Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. június 12.
Idős magyar sors öregek otthonában
A bágyoni öregotthon nagy társalgóasztalát körülülő néhány lakó Pálfi Éva szociális munkás társaságában tölti délelőtti programját. A 11 idős ember mintegy fele vesz részt a közös foglalkozáson a napsütéses délelőttön: aki nem ágyhoz kötött beteg, kimondottan örül, ha napi rendszerességgel összeverődik a négy asszonyból és egy férfiből álló asztaltársaság. Néhány percre magam is beülök közéjük. Nehezen indul a beszélgetés. Egy kintről jött ember mindig megzavarja az eltemetett múlt fölötti elmélkedést. Az öregotthonba „száműzött” idős embereket ritkán keresik fel hozzátartozóik, van, akit soha. A kíváncsiskodó akkor is sebeket tép fel, ha megpróbál a lehető legtapintatosabban „moderátori” szerepet vállalni. Az asztalfőn ülő egyetlen férfi, Korpos György arról beszél, hogy 11 éve, amikor felesége meghalt, teljesen megváltozott az élete. Hozzátartozók híján Körösfőről került be az idősek otthonába, azóta itt él. Elérzékenyülve beszél arról, hogy évek óta nem látogatja senki: utoljára néhány évvel ezelőtt jött el hozzá egy falubeli ismerőse...
Hasonló történetek sorakoznak. Kun Polixénia Kanadában élő keresztlányával tartja a kapcsolatot, aki két-három évente jár Erdélyben, akkor találkoznak. A többiek magukba roskadva hallgatnak: nem akarnak beszélni a kitéphetetlenül lelkükben hordozott örökségről. A öregotthon szociális munkása, kedves, fiatal lány megpróbál jobb hangulatot teremteni. Arról beszél, hogy a lehetőségek szintjén igyekeznek otthonosabbá, családbaráttá tenni a házat: nemcsak a változatos napi foglalkozások, a tágas, parkosított kertben eltöltött séta és pihenés szolgálja ezt, hanem a születésnapok és az egyházi ünnepek közös megünneplése is.
Kapacitásuk negyedén
A Torda közeli Bágyon negyven férőhelyes öregotthonának épületei ugyan nem kínálnak luxuskörülményeket, de erdélyi összehasonlításban állják a versenyt. Az 1350 lejes havi önköltség azonban sokak számára megfizethetetlen kiadás. Az évekkel ezelőtt 26 bentlakóval üzemelő öregotthon lakóinak egy része elhalt, és egyre kevesebb az új jelentkező.
Sógor Gyula gondnok (képünkön) a bekerülési kritériumokról beszél, amelyek között az egészségi állapot is szerepel. Olyan jelentkezőket látnak igazán szívesen, akik nem szenvednek súlyos betegségben, főleg nem a speciális gondozást igénylő Alzheimer-kórban. Kolozsváron létezik krónikus betegek gondozására szakosodott magyar öregotthon is, oda bekerülni azonban pénz kérdése: a havi 2000 lej körüli összeg kifizetése sok nyugdíjas számára lehetőségeit messze meghaladja.
Az 1996-ban alakult Misericordia – Irgalmasság Háza aranyosgyéresi alapítvány patrónusa, az időközben elhunyt lelkész-esperes, Sógor Gyula – a mai gondnok édesapja – még a hetvenes években Svájcban találkozott az időskori egyházi gondozással. A gyéresi református lelkésznek húsz évet kellett várnia, amíg Erdélyben is létrehozhatta az új egyházi szociális intézményt. Előbb Aranyosgyéresen próbálkozott, a helyi román polgármester azonban csak úgy engedélyezte volna, ha az önkormányzat is társtulajdonossá válik. Így került az öregotthon a Gyérestől mintegy 20 kilométerre fekvő Bágyon református szórványgyülekezetébe. A többségében unitárius lakosságú falu 25 tagú református gyülekezetében örültek, hogy a romos egyházi telekre végre élet költözik: a kétszáz éves felújított épületbe került az adminisztráció, az öregotthon lakói számára pedig nyugati támogatással két új épületet emeltek. A szűkös büdzsét ma is két holland alapítvány egészíti ki: egy-egy ellátott idős ember havi 1600 lejébe kerül az alapítványnak, és bizony nem mindenki tudja fedezni amegszabott 1350 lejes alapösszeget sem.
„A családi törvénykönyv nemcsak azt írja elő, hogy a szülőknek hogyan kell bánniuk a gyerekükkel, hogy a gyámhatóság ne lépjen fel ellenük, hanem arról is rendelkezik, hogy a gyerekek kötelesek gondoskodni öreg szüleikről. Az állam azonban csak a gyerekek jogaival foglalkozik, az idős szülőkével nem” – mondja Sógor Gyula. Hosszas jogi huzavonába kerül behajtani a gyerekeken a fenntartási költségeket, olyan esetet is említ, amikor négygyerekes szülők kerültek számkivetetten az öregek otthonába, anélkül, hogy a gyerekek kipótolnák az idős ember kevéske nyugdíját.
Rendszer közadakozásból
Öregotthont profitorientált vállalkozásban fenntartani Romániában lehetetlenség. Ez a történet szolidaritásról, emberi elkötelezettségről szól” – magyarázza Tokay Rozália (képünkön), a Magyar Mozgáskorlátozottak Társulata által fenntartott kolozsvári Szent Kamill Szociális Otthon vezetője. A gyerekkori bénulás következtében mozgássérült képzőművész hölgy rendszerváltás utáni élete egybeforrt az 1990-ben létrehozott egyesület, és a 2000-re megépült első magyar kolozsvári szociális intézmény történetével. Tokay Rozália jegyezte be az 1989 utáni első magyar egyesületet Kolozsváron, Gheorghe Funar pedig csak úgy akarta aláírni az öregotthon építési engedélyét, ha az egyesület nevéből kiveszik a magyar szócskát. Hosszú, több éves hercehurca következett, míg az Ausztriából hozott használt ruha árából mégiscsak elindult az építkezés.
„Amikor Bécsben a Kamilliánus Rend vezetőjének arról beszéltem, hogy készen állunk az építkezésre, de nincs pénzünk, visszakérdezett: van-e hitem? Amikor azt mondtam, hogy igen, ezekkel a szavakkal küldött haza: kezdjétek el az építkezést, mert a pénzről Isten gondoskodik” – mesél a kezdetekről. Az ingatlanegyüttes építésének minden mozzanatára igaznak bizonyult az osztrák szerzetes jövendölése: nemcsak a két tágas épület emelkedett fel adományokból, közadakozásból, de működését is az biztosítja. A hatvan főre tervezett öregotthonnak ma 40 lakója és 32 alkalmazottja van. A lakók 30 százaléka képes fizetni a bennmaradás költségeit, a fenntartáshoz szükséges pénz többi részét saját bevételekből és adományokból fedezik. Egyik emeleten vendégszobákat rendeztek be, ahol Kolozsváron tartózkodó szállóvendégeket fogadnak.
Tokay Rozália szerint Románia nemcsak abban különbözik Európa civilizáltabb részétől, hogy nem támogatja állami szinten az idősek ellátását, hanem abban is, hogy megdézsmálja azokat, akik önerőből erre vállalkoznak. Eddig több beadványt küldött a román törvényhozásnak, hogy legalább az adóktól és illetékektől mentesítsék az alapítványi működésű szociális intézményeket, de választ sem kapott. Az éves állami támogatás pedig kéthavi gázszámla költségeire lenne elegendő. A 200-300 lejes fejkvóta állami kifizetésére volna ugyan lehetőség, de cserébe az állam mindenbe beleszólna: többek között abba, hogy kik kerülhessenek be az intézetbe. Ezt a fajta együttműködést az alapítvány nem vállalja, hiszen a költségeik töredékének finanszírozásáért nem hajlandók lemondani önállóságukról.
Nyugati minta, romániai gyakorlat
Az elmúlt 25 esztendőben Romániában az egyházaknak és a magánalapítványoknak köszönhetően sok minden jó irányba változott az idős emberek ellátása terén, a nyugati modellt azonban nem sikerült meghonosítani. Az Európai Unió nyugati térfelén minden idős ember alanyi jogon jogosult szociális intézményi ellátásra, az intézményi beutalással járó gondozás költségeit az állam fedezi, amennyiben az érintett nyugdíja ezt nem teszi lehetővé. Az idős ember egyházi, alapítványi vagy magántőkével működő öregek otthonába kérheti felvételét. Nyugaton külön kategóriát jelent a magánintézmények luxuskörülményeket kínáló szolgáltatása, amit az igénylő fizet, cserébe viszont élete végéig külön szobát kap.
A hazai gyakorlat zömében egyházi és alapítványi tőkével működik, és az egyre fogyatkozó nyugati segítséggel fenntartott öregek otthona hálózatát jelenti. Ebben a rendszerben az ortodox egyház által működtetett szociális házak vannak előnyben, amelyek rendszerint a helyi önkormányzatokkal közösen kínálnak olcsóbb bekerülési lehetőséget a gondozásra szoruló, idős embereknek.
Amíg nem muszáj, szinte senki sem jön – szól Sógor Gyula tapasztalata. Sokan érdeklődnek, fontolgatják a lehetőséget, aztán amikor minden kötél szakad, megérkeznek a szerződés aláírására. Általában egy hónap próbaidő következik, ami alatt mindkét fél felmondhatja a megállapodást. Tokay súlyosabb esetekről is beszél, amikor a hozzátartozók eladják a szülő feje fölül a házat, és valaki értesíti az alapítványt, hogy az idős ember valamilyen pincehelyiségben vagy barakkban tengeti életét. Ilyenkor érte mennek, behozzák az intézetbe, az állami szervek ugyanis nem nagyon törődnek ezekkel az esetekkel.
Petőfi a tömbházrengetegben
A kolozsvári Hajnal negyed egyik csendes, félreeső utcájában felépített Szent Kamill otthon épületei által közrefogott udvaron Petőfi mellszobra fogad, nemzetiszínű szalagos koszorúkkal. A leányanya-központtal, magyar bölcsődével és óvodával kiegészítendő szociális épületegyüttes udvarát hamarosan gyerekzsivaj tölti majd be. Az otthon vezetői így is szeretnének családiasabb környezetet teremteni az öregek számára. Akik hamarosan nem csak Petőfi mellett, hanem történelmünk több nagy alakja mellszobrának társaságában pihenhetnek majd az udvaron. Tokay Rozália szerint a kolozsvári román hivatalosságoknak nem tetszik a magyar szoborpark ötlete, de nincs mit tenniük. Ő már Funar óta megszokta, hogy nem szabad engedni. Mert azért fontosak a magyar szociális intézmények, hogy ne csak magyarként éljük le az életünket, hanem az elmúlás időszakában is valahol otthon legyünk Erdélyben.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A bágyoni öregotthon nagy társalgóasztalát körülülő néhány lakó Pálfi Éva szociális munkás társaságában tölti délelőtti programját. A 11 idős ember mintegy fele vesz részt a közös foglalkozáson a napsütéses délelőttön: aki nem ágyhoz kötött beteg, kimondottan örül, ha napi rendszerességgel összeverődik a négy asszonyból és egy férfiből álló asztaltársaság. Néhány percre magam is beülök közéjük. Nehezen indul a beszélgetés. Egy kintről jött ember mindig megzavarja az eltemetett múlt fölötti elmélkedést. Az öregotthonba „száműzött” idős embereket ritkán keresik fel hozzátartozóik, van, akit soha. A kíváncsiskodó akkor is sebeket tép fel, ha megpróbál a lehető legtapintatosabban „moderátori” szerepet vállalni. Az asztalfőn ülő egyetlen férfi, Korpos György arról beszél, hogy 11 éve, amikor felesége meghalt, teljesen megváltozott az élete. Hozzátartozók híján Körösfőről került be az idősek otthonába, azóta itt él. Elérzékenyülve beszél arról, hogy évek óta nem látogatja senki: utoljára néhány évvel ezelőtt jött el hozzá egy falubeli ismerőse...
Hasonló történetek sorakoznak. Kun Polixénia Kanadában élő keresztlányával tartja a kapcsolatot, aki két-három évente jár Erdélyben, akkor találkoznak. A többiek magukba roskadva hallgatnak: nem akarnak beszélni a kitéphetetlenül lelkükben hordozott örökségről. A öregotthon szociális munkása, kedves, fiatal lány megpróbál jobb hangulatot teremteni. Arról beszél, hogy a lehetőségek szintjén igyekeznek otthonosabbá, családbaráttá tenni a házat: nemcsak a változatos napi foglalkozások, a tágas, parkosított kertben eltöltött séta és pihenés szolgálja ezt, hanem a születésnapok és az egyházi ünnepek közös megünneplése is.
Kapacitásuk negyedén
A Torda közeli Bágyon negyven férőhelyes öregotthonának épületei ugyan nem kínálnak luxuskörülményeket, de erdélyi összehasonlításban állják a versenyt. Az 1350 lejes havi önköltség azonban sokak számára megfizethetetlen kiadás. Az évekkel ezelőtt 26 bentlakóval üzemelő öregotthon lakóinak egy része elhalt, és egyre kevesebb az új jelentkező.
Sógor Gyula gondnok (képünkön) a bekerülési kritériumokról beszél, amelyek között az egészségi állapot is szerepel. Olyan jelentkezőket látnak igazán szívesen, akik nem szenvednek súlyos betegségben, főleg nem a speciális gondozást igénylő Alzheimer-kórban. Kolozsváron létezik krónikus betegek gondozására szakosodott magyar öregotthon is, oda bekerülni azonban pénz kérdése: a havi 2000 lej körüli összeg kifizetése sok nyugdíjas számára lehetőségeit messze meghaladja.
Az 1996-ban alakult Misericordia – Irgalmasság Háza aranyosgyéresi alapítvány patrónusa, az időközben elhunyt lelkész-esperes, Sógor Gyula – a mai gondnok édesapja – még a hetvenes években Svájcban találkozott az időskori egyházi gondozással. A gyéresi református lelkésznek húsz évet kellett várnia, amíg Erdélyben is létrehozhatta az új egyházi szociális intézményt. Előbb Aranyosgyéresen próbálkozott, a helyi román polgármester azonban csak úgy engedélyezte volna, ha az önkormányzat is társtulajdonossá válik. Így került az öregotthon a Gyérestől mintegy 20 kilométerre fekvő Bágyon református szórványgyülekezetébe. A többségében unitárius lakosságú falu 25 tagú református gyülekezetében örültek, hogy a romos egyházi telekre végre élet költözik: a kétszáz éves felújított épületbe került az adminisztráció, az öregotthon lakói számára pedig nyugati támogatással két új épületet emeltek. A szűkös büdzsét ma is két holland alapítvány egészíti ki: egy-egy ellátott idős ember havi 1600 lejébe kerül az alapítványnak, és bizony nem mindenki tudja fedezni amegszabott 1350 lejes alapösszeget sem.
„A családi törvénykönyv nemcsak azt írja elő, hogy a szülőknek hogyan kell bánniuk a gyerekükkel, hogy a gyámhatóság ne lépjen fel ellenük, hanem arról is rendelkezik, hogy a gyerekek kötelesek gondoskodni öreg szüleikről. Az állam azonban csak a gyerekek jogaival foglalkozik, az idős szülőkével nem” – mondja Sógor Gyula. Hosszas jogi huzavonába kerül behajtani a gyerekeken a fenntartási költségeket, olyan esetet is említ, amikor négygyerekes szülők kerültek számkivetetten az öregek otthonába, anélkül, hogy a gyerekek kipótolnák az idős ember kevéske nyugdíját.
Rendszer közadakozásból
Öregotthont profitorientált vállalkozásban fenntartani Romániában lehetetlenség. Ez a történet szolidaritásról, emberi elkötelezettségről szól” – magyarázza Tokay Rozália (képünkön), a Magyar Mozgáskorlátozottak Társulata által fenntartott kolozsvári Szent Kamill Szociális Otthon vezetője. A gyerekkori bénulás következtében mozgássérült képzőművész hölgy rendszerváltás utáni élete egybeforrt az 1990-ben létrehozott egyesület, és a 2000-re megépült első magyar kolozsvári szociális intézmény történetével. Tokay Rozália jegyezte be az 1989 utáni első magyar egyesületet Kolozsváron, Gheorghe Funar pedig csak úgy akarta aláírni az öregotthon építési engedélyét, ha az egyesület nevéből kiveszik a magyar szócskát. Hosszú, több éves hercehurca következett, míg az Ausztriából hozott használt ruha árából mégiscsak elindult az építkezés.
„Amikor Bécsben a Kamilliánus Rend vezetőjének arról beszéltem, hogy készen állunk az építkezésre, de nincs pénzünk, visszakérdezett: van-e hitem? Amikor azt mondtam, hogy igen, ezekkel a szavakkal küldött haza: kezdjétek el az építkezést, mert a pénzről Isten gondoskodik” – mesél a kezdetekről. Az ingatlanegyüttes építésének minden mozzanatára igaznak bizonyult az osztrák szerzetes jövendölése: nemcsak a két tágas épület emelkedett fel adományokból, közadakozásból, de működését is az biztosítja. A hatvan főre tervezett öregotthonnak ma 40 lakója és 32 alkalmazottja van. A lakók 30 százaléka képes fizetni a bennmaradás költségeit, a fenntartáshoz szükséges pénz többi részét saját bevételekből és adományokból fedezik. Egyik emeleten vendégszobákat rendeztek be, ahol Kolozsváron tartózkodó szállóvendégeket fogadnak.
Tokay Rozália szerint Románia nemcsak abban különbözik Európa civilizáltabb részétől, hogy nem támogatja állami szinten az idősek ellátását, hanem abban is, hogy megdézsmálja azokat, akik önerőből erre vállalkoznak. Eddig több beadványt küldött a román törvényhozásnak, hogy legalább az adóktól és illetékektől mentesítsék az alapítványi működésű szociális intézményeket, de választ sem kapott. Az éves állami támogatás pedig kéthavi gázszámla költségeire lenne elegendő. A 200-300 lejes fejkvóta állami kifizetésére volna ugyan lehetőség, de cserébe az állam mindenbe beleszólna: többek között abba, hogy kik kerülhessenek be az intézetbe. Ezt a fajta együttműködést az alapítvány nem vállalja, hiszen a költségeik töredékének finanszírozásáért nem hajlandók lemondani önállóságukról.
Nyugati minta, romániai gyakorlat
Az elmúlt 25 esztendőben Romániában az egyházaknak és a magánalapítványoknak köszönhetően sok minden jó irányba változott az idős emberek ellátása terén, a nyugati modellt azonban nem sikerült meghonosítani. Az Európai Unió nyugati térfelén minden idős ember alanyi jogon jogosult szociális intézményi ellátásra, az intézményi beutalással járó gondozás költségeit az állam fedezi, amennyiben az érintett nyugdíja ezt nem teszi lehetővé. Az idős ember egyházi, alapítványi vagy magántőkével működő öregek otthonába kérheti felvételét. Nyugaton külön kategóriát jelent a magánintézmények luxuskörülményeket kínáló szolgáltatása, amit az igénylő fizet, cserébe viszont élete végéig külön szobát kap.
A hazai gyakorlat zömében egyházi és alapítványi tőkével működik, és az egyre fogyatkozó nyugati segítséggel fenntartott öregek otthona hálózatát jelenti. Ebben a rendszerben az ortodox egyház által működtetett szociális házak vannak előnyben, amelyek rendszerint a helyi önkormányzatokkal közösen kínálnak olcsóbb bekerülési lehetőséget a gondozásra szoruló, idős embereknek.
Amíg nem muszáj, szinte senki sem jön – szól Sógor Gyula tapasztalata. Sokan érdeklődnek, fontolgatják a lehetőséget, aztán amikor minden kötél szakad, megérkeznek a szerződés aláírására. Általában egy hónap próbaidő következik, ami alatt mindkét fél felmondhatja a megállapodást. Tokay súlyosabb esetekről is beszél, amikor a hozzátartozók eladják a szülő feje fölül a házat, és valaki értesíti az alapítványt, hogy az idős ember valamilyen pincehelyiségben vagy barakkban tengeti életét. Ilyenkor érte mennek, behozzák az intézetbe, az állami szervek ugyanis nem nagyon törődnek ezekkel az esetekkel.
Petőfi a tömbházrengetegben
A kolozsvári Hajnal negyed egyik csendes, félreeső utcájában felépített Szent Kamill otthon épületei által közrefogott udvaron Petőfi mellszobra fogad, nemzetiszínű szalagos koszorúkkal. A leányanya-központtal, magyar bölcsődével és óvodával kiegészítendő szociális épületegyüttes udvarát hamarosan gyerekzsivaj tölti majd be. Az otthon vezetői így is szeretnének családiasabb környezetet teremteni az öregek számára. Akik hamarosan nem csak Petőfi mellett, hanem történelmünk több nagy alakja mellszobrának társaságában pihenhetnek majd az udvaron. Tokay Rozália szerint a kolozsvári román hivatalosságoknak nem tetszik a magyar szoborpark ötlete, de nincs mit tenniük. Ő már Funar óta megszokta, hogy nem szabad engedni. Mert azért fontosak a magyar szociális intézmények, hogy ne csak magyarként éljük le az életünket, hanem az elmúlás időszakában is valahol otthon legyünk Erdélyben.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. június 12.
Sylvester Lajosra emlékeztek
Plakettet idén, szobrot jövőre avatnak
A csernátoni Sylvester Lajos Községi Könyvtárban vasárnap számos érdeklődő jelenlétében avatták fel az intézmény falán elhelyezett, a névadót ábrázoló plakettet, majd munkásságáról is megemlékeztek.
A Vargha Mihály szobrászművész által készített plakett avatása előtt Bölöni Dávid polgármester nemcsak elöljáróként tartott rövid beszédet, hanem barátként is emlékezett „Szobor Lajira”, aki e melléknevét arról kapta, hogy a diktatúra alatt Háromszék-szerte számos emlékhely-állításnál bábáskodott. Ahogyan ő maga e ténykedésről vallotta: „a kisebbségi létben a jövőt nem tudnám elképzelni szimbólumok nélkül.”
Ezt követően bemutatták a Szobrainkkal szembenézve című kisfilmet, amelyben az ünnepelt Király Károly egykori megyevezetővel beszélget arról a korról, amelyben a kettős szerepvállalás volt az egyetlen járható út ahhoz, hogy Kovászna megye egyfajta erdélyi magyar kisebbségi modellé válhasson. Itt ugyanis a hatalom figyelő szeme ellenére magyar vonatkozású intézményeket hozhattak létre, szobrokat állíthattak elődeink tiszteletére.
Novák Zoltán történész a letűnt korszak tárgyilagos bemutatásával Sylvester Lajos munkásságának jelentőségét tette érthetőbbé. Váry O. Péter újságíró, Sylvester veje az újságíró, közíró közéleti szerepvállalásáról beszélt és arról, hogy 1989 után – visszavonulva a politikától – miként támogatta az utána jövő nemzedékek közéleti képviselőit. Ezt az ifjúságot felkaroló magatartást emelte ki a barátként emlékező Tamás Sándor megyetanácselnök is, elmondva, gyakran a publicistától merítettek erőt a mindennapi munkához. „De nemcsak a szobrok állítására, hanem a közösen kiadott könyvekre is jó érzés visszagondolni, mert ezek mérföldkövek, kordokumentumok az önismeretünkből. A közös anekdotázásokra is szívesen emlékezem, miközben nem szabad elfeledkezni, hogy a legfontosabb, a szoboravatás egyfajta térfoglalás is egyben” – fejtette ki az elöljáró, majd így folytatta:
„Nagy szükségünk van ilyen alkalmakra ma is, mert azok a folyamatok, amelyek a diktatúra ideje alatt mozgatták a közéletet, ha más formában is, de ma is érvényben vannak. Igaz, hogy ma már nem jön utánunk az a bizonyos „fekete kocsi”, mint annak idején az ellenzék megsemmisítésére, de a visszahúzó erők ugyanúgy léteznek, és ezekkel meg kell küzdeni. Ehhez ma is bátorság szükséges.”
Haszmann Pál a tőle megszokott veretes szavakkal ecsetelte Sylvester érdemeit, majd közölte a jelenlevőkkel, hogy régi szép szokás szerint szoborbizottságot hoznak létre, amely azon munkálkodik, hogy egy év múlva szobrot állítsanak a község híres szülöttének. Megjegyezte: az elképzelést a helyi és a megyei önkormányzat is támogatja.
Bagoly Miklós, a Kovászna Megyei Kis- és Középvállalkozók Szövetségének elnöke is megemlékezett Sylvesterről, akivel együtt adták ki a Kézdivásárhelyről elszármazott család sarjaként született Rákosi Viktor könyvét, a Hős fiúkat; ennek egy példányát a könyvtárnak adományozta. Ugyanakkor Ágoston József könyvtárigazgató megköszönte a magyarországi Szilágyi Lászlónak a felajánlott könyvadományt.
Jancsó Katalin
Plakettet idén, szobrot jövőre avatnak
A csernátoni Sylvester Lajos Községi Könyvtárban vasárnap számos érdeklődő jelenlétében avatták fel az intézmény falán elhelyezett, a névadót ábrázoló plakettet, majd munkásságáról is megemlékeztek.
A Vargha Mihály szobrászművész által készített plakett avatása előtt Bölöni Dávid polgármester nemcsak elöljáróként tartott rövid beszédet, hanem barátként is emlékezett „Szobor Lajira”, aki e melléknevét arról kapta, hogy a diktatúra alatt Háromszék-szerte számos emlékhely-állításnál bábáskodott. Ahogyan ő maga e ténykedésről vallotta: „a kisebbségi létben a jövőt nem tudnám elképzelni szimbólumok nélkül.”
Ezt követően bemutatták a Szobrainkkal szembenézve című kisfilmet, amelyben az ünnepelt Király Károly egykori megyevezetővel beszélget arról a korról, amelyben a kettős szerepvállalás volt az egyetlen járható út ahhoz, hogy Kovászna megye egyfajta erdélyi magyar kisebbségi modellé válhasson. Itt ugyanis a hatalom figyelő szeme ellenére magyar vonatkozású intézményeket hozhattak létre, szobrokat állíthattak elődeink tiszteletére.
Novák Zoltán történész a letűnt korszak tárgyilagos bemutatásával Sylvester Lajos munkásságának jelentőségét tette érthetőbbé. Váry O. Péter újságíró, Sylvester veje az újságíró, közíró közéleti szerepvállalásáról beszélt és arról, hogy 1989 után – visszavonulva a politikától – miként támogatta az utána jövő nemzedékek közéleti képviselőit. Ezt az ifjúságot felkaroló magatartást emelte ki a barátként emlékező Tamás Sándor megyetanácselnök is, elmondva, gyakran a publicistától merítettek erőt a mindennapi munkához. „De nemcsak a szobrok állítására, hanem a közösen kiadott könyvekre is jó érzés visszagondolni, mert ezek mérföldkövek, kordokumentumok az önismeretünkből. A közös anekdotázásokra is szívesen emlékezem, miközben nem szabad elfeledkezni, hogy a legfontosabb, a szoboravatás egyfajta térfoglalás is egyben” – fejtette ki az elöljáró, majd így folytatta:
„Nagy szükségünk van ilyen alkalmakra ma is, mert azok a folyamatok, amelyek a diktatúra ideje alatt mozgatták a közéletet, ha más formában is, de ma is érvényben vannak. Igaz, hogy ma már nem jön utánunk az a bizonyos „fekete kocsi”, mint annak idején az ellenzék megsemmisítésére, de a visszahúzó erők ugyanúgy léteznek, és ezekkel meg kell küzdeni. Ehhez ma is bátorság szükséges.”
Haszmann Pál a tőle megszokott veretes szavakkal ecsetelte Sylvester érdemeit, majd közölte a jelenlevőkkel, hogy régi szép szokás szerint szoborbizottságot hoznak létre, amely azon munkálkodik, hogy egy év múlva szobrot állítsanak a község híres szülöttének. Megjegyezte: az elképzelést a helyi és a megyei önkormányzat is támogatja.
Bagoly Miklós, a Kovászna Megyei Kis- és Középvállalkozók Szövetségének elnöke is megemlékezett Sylvesterről, akivel együtt adták ki a Kézdivásárhelyről elszármazott család sarjaként született Rákosi Viktor könyvét, a Hős fiúkat; ennek egy példányát a könyvtárnak adományozta. Ugyanakkor Ágoston József könyvtárigazgató megköszönte a magyarországi Szilágyi Lászlónak a felajánlott könyvadományt.
Jancsó Katalin
2014. június 12.
Könyvbemutató Bodosban
Újabb háromszéki falumonográfia jelent meg
Vasárnap délután szülőfalujában, Bodosban mutatta be Egyed Ákos történész, akadémikus Bodos – egy székely szabad falu című monográfiáját, mely a Háromszék Vármegye és a Tortoma Kiadó közös gondozásában jelent meg.
A történész édesapjáról, vitéz Egyed Gézáról elnevezett kultúrotthon színültig telt érdeklődő helybéliekkel, akik Sándor István tiszteletes köszöntője, Nagy József megyetanács-alelnök, valamint a kiadók képviseletében jelenlevő Sepsiszéki Nagy Balázs és Demeter László beszédei után meghallgathatták a szerző könyvismertetőjét is.
– Az idén első írásos említésének 555. évfordulóját ünneplő kis erdővidéki falu, Bodos büszke lehet múltjára: lakói mindig megtalálták az élet élhető módját, jobbágyrendszer nem alakult ki a faluban, s mikor a földművelésből és állattenyésztésből már nem tudott mindenki megélni, szekérkészítéssel, vándorkőművességgel pótolták a jövedelmet – mondta, a könyvben a falu egyházi, iskolai történetét is részletességgel bemutató, Egyed Ákos.
A kötetet, mely negyvenévnyi kutatómunka eredményeképp született meg, tegnap Baróton is bemutatták. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Újabb háromszéki falumonográfia jelent meg
Vasárnap délután szülőfalujában, Bodosban mutatta be Egyed Ákos történész, akadémikus Bodos – egy székely szabad falu című monográfiáját, mely a Háromszék Vármegye és a Tortoma Kiadó közös gondozásában jelent meg.
A történész édesapjáról, vitéz Egyed Gézáról elnevezett kultúrotthon színültig telt érdeklődő helybéliekkel, akik Sándor István tiszteletes köszöntője, Nagy József megyetanács-alelnök, valamint a kiadók képviseletében jelenlevő Sepsiszéki Nagy Balázs és Demeter László beszédei után meghallgathatták a szerző könyvismertetőjét is.
– Az idén első írásos említésének 555. évfordulóját ünneplő kis erdővidéki falu, Bodos büszke lehet múltjára: lakói mindig megtalálták az élet élhető módját, jobbágyrendszer nem alakult ki a faluban, s mikor a földművelésből és állattenyésztésből már nem tudott mindenki megélni, szekérkészítéssel, vándorkőművességgel pótolták a jövedelmet – mondta, a könyvben a falu egyházi, iskolai történetét is részletességgel bemutató, Egyed Ákos.
A kötetet, mely negyvenévnyi kutatómunka eredményeképp született meg, tegnap Baróton is bemutatták. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. június 12.
