Szerény kezdőktől megbecsült hittanárokig
Az öt-tíz éve még szerényen vizsgázó, majdnem síró kislányka ma brillírozik a katedrán – állítja Marton József, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának dékánja. Összeállításunkban a világi teológusképzés hazai történeti térképét igyekeztünk felrajzolni.
A hazai világi teológusképzés kérdése 1990 márciusában merült fel katolikus berkekben. Bálint Lajos akkori segédpüspök vetette fel, hogy magyarországi minta szerint – ahol Nyíri Tamás kezdeményezésére és vezetésével már a kommunista időszakban működött a levelező teológia – el kellene kezdeni Erdélyben is a „laikusok”, azaz a nem papnak készülők teológiai képzését. Csató Béla akkori vikárius, Csiszér Albert brassói főesperes és Hajdú Gyula, a gyulafehérvári hittudományi főiskola rektora kezdte a szervezést. A kivitelezés gyakorlati része, a megoldások megtalálása leginkább Marton József teológiai tanárra hárult: ő járta körbe az egyházmegyét, tárgyalt a központnak kijelölt helyszíneken, az ottani, tanításra vállalkozó, a tanításhoz szükséges képességekkel és ismeretekkel rendelkező papokkal. Sőt, már kezdetben igyekezett bevonni világi tanárokat is a pszichológia, pedagógia, (egyházi) irodalom oktatásába. Marton József minderre tekintettel dékáni kinevezést kapott 1991-ben. „Miután a laikusok, a hívek hosszú éveken keresztül el voltak zárva a teológiától, hiszen 1990 előtt Erdélybe csak kevés új teológiai témájú kiadvány jutott be, egy-egy magyar nyelvű teológiai folyóirat, még az értelmiség is teljesen tájékozatlan volt ezekben a kérdésekben” – indokolta a képzés beindításának szükségességét.
A siker fokmérői
Az erdélyi katolikus hitű lakosság, az értelmiség teológiai műveltségének felzárkóztatása érdekében regionális képzési központokat hoztak létre Déván, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön, majd a gyulafehérvári mellett a szatmári, váradi és temesvári egyházmegyékben is. Az elképzelés sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy összesen 800-an jelentkeztek – és ki is tartottak. Az ötéves, levelező formában megszervezett, hétvégi, tömbösített előadásokat jelentő képzést a jelentkezők 20 százaléka annak rendje és módja szerint, záróvizsgát is téve, elvégezte. „Ezekkel a regionális és nem akkreditálható képzésekkel sikerült olyan tudásréteget megalapozni, amire még a későbbiekben hitoktatásra vállalkozó is alapozni tudott” – tartja Marton József. A kezdeményezés sikerét jelzi az is, hogy a tanulmányi segédanyagként szolgáló, kétezer példányban nyomtatott jegyzetek – a gregorián énektől a pszichológiáig terjedő 35 témájú – mind elfogytak. E jegyzetek megjelentetésével indult el újra az erdélyi katolikus teológiai irodalom kiadása.
Fordulópontok
A romániai teológiai képzés szempontjából fontos fordulópontnak számít az 1993-as tanügyi törvény, amely előírta az újonnan indított intézmények akkreditálását. Az 1991-ben még fakultatívnak tervezett iskolai hitoktatás kötelező lett az 1-8. osztályokban, egyetemi diplomával, tanári képesítéssel rendelkező hitoktatókra lett szükség. Ez pedig már egy másik célt körvonalazott. Marton József így idézi a történetet: „Az elején a más tantárgyakat oktató katolikus tanárokat vontuk be, alapos továbbképzést szervezve próbáltuk őket felkészíteni, bevonni a hitoktatásba. Az akkori idősebb generáció nemsokára nyugdíjba vonult, fiatalítani kellett. Azokra számítottunk hát, akik a levelező tagozatos képzést végezték. Ám akinek nem volt tanári diplomája, annak az intézmény akkreditációja hiányában mi nem tudtunk diplomát biztosítani.” 1995-ben elszaladt az utolsó lehetősége is annak, hogy államilag elismertté válhasson az intézmény: nem tudta ugyanis biztosítani a törvényben előírt tudományos színvonalat, nem rendelkezett megfelelő létszámú képzett tanári karral. A kommunista években ugyanis a teológiai képzés megtűrt volt csupán, álmodni sem lehetett teológiai doktorátusról, néhány tehetséges papnövendék is csak igen nagy nehézségek árán juthatott ki külföldre tanulni.
Az újabb fordulópont 1996-ban érkezett el: miután világossá vált, hogy nem akkreditáltatható a levelező tagozat, más irányba kellett lépni. Holló László, a kolozsvári kar tanára így vélekedik: „Az európai trenddel szemben Románia egyetemein épp az utóbbi 15–20 évben alakult több tíz teológia kar. Nyilván ezt Kelet-Közép-Európa legvallásosabb országában sem a teológia tudományának reneszánsza magyarázza, sokkal inkább egy tényleges helyzetből adódó gyakorlati kényszer. Egyfelől az 1989–90-es változások előtt az államvezetés a teológiák és a felvehető jelöltek számát minimálisra csökkentette, másfelől 1990 után az iskolai hitoktatás elindítása szükségessé tette a hitoktatóképzés megszervezését.” Összegzésképpen: a római katolikus teológia kar fennállásának első tíz éve (1996–2006) alatt 470-en – 311 lány és 159 fiú – felvételiztek sikerrel, közülük 2000 és 2009 között 338-an be is fejezték a tanulmányaikat.
Két kő között
A nappali képzés indítása nem tette zárójelbe a még rendezetlen levelezős kérdést. A tanügyi törvény lehetőséget nyújtott arra, hogy egy akkreditált intézményben különbözeti vizsgák révén érvényes licenciátust lehessen szerezni. Az immár működő saját karon 1997-ben szervezték meg a különbözeti vizsgákat: háromszáznál többen jelentkeztek, többnyire sikerrel vették az akadályt, érvényes tanári diplomát szereztek. Akadt azonban egy kis szépséghibája a rendezési folyamatnak. „Talán senki nem élte át, amit én: miközben a levelezősök szelekciós vizsgáit szerveztem, a nappalis növendékeim támadtak, hogy velük mi lesz, nem lesz így vallástanári hely számukra. Két kő között őrlődtem!” – fogalmazta meg a probléma lényegét Marton József, a megalakult kolozsvári kar dékánja, az egykori levelezőtagozat vezetője.
A nappali tagozatot végzők számára a kettős képzés kínált megoldást. Közülük sokan a másodszakkal helyezkedtek el, majd idővel a teológiai diplomának is hasznát vették, akár úgy, hogy időközben felszabadult a katedra, akár úgy, hogy néhány órában hittant is taníthatnak kiegészítésképpen.
A Sepsiszentgyörgyön élő Pénzes Lóránd így beszél a lehetőségekről: „Nagy kihívásnak tartom, hogy igyekezzem minőségi órákat tartani, hogy felkeltsem a diákok érdeklődését egyházunk tanítása iránt, hogy provokáljam őket egészséges keresztény értékrend kialakítására. Egy emberi számítás szerint eredményes óra után sokszor hálát adok Istennek, hogy eszköze lehettem, és ilyenkor azt érzem, ez az, amit érdemes, amit akartam csinálni. Már öt éve élem meg a munkahely kérdésének bizonytalanságát, az is megfordult többször a fejemben, hogy pályát váltok, mivel családosként azért előre kell tervezni. A szüleim segítsége nélkül valószínűleg néhány évet vendégmunkásként külföldön dolgoztam volna, hogy sikerüljön elindulni az életben. A pedagógusi fizetés a mindennapi kiadásainkat úgy, ahogy fedezi, feleségem gyereknevelési szabadságon van második fiunkkal, az egyházi segítség a plébániai közösségünkhöz való tartozásban nyilvánul meg, anyagi segítség nincs. Én a szerencsésebbek közé tartozom, de úgy érzem, egyházmegyénk nem képes eléggé segíteni a teológiát végzett értelmiségieken, sokuk még néhány év múltán is az útkeresésnél tart.”
Jövő és megbecsülés
Csiszár Klára az egyetem elvégzése után a szatmári püspökségen ifjúsági referensként dolgozott. „Néha éreztem megbecsülést, néha kevésbé. Motivációra, elismerésre mindenkinek szüksége van, tükör ez, amiben látod magad, ugyanakkor erőt is adhat a további munkához. A megbecsülés és annak kifejezése tulajdonképpen a motiválás egyik formája. A püspökségen szabad volt dolgozni, nem akadályozott senki, minden körülmény adott volt hozzá, ez a fajta motiváció azonban nem volt annyira magától értetődő. Inkább az volt a közhangulatban, hogy ezért a munkáért nem illik különösebb dicséretet, köszönetet várni. Persze volt rá példa, hogy azt éreztük, becsülik a munkánkat, de ennek kifejezése soha sem egyénileg történt, inkább kollektíve lehetett megtapasztalni. Voltak abszolút ellenpéldák is, cinikus megjegyzések, de ezeket a nehézségeket nem tekintettük igazi problémának, hiszen nem érintették gyökeresen munkánk célját. Örültünk a fiatalok fejlődésének, lelkesedésének, ez jelentette inkább a megbecsülést” – fogalmazott a ma már Bécsben habilitációs dolgozatát író Csiszár Klára.
Az 1996 óta végző világi teológusgenerációkról Marton József úgy tartja, hogy megállják a helyüket. „A plébános és a hitoktató együttműködése elengedhetetlen, ma már komoly együttműködés alakult ki. Amikor első fokozati vizsgákra kiszállunk, a plébánosok szeretettel fogadnak, támogatnak. Amikor az iskolába eljönnek velünk és látják, hogyan végzik ott a dolgukat a hitoktatók, örömmel könyvelik el, hogy ez komoly segítség a számukra is. A hasonló fokozati vizsgákon sokszor más emberrel találkozunk, mint aki itt, Kolozsváron végzett: az öt-hat-tíz éve még szerényen vizsgázó, majdnem síró kislányka ma brillírozik a katedrán! Büszkék lehetünk a hitoktatóinkra.”
Bodó Márta
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Bencze Mihály
Mottó: Rezdülj végig, / a végestől a végtelenségig, / tudatos, ésszerű varázs –: / mert csak az igaz, ami végtelen, / minden véges: megalkuvás.” (Szilágyi Domokos)
Hálás feladatot kaptam az EMKE elnökségétől, laudáljam barátomat, a matematikus-költő, oktatásszervező, művelődési szakembert. Gyorsan éltem napjaink könyvtárpótló elektronikájával és beütöttem a google-ba a nevet, mindössze 0,17 másodperc alatt 237 ezer címszó jelent meg. Még szerencse, hogy egy hónapja kaptam a megbízatást, így az egy este megírt 40 oldalból volt időm naponta egy-egy lapot mondatba sűríteni, néhány felsorolásra összefoglaló szavakat találni, távirati stílusban visszaadni azt a szellemiséget, amit Erdély-szerte Bencze Misi néven ismernek.
Csernátfaluban született, otthon, majd a csaknem otthoni Hosszúfalu gimnáziumában tanult, ezután a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem matematika szakán volt hallgató, ahol Maurer Gyula professzorral került közelebbi szakmai kapcsolatba. Matematikusi oklevéllel otthon és otthona környékén tevékenykedik. Matematikafeladatokat szerkeszt, lapokat alapít, verseket ír, jeles személyek életét tanulmányozza és publikálja.
1980 decemberében megszervezte az első erdélyi Rubik-kockát forgatók bajnokságát, de hamar leintették, hiszen ez magyar – gondolkodó – fiatalok találkozója lett. Nem csüggedt, tovább szervezett, nyüzsgött.
1990-ben alakította meg a jogilag hivatalosan bejegyzett Wildt József Tudományos Társaságot. Ez a társaság középiskolások és egyetemi hallgatók szakmai támogatásával foglalkozik, számos diáklapot jelentetve meg. Néhány cím ezekből, messze elmaradva a teljességtől: Visszhang (magazin), Szinfónia, Szemfog (irodalmi lap), Galaxis, Pegazus, Üzenet, Erdélyi Bumeráng (vicclap), Erdélyi Matematikai Lapok, Vadrózsák (irodalmi lap).
A Wildt József Tudományos Társaság diákkonferenciákat, diáktudományos köröket és versenyeket szervez évente többször is.
1993-ban, Brassóban megalapította a hivatalosan bejegyzett Fulgur Kiadót, aminek célja magyar könyvek kiadása. Másfél évtized alatt több tucat könyvet jelentetett meg, számos folyóirat szerkesztését, megjelentetését vállalta.
Egyik legnagyobb érdeme, hogy 1990-ben megalapította az Erdélyi Magyar Matematikaversenyt – ami azóta párhuzamosan zajlik a román matematikai versenyekkel –, majd 1992-ben Oláh György felvidéki matematikatanárral a Magyar Nemzetközi Matematikaversenyt. Ezt a versenyt idén márciusban rendezték meg 22. alkalommal, ezúttal Győrben.
Bencze Mihály verseket (is) ír, matematikapéldák százait alkotja, szervez, rendez, elnököl, ha kell, javító tanár, köszöntő beszédet tart, vitatkozik, érvel igaza mellett, okleveleket gyárt és névsorokat pontosít. Egyik írásában olvastam, hogy szerinte „a matematika nem más, mint az irodalom, zene, művészet, vallás, ezotéria tudományos versbefoglalása egy különleges isteni nyelven, minimális jelrendszerrel”. Lélekvándorlás, Pogány Madonna verseskötetei, Tótpál Dániel irodalmi munkásságáról írt tanulmánya, Zajzoni Rab István összegyűjtött írások című, Magdó Jánossal közösen megjelentetett kiadványa csak töredékei helytörténeti kutatásainak. Bencze Mihály született európai és lokálpatrióta, 2005-ben megalapította a Zajzoni Rab István-díjat, amit minden évben kiosztanak azoknak a személyeknek, akik Hétfalu művelődési, oktatási, szellemi, gazdasági életében kimagaslóan tevékenykednek, életművükkel hozzájárulnak nemzeti közösségünk, értékeink gyarapításához és népszerűsítéséhez.
Leánya, Ünige, és két fia, Nimród és Mikolt – apjuk szellemében él és dolgozik, a középső éppen a kolozsvári Protestáns Teológián utolsó éves evangélikus pap-jelölt.
Ki is, mi is Bencze Mihály? Matematikus, aki alkotó és szervező, irodalmár, aki verseket és tanulmányokat ír, művelődésszervező, aki rendez, kitüntet és társakat állít maga mellé. Tegyek kérdőjelet az utolsó mondat végére? Vagy foglaljam egy szóba, felkiáltójellel, hogy fáradhatatlan erdélyi ember! Mert a 20. század végén is kellettek és ma is kellenek szimbólumok, ma nem börtönáldozatok, mint korábbi legnagyobbjaink, hanem hétköznap és vasárnap is nyüzsgő, rágódó, de cselekvő csöngettyűzők, harangozók, szívós cselekvők. Böjte Csabák, akik az elesetteket segítik, Kallós Zoltánok, akik nem hagyják elveszni írott és íratlan értékeinket, Bencze Misik, akik a kiemelkedő képességű diákoknak nyitnak kaput Európa és a tudományos nagyvilág felé.
Szilágyi Domokos-mottóval kezdtem, az ő soraival is végzem ezt a laudációt: „Az ünnep, az ünnep halandó. Csak a hétköznap maradandó”. Misi kollégám ezt a kitüntetést (is) otthon egy polcra helyezi a többi mellé, mert mi mást tehetne, s a mai (halandó) ünnepet követően ismét a (maradandó) hétköznapokba veti magát. Figyelj, fáradhatatlan barátom, a Kárpát-medencében, közelebb Erdélyben vannak még megoldatlan számtan- és nemmatek feladatok! Közülük legalább n+1 rád vár!
Matekovics Mihály
Művelődés (Kolozsvár)

