A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kar Magyar Történeti Intézete, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Történelmi Szakbizottsága, a Debreceni Egyetem Történelmi Intézete tisztelettel meghívja 2012. október 4-én és 5-én (csütörtökön és pénteken) Kolozsvárra az Erdélyi Múzeum-Egyesület előadótermébe „A magyar arisztokrácia társadalmi sokszínűsége, változó értékek és életviszonyok” című tudományos konferenciára. Szabadság (Kolozsvár).

Történeti tartószerkezetek: tudomány és figyelemfelkeltés
Műemlékszeretetre kellene nevelni és érzékenyebbé tenni a társadalmat
Történeti tartószerkezetek védelme és a társadalom tematikában szervezte meg a Történeti tartószerkezetek nemzetközi konferenciának a 14. ülésszakát szeptember 20-a és 22-e között a Transsylvania Nostra Alapítvány és az Erdélyi Műemlék-restaurátorok Egyesülete. A konferencia munkálatai során hangsúlyt fektet a tartószerkezetek és az azokon beavatkozást végző szakemberek, valamint a haszonélvezők, illetve a támogatók kapcsolatainak elemzésére. Felhívja a figyelmet a törvénykezés nagy hiányosságaira, a társadalom túlnyomó részének a műemlékeket illető tájékozatlanságára. A konferencia zárónapján a szervezők szívesen látnak minden épített örökség iránt érdeklődőt a Minerva Művelődési Egyesület konferenciatermében szervezett előadásokra és kerekasztal-beszélgetésekre. Szabó Bálint statikusmérnök professzor, a Transsylvania Nostra Alapítvány elnöke a műemlékek megfelelő felújítási folyamatának buktatóiról is tájékoztatta lapunkat.
Zay Éva, Szabadság (Kolozsvár).

RMDSZ: szolgálat indul a szórványért
Szórványmenedzser szolgálat indítását jelentette be szerdán Hegedüs Csilla, az RMDSZ kulturális ügyekben illetékes főtitkárhelyettese.
Az RMDSZ hírlevele szerint a szolgálat célja, hogy a szövetség megyei és helyi szervezeteivel együttműködve hiánypótló közösségépítő programokat szervezzen a szórványban élő magyarok számára. Hegedüs Csilla az MTI-nek elmondta, a szórványmenedzser-szolgálat a korábban elfogadott szórvánnyal kapcsolatos cselekvési terv megvalósítását szolgálja. A főtitkárhelyettes közölte, a szolgálatot az RMDSZ főtitkárságának a munkatársai biztosítják.
Hegedüs Csilla szerint a meghirdetett szolgálat egyik feladata olyan interaktív digitális hálózat kialakítása lesz, amely a szórványban meglelhető magyar kulturális értékeket összesíti. „Elkészítjük a szórványban működő tánccsoportok, magyar házak, tájházak, műemlékek adatbázisát, és ezt egy internetes felületen mindenki számára elérhetővé tesszük” – magyarázta a főtitkárhelyettes. Hozzátette, azt is célnak tekintik, hogy egymás példáiból ötletet merítsenek, vagy akár együttműködjenek a szórványközösségek, illetve a vidékre látogató magyar turista megtudja, milyen magyar kulturális értékeket talál egy-egy szórványközösségben.
A főtitkárhelyettes szerint a szórványmenedzser-szolgálat segíthet abban is, hogy magyar napokat szervezzenek a szórványközösségek, vagy a különböző előadások a szórványba is eljussanak. A szolgálat ugyanakkor a pályázati források felfuttatásában, és a pályázatírásban is segíti a szórványközösségeket.
„A Székelyföld-szórvány partnerség egy olyan folyamatot indított be, amely a romániai magyar közösség szolidaritásának erősödéséhez vezet. Ezt a szolidaritást akarjuk tovább mélyíteni, és arra törekszünk, hogy minden magyarlakta régióban életerős, aktív magyar közösségek éljenek” – mondta Hegedüs Csilla. Szabadság (Kolozsvár).

Elhalasztották Corlăţean budapesti látogatását
A magyar és a román fél közösen úgy döntött, hogy módosítják a két ország külügyminiszterei eredetileg csütörtökre meghirdetett találkozójának időpontját – közölte a magyar Külügyminisztérium szerdán az MTI-vel. A tárca tájékoztatása szerint Martonyi János magyar és Titus Corlăţean román tárcavezető előreláthatóan október 1-jén folytat megbeszéléseket. A magyar fél nagy várakozással tekint a tárgyalások elé – tették hozzá. Martonyi János múlt csütörtökön jelentette be, hogy román kollégája szeptember 20-án, nyári hivatalba lépése óta első alkalommal érkezik hivatalos látogatásra, Budapestre. A külügyminiszter akkor azt mondta, Magyarország nyitott Románia felé, szeretné, ha úgy alakulnának a két ország közötti kapcsolatok, ahogyan 2010-ben elindultak. Martonyi János hozzátette, bízik abban, hogy a jó viszony a „nyugtalanító jelek és belső nehézségek ellenére” folytatható. Szabadság (Kolozsvár).

Magyar nyelven is népszerűsítik Kolozsvárt
Már magyar nyelven is elérhető a polgármesteri hivatal által működtetett, a kincses várost népszerűsítő turisztikai internetes oldal. A visitclujnapoca.ro oldalt 2011-ben indította be a városvezetés, ám mindeddig csak román nyelven volt olvasható.
A honlap szerves része a város turisztikai szolgáltatásainak, és a Kolozsvárra látogató turisták számára nyújt hasznos információkat. Az oldalról a látogatók eddig négy nyelven tájékozódhattak a város látványosságairól és szabadidős kínálatáról. A magyar nyelvű oldal ugyanazokat az információkat szolgáltatja, mint az eddig működő román, angol, német és francia változatok.
Horváth Anna, az RMDSZ kolozsvári alpolgármestere elmondta, hogy az Európa Kulturális Fővárosa cím megszerzési folyamatában elengedhetetlen Kolozsvár számára, hogy a várost népszerűsítő turisztikai oldal tükrözze a város kulturális és nyelvi sokszínűségét. „Célom, hogy Kolozsvár önmagát Európán belül lássa és tovább szilárdítsa elkötelezettségét az európai értékek iránt. Ezek közé tartozik a többnyelvűség is, ám ezen a területen még sok tennivalónk akad. Városunk gazdagságára, sokszínűségére és különlegességeire csak úgy lehet felhívni a figyelmet, ha mindenki számára érthetővé és elérhetővé tesszük értékeinket” – nyilatkozta az alpolgármester. Szabadság (Kolozsvár).

Névháború a kézdivásárhelyi múzeum miatt
A közigazgatási bírósághoz fordult a Kovászna megyei önkormányzat azzal a kéréssel, hogy ne érvénytelenítsék a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum megnevezését elfogadó tanácshatározatot. Codrin Munteanu prefektus korábban megtámadta a vonatkozó határozatot, amelyben az alapító Incze Lászlóról nevezték el a kézdivásárhelyi múzeumot.
A prefektus akkor kifejtette, nem az Incze László név zavarja, hanem az, hogy a hivatalos megnevezés Muzeul de Istorie a Breslelor Incze László – Incze László Céhtörténeti Múzeum – szerinte a hivatalos névnek románul kell szerepelnie, utána a közigazgatási törvény értelmében ki lehet tenni a magyar táblát. Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke elmondta, a jelenlegi elnevezés épp a kétnyelvűség szellemében született.
„Furcsának találom, hogy a magyar elnevezések okozzák a legnagyobb gondot a megyében” – jelentette ki Tamás, aki emlékeztetett, több mint hatezren írták alá a petíciót, hogy a múzeum vegye fel alapítója nevét, ezért szervezte meg az önkormányzat ez év március 3-án a szoboravatással egybekötött névadó ünnepséget.
Tamás SÁndor reméli, a bírósági döntés tárgyilagos lesz, nem születik olyan ítélet, mely a hazai igazságszolgáltatás kettős mércéjének lenne a bizonyítéka. Tamás több ízben kifejtette, szemléletbeli különbség és jogelméleti vita van közte és Codrin Munteanu prefektus között, mert a prefektus úgy értelmezi, hogy amit a törvény nem enged meg, azt nem is szabad. Elmondta, e hónapban a háromszéki önkormányzatok, valamint a Székely Nemzeti Múzeum támogatásával megkezdődött a céhtörténeti múzeum épületének felújítása.
Bíró Blanka, Krónika (Kolozsvár).

Település nyomaira bukkantak a régészek az egykori pricskei vám körül
Írott források alapján kezdték el kutatni a régészek Gyergyószentmiklós közelében a pricske-tetői egykori országhatáron lévő vám területét. A 2009 óta zajló munkálat során két kőépület és két kőalapú faépület maradványait sikerült feltárniuk, illetve számos tárgyi leletre bukkantak.
„A felszínen tornyosuló kavicshalmokból nyilvánvalóan következtethető volt, hogy kőépület maradványai, így az ásatás ezek feltárásával kezdődött. Az épületek 13, illetve 16 méter hosszúak, szélességük 8 méter, mindkettő három helyiségből áll. A középsőnek téglával rakták le a padlóját, ez volt a konyha, a másik két helyiséget valószínűleg szobának használták. Bár a faépületek létére már szinte semmi felszíni jel nem utalt, sikerült két fából készült, kőalapozású épületet is feltárnunk. Emellett rengeteg használati tárgy, kerámia is felszínre került. Mivel ezek különböző történelmi korokból származnak, feltételezhető, hogy ezen a helyen létezett település már korábban is, esetleg átutazóktól származik a tárgyi leletek egy része” – foglalta össze az eddigi kutatómunka eredményét Demjén Andrea, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum régésze.
A kutatási csoportok vezetőjeként tevékenykedő régész elmondta, írott források utalnak arra, hogy a pricskei vámot az 1700-as években kezdték építeni, és mintegy 100 évig működött; 1806-ban költöztették Tölgyesre. Az Erdély határvonalai mentén működő, hasonló funkciójú településekkel ellentétben a pricskei vám az egyedüli, melyen nem történt emberi beavatkozás az idők folyamán, így ez az egyetlen, amely értékes régészeti leleteket tartalmaz. A vám alaprajzát eddig nem sikerült megtalálniuk a régészeknek.
Alaprajz hiányában nehézkes lett volna a további kutatás, ebben nyújtottak segítséget a geofizikai mérések: a radarberendezés feltérképezte a felszín alatt lévő épületmaradványokat, ez alapján pedig célirányosan tervezhető tovább a feltárás. „A növénytakaró alatt, 10 centiméter mélységben boronavázas épületeket mutatott ki a műszer, jól látható alapozással. Lévén, hogy a legtöbb kőépület körül sok az omladék, ezek maradványai 60 centi mélységben jelentkeztek. Olyan kőépületet is sikerült azonosítani, melynek alaprajza egyértelműen kivehető. Pincehelyiségeket, illetve egy utat is bemért a berendezés, és az épületek közötti utcák létét is egyértelműen kimutatta” – magyarázta Demjén Andrea. Mint mondta, a geofizikai mérések egyelőre az eddigi ásatásokhoz közeli területeken, mintegy 1,4 hektáron történtek meg, a továbbiakban nagyobb területet is megvizsgálnak.
„A vám vesztegzárként is működött: járványos betegségek esetén 40, pestisjárvány idején akár 80 napig is ott tartották azokat, akik egyik országból a másikba akartak átkelni. A betegeket kerítéssel körülvett házakban különítették el. Mindenkinek volt egy szolgája, aki bevitte az ételt és a gyógyírként használandó ecetes vizet, pálinkát. Az orvos a rácson keresztül, fizikai érintkezés nélkül vizsgálta a betegeket, a vám személyzete is elkerülte a karanténba helyezetteket” – idézte fel a külföldi utazók leírásai alapján ismert erdélyi vesztegzárak körülményeit a régész.
Elmondása szerint, mivel az osztrákok által tervezett vámok területe igen rendezett volt, templomon, lakóházakon és néhány latrinán kívül más építményt nem tartalmazott, az erődítményen kívüli részben alakították ki a temetőt, itt épültek az istállók, különböző szemétgödrök, és feltételezhetően kocsma is létezett. A kápolna létére egy 1785-ös okirat utal, ami szerint a gyergyószentmiklósi plébános hetente tartott misét ezen a helyen. Demjén Andrea elmondta, a Tarisznyás Márton Múzeum egy kiadványban kívánja közzétenni a kutatások eredményeit, ehhez azonban még rengeteg levéltári és terepmunka szükséges.
Pethő Melánia, Krónika (Kolozsvár).