Kettős könyvbemutató
Egymás megismerésének fontossága
Kedden a kézdivásárhelyi Gyűjtemények Házában mutatta be két könyvét Gutai István paksi író. A szerzővel dr. Ambrus Ágnes tanárnő beszélgetett, az EB 37-51 és a Földönfutók, hontalanok. Menekülés Bácskából 1944/1945 című kötetekből dr. Szántó Bíborka olvasott fel részleteket.
A találkozón megtudtuk, Gutai István a paksi városi könyvtár egykori igazgatójaként hozta létre 21 évvel ezelőtt Cseresznyéspusztán a Határon Túli Magyar Középiskolások Táborát, ahol a kézdivásárhelyi diákok visszajáró vendégek. Az elkötelezett és valóságközeli irodalomról beszélgetve az író kifejtette, a személyes életből vett események, az elődök történeteinek továbbgondolása, a megélt élmények mind meghatározó szerepet játszottak az EB 37-51 szépirodalmi mű megszületésében, hiszen a szétszakított országrészek kisebbségi vagy többségi magyarjainak életét annyira megszabta a történelem, hogy annak irodalmi feldolgozása is közös élmény része.
A bácskai menekülésről szóló kötet dokumentumértékű beszélgetéseire utalva Gutai nemcsak a történelmi igazságok kitisztázásának, a szörnyűségek feltárásának fontosságára hívta fel a figyelmet, hanem arra is, hogy a jelenünk és jövőnk is csak akkor közös, ha a magyarok és a szomszédos népek megismerik egymás történelmét.
Jancsó Katalin. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Egymás megismerésének fontossága
Kedden a kézdivásárhelyi Gyűjtemények Házában mutatta be két könyvét Gutai István paksi író. A szerzővel dr. Ambrus Ágnes tanárnő beszélgetett, az EB 37-51 és a Földönfutók, hontalanok. Menekülés Bácskából 1944/1945 című kötetekből dr. Szántó Bíborka olvasott fel részleteket.
A találkozón megtudtuk, Gutai István a paksi városi könyvtár egykori igazgatójaként hozta létre 21 évvel ezelőtt Cseresznyéspusztán a Határon Túli Magyar Középiskolások Táborát, ahol a kézdivásárhelyi diákok visszajáró vendégek. Az elkötelezett és valóságközeli irodalomról beszélgetve az író kifejtette, a személyes életből vett események, az elődök történeteinek továbbgondolása, a megélt élmények mind meghatározó szerepet játszottak az EB 37-51 szépirodalmi mű megszületésében, hiszen a szétszakított országrészek kisebbségi vagy többségi magyarjainak életét annyira megszabta a történelem, hogy annak irodalmi feldolgozása is közös élmény része.
A bácskai menekülésről szóló kötet dokumentumértékű beszélgetéseire utalva Gutai nemcsak a történelmi igazságok kitisztázásának, a szörnyűségek feltárásának fontosságára hívta fel a figyelmet, hanem arra is, hogy a jelenünk és jövőnk is csak akkor közös, ha a magyarok és a szomszédos népek megismerik egymás történelmét.
Jancsó Katalin. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. június 12.
Romsics: közelíteni kell a meghasadt történelmi tudatot
A huszadik században számos olyan jelenség következett be, amely alakította a történelmet, szerdán délután tartott kolozsvári előadásában Romsics Ignác azonban kettőt emelt ki ezek közül. A neves magyarországi történész a trianoni békeszerződést és a holokausztot, ezáltal két emlékezetet igyekezett közelebb hozni egymáshoz.
Mindkét kiemelt történelmi esemény messziről indul. Trianon kapcsán meg kell jegyezni, a 19. század elején a magyar királyság területén 47-48 százalék magyar élt, Erdélyben ez az arány 36. Míg a feudális társadalomban a származás nem számított, a modern nacionalizmus megjelenésével a nyelvre alapozódó kultúra meghatározó lett, ezért született meg az igény arra, hogy ahol többségben él egy nemzet, ott önigazgatást követel. Ezekkel az igényekkel a magyar és osztrák vezetőség nem foglalkozott, a történész szerint azonban nem biztos, hogy ha a követelések teljesülnek, az ország szétszakadása elkerülhető.
A középkortól jelentős arányú izraelita közösség alakult ki a magyarság mellett, akik a banki szféra, a nagyipar irányító rétegét ötven-hatvan százalékban képviselték, de a szabadpályás értelmiségi körökben is jelentős arányban vannak jelen. A mezőgazdaságban már más a kép, itt az izraelita vallásúak aránya egy százaléka, a közép- és nagybérlők, birtokosok esetén már negyven-ötven. Ez önmagában sikeres felemelkedést jelent a részükről, ugyanakkor óriási hozzájárulás a magyar ipari, gazdasági és kulturális modernizációhoz.
A második világháborút követően komoly szociális problémák sújtották a társadalmat, ezért a düh megtalálta a célpontokat, azaz a zsidóságot. A Károlyi-kormányban már harminc-negyven százalékos az izraelita reprezentáció, a tanácsköztársaság alatt pedig már kétharmaduk izraelita vallású vagy zsidó származású – ez az elitváltás pedig önmagában véve is sokkolja a magyar nemességet és leszármazottaikat, nem szólva a gazdasági-társadalmi hatalmuk megszűnéséről. Ezért aztán megjelenik az újabb antiszemita sztereotípia, miszerint a kommunisták mind zsidók, a kommunizmus zsidó dolog.
A korábbi állampolgári egyenjogúságot az 1920-ban elfogadott numerus clausus csorbítja, amely a különböző származású, vallású csoportok felsőoktatásban levő képviseletét szabályozza. Ez ugyan 1928-ban enyhül, a zsidóság másképp éli meg a harmincas évek végét és negyvenes évek elejét, mint a magyarság, hiszen előbbieket az elnyomásuk, utóbbiakat a területi revízió foglalkoztatja. 1944 tavaszán aztán közel négyszázezer magyarországi zsidót deportálnak, ami felveti a kérdést Romsics szerint, hogy ki is a felelős? A történész úgy értékeli, a deportálásokhoz kellett a német megszállás, de miután a megszállás megtörtént, a magyar közigazgatás végre is hajtja a parancsokat – hozzáteendő, hogy a főispánok, polgármesterek kétharmadának lecserélése, a biztonsági erők internálása után. Horthy mindezt passzívan figyeli, míg július elején leállítja a deportálásokat, megmentve ezzel a budapesti zsidóságot.
Ez a tragédia a korábban vizionált együttélést érvényteleníti, nem szólva a későbbi megtorlásokról, népbírósági perekről, amelyek illuzórikussá teszik, hogy az a fajta emlékezetközösség, amelynek a holokauszt által közvetlenül érintett, találkozzon azzal a fajta másik emlékezetközösséggel, amely másképp éli meg a világháborút. Aki a pesti gettóban van, az felszabadítóként éli meg a szovjet hadsereg érkezését, akinek a gyereke a Kárpátokban harcol, vagy akinek a gyerekét megerőszakolják, megszállóként tekint rájuk.
A két fogalom összehozása Márainak sem sikerült már, a két élményvilág pedig a gyerekeken, az unokákon keresztül a mai napig él. Romsics Ignác szerint csak tudatos, konstruktív, és nem politikai haszonszerzés céljával vezérelt emlékezetpolitikával lehet közelebb hozni egymáshoz a feleket.
Kustán Magyari Attila. maszol.ro
A huszadik században számos olyan jelenség következett be, amely alakította a történelmet, szerdán délután tartott kolozsvári előadásában Romsics Ignác azonban kettőt emelt ki ezek közül. A neves magyarországi történész a trianoni békeszerződést és a holokausztot, ezáltal két emlékezetet igyekezett közelebb hozni egymáshoz.
Mindkét kiemelt történelmi esemény messziről indul. Trianon kapcsán meg kell jegyezni, a 19. század elején a magyar királyság területén 47-48 százalék magyar élt, Erdélyben ez az arány 36. Míg a feudális társadalomban a származás nem számított, a modern nacionalizmus megjelenésével a nyelvre alapozódó kultúra meghatározó lett, ezért született meg az igény arra, hogy ahol többségben él egy nemzet, ott önigazgatást követel. Ezekkel az igényekkel a magyar és osztrák vezetőség nem foglalkozott, a történész szerint azonban nem biztos, hogy ha a követelések teljesülnek, az ország szétszakadása elkerülhető.
A középkortól jelentős arányú izraelita közösség alakult ki a magyarság mellett, akik a banki szféra, a nagyipar irányító rétegét ötven-hatvan százalékban képviselték, de a szabadpályás értelmiségi körökben is jelentős arányban vannak jelen. A mezőgazdaságban már más a kép, itt az izraelita vallásúak aránya egy százaléka, a közép- és nagybérlők, birtokosok esetén már negyven-ötven. Ez önmagában sikeres felemelkedést jelent a részükről, ugyanakkor óriási hozzájárulás a magyar ipari, gazdasági és kulturális modernizációhoz.
A második világháborút követően komoly szociális problémák sújtották a társadalmat, ezért a düh megtalálta a célpontokat, azaz a zsidóságot. A Károlyi-kormányban már harminc-negyven százalékos az izraelita reprezentáció, a tanácsköztársaság alatt pedig már kétharmaduk izraelita vallású vagy zsidó származású – ez az elitváltás pedig önmagában véve is sokkolja a magyar nemességet és leszármazottaikat, nem szólva a gazdasági-társadalmi hatalmuk megszűnéséről. Ezért aztán megjelenik az újabb antiszemita sztereotípia, miszerint a kommunisták mind zsidók, a kommunizmus zsidó dolog.
A korábbi állampolgári egyenjogúságot az 1920-ban elfogadott numerus clausus csorbítja, amely a különböző származású, vallású csoportok felsőoktatásban levő képviseletét szabályozza. Ez ugyan 1928-ban enyhül, a zsidóság másképp éli meg a harmincas évek végét és negyvenes évek elejét, mint a magyarság, hiszen előbbieket az elnyomásuk, utóbbiakat a területi revízió foglalkoztatja. 1944 tavaszán aztán közel négyszázezer magyarországi zsidót deportálnak, ami felveti a kérdést Romsics szerint, hogy ki is a felelős? A történész úgy értékeli, a deportálásokhoz kellett a német megszállás, de miután a megszállás megtörtént, a magyar közigazgatás végre is hajtja a parancsokat – hozzáteendő, hogy a főispánok, polgármesterek kétharmadának lecserélése, a biztonsági erők internálása után. Horthy mindezt passzívan figyeli, míg július elején leállítja a deportálásokat, megmentve ezzel a budapesti zsidóságot.
Ez a tragédia a korábban vizionált együttélést érvényteleníti, nem szólva a későbbi megtorlásokról, népbírósági perekről, amelyek illuzórikussá teszik, hogy az a fajta emlékezetközösség, amelynek a holokauszt által közvetlenül érintett, találkozzon azzal a fajta másik emlékezetközösséggel, amely másképp éli meg a világháborút. Aki a pesti gettóban van, az felszabadítóként éli meg a szovjet hadsereg érkezését, akinek a gyereke a Kárpátokban harcol, vagy akinek a gyerekét megerőszakolják, megszállóként tekint rájuk.
A két fogalom összehozása Márainak sem sikerült már, a két élményvilág pedig a gyerekeken, az unokákon keresztül a mai napig él. Romsics Ignác szerint csak tudatos, konstruktív, és nem politikai haszonszerzés céljával vezérelt emlékezetpolitikával lehet közelebb hozni egymáshoz a feleket.
Kustán Magyari Attila. maszol.ro
2014. június 13.
Magyarfalu – A falu, ahol egy fészerben kezdődött a magyar oktatás
Magyarfalu a legkeletibb csángó magyar település, ahol mindenki beszél magyarul, annak ellenére, hogy – mint Bákó megyében mindenhol – csak román nyelvű óvoda és iskola működik.
A magyartanítás az 50-es évek rövid életű magyar iskolájának bezárása után, a 2000-es évek elején kezdődött, először csak egy fészerben, ma már iskolai keretek között.
Puskás Annamária tanítónő a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorában elmondta: nyolc csoportban 110 gyereket tanítanak, de a Magyar Házba egyszerre csak 18 gyerek fér be az osztályba. Magyarfaluban a gyerekek és a felnőttek is beszélnek magyarul, de a kicsik gyakran váltanak át románra. Ennek Puskás Annamária szerint az az oka, hogy a gyerekek otthon hallanak ugyan magyar szavakat, de hét éves korukig csak románul tanulnak. Az elsős gyerekeket nagyon nehéz beíratni a magyar oktatásba, mivel a szülők úgy gondolják, a gyerekeknek először románul kell megtanulniuk beszélni, utána következhet csak a magyar nyelv.
Ez a mentalitás az iskolából is fakad, tette hozzá Puskás Annamária. A román iskolában a 140 gyerekből körülbelül ötvenen tanulják választható tantárgyként a magyar nyelvet. A gyerekeknek azonban csupán egy százaléka tanul tovább magyarul
hirado.hu / Kossuth Rádió, Határok nélkül. Erdély.ma
Magyarfalu a legkeletibb csángó magyar település, ahol mindenki beszél magyarul, annak ellenére, hogy – mint Bákó megyében mindenhol – csak román nyelvű óvoda és iskola működik.
A magyartanítás az 50-es évek rövid életű magyar iskolájának bezárása után, a 2000-es évek elején kezdődött, először csak egy fészerben, ma már iskolai keretek között.
Puskás Annamária tanítónő a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorában elmondta: nyolc csoportban 110 gyereket tanítanak, de a Magyar Házba egyszerre csak 18 gyerek fér be az osztályba. Magyarfaluban a gyerekek és a felnőttek is beszélnek magyarul, de a kicsik gyakran váltanak át románra. Ennek Puskás Annamária szerint az az oka, hogy a gyerekek otthon hallanak ugyan magyar szavakat, de hét éves korukig csak románul tanulnak. Az elsős gyerekeket nagyon nehéz beíratni a magyar oktatásba, mivel a szülők úgy gondolják, a gyerekeknek először románul kell megtanulniuk beszélni, utána következhet csak a magyar nyelv.
Ez a mentalitás az iskolából is fakad, tette hozzá Puskás Annamária. A román iskolában a 140 gyerekből körülbelül ötvenen tanulják választható tantárgyként a magyar nyelvet. A gyerekeknek azonban csupán egy százaléka tanul tovább magyarul
hirado.hu / Kossuth Rádió, Határok nélkül. Erdély.ma
2014. június 13.
Az egész Kárpát-medencére kiterjedő gyűjtést indít a Trianon Múzeum (x)
Az egész Kárpát-medencére kiterjedő gyűjtést indít a Trianon Múzeum az 1918-1920-as országvesztéssel, az irredenta mozgalmakkal, az 1938-1941-es visszacsatolásokkal, az elszakított területekkel kapcsolatba hozható mindennemű írásos és fényképes dokumentációra, antik tárgyakra, szóbeli közlésekre és visszaemlékezésekre vonatkozóan.
A gyűjtési felhívást számos külhoni magyar újság és hírportál is közzé tette. A közlemény megjelenik a felvidéki Új Szóban, a délvidéki Magyar Szóban, a kárpátaljai Kárpáti Igaz Szóban, a partiumi és székelyföldi hírlapokban (Nyugati Jelen, Székely Hírmondó, Szabad Újság, Krónika, Csíki Hírlap, Vásárhelyi Híradó, Udvarhelyi Híradó), valamint több online hírportálon (Felvidék.ma, Vajdaság.ma, Erdély.ma) is.
A várpalotai Zichy-kastélyban található múzeum Magyarország egyetlen olyan intézménye, mely az első világháborút követő békeszerződéssel és napjainkra is kiható következményeivel foglalkozik, és intézményes keretek között mutatja be a trianoni országvesztés gazdag és megrázó tárgyi, szellemi hagyatékát.
A múzeumban bemutatott anyag a Kárpát-medence viszonylatában egyaránt felöleli a trianoni diktátum pontos történetét és következményeit, bemutatja az I. világháborút követő irredenta mozgalmak sajátosan szép produktumait, az anyaországhoz időlegesen visszacsatolt egyes országrészek „hazatérésének” boldog pillanatait, a II. világháború eseményeit, és a háború utáni, magyarokat sújtó kollektív, véres megtorlásokat. Állandó- és vándorkiállításai révén a múzeumba látogatók átfogó ismereteket szerezhetnek az I. világháborút lezáró döntések következményeiről, az azt követő, sokszor vérzivataros történelmi folyamatokról.
Rendezvényeivel, tudományos és kulturális tevékenységével célja, hogy bemutassa a Kárpát-medencében ezer éve együtt élő közösségek hagyatékát, és hogy segítse és patronálja azon kezdeményezéseket, melyek a magyar nemzet fizikai és lelki széttagoltságát igyekeznek orvosolni. Ennek érdekében a Múzeum számos, eddig hiánypótló nemzetpolitikai kezdeményezést indított el. Segítője volt a délvidéki magyarirtás áldozatait rehabilitáló folyamatok megindulásának éppúgy, mint a felvidéki deportálások és kitelepítések történetét érintő tudományos, társadalmi diskurzus megindításának is.
„Nálunk egy átlagos látogató a múzeum valamelyik sarkában sír.” – így nyilatkozott Szabó Pál Csaba, a múzeum igazgatója azokról a hatásokról, melyek a Trianon Múzeum egyedülálló gyűjteményét végigszemlélve itt a látogatót érik.
A múzeumban bemutatott kiállítások ugyanis nem csak a 20. századi nemzetvesztés tragikus eseményeit, a „hazatérés” örömteli éveit, és a II. világháborút követő kollektív, véres megtorlásokat dokumentálja Újvidéktől Kassáig, Marosvásárhelytől Munkácsig, Nyitrától Varasdig. Csupán a puszta tények bemutatásával elindítja azokat a kollektív lelki mechanizmusokat, melyek a magyarság 20. századi tragédiáinak feldolgozásához, az össznemzeti sebek begyógyulásához vezetnek. Az 1920 után Magyarországtól elszakított területeken élők számára a Trianon Múzeum látogatása ingyenes. Kérjük, keressék bizalommal az összmagyarság lelkiismeretének és reményeinek múzeumát! Levelezési cím: Trianon Múzeum, 8100, Várpalota, Pf. 107; Zsebtelefon: +3670/257-48-11; Világháló: www.trianonmuzeum.hu; Villámposta: trianonmuzeum@trianonmuzeum.hu. Erdély.ma
Az egész Kárpát-medencére kiterjedő gyűjtést indít a Trianon Múzeum az 1918-1920-as országvesztéssel, az irredenta mozgalmakkal, az 1938-1941-es visszacsatolásokkal, az elszakított területekkel kapcsolatba hozható mindennemű írásos és fényképes dokumentációra, antik tárgyakra, szóbeli közlésekre és visszaemlékezésekre vonatkozóan.
A gyűjtési felhívást számos külhoni magyar újság és hírportál is közzé tette. A közlemény megjelenik a felvidéki Új Szóban, a délvidéki Magyar Szóban, a kárpátaljai Kárpáti Igaz Szóban, a partiumi és székelyföldi hírlapokban (Nyugati Jelen, Székely Hírmondó, Szabad Újság, Krónika, Csíki Hírlap, Vásárhelyi Híradó, Udvarhelyi Híradó), valamint több online hírportálon (Felvidék.ma, Vajdaság.ma, Erdély.ma) is.
A várpalotai Zichy-kastélyban található múzeum Magyarország egyetlen olyan intézménye, mely az első világháborút követő békeszerződéssel és napjainkra is kiható következményeivel foglalkozik, és intézményes keretek között mutatja be a trianoni országvesztés gazdag és megrázó tárgyi, szellemi hagyatékát.
A múzeumban bemutatott anyag a Kárpát-medence viszonylatában egyaránt felöleli a trianoni diktátum pontos történetét és következményeit, bemutatja az I. világháborút követő irredenta mozgalmak sajátosan szép produktumait, az anyaországhoz időlegesen visszacsatolt egyes országrészek „hazatérésének” boldog pillanatait, a II. világháború eseményeit, és a háború utáni, magyarokat sújtó kollektív, véres megtorlásokat. Állandó- és vándorkiállításai révén a múzeumba látogatók átfogó ismereteket szerezhetnek az I. világháborút lezáró döntések következményeiről, az azt követő, sokszor vérzivataros történelmi folyamatokról.
Rendezvényeivel, tudományos és kulturális tevékenységével célja, hogy bemutassa a Kárpát-medencében ezer éve együtt élő közösségek hagyatékát, és hogy segítse és patronálja azon kezdeményezéseket, melyek a magyar nemzet fizikai és lelki széttagoltságát igyekeznek orvosolni. Ennek érdekében a Múzeum számos, eddig hiánypótló nemzetpolitikai kezdeményezést indított el. Segítője volt a délvidéki magyarirtás áldozatait rehabilitáló folyamatok megindulásának éppúgy, mint a felvidéki deportálások és kitelepítések történetét érintő tudományos, társadalmi diskurzus megindításának is.
„Nálunk egy átlagos látogató a múzeum valamelyik sarkában sír.” – így nyilatkozott Szabó Pál Csaba, a múzeum igazgatója azokról a hatásokról, melyek a Trianon Múzeum egyedülálló gyűjteményét végigszemlélve itt a látogatót érik.
A múzeumban bemutatott kiállítások ugyanis nem csak a 20. századi nemzetvesztés tragikus eseményeit, a „hazatérés” örömteli éveit, és a II. világháborút követő kollektív, véres megtorlásokat dokumentálja Újvidéktől Kassáig, Marosvásárhelytől Munkácsig, Nyitrától Varasdig. Csupán a puszta tények bemutatásával elindítja azokat a kollektív lelki mechanizmusokat, melyek a magyarság 20. századi tragédiáinak feldolgozásához, az össznemzeti sebek begyógyulásához vezetnek. Az 1920 után Magyarországtól elszakított területeken élők számára a Trianon Múzeum látogatása ingyenes. Kérjük, keressék bizalommal az összmagyarság lelkiismeretének és reményeinek múzeumát! Levelezési cím: Trianon Múzeum, 8100, Várpalota, Pf. 107; Zsebtelefon: +3670/257-48-11; Világháló: www.trianonmuzeum.hu; Villámposta: trianonmuzeum@trianonmuzeum.hu. Erdély.ma
2014. június 13.
Az egykori Székelyudvarhely: Szabó Dezső emlékezete
Négy évet tanított Udvarhelyen a vegyes megítélésű tanárember. Befutballozta Ady Endrét a kisvárosba „Minden magyar felelős minden magyarért" – többek között ezt az idézetet köszönhetjük Az elsodort falu szerzőjének, aki agilis élete alatt több politikai és irodalmi irányzathoz egyszerre tartozott, illetve nem.
Az irodalomtudomány és a történelem vegyes képet fest róla, tartották egyszerre antiszemitának és antifasisztának is.
Nem célunk ítélkezni, csupán röviden bemutatni azt, hogy milyen hatással lehetett Szabó Dezső az első világháború előtti években Székelyudvarhelyre. 1909-től ugyanis négy évet itt élt és dolgozott tanárként. Kolozsvártól Udvarhelyig
135 évvel ezelőtt, 1879. június 10-én született a huszadik század első felének egyik legellentmondásosabb, vegyes megítélésű magyar prózaírója. Szabó Dezső Kolozsváron, a Felsőszén utcában jött a világra, elég szegény családban. A református gimnáziumban érettségizett, majd Budapestre került egyetemre.
Nyelvésznek készült, nagy reménységet láttak benne, de izgága és ellentmondásos természete mind tovább és tovább sodorta, így került 1909 őszén a székelyudvarhelyi Állami Főreáliskolába.
Szabó Dezső magyar-francia szakos tanár volt, és igen magas szinten bírta a francia nyelvet, többször járt Párizsban, illetve személyesen ismerte a budapesti, akkori nagy magyar írókat, költőket, újságírókat, Udvarhelyről is gyakran vonatozott Pestre.
„...én aztán messzebb áradtam"
Ami a Székelyudvarhelyen való négyéves tanárkodását illeti, a legtöbbet az Életeim című önéletrajzából tudhatunk meg – nyilván, kortársai teljesen más képet festenének az ifjú tanárról.
Harminc éves volt, amikor Udvarhelyre került, és enyhén szólva nem volt egy visszahúzódó, csendes típus. Igazi bohém, nagyvilági embernek számított akkoriban: a csendes kisvároska lakói nem feltétlenül fogadták el a mindig elegáns, drága ruhákban járó, mulatozó, szőke, göndör sörényű „tanárurat". „Székelyudvarhely! Székelyudvarhely! Kicsike székely városka, apró emberfészek, melyben az oda száműzött nagy madár négy évig verdesett fiatal szárnyaival, ahol már lemondott a szabadulás lehetőségéről, a végtelen horizontok hívásáról: azután, hogy otthagyhattalak, milyen kedvessé otthonosultál az emlékemben! (...)
A sétatér egyik oldalán folyt a Küküllő, mikor vize volt hozzá, ami nem mindig történt. (...) Ketten voltunk a kis város szertelenje, de én aztán messzibb áradtam." – írja városunkról és magáról.
Mint az írásból vastagon kitűnik, Szabó Dezsőnek egy kis egóért bizony nem kellett a szomszédba mennie. Magyarországi kortársai, irodalmi munkáinak kritikusainak visszaemlékezései szerint sem volt egy egyszerű eset.
Székelyudvarhelyi tartózkodásakor történt, hogy a középiskolai tanárok több megbecsülést követeltek az akkori minisztériumtól, s a tiltakozó levelet éppen ő fogalmazta meg, amiben többek között ez a híressé vált mondta is áll: „De meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni."
A kiáltvány annyira jól sikerült, hogy maga Tisza István válaszolt rá, majd Szabó viszontválaszát a Nyugat hozta le 1911-ben. Egycsapásra ismert ember lett, holott szépirodalmat még nem nagyon írt – ezért persze fegyelmit kapott.
Dezső úrfi, a botrányhős
Nemcsak ezért: Szabó négyéves udvarhelyi tartózkodása alatt rengeteg olyan dolgot tett, ami – ahogy ő is leírja – nem feltétlenül felelt meg az akkori társadalmi normáknak. Az még igen, hogy harminc-harminckét éves fejjel 16-17 éves lányokat csábított el, aminek egyébként örültek is a lányok szülei, hogy szemük fénye „Dezső úrfival" jár.
Annak például nem nagyon, amikor a Kossuth utcán végigvonuló disznócsordát lakása ablaka alá (a Flórián-házban lakott) csődített úgy, hogy rohadt almákat engedett le az ablakból spárgán, és iszonyatos sivalkodást idézett elő.
Diákjai imádták: azon kívül, hogy kitűnő pedagógus volt, nagyon sokszor rendezett tivornyákat lakásán vagy „Cumó néninél" – a hölgy kocsmája valahol a mai Kossuth utca alsó részén lehetett.
A tanulókkal rendszeresen kirándult a környékre, de olyan is előfordult, hogy a lakásában tartott „bulin" a cigányzenekar háromszor húzta el a Marsellaise-t, amit az ablaka alá csődült tömeg is velük együtt énekelt. Máskor a trágyaszállító kocsisokba kötött bele a Kossuthban, vagy éppen az utca kirakatait összecserélgette alispán barátja vállain ülve.
Adyt ő focizta be Székelyudvarhelyre
A székelyudvarhelyi éveit leíró részek között Ady Endréről és a Szabó által nagyon lenézett pesti baráti társaságáról is ír: „Igen sokszor megjátszotta a teljesen elázott embert, csak hogy durvaságokat mondhasson a körülötte levőknek. Néha, megfelelő környezete kedvéért, adta a modern intellektuellt és beszélt agytrust-finomságokat. Ezt a pózát bírtam a legkevésébé.". Pedig Ady akkoriban modernnek számító költészetét nagyon szerette – mi sem bizonyítja ezt annál jobban, hogy Udvarhelyen, ahol akkoriban ki nem állhatták a költő verseit, ő ismertette meg diákjaival az Ady-verseket.
Sőt 1911-ben a megyeháza dísztermében, a mai Szent István-terem, egy nagyhatású, többórás előadást is tartott, amin megszerettette az udvarhelyiekkel Adyt, habár előzően többen is megfenyegették. Az előadás végén az összes akkor megjelent Ady-antológiát megvásárolták az udvarhelyiek. „Az öreg vármegyeházán mindent lehengerlő diadalt aratott az új költészet." – írja önélatrajzában, majd frappánsan jegyzi meg, hogy „befutballoztam Adyt és az új irodalmat a város figyelmébe és érdeklődésébe", aminek az lett az eredménye, hogy „Székelyudvarhelyen háromszor annyian járatják a Nyugatot , és ötször annyi Ady-kötetet adnak el, mint egész Kolozsvárt!"
1913-ban viszont váltani kényszerült: budapesti tartózkodása alatt egy újságból tudja meg, hogy áthelyezték Sümegre. Az Életeimben ilyen búcsúsorokat ír Udvarhelyről: „És ez a város, ahol olyan féktelenül unatkoztam, és féktelenül éltem, ahol mintegy új születés lázában gyötrődtem, és ahol sokszor éreztem nem egy halál szelét: a jó emlékezés csendes holdvilágába nyugszik lelkem távoli mezőin. Ez a levegő, ezek az arcok, ezek a vergődések és lázak is kellettek ahhoz, hogy felhangolják azt a zongorát, amelynek kiszálló dallamai később egy országnak voltak rajongása vagy dühe."
A tragikus vég
Szabó Dezső később, az első világháború után lett befutott író Az elsodort falu című regénnyel, utána folyamatosan jelentek meg munkái, illetve saját folyóirata is volt Lúdas Mátyás címmel.
1945. január 13-án halt meg Budapesten, a József körút 31. szám alatt – itt élt a város ostromakor, 65 évesen itt írta a befejezetlen önéletrajz utolsó, ránk maradt részeit.
Naponta ment le az óvóhelyre, éhezett – a feltételezések szerint legyengült, éhen halt, de olyan verzió is van, hogy valamilyen fertőző betegséget kapott el, és az ostromlott városban gyógyszer nem lévén, szervezete nem bírta ki a betegséget.
A ház lakói egy vendéglői szekrénybe tették tetemét és ott, a Rákóczi téren temették el tíz nap múlva. Négy évvel később kihantolták, és a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra, síremléke ma is ott áll.
Az Életeim utolsó részeinek mintegy kétezer oldalnyi kézirata egy fekete táskában volt: a lakását feldúló katonák a lapok egy részét ablaktömésre és vécépapírként használták, szerencsére nagyrésze megmenekült, de teljes, cenzúrázatlan kiadása csak a rendszerváltás után jelenhetett meg.
Az udvarhelyi Flórián-ház falán (a Kossuth sarkán áll, ma a Romarta üzlet van a földszinten), egykori lakóhelyén, emléktábla őrzi emlékét, ezt 1999-ben helyezték el Katona Ádám tanár kezdeményezésére. A fém-dombormű alatt ez a felirat olvasható: „A XX. századi magyar irodalom klasszikusa, Szabó Dezső emlékére, aki 1909 ősze és 1913 nyara között Székelyudvarhelyen élt, tanított és küzdött az igazságért." Egykori iskolája ma neves tanárai között tartja számon, emlékezete írásaiban, köteteiben él. Még mielőtt valaki ítélkezne felette egy évszázad után, inkább olvasson bele a munkáiba – elképzelhető, hogy néha nem feltétlenül ért egyet az általa vallott elvekkel, de az is, hogy kiváló olvasmányélménnyel gazdagodik.
