Tőkés az RMDSZ-elit lemondását követeli
Éles vita dúl az erdélyi magyar politikai élet főszereplői között annak kapcsán, hogy az RMDSZ-ről kiderült: már a parlamenti választások előtt titokban írásos megállapodást kötött a Szociálliberális Unióval (USL) a közös kormányzásról.
Csütörtökön kibocsátott nyilatkozatában Tőkés László a téma kapcsán megállapítja: „a triumfáns negatív kampányt folytató RMDSZ-pártelit végighazudta az egész korteshadjáratot”, emiatt le kell mondania. „A kampány idején egyfajta románellenes retorikával riogatta a magyarságot, azt állítván, hogy aki nem az RMDSZ-re voksol, az az ellenséges román pártokra szavaz. Miközben minden esetben azt hangoztatták, hogy a választások végeztéig senkivel semmiféle megegyezést nem kötnek – ezzel ellentétben mindvégig félrevezették választóikat, és már jó előre elvtelen alkut kötöttek a nacionál-kommunista USL-vel. Az már csak hab a tortán, hogy hiába ittak előre a medve bőrére, hiszen miután a szocialista-liberális oldal kétharmados mértékben túlnyerte magát, és Crin Antonescuék meggondolták a dolgot – az RMDSZ végül is hoppon maradt” – állapítja meg az európai parlamenti képviselő.
Tőkés szerint nyilvánvaló, hogy a titkos megállapodás eleve a román néppárti, illetve a magyar nemzeti ellenzék ellenében köttetett, amellyel az RMDSZ lejáratta a magyar érdekképviseletet, és alkut kötött az erdélyi magyarság bőrére. „Felvetődik a kérdés, hogy a maga idejében miről is tárgyalt órák hosszat Szász Jenő Kelemen Hunorral. És megtalálódni látszik a nyitja annak, hogy – egészen megmagyarázhatatlan módon – mi is késztethette az MPP exelnökét, valamint utódját, Biró Zsoltot arra, hogy rövid egymásutánban „a Nemzet televíziójában” az RMDSZ választási érdekei mellett emeljék fel a hangjukat” – áll Tőkés László közleményében, amelyben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke leszögezi: „az őszödi hazudozóknak és a neptuni tárgyalóknak – a demokrácia szabályai szerint – egyetlen lehetőségük az marad, hogy tisztségükről feltétel nélkül, azonnal lemondjanak”.
Közleményt bocsátott ki a történtek kapcsán Kelemen Hunor is, azt fejtegetve, hogy az RMDSZ számára a kormánykoalíció soha nem volt kényszer. „A kormányzásban való részvétel nagyobb mozgásteret, több lehetőséget ad – de csak akkor, ha partnerek hozzák létre a koalíciót. Ez a feltétel most nem állt fenn. A győztes pártszövetségből már a választás éjszakája óta olyan hangok hallatszottak, hogy az RMDSZ-re nincs igazán szükség Románia kormányzásához. Vagy ha mégis, legfeljebb egyfajta dísznek: azt mutatni az Európai Unió felé, hogy az USL nem él vissza az erőfölényével, azt demonstrálni, hogy partnerségre törekszik. Azért nem léptünk koalícióra a Szociálliberális Szövetséggel, mert a pártszövetségen belül nem volt konszenzus ebben a kérdésben. A Liberális Párt számára, úgy tűnik, nem csak a választási kampány része volt, hogy magyarellenes politikai megnyilatkozásokat tegyen, így megakadályozta azt, hogy a miniszterelnök akarata érvényesüljön” – áll a szövetségi elnök közleményében.
Kelemen kifejtette, az elkövetkező időszak politikai döntései – alkotmánymódosítás, fejlesztési régiók átszervezése, ingatlan-visszaszolgáltatás – fontosságának tudatában az RMDSZ-nek az volt a célkitűzése, hogy mindezeket a döntéseket ne lehessen a magyar közösség véleményének figyelembevétele nélkül meghozni. „Számunkra ez a helyzet biztosítja a közösségi és kisebbségi jogok bővítésének lehetőségét, a magyar közösség érdekeinek érvényesítését” – áll a közleményben. A továbbiakban Kelemen Hunor úgy vélekedik, az ellenzéki szerep lehetővé teszi, hogy több figyelmet szenteljen magára az RMDSZ. „Önvizsgálatra van szükség. Összegeznünk kell a kampány és a választások tapasztalatait, feltárni az okokat, hogy miért veszítettünk szavazatokat. Az elmúlt esztendők hibáiból tanulva, azokat kiigazítva kell folytatnunk utunkat” – szögezi le az RMDSZ elnöke, hozzátéve: a napokban nyilvánosságra hozza az USL vezetőivel kötött megállapodás szövegét.
Székelyhon.ro

Szép, színes és a miénk – elkészült az első udvarhelyi animációs film
Elkészült az első székelyudvarhelyi animációs film: a Székelyföldi Legendáriumból építkező Likaskő rajzfilmet december 23-án, vasárnap először vetítik le Udvarhelyen a Mesevárosban. A Legendárium-csapat karácsonyra más újdonsággal is előrukkolt, hisz a napokban jelent meg a Tatárittyom és A székely kincsek őrzői játékokat is tartalmazó dupla társasjátékcsomag.
Ígéretéhez híven a Székelyföldi Legendárium csapata már karácsonyra elkészítette a tizenkét részes legendás animációs film első részét. A Likaskő legendáját feldolgozó filmet előbb szombaton, a Kárpát-medencei gyermekkarácsony alkalmával vetítik le a magyar Parlamentben, majd vasárnap bemutatják az udvarhelyi gyerekeknek is. „Nagy erőfeszítéssel dolgoztunk az elmúlt hetekben, viszont a remek csapatnak köszönhetően jó hangulatban, jó ütemben zajlott a munka” – magyarázta Fazakas Szabolcs ötletgazda.
A tíz-tizenkét perces rajzfilmet Tóth Árpád rendezte, a figuráknak udvarhelyi színészek (László Kata, Fincziski Andrea, Tóth Árpád és Barabás Árpád), valamint Baricz Gergő kölcsönzik hangjukat. A Likaskő legendáját Kudelász Nóbel gyúrta át forgatókönyvvé, a zenét Orbán Ferenc írta, a Kónya Attila rajzolta figurákba pedig Kosza Arnold animátor lehelt életet. Nem véletlen, hogy a stáb nagy része udvarhelyi, hisz Fazakas Szabolcs szavaival élve „a Legendárium bölcsője Udvarhely, így a rajzfilmkészítésnek is itt kell zajlania”.
„Egyelőre a nyers változatot vetítjük, hisz a rajzfilm még simításokra szorul. Amint ezt befejeztük, hozzáfogunk a sorozat második részéhez, amely valószínűleg a csíksomlyói legendára alapul majd, hisz terveink szerint ennek bemutatója a jövő évi csíksomlyói búcsún lesz” – újságolta az ötletgazda, aki kifejezetten nagy sikerként éli meg azt, hogy az első részt önerőből, a Székelyföldi Legendárium könyvek eladásából sikerült megvalósítani. „A rajzfilmnek két támogatója volt, illetve online 910 dollárt gyűjtöttünk erre a célra. A baj az, hogy sokan még négy év után sem értik, mit és miért csinálunk. Többen is akadályozni akarták munkánkat, sok rosszindulatú kritikát is kaptunk, mert nem voltunk hajlandók a pénzt és a dicsőséget megosztani olyanokkal, akik önös célokra használták volna a márkanevet. Ezzel szemben székelyföldi fiatal tehetséges emberekkel dolgozunk: húszfős a csapat, de közvetve többen is bekapcsolódtak” – magyarázta.
A napokban jelent meg a Székelyföldi Legendárium társasjátékcsomagja is, mely annyira népszerű, hogy az első néhány tucat példányt már el is kapkodták. Akárcsak a rajzfilm, a társasjáték is Székelyföldön készült. Az ötletgazda ígérete szerint a következő napokban a székelyudvarhelyi könyvesboltokban már kapható lesz.
„Van valami ebben az egészben, ami kitölt egy eddig létező hiányt, valami olyat nyújt a Székelyföldi Legendárium, amire, úgy néz ki, már sokan vártak. Egyébként nagy a nemzetközi érdeklődés is, így az új évben új, többnyelvű honlappal rukkolunk elő, illetve angol nyelven is kiadjuk a Legendárium-kötetet” – avatott be a tervekbe Fazakas Szabolcs. Aki vasárnap lemaradna a rajzfilm első szabadtéri vetítéséről, az karácsony napján pótolhatja mulasztását a székelyudvarhelyi városi parkban.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

Kezdődik a magyar intézményvezetők „leradírozása”?
A különböző forrásokon keresztül érkező információk szerint máris beindult a magyar intézményvezetők leváltása Háromszéken – jelentette be Tamás Sándor, a háromszéki területi RMDSZ szervezet elnöke.
„Informális úton már két intézményvezető eltávolításáról is értesültünk, egyiküknek a környezetvédelmi ügynökség, míg a másiknak a vízügyi igazgatóság éléről kellett távoznia, pontosabban lemondania tisztségéről” – mondta el csütörtökön Tamás Sándor. A politikus kifejtette, várható volt, hogy a székely megyékben megindul a támadás ezen a vonalon is, ugyanakkor úgy vélik, függetlenül attól, hogy az RMDSZ kormányzati szerepkörben van-e vagy sem, az arányosság elve kellene érvényesüljön. A megyei önkormányzat vezetője rámutatott, hogy három évvel ezelőtt a minisztériumok közvetlen alárendeltségébe tartozó intézmények 65 százalékában magyar vezető volt. Ez az arány máris csökken, miközben a magyar lakosság számát tekintve ez lenne az etikus.
Nagy D. István
Székelyhon.ro

Újabb regionális öntudaterősítő program: székelyföldi diákigazolvány
Székelyföldi diákigazolvány létrehozását kezdeményezi Zsigmond József, a sepsiszentgyörgyi tanács fiatal tagja, aki szerint a kártya – társadalmi hasznossága mellett – segíti a szolidaritás érzésének és a regionális öntudatnak a kialakítását.
Zsigmond József Tamás Sándor megyetanácselnök és Antal Árpád polgármester jelenlétében mutatta be a kártyát. Mint mondta: a diákigazolványt hétéves kortól 35 éves korig vehető igénybe, amennyiben a kérvényező érvényes tanulói jogviszonnyal rendelkezik egy, a történelmi Székelyföld területén működő tanintézményben. A háromnyelvű diákigazolvány egy vonalkóddal ellátott kártya, ezért lehetőséget nyújt az egyéni azonosításra, ezenkívül pedig kedvezményekre is feljogosítja gazdáját.
A 14 éven aluli diákok számára a szülő vagy gyám igényelheti az igazolványt, a 14-18 év közötti diákoknak pedig szülői vagy gyám által megírt beleegyezés szükséges a kártya átvételéhez. A felnőttkorú diákoknak csak a hivatalosan megjelölt papírokat kell beszerezniük, felhatalmazás nem szükséges. Az 5-től 100 százalékig terjedő kedvezmények köre a tervek szerint kiterjed a Kovászna, Hargita és Maros megyék területén lévő kulturális intézményekbe való belépéstől a sporton, nyelvtanuláson, szórakozáson (mozi, színház, fesztiválok), szépségápoláson (hajformázás, manikűr, masszázs) keresztül az utazási kedvezményekig.
Antal Árpád arról biztosította a kezdeményezőket, hogy a polgármesteri hivatal, valamint a megyei tanács összes alárendelt intézménye csatlakozni fog az akcióhoz, Tamás Sándor pedig arról beszélt, hogy a diákigazolvány hozzájárul a székelyföldi eszme „társadalmasításához”.
Erdély András
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Tudományt karácsonyra – Karácsonyi könyvvásár Kolozsváron
Az utóbbi években hagyománnyá vált, hogy a kolozsvári Erdélyi Múzeum-Egyesület Karácsony előtt könyvbemutatóval egybekötött könyvvásárt szervez. Ilyenkor kedvezményes áron lehet beszerezni a kiadó legfrissebb köteteit. A kolozsváriak kapnak is az alkalmon, hiszen egy-egy ilyen könyvcsomag ideális ajándék lehet a fa alatt.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában Köleséri Sámuel tudományos levelezését és Csetri Elek posztumusz művét, a Kelemen Lajos élete és munkássága című kötetet mutatták be. Az Erdély történetét legalaposabban ismerő tudós és legendás levéltáros, a marosvásárhelyi származású Kelemen Lajos életéről szóló kötetet a 2010-ben elhunyt Csetri Elek professzor kézirata alapján Jánó Mihály rendezte sajtó alá.
Dr. Jánó Mihály, művészettörténész: „Úgy látom, hogy van is érdeklődés irántuk. Kelemen Lajos iránt amúgy is mindig volt mert hiába, hogy ő szórta az ismeretet magából, de azért még mindig nagyon sok titok fedi, mint a zseniális, nagy történész-tudósokat mindig körüllengi valami titok.”
Ez a vásár nagyon jó alkalom arra, hogy a kolozsváriak az Erdélyi Múzeum Egyesületnél megjelent legfrissebb, tudományos tematikájú köteteket megismerjék.
- Sokszor fordult elő az elmúlt időszakban is, hogy néhány frissen megjelent könyv bemutatóját erre az időszakra időzítettük, most hétfőn is volt, meg ma délután is, tehát nem csak a régebbi, idén, vagy tavaly megjelent köteteink kaphatók ilyenkor leszállított áron, hanem a legfrissebbek is. – mondta Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke.
A EME karácsonyi könyvvására változatos tematikájú könyveket kínál. Kapható itt történeti, nyelvészeti, és technikatörténeti írás. A köteteket ilyenkor jelentős árkedvezménnyel lehet beszerezni. erdely.tv
Erdély.ma

Visszakapja főtéri ingatlanát a római katolikus egyház
Kovács Sándor főesperes: a viszályt a politikusok szították
Valentin Cuibus Kolozs megyei főtanfelügyelő az általa vezetett intézmény idei utolsó sajtótájékoztatóján bejelentette: a 2013/2014-es tanévtől a Ioan Bob Általános Iskola osztályai kiköltöznek a római katolikus egyház tulajdonát képező, a Főtér 15. szám alatti ingatlanból. Kovács Sándor római katolikus főesperes örömmel vette tudomásul a hírt, amelyről hivatalosan még nem értesítették. A főesperes szerint a megürülő helyiségekben többnyire gyermek- és ifjúsági tevékenységeket bonyolítanak majd le, de az sem kizárt, hogy a felszabaduló termek egyikébe visszaköltöztetik a katolikus óvoda azon csoportját, amely eddig – helyhiány miatt – a Báthory-líceumban működött. A főesperes hangot adott azon meggyőződésének is, hogy az ügy kapcsán évek óta tartó viszályt a politikusok szították. A római katolikus egyház mindig is Isten áldásának tekintette a gyermekeket, függetlenül azok nemzeti vagy vallási hovatartozásától – tette hozzá.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

RMDSZ: legjobban szolgálni a magyarság közös céljait
Az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának megfontolásait, a parlamenti választásokon győztes Szociálliberális Szövetséggel (USL) kötött, a napokban nyilvánosságra hozott elvi megállapodás szempontjait összegezte tegnap közzétett nyilatkozatában Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke.
Az RMDSZ a kormányzást mindig olyan eszköznek tekintette, amely által hangsúlyosan képviselheti a magyar emberek érdekeit – hangsúlyozta a szövetség elnöke. Mint megállapította, az ország politikai berendezkedése sajnos egyelőre még olyan, hogy a bővített kisebbségi jogokat, a magyarok által lakott települések fejlesztését és jólétét szinte kizárólagosan csak kormányzati szerepből lehet elérni.
Kelemen Hunor kifejtette, az RMDSZ számára a kormánykoalíció soha nem volt kényszer. A kormányzásban való részvétel nagyobb mozgásteret, több lehetőséget ad, de csak abban az esetben, ha a koalíciót partnerek hozzák létre – tette hozzá. Mint mondta, utóbbi feltétel ezúttal nem állt fenn: a győztes pártszövetségből már a választás éjszakájától kezdődően olyan hangok hallatszottak, hogy az RMDSZ-re nincs igazán szükség Románia kormányzásához. Vagy ha mégis, legfeljebb egyfajta dísznek: mutatni az Európai Unió felé, hogy az USL nem él vissza az erőfölényével, demonstrálni, hogy partnerségre törekszik.
Szabadság (Kolozsvár)

