38 képet tartalmaz, főleg Alsó-Fehér megyéből. Másnap – a magyar főváros látványos ünnepségeitől legalább hatszáz kilométer távolságra –, egy kis mezőségperemi településen, Hariban (1270-től jegyzik a helységet), a templomban és a templomkertben szerényen, de magasztos érzésekkel ünnepelt körülbelül kétszáz magyar a megye különböző részeiből. A kedvező időjárás is támogatta a jól sikerült ünnepet, amelyet a Nagyenyedi Közösségi Ház ismert csapata (elsősorban Kerekes Hajnal ügyvezető elnök, főszervező és moderátor, László István informatikus, technikai szervező, valamint fotográfusi szerepkörben Nagy Mária) szervezték a Hari Református Egyházközség vezetőjével, a házigaz, Szabadság (Kolozsvár)da Kürti Éva református lelkipásztorral.
Bakó Botond, Szabadság (Kolozsvár)

Magyarnak lenni óriási lehetőség
Sepsiszentgyörgyön szentmisével, kultúrműsorral és az új kenyér megszentelésével emlékeztek az országépítő nagy magyar államférfira, az est leszálltával pedig a megye számos magaslatán, így az Óriáspince-tetőn is fellobbantak a magyar együvé tartozás lángjai. Közben a baróti református templomban Szent István-napi megemlékező ünnepséget tartott az EMNP erdővidéki szervezete, a Bardoc–Miklósvárszéki Székely Tanács és a baróti Székely Társalgó Egyesület.
A Szent József római katolikus templomban nt. Szabó Lajos címzetes kanonok-plébános cselekedeteinek jótékony hatását a mába vetítve idézte fel első apostoli királyunk alakját és tetteit. Szerinte István annak tudatában élt és cselekedett, hogy az adott szó szent, mert csak úgy ér valamit, ha súlya van, az ember pedig csak úgy töltheti be küldetését, és nemesedhet igazzá, ha képes az áldozathozatalra, ha segítőkésszé, hűségessé és kitartóvá válik.
Isten hajlékából a tömeg a templomkertbe állított Szent István-szoborhoz vonult, mely mellé a gyülekezet Simon Balázs által vezetett kórusának tagjai is felsorakoztak, hogy az ajkukon felcsendülő dalokkal még emelkedettebbé varázsolják az ünnepi hangulatot. Itt Klárik László szenátor szólt az egybegyűltekhez, majd Pénzes Loránd történész első királyunkról és uralkodásának jótékony hatásáról, annak máig ható pozitív hozadékáról beszélt. Ezután Vass Károly unitárius lelkész osztotta meg gondolatait az ünneplő tömeggel, majd Simon István református lelkipásztor következett.
Az elhangzott beszédek, kórusművek és versek után nt. Szabó Lajos kanonok megszentelte a magyar szenteket, illetve boldoggá avatottakat ábrázoló táblaképet, valamint a Diószegi pékség által ez alkalomra sütött kenyereket, melyeket szétosztottak a jelenlévők között. Az Óriáspince-tetőn, Maksa polgármesterének és munkatársainak jóvoltából idén is messzire világító lármafa ébresztgette a székely öntudatot, és hirdette a nagyvilágnak, hogy vagyunk.
Baróton az ünnepséget megnyitó beszédében Kozma Albert bölöni unitárius lelkész a hazaszeretetről szólt, amit a gyermek szülő iránti szeretetéhez hasonlított. „A haza biztosítja a környezetet ahhoz, hogy felelősen gondolkodó, hasznos emberré váljon a gyermek, ezért minden felnőtt szolgálattal tartozik a hazának” – mondta a Szent István által alapított haza jövőbe mutató útját példázva.
Dr. Hadászi Gabriella főkonzul a magyar nemzet összetartozásának megőrzését kérte a hallgatóságtól, dr. Pozsgay Imre, korábbi anyaországi politikus Európának a székely önrendelkezés iránti képmutató magatartását boncolgatta, hangsúlyozván, magyarnak lenni óriási lehetőség. Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke az erdélyi magyarság mai problémáival összefüggésben világított rá az államalapítás ünnepére. Közreműködött a bibarcfalvi férfikórus, Fábián Anetta (szavalatok), Ilyés Hunor és Ilyés Zsolt pedig hegedűn és zongorán játszott. Végül Kozma tiszteletes megáldotta a nemzetiszínű szalaggal átkötött, kemencében sütött új kenyeret is, azt mindenki megkóstolhatta.