Így szúrnak ki a magyarokkal a balliberálisok
A balliberális kétharmados parlamenti támogatás megvan, és most már annak a kellemetlen fejleménynek a lehetőségét is kiiktatták, hogy alacsony részvétel esetén érvénytelen legyen a népszavazás – így kommentálta a Mensura Transylvanica erdélyi politikaelemző intézet a romániai törvényhozás azon döntését, hogy egy népszavazás akkor is érvényes, ha a szavazásra jogosultaknak csupán 30 százaléka vesz részt rajta, és akkor eredményes, ha a választói névjegyzékben található polgárok 25 százaléka igennel szavaz.
Május 29-én derült ki, hogy nem változik Románia nemzetállamként való meghatározása, miután az alkotmánymódosítás szövegét előkészítő parlamenti bizottság elvetette szerdán a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) javaslatát, hogy töröljék ezt a jelzőt az alkotmány első cikkelyéből. A bizottság elnapolta az RMDSZ egy másik indítványának megvitatását, amelyben a szövetség azt kezdeményezte, hogy az alkotmány ismerje el államalkotó tényezőkként a nemzeti kisebbségeket. Ugyanezen a napon gyakorlatilag az utolsó akadályt is elhárította a szociálliberális (USL) kormányoldal az új romániai alkotmány hatályba lépésének útjából. Bár a módosított alaptörvény még el sem készült, a kétharmados szavazógépezet elfogadta a parlamentben a népszavazásról szóló törvény módosítását, amelynek értelmében a referendum akkor is érvényes, ha a szavazásra jogosultaknak csupán 30 százaléka vesz részt rajta, és akkor eredményes, ha a választói névjegyzékben található polgárok 25 százaléka igennel szavaz – olvasható a Mensura Transylvanica (MT) legfrissebb felmérésében.
„Védett vad” lett
Az elemző intézet emlékeztetett arra is, hogy a népszavazás érvényességi küszöbe volt az a banánhéj, amelyen az USL tavaly elcsúszott, amikor le akarta váltani hivatalából Traian Basescu államfőt. Hiába cserélte le saját embereire a parlament házelnökeit és az ombudsmant, és hiába próbált nyomást gyakorolni az alkotmánybíróságra, miután az EU nyomására elfogadták, hogy az államfő menesztéséről szóló referendumon 50 százalék plusz egy fő legyen az érvényességi küszöb, szinte borítékolható volt a kudarc – tették hozzá.
A végeredmény ismert: a jogosultak 46 százaléka vett részt a szavazáson, miután az ellenzéki Liberális-Demokrata Párt (PDL) távolmaradásra szólította híveit, és a magyarok is az átlagosnál nagyobb arányban maradtak otthon, így a referendum érvénytelen lett, Basescu pedig a helyén maradhatott. Az MT szerint bár a mostani módosítás nyomán az államfő már könnyebben leváltható lenne, nem valószínű, hogy a kormányoldal ismét nekifutna a felfüggesztési eljárásnak. Az államfőt ugyanis az EU – mint a kétharmados kormány egyetlen ellensúlyát – „védett vaddá” nyilvánította, és ha a kormány ismét meneszteni próbálná, azt minden bizonnyal ismét csak a jogállamiság elleni támadásként értékelnék Brüsszelben, és ennek megfelelően reagálnának.
Ezért csökkentették a balliberálisok a küszöböt
Úgy látják, a módosítás célja inkább az új alkotmány elfogadtatásának megkönnyítése. Mint ismeretes, alkotmánymódosítás esetén először a parlament két házának kell kétharmados többséggel elfogadnia az alaptörvényt, majd népszavazásra bocsátják, hogy a polgárok is szentesítsék – emlékeztet az elemzőintézet. „A kétharmados parlamenti támogatás megvan, és most már annak a kellemetlen fejleménynek a lehetőségét is kiiktatták, hogy alacsony részvétel esetén érvénytelen legyen a népszavazás.” A jelenleg is közel 60 százalékos támogatottságú USL játszva képes annyi hívét mozgósítani, hogy meglegyen a 30 százalékos részvétel, és máris nyert ügye van – tették hozzá.
„Ez a fejlemény azért veszélyes, mert így a kétharmados többség bármit beleírhat az alkotmányba, illetve bármit kihagyhat belőle.” Például a magyar közösség államalkotó tényezőként való elismertetésének elmaradása esetében hiába tiltakoznának azzal a magyar közösség tagjai, hogy távol maradnak a referendumtól, az nélkülük is érvényes lesz, míg az 50 százalék plusz egy fős érvényességi küszöb mellett a magyar szavazók jelentette 5-6 százalék is kulcsfontosságú lehetne – hívta föl a figyelmet az MT. A parlament tehát a népszavazás érvényességi küszöbének csökkentésével nehezítette a demokratikus érdekérvényesítést, hiszen ezek után már a polgárok 30,1 százaléka is dönthet a száz százalék sorsáról – zárul az elemzés.
Kovács András
mno.hu
Erdély.ma

Nagy Miklós Kund és Kelemen Ferenc az EMKE idei díjazottjai
Két újságírót – Nagy Miklós Kundot, a Népújság volt főszerkesztőjét és Kelemen Ferenc koreográfust, nyugalmazott rádiós szerkesztőt – díjazott csütörtökön este az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület megyei szervezete. Olyan marosvásárhelyi személyiségeket, akik magas színvonalon végezett szakmai tevékenységük mellett a közművelődés terén folyó munkából is tevékenyen részt vállaltak.
A plakettet és az oklevelet a megyei EMKE elnöke nyújtotta át, tevékenységüket Sebestyén Spielmann Mihály történész és dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár méltatta. A Vártemplom Diakóniai Otthonában tartott jó hangulatú ünnepség a Marosvásárhelyi Napok egyik nyitórendezvénye volt.
Az elismerés 2003 óta része a város ünnepének, 2002-ben az akkor 90 éves Haáz Sándort köszöntötték, akinek unokája, Haáz Márton Orosz Dávid Gergővel együtt zenélt, mindketten a művészeti középiskola végzős hallgatói – hangzott el Ábrám Zoltán megyei elnök nyitóbeszédében. „Ha egyszer valaki arra vállalkozik, hogy megírja az erdélyi magyar művészet históriáját a hatvanas évektől a huszonegyedik század első harmadáig, Nagy Miklós Kund írott dokumentumai nélkül aligha teheti meg” – hangsúlyozta Sebestyén Spielmann Mihály, majd felsorolta a marosvásárhelyi közszolgálati rádió riportereként, később a Népújság szerkesztőjeként működő díjazott, Nagy Miklós Kund köteteit. Ezek többsége a Műterem sorozatban elismert erdélyi, marosvásárhelyi képzőművészek életéről, munkásságáról készült, s a sort további művészmonográfiák, portrékötetek, úti beszámolók, gyűjteményes kiadások követték. Rádióriportjai mellett hosszú évek óta szerkeszti a Népújság Múzsa mellékletét, „mely szinte egyedülálló a romániai magyar lapok politikumközpontú gyakorlatában”. Az elmúlt két évtizedben házigazdaként „rangos művelődési, tudományos eseményeket szervezett, kiállításokat nyitott meg, hozott a vásárhelyi Bernády Házba, amelyet szervezőtársaival együtt a marosvásárhelyi magyar művelődési élet egyik központjává tett. A rendszerváltó időktől nyilvános teret nyert humora is, csujogatóin, vicces versein, kabarétréfáin jól derültek az olvasók, a közönség.
Köszönő szavaiban Nagy Miklós Kund szeretettel emlékezett meg az elfelejtett Pedagógiai Főiskoláról, amelyet 1965-ben Kelemen Ferenc mellett a romániai magyar művelődési élet későbbi elkötelezett alakítóival végzett, majd a kolozsvári egyetemen folytatta tanulmányait. Vallomásában elmondta, hogy az újságírói pálya lehetőséget teremtett számára sok rendkívüli személyiséggel való találkozásra, ismerkedésre, barátságra, s a saját gondolatait hozzátenni azokhoz a kiállításokhoz, rendezvényekhez, amelyeket megnyitott. Az újságírói szakma tette lehetővé, hogy megőrizte kíváncsiságát, érdeklődését a világ dolgai iránt, ugyanakkor fontos volt számára, hogy egy bizonyos területen – az ő esetében a képzőművészetben – jobban elmélyüljön.
Az ötgyermekes marosvásárhelyi tanárcsaládból származó Kelemen Ferenc pályaképét Ábrám Zoltán rajzolta meg. 1989–97 között a Marosvásárhelyi Rádió művelődési osztályának riportere, majd 2006-ig a Bukaresti Rádió magyar adásának szerkesztőjeként ismerte és szerette meg a hallgatóság. Rádiós pályafutásának személyes sikere, hogy élőben közvetíthette 1991 tavaszán Bálint Lajos római katolikus püspök beiktatását, s nem volt könnyű dolga 1990-ben, amikor élőben számolt be a Görgény-völgyiek ostromáról s a marosvásárhelyi „egyetemen dúló viszonyokról”. Munkásságának másik területe a tánc, a koreográfia. Táncolt a népi együttesben, híressé vált színházi előadás, filmek koreográfiáját készítette el, oktatott, szervezett az Egyetemisták Házában, később pedig a Színművészeti Főiskolán. Ötletadója, koreográfusa volt az RTV magyar adása Kaláka című műsorának, kezdeményezője az öreg táncosok találkozójának, s hosszú éveken át vezetője volt a többszörös országos első díjjal kitüntetett Kortárs táncegyüttesnek, hagyományőrző együtteseknek. Több mint 300 szakmai írása jelent meg a hazai néptánckultúráról, a balett és a kortárs tánc elméleti és gyakorlati kérdéseiről, Játékos ritmika néven könyvet szerkesztett – hangzott el a méltatásban. Ábrám Zoltán kiemelte Kelemen Ferenc tevékenységét az EMKE Maros megyei szervezetében, amelynek alelnöke volt, és sok ötlettel járult hozzá a hőskorszak művelődési rendezvényeinek szervezéséhez.
Kelemen Ferenc gyermekkorára, édesanyjára, a tánc fantasztikus nevelő erejére, a népi együttesben töltött évekre, a gyimesfelsőloki élményekre, a vendégszereplésekre, a rádió ökumenikus egyházi műsorainak a szerkesztése során szerzett tapasztalataira, a testvérével, Kelemen Kálmánnal történt szomorú eseményekre emlékezett.
– Életemben mindenkitől csak kaptam, s annak kis részét tudtam visszaadni – hangzott el vallomásában, s kiemelte Éghy Ghissza, a színpadi mozgást és ritmikát oktató táncművész szerepét koreográfiai tevékenységének alakításában, majd hozzátette, hogy a művésznő hagyatékának a feldolgozására készül, s szeretné, ha az általa nagyra becsült jobbágytelki Balla Antalról művelődési házat neveznének el szülőfalujában.
Beszélt a rádió 1990-es ostromáról, majd hozzátette, hogy még mindig reménykedik abban, hogy az RMDSZ vezetői egyszer meghívják, az eseményekről készült beszámolókban pedig értékelni fogják, ahogy 1990 márciusában helytálltak, és sikerült megvédeniük a román kollégák segítségével a rádiót a felbőszült tömeg támadásától.
A családias hangulatban, jó barátok között tartott esemény végén Ábrám Noémi Székely János Virágok átka című versével köszöntötte a díjazottakat.
Bodolai Gyöngyi
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Németh Zsolt: a magyar-román viszony nem nulla összegű játszma
Magyarország nem nulla összegű játszmaként, hanem kölcsönös előnyöket hordozó területként tekint a magyar-román kisebbségi, nemzetpolitikai viszonyra – jelentette ki a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára az MTI-nek Bukarestben, miután a román külügyminisztérium és parlament tisztségviselőivel tárgyalt pénteken.
Az államtitkár Viorel Hrebenciuc parlamenti alelnökkel, a kormányon lévő Szociáldemokrata Párt politikusával és Mihai Razvan Ungureanu volt miniszterelnökkel, a jobbközép ellenzék egyik vezetőjével találkozott, a román külügyminisztériumban pedig George Ciamba európai ügyekért felelős államtitkár volt a tárgyalópartnere.
A megbeszélések négy témakört érintettek: a bizalomépítést, a gazdasági kapcsolatokat, a kisebbségi kérdést és a regionális szervezetekben való együttműködést – tájékoztatta az MTI-t Németh Zsolt.
Kifejtette: a kétoldalú kapcsolatok dinamizálása és bizalomépítés érdekében nem látványos, hanem hatékony és folyamatos párbeszédre van szükség. A magyar fél egyebek mellett egy határ menti vegyes bizottság létrehozására tett javaslatot és a határ menti közlekedési infrastruktúra fejlesztéséről egyezménytervezetet adott át.
A kisebbségi témában az államtitkár a kölcsönös tiszteletet nevezte az együttműködés előfeltételének. Németh Zsolt jelezte a román félnek, hogy Magyarország hangsúlyt helyez a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) ügyére, amelyet kiemelt fontosságúnak tart a magyar oktatás szempontjából, és hasonlóképpen fontos szerepet tulajdonít a regionális beosztás kérdésének, a nyelvhasználatnak és a legkülönfélébb szimbolikus ügyeknek, beleértve a székely zászló kérdését.
A külügyi államtitkár megállapodott a román féllel, hogy júniusban kisebbségi vegyes bizottsági titkári találkozót tartanak.
Az MTI kérdésére, hogy miként reagáltak román tárgyalópartnerei a kisebbségi témakörben felvetett magyar igényekre, Németh Zsolt azt mondta: nyitottnak mutatkoztak a párbeszédre, amit a jelenlegi helyzetben fontosnak tart.
„A székelyzászló-háborút minden jel szerint magunk mögött tudhatjuk. A kisebbségi vegyes bizottsági titkári találkozón úgy gondolom, hogy többet fogunk látni a román félnek a hozzáállásából" – összegezte bukaresti tárgyalásait Németh Zsolt külügyi államtitkár. MTI
Erdély.ma

