Hitélet – Régi bibliák a templomtoronyból az új könyvtárba
Több XV. századi könyvet, ritkaságnak számító misekönyveket és Márton Áron bejegyzését viselő misekönyvet is megtekinthettünk a Kolozs-Dobokai Főesperesség 700 éves fennállását ünneplő, Elődeink Bibliái című tárlaton, a római katolikus nőszövetség Szentegyház utcai székhelyén, kedden délután. A bibliák a főtéri templom tornyából átkerülnek a rövidesen megnyíló új levél- és könyvtárba.
Fábián Mária nőszövetségi elnök köszöntő szavai után Kovács Sándor római katolikus főesperes elmondta: a most kiállított bibliák eddig a Szent Mihály-templom tornyában voltak. – A hőmérsékletingadozás miatt a torony nem volt megfelelő a könyvek tárolására. A Szentegyház utca 2. szám alatti ingatlanunk felső részében nemsokára megnyitjuk az új levél- és könyvtárat. Így az eddig elraktározott könyveket el lehet majd olvasni, a szakembereknek pedig megadjuk a lehetőséget a kutatásra. A Szentegyház utca 4. szám alatti ingatlan egyik földszinti termében állandó egyházművészeti kiállításon megtekinthetőek lesznek a toronyban őrzött szobrok, barokk képek, oltárrészek – közölte a jó hírt a főesperes. – A szent, azaz a biblikus irodalom kezdetei a szájhagyományban gyökereznek. Lelki és nyomdaművészeti kincsek szép csokrát emelhetjük ki ezen a kiállításon, és szemlélhetjük hitünk és lelkünk gazdagodásáért – magyarázta Kovács Sándor, majd a Biblia tanításáról szóló Gárdonyi-versrészletet olvasott fel.
A Potyó István karnagy vezényelte Szent Cecília kórus fellépésekor szólót énekelt Sándor Csaba, zongorán kísért Geréd István.
– A nehézségek ellenére szerencsés korban születtünk. A gyulafehérvári egyházmegye létesítésének 1000., a kolozsmonostori bencés apátság 950., és most a Kolozs-dobokai Főesperesség 700-ik esztendeje előtt tiszteleghetünk – kezdte előadását Sas Péter budapesti művelődéstörténész. – Érdekes a plébánia könyvtára, ám nem áll a rendelkezésünkre olyan adat, amelyből kiindulva hitelesen be lehet mutatni a történetét. A templom történetét alapul véve elmondhatjuk, hogy a hívek sokszor adományoztak könyveket a templom javára. A XX. század első évtizedében Kelemen Lajos kolozsvári helytörténész naplójában arról számolt be, hogy az aporfalvi Apor-kúria könyvtárát kutatva a Szent Mihály-plébánia könyvtárából származó könyveket fedezett fel, amelyek valószínűleg a XVII. századbeli Apor József plébános által olvasott könyvek közül felejtődtek a családi könyvtárban. Sajnos, az Apor-könyvtárat 1944-ben felgyújtották, az egyetlen leírás róla az, amit Kelemen Lajos naplójából olvashatunk – közölte az előadó, majd további forrásokat említett. Mint mondta, Kelemen Lajos 1915-ben a Keresztyén Magvetőben közölt írást a Szent Mihály-plébánia könyvtárának egyes darabjairól. Kelemen Lajos még kiadatlan naplójából tudjuk meg, hogy 1925-ben Csűry Bálint nyelvésszel elkezdték a plébánia könyvtárának átnézését. 1932-ben Hirschler József plébános megmutatta a könyvtár anyagát Asztalos Miklós budapesti történésznek, aki 1934-ben megjelentetett a Könyvtári Szemle folyóiratban egy tanulmányt.
Megtudtuk továbbá, hogy a XVII. század előtt megjelent egyes könyvekben nem katolikus papok írtak a lapszélekre bejegyzéseket, amelyek most az egyháztörténészek érdeklődésére tarthatnak számot.
