Mit jelent 56-os szülő gyermeke lenni?
Olyan családban nőttem fel, ahol a kiállás, a társadalmi felelősségvállalás, az embertársak bátorítása és segítése, a nemzeti hovatartozás erősítése nem csupán feladat volt, hanem szolgálat és egyben életforma is. Mindezekről akkor szentírási példákban lehetett beszélni, de azokban is csak úgy, hogy az alkalmazás csupán sorok és gondolatok közé rejtett halvány célzás legyen. Sokan ezt is megértették, ebből is tanultak. Mindennek a helyszíne egy akkor fejlődésben levő 7000–8000-es kisváros, Bethlen, ahol a megszólíthatók között az értelmiséget néhány tisztviselő vagy olvasottabb gyülekezeti tag jelentette. A helyben lakó tanárokkal, mérnökökkel, orvosokkal másfajta kapcsolatot lehetett kiépíteni.
Az iskolában soha nem jelentett hátrányt az, hogy tanáraim kivétel nélkül tudták: Édesapám 56-os politikai fogoly volt. Későbbi beszélgetésekből kiéreztem: büszkék is voltak erre. Egyedül a kötelező katonai szolgálat rendjén éreztem meg, hogy valami nincs rendben. Bár ez csak a krajovai kiképzés kezdetén derült ki: egyedül voltam érettségivel rendelkező az újoncok között, és a kiképzés után nem rendes katonai szolgálat következett volna, hanem „katonai bányászat” valahol a Zsil-völgyében.
Hogyan szereztem tudomást az 56-os események következményeiről, a politikai fogságról?
Sokszor utaztunk – mindig vonattal – a Nagyváradon és Kolozsváron élő nagyszülőkhöz. Természetes módon feltűnt a szamosújvári külvárost uraló nagy épület, a Martinuzzi-kastély. Kíváncsiskodó kérdéseimre ekkor kezdődött el az igazi történelemóra. A mezőségi út védelmére épült 13. századi erődítménnyel kezdődően, Dobó István erdélyi raboskodásán, Izabella királynén, a Báthoryakon, a Rákóczikon keresztül az örmények letelepedéséig, és a város általuk való felvirágoztatásáig. Szó esett a lovát ugrató, szemöldökét összevonó Rózsa Sándor ottani raboskodásáról is.
A gyermek számára természetes, hogy apja mindent tud, minden kérdésre van elfogadható, sőt tanító, nevelő válasza. Az is természetesnek tűnt, hogy tudja: mi van a vonatból látható nagy épület mögött. Mesélt a belső udvarról, a hátsó épületekről, a bútorgyárról, arról, hogy ott milyen gyönyörű bútorok készülnek. Olyanok, amelyeket sem a kiállításon, sem pedig a bútorüzletben nem lehet látni. Azt is elmesélte, hogy a börtönigazgató irodájában csodálatos mahagóni irodabútor van, ami szintén ott készült.
A kíváncsiskodó gyermek-kérdésre elmesélte: hogyan készül a legszebb furnérozott bútor, hogyan válogatják ki a furnért, hogyan ragasztják fel, tömítik havasi-krétaporral, hogyan fényezik. Azt is elmesélte, hogy egyszer ott bent, egy fiatal rab hogyan segített társain. Minden munkafázist időben is normáztak. Egy egyszerű műveletet, ami nem egészen egy percet venne igénybe, hihetetlen kapkodással 10 percen keresztül végzett, és a bokáját rugdosó rabtársai csak felénél vették észre, hogy a semmihez sem értő normatőrt az ujja köré csavarva társain segít.
Mindezt olyan átéléssel tudta elmesélni egyes szám harmadik személyben, hogy csak később, amikor már arról is beszélt, hogy a bennlevőket két csoportra osztotta a hátukon levő felirat – közbűntényesekre és politikai elítéltekre –, akkor kezdett felmerülni bennem az a gondolat, hogy a semleges narrátor szerepénél jobban illik Rá a főszerep.
Nyíltan 1984 nyarán beszélt minderről nekem, amikor lelkész-továbbképző tanfolyamon több 56-os társával találkozott. Hirtelen belecsöppentem egy olyan beszélgetésbe, melyet – szerinte – igazán csak akkor érthettem meg, ha az előzményeket tisztán látom; ekkorra azonban már félszavakból is megértettem: miről is van, ... volt szó.
Hogyan élte meg Ő, mint 56-os, amit el kellett szenvednie?
Mindig úgy beszélt róla, hogy abból kiérzett: ez valahol az Ő szolgálatának része volt. Minden szolgálatnak van könnyű és van nagyon nehéz része. Vannak kellemes emlékek, de vannak olyanok is, amit nem szívesen idéz fel az ember. Három dolgot említenék. Először, hogy évtizedeken keresztül nem ment Szamosújvárra. Másodszor: betegesen viszolygott – a vonatjegyet kivéve – minden vásárlástól. Harmadszor: még tizenéves koromban nagyon határozottan megkért arra, hogy ne írjak zöld tintával. Az első mindenki számára érthető. A második az, hogy a budapesti harcokban lelőttek két teológiai hallgatót. Itteni kollégáik azzal tudták kifejezni együttérzésüket, hogy vásároltak egy tekercs fekete szalagot, egy doboz gombostűt. Így gyászolták meg elesett bajtársaikat. A harmadikat csak felnőttként értettem meg. A vizsgálóbíró meglobogtatott előtte egy zöld tintával írt jelentést, amely részletesen leírta a kolozsvári teológián végbemenő eseményeket. Ennek alapján ítélték 14 év kényszermunkára, melyből öt és felet letöltött a szamosújvári börtönben.
Számomra mit jelentett az 56-os örökség?
1989 decemberében kisebb házkutatást tartottunk otthon. Pár centinyi piros-sárga-kék szalagot keresünk a házban, mert Édesapámmal együtt úgy éreztük: ott van a helyem a városháza udvarára tömörülő fiatalok között. Szalagot természetes módon nem találtunk, de egy régi „pionír-nyakkendő” előkerült valahonnan, amiről Édesanyám levette az alig látható, keskeny szalagot. Büszkén felkötöttem és mentem. Mentem, mert tudtam: ott a helyem a többiek között. Mentem, mert áthatott a tenniakarás. Fiatalos lendülettel őriztük a vízművet, a Nagyszamos hídját, a városházát, a forradalmat, a változást, a szabadságot, melyet nem vertek le, nem fojtottak vérbe... de elloptak tőlünk.
Más-e ötvenhatos szülő gyermeke lenni? Tovább lehet-e vinni valamit az örökségből?
Mindkét kérdésre a válasz IGEN. Más 56-os szülő gyermeke lenni. Más, mert másfajta örökséggel a tarsolyunkban indulhattunk el. Nem fagyos nyugalommal, nem lehajtott fővel bujkálva, nem szemforgatva megalázkodva, és kiszolgálva az elnyomó rendszert; hanem emelt fővel, a jövőbe tekintve, Abban bízva, aki mindenkor erőt ad a zsarnok láncát letépni.
Értékelhető-e az 56-osok vállalása?
Igen értékelhető. Nem azok számára, akik legyintenek az 1956-os forradalom hallatán, akiket nem érdekelnek az ilyen témájú megemlékezések, rendezvények. Értékelhető azok számára, akik azt a szikrát látják bennük, ami újra lángra lobbantotta a szabadságvágyat, az igazságra való szomjazást.
Megérte?
Erre a kérdésre nem tudok, de nem is szeretnék válaszolni. Ezt a kérdést csak 56-osok válaszolhatják meg. Ők érzik igazán a kérdés súlyát, ők tudják a választ.
A következő generáció képviselőjeként annyit mondhatok, hogy a Krisztus utáni első két évszázad keresztyén tanítói, mártírjai felelősségteljes szolgálatvállalása, szenvedése nélkül az evangélium nem jutott volna el hozzánk. Az 56-osok bátor, néha meggondolatlanul merész fellépése, vállalása nélkül nem haladt volna így előre a világ. Lehet, ma is a világ legokosabb emberét éltetnénk kényszerűen városunk terein; még kimondani sem lehetne, nemhogy leírni erdélyi településeink magyar nevét; még mindig ellenforradalomnak neveznék a zsarnokság megdöntését célzó 56-os forradalmat.
Mit tanácsoltam volna mai fejjel, ha tehettem volna 56-ban?
Ha ott lettem volna – akkor, mai fejjel is – valószínű, hogy megvásároltam volna a tekercs fekete szalagot. Elmentem volna színházba az akkori kollégákkal, zsebemben a kicsavart biztosítékokkal, hogy a sötétség miatt ne tudják megtartani a Teológián a budapesti eseményeket elítélő gyűlést. Másnap pedig utolsó pénzemen is megvettem volna az akkori magyar napilap minden példányát, melyben az jelent meg, hogy előző délután megtartották a tiltakozó gyűlést; és akkori kollégákkal együtt álltam volna körül az újságból rakott lobogó máglyát a Teológia udvarán.
Megérte-e? Ők megtették. Vasfüggönyön, szögesdróton, szuronyerdőn keresztül kezet nyújtottak a budapesti bajtársaknak. Ők tudták milyen az összefogás. Ők tudták, hogy csak összefogva lehet előbbre jutni, kitűzött célokat elérni.
Őket ismerve tudom, hogy mit mondanának ma nekünk. Nincs vasfüggöny, a szögesdrótot feltekerték, a szuronyokból hasznos tárgyakat kovácsoltak, áthághatatlan akadályokat sem kell áthidalni egy baráti kézfogásért. Tegyünk félre mindent, ami elválasztana egymástól és engedjük bennünk lángolni az 56-osok tüzét; fogjunk össze és mutassuk meg a világnak: vagyunk, leszünk, és tudunk együtt munkálkodni a város jólétén, amely a mi jólétünk is.
Péter Csaba református lelkipásztor-tanár 
Elhangzott 2011. október 23-án a Heltai Alapítvány 56-os megemlékezésén.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar napok Nagyenyeden szerdától
Nagyenyedi Magyar Kulturális Napokra vár nagy szeretettel mindenkit november 2. és 6. között az RMDSZ Fehér megyei szervezete, a Dr. Szász Pál Egyesület és a Csombordi Református Egyházközség, a következő programok szerint: november 2-án, szerda délután 6 órától Kolozsvár első alternatív színházi társulata, a Váróterem Projekt mutatja be Ismered a Tejutat? című produkcióját a Bethlen Gábor Kollégium tornatermében.
November 3-án, csütörtökön du. 5 órakor Margittai Gábor, a Magyar Nemzet (Budapest) újságírója Trianoni menyecske és Utazás a végeken, a „külső magyarokról” szóló könyveit mutatja be a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban. November 4-én, pénteken A régi Enyed nagy családjai: a Garda család címmel Garda Dezső történetírói munkásságát bemutatja Köble Csaba.
Garda József munkásságát pedig Garda Dezső ismerteti du. 4 órakor a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban. November 5-én, szombaton szüreti bál lesz este 8 órától a LUK étteremben (Nagyenyed, Libertăţii u. 9. sz.). November 6-án, vasárnap Csombordi Nap lesz: de. 11 órától istentiszteletre várják az ünneplőket a csombordi református templomba, igét hirdet Fogarasi István lelkipásztor. Ezt követi az Elekes Viktor emlékszoba, valamint dr. Szász Pál és Mezei Sándor emléktáblák avatása du. 2 órakor a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban. Méltató beszédet mond Madaras Ildikó (Elekes Viktorról), Rácz Levente (dr. Szász Pálról) és dr. Csávossy György (Mezei Sándorról). Nagy Endre Így éltem és ezt láttam című könyvét Nagy Margit (Újvidék) és Bellágh Rózsa (Budapest) mutatja be du. órakor a csombordi iskola tornaterme, majd A mi termékeink címmel a Csombordi Gazdák kiállításának megnyitója következik 5 órától ugyancsak a tornateremben, fellép a Pipacsom táncegyüttes.
Szabadság (Kolozsvár)

