Pascan bűnügyi felelősségre vonást követel
A székelyek jogkövetelései, a magyarság politikai szervezeteinek feszültségkeltése, a magyar nyelv igazságszolgáltatásban való hivatalos használatáról szóló törvénytervezet, a megyei tanács elnökének kifigurázása, valamint a kormány bírálata volt a témája Marius Pascan szenátor tegnapi sajtótájékoztatójának.
A szenátor szerint "a szélsőségeseknek és Románia enklávésítására uszítóknak bűnügyi felelősségük van és a törvény előtt kell felelniük, ugyanis az utóbbi időben "a szeparatista, irredenta, uszító és Románia alkotmányának ellentmondó akciók aggasztó módon elszaporodtak". A szenátor a székelyek nagy menetelésére utalt, amely "a középkort idézte", erődemonstrációnak nevezte, akárcsak az Izsák Balázs által felolvasott kiáltványt, amely önrendelkezést követel a Székelyföldnek.
Ugyanakkor hallatlannak minősítette, hogy az állami hatóságok nem reagáltak ezekre, sem a Korodi Attila Európa Tanácsban elhangzott "hazugságaira", ami Pascan szerint kimeríti a Büntető törvénykönyv 317., 1661, illetve 324. cikkelyeit. Ezért felszólította az illetékes intézményeket, saját hatáskörükben indítsanak eljárást az ügyben, amely "merénylet az állambiztonság és az alkotmányos rend ellen". Véleménye szerint a magyar közösség képviselői – értsd RMDSZ, EMNP, SZNT – "radikalizálódásának" célja az "etnikumok közötti feszültségkeltés az ország szívében". Sajnálatosnak nevezte, hogy a magyar sajtó is szinte kivétel nélkül hozzájárul ehhez a folyamatos feszültségkeltéshez". Ezért "határozott reakciót, illetve a felelősök bűnügyi felelősségre vonását követeli az állam alapvető intézményeitől".
Mélyen felháborította és diszkriminatívnak nevezte a Márton Árpád és Máté András RMDSZ-es képviselők által kezdeményezett, a 2004. évi, 303-as számú törvényt módosító javaslatokat, amelyek a magyar nyelv második hivatalos nyelvként való elismerését szorgalmazza az igazságszolgáltatásban, és amelyet a képviselőház hallgatólagosan elfogadott. A végső döntés a szenátusé.
Segítség helyett irónia
"Szórakoztatónak" nevezte a kérést, amellyel Ciprian Dobre, a megyei tanács elnöke fordult hozzá, és amelyben a segítségét kérte a Maros megyei táborok és azok javainak, a Megyei Ifjúsági és Sportigazgatóságtól a megyei önkormányzat kezelésébe való átutalásába.
Pascan szerint Dobrénak "ellágyult a térde" mióta kormányon vannak, és emlékeztette, hogy az általa képviselt politikai alakulat kormányon van, és "kérje a saját kormánya segítségét". Ha "nincs hozzá bátorsága, vagy nincsenek kellő érvei, kész vagyok leckét adni neki retorikából, kommunikációból, vagy akár közigazgatásból", jelentette ki Pascan, hozzátéve, hogy amikor ő volt a megye prefektusa, "férfiasan" kiállt a megye projektjeiért. Ugyanakkor kijelentette, Dobre csak ígérgetni tud, de "semmi sem sikerül neki".
A PDL a 2014-es költségvetési tervezet visszavonását követeli
Kemény bírálatokat fogalmazott meg a kormány pénzügyi politikájával és a parlamenttel szemben, amely nem szavazta meg a 42 lejes gyermeksegély 50 lejre való emelését, annak ellenére, hogy a demográfiai mutatók aggasztóak. Véleménye szerint a kormány a választási évre készül, és ezért pénzt biztosít a "helyi báróknak", az USL Romániát "hitelbe" kormányozza. "Az adók és illetékek növelésével a kormány kb. 8 milliárd lejt vesz ki a cégek és az állampolgárok zsebéből, miközben napi 42 millió eurót kölcsönöz. 2012-től a kormány adóssága 3 milliárd euróval nőtt. Egyre többet fizetünk a kormánynak, miközben az ország egyre jobban eladósodik, és nincsenek jobb útjaink, sem iskoláink, sem kórházaink".
A PDL ezek után a 2014-es költségvetés-tervezet visszavonását követeli.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Szórványainkról, veszélyeztetett anyanyelvünkről
Nem mondok újat, mindenki saját környezetében is érzi, hogy Erdélyben, a Partiumban is hatalmas etnikai, nyelvi változások következtek be az elmúlt évtizedek alatt. Ha valaki arra kíváncsi, mivé lett szép magyar nyelvünk az együttélésben az elmúlt tíz, húsz év alatt, elég, ha vasárnap délután bekapcsoljuk a kolozsvári rádió betelefonálós kívánságmuzsika adását. Lehangoló, ahogyan magyarjaink beszélnek.
Elsősorban Kolozsvár és környékének nyelvromlását tükrözi az adás. Állítólag Kodály még azt mondta valamikor a XIX. század végén, hogy a magyar nyelvterületen Kolozsváron beszélik a legszebben a magyar nyelvet. Vallomása pontosan így hangzik: „Hol beszélnek a legszebben a magyarok? Kolozsváron a piacon!” Sajnos elmúltak ezek az idők!
Egyszerűen elfelejtettünk egész mondatokban, szavainkra gondosan vigyázva, értelmesen beszélni. Hallgassuk csak! „Koolozsvári rágyo? Ínen vagyok Koolozsvárból, a Monosturból. És minden telhetö jot szeretnénk kivánkozni fiiamnak Feerinek, meenyemnek Rodicának és uunokámnál is Mirelához.” Érdemes azonban itt azt is megfigyelni, hogy a rádió vonzáskörzetében milyen nyelvi oázist jelentenek még a szilágysági, bihari, koltói, hosszúmezői betelefonálók. Kellemes hallani, ahogyan ízes belső szolnoki nyelvjárásban elhangzik: „keívánnak minden jaót és baoldogságot a liányomnak, az összes pujának és az egíssz családnak”.
Milyen jó, hogy él még és erősen tartja magát a Szilágyság, Bihar, Szatmár ízes magyar nyelve!
Önként vállalt asszimiláció
Kisebbségi életünk, értékeink általános leépülési folyamatainak évtizedek óta tanúi vagyunk. Mindezek alapvetően befolyásolják nyelvünk állapotát is.
Elsőnek egy etnikai csoport létszáma és arányai fogynak el a regionális és helyi környezetben. Elkezdődik a számbeli leépülés. Sérül a csoport képviseleti jelenléte az országos döntéshozásban, érdekvédelemben, helyi önkormányzatban, elveszíti jelenlétét a gazdasági életben. Az elégtelen számú szavazat miatt a közösség képviselete kimarad a „helyi önvédelemből”. Ez számottevő közéleti érdeksérülést is okoz. Az etnikai csoportot a jogtalan politikai-hatalmi döntések nyomán is sorozatos sértések és sérülések érik. Leépülnek intézményei, nem jut hozzá anyanyelvi értékeihez, oktatáshoz, kultúrához, nyelvhasználathoz, nyelvi nyilvánossághoz. Ezekkel a folyamatokkal párhuzamosan a kiscsoport önfeladással, többségi értékátvétellel védekezik. Bekövetkezik a döntően többségi intézmény-, média-, értékfogyasztása, majd a kultúravesztés. Felerősödik az anyanyelvi igénytelenség, nyelvromlás, nyelvcsere, az oktatásról és az endogám párválasztásról való lemondás.
Bekövetkezik a belső lemondás, önként vállalt asszimiláció, az anyanyelvi családnak mint utolsó végvárnak a feladása társul ehhez.
Térvesztés, nyelvromlás, asszimiláció a nagyvárosokban
Tudomásul kell vennünk, hogy az erdélyi-partiumi magyarság küzdelmeinek legnagyobb hadszíntere a nagyváros lett. A térvesztés, nyelvromlás, asszimiláció legszomorúbb helyszínei ezek. Évtizedek óta közismert szlogen, hogy a nagyváros az erdélyi magyarság legnagyobb temetője. Itt sérült leginkább a kisebbségi csoport nyelvi önbizalma és otthonérzete. Elsősorban itt kerültek nehéz helyzetbe a nemrég még döntően többnyelvű, elsősorban magyar jellegű erdélyi városok polgárai. Itt a Trianontól kezdődő ingadozások után néhány évtized alatt tervezett betelepítés, nagy mesterséges etnikai arányváltás, sőt erőszakos szórványosítás zajlott. Mesterségesen, politikailag és hatalmilag lenyomták a természetes nyelvhasználati szabályozásokat, régi nyelvi értékeket. A kétnyelvű, három-négy etnikumú erdélyi városokból csonkolt népességű és etnikai arcú, mesterségesen asszimilálásra kiszemelt városok lettek. Szomorú harcot vív a magyar nyelv értékéért, használatáért nemcsak Temesvár, Arad vagy Nagybánya, de már Nagyvárad, Szatmárnémeti, Nagyszalonta és Margitta is. Nyilvános térben még mindig nincsenek kellő arányú és méltányosan elkészített magyar feliratok egyetlen erdélyi városban sem. Eltűnőben van a „térnyelv”, a kisebbségi nyelv közhasznú, hivatali használata, értékelése, de még a szándék sincs meg ehhez. Sőt inkább a nyelvi megbélyegzések, folyamatos nyelvi sérelmek és sértések a gyakoriak. Az ortodoxia dominanciájának jegyében, városainkban tervezett „hagymakupolás honfoglalás” zajlik, térnyelvi agresszió, „manélészennyezés”, hangszórókon kihangosítva lakótelepek egészét zavarja a román ortodox pópák müezzin-zenéje, az egész lakónegyedeket stresszelő ortodox liturgiális „szluzsbaszennyezés”.
Azt is szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy erőteljes szórványosodás és ezzel nyelvi térvesztés zajlik nagyvárosaink külső övezeteiben, a magyar falvak környezetében is. Sajnos nemsokára teljesen elveszítjük erdélyi nagyvárosaink hajdani magyar föld- és tulajdongyűrűit. Hallatlan területpocsékolás zajlik, mivel jelentősen felértékelődött az építkezésekhez és befektetésekhez igencsak előnyös elhelyezkedésű, megőrzött vagy visszaszerzett magyar földtulajdon. Kialakult egy jelentős magyar falusi és városi őshonos réteg, amelynek tagjai örökség-megélhetési életformában őseik földjeiből, ingatlanaiból próbálnak (vagy kénytelenek) anyagilag talpon maradni, gyermekeiket elindítani. Ez pedig a térfeladás, értékvesztés és gazdasági elszórványosodás szomorú, gyászos formája. Világosan láthatjuk ezt szerte Erdélyben.
Azt is érzékelhetjük, hogy nagyvárosaink gyűrűjében, román és magyar falukörnyezetében is nagy népességmozgás, népességcsere zajlik, és átalakítja az évszázados településszerkezeteket. Ezzel többirányú szórványosodás is folyik! Magyarok jelentős számban eladják városi tömbházlakásaikat, házat vásárolnak és kitelepednek a városkörnyéki román falvakba is. Hasonlóképpen románok költöznek magyar falvakba. Egy számottevő magyarországi román kitelepedés is folyik a teljes román–magyar határsávban, Battonya, Biharpüspöki, Berettyóújfalu, sőt, Debrecen térségében. Több helyen már román óvodai és iskolai csoportok is indultak a szükségletek kielégítésére.
És közben a nagyvárosi lakótelepi létben a magyar közösségek, csoportok életét az elmagányosodás, szociális hátrányok, munkanélküliség, a gyermekek elszigetelődése, a galerik hatására „lakótelepi gyermekekké” (băiat de cartierré) süllyedése, a magyar oktatás leépülése jellemzi. Részben ugyanez mondható el már Aradról, Temesvárról, Kolozsvárról, lassan Szatmárról, Nagyváradról, újabban pedig Marosvásárhelyről, sőt Sepsiszentgyörgyről is, ahol a peremhelyzetben élők jelentős tömegei már más nyelvet beszélnek.
A lakótelepek uralkodó nyelve mindig az utca nyelve volt, az utca nyelve pedig szinte mindig a többség nyelve. Ezeken a településeken a kisebbségi magyarság és nyelve kiszorult a hatalmi szférából, a hivatali életből, a mindennapi hatalmi-adminisztratív kommunikációból és mesterségesen bélyegzett lett.
A városokban az önértékelés és a nyelvi helyzet tekintetében észlelhetők tehát a legnagyobb gondok. A hatalomnak nem kell a kisebbség mássága. A történelmi utcaneveket átkeresztelték, a magyar személyneveket lefordították vagy törölték; az utcanevek kétnyelvűsége is többnyire tükörfordításokban nyilvánult meg. A többségiek nyolcvan év alatt annyit sem tanultak meg a kisebbség nyelvén, hogy nevüket, nevünket felismerhetően kiejtsék, megkülönböztessék a családnevet a személynévtől. A hatalomnak sikerült megteremtenie és a kisebbségbe sulykolnia a másság méltósága helyett a másság szégyene megalázó érzetét.
„Nettmagyarság”
Azt is megtapasztalhatjuk, hogy az anyanyelv értéke a vegyes és átmeneti területek mellett a halmozottan hátrányos nyelvi régiókban élő magyar gyermektársadalom körében van a legmélyebben. Ott, ahol nincs mód a közös anyanyelvi kultúrájú kortársközösségek, szomszédsági csoportok, utcai, játszótéri vagy szabadidős galerik kialakulására, egyszóval a legszélesebb nyelvi megnyilvánulásra, nyilvánosságra. Jól megfigyelhetjük, hogy vegyes területeken, különösen városokban, lakótelepeken már alig maradt meg anyanyelvi közegben a játszótér, a játékok, a kiszámolók, a gyermekkommunikációk nyelve. (Kallós Zoltán hívta fel a figyelmünket egy alkalommal, amikor Csángóföldön jártunk együtt: „figyeld meg, hogy az utcán milyen nyelven játszanak a gyermekek. Ez mutatja a falu, a település domináns nyelvét.”)
Több figyelmet és alaposabb kutatást érdemel az is, hogy (a sziget- és átmeneti területeken is) mi vezetett el a felgyorsuló időskori nyelvromláshoz, a nyelvvédelmi önkontroll sérüléséhez, a nyelvi kényelem kialakulásának állapotához. Ne csodálkozzunk ezen! Az idősödő rétegnél ugyanis a hosszú évtizedek óta tartó együttélések mentén megjelentek a „nyelvi megfáradás” jelei, és rájuk egyre nagyobb hatással van a többségi nyelv és szókészlet, nyelvi szerkezetek hosszú ideje tartó begyakorlása, a többségi fogalomkészletek berögzülő makacs agresszivitása.
Joggal haragszunk az egész nap számítógép mellett ülő gyermekeinkre, unokáinkra. De azt is érzékelhetjük ugyanakkor, hogy a mai fiatalság jelentős rétegének, amely a divatos magyar kábelmédiumokon és a magyar nettkultúrán, magyar közösségi oldalakon szocializálódott, bizonyos fokig jobb a magyar nyelvismereti szintje, mint idős nagyszüleiknek, szüleiknek. Nagyon fontos számolnunk azzal is, hogy a virtuális magyar közösségek kialakulása jelentős nyelvi tereket, kapcsolatokat hoz, hozhat létre, amiről a továbbiakban komolyan beszélni kell. A nettmagyarság a világhálón keresztül ma már teljesen átszövi a világot, és jelentőségéről esetenként nagy elismeréssel kell szólni az ismeretszerzés, de a kapcsolatépítés, az ismerkedés, sőt, a párválasztás folyamataiban is. A magyar közösségi élmények hiányát ez a nettvilág sok esetben pótolja, segíti a párkapcsolatokat, de jó és rossz értelemben meg is változtatja az élő társasági-találkozási szokásokat. Több olyan szórványmagyar fiatalt ismerek, akiben mélyen él a vágy, hogy azonos etnikumhoz tartozó társra találjon. A mindennapi élettérben nem tudtak anyanyelvi kapcsolatokat kialakítani, de a virtuális, személytelen térben nem szégyellik identitásgátlásaikat, botlásaikat, nyelvi csonkaságukat, hibáikat, és könnyebben társra találnak.
A magyarsághoz tartozás „kifáradása”
Sajnos azonban vannak olyan magyar vagy volt magyar közösségek is, amelyek mély történelmi folyamatok eredőjeként, önként és csoportosan váltottak vagy váltanak identitást. E régiókban, közösségekben hiába él a magyar múlt emlékezete, a közös eredet tudata, hiába van meg az eredeti anyanyelvükön szolgálatot teljesítő egyház, ez már mind nem elég. A közösség lemondott a családban beszélt anyanyelvéről is.
A magyarsághoz tartozás „kifáradása”, szinte „unalma” miatt felszámolódik az oktatás, elnéptelenül a templom, leépül a nyelv és egy-két nemzedék élete alatt befejeződik a teljes nyelvváltás. Példa erre Krassó-Szörény és Temes megye jelentős számú falusi magyarsága, Hunyad megyében, az Érchegységben Verespatak, Gyulafehérvár mellett Borbánd volt magyarsága. Erdélyben és részben Kővár és Máramaros bányavidékein szomorúan készíthettünk jegyzéket azokról a településekről, ahol az aktív, az életvitelszerűen működő anyanyelvhasználat lényegében megszűnt (példa erre a Domokos melletti Erzsébetbánya katolikus és református közössége, Tőkés, Oláhlápos, Kohóvölgy). A magyar nyelv e helyeken már csak szakrális nyelvként maradt használatban. Él még a már említett magyar („sunt ungur”, „sunt catolic”) öndefiníció, mely többnyire már csak „magyar vallást” és eredet-identitást jelent.
Tudomásul kell vennünk tehát, hogy vannak olyan régiók, főleg a Bánságban, Krassó-Szörény, Fehér, Szeben és Hunyad megyékben, ahol már a falusi népesség körében is megjelent, sőt nemsokára be is fejeződik a teljes nyelvi asszimiláció. Hajdan színmagyar települések lakossága, amely még ma is őrzi a magyar történelmi egyházakhoz kötődő vallási identitását, nyelvileg már nem is egyes egyéneiben, hanem teljes tömegében szűnik meg magyarnak lenni. Egyre több az olyan mezőségi, dél-erdélyi helység is, ahol utolsó tanúkként, nem szórvány-, hanem foszlánymagyarként él néhány ember, nem ritkán egy-egy nagy történelmi értékű műemlék templom vagy rom árnyékában. Az ő elmúlásukkal lezárul egy hosszú történelmi folyamat, eltűnik jelenlétünk emberi emlékezete is.
Ahol pedig a tömbök és szigetek pereme körül felszámolódik a szórványgyűrűk védelme, ott lassan kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek maguk a szigetek, sőt a tömbök is. Beszűkül a nyelv mozgástere, a fiatalok párválasztási lehetősége, elsorvadnak az anyanyelvi kapcsolatok, megakad az értékek utánpótlása, bizonytalanná válnak a magyar gazdasági vállalkozások, sérül a magyarok gazdasági kibontakozásának lehetősége. Felszámolódik a másként való megnyilvánulás sikere, értéke és haszna.
VETÉSI LÁSZLÓ
(Megjelenés előtt a 2014-es Királyhágómelléki Református Kalendáriumban)
Folytatjuk
Szabadság (Kolozsvár)