A Duna Televízió Száműzött magyar irodalom című műsorának Szabó Dezsőre vonatkozó részét itt lehet megtekinteni, illetve egy háromrészes portréfilm szintén megtekinthető a legnépszerűbb videómegosztón: első, második, harmadik rész.
Írásunkhoz felhasználtuk Szabó Dezső Életeim című kötetét, valamint Hermann Gusztáv Székelyudvarhely művelődéstörténete című munkáját, illetve más helytörténeti forrásanyagokat.
Katona Zoltán
uh.ro/kultúra. Erdély.ma
Négy évet tanított Udvarhelyen a vegyes megítélésű tanárember. Befutballozta Ady Endrét a kisvárosba „Minden magyar felelős minden magyarért" – többek között ezt az idézetet köszönhetjük Az elsodort falu szerzőjének, aki agilis élete alatt több politikai és irodalmi irányzathoz egyszerre tartozott, illetve nem.
Az irodalomtudomány és a történelem vegyes képet fest róla, tartották egyszerre antiszemitának és antifasisztának is.
Nem célunk ítélkezni, csupán röviden bemutatni azt, hogy milyen hatással lehetett Szabó Dezső az első világháború előtti években Székelyudvarhelyre. 1909-től ugyanis négy évet itt élt és dolgozott tanárként. Kolozsvártól Udvarhelyig
135 évvel ezelőtt, 1879. június 10-én született a huszadik század első felének egyik legellentmondásosabb, vegyes megítélésű magyar prózaírója. Szabó Dezső Kolozsváron, a Felsőszén utcában jött a világra, elég szegény családban. A református gimnáziumban érettségizett, majd Budapestre került egyetemre.
Nyelvésznek készült, nagy reménységet láttak benne, de izgága és ellentmondásos természete mind tovább és tovább sodorta, így került 1909 őszén a székelyudvarhelyi Állami Főreáliskolába.
Szabó Dezső magyar-francia szakos tanár volt, és igen magas szinten bírta a francia nyelvet, többször járt Párizsban, illetve személyesen ismerte a budapesti, akkori nagy magyar írókat, költőket, újságírókat, Udvarhelyről is gyakran vonatozott Pestre.
„...én aztán messzebb áradtam"
Ami a Székelyudvarhelyen való négyéves tanárkodását illeti, a legtöbbet az Életeim című önéletrajzából tudhatunk meg – nyilván, kortársai teljesen más képet festenének az ifjú tanárról.
Harminc éves volt, amikor Udvarhelyre került, és enyhén szólva nem volt egy visszahúzódó, csendes típus. Igazi bohém, nagyvilági embernek számított akkoriban: a csendes kisvároska lakói nem feltétlenül fogadták el a mindig elegáns, drága ruhákban járó, mulatozó, szőke, göndör sörényű „tanárurat". „Székelyudvarhely! Székelyudvarhely! Kicsike székely városka, apró emberfészek, melyben az oda száműzött nagy madár négy évig verdesett fiatal szárnyaival, ahol már lemondott a szabadulás lehetőségéről, a végtelen horizontok hívásáról: azután, hogy otthagyhattalak, milyen kedvessé otthonosultál az emlékemben! (...)
A sétatér egyik oldalán folyt a Küküllő, mikor vize volt hozzá, ami nem mindig történt. (...) Ketten voltunk a kis város szertelenje, de én aztán messzibb áradtam." – írja városunkról és magáról.
Mint az írásból vastagon kitűnik, Szabó Dezsőnek egy kis egóért bizony nem kellett a szomszédba mennie. Magyarországi kortársai, irodalmi munkáinak kritikusainak visszaemlékezései szerint sem volt egy egyszerű eset.
Székelyudvarhelyi tartózkodásakor történt, hogy a középiskolai tanárok több megbecsülést követeltek az akkori minisztériumtól, s a tiltakozó levelet éppen ő fogalmazta meg, amiben többek között ez a híressé vált mondta is áll: „De meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni."
A kiáltvány annyira jól sikerült, hogy maga Tisza István válaszolt rá, majd Szabó viszontválaszát a Nyugat hozta le 1911-ben. Egycsapásra ismert ember lett, holott szépirodalmat még nem nagyon írt – ezért persze fegyelmit kapott.
Dezső úrfi, a botrányhős
Nemcsak ezért: Szabó négyéves udvarhelyi tartózkodása alatt rengeteg olyan dolgot tett, ami – ahogy ő is leírja – nem feltétlenül felelt meg az akkori társadalmi normáknak. Az még igen, hogy harminc-harminckét éves fejjel 16-17 éves lányokat csábított el, aminek egyébként örültek is a lányok szülei, hogy szemük fénye „Dezső úrfival" jár.
Annak például nem nagyon, amikor a Kossuth utcán végigvonuló disznócsordát lakása ablaka alá (a Flórián-házban lakott) csődített úgy, hogy rohadt almákat engedett le az ablakból spárgán, és iszonyatos sivalkodást idézett elő.
Diákjai imádták: azon kívül, hogy kitűnő pedagógus volt, nagyon sokszor rendezett tivornyákat lakásán vagy „Cumó néninél" – a hölgy kocsmája valahol a mai Kossuth utca alsó részén lehetett.
A tanulókkal rendszeresen kirándult a környékre, de olyan is előfordult, hogy a lakásában tartott „bulin" a cigányzenekar háromszor húzta el a Marsellaise-t, amit az ablaka alá csődült tömeg is velük együtt énekelt. Máskor a trágyaszállító kocsisokba kötött bele a Kossuthban, vagy éppen az utca kirakatait összecserélgette alispán barátja vállain ülve.
Adyt ő focizta be Székelyudvarhelyre
A székelyudvarhelyi éveit leíró részek között Ady Endréről és a Szabó által nagyon lenézett pesti baráti társaságáról is ír: „Igen sokszor megjátszotta a teljesen elázott embert, csak hogy durvaságokat mondhasson a körülötte levőknek. Néha, megfelelő környezete kedvéért, adta a modern intellektuellt és beszélt agytrust-finomságokat. Ezt a pózát bírtam a legkevésébé.". Pedig Ady akkoriban modernnek számító költészetét nagyon szerette – mi sem bizonyítja ezt annál jobban, hogy Udvarhelyen, ahol akkoriban ki nem állhatták a költő verseit, ő ismertette meg diákjaival az Ady-verseket.
Sőt 1911-ben a megyeháza dísztermében, a mai Szent István-terem, egy nagyhatású, többórás előadást is tartott, amin megszerettette az udvarhelyiekkel Adyt, habár előzően többen is megfenyegették. Az előadás végén az összes akkor megjelent Ady-antológiát megvásárolták az udvarhelyiek. „Az öreg vármegyeházán mindent lehengerlő diadalt aratott az új költészet." – írja önélatrajzában, majd frappánsan jegyzi meg, hogy „befutballoztam Adyt és az új irodalmat a város figyelmébe és érdeklődésébe", aminek az lett az eredménye, hogy „Székelyudvarhelyen háromszor annyian járatják a Nyugatot , és ötször annyi Ady-kötetet adnak el, mint egész Kolozsvárt!"
1913-ban viszont váltani kényszerült: budapesti tartózkodása alatt egy újságból tudja meg, hogy áthelyezték Sümegre. Az Életeimben ilyen búcsúsorokat ír Udvarhelyről: „És ez a város, ahol olyan féktelenül unatkoztam, és féktelenül éltem, ahol mintegy új születés lázában gyötrődtem, és ahol sokszor éreztem nem egy halál szelét: a jó emlékezés csendes holdvilágába nyugszik lelkem távoli mezőin. Ez a levegő, ezek az arcok, ezek a vergődések és lázak is kellettek ahhoz, hogy felhangolják azt a zongorát, amelynek kiszálló dallamai később egy országnak voltak rajongása vagy dühe."
A tragikus vég
Szabó Dezső később, az első világháború után lett befutott író Az elsodort falu című regénnyel, utána folyamatosan jelentek meg munkái, illetve saját folyóirata is volt Lúdas Mátyás címmel.
1945. január 13-án halt meg Budapesten, a József körút 31. szám alatt – itt élt a város ostromakor, 65 évesen itt írta a befejezetlen önéletrajz utolsó, ránk maradt részeit.
Naponta ment le az óvóhelyre, éhezett – a feltételezések szerint legyengült, éhen halt, de olyan verzió is van, hogy valamilyen fertőző betegséget kapott el, és az ostromlott városban gyógyszer nem lévén, szervezete nem bírta ki a betegséget.
A ház lakói egy vendéglői szekrénybe tették tetemét és ott, a Rákóczi téren temették el tíz nap múlva. Négy évvel később kihantolták, és a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra, síremléke ma is ott áll.
Az Életeim utolsó részeinek mintegy kétezer oldalnyi kézirata egy fekete táskában volt: a lakását feldúló katonák a lapok egy részét ablaktömésre és vécépapírként használták, szerencsére nagyrésze megmenekült, de teljes, cenzúrázatlan kiadása csak a rendszerváltás után jelenhetett meg.
Az udvarhelyi Flórián-ház falán (a Kossuth sarkán áll, ma a Romarta üzlet van a földszinten), egykori lakóhelyén, emléktábla őrzi emlékét, ezt 1999-ben helyezték el Katona Ádám tanár kezdeményezésére. A fém-dombormű alatt ez a felirat olvasható: „A XX. századi magyar irodalom klasszikusa, Szabó Dezső emlékére, aki 1909 ősze és 1913 nyara között Székelyudvarhelyen élt, tanított és küzdött az igazságért." Egykori iskolája ma neves tanárai között tartja számon, emlékezete írásaiban, köteteiben él. Még mielőtt valaki ítélkezne felette egy évszázad után, inkább olvasson bele a munkáiba – elképzelhető, hogy néha nem feltétlenül ért egyet az általa vallott elvekkel, de az is, hogy kiváló olvasmányélménnyel gazdagodik.
A Duna Televízió Száműzött magyar irodalom című műsorának Szabó Dezsőre vonatkozó részét itt lehet megtekinteni, illetve egy háromrészes portréfilm szintén megtekinthető a legnépszerűbb videómegosztón: első, második, harmadik rész.
Írásunkhoz felhasználtuk Szabó Dezső Életeim című kötetét, valamint Hermann Gusztáv Székelyudvarhely művelődéstörténete című munkáját, illetve más helytörténeti forrásanyagokat.
Katona Zoltán
uh.ro/kultúra. Erdély.ma
2014. június 13.
Nem koldulni, hanem követelni kell!
„Romániára nem hárul semmilyen nemzetközi egyezményből származó kötelezettség, amely szerint etnikai alapú területi autonómiát vagy bármilyen kollektív jogot kellene biztosítania a kisebbségeknek. A nemzetközi jog csupán a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek egyéni jogait szentesíti, amelyeket másokkal együtt is lehet gyakorolni” – olvasható a kormány közkapcsolatokért és kommunikációért felelős igazgatósága által kibocsátott okmányban, melyet a Marosvásárhelyen 2014. március 10-én elfogadott beadványra adott válaszként juttattak el a Székely Nemzeti Tanácshoz.
Ezt a kijelentést érdemes tüzetesebben elemezni, ugyanis nem csak a román hatalom irányunkba 94 éve megnyilvánuló cinizmusának és sorozatos szószegésének az ékes bizonyítéka, hanem a minket semmibe vevő magatartásának is.
Értelmezése során két dolog is kiderül:
1. Az ország jelenlegi irányítói, elődeikhez híven, nem csak az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatot szegik meg, melyben teljes nemzeti szabadságot és autonómiát ígérnek a románokkal együtt lakó népek számára, hanem az Erdélyt nekik ajándékozó trianoni békediktátum hasonló előírásokat tartalmazó cikkelyeit is.
2. Nem számíthatunk sem a jelenlegi, sem a leendő román kormányok jóindulatára, mert azok csak nyomásgyakorlás esetén hajlandók nekünk engedményeket tenni.
Mindezeket tekintetbe véve egyértelműen megállapíthatjuk, hogy szép szóval és józan érveléssel, úgy, ahogy eddig, a jövőben sem érhetünk el eredményt jogainkat illetően. Éppen ezért egyértelművé kell tenni nemzettársaink előtt, hogy előrehaladásra csak egységes, összehangolt, határozott és bátor lépések megtétele által leszünk képesek. A cél pedig a területi és kulturális autonómia elérése, mert nemzetként való megmaradásunknak és gazdasági talpra állásunknak jelenleg ez az egyetlen biztosítéka. Elérni viszont nem koldulva, hanem csak követelve lehet, oly hangosan, hogy az ne csak Bukarestben, hanem Brüsszelben is érthető legyen. Erre pedig az egymást követő nagygyűléseken és felvonulásokon kívül a polgári engedetlenség különböző formái a legalkalmasabbak, ha élünk az általuk nyújtotta lehetőségekkel.
Székely Hírmondó. Erdély.ma
„Romániára nem hárul semmilyen nemzetközi egyezményből származó kötelezettség, amely szerint etnikai alapú területi autonómiát vagy bármilyen kollektív jogot kellene biztosítania a kisebbségeknek. A nemzetközi jog csupán a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek egyéni jogait szentesíti, amelyeket másokkal együtt is lehet gyakorolni” – olvasható a kormány közkapcsolatokért és kommunikációért felelős igazgatósága által kibocsátott okmányban, melyet a Marosvásárhelyen 2014. március 10-én elfogadott beadványra adott válaszként juttattak el a Székely Nemzeti Tanácshoz.
Ezt a kijelentést érdemes tüzetesebben elemezni, ugyanis nem csak a román hatalom irányunkba 94 éve megnyilvánuló cinizmusának és sorozatos szószegésének az ékes bizonyítéka, hanem a minket semmibe vevő magatartásának is.
Értelmezése során két dolog is kiderül:
1. Az ország jelenlegi irányítói, elődeikhez híven, nem csak az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatot szegik meg, melyben teljes nemzeti szabadságot és autonómiát ígérnek a románokkal együtt lakó népek számára, hanem az Erdélyt nekik ajándékozó trianoni békediktátum hasonló előírásokat tartalmazó cikkelyeit is.
2. Nem számíthatunk sem a jelenlegi, sem a leendő román kormányok jóindulatára, mert azok csak nyomásgyakorlás esetén hajlandók nekünk engedményeket tenni.
Mindezeket tekintetbe véve egyértelműen megállapíthatjuk, hogy szép szóval és józan érveléssel, úgy, ahogy eddig, a jövőben sem érhetünk el eredményt jogainkat illetően. Éppen ezért egyértelművé kell tenni nemzettársaink előtt, hogy előrehaladásra csak egységes, összehangolt, határozott és bátor lépések megtétele által leszünk képesek. A cél pedig a területi és kulturális autonómia elérése, mert nemzetként való megmaradásunknak és gazdasági talpra állásunknak jelenleg ez az egyetlen biztosítéka. Elérni viszont nem koldulva, hanem csak követelve lehet, oly hangosan, hogy az ne csak Bukarestben, hanem Brüsszelben is érthető legyen. Erre pedig az egymást követő nagygyűléseken és felvonulásokon kívül a polgári engedetlenség különböző formái a legalkalmasabbak, ha élünk az általuk nyújtotta lehetőségekkel.
Székely Hírmondó. Erdély.ma
2014. június 13.
Tőkés kitüntetése – Elkezdődött a román becsületbíróság határozata ellen indított per
Elkezdődött pénteken Bukarestben az a közigazgatási per, amelyet Tőkés László európai parlamenti képviselő indított a román állami kitüntetésének visszavonásáról hozott becsületbírósági határozat ellen.
Az első tárgyaláson a becsületbíróságot védő Lucian Bolcas ügyvéd – aki korábban a nacionalista Nagy-Románia Párt (PRM) szenátora volt – azzal érvelt, hogy a határozat nem minősül közigazgatási jellegűnek, ezért szerinte a felperes panasza elfogadhatatlan – tájékoztatta az MTI-t Kincses Előd, az EP-képviselő ügyvédje. A bíróságnak először a panasszal kapcsolatos kifogásról kell döntenie, és ezt követően kezdődhet el érdemben a tárgyalás.
Tőkés László a romániai rendszerváltás elindításában játszott történelmi szerepéért kapta meg 2009-ben a Románia Csillaga érdemrendet, amelynek visszavonását Victor Ponta kormányfő kezdeményezte, miután Tőkés tavaly Tusnádfürdőn felvetette, hogy Magyarország vállaljon „védhatalmi” szerepet Erdély érdekében.
Kincses Előd kifejtette, hogy szerinte azért kell ellenőrizni bírói úton a becsületbírósági határozatot, mert annak komoly jogi következményei vannak. Rámutatott: az államelnök csak abban az esetben vonhat vissza állami kitüntetést, ha ezt a becsületbíróság javasolja. Az ügyvéd megállapította, hogy 11 olyan másik kitüntetett személy van, akiket jogerősen elítélt a bíróság különféle ügyekben, de egyiküknél sem kezdeményezték az állami elismerésük megvonását.
Kincses szerint a becsületbíróság határozata azért volt törvénytelen, mert a vonatkozó jogszabály szerint olyan személytől vonható meg a kitüntetés, aki tettei révén válik erre méltatlanná. Kincses szerint a nyilatkozatok nem sorolhatók a tettek közé.
Traian Băsescu román államfő korábban kijelentette, hogy a kitüntetés megvonásáról csak azt követően dönt, ha véget ér ez a bírósági eljárás.
MTI. Székelyhon.ro
Elkezdődött pénteken Bukarestben az a közigazgatási per, amelyet Tőkés László európai parlamenti képviselő indított a román állami kitüntetésének visszavonásáról hozott becsületbírósági határozat ellen.
Az első tárgyaláson a becsületbíróságot védő Lucian Bolcas ügyvéd – aki korábban a nacionalista Nagy-Románia Párt (PRM) szenátora volt – azzal érvelt, hogy a határozat nem minősül közigazgatási jellegűnek, ezért szerinte a felperes panasza elfogadhatatlan – tájékoztatta az MTI-t Kincses Előd, az EP-képviselő ügyvédje. A bíróságnak először a panasszal kapcsolatos kifogásról kell döntenie, és ezt követően kezdődhet el érdemben a tárgyalás.
Tőkés László a romániai rendszerváltás elindításában játszott történelmi szerepéért kapta meg 2009-ben a Románia Csillaga érdemrendet, amelynek visszavonását Victor Ponta kormányfő kezdeményezte, miután Tőkés tavaly Tusnádfürdőn felvetette, hogy Magyarország vállaljon „védhatalmi” szerepet Erdély érdekében.
Kincses Előd kifejtette, hogy szerinte azért kell ellenőrizni bírói úton a becsületbírósági határozatot, mert annak komoly jogi következményei vannak. Rámutatott: az államelnök csak abban az esetben vonhat vissza állami kitüntetést, ha ezt a becsületbíróság javasolja. Az ügyvéd megállapította, hogy 11 olyan másik kitüntetett személy van, akiket jogerősen elítélt a bíróság különféle ügyekben, de egyiküknél sem kezdeményezték az állami elismerésük megvonását.
Kincses szerint a becsületbíróság határozata azért volt törvénytelen, mert a vonatkozó jogszabály szerint olyan személytől vonható meg a kitüntetés, aki tettei révén válik erre méltatlanná. Kincses szerint a nyilatkozatok nem sorolhatók a tettek közé.
Traian Băsescu román államfő korábban kijelentette, hogy a kitüntetés megvonásáról csak azt követően dönt, ha véget ér ez a bírósági eljárás.
MTI. Székelyhon.ro
2014. június 13.
Új köntösben az istenháza
Valódi sikertörténetnek számít a zsögödi római katolikus műemléktemplom felújítása. Az egyházközség több pályázati lehetőséget kihasználva keresett forrást a munkálatokra, így a restaurálást néhány hónappal ezelőtt sikerült befejezni. Most itt az ünneplés ideje van, vasárnap Tamás József püspök áldja meg az újjávarázsolt istenházát.
„A templomhoz tartozó építkezési részt befejeztük” – tájékoztatott Sebestyén Ottó. A csíkzsögödi plébános elmondta, maradt még néhány restaurálási munkálat, ezt a rendelkezésre álló anyagiak függvényében fogják elvégezni.
Felújított külső és belső
Kicserélték az ablakokat és a szentély padlózatát, felújították a villanyvezetékeket, kijavították a falrepedéseket, meszeltek, korszerűsítették a hangtechnikát és a templom fűtési rendszerét, ugyanakkor a külső restaurálást is elvégezte a kivitelező. Ezt a munkafázist nehezítette, hogy rengeteg hajszálrepedés volt az épület külső falain, ezért műszálas vakolatot kellett felvinni, majd következhetett a meszelés. Ezzel párhuzamosan zajlott az esővíz-elvezető csatorna, illetve a tetőszerkezet javítása.
Van még tennivaló
A belső és külső restaurálás befejeztével még nem értek véget a templommal kapcsolatos munkálatok. Sebestyén Ottó elmondása szerint ez év végéig mindenképpen ki szeretnék cserélni a padokat. Ennél nagyobb lélegzetvételű munkálat lesz majd az oltár restaurálása. „Ennek értékét 100 ezer lej körülire értékelték a szakemberek” – említette a plébános, hozzátéve, az oltár régi állapotának a visszanyerésére mintegy nyolc rétegnyi olajfestéket kell lekaparni. A plébános kiemelte, továbbra is keresik a pályázati lehetőségeket a hátralevő munkálatok elvégzésére.
Vasárnap azonban ünnepre hívják a zsögödi híveket. A 12 óra 30 perckor kezdődő szentmisén Tamás József püspök áldja meg a felújított istenházát.
Rédai Botond. Székelyhon.ro
Valódi sikertörténetnek számít a zsögödi római katolikus műemléktemplom felújítása. Az egyházközség több pályázati lehetőséget kihasználva keresett forrást a munkálatokra, így a restaurálást néhány hónappal ezelőtt sikerült befejezni. Most itt az ünneplés ideje van, vasárnap Tamás József püspök áldja meg az újjávarázsolt istenházát.
„A templomhoz tartozó építkezési részt befejeztük” – tájékoztatott Sebestyén Ottó. A csíkzsögödi plébános elmondta, maradt még néhány restaurálási munkálat, ezt a rendelkezésre álló anyagiak függvényében fogják elvégezni.
Felújított külső és belső
Kicserélték az ablakokat és a szentély padlózatát, felújították a villanyvezetékeket, kijavították a falrepedéseket, meszeltek, korszerűsítették a hangtechnikát és a templom fűtési rendszerét, ugyanakkor a külső restaurálást is elvégezte a kivitelező. Ezt a munkafázist nehezítette, hogy rengeteg hajszálrepedés volt az épület külső falain, ezért műszálas vakolatot kellett felvinni, majd következhetett a meszelés. Ezzel párhuzamosan zajlott az esővíz-elvezető csatorna, illetve a tetőszerkezet javítása.
Van még tennivaló
A belső és külső restaurálás befejeztével még nem értek véget a templommal kapcsolatos munkálatok. Sebestyén Ottó elmondása szerint ez év végéig mindenképpen ki szeretnék cserélni a padokat. Ennél nagyobb lélegzetvételű munkálat lesz majd az oltár restaurálása. „Ennek értékét 100 ezer lej körülire értékelték a szakemberek” – említette a plébános, hozzátéve, az oltár régi állapotának a visszanyerésére mintegy nyolc rétegnyi olajfestéket kell lekaparni. A plébános kiemelte, továbbra is keresik a pályázati lehetőségeket a hátralevő munkálatok elvégzésére.
Vasárnap azonban ünnepre hívják a zsögödi híveket. A 12 óra 30 perckor kezdődő szentmisén Tamás József püspök áldja meg a felújított istenházát.
Rédai Botond. Székelyhon.ro
2014. június 13.
Új könyv az olimpikonokról
Újra Csíkszereda ad otthont a közép-európai Sporttörténeti Vetélkedő döntőjének. A szombaton délelőtt kezdődő vetélkedőt megelőzően mutatják be a legújabb, Kárpát-medencei magyar olimpiai érmesekről szóló kötetet.
A Hargita Megyei Sport- és Ifjúsági Igazgatóság, a nagykanizsai székhelyű Európai Sport Hagyományőrző Egyesület és a Dr. Mező Ferenc Olimpiai Baráti Kör által 13. alkalommal szervezett vetélkedőre – melynek idei témája „A magyar labdarúgás és labdarúgó-világbajnokságok története” –, szombaton, június 14-én délelőtt 10 órától kerül sor a csíkszeredai Városháza gyűléstermében.
A vetélkedőt megelőzően bemutatják a Kis János és Csiki András által jegyzett Kárpát-medencei magyar olimpiai érmesek című kötetet, mely erre az alkalomra jelent meg a Csíkszereda Kiadóhivatal gondozásában. Sarány István, a könyv szerkesztője szerint „ez a kötet szól mindazoknak, akik szeretik a sportot, akik örülni tudnak minden nemzettársunk sportsikerének – bármilyen ország zászlója alatt érte is el ezeket a sikereket. Mert mint ebből a kötetből kiderül: a Magyarország határain túl élő magyar sportoló kétszer olyan jó kell legyen, mint a többségi nemzethez tartozó vagy az anyaországi magyar sporttársai.” Az eseményre minden sportbarátot tisztelettel várnak!
Dobos László. Székelyhon.ro
Újra Csíkszereda ad otthont a közép-európai Sporttörténeti Vetélkedő döntőjének. A szombaton délelőtt kezdődő vetélkedőt megelőzően mutatják be a legújabb, Kárpát-medencei magyar olimpiai érmesekről szóló kötetet.
A Hargita Megyei Sport- és Ifjúsági Igazgatóság, a nagykanizsai székhelyű Európai Sport Hagyományőrző Egyesület és a Dr. Mező Ferenc Olimpiai Baráti Kör által 13. alkalommal szervezett vetélkedőre – melynek idei témája „A magyar labdarúgás és labdarúgó-világbajnokságok története” –, szombaton, június 14-én délelőtt 10 órától kerül sor a csíkszeredai Városháza gyűléstermében.
A vetélkedőt megelőzően bemutatják a Kis János és Csiki András által jegyzett Kárpát-medencei magyar olimpiai érmesek című kötetet, mely erre az alkalomra jelent meg a Csíkszereda Kiadóhivatal gondozásában. Sarány István, a könyv szerkesztője szerint „ez a kötet szól mindazoknak, akik szeretik a sportot, akik örülni tudnak minden nemzettársunk sportsikerének – bármilyen ország zászlója alatt érte is el ezeket a sikereket. Mert mint ebből a kötetből kiderül: a Magyarország határain túl élő magyar sportoló kétszer olyan jó kell legyen, mint a többségi nemzethez tartozó vagy az anyaországi magyar sporttársai.” Az eseményre minden sportbarátot tisztelettel várnak!
Dobos László. Székelyhon.ro
2014. június 13.
Elbeszélnek egymás mellett
Bár a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányságon megfogalmazták a válaszokat a csíkszeredai önkormányzati képviselők által elküldött kérdésekre, ezek mégsem jutottak vissza a városházára. A rendőrség most személyes találkozót javasol, tanácsülésen mutatnák be álláspontjukat.
Nem mozdult ki a holtpontról a csíkszeredai önkormányzati képviselő-testület és a városi rendőrkapitányság közti kommunikáció. Miután a csíkszeredai rendőrség képviselői korábban nem tettek eleget az önkormányzat helyi közigazgatási, jogügyi, közrend-fenntartási, állampolgári jogok és szabadságjogok tiszteletben tartásával foglakozó szakbizottsága személyes találkozóra szóló meghívásának, és azt válaszolták, hogy írásban kérik a kérdéseket, a képviselők április 4-én tanácsülésen döntöttek arról, hogy ezt megteszik. Hosszas egyeztetés után a 19 kérdést tartalmazó levelet, amelyet portálunk is közölt, május 9-én továbbították a csíkszeredai rendőrkapitányságnak.
Van és még sincs válasz
Mivel a törvény által előírt harmincnapos válaszadási határidő már eltelt, és mint megtudtuk, a városházára nem érkezett válaszlevél a rendőrségtől, Gheorghe Filip rendőrségi szóvivőt kérdeztük ezzel kapcsolatban. Mint elmondta, a levélben megfogalmazott minden kérdésre elkészültek a válaszok, viszont ezeket nem küldték vissza, mert az önkormányzati képviselő-testülettel történő személyes találkozón, tanácsülésen szeretnék bemutatni, illetve a témákat érintően párbeszédet folytatni. Filip szerint a személyes találkozót a levél is szorgalmazza, ezért tartják hasznosnak ezt a megoldást. Kérdésünkre, hogy mikor lenne a találkozó, azt mondta, amikor meghívják őket.
Nem értik a helyzetet
„Nem mi kezdeményeztük azt, hogy írásban tárgyaljunk egymással, hanem a rendőrség” – reagált a történtekre az elküldött levelet aláíró Fülöp Árpád Zoltán, az önkormányzat helyi közigazgatási, jogügyi, közrend-fenntartási, állampolgári jogok és szabadságjogok tiszteletben tartásával foglakozó szakbizottságának elnöke, furcsállva a helyzetet. Úgy vélte, ha már elindult a levelezés, akkor a kérdéseket meg kellene válaszolni. „Eddig is úgy volt, hogy elküldték a beszámolójukat, utána vettek részt a tanácsülésen” – emlékeztetett. Hozzáfűzte, nincs akadálya annak, hogy a képviselő-testületi ülésen részt vegyenek a rendőrség képviselői, mert ha a válaszok nem kielégítők, akkor további kérdéseket lehet feltenni. De ehhez szükség van először a leírt válaszokra. Egy lehetséges következő lépés lehet az ügyben a kérdések továbbítása a belügyminisztériumnak, mert ez még nem történt meg.
Kovács Attila. Székelyhon.ro
Bár a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányságon megfogalmazták a válaszokat a csíkszeredai önkormányzati képviselők által elküldött kérdésekre, ezek mégsem jutottak vissza a városházára. A rendőrség most személyes találkozót javasol, tanácsülésen mutatnák be álláspontjukat.
Nem mozdult ki a holtpontról a csíkszeredai önkormányzati képviselő-testület és a városi rendőrkapitányság közti kommunikáció. Miután a csíkszeredai rendőrség képviselői korábban nem tettek eleget az önkormányzat helyi közigazgatási, jogügyi, közrend-fenntartási, állampolgári jogok és szabadságjogok tiszteletben tartásával foglakozó szakbizottsága személyes találkozóra szóló meghívásának, és azt válaszolták, hogy írásban kérik a kérdéseket, a képviselők április 4-én tanácsülésen döntöttek arról, hogy ezt megteszik. Hosszas egyeztetés után a 19 kérdést tartalmazó levelet, amelyet portálunk is közölt, május 9-én továbbították a csíkszeredai rendőrkapitányságnak.
Van és még sincs válasz
Mivel a törvény által előírt harmincnapos válaszadási határidő már eltelt, és mint megtudtuk, a városházára nem érkezett válaszlevél a rendőrségtől, Gheorghe Filip rendőrségi szóvivőt kérdeztük ezzel kapcsolatban. Mint elmondta, a levélben megfogalmazott minden kérdésre elkészültek a válaszok, viszont ezeket nem küldték vissza, mert az önkormányzati képviselő-testülettel történő személyes találkozón, tanácsülésen szeretnék bemutatni, illetve a témákat érintően párbeszédet folytatni. Filip szerint a személyes találkozót a levél is szorgalmazza, ezért tartják hasznosnak ezt a megoldást. Kérdésünkre, hogy mikor lenne a találkozó, azt mondta, amikor meghívják őket.