Bocskai tisztelete a reformáció emlékünnepén
Bihar megye – Ünnepi istentiszteletet, illetve Bocskai István fejedelem szobránál koszorúzási ünnepséget tartottak a Reformáció Emlékünnepén Érmihályfalván.
“Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban” – a 46. Zsoltár éneklésével kezdődött a Reformáció Emléknapi ünnepség az érmihályfalvi Bocskai-szobor előtt, ahol Kovács Zoltán polgármester, főgondnok idézte fel a reformációt védő fejedelem alakját. Elsőként a helyi református egyházközség óvodásaihoz és kisiskolásaihoz szólva arról beszélt, hogy “ennek a bácsinak” nem érdemtelenül áll szobra a főtéren, hiszen nagy politikus, és egyházát szerető magyar ember volt. Aztán idézett a fejedelem végrendeletéből, mintegy annak bizonyítékául, hogy előrelátó politikusként törekedett a nemzet megtartására: “…igazán és jó lelkiesmérettel meghagyom, szeretettel intvén mind az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák ő atyafiainak és ő véreknek, tagjoknak…”
Gyerekek is koszorúztak
Bocskai felismerte, hogy a politikum veszélyezteti a nemzetet és a vallásszabadságot – ezek védelmére nem vallásháború, hanem a nemzet önvédelmi harca bontakozott ki, fejtette ki a főgondnok, hozzátéve: a fejedelem érdeme, hogy két nagyhatalom között megtartotta az országot. Balázsné Kiss Csilla úgy vélte, Bocskai “nem új egyházat akart, hanem a meglévőt megtisztítani”, mely elsősorban bibliás hitű családokban él. A továbbiakban az Aranykapu Napközi óvodásai, illetve a Bernáth József iskola kisdiákjai énekeltek, illetve az egybegyűltek a 90. Zsoltárt énekelték el, a szobrot pedig az ovisok, a kisiskolások, a Polgármesteri Hivatal, az RMDSZ, a Vitézi Rend, és a református egyházközség képviselői koszorúzták meg. A főtéri esemény után istentiszteleten is megemlékeztek a Reformáció Emlékünnepéről.
Rencz Csaba
erdon.ro

„Emberarcú színházat látok”
Interjú Szabó K. Istvánnal, a Szigligeti Színház művészeti igazgatójával
„Átláthatóvá vált az intézmény költségvetése, követni tudjuk bevételeinket és kiadásainkat, nem utolsósorban, jogi viszonyaink alakulását, szervezését, mely a „közös intézmény” utóbbi időszakában igencsak körülményes volt. Az újrakezdésnek van egy másik, lelki hozadéka is, amit rendkívül fontosnak tartok, és ez a szellemi megújulás lehetősége.”
A Szigligeti Színház rendhagyó produkcióval kezdte az évadot. Mostantól ilyen lesz az új váradi magyar színház?
– Nem találok semmi rendhagyót abban, hogy Szigligeti Liliomfijával nyílt meg a felújított Szigligeti Színház. Legfeljebb annyiban, hogy a színházújító szándékhoz hűen, az utóbbi két évtized nagyváradi színházi hagyományaitól eltérően, mellőztük a konzervtechnikát és az anakronisztikus ábrázolási mód helyébe, egy karakteres színházi formanyelv került. Hogy ezután ilyen lesz-e a váradi magyar színház?
Szellemiségében ilyen, formájában változó, hiszen, minden színházi alkotó a maga sajátos látásmódját próbálja érvényre juttatni. Korszerű, kiegyensúlyozott, emberarcú színházat látok magam előtt.
Mennyire cél a közönséggel való kommunikáció, a nyílt próba, a beavató színház, hogy a közönség értse amit lát és a modernebb színházi koncepciókat?
– Ezt máris programszerűen kezeljük. Elsősorban a diákokat szólítottuk meg. Számukra dolgoztuk ki a Színház az iskolában – Iskola a színházban elnevezésű interaktív programot. Minden váradi magyar iskolában színházi műhely alakult, színészeink irányításával, amelynek keretében, az irodalmi művek színpadi interpretációjától, a színházi apparátusig, mindenről szó esik, és az évente megvalósuló közös előadás lehetőséget teremt a betekintésre a függöny mögötti komplex mechanizmusba. De nem maradnak el a közönséggel való találkozások sem.
Milyen új lehetőségek rejlenek az új felállásban?
– Mindenekelőtt az önálló adminisztrációt emelném ki, hiszen ez a garanciája annak, hogy amit betervezünk, az meg is valósulhat. Sorsunk magunk formálhatjuk, lehetőségeink és képességeink szerint.
Átláthatóvá vált az intézmény költségvetése, követni tudjuk bevételeinket és kiadásainkat, nem utolsósorban, jogi viszonyaink alakulását, szervezését, mely a „közös intézmény” utóbbi időszakában igencsak körülményes volt. Az újrakezdésnek van egy másik, lelki hozadéka is, amit rendkívül fontosnak tartok, és ez a szellemi megújulás lehetősége. Ezzel a lehetőséggel élnünk kell, és konszolidálnunk kell egy olyan színházat, amely akkor is képes továbbfejlődni, amikor már kihunyt a kezdeti lendület varázsa.
Az önállósodás nem jelent nagyobb terhet olyan értelemben, hogy most már csak a társulaté a felelősség, ha valami nem jól sikerül? És természetesen az érdem is.
– Áldott teher. Bárcsak így lenne. Sajnos, nem olyan világban élünk, ahol ez a szerepvállalás ennyire egyértelmű. Az érdemosztáshoz hadd ne szóljak hozzá, de ami a felelősséget illeti, azt határozottan vallom, hogy a miénk. Siker vagy kudarc, ez így, együtt, mind, a színház. Távlatokra rendezkedtünk be, és ez következetes színházépítő munkát igényel.
Melyek a megújítást célzó rendező elvek, tervek, stratégiák?
– A művészi megújulás alapja az egészséges művészi szándék, és az ennek kivitelezésére képes alkotó személyek. A stratégia lényegében egyszerű: izgalmas repertoár, kiváló rendezők jelenléte a nagyváradi színházban és jó alkotói formában lévő társulat.
A megvalósítás már bonyolultabb, mert az izgalmas repertoárnak komoly anyagi feltételei vannak, a kiváló rendezők igényeiknek megfelelően válogatják meg munkaterepüket, és ez már szorosan összefügg a társulat állóképességével is. Az idei tervezet, mind a repertoár, mind az alkotók szempontjából stratégiára szabott: veretes klasszikusok, mint Szophoklész vagy Szigligeti, provokatív kortársak, mint David Greig és Howard Barker, de a nagyváradi zenés színházi tradíciónak adózva Szirmai-Bakonyi-Elek Mágnás Miska nagyoperettje alkotják az évad gerincét.
Mit tehet egy vidéki társulat, hogy ne fásuljon, szürküljön bele tevékenységébe, hogy új művészeti behatások érjék, hogy kapcsolatban maradjon a világ színházi történéseivel, tendenciáival?
– Ma már, azt hiszem, érvényét vesztette a vidéki társulat megjelölés, hiszen, ha jól körülnézünk, a friss színházi szemléletet leginkább a vidék szolgáltatja a fővárosnak. Egy nyitott világban élünk, gombnyomásnyira van tőlünk a színháztörténet, és a jelen színházművészeti törekvések teljes tárháza. Én a nyitott szemléletben hiszek, abban, hogy a magunk és lehetőségeink kutatásába befektetett energia önkifejezésünkben gyümölcsözik.
A nyitottság mellett mire van még szükség ahhoz, hogy egy társulat a térség legmeghatározóbb szellemi közösségévé váljon?
– Befektetésre van szükség, infrastruktúra-bővítésre, korszerűsítésre, és nem utolsósorban, a művészeti állomány folyamatos fejlesztésére, mert, miként a kérdés is utal erre, ez egy szellemi játék, és állandó koncentrált állapotot igényel, megfogalmazni közvetlen környezetünk és tágabb világunk, a korszak és nem utolsósorban a magunk által táplált kétségeket.
Totka László
Új Magyar Szó (Bukarest)

Hány személyt számoltak meg a nagyobb magyarlakta településeken?
Az Országos Statisztikai Hivatal adatai alapján a Transindex kikereste a legnagyobb magyar lélekszámú településeket, és azt, hogy melyikben hány személyt számoltak meg az október 20-31. között lezajlott népszámláláson. A tízezer lakos fölötti, számottevő magyar lakosságú települések listája: Kolozsvár 314 513
Temesvár 301 761
Nagyvárad 184 861
Arad 144 484
Marosvásárhely 131 753
Nagybánya 120 270
Szatmárnémeti 97 753
Zilah 56 838
Sepsiszentgyörgy 56 094
Csíkszereda 37 013
Székelyudvarhely 32 846
Szászrégen 31 273
Kézdivásárhely 18 468
Segesvár 27 706
Dicsőszentmárton 21 641
Nagykároly 19 458
Gyergyószentmiklós 17 350
Nagyszalonta 16 889
Kovászna 10 265
Szováta 10 234
Az INS felhívta a figyelmet, hogy ezek az adatok nem tekinthetőek véglegesnek. A mostani számok csak az adott településen megszámolt személyek számát mutatják, nem a településen élők számát. (hírszerk.)
Transindex.ro

300 ezer fő alá csökkent Kolozsvár lakossága
Tévesnek bizonyultak a népszámlálást megelőző becslések: Kolozsvár lakossága várhatóan nem éri el a 300 ezer főt. Vasárnap estig összesen 281.519 Kolozsváron élő személyt számoltak meg a biztosok. Noha a hétfőn megszámolt személyek számát illetően még nem érkeztek hivatalos információk, számítások szerint velük együtt sem fogja átlépni a város lakosságának száma a 300 ezres küszöböt. (citynews) 
Transindex.ro

Népszavazás a Székelyföldről: Bukarestben támadják, itthon legyintenek
Nyilvánosan felszólítja Emil Boc kormányfőt és Traian Igaş belügyminisztert arra, hogy bírják rá a Kovászna megyei prefektust annak a határozatnak a közigazgatási bíróságon való megtámadására, amelyben Kovászna Megye Tanácsa elrendeli a Székelyföldről szóló népszavazást – jelentette ki tegnap Mircea Duşa, az SZDP képviselőházi frakcióvezetője, aki szerint a határozat célja az etnikai alapú területi autonómia kinyilvánítása, éppen azért érvényteleníteni kell, mert alaptörvénybe ütközik.
„Nagyon súlyos dologról van szó" – mondotta, a szöveg két „ravasz" kérdést tartalmaz, és megszegi „az alkotmány 34-es cikkelyét, amely az államszerkezetről és a területi-közigazgatási rendszerről szól". Duşa megjegyezte, hogy a hatóságok nem reagálnak, de ő nyilvános magyarázatot vár Kelemen Hunor RMDSZ-elnökről a népszavazás ügyében, hiszen a románok döbbenten állapítják meg, hogy az RMDSZ elnöke, aki más RMDSZ-es miniszterekkel együtt a kormány tagja, és felesküdt az alkotmányra, nem fejti ki véleményét, amikor „alattvalóik megszegik az alaptörvényt".
Jóval lazábban reagáltak a határozat elfogadására az NLP helyi vezetői: Marius Obreja, a Kovászna megyei szervezet elnöke úgy véli, a Székelyföld közigazgatási-területi egység létrehozásával kapcsolatos népszavazás nem lesz más, mint versengés az RMDSZ és az MPP között, hogy melyikük „székelyebb", és mindezt az árnyékból vigyázza az Erdélyi Magyar Néppárt. Szerinte a népszavazás lényegében olyan kezdeményezés, amelynek sorsa, „mint tucatnyi hasonló kezdeményezésnek az évek során, hogy elfoszlik".
„Meg kellene érteni, hogy a Kovászna és Hargita megyei székelyek és románok problémái teljességgel mások", a térség lakossága a szegénységgel, a mindennapok szociális és gazdasági kérdéseivel küzd. Háromszék 
Erdély.ma

Kétmillióval kevesebben élünk Romániában?
Kétmillióval kevesebben élnek ma Romániában, mint tíz éve – derült ki a hétfőn zárult népszámlálás gyorsjelentéséből. Azt még nem tudni, hányan vallották magukat magyarnak, mivel a részadatokat még nem összesítették.
Tizenkét nap alatt több mint nyolcmillió háztartás és csaknem 19 millió 600 ezer ember adatait gyűjtötték össze a számlálóbiztosok. Az összesítés első eredménye azt mutatja: 10-12%-kal kevesebb a lélekszám, mint 2002-ben – mondta Sultana Stan, az Országos Statisztikai Hivatal szakértője.
Hargita megyében a lakossági nyilvántartó hivatal adataihoz képest a személyek 94%-át regisztrálták a számlálóbiztosok – közölte a megyei statisztikai hivatal igazgatóhelyettese. A legfrissebb adatok szerint a megyében 304 ezer 765-en laknak, vagyis 21 ezerrel kevesebben, mint egy évtizede. Maros megyében 40 ezerrel, Kovászna megyében pedig 11 ezer emberrel számláltak kevesebbet.
A statisztikusok szerint ez abból is adódhat, hogy idén az egyetemistákat ott számlálták meg, ahol tanulnak. Az első részletes eredményeket várhatóan 2012 januárjában hozza nyilvánosságra Romániában az Országos Statisztikai Hivatal, a teljes feldolgozás pedig egy év múlva várható.
hirado.hu 
Erdély.ma