Tanulhatunk a diákoktól
Mert belátták: hiába várják, hogy problémáikat más oldja meg helyettük. Ha abban bíztak volna, hogy majd az igazgató, a polgármester, a tanfelügyelőség, a bukaresti kijárásos politikában oly otthonosan mozgó parlamenti érdekképviselet odahat, hogy a több hónapja elmaradt ingázási pénzeket kifizetik – nos, akkor bizony ma is ugyanott lennének.
Megnyirbált családi költségvetés, integetés az út szélén, naponta több órás keserű harc csak azért, hogy éljenek az amúgy alkotmányban is biztosított, a legalapvetőbb emberi jogok egyikével: az oktatáshoz való joggal. Tanulhatunk tőlük, mert e fölismerést tettek követték. Nem törődtek bele, hogy á, úgysem lehet, Bukarestben nem figyelnek rájuk. Nem áltatták magukat azzal, hogy majd apró lépésekkel közelebb kerülnek céljukhoz, és valamikor csak kifizeti tartozásait a minisztérium. Nem a kompromisszumot keresték, hanem céljaikat tartották szem előtt. Nem dőltek be a szép szónak, amikor a japánsztrájk hírére a miniszter hirtelen dicsérni és ígérni kezdett, nem elégedtek meg azzal, hogy Bukarestben elismerték: jogosan tiltakoznak, és nem rettentek meg, amikor az iskolák körül rendőrök kezdtek sürögni-forogni. Hanem szervezkedtek. Az EMI kezdeményezte, de mások is beszálltak – román iskolák tanulói szintén csatlakoztak. Nem külön, pártokra vagy csoportokra oszolva, nem sértődötten boncolgatva, ki is a szervező, hanem akcióegységben, szervezetten, lépésről lépésre kidolgozott ütemterv mentén. Nem kihallgatást kértek valamely főosztályvezetőtől, nem a minisztérium előszobáiban várakoztak, hátha jó kapcsolatok révén sikerül kapni valamit alamizsna gyanánt odadobott pénzből, hanem meghívták a sajtót, a nyilvánossághoz fordulva ismertették gondjaikat. És amikor feltűzték a fehér karszalagot, már az ország minden csücskében tudtak arról, hogy mi zajlik Háromszéken. És lassan csatlakoztak más megyékből is, hisz rájöttek: közös érdek, hogy a bukaresti hatalom visszaéléseinek gátat vessenek. Amikor pedig utcára vonultak, és úgy nyomatékosították jogos követeléseiket, akkor már ugyanvalóst izzadt a miniszter, hirtelen került pénz, az állam elkezdte törleszteni adósságait. Pedig nem is voltak oly sokan. És lám, minden jel arra utal: mégis eredményt értek el. Mi pedig itt állunk, évek, évtizedek óta hirdetett, sokszor meglankadt, túl gyakran elgáncsolt autonómia-harcunkkal, kicsinyes pártpolitikai vitáinkkal, s maholnap betagolnak bennünket egy óriásrégióba.
Miért is nem tanulunk, bár néha, a diákoktól?
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kisebbségi kérdések napirenden (Németh Zsolt Bukarestben)
Magyarország nem nulla összegű játszmaként, hanem kölcsönös előnyöket hordozó területként tekint a magyar–román kisebbségi, nemzetpolitikai viszonyra – jelentette ki Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár Bukarestben, miután a román külügyminisztérium és parlament tisztségviselőivel tárgyalt tegnap.
A megbeszélések négy témakört érintettek: a bizalomépítést, a gazdasági kapcsolatokat, a kisebbségi kérdést és a regionális szervezetekben való együttműködést. Németh Zsolt kifejtette: a kétoldalú kapcsolatok élénkítése és a bizalomépítés érdekében nem látványos, hanem hatékony és folyamatos párbeszédre van szükség. A magyar fél egyebek mellett egy határ menti vegyes bizottság létrehozására tett javaslatot, és a határ menti közlekedési infrastruktúra fejlesztéséről egyezménytervezetet adott át. A kisebbségi témában az államtitkár a kölcsönös tiszteletet nevezte az együttműködés előfeltételének. Németh Zsolt jelezte a román félnek, hogy Magyarország hangsúlyt helyez a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyére, amelyet kiemelt fontosságúnak tart a magyar oktatás szempontjából, és hasonlóképpen fontos szerepet tulajdonít a regionális beosztás kérdésének, a nyelvhasználatnak és a legkülönfélébb szimbolikus ügyeknek, beleértve a székely zászló kérdését. A külügyi államtitkár megállapodott a román féllel, hogy júniusban kisebbségi vegyes bizottsági titkári találkozót tartanak.
Arra a kérdésére, hogy miként reagáltak román tárgyalópartnerei a kisebbségi témakörben felvetett magyar igényekre, Németh Zsolt azt mondta: nyitottnak mutatkoztak a párbeszédre, amit a jelenlegi helyzetben fontosnak tart. „A székelyzászló-háborút minden jel szerint magunk mögött tudhatjuk. A kisebbségi vegyes bizottsági titkári találkozón, úgy gondolom, többet fogunk látni a román félnek a hozzáállásából” – összegezte bukaresti tárgyalásait a magyar külügyi államtitkár.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elsietett referendumtörvény
Rendkívül gyorsan, működési szabályzatot is felrúgva gyúrta át a jelenlegi hatalom a parlamenten a népszavazások megszervezését szabályozó törvényt, s ha értetlenül állnánk a sietség előtt, sok mindent elárul egy kormánypárti képviselő magyarázkodása: ha később szavazunk a referendumról, még azt hiszik, hogy az alkotmánymódosítás miatt volt erre szükség – összegezte az elmúlt napok képviselőházi történéseit Márton Árpád képviselő, aki magyarázattal szolgált arra is, miért támadta meg az ellenzékhez csatlakozva az RMDSZ az alkotmánybíróságon a szerdán megszavazott jogszabályt.
Hétfőn, az Állandó Bizottság ülésén még senki nem tűzte napirendre a referendumtörvényt, és a véleményezéssel megbízott szakbizottság csak május 31. után terjeszthette volna plénum elé javaslatát, addig várniuk kellett volna a képviselők módosító javaslatait. Hétfőn jutottak a szöveghez a honatyák, és arra ébredtek, hogy szerdán a plénum elé került a jogszabály – magyarázta Márton Árpád, aki szerint súlyos eljárásbeli hiba történt, korlátozták a képviselők módosítási jogát. Ennél is súlyosabb azonban a jogszabály tartalmi oldala, rendkívül veszélyes a részvételi küszöb lecsökkentése, oda vezethet, hogy Kovászna, Hargita, Maros megye Brassó megyéhez csatolását a magyarok távolmaradása ellenében is megszavazhatják akár csak a brassóiak – magyarázta a képviselő. Az RMDSZ a DLP-vel közösen nyújtotta be az óvást az alkotmánybíróságon, Márton Árpád tudomása szerint más ellenzéki honatyák is ellátták kézjegyükkel. Legfontosabb kifogásuk: az új jogszabállyal egy mindenütt működő jogelv sérül, azaz „meccs közben változtatják a játékszabályokat”. A helyi és megyei önkormányzatokra vonatkozó, illetve a parlamentet érintő rész a 2016-os választások után léphetne életbe, az államelnökre vonatkozó pedig a jövő évi elnökválasztást követően, az alkotmányt pedig most még a régi jogszabály szerint kell módosítani, csak az új alaptörvény életbelépése után lehetne alkalmazni az új változatot – fejtette ki.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az anyanyelvhasználatot vizsgálják az egészségügyben
Az egészségügyi minisztérium körlevélben kérte számon a Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Európai Chartájának érvényesítését a megyei közegészségügyi hatóságokon.
A szaktárca arról kért jelentést a megyei hatóságoktól, milyen intézkedéseket hoztak annak érdekében, hogy az alárendeltségükbe tartozó szociális intézményekben – kórházakban, idősotthonokban és menhelyeken – az ápolásukra bízott személyek anyanyelvi kiszolgálásban részesüljenek. A minisztérium az Európa Tanács szakértői bizottságának ajánlásaira hivatkozott körlevelében.
Az RMDSZ képviselőházi frakciója május elején törvénytervezetben kezdeményezte, hogy anyanyelvükön fordulhassanak orvoshoz a betegek Románia azon településein, ahol valamely kisebbség számaránya meghaladja a húsz százalékot. Indoklásában az RMDSZ szintén a nyelvi chartára hivatkozott. 2008-ban az Erdélyi Magyar Ifjak panasza nyomán az Országos Diszkriminációellenes Tanács is megvizsgálta a románul nem jól tudó, az orvosi szakkifejezéseket románul nem ismerő magyar betegek helyzetét. A testület arra a következtetésre jutott, hogy nincsenek jogi eszközei a hátrányos megkülönböztetés megszüntetésére, mert az diszkrimináció lenne, ha a székelyföldi kórházakban alkalmazott orvosoktól magyar nyelvismeretet követelnének meg.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hírsaláta
RENDŐRSÉGI FELÜGYELET A SZÉKELYFÖLDI FAMAFFIÁNAK. A székelyföldi rendőrség magas rangú tisztségviselői, köztük Radu Sandu Moldovan, a Hargita megyei rendőr-főfelügyelő és felettese, Mircea Duşa miniszter a székelyföldi famaffia mentorai, de a rablógazdálkodást végző fakitermelők kéz a kézben dolgoznak az alacsonyabb rangú rendőrökkel is – állítja Hans Hedrich, a Fenntartható Segesvár Egyesület egyik tagja, ki a Csíkszeredai Polgártárs Alapítvány megbízásából végzett kutatásokat és szerzett be tanúvallomásokat ez ügyben.
A rendőrség és a famaffia összefonódása nem új, jeleit évek óta mind szakmai feletteseik, mind a köznép megtapasztalta, de az mégiscsak furcsa, hogy Hargita megyében olyan rendőrparancsnokot tartanak évek óta, akit 1985 és 1999 között a helyi milícia verőlegényeként tartottak számon, s akinek most karrierjét a maroshévízi származású, ugyancsak nem makulátlan múltú Mircea Duşa szocdem miniszter egyengeti. Hans Hedrich büntetőfeljelentést kíván tenni a székelyföldi famaffia ügyében. (Duna Televízió) HATÁR A CSILLAGOS ÉG. Az utóbbi években minden kormány előállt azzal, hogy az állami vállalatok igazgatóinak, vezetőtanácstagjainak hatalmasak a fizetéseik, de a frázisokon túl soha nem jutottak, Bocék például beismerték, hogy olyan szerződéseket kötöttek, melyeket lehetetlen felbontani. Havi tízezer euró fölötti összeg üti markát például az atomerőmű vagy a Transelectrica, a Hidroelectrica vezetőinek, a legmeghökkentőbb ellenben az eladósodása miatt eladhatatlan Román Posta igazgatójának havi 62 000 lejt meghaladó fizetése. (RTV) A KORSZERŰTLENSÉG ÁRA ÉVI 4,4 MILLIÁRD EURÓ. Iulian Iancu szocdem képviselő szerint az ország energiafogyasztásának 27 százaléka vész el a rendszerben útban a termelőtől a fogyasztóig. Az energiaveszteség kétszerese az uniós átlagnak. Az energiahatékonyság növelése uniós célkitűzés, és Románia ezen a területen teljesíti a zöld energia előállítására vonatkozó elvárásokat, viszont nagyon elmaradt az energiarendszerek korszerűsítésével. Iulian Iancu példaként említette a világítást, amely az ország energiafogyasztásának 20 százalékát teszi ki: sajnos, a világítási rendszerek kétharmada nem korszerű. (Capital) ROSSZ ELŐJEL. Katasztrofálisan teljesítettek az előrehozott érettségi vizsgán az olimpikonok, a jelentkezők fele megbukott, olyanok is akadnak, akik matematikából 1,2–1,4-es osztályzatot kaptak, 10-est egyetlen diák sem ért el. A vizsgán 209 tanuló jelentkezett, és csak 104-nek sikerült átmenő jegyet kapnia. (Evenimentul zilei) TÚL SOK AZ ELHIBÁZOTT PRIVATIZÁCIÓ. Romániában már túl sok az elhibázott privatizáció, számosak a nyilatkozatok, de kevés a figyelem a gazdasági fejlődésre – jelentette ki Traian Băsescu államelnök olasz üzletemberek előtt. Az államfő hangsúlyozta, országunknak az idén 6,5 milliárd euró lehívható pénzösszeg áll rendelkezésére az EU alapjaiból, „az európai állampolgárok adóiból”. „Ez a probléma nem új keletű, 2007-től létezik, Románia alacsony adminisztratív kapacitása miatt nem használhatjuk ki azt az óriási esélyt, hogy ingyen pénzt kapjunk” – tette hozzá az államfő. (România liberă)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A világban szétszóródott magyarságról
A Kézdiszéki Székely Tanács (KSZT) szervezésében csütörtök este a kézdivásárhelyi Vigadóban Gazda József kovásznai nyugalmazott tanár, közíró, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke A harmadik ág – Magyarok a szétszórattatásban című szociográfiakönyvét mutatták be. A budapesti Hét Krajcár Kiadónál megjelentetett, közel 1200 oldalas könyv első kiadása 2008-ban jelent meg, a másodikat a szerző anyagi támogatásával adták ki. Az est házigazdája Péter János, a KSZT alelnöke volt.
Gazda József elmondta: nem a könyvét mutatja be, hanem arról a világról, a magyarság azon részéről beszél inkább, amelynek a sorsát abban leírta. A cím kapcsán elmondta: Németországban hallotta, hogy a hatvanas években meghívták Németh Lászlót, de nem lehetett ott, mivel az akkori magyar állam nem engedte ki, ezért levelet írt az őt meghívó közösségnek, melyben ezt üzente: Ne hagyjátok elszáradni a magyar fa ágát! Az előző sorokból az derült ki, hogy a harmadik magyar faág az a magyar közösség, amely a hazából kiszakadt. A magyar fának három ága van, magyarázta a szerző: az egyik a nemzet azon része, amelynek megadatott, hogy Magyarországon eredjen, a másik mi vagyunk, akik szülőföldünkön élünk, de az elidegenített hazában, a nyolc Kárpát-medencei országban, a harmadik ág pedig a világ 54 olyan országa, amely közül ötvenháromban számottevő nagyságrendben él a magyarság, és vívja mindennapi harcát a megmaradásért. Az ötvennegyedik a Zöld-foki-szigetek, ahol csupán három magyar él. Gazda József közel ötven országban személyesen kereste fel az ottani magyar közösségeket, és szólaltatott meg több mint ezer magyart. Csodálatos nyelvünk van, drága nyelvünk, megtartó nyelvünk van – hangsúlyozta a szerző –, s ha feladjuk, akkor önmagunkat adjuk fel, hiszen köztudott: nyelvében él a nemzet. Ezt követően Gazda József az 1700-as évek utolsó harmadának emigrációjától kezdődően a Kossuth-emigráción keresztül a Kádár-korszakig mutatta be röviden a nagyvilágban szétszóródott magyarságot. Megtelik velünk a világ, és ott él tovább a nemzet, ahová kovászemberek kerülnek. Hiába kerül egy nagy világvárosba tízezer magyar, ha nincs közöttük legalább egy, aki kezdi összeterelni a nyájat. Hála Istennek, mindig vannak az emigrációban kovászemberek, és a magyarok a világban mindenütt helytálltak. Emiatt a világnak nem az a véleménye rólunk, mint amit az Európai Unióban állítanak Magyarországról – mondotta a szerző –, hiszen a harmadik ág sok-sok falevele hihetetlen értékeket tudott adni az emberiségnek.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sylvester Lajos cserefa arca
Művelődésszervező, publicista, író.
Felette: Sylvester Lajos, 1934–2012.
Afelett: bronzplakett.
És legalul: „...a jövőt csak a múltra alapozva tudom elképzelni...” Ennyi a holnap avatandó csernátoni községi könyvtár homlokzatára helyezett kőlap tartalma. Ennyi, és nem több.
Ennyi, mert ennyi kell, és nem több, mert több nem szükséges.
Művelődésszervező. „Szobor Lajinak” becézték rögös időkben bajtársai, akiket maga választott segítőinek. Megtehette, rábízták a megyei kultúra irányítását. Miután maga is talpalt azért, hogy Háromszék – Kovászna megye néven ugyan, de – önálló közigazgatási egységként létrejöjjön. Egy kis autonómiaharc volt. Annak idején, az akkori lehetőségek behatárolta szűkös eszközökkel. Egy kis lázítás, egy kis elégedetlenség, feliratok, ilyesmik. Ki lehetett, ki kellett harcolni. Annál is inkább, hogy alternatíva nem volt: Sztálinváros – az akkor történelmi nevét visszanyerő Brassó – árnyékában, jól tudta, nem hosszú, de középtávon a beolvadást jelenti. Nem szabadott megengedni. Nem engedte. Ez volt első harca. Alig túl a krisztusi koron nem keresztre feszítették, de rábíztak olyasvalamit, ami játék volt a tűzzel. És Ő szerette a tüzet. Tisztelte, tudta veszélyét, érezte – megtapasztalta – erejét. Merészen, olykor vakmerően játszott a tűzzel. Sokszor, sokféleképp. Csiholt, és kihűlt hiteket melegített. Első lármafája a Benedek Elek Emlékház. Aztán sorra a szobrok, Barabás Miklós, Kőrösi Csoma Sándor, Bod Péter, Végh Antal, Gábor Áron Kézdivásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön, és a lefejezett torzó Csernátonban. És végül a véczeri. Mely „odatemette”, melynek avatóján a közönség soraiban vehetett csak részt. József Attilával mormolta a Nagyon fájt, és a barázdák – a cserefa ráncai – kiütköztek arcán. Akkor még – alig negyvenévesen – szakállt nem viselt. Majd, egy későbbi autóbaleset tette szükségessé sérült állának eltakarását. Arca akkor még: József Attila arca volt. De Véczer odatemette, és nagyon fájt. A továbblépéshez első és utolsó vadászélményén kellett részt vennie, szarvasbika az áldozat, martba esett dámvad. Haslövéssel. Kiemelésekor a bélsár arcába folyt. Nem ez rettentette el a vadászattól. Célkeresztben volt ő maga is akkor, az egyesélyes kimenetelű vadászatot bőrén tapasztalta meg. Akkor inkább a horgászat. Ahol ravaszság kell, furfang, türelem. A természet alapos ismerete. A hal, ha akarja, bekapja a csalit. Ha nem, hát rá kell venni, hogy mégis bekapja. Akkoriban ez így működött. És a „halak” sorra bekapták a csalit, mígnem jött Véczer. Új feladat, a színház alattomos, felőrlő világa. Vizionálások, kifogások – és mégis. Sütő, Csurka, Illyés, Tamási, ha csonkítva is, de pódiumra kerülhettek. S ha már kimerült a kötelezőek tárháza, és nem akadt más kortárs szerző, hát írt ő színműveket. Néztárgyakat, miként magyarították nyelvújítóink. Szóeredet, nyelvújítás – a csórékolbász ízében is gyönyörűséges szavunkat neki köszönhetjük. Néz tárgyakat tehát, de nemcsak azokat. Ott is, akkor is – művelődésszervező. Nemzetiségi Színházak Kollokviuma. Kétszer, a harmadikat betiltották. Addig – odafigyelt a világ Sepsiszentgyörgyre. Immár színházi szinten is bekerült egyfajta vérkeringésbe. Mely akkoriban inkább csak szivárgás lehetett, de veszprémi kitekintőkkel megsokszorozva, immár túlmutatott egy vidéki színház művészeti törekvésein: nemzetben gondolkodás „téves eszméjét” (sic!) vetítette előre. És ismét mennie kellett. Ezúttal vadászat nélkül. Bár az űzött, a célkeresztbe vett ismét ő volt. És a cserefa ráncai szaporodtak. Akkoriban már írt az egyetlen megyei lapban, írásai annak Fórum mellékletében jelentek meg. Igen, a Fórum. Mely a maga idejében ugyancsak egy kis autonómiacselekmény volt. Persze hogy betiltották. A színháztól kiebrudalva újságíróvá léptették elő. De hogy annyit foglalkozott azelőtt a művelődéssel, hát azt ajánlották: kultúráról inkább ne írjon, hiszen nem lehet tárgyilagos. És a tisztánlátás, az elfogulatlanság ugyebár ismérve, alapvető tulajdonsága kell hogy legyen a nép tájékoztatását művelő tollforgatónak. Esetleg gyárakról, iparról, a népi demokrácia – akkor már szocializmus – megannyi vívmányáról. Akkor ő már inkább a természetről. És amikor nem engedték leírni magyarul helységneveinket, a szilvás Zalán úgyis becsúszott. És amit korábban a színháznál, azt az újságnál. Áthallás, sorok közt olvasás, a magyar nyelv mívelése. Évek során át, hogy majd egyszer. És eljött az egyszer is, az újság neve Háromszék lesz, mondotta, és miközben a megbolydult kedélyeket csillapította az erkélyről, szóban és írásban ismét szervezett. Ezúttal jövőt, magyar jövőt a honban, mely nem haza, de szülőföld, s egyszer majd Székelyföld. Legjobb tehetségével – ekkortól már korlátozások nélkül tehette – szolgálta ősei hitét. Hitét a szabadságban, az élhető jövőben. A jövőben, melyért nem csak halni, de élni is érdemes. Művelődésszervező, melyre megfelelő kifejezés sem románul, sem angolul nem találtatik. Ezért s ennyi a kőlap felirata, melyet Haszmannék kezdeményezésére holnap, egy nappal 79. születésnapja előtt szülőfaluja megújult községi könyvtárának homlokzatán lelepleznek. Sylvester Lajos cserefa arca hazaérkezett.
Váry O. Péter