Nem értik a helyzetet
„Nem mi kezdeményeztük azt, hogy írásban tárgyaljunk egymással, hanem a rendőrség” – reagált a történtekre az elküldött levelet aláíró Fülöp Árpád Zoltán, az önkormányzat helyi közigazgatási, jogügyi, közrend-fenntartási, állampolgári jogok és szabadságjogok tiszteletben tartásával foglakozó szakbizottságának elnöke, furcsállva a helyzetet. Úgy vélte, ha már elindult a levelezés, akkor a kérdéseket meg kellene válaszolni. „Eddig is úgy volt, hogy elküldték a beszámolójukat, utána vettek részt a tanácsülésen” – emlékeztetett. Hozzáfűzte, nincs akadálya annak, hogy a képviselő-testületi ülésen részt vegyenek a rendőrség képviselői, mert ha a válaszok nem kielégítők, akkor további kérdéseket lehet feltenni. De ehhez szükség van először a leírt válaszokra. Egy lehetséges következő lépés lehet az ügyben a kérdések továbbítása a belügyminisztériumnak, mert ez még nem történt meg.
Kovács Attila. Székelyhon.ro
2014. június 13.
Miért háborog az RMDSZ?
Hangos szóval tiltakozott az RMDSZ az ellen, hogy Victor Ponta bevonja a kormányzásba Dan Diaconescu zsebpártját, a román hírközlésekből már-már azt lehetett érteni, hogy választás elé állították a szociáldemokratákat: vagy ők maradnak, vagy Diaconescuék jönnek, ilyen párttal nem hajlandóak közösködni.
Finnyásságuk érthető, kifogásaik helytállóak, ám az elmúlt napok, hetek, hónapok történéseinek tükrében mégis különös, hogy miért éppen ez a mozzanat késztette karakán kiállásra a szövetség vezetőit. Talán mert tudták, nem sokat kockáztatnak, igaz, más érdekek mentén, de társaik is akadtak a nagy felháborodásban, így Ponta kénytelen visszatáncolni. Érdekes azonban, hogy más, magyar szempontból fontos ügyek még csak megszólalásra is alig késztették az RMDSZ korifeusait. Jó másfél hetes késéssel kikelt Bogdan Diaconescu magyarellenes törvénykezdeményezései ellen Kovács Péter főtitkár, de senki nem ejtett szót az SZNT petíciójára adott kormányválaszról, és nem hallottunk felháborodott nyilatkozatokat a székely zászlók levetetése miatt sem. Nem hangzott el tiltakozás – a művelődési miniszter Kelemen Hunor részéről sem –, amiért Wass Albert könyveit begyűjtötte (minden jel szerint törvénytelenül) a csíksomlyói búcsún a rendőrség, nem emelt szót senki Bethlen Gábor nagyváradi szobrának meggyalázása miatt vagy a vasárnap felállított szovátai Wass Albert-szobor szintén rendőrségi eltávolításáért. A lista hosszú lenne, ha számba vennénk, hogy a kormányra kerülésük óta eltelt pár hónapban hány, a magyarságot, magyarokat ért igazságtalanság esetében hallgattak. Nem győzik hangsúlyozni, a magyarok küldték őket Bukarestbe, a hatalomban is e közösség érdekeit képviselik, ám a valóságban igen keveset látunk mindebből. Egy tapodtat sem lépett elébb az autonómia ügye, sőt, inkább hátrafelé araszolgatunk, egyre távolodva a céltól. Fura, hogy a Dan Diaconescu-féle párt kormányra hívása az RMDSZ ellenállásába ütközött, de nem emeltek szót az üzemanyag jövedéki adójának növelése, az oszlopadó kivetése ellen, pedig polgárok – köztük magyarok – millióinak zsebét terhelik ezen intézkedések. Az idő tájt éppen azzal voltak elfoglalva, hogy hűséges embereikkel feltöltsék a számukra kiutalt, jól fizetett minisztériumi, kormányhivatali helyeket. Legalább néhányuknak legyen jó dolga, ha már mindenkinek nem lehet – gondolhatták. Háttérbe húzódva, a Dâmboviţa-parti politizálásba belesimulva igyekszik helytállni az RMDSZ a hatalomban. Bólogatnak, ha kész tények elé állítják, hallgatnak, ha nem értenek egyet. Hűséges és kényelmes társak, kik talán előre bejelentik a mostanihoz hasonló lázadásaikat is. Jó ez így Pontáéknak, jó Kelemenéknek, de vajon mi hasznunk belőle nekünk?
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Hangos szóval tiltakozott az RMDSZ az ellen, hogy Victor Ponta bevonja a kormányzásba Dan Diaconescu zsebpártját, a román hírközlésekből már-már azt lehetett érteni, hogy választás elé állították a szociáldemokratákat: vagy ők maradnak, vagy Diaconescuék jönnek, ilyen párttal nem hajlandóak közösködni.
Finnyásságuk érthető, kifogásaik helytállóak, ám az elmúlt napok, hetek, hónapok történéseinek tükrében mégis különös, hogy miért éppen ez a mozzanat késztette karakán kiállásra a szövetség vezetőit. Talán mert tudták, nem sokat kockáztatnak, igaz, más érdekek mentén, de társaik is akadtak a nagy felháborodásban, így Ponta kénytelen visszatáncolni. Érdekes azonban, hogy más, magyar szempontból fontos ügyek még csak megszólalásra is alig késztették az RMDSZ korifeusait. Jó másfél hetes késéssel kikelt Bogdan Diaconescu magyarellenes törvénykezdeményezései ellen Kovács Péter főtitkár, de senki nem ejtett szót az SZNT petíciójára adott kormányválaszról, és nem hallottunk felháborodott nyilatkozatokat a székely zászlók levetetése miatt sem. Nem hangzott el tiltakozás – a művelődési miniszter Kelemen Hunor részéről sem –, amiért Wass Albert könyveit begyűjtötte (minden jel szerint törvénytelenül) a csíksomlyói búcsún a rendőrség, nem emelt szót senki Bethlen Gábor nagyváradi szobrának meggyalázása miatt vagy a vasárnap felállított szovátai Wass Albert-szobor szintén rendőrségi eltávolításáért. A lista hosszú lenne, ha számba vennénk, hogy a kormányra kerülésük óta eltelt pár hónapban hány, a magyarságot, magyarokat ért igazságtalanság esetében hallgattak. Nem győzik hangsúlyozni, a magyarok küldték őket Bukarestbe, a hatalomban is e közösség érdekeit képviselik, ám a valóságban igen keveset látunk mindebből. Egy tapodtat sem lépett elébb az autonómia ügye, sőt, inkább hátrafelé araszolgatunk, egyre távolodva a céltól. Fura, hogy a Dan Diaconescu-féle párt kormányra hívása az RMDSZ ellenállásába ütközött, de nem emeltek szót az üzemanyag jövedéki adójának növelése, az oszlopadó kivetése ellen, pedig polgárok – köztük magyarok – millióinak zsebét terhelik ezen intézkedések. Az idő tájt éppen azzal voltak elfoglalva, hogy hűséges embereikkel feltöltsék a számukra kiutalt, jól fizetett minisztériumi, kormányhivatali helyeket. Legalább néhányuknak legyen jó dolga, ha már mindenkinek nem lehet – gondolhatták. Háttérbe húzódva, a Dâmboviţa-parti politizálásba belesimulva igyekszik helytállni az RMDSZ a hatalomban. Bólogatnak, ha kész tények elé állítják, hallgatnak, ha nem értenek egyet. Hűséges és kényelmes társak, kik talán előre bejelentik a mostanihoz hasonló lázadásaikat is. Jó ez így Pontáéknak, jó Kelemenéknek, de vajon mi hasznunk belőle nekünk?
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. június 13.
Vásárhely egy évszázada
Az Incze család kiállításáról
Marosvásárhely nem szűkölködik művészcsaládokban – tagjaik generációkon keresztül álltak, állnak a zene, a képzőművészet, az irodalom szolgálatában. Az Incze család is ilyen. A már elhunyt családfőt, Incze István festőművészt, szinte mindenki ismerte Marosvásárhelyen. Felesége, Incze Istvánné Sárkány Ilona porcelánfestő, fia, Incze István fotóművész, unokája, Incze István Botond szintén festőművész. Egy családi paletta színvilága és alkotásai címmel munkáikból nyílt igencsakgazdag, változatos és nívós tárlat a Kultúrpalota földszinti galériáiban szerda délután.
"Elöljáró beszédként" Ritziu Ilka Krisztina színművésznő Incze Dósa Annamária versét szavalta, illetve népdalokat énekelt, majd Mana Bucur, a galéria kurátora üdvözölte a megjelenteket. Mint mondta, az átfogó, egyrészt retrospektív, másrészt aktuális kiállítás igencsak gazdag anyagot tartalmaz. Az idősebb Incze István 1905-ben született Kézdivásárhelyen, tanulmányait Kolozsváron és Bukarestben végezte, nyugdíjazásáig tanárként dolgozott. Nagyszerű tájképfestő, saját, felismerhető stílussal rendelkezett, rengeteg kiállításon láthatták munkáit az érdeklődők, ő volt a dinasztia vezéregyénisége.
Herdean Viorica művészettörténész, a Maros Megyei Múzeum nyugalmazott munkatársa ugyancsak az idősebb Incze Istvánra emlékezett. Megemlítette, hogy soha nem volt hajlandó a szocreál korszak kívánalmai szerint alkotni, és ahogyan Siklódi Tibor, úgy ő sem akart megfelelni a proletkultnak, inkább a saját útját követte, még ha ez sokkal nehezebb is volt. Nem adta fel az elveit.
A kiállítás méltatója, Nagy Miklós Kund hozzátette: különlegesek ezek a családi tárlatok, a nemzedékekből mindig valaki valakit ismer. – Jelen esetben három generáció állít ki közösen, és örvendenék, ha a most mózeskosárban lévő negyedik nemzedék is hasonló pályát járna be. Marosvásárhelyen nem ritkák a művészcsaládok, az Incze család tizenhat éve jelentkezett először közös kiállítással. Akkor, a maga kedvességében, még a családfő is jelen volt. Azóta eltelt több mint másfél évtized, és itt vannak a képei, illetve itt a fia, a fia felesége, az unoka egyaránt – munkásságuk felöleli Vásárhely képzőművészeti életének majdnem egy évszázadát. Incze István nem volt hajlandó proletkultos képeket festeni, addigra már kifejlett stílussal rendelkezett, azelőtt ő volt a Barabás Miklós Céh egyik legmegbecsültebb ifjú tagja. Posztimpresszionista művész, gyakran emlegették az erdélyi Van Gogh-ként, és nem véletlenül. Színvilága visszafogott, de a szabadság érzése, a derű mégis jelen van munkáiban. Az unoka, Incze István Botond képei a galéria kistermében láthatók. Sokkal erőteljesebb színek, másfajta tájak jellemzik művészetét. Az emeleti részen Incze István fotóművész alkotásait láthatjuk, ő fotóival a festmények varázsát idézi színeiben, képeinek hangulatában. Ifjabb Incze István fotográfusként próbált festővé válni, és közben az egyik legjobb portréfotósunkká vált – mondta Nagy Miklós Kund a július 25-ig látogatható tárlat megnyitóünnepségén.
Knb. Népújság (Marosvásárhely)
Az Incze család kiállításáról
Marosvásárhely nem szűkölködik művészcsaládokban – tagjaik generációkon keresztül álltak, állnak a zene, a képzőművészet, az irodalom szolgálatában. Az Incze család is ilyen. A már elhunyt családfőt, Incze István festőművészt, szinte mindenki ismerte Marosvásárhelyen. Felesége, Incze Istvánné Sárkány Ilona porcelánfestő, fia, Incze István fotóművész, unokája, Incze István Botond szintén festőművész. Egy családi paletta színvilága és alkotásai címmel munkáikból nyílt igencsakgazdag, változatos és nívós tárlat a Kultúrpalota földszinti galériáiban szerda délután.
"Elöljáró beszédként" Ritziu Ilka Krisztina színművésznő Incze Dósa Annamária versét szavalta, illetve népdalokat énekelt, majd Mana Bucur, a galéria kurátora üdvözölte a megjelenteket. Mint mondta, az átfogó, egyrészt retrospektív, másrészt aktuális kiállítás igencsak gazdag anyagot tartalmaz. Az idősebb Incze István 1905-ben született Kézdivásárhelyen, tanulmányait Kolozsváron és Bukarestben végezte, nyugdíjazásáig tanárként dolgozott. Nagyszerű tájképfestő, saját, felismerhető stílussal rendelkezett, rengeteg kiállításon láthatták munkáit az érdeklődők, ő volt a dinasztia vezéregyénisége.
Herdean Viorica művészettörténész, a Maros Megyei Múzeum nyugalmazott munkatársa ugyancsak az idősebb Incze Istvánra emlékezett. Megemlítette, hogy soha nem volt hajlandó a szocreál korszak kívánalmai szerint alkotni, és ahogyan Siklódi Tibor, úgy ő sem akart megfelelni a proletkultnak, inkább a saját útját követte, még ha ez sokkal nehezebb is volt. Nem adta fel az elveit.
A kiállítás méltatója, Nagy Miklós Kund hozzátette: különlegesek ezek a családi tárlatok, a nemzedékekből mindig valaki valakit ismer. – Jelen esetben három generáció állít ki közösen, és örvendenék, ha a most mózeskosárban lévő negyedik nemzedék is hasonló pályát járna be. Marosvásárhelyen nem ritkák a művészcsaládok, az Incze család tizenhat éve jelentkezett először közös kiállítással. Akkor, a maga kedvességében, még a családfő is jelen volt. Azóta eltelt több mint másfél évtized, és itt vannak a képei, illetve itt a fia, a fia felesége, az unoka egyaránt – munkásságuk felöleli Vásárhely képzőművészeti életének majdnem egy évszázadát. Incze István nem volt hajlandó proletkultos képeket festeni, addigra már kifejlett stílussal rendelkezett, azelőtt ő volt a Barabás Miklós Céh egyik legmegbecsültebb ifjú tagja. Posztimpresszionista művész, gyakran emlegették az erdélyi Van Gogh-ként, és nem véletlenül. Színvilága visszafogott, de a szabadság érzése, a derű mégis jelen van munkáiban. Az unoka, Incze István Botond képei a galéria kistermében láthatók. Sokkal erőteljesebb színek, másfajta tájak jellemzik művészetét. Az emeleti részen Incze István fotóművész alkotásait láthatjuk, ő fotóival a festmények varázsát idézi színeiben, képeinek hangulatában. Ifjabb Incze István fotográfusként próbált festővé válni, és közben az egyik legjobb portréfotósunkká vált – mondta Nagy Miklós Kund a július 25-ig látogatható tárlat megnyitóünnepségén.
Knb. Népújság (Marosvásárhely)
2014. június 13.
Épül, szépül Kispereg központja
Emberfeletti áldozatvállalás a templomért
Amikor a közelmúltban írtunk a kisperegi műfüves sportpálya átadásáról, csak az eseményről szóló tudósításra szorítkoztunk, noha Kovács Imre polgármesterrel a főteret végigjárva, a település jövőjét is előre vetítettük.
Új kulturális központ Kisperegen
Ami az Arad megyében egyedinek számító műfüves sportpályát illeti, az egyik objektumát képezi Kispereg új kulturális központjának, ahol a nyári színpad, illetve a rendezett parkkal – ahol újravetették a pázsitot, a szabadtéri színpad előtti részt lebetonozták az ott szervezendő bálok részére –, a kultúrotthon tervezett bővítésével, teljes felújításával válik teljessé. A valamikori bozótos kert helyére épült sportpályának az utca felöli részén, felhasználták a régi téglakerítés anyagát, amiből ízléses, egyben szolid, fémráccsal ellátott, tetszetős kerítés épült. Mivel a terület az utca szintjénél alacsonyabban fekszik, a jelzett kerítés mellé, a pálya végéhez lelátó, továbbá az esővíz elvezetéséhez, a 6 méter magas drótháló kerítésen kívül körbefutó árok, illetve biztonsági esővíz-tároló is épült. A tavaly elkezdődött, éjjeli világításra berendezett, 255 ezer lej összértékű beruházás 75%-a az Arad Megyei Tanács támogatásával, a többi a községi költségvetésből készült. Amint a polgármester hozzáfűzte, a pálya mellé, az óvoda felöli részen lévő területre korszerű öltözőket, fürdőket terveznek a csapatok, illetve a játékvezetők részére. Ha lesz rá pénz, és sikerül a bővítés, a pályán hét végi bajnokságokat is szervezhetnek, ami pénzt hozhat a házhoz. A pályahasználatnak pontosan kidolgozott programja, felelőse lesz, mert az új létesítmény nem közpréda, hanem a közvagyon része. Kovács Imre abban is reménykedik, hogy a sportpálya átadásával, a helybeli sportélet fellendülésével együtt, a csapatszellem is erősíti a közösséget. Ebben a községbeli futballcsapatnak a közügyekhez való pozitív hozzáállása is sokat segít, hiszen gyakran végeznek önkéntes munkát Nagy- vagy Kisperegen, ahol szükséges. A két faluból összeálló futballcsapat számára korszerűsítették az öltözőt, a kapuk mögé labdafogó hálót szereltek. Kovács Imre nem titkolt vágya, hogy a jelenlegi V. ligában szereplő csapat mellé létrehozza a VI. ligába szánt kisperegi futballcsapatot is. Az ottani futballpályát is karban tartják, műtrágyázták, nyírják a füvet rajta, csak használni is kellene.
A község komoly gondja volt a mezőgazdasági utaknak a helymeghatározása, mert emiatt a helybeli gazdák elestek a területalapú támogatásoknak egy részétől. Minderről múlt időben beszélhetnek, mert egy topográfus közreműködésével, az összes dűlőutat az elektronikus helymeghatározó rendszerhez igazították.
Ami a kultúrotthont illeti, annak a bővítésére, felújítására benyújtották a pályázatot, az viszont elesett a pontozásnál. Idén újabb lehetőség nyílik az 1,8 millió lej összértékű felújításra, méghozzá EU-támogatással. Eredetileg azt tervezték, hogy már idén, akár saját erőből is hozzáfognak a munkához, csakhogy mindnyájukat villámcsapásként érte a hír: életveszélyessé vált a helybeli református templom, ezért azt ki kellett üríteni, az istentiszteletek azóta a kultúrotthonban zajlanak, meg aztán minden erőforrást a templom felújítására kell összpontosítani. A kisperegiek egy emberként álltak a templom ügyéhez, adakoztak a felújításra. Kovács Imre és a családja is adakozott. A községi költségvetésből a harmadik évnegyedben adódik lehetőség komolyabb összeggel támogatni a munkálatokat. Ami a külföldi kapcsolatokat illeti, július 7–8-ára az egyekiek – ahonnan a kisperegiek származnak – meghívták a falu képviselőit, ünnepélyesen aláírni a testvértelepülési-szerződést, de az ottani képviselőtestület jóváhagyott 200 ezer forintot a kisperegi templom felújítására.
Lélekbemarkoló látvány
A kisperegi templom látványa megindítja az embert, hiszen amikor ott jártunk, az egész tetőszerkezete a mennyezettel együtt le volt bontva, belülről le lehetett fényképezni a fölötte őrködő tornyot. Az üres templomhajó karzatán fóliába csomagolták az orgonát, de a szószéket is hevenyészett tető, illetve fólia védi az esőtől. A munkálatokról Bognár Levente aradi alpolgármester, RMDSZ-megyei elnök társaságában a helybeli lelkipásztornál, nt. Tóbiás Tibor Györgynél érdeklődtünk, akivel felmásztunk a falak tetejének a szintjére. Amint elmondta, a barokk utánzat stílusban épült templom mennyezetének a gerendái annyira elkorhadtak, hogy az esőzések alkalmával, a bennük felszívódott víz súlyától is leomolhatott volna. Ha viszont ez megtörténik, nem csak a templomban lévők számára jelentett volna életveszélyt, hanem a fal egy részét is magával rántotta volna. Éppen ezért, a javítás kivitelezője úgy döntött, hogy a legnagyobb biztonsági intézkedések közepette leszerelik az egészet, majd az 1,05 méter széles falnak a belső részét erős, vasbeton koszorúval konszolidálták, amire rögzítik a vasidomokból összehegesztett 5, egyenként 16 méter hosszú keresztgerendát. Ezeket adott távolságonként, hasonló idomokból összehegesztett hosszanti gerendák, összesen 25 méter hosszúságban kötik össze, tehát a 11 méter magas födém igen erős, vasidomokból összeállított hálóból fog állni, a tetőszerkezet, illetve a vasháló alá építendő burkolat és a boltívek fából készülnek. Sokat gondolkoztak a kivitelezővel, Molnár Hubával és a tervezővel, Cziszter Kálmánnal a fa- vagy a vasszerkezet változaton. Végül is utóbbi mellett döntöttek, mert a fagerendák sem lettek volna olcsóbbak, viszont a 16 méteres fesztávolságon valószínűleg meghajoltak volna. Hasonlóképpen, a tornyot is erős vasbeton koszorúval erősítették meg, mert nem akarnak fércmunkát végezni. A templomon az építése óta komoly felújítás nem történt, csupán helybeli mesterek próbálták toldozni-foltozni a keletkezett lyukakat, hibákat. Ezúttal azonban igen komoly és gyors munkát végeznek.
46 ezer lej a kisperegiektől
Az építkezés anyagi hátteréről nt. Tóbiás Tibor György lelkipásztor elmondta: a püspökség ajánlására olyan megbízható kivitelezőt kaptak, amelyiknek az emberei jelenleg 5 templomon dolgoznak. Az említett vasszerkezet legyártása, a helyének az előkészítése, a vasidomok, illetve a tetőszerkezetnek a felszerelése 136 ezer lejbe kerül. Ebben nincs benne a plafon, illetve a boltívek elkészítése. Eddig a hívek adományaiból 46 ezer lej gyűlt össze, ugyanennyivel járult hozzá az egyházközség is. Amióta maga ideérkezett, az egyházközség költségvetését nagyon megszorították, csak minimális kiadásokat tesznek, azóta kuporgatják a pénzt. A püspök úr jóváhagyásával, közbenjárására a munkálatok támogatására egyházkerületi gyűjtést indítottak, melynek során eddig 17 gyülekezet, összesen 27 ezer lejjel támogatta a templomot. Az Arad Megyei Tanács is ígért 20 ezer lej támogatást, ami viszont még nem érkezett meg. Kovács Imre polgármester szerint az ilyen támogatásokat a költségvetés-kiegészítéskor szokták adni, de Bognár Levente RMDSZ-megyei elnök is közbenjárást ígért az ügyben. Nt. Tóbiás Tibor György azt szeretné: ha támogatást kapnak, a munkát folytatni kell a templom teljes felújításáig. Mert eddig csak a födémszerkezet, illetve a tetőszerkezet felszerelésére kötöttek szerződést a kivitelezővel, aki azt ígéri: ezzel a munkával június végéig elkészül. Tehát belülről, az említett vasrács födémen keresztül, látni lehet majd a bádogtetőt. Azért is kellene a munkát folytatni, mert az olcsón, minőségi munkát végző mester az egész nyárra le van foglalva. Ha pénzhiány miatt kénytelen lesz abbahagyni, nem, biztos, hogy idén újra el tud jönni. A lelkipásztor arra is gondolt, hogy a Kisperegi Falunapok alkalmával, az istentiszteletet a konszolidált, de felújítatlan templomban tartanák, nem a templom mellett, ahogyan tervezték. A lelkipásztor álmában sem gondolta volna január 26-án, az életveszélyessé vált templomból történt hivatalos kivonuláskor, hogy az alig 600 lelket számláló gyülekezet 46 ezer lejt képes adományozni. Maga minden fórumon feltárta a templom konszolidálásának, felújításának a fontosságát, és hálát ad Istennek, amiért eddig ilyen sok, jólelkű adakozót mozgatott meg. A teljes felújításhoz szükséges 230-250 ezer lejnek nagyjából a fele együtt van, minden kapott lejről, illetve az elköltéséről beszámol a híveknek.
Isten is szereti a jólelkű adakozókat
Emberileg felmérhetetlen az 1910-es népszámlálás szerinti 3000 lelket számlált közösség, manapság 600 lélekszámra zsugorodott utódainak az áldozatvállalása, ha a gyermekeket, az időseket és a betegeket is beleszámítva, fejenként 766 lejt adakoztak, de tulajdonképpen tőlük származik az egyházközségnek, ugyancsak az építkezésre fordított 46 ezer leje is. Talán ez is nyomós ok lehet az idegenbe szakadt vagy elszármazott kisperegiek, sok jólelkű, adakozó szellemű ember segítőszándékához, amivel megfogják a templomát minden áron megtartani akaró, lassan maroknyira zsugorodó közösség kezét. Nem szabad magukra hagyni őket, mert ugye, Isten is szereti a jólelkű adakozókat. Ez irányú bejelentéseket várnak, köszönettel elfogadnak a 0257/459-022-es telefonszámon vagy a tas2001ro@gmail.come-mail címen.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)
Emberfeletti áldozatvállalás a templomért
Amikor a közelmúltban írtunk a kisperegi műfüves sportpálya átadásáról, csak az eseményről szóló tudósításra szorítkoztunk, noha Kovács Imre polgármesterrel a főteret végigjárva, a település jövőjét is előre vetítettük.
Új kulturális központ Kisperegen
Ami az Arad megyében egyedinek számító műfüves sportpályát illeti, az egyik objektumát képezi Kispereg új kulturális központjának, ahol a nyári színpad, illetve a rendezett parkkal – ahol újravetették a pázsitot, a szabadtéri színpad előtti részt lebetonozták az ott szervezendő bálok részére –, a kultúrotthon tervezett bővítésével, teljes felújításával válik teljessé. A valamikori bozótos kert helyére épült sportpályának az utca felöli részén, felhasználták a régi téglakerítés anyagát, amiből ízléses, egyben szolid, fémráccsal ellátott, tetszetős kerítés épült. Mivel a terület az utca szintjénél alacsonyabban fekszik, a jelzett kerítés mellé, a pálya végéhez lelátó, továbbá az esővíz elvezetéséhez, a 6 méter magas drótháló kerítésen kívül körbefutó árok, illetve biztonsági esővíz-tároló is épült. A tavaly elkezdődött, éjjeli világításra berendezett, 255 ezer lej összértékű beruházás 75%-a az Arad Megyei Tanács támogatásával, a többi a községi költségvetésből készült. Amint a polgármester hozzáfűzte, a pálya mellé, az óvoda felöli részen lévő területre korszerű öltözőket, fürdőket terveznek a csapatok, illetve a játékvezetők részére. Ha lesz rá pénz, és sikerül a bővítés, a pályán hét végi bajnokságokat is szervezhetnek, ami pénzt hozhat a házhoz. A pályahasználatnak pontosan kidolgozott programja, felelőse lesz, mert az új létesítmény nem közpréda, hanem a közvagyon része. Kovács Imre abban is reménykedik, hogy a sportpálya átadásával, a helybeli sportélet fellendülésével együtt, a csapatszellem is erősíti a közösséget. Ebben a községbeli futballcsapatnak a közügyekhez való pozitív hozzáállása is sokat segít, hiszen gyakran végeznek önkéntes munkát Nagy- vagy Kisperegen, ahol szükséges. A két faluból összeálló futballcsapat számára korszerűsítették az öltözőt, a kapuk mögé labdafogó hálót szereltek. Kovács Imre nem titkolt vágya, hogy a jelenlegi V. ligában szereplő csapat mellé létrehozza a VI. ligába szánt kisperegi futballcsapatot is. Az ottani futballpályát is karban tartják, műtrágyázták, nyírják a füvet rajta, csak használni is kellene.
A község komoly gondja volt a mezőgazdasági utaknak a helymeghatározása, mert emiatt a helybeli gazdák elestek a területalapú támogatásoknak egy részétől. Minderről múlt időben beszélhetnek, mert egy topográfus közreműködésével, az összes dűlőutat az elektronikus helymeghatározó rendszerhez igazították.
Ami a kultúrotthont illeti, annak a bővítésére, felújítására benyújtották a pályázatot, az viszont elesett a pontozásnál. Idén újabb lehetőség nyílik az 1,8 millió lej összértékű felújításra, méghozzá EU-támogatással. Eredetileg azt tervezték, hogy már idén, akár saját erőből is hozzáfognak a munkához, csakhogy mindnyájukat villámcsapásként érte a hír: életveszélyessé vált a helybeli református templom, ezért azt ki kellett üríteni, az istentiszteletek azóta a kultúrotthonban zajlanak, meg aztán minden erőforrást a templom felújítására kell összpontosítani. A kisperegiek egy emberként álltak a templom ügyéhez, adakoztak a felújításra. Kovács Imre és a családja is adakozott. A községi költségvetésből a harmadik évnegyedben adódik lehetőség komolyabb összeggel támogatni a munkálatokat. Ami a külföldi kapcsolatokat illeti, július 7–8-ára az egyekiek – ahonnan a kisperegiek származnak – meghívták a falu képviselőit, ünnepélyesen aláírni a testvértelepülési-szerződést, de az ottani képviselőtestület jóváhagyott 200 ezer forintot a kisperegi templom felújítására.
Lélekbemarkoló látvány
A kisperegi templom látványa megindítja az embert, hiszen amikor ott jártunk, az egész tetőszerkezete a mennyezettel együtt le volt bontva, belülről le lehetett fényképezni a fölötte őrködő tornyot. Az üres templomhajó karzatán fóliába csomagolták az orgonát, de a szószéket is hevenyészett tető, illetve fólia védi az esőtől. A munkálatokról Bognár Levente aradi alpolgármester, RMDSZ-megyei elnök társaságában a helybeli lelkipásztornál, nt. Tóbiás Tibor Györgynél érdeklődtünk, akivel felmásztunk a falak tetejének a szintjére. Amint elmondta, a barokk utánzat stílusban épült templom mennyezetének a gerendái annyira elkorhadtak, hogy az esőzések alkalmával, a bennük felszívódott víz súlyától is leomolhatott volna. Ha viszont ez megtörténik, nem csak a templomban lévők számára jelentett volna életveszélyt, hanem a fal egy részét is magával rántotta volna. Éppen ezért, a javítás kivitelezője úgy döntött, hogy a legnagyobb biztonsági intézkedések közepette leszerelik az egészet, majd az 1,05 méter széles falnak a belső részét erős, vasbeton koszorúval konszolidálták, amire rögzítik a vasidomokból összehegesztett 5, egyenként 16 méter hosszú keresztgerendát. Ezeket adott távolságonként, hasonló idomokból összehegesztett hosszanti gerendák, összesen 25 méter hosszúságban kötik össze, tehát a 11 méter magas födém igen erős, vasidomokból összeállított hálóból fog állni, a tetőszerkezet, illetve a vasháló alá építendő burkolat és a boltívek fából készülnek. Sokat gondolkoztak a kivitelezővel, Molnár Hubával és a tervezővel, Cziszter Kálmánnal a fa- vagy a vasszerkezet változaton. Végül is utóbbi mellett döntöttek, mert a fagerendák sem lettek volna olcsóbbak, viszont a 16 méteres fesztávolságon valószínűleg meghajoltak volna. Hasonlóképpen, a tornyot is erős vasbeton koszorúval erősítették meg, mert nem akarnak fércmunkát végezni. A templomon az építése óta komoly felújítás nem történt, csupán helybeli mesterek próbálták toldozni-foltozni a keletkezett lyukakat, hibákat. Ezúttal azonban igen komoly és gyors munkát végeznek.