Szórványainkról, veszélyeztetett anyanyelvünkről
Az anyanyelv térvesztését gyorsuló ütemű nyelvromlás követi. Az egyre több kölcsönszó átvétele mellett az erdélyiek beszédében megjelent és egyre jobban terjed a szó eleji nyújtott romános hangsúly, majd szinte már félmondatos román nyelvi szerkezetek épülnek be a magyar beszédbe. A magyar közösség tehát nyelvi válsággal is küzd. Ehhez kapcsolódik az anyanyelvi oktatásban nem részesülő magyar gyermekek népesedő tábora, akik még magyarként élnek ugyan, de magyar írástudatlanokként, elzárva az írott anyanyelvi kultúra összes értékétől.
Sok szó esett a többségi iskola nyelvváltoztató, asszimiláló hatásáról. Gyermekeink számára a jobb érvényesülés tévhitéből választott többségi iskola az asszimiláció kapuja. A nyelvromlás egyik fő kiváltó oka a hibás iskolaválasztás is. Ma már a Kárpát-medencében felmérhetetlenül népes azoknak a magyar közösségeknek a tábora, akik számára a magyar nyelv sérülésével örökre eltűnt az önazonosságukból a magyar irodalom, költészet és kultúra. Megjelent az anyanyelvi írástudatlanság. Ezek számára Petőfi, Arany, Ady, József Attila, Jókai, Mikszáth és Móricz örökre eltűnik ismereteikből. Ezzel tehát, egy hosszú és nehéz etnikai folyamat örökre lezárul, a többség javára.
A magyar nyelv szépségének titka a rövid és hosszú magánhangzók és mássalhangzók dallama. Meg kell tanulnunk, hogy amit két „ll”-lel (=dallam), két „tt”-vel (=amott), „ssz”-szel (=messze) írunk, azt úgy is kell kiejteni. Sajnos a szülőnek ma már alig van idege, türelme, sőt, felhatalmazása, hogy megszólítsa gyermekét „ennyiért”. Kicsire nem adunk. Pedig ezt is vállalni kell, de legfőképpen azt, hogy a magyar beszédben jó példával járunk elől: először mi beszéljünk szépen, helyesen. Amelyik családban ápolatlanul, gondatlanul beszélnek, ahol a szatyor vagy tasak „punga”, ahol a munkanélküliség „somázs”, nyugdíjazás „kijöttem penzióba”, a megbízatás „szárcsina” és a polgármester vagy bíró „primár és primeria”, a rendőr „polic”, az iskolaigazgató „direktor”, ott hiába várjuk el, hogy a gyermek szépen beszéljen.
Hol kezdődik a nyelvi szórványosodás?
Előadásaim során gyakran kérdezik, hogyan zajlik le az érték- és nyelvvesztés, hol kezdődik a szórványosodás? Erre mindig azzal a felsorolással válaszolok, hogy:
Elsősorban és mindenek előtt az önfeladásnál, amikor valaki számára már nem fontosak azok a nyelvi, közösségi értékek, amelyeket örökölt, és nem vállal értük áldozatot.
Akkor, ha a legszemélyesebb nyelvi szférát, a körülöttünk levő eszközök, felszerelések, tárgyak „nyelvét” már nem alakítjuk magunk után. Az intim technikai eszköztárat sem tartjuk fontosnak „anyanyelvűsíteni”. (Számítógép, mobil telefon, televízió műszaki eszközeinek, a társasági oldalak, az internet nyelve, otthoni technikai felszereléseink nyelvi beállítása elmarad, íráskultúránkban felerősödik az „ékezet sérülés” igénytelensége.)
A rendszeresen, majd hangsúlyozottan más nyelven fogyasztott kultúránál.
Ha rendszeresen a többség nyelvén hallgat rádiót, néz tévét. Sajnos az erdélyi magyarság döntő többsége a Székelyföld, Szilágyság, Partium egy részét leszámítva, döntően más nyelven fogyaszt információt. („Ez szól rólunk – mondják.” )
Vajon fontos-e nekem, hogy minden lehetséges helyzetben használjam anyanyelvemet? Fontos-e, hogy a velem azonos anyanyelvűekkel ne más nyelven beszéljek? Fontos-e számomra az anyanyelvi baráti közösség kialakítása, megőrzése, ápolása? Fontos-e, hogy gyermekemnek átadjam kultúrámat, értékeimet, és ne bízzam a többségi eszközök sodrására, az utcára, iskolára, médiára? Vállalom-e a saját értékrend védelmében tett többlet-erőfeszítéseket? Fontos-e a családtagjaim számára biztosított magyar iskola? Fontosnak tartom-e, tudom-e találékonyan, leleményesen, interaktív hatékonysággal ellenőrizni, befolyásolni gyermekem etnikai értékfogyasztását: baráti közösségét, virtuális közösségi életét, nyelvhasználati, internetezési, fészbukos szokásait?
Tisztelnünk kell mások anyanyelvét, de tiszteljék a miénket is!
Előbb már szóltam arról, hogy a legfájdalmasabb nyelvi zártság és nyelvromlás-jelek mindenképpen a városokban jelentkeznek. Érthető: munkahelyen, utcán, közintézményekben már alig vannak magyar nyelvi élethelyzetek. Az anyanyelv számára a család, a templom és az iskola marad a legfőbb megnyilatkozási hely. Persze, ez is ott, ahol még nem jelent meg a vegyes család, „a másik”, a többségi iskola választása, a „magyar vallásról” való lemondás.
A kisebbség élete majdnem bezárt tér lett, amely beszorította az anyanyelvet a magyar intézmények, a család, egyház falai közé. Legfennebb „ünnepi nyelvnek” marad meg, dekoratív nyelvnek: városainkban is divatossá váltak a településnapok, és ezeknek a legtöbb helyen alkotó részei a magyar események is. Nemcsak a kortárs találkozók, de vetélkedők, főtéri játszóházak, magyar együttesek koncertjei is fontos bizalomerősítő tartalmúak. Nemcsak a beszűkült nyelv szélesedik ki itt néhány órára, de kilépünk vele azt utcára, hangosbemondó bömböli, sőt, megszólalnak még a román vezetők is egy-két szó erejéig. Anyanyelvünk legalább ünnepi tartozékként lerázza a zártság szolgaláncait.
Fontos, és mindannyiunknak jól esik, hogy környezetünk, többségi önkormányzati vezetőink tiszteljenek meg azzal, hogy anyanyelven szólítanak meg. Ugyanígy az üzleti felirat, reklám, hangosbemondó, legalább ott, ahol 20% fölötti arányban élünk. Még jobban esik, ha egy-egy üzlet, áruház-lánc valamelyike magyar felirattal köszönt. Még akkor is, ha hibákkal van tele. Sajnos kevés van belőlük! Jól esik, ha egy-egy politikus, kormánytag magyar közösségben, találkozókon, nyilvános helyen legalább annyit mond, hogy „ioestet kivanak.” (Ezt is leginkább választási kampányban gyakorolják.) Mindenkinek jól esik, ha saját anyanyelvén megtisztelik. Még a többséginek is, ha magyar templomi eseményen valaki „fülbe fordít” számukra, hogy ők is értsék. Hát még az orvosnál, ahol bajunkat alig tudjuk elnyögni magyarul is, nemhogy románul kifejezni, hogy gyomorégésem van, émelygek, prüszkölök és egész nap fújom az orromat, ingadozik a vérnyomásom.
Persze, ugyanez ránk is vonatkozik: tiszteljük meg a másik kultúráját azzal, hogy közösségi helyeken legalább néhány szó erejéig megszólalunk anyanyelvén.
Merjünk megszólalni magyarul
A nyilvános magyar beszédben két területen nincs bocsánat, nincs kegyelem, tökéletesnek és maximalistának kell lennünk: az egyik a magyar tévé és rádió, ahol nem szólalhat meg olyan, aki romlott nyelvet terjeszt. A másik pedig a szószék: magyarul helyesen nem beszélő lelkészt nem szabadna szószékre engedni.
Bármilyen közösségi vezetőnek, így az egyházban is, fontos, hogy miként beszél. Nincs rettenetesebb, mint amikor rendszeresen romlott nyelvű presbiterrel, gondnokkal, és sajnos esetenként magyar polgármesterrel, lelkipásztorral, pedagógussal, intézményvezetővel találkozunk, beszélgetünk. De legalább ugyanolyan szomorú, ha a médiában politikusaink, parlamenti képviselőink szájából halljuk a rettenetes magyar nyelvet.
Ez a sok igény és elvárás elvben nagyon szép, de a gyakorlat mást mutat. A beszélő, amikor kommunikál, valamit meg akar tudni, valamit el akar intézni, közölni akar. Ehhez a legtöbb esetben legbiztonságosabb utat választja: a többségi nyelv, a készen kapott szókészlet kényelmét. Sőt, nagyon gyakran színmagyar településen is és még a magyar tisztviselővel is úgy beszélünk, hogy a hivatali szavakat, fogalmakat a hivatal nyelvén használjuk: cséréré, szészizáré, timbru fiskál, plikkdoszár, áviz, sőt, szemnatúra. Ki merne egy fontos aláírásra váró irattal a kezében egy hivatalban nyelvileg leckéztetni, nyelvi jogokra hivatkozva érvelni? Az esetek döntő többségében ügyünk látná kárát. Győz a félelem és kényelem: nem vállaljuk!
Mégis azt mondom: merjünk megszólalni magyarul. Megszoktuk, beidegződtek a nyelvhasználati reflexek, de nem tudok elképzelni nagyobb nyelvi árulást, mint azt, ha valaki Nagyszalontán, Margittán, Szilágycsehben, Érmihályfalván vagy Székelyhídon nem anyanyelvén köszönti a hivatalnokot, legalább így: Buna ziua – jónapot! Vagy ha igen, ez lesz belőle: „Csókolom, Iluska, hogy van” és utána már úgy folytatja, hogy „kaptam instiincárét, hogy a faktúrával résztánt maradtam és a gunoj-kosérit sincs inkásszálva …”
Szabad-e, kell-e a többség nyelvén szolgálni?
Az erdélyi magyar történelmi egyházaknak egyik nagy gondja, hogy miként viszonyuljanak azokhoz a magyarokhoz vagy családtagjaikhoz, társaikhoz, akik (már) nem tudnak magyarul. A nagyvárosokban olyan fokú az asszimiláció, hogy a római katolikus egyházközségek nagy része évtizedek óta bevezette a többnyelvű miséket. Szabad-e ilyenformán a szolgálat? Ige nélkül hagyni anyanyelvü(n)ket (már) nem ismerő híveinket? Szabad-e magyar anyanyelvű híveinket azzal sérteni meg, hogy egy másik nyelven kelljen hallgatnia a prédikációt? Ez a kérdés jócskán megosztja a református egyház közvéleményét is. Van, aki azt mondja, hogy szó sem lehet róla. Másik része azt, hogy legalább a nyitott közösségnek szóló alkalmakon, a temetéseken, vegyes anyanyelvű keresztelőkön, esketéseken be kell vezetni a többségi nyelvet is. Ebben a vitában nem kívánok örök igazságokat kimondani, de érdemes elgondolkodni két dolgon. Az egyik az, hogy a tapasztalat szerint fegyelmező, nevelő, rendtartó ereje van annak az ősi gyakorlatnak, hogy a „magyar templomban” (egyelőre) szó sem lehet a magyartól eltérő nyelvről. Aki többségiként ide hozzánk belép, tanulja meg a türelmet és hitvallási-nyelvi rendet. Aki magyar társat választ, és vallása református, legalább annyival tisztelje meg magyar választottját, hogy mutassa meg azzal is, hogy szereti: megtanulja, társa nyelvén elmondja a házassági esküt. Magyarul is elmondja neki Isten és ember előtt, hogy „szeretem”, a konfirmációi kérdésekre is ősei nyelvén ad választ. De tanuljon meg szeretett társa kultúrájáért, nyelvéért elfogadni, csendben lenni is. Ki merem jelenteni, hogy a Bánságot, Máramarost és egyes bihari régiókat leszámítva a Partium nagy részén, a Magyarország határsávjában az egyháznak többségi nyelven megszólalni helyrehozhatatlan bűn. A magyar nyelvvel meg kell tanítani többségi testvéreinket is nyelvi türelemre, a másság elfogadására.
Másrészt tudomásul kell vennünk, hogy adott helyeken és esetekben a másik nyelvén szólás: misszió. Bizony el kell gondolkodnunk azon ¬ bármilyen fájdalmas is ¬, hogy külön istentiszteleten, bibliaórai vagy más foglalkozási formában szóljunk az Igére éhes többséghez, de volt híveinkhez is, a „magyar református egyház” erdélyi anyanyelvét nem értőkhöz.
Gyermekeink keresztneve
Nézegetem a falinaptárainkon megjelenő, sokasodó keresztneveket. Hallgatom az egyházkerületi naptárszerkesztőket, hogy mekkora nyomás nehezedik rájuk. Levelek tucatjait kapják, amelyekben különböző, lehetetlennél lehetetlenebb neveket kérnek feltenni a falinaptárak névnapos jegyzékébe. Ez megér egy külön elemzést: névadásunk „uniós” lett. Mélyen átitatja a külföldi munkavállalás, el-latinizálódott, szappanoperásak lettek gyermekeink: spanyol, brazil, argentin filmekből kölcsönözünk neveket nekik. Engedtük eluralkodni a „vendégmunkás időkből” hazahozott divatot ezen a területen is. Az új névadási hóbort végigsöpört Erdélyen. Ahogyan húsz évvel ezelőtt a lányok döntő többsége a Krisztina, Kinga, Erika, Izabella, Ildikó neveket kapták, a fiúk, Attilák, Hunorok, Balázsok, Dávidok, Robertek lettek. Aztán, ahogy pedagógusok mesélik, az iskolában az osztályok negyede Patrik, Norbert, Franciska, Brigitta, Betti, Henike, Renáta és Ludovika.
Hadd szemléltessem a fentebb mondottakat néhány történettel. Az egyik gyülekezetben kereszteltük a lelkész negyedik gyermekét. A keresztelés rendjén mély megbotránkozást láttam a gyülekezet arcán, amikor a gyermek fejére öntve a vizet, kimondtam a kislány nevét: „Ilona, én téged keresztellek…” „Ilonának hívják? – morajlott a gyülekezet. – Milyen maradi a tiszteletes úr!”
Kérdésekkel indítottuk ezt a mai nyelvutazást. Vigyázol-e arra, hogy szépen, tisztán, gondosan beszélj magyarul? Hogy családod egészének nyelve tiszta legyen. Milyen nyelvre van beállítva, és hogyan szólalsz meg mobiltelefonodon? Milyen nyelvűre állítottad be számítógépedet és közösségi oldaladat? Vannak-e és helyén vannak-e az ékezetek neveden? Vigyázol-e, hogy amikor bejegyzed gyermeked, unokád születését, nevét helyesen, ékezetekkel írják le? Megszólalsz-e minden lehetséges helyzetben magyarul? Fontos-e neked, hogy magyarként a magyarokkal, mindig magyarul beszélj?
Számtalan kérdés, amelyekhez még félszázat hozzá lehet és kell írni. De a lényeg az, hogy rajtad is múlik, hogy a jövőben milyen lesz családod, gyermekeid, közösséged, nemzeted magyar nyelve.
Szabadság (Kolozsvár)

Ars hungarica: otthonosság érzete a szórványban
Változatos tematikájú kiállításokat, népdalokkal ötvözött megzenésített verseket és színvonalas dzsesszkoncertet kínált a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesületének Magyar Kulturális Központja által szervezett nagyszebeni Ars hungarica fesztivál első napja, amelynek délutáni hivatalos megnyitója keretében a nagyszebeni születésű grafikusművész, lelkész, Orth István vehette át Magdó János főkonzultól a magyar állam kitüntetését. A három egymást követő tárlatmegnyitót a képzőművészeti sokszínűség jellemezte.
Teddy, a nagyszebeni születésű fiatal művész Kellemetlen szokás az elmélkedés című tárlatának munkáit Valentin Mureşan, a Brukenthal Múzeum kurátora szerint leginkább a játékosság jellemzi. – A festmények szimbolikus képvilágának mindegyike külön jelentéstartalommal bír. A művész ábrázolásmódja változtat a tárgyak jelentésén, és az általa megteremtett világba kalauzolja a nézőt – beszélt az alkotásokról Mureşan.
Szegedi Alice Torella népi iparművész A nő – toposzok játéka című tárlata a Bruck Studióban tekinthető meg. Bár alkotásainak alapanyaga természetes, szálas anyagok összessége (főként a gyékény), ő maga azt vallja, hogy az alapanyag, amit feldolgoz, az maga „a kulturális környezet”, amelyben él. A tárlat hat alkotást mutat be, amelyből három vegyes technikával készült falra akasztható, három pedig egyméteres sziluett. Az alkotások a nőt kívánják ábrázolni, annak lelki világát, a róla alkotott társadalmi képet, úgy a hagyományos, mint a nem konvencionális életformában, mindezt a művész sajátságos szemszögéből.
Mirela Creţu, az ASTRA Múzeum szakigazgatója szerint a nőiség tematikáját megfogalmazni igazi kihívás, hiszen a nő nemcsak az anyaság, a teremtés szimbóluma, ugyanakkor a karrierépítés és a család között egyensúlyozik. – A művész ábrázolásmódjának kiindulópontja a mennyasszonyi ruha, majd tovább haladva láthatjuk az érintésre vágyakozó nőt, akire a zeneiség, az alkotás és az örökkévalóság jellemző. Ugyanakkor felbukkan az önmagát kereső, belső harmóniára áhítózó nő is – világított rá a szakértő.
Orth István kiállítása különleges jelentőségű volt, nemcsak életműve apró töredékének ismertetése, hanem a tárlat helyszíne miatt is, amely a nemrég visszakapott, egykor felekezeti iskolaként működő református központ volt. A tárlat három sorozat munkáiból kínált ízelítőt: Az erdélyi magyar kultúrtörténet értékei című sorozat képeit, a Nagyszeben történetéhez kapcsolódó rajzsorozatot, valamint a teljesen új szentképsorozatot csodálhatták meg az érdeklődők.
Varró Sándor nagyszebeni lelkipásztor kifejtette: a kiállításmegnyitó hármas lelki töltetű számára. Először is azért, mert első alkalommal szólhat úgy a jelenlévőkhöz, hogy elmondhatja: az épület újra az ő tulajdonukban van. Másodszor azért, mert Orth István a művészete által tölti meg élettel az épületet, harmadszor pedig azért, mert az Ars hungarica kulturális rendezvénysorozat nemcsak a művészetre, hanem a magyar kulturális értékek mindegyikére nyitott.
Bitay Levente vezető konzul is hangsúlyozta az esemény jelentőségét. Úgy vélte: a református egyház visszakapott épülete ismét a magyar közösségi élet otthonává válhat, amelyhez sok erőt kívánt.
A fesztivál hivatalos megnyitóján Serfőző Levente főszervező, a Híd Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke beszédében hangsúlyozta: a modern közösségek mozgatórugói közé sorolható a hatalomra vágyás, az anyagi érdek, a szabályok, a törvények, a kényszer, az elvárások, a megfelelni akarás. Hozzáfűzte: ennek következménye, hogy az emberek között állandó konfliktusok merülnek fel, a hibáztatás és a „kifele mutogatás” már-már megszokott viselkedési szabály lett, ami az egyéni felelősség hárítása az önálló gondolkodás, az emberi minőség és az embereket összekötő érzelmek elvesztéséhez vezet. Ezért arra kért mindenkit, hogy a felsoroltakat helyezze figyelmén kívül öt napig, és élvezze az Ars hungarica rendezvényeit.
Magdó János főkonzul az Ars hungarica fesztivált a városlakók és a más nemzetiségűek felé való megmutatkozásként értékelte. Mindazokat a nagy elődöket – Oláh Miklóst, Borsos Miklóst, Bánffy Dezsőt, Haller Károlyt, Maczalik Győzőt – említette, akiket annak idején Nagyszebenbe vonzott a szászok által teremtett társadalmi modell. – Sok magyart adott Nagyszeben az összmagyarságnak, és akik most itt vagyunk, ezt az utat fogjuk folytatni – jegyezte meg, külön megköszönve Serfőző Leventének, hogy az általuk szervezett rendezvényekkel összetartják a helyi magyar közösséget.
Fejér László parlamenti képviselő a Kovászna Megyei Tanács elnökének, Tamás Sándornak az üdvözletét tolmácsolta. Kifejtette: mindig kellemesen meglepő számára a nagyszebeni közösség példaértékű összetartása. – A szász, a székely és román lakosság mindig bebizonyította, hogy együtt tud élni és alkotni. Az együttműködésnek és toleranciának mindig fontos szerepe van. Egymás kultúrájának megismerése, az ilyen jellegű rendezvények szervezése ehhez az eredményes együttéléshez járul hozzá – mondta a képviselő.
Bodó Barna, a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetségének elnöke szerint a tankönyvek nem írnak arról, hogy az ember mit érez, amikor szórványban élő közösséghez látogat. – Önök itthon vannak, és az önök által közvetített értékek által én is itthon érzem magam – mondta. – Otthon érezzük magunkat kultúránkban, anyanyelvünkben, ezáltal pedig a szórványhoz pozitív képet, érzéseket tudunk társítani – tette hozzá.
Orth István grafikusművész, lelkész részére kiemelkedő művészeti tevékenységéért, lelkészi szolgálataiért és a dél-erdélyi szórványban élő magyar közösségért való kiállása elismeréséül a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adományozta Áder János magyar köztársasági elnök, amelyet az ünnepi megnyitón Magdó János főkonzul adott át a művésznek. Varró Sándor méltatásában hangsúlyozta: komplex személyiség az Orth Istváné, hiszen elsősorban Isten embere, ugyanakkor a közösség és a művészet embere is. – Az ő művészete azért a közösségért van, amely kiemelte, és amelynek él, dolgozik és fáradozik. Így ezúttal nemcsak Orth Istvánt tüntették ki, hanem az egész nagyszebeni magyar közösséget – mondta.
Az első nap rendezvénysorozatát a sepsiszentgyörgyi Evilági muzsikusainak népdallal ötvözött megzenésített versei és a Smárton Trió feat. Juhász Gábor virtuóz dzsessz dalai zárták.
DÉZSI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár)