Egy távozó számadása
(Levél a szerkesztőhöz)
T. szerkesztő úr!
Minthogy jelen nyilatkozatomnak célja nem egyéni érdeket nemzeti érdek palástjába burkolni, s így követelő minőségben lépni föl, hanem egyszerűen fajunk s nemzetünk iránti tartozásomat tisztázni, ezért reménylem, helyet ád becses lapjában a távozó számadásának.
Életemből 25 évet – mert öntudatos cél felé igyekvésem tartamát ennyire számíthatom – nem fényes körülmények közt, őszinte törekvésben töltöttem el, tanúim erre még élő tanáraim Csíksomlyón, Marosvásárhelyt, Nagyváradon, Bécsben és Budapesten; tanúim külföldön, ahol nemzetünknek s tudományos törekvésének szégyenére éppen nem voltam, mindazok, akikkel kétszeri tanulmányutazásom alatt érintkeztem. E törekvés várakozást keltett úgy szülőföldemen, mint annak határán túl is. Hogy eme várakozásnak nem felelhetek meg, nem rajtam múlik. Merthogy nem születtem gazdagnak, s így tanulmányaim értékesíthetése céljából álláskeresésre lettem utalva, az nem az én hibám. Midőn orosz- és mongolországi utam bevégeztével hazahívattam onnan, ahol kielégítő egzisztenciát biztosíthatok vala magamnak, a Magyar Tudományos Akadémia ígért segélyezni mindaddig, míg országos állásom lesz. Ezen ígéretben bízva, őszinte odaadással fáradtam gyűjteményem kidolgozásán, még a sértő alárendelés dacára is. Midőn második ázsiai utamból betegségem miatt hazatérni kényszerültem, értésemre adták, hogy az akadémiai segélynek vége van, állítólag azon okból, mert egyik mecénásom, Fogarassy János koldus módon meghalván, házat nem örökölhetett az akadémia, valóban pedig azért, mert uralomra jutottak a fanatikus pajtások, akiknek igen zokon esett, hogy túlzásaik ellen szólni mertem, s hogy nem voltam hajlandó tekintélyöket elismerni még abban is, amihez édeskeveset értenek. Féltek, hogy ha valamely portentum engem akadémiai taggá találna tenni, a lelkes Toldy s mások példáját követve, sorompóba állandottam volna a nemzeti ébredés kora óta igazi tudósaink által eléggé kifejtett egységes nyelvünket Csáki szalmájává tenni igyekvők kétes célú tábora ellenében. Mert sohasem tudtam eltitkolni azon aggodalmam, hogy a sok nem produkáló, hanem csak kérődző mester törekvése bábeli zavart teremtene a magyar nyelvben, ennek csak megutálására vezet úgy az azt megtanulni akaró idegeneknél, mindaz azon beszélő és igazán teremtő romlatlan nyelvérzékűeknél. (...) Hogy mire való volt a félévi ápril-jártatás felsőbb helyen, nem tudom; hogy miért kell valakinek tudományos működését féléven át megzsibbasztva tartani s így idejét elveszíttetni, azt nem értem. Talán célja volt e taktikának engem annyira puhítani, hogy végre nemzetem példájára, lihegve kapkodjam föl az elém szórt hitványka morzsákat? Hisz ha az ajánlat nem gúnyűzés akart lenni, akkor azt kell hinnem, hogy a magyar kormánynak egyenes célja volt vagy alkalmat nyújtani nekem az Indiában tanulmányozott fakírélet itthoni gyakorlására, vagy kényszeríteni az elvándorlásra. Én ez utóbbit választom, mert annyira szellemi nyomoréknak még nem tartom magam, hogy egy csupa kegytől függő 5–6 száz forintnyi fizetéssel s még vagy annyira rúgó ígérettel megelégedjem. (...) Hogy mi a hibám a kormány előtt, tisztán nem tudom. Talán az, hogy nem voltam politikus? a kelleténél több van; talán, mert barátaim némelyike nem kormánypárti? én nem tudok lenni fajomnál fogva; talán, mert nemzetemet buzgón szerettem? ha kormány magát nemzetinek tartja; talán, mert a szabadelvűséget a szolgaság országában sem tudtam megtagadni? ha kormány maga is szabadelvűnek nevezi magát. Talán valamely titkos társaság tagjának tartanak? Ha a nemzettel tartani s azzal együtt érezni és a családi szentélyt tiszteletben tartani nem egyértelmű a titkos társasághoz tartozással, úgy esküszöm, hogy semminemű titkos társasághoz sem tartozom.
Én tehát fölveszem a vándorbotot, melyet előbb nemzeti tudományosságunk érdekében hordozék, hogy új hazában keressek magamnak egzisztenciát, amelyet itthon megteremtenem sem sikerült – mert azt még az Isten sem kívánhatja, hogy én annyi évi küzdés után dühös elleneim kegyelméből tengjek-lengjek.
(...) Én azon tiszta öntudattal veszek búcsút hazámtól, hogy megtettem a lehetőt. A belém fektetett nemzeti tőkét kérje számon a nemzet azoktól, akik oda terelték a dolgot – amint szegény Fogarassy János halálos ágyán Ázsiában létemkor előre jelezte –, hogy kényszerülve lettem lemondani mindarról, ami fajomhoz csatol, mert én nem tudván kétszínű lenni, hazámat s nemzetemet nem tudom magammal vinni a népek szipolyául szolgáló tökéletes faj példájára.
Nemzetünk sorsa, úgy látszik, hogy az igazi törekvő sokszor nem találja föl honját a hazában, míg a jövevények mind portentumokká lesznek. Az igaz, hogy a hazából kiszorított jeleseink mind szerencsésebbek szakmájuk univerzálisabb természeténél fogva, mint sokkal igénytelenebb magam, aki szerencsétlenségemre jobbadán hazai érdekű szakmát karoltam föl. Nemzetünk sorsa, úgy látszik, hogy az amfíbiumoknak előnyt ad, pedig tudhatná s láthatná, hogy ezektől csupán azon dicsőség – ha annak lehet nevezni – háramlik reá, hogy tömi gyomrukat s áztatja bőven torkukat, míg az igazi dicsőség sugara máshova esik. Ebben teljesen hasonlítunk egy szomszédunkhoz, ahol minden nagyságos és excellenciás tudós büszkén veti meg a nemzetet, amelynek pedig kopogó testén és lelkén kívül mindent köszönnie kellene.
Vigasztalódjatok, öreg szüleim, annak tudtával, hogy többeket ért fiatokénál átkosabb sors; hisz hányan nem estek csak a közelmúltban is merőben nemzetellenes ügynek áldozatául, akikben szülők, nők s gyermekek mindenüket vesztették? Ha még kiskorú gyermeketek volna, azt a tanácsot adnám, hogy az amfíbiumok, rókák és kutyák főtulajdonságait öntenétek és vernétek belé, mert akkor hamarább célt érne, és ti is általa, mert látjátok, én a mai kor ezen kívánalmai egyikével sem dicsekedhetvén, semmire sem vihettem. A hatalmasoknak (...) pedig ajánlom, hogy kezdjék a kormányzást önmaguk jellemének megigazításával, amint Kung-ce kínai bölcs tanítja, s akkor a kisebbeknél is üdvösebb eredményt érnek el.
Bálint Gábor
Részletek a Pesti Napló 1879. május 2-i, 107. számában megjelent levélből
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száz éve hunyt el Szentkatolnai Bálint Gábor
Harmincöt éves a fővárosban élő Bálint Gábor, amikor számot vet emberi és tudósi helyzetével. Amikor alábbi nyílt levelét 1879-ben közreadja, túl van már egy „tanulmányutazáson”, amelyre az akadémia támogatásával és a nagy tekintélyű Fogarasi János mecénás megbízásából került sor, hogy a magyar nyelv ázsiai (mongol, tatár, kínai) rokonságának kiderítésére végezzen helyszíni tanulmányokat,
és egy másikon, gr. Széchenyi Béla kelet-ázsiai expedícióján (1877–78), amelynek köszönhetően Dél-Indiába jutott el, de rövid időre még Sanghajban és Japánban is megfordult, igaz, egészségi állapota miatt még az expedíció befejezése előtt vissza kellett térnie. 1875-ben adta ki a Török nyelvtant, 1877-ben az első ázsiai tanulmányútján gyűjtött tatár népköltészeti anyagot, hiedelemgyűjteményt, szótárat és nyelvtant Kazáni tatár nyelvtanulmányok címmel. Ezek Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszor véleménye szerint is Bálint munkásságának legértékesebb és legmaradandóbb értékei közé tartoznak, de ide sorolandó még a későbbiek közül a Tamul (dravida) tanulmányok (1897), a Kabard nyelvtan (1900) és egy kabard szótár (Lexicon cabardico-hungarico-latinum, 1904). A magyar nyelv és nép eredetéről folyó korabeli szakmai viták (ugor–török háború) kereszttüzébe került Bálint, aki ekkor már mind a finnugor, mind a török rokonítást megkérdőjelezte, s tette ezt a helyszínen szerzett hatalmas élő nyelvi ismeret birtokában, ami eleve fölényt jelentett számára a hivatalos nyelvészeti tanok képviselőivel szemben (Budenz József, Hunfalvy Pál), akiknek – amint ironikusan megjegyzi – nem volt hajlandó „tekintélyöket elismerni még abban is, amihez édeskeveset értenek”. Ezek viszont, „az uralomra jutott fanatikus pajtások” hatalmuk birtokában mindent elkövettek, hogy tudósként és emberként lehetetlen helyzetbe hozzák – Aranyt idézve, aki mint az Akadémia főtitkára rokonszenvezett a megalkuvást nem ismerő fiatal tudóssal – a „vasfejű székelyt”. Kiderül Bálint leveléből, hogy amikor fordítói állásért a külügyminisztériumhoz folyamodott, azzal utasították el: annak az állásnak a betöltéséhez annyi idegen nyelv ismerete nem szükséges (!?), a nyilvános rendkívüli tanári kinevezését a budapesti egyetemre pedig ellenezte Budenz, s a kultuszminisztériumban Hunfalvy gáncsolta el. Látván az „ápril-járatást”, hazája elhagyása mellett döntött Bálint. Erre írta Arany sokat idézett négysorosát: „Szegény Bálint Gábor, / Boldogtalan góbé; / Amennyit te szenvedsz, / Mi ahhoz a Jóbé!”
„A szenvedés azonban csak ezután következett – írja György Lajos. – Bálint Gábor csakugyan elhagyta Magyarországot, s közel másfél évtizedig Európa és Ázsia különböző helyein hányódott, mint egy földönfutó és üldözött vad, önmagával, hazájával és a tudománnyal meghasonulva. Életének ezt az időszakát sűrű homály fedi. (...) Csak elejtett nyilatkozataiból tudjuk, hogy Spanyolországban hivatalnokoskodott, a Libanon cédrusai alatti gyökerekkel élt és lepkéket gyűjtött, hogy abból tengesse életét, Damaszkuszban török pénzügyi ellenőr volt, Bagdadban pénzügyigazgató, s végül az athéni egyetemen mint meghívott előadó újgörög nyelven tartott előadásokat, s arab nyelvet is tanított. Csak egy-két erdélyi jó barátja tudta, hol és merre jár; talán majd a levéltárak fognak hányódásairól felvilágosítást adni.” Mintegy ezt igazolta évtizedekkel később Árvay József, aki Bálintnak egy 1891-ből származó feljegyzésére hivatkozik, miszerint az újesztendő napja 1880-ban Bagdadban, 1881-ben Brusszában, 1882-ben Bécsben, 1883-ban Boszniában, 1884-ben Konstantinápolyban, 1885-ben Bejrútban, 1886-ban Jaffában, 1887-ben és 1888-ban Bejrútban, 1889-ben és 1890-ben Athénban virradt reá.
Minthogy az akadémia tíz évvel Bálint távozása után sem mozdította elő az ő hazatérését, csak 1892-ben tért haza, hallgatva barátai s a székely vármegyék hívására, amikor is Szentkatolnán telepedett le, majd hívei támogatásával nevezte ki a minisztérium 1893 decemberében kolozsvári nyilvános rendkívüli, 1897-ben pedig nyilvános rendes egyetemi tanárnak, ahol rendszeresen előadta a török nyelvet, de tanított tatár, japán nyelvet, kabardot, sőt, egy félévet a finn tanszéken is helyettesített. A nagy magyar orientalista kolozsvári egyetemi tanárságára volt büszke, illetve hogy tiszteletbeli bölcsészdoktorrá avatták 1896-ban. 1913. május 27-e óta a kézdivásárhelyi temetőben nyugszik.
Borcsa János