46 ezer lej a kisperegiektől
Az építkezés anyagi hátteréről nt. Tóbiás Tibor György lelkipásztor elmondta: a püspökség ajánlására olyan megbízható kivitelezőt kaptak, amelyiknek az emberei jelenleg 5 templomon dolgoznak. Az említett vasszerkezet legyártása, a helyének az előkészítése, a vasidomok, illetve a tetőszerkezetnek a felszerelése 136 ezer lejbe kerül. Ebben nincs benne a plafon, illetve a boltívek elkészítése. Eddig a hívek adományaiból 46 ezer lej gyűlt össze, ugyanennyivel járult hozzá az egyházközség is. Amióta maga ideérkezett, az egyházközség költségvetését nagyon megszorították, csak minimális kiadásokat tesznek, azóta kuporgatják a pénzt. A püspök úr jóváhagyásával, közbenjárására a munkálatok támogatására egyházkerületi gyűjtést indítottak, melynek során eddig 17 gyülekezet, összesen 27 ezer lejjel támogatta a templomot. Az Arad Megyei Tanács is ígért 20 ezer lej támogatást, ami viszont még nem érkezett meg. Kovács Imre polgármester szerint az ilyen támogatásokat a költségvetés-kiegészítéskor szokták adni, de Bognár Levente RMDSZ-megyei elnök is közbenjárást ígért az ügyben. Nt. Tóbiás Tibor György azt szeretné: ha támogatást kapnak, a munkát folytatni kell a templom teljes felújításáig. Mert eddig csak a födémszerkezet, illetve a tetőszerkezet felszerelésére kötöttek szerződést a kivitelezővel, aki azt ígéri: ezzel a munkával június végéig elkészül. Tehát belülről, az említett vasrács födémen keresztül, látni lehet majd a bádogtetőt. Azért is kellene a munkát folytatni, mert az olcsón, minőségi munkát végző mester az egész nyárra le van foglalva. Ha pénzhiány miatt kénytelen lesz abbahagyni, nem, biztos, hogy idén újra el tud jönni. A lelkipásztor arra is gondolt, hogy a Kisperegi Falunapok alkalmával, az istentiszteletet a konszolidált, de felújítatlan templomban tartanák, nem a templom mellett, ahogyan tervezték. A lelkipásztor álmában sem gondolta volna január 26-án, az életveszélyessé vált templomból történt hivatalos kivonuláskor, hogy az alig 600 lelket számláló gyülekezet 46 ezer lejt képes adományozni. Maga minden fórumon feltárta a templom konszolidálásának, felújításának a fontosságát, és hálát ad Istennek, amiért eddig ilyen sok, jólelkű adakozót mozgatott meg. A teljes felújításhoz szükséges 230-250 ezer lejnek nagyjából a fele együtt van, minden kapott lejről, illetve az elköltéséről beszámol a híveknek.
Isten is szereti a jólelkű adakozókat
Emberileg felmérhetetlen az 1910-es népszámlálás szerinti 3000 lelket számlált közösség, manapság 600 lélekszámra zsugorodott utódainak az áldozatvállalása, ha a gyermekeket, az időseket és a betegeket is beleszámítva, fejenként 766 lejt adakoztak, de tulajdonképpen tőlük származik az egyházközségnek, ugyancsak az építkezésre fordított 46 ezer leje is. Talán ez is nyomós ok lehet az idegenbe szakadt vagy elszármazott kisperegiek, sok jólelkű, adakozó szellemű ember segítőszándékához, amivel megfogják a templomát minden áron megtartani akaró, lassan maroknyira zsugorodó közösség kezét. Nem szabad magukra hagyni őket, mert ugye, Isten is szereti a jólelkű adakozókat. Ez irányú bejelentéseket várnak, köszönettel elfogadnak a 0257/459-022-es telefonszámon vagy a tas2001ro@gmail.come-mail címen.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)
2014. június 13.
Nyitott kapuk, nyitott szívek a kolozsvári unitáriusoknál
Zsíroskenyér, arcfestés és minden, ami zene
Műfajtól függetlenül a zene a központi témája az idén második alkalommal, június 11. és 15. között megszervezett Nyitott kapuk a kolozsvári unitáriusoknál rendezvénysorozatnak, amely ezúttal is minden korosztálynak változatos programot kínál.
És bár az ötnapos programsorozat időpontja a tavalyhoz képest változott, a szervezők lelkesedése töretlen – ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az eddig lezajlott rendezvényeik népszerűsége. Hangversenyek, borkóstoló, kiállítások, kórustalálkozó, táncház és családos találkozók is szerepelnek a programban, a tegnap megnyílt unitárius utcában – és az óvodában – pedig számos gyermekfoglalkozással várják az érdeklődőket. Az unitárius utca a rendezvény egész ideje alatt különféle alternatív tevékenységekkel várja a kíváncsiskodókat: míg tegnap arcfestés, könyvbolhapiac, híres unitáriusokról szóló fotókiállítás várta az érdeklődőket, ma a sportoké lesz a főszerep.
(dézsi) Szabadság (Kolozsvár)
Zsíroskenyér, arcfestés és minden, ami zene
Műfajtól függetlenül a zene a központi témája az idén második alkalommal, június 11. és 15. között megszervezett Nyitott kapuk a kolozsvári unitáriusoknál rendezvénysorozatnak, amely ezúttal is minden korosztálynak változatos programot kínál.
És bár az ötnapos programsorozat időpontja a tavalyhoz képest változott, a szervezők lelkesedése töretlen – ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az eddig lezajlott rendezvényeik népszerűsége. Hangversenyek, borkóstoló, kiállítások, kórustalálkozó, táncház és családos találkozók is szerepelnek a programban, a tegnap megnyílt unitárius utcában – és az óvodában – pedig számos gyermekfoglalkozással várják az érdeklődőket. Az unitárius utca a rendezvény egész ideje alatt különféle alternatív tevékenységekkel várja a kíváncsiskodókat: míg tegnap arcfestés, könyvbolhapiac, híres unitáriusokról szóló fotókiállítás várta az érdeklődőket, ma a sportoké lesz a főszerep.
(dézsi) Szabadság (Kolozsvár)
2014. június 13.
Pert indít az EMNT Wass emlékének meggyalázása miatt
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt határozottan elítéli a Csíksomlyón, pünkösd szombatján tapasztalt hatósági visszaéléseket és a pünkösdkor Szovátán állított Wass Albert-szobor elhurcolását – áll a két szervezet közleményében.
Wass Albert könyveinek elkobzása, a könyvárusok megfélemlítése újabb bizonyítéka annak, hogy 25 évnyi „demokrácia” sem volt elég ahhoz, hogy a román államapparátus embereiből kihaljon az erdélyi magyar közösség sárba tiprásának szándéka – fogalmaznak a Nagy Pál és Papp Előd, az EMNT, illetve az EMNP Székelyföld régióért felelős alelnöke által aláírt közleményben.
„Nem tudjuk és nem is akarjuk elfogadni Wass Albert törvényesen megjelentetett műveinek, könyveinek betiltását, illetve árusításának bárminemű korlátozását, szobrainak tiltását. Ugyanakkor ismét bizonyítékot nyert, hogy közösségünk jövőjének garanciája nem Bukarestben van. A kérdést a közösségi érdekképviselet eddigi lakájpolitikája nem fogja megoldani, legfeljebb segíti a hatalmat abban, hogy elodázza a szembenézést jogos önrendelkezési törekvéseinkkel – vélik a politikusok. Legyen vége a nyomásgyakorlásnak! Ideje szembemenni a jogainkat megsértőkkel, ezért első lépésként az EMNT jogi úton szándékszik igazságot szolgáltatni ezen súlyos visszaélésekért.”
Amint arról beszámoltunk, csütörtökön elkobozták a román hatóságok azt a Wass Albert-szobrot, amelyet pünkösdvasárnap a saját háza udvarán állított fel egy lakos a Maros megyei Szovátán. A Hargita megyei rendőrség a szombati csíksomlyói búcsún eltávolíttatta az író köteteit az utcai árusokkal. Krónika (Kolozsvár)
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt határozottan elítéli a Csíksomlyón, pünkösd szombatján tapasztalt hatósági visszaéléseket és a pünkösdkor Szovátán állított Wass Albert-szobor elhurcolását – áll a két szervezet közleményében.
Wass Albert könyveinek elkobzása, a könyvárusok megfélemlítése újabb bizonyítéka annak, hogy 25 évnyi „demokrácia” sem volt elég ahhoz, hogy a román államapparátus embereiből kihaljon az erdélyi magyar közösség sárba tiprásának szándéka – fogalmaznak a Nagy Pál és Papp Előd, az EMNT, illetve az EMNP Székelyföld régióért felelős alelnöke által aláírt közleményben.
„Nem tudjuk és nem is akarjuk elfogadni Wass Albert törvényesen megjelentetett műveinek, könyveinek betiltását, illetve árusításának bárminemű korlátozását, szobrainak tiltását. Ugyanakkor ismét bizonyítékot nyert, hogy közösségünk jövőjének garanciája nem Bukarestben van. A kérdést a közösségi érdekképviselet eddigi lakájpolitikája nem fogja megoldani, legfeljebb segíti a hatalmat abban, hogy elodázza a szembenézést jogos önrendelkezési törekvéseinkkel – vélik a politikusok. Legyen vége a nyomásgyakorlásnak! Ideje szembemenni a jogainkat megsértőkkel, ezért első lépésként az EMNT jogi úton szándékszik igazságot szolgáltatni ezen súlyos visszaélésekért.”
Amint arról beszámoltunk, csütörtökön elkobozták a román hatóságok azt a Wass Albert-szobrot, amelyet pünkösdvasárnap a saját háza udvarán állított fel egy lakos a Maros megyei Szovátán. A Hargita megyei rendőrség a szombati csíksomlyói búcsún eltávolíttatta az író köteteit az utcai árusokkal. Krónika (Kolozsvár)
2014. június 13.
Elballagtak a BBTE magiszteris hallgatói
A Babeș–Bolyai Tudományegyetem magiszteris hallgatóinak ballagására csütörtökön délután került sor Kolozsváron, az egyetem Farkas utcai épületében.
Az ünnepséget a Gaudeamus nyitotta meg a Visszhang kórus előadásában, ezt követően dr. Soós Anna rektorhelyettes, a Magyar Tagozat vezetője köszöntötte az végzős magiszteriseket, aki beszédében kihangsúlyozta, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem a diákoknak igyekezett alapokat adni ahhoz, hogy elinduljanak a választott szakmájukban. Kikerülve az egyetem falai közül a munka az alkotás örömét jelentse: „valamit alkossunk, és gazdagítsuk környezetünket”, fogalmazott.
Meg kell tanulnunk az élet nagybetűinek olvasását, oly módon, ahogy felülről tekintve láthatjuk a Atacama-sivatagban található Nazca-vonalakat. Mindez azt jelenti, „hogy felül kell emelkednünk önnön korlátainkon”, hangzott el Talpas Botond diák-alprefektus köszöntőjében.
Az ünnepség további részében tudománynépszerűsítő előadásokra került sor, először dr. Fábián Gyula, a Jogtudományi kar docense avatta be az Európai Unió bíróságának és jogi terminusainak rejtelmeibe a hallgatóságot „Az előzetes döntési eljárás, híd a nemzeti bíróságok és az EU Bírósága között” című előadásával.
dr. Szász Levente, a Közgazdaság és Gazdálkodástudományi kar adjunktusa „ Ellátási hálózatok a globális gazdaságban” cimmel mutatott be tartalmas és érdekes előadást, melyben kitért többek között a várható trendekre a globális értékláncokban.
dr. Szenkovits Ferenc, a Matematika és Informatika Kar docense Tamási Áronra alapozott gondolatvitellel „Azért vagyunk a világon, hogy otthon legyünk benne“ búcsúztatta a másodéves magiszteri hallgatókat.
A rendezvény zárómozzanataként az évfolyamok átvették emléklapjaikat. Az idén hozzávetőlegesen 350 magiszteris diák végez az egyetem 17 magyar tannyelvű karán. maszol.ro
A Babeș–Bolyai Tudományegyetem magiszteris hallgatóinak ballagására csütörtökön délután került sor Kolozsváron, az egyetem Farkas utcai épületében.
Az ünnepséget a Gaudeamus nyitotta meg a Visszhang kórus előadásában, ezt követően dr. Soós Anna rektorhelyettes, a Magyar Tagozat vezetője köszöntötte az végzős magiszteriseket, aki beszédében kihangsúlyozta, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem a diákoknak igyekezett alapokat adni ahhoz, hogy elinduljanak a választott szakmájukban. Kikerülve az egyetem falai közül a munka az alkotás örömét jelentse: „valamit alkossunk, és gazdagítsuk környezetünket”, fogalmazott.
Meg kell tanulnunk az élet nagybetűinek olvasását, oly módon, ahogy felülről tekintve láthatjuk a Atacama-sivatagban található Nazca-vonalakat. Mindez azt jelenti, „hogy felül kell emelkednünk önnön korlátainkon”, hangzott el Talpas Botond diák-alprefektus köszöntőjében.
Az ünnepség további részében tudománynépszerűsítő előadásokra került sor, először dr. Fábián Gyula, a Jogtudományi kar docense avatta be az Európai Unió bíróságának és jogi terminusainak rejtelmeibe a hallgatóságot „Az előzetes döntési eljárás, híd a nemzeti bíróságok és az EU Bírósága között” című előadásával.
dr. Szász Levente, a Közgazdaság és Gazdálkodástudományi kar adjunktusa „ Ellátási hálózatok a globális gazdaságban” cimmel mutatott be tartalmas és érdekes előadást, melyben kitért többek között a várható trendekre a globális értékláncokban.
dr. Szenkovits Ferenc, a Matematika és Informatika Kar docense Tamási Áronra alapozott gondolatvitellel „Azért vagyunk a világon, hogy otthon legyünk benne“ búcsúztatta a másodéves magiszteri hallgatókat.
A rendezvény zárómozzanataként az évfolyamok átvették emléklapjaikat. Az idén hozzávetőlegesen 350 magiszteris diák végez az egyetem 17 magyar tannyelvű karán. maszol.ro
2014. június 13.
A román fél nem engedi a vb magyar nyelvű, kódolatlan sugárzását
Olvasóink írják, hogy Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószentmiklóson, Szatmárnémetiben, Segesváron, Széken, Érmihályfalván, Magyargyerőmonostoron és Érkörtvélyesen is kódolatlanul nézhető a mérkőzés. Rossz hírt kaptunk Kézdivásárhelyről és egy Szilágy megyei faluból, ahol a focirajongóknak át kellett kapcsolni a TVR1-re. Köszönjük az információkat!
Magyarország szomszédos országainak többségében anyanyelvükön nézhetik a magyarok az M1 és az M2 közvetítéseit a labdarúgó-világbajnokság alatt, kábeltelevíziós vagy kódolt műholdas szolgáltatójukon keresztül - közölte a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) csütörtökön az MTI-vel.
Mint írták, az alap erről megállapodást kötött több, Magyarországot környező ország köztelevíziójával. Szerbiában a Vajdaság területére szól a megállapodás.
A szlovén és a román fél általános kereskedelmi érdekre hivatkozva nem tette lehetővé a magyar adások kódolás nélküli sugárzását - tudatta az MTVA.
Az alap emlékeztetett: a téli olimpia idején lehetővé tették, hogy a német közszolgálati ZDF kódolatlanul sugározza német nyelvű közvetítéseit, és azzal számoltak, hogy ez példaértékű lesz.
A román közszolgálati televízió azonban már a téli olimpia alatt jelezte: a közvetítési jogok kizárólagosságára és üzleti érdekekre hivatkozva nem teszi lehetővé a sportesemény magyar nyelvű közvetítését Románia területén. A labdarúgó-világbajnokság előtti újbóli megkeresésre - a szlovén közszolgálati televízióhoz hasonlóan - ismét elutasítóan reagáltak - áll a közleményben.
Az MTVA tájékoztatása szerint Magyarország nincs abban a helyzetben, mint Németország, Anglia, Franciaország, Olaszország, illetve Spanyolország, hogy az EBU (Európai Műsorszolgáltatók Szövetsége) bevonása nélkül tárgyaljon a közvetlen jogtulajdonosokkal, de az MTVA menedzsmentje a továbbiakban is törekszik arra, hogy az elkövetkezendő világesemények hiánytalanul, minden magyar számára elérhetők legyenek, Magyarország határain túl is.
Az online és telefonon elérhető közvetítésekben nincs változás: a FIFA szabályai szerint területileg korlátozni kell a mozgóképeket, vagyis csak magyarországi IP-címről lesznek élőben követhetők a brazíliai események. maszol.ro
Olvasóink írják, hogy Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószentmiklóson, Szatmárnémetiben, Segesváron, Széken, Érmihályfalván, Magyargyerőmonostoron és Érkörtvélyesen is kódolatlanul nézhető a mérkőzés. Rossz hírt kaptunk Kézdivásárhelyről és egy Szilágy megyei faluból, ahol a focirajongóknak át kellett kapcsolni a TVR1-re. Köszönjük az információkat!
Magyarország szomszédos országainak többségében anyanyelvükön nézhetik a magyarok az M1 és az M2 közvetítéseit a labdarúgó-világbajnokság alatt, kábeltelevíziós vagy kódolt műholdas szolgáltatójukon keresztül - közölte a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) csütörtökön az MTI-vel.
Mint írták, az alap erről megállapodást kötött több, Magyarországot környező ország köztelevíziójával. Szerbiában a Vajdaság területére szól a megállapodás.
A szlovén és a román fél általános kereskedelmi érdekre hivatkozva nem tette lehetővé a magyar adások kódolás nélküli sugárzását - tudatta az MTVA.
Az alap emlékeztetett: a téli olimpia idején lehetővé tették, hogy a német közszolgálati ZDF kódolatlanul sugározza német nyelvű közvetítéseit, és azzal számoltak, hogy ez példaértékű lesz.
A román közszolgálati televízió azonban már a téli olimpia alatt jelezte: a közvetítési jogok kizárólagosságára és üzleti érdekekre hivatkozva nem teszi lehetővé a sportesemény magyar nyelvű közvetítését Románia területén. A labdarúgó-világbajnokság előtti újbóli megkeresésre - a szlovén közszolgálati televízióhoz hasonlóan - ismét elutasítóan reagáltak - áll a közleményben.
Az MTVA tájékoztatása szerint Magyarország nincs abban a helyzetben, mint Németország, Anglia, Franciaország, Olaszország, illetve Spanyolország, hogy az EBU (Európai Műsorszolgáltatók Szövetsége) bevonása nélkül tárgyaljon a közvetlen jogtulajdonosokkal, de az MTVA menedzsmentje a továbbiakban is törekszik arra, hogy az elkövetkezendő világesemények hiánytalanul, minden magyar számára elérhetők legyenek, Magyarország határain túl is.
Az online és telefonon elérhető közvetítésekben nincs változás: a FIFA szabályai szerint területileg korlátozni kell a mozgóképeket, vagyis csak magyarországi IP-címről lesznek élőben követhetők a brazíliai események. maszol.ro
2014. június 13.
Besúgókról és besúgottakról Caragiale nyomán
Elkésett, de még így is indulatossá váló, személyes érintettségtől és feszültségektől terhes beszélgetést kezdeményezett a Kolozsvári Állami Magyar Színház a Ceauşescu-féle rendőrállam lehallgatóiról és lehallgatottjairól, a rendszer kiszolgálóiról és áldozatairól. A beszélgetés apropója a Tompa Gábor rendezte Leonida Gem Session című előadás volt, amely a Caragiale-szövegek mellett valós lehallgatási dokumentumokra is épít.
Az est meghívottai – ahogy Visky András művészeti aligazgató fogalmazott – „így vagy úgy” mind érintettek a titkosszolgálat által meghatározott múlt kérdéseiben: Szilágyi Júlia esszéíró, kritikus, a vizsgált kor élő tanúja; Könczei Csilla, aki szekusblogjának írása óta a téma sok vitát gerjesztő, de megkerülhetetlen szakértőjévé vált; Markó Béla, aki kötetben hozta nyilvánosságra a telefonos lehallgatások átiratát; Kántor Lajos irodalomtörténész, aki szerkesztőként, közéleti szereplőként szintén közvetlen tanúja volt ennek a kornak; Tibori Szabó Zoltán újságíró, a titkosszolgálati dokumentumok kutatója; és Tompa Gábor az előadás rendezőjeként és házigazdaként is, mint a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója.
Könczei Csilla, aki elsőként vonta be a nyilvánosságot a saját családi történetébe, majd ő volt az, aki – a Leonida Gem Session előadásra reagálva – dekonspirált bizonyos informátorokat, mondta Visky. Ez az „egyszemélyes valóságshow” nem mindenkinek szimpatikus, derült ki rövidesen a „hetek” beszélgetésén. „2006-ban indítottam el ezt a blogot, és higgyék el, fogalmam se volt róla, hogy ez a rendszer, ez a társadalom ennyire folyamatos volt. Legrosszabb álmomban sem tudtam elképzelni, hogy olyan emberek részesei ennek a rendszernek, akikkel nap mint nap találkoztunk, akik édesapám ismerősei voltak, jártak hozzánk” – mondta Könczei Csilla.
Visky András: Lehet, hogy egy kisebbségi kultúra ezt a kérdést nehezebben és egészségtelenebbül dolgozza fel. Nagyobb görcsökkel, mert tisztábbnak akarja látni és láttatni magát, mint amilyen.
Nem nagyon tudok olyanról, aki magától lépett a nyilvánosság elé és bevallotta, hogy be volt szervezve – mondta Kántor Lajos, aki a Korunk szerkesztőjeként a harmadik tematikus lapszámon dolgozik, amely a titkosszolgálat iratait dolgozza fel. Ugyanakkor kötetet is terveznek megjelentetni szintén ebben a témakörben. Kántor szerint a kérdést annak társadalmi összefüggéseiben kell vizsgálni, ahogy azt Stefano Bottoni történész tette például az egyszerre megfigyelt és megfigyelő Mikó Imre ügyével kapcsolatosan.
Kántor Lajos: Ebből kampány lett, és én nem szeretem a kampányokat…Engem 1961-ben kezdtek el megfigyelni, 1963-tól követési dossziét is indítottak. Természetesen sok közeli barátom is megfigyelt engem, amit nehéz megemészteni. De nem hiszem, hogy kígyót-békát kell felállva kiabálnom ezekre az emberekre.
Meg kéne találnunk a normalitásnak azt a pontját, ahol az egész bonyolult kérdéskör erkölcsi és a lélektani vonatkozásait közelítjük egymáshoz. Tipikusan kisebbségi helyzet, hogy hajlamosak vagyunk első reflexből védekezni. Nem akarjuk elhinni (például azt, hogy Szilágyi Domokos is besúgó volt) – jelentette ki Szilágyi Júlia. „Nálam Szilágyi Domokos jelentette azt a kritikus pontot, amikor újra kellett gondolnom mindent, és rájöttem, hogy nem tudjuk az emberi környezetünket két táborra osztani: jókra és rosszakra.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy a nagy embereinket tabuként kezeljük, vagy – ha csalódtunk benne – a sárba tapossuk. "Azt hiszem, hogy ettől a görcstől kéne megszabadulni" – mondta Szilágyi Júlia, aki, mint fogalmazott, „önkíméletből” nem kérte ki a lehallgatási aktáit. „Meg akartam magam kímélni a további csalódásoktól” – tette hozzá. A 77 éves irodalomkritikus felidézte azt a napot, amikor Stefano Bottoni elétett egy róla szóló jelentést, amin kénytelen volt felismernie közeli jó barátja, Szilágyi Domokos kézírását. „Ha valakit morális lénynek tekintettem, és – akár csodálkoztok, akár nem – ma is annak tekintem, az Szilágyi Domokos volt. Ezért ő az a fajta csalódás, akinek a személyében a dolog lélektani és erkölcsi vonatkozása egyesül. Ő az, akinek az értékét még az sem csorbíthatja, ami a saját szememmel olvastam.”
Szilágyi Júlia: Caragiale azt a fajta mentalitást képviseli, ami (látszólag vagy valóságosan) semmit nem vesz komolyan. Ez a mentalitás beletartozik ennek a régiónak a kultúrájába, és ennek a mentalitásnak köszönhetően sokkal könnyebben teszi túl magát bizonyos megrázkódtatásokon, mint például a magyarság
Könczei Csilla: Mielőtt nyilvánosságra hoztam egy-egy dokumentumot és annak szerzőjét, mindig kerestem a párbeszédet. Ha már nem élt a jelentő, akkor a rokonaival próbáltam kommunikálni. Egy idő után viszont azt vettem észre, hogy összezártak az emberek. Az értelmiség, az irodalmi elit istenítése pedig számomra valamiféle erdélyi magyar értelmiségi osztályöntudat jelenlétét sugallja, ami mintha felülírná az erkölcsöt. Van több erkölcs? Én erről nem tudok.
Caragiale azért volt zseniális, mert megvalósította azt a típusú színművet, amelyben nincs katarzis. Oda jutunk el a végén, ahonnan elindultunk, és ezt a Leonida Gem Session című Caragiale-parafrázis is híven tükrözi – mondta Markó Béla. „Caragiale szerint a helyzet reménytelen. A mi ma esti beszélgetésünket figyelve azt kell mondanom, hogy a helyzetünk, ha nem is reménytelen, de nem is túlságosan jó. Ugyanis egy diktatúra működésének arról a vetületéről tudunk csak beszélni, ami áldozatokká tett mindannyiunkat: azokat is, akik ellenálltunk a kísértésnek, és bizonyos értelemben azokat is, akik nem álltak ellent a kísértésnek. Őket meg tudom érteni, de megbocsájtani nem tudok nekik” – jelentette ki az RMDSZ egykori elnöke.
Markó az 1987 közepétől 1989. december 16-áig szóló lehallgatási jegyzőkönyveket tette közzé kötetében. Mint elmondta: politikusként kötelességének, íróként izgalmas feladatnak látta. A következő generációk szempontjából viszont mindennek a hasznossága a fontos: tudják-e valamiképpen hasznosítani ezeket a feltárt dokumentumokat, ezt a rengeteg és ugyanakkor nagyon nyomasztó ismeretanyagot?
Markó Béla: Az én véleményem az, hogy ez megismétlődhet. Demokrácia és diktatúra között természetesen éles határvonal van, csakhogy hány demokráciából lett a történelem folyamán diktatúra, azért, mert azok, akik a demokráciát működtették, óvatlanok voltak – például elfogadtak érveket és ürügyeket, hogy a titkosszolgálatokat a társadalom nyakára ültethessék? Ráadásul 2001. szeptember 11-e óta ez már nem csak romániai probléma…Nagyon könnyen juthatunk a végtelen megfigyelés és megfigyeltség birodalmába, mert ennek most már semmi technikai akadálya nincsen.
„Miért felemás ez a helyzet? Mert akik az igazi működtetői voltak a rendszernek, azok köszönik szépen, jól vannak. Mert mi csak azoknak fértünk hozzá a múltjához, akiket a rendszer ilyen vagy olyan kényszerekkel beszervezett, morálisan megtört, erkölcstelenné tett” – vélekedett a volt miniszterelnök-helyettes. „A törvény lehetővé teszi a hozzáférést, de ugyanakkor mindmáig nincs teljes hozzáférés. Ez azt is jelentheti adott esetekben, hogy azok adagolják nekünk az információkat, akik ugyanezekkel az információkkal 1989 előtt is bánhattak. Nem érvényes ez általánosságban arra, ahogy működik a törvény, de ezek a sötét foltok még ott vannak”, mondta Markó, akit jobban érdekelne a kényszerítők feltárása, mint a kényszerítetteké, hisz ettől függ, hogy a helyzet reménytelen-e – ahogy Caragiale sugallja.
A témával foglalkozó újságíró, Tibori Szabó Zoltán felsorolta azt az öt kategóriát, amelyre a titkosszolgálat hierarchiája épült, kijelentve, hogy a közvélemény és a jelenleg folyó kutatások is csak azokra fókuszálnak, akiket megfélemlítés, zsarolás útján kényszerítettek, hogy besúgókká váljanak. „Két esetet tudok, amikor a szekuritáté által írt dossziéját kikérő személy levelet írt a CNSAS-nak és kérte, hogy fedjék fel a tisztek kilétét és neveiket jelentessék meg a Hivatalos Közlönyben. Elvégre ők működtették a rendszert, és nem a kényszerítettek.” A tisztek egy részének felfedése azonban azóta sem történt meg, jelentette ki az újságíró.
Tibori Szabó Zoltán: Az informátorok szövegei között is fel lehet állítani egyfajta hierarchiát. Van, akinek az írásain érezni az izzadságszagot, és azt, hogy nem akar ártani, csak túl akar lenni rajta. Van, aki valamiféle kéjt is érez a besúgásban. És van, aki még ötleteket is ad a Szekuritáténak, hogy még hogyan lehet sanyargatni egyik-másik embert.
A színháznak éppen az a szerepe, hogy egy dráma minden szereplőjének feltárja a maga igazságát. És ebben sincs két egyforma történet – vonta le a következtetést Tompa Gábor rendező, színházigazgató. „Akárcsak a holokauszt vagy a gulág esetében, itt is az a hasznos, ha mindenki őszintén elmondja a saját történetét. Nincs katarzis, nem is lesz, de mégis ezáltal válik fokozatosan egyre tisztábbá a kép.” maszol.ro
Elkésett, de még így is indulatossá váló, személyes érintettségtől és feszültségektől terhes beszélgetést kezdeményezett a Kolozsvári Állami Magyar Színház a Ceauşescu-féle rendőrállam lehallgatóiról és lehallgatottjairól, a rendszer kiszolgálóiról és áldozatairól. A beszélgetés apropója a Tompa Gábor rendezte Leonida Gem Session című előadás volt, amely a Caragiale-szövegek mellett valós lehallgatási dokumentumokra is épít.
Az est meghívottai – ahogy Visky András művészeti aligazgató fogalmazott – „így vagy úgy” mind érintettek a titkosszolgálat által meghatározott múlt kérdéseiben: Szilágyi Júlia esszéíró, kritikus, a vizsgált kor élő tanúja; Könczei Csilla, aki szekusblogjának írása óta a téma sok vitát gerjesztő, de megkerülhetetlen szakértőjévé vált; Markó Béla, aki kötetben hozta nyilvánosságra a telefonos lehallgatások átiratát; Kántor Lajos irodalomtörténész, aki szerkesztőként, közéleti szereplőként szintén közvetlen tanúja volt ennek a kornak; Tibori Szabó Zoltán újságíró, a titkosszolgálati dokumentumok kutatója; és Tompa Gábor az előadás rendezőjeként és házigazdaként is, mint a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója.