Folytatja a munkát a 170 éve alapított Szatmári Irgalmas Nővérek Társulata
Nagy törést jelentett a 40 évig tartó kommunizmus a Páli Szent Vincéről Nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek Társulata számára, azonban amint lehetőségük nyílt, ismét munkához láttak – a szatmári székhelyű romániai tartomány idén egy gyermekrehabilitációs és -fejlesztő központot nyitott.
A rend – mely idén tölti alapításának 170. évét – az első magyar alapítású női szerzetesközösség. Az alapító Hám János egykori szatmári püspök volt, aki látván egyházmegyéje mind kulturális, mind szociális szempontból elhanyagolt állapotát, elhatározta, hogy egy női szerzetes-közösséget telepít le a városban.
Bécsben ismerkedett meg az irgalmas nővérekkel, akik Páli Szent Vince szabályait követve életüket a tanítás, betegápolás és szegénygondozásnak szentelték. Közülük szeretett volna Szatmárra is hozni apácákat, azonban az irgalmas nővérek inkább azt javasolták neki, hogy küldjön lányokat, akiket kiképezhetnek a szerzetesi életre és az említett feladatokra.
A Bécsben kiképzett nővérek első munkaköre a katonák lányainak nevelése, tanítása volt, de hamarosan elkezdtek dolgozni a kórházakban és a szegényházban is. Az 1842-es alapítású rend hamarosan behálózta az egész Kárpát-medencét. 1866-tól kezdődően különféle iskolatípusokat működtettek óvodától a tanítóképzőig, árvaházakat és internátusokat tartottak fenn a lányifjúság nevelésére. Céljaik: a nőnevelés, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlása, de nem csupán a kórházakban és intézményekben, hanem mindenütt megkeresve a szegényeket, elhagyatottakat és betegeket. Az irgalmas nővérek az Úr Jézust szolgálják minden embertestvérükben.
Trianon után három önálló tartományt létesítettek: Romániában Szatmárnémetiben, Csehszlovákiában Rozsnyón, Magyarországon pedig Esztergomban hoztak létre tartományi központot. A szatmári tartományban 200–300 nővér működött, amikor a kommunisták felszámolták a rendet. Az 1990-es újrakezdéskor közel százan tértek vissza az idős apácák közül.
„Jelenleg négyen vagyunk fiatalok, és 15-en vannak még életben az idős nővérek közül – magyarázta érdeklődésünkre Szabó Mária Rita szatmári tartományi főnöknő. – Az idősebbek egy része a kommunizmus idején visszatért családjához, de arra is volt példa, hogy ketten-hárman együtt maradtak, és közösen béreltek lakást. Mivel az általános főnöknő látta, hogy nem kapjuk vissza régi rendházunkat, 1996-ban elrendelte egy új rendház építését. Az 1998-ban elkészült ingatlan 34 férőhelyes, ott lakunk jelenleg is.”
A nővérek egy része az idősebbek gondozásával foglalkozik, de van köztük olyan, aki orvos mellett tevékenykedik asszisztensként, vagy a helyi katolikus alapítású Szent Rita Egyesületnél vesz részt a fogyatékos gyerekekkel végzett tevékenységekben. Időközben visszakapták a régi rendházat, a Zárdát, valamint további két nagy ingatlant a városközpontban – a jelenlegi Slavici-gimnázium, valamint a művészeti iskola épületét. Amint a tartományi főnöknőtől megtudtuk, az elsőért fizet ugyan bérleti díjat az önkormányzat, de a pénz nem elég ahhoz, hogy az eléggé rossz állapotban levő Zárdát rendbe hozzák belőle.
Ennek egyik szárnyában a Református Gimnázium, majd a Művészeti Gimnázium működött, két éve ide költöztették a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumot, a tavalyi tanévtől kezdődően viszont már nincs bérlője az épületrésznek. Az ingatlanban idén nyitották meg a Boldog Scheffler János Központot, melyben gyermekrehabilitációval és -fejlesztéssel foglalkoznak.
„Igyekszünk elérhető áron minőségi szolgáltatásokat kínálni, úgymint gyógytorna, gyógypedagógiai foglalkozások, logopédia, autista gyerekeknek szóló tevékenységek, és tervezzük a gyerekek idegrendszerének fejlesztését szolgáló szenzomotoros tréning, valamint a hidroterápia bevezetését is – fejtette ki Rita nővér, aki szerint a legfontosabb feladatuknak jelenleg azt tekintik, hogy „megerősítsék” ezt a központot, ami egyébként akkreditáció alatt áll. A Krónika kérdésére a rendfőnöknő elmondta: egyáltalán nem divat manapság apácaként élni, ami szerinte az általános hivatásválság következménye.
„Az emberek nem köteleződnek el valami mellett, váltogatják munkahelyeiket, de ugyanez látható a házasságok esetében is, több partnert is kipróbálnak – magyarázta a tartományi főnöknő, hozzátéve, hogy ez a fajta magatartás az emberek zömét nem teszi alkalmassá a mély elköteleződést követelő rendi életre.
Babos Krisztina, Krónika (Kolozsvár).

Nem hajlandó több helyet biztosítani a MOGYE rektora a magyar diákoknak
Határozottan elutasítja a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) rektora azt a kérést, hogy a magyar diákoknak újabb húsz helyet biztosítsanak. Mint ismeretes, az egyetem vezetősége, a felvételin elért eredményekre hivatkozva, az idén szinte kizárólag román diákokat vett fel a fizetéses helyekre, holott néhány évvel ezelőtt, amikor a magyar fiatalok értek el jobb jegyeket, az egyetem szenátusa, a testvériség elvére hivatkozva, fele-fele arányban osztotta el a helyeket. Az egyetem vezetése a 2012/13-as tanévre eredetileg csupán öt magyar diákot vett fel a 155 meghirdetett fizetéses helyre.
Leonard Azamfirei nem hajlandó újabb helyeket biztosítani a magyar diákoknak
„Szóba sem jöhet a pótlás pótlása!” – jelentette ki csütörtökön a Krónikának Leonard Azamfirei, a MOGYE rektora, aki végképp elzárkózott attól a gondolattól, hogy az általános orvosi karra felvételiző magyar diákoknak további húsz fizetéses helyet biztosítson az intézmény.
A múlt héten, az RMDSZ közbenjárására, Ecaterina Andronescu oktatásügyi miniszternek sikerült meggyőznie az egyetem vezetőségét, hogy az államilag támogatott helyeket a magyar diákok számára is pótolja fel húsz fizetéses hellyel. A MOGYE szenátusa ezt megtette, ugyanakkor további húsz hellyel toldotta meg a román felvételizőknek járó helyek számát.
„A felvételi lezárult, a kérdést a minisztérium kéréseinek megfelelően megoldottuk, most a tanévkezdés foglalkoztat minket” – magyarázkodott Azamfirei, aki hozzátette: álláspontját a tárcavezető is osztja. A rektor, aki szerdán Bukarestben Ecaterina Andronescu miniszterrel tárgyalt, továbbá elmondta, hogy nagyon reméli, hogy az egyetemen lecsillapodnak a kedélyek és mindenki a még hiányzó akkreditálások megszerzése érdekében fog munkálkodni. Az év elején érvényes charta hiányában megválasztott rektor ugyanakkor kifejtette: szeretné, ha a MOGYE vezető testületei minél előbb kiegészülnének a magyar oktatók képviselőivel.
A RMOGYKE 220 napos tüntetést tervez
A Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) nem hajlandó elfogadni az egyetem álláspontját és titkára, Ádám Valérián révén a továbbiakban is folytatja a több mint egy hete elkezdett bukaresti tiltakozó akcióját. „Amennyiben a MOGYE vezetői szeptember 28-ig nem teljesítik a követeléseiket, 2013 júliusáig, vagyis a következő felvételi vizsgákig folytatjuk az oktatási minisztérium épülete előtti esernyős tüntetésünket” – jelentette be lapunknak Ádám Valérián, a RMOGYKE titkára. Mint ismeretes, a civil szervezet további húsz fizetéses helyet igényelt a magyar felvételizők számára az általános orvosi karra és tizenötöt a fogorvosira. A marosvásárhelyi székhelyű egyesület titkára elmondta: egyre több jelzés érkezik hozzájuk az RMDSZ részéről, hogy értelmetlenül üldögélnek Bukarestben a Berthelot tábornok utcai épület előtt, mivel a MOGYE szenátusa autonómiával rendelkezik és nem köteles több fizetéses helyet biztosítani a magyarságnak. „Arra kérnek, hogy köszönjük meg az RMDSZ-nek, hogy kiharcolt húsz helyet a magyar oktatásnak, elégedjünk meg ennyivel, és ne irigykedjünk, hogy a románok 155 helyet biztosítottak maguknak” – mondta. A RMOGYKE elfogadhatatlannak és megalázónak tartja a minisztérium és az egyetem ajánlatát.
A Néppárt is az RMDSZ-t okolja
Bírálja az RMDSZ megalkuvó politikáját az Erdélyi Magyar Néppárt is, mely szerint a szövetség egy olyan magyarellenes lépéshez járul hozzá, ami akár azt is eredményezheti, hogy jövőre az egyetem szenátusa teljesen kiszorítja a fizetéses helyekről a magyar diákokat. Az EMNP Maros megyei és marosvásárhelyi szervezete csütörtökön nyílt levélben szólította fel az RMDSZ-t, hogy számoljon el azzal, milyen lépéseket tett a magyar karok megalakulása érdekében az új oktatási törvény elfogadása óta. „Kérjük továbbá, hogy vonják felelősségre azokat a személyeket, akik mulasztásából csupán húsz fizetéses hely jutott a magyaroknak, nem biztosítva ezzel az esélyegyenlőséget a fiatal nemzedék számára” – áll többek között a szerkesztőségünkbe eljuttatott levélben.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár).