Testvéreim az urbanizációban!
Esküszöm, nem állt szándékomban búcsúlevelet írni! Tegnap reggel azonban elkövettem azt a végzetes hibát, hogy kinyitottam a hűtőszekrényt, és ellenőriztem a reggeli kávém alapját képező sovány tej szavatossági idejét. Naná, hogy december huszonegyedikén lejár! Profin adagoltam, idáig tartott – ez volt az első gondolatom. A másodikat viszont apokaliptikus mennykövek repesztették ezer darabra: jobb, ha még idejében megiszom az utolsó cseppig! Most itt ülök, szürcsölöm az utolsó előtti kávémat – ez már úgyis a feketeleves –, és annak próbálok utánajárni, hogyan is telepedett ránk ez a világvége-biznisz.
A apokalipszis-jóslatok divatja majdnem egyidős az emberiséggel. Az első emberpár kiebrudalása a paradicsomból jól meg is alapozta folyton dühöngő katasztrófa-tudatunkat: („A földbe térünk mindahányan, s az évek szállnak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!” (Villon – Faludy – Haláltánc-ballada)
Mert összeomlik Bábel tornya, tíz csapás szakad Egyiptomra, „langas” koszorúk pusztítják el Szodomát és Gomorrát, és úgy alája penderít az özönvíz Noé bárkájának, hogy Ubara-Tutu fia, Ut-napistim is csak nehezen ússza meg a dolgot! Ami pedig a jövőnket illeti: olvassátok a János-Apokalipszist!
A világvége-jövendölések persze sosem jönnek be igazán. Aki végigrágta magát Frans G. Bengtsson Vikingek c. kétkötetes ópuszán vagy más hasonszőrű munkán, az tudhatja, micsoda sűrű praktikákkal várták a világvégét a Krisztus utáni első ezredfordulón. A vízözön-sláger később is menő volt, ám Toledói Jánosnak nem jött be 1186-ban, a tübingeni Johann Stoflernek sem 1524 februárjában. Hogy megússza a közfelháborodást, Stofler későbbre halasztotta a dolgot, és szegről-végről igaza lett: a saját könyvei csapták agyon, amikor a tudománya rászakadt a dolgozószobájában. De se szeri, se száma a különféle szektavezérek világvégejóslatainak, melyeket azóta is nagy szeretettel várunk, az igazi bajnok azonban mégiscsak Nostradamus, aki szerint a világvége akkor jön el, amikor a Húsvét Márk napjára, az Úrnapja pedig János-napra esik. Eddig tehát Nostradamus óta mindösszesen ötször volt már világvége – legutóbb 1943-ban, és ekkor majdnem be is jött. A következő 2038-ban lenne. Sajnos, közbeszól a maja naptár…
A világvége mindig profitorientált. Előbb voltak a különféle, „csak nálunk” beszerezhető kabalák, amulettek és ómenek, aztán a kegytárgyak, ereklyék és bűnbocsátó cédulák, végül pedig a katasztrófabiznisz. Egy ötvenes éveit taposó amerikai milliomos, Larry Hall amolyan XXI. századi Noé-bárkájába fektet, amelyben akkor is dühöng majd a luxus, amikor sötét és semmi lesznek. A kansasi bunker, ahová a végtelenül high society menekülni készül, 3 méter vastagságú betonfalakkal óvja majd lakóit 50 méter mélyen, speciális ellátórendszereinek köszönhetően ellenáll majd vízözönnek, atomtámadásnak, földrengésnek és járványoknak egyaránt. Az első apartmanokat már meg is vásárolták, a befektető 7 millió dollárt kaszált az üzleten.
De térjünk vissza a mi proletár, decemberi apokalipszisünkre. Van abban is biznisz bőven! A mexikói Xul nevű városkának például óriási profitot jelent a maja naptár vége. A város neve beszédes, annyit jelent szárazon: „a vég”. Lakói valóban a maják örököseinek érzik magukat, szerintük az apokalipszis éppolyan hétköznap, mint a többi, mindössze annyi történik majd, hogy elkezdődik életük hátralevő része. A városban működő spa-hotel azonban berendezkedett a világvége-turizmusra. Ha valaki egy izmos maja masszőrrel szeretné átrelaxálni a szörnyű időket, itt jó pénzért megteheti. Fizetni persze előre kell, az adóbevallás elmarad, ha pedig mégsem, akkor is mindenki jól jár: a vendég, a masszőr, a szállodás.
A guatemalai maja örökösök jóval önérzetesebbek, így érzékenyebbek is a világvége-bizniszre. Guatemala minden második lakosa valamelyik maja népcsoport kései leszármazottja, vezetőik pedig kikérik maguknak, hogy Guatemalavárosban apokalipszis-konferenciát szervez a kulturális tárca, a környéken pedig állami segédlettel egymásra licitálnak rá az egzotikusabbnál egzotikusabb világvége-túrák. Az állítólagos apokalipszis körüli tömeghisztériát egy nép történelmi hagyatékával szembeni tiszteletlenségnek vélik, és kultúrájuk áruba bocsátásának tartják a nagyszabású rendezvényeket. Ha szétnézünk a világban, igazat kell adnuk nekik: még egy ilyen apokalipszis, és helyrebillen a világgazdaság! Az van ugyanis, hogy világszerte megnőtt a kereslet a foszilis gyúanyagok, konzervek és gyertyák iránt, ufóhívők és katasztrófaturisták lepik el a kultikus vagy annak vélt magaslatokat és helyszíneket, az egyszerűen nyugalomra vágyó vagy kevésbé leleményes helybéliek nem kis bosszúságára. Még az erősen ortodox oroszok is olyannyira fölvásárolták a fáklya- és termosz-készleteket Novokuznyeckben, hogy Medvegyevnek magának kellett megszólalnia az ügyben. Kína Csinghaj tartományában politikai színezete lett a dolognak: a Mindenható Isten tagjai nyilvános tereken prédikálják az apokalipszist, amelyből nyilván csak a szekta tagjainak van menekülés, különben is ők hivatottak megtörni „a nagy vörös sárkány” hatalmát. Akinek füle van, hallja meg! A kínai kommunista vezetés hallotta, azonnal országos kampányt indított az apokalipszis ellen – kinek sikerülne másnak, ha nem a kínaiaknak? –, a szekta több száz tagját pedig lesittelték egy időre. Gyanítom: túl fogják élni, és az keserű lesz…
A maja naptárból eredő félelmeket egyébként éppen a maja-kutató régészek cáfolták meg nemrégiben. Guatemala – már megint Guatemala! – Petén nevű tartományában van ugyanis egy hatalmas maja romváros, amelynek szakszerű régészeti feltárása csak néhány évvel ezelőtt kezdődhetett el, a National Geographic jóvoltából. Még mielőtt a majákra hivatkozva véget vethettünk volna a világnak, előkerült idén egy festett kamra, melynek a falaiba karcolt naptár az eddig ismert legrégebbi maja számításokat tartalmazza. Ezek a számítások tulajdonképpen asztronómiai feljegyzések, amelyek a csillagászati eseményekhez viszonyítva segítenek kiszámolni a maja kultusz meghatározó rituáléinak pontos idejét. Nos, az egyik ilyen csillagászati esemény bekövetkeztét 3500-ra datálták, ami jócskán túlmutat a sarki közértben apokalipszis céljából fölvásárolható gyertyákon, fáklyákon és konzerveken. Ezek a számítások másfajta világszemléletet tükröznek, mint amilyen rajtunk hatalmasodik el mostanában: azt jósolják ugyanis, hogy a világ folytatódni fog, és pontosan olyan lesz holnapután is, mint volt tegnapelőtt.
Nálunk viszont az új kormányzati ciklussal mindenképpen beköszönt az apokalipszis. Horderejéhez képest a maja naptár vége könnyen oldható matematikai képlet. És nem hiszem, hogy ez az apokalipszis profitot hoz majd Mădulari, Fundătura, Vărsătura, Jena, Sculeni, Flămânzeni, Gogoşari és Béta–Dobó–Vágás lakóinak, akik a maja világvégével nemigen törődnek, a mi kis hazai apokalipszisünkhöz viszont jó, ha beszerzik előre a gyertyát és a konzerveket!
Biztos, ami biztos: én búcsúzom. Legfeljebb tévedek, és akkor kellemes… pardon, kellemes a lábvíz, mondaná msgr. barátom, Jakab Gábor, tehát Áldott Karácsonyt, hiszen úgyis éppen elkezdődik életünk hátralevő része.
Apokaliptikus szeretettel,
Laczkó Vass Róbert 
Szabadság (Kolozsvár)

Hitélet – Szakszerű felújításra, értékmentésre kér a katolikus érsek
Az erdélyi római katolikus templomok értékvesztéseit, műtárgyak elkallódását vagy eladását, a nem megfelelően szakszerű épülettatarozást előzné meg Jakubinyi György érsek felhívása, amelyben arra kér és figyelmeztet: a legkisebb épületjavítást, a Gyulafehérvári Főegyházmegye nyilvántartásában szereplő egyházközségi klenódiumok, műtárgyak, dokumentumok, régi könyvek restaurálására, elidegenítésére vonatkozó szándékot előzetesen jelezzék.
Az érsekség Egyházművészeti és Építészeti irodája felveszi a kapcsolatot a kérelmezőkkel, szakszerű tanácsadással látja el őket. Körlevelében az érsek figyelmeztet: amennyiben a Főegyházmegyei Hivatal kellő időben tájékoztatást kap az egyházközségek szándékáról az ingatlanokkal, műtárgyakkal kapcsolatosan, lehetősége van az adott munkálatot támogatásra is javasolni. Az intézkedésre azért volt szükség, mert építészeti részletek tűntek el, műtárgy értékű, egyháztörténeti, művelődéstörténeti szempontból is jelentős liturgikus tárgyak kerültek ki az erdélyi római katolikus templomokból, amelyeket helyenként szakszerűen restauráltak, ám másutt nem figyeltek oda a berendezési tárgyak, az architektúra megőrzésére.
Szabadság (Kolozsvár)

www.7hatar.ro – az első erdélyi gazdaportál
011 őszén új kiadvánnyal gazdagodott az erdélyi nyomtatott sajtó piaca: először jelent meg országos agrármagazin. A Gazdaélet azt a rést igyekezett kitölteni, amelyet a szintén országos Erdélyi Gazda, valamint a székelyföldi Székely Gazda hagyott: olvasmányos, de tartalomban jóval gazdagabb, színesebb, ugyanakkor szerteágazóbb tematikájú anyagokkal vonzani egyre több olvasót hónapról hónapra. Mindez maradéktalanul sikerült – a gazdasági háttér azonban nem tette lehetővé, hogy abban a formában középtávon életképes maradjon. A Gazdaéletet megjelentető székelyudvarhelyi kiadó 2012. november 1-jétől megszüntette az agrármagazin további finanszírozását. Mivel a Gazdaéletről az olvasóktól rengeteg pozitív visszajelzés érkezett, az egykori főszerkesztő és lapigazgató – Daczó Dénes és Mihály László – folytatni akarta az elkezdett célkitűzést, és ezúttal új, teljesen szűz terület meghódítására tesznek próbálkozást: interneten igyekeznek megszólítani a hivatásos vidéki gazdákat, a hobbi-kertészeket és állattartókat, valamint mindenkit, aki a vidék és annak jövője iránt érdeklődik.
Ennek jogi hátterét a december 7-én hivatalosan bejegyzett Agrár Média Egyesület biztosítja, melynek alapító tagjai Daczó Dénes, Macalik Ernő és Mihály László, székhelye pedig Szépvíz község. Az egyesület alapvető célja az első magyar nyelvű gazdaportál elindítása és működtetése. Nem titok: a 7határ című internetes kiadvány a webet használó gazdák nyitóoldalává kíván fejlődni. Az oldal szerkesztői azt szeretnék, ha az olvasó hozzájuthatna azokhoz az információkhoz, amelyeket az erdélyi gazda eddig nem talált meg magyar nyelven. A hírértékű tájékoztatások, riportok, szaktanácsok mellett a mezőgazdasági törvénykezés újdonságairól, a vita alatt álló tervezetekről is tájékoztat majd a 7határ. Az oldal erőssége lehet a Gazdafórum, ahol a gazda a gazdával oszthatja meg gondolatait, tapasztalatait.
Fontos szempont ugyanakkor, hogy – szemben a nyomtatott magazinokkal, amelyek terjesztési akadályokba ütköznek – az oldal tartalma akár minden erdélyi aktív gazdához eljuthat, ingyen. Az új projekt része, hogy a tárfelület nyújtotta technikai lehetőségeket kihasználva új eszközökkel mutassa be a mai erdélyi vidék valóságát. Az írott riportok mellett kép- és videódokumentumok is kísérik majd az anyagokat, vagy éppen önálló tartalomként jelennek meg.
A gazda léte nem a rusztikus múlt egy darabja, hanem az értékteremtő jelen része. A honlapot működtető Agrár Média Egyesület egyik célja ezért az, hogy ennek az értékteremtő gazdálkodásnak az eszméjét tudatosítsa, a még fellelhető élhető életből, megtapasztalásból származó tudást dokumentálja és továbbadja. Az Agrár Média Egyesület további céljai között szerepel még szakmai rendezvények, fórumok szervezése, szakmai kiadványok megjelentetése, valamint aktív szerepvállalás a gazdaélet szervezésében. Az Agrár Média Egyesület rendelkezik az elindításhoz szükséges alaptőkével, amit az alapító tagok tettek ki. Működését a jövőben az önkéntesség mellett pályázati forrásokból, adományokból, illetve a honlap üzemeltetéséből származó bevételekből fogja fedezni. (www.7hatar.ro sajtóanyag)
Szabadság (Kolozsvár)

Kelemen Hunor szövetségi elnök nyilatkozata
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség a kormányzást mindig eszköznek tekintette, egy olyan eszköznek, amely által hangsúlyosan képviselheti a magyar emberek érdekeit. Ennek az országnak a politikai berendezkedése sajnos még olyan, hogy a bővített kisebbségi jogokat, a magyarok által lakott települések fejlesztését és jólétét szinte kizárólagosan csak kormányzati szerepből lehet elérni.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség számára a kormánykoalíció soha nem volt kényszer. A kormányzásban való részvétel nagyobb mozgásteret, több lehetőséget ad – de csak akkor, ha partnerek hozzák létre a koalíciót. Ez a feltétel most nem állt fenn. A győztes pártszövetségből már a választás éjszakája óta olyan hangok hallatszottak, hogy az RMDSZ-re nincs igazán szükség Románia kormányzásához. Vagy ha mégis, legfeljebb egyfajta dísznek: azt mutatni az Európai Unió felé, hogy az USL nem él vissza az erőfölényével, azt demonstrálni, hogy partnerségre törekszik.
Azért nem léptünk koalícióra a Szociálliberális Szövetséggel, mert a pártszövetségen belül nem volt konszenzus ebben a kérdésben. A Liberális Párt számára, úgy tűnik, nem csak a választási kampány része volt, hogy magyarellenes politikai megnyilatkozásokat tegyen, így megakadályozta azt, hogy a miniszterelnök akarata érvényesüljön.
A Szociálliberális Szövetséggel létezett egy elvi egyezség, amely mindössze néhány sorból állt, ebben a felek kinyilvánítják azon szándékukat, hogy a választások után együtt fognak kormányozni, függetlenül attól, hogy ötven százalék alatti vagy feletti eredményt ér el a választásokon az USL. Az elvi egyezségről nem a saját fejemtől döntöttem, sokan tudtak erről: parlamenti képviselők, szenátorok, megyei elnökök, hiszen a szövetségen belül folyamatos az egyeztetés.
Ismerve a választási eredmények előrejelzéseit, azt, hogy a Szociál-liberális Szövetség megnyeri a parlamenti székek nagy részét, tudatában az elkövetkező időszak politikai döntései fontosságának – alkotmánymódosítás, fejlesztési régiók átszervezése, ingatlan- visszaszolgáltatás –, a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek az volt a célkitűzése, hogy mindezeket a döntéseket ne lehessen a magyar közösség véleményének figyelembevétele nélkül meghozni, hogy megkerülhetetlenné váljunk. Számunkra ez a helyzet biztosítja a közösségi és kisebbségi jogok bővítésének lehetőségét, a magyar közösség érdekeinek érvényesítését.
A tárgyalások során azonban a liberális pártelnök azt kérte tőlünk, hogy mondjunk le az alkotmány egyes cikkelyében szereplő nemzetállami kitétel módosításáról. Ezt nem tudtuk vállalni, mert semmiféle hűségesküt nem vagyunk hajlandóak tenni, úgy gondoljuk, hogy ilyent nem kérhet tőlünk senki, illetve, ha kér, akkor erre a kérésre csakis elutasító választ kaphat. Igenis, fenn fogjuk tartani a nemzetállam kitétel módosítására vonatkozó javaslatunkat az alkotmány módosításakor. Nem kérhetik azt tőlünk, hogy román állampolgárként, ennek az országnak adófizető polgáraiként, olyan közösségként, amely értéket teremtett ezen a földön, ebben a kérdésben visszalépjünk.
Az RMDSZ a magyarság érdekeinek képviseletére jött létre épp ezekben a napokban, 23 évvel ezelőtt. Szolgáltuk ezt a célt ellenzékben, szolgáltuk kormányon. Ebben a választási ciklusban ellenzéki szerepre készülünk. Az új kormány előtt elodázhatatlan alkotmányozási feladatok állnak. Mi ebben a munkában, ahogyan eddig, úgy a jövőben is szívesen részt veszünk. Partnerként számíthat ránk az, aki partnernek tekint.
Az ellenzéki szerep lehetővé teszi azt is, hogy több figyelmet szenteljünk magunknak. Ahogy a Szövetségi Képviselők Tanácsának ülésén is mondtam, önvizsgálatra van szükség. Összegeznünk kell a kampány és a választások tapasztalatait, feltárni az okokat, hogy miért veszítettünk szavazatokat. Az elmúlt esztendők hibáiból tanulva, azokat kiigazítva kell folytatnunk utunkat.
Akármi is történt, egyvalami bizonyos: az RMDSZ, ahogyan eddig, úgy a jövőben is legjobb tudása és tapasztalata szerint fogja szolgálni a romániai magyarság közös céljait: magyar identitásunk megőrzését és az életszínvonal emelését az erdélyi régiókban.
Népújság (Marosvásárhely)