Népszavazás: nincs meglepetés
A Kovászna megyei önkormányzat megszavazta, a Maros megyei elutasította azt a határozattervezetet, amely a székelyföldi fejlesztési régió létrehozását szorgalmazó népszavazás kiírásáról rendelkezik
Amennyiben a megyei prefektúra nem támadja meg a határozatot, Háromszéken referendumot tartanak december 8-án, melynek keretében a szavazatra jogosultak eldönthetik, egyetértenek-e azzal, hogy Kovászna megye Hargita és Maros megyével együtt egy fejlesztési régiót alkosson, Marosvásárhely központtal.
Garanciákat kértek a románok
A Kovászna megyei tanács a három magyar szervezetet képviselő 26 önkormányzati képviselő szavazatával gond nélkül elfogadta a beterjesztett határozattervezetet. A négy kormánypárti képviselő ellene szavazott, mivel megkérdőjelezték a népszavazásban körvonalazott régió gazdasági életképességét, és hiányolták a román közösségnek szavatolt garanciákat. A voksolást megelőző vitán Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere arra kérte a Szociálliberális Unió (USL) képviselőit, támogassák a kezdeményezést, mert az a térségben élők javát szolgálja, másrészt szavazatuk pozitív jelzés lehet a lakosság és a bukaresti kormány fele is.
„A népszavazásban felvetett fejlesztési régió nem politikai vagy etnikai jellegű, a tétje a hatékony közigazgatás. A három megye egy régióban az Európai Unió következő költségvetési ciklusában 180 millió euróval tud többet lehívni, mint most, ez csak Kovászna megyének 40-50 millió többletet jelent infrastruktúra fejlesztésre, munkahelyteremtésre” – hangsúlyozta felszólalásában az elöljáró. Az ülés során Kulcsár Terza József, a Magyar Polgári Párt (MPP) képviselője emlékeztetett, hogy Toró T. Tibor az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke pótcselekvésnek minősítette a népszavazást, ennek ellenére arra kérte a néppártosokat, szavazzák meg a tervezetet.
Bedő Zoltán az EMNP képviselője leszögezte, nem tartja jónak a kérdésfelvetést, a történelmi Székelyföld autonómiájáról kellene népszavazást kiírni, de fenntartásai ellenére megszavazza a referendumról szóló határozatot, hogy ezzel is jelezzék, Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes hazudott Strasbourgban, amikor azt mondta, a romániai magyar közösség egyetért a kormány régióátszervezési tervével. Cziprián Kovács Lóránd, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) úgy fogalmazott, a referendum a demokrácia szabályai szerint jogos és törvényes, ezért szeretett volna igennel szavazni, de pártjával való előzetes egyeztetés nyomán kétségek merültek fel benne a három megye gazdasági életképességével kapcsolatban, szerintük inkább a Brassóhoz való tartozás jelentene erre garanciát. „A kezdeményezők nem tettek olyan lépéseket sem, melyek megnyugtatnák a román közösséget, hogy ennek a régiós átalakításnak nem lesznek rájuk nézve negatív gazdasági és kulturális következményei” – mondta a liberális tanácsos.
„Referendumot bármiről ki lehet írni”
A Maros megyei önkormányzat rendkívüli ülésen szavazta le az RMDSZ-frakció által benyújtott tervezetet. A szövetség kezdeményezésére a gyűlésen a megye RMDSZ-es polgármesterei, alpolgármesterei és tanácsosai is részt vettek. Kelemen Márton RMDSZ-frakcióvezető előbb magyar, majd román nyelven elmondta: sajnálja, hogy csak most tudnak érdemben erről a kérdésről beszélni.
„A megye több mint 55 ezer lakosa gondolja úgy, hogy bele kell szólni a régiósítási folyamatba, ők ezt aláírásukkal támasztották alá. Azt szeretnénk, hogy az átszervezésnek Maros megye ne vesztese legyen, Marosvásárhely pedig elfoglalhassa megérdemelt helyét az átszervezést követően. Nem mindegy, hogy kik és hányan ülnek annál a bizonyos asztalnál a torta körül. Tisztában vagyunk azzal, hogy népszavazás által nem lehet fejlesztési régiót létrehozni, de befolyásolni lehet a döntést” – fogalmazott. A Demokrata-liberális Párt (PDL) frakciója nevében Vasile Filimon elmondta, választási kampányfogásnak tartja az ügyet, és sérelmezte, hogy korábban az RMDSZ nem támogatta Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester kezdeményezését, amikor a régiósítási folyamatban való összefogást szorgalmazta.
Az USL-frakció álláspontját Vasile Boloş tolmácsolta: az RMDSZ korábban nem állt ki a PSD és a PNL átszervezési elképzelése mellett, ezzel hallgatólagosan Traian Băsescuval értettek egyet, ezért szavaznak nemmel. A PPDD-frakció nevében Ion Tuşnea kifejtette: fontosnak tartja a lakosság megkérdezését, de előbb fel kell őket világosítani a témáról, ami nem történt meg, ezért halasztást kért. A testület elnöke, Ciprian Dobre az érvek ütköztetésében látta az ülés sikerét, majd közölte: ő is nemmel szavaz, mert véleménye szerint nem az RMDSZ által javasolt megoldás a legmegfelelőbb a pályázati pénzek lehívási mértékének a növelésére. „Bármikor bármiről lehet népszavazást kiírni, ha van értelme. De ebben az esetben felesleges, mert úgysem a lakosság vagy a megyei tanács fogja eldönteni a régiósítás kérdését” – mondta. A testület végül 14 igen, 19 nem szavazattal és egy tartózkodással elutasította a határozattervezetet.
Amint arról beszámoltunk, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök már elismerte: meghiúsulni látszanak azok a december nyolcadikára tervezett megyei népszavazások, amelyek által az RMDSZ a székelyföldi és a partiumi gazdasági fejlesztési régió kialakítása melletti közakaratot szerette volna felmutatni három székelyföldi és három partiumi megyében. Elmondta: Bihar, Szatmár és Szilágy megyében arról folytatnak párbeszédet a román pártok helyi képviselőivel, hogy elvi határozatot hozzanak a népszavazás kiírásáról, és csak akkor rögzítsék a népszavazás dátumát, amikor az országos politika szintjén is aktuálissá válik a régióátszervezés. A Hargita megyei önkormányzat várhatóan a jövő héten szavaz a kérdésben.
Bíró Blanka, Gáspár Botond
Krónika (Kolozsvár)

Hunyad: elrajtoltak a szórvány napok
Szórványnapi találkozóval rajtolt el tegnap Petrozsényben a Hunyad megyei Magyar Szórvány Napja, ami szombaton 11 órától a dévai Szent Ferenc Alapítvány Marosillyén, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem szülőházánál, a Veres bástyánál ökumenikus istentisztelettel folytatódik, amelyet történelmi bemutató, zászlófelvonás és koszorúzás követ.
Szombaton 14 órától a dévai Téglás Gábor Gimnáziumban hivatalosan elindítják az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket program vetélkedőjét, az aradi Csiky Gergely Főgimnáziummal közösen. Lupényban eközben szombaton 17 órától az unitárius parókián ünneplik meg a Magyar Szórvány Napját, Sztrigyszentgyörgyön a kultúrházban 18 órától ünnepi előadásra és szüreti bálra kerül sor. Vasárnap Vajdahunyadon 10 órától, Petrozsényban 11 órától, Petrillán 12 órától a helyi református templomban megemlékezéssel összekötött ökumenikus istentiszteletet tartanak. Szászvárosban kedden a Szent Erzsébet Gyermekotthon ünnepi szentmisét és megemlékezést tart.
Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár)

Népzenei képzés indul Kolozsváron
Magyar népzenei képzést indít Kolozsváron a Kallós Zoltán Alapítvány, amelynek keretében a hagyományos erdélyi hangszereken, a hegedűn, három húros brácsán és nagybőgőn, tanulhatnak meg játszani az érdeklődők, illetve a magyar népdaléneklés előadásmódját is elsajátíthatják – jelentette be a csütörtöki kolozsvári sajtótájékoztatón Szép Gyula az alapítvány alelnöke, illetve Kallós Zoltán alapító.
Szép Gyula elmondta: a képzésre az evangélikus egyház térítésmentesen bocsátotta a Kallós Alapítvány rendelkezésére a Párizs utca 17. szám alatt található ingatlanját. Hozzátette: mára sikerült kinevelni egy jól képzett fiatal szakembergárdát, akik képesek minőségi oktatást nyújtani. Mint részletezte olyan kolozsvári vagy Kolozsvár környéki aktívan népzenét játszó szakemberekről van szó, akiknek a kellő elméleti képzésük is megvan ahhoz, hogy átadják a tudását.
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök a képzések helyszínével kapcsoltban elmondta, ha kell tovább bővítik a rendelkezésre álló infrastruktúrát. Szép Gyula szerint 10 éves kortól kezdve mindenkit szívesen látnak a képzéseken, felső korhatár nincs. A beiratkozási határidő december 20., ezt követően felmérik a jelentkezők tehetségét, jelenlegi tudásszintjét és ennek megfelelően állítják össze az oktatási programot. Az alapítvány alelnöke ugyanakkor kérdésünkre elmondta: iskolán kívüli képzésről lévén szó tanár és diák megegyezésén múlik, hogy pontosan mikor tartják a foglalkozásokat. Az alapvető elképzelés szerint a legkisebbeknek és kezdőknek heti két alkalommal egy-egy órás foglalkozást tartanak, a többiekkel pedig hetente egyszer másfél órára találkoznak.
A képzés egyébként jövő évben a téli vakációt követően indul, a költségek nagy részét a Kallós Alapítvány fedezi, a beiratkozóktól szimbolikus, havi 60 lejes hozzájárulást kérnek. „A mi érdekünk, hogy nagyon sok fiatal megtanulja a népzenét, továbbá megélhetési forrást biztosítsunk a fiatal népzeneoktatóknak” – magyarázta Szép Gyula.
Szép Gyula elmondta: a képzésre az evangélikus egyház térítésmentesen bocsátotta a Kallós Alapítvány rendelkezésére a Párizs utca 17. szám alatt található ingatlanját. Hozzátette: mára sikerült kinevelni egy jól képzett fiatal szakembergárdát, akik képesek minőségi oktatást nyújtani. Mint részletezte olyan kolozsvári vagy Kolozsvár környéki aktívan népzenét játszó szakemberekről van szó, akiknek a kellő elméleti képzésük is megvan ahhoz, hogy átadják a tudását.
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök a képzések helyszínével kapcsoltban elmondta, ha kell tovább bővítik a rendelkezésre álló infrastruktúrát. Szép Gyula szerint 10 éves kortól kezdve mindenkit szívesen látnak a képzéseken, felső korhatár nincs. A beiratkozási határidő december 20., ezt követően felmérik a jelentkezők tehetségét, jelenlegi tudásszintjét és ennek megfelelően állítják össze az oktatási programot. Az alapítvány alelnöke ugyanakkor kérdésünkre elmondta: iskolán kívüli képzésről lévén szó tanár és diák megegyezésén múlik, hogy pontosan mikor tartják a foglalkozásokat. Az alapvető elképzelés szerint a legkisebbeknek és kezdőknek heti két alkalommal egy-egy órás foglalkozást tartanak, a többiekkel pedig hetente egyszer másfél órára találkoznak.
A képzés egyébként jövő évben a téli vakációt követően indul, a költségek nagy részét a Kallós Alapítvány fedezi, a beiratkozóktól szimbolikus, havi 60 lejes hozzájárulást kérnek. „A mi érdekünk, hogy nagyon sok fiatal megtanulja a népzenét, továbbá megélhetési forrást biztosítsunk a fiatal népzeneoktatóknak” – magyarázta Szép Gyula.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Egyházi vezetők felfogása az állam és egyház kapcsolatáról
A nagyváradi Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézet, a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a szegedi METEM – Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség előadás-sorozatot szervez november 14-15. között Nagyváradon, a Posticum Kulturális és Ifjúsági Központban (Nagyatádi Szabó István, ma Teiului utca 26.).
Az egyház hatalma – a hatalom egyháza. A közép-kelet-európai egyházi vezetők felfogása az állam-egyház kapcsolatáról 1945 és 1989 között című előadás-sorozat programja a következő:
November 14., csütörtök: 14 óra –14.20 – Megnyitó. I. szekció: „Behálózva” – hírszerzés és egyházi diplomácia. Moderátor: Varga Szabolcs. 14.20–14.50 – Jánosi Csongor (doktorandusz, Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Református Tanárképző Kar, Kolozsvár): Román–magyar belügyi és állambiztonsági együttműködés református egyházi ügyekben az 1950-es évek végén és a ’60-as évek elején. 14.50–15.20 – Bandi István (történész-levéltáros, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest): A magyar hírszerzés kísérletei a katolikus egyház vezetőinek befolyásolására a ’60-as, ’70-es évek fordulóján. 15.20–15.50 – Zombori István (történész, szakértő, METEM, Szeged): A hatalom egyháza: Magyarország és a Szentszék az 1960-as években. II. szekció: „Rendszer-minták” – antropológiai és teológiai megközelítés. Moderátor: Zombori István. 16.10 –16.30 – Bánkuti Gábor (egyetemi adjunktus, Pécsi Tudományegyetem): Egyház és hatalom Romániában és Magyarországon az ’50-es években. Rendszer-antropológiai összehasonlítási kísérlet. 16.30–16.50 – Gárdonyi Máté (főiskolai tanár, Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola): Egyház a szocialista társadalomban – mint teológiai probléma. 16.50–17.20 – szünet. 17.20–18.20 – Vita. Moderátor: Balogh Margit.
November 15., péntek: III. szekció: Személyek és személyes döntések – katolikus helyzetkép. Moderátor: Kovács Sándor. 9–9.30 – Janka György (tanszékvezető, főiskolai tanár, Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola, Nyíregyháza): A magyar görögkatolikus egyházi vezetők és az államhatalom (1945–1989). 9.30–10: – Balogh Margit (történész, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, Budapest): Hűség és felelősség a túlélés tükrében. Mindszenty József az együttműködés határairól. 10–10.30: Vörös Géza (történész-levéltáros, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára): „Elment az öregember” – Mindszenty emigrációs évei a hírszerzés tükrében. 10.30-11: Nagy Mihály Zoltán (történész, Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézet, Nagyvárad): Együtt létezés vagy kollaborálás? Márton Áron püspök felfogása az állam-egyház kapcsolatáról 1948 és 1960 között. 11–11.20: szünet. 11.20–13.50 – Vita. Moderátor: Gárdonyi Máté. IV. szekció: Személyek és személyes döntések – protestáns helyzetkép. Moderátor: Janka György. 14.30–15: Csendes László (Ph.D, a CNSAS volt elnöke): Próbatétel. Argay György püspök 33 esztendőnyi szolgálata az Romániai Evangélikus Egyház élén. 15–15.30: Kovács Sándor (egyetemi tanár, Protestáns Teológiai Intézet, Kolozsvár): Párhuzamos életrajzok? Kovács Lajos és Erdő János életpályája 1956 után.
16.30–17: Pál János (doktorandusz, Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Református Tanárképző Kar, Kolozsvár): Az unitárius egyház és az állam viszonya 1945–1965 között. Az egyház szerepe az államszocializmus első két évtizedében. 17–17.20: szünet.
17.20–18.20: Kiértékelés, vita. Moderátor: Gyarmati György
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Romsics Ignác az 1947-es párizsi békeszerződésről
A Kós Károly Akadémia által szervezett Erdély a huszadik században történelmi előadássorozat csütörtök délutáni meghívottja Romsics Ignác Széchenyi-díjas történész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az Eszterházi Károly Főiskola Történelemtudományi Doktori Iskolájának vezető professzora volt, aki az 1947-es párizsi békeszerződésről, annak előzményeiről, körülményeiről értekezett.
A meghívottat Markó Béla, a Kós Károly Akadémia elnöke mutatta be a Bernády Ház közönségének. Elmondta, a történelmi előadássorozat – amelynek összehangolója Romsics Ignác - hamarosan a végéhez ér, de akkora sikernek örvend, hogy a folytatásán gondolkodnak.
A történész-professzor az 1920-as trianoni békeszerződéssel kezdte előadását, mert mint mondta, annak megkerülésével nem lehet az 1947-es párizsi békeszerződésről beszélni. Romsics Ignác Magyarország 1914-1945 közötti határmódosulásait ismertette, valamint azokat a lehetséges megoldásokat, amelyeket a nagyhatalmak helyeztek kilátásba a határproblémák orvoslására. Elmondta, a határok változtatásának felmerült lehetőségeinél az utódállamok statisztikáit vették figyelembe, hogy az etnikai kérdéseket minél pontosabban kezelhessék. Szlovákia és Kárpátalja esetében ez aránylag könnyűnek is tűnt, viszont Erdély esetében több, hét alternatív megoldás is felmerült. Létezett egy amerikai és egy brit elképzelés, illetve egy szovjet elgondolás is.
Romsics Ignác beszélt az 1945 utáni állapotokról, a háború utáni Magyarországról, Erdélyről, a békekonferenciáról, az ottani tárgyalások eredményeiről, arról, hogy Bibó István megfogalmazta Magyarország, mint anyaország szerepét, miután látta, hogy határrevízióra soha többet még gondolni sem lehet.
Az Erdély a huszadik században című előadássorozat következő előadója Stefano Bottoni, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, aki Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság címmel tart előadást. A sorozat utolsó előadója, Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész december 13-án A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája és a román-magyar államközi kapcsolatok témakörben értekezik.
Antal Erika
Maszol.ro