Könczei Csilla, aki elsőként vonta be a nyilvánosságot a saját családi történetébe, majd ő volt az, aki – a Leonida Gem Session előadásra reagálva – dekonspirált bizonyos informátorokat, mondta Visky. Ez az „egyszemélyes valóságshow” nem mindenkinek szimpatikus, derült ki rövidesen a „hetek” beszélgetésén. „2006-ban indítottam el ezt a blogot, és higgyék el, fogalmam se volt róla, hogy ez a rendszer, ez a társadalom ennyire folyamatos volt. Legrosszabb álmomban sem tudtam elképzelni, hogy olyan emberek részesei ennek a rendszernek, akikkel nap mint nap találkoztunk, akik édesapám ismerősei voltak, jártak hozzánk” – mondta Könczei Csilla.
Visky András: Lehet, hogy egy kisebbségi kultúra ezt a kérdést nehezebben és egészségtelenebbül dolgozza fel. Nagyobb görcsökkel, mert tisztábbnak akarja látni és láttatni magát, mint amilyen.
Nem nagyon tudok olyanról, aki magától lépett a nyilvánosság elé és bevallotta, hogy be volt szervezve – mondta Kántor Lajos, aki a Korunk szerkesztőjeként a harmadik tematikus lapszámon dolgozik, amely a titkosszolgálat iratait dolgozza fel. Ugyanakkor kötetet is terveznek megjelentetni szintén ebben a témakörben. Kántor szerint a kérdést annak társadalmi összefüggéseiben kell vizsgálni, ahogy azt Stefano Bottoni történész tette például az egyszerre megfigyelt és megfigyelő Mikó Imre ügyével kapcsolatosan.
Kántor Lajos: Ebből kampány lett, és én nem szeretem a kampányokat…Engem 1961-ben kezdtek el megfigyelni, 1963-tól követési dossziét is indítottak. Természetesen sok közeli barátom is megfigyelt engem, amit nehéz megemészteni. De nem hiszem, hogy kígyót-békát kell felállva kiabálnom ezekre az emberekre.
Meg kéne találnunk a normalitásnak azt a pontját, ahol az egész bonyolult kérdéskör erkölcsi és a lélektani vonatkozásait közelítjük egymáshoz. Tipikusan kisebbségi helyzet, hogy hajlamosak vagyunk első reflexből védekezni. Nem akarjuk elhinni (például azt, hogy Szilágyi Domokos is besúgó volt) – jelentette ki Szilágyi Júlia. „Nálam Szilágyi Domokos jelentette azt a kritikus pontot, amikor újra kellett gondolnom mindent, és rájöttem, hogy nem tudjuk az emberi környezetünket két táborra osztani: jókra és rosszakra.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy a nagy embereinket tabuként kezeljük, vagy – ha csalódtunk benne – a sárba tapossuk. "Azt hiszem, hogy ettől a görcstől kéne megszabadulni" – mondta Szilágyi Júlia, aki, mint fogalmazott, „önkíméletből” nem kérte ki a lehallgatási aktáit. „Meg akartam magam kímélni a további csalódásoktól” – tette hozzá. A 77 éves irodalomkritikus felidézte azt a napot, amikor Stefano Bottoni elétett egy róla szóló jelentést, amin kénytelen volt felismernie közeli jó barátja, Szilágyi Domokos kézírását. „Ha valakit morális lénynek tekintettem, és – akár csodálkoztok, akár nem – ma is annak tekintem, az Szilágyi Domokos volt. Ezért ő az a fajta csalódás, akinek a személyében a dolog lélektani és erkölcsi vonatkozása egyesül. Ő az, akinek az értékét még az sem csorbíthatja, ami a saját szememmel olvastam.”
Szilágyi Júlia: Caragiale azt a fajta mentalitást képviseli, ami (látszólag vagy valóságosan) semmit nem vesz komolyan. Ez a mentalitás beletartozik ennek a régiónak a kultúrájába, és ennek a mentalitásnak köszönhetően sokkal könnyebben teszi túl magát bizonyos megrázkódtatásokon, mint például a magyarság
Könczei Csilla: Mielőtt nyilvánosságra hoztam egy-egy dokumentumot és annak szerzőjét, mindig kerestem a párbeszédet. Ha már nem élt a jelentő, akkor a rokonaival próbáltam kommunikálni. Egy idő után viszont azt vettem észre, hogy összezártak az emberek. Az értelmiség, az irodalmi elit istenítése pedig számomra valamiféle erdélyi magyar értelmiségi osztályöntudat jelenlétét sugallja, ami mintha felülírná az erkölcsöt. Van több erkölcs? Én erről nem tudok.
Caragiale azért volt zseniális, mert megvalósította azt a típusú színművet, amelyben nincs katarzis. Oda jutunk el a végén, ahonnan elindultunk, és ezt a Leonida Gem Session című Caragiale-parafrázis is híven tükrözi – mondta Markó Béla. „Caragiale szerint a helyzet reménytelen. A mi ma esti beszélgetésünket figyelve azt kell mondanom, hogy a helyzetünk, ha nem is reménytelen, de nem is túlságosan jó. Ugyanis egy diktatúra működésének arról a vetületéről tudunk csak beszélni, ami áldozatokká tett mindannyiunkat: azokat is, akik ellenálltunk a kísértésnek, és bizonyos értelemben azokat is, akik nem álltak ellent a kísértésnek. Őket meg tudom érteni, de megbocsájtani nem tudok nekik” – jelentette ki az RMDSZ egykori elnöke.
Markó az 1987 közepétől 1989. december 16-áig szóló lehallgatási jegyzőkönyveket tette közzé kötetében. Mint elmondta: politikusként kötelességének, íróként izgalmas feladatnak látta. A következő generációk szempontjából viszont mindennek a hasznossága a fontos: tudják-e valamiképpen hasznosítani ezeket a feltárt dokumentumokat, ezt a rengeteg és ugyanakkor nagyon nyomasztó ismeretanyagot?
Markó Béla: Az én véleményem az, hogy ez megismétlődhet. Demokrácia és diktatúra között természetesen éles határvonal van, csakhogy hány demokráciából lett a történelem folyamán diktatúra, azért, mert azok, akik a demokráciát működtették, óvatlanok voltak – például elfogadtak érveket és ürügyeket, hogy a titkosszolgálatokat a társadalom nyakára ültethessék? Ráadásul 2001. szeptember 11-e óta ez már nem csak romániai probléma…Nagyon könnyen juthatunk a végtelen megfigyelés és megfigyeltség birodalmába, mert ennek most már semmi technikai akadálya nincsen.
„Miért felemás ez a helyzet? Mert akik az igazi működtetői voltak a rendszernek, azok köszönik szépen, jól vannak. Mert mi csak azoknak fértünk hozzá a múltjához, akiket a rendszer ilyen vagy olyan kényszerekkel beszervezett, morálisan megtört, erkölcstelenné tett” – vélekedett a volt miniszterelnök-helyettes. „A törvény lehetővé teszi a hozzáférést, de ugyanakkor mindmáig nincs teljes hozzáférés. Ez azt is jelentheti adott esetekben, hogy azok adagolják nekünk az információkat, akik ugyanezekkel az információkkal 1989 előtt is bánhattak. Nem érvényes ez általánosságban arra, ahogy működik a törvény, de ezek a sötét foltok még ott vannak”, mondta Markó, akit jobban érdekelne a kényszerítők feltárása, mint a kényszerítetteké, hisz ettől függ, hogy a helyzet reménytelen-e – ahogy Caragiale sugallja.
A témával foglalkozó újságíró, Tibori Szabó Zoltán felsorolta azt az öt kategóriát, amelyre a titkosszolgálat hierarchiája épült, kijelentve, hogy a közvélemény és a jelenleg folyó kutatások is csak azokra fókuszálnak, akiket megfélemlítés, zsarolás útján kényszerítettek, hogy besúgókká váljanak. „Két esetet tudok, amikor a szekuritáté által írt dossziéját kikérő személy levelet írt a CNSAS-nak és kérte, hogy fedjék fel a tisztek kilétét és neveiket jelentessék meg a Hivatalos Közlönyben. Elvégre ők működtették a rendszert, és nem a kényszerítettek.” A tisztek egy részének felfedése azonban azóta sem történt meg, jelentette ki az újságíró.
Tibori Szabó Zoltán: Az informátorok szövegei között is fel lehet állítani egyfajta hierarchiát. Van, akinek az írásain érezni az izzadságszagot, és azt, hogy nem akar ártani, csak túl akar lenni rajta. Van, aki valamiféle kéjt is érez a besúgásban. És van, aki még ötleteket is ad a Szekuritáténak, hogy még hogyan lehet sanyargatni egyik-másik embert.
A színháznak éppen az a szerepe, hogy egy dráma minden szereplőjének feltárja a maga igazságát. És ebben sincs két egyforma történet – vonta le a következtetést Tompa Gábor rendező, színházigazgató. „Akárcsak a holokauszt vagy a gulág esetében, itt is az a hasznos, ha mindenki őszintén elmondja a saját történetét. Nincs katarzis, nem is lesz, de mégis ezáltal válik fokozatosan egyre tisztábbá a kép.” maszol.ro
2014. június 14.
Szent László Napok – Nagyváradi Magyar Napok. Programkavalkád nem csak gyermekeknek
Idén is színes és felejthetetlen programmal várják a családokat a Rhédey-kertbe (Bălcescu park) a Szent László Napok keretében. A részletekről Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács partiumi régióelnöke és Varga Korpos Dalma, a Szent László Egyesület elnöke tájékoztatta a sajtó képviselőit.
z idei gyermekfoglalkozásokat a Pro Partium Egyesület, a Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC), és a Magyar Polgári Egyesület (MPE) szervezi. Partnerként részt vesz a Nemzetközi Gyerekmentő Szolgálat nagyváradi fiókja, a jászkarajenői Magor Magyarjai Hagyományőrző Egyesület, a Manus Pulchrae Egyesület, a Karosi Turul Hagyományőrző Íjász Egyesület, a nagyváradi Mozgásfejlesztő Egyesület, valamint a Székelyföldi Legendárium csapata. Fő támogató: a Bethlen Gábor Alapítvány.
A programok lebonyolításában az említett civil szervezetek képviselői mellett a Partiumi Keresztény Egyetem önkéntesei, valamint óvónők, tanítónők, pedagógusok, és a Szent László Napok kirakodóvásárán részt vevő kézművesek is szerepet vállalnak.
A szervezők szeretettel hívnak és várnak minden érdeklődőt az alábbi program, szerint:
Június 28. szombat, 10–15 között
Kézműves foglalkozások:
nemezelés, kosárfonás, üvegfújás, csuhézás, agyagozás. A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat sátra: érdekes és mókás játékok, mezei virágok, vidám lepkék készítése papírból. Bemutatók: sólyomröptetés, honfoglalás kori jurta-, fegyver- és viseletbemutató, rovásírás-oktatás, karikásostor csattogtató, baranta.
Történelmi, népi és logikai játékok: kézzel hajtott fakörhinta, sárkányűzés, hordólovaglás, Katica-verseny, ágyúval törököt, kardozó, lengőteke, babzsák reptető, ütlegelő, patkódobó, bohóc kalapács, bárányka- legeltető, vak fűzőcske, nyuszi etető, halacska szemező, mini gólyalábak, nyíldobó, karikadobó, bige, kapunyitogató, mocsárjáró, Toldi erőpróba, zsákbaugrás, kötélhúzás, óriás ördöglakatok, labirintus, méricskélő, egyensúlyozó, pulicsalogató.
Székelyföldi Legendárium társasjáték és meseszekér
Játékos mozgásfejlesztő torna gyermekeknek
Június 29. vasárnap, 11–15 között
11 órától
Mesejáték: Pinkó és a szegényember Előadja: a budapesti Térszínház Székelyföldi Legendárium társasjáték és meseszekér Honfoglalás kori jurta-, fegyver- és viseletbemutató Játékos mozgásfejlesztő torna gyermekeknek A gyermekprogramokkal párhuzamosan több rendezvény is zajlik majd a Rhédey-kertben. Szombat reggel a Magyar ízek kóstolóján többek között honfoglalás kori ételeket kóstolhatnak majd meg az érdeklődők. 12–16 óra között jeles meghívottak részvételével néptánctalálkozó helyszíne lesz a kert. Vasárnap folytatódik a kézművesvásár, továbbá irodalmi programok is lesznek. [Forrás: a Szent László Napok sajtószolgálata] itthon.ma/erdelyorszag
Idén is színes és felejthetetlen programmal várják a családokat a Rhédey-kertbe (Bălcescu park) a Szent László Napok keretében. A részletekről Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács partiumi régióelnöke és Varga Korpos Dalma, a Szent László Egyesület elnöke tájékoztatta a sajtó képviselőit.
z idei gyermekfoglalkozásokat a Pro Partium Egyesület, a Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC), és a Magyar Polgári Egyesület (MPE) szervezi. Partnerként részt vesz a Nemzetközi Gyerekmentő Szolgálat nagyváradi fiókja, a jászkarajenői Magor Magyarjai Hagyományőrző Egyesület, a Manus Pulchrae Egyesület, a Karosi Turul Hagyományőrző Íjász Egyesület, a nagyváradi Mozgásfejlesztő Egyesület, valamint a Székelyföldi Legendárium csapata. Fő támogató: a Bethlen Gábor Alapítvány.
A programok lebonyolításában az említett civil szervezetek képviselői mellett a Partiumi Keresztény Egyetem önkéntesei, valamint óvónők, tanítónők, pedagógusok, és a Szent László Napok kirakodóvásárán részt vevő kézművesek is szerepet vállalnak.
A szervezők szeretettel hívnak és várnak minden érdeklődőt az alábbi program, szerint:
Június 28. szombat, 10–15 között
Kézműves foglalkozások:
nemezelés, kosárfonás, üvegfújás, csuhézás, agyagozás. A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat sátra: érdekes és mókás játékok, mezei virágok, vidám lepkék készítése papírból. Bemutatók: sólyomröptetés, honfoglalás kori jurta-, fegyver- és viseletbemutató, rovásírás-oktatás, karikásostor csattogtató, baranta.
Történelmi, népi és logikai játékok: kézzel hajtott fakörhinta, sárkányűzés, hordólovaglás, Katica-verseny, ágyúval törököt, kardozó, lengőteke, babzsák reptető, ütlegelő, patkódobó, bohóc kalapács, bárányka- legeltető, vak fűzőcske, nyuszi etető, halacska szemező, mini gólyalábak, nyíldobó, karikadobó, bige, kapunyitogató, mocsárjáró, Toldi erőpróba, zsákbaugrás, kötélhúzás, óriás ördöglakatok, labirintus, méricskélő, egyensúlyozó, pulicsalogató.
Székelyföldi Legendárium társasjáték és meseszekér
Játékos mozgásfejlesztő torna gyermekeknek
Június 29. vasárnap, 11–15 között
11 órától
Mesejáték: Pinkó és a szegényember Előadja: a budapesti Térszínház Székelyföldi Legendárium társasjáték és meseszekér Honfoglalás kori jurta-, fegyver- és viseletbemutató Játékos mozgásfejlesztő torna gyermekeknek A gyermekprogramokkal párhuzamosan több rendezvény is zajlik majd a Rhédey-kertben. Szombat reggel a Magyar ízek kóstolóján többek között honfoglalás kori ételeket kóstolhatnak majd meg az érdeklődők. 12–16 óra között jeles meghívottak részvételével néptánctalálkozó helyszíne lesz a kert. Vasárnap folytatódik a kézművesvásár, továbbá irodalmi programok is lesznek. [Forrás: a Szent László Napok sajtószolgálata] itthon.ma/erdelyorszag
2014. június 14.
Csíksomlyóra ballagtak a Sapientiások
Az idei ballagási ünnepség a Sapientia egyetemen a már hagyománnyá vált ökumenikus istentisztelettel vette kezdetét június 13-án, pénteken délután. A közel százhetven végzős népviseletbe öltözve, csoportosan vonult ki Csíksomlyóra, a kegytemplomba.
A Sapientia EMTE Csíkszeredai Karainak idei ballagási ünnepségére június 13-14. között kerül sor. A korábbi évek hagyományait követve ez alkalommal is kétnapos a rendezvény.
Ökumenikus istentisztelet a kegytemplomban
Pénteken délután az egyetem elől indulva gyalogosan vonultak végig a Szék útján a népviseletbe öltözött végzős hallgatók, hogy részt vegyenek 16 órától a Csíkszeredai Egyetemi Lelkészség által szervezett ballagási ökumenikus istentiszteleten a csíksomlyói kegytemplomban. A végzősöket Csapai Árpád római katolikus egyetemi lelkész és Szatmári Ingrid református lelkész látta el útravaló jótanácsokkal.
Legyen ez a pillanat az elcsendesedésé, hagyjuk, hogy a zavaros víz megülepedjen lelkünkben – kérte felajánlásában Csapai Árpád egyetemi lelkész.
„Ma elgondolkozunk azon, honnan indultunk, merre tartunk, milyen úton kell tovább haladnunk. Mik az álmaink, céljaink, és kik az útitársaink – tesszük fel magunknak a kérdést” – elmélkedett Szatmári Ingrid református lelkész. Megítélése szerint a bölcsesség, többet jelent, mint pusztán a tudás, megszentelt értelem kell legyen mindannyiunk életében.
Tizedszer ballagnak Csíkszeredában
A ballagási ünnepség szombaton reggel az utolsó óra megtartásával folytatódik, ahol a ballagók búcsút vesznek az oktatóktól és egymástól. Ezt követően 11 órától veszi kezdetét a hivatalos ballagási ünnepség a Szakszervezetek Művelődési Házában. Az idei ballagás kiemelkedően fontos a Sapientia történetében, Csíkszeredában ez lesz a tizedik ballagási ünnepség. Idén 168 hallgatótól vesznek búcsút.
Iochom Zsolt. Székelyhon.ro
Az idei ballagási ünnepség a Sapientia egyetemen a már hagyománnyá vált ökumenikus istentisztelettel vette kezdetét június 13-án, pénteken délután. A közel százhetven végzős népviseletbe öltözve, csoportosan vonult ki Csíksomlyóra, a kegytemplomba.
A Sapientia EMTE Csíkszeredai Karainak idei ballagási ünnepségére június 13-14. között kerül sor. A korábbi évek hagyományait követve ez alkalommal is kétnapos a rendezvény.
Ökumenikus istentisztelet a kegytemplomban
Pénteken délután az egyetem elől indulva gyalogosan vonultak végig a Szék útján a népviseletbe öltözött végzős hallgatók, hogy részt vegyenek 16 órától a Csíkszeredai Egyetemi Lelkészség által szervezett ballagási ökumenikus istentiszteleten a csíksomlyói kegytemplomban. A végzősöket Csapai Árpád római katolikus egyetemi lelkész és Szatmári Ingrid református lelkész látta el útravaló jótanácsokkal.
Legyen ez a pillanat az elcsendesedésé, hagyjuk, hogy a zavaros víz megülepedjen lelkünkben – kérte felajánlásában Csapai Árpád egyetemi lelkész.
„Ma elgondolkozunk azon, honnan indultunk, merre tartunk, milyen úton kell tovább haladnunk. Mik az álmaink, céljaink, és kik az útitársaink – tesszük fel magunknak a kérdést” – elmélkedett Szatmári Ingrid református lelkész. Megítélése szerint a bölcsesség, többet jelent, mint pusztán a tudás, megszentelt értelem kell legyen mindannyiunk életében.
Tizedszer ballagnak Csíkszeredában
A ballagási ünnepség szombaton reggel az utolsó óra megtartásával folytatódik, ahol a ballagók búcsút vesznek az oktatóktól és egymástól. Ezt követően 11 órától veszi kezdetét a hivatalos ballagási ünnepség a Szakszervezetek Művelődési Házában. Az idei ballagás kiemelkedően fontos a Sapientia történetében, Csíkszeredában ez lesz a tizedik ballagási ünnepség. Idén 168 hallgatótól vesznek búcsút.
Iochom Zsolt. Székelyhon.ro
2014. június 14.
Barót Napok a tudomány jegyében
Az idei Barót Napok első része a kultúra- és tudomány-népszerűsítés égisze alatt zajlott: helytörténeti könyvet mutattak be, a régiót érintő történelmi előadást hallgathattunk, érmekiállítás nyílt, és anyaországi alkotmánybíró értekezését is követhettük.
Szerdán Egyed Ákos: Bodos – Egy székely szabad falu című kötetének bemutatása színültig töltötte érdeklődővel a Gyulai Líviusz Városi Könyvtár legnagyobb termét. Kovászna Megye Tanácsának turisztikai és megyeismertető kiadványszerkesztője, Sepsiszéki Nagy Balázs az általuk tervezett falumonográfia-sorozatról beszélt, majd Egyed Ákos legújabb, a szülőfalujának történetét tartalmazó kötetét ajánlotta a barótiak figyelmébe. Mint mondotta, ez több egyszerű monográfiánál: bár tudományosan megalapozott – közel százhetven könyvészeti hivatkozás egészíti ki –, nyelvezete szépirodalmi olvasmányként is ajánlja magát, de fontos kiegészítőnek tartja az elbeszélt történelmi részét is. Egyed Ákos azon kollégáinak mondott köszönetet, akik az elmúlt negyven esztendőben kutatásaik Bodossal kapcsolatos anyagát önzetlenül rendelkezésére bocsátották, s így a lehető legteljesebb képet festhette meg. A könyv számára vallási és demográfiai adatokkal szolgáló Sándor Istvánt is felszólalásra kérték. A helybeli református lelkész szerint bár szolgálati ideje alatt némileg visszaesett Bodos lélekszáma, mégsem elveszett település, hiszen négyszáz lakójának mintegy negyven százaléka fiatalnak mondható, s a tizennyolc éven aluliak száma is száz felett van. Erdővidék középkori és kora újkori történetének főbb kérdései című vetített képes előadását Fehér János művészettörténész tudományos morfondírozásnak nevezte. Szólt a tájegység nevének vélhető eredetéről és első írásos említéseiről, kulturális és földrajzi behatárolásáról, kitért a törvénykezési jegyzőkönyvek érdekes eseteire, s hangsúlyozta a régészeti és műemléki kutatások fontosságát is. A fiatal szakember nem feledkezett meg épített örökségünk helyzetéről sem. Mint mondotta, az utóbbi időben sajtónyilvánosságot kapott nagybaconi árkádos ház esete csak egy példa a sok közül, hogy mennyire nem vesszük komolyan értékeink mentését: az erdőfülei Boda-kúria felújításának ugyan nekifogott a bardoci önkormányzat, de abban sok köszönet nincs, hiszen a hagyományos technikák és alapanyagok helyett vasbeton-koszorút használnak, sőt, tetőszerkezetét is megváltoztatják. Tegnap Erdővidék Múzeumában Bögi Sándor gyűjtő Európa új pénze, az euró érmekiállításának megnyitójára meglehetősen kevesen voltak kíváncsiak – érdekes előadást szalasztottak el. Az anyaországi jogász kontinensünk közös pénze születésének előzményeiről, a hátterében álló gazdasági mechanizmusokról, az érmék motívumairól, ritkaságukról és értékeikről szólt. A művelődési házban Juhász Imre budapesti jogvédő és alkotmánybíró a felvidékiek jogfosztottságát is érintve az intézményesített és civil jogvédelemről értekezett. Előadása első részében az alkotmány történetét mutatta be az Aranybullától a legújabb, 2012-ben hatályba lépett Alaptörvényig. Mint mondotta, az új alkotmány többek közt abban különbözik a régitől, hogy kitér a határokon túlra szakadt magyarságra is, s felelősséget vállal értük. A felvidékiek jogfosztását lehetővé tevő Beneš-dekrétumokról, és az elmúlt években a civil jogvédők munkájáról szólva úgy fogalmazott, él a remény, hogy az Európai Unió megoldja, hogy a háború után továbbra is diszkriminációt fenntartó rendelkezéseket hatályon kívül helyezzék.
Hecser László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az idei Barót Napok első része a kultúra- és tudomány-népszerűsítés égisze alatt zajlott: helytörténeti könyvet mutattak be, a régiót érintő történelmi előadást hallgathattunk, érmekiállítás nyílt, és anyaországi alkotmánybíró értekezését is követhettük.
Szerdán Egyed Ákos: Bodos – Egy székely szabad falu című kötetének bemutatása színültig töltötte érdeklődővel a Gyulai Líviusz Városi Könyvtár legnagyobb termét. Kovászna Megye Tanácsának turisztikai és megyeismertető kiadványszerkesztője, Sepsiszéki Nagy Balázs az általuk tervezett falumonográfia-sorozatról beszélt, majd Egyed Ákos legújabb, a szülőfalujának történetét tartalmazó kötetét ajánlotta a barótiak figyelmébe. Mint mondotta, ez több egyszerű monográfiánál: bár tudományosan megalapozott – közel százhetven könyvészeti hivatkozás egészíti ki –, nyelvezete szépirodalmi olvasmányként is ajánlja magát, de fontos kiegészítőnek tartja az elbeszélt történelmi részét is. Egyed Ákos azon kollégáinak mondott köszönetet, akik az elmúlt negyven esztendőben kutatásaik Bodossal kapcsolatos anyagát önzetlenül rendelkezésére bocsátották, s így a lehető legteljesebb képet festhette meg. A könyv számára vallási és demográfiai adatokkal szolgáló Sándor Istvánt is felszólalásra kérték. A helybeli református lelkész szerint bár szolgálati ideje alatt némileg visszaesett Bodos lélekszáma, mégsem elveszett település, hiszen négyszáz lakójának mintegy negyven százaléka fiatalnak mondható, s a tizennyolc éven aluliak száma is száz felett van. Erdővidék középkori és kora újkori történetének főbb kérdései című vetített képes előadását Fehér János művészettörténész tudományos morfondírozásnak nevezte. Szólt a tájegység nevének vélhető eredetéről és első írásos említéseiről, kulturális és földrajzi behatárolásáról, kitért a törvénykezési jegyzőkönyvek érdekes eseteire, s hangsúlyozta a régészeti és műemléki kutatások fontosságát is. A fiatal szakember nem feledkezett meg épített örökségünk helyzetéről sem. Mint mondotta, az utóbbi időben sajtónyilvánosságot kapott nagybaconi árkádos ház esete csak egy példa a sok közül, hogy mennyire nem vesszük komolyan értékeink mentését: az erdőfülei Boda-kúria felújításának ugyan nekifogott a bardoci önkormányzat, de abban sok köszönet nincs, hiszen a hagyományos technikák és alapanyagok helyett vasbeton-koszorút használnak, sőt, tetőszerkezetét is megváltoztatják. Tegnap Erdővidék Múzeumában Bögi Sándor gyűjtő Európa új pénze, az euró érmekiállításának megnyitójára meglehetősen kevesen voltak kíváncsiak – érdekes előadást szalasztottak el. Az anyaországi jogász kontinensünk közös pénze születésének előzményeiről, a hátterében álló gazdasági mechanizmusokról, az érmék motívumairól, ritkaságukról és értékeikről szólt. A művelődési házban Juhász Imre budapesti jogvédő és alkotmánybíró a felvidékiek jogfosztottságát is érintve az intézményesített és civil jogvédelemről értekezett. Előadása első részében az alkotmány történetét mutatta be az Aranybullától a legújabb, 2012-ben hatályba lépett Alaptörvényig. Mint mondotta, az új alkotmány többek közt abban különbözik a régitől, hogy kitér a határokon túlra szakadt magyarságra is, s felelősséget vállal értük. A felvidékiek jogfosztását lehetővé tevő Beneš-dekrétumokról, és az elmúlt években a civil jogvédők munkájáról szólva úgy fogalmazott, él a remény, hogy az Európai Unió megoldja, hogy a háború után továbbra is diszkriminációt fenntartó rendelkezéseket hatályon kívül helyezzék.
Hecser László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. június 14.
A kétpólusú, de háromosztatú erdélyi magyar kilátástalanságról (Szász sorspárhuzamokban)
Háromgyermekes családok tapasztalatából tudjuk: valahányszor vita kerekedik két testvér között, az melegében belső körükben lecsendesedik.
A harmadik testvér ugyanis vagy egyik, vagy másik oldalra áll, létrejön a „demokratikus” kétharmados többség, s ezzel a konfliktus rövidre záródik. De az is igaz: nem mindig a családi béke, avagy a szülői szemszögből megítélt legfelsőbb tisztesség javára. Három romániai magyar pártunk legutóbbi szereplését elemezve a fenti példabeszéd juthat eszünkbe, de mindenekelőtt azt kellene megállapítanunk: az erdélyi magyarság belső indíttatásból lett-e háromosztatú, vagy a köreinkből kitermelődött „izzadmány” (politikusaink zsíros egzisztenciáért folytatott iszapbirkózása) erőszakolja ránk a kényszerzubbonyt? A brit történelem árnyékkorszakából maradt fenn a public(man) or perish – közéleti szereplő (leszel), vagy elvesztél -- életbölcsesség. Én itt sejtem erdélyi magyar „rákbetegségünk” eredendő okát.
Bíró Zsolt MPP-pártelnök legutóbbi nyilatkozatai (Száva Enikő kérdéseire a Duna TV-ben adott mellébeszélési „szökőárak”) azt jelzik, az MPP-nek ugyanvalóst meggyűlt a baja saját „filozófiájával”. (Lásd: A választás szabadsága!) Gyanítható, hogy nem volt más választási szabadsága, mint letérdelni az RMDSZ előtt. Mert miként is szól a román párttörvény? A választások szintjein huzamosan gyengén szereplő párt elveszítheti legitimitását. (Román térfélről ne várjunk támadást, ők kéjelegve figyelik a magyar kakasviadalt, kivárnak.)