Értelmiségiek nyílt levele az erdélyi magyar felsőoktatásért – ALÁÍRÁSGYŰJTÉS
1989 óta próbálkozik az erdélyi magyarság, hogy gyermekeink számára elfogadható keretekben biztosítsa felsőoktatási szinten az anyanyelvi oktatás lehetőségét. Hogy ebben rendkívül sokan érdekeltek vagyunk, az kétségtelen. Hogy mennyire fontos ez a kérdés, arról csak annyit, hogy az egyetemi oktatás biztosítja a magyar értelmiség utánpótlását, de ugyancsak ez, a gyermekeinket anyanyelven oktató tanerőket is. Ezidáig e vonatkozásban, számtalan kormányzati és kormányon kívüli szereplésünk ellenére, csak részleges eredményeket értünk el. Ennek számos oka van, de kimondható, hogy elsősorban ennek oka a politikai akarat hiánya volt. De legalább annyira számított a megígért oktatási stratégia hiánya vagy az, hogy egyszerre több, néha egymást zavaró célt is kitűztünk magunk elé. Ezért, aki változást, azaz eredményt akar e téren elérni, annak ezen a helyzeten kell változtatnia, mind a román, mind pedig magyar részen.
Mivel az oktatás kérdése nem a mát érinti és befolyásolja elsődlegesen, hanem a holnapot, azaz a jövőt, semmiképpen sem állíthatók ezzel az igényünkkel szembe a gazdasági, szociális kérdések elsőbbségét hangoztató vélemények. Különben is, hangsúlyosan fölvethető a kérdés, kik és főleg miért nem tartják ma fontosnak ezt a kérdést, mert ezt a véleményt számon lehet és számon kell kérni rajtuk. Ma, amikor több magyar politikai szervezet is felvállalta érdekeink, így az oktatási kérdések védelmét/megoldását és remélhetőleg nem csak papíron, nyílt állásfoglalást és főleg cselekvést várunk el azoktól, akik ezt megtehetik. Gondolunk itt és most elsősorban a parlamenti képviseletünkre. A jelenlegi politikai helyzetben igenis lépni kell a magyar felsőoktatás ügyében, igenis élni kell a törvények adta lehetőséggel.
Rendkívül sajnálatos mindaz, ami a MOGYE-n történt az elmúlt években és főleg nemrégiben. Kétségtelen, hogy ott egy olyan törekvésről van szó, melynek egyértelmű célja a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása/felszámolása, azaz olyan hátrányos helyzetbe kívánják hozni az ottani magyar orvos- és gyógyszerészképzést, amelyből soha többé ki nem lábalhat és örökre ki lenne szolgáltatva egy egészen más hozzáállású közösség döntéseinek (amúgy azon az egyetemen, amelyet egykor éppen a magyar nyelvű oktatás érdekében kezdeményeztek elődeink). Ha ilyen konfliktusra nem is került sor a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, bár szomorú tapasztalataink ott is vannak, de végkicsengésében és távlatilag, nem sokkal jobb a helyzet ott sem. Ugyanis, a történelmi előzmények és hagyományok ellenére (ld. 1872 a Kolozsvári Tudományegyetem alapítása) a kolozsvári egyetem magyar közössége nem rendelkezik olyan jogi státusszal, amely lehetővé tenné, hogy maga döntsön a magyar nyelvű oktatás sorsáról. Az egyetem chartája ugyanis ezt nem biztosítja.
Az új Tanügyi törvény számos vonatkozásban új helyzetet teremtett (ld. Tanügyi törvény 135. cikkely), amelynek vannak ugyan magyar vonatkozásban is árnyoldalai, de számos, számunkra pozitív kitétele van, amellyel élni lehet és élni kell. Ugyanis cseppet sem elvetendőek az úgynevezett multikulturális egyetemek esetében megfogalmazott szervezési struktúrák, melyek segítségével elejét lehetne venni az esetenként burkolt vagy mind nyíltabb konfliktusoknak, anélkül, hogy bárki vesztesnek érezhetné magát!
A „departament”-nek nevezett új struktúrák, lehetővé tették, (néhány kivételtől és a MOGYE-n kívül) hogy szakonként úgymond „magyar tagozatok” jöjjenek létre, a teljes értékű magyar oktatás képzetét keltve. Valójában a „departament" csak a magyar nyelvű felsőoktatás alsó lépcsőfoka, amely a mai helyzetnek teremt törvényes keretet, de nem változtat rajta pozitív vonatkozásban, azaz nem lép előre. Holott ezt a törvény lehetővé teszi!
Miről is van szó? Arról, hogy igényeinknek megfelelően tartalommal kellene megtölteni a törvény adta lehetőségeket. A törvény a más nyelven történő oktatás számára három szervezési struktúrát határoz meg, a már említett „departamentet", a „vonalat” és a „szekciót”. A „vonal”, az még egy előző ciklusban valójában megvalósult Kolozsváron, amikor minden karon létrejött lényegében egy magyar oktatási struktúra, beleértve a titkárnőket is, de mint olyan a „vonal”, ha mégúgy szerepel is a törvényben, nem egy olyan keret, amely a mához képest többlet jogosítványokat biztosítana.
Van azonban egy, a törvény által is biztosított olyan struktúra, amelyik az igazi tagozat, és amelyiknek a neve a már említett „secţie”. A többi szervezeti struktúrával szemben ez valóban tagozat a szó igazi értelmében. Ennek létrejöttekor, a magyar egyetemi közösség tényleg a román egyetemi közösségnek egyenlő partnere lenne, amennyiben ennek létezését kimondja az egyetemi charta. A tényleges egyenlőség abban mutatkozik meg, hogy a törvényalkotó biztosítja a tagozatnak (secţie) az önálló döntési jogot, ugyanis a törvény ezt a szervezési formát egyetemi autonómiával ruházza fel. Ez még nyilván nem az önálló állami magyar egyetem. De számunkra ez lenne/lehetne a tényleges előrelépés az eddigiekhez képest. Mivel az igazi tagozat (secţie) lenne számunkra a ma kérhető minimum, amihez ragaszkodnunk kell, ma jobban mint bármikor. Tehát, enyhén szólva önáltatásnak, mi több becsapásnak érezzük, amikor a MOGYE esetében magyar tagozatról beszélnek, de amikor Kolozsváron is beérik a „departament”-nek nevezett szevezési formával. A marosvásárhelyi-vita megtévesztő és az „elvett helyett visszaadom” taktikával eredményként mutatja fel azt, ami legjobb esetben is, egy helyben topogást jelent, semmi többet.
A kérdés: azokon kívül, akik hivatalból ellenzik a magyar felsőotatás működését, annak ellátását megfelelő egzisztenciát és jövőt biztosító jogosítványokkal, kinek áll érdekében megtéveszteni a magyar közvéleményt? A szavakkal játszva, miért nevezzük tagozatnak azt, ami már csak azért sem az, mert nem egy tantárgyat azon nem magyarul tanítanak. Ha már nem sikerült a 21 év alatt tető alá hozni az önálló állami magyar egyetemet, miért félünk ma kérni azt, amit megenged a törvény, azaz előír mint lehetőséget. Miért ez a visszafogottság? Akik tehetnék, miért nem kérik azt, amire van mód? Ennek egyedüli feltétele, hogy az egyetemi chartaban Marosvásárhelyt és Kolozsváron ne csak a „departament" szerepeljen, hanem mint tényleges eredmény a tagozat, azaz a „SECŢIE”, mint a magyar egyetemi közösség szervezeti megjelenítése.
Mindezekért felkérünk mindenkit, aki ebben a kérdésben állást foglalhat, és megteheti a megfelelő politikai lépéseket, de azokat is, akik befolyásolni tudják parlamenti képviseletünket, hassanak oda, hogy kérjük azt, ami bennünket törvényileg is megillet, és ami a mai nehéz gazdasági helyzetben enyhítene azon a nyomáson, amely ránehezedik Románia egész társadalmára, sikerélményt biztosítva román és magyar politikai tényezőknek egyaránt.
Kolozsvár, 2011. október 31.
A levelet aláírják:
Adorjáni Dezső, Balázs Márton, Balázs Sándor, Benkő Samu, Boér Ferenc, Bozsó Imre Lehel, Brassai Zoltán, Csávossy György, Csűry Bálint, Dávid Gyula, Dudutz Gyöngyike, Dukrét Géza, Egyed Ákos, Gergely Balázs, Guttmann Mihály, Hollanda Dénes, Izsák Balázs, Jakab Ilona, Jancsó Árpád, Juhász Tamás, Kántor Lajos, Kincses Előd, Kincses Ajatay Mária, Kisgyörguy Zoltán, Kolumbán József, Köllő Gábor, Kötő József, László Bakk Anikó, Lászlóffy Csaba, Máté János, Molnos Lajos, Nagy Tóth Ferenc, Pap Géza, Péter Mihály, Sipos Gábor, Sipos László, Sylvester Lajos, Szász Jenő, Szilágyi István, Toró T. Tibor, Uray Zoltán, Vekov Károly, Wanek Ferenc

Az MTVA újságíró-továbbképzései Vajdaságban és Erdélyben
A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületével és a Magyar Újságírók Romániai Egyesületével közösen újságíró-továbbképzést szervez. A hétvégi kurzusnak ebben az évben Bácsfeketehegy és Marosvásárhely ad otthont.
A határon túli újságírók munkáját a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap novemberben hétvégi továbbképzésekkel segíti. A tanfolyamok társszervezője a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) és a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete. Az oktatásról a felek a Kárpát-medencei újságíró-szervezetek őszi pélmonostori konferenciáján állapodtak meg. Az első tanulmányi hétvégét a rendezők Bácsfeketehegyen november második hetében, Marosvásárhelyen a hónap negyedik hetében szervezik. Az MTVA neves előadókat kért fel az előadások és gyakorlati foglalkozások megtartására. Az oktatói csapatban az elektronikus médiát Perjés Klára, az MR1-Kossuth Rádió kiemelt szerkesztője és Bereki Anikó, az m2 népszerű határon túli műsora, az Átjáró felelős szerkesztője, valamint Cserháti Ágnes, az MTVA szóvivője képviseli. Ugyancsak az elektronikus újságírók továbbképzését segíti Wacha Imre, nyelvész és Vinczéné Bíró Etelka, beszédtanár. Az írott sajtó munkatársaival Estefán Zsolt, az MTI határon túli magyar ügyek rovatvezetője és Csermák Zoltán, a MTVA határon túli sajtókapcsolatainak felelőse foglalkozik. A kezdeményezők a kurzusokra elsősorban fiatal szakemberek jelentkezését várják. 
„A Kárpát-medencében gondot jelent az újságíró-utánpótlás – indokolja az oktatást Tóth Lívia, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének elnöke. – A sokat megélt, nagy tudású nemzedék lassan-lassan nyugdíjba megy, s magyar nyelvű, felsőfokú újságíró-oktatás nincs a Vajdaságban. A hétvégi együttlétek ugyan nem oldják meg az utánpótlást, de a résztvevők értékes gondolatokkal, s egy nagyon hasznos tréninggel gazdagodva kaphatnak sok-sok használható ötletet további munkájukhoz.”
Erdély.ma