Sepsiszentgyörgy szerint a világ
Napokon belül elindulhat a sepsinet.ro. Célja: a városból elszármazottak és az itt maradottak egybekötése.
A honlapot a Antal Árpád Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint azért hozták létre, hogy kapcsolatot teremtsenek a külföldön élőkkel, hogy minden ügyben, amely fontos segíthessenek. Az elöljáró erről sajtótájékoztató keretében számolt be. „A Sepsiszentgyörgyről elszármazottak városunk nagykövetei a világban. Mi tájékoztatjuk őket a helyi történésekről és reméljük, hogy lendületet kapnak ahhoz, hogy hazatérjenek” – mondta Antal. Leszögezte: ha hazatérnek itthon is kamatoztathatják tudásukat, tapasztalataikat és pénzüket.
A jelenleg tesztelés alatt lévő hálózathoz máris több Londonban, Stuttgartban, Regensburgan és Magyarországon élő sepsiszentgyörgyi születésű személy csatlakozott.
A www.sepsinet.ro honlap a magyarországi Központi Statisztikai Hivatal által koordinált SEEMIG projekt keretei közt működik. Ennek többek közt célja, hogy megbízható adatokat szolgáltasson a migrációs, munkaerő-piaci és demográfiai folyamatokról és segítsen ezen folyamatok kezelését célzó stratégiák kialakításában és a hatékony adatgyűjtésben. A közreműködő partnerek köre kiterjed a kutatóintézetekre, egyetemekre, statisztikai hivatalokra, valamint helyi önkormányzatokra nyolc országból és megfigyelő státuszú partnerekre további három országból. Sepsiszentgyörgy önkormányzata mellett Romániából Hargita Megye Tanácsa és a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet vesz részt a programban.
Szabó Enikő
Székelyhon.ro

Erős Magyarország kell a Kárpát-medencében
A Székelyek Nagy Mentelésének példás megszervezését, és a körülötte kialakult akcióegységet emeli ki a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) XII. ülésének zárónyilatkozata, amelyet valamennyi külhoni magyar résztvevő és magyarországi parlamenti párt aláírásával egyhangúlag fogadtak el múlt csütörtökön Budapesten.
A határon túli magyar szervezetek, a magyar kormány és a magyarországi parlamenti pártok képviseletében megrendezett ülésszak résztvevői minden olyan területi és közigazgatási átalakítás ellen tiltakoznak, amely – az érvényben levő európai normákat figyelmen kívül hagyva – hátrányosan érinti az erdélyi magyar közösséget. A Máért-nyilatkozat azt is kimondja: minden olyan törekvést támogat, amely a szolidaritás és a szubszidiaritás elveit követve segíti az erdélyi magyarság közösségként történő megmaradását. „A szülőföldön való boldogulás garanciája a közösségi autonómiák közjogi rendszere” – fogalmaznak az aláírók, akik támogatásukról biztosítják a romániai magyarság azon törekvéseit is, hogy nemzeti és közösségi szimbólumait, anyanyelvét szabadon, minden megkötöttség nélkül használhassa, és tiltakoznak a román hatóságok jogkorlátozó fellépéseivel szemben. Aggodalommal veszik tudomásul, hogy továbbra sem rendeződött a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem önálló magyar tagozatának megalakítása körül kialakult vita. A Máért felkéri a román kormányt, hogy a magyar tagozat létrehozása érdekében érvényesítse a törvényes jogokat.
A Máért részletesen foglalkozott valamennyi Kárpát-medencei utódállambeli magyar közösség „helyzetjelentésével” is. Számba vette a délvidéki és a kárpátaljai aggodalmakat is. A Vajdaságban megütközést keltett az a hír, hogy a nemzeti tanácsokról szóló, több éve működő szerbiai törvényt alkotmánybírósági felülvizsgálatra terjesztették be. Az is nyugtalanságra ad okot, hogy akadozik a szerbiai rehabilitációs és vagyon-visszaszármaztatási eljárás: a Máért a folyamat felgyorsítását szorgalmazza. Kárpátalja ügyében elsősorban a 2012-ben elfogadott nyelvtörvény alkalmazását vette számba: a résztvevők azt követelik az ukrán államtól, hogy a nyelvtörvény értelmében maradéktalanul érvényesítése a magyar nyelvű hivatalos ügyintézést és nyelvhasználatot a közigazgatásban, oktatásban. Kárpát-medencei kitekintésű állásfoglalás is született a Tisza-vízgyűjtő területét fenyegető verespataki aranybánya-beruházás, és a nagymuzsalyi aranyfeldolgozó terve ellen. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes az ülést értékelve kiemelte: a nemzetpolitika két legfontosabb kérdésében teljes a konszenzus, ami korábban elképzelhetetlen volt. Nincs vita az autonómia melletti kiállásról, illetve arról sem, hogy a külhoni magyarságnak jár az állampolgárság és azzal együtt a szavazati jog. A tömbmagyarság esetében területi, a szórvány esetében pedig kulturális autonómiára van szükség – fogalmazott. Felszedhetetlen alapok
„A következő parlamenti választás után jelentősen enyhül az az ellenszél, amelyben a magyar kormány az elmúlt három és fél évben végezte munkáját” – fogalmazott Orbán Viktor kormányfő a Máért ülésén tartott beszédében. A miniszterelnök szerint a Kárpát-medencében élő magyarság számíthat arra, hogy sikeres anyaország áll majd a háta mögött a következő években. Elmondta: bármi is lesz a következő magyarországi parlamenti választás eredménye, valószínűnek tűnik, hogy az ebben a ciklusban lefektetett alkotmányos alapok „nem lesznek felszedhetők”, és ezzel számolhatnak a határon túli magyarok is. Mint fogalmazott, az elmúlt három év munkája nemcsak számokban kifejezhető eredményeket, hanem jelentős presztízsnövekedést is hozhat Magyarországnak. A miniszterelnök beszédében kiemelte a nyugati magyarság szerepvállalását: ha nem lett volna ilyen széles, a nyugati magyarságot is magába foglaló kiállás Magyarország mellett, a kormány képtelen lett volna keresztülvinni elképzeléseit. A miniszterelnök gazdasági kérdésekre is kitért: „A kormány arra törekszik, hogy a makrogazdasági helyzet anyaországi javulása érezhető legyen a határon túli területeken is. Ennek már vannak szerény jelei, de még nem lehet kijelenteni, hogy az államhatárokon kívüli, magyarlakta területek gazdasági fejlődése összhangban van az anyaország gazdasági fejlődésének ritmusával, tartalmával és minőségével.” A következő kormányzati ciklus egyik legfontosabb kérdéseként Orbán azt nevezte meg, hogy a szellemileg már megalkotott Kárpát-medencei gazdasági stratégia a valóságban is működővé váljon.
Szavazni kell!
Az Országgyűlésben megtartott tanácskozás egyik kiemelt témája volt a határon túli magyar állampolgárok szavazása. Ezzel kapcsolatban Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke úgy fogalmazott: a magyar választásokon a külhoni magyarság részvétele történelmi fontosságú. A tanácskozás résztvevői egyetértettek abban, hogy olyan ez, mint az olimpia: „a részvétel a fontos”. Az erdélyi politikus szerint a határon túliak szavazási igénye nem magától értetődő, mivel a regisztráció és a levélben történő szavazás jelentős kihívást jelent, hiszen először élhetnek vele a külhoni magyar állampolgárok, akik nincsenek ehhez hozzászokva. Több magyar politikus is egyetértett abban, hogy a határon túli magyarság választói mobilizálása sokban függ a közszereplők, politikusok, egyházi vezetők szerepvállalásától.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Húszéves a temesvári Szórvány Alapítvány
A szórványban élők vannak a legnehezebb helyzetben a magyar nemzet tagjai közül, ők jelentik a magyar nemzet végvárait, és nekik van szükségük leginkább segítségre – hangsúlyozta Répás Zsuzsanna, nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár pénteken Temesváron, a Szórvány Alapítvány működésének húszéves évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen.
A segítségnyújtás módozatairól szólva rámutatott: a nemzetpolitikai államtitkárság az oktatási és kulturális programokra helyezi a hangsúlyt, mert az identitás továbbörökítésében ezek az intézmények játsszák a legfontosabb szerepet.
A Szórvány Alapítvány az évforduló alkalmából Pro Minoritate díjban részesített több, a szórványközösségek támogatásában kiemelkedő érdemeket szerzett személyiséget. A kitüntetést idén Répás Zsuzsanna helyettes államtitkárnak, Halzl Józsefnek, a Rákóczi Szövetség elnökének és Kántor Zoltánnak, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatójának ítélte oda az alapítvány kuratóriuma. MTI
Erdély.ma

Korszakváltás az erdélyi magyar politikában
Hónapokig tartó, aprólékos előkészítő munka után ült össze az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum. A rendkívüli eseményen részt vettek az erdélyi magyar pártok – RMDSZ, MPP, EMNP –, valamint társadalmi szervezetek – EMNT, SZNT – vezetői, illetve meghívottként a történelmi egyházak képviselői. A tárgyalásokon áttekintették az erdélyi magyar nemzeti közösség helyzetét, érintve a demográfiai trendeket, az anyanyelvi oktatást, a gazdasági kilátásokat. Egyúttal kiértékelték az auto- nómiaküzdelem jelenlegi állását, s a jövőre vonatkozóan közös stratégiát dolgoztak ki.
A soron következő politikai megmérettetéseken való sikeres szereplés érdekében számos lényeges döntést hoztak. Íme a legfontosabbak:
Határoztak arról, hogy országos szinten az összefogást, helyi szinten pedig a magyar pártok közötti versenyt támogatják. Az esélyek minél teljesebb érvényesíthetősége érdekében létrehozzák a Magyar Összefogás Pártja nevű választási pártot, amelynek jelöltlistáit a pártok helyhatósági választásokon elért eredményeinek alapján állítják össze. Döntöttek arról is, hogy – okulva az elmúlt huszonnégy év tapasztalataiból – az erdélyi magyarok politikai képviselete ezentúl – amíg gyökeres változás nem áll be a romániai politikai viszonyokban – nem vesz részt a kormányzásban.
Elvi döntés született arról, hogy az autonómiaküzdelmet – a kulturálisat és a területit egyaránt – ezentúl kiemelten, az erdélyi magyarság legfőbb követeléseként kezelik.
Megállapították, hogy autonómia-ügyben elengedhetetlen a külföldi támogatás, ezért szükséges egy erőteljes külpolitikai offenzíva indítása. Határoztak egy jövő évi, tízezres brüsszeli tömegdemonstráció szervezéséről, amelyre egy Európán áthaladó autókaraván szállítja majd a résztvevőket. Továbbá döntés született egy politikusokból, politológusokból, történészekből álló tárgyalócsoport felállításáról is, amelynek célja az autonómiaigényeknek a románsággal történő megismertetése.
Döntöttek egy későbbi magyar bankintézet csírájaként szolgáló hitelszövetkezet felállításáról, amelynek legfőbb célja az erdélyi magyar vállalkozások támogatása.
Tapasztalva a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen évek, évtizedek óta érvényesülő magyarellenességet, a kormányzat nem jogkövető magatartását, határoztak egy marosvásárhelyi székhelyű önálló magyar orvosi magánegyetem felállításáról.
Az anyanyelvhasználat terén legutóbb tapasztalt anomáliák felszámolása végett úgy döntöttek, ezentúl minden állami és közintézményben kötelező módon élnek a törvény által biztosított jogokkal, megkövetelik azok tiszteletben tartását. A magyar pártok, kulturális és civil szervezetek a médiával való kapcsolattartásban, különösen a sajtótájékoztatókon kizárólagosan a magyar nyelvet használják, a magyarul nem értő román sajtósoknak pedig, a félreértések elkerülése végett, rövid írásos összefoglalóban számolnak be az elhangzottakról.
Megállapították, hogy a fenti célokért való sikeres munka alapfeltétele a közösség folyamatos és hiteles tájékoztatása. Ezt megkönnyítendő egyezség született arról, hogy a közszolgálati médiákban – rádió és televízió –, a kiegyensúlyozott tájékoztatás feltételeinek megteremtése érdekében, ezentúl óvakodni fognak az események egyoldalú bemutatásától, elfogult, párt- és csoportérdekek szerinti értelmezésétől. Az RMDSZ, szándéka őszinteségét bizonyítandó, bejelentette: ezentúl a közszolgálatiság követelményei szerint működteti az Erdélyi Televíziót.
És akkor felébredtem.
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma

Erdélyi magyarokkal, vagy „mitikákkal”?
Minden bizonnyal politikai stratégiát kell váltaniuk azoknak a képviselőknek, akik hivatásszerűen vállalták az erdélyi magyarokért folytatott közképviseleti munkát. Az eddig elért eredményeiket sem lehet sikerként elkönyvelni, főleg akkor, ha figyelembe vesszük, hogy milyen áron kellett megfizetnünk értük, többek között a politikai önállóságunk és szavahihetőségünk elvesztése által, de mostanában még kétségbeejtőbb események látnak napvilágot. A politikusaink, a meglévő lehetőségeik mentén történő gyakorlati előrehaladás helyett a nagy elméleti semmitmondások területére léptek. Nem képesek még az eddig megszerzett jogi, gazdasági és politikai eszközeikkel sem élni, de ennek ellenére folyamatosan „fertőzik” a közvéleményt a megnyugtató – vagy éppen felháborító – nyilatkozataik által.
A szövetségi elnök többek között azzal állt elő, hogy az észak-erdélyi autópálya folytatását ígérte neki a miniszterelnök, pedig köztudott, hogy az eddigiek során mindössze leállíttatta ezeket a munkálatokat, és más nyomvonalak építését rendelte el.
Nagyon szép dolog, hogy ennyire jóhiszemű elnöke van az RMDSZ-nek, aki nem vonja kétségbe a román miniszterelnök által tett ígéretet, de mégsem kellett volna ezt a naivságát az erdélyi magyar választók felé továbbítania. Majd hisszük, ha látjuk. Addig is nekiláthatnának a magyarlakta telepü- lések fellendítéséhez egy erre alkalmas, reális gazdasági stratégia életbeültetése által. Ugyanakkor az elnök úr azt is kijelentette, hogy „létre kell hozni egy állami magyar egyetemet”, támogatják a decentralizációs törvénytervezetet, valamint azt, hogy februárban egy autonómiatervezetet terjesztenek a parlament elé. Olyan javaslatokat, ígéreteket és igényeket sorolt fel, amelyek már eddig is mindannyiunkban megfogalmazódtak. Egy politikustól azonban nem a problémák felsorolását és kommentálását, hanem azok megoldását várnánk el. Románia EU-s csatlakozása olyan kötelezettségeket és intézményesített biztosítékokat vont maga után, amelyek megbízható alapját képezhetik közösségünk jelenlegi és ezutáni építkezésének. Az alapvető kérdés az, hogy melyik partnerével akar szorosabb kapcsolatot fenntartani a „rommagyar” politikum, az erdélyi magyar közösséggel, vagy a bukaresti „mitikákkal”? Az utóbbi években bebizonyosodott, hogy az RMDSZ nem tud, sőt, nem is akar a román partnerek kötelékétől megszabadulni, és képtelen egy valóban független – autonóm – politikai erővé válni. Bármilyen hatalom állhatott az ország élén, a képviselőink mindig elfogadták a feléjük hajított koncot, és szentesíttették ezáltal a rájuk jellemző „lekenyerezett alakulat” mivoltukat. A mostani, ellenzéki szerepüket is a hatalom megtorpedózása helyett, inkább a jelentéktelen hatalmi pozíciók megszerzésére használták. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy egy ilyen politikai alakulat, amely még a saját függetlenségét sem tudja megteremteni, képes-e eredményesen megharcolni az autonómiáért? Ferencz Zsombor
Központ
Erdély.ma