Az első nagy kérdéskör így fest: az RMDSZ, amely az MPP megalakulását tűzzel-vassal szabotálta annak idején, mi okból nem kezdeményezte az ellenfél lerobbantását? Megtehette volna! Markó Béla 2007-beli ideges nyilatkozatát – még elnök volt – emlékezetből rekonstruálom. Így fogalmazott: nincs kifogása a másként gondolkodók iránt, de jöjjenek be a Szövetségen belülre, platformként, ne kívülről támadják a magyar egységet! Csakhogy az új pártot kezdeményezők látták vagy épp bőrükön tapasztalták pl. az Erdélyi Magyar Kezdeményezés, majd a Reform Tömörülés mint RMDSZ-en belüli ellenzéki platformok csapdába ejtettségét, kilátástalanságát. Azóta eltelt hét (gonosz) esztendő, és hogy mi folyik a színfalak mögött, azt már régóta nem kötik az orrunkra. Elemzéseinkben így kénytelenek vagyunk a formállogika módszereire fanyalodni. Nos, a Dâmboviţa partján „leérettségizett” (sőt: doktorált) RMDSZ-t már annál profibb „gruppenhecc”-társaságnak tarthatjuk, semhogy elsőszülött magyar ellenzéki pártját megsemmisítse! Mert akkor a hoppon maradt tömeg átépülhet az EMNP-be! Ezzel az RMDSZ baja gyarapodhat! Hát nem könnyebb a Néppártot úgy lehetetlenné tenni, hogy az MPP-t RMDSZ-„partnerré” csalogatja? Természetesen, ad neki „csontot” is, de tüstént; lásd javaslat az autonómiatervezet közös megszövegezésére-benyújtására – amit rövidesen felrúg –, lobbiígéret ilyen-olyan ügyekben stb. És ha az MPP pártelnöke igazat beszélt a Dunán, hogy az EU-választáson 50 000 polgári szavazattal támogatta az RMDSZ-t, elcsodálkozhatunk: az alapjában RMDSZ-ellenzékiségben fogantatott tömeget milyen maszlaggal sikerült bevezetni Kelemenék udvarába, és Bírót felültetni az „anyósülésre”! A „kincstári” ötlet vajon valóban Kelemenéktől származott-e, avagy Bíró vidékéről? (Ja kérem, ezt a kártyavetőnő ha tudja!) Inkább arra érdemes odafigyelnünk: keletkezett-e véleményfeszültség az MPP-ben a történtek nyomán? Mert volt már „polgárháború” az MPP-ben: amikor Szász Jenőt próbálta megbuktatni saját megosztott-felbosszantott tagsága által, nem kizárt, hogy „trójai falovak” közreműködésével. Ezt a manővert részletesebben megmagyarázom. Az RMDSZ tűzzel-vassal szabotálni próbálta az MPP bejegyzését. Erre Szász Jenő az államelnök közbelépését kérte, sikerrel. És alakultak a vidéki/városi MPP-sejtek. Ekkor kezdődött a sebtében klónozott „polgáriak” tömeges beépítése az újszülött szervezetbe. Hitbuzgón „bábáskodtak” minden tevékenységén, majd hazafelé menet betértek az RMDSZ-be, s letudósították a történteket. Az akciót az RMDSZ bőkezűen revanzsálta! Így vált a polgári mozgolódás már „ab initio” ingó... cégtáblává. A később született EMNP is ugyanígy járt. Példaként egy kisváros nagy eseményét említem – a magyar állampolgárságot ügyintéző Demokrácia Központ avatását –, ahol egyszeriben megjelent az RMDSZ-es polgármester és alpolgármester. Se szó, se beszéd, átvették az ünnepség irányítását, s megragadták a „köldökzsinór” két végét, melyet egy általuk meghívott pap vágott el ünnepélyesen. „Független szalagvágás” címen lépett be a vezércsel a történelembe. De az Európa-polgár díjjal épp Tőkés kezdeményezésére kitüntetett Böjte atyát is sikerült „lenyúlnia” az RMDSZ-nek. Bocsánatot kérek Böjte atyától, de elárulom: az erdélyi értelmiség elképedve szemlélte, amint a Ferenc-rendi szerzetes feláll az RMDSZ tulipános szószékére és javára kampányol. Ennyi erővel – idejében – nem tudta volna a három veszekedő testvért összehozni, legalább ad hoc koalícióba? Rengeteg hasonló huncutságot tudnék felsorolni, de helyszűke miatt összegezzük az elmondottakat! Bár népszerűsége rohamosan csökken, romániai viszonylatban az RMDSZ tűnik politikára legalkalmasabb alakulatunknak, bár ezt csak annak köszönheti, hogy két ellenzéki kistestvére nem tud összefogni. Tulipánista választottjaink magabiztosak, virulensek, gátlástalanok, ha kell, szószegők, mindenre elszántak, és zsebeik tekintetében „sikeresek”. Csupáncsak azt kifogásolhatjuk, hogy következetesen a magyar térfélen és ott is ELLENÜNK működtetik politikusi adottságaikat. Bukarestben messzemenően szolgalelkűek, olyannyira, hogy a magyarság nemzeti becsületét is nevetség tárgyává tették.
Írásom alcímében sorspárhuzamot ígértem. Alább Adolf Meschendörfer brassói szász író 1931-ben megjelent könyvéből idézek (Meschendörfer: Corona – Kós Károly fordítása, Kriterion, Bukarest 1983., 234–239. old.). Száz-egynéhány évvel ezelőtt az autonómiát élvező erdélyi szászok is megbomlottak, polarizálódtak „feketékre” (Budapest és Bécs iránt megalkuvókra) és „zöldekre”, ők voltak az ellenzék, a rebellisek. Burtesch vezetésével Brassóból indult az elégedetlenség. (Figyeljük Burtesch alakját, aki vagyonát áldozta fel az eszméért, nem politizálásból tollasodott meg, mint a mi választottjaink! Figyeljük a korabeli szász papság szerepét a feketék támogatásában a zöldek ellen, és gondolkozzunk el felette!)
* Nagyszeben székváros! Városa a szászok grófjának (az ispánnak, Szászföld legmagasabb méltóságának – Gy. S. megj.), a szász püspöknek, a nemzet legkitűnőbb koponyáinak. (…) A városi nagytemplom ki van világítva. A padok túlzsúfoltak, és mind újabb csoportok tolakodnak be a folyosókra. A karzaton kitűzve álmodnak a régi céhzászlók, a falakról aranyosan, bíborveresen és sötétzölden világítanak az egykori szász grófok és királybírák epitáfiumai. Az emelvényen, a tépett városzászló alatt telepedett le a püspök és a szász gróf, egyetértően, mint két testvér, akiknek együtt kell kormányozniuk népüket. Jobbra tőlük trónolnak székeikben az esperesek és városi papok prémes templomi kabátjukban, balra tőlük az országgyűlési képviselők. (…) A gimnáziumok rektorai a szász polgármesterekkel és szenátorokkal a második sorban foglalnak helyet. És egy lépcsőfokkal mélyebben a városok és vidékek többi választott bizalmi emberei rendezkednek el. Micsoda fejek! Parasztok hosszúra vágott germán hajviselettel, bikanyakú falusbírák hosszú szárú csizmában. A sorok között a különböző települések különböző tájszólásai szállonganak. Egy ajtó kinyílik! Minden szem felpillant. A sekrestyéből a néptanács tizenkét meghatalmazottja lép ki. Reggel óta tanácskoztak. A szebeni városi pap lép az asztalhoz:
– Édes szász testvéreim – üdvözli mindnyájukat honi szász szóval. Szeme könnyes lesz, amikor itt együtt látja őket, reszketve az izgalomtól, borzalmas hallgatásban, s hogy visszaszáll gondolata az ősökre, akik ebben a hatalmas teremben minden évszázadban – milyen gyakran! – újból fel kellett építsék hajlékukat. Hála legyen az úrnak, ezúttal is sikerült. Mind a feketék, mind a zöldek megbízottjai az egység kedvéért engedtek és megegyeztek.
Hallatszott, hogy a tágas templom fellélegzett. (…) Az egyház főügyésze felolvasta az új szabályzatot, mely az összes országgyűlési képviselőket és kerületi választmányokat kötelezi. Az egyház és az iskola állományából egy mákszemnyit sem engednek, ahogy a zöldek követelik. (Templomok és iskolák, a zöldek követelik! – Gy. S. megj.) És az anyanyelvről ezt állapították meg: vedd el egy népnek a nyelvét, és mindenét elvetted! De az egymagunkban vívott vad harcot, mely a feketék szerint csupán erőnknek haszontalan pocsékolása, be kell szüntetni. A szebeni várospap éles tekintete a brassóiakat kémleli. Melyik fogja közülük az ő művét megtámadni? A mi Reguneschünkre nézek. Forr benne az indulat. Összeszorított öklére mereszti a szemét: mit mondjon majd otthon, Brassóban? Ott volt ő is a sekrestyében, aláírt ő is.
Ekkor szólásra jelentkezik valaki. (...) Burtesch az, a mi zöldjeink főnöke. Megszürkülve, odvas törzs, kiben a szenvedélyek mint falánk tűz dühöngtek. Mindenki tudja, hogy tönkrement, egész vagyonát a zöld mozgalomnak áldozta fel. Mit akarhat még?
– Éljen Burtesch! – rikkantott egy hang.
Felrezzent. Ez a hang Brassóból jött! És biztosan, megfontoltan kezdett beszédéhez: -- Hány száz esztendeig védelmeztük testünkkel falainkat törökök, tatárok, a vajdák, a császáriak és saját fejedelmeink ellen? Akkoriban nem voltunk tunyák. Ma pedig, amikor az ellenség falaink között, a mi fekete képviselőink Budapestre utaznak, és ott zárt ajtók megett tárgyalnak bizalmasaikkal. Ezeket a sötétségben kiérlelt gyümölcsöket kapjuk aztán mi, hogy együk meg, és ezek mindig keserűek: lemondás, veszteség, lépésről lépésre való hátrálás sok esztendőn át. Mi lesz ennek a vége?
Az elnök válaszadásra emelkedett. Szeme szikrázott. Most tehát itt van előtte a brassói gyújtogató, az átkozott farkas, aki társaival a szebeni nyájba is kétszer betört, egyházközségét izgalomba hozta és felkavarta.
– Mit értek el a zöldek? Éberekké és minden nemzeti problémánk iránt fogékonnyá tettek minket. Köszönet nekik ezért. De egyúttal lerombolták egységünket, legerősebb fegyverünket évszázadokon át. Becsülettel meghalni csak egy ember tud. Egy nép másképp hal meg. Gyógyíthatatlan betegség pusztítja el, egyik tagja a másik után elhal, elveszíti belső fenntartó erejét, hitét magában és jövendőjében, s miután mások megbecsülését régen elvesztette, elmorzsolódik, széthull, porrá lesz. Ez értelmes beszéd volt. Mégis... Burtesch, a vén katona megint felállt. Szinte támolygott az első lépcsőig. Ott megállt, és még egyszer szembenézett népével.
− Mi, zöldek sohasem gondoltunk arra, hogy vajon rendben van-e a magunk szénája, a népünké volt minden gondunk. Tunya béke jobban pusztít, mint kegyetlen harc! Testvéreim, aki a néppel tart, az velem együtt kivonul ebből a málladozó épületből! De magunkkal elvisszük innen a szász jogot is! És felvetette a fejét, és kiegyenesedve ment a keskeny utcán végig, amely megnyílott előtte. Egyetlen ember sem követte.
* Tehát: ...egyetlen ember sem követte! És rövidesen – mert váratlan fejleményeket hoztak a világháborúk – mi lett a vége a sorozatos szász megalkuvásnak? Ami akkor Szebenben történt, mai napig befolyással bír a mi megbűnhődött székely múltunkra-jövendőnkre is. De az a mozzanat is, amikor a nyugatnémetek „megvásárolták”, kimentették a szászokat Romániából. Szerintem Kövér László budapesti politikusunk is hibázott, amikor Szász Jenőt „kimentette” az MPP-ből. Punktum! Ideje a vitának!
Gyila Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Háromgyermekes családok tapasztalatából tudjuk: valahányszor vita kerekedik két testvér között, az melegében belső körükben lecsendesedik.
A harmadik testvér ugyanis vagy egyik, vagy másik oldalra áll, létrejön a „demokratikus” kétharmados többség, s ezzel a konfliktus rövidre záródik. De az is igaz: nem mindig a családi béke, avagy a szülői szemszögből megítélt legfelsőbb tisztesség javára. Három romániai magyar pártunk legutóbbi szereplését elemezve a fenti példabeszéd juthat eszünkbe, de mindenekelőtt azt kellene megállapítanunk: az erdélyi magyarság belső indíttatásból lett-e háromosztatú, vagy a köreinkből kitermelődött „izzadmány” (politikusaink zsíros egzisztenciáért folytatott iszapbirkózása) erőszakolja ránk a kényszerzubbonyt? A brit történelem árnyékkorszakából maradt fenn a public(man) or perish – közéleti szereplő (leszel), vagy elvesztél -- életbölcsesség. Én itt sejtem erdélyi magyar „rákbetegségünk” eredendő okát.
Bíró Zsolt MPP-pártelnök legutóbbi nyilatkozatai (Száva Enikő kérdéseire a Duna TV-ben adott mellébeszélési „szökőárak”) azt jelzik, az MPP-nek ugyanvalóst meggyűlt a baja saját „filozófiájával”. (Lásd: A választás szabadsága!) Gyanítható, hogy nem volt más választási szabadsága, mint letérdelni az RMDSZ előtt. Mert miként is szól a román párttörvény? A választások szintjein huzamosan gyengén szereplő párt elveszítheti legitimitását. (Román térfélről ne várjunk támadást, ők kéjelegve figyelik a magyar kakasviadalt, kivárnak.)
Az első nagy kérdéskör így fest: az RMDSZ, amely az MPP megalakulását tűzzel-vassal szabotálta annak idején, mi okból nem kezdeményezte az ellenfél lerobbantását? Megtehette volna! Markó Béla 2007-beli ideges nyilatkozatát – még elnök volt – emlékezetből rekonstruálom. Így fogalmazott: nincs kifogása a másként gondolkodók iránt, de jöjjenek be a Szövetségen belülre, platformként, ne kívülről támadják a magyar egységet! Csakhogy az új pártot kezdeményezők látták vagy épp bőrükön tapasztalták pl. az Erdélyi Magyar Kezdeményezés, majd a Reform Tömörülés mint RMDSZ-en belüli ellenzéki platformok csapdába ejtettségét, kilátástalanságát. Azóta eltelt hét (gonosz) esztendő, és hogy mi folyik a színfalak mögött, azt már régóta nem kötik az orrunkra. Elemzéseinkben így kénytelenek vagyunk a formállogika módszereire fanyalodni. Nos, a Dâmboviţa partján „leérettségizett” (sőt: doktorált) RMDSZ-t már annál profibb „gruppenhecc”-társaságnak tarthatjuk, semhogy elsőszülött magyar ellenzéki pártját megsemmisítse! Mert akkor a hoppon maradt tömeg átépülhet az EMNP-be! Ezzel az RMDSZ baja gyarapodhat! Hát nem könnyebb a Néppártot úgy lehetetlenné tenni, hogy az MPP-t RMDSZ-„partnerré” csalogatja? Természetesen, ad neki „csontot” is, de tüstént; lásd javaslat az autonómiatervezet közös megszövegezésére-benyújtására – amit rövidesen felrúg –, lobbiígéret ilyen-olyan ügyekben stb. És ha az MPP pártelnöke igazat beszélt a Dunán, hogy az EU-választáson 50 000 polgári szavazattal támogatta az RMDSZ-t, elcsodálkozhatunk: az alapjában RMDSZ-ellenzékiségben fogantatott tömeget milyen maszlaggal sikerült bevezetni Kelemenék udvarába, és Bírót felültetni az „anyósülésre”! A „kincstári” ötlet vajon valóban Kelemenéktől származott-e, avagy Bíró vidékéről? (Ja kérem, ezt a kártyavetőnő ha tudja!) Inkább arra érdemes odafigyelnünk: keletkezett-e véleményfeszültség az MPP-ben a történtek nyomán? Mert volt már „polgárháború” az MPP-ben: amikor Szász Jenőt próbálta megbuktatni saját megosztott-felbosszantott tagsága által, nem kizárt, hogy „trójai falovak” közreműködésével. Ezt a manővert részletesebben megmagyarázom. Az RMDSZ tűzzel-vassal szabotálni próbálta az MPP bejegyzését. Erre Szász Jenő az államelnök közbelépését kérte, sikerrel. És alakultak a vidéki/városi MPP-sejtek. Ekkor kezdődött a sebtében klónozott „polgáriak” tömeges beépítése az újszülött szervezetbe. Hitbuzgón „bábáskodtak” minden tevékenységén, majd hazafelé menet betértek az RMDSZ-be, s letudósították a történteket. Az akciót az RMDSZ bőkezűen revanzsálta! Így vált a polgári mozgolódás már „ab initio” ingó... cégtáblává. A később született EMNP is ugyanígy járt. Példaként egy kisváros nagy eseményét említem – a magyar állampolgárságot ügyintéző Demokrácia Központ avatását –, ahol egyszeriben megjelent az RMDSZ-es polgármester és alpolgármester. Se szó, se beszéd, átvették az ünnepség irányítását, s megragadták a „köldökzsinór” két végét, melyet egy általuk meghívott pap vágott el ünnepélyesen. „Független szalagvágás” címen lépett be a vezércsel a történelembe. De az Európa-polgár díjjal épp Tőkés kezdeményezésére kitüntetett Böjte atyát is sikerült „lenyúlnia” az RMDSZ-nek. Bocsánatot kérek Böjte atyától, de elárulom: az erdélyi értelmiség elképedve szemlélte, amint a Ferenc-rendi szerzetes feláll az RMDSZ tulipános szószékére és javára kampányol. Ennyi erővel – idejében – nem tudta volna a három veszekedő testvért összehozni, legalább ad hoc koalícióba? Rengeteg hasonló huncutságot tudnék felsorolni, de helyszűke miatt összegezzük az elmondottakat! Bár népszerűsége rohamosan csökken, romániai viszonylatban az RMDSZ tűnik politikára legalkalmasabb alakulatunknak, bár ezt csak annak köszönheti, hogy két ellenzéki kistestvére nem tud összefogni. Tulipánista választottjaink magabiztosak, virulensek, gátlástalanok, ha kell, szószegők, mindenre elszántak, és zsebeik tekintetében „sikeresek”. Csupáncsak azt kifogásolhatjuk, hogy következetesen a magyar térfélen és ott is ELLENÜNK működtetik politikusi adottságaikat. Bukarestben messzemenően szolgalelkűek, olyannyira, hogy a magyarság nemzeti becsületét is nevetség tárgyává tették.
Írásom alcímében sorspárhuzamot ígértem. Alább Adolf Meschendörfer brassói szász író 1931-ben megjelent könyvéből idézek (Meschendörfer: Corona – Kós Károly fordítása, Kriterion, Bukarest 1983., 234–239. old.). Száz-egynéhány évvel ezelőtt az autonómiát élvező erdélyi szászok is megbomlottak, polarizálódtak „feketékre” (Budapest és Bécs iránt megalkuvókra) és „zöldekre”, ők voltak az ellenzék, a rebellisek. Burtesch vezetésével Brassóból indult az elégedetlenség. (Figyeljük Burtesch alakját, aki vagyonát áldozta fel az eszméért, nem politizálásból tollasodott meg, mint a mi választottjaink! Figyeljük a korabeli szász papság szerepét a feketék támogatásában a zöldek ellen, és gondolkozzunk el felette!)
* Nagyszeben székváros! Városa a szászok grófjának (az ispánnak, Szászföld legmagasabb méltóságának – Gy. S. megj.), a szász püspöknek, a nemzet legkitűnőbb koponyáinak. (…) A városi nagytemplom ki van világítva. A padok túlzsúfoltak, és mind újabb csoportok tolakodnak be a folyosókra. A karzaton kitűzve álmodnak a régi céhzászlók, a falakról aranyosan, bíborveresen és sötétzölden világítanak az egykori szász grófok és királybírák epitáfiumai. Az emelvényen, a tépett városzászló alatt telepedett le a püspök és a szász gróf, egyetértően, mint két testvér, akiknek együtt kell kormányozniuk népüket. Jobbra tőlük trónolnak székeikben az esperesek és városi papok prémes templomi kabátjukban, balra tőlük az országgyűlési képviselők. (…) A gimnáziumok rektorai a szász polgármesterekkel és szenátorokkal a második sorban foglalnak helyet. És egy lépcsőfokkal mélyebben a városok és vidékek többi választott bizalmi emberei rendezkednek el. Micsoda fejek! Parasztok hosszúra vágott germán hajviselettel, bikanyakú falusbírák hosszú szárú csizmában. A sorok között a különböző települések különböző tájszólásai szállonganak. Egy ajtó kinyílik! Minden szem felpillant. A sekrestyéből a néptanács tizenkét meghatalmazottja lép ki. Reggel óta tanácskoztak. A szebeni városi pap lép az asztalhoz:
– Édes szász testvéreim – üdvözli mindnyájukat honi szász szóval. Szeme könnyes lesz, amikor itt együtt látja őket, reszketve az izgalomtól, borzalmas hallgatásban, s hogy visszaszáll gondolata az ősökre, akik ebben a hatalmas teremben minden évszázadban – milyen gyakran! – újból fel kellett építsék hajlékukat. Hála legyen az úrnak, ezúttal is sikerült. Mind a feketék, mind a zöldek megbízottjai az egység kedvéért engedtek és megegyeztek.
Hallatszott, hogy a tágas templom fellélegzett. (…) Az egyház főügyésze felolvasta az új szabályzatot, mely az összes országgyűlési képviselőket és kerületi választmányokat kötelezi. Az egyház és az iskola állományából egy mákszemnyit sem engednek, ahogy a zöldek követelik. (Templomok és iskolák, a zöldek követelik! – Gy. S. megj.) És az anyanyelvről ezt állapították meg: vedd el egy népnek a nyelvét, és mindenét elvetted! De az egymagunkban vívott vad harcot, mely a feketék szerint csupán erőnknek haszontalan pocsékolása, be kell szüntetni. A szebeni várospap éles tekintete a brassóiakat kémleli. Melyik fogja közülük az ő művét megtámadni? A mi Reguneschünkre nézek. Forr benne az indulat. Összeszorított öklére mereszti a szemét: mit mondjon majd otthon, Brassóban? Ott volt ő is a sekrestyében, aláírt ő is.
Ekkor szólásra jelentkezik valaki. (...) Burtesch az, a mi zöldjeink főnöke. Megszürkülve, odvas törzs, kiben a szenvedélyek mint falánk tűz dühöngtek. Mindenki tudja, hogy tönkrement, egész vagyonát a zöld mozgalomnak áldozta fel. Mit akarhat még?
– Éljen Burtesch! – rikkantott egy hang.
Felrezzent. Ez a hang Brassóból jött! És biztosan, megfontoltan kezdett beszédéhez: -- Hány száz esztendeig védelmeztük testünkkel falainkat törökök, tatárok, a vajdák, a császáriak és saját fejedelmeink ellen? Akkoriban nem voltunk tunyák. Ma pedig, amikor az ellenség falaink között, a mi fekete képviselőink Budapestre utaznak, és ott zárt ajtók megett tárgyalnak bizalmasaikkal. Ezeket a sötétségben kiérlelt gyümölcsöket kapjuk aztán mi, hogy együk meg, és ezek mindig keserűek: lemondás, veszteség, lépésről lépésre való hátrálás sok esztendőn át. Mi lesz ennek a vége?
Az elnök válaszadásra emelkedett. Szeme szikrázott. Most tehát itt van előtte a brassói gyújtogató, az átkozott farkas, aki társaival a szebeni nyájba is kétszer betört, egyházközségét izgalomba hozta és felkavarta.
– Mit értek el a zöldek? Éberekké és minden nemzeti problémánk iránt fogékonnyá tettek minket. Köszönet nekik ezért. De egyúttal lerombolták egységünket, legerősebb fegyverünket évszázadokon át. Becsülettel meghalni csak egy ember tud. Egy nép másképp hal meg. Gyógyíthatatlan betegség pusztítja el, egyik tagja a másik után elhal, elveszíti belső fenntartó erejét, hitét magában és jövendőjében, s miután mások megbecsülését régen elvesztette, elmorzsolódik, széthull, porrá lesz. Ez értelmes beszéd volt. Mégis... Burtesch, a vén katona megint felállt. Szinte támolygott az első lépcsőig. Ott megállt, és még egyszer szembenézett népével.
− Mi, zöldek sohasem gondoltunk arra, hogy vajon rendben van-e a magunk szénája, a népünké volt minden gondunk. Tunya béke jobban pusztít, mint kegyetlen harc! Testvéreim, aki a néppel tart, az velem együtt kivonul ebből a málladozó épületből! De magunkkal elvisszük innen a szász jogot is! És felvetette a fejét, és kiegyenesedve ment a keskeny utcán végig, amely megnyílott előtte. Egyetlen ember sem követte.
* Tehát: ...egyetlen ember sem követte! És rövidesen – mert váratlan fejleményeket hoztak a világháborúk – mi lett a vége a sorozatos szász megalkuvásnak? Ami akkor Szebenben történt, mai napig befolyással bír a mi megbűnhődött székely múltunkra-jövendőnkre is. De az a mozzanat is, amikor a nyugatnémetek „megvásárolták”, kimentették a szászokat Romániából. Szerintem Kövér László budapesti politikusunk is hibázott, amikor Szász Jenőt „kimentette” az MPP-ből. Punktum! Ideje a vitának!
Gyila Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. június 14.
Hírsaláta
MÁR TÍZ TELEPÜLÉS SZÉKELYFÖLDET AKAR. Székelykeresztúr önkormányzata elfogadta azt a határozatot, amelyben kinyilvánítja, hogy Székelyföld nevű, autonóm közigazgatási egységbe akar tartozni. A Székely Nemzeti Tanács felhívása nyomán az udvarhelyszéki kisváros sorrendben immár a tizedik, amely egyhangú szavazással fogadja el a határozatot Gyergyószentmiklós, Gyergyóújfalu, Gyergyószárhegy, Makfalva, Uzon, Székelyderzs, Kápolnásfalu, Gyergyóditró és Kökös után – áll a Székely Nemzeti Tanács tegnapi közleményében.
A FOCI-VB-T SEM NÉZHETJÜK MAGYARUL. Nem sikerült megállapodnia az MTVA-nak a román közszolgálati televízióval, így a téli olimpiához hasonlóan a brazíliai labdarúgó-világbajnokság mérkőzései sem lesznek elérhetőek az M1, illetve M2 közvetítésében Románia területén. Az MTVA közleménye szerint a környező országok közül Szlovéniával és Romániával nem sikerült megállapodniuk, miután tárgyalófelük általános kereskedelmi érdekre hivatkozva nem tette lehetővé a magyar adások kódolás nélküli sugárzását. (Transindex) VITA NÉLKÜL. Felháborodott az építészi kamara és a civil szféra egy csöndben megszületett miniszteri rendelet láttán: kedden jelent meg a Hivatalos Közlönyben a fejlesztési tárca vezetőjének ama rendelkezése, amely megkerülhetővé teszi a nyilvános vitákat a városrendezési tervek elfogadásának különböző szakaszaiban. Gyakorlatilag egy négyéves jogszabály egyetlen cikkelyét törölték, azt, amely úgy szólt, hogy amennyiben a városrendezési tervek elfogadási szakaszaiban nem tartanak nyilvános vitákat, a dokumentáció jogilag érvénytelen. Ezt a zavarosban halászni szerető „befektetők” életét megkönnyítő rendeletet természetesen nyilvános vita nélkül, csöndben fogadták el, a civil szféra oldalán álló jogászok már kilátásba helyezték megtámadását a közigazgatási bíróságon. (Népújság)
MEGDÉZSMÁLT TEHERVAGONOK. Tavaly 900 millió lej értékű árut loptak el tehervagonokból. A Cotidianul cikke szerint elsősorban az állomásokon, rendező-pályaudvarokon veszteglő tehervonatokat dézsmálják a tolvajok, de már rendszeres az is, hogy mozgó vonatból fújják meg az árut. Elsősorban az üzemanyagot vagy nyersolajat szállító tartályvagonokra hajtanak, de kiemelt célpontoknak számítanak a gabonaszállítmányok is. Mivel lopják a sínek melletti biztonsági elemeket is, Dan Şova miniszter elképzelése szerint ezeket betoncsőbe fektetve legalább egyméteres mélységben ásnák le. A leginkább dézsmáltnak a konstancai kikötő körüli vágányok számítanak, pedig azokat magáncég is őrzi. Erdélyben főleg a dési és a piski rendezőpályaudvarokon csapolják meg a tehervagonokat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
MÁR TÍZ TELEPÜLÉS SZÉKELYFÖLDET AKAR. Székelykeresztúr önkormányzata elfogadta azt a határozatot, amelyben kinyilvánítja, hogy Székelyföld nevű, autonóm közigazgatási egységbe akar tartozni. A Székely Nemzeti Tanács felhívása nyomán az udvarhelyszéki kisváros sorrendben immár a tizedik, amely egyhangú szavazással fogadja el a határozatot Gyergyószentmiklós, Gyergyóújfalu, Gyergyószárhegy, Makfalva, Uzon, Székelyderzs, Kápolnásfalu, Gyergyóditró és Kökös után – áll a Székely Nemzeti Tanács tegnapi közleményében.
A FOCI-VB-T SEM NÉZHETJÜK MAGYARUL. Nem sikerült megállapodnia az MTVA-nak a román közszolgálati televízióval, így a téli olimpiához hasonlóan a brazíliai labdarúgó-világbajnokság mérkőzései sem lesznek elérhetőek az M1, illetve M2 közvetítésében Románia területén. Az MTVA közleménye szerint a környező országok közül Szlovéniával és Romániával nem sikerült megállapodniuk, miután tárgyalófelük általános kereskedelmi érdekre hivatkozva nem tette lehetővé a magyar adások kódolás nélküli sugárzását. (Transindex) VITA NÉLKÜL. Felháborodott az építészi kamara és a civil szféra egy csöndben megszületett miniszteri rendelet láttán: kedden jelent meg a Hivatalos Közlönyben a fejlesztési tárca vezetőjének ama rendelkezése, amely megkerülhetővé teszi a nyilvános vitákat a városrendezési tervek elfogadásának különböző szakaszaiban. Gyakorlatilag egy négyéves jogszabály egyetlen cikkelyét törölték, azt, amely úgy szólt, hogy amennyiben a városrendezési tervek elfogadási szakaszaiban nem tartanak nyilvános vitákat, a dokumentáció jogilag érvénytelen. Ezt a zavarosban halászni szerető „befektetők” életét megkönnyítő rendeletet természetesen nyilvános vita nélkül, csöndben fogadták el, a civil szféra oldalán álló jogászok már kilátásba helyezték megtámadását a közigazgatási bíróságon. (Népújság)
MEGDÉZSMÁLT TEHERVAGONOK. Tavaly 900 millió lej értékű árut loptak el tehervagonokból. A Cotidianul cikke szerint elsősorban az állomásokon, rendező-pályaudvarokon veszteglő tehervonatokat dézsmálják a tolvajok, de már rendszeres az is, hogy mozgó vonatból fújják meg az árut. Elsősorban az üzemanyagot vagy nyersolajat szállító tartályvagonokra hajtanak, de kiemelt célpontoknak számítanak a gabonaszállítmányok is. Mivel lopják a sínek melletti biztonsági elemeket is, Dan Şova miniszter elképzelése szerint ezeket betoncsőbe fektetve legalább egyméteres mélységben ásnák le. A leginkább dézsmáltnak a konstancai kikötő körüli vágányok számítanak, pedig azokat magáncég is őrzi. Erdélyben főleg a dési és a piski rendezőpályaudvarokon csapolják meg a tehervagonokat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. június 14.
Hol van a mi lelkünk? (Olvasólámpa)
„NEM TUDOM, MIÉRT HAGYTUK ELVESZNI ERDÉLYT.
ATTÓL TARTOK, NEM VOLT RÁ SZÜKSÉGÜNK.”