– Vorbuchner Adolf erdélyi római katolikus püspök 1938-ban felkérte Baráth Bélát, aki 1928–1942 között a gyulafehérvári Batthyaneum igazgatója volt, és könyvtörténettel is foglalkozott, hogy írja össze a Szent Mihály-plébánia könyvtárában található ősnyomtatványokat. Baráth hozzávetőlegesen 100 ősnyomtatványt írt össze, amelyeket 1440–1500 között adtak ki. Munkája eredményeképpen tájékoztató kiadványt jelentetett meg. Mindez azt mutatja, hogy a korabeli plébánosok fontosnak tartották a könyvek beszerzését. Sajnos, a két világháború idején sok levéltár, könyvtár elpusztult. Ma a Szent Mihály-plébánia könyvtára kb. 2000 kötetből áll, ebből 24 ősnyomtatvány, bibliákat, misekönyveket, a vallásos élettel kapcsolatos kiadványokat tartalmaz – közölte Sas Péter.
Az előadó röviden ismertette a kiállított könyveket, mint például az 1575-ben kiadott Concordia-jegyzéket. – Ez a szép fatáblás, bőrkötéses könyv sarokveretekkel, a korabeli mesterek szakértelmét, gondosságát bizonyítja. Az eltelt évszázadok ellenére ma is jó állapotban van, és sok érdekességet tartalmaz. Ezt a bibliát Hirschler József plébános ajándékozta a XX. század elején az Auguszteumnak, ahol a Miasszonyunkról elnevezett nővérek iskolát működtettek (a mostani református Kakasos templom mellett – szerk. megj.) – mutatott rá egy könyvre Sas Péter. – Megtekinthetünk itt egy Károli Gáspár-féle eredeti bibliafordítást, amit Amszterdamban adott ki Misztótfalusi Kis Miklós, továbbá a Petrus Lombardus munkáit tartalmazó, 1487-ben kiadott negyedik kötetet. Nagy gondot fordított a könyvtár fejlesztésére Kedves István plébános, akinek a nevéhez a templomtorony felépítése fűződik. Éltes Károly plébános pedig francia és latin nyelvű kiadványokat szerzett be külföldi útjai során – tette hozzá Sas Péter.
Az előadás után Albert Júlia színművész a Szent Mihály- templomhoz kapcsolódó verseket mondott erdélyi magyar költőktől.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Régi magyar színjátszás Nagyváradon: a Partium Kiadó rendezvénysorozata
A Partiumi Keresztény Egyetem és a tíz éves Partium Kiadó születésnapi rendezvényt szervez június 3-án, hétfőn, 14.30 órakor Váradon az egyetem Bartók termében, amelynek központi témája a régi magyar dráma és színjátszás lesz.
Az esemény díszvendége az idén 80 éves születésnapját ünneplő Kilián István professzor emeritus, a magyar színjátszás és drámatörténeti kutatás doyenje, aki helyi vonatkozású témáról tart előadást Színjáték Nagyváradon a 18. században címmel. Ezt követően Czibula Katalin, az Eötvös Lóránt Tudományegyetem Irodalomtudományi Intézetének docense fogja bemutatni a Partium Kiadó részvételével nemrég megjelent, Szín – játék – költészet.
Tanulmányok a nyolcvanéves Kilián István tiszteletére című tanulmánykötetet, amely számos nagyváradi vonatkozású írást is tartalmaz, többek között János-Szatmári Szabolcs ismertetését egy korábban ismeretlen, 19. századi verses drámáról, amelynek témája Várad 1660. évi veszedelme, vagy Emődi András tanulmányát Patachich Ádám püspök nagyváradi könyvtáráról. A rendezvény záró eseménye igazi csemege, egy 18. századi, erdélyi iskolai színjáték lesz, amelyet Borka asszony és György deák címmel a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának Boldog Özséb színtársulata ad elő.
Szintén hétfőn 18 órától a nagyváradi római katolikus püspöki palota dísztermében az Énekek Szent László király tiszteletére című könyv és CD-mellékletének bemutatójára kerül sor. A könyv szerzői, Kovács Andrea, egyházzenész, a Liszt Ferenc Zeneakadémia oktatója és Medgyesy Norbert, irodalomtörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészkarának tanára hatalmas kutatómunka eredményeként állította össze a magyarországi Szent László-kultusz énekes zenei emlékeinek teljes gyűjteményét. A kivételesen szép nyomdai kivitelű kötethez, amelyben latin és magyar gregorián énekek, népdalok, középkori regösénekek és egyházi népénekek szövegei és kottái egyaránt helyt kaptak, igen gazdag zenei CDmelléklettel is rendelkezik, amely ízelítővel szolgál mindegyik műfajból.