Halottaink az élőkért
Mindenszentek napján egyik riportalanyom keresett, aki közel két évtizede magyarhoni munkavállaló, s apránként családtagjait is rávette, hogy az anyaországba költözzenek, de vonzalmuk szülőföldjükhöz erős, itthon is lakást tartanak fenn.
Magas szakmai képzettségű barátom halottak napjára érkezett haza, hogy Háromszéken elhantolt felmenőinek emléke előtt tisztelettel adózzon. Eddig ebben semmi újdonság nincs, az évek hosszú során is ezt tette. Ami idei hazalátogatásában új elem, s amiről számot akart adni, az a népszámlálás. Azért is jött, hogy öttagú, a román állampolgárságát is őrző családi közösség itthon is megszámláltassék, hogy a magyarság túl nagy híjával ne találtasson.
Halottak napja körül nagy a népmozgás. A migráció világjelenség, ehhez magyar vonatkozásban társul az az immár száz éve felerősödött folyamat, amely a történelmi Magyarország nyolcfelé porciózása nyomán jött létre, s amely élőket és holtakat tömegesen választott el. Trianon és a párizsi békének titulált világégés lezárása nyomán nemcsak családokat, kisközösségeket, hanem falvakat, kisrégiókat is kettévágott. Nálunk Nagylak – Nădlac, a szlovák–ukrán határon Kisszelmenc és Nagyszelmenc, Komárom és Komarno esete nemcsak beszédes nevek, hanem ordító igazságtalanságokat is konzerválnak.
A kelet-európai volt kommunista államok számára az uniós csatlakozás ezért fájdalomcsillapító gyógyszer. Az államközi kapcsolatokat Magyarország – gyakran kompromisszumok árán is – azért erősíti, hogy próbálja ne csak csillapítani, hanem gyógyítani is az impériumváltások okozta rákos áttételeket, amelyek a nemzet testét támadják. Ebben a gyógyítási folyamatban a határok átjárhatósága mellett a visszahonosítás és a honosítás intézménye segít, a települési és intézményi, a civil és egyházi szervezetek közti kapcsolatok, az elszakított nemzetrészek oktatási és kulturális intézményeinek támogatása erősít.
Az új magyar nemzetpolitika kétségtelen eredménye, hogy mostanság már azok az ellenzékbe szorult pártok is szájukra veszik, illetve programjukba foglalják a nemzeti elkötelezettséget, a patriotizmus fogalmát, amelyek a legelvetemültebben akadályozták ezeknek az elveknek és főleg a gyakorlati kivitelezésük érvényesítését.
Lehet, hogy profánságnak tűnik, de a nemzetegyesítésnek azok is részesei, akik már az elíziumi mezőkről figyelik az élők sorsának alakulását, s azt, hogy a maga és közössége érdekében ki képes és ki nem arra, hogy ahhoz a nációhoz tartozóként tartassa magát számon, amelyből vétetett, sok esetben éppen akkor, amikor szerettei sírjára virágcsokrot helyez, és emlékükre gyertyát gyújt.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új kezdet vagy taktikázás?
Ha az előző hetek, hónapok egymásnak feszülései, acsarkodásai, magyarázkodásai, mentegetőzései felől nézzük, igencsak váratlan döntés született Kovászna Megye Tanácsának hétfői ülésén, amikor a testület helyi népszavazás kiírását rendelte el a székelyföldi közigazgatási régióról, az erről szóló határozatot pedig mind az RMDSZ, mind az MPP képviselői megszavazták.
Persze, sok még a kérdés, az eddigi tapasztalatok alapján nem túl valószínű, hogy a referendum megszervezését jóváhagyja majd a prefektúra, a romániai igazságszolgáltatás. Azt is hosszan lehetne boncolgatni, mi szükség volt a többórás, kioktatástól, rosszindulatú megjegyzésektől sem mentes vitára az ülésen, ha a két magyar párt képviselői az alapvető kérdésben egyetértettek. Lehet azt felróni az egyik tábornak, szavazatszerzés céljából rukkolt elő az ötlettel, és lehet azt vetni a másik fél szemére, hogy csak akkor csatlakozott a kezdeményezéshez – és próbált meg annak élére állni –, amikor már semmilyen más kiutat nem láttak. Bizonyára azon is lehetne elmélkedni, hogy miként befolyásolják a történtek a két magyar párt népszerűségét, melyikük kovácsolhat politikai tőkét az esetből, a népszavazást jó ideje erőltető MPP vagy az ötlet mögé ímmel-ámmal, de mégiscsak felzárkózó RMDSZ. Kétségtelen, e végkifejlettel mindketten nyertek: az MPP a kezdeményező, a döntést kikényszerítő pártként lépve fel, a megyei RMDSZ pedig az országos – vagy akár a Hargita megyei – vezetéssel is szembeszegülő, tárgyalásra képes és hajlandó alakulat látszatát keltve. De talán nem ezek a legfontosabb vetületei az önkormányzat döntésének. Amit mindenképpen érdemes kiemelni – különösen a Hargita megyei tanács ülésén éppen az elmúlt napokban kirobbant székes botrány, illetve Borboly Csaba vádaskodással tűzdelt nyílt levele után –, hogy hosszas viták után mégiscsak egy meglehetősen egyértelmű állásfoglalás született az önkormányzat választott képviselői részéről, amely munícióként is bevethető a régiósítási vita során Bukarestben, és amelynek súlyát növelné, ha a szomszédos Hargita megye, illetve a marosszéki települések is hasonló lépésre szánnák el magukat. Hogy e fejlemény egy új, határozott fellépés kezdetét jelenti-e az autonómiáért folytatott küzdelemben, vagy pedig a pártpolitika mocsarába torkollva elhal, az továbbra is azon múlik: a magyar alakulatok vezetői komolyan gondolják-e az együtt cselekvést, vagy csak taktikáznak saját érdekeik mentén.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új tagok a bizottságokban
A külföldön élő román közösségek szakbizottságába nevezte ki a képviselőház Pető Csilla Mária Bihar megyei képviselőt (az elhunyt Pálfi Mózes Zoltán helyére), Édler András György háromszéki honatyát pedig a pénzügyi és költségvetési szakbizottságba (az Állami Számvevőszék tagjai közé választott Lakatos Péter helyére).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi magyarság szolgálatában
A Székely Akadémia fórumának meghívott vendége Vincze Gábor szegedi történész, a Szegedi és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem jeles tanára, a Magyar Kisebbség – Nemzetpolitikai Szemle külső munkatársa, a Nagy Magyarország történelmi magazin egykori főszerkesztője. Az Észak-Erdélyi Köztársaság legendája címmel egy olyan, tabunak tartott témáról tart előadást, amelyről sokan nem hallottak. Az előadásra csütörtök este hat órától kerül sor Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében.
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok és a szovjet katonai érdek találkozása lehetővé tette, hogy a többségében magyarlakta Észak-Erdélyben – 1944. november derekától 1945. március közepéig – szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely román és magyar hivatalos nyelvvel működhet. Olyan autonómia, amely kerete lehetett volna a magyar és a román nép egyenlőségének, egy független Észak-Erdélyi Köztársaság létrehozásának. Ekkor eresztett gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik az itt élő két nép egymásra találását. A magyar történészek többsége erről a röpke négy hónapig tartó önszerveződésről a következőket állítja: "az autonomista törekvések célja az volt, hogy megteremtsék a két egyenrangú nép közös Erdélyét". Daday Loránd író fogalmazásában: lehetőség nyílt az erdélyi népek önkormányzatára, amelyben "közös és szabad" köztársaságot igyekeztek életre kelteni. Azonban, ahogy Vincze Gábor egyik könyvének címe is sugalmazza, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. Nem véletlen tehát az, hogy a Székely Akadémia első előadásának címe Az Észak-Erdélyi Köztársaság legendája lett. A homogén nemzetállam megteremtésében érdekelt nacionalista erők erről az önkormányzatról sem akkor, sem később nem vettek tudomást, mert számukra mindmáig elfogadhatatlan Erdély népeinek egyenlősége. Vajon miért foglalkoztat egy magyarországi történészt Erdély népeinek sorsa? Ennek gyerekkorba nyúlnak a gyökerei. Mivel szülőhelye, Békés közel volt a román határhoz, már kisgyermekként lehetősége adódott arra, hogy a határ túloldaláról érkező magyarokkal találkozzék. Kezdetben nem értette, hogy azok miért élnek idegen országban. Később egyre több információ birtokába jutott. Ifjúkori eszmélése idején tombolt Nicolae Ceauşescu fanatikus magyarellenes politikája. Mi, az idősebb nemzedék jól emlékszünk azokra az uszító kiadványokra, amelyek a diktatúra utolsó másfél évtizedében jelentek meg. Például az 1978-ban kiadott Szent Bertalan hosszú éjszakája, a Teroarea horthystă în partea nord-estică a Transilvaniei, 1983-ban a Cuvînt despre Transilvania, Mit jelent Erdély? Jól emlékszünk arra is, hogy 1974 után megtiltották a külföldi állampolgárok magánszemélyeknél való megszállását. Vadászták a külföldi könyveket, folyóiratokat. A hírhedt Securitate öngyilkosságba taszította, illetve meggyilkolta Visky Árpád színészt, Pálfy Géza katolikus és Hadházy Iván evangélikus lelkészt. Egy olyan korban, amikor csak "magyar nemzetiségű román dolgozók" voltunk, amikor a magyar sajtóban – 1988 áprilisától – nem lehetett magyarul leírni a településneveket, Vincze Gábor egy ilyen sötét korban ismerkedett Erdéllyel. 1979-ben, 17 éves fejjel "bicajjal" és egyedül indult Erdély megismerésére. Ez alkalommal Kolozsvárig, a következő évben már Csíkszeredáig jutott el. 1982-ben bejárta egész Erdélyt. Barátokra tett szert. Mivel magyar történelmi kiadványokkal kedveskedett barátainak, ezért a román határon a határőrök többször visszafordították. Később is rendszeresen járta Székelyföldet.
Ilyen előzmények után természetes, hogy már az első könyve is Erdély jelenkori történetével foglalkozik. Kronologikusan feldolgozta a romániai magyarság 1944 és 1953 közötti történelmét. Ez úttörő jellegű munka volt, mivel az alapvető levéltári források kutatása a kommunista rendszerben lehetetlen volt. Később e kronológiát 1989-ig bővítette ki, amely magyarul, angolul és románul is megjelent. Vincze Gábornak összesen tizenöt könyve és mintegy 150 történelmi témájú tanulmánya látott nyomdafestéket. Egyebek mellett foglalkozott a Bolyai Tudományegyetem létrehozásával és megszüntetésével. Külön témája az 1945-ös földreform, a Magyar Népi Szövetség "metamorfózisa", a román–magyar politikai kapcsolatok, a csángók és a bukovinai székelyek 20. századi története. Egy korábbi interjúban meggyőződéssel vallotta: "én eleve úgy gondoltam, hogy munkásságommal az erdélyi magyarságot szolgálom".
Vincze Gábor tevékenységéről megállapítható, hogy Erdély jelenkorának egyik jeles kutatója. Munkássága révén az erdélyi magyarság nemzettudatának építéséhez járul hozzá, amelyre szükség van, mert az a nép, amely ismeri múltját, a gyökerekbe kapaszkodva meg tud maradni. Csakis az egyenes gerincű, történelmét ismerő székelymagyar lesz képes arra, hogy megteremtse Székelyföld Románián belüli önkormányzatát. Hogy lehetséges két nép közös együttműködése, ezt bizonyítja a négy hónapig fennálló "Észak-Erdélyi Köztársaság", amely elsősorban a nagyhatalmak nemtörődömsége, illetve Sztálin politikai célkitűzései miatt vált illúzióvá, "legendává".
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Csángómentés” (Határhelyzetek)
Magyarhoni barátom a világhálós levelezés útján keresett, valószínűleg azért, hogy együtt töprengjünk egy kényes kérdésen: nyolc éve "keresztszülősködik" egyik csángóföldi faluban. (Magyarán: anyagilag támogatja egy csángó kisiskolás anyanyelvű oktatását.)
Idézem: "Éppen a múlt hónapban érdekes fordulatot vett a csángó keresztfiunk kérdése, mivel a szülők a jóravaló, jókötésű fiút nem engedték el maguktól távol, és a bákói román gimnáziumba íratták. Így felvetődött a kérdés: hogyan legyen jövőben a támogatás?"
A levél silabizálásában eddig jutva megriadtam, hogy nekem kell a magyarhoni keresztszülők döntésébe beavatkoznom és ezt befolyásolnom.
Annó dacumál – még az átkosban – a "csángómentésbe" magam is belebonyolódtam. Baráti körömmel együtt ókumláltuk ki, hogy ha már semmiképp sem lehet elkerülni a Székelyföld – ezen belül Háromszék, azaz Kovászna megye – "szocialista iparosításával" járó moldvai munkaerő-beáramoltatást, azaz a térség gyors elrománosítását, akkor toboroztassunk és telepíttessünk át Moldvából Székelyföldre sokgyerekes csángó családokat. Románokként. Nevüket – családnevüket is, nem csak keresztnevüket – amúgy is elrománosították, nem lényeges, hogy még beszélnek-e legalább a családban anyanyelvükön, a székelyföldi magyar környezetben majd "újratanulják" elfelejtett nyelvüket. Beilleszkedésüket az új nyelvi és kulturális környezetbe – véltük – megkönnyítik majd a közös történelmi gyökerek, amelyek az új telephelyen maguktól is felfeslenek. Római katolikus hitűek, vallásukhoz erősen kötődők...
Úgy tűnt, hogy minden rendben lesz, ha a hatalom kulcsemberei közül a döntéshozók némelyikét be tudjuk vonni terveink kivitelezésébe. Az "akció" – a "csángómentés" – sikerét azért is megelőlegezhettük, mert baráti és ismeretségi körünkben bővében akadtak olyan küldetéstudattal megáldott személyek, akik minden kockázatot vállalva széltében-hosszában járták a moldvai csángó falvakat. Képzett és amatőr néprajzosok és mások. Előzményként, illetve szellemi háttértámogatásként magunk mögött tudhattuk azt az 1949–1958 között Moldvában működő több mint száz magyar iskolát és óvodát, az ezekből a tanodákból kikerült és felnőtté cseperedett személyeket, akik, hittük, felismerik a lehetőséget, és ügypártolókká lesznek. Még egy adalék: az 50-es években egy hasonló akció eredményeképpen jó néhány moldvai csángó gyermek székelyföldi magyar iskolába kerülhetett – a kézdivásárhelyi tanítóképzőben nekünk is voltak csángó iskolatársaink –, summa summarum: úgy tűnt, hogy a kezdeményezés sikeres lesz. Így is történt.
Lázasan iparkodtunk, hogy az ügy számára minél több személyt nyerjünk meg. Figyelmünk arra is kiterjedt, hogy a moldvai szakiskolákba olyan gyerekek kerüljenek, akik szakmunkásként az általunk elképzelt áramlathoz sodródnak. Szerencsénk is volt: jó néhány barátunkat itthon eltávolították a kultúra, a művészetek és a közművelődés pászmáiról, s mintegy "átnevelési" szándékkal a frissen létesített sepsiszentgyörgyi gyárakhoz – főleg a nehézgépgyárhoz – "vezényelték" át, ahol iskolázottságuknál fogva a személyzeti ügyek intézésébe is beleszólásuk volt, vagy éppen maguk is alakíthatták ezeket. Kézenfekvő volt, hogy szakiskolás-toborzásra ők menjenek a hegyen túlra. V. Gy. barátunk – huszon-egynéhány éve maga is áttelepedett Magyarhonba – a legalkalmasabbnak bizonyult erre a moldvai misszióra.
Néhai Sándor öcsém a nehézgépgyárban volt váltásmester. Véle is egyezkedtem, hogy készüljenek fel: több csángó férfi is érkezik a gyárba, vegyen közülük minél többet a "keze alá", és vigyázzon arra is, nehogy az itteniek nyelvük, szokásaik, viselkedésük miatt kinevessék és kiközösítsék, mert akkor minden fordítva sül el, szándékaink a visszájára fordulnak. Nos, ez eddig sikertörténetnek tűnik. Tulajdonképpen az is. Végül is, személyes élményeket is bekapcsolva a történetbe, a ’89-es fordulat után erre a szellemi környezetre alapozódott a csángó könyvem és dokumentumfilmem – Csupa csapás az élet címmel –, s ennek köszönhetem, hogy Domokos Pál Pétert, a csángók apostolát személyesen is megismerhettem, Halász Péter, néhai Tímár Máté barátságát megszerezhettem, Petrás Máriával, Nyisztor Tinkával és másokkal kapcsolatba kerülhettem. (Utóbbiak maguk is a moldvai "kivándorlók" közé tartoztak.) Persze, a csángómentés sokféle fiaskóval is járt, elég sok porszem, homokszem került a fogaskerekek közé. És most azon töprengek, hogy a történetek eme aspektusairól írjak-e a csángó keresztapaságot vállaló orvos barátomnak. Utalhatnék arra, hogy közülük hány politikai buzgómócsing került ki, hogy milyen nyelvű iskolába adták gyerekeiket, milyen nyelvű misére járnak. Nem részletezem. Nem, mert mindezek ellenére a történet hozadéka pozitív. Emberi.
De mit mondjak akkor a csalódott keresztapának?
Olvasom tovább a levelet: A Tanárnőt megdicsértem, hogy megírta a valóságot, és úgy értékeltük a helyzetet, a csángó oktatási program mégiscsak a magyar nyelv és kultúra honosítása céljából szerveződik, tehát – fájdalommal, igaz – beszüntetem a nevesített oktatási támogatást, egyúttal arra kértem a Tanárnőt, jelezze a családnak, bármikor magyar tannyelvű oktatásba kerül a későbbiekben – a név következik –, ránk biztosan számíthat. Egyúttal kértem egy kisebb keresztgyermeket (hisz sok feljövő "kicsinek" nincsen "senkije"). Kaptam is egy kimondhatatlan román nevű fiúcskát, akit szerencsére a... másik tanítónő X. Y. (magyar) névvel mutatott be. A gyermek, bár nem tud magyarul írni, a leírás alapján csak magyarul beszélnek otthon a családban (hat testvér)... Örülök, hogy keresztapa barátomnak nincs szüksége az én eligazításomra. És arra gondolok, hogy minden bizonnyal az a hétévi keresztapaság sem marad nyom nélkül a bákói gimnazista fiú érzelmeiben és gondolkodásában, emberi tartásában.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Románia nemzetállamiságának megszüntetését javasolja az RMDSZ
Megszüntetné Románia nemzetállam jellegét az a javaslat, amelyet az RMDSZ nyújtott be az alkotmány módosítására.
Az RMDSZ képviselőházi frakciója által benyújtott alkotmánymódosítási javaslat értelmében az alaptörvény első paragrafusából eltűnne a „nemzetállam” kifejezés, helyette az maradna, hogy „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan állam”.
Daniel Buda (PDL), a képviselőház jogi bizottságának elnöke kedden közölte, hogy a testület szerdai ülését elhalasztották, hogy a bizottság véleményezést kérhessen a kormánytól és a Törvényhozási Tanácstól az RMDSZ módosítási javaslatával kapcsolatban. Erre azért volt szükség, mivel az alaptörvény 152-es paragrafusa kimondja, hogy nem képezheti alkotmánymódosítás tárgyát többek között az állam nemzeti jellege.
Az alkotmány módosítása egyébként jelenleg nem szerepel a parlament prioritáslistáján. Noha Traian Băsescu korábban elküldött a parlamentnek egy tervezetet az alaptörvény módosítására, a kormánypártok több ízben is jelezték, nem tartják valószínűnek, hogy a jelenlegi törvényhozási ciklusban esély nyíljon az alkotmány módosítására.
Krónika (Kolozsvár)