Népújság
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

EMKE-díj a közművelődés elismert szervezőinek
Két újságírót – Nagy Miklós Kundot, lapunk volt főszerkesztőjét s Kelemen Ferenc koreográfust, nyugalmazott rádiós szerkesztőt díjazott csütörtökön este az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület megyei szervezete. Olyan marosvásárhelyi személyiségeket, akik magas színvonalon végezett szakmai tevékenységük mellett a közművelődés terén folyó munkából is tevékenyen részt vállaltak.
A plakettet és az oklevelet a megyei EMKE elnöke nyújtotta át, tevékenységüket Sebestyén Spielmann Mihály történész és dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár méltatta. A Vártemplom Diakóniai Otthonában tartott jó hangulatú ünnepség a Marosvásárhelyi Napok egyik nyitórendezvénye volt.
Az elismerés 2003 óta része a város ünnepének, 2002-ben az akkor 90 éves Haáz Sándort köszöntötték, akinek unokája, Haáz Márton Orosz Dávid Gergővel együtt zenélt, mindketten a művészeti középiskola végzős hallgatói – hangzott el Ábrám Zoltán megyei elnök nyitóbeszédében.
"Ha egyszer valaki arra vállalkozik, hogy megírja az erdélyi magyar művészet históriáját a hatvanas évektől a huszonegyedik század első harmadáig, Nagy Miklós Kund írott dokumentumai nélkül aligha teheti meg" – hangsúlyozta Sebestyén Spielmann Mihály, majd felsorolta a marosvásárhelyi közszolgálati rádió riportereként, később a Népújság szerkesztőjeként működő díjazott, Nagy Miklós Kund köteteit. Ezek többsége a Műterem sorozatban elismert erdélyi, marosvásárhelyi képzőművészek életéről, munkásságáról készült, s a sort további művészmonográfiák, portrékötetek, úti beszámolók, gyűjteményes kiadások követték. Rádióriportjai mellett hosszú évek óta szerkeszti a Népújság Múzsa mellékletét, "mely szinte egyedülálló a romániai magyar lapok politikumközpontú gyakorlatában". Az elmúlt két évtizedben házigazdaként "rangos művelődési, tudományos eseményeket szervezett, kiállításokat nyitott meg, hozott a vásárhelyi Bernády Házba, amelyet szervezőtársaival együtt a marosvásárhelyi magyar művelődési élet egyik központjává tett. A rendszerváltó időktől nyilvános teret nyert humora is, csujogatóin, vicces versein, kabarétréfáin jól derültek az olvasók, a közönség.
Köszönő szavaiban Nagy Miklós Kund szeretettel emlékezett meg az elfelejtett Pedagógiai Főiskoláról, amelyet 1965-ben Kelemen Ferenc mellett a romániai magyar művelődési élet későbbi elkötelezett alakítóival végzett, majd a kolozsvári egyetemen folytatta tanulmányait. Vallomásában elmondta, hogy az újságírói pálya lehetőséget teremtett számára sok rendkívüli személyiséggel való találkozásra, ismerkedésre, barátságra, s a saját gondolatait hozzátenni azokhoz a kiállításokhoz, rendezvényekhez, amelyeket megnyitott. Az újságírói szakma tette lehetővé, hogy megőrizte kíváncsiságát, érdeklődését a világ dolgai iránt, ugyanakkor fontos volt számára, hogy egy bizonyos területen – az ő esetében a képzőművészetben – jobban elmélyüljön.
Az ötgyermekes marosvásárhelyi tanárcsaládból származó Kelemen Ferenc pályaképét Ábrám Zoltán rajzolta meg. 1989–97 között a Marosvásárhelyi Rádió művelődési osztályának riportere, majd 2006-ig a Bukaresti Rádió magyar adásának szerkesztőjeként ismerte és szerette meg a hallgatóság. Rádiós pályafutásának személyes sikere, hogy élőben közvetíthette 1991 tavaszán Bálint Lajos római katolikus püspök beiktatását, s nem volt könnyű dolga 1990-ben, amikor élőben számolt be a Görgény-völgyiek ostromáról s a marosvásárhelyi "egyetemen dúló viszonyokról". Munkásságának másik területe a tánc, a koreográfia. Táncolt a népi együttesben, híressé vált színházi előadás, filmek koreográfiáját készítette el, oktatott, szervezett az Egyetemisták Házában, később pedig a Színművészeti Főiskolán. Ötletadója, koreográfusa volt az RTV magyar adása Kaláka című műsorának, kezdeményezője az öreg táncosok találkozójának, s hosszú éveken át vezetője volt a többszörös országos első díjjal kitüntetett Kortárs táncegyüttesnek, hagyományőrző együtteseknek. Több mint 300 szakmai írása jelent meg a hazai néptánckultúráról, a balett és a kortárs tánc elméleti és gyakorlati kérdéseiről, Játékos ritmika néven könyvet szerkesztett – hangzott el a méltatásban. Ábrám Zoltán kiemelte Kelemen Ferenc tevékenységét az EMKE Maros megyei szervezetében, amelynek alelnöke volt, és sok ötlettel járult hozzá a hőskorszak művelődési rendezvényeinek szervezéséhez.
Kelemen Ferenc gyermekkorára, édesanyjára, a tánc fantasztikus nevelő erejére, a népi együttesben töltött évekre, a gyimesfelsőloki élményekre, a vendégszereplésekre, a rádió ökumenikus egyházi műsorainak a szerkesztése során szerzett tapasztalataira, a testvérével, Kelemen Kálmánnal történt szomorú eseményekre emlékezett.
– Életemben mindenkitől csak kaptam, s annak kis részét tudtam visszaadni – hangzott el vallomásában, s kiemelte Éghy Ghissza, a színpadi mozgást és ritmikát oktató táncművész szerepét koreográfiai tevékenységének alakításában, majd hozzátette, hogy a művésznő hagyatékának a feldolgozására készül, s szeretné, ha az általa nagyra becsült jobbágytelki Balla Antalról művelődési házat neveznének el szülőfalujában.
Beszélt a rádió 1990-es ostromáról, majd hozzátette, hogy még mindig reménykedik abban, hogy az RMDSZ vezetői egyszer meghívják, az eseményekről készült beszámolókban pedig értékelni fogják, ahogy 1990 márciusában helytálltak, és sikerült megvédeniük a román kollégák segítségével a rádiót a felbőszült tömeg támadásától.
A családias hangulatban, jó barátok között tartott esemény végén Ábrám Noémi Székely János Virágok átka című versével köszöntötte a díjazottakat.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

A magyar legyen regionális nyelv
Az RMDSZ azt akarja, hogy a magyar nyelvet regionális nyelvnek ismerjék el, a nemzeti kisebbségeket pedig ismerjék el a román állam alkotó tényezőiként, nyilatkozta a RFI-nek Frunda György, Victor Pontba kormányfő tiszteletbeli tanácsosa.
Frunda György kifejtette, „az RMDSZ-nek két alkotmánymódosító javaslat mellett tart ki, és nem fog egyetérteni a regionalizálással”.
„Az RMDSZ nem ért egyet a regionalizálással, mivel a közvitán szereplő tervezet nyomán a helyi problémákban hozandó döntés szempontjából el fognak tűnni a többségükben magyarlakta megyék” - mondta Frunda.
A kormányfő tanácsosa kijelentette ugyanakkor, hogy „az RMDSZ azt javasolja, hogy nemzeti kisebbségeket pedig ismerjék el a román állam alkotó tényezőiként”.
„Amikor Románia részévé vált, a magyar kisebbség az állam stabilizáló tényezője volt, tényező a modern Románia megalakulásában. A második módosító javaslatunk pedig a a magyar nyelv használatának jogára vonatkozik, ahogyan azt a Regionális és kisebbségi nyelvek európai konvenciója előírja” - mondta Frunda, aki szerint ez lehetőséget nyújtana, hogy egy sor gond megoldódjék a román többség és a romániai kisebbségi közösségek között.
Leszögezte, a „magyar nyelvet regionális nyelvként kell elismerni azokon a vidékeken, ahol a magyar közösség jelentős arányban jelen van. A «jelentős arány» fogalmát törvényileg kell majd megszabni, hogy ez 20 százalékot jelent, mint most, vagy kevesebbet”.
„Ez azt jelenti, hogy az illető régiókban a magyar nyelvet a közélet minden terén használni lehet majd” - mondta még Frunda.
Mediafax
Nyugati Jelen (Arad)

Volt egyszer egy iskola
Ahányszor csak idegennek elmeséltem, milyen is volt az a bizonyos iskola, amelyikben a korát messze megelőzve, a ’60-as években érvényesült a kulturális autonómia – mivel egyazon osztályban magyarok, románok az anyanyelvükön, míg a szerbek a választott nyelven tanulhattak –, kételkedve hallgatta.
Talán igaza is volt, mert mai mentalitással, amikor egyre több magyar szülő csakis az állam nyelvén való tanulásban látja gyermeke érvényesülésének a kulcsát, érthetetlenül hangzik az anyanyelvhez való akkori görcsös ragaszkodás. Mert Tornyán egyetlen magyar gyermek sem tanult az állam nyelvén, mégis elsajátítottuk azt, miközben a tanár párhuzamosan feleltette a diákokat, kit magyarul, kit románul. Ugyanúgy magyarázta a leckét is, ezért mindkét nyelven megértettük, ráadásul minden csütörtökön szünetekben, ebéd közben, sőt délután is románul kellett egymással beszélnünk, hogy alaposan megtanuljuk az állam nyelvét. Ha tréfára vettük a belső szabályt, Péter Antalnak a fémkeretes szemüvege fölött huncutkásan mosolygó, olykor szigorú tekintetével, akár egy-egy atyai nyaklevesével is találkozhattunk. Mert ő tanulásban soha nem tréfált, főként este nem, a másnapi leckék kikérdezésekor. Mielőtt ugyanis elindultunk volna a katolikus templom melletti éjjeli szállásunkra, szívszorongva vártuk a nevelőnőt, Piroska Máriát az igazgatói irodából érkező hírrel: melyik osztályt óhajtja Péter Antal kihallgatni, a házi feladatait ellenőrizni? Sokkal jobban tartottunk az esti számonkéréstől, mint a másnapi feleléstől, ezért tanultunk, segítettük egymást a házi feladatok elkészítésében. Ha túl nehéznek bizonyult a számtanfeladat, együtt próbáltunk megbirkózni vele, vagy idősebb diáktársunkat hívtuk segítségül. Ha valamelyik osztály bentlakói a számonkéréskor „könnyűeknek” találtattak, szégyenüket az egész bentlakás megszenvedte, egy órával mindenkinek tovább kellett tanulnia az újabb meghallgatásig. Órák után, naponta a legnagyobb osztályteremben gyülekezett az egész iskola diáksága, tanári kara, a kiértékelőre. Ennek során az aznap begyűjtött osztályzatok átlagos eredménye alapján lehetett elhódítani a legjobb osztálynak járó vándorzászlócskát, amit másnap délig a katedrán tartva birtokolhatott. A kiértékelőn a diákság előtt felsorakoztatták, megdicsérték az aznapi 10-es osztályzatok birtokosait, pellengérre állították, megdorgálták a szekundásokat. Az emberfiát már a pellengérre állítás félelme is tanulásra sarkallta, megpróbált jobb osztályzatot szerezni. A tanulás és munka mellett rengeteget szerepeltünk, énekeltünk, néptáncoltunk, mert akkoriban a pedagógusok számára nemcsak kötelező, de természetes is volt a kultúrmunka. Életem során soha, sehol nem tapasztaltam annyi törődést, annyi ötletet megtestesülni a tanulásért, a jobb eredményekért, mint Péter Antal iskolájában, ahol talán nem neveltek minden gyermekből zsenit, de mindnyájan megállták, megállják helyüket az életben. Oda tartós útravalóval indulhattunk, hiszen nem csak paprika- és paradicsomszedésen, kukoricatörésen, tűzifa-rakodáson, az új iskola építésén való segédkezésen, hanem az esti számonkéréseken is alaposan megedződve, mindig magunkon érezhettük Péter Antalnak a fémkeretes szemüvege fölött jóságosan ránk mosolygó, huncutkás, olykor szigorú tekintetét, ami önfegyelemre intett. Talán még most, fehér hajjal is magunkon érezzük, ami soha nem engedi elfelednünk: volt egyszer egy iskola, ahol a tornyai, a nagyvarjasi, a szederháti, a kisvarjasi diákok és szüleik egy pillanatig sem vonták kétségbe az anyanyelven való tanulás, érvényesülés elsőrendűségét, az életre történő nevelésben játszott nélkülözhetetlen szerepét. Manapság azonban szívszorongva kérdezhetjük: hova lett az a bizonyos iskola, hiszen Tornyán kihunyt az anyanyelvű oktatás utolsó szikrája is. Egykori iskolánk azonban elnyűhetetlen szálakkal köt össze bennünket, tornyai véndiákokat. A szívünkben hordozzuk, ahol addig él, amíg létezünk, és az anyanyelvű kultúránk e sajátos végvárának az emlékét az utódainkban is éltetjük.
Balta János véndiák
Nyugati Jelen (Arad)