Szabadság (Kolozsvár)

Új idők szava
Új szelek fújnak, korszakváltás zajlik Európában és Amerikában. A nincs új a Nap alatt bölcsesség ismét győzedelmeskedett, ezúttal az önmagát idealizáló nyugati trend felett.
A transzatlanti porondon zajlott politikai kísérletezgetések kudarca mára szinte mindenki számára nyilvánvalóvá vált. Új mese kell, új ideál. A jóléti állam eszménye megbukott, az amerikai és az európai álommal együtt. Ennek egyik oka a BRICS- és más fejlődő államok gyors gazdasági felzárkózása, melynek hatására átszíneződött a világgazdaság dinamikájának a térképe, és meggyengült a monopolhatalmat gyakorló Egyesült Államok pozíciója. Ki gondolta volna ezt öt évvel ezelőtt, mikor még a 2008-as Wall Street-i zuhanás sem váltott ki különleges reakciókat errefelé? Maga Traian Băsescu államfő nyilatkozta akkoriban, hogy a spekulatív krízis nem fogja érinteni Románia gazdaságát. Ma már másként látja, velünk együtt...
Európa egyik fő problémája, hogy csak fél szívvel akar reformálni. Egyrészt kijelenti, hogy új mese kell, de a reform másik pillérét, az új embereket már kihagyja. Mi, '89 előttiek tudjuk, mit jelent, ha egy perverz rendszer kiszolgálói tükörbe nézés helyett új ruhákat öltenek magukra. Új ruha és régi ember. A reform meg a fejét csóválja: „Ez nem én vagyok, csak a dublőr! Az ő neve pedig: opportunista."
De mi a helyzet az erdélyi magyarság háza táján? Történtek-e, szükségesek-e változások politikai képviselőink szervezeteiben? Szándékosan használtam a többes számot, mert az RMDSZ több alkalommal is jelezte, hogy egyetlen egységes képviselő-szervezetben gondolkodik, vagyis rajta kívül nincs szükség más képviseletekre. Ez a berendezkedés jól működhet rövid ideig, de hosszú távon ebben gondolkodni naivitásra vall. Az elmúlt 23 esztendőben az RMDSZ gyakorlatilag egyedül uralta a magyar politikai palettát. De ma a változások korát éljük. Új román alkotmány van születőben, és a régiósítás előkészítése zajlik, s mindez egy átalakulóban levő Európában. Az RMDSZ-nek ajándékozott bizalmi periódus lezárult, beérett az idő a megmérettetésre. Ideje a versenynek, ideje a megújulásnak. Ha ez ésszerűen zajlik, akkor az új politikai alakulatok megjelenése felüdülést jelent az erdélyi magyarság számára. De ha az RMDSZ-főtitkár kérkedő logikája – miszerint mindenki részt vett az RMDSZ kongresszusán, aki számít (a többi erdélyi magyar párt nem kapott meghívást) – érvényesül, akkor a konstruktív hozzáállás hiánya dublőrré változtatja a 23 éves alakulatot.
Egy bölcs párt meghallja az új idők változásra hívó szavát. A rövid távú veszteségeken túl az RMDSZ csak nyerhet azzal, ha elfogadja a másságot, és az arrogancia tatamijáról lelépve az érvek pályájára ereszkedik. Ha az ellenfél csatáraival mindig együtt érző Markó bácsi (Iliescu bácsi barátja) elavult szellemiségét hátrahagyva az ésszerű szolgálat szellemiségét promoválja, mely a szervezet egyes tagjaira jellemző. Ez utóbbiak a mérleg pozitív oldalát képezik az RMDSZ-en belül.
A régi szemlélettel nincs mit kezdeni; képtelen feladni a csatármunkát lenéző muszájdefenzív szemléletét (csatármunka alatt a játékszabályokat betartó, csapatmunkára hajlandó csatármunkát értem). Ilyen mentalitással legfeljebb egy rövid ideig tartó mecscsen vagy a milliárdos honoráriummal járó versekben képes egy csapat kiharcolni a döntetlent. Lehet ám tovább űzni ezt a terepvesztes illúziójátékot, de mi értelme? Hisz esélyegyenlőség tekintetében az erdélyi magyarság összvektora erősen negatív.