Vesztesmagyar
Rossz évet zár a képviselet.
Idén kétszer hívták urnához az ország népét, és az erdélyi magyarságot is.
Első mámorukban a nyári voksszámolást és a behavazott télit is győzelemként értékelték a versenyzők vezetői.
Az RMDSZ előbb megsimogatta az annak különösképp örvendő Szász Jenőt majd megsemmisítő győzelmet aratott a Néppárt fölött. De mindez kevésnek találtatott. Eddigi üzlettárs álbarátai, bár szeptemberben aláírt titokpapíron fogadták meg, hogy tűzön-vízen át szeretni fogják, és soha el nem hagyják, most mégis vigyázzba vágták magukat, és mars ki-t mondtak.
A Néppárt kevés napszámossal, eszköz- és esélytelenül vágott bele léte igazolásába, ami annyiban sikerült, hogy a nyárinál több szavazatot kapott, és átlépte a törvényi elvárás ötvenezres gátját, de a legalább 6:3 bársonyszék helyett 0:0 lett.
Az eredményhirdetés óta minden úgy megy tovább, mintha még mindig kampányban lennének az urak.
Magyarázzák a bizonyítványaikat.
Az RMDSZ országos vezetése további zsugorodással járó szervezeti tisztogatást ígér.
A Néppárt vezérkara nyugtázta azt, amit várt, és munkát ígér.
Az RMDSZ aradi elnöke szomorkásan vette tudomásul a bukással felérő támogatáscsökkenést.
A Néppárt Arad megyei elnöke annál két hónappal később írt levelet az RMDSZ-elnöknek, minthogy egy asztalhoz ültek volna a képviselni mondottak javára.
És nem kevesen vannak azok, akik a szavazók otthonmaradását vagy azzal magyarázzák, hogy a pártoknak csak kampányidőben jutnak eszükbe a magyarok, vagy azzal, hogy egyesek szóvá teszik mindezt, szóban és írásban hergelve a lehetséges szavazókat.
Az irodameleg az idő múlásával tunyává és homályos látásúvá teszi a mégoly jó szemű és éles eszű főnöknek, vagy igazgatónak születettek szinte mindenikét.
Ideje volna az ébredésnek.
Ideje van a megvalósítható célkitűzések kidolgozásának, és az indokolt munkamegosztás diktálta feladatleosztásnak.
Ideje lenne a munkának.
Az önzetlen, a közösségért végzettnek.
Másra ugyanis nem számíthatunk.
Vagy magunkon segítünk, vagy az Isten sem segít. És igaza van!
Mert ha eddig nem látták volna egyesek, most újból egyértelművé tették, hogy ebben az országban magyar ember csak bokrétának kell a hatalom kabátjának gallérján.
Döntéskényszer van.
Gyorsan kell eldönteni, hogy kinek mekkora kabát jár. Jó lenne, ha senkire se adnának annál nagyobbat, mint amekkora viselésére képes.
Vesztesmagyarok leszünk-e vagy sem az kizárólag rajtunk, mindannyiunkon múlik.
De a felelősséget a vezetőknek fogják fölróni.
Nagy István, Pécska
Nyugati Jelen (Arad)

Gazdasági bojkott Háromszék ellen
Szisztematikusan csökkentette az elmúlt fél évben a szociál-liberális kormányzat a székelyföldi önkormányzatok számára beruházásokra előzőleg kiutalt összegeket. Sepsiszentgyörgy költségvetését közel 3,6 millió lejjel „lékelték” meg.
A regionális fejlesztési és a környezetvédelmi – nem mellesleg liberális politikusok vezette – szaktárcák által visszavett összegekről, illetve az érintett beruházásokról Antal Árpád polgármester számolt be. Elmondása szerint a Ponta-kabinet elsőként az elődje, a Mihai Răzvan Ungureanu által vezette kormány által kiutalt 3,3 millió lejt „kérte” vissza. Ezt a döntést az önkormányzat megtámadta, és per révén sikerült visszaszerezniük közel 2,3 millió lejt, illetve feltett szándékuk, hogy a maradék összeg miatt is a bírósághoz fordulnak. Az év második felében ugyanakkor Bukarest 500 ezer lejjel rövidítette meg a csatornázásra, illetve 1,3 millió lejjel a hőszigetelésre kiosztott összegeket. Előző esetében ráadásul december 3-án egy levél érkezett a minisztériumból, melyben közlik, hogy Sepsiszentgyörgynek idén 708 lej jár – ismertette az elöljáró. Antal Árpád felhívta figyelmet, hogy a korszerűsítés alatt álló szociális tömbház esetében is visszavágták az előzőleg jóváhagyott támogatást, 200 ezer lejjel. A felsoroltak egyébként már a kifizetés fázisában lévő, kiszámlázott munkálatok, amelyeket a kormánynak kellett volna lerendeznie.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke a megyei helyzet kapcsán elmondta, Barót, Kézdivásárhely és Kovászna városa sem áll jobban, illetve több községben komoly gondok vannak, mivel két kormányprogram tulajdonképpen stagnál. Az első esetében, amely csatornázásra és sportcsarnokok építésére biztosított forrásokat, idén egy lejt sem utaltak, míg a másodiknál az országosan leosztott összeg 0,1 százaléka jutott Háromszékre. Ez sem az arányos elosztásnak (1 százalék), sem a reális igény szerintinek (3–4 százalék) nem felel meg.
Mindkét elöljáró úgy véli, kétségtelen, hogy Székelyföld elleni gazdasági bojkottról van szó, ami vélhetőleg folytatódni fog.
Nagy D. István
Székelyhon.ro

Király Károly a forradalomról és a fekete márciusról
Erdély rendszerváltás előtti és utáni egyik legellentmondásosabb politikusa beszél az 1989-es decemberi eseményekről, a román pártokkal való kapcsolatról, majd a vásárhelyi eseményekről.
A beszélgetés elég hosszú, de Király Károly olyan dolgokat mond, amelyek sosem vesztik el aktualitásukat. Nyilván, a saját szűrőjén keresztül nyilatkozik az eseményekről, s talán pont ezért érdemes meghallgatni most, az 1989-es forrongó hónapok után 23 esztendővel.
Egy óra 37 perc az egyik koronatanúval, akit nem lehetett kérdésekkel kizökkenteni a mondandójából. www.aradihirek.ro
Erdély.ma