Tükörből ablakká válni
Fennállásának nyolcadik évében 39 végzős diákot bocsátott szárnyra ma a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum. Elsőként a tanintézmény vezetői, Kocsis Attila Levente igazgató és Balogh Botár Károly Csaba aligazgató szólt a ballagókhoz, arra biztatva őket, hogy nyitott szemmel és szívvel lépjenek ki a világba és mindig bizalommal térjenek vissza iskolájuk falai közé.
Ugyanakkor maguk és pedagóguskollégáik nevében az intézmény vezetői megköszönték a szülők bizalmát, mellyel négy vagy nyolc esztendővel ezelőtt rábízták gyermekeiket a még nagyon fiatal, alakulóban lévő tanintézmény munkatársaira. A bizalom azonban busásan megtérült. A most végző évfolyam matematika-informatika osztálya kiváló eredménnyel, 9,13-as osztályátlaggal zárja a tanévet, és nagyszerűen megállták helyüket a középiskolában a turizmus és a poligráfia osztályok diákjai is. A jó eredményekről, a négyévi küzdelemről, kitartásról Mészáros Enikő, Hejus Ágnes és Orbán Julianna osztályfőnökök szóltak, akik meghatódva búcsúztak kedves diákjaiktól, az utolsó percben is szerető gondoskodással látva el őket jó tanáccsal.
A ballagók szellemi útravalóját amúgy az ünnepség alkalmával sokan igyekeztek még gazdagabbá tenni. Palkó Cecília, a dévai Szent Ferenc alapítvány igazgatója és Albert Leander ferences atya tanmesékkel buzdította a diákokat a hit, remény és szeretet gyakorlására, Zsargó János református esperes pedig Isten áldását kérte a ballagókra, felhívva figyelmüket, hogy immár felnőttként felelősséggel tartoznak minden szavukért, tettükért. Dézsi Attila kormánybiztos a gyökerekhez való ragaszkodás, illetve a szabadság fontosságát hangsúlyozta, Széll Lőrinc ifjúsági igazgató pedig arra kérte a fiatalokat, hogy a közösség tartóoszlopának nevezhető iskolából kirepülve váljanak ők maguk is közösségeik tartópillérévé. Vlaic Ágnes kisebbségi tanfelügyelőnő is hasonló gondolatokat fogalmazott meg, rávilágítva arra, hogy az iskola léte a közösség erejét, életképességét bizonyítja, és az itt tanuló diákság elsőrendű hivatása tovább erősíteni a közösséget. Takács Aranka, az RMDSZ megyei ifjúsági alelnöke bátorságra, merész álmok megvalósítására biztatta a diákokat. Máté Márta tanfelügyelőnő rendkívül tömören és szemléletesen fogalmazta meg az iskola szerepét és a ballagás pillanatának lényegét: „Az oktatás legfőbb feladata, hogy tükrökből ablakot faragjon. Kívánom, hogy immár nyitott ablakként táruljon a szívetek, elmétek a világra, amelyen beáramolhat a tudás fénye és kifele ragyoghat a lelketek.”
Az ünnepi búcsúztatások sorát díjátadás követte, melyen a hagyományos tanulmányi díjak mellett az idei évfolyamelső, a színtízes általánossal végző Szabó Tímea átvehette a Hauer Erich Társaság, a dévai RMDSZ, illetve az iskola különdíját is. Ezután maguk a végzősök mondtak köszönetet iskolájuknak, tanáraiknak, sok kedves emléket idézve fel. A poligráfia osztály képviselője, Segărceanu Radu versben búcsúzott az alma matertől, majd Szabó Tímeával és Costin Gabriella osztályelsőkkel közösen átadták az iskola kulcsát tizenegyedikes diáktársaiknak. Utóbbiak szintén kedves szavakkal köszöntötték végzős társaikat, majd felcsendült az iskolában már hagyományos búcsúdalként ismert Honfoglalás, örökös visszatérésre intve az elballagó diákokat.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Holnap indul a 9 napos rendezvény!
A Hunyad Megyei Magyar Napok Vár(n)ak!
21 helységben több mint 100 kultúresemény! – így foglalható össze tömören az idei Hunyad Megyei Magyar Napok egyhetes programja – fogalmazott az esemény hivatalos megnyitója előtti napon Takács Aranka főszervező.
Reményei szerint az épített örökségünk népszerűsítésére koncentráló rendezvényt idén is a minőségi programok, a hagyományőrzés, értékátadás és sokszínűség jellemzi majd. Ennek érdekében neves erdélyi és magyarországi művészek lépnek színre, de a helyi közösségek is lehetőséget kapnak a bemutatkozásra. Az RMDSZ megyei szervezete és a Hunyad Megyei Magyar Ifjúsági Tanács mellett a szervezésben, programok lebonyolításában 17 magyar civilszervezet, illetve számos egyházközség és tanintézmény képviselője vesz részt. – Úgy érzem tehát, hogy e kilenc nap újra az összefogás ünnepe lesz, mely jelentősen erősíti a szórványban élő közösségeinket – fogalmazott Takács Aranka. Továbbá elmondta: a rendezvény jó alkalom a kifele való nyitásra is. Ezért az események jó része nyílt tereken, utcákon zajlik majd, hogy a többségi lakosság is megismerhesse közösségeinket, értékeinket. Erre jó alkalom kínálkozik a Déván és Vajdahunyadon egyaránt megrendezendő kézműves vásáron, a szabadtéri gulyásfőzések, illetve előadások, utcai felvonulás során. Szintén a nyitás jegyében írják alá a rendezvények idején a szombathelyi Zrínyi Ilona Általános Iskola és a vajdahunyadi Matei Corvin Kollégium közötti testvériskolai megállapodást.
A tartalmasnak ígérkező rendezvénysorozat holnap délelőtt két helyszínen rajtol. Marosillyén 11 órától szentmisével, történelmi előadással, könyvkiállítással emlékeznek Bethlen Gábor fejedelemmé koronázásnak 400. évfordulójára. Ezzel egy időben Vajdahunyadon ifjúsági program, tárlatmegnyitó, kézműves vásár, gulyásfőzés zajlik, majd középkori és néptánc-előadásokkal várják az érdeklődőket. Este 8.30-kor sor kerül a IV. Hunyad megyei magyar napok hivatalos megnyitójára, melynek során megtörténik a vajdahunyadi vár jelképes örökbefogadása is, majd Bogdán Zsolt neves előadóművész Dsida-estje következik. Ezzel egy időben Petrozsényban és Vulkánban gyermeknapi rendezvényekre várják az érdeklődőket. Vasárnap szintén öt helyszínen folynak majd a rendezvények. A következő hét minden napján gazdag programkínálatból választhatnak az érdeklődők, a megye számos településén.
A magyar napok tehát várnak!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Romsics Ignác: magyar kormány-feladat oktatással fejleszteni
Telt házas közönség hallgatta meg csütörtök délután Romsics Ignác történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) rendes tagjának Mérlegen a magyar 20. század című előadását a Kolozsvár Társaság székhelyén. A professzor nem politikai, hanem gazdasági szemszögből vázolta a kérdéskört, főként az egy főre eső nemzeti össztermék alakulására alapozva. Statisztikai adatokból kiderül, hogy mikor következett be Magyarország gazdasági lemaradása. 1870-ben az ország GDP-je 1092 dollár volt, miközben az Amerikai Egyesült Államokban 2448-at, a tizenkét legfejlettebb európai államban pedig 2024-et tett ki. Viszont 2001-ben már jelentősebb különbségek mutatkoztak: 7434, illetve 27 848 és 19 266 USD-ről beszélhetünk.
Az első világháború előtti időszakra az erőteljes fejlődés volt jellemző. Később, a Horthy-korszakban a feldarabolt ország nem dőlt össze, hanem a vártnál gyorsabban regenerálódhatott, mégis Nyugathoz képest lemaradt (csúcsot az 1939-es esztendő, a hátrányban kivételt csupán az iskolázottsági fok jelentett). Az 1946–1988-as időszak 4-5 százalékos évi növekedést hozott, de soha nem érte el az 1939-es szintet. Ezalatt az akkori Közös Piac tagjai nagyot léptek előre.
A gulyáskommunizmus idején Magyarország mezőgazdasága fejlődött igazán, ami főleg az elosztási módszereknek köszönhető. 1990 után visszaesés következett be, de aztán az ipari haladás gyorsan beindult. 1999-ben a GDP visszatornászta magát az 1989-es szintre. 2001-ben a nemzeti össztermék az USA-ban 27 548, Európa elitjében 20 024, Magyarországon 7454 dollár volt.
Jelenleg a lakosság pesszimista, főként a történelmi frusztráció miatt. Nagy gondot jelent a cigány lakosság lemaradása, és az általános európai probléma, az elöregedés. Változtatni leginkább a magyar oktatási rendszer megreformálásával lehet, amivel a versenyképességet kell növelni, de ezt eddig egyetlen kormány sem tudta teljesíteni.

(Újabb) esély a mérföldkőre
Csendesen dörmögő
Állítólag az RMDSZ minapi, igencsak „nagyszabásúra” sikerített XI. („időközi”) kongresszusa mérföldkőnek ígérkezik a sok mindent megért, sok mindenen átesett érdekvédelmi szervezetünk életében. Azért mondom most úgy, hogy „állítólag” és „ígérkezik”, mert, ugye, kongresszus tervez, dönt, deklarál és deklamál, aztán majd elválik, miből lesz cserebogár s miből elszállott szó.
A kongresszuson döntés született, hogy az RMDSZ törvénytervezetet nyújt (majd) be a román parlamentben Székelyföld területi autonómiája tárgyában. Nos, ha ez megtörténik – és miért ne történne meg?! –, akkor valóban mérföldkőnek tekinthető (lesz) ez a kongresszus. Többek közt azért is, mert mindenektől és mindenki párt- és egyéni ambicióitól függetlenül, kötelezően megvalósul, meg kell valósuljon a szövetség elnöke által is hangsúlyosan szükségesnek vélt erdélyi magyar összefogás – mindenekelőtt kedvenceink, a három, erdélyi magyar politikai szerveződés között. Aligha engedheti meg bármelyikük is azt a luxust magának, hogy – ilyen vagy amolyan okokra hivatkozva – kihátráljon a közös célt megfogalmazó törvénytervezet mögül. Egy úgynevezett „autonomista” népgyűlés esetében ez még megtörténhetett, úgymond, „következmények” nélkül, de egy ilyen horderejű törvénytervezet esetében semmiképpen. Miképpen az sem vezetne sehova, ha ebben az ügyben a három politikai szerveződés valamiféle alá- és fölérendeltségi viszonyban jelenülne meg. Ebben a kérdésben a „számháborúkról” gyorsan meg kell feledkezni.
Na persze, innen a falvédőről, ahol most tanyázom (s ahonnan, meggondolatlanul, annyiszor „leszálltam” én is) mindez, mármint kedvenc pártjaink összefogása az ügy érdekében, roppant egyszerűnek, sőt, logikusnak tűnik, holott, amint az köztudott, mindig azt a legnehezebb megvalósítani, dűlőre vinni, ami roppant egyszerű (merthogy olyan egyszerű) és logikus (merthogy olyan logikus). Velünk, azaz közkedvenc politikai képződményeinkkel viszont folyton az a helyzet, hogy ami egyszerű, az számukra nem logikus, ami pedig logikus, az nem egyszerű. Ha ugyanis nem ez volna a helyzet, már régóta és sok mindenben közös nevezőre tudtak volna jutni – ha nem is pártjuk, de mindenképpen a romániai magyar közösség érdekében, hasznára. Mert, kérdezem én is, mi lett volna, ha a legutóbbi helyhatósági választásokon Marosvásárhelyen, Maros megyében a magyar közösség érdeke kerekedik felül s nem a pártos csőlátás, arrogancia, pártpresztízs? Nos, az lehetett volna, hogy esetleg visszaszerezzük Marosvásárhelyen a polgármesteri széket, és minden bizonnyal a megyei tanácselnökséget sem veszítjük el. S ugyanez történt Szatmárnémetiben is, Szatmár megyében is, hogy a többi, kisebb-nagyobb vesztéseinkről ne beszéljünk. Közkedvenc pártjaink sem nyertek semmit, a magyar közösség is veszített. Az aztán külön történet, hogy a fájdalmas, adott esetekben elkerülhető veszteségeinkért soha senkit nem vontunk felelősségre: sem a pártok, sem a közösség! Közkedvenceink gyorsan számháborúba kezdtek, amelyekből mindahány sikert varázsolt elő. Tanulságlevonás: nulla, felelősségvállalás zéró, s így a parlamenti választásokkor lehetett ismételni. S csodálkozni, hogy most még többen lemondtak mind a szavazásról, mind pedig „a választásról.
Huszonvalahány éve azt hangoztatjuk, szajkózzuk folyton, hogy közösségünk bölcs, öntudatos, pragmatikus, tudja, mi a dolga, kötelessége. Lehet, hogy így van. Innen, a falvédőről azonban nem így látszik. Némileg árnyaltabb az összkép, lehangolóbb. Az viszont innen is jól látszik, hogy elege van kedvenceink torzsalkodásaiból, s ezt azzal fejezi ki, hogy nem megy el voksolni. Nem szereti a lármát, ricsajgást, nem szereti, ha mindenevőnek és bugyutának nézik – viszont szereti a csendet, nyugalmat, az összetartozást, legalább a saját portáján belül, s ilyenkor meghallja és érti a hívó szót, és megy, ha kell, szavazni is. Példázza ezt a legutóbbi EP-választás is, a megvalósult magyar összefogás. Pártjaink egyelőre nem igazán értik meg, hogy lélektanilag is milyen megnyugtató, energiákat felszabadító, ösztönző hatása van, azaz lehet annak, ha a közösség azt látja, tapasztalja, hogy ilyen vagy olyan formában, módon egymást erősítik, elvégre egyazon közösség érdekeinek, célkitűzéseinek a képviselői, felvállalói. Nem ellenségek, legfennebb ellenfelek. Ha pártjaink nem a saját „imizsükkel” és presztízsükkel, no meg egymással volnának elfoglalva, nagyobb volna-lenne a hitelük, s kevesebb a választásokon távolmaradók száma. Olyan nehéz ezt megérteni, erre ráérzni?
A beadandó törvénytervezet kapcsán mondja az EMNP elnöke: „Közös feladat lesz” a tervezet mögé tömegbázist szervezni, állítani, „hogy a román politikum, a kormánykoalíció ne söpörhesse le azzal a kifogással, hogy a tervezet csak a politikusok akaratát tükrözi”. Az RMDSZ elnöke szerint a közös feladat sikeres elvégzése érdekében a három politikai szervezetnek „olyan hallgatólagos vagy írásos megállapodást kellene kötnie, amelyet mindenki elfogad…” Én ezt a javaslatot azzal egészíteném ki – épp a közös elfogadás érdekében –, hogy már a tervezet kidolgozásában is együtt kellene gondolkozni és „fogalmazni”. A „tömegbázis” megszervezése pedig eleve feltételezi az eddiginél szorosabb, életesebb együttműködést a civil szférával, beleértve egyházainkat s az olyan „népes” és nagy kisugárzású szakmai szervezeteket, mint amilyen például a pedagógusainké is.
Nos, a mit kell, a hogyan, és miért kell már világos. A tervezeten és annak beadásán a sor. Csak. S márcsak azért is, mert elkélne már, jól fogna egy igazi, gránitkemény mérföldkő. Nekünk, a mi közösségi életünkben is.
Molnos Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Ásatás a Ferenc-rendi zárda udvarán
Még a télen a Ferenc-rendi zárda udvarán régészeti feltárás kezdődött. Néhány hónapig feltűnés nélkül folytak a munkálatok. Áprilisban azonban nagy érdeklődést kiváltó hír kapott szárnyra: két, kéz a kézben, arccal egymásnak fekvő csontváz került felszínre. A sajtó szerint 1450–1550 körül élhettek. Amint később kiderült, ennél korábban.
Két másik csontvázat is találtak. Egyiknek a medencecsont fölötti része a zárda kerengőjének belső, nyugati alapja alatt fekszik. Testének felső része a fal alatt fekszik. Ez alól bal karja vége és néhány ujja, és a térde fölött vezető nem túl vastag csatorna mögül kibújó két lábszár- és egyik sípcsontja látszik ki. A feltárás északi szélén, hosszában félig a kerengő ugyancsak belső, de ezúttal északi falának alapja alatt gyermekcsontváz fekszik. Mellkasának jobb oldala, néhány bordája van az alapon kívül.
Kérdés, mikori a sírkert, melynek ez a részlete napvilágra került? Mert világos, hogy az egykori építők egy régi, már nem használt, elfeledett temető sírjaira alapozták a zárda falait. Meg kell említenünk, hogy valamennyi csontváz, a Rómeó és Júliának mondott páros is, keresztény szokás szerint kelet–nyugat tájolású, fejjel nyugat felé fekszik. Tehát keresztény szokás szerint temették el őket. De mint említettem, nem a zárda udvarára, mert akkor az épület még nem létezett.
1092 előtt nem templom mellé temetkeztek. E korai temetőket, bár keresztényeket hantoltak el bennük, félpogánynak mondják. Ennek a helyzetnek Szent László 1092. évi szabolcsi zsinaton hozott I. törvénye 25. fejezete szándékozott véget vetni: „Aki […] nem a templom mellé temeti az ő halottjait, tizenkét napon át vezekeljen kenyéren és vizen, kalodába zárva.” (Corpus Juris Hungarici – Magyar Törvénytár. 1000–1526. évi törvényczikkek. Millenniumi emlékkiadás. Szerkesztette Dr. Csiky Tamás, Dr. Kolosvári Sándor, Nagy Gyula, Dr. Óvári Kelemen, Tóth Lőrincz, Dr. Márkus Dezső. Franklin-Társulat, Budapest, 1899., 57–59., 89.). A törvény alkalmazásához idő kellett, ezért Kálmán király törvényeinek első könyve 73. fejezete 1096-ban ismét kitért erre: „Keresztyének temetése ne másutt, hanem a templom csarnokában legyen.”
Ennek alapján az első keresztény temető Kolozsvárt a korai Szent Mihály-templom mellett létesült, melynek egy részletét a főtéri föld alatti illemhely déli szomszédságában Méri István tárta föl 1943-ban. A tizennégy napvilágot látott sírból háromban S végű hajkarikát, XI–XII. századi, XIII. század eleji magyar női hajviseleti kelléket találtak. 1968-ban az illemhely és a Szent Mihály-templom közötti villanyoszlop alapozásakor is egy S végű hajkarika és egy hajtű került elő. Ugyanebben az évben a templom északi falától 30 m-re föld alatti áram-átalakító (transzformátor) aknájának ásásakor további sírok kerültek napvilágra. Ezek fő melléklete ugyancsak S végű hajkarika volt.
1995-ben Mátyás király szülőháza előtt gázvezeték árkának ásása közben Sorin Cociş a Főtéren Méri István által feltárt 14 sírral azonos korú női sírt tárt föl. Erre a benne talált S végű hajkarikából lehetett következtetni. E sír alapján megállapítható, hogy az egykori temető a Méri István által föltárt részletnél észak felé jóval nagyobb kiterjedésű volt, továbbá az, hogy az Óvárnak ez a része a XI–XII. században, továbbá a XIII. században a tatárjárásig, nem lakott terület, hanem sírkert volt. Vagyis az Óvár akkor még nem létezett. Most a zárda udvarán egyetlen korhatározó leletre bukkantak, egy Károly Róbert-pénzérmére. Ő érvényesen harmadszorra megkoronázva 1310 és 1342 között uralkodott, de a történelemtudomány az 1308. évi királyválasztó országgyűlés alapján második megkoronázása évét tekinti uralkodása kezdetének.
A felszínre került sírok korát azonban ezzel az érmével nem lehet meghatározni. Az eredetileg domonkos zárda létéről az első adat 1397-ből való. Azonban a templommal együtt korábban is léteznie kellett, hiszen a tatárjárás idején elpusztult település újjáélesztésére idetelepített szászok és vendégek érkezésük, 1270 után valamikor templomot is építettek. Feltételezhetően zárdát is emeltek melléje.
Ugyanakkor okirat említi, hogy 1455-ben Hunyadi János a kolozsvári domonkos zárda építésére évenként 50 forintot érő sót adományozott a széki sóaknából. A két említett csontváz helyzetéből arra következtethetünk, hogy ekkor, a már nem használt temetőben épült a zárda. Így került a feltárt csontvázak fölé az épület alapja. Kérdés, vajon a temető a XIII. század végén, a XIV. elején, a szászok által emelt kis óvári templom mellett jött létre, majd alig néhány évtized múltán fölhagyták, és építkezni kezdtek az egykori sírok fölé? Itt újabb kérdést tehetünk föl: feltételezhető-e, hogy a most föltárt sírok a korai Szent Mihály körüli temető északi szélén voltak? Ha arra gondolunk, hogy annak idején a holtak hozzátartozói nem tolongtak, mint manapság az újtelepesek, valamelyik régi sír megvásárlására, majd kirámolására, igennel válaszolhatunk. Volt hely bőven, új sírt lehetett ásni, s a temető szabadon terjeszkedhetett észak felé, a később, a tatárjárás után létesített óvári területen.
Egyelőre azonban úgy tűnik, az egyetlen, ami biztos, az az, hogy semmi sem biztos. Pontos választ minderre csak akkor kaphatunk, ha a szén C14-es izotópjával meghatározzák a felszínre került csontok korát.
ASZTALOS LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar nevekért kampányol az Igen, tessék!
Az elmúlt hónapban a Coca-Cola HBC újszerű kampányt indított termékének népszerűsítése és forgalmának növelése érdekében: az üdítőital címkéjén az országban leggyakoribb százötven keresztnevet jeleníti meg. A vállalat a belügyminisztérium személyi nyilvántartási igazgatóságától megszerezte az 1988 és 2000 között született román állampolgárok utóneveinek statisztikáját, s ennek alapján használja fel a leggyakoribb neveket marketingakciójában, amelyből azonban hiányoznak a magyar keresztnevek.
Az Igen, tessék!, a hazai magyar nyelvhasználati lehetőségeinek kibővítésére hivatott mozgalom kommunikációs referense, Szabó Györke Zsombor lapunknak elmondta: már jelezték a vállalatnak, hogy az ország lakosságának hat százalékát kitevő magyarság keresztneveit is vegyék figyelembe az akció során, de az elzárkózott a véleménynyilvánítástól. Sajtóértesülés szerint azonban Marosvásárhelyen már felbukkant a kereskedelemben egy hiteles, Attila felirattal ellátott címkéjű Coca-Cola-példány. A mozgalom aktivistái közleményt adtak ki, amelyben felhívják a figyelmet arra a bevételt növelő lehetőségre, amely főleg a Székelyföldön és a Partiumban áll a Coca-Cola rendelkezésére. A cég ellenben az Országos Statisztikai Hivatal állítására hivatkozik, amely szerint nincsenek magyar nevek a legnépszerűbbek listáján. A cég mindenesetre mérlegeli alternatív gyártási módok alkalmazását a kimaradt személynevek számára, de nem pontosítja, hogy mire gondol. „A vállalatnak meg kell értenie, hogy egy magyar személynévvel ellátott termék ugyanannyit ér, mint a román nevű. Nem érzelmi úton kell hozzáállni az ilyen kérdéshez” – mondta Szabó Györke Zsombor.
Egy hungarológiatanár szerint a leggyakoribb 150 romániai név között nagy valószínűséggel szerepelnek magyar nevek is, és azok között több lehet a magyar férfinév, mert a magyar női neveknek nagyobb a szórása.
Holnap délután 1 órakor, a Kalotaszegi Magyar Napok keretében az Igen, tessék! mozgalom tevékenységének bánffyhunyadi elindítása alkalmából, Bethlendi András ügyvezető tart bemutatkozó előadást Bánffyhunyadon a Barcsay-kertben felállított irodalmi sátornál. Utána az Igen, tessék! munkatársai válaszolnak a sajtó kérdéseire.
Szabadság (Kolozsvár)