A fő probléma ennek jelképes tagadása. A bizalmat a központi vezetés azzal igyekszik megtartani, hogy az eredményeket hangsúlyozza, a hátrányokat és az összkép alakulását pedig relativizálja. Jól bevált módszer ez, mely a szavazók ismerethiányára épít. De a takargatnivalót nem lehet örökké rejtegetni. Pontszerű eredményeket azok is fel tudnak mutatni, akik napi nyolc helyett csupán két órát dolgoznak. És közben ígérgetnek, hogy a terv majd teljesül. De legyünk reálisak. Szavazók helyett ideje emberekben gondolkozni. Ez a teljesítmény kevés ahhoz, hogy mire a terv teljesül, a vállalat elkerülje a csődöt. Ahhoz meg végképp kevés, hogy a menedzser ezt megvárja...
Tehát a pálya nyitott a baráti versenyhez. Az pedig hamarosan kiderül, hogy az RMDSZ új vezetése hajlandó-e vélt előjogairól lemondani és a csatármentalitást is a magáévá tenni, vagy pedig ügyes védőként továbbra is kizárólag védekezik, időnként kiszedegetve a labdát a hálóból.
Lőrinczi Lóránd
Krónika (Kolozsvár)

A bizalom ereje és értéke
Ezzel a tanévvel és a tanévet követő vakációval tizedik támogatási évét zárja a Nyilas Misi Tehetségtámogató Program. A jubileumi év végén a program jelenlegi, mintegy négyszáz ösztöndíjasát képviselő húsz fiatal május 24-én bemutatkozott Budapesten, találkozott az ünnepségen megjelent támogatókkal.
Nem siettük el a budapesti megjelenést, mert nem ez a lényege a munkánknak, és mert korábban módunk és szándékunk sem volt rá, hogy ilyen költségekkel terheljük a programot. Most megtehettük a Nemzeti Tehetségprogram és a budapesti székhelyű Európai Tehetségközpont támogatásával. És hogy ennek színhelye a Magyar Tudományos Akadémia székháza lehetett, a székház Felolvasóterme, abban döntő szerepe volt annak, hogy az Akadémia elnöke, Pálinkás József – mint köszöntőbeszédében is elmondta – maga is fontosnak tartja a tehetségek támogatását. Programunk egyébként is sokat köszönhet – mind presztízsben, mind támogatásban – az akadémiai környezetnek, a támogató akadémikusok nagy számának. Ehhez új, jelentős impulzust adott az, hogy a világhírű agykutató, Somogyi Péter is támogatónkká, sőt programunk terjesztőjévé vált munkatársai, tudóstársai körében. Jelentős szerepe volt mostani rendezvényünk szervezésében is. Elfogadta a meghívásunkat Sólyom László volt köztársasági elnök is. Az MTA vezetése részéről jelen volt még, és köszöntötte a résztvevőket, értékelte a programot Csépe Valéria főtitkárhelyettes asszony, aki szintén régi és hűséges támogatónk. A támogatók nevében szólt Vajna Zoltán akadémikus és Kozma Tamás professzor. A program működését, eredményeit, tízéves történetét mi mutattuk be, akik elindítói voltunk, É. Kiss Katalin akadémikus és jómagam.
Szövetségeseket keresve
Miközben nagyon sokan megmosolyognak bennünket, hogy naiv módon ügyködünk a Nyilas Misi körül, magunk és támogatóink számára indoklásként továbbra is ott állnak a statisztikailag is igazolható, többszörösen hátrányos helyzet evidenciái. A pénztelenség, amely miatt tehetségek kallód(hat)nak el; a romániai közoktatás gyenge, romló és egyenetlen színvonala: néha nem is tudjuk, az iskolából vagy az iskolába kellene menekíteni a tehetséges tanulót; a széteső családokban, a magyar nyelvből kieső szórványrégiókban élő gyermekek sorsának bizonytalansága; az ország maga, amely nem a tudást, az iskolázottságot állítja példaként, hanem az ügyeskedést. Nem meglepő, hogy egy, a megszülető gyermekek esélyeit felmérő múlt évi nemzetközi jelentés szerint Románia az értékelt 80 ország között az 56. A környezet, amelyben élünk, nem vált sem gyermekbaráttá, sem tehetségbaráttá az elmúlt évtizedben. A kezdés idején, 2003-ban, amikor a támogatók köre is szűkebb volt, csak szórványkörnyezetben és falun élő családok gyermekeit támogattuk. Néhány éve már nem teszünk ilyen különbséget, de az értékelésben a földrajzi, a szociális és a nyelvi helyzet hátrányait továbbra is figyelembe vesszük.