Mi ebbe beleszülettünk – beszélgetés a csernátoni Haszmann Pállal és Józseffel
„A múzeum és a népfőiskola úgy él itt együtt, mint két jó testvér. Édesapánk terveit részben vele együtt valósítottuk meg, majd később gyarapítottuk és kiteljesítettük. Azon az úton lépegetünk ma is, ahogy azt nekünk hátrahagyta.”
Haszmann József és Haszmann Pál
– Gyerekként mit jelentett Önöknek, hogy egy alakuló múzeumban nőttek fel?
– Haszmann Pál: Mi ebbe beleszülettünk, édesapám gyűjtötte Háromszék vármegye minden értékét: szellemi és tárgyi anyagokat. Édesapám már kisgyerekkorunkban magával vitt bennünket, hogy ismerjük meg a falut, annak múltját, történelmi emlékeit. Számunkra nem volt más út, de nem is kerestünk mást, édesapámat példaképnek tekintettük, figyeltük, hogy mindig érdeklődik, az idős embereket faggatja, jegyzetfüzete mindig nála van és mindig mindent papírra vet. Ennek a tevékenységnek mindhárom fia részese volt, mi az ikrek (Pál és József) és öcsénk, Lajos. Amikor édesapánk már nem bírta erővel a gyűjtőmunkát, feladatokat adott nekünk, behordtuk a tárgyakat Felső-Háromszék távolabbi településeiről, a megmentett értékeknek aztán együtt örvendeztünk. Fiatalos hévvel mindig felfedeztünk valamit, és édesapánk akkor is megdicsért, ha annak nem volt értéke. Örült, hogy lesz, aki folytassa, amit megkezdett, egyértelművé tette számunkra, hogy az örökséget nekünk kell majd tovább gondoznunk és gyarapítanunk. Nem csalódott, mert látta, hogy minket ez érdekel. Most mi is a feladatunknak tartjuk, hogy a fiatalokban felébresszük az érdeklődést az itt élő székely magyarság múltja iránt. Minket is erre tanítottak a szüleink, a mi gyerekeinket pedig beleneveltük ebbe, hogy folytatják a munkánk.
– Haszmann József: Én sem maradtam ki semmiből. Ha újra kellene kezdeni az életet, akkor sem tennék másként semmit. Mi nem tértünk le arról az útról, amit számunkra édesapánk kijelölt. Ma is itt vagyunk a múzeumban reggeltől estig. Hiszek benne, hogy amit gyerekként a családban, a környezetünkben látunk, azt visszük tovább. Nekünk szerencsénk volt, hogy ebbe a családba születtünk, rengeteg élménnyel gazdagodtunk. Emlékszem, hogy kisfiúk voltunk, nagy tél zúdult Háromszékre, az itthon telelő énekesmadarak megdermedtek, mi hajnalban pedig összegyűjtöttük és behordtuk őket a nagy ebédlőszobába, ahol fénylett a szép Lüszter-lámpa. A melegben a madarak feléledtek, nekirepültek a lámpának és a gömbjét összetörték. A szüleink nem haragudtak, megértették, hogy a madarak fontosabbak, mint az értékes lámpa.
– Mikor fogalmazódott meg, hogy a gyűjteményből múzeum legyen?
– H. P.: Édesapánk mindig arra vágyott, hogy ha jobb idők lesznek, hivatalosan is megnyissa kapuit egy múzeum, az összegyűjtött értékeket mindenki számára hozzáférhetővé tegyék. Többször majdnem sikerült is megvalósítania a tervét, például a gyerekkori gyűjteményét berendezte Tamásfalván egy padláson, azonban a sütőház kigyulladt és minden odaveszett. Később a zabolai tanítói állomáshelyén is arra törekedett, hogy egy kisebb néprajzi gyűjteményt megmutasson, de az álma mindig egy nagy intézmény, egy valódi múzeum megteremtése volt. Az 1945-1947-es rendszerváltozás, a népi hatalom berendezkedésének időszaka, a diktatúra nehéz évtizedei ennek nem kedveztek. A lázas hetvenes évek elején azonban a Nyugat nyomására a nemzeti kisebbségek engedményeket kaptak, emlékházak jöttek létre, szobrot állítottak a nagy elődöknek, történelmi emlékhelyeket jelöltek meg.
Akkor alakult meg a kisbaconi Benedek Elek-emlékház, a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum, majd 1973-ban ránk került a sor, és megnyitotta kapuit a csernátoni múzeum. Még korábban, Király Károly engedélyével sikerült megszerezni a Damokos-kúriát, amely akkor ebek harmincadjára került, épületeiben disznóhizlalda, gabonaraktár működött. 1968-tól már elkezdtük a telket rendbe tenni, és 1973. január 24-25-én megnyitottuk a múzeumot. Ezzel egy időben jött létre a Csernátoni Népfőiskola és a Bod Péter Közművelődési Egyesület. Édesapánk már rég mondta, hogy élő múzeumot kell létrehozni, a népfőiskola éppen ezt a szerepét erősíti, hozzáférhetővé teszi az itt felhalmozott anyagot és tudást sok száz fiatal számára. Idén is több mint hétszázan ismerkedtek a múzeumi anyaggal, tanulták a hagyományos mesterségeket. A múzeum és a népfőiskola úgy él itt együtt, mint két jó testvér. Édesapánk terveit részben vele együtt valósítottuk meg, majd később gyarapítottuk és kiteljesítettük. Azon az úton lépegetünk ma is, ahogy azt nekünk hátrahagyta.
– Milyen fogadtatása volt évtizedekkel ezelőtt a múzeumnak?
– H. J.: A csernátoni emberek nagy része a múzeum fogalmával sem volt akkor tisztában, azt hitték, hogy valami mozi lesz, mert Csernátonban muzinak mondták a mozit. Jöttek a nénik, azt hitték, filmet vetítenek. Aztán mégsem csalódtak, hogy nem filmet látnak, mert azokat a tárgyakat látták viszont, amelyek között az életüket leélték. Ettől megjött az adakozókedvük, ők is behozták féltett értékeiket, amelyeket később számon tartottak, és eljöttek az unokájukkal, neki is megmutatták. Látták, hogy itt jó helyen van, megőrizzük, ezért a régi dolgokat nem dobták el, nem égették el a kemencében, hanem inkább behozták a múzeumba.
– Milyen értékeket sorakoztatott fel az alapkiállítás?
– H. P.: A Damokos udvarház öt termét rendeztük be, egyikben a helytörténeti anyagok voltak, aztán Csernáton és vidéke épített örökségének tárgyi emlékei és fényképei. Csernáton nagy szülötteinek is emléket állítottunk. A vidéken sok fazekas dolgozott, a közelebbiek a csernátoni agyagot használták, bemutattuk a fazekastermékeket, a híres háromszéki csempéket, aztán a székely festett bútorokat, a falu népviseletét. Akkor még a ládákból előkerültek a régi rokolyák, vizitkák, székely ruhák, melléje a korabeli fényképek, a fonás-szövés emlékanyaga. A hetvenes években sikerült belakni a nagy udvart, hogy szabadtéri múzeummá, skanzenné nője ki magát a közgyűjtemény. Behordtuk a vidék népi épített örökségének legszebb példányait, Felsőcsernátonból az 1836-ban épített vízimalmot, a veszélyeztetett állapotban levő székelykapukat, bélafalvi, vargyasi, előpataki, albisi házat, gazdasági épületeket, a méhészkedés tárgyi emlékeit, a fejfás temetőt. A látogató a közel háromhektáros udvar minden szegletében talál valami értéket.
– És miként alakultak ki a múzeum különböző gyűjteményei?
– H. P.: Édesapánk szólt: eljött az idő, hogy a régi mezőgazdasági gépeket összegyűjtsük. Az erőszakos kollektivizálással behordták ezeket a termelőszövetkezetekbe, tudtuk, hogy ott előbb-utóbb megsemmisülnek. Akkor sikerült megalapozni a régi mezőgazdasági és szerszámgépgyűjteményünket, ami Erdélyben a legnagyobb. Aztán megfogalmazódott, hogy veszendőben a festett bútor, össze kell gyűjteni, különben a lelketlen kufárok széthordják a nagyvilágba. A mi gyűjtőterületünk a kisebb néprajzi egység, Felső-Háromszék volt, de ide is minden vidékről került festett bútor az ide házasodott lányok révén. A csernátoni ember Brassóba is leszekerezett egy ládáért. A felső-háromszéki festettbútor-központok, Csernáton, Gelence, Kézdivásárhely ontották a gyönyörű darabokat. Szerencsére zárt vidék volt, így korábban nem hordták szét ezeket, így a régi padlásokon még 17. századi darabokra is bukkantunk. Emlékszem, egy kúria padlásán találtunk egy levelesládát, vittük a múzeumba, közben esett az eső, és ahogy a víz lemosta a porréteget, feltűnt rajta az évszám: 1687. Hazáig vert az eső, de nem bántuk, úgy örültünk.
– Hogy sikerült megtartani a gyűjteményt a diktatúra éveiben?
– H. P.: Mindig rettegtünk, figyeltünk, mit kell elrejteni, minek nem jött még el az ideje, hogy megmutassuk. Tőlünk soha nem tudtak semmit elvinni, és ez elsősorban édesapánk jó népi diplomáciai érzékének volt köszönhető, amit mi is megtanultunk. Persze jöttek hozzánk is, hogy nyílik Bukarestben valamilyen múzeum, kellene egy eke. Megígértük, adunk mi hármat is, végül azonban egyet se vittek el. Máshol, ha valaki nagyon ellenkezett, csak azért is elvitték. Mi már előre felkészültünk, hogy mit fogunk mondani, ha jönnek. Nem azt ajánlottuk, amit féltve őriztünk, hanem azt, amiből legalább ezer, százezer volt. Még a kérdés el sem hangzott, mi már tudtuk a választ.
– Hogyan indult be a népfőiskola?
– H. J.: Édesapám faragókört vezetett az iskolában, és rajzolni is tanította a diákjait. Először a pásztorfaragást tanultuk meg bicskával, aztán a bonyolultabb faragásokat is. Akik akkor tőle tanultak, ma is szívesen veszik a kezükbe a vésőt és a bicskát. Aztán láttuk, hogy elfogynak a kopjafák a temetőből, bejött az új módi, a rekamiésírok, akkor kezdtünk a rokonoknak, ismerősöknek fejfákat faragni. Amikor látták, hogy a jómódúak kopjafát faragtatnak, a többiek sem akartak lemaradni, így visszaloptuk a kopjafát, és ma már újra fejfás temető van Csernátonban. Ugyanez történt a székelykapukkal is. Ma már csak Csernátonban negyven-ötven ember tud székelykaput faragni. Így indult be a népfőiskola, amit most én vezetek. Sok az érdeklődő. Jönnek Budapestről is, a lány bútort fest, a fiú fát vagy követ farag, kovácsol. Mondom mindenkinek: akkor is megéri, ha csak a saját környezetüket díszítik, de sokan, akik itt tanulták a mesterséget, évekig visszajártak, és most ebből tartják el a családot.
– Egész életüket feltették a múzeum gyarapítására, gondozására. Hogyan telik egy napjuk?
– H. J.: Reggel korán kelünk, sötétedésig itt vagyunk, egész nap felügyeljük a múzeumot. Két komondorral önkéntesen az éjjeliőr feladatát is ellátom. Itt élünk, ezért számunkra ez nem nehézség. Hétfőn és ünnepnapokon is nyitva tartunk, a kapu soha nincs bezárva. A falu is a magáénak tudja, büszkélkednek vele, elhozzák a rokonaikat.
– H. P.: Több mint negyven éve dolgozunk a Székely Nemzeti Múzeum csernátoni Haszmann Pál részlegén. Először mi, a három testvér és családjaink, majd a következő nemzedékek, ma már az unokák is itt vannak. Vigyázzuk a lépéseiket, mint ahogy édesapánk tette. A négy évtized alatt szabadságot sem vettünk ki soha. Nekünk ez a szabadság, hogy itt dolgozhatunk.
– És miként látják sok évtized távlatából a múzeum jövőjét? Tartanak attól, hogy költöznie kell, miután a kúriát visszakapta a Damokos család?
–H. P.: Ma is gyarapodik a múzeum. Régen ingyen kaptuk a tárgyakat, vagy megváltottuk, faragtunk valamit cserébe. A cserekereskedelem ma is működik, ellenkező esetben gyűjtjük a pénzt, és vásárolunk. Ha lenne 50 ezer lejem, épületestül elhoznám a gyönyörű pávai kovácsműhelyt, amelyik teljes épségben megőrződött szerszámaival együtt. Soha nem csüggedünk, ha nagyon nekünk rendelte a fennvaló, valamiképpen mindig hazakerül.
Valamennyi, hozzánk került tárgynak megvan a története. Például öt órát vártam a rétyi keresztútnál, hogy elmenjenek a rendőrök, mert túl súlyos gépet szállítottam a személygépkocsival. Máskor megegyeztünk a tulajdonossal egy darabról, de másnap jött a felesége, majd a testvére, hogy meggondolták a dolgot, és őket is meg kellett győzni. A múzeum gyűjteményét nem veszélyezteti semmi, a kúria tulajdonjoga a Damokos családé, jogosan kapták vissza, hiszen elrabolták tőlük. Mi megmentettük az enyészettől. Jó viszonyban vagyunk velük, gyakran hazajönnek, a fenntartó intézmény újra meghosszabbította a bérleti szerződést velük. Haszmann József, Haszmann Pál
Az 1942. augusztus 12-én Alsócsernátonban született ikertestvérek, Haszmann József István és Haszmann Pál Péter irányítja az édesapjuk, Haszmann Pál által 1973-ban alapított csernátoni szabadtéri néprajzi közgyűjteményt. Az alapítóról elnevezett Haszmann Pál Múzeumban kifejtett tevékenységük sokrétű: régi házakat bontanak le és költöztetnek a múzeum udvarára, mezőgazdasági eszközöket, gépeket gyűjtenek és konzerválnak, székely kapukat, kopjafákat faragnak. Vezetik a csernátoni Haszmann Pál Közművelődési Egyesületet, illetve a múzeum kertjében működő Népfőiskolát. Számos oktató-nevelő kisnyomtatványt, képeslapot adtak ki, népi mesterségeket oktató táborokat szerveznek. A magyarság kultúrájáért végzett munkájuk elismeréseként idén megkapták a Határokon Túli Magyarságért Alapítvány által létrehozott Nemzetért díjat.
Krónika (Kolozsvár)

Aggasztóvá vált a szárazság
Katasztrofális terméshozam
A tartós szárazság miatt egyre aggasztóbb a helyzet a mezőgazdaságban, ahol a gabonafélék, a törökbúza és a cukorrépa hektáronkénti hozama is több mint felére csökkent. Az előállt helyzetről tájékoztatta lapunkat Kroner Vilhelm Zoltán mérnök, a Maros Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság aligazgatója.
A meteorológusok szerint még október is csapadékmentes lesz. A megye településeinek nagy részén a kutak kiszáradtak. A folyóvizek vízhozama az ebben az időszakban mért átlaghoz képest 20-tól 50%-ig csökkent. Marosvásárhelyen a Maros átlagos vízhozama 20,5 köbméter másodpercenként, tegnap azonban alig 7,4-et mértek. A patakok hozama is erősen lecsökkent, és az erecskék kiszáradtak. Még szerencse, hogy a bözödi és a zetelaki víztározókban van megfelelő mennyiség ahhoz, hogy adott esetben pótolják a folyók hozamát. Eddig nem kellett különös óvintézkedést hozni.
A mezőgazdasági igazgatóság legfrissebb adatai szerint a szárazság miatt az idén a dohány és a repce kivételével a szalmásgabonából, a törökbúzából és a burgonyából az átlagtermés a felére csökkent. Törökbúzából a hektáronkénti 5500 – 6000 kg helyett alig 2800 kg-ot, a napraforgóból 3000 kg helyett 1300-at, szójából pedig 4000 kg helyett 1150 kg-ot takarítottak be. A krumpli esetében a hektáronkénti átlagos 20.000 kg helyett alig 9800 kg termett. A szőlőtermést nem érintette a szárazság, úgy néz ki, hogy 3200 kg termett az idén hektáronként.
Megyénkben 25.000 hektár termőföldet kellett volna felszántani ősszel, a talaj szárazsága miatt viszont alig a 10%-át tudták elvégezni, mindeddig az igazgatóságnak nincs információja arról, hogy valahol el is vetették volna a magokat. A tritikáléból 2700 hektárt kellene ősszel elvetni, ezenkívül 1720 hektáron árpa kell a földbe kerüljön de eddig még nincs tudomásuk arról, hogy sikerült valamit is tenni e téren. Az egyetlen jó hír, hogy a tervezett 467 ha repce helyett már 795 hektárt vetettek, de azt nem lehet megjósolni, hogy a növény miként bírja ki tavaszig az időjárási viszonyok okozta körülményeket.
A mezőgazdasági igazgatóság adatai szerint is az évi átlagcsapadék alig fele esett megyénkben, a szárazság inkább a Mezőséget, valamint Marosludas, Segesvár, Dicsőszentmárton környékét érintette. A szakember szerint 180 liter vízre lenne szükség négyzetméterenként ahhoz, hogy a talaj megfeleljen a mezőgazdasági munkálatoknak.
Ilyen körülmények között várható, hogy a gabona ára 50%-kal megdrágul. Ha megnő a gabona ára, ez elsősorban a felvásárlók, viszonteladók zsebét gazdagítja majd – mondta a szakember, majd hozzátette, még nem mer jósolni, hiszen úgyis a kereslet–kínálat viszonya, a piac dönti majd el, hogy télen, tavasszal mennyibe kerülnek majd az élelmiszertermékek.
Azt is megtudtuk, hogy megyeszinten 22.700 gazda jogosult a szárazság okozta kártérítésre, akik hektáronként 100 lejt kapnak a kormánytól. Eddig mintegy 1000 személy nyújtott be igénylést. Az APIA a napokban átküldi a mezőgazdasági igazgatósághoz a naprakész adattárt, amelynek alapján a kérvényeket ellenőrizhetik. A mérnök szerint a jövő héten várható, hogy több támogatást igénylő keresi majd fel őket. A kérvények benyújtási határideje: október 15-e. Felkérték a polgármesteri hivatalokat, hogy segítsék a gazdákat a dossziék összeállításában, így ha idejében lépnek, akkor elméletileg minden jogosult dossziéja eljuthat az asztalukra. Az aligazgató külön felhívta a figyelmet arra, hogy a feltételeket teljesítsék, mert három évre visszamenőleg leellenőrizhetik az igénylés jogosságát, ellenkező esetben a gazdának vissza kell fizetnie a támogatás összegét.
Lapunk kérdésére Kroner Vilhelm Zoltán kifejtette a megye mezőgazdasági területeinek alig 2%-án működnek öntözőberendezések. Ez nagy hiányosság. Sajnos, leállt az uniós támogatások folyósítása, az utóbbi időszakban egyre kevesebb gazda érdeklődik a pályázati lehetőségek iránt. A legtöbb esetben a bürokrácia és az önrész hiánya miatt nem folyamodnak ilyen támogatási eszközökhöz a mezőgazdászok, illetve az is igaz, hogy nincs elég kitartás a folyamat véghezviteléhez. Olyan is volt, hogy jóváhagyott tervet nem támogattak, s ez elkedvetlenítette a gazdákat – mondta a mérnök, majd hozzátette, nem tudnak egyetérteni az emberek ebben a zavaros demokráciában és nem értik meg, hogy összefogás nélkül semmire sem mennek. Azt tanácsolta, hogy a hosszan tartó szárazság miatt, ahol lehetőség van, a mezőgazdasági gépek mellé szerezzenek be mozgatható öntözőberendezéseket is, hiszen technikai lehetőség van, s ma már a traktor mellett ott kell álljon a szivattyú is. Hosszú távon ezt a "beruházási tételt" is be kell számítani a költségvetésbe és akkor kivédhető lesz a hosszan tartó szárazság káros hatása.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Vida Árpád síremléke
Jelenleg csak egy kis bádogtábla jelzi a fiatalon elhunyt nagy tehetségű marosvásárhelyi festőművész végső nyughelyét. Rajta a név, Vida Árpád és születése, halála éve: 1884–1915. De közelében, az egymásra boruló bokrok alatt már két hatalmas hargitai terméskő sejteti, rövidesen más lesz itt minden. Közelebbről szemlélve, az egyik fekvő bazaltba vésve Erdély hagyományos jelképei is feltűnnek, a címer, meg a nap és a hold, rovásírás is természetesen. Lábra állítva, méltó síremlék részeként mindez majd jól láthatóan kidomborodik a kövön, és akkor már a Hunyadi László szobrászművész alkotta bronzplakett, a festő sziklába ágyazott portréja, vele a Kiss Levente szobrászművész tervezte, szintén oda illő bronz felirat is megszólítja, megállítja az arra járókat. Immár valóban lesz hova főhajtásra, kegyeletüket leróni menniük mindazoknak, akik tisztelegni szeretnének Marosvásárhely egyik keveset élt, de néhány esztendő alatt is jelentős életművet létrehozott fia emléke előtt. A megújulás pillanatára váró síremlék Budapesten a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben – korábbi nevén a kerepesi temetőben – az 1848–49-es szabadságharcosok sírjainak szomszédságában, Kossuth Lajos monumentális mauzóleumától nem messze található.
Az avatásra szóló meghívó szerint a sírszentelő ünnepségre 2012. október 5-én 14 órakor kerül sor. Remélhetőleg lesznek olyan vásárhelyiek, illetve Budapestre elszármazottak, akik részt tudnak majd venni a fővárosi eseményen. Nem kis erőfeszítés, hogy a síremlék megvalósulhat. Az egyik kezdeményező, az egész akció mozgatója, Soós Árpád, akinek sikerült több, főként székelyudvarhelyi támogatót, művészetkedvelőt is az ügy mellé állítania, elmondta, hogy Bordi András festőművész régi vágya volt ilyen emlékművel is megtisztelni szomorú sorsú elődjét. Ezt az óhajt igyekezett ő évtizedek teltével valóra váltani.
Vida Árpád 1884. április 4-én született Marosvásárhelyen. Rendkívüli tehetségét Gulyás Károly, a református kollégium nagy tekintélyű rajztanára hamar felismerte, és kellő szakértelemmel pallérozta is. Ő irányította művészi pályára, és szerzett számára jeles pártfogókat, mindenekelőtt dr. Bernády György polgármester és a műgyűjtő Illyés Sándor személyében, akiknek a támogatásával felkerülhetett a fővárosba, Budapestre. Székely Bertalan közbenjárásával bekerült a képzőművészeti főiskolára, képeire hamar felfigyeltek. 1908-ban önarcképét megvásárolta a Szépművészeti Múzeum, 1910-ben díjazták a Műcsarnok plakátpályázatán. Drezdai (1909), velencei (1910), római (1911) nemzetközi tárlatokon szerepelnek festményei. 1911-ben elnyerte az Eszterházy-díjat, ezerkoronás ösztöndíjnak is örülhetett, ami lehetővé tette, hogy álmai városában, Párizsban folytasson tanulmányokat. Rengeteget dolgozott, Budapesten a Kun utcában volt műterme. Ott sokan felkeresték. Itthonról is számos képre kapott felkérést. Egészsége azonban megromlott, Lázár Béla megfogalmazása (Művészet, 1915) szerint „mint az erdélyi talentumok, csupa lelkesség, tűz, komoly célokat kereső nagyratörés volt… Sorsa meg, – a Magyar fa sorsa, Murger ifjú bohémjeinek a végével, – a tüdővésszel.” Rövid élete utolsó szakaszát visszavonultan kellett töltenie. Mecénása, Illyés Sándor lehetővé tette, hogy Davosban, Abbáziában kezeljék, majd a gyulai, a budakeszi szanatóriumban. Sajnos menthetetlen volt. 1915. február 23-án temették a budakeszi sírkertbe. Budapest székesfőváros a kerepesi úti temetőben adományozott díszsírhelyet számára, hamvait oda helyezték át 1917. október 10-én.
95 év telt el azóta. Közben a történelem viharai valamiképpen a festő sírját is elfedték, elfeledtették. Hogy akadtak olyanok, akik ismét rátaláltak, és nemes hozzáállással most lehetővé teszik a síremlék avatását, az a sors egyfajta igazságszolgáltatásának is tekinthető. Jó lenne egy emlékkiadvánnyal, kismonográfiával is tetézni a vásárhelyi szempontból is jelentős eseményt. Remélhetőleg a közeljövőben ez is összejöhet.
Fényképfelvételeink a szeptemberi forró ragyogásban készültek a Nemzeti Sírkertben. Igyekszünk majd a már álló síremlékről is fotókkal beszámolni olvasóinknak.
NAGY MIKLÓS KUND,
Népújság (Marosvásárhely)