Ugyancsak szerdán a vargyasi Csillagkövetők Civil Egyesülete Erdővidék-szintű Szent István-napi ünnepséget szervezett. Délután István Ildikó népdalénekes lemezbemutatóját, erdővidéki néptáncosok fellépését tekinthették meg, a nap közös vacsorával, táncházzal zárult.
Szerda este a Zabola és Tamásfalva közti Tatárdombon, ahol pár évtizede honfoglalás-kori magyar sírok kerültek felszínre, közel háromszáz községlakó jelenlétében gyújtották meg az őrtüzet. Ádám Attila zabolai polgármester beszédében kiemelte, ezzel az ősi szokással hirdetjük a nagyvilágnak, hogy vagyunk, és leszünk. Emellett a megye más magaslatain is lobbantak fel őrtüzek, az Avas-tetőn emlékjelt is állítottak – de erről már a jövő heti Kézdialmási Körképben számolunk be.
Bedő Zoltán, Böjte Ferenc Nagy Sz. Attila, Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

Babucs Zoltán
KIÚTKERESÉS 1944. augusztus 23. A román átállás napja
A magyar katonai és politikai vezetés 1944 nyarán még reménykedett abban, hogy a háború vihara sokáig nem éri el az ország határait.
A szovjet Vörös Hadsereg azonban egyre közeledett a Magyar Királyság keleti határaihoz, 1944 augusztusában Kárpátalja és a Székelyföld is egyre inkább a front közelébe került. Az Árpád-vonallal megerődített akkori magyar határ és a szovjetek között azonban ott állott két német hadsereg és szinte a teljes román haderő. A gyökeres változás 1944. augusztus 23-án – hetven esztendővel ezelőtt – következett be, amikor Románia szövetségesi rendszert váltott, átállt a szovjetek oldalára. Igaz, Románia ezzel 1941-es keleti hódításait elvesztette, ám átállásával elérte, hogy az 1940. augusztus 30. óta Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyre és a Székelyföldre újból jogot formáljon.
Román kiútkeresés Sztálingrád után
Amikor 1943-ban a Kállay-kormány titkon felvette a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel, a románok is hasonlóképp tettek. Külpolitikai téren azonban ügyesebbnek bizonyultak nálunk, hiszen a Szovjetunió felé is kapcsolatot kerestek. Ekkoriban a szovjetek nem különösebben szimpatizáltak a románokkal, hiszen azok 1941-ben bekebelezték Besszarábiát, Észak-Bukovinát és Transznisztriát, ráadásul hozzájuk fűződött a hírhedt odesszai vérengzés elkövetése is. Barbu Ştribei herceg vezetésével előbb Kairóban, majd Moszkvában folytak tárgyalások, miközben 1944 januárjának közepén a britek átengedték a szovjeteknek a fegyverszüneti tárgyalások irányítását. Bár 1944. április 12-én Ion Antonescu marsall elutasította az előzetes fegyverszüneti feltételeket, azonban közel két hónap múltán a Nemzeti Liberális Párt, valamint a Nemzeti Parasztpárt I. Mihály tudtával mégis elfogadta azokat. Mihály király környezete már 1944 májusában elkezdte a kiugrás előkészítését és 1944. június 13/14-én éjszaka megállapodás született arról, hogy augusztus 26-án fegyverrel kényszerítik ki a németekkel szembeni lépéseket. Ezen a megbeszélésen a két párt mellett a Román Kommunista Párt képviselője és a király katonai bizalmasai is jelen voltak. 1944. június 20-án megalakult a fenti három pártot és a szociáldemokratákat is magába foglaló Nemzeti Demokrata Blokk, amely elismerte a királyi Udvar vezető szerepét és elfogadta a monarchia fenntartását. Románia stratégiai jelentősége ekkorra értékelődött fel a szovjetek szemében, hiszen a román fegyverszünet a Balkán felé történő gyors előrenyomulást eredményezhette. A román lépések siettetésére elővették a „magyar kártyát”, azaz burkolt ígéretet tettek arra vonatkozóan, hogy a háború után Románia javára oldódik meg az erdélyi kérdés.