Aki egyetemi környezetben élt, és a magyar nyelvű oktatás gondjait, sőt a statisztikákat is jól ismerte, annak nem volt nehéz rájönnie a 90-es években, hogy a tehetséges, tanulni vágyó gyermekek jelentős része nehéz helyzetben van. Az is nyilvánvaló volt, hogy saját körünkben, az erdélyi magyarok körében egy ilyen civilprogramra nehéz lesz szövetségeseket találni: akik tehetnének valamit, többnyire érdektelenek, vagy a politika bűvkörében élnek, politikai sikerekre törekednek. Olyan szövetségeseket kellett találnunk, akik nem veszélyeztetik, hanem elvárják és erősítik törekvéseink célirányosságát, programunk és egyesületünk függetlenségét. El kellett és el kell hárítanunk, kerülnünk mindent, ami megoszt bennünket, ami táplálhatná azt a gyanakvást, hogy valamilyen más, leplezett, személyes, politikai vagy felekezeti indítéka volna törekvéseinknek. A szövetségesek Budapestről jelentkeztek: É. Kiss Katalin professzor asszony személyében, aztán gazdag tapasztalataival és teljes megértéssel a Baptista Szeretetszolgálat találta meg az első támogatókat, és adminisztrálta a támogatásokat. Az első öt év után nyilvánvalóvá vált, hogy az akkori szerkezeti keretben – oly módon, hogy a támogatásokkal kapcsolatos ügyeket a Szeretetszolgálat kezeli Budapesten, az ösztöndíjakat pedig mi Kolozsváron – nem biztonságos a program működése. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között álmatlan éjszakáink voltak az ösztöndíjak többhavi késlekedése miatt. Teljes egyetértésben csoportosítottunk át aztán mindent az egyesület munkakörébe Kolozsvárra Somai József ügyvezetése alatt. Azóta itt végezzük odaadó, szerény munkatársainkkal a pályáztatás és a pályázatok elbírálásán kívül a banki átutalások adminisztrálását, a folyamatos kapcsolattartást a támogatókkal, az ösztöndíjasokkal, a személyes kapcsolatok ápolását. Budapesti alapítványunk létrehozásában, amely szintén adminisztratív feladatokat lát el, É. Kiss Katalinon kívül két korábbi támogatónk és barátunk, Jeszenszky Géza és Entz Géza vállalt szerepet.
Stabilitás, rendszeresség
A pályázatok, a kapcsolatok, a terepjárás és a napi munka alapján minden évnek megvolt a maga tapasztalata, a maga tanulsága, és ezek nyomán folyamatosan próbáltunk javítani azon, amit sok tekintetben hályogkovácsként kezdtünk el. Közelebbről láthattuk, hogy pl. a tanulók minősítése hogyan minősíti magukat az iskolákat, a pedagógusokat, hogy milyen vonatkozásban releváns, és miben nem a tanulmányi versenyek eredménye, hogy mennyiben kell fenntartással kezelnünk a szülőktől származó adatokat. Sok tekintetben látlelete ez erdélyi magyar világunknak, oktatási intézményeinknek.
A kezdés lendületében, néha meggondolatlanul, a létszámbeli, azaz a mennyiségi fejlesztést tekintettük fontosnak: sok gyermeket bevonni a programba még több támogatóval. De be kellett látnunk, hogy ennél fontosabb a támogatás stabilitása és rendszeressége, a kapcsolattartás, a kapcsolatépítés. Ebben a törekvésben is a legtöbb ösztönzést és megértést az akadémiai környezetből kaptuk: az elmúlt két évben személy szerint is Somogyi Péter professzortól. Ha elkészítenénk (és el is fogjuk készíteni) a támogatottak erdélyi térképét és a támogatók Ausztráliától Kanadáig, Norvégiáig terjedő világtérképét (amelyen erdélyiek is egyre többen rajta vannak), a közvetlen magyar–magyar kapcsolatoknak egy olyan hálózata rajzolódna ki, amely nagy szavak nélkül példázza az összetartozást, a szolidaritást. Ezen a térképen is mint tudásközpont, mint a tudomány központja az Akadémia a fő sűrűsödési pont.