Megkísérelni a lehetetlent
Szinte lehetetlen küldetésnek látszik megtalálni az áttörési pontokat a román közösség, közvélemény felé, megértetni velük autonómiakövetelésünk tartalmát, lényegét. Szelíden vagy erőteljesebben megfogalmazott érveink ugyanúgy süket fülekre találnak, s az ezeregyedik magyarázat után is az a válasz: nem engedik Székelyföldet kiszakítani a nagy és dicső Romániából.
Ezt szajkózzák a politikusok, a véleményformálók, a román sajtó hozza szokott formáját: a tények egyáltalán nem zavarják, ha „szent küldetést” teljesít. Azok torzítják, ferdítik a valóságot, akik egyébként pontosan tudják, egy terület önrendelkezése nem jelent elszakadást, és hogy nagyon sok európai példa igazolja, az autonómia eredményes, jó megoldás többség és kisebbség viszonyának hosszú távú, békés rendezésére.
A székelyek nagy menetelése után a román hatalom és csatlósai az elhallgatás taktikáját választották, mégis mintha egyre több józan hang jelenne meg, kevésbé a sajtóban, sokkal inkább az interneten tünedeznek fel a reális, megfontolt, megértő vélemények, magyarázatok, egyre nagyobb számban akadnak olyanok, akik nemzettársaik számára próbálják érthetővé, elfogadhatóvá tenni a magyar igényt. Vannak tehát már néhányan, de még mindig nagyon kevesen. Számukat kéne szaporítani, hogy közösen áttörhessük a hivatalos félretájékoztatás falát, hogy eljuthasson az egyszerű emberekhez is, nem ellenük akarjuk az autonómiát, csupán magunk megmaradásáért. Ezt a célt szolgálja az a konferencia is, amely ma zajlik Sepsiszentgyörgyön: hidakat próbál építeni. Képlékeny talajra, nehézkesen, hisz még saját házunk táján sem sikerült rendet teremteni, a nagy meneteléskor egyfajta összehangolódás történt, de valós összefogás nem, s azóta is zajlik az adok-kapok, hogy ki gondolja komolyabban, ki ismeri a megfelelőbb utat. Még meg sem született az RMDSZ törvénytervezete, de vannak akik máris tudni vélik, hogy nem lesz jó, a kis pártok siránkoznak, hogy őket nem vették be a csapatba, csak utólag mondhatnak véleményt, s hogy még cifrább legyen a helyzet, most már RMDSZ-en belül is egymásnak feszülnek, egykori vezetők akarják lejáratni az autonómiaküzdelmet, összeugrasztani Székelyföldet a szórvánnyal. Sok fölösleges energia megy el ezekre a belső hadakozásokra, olyan erőt pocsékolunk, melyre nagy szükség lenne máshol. Annál is inkább, mert minden jel szerint a román hatalom próbál bekeményíteni: ezt mutatja az erdélyi visszaszolgáltatások felülvizsgálata, az, hogy a decentralizáció során alig juttattak valamit vissza a székely megyéknek, no meg hogy Victor Ponta éppen Sepsiszentgyörgyön akarja megünnepelni december elsejét. Belső egyetértésre, külső barátokra volna szükség, mert hosszú menetelés vár még ránk, kemény csapdahelyzetekkel, sok-sok buktatóval. Egy majdnem lehetetlen küldetés, amit lehetővé kell tennünk. Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Tiszta” Romániát! (16.)
A magyarellenesség nem szűnik
A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le.
A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is.
Illúziók és csalódások kora
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja.
1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül.
Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”. Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”.
1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”. Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt.
1945 márciusa
A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el. Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását. Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tárgyalópartnerek kerestetnek
A székelyek nagy menetelése után egyre gyakrabban vetődik fel, hogy az erdélyi magyar társadalom, az őt képviselő politikusok nagyot mulasztottak az elmúlt években, évtizedekben, amikor nem próbáltak román partnereket találni az autonómiaküzdelemben, nem igyekeztek a többségi nemzet itt élő tagjait meggyőzni arról, hogy nekik is helyük van egy autonóm székelyföldi régióban, sőt, akár javukra is válhat az önrendelkezés. Most végre elindult a nyitás, ma egy konferencián román és magyar szakemberek, politikusok járják körül a témát. Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, az RMDSZ egyik meghatározó politikusát arról kérdeztük, milyen lehetőségeket lát, hogy kimozduljon a holtpontról az autonómiával kapcsolatos magyar–román párbeszéd. Antal Árpád: – Izgalmas lenne egy tájékoztató kampányt indítani, egy-egy szórólapot készíteni külön a moldvaiaknak, a havasalföldieknek és az erdélyi románoknak arról, hogy kik a székelyek, mit akarnak, mi az autonómia. Mindenik estben megkeresni a történelmi kapcsolódási pontokat, hisz voltak bőséggel, és azokon keresztül elmagyarázni szándékainkat. Tapasztalatom, hogy ilyen érvekkel lehet rájuk hatni. Ezen a szórólapon fel lehetne tüntetni olyan honlapcímeket, melyeken elérhetnek bizonyos anyagokat, például Valentin Stan tájékoztató videóit. Ha minden tizedik ember megnézné, s megváltoztatná véleményét, az már eredmény lenne. Én ebben látok lehetőséget, de nagyon sok pénzbe kerül, önkormányzati forrásokból nem finanszírozható, így pályáznunk kell. Ha sikerül forrásokat megnyernünk e célra, áttörési pont lehetne. – Milyen ajánlatokat tudnának megfogalmazni az itt élő románok számára? – Egyik fő problémájuk, hogy nincsenek képviselőik a székelyföldi önkormányzatok vezetőségében. Én úgy gondolom, hogy egy adott helyzetben lehetne tárgyalni akár a megyei alelnöki vagy alpolgármesteri tisztségekről, azt mondani, hogy rendben, ha ti úgy érzitek biztonságban magatokat Székelyföldön, és ha mi ezt nektek megígérjük, partnereink tudnátok lenni abban, hogy legyen székelyföldi autonómia, akkor ebben nem látnék különösebb kivetnivalót – de mi is elvárnánk ugyanezt Kolozsváron, Nagyváradon, Aradon, ahol hasonló a magyarok aránya. Ennek mindenképpen feltétele az autonómia, hisz jelen pillanatban a román nemzetállamon belül nekünk az önkormányzat jelenti a védőbástyát. Ezért nem adtuk ki a kezünkből, nem hagytunk ezekből a pozíciókból, mert minden egyéb – a dekoncentrált intézményektől, a katonaságon, rendőrségen, csendőrségen, titkosszolgálatokon keresztül – mégiscsak az ő kezükben van. Tehát lehetne beszélni az etnikai arányosság elvéről minden intézményben, de csak csomagban. Ha ők elfogadják, hogy a csendőrségen belül legyen arányosság, én is el tudom fogadni, hogy a polgármesteri hivatalom belül is legyen. Itt van egy pálya, csak hát erről valakivel tárgyalni kellene. Sajnos, egyelőre nincs, kivel. A másik a kulturális autonómia kérdése. Sepsiszentgyörgyön vagy Székelyföldön az itt élő románoknak szükségük van kulturális autonómiára, és ezt mi nagyrészt már most biztosítjuk számukra. Például Sepsiszentgyörgyön nem fogunk olyan igazgatót választani a román színház élére, akivel a románok nem értenek egyet. Megvan a többségünk, elméletileg bárkit odatehetnénk színházigazgatónak vagy akár a román iskolák élére, de nem tesszük. Kulturális autonómiájuk van, négy román tanácstagjuk közül ha legalább hárman egyetértenek, akkor mi, a többiek megszavazzuk. Ez most így működik, de akár írásban is lehetne szabályozni. Pénzek elosztásánál a megyei tanácsnál ugyanez a helyzet – a román tanácstagok dönthetnek az egyházi, kulturális támogatások arányosan leosztott részéről –, én ezt nem tartom feltétlenül helyesnek, mert a versenynek nem erről kellene szólnia, de akár ezt is el tudnám fogadni. Nem látok ebben problémát – nyilván szeretném, ha Nagyváradon, Kolozsváron is ugyanígy járnának el. Tulajdonképpen mindebben partnerek vagyunk, erről kellene szólniuk a tárgyalásoknak. – Van-e szükség akár pozitív diszkriminációra, hogy érezzék, nem fenyegeti őket veszély, az autonómia nem elüldözésüket, ellehetetlenítésüket célozza? – Úgy érzem, sokkal több empátia van bennünk az itt élő románok iránt, mint mondjuk bennük a szórványban élő magyarok iránt. El tudom fogadni a pozitív diszkrimináció elvét, de az a helyzet, hogy az egész államszerkezetnek olyan a felépítése, hogy legyünk őszinték: miben nyilvánuljon ez meg? Megvádoltak azzal, hogy nincs román igazgató a polgármesteri hivatalban, de ez nem azért van így, mert mi nem akarunk románt alkalmazni, hanem azért, mert egy itt élő román ember, ha közigazgatásban akar dolgozni, akkor nem az alulfizetett és sok munkával járó önkormányzatot választja, hanem a prefektúrát, esetleg valamelyik dekoncentrált vagy militarizált intézményt, ahol feleannyi munkáért kétszer vagy háromszor annyi pénzt kap. Romániában nincs egy Sepsiszentgyörgy méretű város, amelynek két színháza lenne. Ha racionálisan nézzük, tulajdonképpen nem lenne indokolt a román színház fenntartása, de ez is egy gesztus a román közösség irányába: igen, áldozunk arra, hogy érezhessék, vannak fontos intézményeik. – A másik igen súlyos kérdés, hogy nincsenek olyan képviselői a székelyföldi románságnak, akikkel tárgyalni lehetne. Van itt bármilyen áttörési lehetőség? Hogyan lehet eljutni az egyszerű emberekhez, ha véleményformálóik, politikusaik elutasítanak minden párbeszédet? – Voltak ilyen próbálkozások korábban, a Közösségért Alapítvány például, de ezek megrekedtek. Az itt élő románokat, de főként képviselőiket folyamatosan az aggasztja, hogy teret veszítenek. Elmennek a már itt született fiatalok, nagyon erős Brassó, Bukarest vonzása, s hacsak valaki nem rendőr, csendőr akar lenni, inkább ott keresi a boldogulást. Zavarja őket minden magyar utcanév, szobor, kulturális intézmény, mert ezt térvesztésként élik meg. Azoknak, akik a rendszer – titkosszolgálatok, egyház, kormány, államelnöki hivatal – támogatását élvezik, érdekük, hogy mi, magyarok egyetlen millimétert se lépjünk előre. Nem látom, hogy az ilyen Codrin Munteanu-, Mircea Duşa- vagy az ortodox püspök-féle emberekkel miként lehetne megegyezni. Az egyszerű embereknél más a helyzet, választásokon például vannak, akik már átszavaznak. Autonómia kérdésében, persze, ők sem partnereink. Volt egy felmérésünk, amelyből világosan kiderült: a szentgyörgyi magyarok mind székelyföldi régióban gondolkodnak, a románok Brassó központú régiót szeretnének. Az etnikai többség jelentené számukra a biztonságot. Nem érzem, hogy átütő sikereket lehetne elérni a helyi politikusokkal való egyezkedésekben. Sőt, úgy érzem, sokszor könnyebb Bukarestben egyeztetni a minket érintő kérdésekben, mint a helyiekkel. Ugyanakkor mégsem tartom a dolgot kilátástalannak, igaz, nincsenek csodák, nincs egy olyan képlet, amely alkalmazható és minden megoldódik. Nekünk kell megtalálnunk valamilyen formában az utat, amellyel elérhetjük a célt.
Farkas Mihály
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy szobor Erdélyből is nézve
A második világháború a XX. század legkegyetlenebb, legigazságtalanabb, millió emberi életet kioltó, lelki sérüléseket okozó, emberi mivoltjából kivetkőzött, hét évig tartó szenvedéssorozata volt.
A becsületes magyar családok, a józanul gondolkodó értelmiségiek mind elítéltük Hitler gaztetteit, a náci Németország népirtását. Őszintén sajnáltam gyermekkori játszótársamat, Kielselstein Dezsőt, aki elvesztette szüleit és két testvérét, Strélinger Iván mikós osztálytársamat, valamint a sok százezer ártatlan zsidót, akik a német haláltáborban vesztették életüket. Ma sem nyugodtam bele abba az igazságtalanságba, mely híres és közismert magyar zsidókat ölt meg: Szerb Antalt, a legkiválóbb magyar irodalomtörténet szerzőjét, Radnóti Miklós és Salamon Ernő költőt, Rejtő Jenő és Karácsony Benő írót, Knerr Izidort, a legszebb könyvek kiadóját, Richter Gedeont, a magyar gyógyszerészet világszintre emelőjét, Bródi Imre fizikust, a kriptontöltésű izzólámpa feltalálóját. Most, amikor Budapesten felavatták Horthy Miklós mellszobrát, kettős megítéléséről kell beszélnünk. Vannak, akik a háborúba való belesodródást, a II. magyar hadsereg Don melletti pusztulását és főleg a holokausztot róják fel az azóta elhunyt kormányzónak. Nekünk, erdélyieknek az 1944-ben Észak-Erdélyben élt százötvenezer deportált, meghalt és eltűnt izraelitáról is el kell számolnunk. Mások a Trianonban elszenvedett trauma utáni ország talpra állítóját látják benne, aki okosan megválasztott miniszterelnökei, Bethlen, Teleki, Kállay segítségével tudta ezt megtenni. Sokat tett az ország szociális bajainak orvoslásáért. Nem feledve a német megszállást, Magyarország szuverenitásának 1944. március 19-e utáni elvesztését, megint mások a zsidóság oltalmazójának tartják, emlékeztetve arra, hogy a hozzá hű magyar főtiszt Horthy utasítására 1944. július 6-án a budapesti zsidóság közel 250 ezres populációjának megmentésére sietett, ami lehetővé tette a Budapestre érkező Raoul Wallenberg tevékenységét, az azóta is elismert és hangoztatott zsidómentést. Horthy szerette hazáját, népét, családját, tengerészeit, ez nem volt bűn. A művelt, több nyelvet beszélő emberben a naiv tisztesség és becsületesség ártalmakkal is járt. Vagyona ugyanannyi volt 1944. október 15-én, mint 1920. március elsején. 1993. szeptember 4-én Kenderesen, szülőhelyén, hazai földben, mely föld nekünk, magyaroknak is szülőhazánk, újratemették. Érdekes, ma is látható egy malomkerék méretű koszorú, melynek szövege a következő: „egy hálás magyar zsidó”. A Horthy-kriptát több mint százezer ember kereste fel a világ minden tájáról.
Sajnos, egyesekben él még a tudatmódosító, történelemhamisító szocialista, kommunista, neoliberális szellem, de reményekkel várjuk azt az időt, mely az igencsak viharos magyar történelmet nem pártszempontból, hanem objektíven írja le és tanítja a mai nemzedéknek. Hiszem és vallom, hogy Magyarországon soha többet nem lesz holokauszt, és sohasem fog visszatérni a Horthy-korszak. Dr. Szőts Dániel
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Horthy Miklós: Emlékirataim
Horthy Miklós, Magyarország elfeledésre ítélt kormányzója életének utolsó évtizedében – távol a dokumentálódás minden lehetőségétől – megírta emlékeit, amelyet 1990-ben Magyarországon is kiadtak. Izgalmas olvasmány.
Most, szobrának annyira vitatott avatásakor elővettem könyvtáramból, és újra elolvastam. A mellette és ellene való tüntetést követően a romániai magyar és a magyarországi médiában több egymásnak ellentmondó vélekedés hangzott el, melyek többnyire tájékozatlanságról, a történelmi tények felületes és közvetett ismeretéről árulkodnak.
Éppen ezért valamennyi állásfoglalás, amely az objektivitás igényével hangzik el, a bizonytalanságot jeleníti meg, s azt is, hogy ellentmondásos, megosztó történelmi személyiség volt. Vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója 1909 és 1914 között – ahogy ő maga írja vallomásainak első fejezete címeként – Ferenc József Őfelsége szárnysegédje volt a bécsi udvarban. Emlékezésein végigvonul a mélységes tisztelet példaképe, a kétfejű Monarchia uralkodója iránt. Ez akár nem tetszhet nekünk, akik ismerjük a magyar szabadságharc leverése utáni kegyetlen leszámolást, de Horthy számára a kiegyezés utáni korszak addig nem ismert iparosodását, fejlődését, nyugalmát és viszonylagos jólétét jelenti a 19. század vége és a 20. század első évtizede. És az igazság kedvéért tegyük hozzá, mindez az egyre követelőzőbb cseh, román és szerb elszakadó szervezkedés és bojkott, Ferenc Ferdinánd trónörökös magyarellenes ernyője alatt.
Az első világháború elvesztése a Központi Hatalmak részéről magával rántotta a Monarchia iránt elkötelezett Magyarországot is, s a lesben álló nemzetiségeket francia–angol jóváhagyással történő szabad területrablásra késztette. Meg is indultak minden irányból, úgymond, a wilsoni elvek alapján. A Károlyi-kormány tehetetlensége, majd Kun (Kohn) Béla bolsevik köztársasága a még meglévő katonai erőket is lefegyverezte és általános lett a káosz. A vörös terror halált és rettegést hozott. „A terror a mi kormányunk legerősebb fegyvere” – hirdette pöffeszkedve Szamuelly Tibor, a Rögtönítélő Bizottság elnöke.
Horthy Miklós ebben a zűrzavarban, 1918 novemberében Kenderesre vonult vissza, hogy életének további éveit gazdálkodással töltse családi birtokán. Közben Károlyi Gyula gróf vezetésével az Aradon megalakult ellenkormány, majd Szegeden a minisztertanács úgy döntött, hogy az ellentengernagy Horthy Miklóst kérik fel a nemzeti hadsereg megszervezésére. 1919. november 16-án vonult be Horthy csapatai élén Budapestre.
Emlékiratainak egyik fejezete (Magyarország kormányzójává választanak) kezdő mondatát érdemes idéznem: „Bekövetkezett az, amit mindig el akartam kerülni: belesodródtam a politikába.” A következőkben elismeri, hogy különösen a kommunisták és a zsidók ellen fordultak elő erőszakosságok (Prónay tiszti különítménye ugyanazt tette, mint a vörösök rémuralmuk alatt). Nagyon hamar rendet teremtett Horthy kormánya. A Tanácsköztársaság megszűnt, visszaállt a királyság, és Horthyt a nemzetgyűlés 131 szavazattal a 141-ből Magyarország kormányzójává választotta. Újból idézek: „Megköszöntem az irántam való nagy bizalmat, közöltem azonban, hogy a felajánlott méltóságot nem fogadhatom el...” Azzal indokolta, hogy mint tiszt Őfelségének tett esküt, és most az Alkotmányra és a Nemzetgyűlésre kell esküt tennie. Nincs ebben ellentmondás? Végül, bizonyos megkötésekkel, elfogadta a közakaratot. Úgy vélem, magatartása, amennyiben kormányzóként egyetlen döntést sem hozott önhatalmúan, tiszteletre méltó.
Állításom indokolására újra idézek: „1922 augusztusában politikusok és más vezető személyiségek jelentek meg nálam a gödöllői kastélyban...”, majd idézi Ráday Gedeon gróf képviselő szavait: „A magyarság többsége azt kívánja, ami ezeréves állandó vágyának leginkább megfelel, hogy Szent István koronája és magyar dinasztia alatt élhessen. Fogadja el Főméltóságod a koronát...” Horthy válaszában többek között így érvel: „Ha a korona után nyúlnék, nem lennék többé sem önzetlen, sem tisztességes... Én tehát semmilyen körülmények között, még egyhangú népszavazás esetén sem fogadnám el soha a királyi méltóságot.”
Miközben kormánya több szociális jellegű reformot hozott, több ízben kinyilvánította: „Legfőbb törekvésem arra irányult, hogy békés eszközökkel érhessük el a trianoni szerződés revízióját.” Ennek minden külföldi rokonszenv mellett (a feldarabolt Magyarország iránt) nem látszott a lehetősége, sőt, a kisantant nemzetei (cseh-szlovákok, románok, szerbek) ugrásra készen szövetkeztek Magyarország ellen, amelyet nemcsak kifosztottak, hanem még jóvátétel fizetésére is köteleztek. A Gömbös Gyula vezette kormány 1932 szeptemberében aztán határozott irányt vett a két nagyhatalom, a német Reich és a sztálini Szovjetunió nyomása között, egyre inkább a revízió realitásával kecsegtető hitleri Németország irányába. Gömbös politikája Horthyt is gyanakvásra és óvatosságra késztette, a lakosság pedig a megnövekedett német befolyást nem nézte jó szemmel. Gömbös 1936-ban bekövetkezett halála után a jellegtelen Darányi-kormány idején látogatott el először Horthy Hitlerhez. Érdemes újra idézni. Hitler kérdezi Horthytól: „Mit tenne Főméltóságod, ha hatalmában állna, hogy Németország politikai irányát meghatározza?” Horthy válasza: „...mindent elkövetnék, hogy Németország és Anglia között minél szorosabb barátságot hozzak létre”. Amint az ismert, maga Hitler is ezt akarta (pl. a Mein Kampfban le is írja), mert legfontosabb ellenségének a bolsevista Szovjetuniót tekintette.
Horthy azonban soha nem rokonszenvezett Hitlerrel, sokkal inkább Mussolinival, akinek közbenjárására a két (1938 és 1940) bécsi döntés végül megvalósította a részleges határrevíziót. De már a világháború előszele egyre viharosabban kerekedett Európa fölé. Hitler „étvágya” és hatalmi gőgje nem ismert határt. A két európai demokrácia, Franciaország és Anglia tűrte-tűrte a Harmadik Birodalom gyarapodását, de Lengyelország megtámadását már – tekintélyvesztésük nélkül –, mint garanciát vállalt államok, nem tűrhették. Előbb kényszerszövetség a Szovjetunióval, majd Lengyelország együttes feldarabolása után Hitler 1944. június 22-én megindította csapatait a Szovjetunió ellen. Ezt megelőzően azonban Horthy újból kellemetlen helyzetbe került a német követelések miatt. Ugyanis Jugoszlávia nem kötött szövetséget Hitlerrel, tehát először a Balkánt kellett biztos háttérnek tudni. Jugoszláviával Magyarország barátsági szerződésben állt néhány hónapja. De a német csapatok csak Magyarországon keresztül támadhatták meg a makacskodó déli szomszédot. Ehhez át kellett vonulniuk Magyarországon. Teleki Pál miniszterelnök ezt öngyilkosságával sem akadályozhatta meg. Horthynak címzett utolsó levelében írja: „gazemberekkel szövetkeztünk”. Halála hősies elszántság volt, de már vonultak is át az országon a német csapatok. Következett Bácska magyar megszállása, Horthy szerint az ottani magyarság megvédéséért a partizánakciókkal szemben. Következett Bárdossy László miniszterelnök hadüzenete a Szovjetuniónak, és ezzel az a lavina indult el, amelyben már nem volt többé megállás. Egészen Horthy sikertelen kiugrási kísérletéig 1944 októberében és Szálasy „nemzetvezető” rémuralmáig. Horthyt, aki már két gyermekét vesztette el, a Gestapo Miklós fiának életével zsarolta, majd családjának német „védelem” alá helyezése következett. Horthy nem volt háborús bűnös. A német háborús bűnösök nürnbergi tárgyalásán mindössze a magyarországi megbízott Veesenmeyerről hallgatták ki tanúként. Tito ugyan kikérte „háborús bűnösként” a bácskai megtorlások miatt, de törvény elé állítására a győztes hatalmak nem találtak indokot. Legnagyobb bűneként a zsidók deportálását említik. Tudnunk kell azonban, hogy bár hoztak korlátozó intézkedéseket a zsidók ellen korábban is, de összegyűjtésük csak 1944. március 19. után, akkor kezdődött, amikor a németek megszállták Magyarországot, orvul és teljesen önhatalmúan intézkedtek, letartóztatva a politikusok színe-javát. Viszont Horthy akadályozta meg, amíg tehette, a budapesti zsidók deportálását. Konzervatív politikus volt, de soha nem volt antiszemita. Hatalmát nem mindig gyakorolhatta meggyőződése szerint, nevezhetik gyengekezűnek, de sorsa drámai volt, hazáját forrón szerette, s csak hamvait hozhatták haza tisztelői. Számomra legalábbis ezt tényszerűsítik emlékiratai.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Helykeresők
Törpeségi fóbiánkat képtelenek vagyunk levetkőzni. Ez abból eredeztető, hogy kirekesztett nemzetrészi létünk meghatározására nincs elfogadható kifejezésünk – mondta nemrégiben egy felvidéki gondolkodó. A nemzetiségi fogalom másodlagosságot jelent. A kisebbség pedig végső soron a hatalomból kizártakat minősíti a múlt századi politikai retorikában. Így nem csoda, hogy lépten-nyomon viszonyítjuk magunkat. A többséghez. A hatalomhoz. Bukarestre és Budapestre sandítva úgy kapkodjuk fejünket, mint a fejét vesztő viccbéli egér, amely választani képtelen két sajtdarab közt. Persze, vannak olyanok is, mint a néppártiak, akik csak a Duna- parti Országházat bűvölik, az újabb és újabb pénzadományok reményében megfeledkezve arról, hogy más törvényhozási közegben élnek híveik. Megfelelési kényszerükben még a jövő évi anyaországi választások regisztrációs kampányát is túllihegik. Versenyfutásra kényszerítve az RMDSZ-politikusokat, akik hiába érnek el kis sikereket a bukaresti törvényhozásban, például az igazságszolgáltatási anyanyelvhasználat terén, mégsincs megfelelő visszhangja. Talán a hazai közélet és médiatér képtelen a higgadt elemzésre. Kisebbségérzetünkben végképp elveszítettük józan ítélőképességünk? Még az elmúlt két évtized meghatározó politikusa, Markó Béla is a budapesti Élet és irodalomban közölte néhány napja sarkalatos véleményét a Nagy menetelés kapcsán az aktuális kérdésekről. Feltételezhetően azért esett választása az ÉS-re, hogy a magyarországi politikusoknak üzenjen, de Erdélyben is hallják, akiknek szánta. Tagadhatatlanul sok igazság van abban, amit állít, de a pragmatikus gondolkodás hályogot vont az emlékeire. Jól elrejtette magában azt az ifjú költőt, aki a több tízezres tömeg élén masírozott azon a huszonhárom évvel ezelőtti könyves-gyertyás tüntetésen. Természetesen egy tiltakozó tüntetéssel nem vívható ki az anyanyelvhasználat, a magyar iskolahálózat vagy az autonómia. De erőt adott politikusainknak. Volt mire támaszkodniuk az idegőrlő csatározásaikban a meg nem értő többségiekkel. A törvényhozásban vagy kormánykoalícióban. És tagadhatatlanul értek el sikereket. De igenis meg kell tanuljanak csetlés- botlás nélkül kiigazodni a székely zászlók erdejében. Nem beolvadva, hanem élére állva annak a törekvésnek, amit két évtizede felvállaltak. Csak néha mások a pálya széléről beszökve előreszaladtak. Az idők változtak, és ehhez alkalmazkodni kell. Azért, hogy legyen képviselet Brüsszelben és Bukarestben. És jó lenne, ha a magyar országgyűlésben erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai képviselő beszélne nevünkben. Akkor talán elmúlna kirekesztettségérzetünk.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)