Hangzó csoda Weöres Sándor-versekkel és a Sebő együttessel
Közösségi versmondás június 9-én a Mátyás-szülőház előtti téren
Az elmúlt két évben jócskán beírta nevét a kolozsvári köztudatba a Hangzó csoda elnevezésű közösségi versmondás, amelyre életkortól függetlenül mindenkit elvárt a Kvart Egyesület: 2011-ben a Farkas utcában mondhattuk együtt Dsida Jenő verseit – így a közkedvelt „Itt a helyem, itt kell állanom / egyenesen az élen” és a „Kéne valaki, sokszor kéne: / fiatal hugocska, vagy öreg néne” kezdetűt –, tavaly pedig Kányádi Sándor három költeményét – Mátyás-napi vásár, Fekete-piros, Faragott versike – olvastuk a Mátyás király szülőháza előtti téren, az éppen Kolozsváron tartózkodó Törőcsik Mari színművésszel együtt. A versek, a Misztrál és a Kaláka együttes zenéje, valamint a széki fiatalok tánca által megteremtett hangulat, a jó idő és a tartalmas együttlét egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy sokan év közben is szívesen gondolunk vissza a közösségi versmondásra, gyerekek, egyetemisták, felnőttek és idősebbek, egyszóval mindannyian, akik részesültünk a csodából.
Az esemény tavaly épült be szervesen a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét programjába, a Facebook közösségi oldal révén pedig egyre több emberhez jutott el a híre. Egészen egyszerűen kezdődött, s a folytatás tekintetében sem volt különösebb felhajtás: Balázs Attila, a KVART Egyesület vezetője és Molnár Levente, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze teázás közben beszélte meg annak idején a részleteket, majd a szervezéssel járó teendők következtek. Olyan rendezvényt álmodtak meg, amely összehozza az embereket, s lehetőséget teremt a találkozásra, a beszélgetésre – mesélik immár egy kávé mellett, a szerkesztőségünkben tett látogatásukkor.
A siker pedig nem maradt el, a visszajelzésekből ítélve elérték céljukat: amellett, hogy a versolvasás fölöttébb izgalmas tevékenységére biztatták a jelenlévőket – s egyúttal saját magukat is –, kellemes pillanatokat is szereztek a kolozsvári és környékbeli családoknak. – A rendezvény annyira megtetszett tavaly a Kalákának, hogy azt mondták, következő alkalommal is szeretnének részt venni. Az itteni fellépésük után másnap Budapesten, az Ünnepi Könyvhéten koncerteztek, ahol ugyancsak meséltek az élményeikről, s hogy milyen jól sikerült a versmondás – magyarázza Balázs Attila, ugyanakkor azt is elárulja: az ötlet a budapestieknek is elnyerte a tetszését, s javasolták, hogy idén náluk is szervezzenek hasonlót. Molnár Levente hozzáfűzi: ebben az évben sajnos nem tudtak ezzel foglalkozni, elképzelhető viszont, hogy rövidesen Budapesten is sort keríthetnek az eseményre.
Most azonban minden gondolatukkal elsősorban a jövő vasárnapi rendezvényre koncentrálnak, amikor a száz évvel ezelőtt született Weöres Sándor verseit olvassuk majd együtt a Mátyás király szülőháza előtti téren. A kalákások idén ugyan nem tudnak jelen lenni a versmondáson, de tudomást szerezve a mára már hagyomány számba menő kezdeményezésről, rögtön ajánlották maguk helyett a Sebő együttest. – Amikor meghívtuk őket, még nem tudtuk, hogy korábban már volt kapcsolatuk Weöres Sándorral, s nagyon sok versét zenésítették meg. Kértem tőlük egy bemutatkozást, mire ők Weöres egyik szövegét küldték el nekem – emlékezik vissza Balázs Attila.
Az írás, amelyre bizonyára a csapat is különösen büszke, így hangzik: „Örömmel hallgatom a Sebő együttes produkcióját. Elsősorban erősen ritmizált verseimet választották. Érdekes, hogy milyen értő kézzel nyúlnak az aszillabikus szövegekhez. »Sej-haj, folyóba / Sok a hal valóba.« Kevés olyan szöveget használnak fel, ahol a szótagszám és a ritmusképlet parallel átfedésekkel halad. Mint például: »Gyöngy az idő, vándoroljunk, Nincs szekerünk, bandukoljunk.« A szimmetrikus szövegű versek csak kivételesen fordulnak elő vers-választásukban. Jobban szeretik az aszimmetrikusakat: »Túl, túl, messze túl, / Mi van a hegyen messze túl?«, ahol két erőteljes és hosszú szótagra egy egész sor rövid szótag jut a következő sorban. A »Túl, túl«-ra az felel meg, hogy »Mi van a hegyen…« A megzenésítéseknek kitűnő ritmusa van. Úgy gondolom, munkájuk szép eredményekkel jár.”
Legalább három verset választanak a szervezők a jövő vasárnapi találkozásra, ezek közül a Haragosi lesz az egyik – „Fut, robog a kicsi kocsi, / rajta ül a Haragosi, / din-don diridongó...” –, az esemény Facebook oldalán pedig továbbra is várják a javaslatokat. Az elmúlt esztendőkhöz hasonlóan ezúttal is arra biztatnak mindenkit, hogy tartson velük. Nem tettek le ugyanakkor arról a tervükről, hogy kortárs kolozsvári költő verseit tűzzék műsorra – ez viszont még egyelőre a jövő zenéje –, s mint mondják, kifejezetten örülnének annak, ha más erdélyi városok is kedvet kapnának a közösségi versmondáshoz – hogy még sokan teremtsék meg a csodát, amelyre az embereknek igényük van.
Addig pedig: találkozzunk június 9-én, vasárnap délután 5 órakor a Mátyás király szülőháza előtti téren! Az apropó a vers, a cél a találkozás.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Aranka György-verseny a tordai Jósikában
Jósika Miklós Elméleti Líceum
A tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum adott otthont Kolozs megye V-VIII. osztályos diákjai számára szervezett Aranka György Nyelv-és Beszédművelő Verseny idei fordulójának május 11-én. A versenyre a következő magyar vagy magyar tagozatos iskolák neveztek be: Kolozsvárról az Apáczai-líceum, a Báthory-líceum, a Brassai-líceum, az unitárius kollégium, a Református Kollégium, a Sigismund Toduta Zenelíceum, az Octavian Goga Iskola és a Talentum Református Iskola diákjai, Désről az 1-es számú iskola diákjai, Bánffyhunyadról a Technológiai Líceum tanulói, a körösfői Kós Károly Iskola, a kalotaszentkirályi Ady Endre Iskola diákjai jelezték részvételi szándékukat a szervező Jósika Miklós Elméleti Líceum diákjai mellett .
mérhette össze helyesírási, nyelvhelyességi, szövegértési, szövegalkotási és versmondási képességeit: Édes anyanyelvünk, Szép magyar beszéd és Versben bujdosó versenyformákban.
A párhuzamosan zajló írásbeli, majd szóbeli megmérettetés után a vendég diákok és kísérő tanáraik városnézésre mentek Szabó Hajnalka magyar szakos tanárnő vezetésével, aminek során a tordai templomokat, Jósika Miklós szülőházát, a Történelmi Múzeumnak helyet adó fejedelmi házat látogatták meg. Ezután az iskolanapok alkalmából Tordára látogató kiskúnfélegyházi vendégdiákok társaságában közös ebéden vettek részt. Az ünnepélyes díjkiosztásra az ótordai Református templomban került sor.
Édes anyanyelvünk V-VI. osztályosok kategóriája:I. díj: Pethő Róbert (Jósika Miklós Líceum), II. díj: Péntek Alíz (körösfői Kós Károly Iskola), III díj: Román Sarolta (unitárius kollégium), dicséret: Kelemen Szabolcs (Octavian Goga Iskola), Boros Péter (unitárius kollégium), Horváth Márton (Apáczai-líceum).
VII-VIII. osztályosok kategóriája: I. díj: Mátó-Székely Orsolya (unitárius kollégium), II. díj: Farkas Anna (unitárius kollégium), III. díj: Nagy-Betegh Kamilla (unitárius kollégium), dicséret: Benő Loránd (Báthory-líceum), Orbán Dávid (dési 1-es számú iskola).
Szép magyar beszéd V-VI. osztályosok kategóriája: I. díj: Lázár Katalin (Sigismund Toduta Zenelíceum), II. díj: Dimény Kristóf (unitárius kollégium) és Péntek Kitti (körösfői Kós Károly Iskola), III. díj: Ilyés Anna-Boróka (Apáczai-líceum), dicséret: Palocsay Johanna (Octavian Goga Iskola),Varga Eszter (Református Kollégium).
VII-VIII. osztályosok kategóriája : I. díj: Kovács Nóra (körösfői Kós Károly Iskola), II. díj: Szallós-Kis Csaba (Brassai -líceum), III. díj: Ilyés Zalán György (Apáczai-líceum), dicséret: Kömöcsi Panna (unitárius kollégium), Simon Eszter Nóra (Báthory-líceum).
Versben bujdosó V-VI. osztályosok kategóriája: I. díj: Gyurka Sára Krisztina (Református Kollégium), II. díj: Vernes Anita (unitárius kollégium), III díj: Czire Orsolya (unitárius kollégium), dicséret: Kerekes Ákos (Apáczai-líceum), Kun Eszter (Református Kollégium).
VII-VIII. osztályosok kategóriája : I. díj: Pánczél Kata (unitárius kollégium,), II. díj: Sánta Orsolya (unitárius kollégium), III. díj: Mihály Renáta (körösfői Kós Károly Iskola), dicséret: Szalma-Győrfi Anna (Báthory-líceum), Benedek Ida (Báthory-líceum)
Mihályfalvi Zsuzsa