Az 1944. augusztus 20-i szovjet támadás
Közben felgyorsultak a katonai események is, miután 1944 nyarán a Vörös Hadsereg szétverte a német Közép Hadseregcsoportot belorusz területen, majd a nyomasztó emberi és haditechnikai mennyiségi fölénnyel rendelkező 2. és 3. Ukrán Front 1944. augusztus 20-án hadászati jelentőségű támadást indított román földön azon céllal, hogy megsemmisítse a német és román erőkből álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoportot, továbbá kiléptesse Romániát a háborúból. A szovjetek a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger között húzódó német-román arcvonalat Iaşi, Chişinǎu és Bengyeri között szándékoztak áttörni, hogy onnan Bukarest és a Ploieşti olajmezők felé nyomuljanak tovább.
A két szovjet hadseregtábornok, R. I. Malinovszkij és F. I. Tolbuhin vezette 2. és 3. Ukrán Front állománya 1.314.200 katona, 1428 db harckocsi, 446 db önjáró löveg, 16.000 db löveg és aknavető volt, s a tervezett szárazföldi hadműveleteket a szovjet 5. és 17. légi hadsereg mintegy 2200 db repülőgépe támogatta a levegőből. Velük szemben állott – mintegy 600 km-es arcvonalon – a Johannes Friessner vezérezredes által vezetett Dél-Ukrajna Hadseregcsoport, amely a román 3. és 4., illetve a német 6. és 8. tábori hadseregből állott. A német hadseregek egy-egy román hadsereggel alkottak seregcsoportot, s erejük gyengébb volt szovjetekénél, mivel a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport 500.000 német és 431.000 román katonából, 121 db harckocsiból, 284 db rohamlövegből, 7600 db lövegből és aknavetőből, s 810 db repülőgépből állott. A második világháború után Friessner vezérezredes kendőzetlenül emlékezett vissza a román erők harcértékéről: „A román katona, adottságait tekintve, jó katona volt, és sok csatában helytállt. De nem volt elég kitartó és rettenthetetlen. Ez volt a véleménye Antonescu marsallnak is. A csapattisztek, akik lényegében a birtokos rétegből kerültek ki – kevés kivétellel -, nem voltak elég képzettek. Életmódjuk nem volt éppen példamutató! Beosztottaikkal alig törődtek, ezért hozzájuk fűződő kapcsolatuk is gyenge volt. Jobb ellátásban részesültek, mint a legénység, s mivel egyáltalán nem érezték a közkatonákat sújtó hiányokat, ezek nem is foglalkoztatták őket. Soraikban mindennapos volt a korrupció és a sikkasztás. Nem voltak különbek az altisztek sem: a miénkhez hasonló tiszthelyettesi kar náluk nem létezett. Mindebből következően a román csapatokból hiányzott a katonai együvé tartozás szelleme: a tiszteknek, tiszthelyetteseknek és közkatonáknak az a nélkülözhetetlen bajtársi kapcsolata, ami a Wehrmachtban létezett. Nem voltak megfelelően felkészítve a modern harcászat követelményeire, ez különösen a köteléken belüli önálló cselekvésre való nevelés terén mutatkozott meg.”
1944. augusztus 20-án reggel, közel másfél-két órás tüzérségi előkészítés vezette be a szovjet offenzívát, amely már az első napon jelentős sikereket ért el azzal, hogy a román 3. és 4. hadseregek arcvonalát szétszaggatta. Másnap a szovjet hadseregcsoportok részenként bekerítették a német 6. és 8. tábori hadseregek zömét, valamint a román 3. hadsereget.