A bizalomról, a bizalomra épülő emberi kapcsolatokról szokás ugyan mint tőkéről beszélni, de többnyire úgy, hogy ez nehezen váltható át igazi tőkévé, pénzzé. Programunknak ez a bizalmi tőkéje viszont, amely nem a költségvetésből és nem is gazdag emberek adományából ered, pénzben is kifejezhető. Évi átlagban 350 ösztöndíjat folyósítottunk, ez havi 3 millió150 ezer forintot jelent, 10 év alatt 974 erdélyi tanulónak 340 millió forintot juttattunk el, azaz 1 millió 100 ezer eurót, személyenként átlagban 350 ezer forintot. Azt viszont nehéz vagy talán lehetetlen számszerűsíteni, hogyan kamatozott ez a befektetett tőke. Tudjuk, hányan érettségiztek sikeresen a támogatottak közül még az utóbbi két év eredményeiben lesújtó érettségijén is, tudjuk, hogy ők szinte mind egyetemen folytatják tanulmányaikat, sokan közülük tovább élvezve korábbi támogatójuk segítségét. A támogatás egyéb, sokféle hozadékát viszont lehetetlen felmérni: azt, hogy mit jelent a bátorítás, kinek mit jelentenek a személyes, emberi kapcsolatok, a betekintés az ünnepi, gyakran mitikus Erdély hétköznapjaiba, emberi gondjaiba, néha tragédiáiba. Remélhetőleg az is hozadéka, tanulsága ennek a programnak, hogy segít egyensúlyba hozni többnyire egyoldalú szólamokkal megválaszolt erdélyi magyar dilemmákat. Segíti például annak tudatosítását, hogy a hivatástudat csak akkor ér valamit, ha szakmai tudással és műveltséggel párosul, hogy csak az szolgálhatja igazán a közösségét, aki megvalósította önmagát, hogy a köznapi munkát és gyakorlatiasságot nem pótolhatja a szimbolikus ünnep, hogy a józanság célravezetőbb, mint a mítosz és köd, hogy a jelen és a jövő elől nem lehet folyamatosan a múltba menekülni.
Önzetlen szolidaritás
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület által képviselt ügyet – amely nem más, mint esélynövelés a jövő érdekében – tíz év elteltével a szolidaritás hálója szövi át: nagymamák, egész családok, tudósok, tanárok, politikusok, egyesületek és alapítványok, tehetségpontok és tehetségsegítő szervezetek szolidaritása. Álljon itt néhány névtelen példa a támogatók széles köréből. Hetedik éve támogatónk egy idősek otthonában élő hölgy, akinek ösztöndíjasa már egyetemi hallgató. Egy idős néni évek óta rendszeresen utal át havi 1000 forintot. Erdélyben született, Magyarországon élő nyugdíjas orvosnő ösztöndíjasa egy gyermekotthonban élő középiskolás lány, aki orvosnak készül, támogatója felajánlotta, hogy amennyiben Magyarországon végezné az egyetemet, hétvégenként szívesen befogadná otthonába. Erdélyi származású, norvégiai orvosnő családtagjaival (szüleivel, testvérével) 13 támogatást vállal; az egyik legfiatalabb támogatónk 25 éves, három évvel ezelőtt csatlakozott a programhoz, nagyapjával együtt vállalta a támogatást, rendszeres kapcsolatban áll az ösztöndíjasával.
Azoknak a szolidaritásáról van tehát szó, akiket a jubileumi tehetségnap résztvevői képviseltek, azokkal, akik a támogatottak képviseletében utaztak el a budapesti rendezvényre: megmutatkozásként, bemutatkozásként, elismerésül és köszönetképpen. Nem sztárok, nem celebek ők, hanem erdélyi tanulók, erdélyi tehetségek.
Péntek János
A szerző a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület elnöke
Krónika (Kolozsvár)

Álságos restitúció
A 2001 óta tartó hercehurcában az érintettek körében a legnagyobb csalódást talán a román államelnök és a brüsszeli uniós urak okozták az elmúlt napokban.