NÉPSZÁMLÁLÁS: LEG-EK KOLOZS MEGYÉBEN
Kolozs megyében 302 262 lakást és 674 903 személyt számoltak össze az október 31-én zárult népszámlálás során – közölte a Regionális Statisztikai Hivatal.
Kolozsváron 128 815 lakás és 314 543 személy, Tordán 20 491 lakás és 46 160 személy, Aranyosgyéresen 9 576 lakás és 22 157 személy, Szamosújváron 8 492 lakás és 20 440 személy, Désen 13 806 lakás és 30 434 személy, Bánffyhunyadon 3 720 lakás és 10 146 személy került nyilvántartásba.
Falusi környezetben a legnépesebb települések: Szászfenes (13 882 lakás, 22 189 személy), Apahida (5 127 lakás, 10 398 személy), Kisbács (4 295 lakás, 10 237 személy). A legkisebb település Kolozs megyében Palackos (Ploscoşi) 335 lakással és 674 fős lakossággal.
Szabadság (Kolozsvár)

Csökkent Marosvásárhely lakossága
Maros megyében 222.530 háztartást és 540.508 személyt számoltak össze, Marosvásárhelyen a lakosság száma 131.753, a lakásoké 56.876.
(A 2002-es népszámlálás során 150.041 személyt számoltak Marosvásárhelyen.)
Lezárult ugyan a népszámlálás, de még a tegnap (november 1-jén) is több jelzés érkezett a megyei RMDSZ-hez, amelyek szerint egész utcák kimaradtak a népszámlálásból, pl. az Erdő utca (Pasajul Padurii). Jelzés érkezett Dicsőszentmártonból is, hogy volt eset, hogy az utca egyik oldalát megszámlálták, a másik felét nem.
Kérdésünkre Brassai Zsombor megyei megbízott elmondta, hogy az RMDSZ napi rendszerességgel 25-30 bejelentést továbbított a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalhoz, pontról pontra jelezve a problémákat, amelyek közül a legtöbb a nemzetiségi adatfelvétellel volt kapcsolatos. A polgármesteri hivatal kétnaponként válaszolt ezekre, hogy ellenőrizték és megoldották a problémákat. Azonban a bejelentések sok esetben megalapozatlanoknak bizonyultak.
Népújság (Marosvásárhely)

Az érendrédi politikai elítéltek emlékére
Az 1956-os magyar forradalomról, erdélyi kihatásairól ma már egyre többet tudunk. Hosszú évtizedek megfélemlítése, kényszerű hallgatása után eljött az emlékezés ideje; az egykori meghurcoltak, hozzátartozóik nem felejthetik el az igazságtalan szenvedéseket. A forradalmat követő erdélyi megtorlások sorába tartozik nyolc érendrédi (Szatmár megye) lakos meghurcolása is. Közöttük nagyapám, Ábrám Sámuel, aki mezőfelei (Maros megye) születésű.
A közvélemény keveset tud a nyolc érendrédi férfi esetéről, mivel a szerencse folytán végül összesen "csak" 51 év börtönbüntetésre ítélték őket.
1959. november 3-án éjjel az állambiztonság emberei egyszerre tartóztatták le őket. Tíz hónapig az akkori tartományi központ, Nagybánya szekuritátéján kínozták és vallatták őket, ezalatt családtagjaik semmit sem tudtak hollétükről és a vád tárgyáról.
Az összeállított perirat alapján államellenes szervezkedés, az államhatalom megdöntésére irányuló fegyveres felkelés tervezése vádjával a katonai ügyész halálbüntetést kért volna a fővádlottra, Bújdosó Gézára, míg a többiek legkevesebb 15 év börtönt kaptak volna. Az érendrédiek pere ugyanabba a vádpontba tartozott, mint a két évvel azelőtt letárgyalt érmihályfalviaké, ami két ártatlan ember kivégzésével végződött. Két különbséggel: az érmihályfalviakat a fegyveres felkelés szervezése mellett öttagú "ellenkormány" létrehozásával is vádolták, az ítéletet pedig zárt tárgyaláson hozták meg.
Szerencsére a Nagybányán lezajló nyílt tárgyalás kedvező fordulatot vett. A tárgyalásra beidézett koronatanú lelkiismeretfurdalása miatt visszavonta addigi vallomásait. Az államhatalom nem bocsátott meg neki: még aznap ellenőrzést tartottak Varga József üzletvezetőnél, és sikkasztás miatt három évet kapott.
A Kolozsvári Katonai Bíróság 1960. szeptember 3-án hozta meg 872-es számú ítéletét az érendrédi vádlottak ügyében. Államellenes szervezkedés, illetve a feljelentési kötelezettség elmulasztása vádjával Bújdosó Géza állatorvost (58 éves) 15 évi kényszermunkára, Kovács Lajos zootechnikust (28 éves) 10 évi nehéz börtönre, Szaleczki Miklós nyugdíjas kántortanítót (75 éves) 7 évi nehéz börtönre, Ábrám Sámuel gazdatisztet (52 éves) 5 évi elzárásra, Avasán Gyula körorvost (32 éves) 4 évi elzárásra, Fischer Lajos tanítót (38 éves) 4 évi elzárásra, Kiss Miklós gazdálkodót (37 éves) 3 évi elzárásra, Truczkai Sándor kovácsot (50 éves) 3 évi elzárásra ítélték. Kiegészítő büntetésként a vádlottakat teljes vagyonelkobzásra ítélték.
Ezután az ártatlanul elítélt érendrédiek – sokadmagukkal együtt – Szatmárnémeti és Szamosújvár börtönei után a Duna-delta koncentrációs táborába, Peripravára kerültek. A politikai foglyok lágerében embertelen körülmények között kubikosmunkát végeztek, nádat vágtak. Ketten büntetésük letöltése után szabadultak ki, a többiek 1963 telén amnesztiával kerültek haza.
A hozzátartozók kérésére, kétéves utánajárást követően a Legfelsőbb Bíróság 1998-ban helyt adott a legfelsőbb ügyész előterjesztésének az érendrédi meghurcoltak ellen hozott ítélet megsemmisítésére. Rehabilitálásukkal, a magyar forradalom ötvenötödik évfordulóján emlékük felidézésével a hozzátartozók erkölcsi kötelességüknek tesznek eleget. A megbocsátás ideje eljött ugyan, de felejteni sohasem szabad.
Dr. Ábrám Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)