Mag Péter emlékére
Ma már inkább csak az idősebbek emlékeznek rá, pedig volt vagy másfél év a hazai magyar rádiózás történetében, és éppen a decemberi fordulat után, amikor Erdély-szerte sok helyütt megállt az élet, soha nem politizáló falusiak is hazaballagtak a mezőről, mert eljött a három óra, és nekik muszáj volt Mag Pétert (Kécsa, Temes megye, 1931. október 29.– 2012. december 18., Bukarest) meghallgatniuk.
Pedig akkorra már bőven volt konkurencia, egyszeriben szabad lett az írott sajtó és szabad az elektronikus média is. Szomjaztak az emberek a szabad szóra, indultak az adások egymás után, a rádióban mégis csak egyedül Mag Péterből lett – sajnos csak rövid időre – fogalom és márka. Keserűen, keményen, kíméletlenül szólt, szinte harsogott, nem is annyira a közelmúltról, ehhez már nem kelletett civil kurázsi, de főként az éppen regnáló hatalmasok nap mint nap viselt dolgairól. Pedig nem kibicként, a lelátók jótékony anonimitásából kiabált be a pályára, hogy „szemüveget a bírónak”, hanem végig az oroszlán barlangjából, az Iliescu–Roman-rezsim közszolgálati, akkor még inkább csak állami rádiójának a stúdiójából.
Mag Péterből csak úgy ömlött a hosszú évek alatt felgyűlt tehetetlen düh és keserűség. Volt is minek felgyűlnie, hiszen rádiós volt ő korábban is, neki kellett Kondukátorék minden abnormális szövegét hivatalból beolvasnia. Restelkedett is érte éppen eleget, nem csoda, hogy az önemésztő keserűsége, mihelyt szabad utat kapott, parttalanul áradt ki belőle, s ez az erő, ez a szenvedélyesség hallgatói ezreit is magával ragadhatta. Pedig 1971-ben, amikor megismertem, még nagyon kedélyes, sőt vidám fickónak tűnt, noha szókimondásaiért már addigra is gyakran megbukfenceztették.
„Üdvözlöm, fiatal senki” – fogadott reggelenként a Brassói Lapok szerkesztőségében, ahová magyar szakos bölcsészhallgatóként nyári gyakorlatra bejelentkeztem. De amire a gyakorlóból munkakönyves gyakornokká avanzsáltam, Mag Péterrel már csak tévénézőként a képernyő előtt találkozhattam. Bodor Pálnak sikerült őt Bukarestbe csábítania. Péter bátyámmal aztán csak nagyböjtös nyolcvanas éveink első felében futottam néha össze, a sanyarú korra eléggé jellemző körülmények között.
Akkoriban az országos lapnak voltam vidéki, ipargazdasági tudósítója, néhanapján behívtak Bukarestbe, s miután szolgálati dolgaimat a szerkben rendeztem, rohantam egyenesen a televízióhoz, a Dorobanţi piac közelébe, ahol órák hosszát álltam sorba egy kis szalonnáért, húsért, vajért, kávéért, felvágottért. Amikor az értékes zsákmánynyal gyakran már éjfél felé Brassóba hazaérkeztem, otthon mint egy Mikulást úgy fogadtak, sok mindent elnézett a feleségem érte, karácsonyi főzőcskéje előtt pedig különösen. Nos, ebben a fagyoskodó sorban találkoztam többször is Mag Péterrel, akinek a hajdani jókedve addigra már jócskán alábbhagyott, legfeljebb egy-egy viccben csillant meg újra. Egyébként elég stílusosan, mert a legtöbb így kezdődött: „Kérdés a jereváni rádióhoz...”
December elején, amikor a „televíziós forradalomra” emlékeznek, a történelmi helyszín nekem mindig a közös sorban állások emlékeit hozza elő. Decemberben évről évre felidéztem Péter bátyánkat, anekdotáit, zömök alakjához annyira illő öblös hanghordozását. A személyes talákozást viszont, a bukaresti utat évről évre halogattam, és most már végleg is lemondhatok róla, soha nem fogok már Péter bátyánkkal sorban állva tiltott vicceken elkuncogni… Hajdani dörgedelmes hangja végleg elcsendesedett az éter hullámain, s még mellékelt arcképét is a csak többszörös nekifutásra sikerült  a világhálóról elővarázsolnom. 
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Emlékezés és remény – Nagyvárad nagy változásainak vezéregyéniségei
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság kiadványának, a Partiumi füzeteknek a jubileumi, 70. kötete Kupán Árpád történésznek a 19. század végét, a 20. század első felét meghatározó két nagyváradi polgármesterről, Rimler Károlyról és dr. Soós Istvánról írott könyve.
Mindkét személyiség mellé illeszt Kupán egy-egy epitheton ornanst, abszolút jogosan: Rimler Károlyt a városépítőként, dr. Soós Istvánt pedig a városmentő polgármesterként aposztrofálva. Érdekes módon egyikük sem született tősgyökeres váradi, a német eredetű Rimler család Felvidékről, a Pozsony melletti Nagylévárdról származik, dr. Soós István pedig Marosludason született székely nemesi családban.
Megkockáztatnám azt a feltevést, hogy éppen emiatt a térbeli perspektíva miatt lehettek mindketten Nagyvárad külső-belső arculatát megváltoztató egyéniség: nem a helybeliek rajongó lokálpatriotizmusával nézték és látták a várost, így könnyebben felismerték, hogy egy-egy időszakban mire van elsődlegesen szükség a Sebes-Körös partján.
1867, a kiegyezés után az építésnek jött el az ideje: a monarchia más városaihoz hasonlóan megpezsdül Nagyváradon is az élet, a korabeli visszaemlékezések tanúsága szerint, mint a hangyaboly, olyan építkezési-átalakulási nyüzsgés volt tapasztalható. Akkoriban épültek fel a szecessziós-eklektikus bérpaloták, illetve a hasonló stílusú kulturális-adminisztratív középületek. Ennek a pezsgésnek pedig a mozgatórúgója, hajtóműve, karmestere Rimler Károly polgármester volt olyannyira, hogy a városépítő jelző nemhogy a váradiakra jellemző túlzás volna, de a fegyvertények ismeretében kifejezetten szerénynek hat. Soós István viszont egészen más körülmények között, több irányból is fújó, nem ritkán orkánerejűvé erősödő ellenszélben vetette neki vállát a  „ermészeti” csapásoknak. De helytállt erős kézzel irányítva a gályát, miközben – horatiusi-berzsenyi hasonlattal élve – „forrt a világ bús tengere”. Egyszóval a neki adományozott városmentő jelző is megérdemelten kitüntető.
Kupán Árpád alapos munkát végzett, s ami különösen értékelendő, hogy olyanok számára is dokumentációval érdekesen alátámasztott olvasmánnyal szolgál, akiknek tulajdonképpen semmi közük Nagyváradhoz, sőt elsőre talán inkább elutasítanák ezt az újabb „váradi hencegésnek” tartott könyvet. Hisz mindkét polgármester tevékenysége példaértékű, abszolút hitelesen leképezi a mindennek rendelt idején elsődlegesen fontos tennivalók figyelemmel követését.
Prológusában Kupán Árpád nem rejti véka alá a reményét, hogy az előző – talán sokkal nehezebb, hisz szokatlanabb, sőt világháborús – időszakokhoz hasonlóan feltámad a város tettekben megnyilvánuló és nem a tespedő beletörődésben megélt újraéledési vágya. „Jó lenne azzal zárni ezt az előszót, hogy újból feltámad a remény Nagyvárad újjászületésére. De ehhez olyan hit, akarat és önfeláldozás kell, kellene, amellyel e könyvben bemutatásra kerülő két férfi rendelkezett.
Talán emlékük, küzdelmeik, sikereik, eredményeik felmutatása példát és ösztönzést ad mai felelős vezetőinknek, s minden olvasó lelkiekben gazdagodik e két személyiség életének megismerése által.
Dum spiro, spero! Míg élek, remélek” – fejezi be prológusát a szerző, de hasonló gondolatokkal zárja sorait az utószót író Mihálka Zoltán történész is: „E sorok írója különösen nagyra értékeli azt, hogy a szerző felhasználta a helyi napilapok tudósításait, hiszen ezekből a különböző politikai és világnézeti beállítottságú kiadványokból valóban hű képet kap az olvasó a bemutatott személyekről és időszakról. S ezt a gondosan kiválogatott melléklet anyagai is kiegészítik. És mivel a könyv főszereplőit is mindig a remény ösztönözte példamutató tetteikben, zárjuk mi is az ősi mondással: a remény alszik ki utoljára...” A legtalálóbb végszó, bármiféle hozzátétel csak elvonna az értékéből!
Nagyvárad nagy változásainak vezéregyéniségei, PBMET és Varadinum Script Könyvkiadó, Nagyvárad, 2012
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Ki volt Tatrangi Dávid?
Jókai Mór A jövő század regénye című művét 1872–74-ben írta, miután többször is meglátogatta Erdélyt. A történet 1952-ben kezdődik, és 2000-ben ér véget, főhőse a székely Tatrangi Dávid, aki a regény végén légjáróival menti meg a Kárpát-medence népét.
A kommunista magyar kultúrpolitika meggátolta, hogy Jókainak ezt a regényét a magyar olvasók új kiadásban olvashassák. Mindez szándékosan történt, hiszen e regényben Jókai minden társadalmi utópiája ellenére megjósolta a huszadik századnak azokat a borzalmait is, melyeket az ateista-kommunista Oroszország idézett elő Magyarország megtámadásával, saját népének kiirtásával.
Itt említhető akár Boszniának Szerbia által történt bekebelezése vagy a szerb–magyar háború is. Magyarország talán ma is legnépszerűbb, európai hírű írója jósként is bevált, s ráadásul utópiájával Orwellt is megelőzte, noha a mű sokkal inkább Jules Verne munkásságával rokon.
Magyarok a legszélső határszélen
Jókai a következőket írja: „Van egy magyar népfaj, mely a legszélsőbb határszélt foglalja el keleten: a székely. Kitűnő sajátságokkal elhalmozott egy nép. Magyarabb valamennyinél, mert se vérébe, se nyelvébe, se szokásaiba nem vegyült soha semmi idegen.
És amellett megvannak benne minden nemzetnek a jó tulajdonai. Honszerető, szabadságvágyó, mint a svájci; szavatartó, hidegvérű, mint az angol, okos, vállalkozó, számító, mint a zsidó; jó katona, mint az arab; mértékletes, józan, szorgalmas, mint a porosz; magán segíteni tudó, idegentől irtózó, mint az olasz; találékony, mint a jenki; tiszta, mint a hollandi; demokrata, szabadelvű, mint a francia; és kitartó mint az orosz; és mindenekfelett szapora, mint a zsidó és a szláv; vallási türelem dolgában pedig előtte van minden nemzetnek a világon.
Földjét a székely el nem pazarolja, kopár hegyoldalait a bánáti kanahán-iszapért be nem cseréli; rablót, zsiványbandát a székely nép maga közt meg nem tűr soha; becsületszava erősebb, mint a pecsétes írás; a nyegle szavára nem hallgat; mindenét, amire szükség van, maga állítja elő, öltönyének (pedig szép viselete van) minden darabját otthon készíti el: idegenre nem szorul. Azzal, amije van, maga kereskedik, messze földre elmegy becsületes nyereségért, s még a királyon is tud nyerni; zsidó, görög közötte meg nem él; minden férfi katonának volt nevelve egykor úgy, hogy a nők mívelték a földet… Akkora darab földön, amekkorán Magyarország akármiféle népfajából nem tudna megélni több kétszázezernél, a székely fajnak félmilliónyi ivadéka él.
És tisztességesen él. A székelyt nem látod, hogy koldulni jöjjön Magyarországra, székely koldust éppen úgy nem látsz idegen ajtó előtt, mint zsidó koldust. A székelyt nem látod se rongyosan, se mezítláb. Pedig egyik falu kapuja a másikéhoz egy hajításnyira van. Minden falu be van kerítve, s kapun kell bemenni. S azok nem szétszórt rongyos házikókból állnak, hanem tisztán tartott fasoros utcákból, minők a németek lakhelyei.
A 19. században már a székely nép száma a nyolcszázezer lelket meghaladta. Ha a székely faj itt volna Magyarország közepén, azóta benépesítette volna az egész országot; ha a főváros közelében volna, kezében volna az egész magyar ipar és kereskedelem. És minő szép faj! Annyi szép, szabályos, jellemzetes arcot nem látni sehol a kerek földön, mint a székelyeknél.”
Ha ma megkérdezem székely barátaimat, elmondják, hogy Erdély az elmúlt 90 évben elbalkanizálódott, a székely falvakban megjelentek az idegen kocsmák, és bizony egyre több a kevert vérű ember. De még mindig elegendő ősi erő, becsület, önérzet van, hogy megálljt parancsoljon a további süllyedésnek. Még sok kis Tatrangi Dávid van a ma már az egész Földön szétszórtságban élő székelység között, hogy elkezdje az ősi múltra és hitre épülő jövőt építeni. Elindítsa az egész magyarságot azon az úton, hogy küzdjön, munkálkodjék, tanuljon, és hátrányaiból is előnyt kovácsolva az igazságosság, kölcsönösség, méltányosság jegyében legyen a Kárpát-medence a tudásból eredő megértés, a megértésből fakadó szeretet hazája.
A nemzettudat szintje
Kiről is mintázta Jókai Tatrangi Dávidot? A Tatrangi családnévként is ismert volt a Barcaságon. Az uzoni nép emlékezetében élénken él a Tömösi-szorost élete árán védelmező lelkészük, Sükösd Sámuel hősi emléke, Tatrangi György „gyalogkatona” fia (született 1797. október 3.), az 1848–49-es szabadságharc résztvevője. Tatrangi Sándor és neje, Benke Juliánna 1857-ben végrendeletileg vagyonukat iskolaépítésre adományozták.
Ennek az iskolának a mai utódja a Tatrangi Sándor Általános Iskola Uzonban. Tatrangi Pál András (Tatrang, 1886. szeptember 25. – Brassó, 1971. december 21.) költő, novellista családneve felvett családnév, akár csak a Zajzoni Rab Istváné. Tatrangi János 1731–1759 között Szemerja-Sepsiszentgyörgy református lelkésze volt, Tatrangi József pedig 1760– 1767 között Gidófalván református lelkész. Torján is ismert a Tatrangi családnév. Neves írónk, Jókai Mór Martin Lajos (Buda, 1827. augusztus 30. – Kolozsvár, 1897. március 4.) matematikusról, feltalálóról, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjáról (képünkön) mintázta a jövő magyarságmintaképét.
A Ferenc József Tudományegyetem tanáraként Magyarországon ő volt az első, aki a repülőgép, illetve a kormányozható léghajó elméletével foglalkozott. Elsőként javasolta a csűrőfelületek használatát a repülőgép kormányzásánál. Konstruált egy helikopterszerű, kerékpármeghajtással működő szerkezetet, amely hat méter magasra emelkedett. A modell ma a kolozsvári történeti múzeumban található. Külföldről több ajánlatot kapott szabadalmának megvásárlására, de magyar hazafiként nem volt hajlandó találmányát idegen országnak eladni. A jelképes hat méter felemelkedés a magyarság tudati szintjének a megemelését jelenti. Ez a tudatosodási folyamat tényleg megmentheti a Kárpát-medencét.
Egy másik kérdés az, hogy Jókai honnan vette, és miért pont a Tatrangi nevet adta főhősének? Jókai 1853-ban meglátogatta Belső-Erdélyt és a Székelyföldet, és 1884-ben Országgyűlési képviselőként Sepsiszentgyörgyre és környékére utazott, mindkét alkalommal a Barcaságot is érintve. Jókai Brassót először 1853. május 25-én, majd 1884. április 22-én látogatta meg, nyilván Hétfalut se hagyta ki. 1853-ban Zajzoni Rab István – a Honterus-gimnázium érettségi előtt álló diákjaként – a Csukás-hegységben bujdosott a brassói szász terror elől. Költőnk Jókait a következő verssel köszöntötte: „Téged, kit halhatatlanság / Fennhordoz szárnyain, / Üdvözölünk, honfiú, ezerszer körünkben! / Kit kísérnek az istenek / Babéros útjain, / Helyt adunk buzgóan elvérző keblünkben! / Rabok vagyunk és fia én / A rabság népének, / De boldog ily napon, újul az életünk, / S a kínos lánc tágulni kezd, / Egy honfi fényének / Ha kevés ideig üdvében élhetünk. /Oh, mit szabad, mit adhatunk / Ha tőlünk távozol, / Hogy eszedből soha ne múljon emlékünk? / Te szív! Egy könnyet s szent fohászt, / Mit mélyen hordozol, / Áldozz a honfinak, ez egy szabad nékünk.”
Zajzoni életében megjelent három könyvében nem szerepel ez a vers. Nincs kizárva az a lehetőség, hogy Zajzoni diákként találkozott Jókaival. Diákkorában két kéziratos kötetnyi verset írt, ebből szavalt iskolástársainak és a körútjain. Mindkét kötet elveszett. Az egyik kötet Olosz Katalin segítségével került elő 1996-ban a kolozsvári egyetemi könyvtárból, és ebben található a még nem publikált fenti vers. Zajzoni másik kéziratos kötete még nem került elő. Az 1848–49-es forradalom után Zajzoni írásaiban mindig tiltakozott az ellen, hogy az osztrák terror hatására a magyar társadalom külföldi, számunkra semmitmondó írók műveit olvastassa, ahelyett, hogy a hazai írók munkáit részesítse előnyben, többek közt a Jókai könyveit. Arany János mellet Jókai is szerette és tisztelte Zajzoni verseit és személyét.
Elkallódott levelek
Jókai beavatott, az ősi magyar táltosok tudásával megáldott író volt. Barcaságon jártakor megismerkedett a hétfalusi csángóság történetével, írásaiban ő említi először a női boricát, ami azóta kihalt, csak a férfiváltozata maradt meg. A hétfalusi csángóságot a székelység egyik legősibb ágának tekintette, és főhősének pont innen választotta a Tatrangi nevet, mert Jókai tudta e név ősi eredetét. Útleírásában így vall: „Felső-Fehér vármegyének egyik beszögellő kerületében, amint az ember a bodzai szorost elhagyja, vagy egyikén az óriási bérceken keresztülvezető gyalogösvényeknek megkerüli a mély utat, meglátszik a Tatráng völgye.
Körös-körül mély lilaszínbe borult hegyek, melyek hátterében fehéren tűnik elő a Kapri-előhegy egettartó orma, tündökölve a korán leesett hótól; a köddel fátyolozott völgyben négy-öt falu tűnik elő fehér házaival, mik kékes füstöt bocsátanak föl a zöld fák közül; a Tatráng vize ezüstkéken csavarog a csendes falvak alatt, itt-ott, amíg a hegyek közül kijut zuhatagokat képezve, melyek habfehér ködöt mutatnak a távolból, a felhők oly alant járnak a völgyben, hogy néha majd ezt, majd amazt a tárgyat takarják el a hegycsúcson álló szemei elől aranyos fátyoltestükkel; ott látszik Hosszúfalu, messze elnyúlt utcájával, Zajzonfalva, kis templomának hegyes bádogfedele messze elragyog, ahogy a nap rásüt, Tatráng, éppen a vízparton, melyre ott magas fa dobogóhíd van építve, s meszsze, igen messze belátszanak nagy sötéten, ködösen Brassó falai, s akkor még jó karban lévő fellegvárának kékes körrajzai. Alant a völgy fenekén van egy szétszórt falu, Bodola.
A házak lent, a templom magasabban épült, s átellenben a helységgel látszik valami kis lovagvár, széles tornyokkal, nyugat felé eső bástyája meredek sziklára van épülve, honnan éppen a házak tetejére eshetik le az ember egypár száz ölnyi magasból.” Dávid Gyula kutatásaiból megtudjuk, hogy a családi hagyomány szerint Tatrangon és Zajzonban is megfordult Jókai. Erről állítólag ő maga is mesélt Istók János csángó szobrászművészünknek, aki a szobrát készítette. Úgy tudjuk, hogy Jókai-levelek is voltak a hétfalusi csángó ismerősöknél, ezek a történelmünk viharában elkallódtak. Érdekelne, hogy kik voltak Jókai ezen csángó ismerősei. Sajnos erre még nem tudunk válaszolni, de hátha a jövőben előkerülnek ezek a hiányzó adatok is.
Tatrang mint bölcső
Több írásomban foglalkoztam már a Tatrang név eredetével, lássunk egy kis ízelítőt belőle. A barcasági csángók őstörténetének megértésében a legfontosabb a Tatrang név értelmezése. A barcasági Tatrang egyben falu, folyó és völgy szent névazonossága, egy nép ideális élettere, bölcsője. Tatrang és Tatrangi családnévként is ismert. Üzbegisztánban szintén található egy Targan (Tatrang), ami egy egész hegyoldal és településrész. Tatrangol alakban található folyó Afganisztánban. A negyedik Tatrang Ujgurhonban található, a mai Kína területén. Ha a magyar ősnyelv szerint vizsgáljuk a Tatrang (Thatrang, Tathranl) nevet, akkor azonnal szembetűnik a Tatra + ng szóösszetétel.
Az utolsó szórész -ng = nagy jelentéséből: Tátra-nagy jelentést adhatunk neki mai hangalakkal. Most már csak az a kérdés, hogy mit jelent a Tatra fogalomrész. Mivel nem tűnik ki, hogy a nagy szórész mire vonatkozik, vagyis az alanya, fel kell tételeznünk, hogy az első szórészben van elrejtve. Ha tovább etimologizáljuk, akkor a Tat-rang felbontáshoz jutunk. Ismét a második szórész ismerős, mégpedig ra-ng formában, amiből egyértelmű, hogy a Rá Napisten és a nagy szavak összetételéből képződött, így a Rá-nagy = Nagy-Napisten szolgálata az, ami rangot jelent az életben.
Már csak a Tat szórészt kell megfejtenünk az eredményhez. Mégis melyik ősi szavunkkal vethető össze ez a szórész: Tátos, Táltos, vagyis egy ősi papi fogalommal. Ebből kiindulva csakis vallási eredetű fogalommal állhatunk szembe. De ha ómagyarul gondolunk e fogalmunkra, azonnal a tát = kitátja a száját, vagyis a papi igehirdetésére. De átvitt értelemben a kitát megfelel a magas helyeken és hegycsúcsokon az égiekhez, közvetlen a napistenhez imádkozó ókori pap szájához, amit kitát annak érdekében (tátott szájú), hogy a Nap fénye beleszálljon az ő lelkébe, és amit majd közvetít az igehirdetéskor a hívőivel.
Nos innen érthetjük meg a Tártra-hegység fogalomképződését. De hasonló eredetűek a kitárul, kinyit, tárt kapuval vár stb. fogalomtársításaink. Ide kapcsolódik a tata, azt a kort megért nagyapa, aki élettapasztalata által bölccsé vált. Erdélyben még ismert a tanor fogalma, a kerek templom kitárt (nyitott) kapujával, mint ahogy az ilyen templomokban tanított a tanár (táltos). A Tátra-hegység a napistenhez kitát, kitáruló vagyis nyitó fogalomértelmezésből eredt ősi szóképzésünk. Hiszen az ősi templomok mindig magas helyekre épültek. Valahogy a napistenhez tartozás terméke a folyó vagy völgy, de akár mint helységnévként a Tatrang fogalma (Tátrához tartozó). Lehet, hogy a Tátra-hegység lakói is ugyanazon népek lettek volna? Még létezne az égi nő értelme is.
Még a That vagy a Tath forma mutat azonosságot az egyiptomi Tót = Thóth mint tudós pap szóképzéssel. Összefoglalva Tatrang jelentése: Nagy napistenhez-tátó (nyitó) hely. A négy ismert Tatrang (több is lehetett) a Tatrang főtáltosok, beavatott magyar papi kaszt megnevezése és szálláshelye, mágusközpontja volt, melyekre jellemző volt a folyó, a völgy, és a szakrális épület, ami köré kialakult a település és a jövő. Tatraing rovó táltos volt: „Kaltes asszony szekerén újabb égiek érkeztek, és Úr városának közelében leszálltak a tengerre. Nemsokára Oánész kiúszott a partra.
Felsőteste emberre hasonlított, míg alul hal teste volt. Az emberek először féltek tőle, de ő fénylő ékszerekkel kedveskedett nekik. Erre Úr népének fiai kenyeret és húst vittek cserébe, amelyet szívesen elfogadott. Később társai is követték, és még csillogóbb ékszereket hoztak a nádhajók kikötőibe.” (5. Arvisura, Tatraing rovása Kr. e. 3965–3947.) Tatrang főtáltos volt Ujguriában (Turfán, és Karaul vidék) i.e. 146-ban (más források szerint i.e. 216-ban), és az ő testvére volt Karaul kán, akinek szintén táltosi szerepe volt. Tatrang a már említett Vu-Ti császártól egy szakrális köntöst kapott, amit az év négy időszakában a sorra kerülő ünnepeken, szertartásokon használt. A köntösön látható az oltalmazó égi sátor, amely átöleli a napot és a holdat.
A köntös maradványát és másolatát ma is őrzi Karaul (Horváth János, meghalt 2009. december 18-án) magyarországi megőrző tokmak táltos, az aranykopjások fővezére, aki a fenti állításokat 2009. augusztus 24-én Buzsák-Tatárváron a cikk írójának személyesen megerősítette. Karaul kán a Loknor (Turfán, Ujguria) vidék őrvonalai mentén Tatrang (Tátrang) főtáltossal őrtornyokat, őrvártákat építettek, melyek a híradáson kívül a környék éjszakai ügyeletét is biztosította. A brassói Warte-hegy (Honvéd), szintén egy ilyen őrvár, őrvárta, szemben a Cenk mágusközponttal.
Tatrang és Karaul családjából származik a tüskehajú Dzserep, a leghűségesebb aranykopjás. Tatrang főtáltos őrvonala és mágusközpontja a Tátra-hegységben is megtalálható, a Tátra ezek szerint a Tatrang névből ered, hatalmasat, főt, fontosat jelent. A Tátra, a Barcaság és a Kárpát-medence több helységében található Hétforrás, ami különleges energiaközpont, gyógyítóhely. Tatrang főtáltos szerepköréhez a gyógyítás is hozzátartozott. Tatrang főtáltos a regös, a gyógyító, a révülő, a csatabűvölő (garabonciás), a baksa (tanuló, segítő) sámánok, valamint a rimalányok (táltoslányok) képzésével is foglalkozott.
Mindezek ismeretében most már érthető, hogy miért adta Jókai főhősének a Tatrangi családnevet. Hétfalusi csángóként köszönjük Jókainak, hogy ennyire szeretett minket, és bízott bennünk. Az utókor hálájának az lenne a legszebb jele, ha minden csángó és székely család megvásárolná, és el is olvasná Jókai összes könyvét. 
Bencze Mihály
Krónika (Kolozsvár)