Nem lehet a tömbmagyarság érdekeit a szórvány ellen érvényesíteni
Kelemen Hunor szerint nem lehet a tömbben élő magyarság érdekeit a szórványban élők ellen érvényesíteni. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, a Magyar Szórvány Napjának RMDSZ-es csúcsrendezvényén tartott ünnepi beszédet pénteken.
Kelemen Hunor utalt azokra a vélekedésekre, amelyek szerint a tömbben élő magyarság törekvései gyengítik a szórványt, a szórvány törekvései pedig túlságosan enyhék a tömbben élők vágyaihoz képest. "Állítom, hogy semmiféle ellentét nincsen és nem is lehet a tömb és a szórvány érdeke között. A kettő kiegészíti egymást" – jelentette ki Kelemen Hunor. Természetesnek tartotta, hogy más kihívások előtt állnak a tömbben és a szórványban élők, de hozzátette: "a cél közös, hogy mi magunk dönthessünk a bennünket érintő kérdésekben".
Az RMDSZ elnöke szerint a szövetség tevékenységével az elmúlt évtizedekben folyamatosan az összetartozás, az egymásrautaltság érzését erősítette. Példaként az Összetartozunk programot említette, amely keretében a székelyföldi önkormányzatok a szórványnak szánt programokat támogattak.
Kelemen Hunor emlékeztetett arra, hogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapját, november 15- ét az RMDSZ nyilvánította a Magyar Szórvány Napjává. A szövetség kezdeményezését terjesztette ki a Magyar Állandó Értekezlet az egész Kárpát- medencére.
"Az idei évet Bethlen Gábor- és Kós Károly-évnek jelöltük meg magunk számára, mert úgy véljük, szükséges a nagy transzszilván örökséget újra elővenni, átgondolni, értelmezni és újraértelmezni, a közösségi munkában hasznosítani" – mutatott rá az elnök.
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára beszédében arra figyelmeztetett, hogy divattá vált a szórványt félteni, de kevesen tesznek is a szórványban élő magyar közösségekért. E kevesek közé sorolta az RMDSZ-t. Úgy vélte, a szövetségben az év 364 napján dolgoznak a szórványért, hogy a 365. napon megünnepelhessék a szórvány napját.
A nagyenyedi szórványkonferencián többek között a Székelyföld-szórvány partnerségről, és a Fogadj örökbe egy műemléket programról hangzanak el előadások.

Népújság (Marosvásárhely)

Jó ütemben haladnak a Sapientia marosvásárhelyi bentlakásával
Menyhárt Borbála
Október 16-án megtörtént a munkaterület átadása a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának épülete mellett, a kivitelező cég nekilátott az évek óta várt, kétszáznegyven férőhelyes, korszerű bentlakás felépítésének. Alig egy hónap telt el azóta, és az épület alapját már megöntötték, a kivitelező cég látszólag jó ütemben halad a munkálatokkal. A beruházás részleteiről dr. Kelemen András dékánt kérdeztük.
– Marosvásárhelyen a Sapientia az egyedüli egyetem, amely nem rendelkezik saját bentlakással. Jelenleg biztosítanak-e szállás-, illetve étkezési lehetőséget diákjaik számára?
– A marosvásárhelyi kar valóban nem rendelkezik saját bentlakással. Jelenleg a diákok elszállásolásában az egyetem különböző intézményekkel, alapítványokkal kötött együttműködési szerződések révén segít. Ilyen értelemben a Studium Alapítvány, a Bod Péter Diakóniai Központ, a történelmi egyházak által működtetett kollégiumok vannak segítségünkre. Étkezdét a kar épületének alagsorában működtetünk, ahol a Koronka panzió főztjéből lehet hétköznap ebédelni.
– A Sapientia diákjai közül hányan nem marosvásárhelyiek, azaz hányan kényszerülnek lakáskeresésére?
– A diákok kétharmada, azaz több mint hétszázötven diák nem marosvásárhelyi. Sokan laknak albérletben, vannak, akik ingáznak.
– Ha elkészül a saját bentlakás, minden igénylő diákot el tudnak majd szállásolni?
– Az előbb említett számok alapján valószínűleg több lesz az igénylő, mint a helyek száma. A felsőoktatási minőségbiztosítási normatívák szerint a diákok tíz százalékának az elszállásolását kell biztosítani. Ezt az épülő bentlakás 240 helye jócskán meghaladja. A tényleges keresletre csak egy-két éven belül tudunk majd választ adni.
– Szóba került-e az, hogy ha esetleg maradnak szabad helyek, más egyetemek diákjait is fogadják majd?
– Az épület üzemeltetésének költséghatékonyságára kell törekednünk, tehát ha – a várakozással ellentétben – mégis maradnak szabad helyek, nem zárkózunk el ettől a lehetőségtől.
– Az alapkőletétel 2010-ben történt meg. Azóta miért nem történt előrelépés a bentlakásépítés ügyében?
– Akkor nem valósult meg a finanszírozás. Ez az oka a késlekedésnek.
– Mekkora a beruházás összértéke, és milyen forrásokból biztosítják ezt az összeget?
– A beruházás összértéke 14,5 millió lej, és a Magyarország kormánya által biztosított, az erdélyi felsőoktatási hálózat infrastruktúrájának fejlesztésére elkülönített alapból valósul meg.
– A bentlakás mekkora területen fekszik majd, hány szintes lesz, és hány ágyas szobákat képzeltek el?
– A bentlakási szobákat tartalmazó tömb alapterülete körülbelül 1300 négyzetméter. Apartmanonként két-két szoba alkotja majd, szobánként három ággyal. A teljes épület négyszintes, így a tervezett hasznos felület 6500 négyzetméter.
– Lesz-e bizonyos kritériumrendszer, amelynek alapján kiválasztják azokat, akik elfoglalhatják a szobákat (gondolok itt például a jó tanulmányi átlag szavatolta elsőbbségre)?
– Természetesen lesz ilyen kritériumrendszer, és tekintettel leszünk a tanulmányi eredmények, valamint a szociális helyzet mellett a közösség érdekében végzett tevékenységekre is.
– Született-e már döntés arra vonatkozóan, hogy mennyibe kerül majd a hallgatóknak a lakbér?
– Egyelőre nincs leszögezve. Biztosítania kell a gazdaságos működtetést, de mindenképpen kedvező lehetőséget fog jelenteni.
– Mikorra készül el a bentlakás, és lesz-e benne étkezde?
– A bentlakási szobákat tartalmazó épületrész befejezését az építő 2014. szeptember 15-re vállalta. Étkezde a második fázisban megépülő épületrészben lesz, amelynek átadására 2015 májusában kerül sor.
– Tehát a diákszálló csupán az első lépés a campus kialakításában…
– Ha sikerül megvalósítanunk a folyamatban levő beruházást, az már nagyon fontos lépés lesz az egyetemi campus kialakításában. Egyelőre nagyon elégedettek lennénk, ha megépülne a második fázisban előirányzott, étkezdét, konferenciatermeket és tantermeket tartalmazó épületrész is.
Népújság (Marosvásárhely)

Lapozó
Kinek tárod ajtódat, vitéz,/tisztálkodás és hajnali/újjászületés után?/Ablakodat – kinek?/Lám, a reggeli zsenge szabadság!...-/mégse hidd:/bebocsájthatsz akárkit,/büntetlenül bárkit a/versbe, zenébe. (Király László). Volt viszont még egy "oktatóm", egy, akkor még pályája elején járó, de markáns költőegyéniség, Király László személyében, aki a modern világlírában igazított el, szintén heti egy találkozás során. 1971-től, az Utunk január 15-i számával kezdődően "tartotta óráit" a lap +1-nek elkeresztelt "iskolaoldalán", mondhatni egy, az olvasóval közös szellemi kalandot folytatott hétről hétre, amelyben bizonyára nem csak diák olvasók vettek részt, de elsősorban rájuk számítva írta Bóják című, ma is figyelmet érdemlő sorozatát 1974-ig. (Borcsa János). A gyümölcsösökben még arany nap kering,/De díszei már hullnak lassan a kertnek,/Tarlott bokrok, száradt kórók, röpülő,/Lebegő ökörnyálak, s a pirosodó almák/Mellett már rozsdásan virítnak a sárga,/Barna, rózsaszín, rőt-, és aranyszínű levelek. (Fekete Vince). Eljön a tél, mint egy Király Laci-versben Tánya Szmirnova. Százfelé cibálja a három ló a trojkát, égtájtalan hósivatagi viharokban keringünk, vergődünk magunk körül, sehol-nincs mécsvilágokról delirálnak az örök utazók, szerelmek múlnak el a múlhatatlan hóesésben, de te ne aggódj, kedvesem, ne keseredjetek el végképp, szomorú erdélyi barátaim, túl vagyok már az Urálon, megyek Anton Pavlovics után felétek, mert mondataiban már vér szivárog, át a Szahalinokon, Alaszka felé próbálok rövidíteni, hogy mi hamarost hozzátok térjek, valami jóféle trópusi ciklon szárnyain szállok majd felétek, mediterrán szelekbe szórt havakkal fogok megérkezni, mielőtt végképp lezuhannának a tél jégből gyalult vasfüggönyei a pályaudvarok bejáratánál, ott fogok állni a hetedik vágány előtt, cobolybundába burkolózva fogom várni azt a nosztalgiavonatot, az osztályok fölötti expresszt, ahol nagy menyegzők dúltak, de ti mindig elkéstetek, mert menyasszonyt loptatok éppen, vagy először lettetek özvegyek, mit tudom én, talán épp akkor érkezett meg a középkori tél, amely sohasem múlik. (Ferenczes István). A sorozatban hét Király-írás lát napvilágot, az utolsó 1969 júniusában. A hangütés kifejezetten kemény ("Kísérletezni izgalmas..."), az európai színház megújulását tárgyalja, a lengyel Grotowskit állítva a középpontba (Szegény színház), de keresi a hazai színjátszásban is a kísérleti teljesítményeket, és megtalálja őket Liviu Ciulei és Lucian Pintilie rendezéseiben. Aztán a következő mondatot olvassuk (2013-ból visszanézve igazán telitalálat!): "Nagy reményekre jogosítanak fel a még főiskolás Andrei Serban rendező-bravúrjai, melyekkel két esetben hozott aranyérmet a Zágrábi Fesztiválról." (Kántor Lajos). Csak voltunk szlemmerek, éjszakákon át/kóborolva az Erdély nevű utcán, ahol/sötétlő álarcok között már látni véltük/azt az igazságot, ami lelóg mindenegy lámpavasról,/amíg magasról, mélyről szól a dal:/hogy tulajdonképp senki sem akar/különös lenni, vagy bátor, férfias –/a rozsda alól mégis előtört a vas. (Karácsonyi Zsolt). Nincs és lehet idegen asztalán/páros tükörben élek. Hülyén hangzik,/ha kimondom: hazám, egyesek úgy vélik:/félrebeszélek. Mások, hogy lázítok./Bár arra volna ok. (László Noémi). Sár van köd van mégis jól van/mondogatom indulóban/és a sűrű ködök alól/sötét árnyam kilovagol (Lövétei Lázár László). Hogyha félig éltünk,/félig múlt el minden,/s még egy másik felet/engedhet az Isten.//Írtunk is, sírtunk is,/de még nem eleget./Trelleborg felé fut/egy fél fekete eb. (Markó Béla). Az újabb hó- és harcmezőkön/bohócok, hajtók már serényen/árulkodó nyomot keresnek/– jönnek a farkasmentes évek;//és Trelleborg felől, a gyomor/mélyén veszett ebek ugatnak,/messzi hazákból válaszolva/az elvonuló farkasoknak. (Papp Attila Zsolt). Székelyföld, 2013. november.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Eredmények, feladatok szórvány közösségek megmaradásáért
Minőségi oktatással és közösségi élménnyel elkerülhető a beolvadás
Közösségi ház avatásával és szórványkonferenciával ünnepelte Nagyenyeden a Magyar Szórvány Napját immár harmadik alkalommal az RMDSZ, miután 10. kongresszusán november 15-ét, Bethlen Gábor születésének napját, az összefogás jegyében a Magyar Szórvány Napjává nyilvánította. A Bethlen Gábor Kollégium dísztermében megtartott konferencia megnyitóján Kelemen Hunor szövetségi elnök számba vette az elmúlt egy év eredményeit és megvalósításait, hangsúlyozva, hogy a felújítás alatt álló kollégium is példázza: építkezni kell, napról napra, lépésről lépésre, a Bethlen Gábortól származó négyszáz éves, de ma is pontosan működő irányelvnek megfelelően: „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet”. A konferencia előadói a minőségi oktatásban és az intézmények által biztosított közösségi élmény lehetőségében látják megakadályozhatónak a szórványban élők beolvadását.
HÁROMSZÉKI ESZTER
Szabadság (Kolozsvár)