Ft. Pántya Elemér plébános úr munkássága városunkban
Tizenötévi szolgálat után, ft. Pántya Elemér plébános urat püspöki határozat alapján, elhelyezték városunkból. Már ideérkeztekor tele volt tervekkel, amelyek nagy részét valóra is váltotta, de mindig születtek új elképzelései, amelyek megvalósítása utódjára, ft. Groza Dániel plébános úrra hárulnak, akit tisztelettel köszöntünk városunkban.
Ft. Pántya Elemér plébános úr irányítása alatt, 2000–2001 között megépült a plébánia udvarában az Ifjúsági Ház, amely otthont adott számtalan vallási és kulturális rendezvénynek. Az Erdőhegyi Iskola tanulói is számtalanszor tartották itt előadásaikat, az évzárókra is itt került sor. Eközben általános renováláson esett át a plébánia, az ágyai erdőben lévő kápolna felújítására is sor került (2005), valamint munkálatok folytak a székudvari, a simándi, az ottlakai és a gyulavarsándi templomokban is. A városunkban lévő katolikus templom is megújult, kívül-belül.
A plébános úr gondot fordított az ifjúsággal való foglalkozásra, de városunk jeles szülötteinek is emléktáblákat állítottak szolgálata idején. Dr. Boros Béla címzetes érsek úr halála után a szülőházán emléktáblát avattak 2003-ban, a katolikus templomban is felszenteltek két emléktáblát, dr. Boros Béla és Radnai Farkas püspök urak tiszteletére. Megünnepeltük közösen Kisjenő első írásos említésének 800. évfordulóját és dr. Boros Béla érsek születésének 100. évfordulóját.
Ft. Pántya Elemér plébános úr 2008-ban megkapta az Arad Megyei RMPSZ Márki Sándor-díját. 2011-ben Kisjenő város díszpolgárává avatták a városnapok alkalmával.
Szolgálata idején, idén készült el a kisjenői katolikus templom belső felújítása. Munkásságának megkoronázása, a templom mennyezetét borító nyolc freskó, amelyeket mindenki megcsodálhat. Nyolc magyar szentet és boldogot láthatunk a mennyezeten: Szent István királyt, Imre herceget, Szent Piroskát (Szent László király lánya), Szent Erzsébetet (II. András lánya), Boldog Bogdánfi Szilárdot (püspök, vértanú, 2010. október 30-án avatták boldoggá, a nagyváradi székesegyházban), Szent Margitot (IV. Béla király lánya, Szent Erzsébet testvére), Szent László királyunkat és Boldog Gizellát (Szent István felesége).
Kisjenő-Erdőhegy lakossága köszönettel és hálával gondol az együtt megélt évekre, kívánjuk, hogy új plébániáján szeretet és megbecsülés övezze, valamint sok erőt a további munkához.
Sime Judit
Nyugati Jelen (Arad)

Tőkés magyarságvédelmi rendszert sürget
Petíciót nyújt be az Európai Parlamenthez (EP) Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke, mert Szlovákiában jogsérelmek érik a magyar állampolgárságot felvevőket.
Lomnici Zoltán csütörtöki budapesti, Tőkés Lászlóval közösen tartott sajtótájékoztatóján elmondta, a Martin Schulzhoz, az EP elnökéhez címzett, konkrét példákat, jogeseteket bemutató petícióban, azt kérik, az elnök járjon közbe a jogsérelmek megszüntetése érdekében. „Egyetlen megoldás van: a szlovák alkotmánnyal ellentétes állampolgársági törvény megsemmisítése” – fogalmazott Lomnici, aki azt is kéri, folytassák le a kötelezettségszegési eljárást Szlovákiával szemben, és állapítsák meg a jogsértés tényét. „Ha pedig nem változtatja meg a törvényt, akkor bírságolják meg Szlovákiát” – tette hozzá a budapesti Legfelsőbb Bíróság volt vezetője. Felidézte, hogy több felvidéki magyart, akik bejelentették a magyar állampolgárság felvételét, különböző joghátrányok, hatósági zaklatások, lelki sérelmek értek az elmúlt időszakban. Ez az unió jogát is sérti – állapította meg, hozzátéve: a tagállamok politikai céljaik megvalósítása során sem sérthetik meg az uniós polgárok jogait, és a szervezet feladata a polgárok védelme is.
A petícióban kitér arra is, hogy a szlovák alkotmány rögzíti: akarata ellenére senki sem fosztható meg szlovák állampolgárságától, arról csak saját kérésre lehet lemondani. Hozzáfűzte: öt jogesetet talált, amely bizonyos jogelvek megsértését jelzi. Hivatkozik többek között a jogbiztonság, a jogegyenlőség elvére, álláspontja szerint mindkettő sérült. Az elnök azt kérte, hogy Tőkés László európai parlamenti képviselő juttassa el a dokumentumot a címzettnek, karolja fel ez az ügyet.
Tőkés László a sajtótájékoztatón azt mondta: a felvidéki magyarokat megfélemlítik, és ez mindenkit arra késztet, hogy ne éljen magyar nemzeti és európai jogával. A politikus jelezte: kész a petíciót a címzetthez eljuttatni, és vállalja, hogy szószólója legyen a felvidéki magyarok ügyének. „Nagyon jó iránynak tartom, hogy az Európai Bizottság indítson kötelezettségszegési eljárást Szlovákia ellen” – mondta Tőkés. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezetője rámutatott: a sorozatos jogsértéseknek valahol véget kell vetni, “az antiszemitizmushoz hasonlítható Kárpát-medencei magyarellenesség jelensége” miatt magyarságvédelmi rendszert kell kialakítani. “Nevén kell nevezni a dolgokat” – jelentette ki Tőkés László, hozzátéve: mindenkinek az emberi méltóságát meg kell védeni, és ki kell mondani: van magyar nemzeti méltóság, és emellett nem szabad tétlenül elmenni. Szólt még arról, hogy a tulajdon-visszaszolgáltatás, a vallásszabadság, a sepsiszentgyörgyi Mikó-kollégium ügyében szintén petíciót akarnak benyújtani a közeljövőben.
Székelyhon.ro