Borbély: küszöbcsökkentés helyett háromnapos szavazás az alkotmányról
Határozottan ellenzi az RMDSZ a népszavazások érvényességi küszöbének 50 százalékról 30 százalékra való csökkentését – szögezte Borbély László a politikus sajtóirodájának pénteki közleménye szerint.
„Egyrészt azért ellenezzük, mert a hatalmon levő pártok egyáltalán nem konzultáltak az ellenzékkel, annak ellenére, hogy mi felajánlottuk nekik, hogy üljünk le tárgyalni a törvénymódosításról, másrészt azért, mivel nem tartották be még a módosító javaslatokra vonatkozó határidőket sem” – mondta az RMDSZ politikai alelnöke. Hozzátette, a szociálliberálisoknak „valami miatt” annyira sürgős volt ez a módosítás, hogy felrúgták a házszabályt, és az RMDSZ javaslatait teljesen figyelmen kívül hagyták.
„Egyértelmű: attól félnek, nem lesz meg az 50 százalékuk, amikor meghirdetik a referendumot az alkotmánymódosításról, pedig mi hangsúlyoztuk, hogy 2003-hoz hasonlóan, amikor még két napig lehetett szavazni, megvalósítható lenne akár a három napig tartó népszavazás is. Ezt előírhatja akár egy kormányhatározat, vagy belefoglalható a referendumtörvénybe is” – mondta Borbély.
Az alelnök kifejtette: a Szociál-Liberális Szövetség (USL) döntése hátrányosan érinti az RMDSZ-t, a romániai magyarságot, mert a jogszabályt kihasználva, például egy román többségű nagyobb község esetében már 30 százalékkal eldönthetik, hogy beolvasszák vagy átcsatolják a települést egy másik községhez, megváltoztatva így az etnikai arányokat.
„Emellett a polgármestereket is könnyebben le lehet ezentúl váltani, amire eddig csak 50 százalékos jelenlét esetében volt lehetőség” – magyarázta Borbély, hozzátéve: az RMDSZ-nek súlyos fenntartásai vannak a módosítás alkotmányosságával kapcsolatban, és remélik, hogy Az alkotmánybíróság visszautasítja a jogszabályt, amely így visszakerül a parlamentbe. „Mi csak annyit kérünk, hogy egy ilyen fontos kérdésben konzultáljanak az ellenzékkel, hiszen nem csak pártszempontokat kell figyelembe venni” – szögezte le Borbély.
Maszol.ro

Gyógyír a poszttrianoni traumára
Nincs külön magyarországi és határon túli magyar érdek – emelte ki Németh Zsolt külügyi államtitkár vasárnap a Budapest XXII. kerületében tartott nemzeti összetartozás napi ünnepségen.
A Fideszes politikus rámutatott: minden magyar érdeke, hogy kihozzuk a határok feletti összetartozásból, amit lehet, erre hívja fel a figyelmet évről-évre a nemzeti összetartozás napja. A külügyi államtitkár hangsúlyozta: mindent meg kell tenni az anyaországi élet szervezésével az államigazgatásban, az önkormányzatokban, a gazdaságban és a szellemi életben azért, hogy a határon túliak „magától értetődő kapcsolódási pontokat” találjanak. „Meg kell tenni mindent, hogy a határon túli magyar szervezetekkel – így az Erdélyi Magyar Néppárttal és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal is – olyan együttműködési programokat alakítsunk ki, amelyek minden szakterületen felszabadítják az összetartozásban rejlő energiákat, és értéket teremtenek. Ezáltal pedig megőrzik és átörökítik az új nemzedékeknek az összetartozást” – mondta Németh. Hozzátette: meg kell tenni mindent ezekért a célokért a szomszédos országokkal és a nemzetközi partnerekkel való együttműködésben is, olyan projektek indításával, amelyek szorosabbá teszik a kapcsolatokat a magyarországi és a szomszédos országok társadalma, nemzetei és gazdaságai között. A külügyi államtitkár elmondta, Nyugat-Európa számos országában beigazolódott, hogy a kisebbségek területi és kulturális autonómiaformái segítik az önmegvalósítást, az energiák felszabadulását, és ez így van a Kárpát-medencében is. „Több autonómia, több teljesítmény. Több teljesítmény, gyorsabb felemelkedés. Gyorsabb felemelkedés, jobb Közép-Európa” – foglalta össze az államtitkár a nemzeti összetartozás programját.
Tőkés László erdélyi EP-képviselő az ünnepségen azt mondta: Trianon nem egyedi, egyszeri esemény, hanem 93 éve tartó gyilkos folyamat. „Állandó poszttrianoni traumában élünk, ezért nagyon fontos az anyaország támogatása a külhoni magyarság számára” – hangsúlyozta az EMNT elnöke, aki szerint ez az ünnep egy történelmi eseményen, Trianonon, és egy kristálytiszta eszményen alapul, ami nem más, mint az összetartozás. „Ez az, ami magyarok százezreit gyűjti össze ezekben a napokban. Gyásznap helyett az egymásra találás napját éljük át” – hangsúlyozta Tőkés, majd a székely lobogót magasba emelve azt mondta az egybegyűltek előtt: „ezt a zászlót senki nem veheti ki a kezünkből”. Kijelentette: a romániai magyarok nem akarnak az erdélyi szászok, svábok és zsidók sorsára jutni, akiket „kemény valutáért árusítottak ki.”
Az Országgyűlés 2010. május 31-én döntött úgy, hogy a trianoni békeszerződés aláírásának napja, június 4. a jövőben a nemzeti összetartozás napja. A nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló, öt paragrafusból álló törvénnyel az Országgyűlés kinyilvánította, hogy „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.
szekelyhon.ro

Minden lehetőséget ki kell használnunk, ami a könyvvel kapcsolatos
Nem volt túl nagy a tolongás az I. Székelyföldi Könyvnapok sátrai körül, de így is elérte a célját. Minden jelenlévő partner hiánypótlónak, ötletesnek és színvonalasnak érezte ezt a kétnapos rendezvényt.
Lehetséges, hogy a helyszín és az időzítés nem volt ideális, de a jól kiválasztott időpont a következőkben sokat javíthat majd a Könyvnapok színvonalán és könyveladásokban, tömegben mérhető hatásán. Az Udvarhelyi Híradó Kft. székhelyének udvara pedig a jövőben is rendelkezésre áll, csak éppen rá kell szoktatni az embereket, hogy a szépen karbantartott, kockakővel kirakott belső tér gépkocsik parkolása mellett ilyen és ehhez hasonló kulturális projekteknek is helyet képes biztosítani.
Nyilvánvaló volt már a szervezés pillanatában, hogy május második felében, június elején nincsen olyan „békésnek mondható” időpont, amikor egy ilyen formátumú, s ráadásul újonnan bevezetendő programot nagy hatékonysággal el lehessen indítani.
„Az V. Városnapok végén, a ballagások kellős közepén, az időjárás szeszélyeivel is dacolva választottuk ki május utolsó és június első napját – mondta Nagy László, a Székelyhon.ro webboltjának menedzsere –, de mostanra volt érvényes a vásári sátrakat biztosító Cetate Production Kft. kedvezményes ajánlata. Ezt a próbalehetőséget nem hagyhattuk ki. Felhívásainkra nem tudott ugyan minden könyvkészítő műhely válaszolni, nem tudott jelen lenni, de azért sikerült akkorát meríteni a kínálatból, a friss művekből, hogy reprezentatívnak mondható a felhozatal. Kapcsolatépítés szemszögéből is eredményesnek mondható ez a két nap.”
A vásár kiértékelése még ezekben a pillanatokban is tart. Egyelőre ezzel a rövid beszámolóval és a mellékelt fotógalériával szolgálhatunk az olvasóknak.
Simó Márton
szekelyhon.ro

Tőkés László: Trianon 93 éve tartó gyilkos folyamat
Az erdélyi magyarok nem akarnak az erdélyi szászok, svábok és zsidók sorsára jutni, akiket „kemény valutáért árusítottak ki." – mondta Tőkés László, az Erdélyi Nemzeti Tanács elnöke Budapest XXII. kerületében tartott nemzeti összetartozás napi ünnepségen. Az emléknap június 4-én, a Trianoni szerződés évfordulóján van.
A XXII. kerületben nemzeti összetartozás napi megemlékezést tartottak, melyen beszédet mondott Németh Zsolt külügyi államtitkár és Tőkés László, az Erdélyi Nemzeti Tanács elnöke.
Németh Zsolt rámutatott: minden magyar érdeke, hogy kihozzuk a határok feletti összetartozásból amit lehet, erre hívja fel a figyelmet évről-évre a nemzeti összetartozás napja. Hozzátette: az év minden napján, és nemcsak ünnepi keretek között , hanem „szürke hétköznapi aprómunkával" kell megtenni mindent ezért az eredménymaximalizálásért.
A külügyi államtitkár hangsúlyozta: mindent meg kell tenni itthon, az anyaországban a hazai élet szervezésével az államigazgatásban, az önkormányzatokban, a gazdaságban és a szellemi életben azért, hogy a határon túliak „magától értetődő kapcsolódási pontokat" találjanak. Meg kell tenni mindent, hogy a határon túli magyar szervezetekkel, – így az Erdélyi Magyar Néppárttal és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal is -, olyan együttműködési programokat alakítsanak ki, amelyek minden szakterületen felszabadítják az összetartozásban rejlő energiákat, és értéket teremtenek. Ezáltal pedig megőrzik és átörökítik az új nemzedékeknek az összetartozást – mondta. Németh Zsolt úgy folytatta: meg kell tenni mindent ezekért a célokért a szomszédos országokkal és a nemzetközi partnerekkel való együttműködésben is, olyan projektek indításával amelyek szorosabbá teszik a kapcsolatokat a magyarországi és a szomszédos országok társadalma, nemzetei és gazdaságai között. A külügyi államtitkár szerint minél szabadabb és stimuláltabb környezetben élnek otthon a határon túli magyarok, annál többet tudnak kihozni képességeikből. Ezért kérnek ők autonómiát és ezért támogatjuk mi az autonómia törekvéseiket – fejtette ki.
Hozzátette: Nyugat-Európa számos országában beigazolódott, hogy a kisebbségek területi és kulturális autonómia formái segítik az önmegvalósítást, az energiák felszabadulását, és ez így van a Kárpát-medencében is. „Több autonómia, több teljesítmény. Több teljesítmény gyorsabb felemelkedés. Gyorsabb felemelkedés jobb Közép-Európa" – foglalta össze a külügyi államtitkár a nemzeti összetartozás programját.
Tőkés László, EP-képviselő az ünnepségen azt mondta: Trianon nem egyedi, egyszeri esemény, hanem 93 éve tartó gyilkos folyamat, és „állandó poszttrianoni traumában élünk". Ezért nagyon fontos az anyaország támogatása a külhoni magyarság számára – hangsúlyozta az erdélyi politikus. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke szerint ez az ünnep egy történelmi eseményen, Trianonon, és egy kristálytiszta eszményen alapul, ami nem más, mint az összetartozás. Ez az, ami magyarok százezreit gyűjti össze ezekben a napokban, „gyásznap helyett, az egymásra találás napját éljük át".
Tőkés László magasba emelve a székely lobogót azt mondta az egybegyűltek előtt: ezt a zászlót senki nem veheti ki a kezünkből, majd idézve Szabó Dezső szavait úgy fogalmazott: megmaradásunk, anyagi és lelki megújhodásunk feltétele, hogy minden magyar felelős minden magyarért. Kijelentette: nem akarnak az erdélyi szászok, svábok és zsidók sorsára jutni, akiket „kemény valutáért árusítottak ki."
Az ünnepségen állampolgársági eskütételt is tartottak. Szabolcs Attila (Fidesz-KDNP) polgármester azt mondta: „mi anyaországiak meg sem értjük mit jelent, hogy sokan ismét felvehetik fiatalságuk, őseik állampolgárságát".
Kitért arra, hogy nyilván nem mindannyian hoztak könnyű döntést a kérelem beadásakor, hiszen több országban nem csak nem nézik jó szemmel, de egyenesen büntetik is ezt a lépést. Azt kívánta, élvezzék ezt az új helyzetet, találják meg számításukat magyar állampolgárként akár szülőföldjükön, akár Magyarországon, vagy bárhol a világban. Ugyanakkor azt is kérte, hogy soha ne felejtsék el a gyökereiket, amelyek több mint 1000 éve megtartották a magyarságot.
„Önökön is múlik, hogy újabb 1000, vagy több ezer év elteltével elhangzik-e magyar szó a Földön, ismerik-e zenénket, táncainkat, kultúránkat" – fogalmazott a kormánypárti politikus.
MTI
Erdély.ma,

Magyaródy Szabolcs: a magyarok nem ismerték fel a külföldi propaganda fontosságát
Kanadában élő Magyaródy Szabolcs nevéhez számos, a magyarságkép külföldi alakítását hasznosan szolgáló könyv kiadása fűződik.
Jelentőségében azonban kiemelkedik az a történelmi zsebkönyv sorozat, amelyet a szomszédos országok nyelvén is megjelentetett, hogy végre a valóságos közös történelmet ismerjék meg a szerb, román, ukrán, szlovák történelemoktatáson nevelkedett nemzedékek.
Tavaly újabb könyvét mutatták be címe: „Hungary and the Hungarians”, azaz „Magyarország és a Magyarok.” A kötet bevezetőjében ez áll: „A magyarok sosem ismerték fel igazán a tájékoztatás fontosságát, ezért ellenségeik szabadon fejthették ki mindig gyűlölködő propagandájukat szerte a világban, anélkül, hogy a magyarok szeme rebbent volna.” Magyaródy Szabolccsal Cservenka Judit beszélgetett arról, hogy a szerző kanadai szemmel milyennek látja a magyar tájékoztatást.
Magyaródy szerint a magyarok sosem ismerték fel a propaganda értékét, ezért fordultak ellenünk a nyugati barátaink is, mert közben a románok, és a csehek óriási pénzeket költöttek a nyugati közvélemény, és a politikusok szimpátiájának megnyerésére.
A mai magyar kormány javított ugyan a nemzeti propagandáján, de Magyarországon belül nagyon erős az ellenpropaganda, Brüsszelben, de kint Amerikában is vannak olyanok, akik foggal-körömmel a Magyar Állam ellen küzdenek, szögezte le Magyaródy.
A Hunyadi János Munkaközösség tevékenységéről Magyaródy elmagyarázta, hogy ők ellátják az amerikai egyetemi könyvtárakat olyan könyvekkel, amelyek tisztességesen és objektíven tárgyalják a magyar történelmet, és a kisebbségeikhez való viszonyukat, 115 ezer könyvet és CD-lemezt osztottak szét ingyen a nagy amerikai könyvtárak számára.
A könyv szerzője a továbbiakban kitért a kanadai cigányellenességre, Magyarország nemzetközi megítélésére, és arról a propagandáról, amit ők folytatnak azért, hogy az országot reálisan ítélje meg az Amerikai Egyesült Államok.
Az interjú utolsó részében Magyaródy Szabolcs szólt a dollár térvesztéséről, és az önellátó falu szerepéről is, amelyet ez a következő világválság idején játszhat. Kossuth Rádió
Erdély.ma