„Problémás” miniszterek a Ponta-kormányban
Az Európai Unió egyik legnépesebb kormánya Victor Ponta második kabinetje – amelyben jó néhány bűnvádi dosszié, egyéb botrányok főszereplői, pártvándorok is helyet kaptak Amint azonban a viselt dolgaiból is kitűnik, Romániában manapság nem is lehet feddhetetlen politikus találni.
Kamarillafőnök, terrorista...
Gabriel Oprea tárca nélküli – ám mégis a nemzetvédelemmel és a belügyekkel foglalkozó – miniszterelnök-helyettes fontos szerepet töltött be az utóbbi időben a romániai politikai életben, amivel ki is vívta Traian Băsescu államfőtől az „Adrian Năstase személyi kamarillájának főnöke" címet. Korábban a Szociáldemokrata Pártból kivált, függetlenné váló parlamenti képviselők vezetője volt, akik megalkották a haladók politikusok parlamenti frakcióját.
Ez aztán átalakult, kezdetben az Emil Boc kormányát támogató Országos Szövetség Románia Haladásáért nevű politikai tömörüléssé. Bocék bukását követően a párt átállt a Szociál-Liberális Szövetséghez, amelyet a december 9-i parlamenti választásokon támogatott, most pedig egyesült a szociál-liberálisokkal. „Năstase kamarillafőnökét" 2010-ben maga Traian Băsescu államfő tüntette ki.
A kabinet másik miniszterelnök-helyettese, a közigazgatásáért és regionális fejlesztésért felelős a szociáldemokraták főtitkára, Liviu Dragnea. Őt a korrupcióellenes ügyészség (DNA) nemrégiben azzal vádolta meg, hogy a Traian Băsescu államfő sorsáról döntő népszavazás alkalmával többtízezer embert „mozgósított" a referendum sikere érdekében. Ehhez felhasználta pártfőtitkári befolyását és tekintélyét, mozgósítva a polgármestereket a szükséges szavazók összeszedésére.
Dragnea más ügyekben is vétkes. Az Európai Bizottság egy kivizsgálása során megállapította: súlyos rendellenességek történtek két útkarbantartási program esetében is, amelyekre a Teleorman megyei tanács „házi cége", a Liviu Dragnea által ellenőrzött Tel Drum Rt. szerződött le. Traian Basescu államfő egyébként Liviu Dragneát gyakran „terroristaként" emlegette.
Trafóügy, svéd kenőpénz
A Közlekedési Minisztérium vezetője, Relu Fenechiu ellen bűnvádi per indult be: a minisztert azzal vádolják, hogy 2002 és 2005 között újnak álcázott régi transzformátorokat adott el állami vállalatoknak. 2006-ben összeállított dossziéját jó ideig „megsétáltatták" a Korrupcióelleni Igazgatóság útvesztőjében, idén nyáron azonban immár átkerült az igazságszolgáltatáshoz.
A „trafó-dosszié" mellett azonban Fenechiu neve negyvenhat korrupciós és az állammal törvénytelenül megkötött ügycsomóban is szerepel.
A távközlési miniszter immár „régi kormánytag". Dan Nica ugyancsak ezt a tárcát töltötte be 2001-2004 között a Năstase-kormányban, 2009-ben a belügyhöz került a Boc-kabinet idejében, az első Ponta-kormányban – akárcsak most – megintcsak a távközléssel foglalkozott.
Hosszas minisztersége alatt nem hiányoztak a botrányok sem. Neve felmerült a Román Posta kapcsán kitört botrányban: szolgálati visszaélés gyanújával vádolják, a posta egyik területének illetéktelen eladása miatt. Emellett azzal is vádolják, hogy a belügyminisztérium egyébként is oly sok vitát kavart 0215. számú katonai egységét – a román nyelven elhíresült „negyed hármast" – pártérdekek szolgálatába állította.
Legfrissebb botránya a „svéd kenőpénz" néven ismertté vált skandallum, amely az egységes sürgősségi hívószám, a 112-es miatt robbant ki. Svédországban az Ericsson cég azzal vádolta meg a vállalat romániai vezetőjét, Thomas Lundint, hogy az ügy kapcsán 7 millió dollárt sajátított el. Svéd újságírók most dokumentumokkal bizonyították – közöttük van Lundin vallomása is – miszerint az ügyben érintett volt Dan Nica is. Újabb miniszteri tárcájának megszerzésében Dan Nicát az sem zavarta meg, hogy vezetésével októberben a távközlési tárca népes küldöttség, közpénzeken, kiadós sétát tett Qatarban.
A 16 éves besúgó
Eléggé kétes hírű üzletember lett az oktatási minisztérium vezetője. Mihnea Costoiu eddig még valamennyi cégét csődbe juttatta és felszámolta. Általában privatizált állami cégeket vásárolt meg, a piaci értéknél jóval olcsóbb áron. Emiatt több bűnvádi dosszié is indult ellene, őt magát azonban mindegyikben ártatlanná minősítették, jóllehet több embere is büntetést kapott. Kapcsolata a politikai élettel 2001-ből származik, amikor is Ecaterina Andronescu, akkori tanügyminiszter megtette az irányítása alatt álló tárca főtitkárává. Politikai pályafutása alatt mindvégig Andronescu embereként ismerték.
Costoiu a Securitate besúgója is volt. A Securitate Levéltárát Átvilágító Országos Tanács adatai szerint Iulian fedőnéven 16 éves korában szervezték be – a forradalomig azonban senki nem adott fel Ceauşescu titkos rendőrségének, ezért „káderlapja" ilyen szempontból voltaképpen tiszta.
A belügyminiszteri tisztséget megszerző Radu Stroének több afférja is volt Traian Băsescu államfővel. A legvisszhangosabb botrány az volt, amikor – a kormányfőtitkári tisztséget átvette – Traian Băsescu egy cetlit mutatott fel neki, amitől a politikus szemmel láthatóan zavarba jött.
A sajtó később kiderítette: a cédulácskán Traian Băsescu emlékeztette őt arra az ígéretére, hogy a nemzetbiztonsági törvényre vonatkozó adatok titkosak maradnak mindaddig, ameddig a politikusok azt meg nem vitatják. A jogszabály azonban mégis a sajtóhoz került – éppen Stroénak köszönhetően. A szociáldemokrata Ioan Rus egyébként korábban „másodosztályú szélhámosocskának" nevezte.
Szex és múzeum
A kulturális minisztérium élére kinevezett Daniel Barbu maga sem „problémamentes" miniszter. Az Európai Bizottság csaláselleni hivatala, az OLAF figyelmeztetésére idén ősszel a kormány kivizsgálást végzett a 2000 óta zajló Tempus nevű Phare-program kapcsán, amelynek irányítója Daniel Barbu volt. Az ellenőrzés megállapította: a 200 ezer eurós program menedzselésében komoly hibák mutatkoztak meg, Barbunak például nem sikerült bebizonyítania, hogy Bukarestben valóban versenyt hirdettek volna meg a programnak megfelelően, így a 200 ezer euró sorsa is bizonytalanná vált. Egyetemi tanárként szerelmi kapcsolatba került egyik diákjával is, amiről az alkotmánybíróság bírója számolt be a Facebook oldalán.
A mezőgazdasági tárca élén megmaradt Daniel Constantin, aki a Konzervatív Párt alapító elnöke, Dan Voiculescu embere. Politikai pályafutása akkor futott fel, amikor Voiculescu formálisan kivonult a politikai életből. Politikai megfigyelők szerint Daniel Constantin teljes mértékben Voiculescu emberének tekinthető már csak azért is, mert 295 ezer euróval tartozik „főnökének". Nyilvánvaló, hogy Voiculescu azért neveztette ki e tárca élére, mert kiterjedt földügyletei is voltak, amelyek miatt a korrupcióelleni ügyészek figyelmének homlokterébe került.
Szexbotrány „hőse" volt az ifjúsági és sportminisztert – megfelelőbb személyt nem is lehetett volna a tárca élére találni. Nicolae Bănicioiu neve ott szerepelt a „prostituáltakat a VIP-eknek" néven ismertté vált bűnvádi dossziéban. A könnyűvérű lányokra éhes Bănicioiu a hölgyek szolgáltatását afféle alanyi jognak érezte, emiatt nem is fizetett értük – amint azt az egyik tanú elmondotta.
A hangzatos nevű Nemzeti Érdekű Beruházások Terveinek Minisztériumát vezetője Dan Şova. Ügyvédi cége, a Şova is Társai, az Adóhivatal adatai szerint hosszú éveken át törvénytelen úton, a közbeszerzési eljárás megkerülésével állami szerződésekben részesült, amelyek együttes értéke meghaladja az egymillió eurót.
Dan Şova tagadta a romániai holokausztot is, amiért pártbeli főnöke, Victor Ponta állami pénzen a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumba utaztatta, némi történelmet tanulni.
Maszol.ro,