Társnemzeti egyenjogúság
A kisebbségi törvénytervezet megszavazására kaptak állítólag ígéretet némely parlamenti képviseletek, emiatt csatlakoztak volna a Ponta–Antonescu-paktum támogatóihoz. Nos, az alku most napvilágra került részletei szerint az évekig agonizáló jogszabálytervezet látványos haldoklás után – mely során sava-borsát mind elvesztette – végső megdicsőülésként most hatályos törvényként fog kimúlni az árnyékvilágból.
A sajtó részletezi, hogyan vertek ki úgyszólván minden tartalmat e jobb sorsra érdemes próbálkozásból, hogyan juttatná oda a kisebbségek képviselőit, hogy legfeljebb véleményt nyilvánítsanak saját ügyeikben, de már annak kötelező meghallgatásáról, figyelembevételéről szó sem lehet. A kiherélt és elerőtlenített tervezet tulajdonképpen a bágyadt beleegyezés „jogával” ruházza fel a népcsoport képviselőit – azaz ha eddig nem tehették, ezentúl majd rábólinthatnak a többségi vezetők minden olyan határozatára, melyet az ő ügyeikben hoznak. Az ilyenformán legfeljebb megcsúfolásként kisebbséginek nevezhető törvény a végső gyászdal lesz a népcsoportok felett, egy jogalkotási feladat amolyan kipipálása, de semmiképpen sem a méltányos egyenjogúság felé vezető út egy állomása, mondjuk kezdő lépése. A jogszabálytervezet kálváriája, sajnos, a lehető leghívebben tükrözi ama jogi tragikomédiába illő praktikákat, amikké nálunk a törvényhozás nemegyszer züllik. Egyúttal fokmérője ama opportunizmusnak is, mellyel sokszor népcsoportjuk valódi érdekeit sem képesek artikulálni képviselőik, de leginkább a többségi kelletlenséget illusztrálja, mellyel a kérdés érdemi megoldásához viszonyul. Ha a tervezet végül mai formájában megy át, nem lehet vitás, hogy a magyarság külön társnemzeti státusát szavatoló, merőben új jogi szabályozást igényelhet majd.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Székely Mikó Kollégium ügye már titkosszolgálati és politikai játszma
A sepsiszentgyörgyi iskoláért tüntető református lelkipásztor szerint összmagyar ügy a visszaállamosított kollégium sorsa
Politikai ügynek gondolja a Székely Mikó Kollégium körüli bonyodalmakat Sánta Imre. A sepsiszentgyörgyi iskolát érintő román újraállamosítási ítélet ellen öt hétig tüntető bikfalvai református lelkésszel az ellentmondásokat, az emlékeket, valamint a hivatása és a politika közötti kapcsolatot kutattuk.
– Mióta lelkész?
– 1998-ban végeztem, azóta sok helyen megfordultam. Bikfalván hat éve szolgálok. – A Mikóba járt?
– Az általános iskola nyolc évét és az első gimnáziumi évemet ott töltöttem. Az úgynevezett forradalom után újraindult a felekezeti oktatás, így a kolozsvári református líceumban érettségiztem. A Mikót azonban saját iskolámnak tekintem, már csak azért is, mert megtapasztaltam, milyen az iskolaépület nélküli diáklét – Kolozsváron „megtűrtek” voltunk, egy általános iskolában kaptunk néhány osztálytermet. Nem szeretném szülőként megtapasztalni azt, hogy a gyerekeimnek nincs iskolája.
– Mit köszönhet a kollégiumnak?
– A Mikó ’89 előtt semmiben nem különbözött a többi iskolától, de a falakon belül maradt egy olyan szellemiség, amelyet a régi tanárok által oktatott nemzedék megőrzött. Nevelés terén sok többletet nem kaptunk, egy életérzés volt oda járni. Büszkék voltunk pusztán a mikós létünkre. A világnézetemet inkább a kolozsvári éveim határozták meg. – A református egyház tíz éve kapta vissza a Székely Mikó Kollégiumot. Ezután minden rendben ment? – Nem. Kezdettől fogva folyt a jogi hercehurca. Az épület még a visszaszolgáltatási törvény hatálybalépése előtt egy kormányrendelettel került vissza az egyházhoz. Volt egy melléképülete, amelyben annak idején tanári lakásokat tartottak fenn. Az egyház erre is igényt tartott, de időközben a lakásokat az állam mint tulajdonos eladta a – tanárok helyére beköltözött – bérlőknek. A visszaszolgáltatás után ők indították a pert, egyéni érdekből. Rosszhiszemű vásárlók voltak, mert nagyon jól tudták, hogy lakhelyük nem az államé. A történtekben persze az akkori igazgató és a – még mindig pozícióban levő – megyei főtanfelügyelő is ludas, utóbbi elsőként jelezte a kormányhivatalnak, hogy vizsgálják felül a visszaszolgáltatást. Ekkor indult meg a polgári per, amelynek végén megállapították, hogy mindkét épület jogosan került vissza az egyházhoz. Az új eljárásra, a törvények szerint, egyetlen lehetőség volt: a bűnügyi felelősség felvetése. Ez megtörtént, így az ismert ítélettel – a visszaszolgáltatási bizottság három tagjának bebörtönözésével – záruló eljárás már mint büntetőper került a buzaui bíróságra.
– Mit lehetett ebben bűnügyi szempontból megfogni? – A feljelentők arra hivatkoznak, hogy az épület soha nem volt az egyház tulajdona… – …mert közadakozásból épült. De ilyen alapon az összes templomot elvehetnék. – Pontosan. Az egyház nonprofit szervezet volt és marad, minden ingatlanja közadakozásból épült. A jogot persze lehet csűrni-csavarni, de szerintem ennek az ügynek semmi köze az igazságszolgáltatáshoz: politikailag és a titkosszolgálatok által irányítják. – Mi dolga van egy lelkésznek egy politikai ügyben? – A lelkész szolgálata nem merülhet ki abban, hogy az adott helyi közösségben elvégzi a kötelességét, és minden marad a templom falain belül. Számomra az is fontos, hogy milyen az emberek mindennapi élete – amelyet sajnos a politika irányít. Nem állítom, hogy bele kell avatkoznunk a politikába, de közéleti kérdésekben feltétlenül meg kell szólalnunk. Nem szabad, hogy közömbös legyen számunkra az, ami a közösségünkkel történik. A lelkésznek pásztorként felelőssége van abban, hogy kimondja, amit képvisel. – Szeptember 1-jén, az igazság napján tüntettek a kollégiumért. Előtte ön írt egy nyílt levelet, amelyben azt kéri, hogy a rendezvényt ne tegyék politikai aktussá. Ezt komolyan gondolta? Az ítélettel egy RMDSZ-es államtitkárt is leültettek. – Azzal, hogy minden párt jelezte részvételét az igazság napján, az erdélyi társadalmon belül rég nem tapasztalt összefogás látszott körvonalazódni, mindenki belátta, hogy a Mikó sorsa az egész erdélyi magyarság ügye, mert veszélyes precedenst teremthet. Ezen azonban éket ütött, hogy – főleg – az RMDSZ próbált rátelepedni a kezdeményezésre. Rögtön politikai viták kezdődtek. Ekkor fogalmazódott meg bennem a levél, amelyben azt kértem a politikusoktól, hogy tanúsítsanak önmérsékletet, és ne silányítsák politikai kérdéssé ezt az összmagyar ügyet. – Sikerrel járt? – Részben. Úgy érzem, sikerült egészséges egyensúlyt találni, noha azt kértem, hogy a politikusok tartsák távol magukat a rendezvénytől. – Most mi következik? – Az elítéltek fellebbeztek, október 5-én lesz a tárgyalás. – Decemberben meg a választások. Mire számít? – Sok jóra nem. Politikai síkon oldódhat meg az ügy; úgy, hogy a választások után az RMDSZ folytatja a „valamit valamiért” politikát, ahogy ez a visszaszolgáltatásnál is történt: a vonatkozó törvény kihirdetése előtt visszaadták a Mikót, de kértek is érte valamit. Vörös Szabolcs
Magyar Hírlap; Erdély.ma

Külföldi szakvizsgálat a BBTE-n
Az Európai Egyetemek Egyesülete (EUA) szakemberei befejezték idei második látogatásukat a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, és az intézményre vonatkozó végső, kiértékelő jelentést év végéig összeállítják.
A külföldi szakemberek tárgyaltak az egyetem vezetőségével, illetve több kar képviselőjével. Elemezték az intézményvezetésre vonatkozó tényezőket, illetve azokat is, amelyek az oktatásra és kutatásra vonatkoznak, továbbá érintették a hallgatók elvárásait és felkészítését is. Az elemzés tárgyát képezte az egyetem által a hallgatók rendelkezésére bocsátott, az oktatási folyamatban felhasznált felszerelés-állomány is, továbbá az elszállásolási és a tanulási körülmények.
Az EUA szakemberei értékelték az oktatók és a hallgatók nyitottságát, a kutatási tevékenység színvonalát, illetve az egyetem multikulturális jellegét, és azt hangsúlyozták: ezt a jövőben is meg kell tartani.
Szabadság (Kolozsvár)

Ismét magántulajdonban várja felvirágzását a gyalui palota
Visszaszolgáltatták Erdély legnagyobb lakott várkastélyát
Végre kisütött a nap a jobb sorsra érdemes, nagymúltú gyalui várkastély fölött: örököse, Barcsay Tamás hét évnyi kitartó ügyintézés után, sok akadályt leküzdve nemrég kapta kézhez a tulajdonjogi okmányt, így az épület és a hozzá tartozó ingatlanok sorsáért ezentúl nem az állam, hanem a Kanadában élő történelemprofesszor felel. A 15. századból származó műemlék (első dokumentuma Anno Domini 1439-ből való) gazdái között olyan személyiségeket találni, mint a Kende család, Báthory Gábor, Kamuti Farkas, gróf Losonczi Bánffy Dénes, az 1948-as államosításáig pedig a Barcsay családé volt. Pusztította tűzvész és Mihály vajda serege, sikerrel ostromolták a kurucok, 1960-tól 2005-ig pedig hátrányos helyzetű gyermekek iskolája működött itt. Azóta üres, csak az idő vasfoga kezdte ki. Csütörtökön az új tulajdonos társaságában vettük számba a várkastélyt, és beszélgettünk annak múltjáról, jövőjéről.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)

Demokratikus kötelezettségekre emlékeztet Washington
Mivel az Egyesült Államok és a közép-európai országok szövetsége a közös értékeken alapul, Washington nem ijed meg attól, hogy a demokratikus elvek előmozdítása és megvédelmezése iránti kötelezettségükre emlékeztesse partnereit – jelentette ki csütörtökön egy Washingtonban tartott konferencián Philip Gordon, az amerikai külügyminisztérium helyettes államtitkára, aki ebben az összefüggésben konkrétan Magyarországra és Romániára tért ki.
Az európai és eurázsiai ügyekben illetékes államtitkár-helyettes az Európai Politikai Elemzőközpontban (CEPA) az Egyesült Államok – Közép-Európa stratégiai fórum 2012 címmel megrendezett konferencián kijelentette: „Ami Magyarországot illeti, élénk vitát folytatunk azokról a nyugtalanító erőfeszítésekről, amelyek a kormányzaton belül az intézményi fékek és ellensúlyok gyengítésére irányulnak, a vallások elismeréséhez szükséges nehézkes és átpolitizált regisztrációs eljárásról, az igazságszolgáltatás sértetlensége és függetlensége megőrzésének fontosságáról, valamint a szabad sajtóról”.
Magyarország folytassa a konzultációkat
„Arra ösztönözzük Magyarországot, hogy folytassa a konzultációkat ezekben a kérdésekben az Európa Tanács Velencei Bizottságával. Ez a folyamat már eddig is pozitív változásokhoz vezetett. Ugyancsak sürgetjük, hogy a magyar kormány ezekben a kérdésekben folytasson párbeszédet a civil társadalommal, hiszen úgy gondoljuk, hogy egy erős demokrácia az átlátható és átfogó politikai eljárás függvénye” – fogalmazott a vezető amerikai diplomata.
Aggasztó népszavazás a román államfőről
„Ami Romániát illeti, kifejeztük aggodalmunkat a demokratikus intézmények és a bírói testület függetlensége ellen irányuló fenyegetésekkel kapcsolatban. Különösen aggasztott bennünket az elnök felelősségre vonásáról tartott népszavazás, mert úgy tűnt, hogy a kormány az eljárás során megváltoztatja a szabályokat, valamint hiteles, választási csalásra utaló állítások és kísérletek történtek az alkotmánybíróság kényszerítésére” – szögezte le a diplomata.
„Örömmel nyugtáztuk, hogy a kormány tartotta magát a bíróság döntésének tiszteletben tartására vonatkozó elkötelezettségéhez. Bízunk abban, hogy Románia a demokratikus intézmények szilárdságának és függetlenségének megőrzése iránti elkötelezettségét megújítva lábal ki ebből a válságból” – mondta Philip Gordon.
A diplomata azután tért ki néhány mondatban Magyarországra és Romániára, hogy hosszan méltatta a közép-európai országoknak a nemzetközi biztonsági kihívások kezelésében és a demokrácia előmozdításában vállalt szerepét, valamint részletezte, hogy mivel járult hozzá az Egyesült Államok a térségben a demokrácia, a biztonság és a piacgazdaság megszilárdulásához.
Sziklaszilárd amerikai elkötelezettség
Rámutatott: azok, akik Kelet-Európában úgy gondolják, hogy az Egyesült Államok már nem összpontosít erre a régióra, figyelmen kívül hagynak egy alapvető pontot. Azt, hogy az az egyedülálló kapcsolatrendszer, amely közvetlenül a hidegháború után alakult ki, egy 21. századi partnerséggé fejlődött. Ez nemcsak a közös értékeken és érdekeken alapul, „hanem azon a közös felelősségen is, amellyel most szövetségesként együtt kell szembenéznünk”.
„Noha a pénzügyi és a stratégiai realitások arra kényszerítik az Egyesült Államokat, hogy megváltoztassuk erőink globális elhelyezkedését, elkötelezettségünk az európai biztonság és stabilitás iránt sziklaszilárd marad” – hangsúlyozta a helyettes államtitkár, rámutatva, hogy Washington rendíthetetlenül kitart az észak-atlanti szerződés 5. cikke, valamint amellett, hogy a haderőcsökkentés ellenére fenntartsa Európában erőteljes katonai jelenlétét.
Gordon Magyarországot az 1956-os forradalommal és azzal kapcsolatban említette méltatóan, hogy tavaly Líbiában a magyar kormány volt az Egyesült Államok „védelmező ereje”. Nagy elismeréssel szólt a közép-európai országok afganisztáni és koszovói szerepvállalásáról is.
Döbbenet Safarov kiadatása miatt
A vezető amerikai diplomata a fórumon a Szabad Európa és a Szabadság Rádiónak nyilatkozva kijelentette, hogy az Egyesült Államokat „nem elégítették ki” azok a válaszok, amelyeket Budapesttől és Bakutól az örmény katonatársát nyolc évvel ezelőtt Budapesten meggyilkoló azeri tiszttel kapcsolatban kapott. A külügyi helyettes államtitkár azt mondta: továbbra is „döbbenetét és csalódottságát” fejezi ki amiatt, hogy Magyarország átadta Azerbajdzsánnak Ramil Safarovot. Az üzenet Baku számára is változatlan: Washingtont „megdöbbenti”, hogy egy gyilkosságért elítélt személyt ekképp dicsőítsenek. Gordon megfogalmazása szerint az eset „igazi provokáció a térségben”.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar állami díjakat adtak át Kolozsváron
Erdélyi magyar társadalmunk jeles személyiségeinek magyar állami kitüntetéseket adott át tegnap Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja.
A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét adományozták Bagaméri Béla nyugalmazott gépészmérnöknek, Dudás Gyula festőművésznek, Kolozsi Tibor szobrászművésznek, Nagy Ágnesnek, a Román Nemzeti Bank igazgatótanácsi tagjának, Nagy Enikő festő- és grafikus-, zománcművésznek, Szász János pápai káplán-kanonoknak. A Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki Bencze Ágnest, a kolozsvári Unitárius Kollégium alapító igazgatóját, Hantz Ádám András vegyészt. Magyar Arany Érdemkeresztet kapott Soó Zöld Margit festő- és grafikusművész és Székely Géza grafikusművész. Orza Călin koreográfus-rendező Magyar Ezüst Érdemkeresztet, Jakobovits Miklós festőművész a Magyar Érdemrend Középkeresztjét vette át. A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki Panek Kati színművészt, aki nem volt jelen az ünnepségen.
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi református egyházközségek sérelmei a két világháború között
FOLYTATÁS LAPUNK SZEPTEMBER 8-I SZÁMÁBÓL
Mindezekkel egyidőben Nagyenyeden immár a Himnuszt és a Szózatot tartalmazó énekeskönyvek után kutatnak és nyomoznak a hatóság emberei. Az ezzel kapcsolatos eseménysorozatról Kováts Pál ref. lelkész tesz panaszt az Esperesi Hivatalnál 1939. október 24-én, az alábbiak szerint:
„Folyó hó 21-én, szombaton délután 5 órakor a helyi rendőrség vezetője, Almaşan úr megjelent lelkészi hivatalomban, és a gyulafehérvári rendőrkvesztúra rendelkezésére hivatkozván kérte énekeskönyvünk átadását, melyben a magyar nemzeti Himnusz és a Szózat megtalálható. Kijelentettük, hogy ilyen énekeskönyv sem egyházközségünk, sem annak tisztviselői birtokában nincsen, annál is inkább, mivel énekeskönyvünk első kiadásának kivételével, a későbbi kiadásokból a magyar nemzeti Himnusz és a Szózat kihagyatott. Amennyiben az első kiadásból levő példány birtokunkban is van, abból a fent megnevezett énekeket miniszteri rendeletre eltávolítottuk. A rendőrfőnök úr kijelentette továbbá, hogy tudomása szerint híveink kezében is vannak ilyen énekeskönyvek, ezért a vasárnapi istentisztelet alkalmával rendőröket állít a templom elé, s magába a templomba is bemegy, hogy a hívektől az énekeskönyveket elkobozza, s ellenük a peres eljárást megindítsa. Tiltakozásunkra ezen szándékától eltért. Tudomására hoztuk, hogy egyházközségünk még 1923-ban a szószékről, többször hirdette, hogy a vonatkozó miniszteri rendelet értelmében híveink távolítsák el az énekeskönyvből a nemzeti Himnuszt és a Szózatot.
Majd kijelentette – folytatja a lelkipásztor –, hogy az énekeskönyvet el kell kobozza, mert »van benne egy Rákóczi Ferenc imája nevű ének és egy Imádság a hazáért című ima«. Kérésére átadtunk egy énekeskönyvet, melyben a magyarul jól beszélő rendőrfőnök úr maga olvasta át a Rákóczi Ferenc imáját és Imádság a hazáért című könyörgést, s kijelentette, hogy bár semmi államellenes tartalmat a maga részéről nem fedezett fel, felsőbb rendelkezés értelmében elkobozza az énekeskönyvet. Kérdést intézett, van-e még ilyen énekeskönyv a lelkészi hivatalban, mire mi a lelkészi irodában található két énekeskönyvet átadtuk, melyeket magával vitt. Rövid pár perc múlva visszatért Chira nevezetű detektívvel, és kérte, nyissuk meg előtte a templomot, hogy az ott található énekeskönyveket is elkobozza. Kérésének eleget tettünk. A templomban, a papi székben talált 1 drb. énekeskönyvet, elkobozta. Ígérte, hogy kérésünket továbbítva tárgyalást fog folytatni a gyulafehérvári kvesztúrával az eljárás megszüntetésére vonatkozóan. Többszöri érdeklődésünkre csak azt felelte, hogy választ ebben a kérdésben még nem tud adni. Amennyiben igen, rendelkezésünkre fog állani, azt azonban jelenteni fogom a Méltóságos Igazgatótanácsnak és a Nagytiszteletű Esperesi Hivatalnak.” S szintén elkobzásról számol be Z. Albu Dezső lelkész Aranyosgerendről, ahonnan arról értesít, hogy a községi bíró a hivatal régi magyar nyelvű pecsétnyomóit kobozta el, s csupán a használatban levő román nyelvű pecsétet hagyta a hivatalban.
Minden idők dokumentumaként maradt meg Balogh Jenő istvánházai ref. lelkész 1940. október 1-jén megfogalmazott sajátkezű tudósítása – mely most már nyomtatott formában is napvilágot lát –, s melyben a fent jelzett napon a visszavonuló román hadsereg „Divizia 17, Compania 6 Sanitară Alba Iulia” nevű alakulata feltörte az istvánházai Kemény-kúriát, és az egyházközség összes kegyszerét magával vitte, állítólag éppenséggel Krajovára. Az értékek a következők voltak:
1. 1 drb. 30 cm. átmérőjű, 1/2 dkgr. súlyú ezüsttányér aranyozással. A tányér szélén a következő felírással: „Báró Kemény Carolina ajándéka a czintosi ref. egyháznak 1911-ben. Add meg a mindennapi kenyerünket.”
2. 1 drb. 15 cm. átmérőjűezüsttányér aranyozással, a tányér szélén a köv. felírás: „Báró Kemény Carolina ajándéka a czintosi ref. egyháznak. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”
3. 1 drb. 25 cm. magasságú ezüstkehely aranyozással. A következő felírással: Báró Kemény Carolina ajándéka a czintosi ref. egyháznak 1911-ben.”
4. 1 drb. 10 cm. magasságú metszett üvegpohár, a pohár száján 1 cm. széles ezüst pánton a következő felirat áll: „Gyárfás Domokosné, Báró Kemény Polixéna emlékére a czintosi nőknek. Gyárfás Malvin 1911-ben.”
5. 141 cm. hosszú, 137 cm. széles fehér lenvászonból készült úrasztali terítő. A terítő azsúrral beszegett széle mentén fehér pamuttal varrva egy csík húzódik (3 cm. széles) keresztszemes varrással, fekete pamuttal a köv. felirattal: „Jöjjetek énhozzám mindannyian, akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megvigasztallak. Vegyétek föl az én imámat reátok és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok és találtok nyugodalmat a ti lelkeiteknek. Máthé XI. 28.29. 1911-ben varrta Báró Kemény Katalin, márkusfalvi Barabás Klára.”
6. 60 cm. hosszú 90 cm. széles fehér terítő, amely 9 drb. azsúrozott szélű vékonyabb lenvászon kocka, horgolt csipkével összefoglalva. Báró Kemény Katalin ajándéka.
7. 82 cm. hosszú 63 cm. széles drapp színű terítő, melyre krémszínű selyemmel szálhúzásos és lapos hímzésű minta van varrva. Br. Kemény Katalin ajándéka 1911.
8. Fehér, vékonyabb, azsúrozott szélű lenvászon terítő, 73 cm. hosszú, 69 cm. széles, amelyre világoskék selyemmel és aranyszállal lapos hímzésű mozgás motívum van hímezve, felirata lapos hímzéssel a köv. „1912 Inczédi-Joksmann Ödönné, báró Petricsevich Horváth Melvina. Megismeritek az igazságot és az igazság szabadokká tesz titeket.”
Vajon hová, mivé lettek e becses kegyszerek? Tud-e egyáltalán valaki hollétükről, sorsukról?
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár),