Ezekben a napokban Antonescu kétszer is tárgyalt Friessner vezérezredessel, majd az augusztus 22-én összehívott minisztertanáccsal kimondatta a háború továbbfolytatását. Ekkor már Hitler engedélyével elrendelték a visszavonulást, így a német és román csapatok a Duna delta és a Prut folyó irányába próbáltak visszavonulni. Azonban elkéstek, mivel akkorra már a szovjetek gyorsan mozgó hadtestei birtokba vették az átkelők zömét. Antonescu marsall augusztus 23-án délután 16 órára kért kihallgatást az uralkodótól, s szándéka volt, hogy ezután a frontra indul, így intézkedett arról is, hogy a román főváros és környékén állomásozó román csapatok is az arcvonalba kerüljenek. Mivel feltételezhető volt a román 3. és 4. hadseregek parancsnokairól – Petre Dumitrescu vezérezredesről és Ilie Şteflea hadseregtábornokról –, hogy hűek maradnak Antonescuhoz és a németekhez, az Udvar váratlan lépésre szánta el magát, a korábbi megállapodással ellentétben augusztus 26-ról 23-ra hozta előre az átállás időpontját.
1944. augusztus 23. történései
Augusztus 23-án délután 16 órakor az ifjú Mihály király fogadta a conducǎtort és feltette neki a kérdést, hajlandó-e részt venni az átállásban. Antonescu erre nemet mondott, így Ion Stircea tábornok, a Testőrség parancsnoka azonnal letartóztatta. Két órával később maga I. Mihály tájékoztatta fegyverszüneti kérelméről a teljesen elképedt Manfred von Killinger német követet. Katonai kormány alakult Constantin Sǎnǎtescu vezérezredessel az élen, amely lezáratta a román fővárosba vezető utakat és vasutakat, továbbá bekerítették a Bukarestben állomásozó német alakulatokat. Késő este, 22 órakor I. Mihály a rádióban jelentette be a katonai diktatúra felszámolását, az ellenségeskedés beszüntetését a németellenes szövetség erőivel szemben, a román hadsereg csatlakozását a Vörös Hadsereghez. Ezen bejelentések mellett a fegyveres erők főparancsnokaként elrendelte a román csapatok támadását Észak-Erdély elfoglalására. A román kommunisták csupán ebből a rádiószózatból értesültek arról, hogy a kiugrás kezdetét vette és az 1945 utáni tudatos történelemhamisítással ellentétben nem főszereplői, csupán statisztái voltak a sikeres királypuccsnak.
Másnap a román hadsereg szinte mindenütt támadásokat indított korábbi német bajtársai ellen, amelyre válaszul a Luftwaffe bombázta Bukarestet. Augusztus 25-én I. Mihály hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, miközben a román területen kelepcébe került német erők a keleti magyar határ felé hátráltak és szovjet gépesített csapatok igyekeztek mielőbb felzárkózni a Keleti-Kárpátokra. Ezen a napon a román határőrség több helyütt is rajtaütést hajtott végre a román-magyar határon.
Három nappal a bukaresti eseményeket követően, 1944. augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében első ízben törtek be a szovjet csapatok magyar területre, nyomukban új szövetségeikkel, a románokkal. A háború ekkor érkezett el a Magyar Királyság határaihoz, s megkezdődtek a magyarországi hadműveletek. Alig másfél hónappal később, 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó is igyekezett országát kivezetni a háború poklából. Ám ami a románoknak rövid idő alatt sikerült, nálunk kudarcra ítéltetett.
Babucs Zoltán
Hadtörténész, 1974. február 14-én született Jászberényben.
1999-2000 folyamán végzett a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelem, illetve új- és legújabbkori történeti muzeológia szakon.
1998 óta – kisebb megszakításokkal - a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársaként dolgozik. A Nagy Magyarország konzervatív történelmi magazin egyik állandó szerzője, 2013 nyarától a Történelemportál című periodika szerkesztőségének tagja. Szakterülete: a második világháborús Magyar Királyi Honvédség története, valamint a jászkunok és a székelyek katonáskodása. Közel száz tanulmány mellett 14 kötet szerzője vagy társszerzője. Kutatási területének országosan elismert szakértőjeként számos televízió műsor és rádióadás szereplője. Művei: - A Kárpátok őrei. A székely vitézség ezer éve. Kárpátia Stúdió, Budapest. 2013. - "Megremeg a föld, amerre magyar honvéd lába lép..."- a m. kir. jászberényi 2/III. és 32/III. honvéd gyalogzászlóaljak története (1939-1943). Jászsági honvédek a II. világháborúban II. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2001. - "Század vigyázz! Harckocsira!" A jászberényi páncélos zászlóalj a II. világháborúban. Jászsági honvédek a II. világháborúban. I. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2000. - Jászkun alakulatok az 1848/49-es magyar függetlenségi háborúban. Jász Múzeum, Jászberény. 1995. Társszerzőként: - "Legyetek eskütökhöz hívek mindhalálig!" A budapesti magyar királyi "József Nádor" 2. honvéd gyalogezred története (1920-1943). Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2013. - "Szent Istvánnal álljuk mindig a vártát." A székesfehérvári magyar királyi "Szent István" 3. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2009. - "Légy győzelmek tanúja..." A kecskeméti magyar királyi "Zrínyi Miklós" 7. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2008. - "Jász vitézek rajta, előre!" A jászberényi kerékpáros és harckocsi zászlóalj története (1921 - 1945). Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. - "Ahol a hősök születnek". Az egri magyar királyi "Dobó István" 14. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. "Csillagos ég, merre van a magyar hazám..." Mezőkövesdiek a második világháború forgatagában. Városi Könyvtár, Mezőkövesd. 2006. - "Állták a csatát Tordánál fejtetőig vérben..." - Emlékkönyv a tordai csata 60. évfordulójára. Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda. 2004.