Vida Gábor Marosvásárhelyen élő, 46 esztendős írót idén két ízben is kitüntették prózaírói munkájáért, januárban Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjjal, e héten meg a Romániai Írók Szövetsége héttagú kurtóriuma ítélte oda a tavalyi év egyik prózadíját Ahol az ő lelke című regényéért. Lövétei Lázár László a regény Székelyföldben való közlésének első méltatója és szerkesztő-gazdája szellemesen morfondírozik a könyv eredeti címének – A visszairány – nehézkes voltán, s hogy a könyv megjelenésével alcíme is – Kis Erdély-regény – odalett. De idézzük az aggodalmaskodó szerkesztőt:
A cím körüli „műhelytitkok” persze nem tartoznak az olvasóra, nem is hozakodtam volna elő velük, ha utólag nem lett volna egy kis lelkifurdalásom a rábeszélésért: elolvastam ugyanis az ÉS-ben Károlyi Csaba kritikáját a regényről, ahol Károlyi leginkább Vida címválasztását kifogásolja, mondván, hogy a cím legyen egyszerű és könnyen megjegyezhető, mondjuk olyan, mint a Bovaryné. Nekem viszont továbbra is nagyon tetszik az új cím, és ha sarokba szorítanának, akkor én is egy Flaubert-regény címével tudnék takarózni: Vida regényének címe ugyanolyan talányos – mondanám –, mint az Érzelmek iskolája, és ugyanúgy lefedi a teljes regényt, mint emez. „A cím lefedi a teljes regényt” – mondtam az imént, és most újra felhívnám a figyelmet az állításban szereplő jelző fontosságára! Miről is van szó? Első olvasásra még túl soknak tűnt a regény. („Mintha Vida mindent bele akarna zsúfolni, amit momentán a világról tud” – mondtam szerkesztőségbeli kollégáimnak, hogy ne csak áradozzak a regényről.) Nem egészen értettem például, hogy miért küldi el a szerző Werner Lukácsot, a regény főszereplőjét Afrikába (itt tölti Werner Lukács az I. világháború négy évét), illetve hogy miért utaztatja le a háború után Galacra, a román megszállás alatt Budapesten megismert fiatal román katonatiszt, Théophil Savin apjához. Az új cím viszont képes sokkal élesebb megvilágításba helyezni a dolgokat, mint a korábbi. Vegyük például a hosszú afrikai kitérőt: „…amikor sebláztól és maláriától gyötörve haldokolt Afrika színpompás ege alatt, egy öreg maszáj azt mondta a többieknek, akik már le is mondtak az életéről, hogy: nem halhat meg a fiatalember, nincs itt az ő lelke” (143. o.). Ugye, hogy az új cím még a lusta olvasó figyelmét is képes a helyes irányba terelni?
Sokkal érdekesebb viszont a Théophil Savin-szál. Az új cím nyitotta távlatok nélkül ez a szál nem lenne több olcsó töltelékszövegnél (ti. hogy egyedül Théophil Savin adhat alibit Werner Lukács számára arra nézvést, hogy nem ő ölte meg az ószeres Steiner Ignácot). Micsoda bugyuta detektívhistória ez egy ilyen jó regényben? Az új cím viszont megmagyarázza a galaci utazást is. Arról van ugyanis szó, hogy Théophil Savin katonai kiküldetésben Párizsba megy, ahonnan nem akar hazajönni: „…nem akar hazajönni, és nem ad életjelt magáról, nem tart senkivel kapcsolatot, belépett egy titkos szektába, amelyik a világ sorsát hivatott újragondolni” (299. o.). Werner Lukácsnak tehát azzal kell szembesülnie Galacon, hogy nemcsak ő nem tudja, hol van az ő lelke, hanem Théophil Savin sem! Pedig Nagy-Románia létrejöttével épp az imént valósult meg a románok „évszázados álma”! Még egy megnagyobbodott ország sem elég egy fiatalembernek, hogy a lelke otthonra találjon? Lehet, hogy nem is igazi román az a Théophil Savin? Stb. (Kíváncsi vagyok, hogy a regény román fordításának milyen sikere lenne a „széles” román olvasótömegeknél…) Maradva még egy kicsit a címnél: a végén minden jóra fordul – az öreg Werner Sándor is megtalálja lelke nyugalmát (igaz, a fiatalokkal ellentétben ő már korábban is tudta, mit akar: „nem akar hányódni és tekeregni többet, a hazát keresi, az otthont, a biztost, a valamit” – 208. o.); Werner Lukács is „megérkezik” Kolozsvárra („Mióta 1914. február végén felszállt az öreggel a pesti gyorsra, állandóan haza akar menni, vagy csak vissza, eltelt azóta kilenc évnél is több, és bár nem biztos, hogy meg fog érkezni valaha, igen, haza akar menni” – 307. o.); egyedül Daniel Klaudia, Lukács szerelme túl fiatal még ahhoz, hogy hazafelé vágyakozzék. Reméljük, egy következő Vida-regényben már ő is megérzi a hazafelé vezető irányt.
LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ
Vida Gábor: Ahol az ő lelke, Magvető, 2013. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„NEM TUDOM, MIÉRT HAGYTUK ELVESZNI ERDÉLYT.
ATTÓL TARTOK, NEM VOLT RÁ SZÜKSÉGÜNK.”
Vida Gábor Marosvásárhelyen élő, 46 esztendős írót idén két ízben is kitüntették prózaírói munkájáért, januárban Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjjal, e héten meg a Romániai Írók Szövetsége héttagú kurtóriuma ítélte oda a tavalyi év egyik prózadíját Ahol az ő lelke című regényéért. Lövétei Lázár László a regény Székelyföldben való közlésének első méltatója és szerkesztő-gazdája szellemesen morfondírozik a könyv eredeti címének – A visszairány – nehézkes voltán, s hogy a könyv megjelenésével alcíme is – Kis Erdély-regény – odalett. De idézzük az aggodalmaskodó szerkesztőt:
A cím körüli „műhelytitkok” persze nem tartoznak az olvasóra, nem is hozakodtam volna elő velük, ha utólag nem lett volna egy kis lelkifurdalásom a rábeszélésért: elolvastam ugyanis az ÉS-ben Károlyi Csaba kritikáját a regényről, ahol Károlyi leginkább Vida címválasztását kifogásolja, mondván, hogy a cím legyen egyszerű és könnyen megjegyezhető, mondjuk olyan, mint a Bovaryné. Nekem viszont továbbra is nagyon tetszik az új cím, és ha sarokba szorítanának, akkor én is egy Flaubert-regény címével tudnék takarózni: Vida regényének címe ugyanolyan talányos – mondanám –, mint az Érzelmek iskolája, és ugyanúgy lefedi a teljes regényt, mint emez. „A cím lefedi a teljes regényt” – mondtam az imént, és most újra felhívnám a figyelmet az állításban szereplő jelző fontosságára! Miről is van szó? Első olvasásra még túl soknak tűnt a regény. („Mintha Vida mindent bele akarna zsúfolni, amit momentán a világról tud” – mondtam szerkesztőségbeli kollégáimnak, hogy ne csak áradozzak a regényről.) Nem egészen értettem például, hogy miért küldi el a szerző Werner Lukácsot, a regény főszereplőjét Afrikába (itt tölti Werner Lukács az I. világháború négy évét), illetve hogy miért utaztatja le a háború után Galacra, a román megszállás alatt Budapesten megismert fiatal román katonatiszt, Théophil Savin apjához. Az új cím viszont képes sokkal élesebb megvilágításba helyezni a dolgokat, mint a korábbi. Vegyük például a hosszú afrikai kitérőt: „…amikor sebláztól és maláriától gyötörve haldokolt Afrika színpompás ege alatt, egy öreg maszáj azt mondta a többieknek, akik már le is mondtak az életéről, hogy: nem halhat meg a fiatalember, nincs itt az ő lelke” (143. o.). Ugye, hogy az új cím még a lusta olvasó figyelmét is képes a helyes irányba terelni?
Sokkal érdekesebb viszont a Théophil Savin-szál. Az új cím nyitotta távlatok nélkül ez a szál nem lenne több olcsó töltelékszövegnél (ti. hogy egyedül Théophil Savin adhat alibit Werner Lukács számára arra nézvést, hogy nem ő ölte meg az ószeres Steiner Ignácot). Micsoda bugyuta detektívhistória ez egy ilyen jó regényben? Az új cím viszont megmagyarázza a galaci utazást is. Arról van ugyanis szó, hogy Théophil Savin katonai kiküldetésben Párizsba megy, ahonnan nem akar hazajönni: „…nem akar hazajönni, és nem ad életjelt magáról, nem tart senkivel kapcsolatot, belépett egy titkos szektába, amelyik a világ sorsát hivatott újragondolni” (299. o.). Werner Lukácsnak tehát azzal kell szembesülnie Galacon, hogy nemcsak ő nem tudja, hol van az ő lelke, hanem Théophil Savin sem! Pedig Nagy-Románia létrejöttével épp az imént valósult meg a románok „évszázados álma”! Még egy megnagyobbodott ország sem elég egy fiatalembernek, hogy a lelke otthonra találjon? Lehet, hogy nem is igazi román az a Théophil Savin? Stb. (Kíváncsi vagyok, hogy a regény román fordításának milyen sikere lenne a „széles” román olvasótömegeknél…) Maradva még egy kicsit a címnél: a végén minden jóra fordul – az öreg Werner Sándor is megtalálja lelke nyugalmát (igaz, a fiatalokkal ellentétben ő már korábban is tudta, mit akar: „nem akar hányódni és tekeregni többet, a hazát keresi, az otthont, a biztost, a valamit” – 208. o.); Werner Lukács is „megérkezik” Kolozsvárra („Mióta 1914. február végén felszállt az öreggel a pesti gyorsra, állandóan haza akar menni, vagy csak vissza, eltelt azóta kilenc évnél is több, és bár nem biztos, hogy meg fog érkezni valaha, igen, haza akar menni” – 307. o.); egyedül Daniel Klaudia, Lukács szerelme túl fiatal még ahhoz, hogy hazafelé vágyakozzék. Reméljük, egy következő Vida-regényben már ő is megérzi a hazafelé vezető irányt.
LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ
Vida Gábor: Ahol az ő lelke, Magvető, 2013. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. június 14.
Vida Gábor: Félig székely, vagy tán egészen az...
Amikor Fekete Zsolt Lovacska megkért, hogy előszót írjak készülő fotóalbumához (Az idő fényképe, Méry Ratio, 2010), már nem először találtam magam szembe azzal a feladattal, hogy kellene valamit írnom a Székelyföldről, valahogy el kellene számolnom ezzel az identitással is.
Hónapokon át nézegettem Orbán Balázs fényképfelvételeit és Fekete Zsolt másfél évszázaddal később megismételt képeit. Igyekeztem ugyanarról a pontról, ugyanazzal a kivágással újrázni minden képet. Éveken át dolgoztam rajta. Amint a képeket szemléltem, egyszer csak azt éreztem, amit a legtöbb gyermek szokott: látni akarom, hogy mi van a kép felülete mögött, mert én pontosan tudom, hogy nemcsak egy rajzolat, egy granulátum, egy fény-árny játék az, hanem egész világ, amely nekem történetesen az egyik szülőföldem, mert ha nem is ott születtem, nem ott nőttem fel, az egész gyermek- és ifjúkoromban oda vágytam. Mintha egész pontosan tudtam volna, hogy csoda velem másutt nem történhet. Úgy tűnik, hogy a csodát konkrét dolognak gondoltam, ami valahol a Hargita egyik tisztásán csakis rám vár, egyszeri és személyes. Ma már tudom, hogy a csoda az a nyelv, amelyen a Székelyföldet megosztották velem. Nem beszélek egyetlen székely nyelvjárást sem, de mindegyiket értem, azokat a szavakat is értem, amelyeket nem ismerek. Ez az anyanyelv sajátja. Az anyanyelv pedig a világ otthonossága. Olyan a világ, ahogyan beszélünk. Elfér az egész egy novellában, és végtelenül mondható, teljes egész, kimeríthetetlen.
Amikor 2009 augusztusában biciklivel felkerekedtem, hogy megnézzek pár helyet azokból, amelyeket Orbán Balázs nyomán a barátom lefényképezett, még nem tudtam, hogy ez a pár száz kilométer életem egyik legnagyobb utazása lesz. Nem történt semmi rendkívüli, azt éreztem minden pillanatban, hogy otthon vagyok, nincs más dolgom, mint betelni ezzel az élménnyel. Attól kezdtem félni idővel, hogy semmit nem tudok írni erről az útról, mert csak rámutatni lehet a tájra, a helyekre vagy az út porában mellettem ugráló árnyékomra. Benne vagyok egészen, rossz mellékutakon taposom a pedált, elsiratom a letarolt erdőket, nézem a szegénységet, az elhagyatottságot, keserű, fáradt arcú emberekkel beszélgetek. Szabadnak érzem magam, és ettől némi bűntudatom támad. Azt szeretném, ha megállna az idő, ha nem kellene továbbmenni, ha még mindig Orbán Balázs ideje volna, mert akkor még minden rendben volt. Pedig tudom, hogy ez nem igaz. Akkor sem volt minden rendben – egyedül a nyelv. Addig azt gondoltam, Orbán Balázs leírta a Székelyföldet, ma már tudom, hogy voltaképp kitalálta. Az a baj, hogy azóta sem tudta senki továbbgondolni és az időt sem megállítani. A székelyek országa pedig folyamatosan zsugorodik, fogy és átalakul, sohasem olyanná, amilyenre szeretnénk vagy akarnánk.
Gyermekkoromban nem foglalkoztunk azzal, hogy mi székelyek (is) vagyunk. Természetes volt, nem szorult magyarázatra, semmilyen ideológiát nem kellett hozzácsatolni, hangoztatni sem kellett. Lassan egy negyed évszázada egyebet sem hallok a környezetemben, mint annak a hangoztatását, hogy a székely, és magyar, és szittya, és román, és nem ez meg nem az. Mintha mindenkinek azonnal igazolásra volna szüksége arról, hogy mi is voltaképpen. Mintha nem érnénk be azzal a halk bevallással, hogy ez is, az is, amaz is. Nem tudom bizonyítani, hogy székely (is) vagyok, mert ez nem egyszerű tény, nem családi, vérségi származási kötelék csupán, hanem identitás, amit választhatok vagy megtagadhatok. De ha választom, nekem kell megfogalmaznom. Úgy vagyok székely és magyar, ahogy azt megfogalmazom. Magamnak fogalmazom. Télen, tiszta időben a közeli dombtetőről egyszerre látni a Radnai-, a Kelemen-, a Fogarasi-havasok csúcsait és a Hargitát. Sok ilyen domb van. Térkép e táj. Arra gondolok, hogy mögöttem mindig erdős táj van. A fák mögött a tágasság.
Amikor összenéztem Orbán Balázs és Fekete Zsolt képeit, az egyik első észrevételem az volt, manapság sok olyan helyen van erdő, ahol régebb nem volt. Arra gondoltam, hogy visszanő, ahol engedik. Van ebben valami megnyugtató, a természet visszatér. Az a baj, hogy a civilizáció sokkal sérülékenyebb, mint a fenyves vagy a nádas meg az óceán. Az a civilizáció, amelyik a természeti környezetével jó viszonyban tud élni, rendkívül sebezhető, mert a természetben élni az egyszeriség elsőbbségét jelenti, az egyedi a mindennapi valóság, az általánosítás a fikció. Az erdő hamarabb nő vissza, mint egy falu vagy egy város. És vannak olyan szívósan kapaszkodó falvak meg városok, akár egy fenyőerdő. A természeti környezettel élni azt jelenti, hogy az ember tud a változhatatlanról és arról, hogy benne is jelen van a változhatatlan.
Azon a nyáron, amikor elindultam Orbán Balázs és Fekete Zsolt képei mögé nézni, rájöttem, hogy szeretek élni, és már nem is próbálom elmagyarázni, hogy miért. Talán arra is gondoltam, hogy kevés nekem a félig székely, mert ilyen nincs is. Az ember mindig egészen az, ami, vagy egyáltalán nem. És mire hazaértem, és miután sikerült megírnom ezt az előszót, már egészen székely voltam. Egészen székely is. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Amikor Fekete Zsolt Lovacska megkért, hogy előszót írjak készülő fotóalbumához (Az idő fényképe, Méry Ratio, 2010), már nem először találtam magam szembe azzal a feladattal, hogy kellene valamit írnom a Székelyföldről, valahogy el kellene számolnom ezzel az identitással is.
Hónapokon át nézegettem Orbán Balázs fényképfelvételeit és Fekete Zsolt másfél évszázaddal később megismételt képeit. Igyekeztem ugyanarról a pontról, ugyanazzal a kivágással újrázni minden képet. Éveken át dolgoztam rajta. Amint a képeket szemléltem, egyszer csak azt éreztem, amit a legtöbb gyermek szokott: látni akarom, hogy mi van a kép felülete mögött, mert én pontosan tudom, hogy nemcsak egy rajzolat, egy granulátum, egy fény-árny játék az, hanem egész világ, amely nekem történetesen az egyik szülőföldem, mert ha nem is ott születtem, nem ott nőttem fel, az egész gyermek- és ifjúkoromban oda vágytam. Mintha egész pontosan tudtam volna, hogy csoda velem másutt nem történhet. Úgy tűnik, hogy a csodát konkrét dolognak gondoltam, ami valahol a Hargita egyik tisztásán csakis rám vár, egyszeri és személyes. Ma már tudom, hogy a csoda az a nyelv, amelyen a Székelyföldet megosztották velem. Nem beszélek egyetlen székely nyelvjárást sem, de mindegyiket értem, azokat a szavakat is értem, amelyeket nem ismerek. Ez az anyanyelv sajátja. Az anyanyelv pedig a világ otthonossága. Olyan a világ, ahogyan beszélünk. Elfér az egész egy novellában, és végtelenül mondható, teljes egész, kimeríthetetlen.
Amikor 2009 augusztusában biciklivel felkerekedtem, hogy megnézzek pár helyet azokból, amelyeket Orbán Balázs nyomán a barátom lefényképezett, még nem tudtam, hogy ez a pár száz kilométer életem egyik legnagyobb utazása lesz. Nem történt semmi rendkívüli, azt éreztem minden pillanatban, hogy otthon vagyok, nincs más dolgom, mint betelni ezzel az élménnyel. Attól kezdtem félni idővel, hogy semmit nem tudok írni erről az útról, mert csak rámutatni lehet a tájra, a helyekre vagy az út porában mellettem ugráló árnyékomra. Benne vagyok egészen, rossz mellékutakon taposom a pedált, elsiratom a letarolt erdőket, nézem a szegénységet, az elhagyatottságot, keserű, fáradt arcú emberekkel beszélgetek. Szabadnak érzem magam, és ettől némi bűntudatom támad. Azt szeretném, ha megállna az idő, ha nem kellene továbbmenni, ha még mindig Orbán Balázs ideje volna, mert akkor még minden rendben volt. Pedig tudom, hogy ez nem igaz. Akkor sem volt minden rendben – egyedül a nyelv. Addig azt gondoltam, Orbán Balázs leírta a Székelyföldet, ma már tudom, hogy voltaképp kitalálta. Az a baj, hogy azóta sem tudta senki továbbgondolni és az időt sem megállítani. A székelyek országa pedig folyamatosan zsugorodik, fogy és átalakul, sohasem olyanná, amilyenre szeretnénk vagy akarnánk.
Gyermekkoromban nem foglalkoztunk azzal, hogy mi székelyek (is) vagyunk. Természetes volt, nem szorult magyarázatra, semmilyen ideológiát nem kellett hozzácsatolni, hangoztatni sem kellett. Lassan egy negyed évszázada egyebet sem hallok a környezetemben, mint annak a hangoztatását, hogy a székely, és magyar, és szittya, és román, és nem ez meg nem az. Mintha mindenkinek azonnal igazolásra volna szüksége arról, hogy mi is voltaképpen. Mintha nem érnénk be azzal a halk bevallással, hogy ez is, az is, amaz is. Nem tudom bizonyítani, hogy székely (is) vagyok, mert ez nem egyszerű tény, nem családi, vérségi származási kötelék csupán, hanem identitás, amit választhatok vagy megtagadhatok. De ha választom, nekem kell megfogalmaznom. Úgy vagyok székely és magyar, ahogy azt megfogalmazom. Magamnak fogalmazom. Télen, tiszta időben a közeli dombtetőről egyszerre látni a Radnai-, a Kelemen-, a Fogarasi-havasok csúcsait és a Hargitát. Sok ilyen domb van. Térkép e táj. Arra gondolok, hogy mögöttem mindig erdős táj van. A fák mögött a tágasság.
Amikor összenéztem Orbán Balázs és Fekete Zsolt képeit, az egyik első észrevételem az volt, manapság sok olyan helyen van erdő, ahol régebb nem volt. Arra gondoltam, hogy visszanő, ahol engedik. Van ebben valami megnyugtató, a természet visszatér. Az a baj, hogy a civilizáció sokkal sérülékenyebb, mint a fenyves vagy a nádas meg az óceán. Az a civilizáció, amelyik a természeti környezetével jó viszonyban tud élni, rendkívül sebezhető, mert a természetben élni az egyszeriség elsőbbségét jelenti, az egyedi a mindennapi valóság, az általánosítás a fikció. Az erdő hamarabb nő vissza, mint egy falu vagy egy város. És vannak olyan szívósan kapaszkodó falvak meg városok, akár egy fenyőerdő. A természeti környezettel élni azt jelenti, hogy az ember tud a változhatatlanról és arról, hogy benne is jelen van a változhatatlan.
Azon a nyáron, amikor elindultam Orbán Balázs és Fekete Zsolt képei mögé nézni, rájöttem, hogy szeretek élni, és már nem is próbálom elmagyarázni, hogy miért. Talán arra is gondoltam, hogy kevés nekem a félig székely, mert ilyen nincs is. Az ember mindig egészen az, ami, vagy egyáltalán nem. És mire hazaértem, és miután sikerült megírnom ezt az előszót, már egészen székely voltam. Egészen székely is. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. június 14.
Még egy hónap a felvételiig
Új szakok a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen
Mint azt a nemrégiben megjelent, Balási Andrással készített interjúnkban olvashatták, hamarosan elkezdődnek a felvételi vizsgák a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. A Köteles Sámuel utcai intézmény magyar művészeti karának alapképzésén július 14-e és 19-e között zajlik majd a beiratkozás, a felvételire július 21-e és 26-a között kerül sor.
Az alapképzésre jelentkezők öt szak közül választhatnak, mindegyik hároméves nappali képzés hét állami és öt költségtérítéses hellyel, igaz, a helyek száma csak az oktatási minisztérium jóváhagyása esetén érvényes. Az öt szak a következő: színművészet szak (akkreditált), látványtervező szak (akkreditált), audiovizuális kommunikáció – multimédia szak (engedélyezett), teatrológia szak (akkreditált) és zenetanár szak (akkreditált). A roma nemzetiségű jelentkezők július 14-19. között kérvényben igényelhetik a számukra fenntartott helyeket. A beiratkozási díj 100 lej a vizsga első és 100 lej a vizsga második szakaszára. Mint azt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem honlapján (www.uat.ro) megjelent közlemény tudatja, a tandíj román állampolgárok, valamint az Európai Unió, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Konföderáció tagállamainak polgárai részére a következő: színpadi művészetek – színművészet, mozgásművészet, rendező szak: 3000 lej/tanév. Teatrológia szak: 2000 lej/tanév. Audiovizuális kommunikáció – multimédia szak: 2400 lej/tanév. Zenetanár szak: 2000 lej/tanév. Látványtervező szak: 3000 lej/tanév.
Külföldi állampolgároknak (kivéve az Európai Unió, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Konföderáció tagállamainak polgárait): 750 EUR/hó színpadi művészetek szakon, 420 EUR/hó látványtervező és zenetanár szakon, 750 EUR/hó audiovizuális kommunikáció – multimédia szakon. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen szervezett felvételi vizsgára érettségi diplomával (vagy ezzel egyenértékű irattal) rendelkezők jelentkezhetnek.
A magyar művészeti kar magiszteri képzésére jelentkezők a következő szakokra felvételizhetnek: színművészet (akkreditált), bábművészet (akkre-ditált), teatrológia – művelődésszervezés (akkreditált), drámaírás (akkre-ditált), alkalmazott bábművészet és korszerű zenei koncepciók. A két utóbbi új szak, amely az oktatási minisztérium jóváhagyása esetén érvényes. Mindegyik szakon hét állami és öt költségtérítéses helyet hirdettek meg, de a helyek száma ez esetben is a minisztérium jóváhagyása esetén érvényes. A beiratkozás és a felvételi időpontja ugyancsak július 14-19, illetve július 21-26, a beiratkozási díj 100 lej az első és 100 lej a második szakaszra. A tandíj román állampolgárok, valamint az Európai Unió, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Konföderáció tagállamainak polgárai részére: 3000 lej/tanév, külföldi állampolgároknak (kivéve az Európai Unió, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Konföderáció tagállamainak polgárait): 750 EUR/hó. A felvételi vizsgára bármilyen szakterületen szerzett alapfokú egyetemi oklevéllel vagy azzal egyenértékű okirattal lehet jelentkezni – áll az intézmény közleményében, amely számos további információt tartalmaz a beiratkozáshoz szükséges iratokról, a vizsgák menetéről, a felvételi-követelményekről egyaránt. Bővebb felvilágosítást telefonon a 0265/266-281-es számon, e-mailen, a felveteli@uat.ro vagy uat@uat.ro címeken és személyesen a Köteles Sámuel utca 6. szám alatt, az egyetem titkárságán lehet kérni.
Knb. Népújság (Marosvásárhely)
Új szakok a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen
Mint azt a nemrégiben megjelent, Balási Andrással készített interjúnkban olvashatták, hamarosan elkezdődnek a felvételi vizsgák a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. A Köteles Sámuel utcai intézmény magyar művészeti karának alapképzésén július 14-e és 19-e között zajlik majd a beiratkozás, a felvételire július 21-e és 26-a között kerül sor.
Az alapképzésre jelentkezők öt szak közül választhatnak, mindegyik hároméves nappali képzés hét állami és öt költségtérítéses hellyel, igaz, a helyek száma csak az oktatási minisztérium jóváhagyása esetén érvényes. Az öt szak a következő: színművészet szak (akkreditált), látványtervező szak (akkreditált), audiovizuális kommunikáció – multimédia szak (engedélyezett), teatrológia szak (akkreditált) és zenetanár szak (akkreditált). A roma nemzetiségű jelentkezők július 14-19. között kérvényben igényelhetik a számukra fenntartott helyeket. A beiratkozási díj 100 lej a vizsga első és 100 lej a vizsga második szakaszára. Mint azt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem honlapján (www.uat.ro) megjelent közlemény tudatja, a tandíj román állampolgárok, valamint az Európai Unió, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Konföderáció tagállamainak polgárai részére a következő: színpadi művészetek – színművészet, mozgásművészet, rendező szak: 3000 lej/tanév. Teatrológia szak: 2000 lej/tanév. Audiovizuális kommunikáció – multimédia szak: 2400 lej/tanév. Zenetanár szak: 2000 lej/tanév. Látványtervező szak: 3000 lej/tanév.
Külföldi állampolgároknak (kivéve az Európai Unió, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Konföderáció tagállamainak polgárait): 750 EUR/hó színpadi művészetek szakon, 420 EUR/hó látványtervező és zenetanár szakon, 750 EUR/hó audiovizuális kommunikáció – multimédia szakon. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen szervezett felvételi vizsgára érettségi diplomával (vagy ezzel egyenértékű irattal) rendelkezők jelentkezhetnek.
A magyar művészeti kar magiszteri képzésére jelentkezők a következő szakokra felvételizhetnek: színművészet (akkreditált), bábművészet (akkre-ditált), teatrológia – művelődésszervezés (akkreditált), drámaírás (akkre-ditált), alkalmazott bábművészet és korszerű zenei koncepciók. A két utóbbi új szak, amely az oktatási minisztérium jóváhagyása esetén érvényes. Mindegyik szakon hét állami és öt költségtérítéses helyet hirdettek meg, de a helyek száma ez esetben is a minisztérium jóváhagyása esetén érvényes. A beiratkozás és a felvételi időpontja ugyancsak július 14-19, illetve július 21-26, a beiratkozási díj 100 lej az első és 100 lej a második szakaszra. A tandíj román állampolgárok, valamint az Európai Unió, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Konföderáció tagállamainak polgárai részére: 3000 lej/tanév, külföldi állampolgároknak (kivéve az Európai Unió, az Európai Gazdasági Térség és a Svájci Konföderáció tagállamainak polgárait): 750 EUR/hó. A felvételi vizsgára bármilyen szakterületen szerzett alapfokú egyetemi oklevéllel vagy azzal egyenértékű okirattal lehet jelentkezni – áll az intézmény közleményében, amely számos további információt tartalmaz a beiratkozáshoz szükséges iratokról, a vizsgák menetéről, a felvételi-követelményekről egyaránt. Bővebb felvilágosítást telefonon a 0265/266-281-es számon, e-mailen, a felveteli@uat.ro vagy uat@uat.ro címeken és személyesen a Köteles Sámuel utca 6. szám alatt, az egyetem titkárságán lehet kérni.
Knb. Népújság (Marosvásárhely)
2014. június 14.
Pert indít az EMNT Wass Albert emlékének meggyalázása miatt
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt határozottan elítéli a Csíksomlyón, pünkösd szombatján tapasztalt hatósági visszaéléseket és a pünkösdkor Szovátán állított Wass Albert-szobor elhurcolását.
Wass Albert könyveinek elkobzása, a könyvárusok megfélemlítése újabb bizonyítéka annak, hogy 25 évnyi "demokrácia" sem volt elég ahhoz, hogy a román államapparátus embereiből kihaljon az erdélyi magyar közösség sárba tiprásának szándéka.
Nem tudjuk és nem is akarjuk elfogadni Wass Albert törvényesen megjelentetett műveinek, könyveinek betiltását, illetve árusításának bárminemű korlátozását, szobrai felállításának tiltását.
Ugyanakkor ismét bizonyítékot nyert, hogy közösségünk jövőjének garanciája nem Bukarestben van. A kérdést a közösségi érdekképviselet eddigi lakájpolitikája nem fogja megoldani, legfeljebb segíti a hatalmat abban, hogy elodázza a szembenézést jogos önrendelkezési törekvéseinkkel.
Legyen vége a nyomásgyakorlásnak! Ideje szembemenni a jogainkat megsértőkkel, ezért első lépésként az EMNT jogi úton szándékszik igazságot szolgáltatni ezen súlyos visszaélésekért. – áll Nagy Pál, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Székelyföld régióért felelős alelnöke és Papp Előd, az Erdélyi Magyar Néppárt Székelyföld régióért felelős alelnöke által aláírt, szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményben. Népújság (Marosvásárhely)
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt határozottan elítéli a Csíksomlyón, pünkösd szombatján tapasztalt hatósági visszaéléseket és a pünkösdkor Szovátán állított Wass Albert-szobor elhurcolását.
Wass Albert könyveinek elkobzása, a könyvárusok megfélemlítése újabb bizonyítéka annak, hogy 25 évnyi "demokrácia" sem volt elég ahhoz, hogy a román államapparátus embereiből kihaljon az erdélyi magyar közösség sárba tiprásának szándéka.
Nem tudjuk és nem is akarjuk elfogadni Wass Albert törvényesen megjelentetett műveinek, könyveinek betiltását, illetve árusításának bárminemű korlátozását, szobrai felállításának tiltását.
Ugyanakkor ismét bizonyítékot nyert, hogy közösségünk jövőjének garanciája nem Bukarestben van. A kérdést a közösségi érdekképviselet eddigi lakájpolitikája nem fogja megoldani, legfeljebb segíti a hatalmat abban, hogy elodázza a szembenézést jogos önrendelkezési törekvéseinkkel.
Legyen vége a nyomásgyakorlásnak! Ideje szembemenni a jogainkat megsértőkkel, ezért első lépésként az EMNT jogi úton szándékszik igazságot szolgáltatni ezen súlyos visszaélésekért. – áll Nagy Pál, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Székelyföld régióért felelős alelnöke és Papp Előd, az Erdélyi Magyar Néppárt Székelyföld régióért felelős alelnöke által aláírt, szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményben. Népújság (Marosvásárhely)