SÓLYOM: SEGÍTENI KELL A HATÁRON TÚLI MAGYAROKAT
„Nem tanácsokat kell adni, hanem segíteni kell a határon túli magyaroknak” – mondta Sólyom László volt államfő az MTI-nek csütörtökön Pozsonyban. A köztársasági elnök azon a rendezvényen vett részt, amelyen 38 felvidéki magyar kisiskolás vette át a Rákóczi Szövetség beiratkozási ösztöndíját. Sólyom László nyilatkozatában a Rákóczi Szövetség nemzetmegtartó tevékenységét emelte ki. Leszögezte, hogy a szövetség egyike azoknak a szervezeteknek, amelyek valós segítséget is nyújtanak a határon túli magyaroknak. A Rákóczi Szövetség beiratkozási programja 2004-ben kezdődött a Felvidéken. Ennek keretében minden évben 10 ezer forint értékű ösztöndíjat juttatnak azoknak a szlovákiai magyar szülőknek, akik gyermekeiket magyar iskolába íratják.
Szabadság (Kolozsvár)

Tisztelgő megemlékezés
Szabó Lajos 100. születésnapján
Szabó Lajos drámaíró, egyetemi tanár, színháztörténész, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem (az egykori Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet) alapító rektora Alsóbölkényen született pontosan száz éve, 1912. szeptember 20-án. Középiskoláit a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végezte (1931), majd a kolozsvári I. Ferdinand Király Egyetemre iratkozik be, s itt szerez tanári diplomát magyar nyelv és irodalom–filozófia–esztétika szakon (1938). Színházi utóképzése az 1939. szept. 1–1941. jún. 30. közötti időszakban történik: a bölcsésztanulmányait befejező fiatalember ekkor kerül ki Magyarországra, közel két évre, egy félhivatalos színházi rendező- és vezetőképző tanfolyamra, a budapesti Nemzeti Színház igazgatójának, Németh Antalnak az irányítása alatt.
A budapesti szakmai tapasztalatok alapján nevezik ki 1941. július elsejétől az újjászervezett Kolozsvári Nemzeti Színház művészeti és igazgatói titkárává. E minőségében Szabó Lajos szürke eminenciása volt a Kolozsvári Nemzeti Színház 1941–1944 közötti időszakának. Időközben, 1941 decemberében a Kolozsvári Nemzeti Színház mellett egy hivatalosan intézményesített és államilag finanszírozott színi tanoda is megkezdte működését, a Kolozsvári Magyar Állami Konzervatórium szintén felújított szervezeti keretében, annak színművészeti tagozataként. A színház szakemberi gárdájából összeálló tanári karban Szabó Lajos az egyetemes drámairodalom története elnevezésű diszciplínát tanította. Tanártársai közül Tompa Miklós és Kőmíves Nagy Lajos nevét kell kiemelnünk: hármuk neve hamarosan újból együtt bukkan fel a negyvenes évek második felében, akkor már a román állami keretek között megszervezett magyar felsőfokú színészoktatás intézményesítése kapcsán.
1944. október elején, a háborús események kaotikus kavargásában, a Kolozsváron maradt színházi személyzet egyetlen szóba jöhető vezetőjeként Szabó Lajos volt az, aki a budapesti kiürítési parancs ellenére megakadályozta a színház legfontosabb felszereléseinek elszállítását. Feltételezésem szerint ez a rendkívül kockázatos kiállás később döntő módon határozta meg vezetői kiválasztását a romániai magyar felsőfokú színészképzés élére, s talán ez óvta meg attól a letartóztatási hullámtól is, amelynek Balogh Edgár a Bolyai Egyetem, Csőgör Lajos pedig a marosvásárhelyi orvosi intézet rektoraként esett áldozatul 1949 novemberében.
Szabó Lajos 1946–1950 között Kolozsváron az ekkor formálódó, többször átszervezett magyar tannyelvű színészképzés oktatója, 1950-től a Kolozsváron létrehozott színiakadémia, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanulmányi igazgatója. 1954 őszén együtt költözött az áthelyezett intézettel Marosvásárhelyre, ahol huszonkét évig rektora az eredeti nevét változatlanul megtartó intézménynek. 1976 júniusi leváltása után tanszékvezető tanár marad, s a következő tanév végén vonul nyugdíjba (1977. július 1.).
A visszaemlékezők egybehangzóan karizmatikus vezetőként idézik alakját: pályájának három évtizede meghatározta a romániai magyar színészoktatást, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe – gondoljunk itt elsősorban a rektorsága idején épült Stúdió Színházra.
"Úgy adta éveinek javát – három évtizedét – a főiskola élén, valami olyan emelkedettséggel, olyan puritánsággal és természetes háttérbe húzódással és hűséggel, amilyet talán csak színháztörténetünk régi legendás alakjairól jegyzett fel az emlékezés" – írja róla hetvenedik születésnapjának évében a volt tanítvány, Marosi (Farkas) Ildikó. Szabó Lajos a következő év augusztusában ment el: halálakor nem volt még hetvenegy éves. Ami azóta történt emlékének és életművének ápolása körül, arról az embernek Kosztolányi háromsorosa jut eszébe:
"Utókor?/ Megyünk az úton s elfödi nyomunk a / futó por."
Bár Szabó Lajos nyolc drámája közül hat sikeresen kiállotta az erdélyi magyar színpadok próbáját, e drámáknak csupán fele jutott el a könyvkiadás vagy a folyóiratközlés nyilvánosságáig. Szabó Lajos magától értetődő, jelleméből adódó puritánsággal szorította háttérbe alkotói-szerzői ambícióit, amikor művei kiadásáról vagy előadásáról volt szó.
Születésének idén esedékes centenáriumán – az intézményalapítói és -vezetői munkásságát megörökítő emléktábla mellett – Szabó Lajos három legsikerültebb drámájának egy kötetben való megjelentetését gondoltuk a hozzá leginkább méltó tiszteletadásnak. A centenáriumi ünnepség alkalmából megjelenő első kötet három, időben az egész életművet átfogó és reprezentáló alkotást tartalmaz, amelyeknek sokatmondóan szoros, már-már trilógiára emlékeztetően szerves a tematikai kapcsolódása (Viharlámpás, 1943; Menekülés, 1957; Hűség, 1976). A három dráma közül kettő most jelenik meg első ízben. A kötet szakmai bemutatóját a Stúdió Színház homlokzatára felkerülő Szabó Lajos-emléktábla avatásának napjára időzítjük. Reményeink szerint a szélesebb nagyközönséget november közepén, a könyvvásár találkozóin és rendezvényein tudjuk elérni és megnyerni Szabó Lajos műveinek újrafelfedezése számára.
A tervezett második kötetben Szabó Lajos két történelmi drámáját jelentetjük meg, a legismertebb művének tekinthető Mentséget, illetve a Bethlen Miklós életét és korát bemutató A kancellár című történelmi drámát. E második kötetben tervezzük közzétenni Szabó Lajos színháztörténeti munkásságának néhány kiemelkedően fontos írását, illetve az életművet összegező válogatott bibliográfiát is*.
* Kiadja az UARTPress, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója
Lázok János
Szabó Lajos (Alsóbölkény, 1912. szept. 21.–Marosvásárhely, 1983. aug. 13.)
Az 1954-ben Marosvásárhelyre költöztetett Színművészeti tanintézet első rektora, Szabó Lajos
Népújság (Marosvásárhely)