Transindex.ro

Egy ferences kollégiumi közösségért a nagyvárosi dzsungelben
Orbán Szabolcs erdélyi ferences tartományfőnökkel annak kapcsán beszélgettünk, hogy a rend Kolozsváron egyetemi kollégiumot nyit az új tanévben.
A középiskolások székelyudvarhelyi, dési és az egyetemisták részére nyitott brassói ferences kollégium után 2014 őszén a Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány Kolozsvárt is egyetemistáknak szánt kollégiumot nyit. Milyen szándékkal indítanak újabb fiókintézményt az erdélyi ferencesek, és milyen elvárásoknak kell megfelelniük a jelentkezőknek?
Egy kolozsvári egyetemi kollégium megnyitásának a gondolata több tényező gondviselésszerű összefüggéséből született: egyrészt a rend három évvel ezelőtt visszakapta a Kolozsvár központjában lévő ingatlanát, a teljes kolostort, másrészt mostanra sikerült anyagi forrásokat találnia az épület egy kis részének a helyreállításához, a kollégiumi élethez szükséges berendezéséhez, ami még folyamatban van, de reményeink szerint szeptemberre sikerül befejeznünk a legszükségesebb munkálatokat. A gyakorlati lépésekhez természetesen nagy ösztönzést jelentett, hogy a kolozsvári közösségünk – hol kisebb, hol nagyobb intenzitással – évtizedek óta foglalkozott egyetemistákkal, és láttuk azt, hogy igény volna egy olyan közösségi helyre, ahol a heti egy-két találkozáson túl többet is megoszthatnak életükből az ide tartozók. (Erre korábban már voltak próbálkozások, például amikor ferences lelkiséggel „fertőzött” egyetemisták közösen béreltek lakást, hogy így közösségben élhessenek egyetemi éveik alatt). Ebben a közösségben fontos szempont a lelkiekben való növekedés, a keresztény öntudatban való erősödés, az ebben való kölcsönös segítség. Úgy látjuk, hogy katolikus berkekben, kolozsvári viszonylatban erre eléggé szűkösek a lehetőségek. Igaz ugyan, hogy Kolozsvár a „lehetőségek városa”, főleg az egyetemisták számára, és gyakran éppen a programokból való válogatás jelenthet nagy nehézséget, hisz a számtalan szórakozási lehetőség mellett sok olyan program van, amely a lelki növekedést is segítheti, de olyan közösségi háttér, amely életvitelszerűen segíthetné e nagyváros „dzsungelében” való eligazodásban a sokszor talán még önmaga keresésével is szembesülő fiatalt, viszonylag kevés van. Reményeink szerint kollégiumi közösségünk ilyen háttér lehet, amelyre támaszkodva és kölcsönösen segítve egymást, az ide tartozók könnyebben vehetik nemcsak a kolozsvári életük akadályait, hanem személyes útkeresésük nehézségeit, az Istennel való kapcsolatuk építésének lépéseit is.Természetesen mindezt úgy, hogy közben ne veszítsék szem elől kolozsvári tartózkodásuk igazi célját: a tanulmányi téren való előrehaladásukat, a szakmai téren való épülésüket. Ebből talán adódnak a jelentkezők iránt támasztott elvárásaink is: elsősorban olyan diákokkal szeretnénk együttműködni, akik komolyan akarják venni tanulmányaikat, és ezzel párhuzamosan készek arra, hogy a jó Istennel való kapcsolatuk épülését se hanyagolják el. Ennek megvalósításához pedig szeretnének egy olyan közösséghez tartozni, amelyben kölcsönösen támogathatják egymást.