Ellopott forradalom
Az 1989-es romániai forradalom a kelet-európai rendszerváltozások között a legvéresebb volt. Az ország diktátorát, Nicolae Ceauşescut és feleségét, Elena Ceauşescut elűzték és kivégezték. Ezer ember fizetett életével a szabadságért, mégis úgy érezzük, valami nem volt rendben körülötte.
Ion Caramitruék, a bukaresti események akkori irányítói évek múltán, amikor a december 21–22-i emlékeiket csokorba gyűjtötték, azt állították, hogy a decemberi román forradalom valóban csak hat órát tartott, utána amolyan államcsínnyé alakultak a történések, a régi hatalom második vonalának emberei és a mindig éber és bevetésre kész szekusok magukhoz ragadták a hatalmat meg az események irányítását. Meglehet az is, hogy valójában a világpolitikát uraló nagyhatalmak buktatták meg a Ceauşescu-rezsimet, mégis, ha e nap eseményeit huszonhárom éves távlatból felidézzük, a szabadság édes érzése legyint meg. A végtelen, százezres tömeg erejére emlékszünk Temesvár után Bukarest, Brassó, más nagyvárosok vagy Sepsiszentgyörgy utcáin, a pártszékház előtt álló kiskatonákra, kik fegyvereiket lábhoz eresztették, jelezve, a hadsereg a nép mellé állt. S elevenen él mindenkiben, aki akkor felnőtt fejjel élte át az eseményeket, az emberek féktelen öröme, a büszkeség is, hisz az egész világ tudta: a forradalom szikrája egy magyar ember, Tőkés László temesvári református lelkész volt. Aztán jórészt ezzel az örömmel és büszkeséggel maradtunk, mert az elmúlt több mint két évtized során kiderült, a román társadalom rosszul él visszanyert szabadságával. Hol a jobb-, hol a baloldal kerekedett felül, és vezette hosszabb-rövidebb ideig az országot, de csak a vak nem látta, valamennyiüknek saját boldogulásuk és vagyonosodásuk a céljuk, s két évtized és három esztendő után is csak annyira jutottak, hogy országunkat ma is az Európai Unió egyik legszegényebb államaként tartják számon. Románia megszabadult ugyan a diktátortól, de máig birkózik a pluralista államberendezkedés és a kapitalizmus kőkemény törvényeivel. Sokan rosszabbul élnek, nagyobb bizonytalanságban, mint korábban, de szabadságban. Szabad véleményt nyilvánítaniuk, szabad kiabálniuk, szabad éhezniük, szabad az újgazdagok gátlástalan pénzszerzési akaratának áldozataivá válniuk, szabad szegénynek lenniük, vagy mértéktelen luxusban élniük, szabad féktelen nacionalista érzelmeiket világgá kiáltaniuk, szabad jobb élet reményében külföldre távozniuk. S mi, magyarok sem vagyunk szabadabbak a többségi nemzetnél. Vezetőink ugyanúgy becsaptak, megloptak, félrevezettek, korrupciógyanúba keveredtek, meggazdagodtak, ráadásul az 1989 decemberében a szabadság jegyében megalakult RMDSZ kisajátította a hazai magyar politizálást, elvert maga mellől mindenkit, aki másként gondolkodott. Mi sem voltunk, vagyunk képesek, hogy a nyakunkra ült, kétes múltú és jövőjű, bábként mozgatott, a megalkuvás nagymestereivé vált vezetőinktől megszabaduljunk. Pedig úgymond szabadok vagyunk, amit ha az igazságba és erkölcsbe vetett hittel élnénk, sikerülne emberhez méltóbbá tenni, megújítani saját kis világunkat.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A pálosok Erdélyben
Szerda este Kézdivásárhelyen a Boldog Özséb-plébániatemplomban a Kerekes László plébános és Pakó Benedek ny. kanonok által celebrált szentmisét követően Darvas-Kozma József pápai káplán, címzetes esperes, a csíkszeredai Szent Kereszt Főplébánia plébánosa nemrég megjelent, A pálosok Erdélyben, a Partiumban, a Bánságban és Kárpátalján című könyvét vetített képes előadáson mutatta be.
A csíkszeredai esperesnek rendszeresen jelennek meg publikációi, több tanulmánykötet és könyv társszerzője, 2011-ben adták ki A csíksomlyói pünkösdi búcsú eredettörténete című könyvét. Darvas-Kozma József beszélt a pálos rend szerepéről életében, ismertette kutatómunkájának eredményeit és új könyvének tartalmát. „A világ hit-erkölcsi és gazdasági válságában a magyarság megtalálhatja a kiutat. Ezt nekünk a pálos rend mutatja, melynek életelve naponta megélhető, s az nem más, mint az önvizsgálat, az imádság és a kétkezi munka Isten segedelmével”– emelte ki az előadó.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szabó Lajos újrafelfedezése1
Szabó Lajos drámaíró, egyetemi tanár, színháztörténész három legsikerültebb drámáját (Viharlámpás, Mentség, Hűség) tartalmazza az a kötet, amely a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem gondozásában jelent meg Szabó Lajos születésének 100. évfordulója alkalmából. A bevezetőt, jegyzeteket, gazdag bibliográfiát és Szabó Lajosról készült portréfotókat tartalmazó kötet szerkesztője Lázok János. Mai összeállításunkban a kötet előszavából közlünk részleteket, köszönettel tartozunk Lázok János színháztörténésznek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta.
Szabó Lajos indulását döntően a kolozsvári egyetemi évek, majd egy ezt követő budapesti színházvezetői-rendezői utóképzés (1939–1941) határozta meg. Ez utóbbi alapján lett 1941 nyarán az újjászervezett Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatósági és művészeti titkára. A színház mellett 1941–1944 között egy államilag finanszírozott színitanoda is megkezdte működését Kolozsváron. A színház szakemberi gárdájából összeálló tanári karban Szabó Lajos színház- és drámatörténetet tanított itt 1941 decemberétől 1944 júniusáig. A háborús események kaotikus kavargásában, 1944. október elején, a Kolozsváron maradt színházi személyzet egyetlen szóba jöhető vezetőjeként ő volt az, aki a budapesti kiürítési parancs ellenére megakadályozta a színház legfontosabb felszereléseinek elszállítását. Feltételezésem szerint Szabó Lajosnak ez a rendkívül kockázatos kiállása később döntő módon határozta meg vezetői kiválasztását.
1946–1954 között Kolozsváron az ekkor formálódó, többször átszervezett romániai magyar felsőfokú színészképzés oktatója, majd az 1950-ben Kolozsváron létrehozott főiskola, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanulmányi igazgatója lett. 1954 őszén együtt költözött az áthelyezett intézettel Marosvásárhelyre, ahol az eredeti nevét változatlanul megtartó színészképző főiskola rektora 1976 júniusában történt leváltásáig, illetve tanszékvezető tanára nyugdíjazásáig (1977. július 1.).
A visszaemlékezők egybehangzóan karizmatikus vezetőként idézik alakját: pályájának ez a három évtizede meghatározta a romániai magyar színészoktatást, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe – gondoljunk itt elsősorban a rektorsága idején épült Stúdió Színházra.
SZABÓ LAJOS: Viharlámpás
(részlet az 1943 őszén bemutatott dráma utolsó felvonásából)
Kenderes, Pista, Berta
PISTA: (kívül) Nincs a temetőn, itthon lesz! Igazi jó ember. Nekem kitűnő barátom. De a szegény nép bajával is törődik. Menjünk csak bé!
BERTA: Nem ismerem a járást.
PISTA: (belép) Akkor utánam! Ismerem én a házak táját. (észreveszi Kenderest.) Adjon Isten, ami nincs!
KENDERES: (egykedvűen) Adjon Isten.
PISTA: Most szél volna a legjobb.
KENDERES: A levél után jöttél? Nincs meg!
PISTA: Elérkezik holnap is.
BERTA: (előlép, elegáns, fővárosi külsejű) Jóestét, Kenderes úr!
KENDERES: (megfordul, tájékozatlan)
PISTA: Nem ismeri? Berta! Berde Berta. Kicsi Mózsinak az anyja! Most jött Bukarestből, hogy gyertyát gyújtson a Mózsi sírján.
BERTA: Nem ismer? Én jól emlékszem magára. Még leányka voltam, de emlékszem: mindig itthon töltötte a nyarat. Igaz, rég nem láttam. Az utóbbi időben ritkán járt haza. Csak most tudtam meg, hogy maga írta azokat a szigorú leveleket. Azért is jöttem, hogy megköszönjem őket.
KENDERES: Nem érdemelnek köszönetet, nem voltak elég szigorúak.
BERTA: Bizony, eléggé megszidott bennük.
KENDERES: És mégis csak a halottak napja hozta haza, hogy néhány gyertyával megbékítse lelkiismeretét?
PISTA: (kalapját ölébe tartja, tele gyertyákkal, kivesz egyet belőle, s mutatja) De szép gyertyát hozott. Ilyen nem volt a temetőn. Kár, hogy a többi elégett. Azért volna ilyenkor legjobb a szél. Hogy nem tudja valaki felakasztani magát, hogy fújjon a szél, s oltaná ki mind a gyertyákat. Mennyit szedhetnék össze! De így is gyűjtöttem télire. Lesz, amivel világítsak magamnak.
KENDERES: Az ég úgyis megvonta tőled.
PISTA: Mégis én világítok az egész falunak. Csak az én viharlámpáim s a csillagok égnek reggelig.
KENDERES: (Bertához) Későn jött. Hiába hívtuk.
BERTA: Nem jöhettem. Nem engedtek ki a szerződésből.
KENDERES: Bár szerződés sem tilthatja, hogy anyai szívéből egy darabocska szeretetet gyermekének juttasson. Fiacskája valószínű akkor is lehunyta volna a szemét, de mosolyogva aludt volna el. S ez a mosoly kellett volna mindnyájunk szomorúságának, de nem született meg.
BERTA: Nem jöhettem. Szerződésünk szigorú. Be kell tartani. Főnököm félti a lokál jó hírnevét. Kenderes úr tudja, hol dolgozom. Megért. Sokan vagyunk ezen a pályán is. Nem könnyű kereset. Sajnálom a fiam, de hát mit csináljak?…
PISTA: Kicsi gyermek, kicsi bú!
BERTA: (cigarettát vesz elő, rágyújt) Parancsol? Egyiptomi!
KENDERES: Köszönöm, elhagytam.
PISTA: Én füstölök.
BERTA: (megkínálja)
PISTA: (szívja) Ez igen! Príma. Még a vége is arany!
BERTA: Szeretném meghálálni Kenderes úr szívességét. Gyönyörű ezüsttárca maradt zálogban nálam, ha elkísér… magának adom.
KENDERES: Ne haragudjék, késő az idő. Várom anyámat a temetőről.
PISTA: Helyettesítem én, Kenderes úr! Én vagyok az adjutánsa!
BERTA: (Kendereshez) Elítél…
KENDERES: Az én őseim a földet túrták. Nincs bennem bírói vér. Nem ítélkezhetem. Én is bűnhődöm, de most alázattal hordom büntetésemet.
BERTA: Ki tartja számon a mi vétkünket?
KENDERES: Jaj nekünk tékozlóknak, ha megtérünk, sincs, ki megbocsájtson.
BERTA: Mi lehet a maga bűne?
PISTA: Az, hogy jó ember.
KENDERES: Elbitangoltam! Mint maga, mint Pista! Maga a Bulandra-bárba. Pista a háborúba, én a világosság után mentem önként. És erről az útról nincs visszatérés. Magát egy kicsi sír köti csupán ehhez a faluhoz. Ha most elmegy, hazatér-e még valaha? Pista se jött haza. A legendáshírű vitézből csak egy őrült dobos jár a faluban, akiről a gyermekek is azt mondják, hogy bolond. Az én bűnöm se kisebb. Elszakadtam gyökereimtől, s elgyengülten hullottam haza parlag életünkbe. Így találkozunk most, megtérő, de megbocsájtásra nem váró tékozlók, halottak napján.
A debütáló drámaíró: Viharlámpás, 1943
Szabó Lajos nyolc drámája közül hat sikeresen kiállotta az erdélyi magyar színpadok próbáját. A korabeli kritikai fogadtatás szinte egyhangúan visszaigazolta e művek értékét, játszhatóságát, ám e drámáknak csupán fele jutott el a könyvkiadás vagy a folyóiratközlés nyilvánosságáig. Szabó Lajos magától értetődő, jelleméből adódó puritánsággal szorította háttérbe alkotói-szerzői ambícióit, amikor művei kiadásáról vagy előadásáról volt szó. Születésének centenáriumán – az intézményalapítói és -vezetői munkásságát megörökítő emléktábla mellett – három legsikerültebb drámájának egy kötetben való megjelentetését gondoltuk a hozzá leginkább méltó tiszteletadásnak.
Szabó Lajos első, bemutatkozó színpadi műve a két világháború közötti erdélyi magyar kisebbségi lét tapasztalatainak művészi összegezése, s e törekvésében e dráma joggal tekinthető egy számba nem vett „hozzászólásnak” a Makkai Sándor nyílt levele kapcsán kibontakozott 1937-es „Nem lehet”-vitához. A dráma és az előadás kritikai fogadtatásában Nagy Elek írása hangsúlyozza leginkább a debütáló drámaíró művének ezt a vonatkozását. A szerző (későbbi írói nevén Méhes György) egy történelmi korszak összegezésének merész szándékát méltatja a Viharlámpásban, nem titkolva e vállalkozás alkotói kockázatát, (túl)hangsúlyozva az ebből adódó dramaturgiai hibákat: „túlságosan erősek még a benyomások, túlságosan élénkek a színek ahhoz, hogy az íróban meglehessen az alkotáshoz szükséges tisztánlátás, nyugalom és mértéktartás. Szabó Lajos arra vállalkozott, hogy a kisebbségi életformát és az erdélyi román–magyar viszonyt mutassa be színpadi alkotás tükrében. Nem csodálkozhatunk, hogy ezekkel a majdnem lebírhatatlanul nehéz feladatokkal nem tudott megbirkózni […] a dráma nem tud az utolsó felvonásban kiteljesedni és megoldásban feloldódni, mert a viharlámpás-szimbólum nincsen eléggé kidolgozva ahhoz, hogy a közönséget meggyőzze, s ellensúlyozza az ellenfél diadalát” (Nagy Elek, Termés, 1943, őszi kötet, 145–146.)
A végjáték értelmezése azonban véleményem szerint ennél jóval árnyaltabb megközelítést igényel, ugyanis – amint azt már jeleztem – csak az expozíció babatemető játékával együtt, a cselekményt intonáló és lezáró keretjátékként elemezhető teljes komplexitásában. A babái sorsa fölött istenítéletet játszó Mihályka itt, a dráma utolsó jelenetében a házi tűzhely parazsával akar tüzet gyújtani babái sírjánál, mert halottak napi világítást akar játszani, a felnőttek módján. A nyitó jelenetben a főszereplő csupán szemlélője a morbid játéknak, itt azonban – a gyermeket a tűz bajhozó fenyegetésétől megvédve, mintegy összegezve saját életének tanulságait – fényadó és fényhozó áldásának titkát bízza rá s a következő nemzedékre:
„KENDERES: Pusztít a tűz. Meggyúlhat a ház, az egész falu, s te is beleéghetsz babáid miatt. (Eltapossa a ledobott tüzet.) Tűz! Világosság! Hogy meg kell bűnhődni értetek! […] Azért te ne félj, Mihályka! Hagyd el a játéktemetődet! Cserében neked hagyom a fiatal gyümölcsöst. De aztán tanulj! Fogadj szót a tanító néninek! Tanulj! Tanuljatok sokan, nagyon sokan, gyújtsatok viharlámpásokat, hozzatok világosságot sötét falvainknak. Én elbuktam, de nektek győznetek kell!” (I. felv. 9. jelenet)
A „viharlámpás” oxymoron olyan kiemelt – a címbe és a dráma utolsó sorába is kiugratott – képi metafora, amelynek jelentése kulcs a mű egészének értelmezéséhez. E címadó metaforában a debütáló drámaíró érzékeny realitásérzéke működik, amikor az intézményesített kulturális elnyomás elemi erejű túlsúlyával arányaiban – és esélyeiben – teljesen hitelesen állítja szembe a kisebbségi védekezést, s annak egyetlen eszközét: az önművelés, a tanulás létparancsát és az ebből mindig megújulni képes reményt. (Vö. Reményik Sándor közismert versének gondolatmenetével, amelyet sajnálatosan elfed és elkoptat a felelőtlen agyonidézés: „Ha minden jussunkból kivettetünk: / Egy Iskola lesz egész életünk, / S mindenki mindenkinek tanítója.”)
Nagy Elek fentebb jelzett értetlensége nem elszigetelt jelensége a dráma kritikai fogadtatásának. Néhány kritikus például a valósághűséget kéri számon azokon a jeleneteken, amelyekben a rendező (aki különben a szerzővel azonos), expresszionista megoldásokkal vagy jelképes tartalmakkal stilizálja a szereplők karakterét vagy viszonyrendszerét: „szinte hihetetlen, hogy a népi származású író ilyen beállítást adjon annak a népnek, amelyből származik ugyan, de amelyet ezek szerint nem ismerhet” – kommentálja az Esti Hírlap kritikusa a viharjelenet expresszionista megoldásait (1943. nov. 11.), és hasonló értetlenség tapasztalható a bibliai példázatok és alakok jelképvilágát idéző jelenetek kapcsán is. A bukaresti bártáncosnőben, aki csak halottak napján tud hazatérni otthon hagyott gyermeke sírjához, kis műveltséggel és némi beleérzéssel talán felfedezhető lett volna a megesett asszony és a jézusi megbocsájtás története. Ez talán azért is fontos lett volna, mivel a szerző nem véletlenül teremt analógiát a táncosnő és a főszereplő helyzete között, búcsúzásuk végszavaiban.
Szabó Lajos tragikumfelfogásának lényegéhez, a túlhajtott erény Kemény Zsigmond-i kérdésköréhez értünk ezzel a dialógussal, mely szerint a népi származású értelmiségi vétlen vétke éppen kiváló (KI-VÁLÓ) volta, mely értelemszerű kiszakadást jelent az otthonos paraszti világból. A visszatérő saját meghasonlott lelkiismeretének terhét viseli az eltékozolt otthontudatért, amelynek csupán illúzióját adhatja vissza a gyertyavilágos emlékezés.
A személyes sors kudarcának ezt a nyomott hangulatát paradox módon a halál előérzetétől diktált hagyakozás oldja fel: a főhős családi örökségét, fiatal gyümölcsösét nem a betelt temető bővítésére – tehát nem a halál térfoglalásának céljára akarja felajánlani, hanem kisiskolások továbbtanulásának a költségeire. A személyes sors tragikumán túltekintő rezignált optimizmusban – az én olvasatom szerint – egyfajta válaszkísérlet érzékelhető Makkai Sándor nyílt levelének legsúlyosabb kitételére, amely egybecseng Molter Károly kevésbé ismert, nagyjából ebben az időszakban megfogalmazott paradox aforizmájával: „Nem lehet, természetesen, de ahogy lehet, folytatjuk életünket” .
*
A dráma szövegének rekonstruálása a Kolozsvári Állami Magyar Színház dokumentációs könyvtárában őrzött egyetlen rendezői példány alapján történt. A 94 oldalas fűzött kiadvány jelzete 3739/1943., második oldalán ceruzabeírással az olvasópróba napja: [1943] október 9., az első oldal jobb felső sarkában a bemutató napja, szintén ceruzával: 1943. november 10.
A Viharlámpás rendezői példányának külön értéke, hogy a drámát a szerző állította színre, tehát a szövegkönyv Szabó Lajos szöveghúzásait és rendezői utasításait tartalmazza. A húzások esetén külön jelzés nélkül érvényesítettem a szerzői szöveget felülíró rendezői módosításokat. Nem jeleztem a nyilvánvaló elírások és gépelési hibák javítását sem. A mai magyar helyesírás szabályai szerint írtam át azokat a szavakat, amelyeket a mű keletkezése idején ettől eltérő helyesírással írtak.
A kötetünkben megjelenő dráma a Viharlámpás első kiadása – szövegét az 1943-as színrevitel rendezői példánya alapján véglegesítettem; ez tehát az eredeti szerzői változathoz képest származtatott, módosított szöveg.
Lázok János
1 Lázok János: Szabó Lajos újrafelfedezése (részlet az előszóból). In: Szabó Lajos: Hűség. Három dráma. Vál., szerk., előszó , jegyz. L. J. UArtPress, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója, 2012, pp. 7–54.,
2 Salat-Zakariás Erzsébetnek ezúton mondok köszönetet önzetlen segítségéért.
Szabadság (Kolozsvár)

Mindent ki lehet magyarázni
Meggyűlt a baja a nagyobbik romániai magyar pártnak, az RMDSZ-nek a kommunikációval. Az nem először történt meg és derült ki, hogy a sokak szerint története mélypontjára – minden szempontból mélypontjára – süllyedt politikai alakulat megvezette a választóit, vagy legalábbis elhallgatott előlük ezt-azt, hogy ne mondjuk, hazudott nekik, hiszen ha csak az elmúlt húsz év teljesítetlen vagy soha komolyan nem gondolt tulipános ígéreteit lajstromoznánk itt és most, akkor egy egész újságoldal sem lenne elég. Mondhatnánk, a pártnak saját belügye az, hogy miként fogja ezúttal is kimagyarázni magát a slamasztikából és hogyan fogja elhitetni választóival, hogy az ő érdekükben cimborált az ördöggel, mutyiban. És legyen az az RMDSZ-szavazók kiváltsága, hogy felelősségre vonja a párt vezetőit és tisztségviselőit (ha egyáltalán megteheti) amiatt, hogy nemcsak a többségi hatalom szalonképesebb reprezentánsaival próbált meg egyezkedni, osztozkodni és összefeküdni, hanem cinkosságot vállalt a győztesek között hemzsegő köztörvényesekkel, szekusokkal, szélhámosokkal, politikai kalandorokkal és konzumhölgyekkel is, ráadásul megfoghatatlan célok és obskurus engedmények fejében. De mivel lapunk olvasói között szép számban vannak RMDSZ-tagok és -szimpatizánsok, valamint folyvást a tulipánra voksolók, nekik is fel kell készülniük arra a kommunikációs dömpingre, ami ezekben a napokban a párt irányából a nyilvánosságra fog zúdulni. Az erdélyi sajtóban meglévő fölényét éppúgy ki fogja használni a „szövetség”, mint az egyéb propagandalehetőségeket. Meg fogják magyarázni Kelemenék a megmagyarázhatatlant, és jó képet vágnak majd mindenhez, elsősorban önmagukhoz. Ha ügyesek, még a legfrissebb kudarcot is a maguk javára fordítják: nem sikerült ugyan beslisszolniuk a kormányba a hátsó ajtón, de ez azért történhetett meg, mert nem engedtek a negyvennyolcból. Hogy pontosan miből nem engedtek és miből engedtek volna mégis, az majd csak később derül ki, ha egyáltalán kiderül valaha.
Dénes László
Székelyhon.ro