Szemléletváltás kell az oktatásban
Szemléletváltásra van szükség az oktatásban óvodától középiskoláig, ehhez nyújtanak segítséget a készülő új tantervek, s habár kidolgozásuk lassan halad, bízhatunk abban, hogy általuk valóban megtörténik az áttérés a kompetenciaalapú oktatásra – véli Szőcs Domokos.
Az oktatási minisztérium kisebbségi főosztályának igazgatója – utalva a tanügyben uralkodó bizonytalanságra – tegnap mégis arra biztatta a magyar oktatásért felelős tanfelügyelők és módszertanosok Sepsiszentgyörgyön rendezett országos tanácskozásának résztvevőit, ne csak arról beszéljenek, ami nincs, hanem arról is, ami van. A kétnapos szakmai értekezleten többek között szó esik az idéntől bevezetett előkészítő osztályok sajátos anyanyelv, román nyelv és zenei nevelési tantervéről, reform- és alternatív pedagógiai módszerekről, a román nyelv idegen nyelvként történő tanításáról, az idén először sorra kerülő II. osztály végi országos felmérésről, pályázatírásról, az interaktív szülői értekezletről, különböző műveltségi területek ismeretszintjének felméréséről, tantárgyversenyekről. A Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében tartott tegnapi megnyitón a résztvevőket köszöntötte Keresztély Irma főtanfelügyelő, Sztakics Éva alpolgármester, Nagy József, a megyei tanács alelnöke, Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének országos elnöke, közreműködtek a Plugor Sándor Művészeti Líceum diákjai és egy tanuló a Székely Mikó Kollégiumból.
Fekete Réka,
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az irodalomtörténet-írásról (Megjegyzések a VIII. gyergyószárhegyi írótábor vitáiról)
(Előzmények) Az erdélyi magyar írók – Zöld Lajos, a képzőművész-alkotótáborok lelkes animátora kezdeményezésére – 1980-ban találkozhattak először Gyergyószárhegyen a kolostorban, megbeszélendő élet és irodalom akkoriban Romániában igen-igen komplikálódó problémáit. A folytatásra 1990-ben került sor, de csak a harmadik szárhegyi találkozón döntöttek úgy a résztvevők, hogy ezentúl rendszeressé teszik az összejöveteleket.
Az első három szárhegyi találkozó dokumentumai, Szekértábor a Szármány hegyén. Gyergyószárhegyi találkozók, 1980–1990–2000 címmel 2008-ban jelentek meg. A negyedik találkozóra Hargitafürdőn a Sportszállóban került sor, öt év szünet következett, 2006 óta kétévente Egyed Péter és Fekete Vince, valamint a gyergyószárhegyi alkotóközpont vezetője, Kassay Péter szervezésében rendszeresen sor kerül a találkozókra. A 2001 és 2010 közt sorra kerülő írótalálkozók első kiadásai Kortárs magyar irodalom (2001–2010) címmel jelentek meg 2011-ben Egyed Péter szerkesztésében. Mindezt azért említettük fel, mert a két kötet ismeretében bárki fogalmat alkothat arról, hogy kik, mikor és hogyan viszonyultak a találkozók centrumában álló témákhoz, a kortárs magyar irodalom problémáihoz.
(Pomogáts Béla irodalomtörténete) Idén Pomogáts Béla eddig a Pallas-Akadémiánál több kötetben megjelenő, de még nem befejezett nagyméretű művéről, a Magyar irodalom Erdélyben című irodalomtörténetről folyt a vita. Először a szerző, Pomogáts Béla beszélt Erdélyhez fűződő több évtizedes, bensőséges kapcsolatáról, irodalomtörténészként, kritikusként, esszéíróként, antológiák összeállítójaként több mint negyven kötetet jelentetett meg az erdélyi irodalomról, irodalomtörténetének tehát vannak fontos előzményei. Az 1968-ban megjelenő (azóta újra kiadott) Kuncz Aladár-kismonográfia nyitotta a sort, majd a transzilvanizmus kezdte érdekelni. Irodalomtörténetének ihletői és előzményei közé sorolta Kántor–Láng irodalomtörténetét (Romániai magyar irodalom 1944–1970). Nem volt véletlen tehát, hogy a vitát épp a két idézett szerző, Kántor Lajos és Láng Gusztáv előadásai nyitották meg. Kántor az irodalomtörténet és általában az irodalomtörténet-írás egyik legnagyobb, legmegkerülhetetlenebb problémájának a kiegyenlítődési szándékot tartja, az állandó méricskéléseket, ahol értékes és értéktelen(ebb) óhatatlanul egy szintre kerül, szerinte elfogadhatatlan, hogy az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb írója, Páskándi Géza ugyanolyan terjedelemben szerepeljen, mint egy riporter, akinek az érdemei elévülhetetlenek. Nagyon fontosak az arányok. Ezt hangsúlyozta egyébként villódzóan szellemes előadásában egykori szerzőtársa, Láng Gusztáv is, méltatva ugyanakkor Pomogáts munkabírását s vállalkozását, kiemelve, hogy kialakulóban a kánon, centrumában Dsida Jenővel vagy Kuncz Aladárral, Tamási Áronnal a két világháború között. Ami a 90-es változások és az utána következő két évtized irodalmát illeti, a vélemények megoszlanak vagy éppenséggel éles ellentétben állnak egymással. Ez az újabb kori kánon most alakul. A további előadók – Fűzi László, Elek Tibor, Cseke Péter vagy Borcsa János – is elismerték ezt, ugyanakkor hangsúlyozva, hogy ez a többkötetes irodalomtörténet óhatatlanul kézikönyvvé is válik, s mindannyian felemlegették – Elek Tibor különösen dokumentáltan és élesen – a mű hibáit, elírásait, ami főként a címek esetében botrányos. És úgy látszik, elkerülhetetlen, hiszen a Pomogáts által is haszonnal forgatott ötkötetes irodalmi lexikonban is sok a pontatlan cím, megjelenési dátum, sok a megdöbbentő műfaji besorolás etc. S pontosan azért aggasztó, mert egy kézikönyvről van szó. Itt felmerült az is, hogy a kiadó Pomogátsot kissé magára hagyta, de az is, ami nyilvánvaló, hiányzik, s egyre fájdalmasabban hiányzik az erdélyi magyar irdalom 1919-től kezdődő műveinek pontos, megbízható bibliográfiája. Pomogáts nagy vállalkozása folytatódik, a hibák pedig egy esetleges új kiadás esetén korrigálhatók. S remélhetőleg Pomogáts Béla irodalomtörténete kar- és kortársai számára is kihívást jelent majd, s esetleg újabb irodalomtörténetek íródnak. Reménykedjünk.
Ahogyan a vita résztvevői is reménykedhettek, legalábbis abban, hogy két év múlva ugyanitt újra találkozhatnak. Hiszen az erdélyi irodalom problémái újratermelődnek, a vita szünetében már folyt az aláírásgyűjtés a Látó megmentése érdekében. A Látót a szintén marosvásárhelyi Vatra című román irodalmi folyóirattal szeretné összevonni a megyei tanács, ezáltal mindkét folyóirat elveszítené „jogi személyiségét”, sehova nem pályázhatnának többé, s teljesen kiszolgáltatottá válnának kiadójuk, a megyei tanács mindenkori szeszélyeinek, melyeknek – ennyit legalább leírhatunk – kevés közük van az irodalomhoz.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Értékkeresők (Beszélgetés Borcsa János irodalomkritikussal)
– Új könyved, az Értékkeresők – értékalkotók (Kriterion, 2012), mely kritikákat, portrékat, tanulmányokat tartalmaz, az „új” Kriterionnál jelent meg, mely tudtommal nem közöl kortárs, élő szépirodalmat. Kritika a kortárs irodalomról mégis belefér a profiljába? Miért a Kriteriont választottad?
– Habár kis arányban van jelen a kortárs, élő szépirodalom az „új” Kriterionnál, számomra fontos, hogy kéziratom lektorálása igen igényes volt, s a kötet szerkesztését egyik legjobb irodalmárunkra, Jakabffy Tamásra bízta a kiadó. 1984-ben különben ott jelent meg első kötetem a Forrás-sorozatban, Molnár Gusztáv szerkesztésében. Az akkori Kriterionnak, tudjuk, szinte minden kéziratért meg kellett harcolnia az uralgó kommunista kultúrpolitika körülményei között. Az én akkori kötetem esetében mindenképpen így történt, hiszen azok az írók, költők, akikről kritikáim, tanulmányaim készültek, szinte mind a rendszer tiltott vagy megtűrt szerzői között voltak azokban az években, s emellett a Vajdaságban, Felvidéken élő magyar költőkről írt kritikák is szerepeltek a kötetben (Tolnai Ottó, Cselényi László), valamint egy elemzésem az Erdélyből Budapestre repatriált Páskándi Géza költészetéről… Ilyen személyes indítékok kapcsolnak engem az „örök” Kriterionhoz. – Hozzászoktam, hogy nálad minden tudatos – s látom, hogy a jelen kötet írásait a Székelyföldben meg a Háromszékben közölted. Kérdem hát: ez is valamiféle ragaszkodás a szülőföldhöz? – Az írások nagy többségét valóban a Csíkszeredában megjelenő, de az egész magyar nyelvterületen terjesztett – és értékelt! – kulturális folyóiratban, a Székelyföldben közöltem, de közel érzem magamhoz a sepsiszentgyörgyi napilapot, a Háromszéket is, amelynek igényesen szerkesztett Kultúra rovatában jó megjelenni szűkebb pátriám olvasói előtt. – Kritikáidat máskor is gyűjtötted kötetbe. Mi lenne a mostani, reprezentatív összeállítás, megmérettetés egy szélesebb közönség előtt?
– Talán dokumentálása annak, hogy mire figyel vagy mit tart figyelemre méltónak a kritikus egy-egy rövidebb, néhány éves, mondjuk fél évtizedes időszak irodalmi terméséből. A folyóiratban, lapban közölt kritika szerepe ugyanis a – viszonylag gyors – befogadás és feldolgozás, kötetbe gyűjtve az irodalomtörténeti széttekintésben-összegzésben is segíthet, no meg a kritikus irodalomképéről is hitelesebben tanúskodik. Ilyen gondolattal állítottam össze Irodalmi horizontok (2005) és Merítés (2009) című kötetemet is, a Szövegszigettenger (1997) viszont már egy hosszabb időszak, a diktatúra utolsó évtizedének és a rendszerváltást követő néhány évnek az irodalmi produkciójából mutat be műveket és jelenségeket. De az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a kritikus is az idő szorításában dolgozik, s így minden fontos könyv vagy irodalmi jelenség kihívásának nem tud eleget tenni.
– Szövegeid szinte kivétel nélkül kortársakról, sőt, élő kortársakról szólnak, számíthatunk irodalomtörténeti összefoglalóra?
– Az ember nemcsak várakozik a munkáját lehetővé tevő kedvező körülmények eljövetelére, hanem maga is tesz azért, hogy ezek megteremtődjenek. Egyre több feladatot vállal magára, miközben tudja, fogy a személyes ideje. Számomra az egyszemélyes vállalkozások rokonszenvesek (a legutóbbi, amelyikről tudomásom van, a Pomogáts Béláé), de a szintézis helyett én pillanatnyilag egy személyes arcképcsarnokot tudnék elképzelni…
– Boér Géza emlékét életben tartod, ebben a könyvben is szerepel, Bartis-kör, Lazics baráti társaság alakult, jelei lennének ezek a kezdeményezések egy újfajta irodalmi szerveződésnek? – Amire utalsz, marosvásárhelyi kezdeményezések, az ottani irodalmi élet tükrei, Kézdivásárhelyen viszont, ahol magam munkálkodom, a tükrök, sajnos, ilyesféle dolgokat nem tükröznek mostanában… Pedig a Boérról szóló tanulmányom írásakor ilyen szándék is vezérelt: bemutatni, hogy egykor, akkor volt valamiféle irodalmi élet a szélfútta udvarterek városában. – Több év telt el legutóbbi interjúnk óta. Akkor az Ambrózia hatodik könyvéről beszélgettünk. Létezik még az Istenek Eledele Kiadó? Hányadik kötetnél tartotok?
– Meghaladta a tucatot, de meggyőződésem szerint egyik sem tucatáru! Van köztük népi írástudó tollából született visszaemlékezés a szovjet hadifogságról, falusi értelmiségi memoárja, neves művelődés-, művészet- és egyháztörténészektől származó tanulmány felső-háromszéki műemlékekről, album, amely a régi Kézdivásárhelyt mutatja be képeslapok alapján. A tizenharmadikat teljes egészében szülőfalum bemutatásának szenteltem, magam szerkesztettem, Kézdiszentléleki breviárium címmel 2009-ben jelent meg, és olvasható az Erdélyi Magyar Elektronikus Könyvtárban, az Adatbankban is.
Gergely Tamás
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mikes János, a modern püspök
Ma délután két órakor Mikes János-szobrot avatnak Zabolán a katolikus templom kertjében. A mellszobor hű mása a székelyudvarhelyi Szent Miklós-plébánia udvarán tavaly június hetedikén állított emlékműnek.