Hidvéghi Balázs: történelmi lehetőség a 2014-es választás
A határon túli magyarok részvételéről a 2014-es magyarországi országgyűlési választásokon tartott tegnap, Kolozsváron sajtótájékoztatót Hidvéghi Balázs, Fidesz-es parlamenti képviselő, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke. A beszélgetésen jelen volt Magdó János kolozsvári magyar főkonzul is, akitől megtudtuk: a magyar kormánypárti politikus látogatása során megbeszélést folytatott többek között Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével, Kató Bélával, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökével, az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőivel, továbbá ellátogatott Désre és Nagyszebenbe, valamint részt vett a Magyar Szórvány Napján. Hidvéghi hangsúlyozta: közös nemzeti érdek a választásokon való magas részvételi arány, így a jövő évi választás a magyarság ünnepe lehet.
„A magyar állampolgárság felvételének lehetővé tétele a külhoni magyarság számára mérföldkő a magyar nemzetpolitikában. Ugyanígy történelmi lehetőséget jelent, hogy a 2014-es magyarországi országgyűlési választáson már minden magyar állampolgár szavazhat” – jelentette ki tegnapi kolozsvári sajtóértekezletén Hidvéghi Balázs.
A Fidesz országgyűlési képviselője hangsúlyozta: amint az a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) budapesti múlt heti ülésén is bebizonyosodott, a határon túli magyarok állampolgárságának és szavazati jogának kérdésében Magyarországon ma politikai konszenzus létezik a parlamenti pártok körében.
„Ez nagyon komoly eredmény a magyar nemzetpolitikában, hiszen úgy tűnik, több mint két évtized elteltével, alapkérdésekben sikerült megegyeznie a politikumnak, és ez fontos üzenet minden magyar számára” – mondta Hidvéghi Balázs.
Mindenkit partnernek tekintenek
Kifejtette: nagyon lényegesnek tartják, hogy a megszerzett szavazati joggal minél többen éljenek a határon túli magyarok közül. Az egyes pártok érdeke, hogy szavazatot szerezzenek, de mindemellett létezik egy közös, össznemzeti célkitűzés is, éspedig a választásokon való magas részvétel. Amennyiben arányaiban nagy részvételre kerül sor, akkor ez a jövő évi országgyűlési választást a magyarság ünnepévé teheti – vélte Hidvéghi Balázs.
A politikus tájékoztatott arról, hogy ennek érdekében folyamatos kapcsolatot tartanak fenn a külhoni magyar közösségekkel, ezek politikai és civil szervezeteivel, illetve a magyar történelmi egyházakkal szorosan együtt kívánnak működni. Hidvéghi hangsúlyozta: mind a regisztráció, mind pedig a tájékoztatás és mozgósítás terén mindenkit egyformán partnernek tekintenek.
Regisztrálni levélben és interneten lehet
A Fidesz politikusa ugyanakkor kiemelte a regisztráció fontosságát a magyarországi lakcímmel nem rendelkező választópolgárok számára, hiszen az érintettek csak ez esetben élhetnek szavazati jogukkal. Emlékeztetett arra, hogy a névjegyzékbe vételi kérelem augusztus 1-jén indult el levél formájában, november 1-jétől azonban ezt már interneten is meg lehet tenni (www.valasztas.hu). Amennyiben papíron kívánnak regisztrálni, a szükséges nyomtatvány letölthető a fenti honlapról, illetve ehhez a főkonzulátusokon és nagykövetségeken is hozzá lehet jutni, de akár szervezetek is szétszórhatják a kitöltendő iratot.
Hidvéghi beszámolt arról, hogy eddig több mint 60 ezren kérték felvételüket a választási névjegyzékbe, és több mint fél millióra tehető az újonnan állampolgárságot szerzettek száma. Felhívta a figyelmet arra, hogy a választásokat megelőző tizenötödik napig lehet regisztrálni, ám a választás napját még nem lehet tudni, ezt a köztársasági elnöknek kell kiírnia. Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy erre valamikor áprilisban vagy májusban kerül sor.
A politikus elmondta: aki sikeresen regisztrált, körülbelül két héttel a választás előtt levélben megkapja a szavazáshoz szükséges „csomagot”, amely egy igazoló- és egy szavazólapot tartalmaz. Az utóbbit egy kisebb borítékba kell „bezárni”, majd az igazoló lappal együtt el kell helyezni a nagyobbik borítékba, és a küldeményt el kell juttatni Budapestre, a Nemzeti Választási Irodához. Hogy ez milyen módon történik – postai úton, avagy az érintettek a konzulátust vagy esetleg valamely szervezetet bízzák meg ezzel a feladattal – minden állampolgár maga dönti el. „Ha ebben a magyar szervezetek segíteni tudnak, nagyon jó lenne, de ez mindenkinek az egyéni döntése” – hangsúlyozta a Fidesz politikusa, akitől azt is megtudtuk, hogy a borítékok egy közös „kupacba” kerülnek, és a rendszer kiszűri az esetleges dupla voksokat.
Két-három mandátum a határon túlról
Kérdésünkre Hidvéghi Balázs kifejtette: a külhoni magyarok pártlistára fognak szavazni, ezért nem lesz külön képviselőjük a magyar parlamentben. Azt viszont, hogy a pártok kiket tesznek fel a jelöltlistákra, mindegyik politikai alakulat maga határozza el. A politikustól megtudtuk: a Fidesz-KDNP választási jelöltlistái még nem készültek el.
Hogy körülbelül hány mandátumot hozhatnak a határon túli magyar szavazatok, Hidvéghi elmondta: úgy néz ki, egy-három mandátum sorsa dőlhet el a külhoni szavazatokkal, de szerinte ennél is fontosabb a választás lehetőségének összmagyar tartalma. Hiszen lassan száz évvel Trianon, és 104 évvel az utolsó magyarországi választások után, amikor szintén kiterjesztett szavazati joggal rendelkezett a magyarság, jövőben ismét lehetősége nyílik minden magyarnak, hogy képviselőt küldhessen a budapesti Országgyűlésbe.
A beszélgetésen Magdó János kolozsvári magyar főkonzul arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyarországi országgyűlési választásokon való részvétel nem zárja ki a romániai parlamenti választásokon való szavazást. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az úgyszintén jövőben esedékes európai parlamenti választások esetében a választás lakhelyhez kötött.
Szabadság (Kolozsvár)

Fogalomtisztázásra van szükség a magyar-román párbeszédben
Fogalomtisztázásra van szükség a romániai magyarok és a románok között arról, hogy mire vonatkozik a magyarság autonómia-igénye: erre az egybecsengő következtetésre jutottak az előadók az Autonómia és regionalizmus - az évtized kihívása című konferencián, amelyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezett ma Sepsiszentgyörgyön.
A magyar-román autonómia-párbeszédben úttörő szerepre vállalkozó kétnyelvű konferencián a szakirodalomban leírt számos autonómiatípust ismertettek az előadók, a területi autonómiától a személyi autonómiáig. Hangsúlyozták: mivel az autonómia sokarcú és egyben rugalmas - adott helyzetekre modellezhető - fogalom, megvalósulása elképzelhetetlen a közösségi igények tisztázása és a többségi nemzettel történő intézményes párbeszéd nélkül.
Szabadság (Kolozsvár)

Évforduló – Az omladozó sajtóháztól a „sárgáig”
Húszéves a kolozsvári magyar újságíróképzés
Két évtizeddel ezelőtt indult be a négyéves újságíróképzés Kolozsvárt – előbb román és magyar, majd német nyelven. Korábban újságíróképzés csak kétéves formában, valamely alapképzés elvégzése után, a bölcsészkaron működött. Az újságírás nem velünk kezdődött – mutattam rá nemegyszer sajtótörténeti előadásaim során, és remélhetőleg nem is velünk fejeződik be. Így van ez még akkor is, ha jól tudjuk: az újságírás napjainkban korántsem az, mint amilyennek a sajtószabadságot hozó 1989-es változásokat követően elképzeltük. Az újságíróképzés sem. Különben ma már médiaoktatásnak nevezzük, hiszen az elektronikus újságírás mára fölényes túlsúlyba került. A mai médiaoktatóknak ennek tudatában kell felkészíteniük – alapszinten, mesteri és doktori fokon – hallgatóikat, hogy az ötcsatornás médiakommunikációs rendszer működtetői, alakítói, illetve annak továbbépítői lehessenek.
A négyéves alapképzés elindításának huszadik évfordulója alkalomából háromnapos konferencia helyszíne volt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem. A témának szentelt kerekasztal-beszélgetésen azzal kezdtem felszólalásomat: nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az első erdélyi hírlap 230 évvel ezelőtt (1783-ban) látott napvilágot iebenbürger Zeitung címmel, ezt követte (volna) – Bruckenthal báró és Bánffy György kormányzó támogatásával – egy román nyelvű gazdasági lap (Foaie română pentru economie), amelyik akkor csak a bécsi engedély megszerzéséig juthatott el, 1790-ben pedig megjelent az Erdélyi Magyar Hírvivő – ugyancsak a gubernium székhelyén, Nagyszebenben.
Kétéves újságíróképzés a bölcsészkaron
Az 1989-es fordulatot követően újjászerveződött a romániai magyar sajtó intézményrendszere, és amire csak a két világháború közt volt példa: a magyar újságírók is megalakíthatták a maguk önálló szakmai szervezetét. Amelynek vezetősége már indulásakor felismerte, hogy az új helyzetben alapvető fontosságú a szakmai felkészültséggel párosuló szemléletváltás. Azzal fordult tehát a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Filológiai Tanszékéhez, hogy indítsák újra az újságíróképzést. Arra hivatkozhattak, hogy a hatvanas években a magyar nyelv és irodalom szakon választható tantárgy volt a sajtótörténet, a lapszerkesztés, a műfajismeret – Balogh Edgár egyszemélyes műhelyének köszönhetően. A változások után Péntek János frissen kinevezett professzor vált a tanszék vezetőjévé, aki megértő támogatóra talált – a bölcsészkarról Bukarestbe került – Marian Papahagi oktatási és tanügyi miniszterhelyettes személyében, és 1990 őszén a Szabadságban már meg lehetett hirdetni, hogy bármelyik felsőfokú oktatási intézményből bárki jelentkezhet kétéves újságíróképzésre, aki a maga szakterületén az első három évet már elvégezte, illetve amennyiben az egyetemi diploma birtokában is szükségesnek tartja kiegészíteni szakképzését.
Meglepően nagy volt az érdeklődés. Mindjárt az első héten huszonkilencen jelentkeztek. Érdekes módon nem a bölcsészkarról, amint az várható lett volna, hanem például a matematika és fizika szakról, a műegyetemről, a teológiáról, a mezőgazdaság-tudományi főiskoláról... Hétvégekre tettük az előadásokat, szemináriumokat, műhelygyakorlatokat. Így Aranyosgyéresről, Brassóból, Nagyváradról, Tordáról is jelen lehettek azok, akik a sajtótörténet, a kommunikációelmélet, a sajtónyelv, a sajtószociológia, a tömeglélektan, a konfliktuselmélet iránt érdeklődtek, illetve írásgyakorlatot kívántak folytatni.
Nem érdektelen az sem, hogy azóta hányan szereztek közülük nevet maguknak az írott és elektronikus sajtóban, a közéletben, a felsőoktatásban. Bódizs Edit ma is rádiós szerkesztő-riporterként működik, Farkas Réka a Háromszék rovatvezetője, Fekete Vince a Székelyföld című kulturális folyóirat főszerkesztő-helyettese, Kelemen Hunor rádió- és folyóirat-szerkesztőként vált először a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének vezetőségi tagjává, művelődési miniszterré, majd az RMDSZ elnökévé, Szabó Mátyás a Közép-Európai Egyetem Tanterv Fejlesztő Központjának vezetője. Napjainkban az ő példájuk igazolja leginkább azt az axiómát, miszerint egy újságíróból bármi lehet, ha idejekorán abbahagyja az újságírást.
Magyari Tivadar és a Campus – önálló magyar újságíró szak?
Amivel csak arra szeretnék utalni, hogy a leendő újságírónak egyetemi szintű interdiszciplináris és interkulturális szemlélettel kell rendelkeznie. Ha nem is így fogalmazták meg ezt kollégáim a Magyar Újságírók Romániai Egyesületét (MÚRE) 1993 februárjában újjászervező marosvásárhelyi közgyűlésen, a lényeg ez a szemléleti alap volt. Távollétemben választottak be a MÚRE tizenöt tagú igazgatótanácsába. A szakmai oktatási-nevelési bizottság elnökeként azt a közületi felhatalmazást kaptam, hogy a bölcsészkaron működő kétéves újságíróképzést fejlesszük négyéves szakképzéssé. Az első lépés az volt, hogy Kántor Lajos MÚRE-elnökkel és Péntek János professzorral – ma mindketten az MTA tagjai, Péntek János a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke – felkerestük Andrei Marga professzort, a BBTE rektorát, aki arról biztosított bennünket: semmi akadálya, hogy magyar tagozata is legyen az 1993 őszétől induló kolozsvári újságírói szaknak.
Volt. A minisztérium ugyanis nem biztosított külön létszámkeretet a magyar csoport elindításához. A Történelem és Filozófia Kar dékáni hivatala pedig, amelyiknek az újságírói szakoktatás beindítását rektori szinten feladatul adták, teljes „értetlenkedéssel” viszonyult a kérdéshez. Magyari András akkori magyar rektorhelyettesnek kellett közbelépnie. Magyari Tivadar akkori tanársegéd az Erdélyi Napló 1993. szeptember 30-i számában a nyilvánosság elé tárta: tíz nappal a felvételi előtt még azt sem lehetett tudni, hogy milyen nyelven fog zajlani a megmérettetés. A jelentkezőknek rendre azt mondták, hogy magyarul bizonyosan nem. Magyari Tivadar szerencsére résen volt, és arra biztatta a szándékosan elbátortalanítottakat: azért mégiscsak iratkozzanak be. A kolozsvári magyar egyetemi hallgatók diáklapja, a Szabadság heti mellékleteként megjelenő Campus alapító szerkesztőjeként (Balló Áronnal és Horváth Istvánnal együtt) érdekelt volt az utánpótlás nevelésében. A zavart növelte, hogy román tagozatot szervező kollégáink nem akartak osztozni a minisztérium által biztosított negyven helyen, mondván, hogy harcoljuk ki a magunkét. Nem volt könnyű, mert a neptuni politikai egyezkedések során kialkudott háromszáz fős „magyar keretet” a tanárképzés számára tartogatták.
Bár nem az esélyegyenlőség tiszteletben tartásával zajlott az első felvételi, a versenyvizsgára jelentkezett magyar diákok fele mégiscsak bejutott a BBTE-re. Főként az idegen nyelveknek köszönhetően. Később ketten a román tagozatról is átiratkoztak (érdekes módon azok, akik román osztályban végezték a középiskolát), így tizenhárom hallgatóval indulhattunk. Magyari Tivadarnak később is meghatározó szerepe volt az indulásban, hiszen a Szociológiai Tanszéken addigra már kellő gyakorlatra tett szert a tanrend kidolgozásában, később segítségünkre volt annak – a magyar újságíróképzés jogos igényei szerinti – harmonizációjában. P. Dombi Erzsébettel, Albert Júliával, Egyed Emesével, Horváth Istvánnal és másokkal együtt oktatóként is oroszlánrészt vállalt a magyar tagozat működőképességének megteremtésében, jóllehet az első években az egyetem anyagilag nem honorálta ezt a többletmunkát.
Két évvel később az önálló kar létrehozása hosszútávra rendezte/normalizálta a helyzetet. A német tagozat beindítását már eleve ajándékként fogadták mind a román, mind a magyar diákok. Mármint azok, akik kellő német nyelvismerettel rendelkeztek, jártasak voltak a német kultúrában. Miközben bővült az újságírószak felvételi kínálata, a külföldi vendégtanárok jelenléte és a hallgatók németországi szakgyakorlata révén megnőtt a kar külföldi presztízse.
Mindez alighanem összefügg azzal, hogy nekünk elsősorban nem egy adott keret feltöltése volt a célunk, hanem az elhivatottak kiszűrése. Elvégre versenyhelyzetben élünk, s a piacgazdaság törvényei szerint a minőségi lapszerkesztésé a jövő, tehát az utánpótlás-nevelésben sem érvényesíthetünk más szempontot.
Cseke Péter
Szabadság (Kolozsvár)

Háromszéki referendum: a prefektus bekérte az iratokat
A Kovászna megyei törvényszék egy nappal a székelyföldi fejlesztési régió létrehozását célzó népszavazás kiírása után kinevezte a választási iroda elnökét. Nicolae Orăsteanu bíró lett a referendum alkalmával megalakuló Kovászna megyei Választási Iroda elnöke.
Mint ismert, a háromszéki önkormányzat csütörtökön fogadta el a székelyföldi fejlesztési régióról szóló népszavazás kiírását, így december 8-án népszavazásra kerül sor. A Kovászna megyei lakosságot arról kérdezik: „Egyetért-e azzal, hogy Kovászna megye Hargita és Maros megyékkel együtt egy fejlesztési régiót alkosson, Marosvásárhely központtal?”.
Tamás Sándor, háromszéki tanácselnök lapunknak elmondta, a határozatot még csütörtökön elküldték a prefektúrára, és értesítették erről a Kovászna megyei bíróságot is, illetve pénteken meghirdették a sajtóban. A háromszéki önkormányzatban jelen lévő pártok, így az RMDSZ, az MPP, az EMNP és a Szociál-Liberális Szövetség (USL) hétfőig nevezhetik ki képviselőjüket a megyei választási bizottságba.
Törvény szerint a határozat elfogadásától, illetve a prefektus hivatal értesítésétől számított 20 napon belül lehet megszervezni a referendumot, ez idő alatt meg kell alakítani a választási bizottságot, ki kell nyomtatni a szavazólapokat. A népszavazás megszervezésére 300.000 lejt fordítanak a megyei költségvetésből.
Tamás Sándor lapunknak elmondta: sokat dolgoztak a határozattervezeten, hogy abban se jogilag se formailag ne találhasson hibát a prefektúra, ezért meglátása szerint, bár egyesek a tartalmával nem értenek egyet, a határozat jogilag megalapozott.
A prefektus bekérte az iratokat
Értesülésünk szerint azonban Dumitru Marinescu prefektus kiemelt figyelmet szentel az ügynek. Pénteken valamennyi referendumra vonatkozó iratot bekért a háromszéki önkormányzattól, illetve érdeklődött a határozattervezet elfogadásának részleteiről, minden valószínűség szerint keresi annak lehetőségét, hogy megtámadja a határozatot, és ellehetetlenítse a népszavazás megszervezését.
Tamás Sándor kifejtette: nem mer jóslatokba bocsátkozni, hogy a prefektúra megtámadja vagy sem a határozatot, mert régiós szintű népszavazást eddig még nem kezdeményezett senki. „Ez fontos választóvonal, egy új korszak, hiszen 120.000 támogató aláírással megalapozva élünk egy olyan eszközzel, amely más országokban bevett szokás, és Európa azt gondolja, hogy az emberek véleménye elsődleges”, mondta a háromszéki tanácselnök.
Maszol.ro