Hogyan kell értelmeznünk a kollégium szó előtt álló ferences jelzőt, azaz hová és milyen sajátos programmal várják a leendő kollégistákat?
Az igazság az, hogy ezt még mi is keressük. Az, hogy az intézmény egy több évszázados ferences kolostor épületében van, megadja annak ferences jellegét, és reméljük, az, hogy jelenlétünkkel próbáljuk az itteni (diák)közösség életét segíteni, erősíti ezt a „színezetet”. Úgy gondolom azonban, hogy a ferences jelző igazi értelmét a kollégiumban lévő légkör fogja megadni. Ezért amire különösen figyelni szeretnénk, az a közösség építése – és ez talán az egyik legfontosabb ferences vonás –, hiszen tudjuk, milyen erősítő és megtartó jellege lehet a közösségnek az élet bizonyos szakaszaiban. Fontosnak gondoljuk, hogy ez a közösség a jó Isten jelenlétében épüljön, növekedjék, ezért a kollégium napi programjában szeretnénk megtalálni a közös imádság helyét és idejét. Keressük a módját annak is, hogy segítsük a diákokat abban, hogy ferences „kincseinket” a tanulmányaikkal is összhangba hozzák. Itt azoknak az értékeknek a feltérképezésére gondolunk, amelyeket ferences elődeink az elmúlt évszázadokban Erdélyben felhalmoztak, és sajnos nagy részük még ma is ismeretlen a nagyközönség előtt.
A ferences hagyomány számos olyan vonatkozásának a megismertetésére is törekszünk, amelyeknek aktuális mondanivalója van például a jelenkori közgazdaság, ökológia stb. számára. Reméljük, hogy ezek a próbálkozások, törekvések lassanként segíteni fognak abban, hogy igazi ferences közösség alakuljon itt ki, és tagjai egyszerűségben, vidámságban, egymást segítve minden téren növekedhessenek az itt töltött évek alatt.
Lányok és fiúk egyaránt jelentkezhetnek, ám az eddig beérkezett kérelmek száma alapján úgy tűnik, több lányt érdekel a leendő ferences kollégium által biztosított életprogram, mint fiút. Mivel biztatná a fiúkat, akik számára – tudomásom szerint – több hely állna rendelkezésre?
Amikor a kollégium ötlete felvetődött – tekintettel arra, hogy az itteni ferences közösség is ugyanabban az épületben fog lakni –, csak fiúkollégiumban gondolkodtunk, azonban egy közeli épületben felszabadult két lakás is alkalmasnak látszik arra, hogy néhány lány számára lakhatási lehetőséget tudjunk biztosítani. A kollégium meghirdetése után eddig befutó jelentkezések valóban azt mutatják, hogy a lányok részéről nagyobb az érdeklődés. Persze ez azzal is magyarázható, hogy fiúk megfontoltabbak, vagy esetleg hozzájuk a nyári időszakban nehezebben jutnak el az információk, de talán az is van – és ez sajnos több más téren is látszik –, hogy a fiúk (természetesen tisztelet a kivételnek!) kevésbé aktívak, nehezebben megszólíthatóak, problémásabb őket lendületbe hozni. Ez utóbbi mondatot akár provokációként is lehet értelmezni, de akár lehetőséget is lehet látni benne a megcáfolásra!
Mit kell tudniuk az érdeklődőknek a jelentkezés és a felvételi körülményeiről, kritériumairól?
A jelentkezéssel kapcsolatos fontosabb tudnivalók, információk elérhetőek a kolozsvári ferences kolostor és templom honlapján (www.http://ofm.ro/kolozsvariferencesek/kollegium). Az ott található elérhetőségeken természetesen igyekszünk bővebb felvilágosítást is adni az érdeklődők számára.
Hosszú távon mit vár az erdélyi ferencrend a fiatalok számára nyitott intézményeitől?