Az alkotmánymódosításkor hagyják ki a román állam nemzeti jellegét!
Az RMDSZ képviselőházi frakciója módosító indítványt nyújtott be az alkotmánymódosítással kapcsolatos törvénytervezethez, amelyben a román állam nemzeti jellegének kihagyását javasolja, annak ellenére, hogy a jelenlegi alkotmány nemzeti jellegre vonatkozó előírásai e módosítást nem engedik meg.
Románia mai alkotmányának 1. cikkelye első bekezdése szerint „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam”.
Az RMDSZ-frakció által benyújtott indítvány szerint az 1. (1) cikkely szövege a következő lenne: „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan állam”.
Románia jelenlegi alaptörvényének 152. – (1) cikkelyében a „módosítás határairól” az áll, hogy „jelen alkotmány előírásai a román állam nemzeti, független, egységes és oszthatatlan jellegéről, a köztársasági államformáról, a terület integritásáról, az igazságszolgáltatás függetlenségéről, a politikai pluralizmusról és a hivatalos nyelvről nem képezhetik módosítás tárgyát”.
Daniel Buda, a képviselőház jogi bizottságának PDL-s elnöke kedden bejelentette, hogy a bizottság szerdára beütemezett ülését későbbi időpontra halasztották, hogy kikérhessék a kormány és a törvényhozói tanács véleményét az RMDSZ módosító javaslatáról.
„Az alkotmánymódosító törvénytervezet vitáját azért kellett elhalasztani, mert nagyon sok indítvány érkezett ezzel kapcsolatban. Kértük a törvényhozói tanács és a kormány álláspontját ez irányban, hogy a jogi bizottságban abból induljunk ki azok vitájánál és esetleges elfogadásánál, annál is inkább, mert – el kell mondanom – létezik egy indítvány, mellyel az alkotmány 1. cikkelyét módosítanák, és ez az egységes nemzeti államra vonatkozik, ami véleményem szerint nem változtatható meg, tekintettel az alkotmánymódosításra vonatkozó korlátozásokra. Éppen azért óhajtjuk megismerni a törvényhozói tanács álláspontját” – mondta Buda.
Daniel Buda az utóbbi hetekben levélváltást folytatott a képviselőház állandó bizottságával, hogy meggyőzze e testület vezetőségét, hogy az alkotmánymódosító tervezetet ne a parlamenti különbizottságban, hanem a képviselőház jogi bizottságában vitassák meg.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)

Miért hiányzik a talapzatáról Telbisz Károly szobra?
Alig három hónappal felavatása után hiányzik a talapzatáról a Temesvár legnagyobb polgármesterének, Telbisz Károlynak a szobra. Telbisz Károly (1853–1914) mellszobrát 2011. augusztus 3-án leplezte le Gheorghe Ciuhandu temesvári polgármester a Személyiségek sétányán. 
A bronz mellszobor egy brassói művész, Laurenţiu Bâlcă alkotása. A városháza szóvivője, Flavius Boncea a Nyugati Jelennek azt nyilatkozta: Telbisz Károly szobrát azért távolították el a talapzatáról, hogy megtisztítsák. Ez valószínűtlennek tűnt, hiszen a szobrot alig három hónapja avatták fel…
Szekernyés János, a Képzőművészek Szövetsége temesvári szervezetének elnöke lapunknak elmondta: a szobor valójában azért hiányzik a Személyiségek sétányáról, mert a művész eleve elégedetlen volt az öntés minőségével és ragaszkodott hozzá, hogy öntsék újra az egykori temesvári polgármester mellszobrát. Laurenţiu Bâlcă ezt a szobrot „névjegyének” tekinti, ezért hajlandó lett volna saját költségén is újraönteti a szobrot. Augusztusban a városháza képviselői nem mentek bele az avató ünnepség elhalasztásába, de utólag a művésznek sikerült kieszközölnie az alkotás újraöntését és remélhetőleg egy-két héten belül a helyére kerül Telbisz Károly szobra.
Az óbesenyői bolgár családból származó Telbisz Károly 1885-től 1914-ig (29 évig!) volt Temesvár polgármestere, amely az ő idejében vált modern európai várossá. Polgármestersége utolsó éveiben Temesvárt a monarchia harmadik legjelentősebb városaként tartották számon, Bécs és Budapest után.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Kelemen válasza a Fidesznek
Amennyiben a verespataki bányaprojekt környezetvédelmi hatástanulmányának elemzésére kijelölt bizottság úgy véli, hogy a projekt teljesíti az uniós irányelveket, illetve a román környezetvédelmi tárca által megszabott mutatókat, és a román kormány fontosnak tartja a beruházás megkezdését, az RMDSZ megfontolja majd, hogy milyen álláspontra helyezkedjen – olvasható Kelemen Hunor szövetségi elnöknek a Fidesz európai parlamenti képviselőcsoportjához intézett válaszlevelében.
A kulturális és örökségvédelmi szaktárcát is vezető RMDSZ-elnök november elsejei kolozsvári keltezésű levelében előrebocsátja, hogy őszinte partnerségre törekszik minden olyan párttal és szervezettel, amely elkötelezett a Kárpát-medencei magyarság iránt. Az RMDSZ az erdélyi magyar közösség választott és legitim képviselőjeként elsősorban az erdélyi magyar emberek érdekeit, jólétét, boldogulását tartja a legfontosabbnak. – A határon túli magyarok életében számos kérdés egyéni megoldást kíván, amelyet leghatékonyabban a helyi, legitim érdekképviseleti szervezetek tudnak ellátni, partneri viszonyban Magyarország kormányával, illetve az uniós intézményekkel – szögezi le írásában Kelemen Hunor.
A verespataki beruházás kapcsán a helyzet korántsem olyan egyértelmű, mint ahogy az Önök leveléből, vagy akár a több hónapos várakozási idő után megszületett környezetvédelmi hatástanulmány rövid véleményezéséből kitűnik – állapítja meg a Fidesz európai parlamenti képviselőcsoportjához intézett nyílt levelében Kelemen Hunor.
Az RMDSZ a beruházás véleményezésekor természetesen figyelembe veszi az Európai Parlament ajánlását, amelyet azonban nem követett bizottsági döntés – emlékeztet az RMDSZ-elnök, utalva Janez Potocnik környezetvédelemért felelős biztos legutóbbi nyilatkozatára, amely szerint „a kérdés mélyreható elemzését követően a Bizottság úgy véli, hogy a cianidot alkalmazó bányászati tevékenységek általános betiltása sem környezetvédelmi, sem egészségügyi szempontból nem indokolt”.
Kelemen Hunor kifejti: az Európai Unióban számos, cianidot használó kitermelés működik, a tagállamok ilyen irányú tevékenységét pedig szigorúan felügyelik, nagyon szigorú követelményrendszerek határozzák meg, hogy milyen technikai feltételeknek kell megfelelnie egy bányászati beruházásnak ahhoz, hogy környezetvédelmi engedélyt kaphasson. Románia, EU-tagállamként, természetesen minden előírás betartását megköveteli, sőt, garanciákat is kér az engedélyeztetési procedúra részeként – írja levelében a politikus. Az RMDSZ elnöke biztosítja a címzetteket arról, hogy az RMDSZ-t döntésének meghozatalában csakis az erdélyi magyar emberek érdeke fogja vezérelni. Ezért a szövetség nem adja hozzájárulását olyan döntéshez, amely megítélése szerint veszélyeztetné az erdélyi magyarok, az ország állampolgárai, vagy az Európai Unió lakosainak biztonságát. Kelemen Hunor úgy véli, hogy a verespataki bányaprojekt körül kialakult aggályok megbeszélésére a régóta esedékes, közös román–magyar kormányülés biztosíthatna megfelelő keretet.
Szabadság (Kolozsvár)

Nem a kifejezések, inkább a tényleges gyakorlat a fontos
Magyari Tivadarnak, a magyar tagozat vezető rektorhelyettesének nyilatkozata a nyílt levél kapcsán:
A BBTE magyar oktatóihoz nyílt levelet juttattak el, amit Vekov Károly történész oktató fogalmazott meg, és egyetemen belüli és kívüli értelmiségiektől is támogatást kért ehhez. A levél vasárnap már eljutott a magyar oktatók képviselőihez, akik továbbították a kollégáik felé. A levél szerzője és támogatói az oktatási törvénynek a magyar nyelvű felsőoktatásra vonatkozó egyik lehetséges jogértelmezéséből indulnak ki, erről szóló aggodalmaikat, nézeteiket kívánják megosztani a szélesebb közönséggel is.
Javasoltam a BBTE magyar tagozati tanácsának, hogy tűzzük napirendre a megfogalmazott véleményeket, hallgassunk meg jogászokat a lehetséges törvényértelmezési módozatokról. Mindezt a jövő hétfői rendes tanácsi ülésen tudjuk megtenni. A BBTE magyar tagozati tanácsa 2004-től a BBTE magyar részének legfelső – megválasztott képviselőkből és diákképviselőkből álló – vezető testülete. A nyílt levél támogatói – zömében jelenleg az egyetemünkön kívüli értelmiségiek – lényegében azt javasolják, hogy a törvény 135. cikkelyének ne az 1-es számú, hanem a 2-es számú bekezdését vegyük alapnak a BBTE magyar része megszervezésekor. Az 1-es bekezdés románul a „linie” fogalmat használja, amit szó szerint „tanulmányi vonalnak” lehet fordítani (egy 2005-ös magyar tagozati tanácsi döntés alapján, nyelvszabatossági okokból, ezt azóta „tagozatnak” fordítottuk). A 2-es bekezdés a „secţie” fogalmat használja, amit a levél szerzői átfogóbbnak, teljesebbnek mondanak. Ennek a felvetésnek a megvizsgálását kérik, és bár ez a téma tavasz folyamán többször napirenden volt, nincs akadálya annak, hogy visszatérjünk rá. Személyesen az a véleményem, hogy nem annyira a kifejezések a fontosak, mint a tényleges gyakorlat, és a magyar oktatás önállóságát erős, minél nagyobb szintű keretekben lehet továbbra is elképzelni, mint például a közismert önálló kar kerete.
Szabadság (Kolozsvár)