Falu a világ végén
Homoródszentlászló csupán 13 kilométerre fekszik Székelyudvarhelytől, mégis a világ végén van, hiszen zsáktelepülés lévén csak az megy oda, akinek dolga van arrafelé. Bár az utat feljavították, ilyenkor, télidőben nehézkesen lehet megközelíteni. Busz évtizedek óta nem jár ki a településre, üzlet sincs a faluban. Nagy erőfeszítések árán kerül mindennap az asztalra a kenyér annak a huszonhat lakosnak, aki a faluban él.
A jeges út ide-oda dobálja az autót, s bár megszórták homokkal, annyit ér, mint döglött lovon a patkó. Az emelkedőn kaptatva megpillantok egy idős embert, aki óvatosan baktat a hóban. Segítő szándékkal állok meg.
„Jaj, nem kellett volna megálljon, most nem tud elindulni” – mondja az idős ember, ám látszólag mégis örül, hogy nem kell tovább gyalogosan egyensúlyoznia a jeges úton. Kérdem, merre jár. Azt mondja, átsétált a miklósfalvi boltba, kenyérért. „Most már mindent lehet kapni, megszoktam, hogy hetente kétszer átgyalogolok, s megveszem, amire szükségünk van” – mondja Mihály bácsi.
„Busz sose járt ki a faluba, de nincs is miért. Csupán egy nő jár be dolgozni Ócfalvára, a többiek mind nyugdíjasok. Régebben mi is bejártunk a városba dolgozni, olyan is volt, aki kvártélyt fogadott, mások meg ingáztak” – emlékszik az idős férfi, majd arról beszél, hogy a miklósfalvi boltokban – mert kettő is van – mindenféle óhaját teljesítik az embernek, bármit meg lehet vásárolni. Ami pedig nincs, azt meg lehet rendelni. „Hétfőn és pénteken van a kenyérnap Miklósfalván. Mi már úgy megszoktuk a „lemenést, visszajövést”, nekünk ez egyfajta kiruccanás.”
Mások meg szekérrel közlekednek. „A faluban hat egyes fogat van, azokon a napokon, amikor kenyér érkezik a szomszédos településre, befogják a lovat, felülnek hárman-négyen, s megveszik, ami kell. Ha valami eszünkbe jut, akkor átmegyünk, s megvesszük. Most is fel lehetett iratkozni kalácsra, mindig megkérdezik, hogy mire van szükségünk, és megrendelik. Csak utána kell menni. Dúsgazdagok az üzletek, mindent lehet kapni” – mondja Mihály bácsi, majd megpihenteti tekintetét a fehér tájon. „Régebben, amikor munkába jártunk, csak Udvarhelyen lehetett kenyeret kapni, s ott is csak feketét. Mondhat bárki bármit, egyforma elven a nép sosem volt, s nem is lesz. Most mégis sokkal szabadabbak az emberek, mint a múlt rendszerben” – mondja. S a nyugdíjból megélnek? – kérdezem. „Elég kell legyen, amennyi van. Az emberek gyarlók, mert nem akarják megérteni, hogy ennél nehezebb világ már volt. Én 1937-ben születtem, ’46-ban értem a szárazságot, s ’47-ben a szükséget. Egyesek Aradról hozták a lisztet, de nem pénzért adták, hanem ékszerért. Abban az időben nem hoztak a hollandusok ruhát, nem kaptunk segélyeket. Háború után sógorom cipész volt, s a nagy bőrtáskákból varrta meg a cipőket. A megrendelő addig ült a cipész mellett, amíg az kiszabta. Ha maradt egy szíjdarab, azt is hazavitte. Nem dúskáltak se a ruhaneműben, sem az élelemben. ’43-ban édesapám meghalt, ötéves gyermek voltam akkor. Itt volt mellettünk az iskola, s édesanyám a hátán vitt át, mert posztó sosonom volt. A tanító deszkát rakott le, hogy hátra tudjunk menni a vécére, s ne sározzuk össze a lábunkat. Mikor vége volt a tanításnak, édesanyám jött, és a hátán hazavitt. Hiába mondom ezeket a mostani gyerekeknek, mert nem is hiszik el. Ne adja az Isten, hogy ismét bekövetkezzen ez a nélkülözés, mert nincsenek hozzászokva a mai emberek. Nem értik, hogy örülni kellene a kevésnek is” – magyarázza az életigazságokat Mihály bácsi. A szunnyadó falu
Időközben megérkezünk. A falura ráült a csend, mozdulatlanságba burkolóztak a házak. Az utcán egy lélek sem jár, csupán egy-egy ház kéményének füstje ad hírt az életről. A régi iskola épületének ablakain ki-be jár a szél, szemközt a paplak is beletörődött a magányba. Kicsit lennebb, a hídnál, a régi üzlet is romokban. Bepillantok egy kisutcába. „Ott bent egy özvegyasszony lakik, most halt meg a fia” – mutat egy omladozó házra Mihály bácsi.
Szentlászló idős lakói beérik azzal, amijük van. A ház melletti kiskertben megtermesztik az otthonra szükséges zöldségféléket, a határba semmit nem lehet vetni a vadak miatt. „A zab sem marad meg, a medve beleül, s leeszi az egészet. Többször bejött a faluba is. A gyümölcsfákat is mind tönkretette, összetörte az ágait. Itt termelni nem lehet semmit. Ezt most már az egész megye tudja, de nincs mit tenni” – csóválja a fejét az idős férfi.
Van-e orvosi ellátás a faluban? – érdeklődöm. „Kányádban van orvosunk. A felcsernők kijárnak, vérnyomást mérnek, hoznak gyógyszert, ha szükség van rá. Ha pedig átmegyünk Kányádba, hat kilométer a távolság, nagyon kedvesen fogadnak.”
A régi üzlet épülete a helyiek adományozásából épült. „A rendszerváltáskor el akarták árverezni, s emiatt nem lehetett. A mostani polgármesterünk fel akarta javíttatni, de Csíkban kötik a kereket, hogy az állam tulajdonába ment át. Pedig jó lett volna feljavítani, mert nincs egy olyan terem, ahová össze tudnánk gyűlni.”
Homoródszentlászló 14. század elején épített Szent László-templomához kolostor is tartozott. Ezt a 16. században újjáépítették, de 1815-ben egy vihar ledöntötte. Mai református temploma 1929-ben épült. A falunak 1910-ben 207, 1992-ben 39 magyar lakosa volt. Ma mindössze 26-an lakják. A református templomot felújították, Ócfalváról jár ki a lelkipásztor istentiszteletet tartani. „Nyáron a templomban, téli időszakban pedig Kóbori Dénesnél tartják az istentiszteleteket. Három katolikus család is van, de most már nincs olyan nézeteltérés a felekezetek között, mint évtizedekkel ezelőtt.”
„Nem csinálunk nagy dolgot az ünnepből”
„Az utóbbi időben fenyőfaágat díszítünk csak, kötünk rá almát, szaloncukrot, de már csak a szimbólum végett. Mégis, ha bemegy az ember az ajtón, s ránéz erre a fenyőágra, ünnepi hangulata lesz, eszébe jut a szent ünnep. De mi már nagy dolgot nem csinálunk se az ünnepből, se a szerelemből.” Szentlászlóra is eljutott a hír, hogy ismét világvége lesz. Mihály bácsi szerint ez be is következik egyszer mindenkinek. „A világhírű fizikustól, Teller Edétől kérdezték, hogy van-e Isten. Ő azt válaszolta, hogy aki hisz benne, annak van. Aki nem bízik, annak meg nincs, s nem is lesz. Én is így vagyok valahogy a világvégével.”
Nagyálmos Ildikó
Székelyhon.ro

A rendőrök esténként SIC-matricákat kapargatnak
Rendőrökkel kapartatja le Codrin Munteanu Kovászna megyei prefektus a közlekedési táblákra ragasztott SIC matricákat Háromszéken – jelentette ki Tamás Sándor Kovászna Megye Tanácsának elnöke sajtótájékoztatón.
A prefektus amikor felfedezte, hogy több háromszéki faluban is ragasztottak a közlekedési táblákra ilyen matricát, felhívta a polgármestereket, hogy azonnal tüntessék el ezeket, de az elöljárók visszautasították, mondván, hogy a közlekedési táblák az országutakat felügyelő hatósághoz tartoznak.
A napokban néhányan látták, amint a rendőrök sötétedés után kapargatni kezdték a matricákat. A szemtanúk kérdőre fogták a rendőröket, akik közölték, hogy a prefektus utasítására távolítják el a SIC-feliratot – számolt be róla Tamás Sándor.
A háromszéki politikus ugyanakkor elmondta, január 20-ig meghosszabbították a prefektúrával szemben felállított SIC óriáspannó közterületfoglalási engedélyét. „Minden törvényes formaságot betartunk, és még marad a tábla, mert úgy tűnik a prefektus még mindig nem szokta meg" - mondta Tamás Sándor.
Maszol.ro,

Ismét magyar állampolgár lett a 92 éves Ervin atya
92 évesen kapta meg a magyar állampolgárságot a gyergyószárhegyi ferences kolostor házfőnöke, Ferencz Ervin atya.
A securitate börtöneit is megjárt szerzetes már több mint 70 éve szolgálja a ferences rendet, életútjának elismeréseként a Magyar Köztársaság tiszti keresztrendjével is kitüntették.
Az eskütételi ceremónia után Magyarország csíkszeredai főkonzulja ajándékkal lepte meg a szerzetest, aki szerint a magyar állampolgárság nagy megtiszteltetés, de ugyanakkor felelősséget is jelent számára.
Zsigmond Barna Pál főkonzul szerint Ervin atya helyállása példakép kell legyen minden magyar számára. Ervin atya azt vallja: az első állampolgárságot az édesanyjától, a másodikat a nagyhatalmaktól, a harmadikat pedig az anyaországtól kapta.
Duna Tv
Erdély.ma

A közigazgatás átszervezésével kezdte meg tevékenységét az új kormány
A központi közigazgatás átszervezéséről fogadott el sürgősségi rendeletet szombaton első ülésén az új román kormány.
Victor Ponta szociálliberális kormánya péntek este lépett hivatalba, miután a parlament nagy többséggel bizalmat szavazott a kabinetnek, amelynek tagjai letették a hivatali esküt Traian Basescu államfő előtt.
A 20-ról 27 tagúra bővült román kormány szombati ülésén az egyes minisztériumok hatáskörét tisztázták: ezt tartalmazza a kormány szerkezetének módosításáról szóló jogszabály.
Victor Ponta az ülés után bejelentette, hogy kormánya a Nemzetközi Valutaalap küldöttségének január 7-re várható érkezéséig az új kormánystruktúrának megfelelően összeállítja a 2013-as költségvetés tervezetét, amelyet az ország hitelezőivel folytatott egyeztetés után január közepén terjesztenek a parlament elé.
A változások közül Ponta kiemelte, hogy a megyei kormánybiztosi hivatalok, az úgynevezett prefektúrák a belügyminisztériumtól a miniszterelnöki hivatalhoz kerültek. A prefektusok hatásköre is változni fog a regionális átszervezés során – tette hozzá a miniszterelnök. Ponta szerint 2013-ban még a parlament tavaszi ülésszaka idején be kell fejezni a közigazgatási régiók megalakítását, ami alkotmánymódosítást is feltételez.
Egy másik fontos változás az, hogy az Országos Útügyi Vállalat (CNADR) a közlekedési tárcától a nagy infrastrukturális beruházásokért felelős tárca nélküli miniszterhez került. Az országutakat és autópályákat kezelő CNADR-ről azonban rövidesen leválasztják az autópályákat és valójában csak a sztrádaépítési beruházások maradnak Dan Sova tárca nélküli miniszter hatáskörében: az országutak a megalakítandó közigazgatási régiók hatáskörébe kerülnek majd – magyarázta a román kormányfő. Victor Ponta szerint a miniszterek számának növelése nem eredményez majd több alkalmazottat a központi közigazgatásban. Az államtitkárok kinevezéséről a karácsonyi ünnepek után dönt a bukaresti kormány.
MTI
Erdély.ma