És ki tudja, még hányszor fognak csalódni a hosszú távúra tervezett végrehajtásig: a még létező ingatlanok természetbeni visszaszolgáltatásáig, illetve a lebontott, szétlopott, tönkretett kastélyok/kúriák, gazdasági épületek, az „eltűnt" földek kártérítéséig.
2001-ben kezdtek hitegetni bennünket az ügy rendezésével, sokan abban az évben be is adták kérésüket, aztán évek teltek el ilyen-olyan rendeletekbe foglalt hosszabbításokkal, majd megint évek múlva kitalálták, hogy az igazoló iratoknak nem elég a fénymásolata, közjegyzőhöz kell menni (fizess, ha a sajátodat vissza akarod kapni!).
Summa summárum: elérkezett 2013, közben az uniós hiszékenyeket úgy átverte Bukarest, mint ahogy azt a bizonyos valamit a kerítésen, így hát megszületett a restitúciós jogszabály, amely megengedi, hogy akár 15 (!) évig is játszadozzon a politika vagy egy-egy helyi kiskirály a vörösek által megcsúfolt családokkal, történelmi egyházainkkal.
Az államelnökben azért csalódtunk, mert ő volt a kezdeményezője a kommunizmus hivatalos elítélésének, a két ház együttes ülésén kért elnézést a kitelepített és kirabolt családoktól is, ennek dacára most kihirdeti az alattomos törvényt, és azt mondja: ez a restitúciós jogszabály is igazolja, hogy Románia tiszteletben tartja a magántulajdonhoz való jogot. De vajon melyik magántulajdonhoz? A '89 után megkaparintotthoz? A hirtelen összeharácsolthoz? Mert az 1945 és 1950 között elraboltak visszaadását még ma is simán megakadályozhatják – a létező törvényeket kijátszva vagy semmibe véve – felkapaszkodott helyi politikusok.
Meg is akadályozták. Segítette őket az igazságszolgáltatás is! A tárcák fiatal vezetőinek – úgy tűnik – halvány gőzük sincs az 1945 utáni kommunista diktatúra törvénytelen törvényeiről. Az osztályalapon történő deportálásokról/kitelepítésekről, teljes vagyonelkobzásról, munkatáborokról, kényszerlakhelyről, az 1964-ig – esetenként még azután is – tartó hátrányos megkülönböztetésről (csak nehéz fizikai munka érettségizettnek, diplomásnak, doktori fokozatosnak is!), és mindemellett még a Szekuritáte is segítette a Duna-csatorna működését is.
Amerikában született és nevelkedett, erdélyi gyökerű magyar fiatalember nemrégiben egyszerűen nem értette, nem is tudta felfogni/értelmezni sem magyarul, sem angolul azt, hogy a magántulajdonra egyik percről a másikra – fél óra alatt – az állam kezet tett. – Hogyhogy elvette azt, ami a tiéd? Mi köze hozzá? Ez felfoghatatlan, nem lehet érteni – mondta.
Erdélyben és Bukarestben épp azt nem akarják érteni bizonyos politikacsinálók: mi az, hogy a tiéd (volt), és kéred vissza. Náluk általában kettős mérce működik, íme: az elvtársakból lett mostani vagyonosak munkahelyteremtők, az 1949-es államosítás előtti vagyonosak kizsákmányolók voltak. Egy ilyen – most 90 éves – kizsákmányolónak bélyegzett talpig úriember kijelentette: 100-105 éves lesz, amire rá kerül a sor a kártérítéssel. De nem adja fel, mert nem akar örömet szerezni sem a brüsszeli, sem a bukaresti politikusoknak.
Komoróczy György
Krónika (Kolozsvár)

Mikó-ügy: tiltakozik a HHRF
A Magyar Emberi Jogok Alapítvány (HHRF) állásfoglalásban tiltakozik a bírósági határozat ellen, amely megsemmisítette a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatását, és amely börtönbüntetésre ítélte a visszaszolgáltatásról szóló döntést meghozó Markó Attilát, Marosán Tamást és Silviu Climet.