Szárazajta – itt és most
Átlagon felüli örömöt jelentett számomra Benkő Levente legújabb kötetének megjelenése. A legújabb megnevezés azonban talán nem is épp annyira helytálló, hiszen egy régebbi könyvének átdolgozott és jelentős mértékben kibővített változatáról van szó. Mivel azonban az első kiadás már szinte föllelhetetlen, valószínűleg sokak számára válik becsessé ez a könyv.
Egészen konkrétan a Szárazajta* című dokumentumkötetről van szó. Az író, kutató, terepet járó, történetek, sorsok és történelmek nyomába eredő Benkő Leventével egyetemista koromban találkoztam először. No, nem személyesen, hanem bibliográfiaként, hiszen a tananyagunk részét képezte. Ritka eset azonban, amikor a kötelező könyvészet olyan hatással bír, mint néhány elszánt egyetemistára a tőlünk földrajzilag is csöppet távol eső, székelyföldi Benkő Levente. Szégyenkezve vallom be, hogy amíg háromszoros kerülőúton kezembe nem került a Szárazajta című karcsú kötet, azt sem tudtam, hogy létezik ilyen falu. Aranyárban mérték, korlátozott példányszámban jelent meg, nagyon szerencsésnek kellett lenni ahhoz, hogy valahogyan kölcsönkapjuk, kézbe véve pedig mit is láttunk: egy vékonyka, zöld és meglehetősen gyengécske nyomdatechnikával készült kiadványt. Beleolvasva azonban valami fura dolog született: fájdalomból, kínból, könnyekből, haragból, kétségbeesésből, elkeseredésből, szavakból táplálkozó varázslat.
Nem lehetett letenni: egy éjszaka alatt kellett a végére jutni, holott már az első tíz oldal elolvasása után világossá vált, hogy itt nem lesz katarzis, ez nem az a műfaj. Tudnom kellett azonban, hogy mi is történt igazából Szárazajtán 1944. szeptember 26-án, persze, csak annyira, amennyire ezt most így, több évtized távlatából tudni lehet. Talán ez a dokumentumkötetek igazi varázsa: ebben az esetben szó sem lehet a fikció megnyugtató érzéséről, és bár nem könnyű esti olvasmány, mégsem bírunk tőle szabadulni, mert az igazságkeresés vágya erősebbnek bizonyul a védekező mechanizmusnál. Így bármilyen kegyetlen legyen is a téma: olvassuk.
Jelen témánk pedig nem nélkülözi a kegyetlenséget. S hogy Benkő Leventét sem hagyta nyugodni a Szárazajtán az 1990-es évek elején felgöngyölített tragédia, annak ékes bizonyítéka a most megjelent újabb kötete. Akiknek az emlékezetében még él a fentebb említett karcsú zöld könyvecske, azok most valószínűleg meglepődve veszik kézbe a terjedelmes (az előzőnek legalább ötszöröse), finom tapintású, borítója által is visszafogott, drámát sejtető könyvet. Ebben pedig most megkapjuk a kerettörténetet is: a szerző ezúttal nem elégszik meg magának a szárazajtai vérengzésnek a szemtanúk által történő felidézésével, nyilvánosságra hozatalával, hanem közlésre szánja a teljes dokumentációt, kutatásainak anyagát, bírósági jegyzőkönyveket, periratokat, korabeli feljegyzéseket. Ugyanakkor kontextusba is helyezi a történéseket, hiszen a szárazajtai tragédia nem egy önmagában létező, egyedi eset, hanem történelmi helyzetek, döntések és állapotok fájdalmas hozadéka. Tény, amely többször, több fórumon is elhangzott: 1944. szeptember 26-án szörnyű vérfürdő helyszíne volt Szárazajta. Tizenkét helyi lakos lelte ekkor halálát. Gavrila Olteanu kapitány vezette a Maniu-gárdistákat, akik kegyetlen példát statuáltak: tizenkét falubelit – köztük egy idős asszonyt – kivégeztek, többeket megsebesítettek, bántalmaztak, a falut feldúlták, kirabolták. A szörnyűségeket nyilvánosan követték el: gyermekek, szülők, testvérek, rokonok, falubeliek kellett hogy végignézzék szeretteik pusztulását. Hogy mi és hogyan történt, azt szemtanúk állításai, a lelkileg megtört emberek által felidézett események igazolják. Hogy miért történt, arra a kérdésre kereshetik a választ a történészek, az oknyomozó riporterek, ahogyan tette Benkő Levente, feltárva a vonatkozó forrásokat. Hideg fejjel tekintve át a történelmet, a két világháború közötti, a második bécsi döntés utáni állapotokat, a gyűlölködés kétoldalú megnyilvánulásait, ésszel talán még magyarázatot is találnánk, ha lehetne találni a megmagyarázhatatlanra. Ezért fontos, hogy ne tévesszük szem elől az előzményeket, ne vonjunk le elhibázott következtetéseket, ne ítélkezzünk elhamarkodottan. A tények ettől még tények maradnak: ártatlan emberek életét oltották ki, egy falu lakosságát tették tönkre, generációkon túl sem gyógyuló sebeket ejtve. Bűnösöket lehet és kell is találni, de ezek talán nem azonosak a végrehajtókkal. Ahhoz azonban, hogy ebbe bármilyen szinten is beleláthassunk, ismernünk kell azt a feltáró munkát, amelyet Benkő Levente elvégzett, és amelynek szintézise a most megjelent kötet.
S hogy kinek is ajánlható a Szárazajta? Gyakorlatilag bárkinek. Bár természetesen mást jelent egy útkereső egyetemista, és mást egy szakmabeli (történész, kutató stb.) számára, de hogy mindenkiben nyomot hagy, aki kicsit is érdeklődik a történelmünk iránt, az biztosra vehető. A döntés és véleményezés mindenkinek szíve joga, ismerni a megismerhető tényeket azonban kötelességünk.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES 
 *Benkő Levente: Szárazajta. Tortoma Könyvkiadó, Barót, 2011. (A könyvbemutatót csütörtökön 6 órától tartják az EME Jókai utca 2–4. szám alatti székházában)
Szabadság (Kolozsvár)

Gyászhír
A sors kegyetlen végzése folytán dr. MURVAI OLGA, a marosvásárhelyi Sapientia Tudományegyetem dékánhelyettese és a bukaresti Tudományegyetem doktor-iskolájának professzora, életének hetvenedik esztendejében befejezte földi pályafutását. Temetése 2011. november 2-án, ma 13 órakor a marosvásárhelyi református temetőben. Nyugodjék békében! A GYÁSZOLÓ CSALÁD. (5)
Murvai Olga /Kolozsvár, 1942. október 10. – Marosv. sárhely, 2011. október 30./
Szabadság (Kolozsvár)

Kelemen Hunor szövetségi elnök közleménye a népszámlálás lezárulta alkalmából
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevében köszönetemet fejezem ki a romániai magyarok felelősségteljes hozzáállásáért, amit a népszámlálási folyamat során tanúsítottak.
A Szövetség üzenete, amelyben a nemzetiségünk, anyanyelvünk, illetve felekezeti hovatartozásunk büszke és bátor vállalására biztattunk, csak úgy tudott elérni minden magyar emberhez, ha ebben a helyi magyar közösségek tagjai is segítettek nekünk. A magyar családok pozitívan válaszoltak az RMDSZ felkérésére, és ezáltal bebizonyosodott, hogy a minden magyar számít nem csak egy szlogen, hanem egy mozgalmi jellegű hívó szó is.
A népszámlálás a romániai, erdélyi magyarok számára a bizalomra épült. Az elmúlt napokban, hetekben több ezren éltek a lehetőséggel, és az RMDSZ helyi, megyei és országos irodáihoz fordultak segítségért, hiszen bíztak abban, hogy problémáikat orvosoljuk.
Ezúton megköszönöm a történelmi magyar egyházak, civil és ifjúsági szervezetek, illetve a magyar nyelvű sajtó segítségét is, hiszen közösen újra megmutattuk: egy ilyen nagy horderejű nemzeti ügy érdekében kifejtett munkánk megsokszorozza erőinket.
erdon.ro

Népszámlálás utáni összegzés
Nagyvárad – Szabó József, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke honlapunknak elmondta: Nagyvárad kilenc, vidéken pedig 30 akkreditált megfigyelőjük tevékenykedett a népszámláláskor.
Szabó József azt nyilatkozta az Erdély Online-nak: az RMDSZ a népszámlálással kapcsolatban 65 különböző rendezvényt szervezett megyeszerte, körülbelül 36 településen. Nagyváradon, illetve a városokban több program is volt, és inkább a szórványmagyarságra koncentráltak, azokra a vidékekre, ahol a magyarság részaránya közel áll a húsz vagy az ötven százalékhoz. Csaknem 33 ezer szórólapot sikerült kiosztaniuk, és mintegy 900 plakátot ragasztottak ki. Voltak szórakoztató műsorok, beszélgetős fórumok és színházi, illetve bábszínházi produkciók is.
Megitélésében utólag igazolta őket az idő, hiszen talán most voltak a legtájékozódottabbak az emberek a népszámlálást illetően. Ez vissza is tükrözödött a beérkezett panaszok mennyiségén, illetve kitünt azokból a visszajelzésekből, melyek szerint gyakorta előfordult, hogy jobban tudta a megkérdezett a teendőt, mint maga a népszámlálóbiztos. A kódolással kapcsolatban nagyon sok vita és nézeteltérés volt, akadt rá példa, hogy a népszámláló még nem kapta meg a kódálását a nemzetiségeknek, az anyanyelvnek és a vallásoknak, pedig már négy-öt napja zajlott az összeírás. Szerencsére azonban a híradásoknak köszönhetően gyakorlatilag az emberek már tudhatták, hogy melyek a megfelelő kódok, ezért többnyire ragaszkodtak ahhoz, hogy a biztos ezeket beírja, annak ellenére, hogy a számlálókat addig a saját feletteseik még nem tájékoztatták az ez irányú teendőkről.
Száznál is több bejelentés érkezett az általuk megadott mobilszámra, illetve arra a zöldszámra, mely az országos RMDSZ kolozsvári irodájában csöngött, de Bihar megyére vonatkozott. Ezen kívül sokan jelezték, hogy még nem jutott el hozzájuk a népszámláló. Akadtak ugyanakkor olyan esetek is, melyeket az RMDSZ-esek meghallgattak, de gyakorlatilag a panaszosok megnyugtatásán kívül nem volt mit tenniük, mert csak arról volt szó, hogy az érintettek szeretnek kommunikálni bizonyos közéleti kérdésekről. Így körülbelül 65 olyan ügy volt, melyekkel konkrétan foglalkozniuk kellett. Ezeknek a nagyobbik része arra vonatkozott, hogy kimondottan törvénytelenséget tapasztaltak. Egyértelműen a nemzetiséggel kapcsolatban érkezett a legtöbb panasz, vagyis hogy a kérdezőbiztos automatikusan beírta az állampolgárságot és a nemzetiséget románnak, vagy esetleg megkérdezte a nemzetiséget és vagy szándékosan írt be rosszat, vagy a kódja nem volt megfelelő annak a nemzetiségnek, amit be kellett írjon. Az első napokban még komoly problémák adódtak abból, hogy a nem otthon levő családtagokat megpróbálták bediktálni az otthon levő családtagok, de ezt nem fogadta el a biztos.
Az RMDSZ egyrészt azt tanácsolta az érintetteknek, hogy ők maguk írják meg a panaszlevelüket, majd ezt beiktatta az önkormányzatnál és kivizsgálást kért, de ezt kevesen merték vállalni névvel, címmel. Más esetekben az RMDSZ önkéntesei szálltak ki házról-házra, hogy ezeket a beadványokat begyűjtsék. Az RMDSZ „gyűjtőpanaszok” formájában tulajdonképpen napi rendszerességgel ostromolta az illetékes hatóságokat és önkormányzatokat, gyakorlatilag minden napra jutott egy-egy beiktatott beadvány. Ragaszkodtak ahhoz, hogy akár utólag is vizsgálják ki az ügyeket, minthogy ahhoz is, hogy lehetőség szerint minél gyorsabban oldják meg ezeket. Mint köztudott, nagy félreértés volt a személyi szám kapcsán is, ezért elég sok esetben vissza kellett menjenek a számlálóbiztosok azokra a helyekre, ahol már jártak.
Betelefonálók
Az utolsó négy napra inkább az volt jellemző, hogy a lakosok jelezték, hogy hozzájuk még nem jutott el a biztos és semmilyen üzenetet sem hagyott. Mivel látták, hogy az önkormányzatok ebből a szempontból nagyon leterheltek, az RMDSZ-esek október 25-től azt tanácsolták a betelefonálóknak, hogy ha biztosak akarnak lenni abban, hogy megszámlálják őket, akkor menjenek be az önkormányzathoz. Még az utolsó napon is több mint tizenhárom személy foglalkozott csak ezekkel az ügyekkel. Körülbelül tizenketten jelezték, hogy nem tudnak bemenni az önkormányzathoz, az ő esetükben arra kérték azokat a számlálóbiztosokat, akik a környéken dolgoztak, de már végeztek a munkájukkal, hogy segítségképpen regisztrálják ők az adatokat. „Én úgy gondolom, hogy gyakorlatilag hétfő délután 5 óráig bármilyen panaszbejelentés érkezett hozzánk, azt tudtuk kezelni, illetve orvosolni”, közölte a politikus.
Becslése szerint Nagyváradon akár több száz is olyan személy lehet, aki nem számláltatott meg. Ennek egyik oka meglátásában az, hogy az idei népszámlálás tipikus példája volt annak, hogy miként nem lehet összeírást szervezni. Például Romániában csak tizenkét napot szántak erre, Magyarországon pedig egy egész hónapot, noha egy sokkal kisebb területű és lélekszámú országról van szó. Ugyanakkor hiányzott az egyeztetés a helyi szervezekkel, Nagyváradon pedig előfordult olyan eset, hogy a népszámláló megkapta a címeket, s csak a helyszínen szembesült azzal, hogy nem egy magánház, hanem egy négyemeletes többház épült az adott területen. Az eldugott kis utcákba sem jutottak el valamennyi esetben a biztosok, és nagyon kevés tartalék népszámláló volt. Sok esetben nem voltak otthon a családok, máskor pedig kissé agresszívan léptek fel a biztosokkal szemben, vagy abba is belekötöttek, amibe nem kellett volna.
GÖRDÜLÉKENYEBB LETT VOLNA
Szabó József úgy fogalmazott: „egy dolgot biztosan tudok, ha konkrétan a népszámlálás folyamát, a felosztását és humán erőforrás menedzsmentjét teljes mértékben rábízták volna az önkormányzatokra, akkor sokkal gördülékenyebb lett volna. Meg vagyok győződve róla, hogy vidéken a népszámlálási adatok döntő mértékben hitelesek lesznek, mert reálisak és nincs kimaradt személy vagy háztartás. Igazság szerint a városokban látom azt a problémát, hogy hiányosságok voltak. Úgy gondolom, ha több idő állt volna rendelkezésre, ha a központi szervek jobban odafigyeltek volna, akkor sokkal kevesebb gond lett volna. Ugyanakkor bízom abban, hogy a fiataloknak a népszámláláskor tanúsított magabiztossága és talpraesettsége a jövőben is megmaradt és ugyanilyen módon megnyilvánul majd”.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Romániai magyar értelmiségiek magyar tagozatot javasolnak az egyetemi intézetek helyett a kolozsvári BBTE-n
A magyar tagozat létrehozását javasolja mintegy negyven romániai magyar értelmiségi egy nyílt levélben azon egyetemi intézetek helyett, amelyek nemrég alakultak meg a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen (BBTE).
A www.magyaregyetem.tk honlapon elérhető nyílt levél szerzője Vekov Károly kolozsvári történész, a dokumentumot mintegy negyven romániai magyar értelmiségi írta alá.
A levél szerint a kolozsvári egyetem magyar közössége az új egyetemi charta értelmében sem rendelkezik olyan jogi státusszal, amely lehetővé tenné, hogy maga döntsön a magyar nyelvű oktatás sorsáról.
Rámutatnak: az új román oktatási törvénynek vannak ugyan magyar vonatkozásban árnyoldalai, de számos pozitív kitétele van. Emlékeztetnek, hogy az egykori vegyes, román és magyar oktatók által alkotott tanszékek helyét önálló magyar egyetemi intézetek(románul: departament) vették át, és ezek lehetővé tették a BBTE-n, hogy szakonként magyar tagozatok jöjjenek létre. Valójában – olvasható a levélben – azonban az intézetek csak a magyar nyelvű felsőoktatás alsó lépcsőfokai, amely a mai helyzetnek teremt törvényes keretet, de nem lép előre, holott ezt a törvény lehetővé teszi – írják.
Arra utalnak, hogy a törvényben szereplő egyetemi vonal (linie) – amit romániai magyar nyelvészek tagozatnak fordítanak – már korábban megvalósult a kolozsvári egyetemen, ugyanis minden karon létrejött egy magyar oktatási struktúra, de – mint írják – a „vonal” nem olyan keret, amely a mai helyzethez képest többletjogosítványokat biztosítana.
A levél felhívja a figyelmet arra, hogy az új oktatási törvény multikulturális egyetemekről rendelkező törvénycikkelyének második bekezdésében szerepel a tagozat (románul: sectie) kifejezés is. A levél szerint csak ennek létrejöttével lehet a magyar egyetemi közösség ténylegesen egyenlő partnere a román egyetemi közösségnek.
Az aláírók szerint a BBTE-n, valamint a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen egyaránt a magyar oktatóknak azt kell kérniük, hogy az egyetemi chartában ne az intézet (departament), valamint az ezek által alkotott magyar vonal (linie), hanem a tagozat (sectie) kifejezés szerepeljen.
A marosvásárhelyi felsőoktatási intézményben jelenleg még az önálló magyar intézetek sem alakulhattak meg, ugyanis az ottani román oktatók egyetlen olyan struktúrával sem értenek egyet, amelyekről az oktatási törvény rendelkezik, és nagyobb fokú önállóságot biztosítana a magyar nyelvű oktatásnak.
Magyari Tivadar, a BBTE rektorhelyettese az MTI-nek szerdán elmondta: javasolta a kolozsvári egyetem magyar tagozati tanácsának, hogy tűzze napirendre következő ülésén a nyílt levélben megfogalmazott kérést, és kérjék ki jogászok véleményét a lehetséges törvényértelmezési módozatokról. Magyari szerint ez a téma a tavasz folyamán többször napirenden volt, de nincs akadálya annak, hogy visszatérjenek rá. A rektorhelyettes szerint nem a kifejezések a fontosak, hanem az, hogy mi a tényleges gyakorlat.
erdon.ro