A tavalyi szoborállítással százéves évfordulójára emlékeztek annak, hogy gróf Mikes János székelyudvarhelyi főesperes-plébános hatévi szolgálat után (1906–1911) eltávozott szeretett városából, hogy elfoglalja a szombathelyi egyházmegye püspöki székét. 2012. január elsején volt egy évszázada, hogy gróf Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök a Szent István-bazilikában püspökké szentelte. A mai szoborállítást emlékkonferencia előzi meg, melyen jeles előadók értekeznek Mikes János életútjáról, Magyarország 1920–1921-es helyzetéről, valamint a püspök bátyja, gróf Mikes Ármin pályafutásáról. Gróf Mikes János (1876–1945) szombathelyi római katolikus püspök, címzetes érsek volt, a székelyudvarhelyi római katolikus főgimnázium építtetője, bőkezű kultúrmecénás. 1911 és 1935 között vezette és gazdagította szellemi és anyagi értelemben a Szombathelyi Egyházmegyét. Ő volt az aki többek között a püspöki palotába és a székesegyházba is bevezettette a villanyvilágítást, és a püspöki rezidenciába míves bútorokat, értékes festményeket vásárolt. Mikes Jánost modern püspökként méltatja 1966-ban írt könyvében Székely János. A könyv ajánlásában dr. Veres András megyés püspök sorra veszi nagy elődje érdemeit. Egyházkormányzásának kezdetén megismerkedett a civil szervezetekkel, kapcsolatot keresett minden rendű és rangú emberrel. 1913-ban napilappá fejlesztette az akkori egyházmegyei lapot, létrehozta a Martineum Részvénytársaságot. 1912-ben ő alapította meg az ország első egyházmegyei takarékpénztárát. Az első világháború alatt répceszentgyörgyi kastélyát felajánlotta katonai kórháznak, a háború után személyesen irányította Szombathely új plébániáinak (Szent Márton, Szent Kvirin, Szent Erzsébet) létrehozását. Anyagilag támogatta az Afrika-kutató Almásy László világhírű felfedező útjait – legtöbben Az angol beteg című film kapcsán ismerik. A művészet nagy rajongója volt. Püspöki működésének első esztendejében hazahozatta Franciaországból a Szent Márton-ereklyét. Legitimistaként támogatta IV. Károly király visszatérését. A mai konferencián az úgynevezett királypuccsról is szó esik. Így nevezte a korabeli sajtó és némely történetírók azokat az 1921 márciusa és októbere között lezajlott Habsburg-restaurációs kísérleteket, amelyek során IV. Károly utolsó magyar király két alkalommal is visszatért, hogy a magyar legitimisták támogatásával visszaszerezze magyarországi uralkodói hatalmát.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sistergő sorsok (Márton Áron és Kurkó Gyárfás)
Az erdélyi magyarság zaklatott huszadik századának nem akármilyen tanulságait sűríti magában a Márton Áron római katolikus püspök, boldoggá avatott vértanú és a szintén tragikus sorsú Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség volt elnökének (1944–47) egymást metsző életpályája. Ráadásul unokatestvérek is voltak, mondhatni tehát, hogy e históriai tapasztalat a szűkebb, de tágabb családi voltától is sistergően tömény, ezzel is gazdagabb jelentésű, hogy jelképiségéről ne is beszéljünk.
Mindkettejüket Csíkszentdomokos faluközössége röpítette fel, a paraszti sorból szakadtak ki, s meg kellett élniük a század legkegyetlenebb kényszerpályáinak keserves vesszőfutásait. A családokat szétszaggató kor uralkodó ellentmondása a közeli rokonokat végletesen kiélezett helyzetekben állította szembe egymással, holott természetes körülmények közt egymás támaszaiként kellett volna leélniük életüket.
A Székelyföld című folyóirat kiváló csíkszentdomokosi számában (2012. augusztus) olvastuk, ahogy az egymástól teljesen elidegenedett atyafiak életútja a félreállításukra megrendezett nagy kirakatperben utoljára keresztezte egymást, s nem érdektelen pár idevágó részletet kiemelni, megvilágítandó az emberi példamutatás és jellem erejét. Mára nem vitás, kettejük közül Márton Áron volt a nagyobb formátumú és a jövőbe inkább belelátó, aki erkölcsileg és szellemileg is felkészültebbnek bizonyult a rájuk váró megpróbáltatások elviselésére. Lélekerőben is túltett unokatestvérén, a rá mért csapások kivédésében, pedig alighanem azok voltak a súlyosabbak. Kurkó Gyárfást lebecsülni azonban hiba volna, a baloldali mozgalmak felerősödésének időszakában százezrek osztoztak pontosan a hozzájuk fűződő kurkói reményekben, s estek utóbb áldozatul, akárcsak ő, e históriai illúzióknak. Kurkó Gyárfás, a lakatosságot kitanulva, a kisiparosságig vitte saját erejéből, majd a kommunisták mozgatta szervezetekbe bekerülve, idővel azok élére került, végül „meghaladandó állásponttá” akkor vált, amikor 1947-ben felismerte, amit unokatestvére kezdettől fogva jóval radikálisabb formában vallott: a magyar szervezetek önállóságát a kommunista párttal szemben meg kellene valamelyest őrizni, ha komolyan kívánjuk venni a nemzetiségi egyenjogúságot. A maga külön vonalának, „elhajlásának” követésére azonban időt sem hagytak neki, rögtön félreállították, mihelyst a bolsevikok útjába került, pár évre rá pedig a monstre perben, melyet az erdélyi magyarságnak a szélsőbalhoz felzárkózni nem kívánó többsége megfélemlítésére rendezett a frissen uralomra jutott ún. „proletárdiktatúra”, amolyan áldozati bárányként használták fel, hogy a kollektív trauma még nagyobb legyen. Itt, e megkonstruált hazug perben találkozik megint a két unokatestvér, s mint most olvasható, bár nézeteik továbbra sem kerültek közelebb egymáshoz – Kurkónak különben a lelki egyensúlya is megbomlott, és valószínűleg elveszítette képességét, hogy feldolgozza, ami vele történt –, a rokoni szál sorstársi ágon ismét felizzik köztük egy alkalommal. Kurkó lánya meséli, hogy a hatvanas években Márton Áron, akkor már ismét szabadlábon, egy alkalommal pénzsegélyt küld a nyugdíjas, csendes idegbetegként tengődő Kurkónak olyan megokolással, hogy viszonozni kívánja annak a börtönben tanúsított együttérzését. A lány előadása szerint apja egy alkalommal átengedte a rab püspöknek ételadagját, amikor az nagybetegen kritikus helyzetbe került. Érdemes megemlíteni, hogy az előkerült jegyzőkönyvek szerint a püspököt vallatótisztjei több ízben megpróbálták rávenni, ártson terhelő vallomással unokatestvérének, amit az elutasított. (Azt kellett volna igazolnia, hogy Kurkó el akarta szakítani a kommunista párttól az MNSZ-t. Márton Áron nemcsak tagadta, hogy az előtte ilyen értelmű kijelentéseket tett volna, hanem pontosan az ellenkezőjét tanúsította.) Látni való erkölcsi fölénye mellett szellemi tisztánlátását is végig megőrizve ment végig a maga kálváriáján, mely különben a legkegyetlenebb fizikai bántalmazástól őt sem kímélte.
Micsoda magyar sorsokat produkált az erdélyi fátum a huszadik században!
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyárfás Győző halálának 100. évfordulójára (1855. március 24.–1912. szeptember 22.)
A XIX. század vége, illetve a századforduló Háromszék vármegyének és településeinek urbanisztikai fejlődése szempontjából kulcsfontosságú. Ennek az időszaknak ma már kevésbé ismert, de igencsak meghatározó egyénisége a lécfalvi Gyárfás Győző királyi mérnök. Igazi reneszánsz személyiség: rajzol, utakat, hidakat, épületeket tervez, és felügyeli a kivitelezési munkálatokat, szenvedélyesen gyűjt kőzeteket, néprajzi tárgyakat, szerkeszt és publikál. Kivételes munkabírása, mélyreható szaktudása révén sokrétű feladatait rendkívüli precizitással hajtja végre.
1855. március 24-én született Sepsiszentgyörgyön Gyárfás Lajos 1848-as honvéd hadnagy, később Sepsiszentgyörgy városának főjegyzője és Szilágyi Zsuzsanna gyermekeként. Az önkényuralom éveiben világra jött gyermeket Gyárfás Victorként jegyezték be a sepsiszentgyörgyi református egyház anyakönyvébe. Erdély legjobb iskoláiban pallérozhatta tudását: középiskolai tanulmányait a nagyszebeni ágostai evangélikusok elismert, hírneves gimnáziumában végezte, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett. Az iskolákhoz vezető hosszú szekérutak során folyamatosan készít rajzokat az erdélyi tájról, a szász erődtemplomokról, épületekről. A sikeres érettségi vizsga után mégsem művészi pályát választ, hanem a budapesti Műszaki Egyetemen tanul tovább, ahol rajztudásának is nagy hasznát veszi. Az építőmérnökként végző Gyárfás Győző több tanulmányutat is tesz német területeken, illetve Olaszországban. A nyugati világ urbanisztikai megoldásaival felvértezve tér haza, célja szűkebb hazájába visszakerülni és kamatoztatni a külföldön látottakat. Meggyőződése, és egész életét ennek szenteli, hogy Erdély út- és vasúthálózatának, valamint egyéb infrastruktúrájának kiépítése után hazai és külföldi utazók, kirándulók számára ideális turisztikai célpont lesz. 1888 márciusában a budapesti Közmunka és Közlekedésügyi Minisztérium kinevezi Háromszék vármegye királyi államépítészeti hivatalának főnökévé. A hivatal a közel húsz évig tartó irányítása alatt egyre nagyobb tekintélyt szerez, lelkiismeretes, pontos munkával eléri, hogy egyre több elöljáró kéri ki a véleményét, tervezési megbízásokat kap – legyen szó útról, hídról, épületről vagy emlékműről –, és a kivitelezési munkáknál felügyeletre kap felkérést. Ilyen a Brassó–Ojtoz közút kiépítése – az Ojtozi-szoros tájait kiváló kirándulócélpontnak tekinti a Rákóczi-várral, ugyanakkor fontos kereskedelmi út is –, a nyén–bodzakrasznai átkelő, a mikóújfalu–baconi közút kiépítése a Hatodon keresztül, és ő tervezi a Sugásfürdőre vezető utat is. Mint királyi főmérnök szigorúan követi az építkezésekre vonatkozó tűzvédelmi előírásokat: cserépfedésű borítást kér, megköveteli az épületek közti távolságok betartását, a városokban pedig ragaszkodik a téglafalazathoz az új épületek esetében. Elismert építészként több tervet is készít felkérésre vagy pályázatra, ilyen többek közt a lisznyói községház megtervezése, de nemrég a Székely Nemzeti Múzeumban előkerült egy Gyárfás Győző királyi mérnök és Székely Károly építőmester nevével jelzett terv is a múzeum épületének tervezésére vonatkozóan. Mindeközben szakít időt a publikációkra is: megérti, hogy a folyóiratok nagyszerű lehetőséget jelentenek Erdély természeti, építészeti tájainak népszerűsítésére. Többször közöl a Székely Nemzetben. Írásai valóságos turisztikai élménybeszámolók, melyekhez előszeretettel csatol saját készítésű rajzokat. Tájrajzai mellett szívesen készít portrékat is: a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum őrzi az általa készített, mai napig egyetlen, hitelesnek tartott Gábor Áron-arcképet. 1900-ban Bay István városi mérnök lemondása után a sepsiszentgyörgyi városi tanács felkéri, hogy napidíj ellenében, hivatali óráin kívül ellássa a városi urbanisztikai teendőket is. Az 1907. esztendő fordulópont Gyárfás életében. A kedvezőtlen politikai fordulatok következtében áthelyezik a szeretett Háromszékről az udvarhelyi állami építészeti hivatalhoz. Gyárfás ezt visszautasítja. Visszavonulni készül, amikor a budapesti Kereskedelemügyi Minisztérium amellett dönt, hogy szaktudásának elismeréseként Budapesten Erdélyért felelős munkakörben folytathatja munkáját. Ebben a minőségben fog neki a Békási-szoros közútjának kiépítéséhez, amelyet szintén Erdély fontos vendégforgalmi vonzerejeként tart számon, és szeretné a tömegek számára is elérhetőbbé tenni. Éppen innen tért vissza Budapestre, amikor 1912 szeptemberében, 57 éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt. Gyárfás Győző mindenre kiterjedő, sokrétű munkássága révén olyan előremutató urbanisztikai, infrastrukturális fejlődésvonalat szabott meg, amelyre mind a mai napig
Magyarósi Imola
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Mikó-ügyről tájékoztatta a Szentszéket az RMDSZ elnöke
A Mikó-ügyről és a romániai egyházi ingatlanok visszaállamosításának veszélyéről tájékoztatta a Szentszéket Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke – adta hírül vasárnap a szövetség hírlevele.
Az RMDSZ küldöttsége szeptember 21-22-én Rómában részt vett a Demokratikus Centrumpártok Internacionáléján (CDI). A kereszténydemokrata és centrista alakulatokat tömörítő pártszövetség vezetőit szombat délelőtt Castel Gandolfóban fogadta XVI. Benedek pápa.
Római tartózkodása során Kelemen Hunort magánkihallgatáson fogadta a Vatikánban Gianfranco Ravasi bíboros, a Szentszék Kultúra Tanácsának elnöke. Kelemen Hunor tájékoztatta a bíborost a romániai politikai fejleményekről, hangsúlyozva, hogy a gazdasági válságot követően Romániában társadalmi és erkölcsi válság alakult ki. Példaként a Mikó-ügyet hozta fel.
Az RMDSZ elnöke ismertette a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Gimnázium helyzetét, rámutatva, hogy – az igazságszolgáltatást eszközként használva – Románia ismét államosítani akar egy egyházi ingatlant. A politikus úgy vélekedett, hogy a Mikó-iskolát további hasonló ügyek követhetik, hiszen máris vannak arra utaló jelek, hogy más felekezetek ingatlanjai is hasonló sorsra jutnak. A szövetségi elnök kifejezte meggyőződését, miszerint az erdélyi magyarság, Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége nem nézheti tétlenül, hogy ismét elveszítse két évtizedes munkával visszaszerzett jogait és vagyonát.
Ravasi bíboros aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy Romániában ilyesmi megtörténhet, hiszen – mint mondta – ez veszélyes precedens lehet. A kihallgatás végén Kelemen Hunor a Mikó-ügy hátteréről készített összefoglalót adott át a Szentszék Kultúra Tanácsa elnökének és irodavezetőjének, az erdélyi származású Kovács Gergelynek.
A kétnapos római tanácskozáson Kelemen Hunor és Vincze Loránt, az RMDSZ nemzetközi kapcsolatokért felelős titkára kétoldalú találkozók keretében a CDI számos tagpártjának vezetőjét tájékoztatta a romániai kisebbségi jogérvényesítés nehézségeiről és a magántulajdon elvét semmibe vevő Mikó-ügyről – tudatja az RMDSZ hírlevele.
MTI; Erdély.ma