Nyílt levél a leleplezetthez
Drága Édesapám!
Székelyudvarhelyi származású férjemet egyemista korában meghurcolták a román hatóságok „nacionalista és sovén megnyilvánulások” miatt (szurkolt a magyar fociválogatottnak). A rektor táviratot küldött a szüleinek, hogy azonnal utazzanak Kolozsvárra a fiukkal kapcsolatosan felmerült problémák miatt. A távirattal egyidejűleg hazatelefonált a férjem, hogy a rossz hír ne érje váratlanul a szüleit. Apósom rémülten kérdezte – tanulmányi lemaradásra gyanakodva – hogy mi történt. Valami magyar-ügy miatt – válaszolta a férjem, mert akkoriban nem volt tanácsos ilyen dolgokat telefonon részletezni. Apósom megkönnyebbülten sóhajtott: Ja, már azt hittem, hogy valami baj van! – célozva így arra, hogy a becitálások mennyire általánosak voltak azokban a felejthetetlen években.
Ja, már azt hittem, hogy valami baj van, mondom most én is neked a „leleplezéseddel” kapcsolatosan. Hiszen előbb-utóbb a legtöbbünkről kiderítik, hogy behívták, aláírt, „jelentett”. Furamód most leginkább a halott vagy a halállal farkasszemet néző, nyolcvan év körülieken van a sor. Csak hálásak lehetünk a nagylelkű leleplezőnek, hogy bár megmagyarázhatatlan módon három évig hallgatott az információval, mégsem a sírba nyúlt utánad, s megadta ezenmód azt a lehetőséget neked, hogy válaszolhass, s lehetővé tette, hogy a legtöbben, akik ismernek téged, s még emlékeznek azoknak az időknek a poklára, változatlan bizalmukról bíztosíthassanak. Nem kétlem, hogy ha élne, szegény tisztalelkű, bodzavirágszedő barátod, aki hozzád szaladt mentőkért telefonálni, mikor a kislányát súlyos baleset érte a csúszdán, az elsők között lett volna ezek között.
Beismeréssel tartozom neked, hiszen én voltam, ha nem is valós oka, de mindenképpen ürügye annak, hogy téged annak idején a Securitate behívott, s vallomást kellett tenned. Ideje, hogy te is, Édesanyám is végre megismerjétek annak az ominózus szilveszternek a történetét, amit később nagy eredményességgel használtak fel a román állambiztonsági szervek a kolozsvári magyar értelmiség két generációjának kiterjedt betörésére és megfélemlítésére.
Ötödmagunkkal, a szemérmesen „háztartásbelinek” nevezett, munkanélküli Édesanyámmal, veled, a nálam négy évvel fiatalabb húgommal és (a súlyosan) beteg nagymamámmal laktunk a 49 négyzetméteres, átjárószobás Donáth úti tömbházlakásban. Az adott körülmények között nehezen tudtad a két, olykor három műszakban végzett munkádat végezni, hiszen a szerkesztőségi állás mellett nyomdai korrektúrát is vállaltál, miközben a Napsugárban, Szivárványban közölt gyermekverseid tiszteletdíjával is próbáltad a családot létminimumon lebegtetni. Gimnazista voltam, amikor a mi lakásunk közelében – alig felfogható szerencseként – lehetőségünk volt átmenetileg használni egy külön garzonlakást, ami egy ideig megkönnyítette az életünket: te nyugodtabban végezhetted ott a munkád. Kikunyeráltam tőletek azt, hogy végre, életemben először, én is rendezhessek ott egy bulit: egy szilveszteri mulatságot. Ennek a szilveszternek a története az erdélyi magyar értelmiség súlyos sorsának példája és keresztmetszete: az alig húsz ember közül (már nem emlékszem pontosan, hányan voltunk) már hárman vetettek véget önként az életüknek, a többiek pedig – tanárok, orvosok, tudósok, papi méltóságok – Magyarországon, vagy szerte a nagyvilágban élnek, közülünk alig maradt valaki Erdélyben. Különös pikantériája annak a szilveszteri éjszakának, hogy az egyik meghívott – egy korábbi osztálytárs, akiről később a saját anyja mesélte el nekem, hogy a mi családunkra „ráállították” – abban az időszakban, amikor tilos volt külföldieket elszállásolni, egy tősgyökeres anyaországi fiúval bukkant fel, akinek aztán fontos szerep jutott az események sorozatában. A másik szereplőjéről az estnek – azóta rég Magyarországon él –, később kiderült, hogy a román hadsereg egy magasrangú, magyar anyanyelvű tisztjének a gyermeke volt, s aki később a fülem hallatára telefonon élőszóban „tájékoztatott” rólunk, mikor a kihallgatásaim egyikén bizonyításképpen az egyik tiszt felhívta, s a becenevén szólította.
Be kell neked – így, annyi év távlatából – vallanom, hogy ráadásul én, mint házigazda nem is voltam éjjel háromnegyed egy és kb. negyed három között otthon, mivel találkám volt a város távoli részén, a Horea úton. Tehát lemaradtam a hagyományos egy órai magyar éjfélről, amikor az otthon maradottak a román állam elleni halálos bűnként a recsegő táskarádión meghallgatták a magyar himnuszt. Mire hazaértem, a buli már bomlófélben volt, egyesek már hazamentek, nemsokára a többiek is szétszéledtek. Rákövetkező nyáron jött az egyetemi felvételi, amikor legtöbbünk, az erős konkurencia ellenére bejutott az egyetemre. Nemhiába neveltek úgy mindannyiunkat, hogy ha helyt akarunk állni, akkor kétszer olyan felkészülteknek kell lennünk, mint azok, akikkel konkurálunk. Ezután kezdtek bennünket behívogatni, ránk ijeszteni, esetünkkel példát statuálni a kolozsvári fakultásokon.
Az én meghurcoltatásom úgy kezdődött, hogy két öltönyös férfi megjelent a lakásunkon és elkérte azt a levelet, amit egy héttel korábban kaptam Magyarországról, a korábban számomra ismeretlen, de a szilveszteri bulin váratlanul megjelent anyaországi fiatalembertől. A levél a legvaskosabb provokáció volt rajzokkal: egy sírkereszttel, Niku Csau felirattal, egy katonával akinek a rangjelzésén Ion Spion volt olvasható és egyéb ehhez hasonló faragatlan badarsággal (valószínűleg megvan a Securitate archívumában), amelyek közül egyetlen is elég lett volna akkor ahhoz, hogy az embert az egyetemről vagy az állásából kirúgják. Ha tizenkilenc évesen az akkori körülmények között annyi eszem lett volna, tudhattam volna, hogy provokáció, s azonnal be kellett volna szolgáltatnom a levelet a rendőrségnek. De nem volt, így tehát elrejtettem a levelet, amennyire tudtam és senkinek sem szóltam róla. De a belügyesek egyenesen azt a levelet kérték, vagy ha nem, bíztattak, hát megkeresik ők, házkutatási engedélyük van. Így hát elővettem. Máig talány, hogyan lehetett egy magyarországi állampolgárt rávenni arra, hogy egy ilyen levelet küldjön (vagy postázzon) nekem. Évtizedekkel később ez az ember, sikeres kutató, Stockholmban járt előadást tartani az itteni magyaroknak. Az előadásra nem mentem el, de az üdvözletét továbbították nekem. Azóta is rosszul vagyok, ha rágondolok.
Szóval bevittek több alkalommal, kikérdeztek. Akkor fordult elő életemben először, s remélem utoljára, ott a Securitate Traian utcai épületében, hogy hangos kattogásra figyeltem fel, mikor egyedül hagytak egy szobában, hogy „szálljak magamba”, s írjam le a szilveszter történetét. Aztán rájöttem: saját szívverésem volt. Leggyakrabban fenyegettek. Legfőképpen azzal, hogy téged, aki már korábban is politikai elítélt voltál, kitesznek az állásodból, mint ahogy valószínűleg téged is azzal, hogy majd engem tesznek ki az egyetemről. Emlékszem a rettenetes szorongásra, hogy mit írhatnék a vallomásomba, amivel a legkevesebb bajt szerezzek másnak, csak már engedjenek el, csak már mehessek haza. Máskor csak jelentéktelen, apró részletek – viselt ruhák, ételek, italok – leírására bíztattak, amelyeket nagy megkönnyebbüléssel vetettem papírra, nem gondolva arra, hogy erre hivatkoznak majd a vallatók a többi áldozatnak, hogy mindent, még ilyen apróságokat is tudnak rólunk. Legjobb emlékezetem szerint a sok kihallgatás alatt két emberről írtam olyat, amiért elmarasztalhatták őket: egyikük költőtársam volt a Varázslataink antológiában, alig ismertem, s aki korábban egy alkalommal olyan fesztelenül szidta a rendszert, ahogy óvatosságból vagy félelemből akkor soha senki, hogy ne okozzon bajt magának, s másoknak. Másikukkal, ismert kolozsvári művésszel sok évvel később Stockholmban találkoztam. Elmondtam neki, hogy a Securitatén rosszat írtam róla. Komolyan rám nézett, s csendesen azt mondta: mindenkit hívtak. Haláláig aztán sokszor találkoztunk, egymást meglátogattuk, soha nem beszéltünk többet a Securitatéról. Emlékszem, hogy a kihallgatások után milyen elkeseredett dühöt éreztem minden izgága iránt, aki nyilvánosan megjegyzéseket tett a rendszerre, politizált, hogy ezzel milyen kényelmetlen helyzetbe hozza azokat, akiket akaratuk ellenére be-bevitt a Securitate „feleltetésre”.
A kihallgatások katarzisaként aztán megvádoltak „nacionalista és sovén megnyilvánulások” miatt (ez típusfogalom volt a koncepciós zaklatásokra). Összehívták az egyetemi közgyűlést egy vizsgaszesszióban, ami már önmagában is törvénysértésnek számított. A gyűlésen megjelent az egyetem vezetősége, az összes diák, valamint a Securitate velem foglalkozó két tisztje. Felolvasták a bűnömet, hogy míg látszólag jó tanuló, közvetlen, kedves kollega vagyok, az évfolyamtársak háta mögött államellenes felforgatással foglalkozom. Néhány szerencsétlen megfélemlített és „megdolgozott” magyar évfolyamtársam tiltakozását fejezte ki az ellen, hogy olyan bomlasztó elemek társaságában tanuljon tovább, mint én vagyok. Ekkor következett be az a bizonyos deus ex machina, az isteni beavatkozás, amire senki nem számított: néhány román nemzetiségű kollegám felszólalt, s megkérdezte, hogy konkrétan mik is azok a megnyilvánulások, amikkel engem vádolnak? Mivel erre konkrét válasz nem nagyon volt, szavazás alá vetették, hogy kizárjanak-e engem az egyetemről. A többség a legnagyobb meglepetésre felmentett, amitől a karhatalom jelen levő emberei nagyon dühösek lettek, s még egyszer, szabálysértő módon, ugyanazon a gyűlésen újraszavaztatták az esetem, a második szavazás alkalmával a kizárás alternatívájának nem a felmentésem, hanem a kirúgást megelőző legnagyobb fegyelmit, az összes jogomtól (ösztöndíj, jogosítvány megszerzése stb.) való megfosztást terjesztve elő, amit aztán meg is kaptam, s aminek a visszavonását soha nem kérvényeztem.
De visszatérve rád, s még egy, a szilveszterezők szülei közül korábban „leleplezett” apára (a többi szülő tudomásom szerint mindezidáig – szerencséjükre – nem lelt leleplezőre): ne haragudj, ne haragudjatok, hogy miattam, miattunk meghurcoltak nemcsak akkor, de most is. Eljött az ideje minderről beszélni.
Most, a „leleplezésed” kapcsán nagyon sok mindent megértettem: hogy miért döntöttetek az emigráció mellett ti, akik mindig úgy neveltetek, hogy a talpalatnyi földet, amin állunk, soha ne adjuk fel önként. Megértettem azt, hogy miért fagyott beléd a szó, s miért fordítottad figyelmed és tehetséged inkább a szerkesztés irányába, ahelyett, hogy írtál volna. Belém is belém fagyott akkor a szó. Írni csak tiszta szívvel, őszintén lehet. Megértem most azt is – amiért korábban erősen nehezteltem rátok –, hogy miért nem igényeltétek soha a nektek járó kártérítést a politikai büntetésben eltöltött évek miatt, hogy miért nem kértétek soha a romániai munkaéveitekért nektek járó nyugdíjat: mert azoktól többet semmit, se rosszat, se jót, soha.
Ismétlem, most már megértek nagyon sok mindent, s köszönöm neked s Édesanyámnak, hogy azoknak a szörnyűségeknek ellenére, a kolozsvári vizsgálati fogság, a szamosújvári börtön, a kapnikbányai ólomfejtés, a misleai női börtön, a munkaszolgálat, házkutatások, kihallgatások, zaklatások után úgy, és olyannak neveltetek, amilyen lettem. Soha nem engedtek titeket külföldre, nem futotta nektek autóra vagy személyi tulajdonú lakásra, viszont tettétek, amit lehetett, otthon is, a fenyegetettség közepette is, s ha a torkotokra forrasztotta is a megaláztatás a szót, külföldre csak akkor szöktetek, amikor „megpecsételt” múltatokkal újra elindult a kényszerítések új hulláma. Szakadatlanul dolgoztatok, létrehoztatok halhatatlan gyermekverseket, Kriterion Kiskalauz könyvsorozatot, Korunk-füzeteket, Bolyai-díjat (hogy aztán később a Korunk történetének megírásakor meg se említsenek), Gombáskönyvet, majd Stockholmban Peregrinus klubot, s a magyar emigráció történetében a leghosszabb terjedelmű irodalmi vállalkozást: az Erdélyi Könyv Egylet húszkötetes sorozatát, nem a magatok munkáiból, hanem az otthon maradottakéból, s később a szerte a világba szóródott magyarok munkáiból. Tettétek mindezt egyetértésben, hittel, szeretetben, egyetlen fabatka fizetség nélkül, postai alkalmazottként, könyvtárosként, majd nyugdíjasan. Mit mondhatok? A víz elfolyik, a kő megmarad.
Vannak a „feddhetetlenek”: a volt jó káderek, akikről, ugye, soha semmi elmarasztalható nem derül ki, a kiszolgáltatottak fölött ítélkezők, bármilyen román politikai párt szövetségesei, akik hetedíziglen tudták bizonyítani párthűségüket, hogy államvédelmi szempontból fontos egyetemekre bejussanak a Ceauşescu-rendszer idején, a saját fontosságuk illúziójától mámorosak, akik személyes vagy politikai érdekből gereblyézgetik el, világítják át, adagolják a múlt szennyes rendszerének kétes dokumentumait, akik apró, de szapora lépésekben többet ártottak az erdélyi magyarságnak, mint a Trianon óta 1989 decemberéig eltelt évek összesen. És vannak a „leleplezett” „ügynökök”: a szegény testileg-lelkileg elgyötört Szilágyi Domokos, az 1956-ért hosszú börtönévekre elítélt Varró János, a súlyosan meghurcolt Kallós Zoltán, Gálfy Zoltán teológiai tanár, Szőcs István és még sokan-sokan mások, akiket elvittek, fenyegettek, kényszerítettek, akikkel aláírattak. Édesapám, nem keveredtél rossz társaságba.
Stockholm, 2012. december 14-én
Bereczky-Veress Biborka
Szabadság (Kolozsvár)

A parlament bizalmat szavazott Victor Ponta új kormányának
Nagy többséggel bizalmat szavazott a román parlament december 21-én Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök új kormányának.
A 20-ról 27 tagúra bővült román kormányban a választásokon győztes Szociálliberális Szövetséget (USL) alkotó Szociáldemokrata Párt (PSD), Nemzeti Liberális Párt (PNL) és Konzervatív Párt (PC) által jelölt miniszterek vesznek részt.
A parlament két házának pénteki együttes ülésén a törvényhozók 402 vokssal - 120 ellenében - szavaztak bizalmat a kabinetnek. A beiktatáshoz legalább 294 támogató szavazatra volt szükség.
Ponta programbeszédében azt mondta, hogy kétharmados parlamenti többségét a társadalom újraegyesítésére és nem a kisebbség elnyomására akarja használni.
"A teremtett világ nem ér véget sem a keresztények, sem a maják számára, de a megosztás és gyűlölködés politikája ma véget érhet" - mondta Victor Ponta a pénteki nappal kapcsolatos világvége-jóslatokra utalva. Kifejtette: arra kapott felhatalmazást a választóktól, hogy véget vessen a megszorításoknak és betemesse az árkokat az egymás ellen uszított emberek között. Ponta ugyanakkor megerősítette kormánya európai elkötelezettségét.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), amelyet az USL - korábbi koalíciós ígérete ellenére - kihagyott a kabinetből, nem szavazott bizalmat a második Ponta-kormánynak.
Az RMDSZ nevében felszólaló Borbély László politikai alelnök azt mondta, hogy megérti, milyen "nehéz" helyzetben van a kétharmados felelősséggel felruházott USL, mert az RMDSZ már több mint húsz éve viseli egy másik közösség, a romániai magyarság csaknem kilencven százalékos bizalmának felelősségét.
Borbély jelezte: az RMDSZ konstruktív ellenzéki szerepre készül. Üdvözölte, hogy a kormányprogram kisebbségvédelmi fejezetet is tartalmaz, a kisebbségek nyelvi és oktatási jogainak védelméről, azzal az ígérettel, hogy a regionális átszervezésnél a kormány figyelembe veszi a különböző térségek kulturális hagyományait.
Ma első ízben rendezték a két ház együttes ülését a parlament épületének több mint 2000 négyzetméter alapterületű Cuza termében, mert a - sajátos román választási rendszer miatt - 587 tagúra bővült román törvényhozás két házának együttes ülése számára már nem felel meg a képviselőház 500 fős ülésterme.
Az új román kormány ma este lép hivatalba, miután tagjai Traian Basescu államfő előtt leteszik a hivatali esküt.
MTI
Nyugati Jelen (Arad)

140 esztendeje alakult meg a Délmagyarországi Régészek és Történészek Egyesülete
December 21-én pénteken a temesvári Szépművészeti Múzeum Barokk Termében a 140. esztendővel ezelőtt létrehozott Délmagyarországi Régészek és Történészek Egyesületének megalakulásáról emlékeztek meg a temesvári történészek, amely fő feladatául annak idején a Bánság múltjának feltárását, fellelhető művelődési javainak összegyűjtését, megőrzését szánták. Az évfordulós megemlékezés résztvevőit Marian Constantin Vasile, a Temes megyei önkormányzat alelnöke, valamint Dan Leopold Ciubotaru, a Bánság Múzeum, Marcel Tolcea a Szépművészeti Múzeum és Claudiu Ilaş a Falumúzeum igazgatója köszöntötték. A Délmagyarországi Régészek és Történészek Egyesületének 1872 szeptemberében történet megalakulásáról, a későbbi Bánság Múzeum gyűjteményének megalapozásáról Vasile Dudaş történész tartott jól dokumentált előadást. A megemlékezés szép számú résztvevőjére vigyázó szemeivel elégedetten tekintett a Barokk Teremben díszhelyen kiállított portréjáról a Szent István Rend díszöltönyét viselő Ormós Zsigmond, akinek magángyűjteménye a temesvári múzeum alapkollekcióját képezi. A tartásos rendezvény ünnepélyességét Andrea Olaru zongorajátéka fokozta.
„Temes Vármegye főispánja, Ormós Zsigmond kezdeményezésére alakult meg 140 esztendővel ezelőtt Temesváron a Délmagyarországi Régészek és Történészek Egyesülete – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Szekernyés János helytörténész. –  Ezen a tájegységen meglepően sokan foglalkoztak abban az időben történetírással, helytörténettel, nem csak Temesváron, hanem Nagybecskereken, Orsován, Lugoson is. A történelemtudomány iránt vonzódó embereket úgy gondolták, hogy tanácsos lenne egy szakmai szervezetben egyesíteni. Az egyesület rendszeresen szervezett tudományos ülésszakokat, összejöveteleket, megjelentették az egyesület évkönyveit, majd a folyóiratát, értesítőit. A tudományos ülésszakokon felolvasott tanulmányokat, de más írásokat is rendszeresen közzétették. Erre a folyóiratra napjainkban is a Bánság történetével foglalkozó történészek rendszeresen hivatkoznak, alapvető tanulmányokat közöltek az egyesület folyóiratában. Pár esztendővel később külön létrejött a Délmagyarországi Múzeum Egyesület, amelynek elsődleges célja a temesvári múzeum létrehozása volt. Végül a két egyesület fuzionált, és közös ügynek tekintették, hogy megteremtsék Délmagyarország Múzeumát. Ez sikerült is, először a Püspöki Palota termeiben helyezték el a gyűjteményt, majd a Főreáliskolában, a Vármegyeházában, amíg az akkori Lonovics utcában megépítették a Múzeum első épületét (ma a Tudományos Akadémia temesvári székháza), amit 1894-ben avattak fel. A Múzeumnak elsősorban történelmi részlege volt, de nagyon gazdag volt a művészeti osztálya is, hiszen Ormós Zsigmond elsősorban műalkotásokat, szobrokat, festményeket, érmeket gyűjtött. Ugyanakkor létrejött a néprajzi osztály is, ezzel a három osztállyal működött a múzeum. A múzeum osztályai később sorra leváltak, létrejött az önálló Szépművészeti, Néprajzi és a Falumúzeum, csak a Történeti és az 1973-ban létrehozott Természettudományos részleg maradt a Hunyadi-kastélyban, ahová 1954-ben költözött a Múzeum. Ez a 140 esztendő valóságos sikertörténet, mert az a csíra, amit 1872-ben a régi történészek és régészek elültettek, kilombosodott, kifejlődött és egy egész intézményrendszert teremtett meg. Nem csak a muzeológia fejlődött ki Temesváron, hanem a történelemtudomány, a művészettörténet is. A Nyugati Egyetem keretében történelmi tanszék működik, a Képzőművészeti Karon pedig művészettörténészi képzés folyik az elméleti része is a történelemtudománynak és a művészettörténetnek jó kezekben van.”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Beiktatták az új kormányt
Kényelmes többséggel – 402 szavazattal 102 ellenében – bólintott rá a parlament a második Ponta-kormány összetételére és programjára. A délelőtt folyamán a szakbizottságok meghallgatták a miniszterjelölteket, és mindegyiket kinevezésre javasolták, délután a két ház összevont ülésén ismertette négyéves programját Victor Ponta kormányfő.
Az ellenzéki pártok képviselői a program és a kormánytagok gyengeségeit ostorozták – az RMDSZ részéről Borbély László politikai alelnök közölte, hogy a túlságosan általános, konkrétumok és határidők nélküli elképzeléseket nehéz lesz számon kérni – , majd bejelentették, hogy nemet mondanak az SZLSZ-hatalomnak. A titkos szavazás eredményét 20 óra előtt közölték, Ponta megköszönte a bizalmat, és jó munkát kívánt csapatának, illetve jó pihenést a kimaradóknak. Az új kormány eskütételére lapzárta után került sor a Cotroceni-palotában, a ceremóniához meg kellett várni a parlamenti határozatok megjelenését a Hivatalos Közlönyben.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)