Dr.Papp Lajos előadása Tenkén
Bihar megye – A tenkei Honismereti és Művelődési Kör, illetve a bélfenyéri római katolikus egyházközség vendége volt dr.Papp Lajos, aki a tenkei református templomban tartotta meg Kárpát–Haza szívbéli dolgai című előadását.
Az est főszervezője Vágner Szabó János a tenkei református közösség önkéntese, és barátja, a békéscsabai Bálint Miklós volt. A program Albinoni Adagio tres cordes-ével indult Bátkai József orgonaművész, zeneszerző, karmester előadásában, majd Tomanek Gábor színművész Tóth Bálint versét, a Magyar litániát szavalta. Ezt követően Berke Sándor tiszteletes és Kiss Márton bélfenyéri plébános vezetésével kérték imádságban az egybegyűltek az Úr áldását az estére. Vágner Szabó János köszöntötte Papp Lajos világhírű szívszebészt, közírót, „magyarok közt egy magyart”, s felkérte, hogy mondja el szerinte mit jelent keresztény magyarnak lenni?
Mindenkinek hivatása van
Az előadás kezdetén Istennek köszönte meg dr.Papp Lajos, hogy kegyelméből eljöhetett Tenkére, akit egyedüli „főnökének” tart, majd gyermekkoráról mesélt, azokról az időkről, amikor még „igencsak előkerült a mogyorófavessző”, és amikor nem szégyelte s vetette meg az ember a kétkezi munkát. Vissza kell térni az ősi kultúránkhoz, és legyünk büszkék, hogy az egyik legősibb nyelvet beszéljük, buzdította a lelkes közönséget. Csak akkor érezzük, hogy mekkora kincs a magyarság, ha elveszítjük, aki elmegy, s nem tér haza, az siratja csak igazán. A Harvard Egyetemre hívták tanítani 1985-ben, de nem fogadta el, mert gyógyítani mindenki csak az anyanyelvén tud. Véleménye szerint nem a testi fájdalom miatt kérik az emberek az eutanáziát, nem a pénztelenség miatt, hanem mert sem a társadalomnak, sem a családnak nincs rájuk szüksége. A betegségek legfőbb oka a szeretet hiánya. Mindenkinek hivatása van, van akié az orvosi, van aki papi hivatást kapott, van akinek a takarítás megy a legjobban, de mindenkinek van feladata, és ott van feladata, ahová született, ahol él.
Házi feladat
Ezek után Magyarország legnagyobb háborújáról beszélt: a magyar “magzatháborút” be kell fejezni. Aki nem hoz ma világra gyermeket, az életszentséget szakítja meg. Ha Isten ad magzatot, ad hozzá tehetséget is, hogy felneveljük. “Házi feladatnak” tehát a következőket adta fel a Pécsi Tudományegyetem nyugdíjas tanára: vissza kell térni Istenhez, vissza kell térni az ősi kultúránkhoz, be kell fejezni a magzatháborút és mindenki végezze a feladatát, ott ahol él. Az előadás után Tomanek Gábor színművész szavalta el Wass Albert Üzenet haza című versét és egy dalt énekelt gitár kisérettel, melybe a közönség is bekapcsolódott. Bátkai József előadásában hallhatta a közönség Cesar Frank: Grand choeur /Sortie IX/C /darabját.
Virággal köszöntötték 
Lezárásként a Himnuszt énekelte el együtt minden jelenlévő magyar. A nemzeti ima után a Gyulaváriból érkezett szobrászművész, Kiss László György megajándékozta a bélfenyéri atyát és a házigazda tenkei református lelkipásztort. A bélfenyéri Szent Miklós Gyermekotthon lakói virággal köszönték meg dr.Papp Lajos előadását. Az est végén meg lehetett vásárolni a sebész könyveit, melyeket dedikált is. A perselyekben összegyűlt adományt átadták a bélfenyéri és a szalontai gyermekotthonoknak.
Balázs Natália
erdon.ro

Együtt ünnepeltek a protestáns egyházak
A Reformáció Emlékünnepén Nagyvárad protestáns magyarsága közös ünnepi istentiszteletet tartott a Nagyvárad-Újvárosi református templomban október 31-én. Az istentisztelet keretében ünnepi műsorra került sor és kiosztották a Czeglédi György-díjakat is.
Luther Márton 494 éve, 1517. október 31-én függesztette ki a wittenbergi vártemplom kapujára 95 tételét, amellyel kezdetét vette a református vallási mozgalom. Ezen az évfordulón Nagyvárad református, unitárius és evangélikus magyar lakossága ismét együtt ünnepelt, mint már két évtizede minden esztendőben. Az újvárosi templom megtelt a hívekkel. Az ünnepi istentiszteleten igét hirdetett Papp Béni Zsombor marosvásárhelyi lelkipásztor Máté Evangéliumából választva az alapigét (Mt. 14, 22–33.). Prédikációjában elmondta: a reformáció alkalmával arról az örökségről emlékezünk meg, amelyet reformátoraink hagytak ránk, viszont az is fontos kérdés, hogy 2011-ben hogyan kellene reformálni életünket. Hozzátette: „Az igéből kiolvasható a válasz, Isten által, aki nem akarja, hogy magánvállalkozás legyen a mi életünk, hanem az Ő akaratába belesimuljon. A mennyek országának törvénye szerint nem történhet velünk bármi, csak amit Isten megengedhet.” Kiemelte továbbá, hogy életünkben nem elég a szaktudás, az összefogás, a tapasztalat, ahhoz, hogy sikereket érjünk el, Isten segítsége szükséges; ahogy Jézus is mondja: „aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekeszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál”(Jn. 14, 12.).
Czedlédi György-díj
Az istentisztelet keretében ünnepi műsorral szolgált a Bihari Egyházmegye lelkészkórusa, valamint Orosz Zsolt, a Lorántffy Zsuzsanna Gimnázium diákja szavalta el Luther Márton Erős vár a mi Istenünk című versét, József Attila fordításában. Veres Kovács Attila nagyvárad-olaszi lelkipásztor üdvözölte evangélikus, unitárius és református lelkipásztor társait, majd felolvasott a Protestánsok Világszövetségének erre a napra szánt üzenetéből egy részletet: „A reformátusok nem egyszerűen hagyományokat őrző emberek, hanem állandóan újuló, újító mozgalom részesei. Tárjuk ki magunkat Isten megújító munkája előtt. Hiszen megújított és mindig megújítandó egyház vagyunk.” Az Úr asztalát megterítette az újvárosi, rogériuszi és szőlősi gyülekezet, a hívek három helyen vehettek úrvacsorát. Ezt követte a Czeglédi György-díjak átadása az arra érdemes egyházi munkásoknak, presbitereknek, gondnokoknak. A díjat 2007-ben alapította a Nagyváradi Református Gyülekezetek Szövetsége, és évente a Reformáció Emlékünnepén adományozzák a tíz váradi egyházközség egy-egy presbiterének, akik munkájukkal, tevékenységükkel és személyes példájukkal kiérdemlik e kitüntetést. Veres Kovács Attila lelkipásztor elmondta, hogy a Gyülekezeti Szövetség Elnöksége évente a Reformáció Emlékünnepén változik a rotáció elve alapján. Idén az újvárosi egyházközség veszi át az elnökséget. Az ünnepi istentisztelet a Himnusz eléneklésével zárult.
Díjazottak
A Czeglédi György-díj idei kitüntetettjei a következők: néhai Papp Kálmán presbiter (Biharpüspöki), néhai Szebeni István református lelkipásztor (Nagyvárad-Csillagváros), Kuin-Nagy Tibor-Imre presbiteri-jegyző (Nagyvárad-Olaszi), Barabás Mihály presbiter (Nagyvárad-Ősi), Újvárosi Ernő gondnok (Nagyvárad-Rét), néhai Virágh Csaba presbiter (Nagyvárad-Rogériusz), Széll Lujza Erzsébet presbiter (Szőlős), Szabó Margit presbiter (Nagyvárad-Újváros), Szabó Mária Magdolna presbiter (Nagyvárad-Velence).
Nagy Noémi
erdon.ro