Ahogy korábban utaltam rá, intézményeink elindítása, működtetése egyrészt a rendelkezésünkre álló lehetőségek kamatoztatását jelenti. Meg vagyunk győződve arról, hogy amit elődeinktől kaptunk, azt a jövő érdekében kell felhasználnunk. Ez vonatkozik ingatlanjainkra, épületeinkre, de vonatkozik arra a szellemi, lelki örökségre is, amely a ferences hagyományt, lelkiséget jelenti. Ferencesekként meg vagyunk győződve arról is, hogy csak akkor beszélhetünk igazi értékekről, ha azokat másokkal meg tudjuk osztani, tovább tudjuk adni. Sajnos sokszor mi magunk sem ismerjük fel, micsoda kincseken ülünk, és mekkora a felelősségünk azok megfelelő felhasználásával kapcsolatban. Úgy gondolom, minden olyan kezdeményezés, amely valamilyen módon hozzánk kapcsolódik, ebből a felismerésből fakad: felfedezünk valami értéket, és azt másokkal is meg akarjuk osztani. Hisszük azt, hogy kincsekkel csak így lehet helyesen sáfárkodni, és jövőt igazán csak így lehet építeni. Reméljük, hogy az ilyen „megosztásainkkal” a különböző ferences intézményekhez kapcsolódó fiatalok számára is sikerül átadni valamit ebből a megközelítésből, és ezáltal hozzájárulni egy olyan jövő alakításához, amely a múlt értékeire épít, és az örök javak felé mutat előre!
Borsodi L. László
ferences sajtóreferens, Vasárnap (Kolozsvár)

Szobrokkal gazdagodott a kolozsvári Kálvária
Nagyboldogasszony vigíliáján, augusztus 14-én rendhagyó templombúcsú volt a Kolozsvár-monostori plébániához tartozó, a Kálvária-domb zöldövezetében lévő néhai bencés apátsági templomban.
Húsz esztendeje annak, hogy Kádár István esperes-plébános kitartó utánajárásának eredményeként, 1994. június 20-án az ortodoxok békésen kivonultak és teljesen visszaadták ezt az ősi templomot jogos római katolikus tulajdonosának. Amint Kádár István meghatódottan felidézte, ezt az istenházát 1924-ben egy kétnyelvű szerződés alapján 25 évi használatra bérbe kapta a görögkatolikus egyház 1949. május 1-ig. Azonban a kommunista hatalom betiltotta ezt az egyházat, javaikat, köztük ezt a bérbe kapott templomot is az ortodoxok használták törvénytelenül. Az 1989-es rendszerváltás után, 1991 márciusától közösen használta a római katolikus és az ortodox egyházközség, a végleges visszaszolgáltatásig.
A koncelebrációs ünnepi szentmise főcelebránsa, Kovács Sándor Kolozs-dobokai főesperes megáldotta azt a három szobrot, amellyel rendhagyó módon gazdagodott a templom. Az óradnai születésű Robb Daniel, jelenleg Németországban szolgáló – ehhez a templomhoz és plébánosához még kolozsvári segédlelkészi szolgálata idejéből ragaszkodó – pap a bencés rend megalapítójának, Nursiai Szent Benedek apát művészi szobrával ajándékozta meg a templomot. A másik két – Szent István, illetve Szent László királyt ábrázoló – barokk szobrot pedig Kádár István mentette meg a csicsókeresztúri (Beszterce-Naszód megye) templom lomtárából.
Keresztes Olivér kolozsi plébános prédikációjában elmondotta: az élet sokkal árnyaltabb, mint gondolnánk; életünk szövedéke, fonala, kockái összetettek, minden van benne. A kérdés csupáncsak az, a mai nap beengedem-e életembe Istent és a Szent Szüzet? Köszöntve a Nagyboldogasszonyt, kérjük, lehessünk mindig „az ő kötényében”, mert vele Jézushoz juthatunk.
A szentmise végén a jelenlevők a Nagyboldogasszony szobrával megkerülve a templomot, a magyarok Patrónája oltalmáért, közbenjárásáért imádkoztak. A búcsúünnep szeretetvendégséggel zárult, amelyre minden jelenlevőt meghívtak.
Fodor György , Vasárnap (Kolozsvár)