AZ ÖSSZEFOGÁS NAPJA
Magyar Szórvány Napja: a cél, hogy magunk dönthessünk a minket érintő kérdésekről
A székelyek és a szórványban élők ismerik gondjait, és tudják, hogy közösen tudnak előrelépni - hangzott el Nagyenyeden, az RMDSZ rendezvényén.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 10. Kongresszusa november 15-ét, Bethlen Gábor születésének napját az összefogás jegyében a Magyar Szórvány Napjává nyilvánította. Első ízben Déván, tavaly Brassóban, idén pedig Nagyenyeden kerül sor a Szövetség központi rendezvényére. A Magyar Szórvány Napján számos eseménnyel készülnek Temes, Arad, Hunyad, Krassó-Szörény megyékben, valamint Nagybányán, Besztercén és Máramarosszigeten is ünnepelnek ezen a napon. Az RMDSZ központi rendezvényén a szórványkonferencia kezdetét a Fehér megyei szervezet által működtetett Dr. Szász Pál közösségi ház új szárnyának felavatása előzte meg.
Kelemen Hunor szövetségi elnök a Nagyenyeden megszervezett Magyar Szórvány Napján köszöntő beszédében elmondta, hogy az RMDSZ harmadik alakommal ünnepli a szórványban élők napját. Az RMDSZ elnöke hangsúlyozta, hogy a Szövetség javaslatára, a Magyar Állandó Értekezlet határozatának értelmében idén először az egész Kárpát-medence ünnepel november 15-én.
“Az idei évet Bethlen Gábor és Kós Károly évnek jelöltük meg magunk számára, mert úgy véljük, szükséges a nagy transzilván örökséget újra elővenni, átgondolni, értelmezni és újraértelmezni, a közösségi munkában hasznosítani” – mutatott rá a szövetségi elnök.
Hozzátette: “szolidárisnak kell lennünk egymással, oda kell figyelnünk egymás gondjaira, és segítenünk kell azok megoldásában. Természetesen más kihívások előtt állnak a tömbben élők, és mások előtt a szórványban élő magyar emberek, de a cél közös: hogy mi magunk dönthessünk a bennünket érintő kérdésekben. Ezért a célért áldozatot kell vállalnunk, ezért a célért dolgoznunk kell, mindannyiunknak. Látszólag a tömbben és a szórványban élő magyar közösségek érdekei ellentétesek. Ez téves, hamis meglátás. Vannak, akik ezt a látszatot keltik, erőltetik, ideológiai alapot próbálnak alája építeni. Szerencsétlen kísérlet ez, szembeállítani ezeket a törekvéseket semmilyen eredményre nem vezet. Én ennek pontosan az ellenkezőjét állítom, azt mondom, hogy végső soron egymást erősíti, erősíteni tudja a Székelyföldön és szórványban élő közösség. Kötelessége ezt így tenni, mert egymásra vagyunk utalva” – mutatott rá az RMDSZ elnöke.
Kelemen Hunor hozzátette: “ellenzékben vagyunk, a közösséggel szemben viszont nem voltunk, nem lehetünk és nem is leszünk soha ellenzékben. Nekünk minden körülmények között építenünk kell közös otthonunkat, építményeinkhez hozzáteszünk egy-egy téglát, folytatjuk az utunk, vagy éppen új utat építünk ott, ahol még nincsen, hogy magyar közösségük megmaradjon szülőföldjén”. “A Romániai Magyar Demokrata Szövetség és partnerei évente 364 napon át cselekszenek a szórványban élőkért és dolgozókért, a mai napon, a 365. napon ünnepelünk” – hangzott el Kovács Péter RMDSZ főtitkár köszöntő beszédében a nagyenyedi eseményen. Az RMDSZ főtitkára úgy véli, hogy szórványról beszélni divat lett számos közéleti szereplő és szervezet köreiben az elmúlt évek során, és sajnálatát fejezte ki a felől, hogy az ilyen jellegű divatos beszélgetéseknek nem volt semmilyen konstruktív hozadéka, amely a szórványban élő magyar közösség mindennapjain könnyített volna.
“Úgy gondolom, hogy itt Erdélyben az RMDSZ és partnerei az egyedüli olyan szervezetek, amelyek cselekszenek is a szórványért. Évről-évre megnézzük mi történt az elmúlt egy évben és közösen határozzuk meg azt az irányvonalat, amely mentén cselekedni, tenni kell” – hangsúlyozta Kovács Péter ünnepi beszédében. “Kapaszkodót tudunk nyújtani minden magyar embernek, hiszen sorra jöttek létre a magyar anyanyelvű oktatási intézményeink, és nem telik el egy olyan év, hogy ne jöjjön egy újabb létre” – mutatott rá a Szövetség főtitkára, továbbá ismertette az RMDSZ azon kulturális programjait, amelyek keretén belül közösen, a helybéli civil szervezetekkel, szülőkkel együtt dolgoztak azért, hogy szórványban biztosítva legyen az utánpótlás.
Ladányi Árpád, az RMDSZ Fehér Megyei Szervezetének elnöke köszöntő beszédében felhívta a figyelmet az iskolák, egyházak és közösségi intézmények fontosságára, amelyeknek a szerepe a magyarságtudat megtartása és erősítése a közösség életében.
“Csak az a magyar szórványközösség képes saját magát megtartani, amelyben a szervezett intézmények magyar közösségi tevékenységet fejtenek ki. Azonban ilyen intézményeket kizárólag az a közösség tarthat el, amely gazdaságilag önálló, amelynek tagjai gazdaságilag függetlenek és saját lábukon állnak. Azok a magyar szórványközösségek, amelyek elszegényednek, megbomlanak, szervezetlenné válnak. A szórványban élő magyarok más magyar ajkú emberrel ritkán vagy egyáltalán nem találkozunk a hétköznapokban és ezért a magyar nyelv használata jelentősen beszűkül, magyarságunk megtartását, nemzeti öntudatunk erősítését, magyar nyelvünk használatát magyar iskoláink, egyházaink és közösségi tevékenységeink biztosítják” – hangsúlyozta Ladányi Árpád.
Oktatás a szórványban
Az “Oktatás a szórványban” című panelt Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója moderálta, amelynek keretén belül Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásért felelős főtitkár-helyettese előadásában az RMDSZ regionális oktatáspolitikájának gyakorlatba ültetéséről beszélt. Az oktatási ügyekért felelős főtitkár-helyettes prezentációjában elmondta, hogy a magyar nyelvű oktatás ügye ezekben az esztendőkben új szakaszba érkezett: egyrészt jogi szempontból, hiszen a három éve megszületett oktatási törvény, amely minden eddiginél több ponton tartalmazza azokat a tételeket, amelyeket az erdélyi magyarság érdekvédelmi képviseletén keresztül szükségesnek és továbbra is napirenden tart, másrészt, számos jótékony megvalósításon túl van a magyar közösség.
“Sok minden között említeni szeretném – ma, a szórvány napján – a szórványkollégiumokat. Akik felépítették ezeket: alapítványok, egyházak, helyi közösségek, a politikai képviselet területi szervezetei. Aradtól Brassóig, Válaszúttól Zsobokig már nagyrészt megvalósultak és megerősödtek azok az intézetek, amelyek, ha szükséges, széles határból gyűjtik össze és iskoláztatják a magyar gyermekeket, magyar nyelven” – hangsúlyozta Magyari Tivadar a helyi közösségek példaértékű megvalósításait, majd ezt követően ismertette a szórványmegyék oktatási helyzetét.
„Láttuk azt, hogy a problémák, bár általánosan leírhatók és elemezhetők, helyről helyre, régióról régióra másképpen alakulnak, eltérő jellegű kihívásokat jelentenek. Miután pontosan tudjuk, hogy mi van az oktatásunkkal, arra a kérdésre, hogy az adott helyzetben mit kell tenni, az elkövetkező egy-két évben, valamint hosszabb távon, elsősorban helyi válaszokat és megoldásokat kell keresni, illetve helyi cselekvésprogramokat kell kidolgozni” – szögezte le Magyari Tivadar. Az RMDSZ főtitkárhelyettese ismertette az RMDSZ Főtitkárságának azon kezdeményezését, amely rövid-, és középtávú regionális oktatási tervek kidolgozását javasolta a helyi szakmabeliek és a szakmai szervezetek segítségével, egy széles társadalmi konzultáció keretén belül.
Király András oktatási államtitkár "Anyanyelvi oktatás: feladatok, felelősségek és tennivalók" címmel tartott előadásában egy komoly és konstruktív oktatáspolitika fontosságát hangsúlyozta.
”Annak érdekében, hogy ne legyünk kevesebben, nagyon jó oktatáspolitikával, stratégiával és iskolákkal kell rendelkeznünk. Az oktatást nem lehet úgy megközelíteni, hogy az a pedagógus feladata, hiszen csak akkor tudunk megfelelő megoldásokat találni, ha partnerként bevonjuk ebbe a közösségeket annak érdekében, hogy hatékony oktatásunk legyen” – mutatott rá az államtitkár. Ezt követően Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója “Tanárnak, diáknak és szülőnek lenni ma, Erdélyben, szórványban” címmel tartott előadást.
Együtt, tovább: Az Összetartozunk Székely-Szórvány Partnerség
A Magyar Szórvány Napja keretén belül sorra kerülő szórványkonferencia második paneljében Tamás Sándor, Kovászna megyei tanácselnök, Zonda Erika, a Hargita Megye Tanácsának programigazgatója, a Székely-Szórvány kapcsolatokért felelős munkatársa, Winkler Gyula, EP-képviselő, a Hunyad megyei RMDSZ elnöke, Décsei Attila, a Beszterce-Naszód megyei RMDSZ elnök és Molnár Zsolt Temes megyei parlamenti képviselő szólaltak fel.
Kelemen Hunor szövetségi elnök az „Együtt, tovább: Az Összetartozunk Székelyföld-Szórvány Partnerségi Program” címet viselő panel felvezetőjében elmondta: nagyon fontosak azok az együttműködések, ahol az Erdélyben együtt elő magyar közösségek összekapcsolása a cél. “Ezt az együttműködést az Összetartozunk Székely-Szórvány Partnerség alapozta meg, amelynek üzenete az összefogás volt, a közös céljainkat külön-külön nem tudjuk elérni, együtt kell tennünk mindezért”- hangzott el Kelemen Hunor felvezetőjében.
“Szeretem az egyenes beszédet. Sokan mondják azt, hogy mi, székelyföldiek nem értjük, hogy mi történik a szórványban, valamint mi is úgy gondoljuk, hogy a szórvány nem érti, mindazt, ami bennünket vesz körül. Ez nem igaz, hiszen folyamatosan kapcsolatban vagyunk, tudunk egymás gondjairól és legfőképp tudjuk, hogy közösen tudunk előre lépni” – hangsúlyozta Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke, majd hozzátette: a szórványban élőknek, nem első sorban anyagi támogatásra van szükségük, hanem sokszor egy jó szóra nagyobb igényt tartanak. A Kovászna Megyei Tanács elnöke úgy vélte, hogy a székely-szórvány partnerkapcsolatokat bővíteni kell, így a magyarországi testvérkapcsolatok bevonását szorgalmazta. „Láttuk azt, hogy a problémák, bár általánosan leírhatók és elemezhetők, helyről helyre, régióról régióra másképpen alakulnak, eltérő jellegű kihívásokat jelentenek. Miután pontosan tudjuk, hogy mi van az oktatásunkkal, arra a kérdésre, hogy az adott helyzetben mit kell tenni, az elkövetkező egy-két évben, valamint hosszabb távon, elsősorban helyi válaszokat és megoldásokat kell keresni, illetve helyi cselekvésprogramokat kell kidolgozni” – szögezte le Magyari Tivadar. Az RMDSZ főtitkárhelyettese ismertette az RMDSZ Főtitkárságának azon kezdeményezését, amely rövid-, és középtávú regionális oktatási tervek kidolgozását javasolta a helyi szakmabeliek és a szakmai szervezetek segítségével, egy széles társadalmi konzultáció keretén belül.
Király András oktatási államtitkár "Anyanyelvi oktatás: feladatok, felelősségek és tennivalók" címmel tartott előadásában egy komoly és konstruktív oktatáspolitika fontosságát hangsúlyozta.
”Annak érdekében, hogy ne legyünk kevesebben, nagyon jó oktatáspolitikával, stratégiával és iskolákkal kell rendelkeznünk. Az oktatást nem lehet úgy megközelíteni, hogy az a pedagógus feladata, hiszen csak akkor tudunk megfelelő megoldásokat találni, ha partnerként bevonjuk ebbe a közösségeket annak érdekében, hogy hatékony oktatásunk legyen” – mutatott rá az államtitkár. Ezt követően Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója “Tanárnak, diáknak és szülőnek lenni ma, Erdélyben, szórványban” címmel tartott előadást.
“Úgy érzem, hogy sikerült hozzájárulni az elmúlt években a Szövetség legfontosabb célkitűzésének megvalósításához, azaz kivettük részünket a közösségépítésből, hiszen a székely-szórvány együttműködés újból és újból bizonyítja, hogy a szórványban élők számára identitást erősít és önbizalmat ad, ugyanakkor a székelyföldiek is arról számolnak be, hogy élménnyel gazdagodnak és egyre fontosabb számukra ez a partnerség, amely az RMDSZ szórvány cselekvési terve egyik legfontosabb elemének tekinthető" – fogalmazott Winkler Gyula EP-képviselő.
Tamás Sándorral egyetértve, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke is a háromszögesítést, a magyarországi testvérkapcsolatok bevonását szorgalmazta. A hálózatok szerepének felértékelődése kapcsán az EP-képviselő elmondta, hogy az RMDSZ szórvány cselekvési terve és a székely-szórvány együttműködés is erre a huszonegyedik századi kihívásra válaszol, vagyis a hálózatépítésre teszi a hangsúlyt. Winkler Gyula, utalva a szövetségi elnök évértékelőként is felfogható beszédére, javasolta, hogy a Magyar Szórvány Napja mindig adjon alkalmat az éves tevékenység mérlegének megvonására és a következő év legfontosabb céljainak megfogalmazására.
Zonda Erika, a Hargita Megyei Tanácsának Székely-Szórvány programigazgatója előadásában ismertette azokat a sikeres programokat, amelyeket Hargita megye a szórványban élő magyar közösségekkel együtt bonyolít le, majd ezt követően az idei év legnagyobb megvalósítását mutatta be: “A Krassó–Szörény megyével megvalósítandó partnerségi kapcsolat új dimenziót nyit partnerségeinkben”.
“A Beszterce-Naszód megyei szórványmagyarság mindig kitartott azon elv mellett, miszerint csak közösen tudunk előrelépni és tenni az érdekeink érvényesítése terén, és ezt bizonyította minden választási kampány alkalmával is. Megyénkben a magyarság 90 százaléka támogatja érdekvédelmi szervezetünket. Ezt a bizalmat szeretnénk meghálálni azáltal, hogy minden szinten, kulturális, szociális, jogi téren a besztercei magyarság gondjainak megoldására törekszünk” – ismertette Décsei Attila, az RMDSZ Beszterce- Naszód megyei szervezetének elnöke a panel utolsó előtti előadásában.
Molnár Zsolt, az RMDSZ Temes megyei parlamenti képviselője beszédében áttekintette a Szövetség szórványprogramjait, ismertette: “Az RMDSZ első évtizedében aktív szerepet vállalt a közösségek megszervezésében, folyamatosan támogatta a szórványban működő civil szervezetek, a magyar történelmi egyházak és felekezetek, a magyar civil és szakmai szervezetek, valamint az érdekképviselet együttműködését. Második évtizedében a Magyar Házak és oktatási központok létrehozására került a hangsúly, megőrizve a közösségépítés kiemelt támogatását. Az RMDSZ szórványpolitikája segítségével jelentős infrastrukturális befektetéseket végeztünk a magyar nyelvű oktatási és kulturális intézményi hálózat fejlesztésére, hozzájárultunk az államosított ingatlanok és javak visszaszolgáltatásának folyamatához”. A képviselő a harmadik évtized céljairól elmondta, hogy a kapcsolatok és hálózatok kerültek előtérbe.
“Az Összetartozunk székely-szórvány partnerség kialakítása a közösségi szolidaritás megnyilvánulását jelentette, a Székelyföldi és szórványban élő közösségek egymásra figyelését és együttműködését jelenti. A kialakított hálózatok nem csupán székely és szórvány közösségeket kapcsolták össze, hanem utat nyitottak a határon átívelő kapcsolatok irányába is. Az Európai Unió rendszerében a kapcsolatok és partnerségek által tudunk többletértéket előállítani” – zárta beszédét a képviselő.
A nagyenyedi szórványkonferencián Zonda Erika, a Hargita Megye Tanácsának programigazgatója és Bálint Mihály, az RMDSZ Krassó-Szörényi elnöke aláírták a Hargita és Krassó-Szörény megyék közötti partnerséget. Ezt követően Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős főtitkárhelyettese bemutatta Az Összetartozunk Székely-Szórvány Partnerségi Program kiadványát.
Kerekes Hajnal, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének ügyvezető elnöke az Áprily estek emlékkönyv és a Szent István napok a Fehér megyei mélyszórvány templomokban című kiadványt ismertette a jelenlévőkkel. Zárónyilatkozat A Magyar Szórvány Napjának záró momentumát képezte annak a közös zárónyilatkozatnak elfogadása, amelyet Winkler Gyula EP-képviselő, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke ismertetett.
“A zárónyilatkozat az RMDSZ XI., csíkszeredai kongresszusa által meghatározott feladatok teljesítése mentén kimondja, hogy a közösségi autonómiaformák létrehozása és a kulturális autonómia megvalósítása csak a Székelyföldön, a szórványban és az interetnikus környezetben élő magyar emberek szolidáris cselekvése által lehetséges” – mutatott rá Winkler Gyula európai parlamenti képviselő. “A mai nagyenyedi, erdélyi és Kárpát-medencei Magyar Szórvány Napjának ünneplése szorosan kapcsolódik az elmúlt időszak erdélyi kezdeményezéseihez, amelyek a közösségi szolidaritás erejét bizonyítják. A Székelyek Nagy Menetelése, a régióátszervezéssel kapcsolatos helyi népszavazásokért gyűjtött nagyszámú aláírás, valamint ma, a Magyar Szórvány Napjának megünneplése Szövetségünk politikai cselekvésének széles közösségi alapjait bizonyítják” – hangsúlyozta Winkler Gyula, majd a záróny

Egy hiteles ember: Erdély szellemi örökségét kutatja Szász István Tas
Az 1935-ben alapított Hitel folyóirat nevelte fel a Trianoni diktátum után Magyarországtól elszakadt új erdélyi magyar értelmiségi generációt. A korabeli erdélyi közéletet és kultúrát formáló lap szellemi örökségét kívánja visszahozni a köztudatba Szász István Tas, a Magyar Örökség díjas Hitel Múzeumának alapítója, aki a Rádió Orientnek nyilatkozott a témában.„A Trianoni diktátum után Erdély magyarsága magára maradt, intézményeitől megfosztottan kellett újra talpra állnia. Szüleim kialakították az erdélyi értelmiségi elit találkozóhelyét, otthont adtak az iránytű szerepet betöltő nemzetpolitikai folyóiratnak.”
Szász István Tas a Hitel-kör szellemi környezetében cseperedett, szülei révén az erdélyi magyar értelmiség számos jeles szereplőjével találkozott. 1945 után fiatalemberként szerzett meghatározó élményeket az Erdélyben maradt hitelesektől. „A Trianoni diktátum után Erdély magyarsága magára maradt, intézményeitől megfosztottan kellett újra talpra állnia. Erdély magyar társadalma új világba csöppent, új nyelvet, mentalitást, valamint védekező- és alkalmazkodóképességet kellett tanulnia. Az 1935-ben létrehozott Hitel nevelte fel az új értelmiségi generációt” – emelte ki a Rádió Orient vendége. Szász hozzátette, Venczel József alapító szerkesztő felkereste szüleit, és a segítségüket kérte. „Szüleim kialakították az erdélyi értelmiségi elit találkozóhelyét, otthont adtak az iránytű szerepet betöltő nemzetpolitikai folyóiratnak.”
A bécsi döntést követően kezdődött a Hitel harmadik korszaka. Az orvos, író elmondta, sokan érkeztek vissza Magyarországról, új emberek kapcsolódtak be az akkor már a gyakorlatban Kéki Béla és Kiss Jenő által szerkesztett lap szellemi körforgásába. Ugyanis alapítói közül hárman egyéb fontos feladatokat kaptak. Korábban, az 1937-es Vásárhelyi találkozó megszervezésében – Tamási Áron vezetésével – is nagy szerepet játszott ez a gondolkodói kör: a román nyomás következtében csoportjuk is összekovácsolódott, így jöhetett létre egy közös magyar állásfoglalás. A bécsi döntést követően azonnal megszerkesztettek egy memorandumot Erdély bizonyos önállósága érdekében és a román kisebbségi jogok biztosítására. Teleki Pál a hitelesek csoportjának közreműködésével hozta létre aztán az Erdélyi Pártot, s az újság kibővített otthonának, az Erdélyi Körnek kialakításakor az a politikai elit működésnek is központja lett. Szász kiemelte, a lap munkatársainak köszönhető a Faragó féle béketárgyalás előkészítése, a „negyvenek memoranduma” a kiugrásért és az is, hogy Kolozsvár nyitott várossá vált. „A Hitel 1944-es megszűnése mögött, a folyóirat besározása, valamint érdemeinek kisajátítása állt”- vélekedett a vég politikai okairól a Hitel kutatója.
Szász István Tas életútját végigkísérte a Hitel hatása és szellemisége, mely nemzetpolitikai publikációkban és a Hitel kutatásában öltött alakot. Szász leányfalui, Makovecz Imre által tervezett otthonában 2010-ben nyitotta meg a Romániából kimentett családi relikviákból kialakított Hitel Múzeumot. „Kádár Tibor kolozsvári festő vállalta a szellemi kör több mint 50 nagy alakját ábrázoló szárnyas oltár elkészítését. A múzeum mestergerendáján közel 100 hiteles fotója látható, azoké, akik kiemelkedő szerepet játszottak a folyóirat életében”, egyre gazdagabb anyag dokumentálja a hitelesek egykor elvégzett munkáját is – Szász hozzátette, múzeumának kapui mindig nyitva állnak, sok csoport látogatja a tárlatot: van, hogy ketten, van, hogy 30-an érdeklődnek.
A Hitel régi és új műhelyét 2012-ben Magyar Örökség díjjal jutalmazták. Szász elmondta, egy Hitel konferencia szervezésekor merült fel benne, hogy felterjeszti az elkészült anyagot a kitüntetésre. „A budapesti Hitel folytonosságot vállalt a kolozsvári Hitellel, így együtt terjesztettem fel őket a díjra” – emlékezett vissza a Rádió Orient vendége. Szász István Tas leányfalui lakásmúzeumával és publikációival szeretné megőrizni, illetve visszahozni a Hitel gazdag szellemi örökségét a mai magyar köztudatba.
http://orientpress.hu