A szervezet egyben fel szeretné hívni az amerikai kongresszus figyelmét is a „politikai indíttatású döntésre", mely a HHRF szerint „újraállamosítja a református egyház tulajdonát képező Székely Mikó Kollégiumot". A HHRF egyben arra kéri az amerikai kormányt, foglaljon állást az ügyben és tárgyaljon a kérdésről a román kormánnyal. Az állásfoglalás rámutat, a súlyos ítélet az erdélyi történelmi magyar közösség megfélemlítését célozza, és komoly kétségeket ébreszt a román bíróság függetlenségével kapcsolatban. A Magyar Emberi Jogok Alapítvány azt kéri, hogy a tiltakozást minél több amerikai képviselő lássa el kézjegyével.
Amint arról beszámoltunk, tiltakozásának adott hangot a Mikó-ügy kapcsán a Nyugat-európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége (NYEOMSZSZ) is.
A NYEOMSZSZ az ausztriai Felsőpulyán még pénteken tartott közgyűlésén elfogadott állásfoglalásában rámutatott: a kollégium visszaállamosítására tett kísérlettel a Ponta-kormány „ismételten igazolta, hogy semmibe veszi a területén élő magyar kisebbség szellemi és kulturális örökségét, a tulajdonhoz való jogot és az egyházak függetlenségét". A 14 európai tagszervezetből álló szervezet annak a nézetének adott hangot, hogy a Mikó-ügy előfutára lehet egy tágabb, a magyar kisebbség és a hozzá tartozó egyházak tulajdonát képező értékek visszaállamosítási kísérletének. Mint ismertes, buzăui bíróság június 29-én hozott elsőfokú ítéletében kimondta, hogy a bukaresti restitúciós bizottság jogtalanul juttatta vissza az ingatlant az Erdélyi Református Egyházkerületnek. Döntését azzal indokolta, hogy az épületegyüttest nem az egyház pénzéből, hanem többnyire közadakozásból építették. A bíróság a viszszaszolgáltató bizottság tagjait – Marosán Tamást, Markó Attilát és Silviu Climet szabadságvesztésre ítélte, és a református egyházat az államnak okozott kár címén 1,13 millió lej kifizetésére kötelezte.
Krónika (Kolozsvár)

Lerombolt templom – felépült gyülekezetek. Megemlékezés Brassóban
Ünnepi istentisztelet keretében emlékeznek meg vasárnap Brassóban a református gyülekezet templomának 50 évvel ezelőtti lebontásáról. Az alábbiakban a templom építésének és a kommunista hatalom által elrendelt lebontásának körülményeit ismertetjük.
1963-at írtak. Brassó belvárosában a romboló buldózerek fülsértő lármája hallatszott. Zúgtak a gépek, keserűen hallgattak az emberek. A gyülekezet riadt fájdalommal figyelte, amint a templom testébe martak a vasfogak egyre nagyobb darabokat harapva ki falaiból. Ledőlt a torony, omoltak a falak, majd síri csend borult a tájra, a porfelhő is leülepedett. A város szívében keletkezett romhalmazt sietve hordták az egymás után sorjázó teherautók. Sietni, sietni! – ez volt a hatalom parancsa, hogy nyoma se maradjon ennek a rettenetes rombolásnak. Tűnjön el az emléke is egy templomnak, amely annyira sértette a szemüket.
Emberünk egy teherautó kormánya mögött ült, hordta a törmeléket ki a városból. Annyi sok társával együtt őt is kirendelték a munkára. Nem az ő temploma volt. Itt nem az ő hite szerint imádkoztak. Mégis valami belső nyugtalanság bántotta. Amikor a városon kívül kiürítette a törmeléket, szemébe csillant valami. Két fényes tárgyat, két réz falilámpát talált. Sietve rejtette el, nehogy valaki meglássa. Otthon is hosszú éveken át rejtegette, őrizte. Senkinek sem mert szólni róla…
A napokban bekopogott a parókiára egy asszony. Románul beszélt. Hozta a két lámpát és ezt a történetet. Az apja halálos ágyán kérte erre, hogy lelke megnyugodhasson, hogy jóvátehesse azt a munkát, amit annakidején rákényszerítettek.
Így rombolták le három nap alatt a proletár diktatúra idején „a demokrácia és a dolgozó nép érdekében” Brassó városának egyetlen református templomát, amely a város egyik ékessége volt. Az Alpár Ignác műépítész tervei alapján készült, két év alatt felépült templomot 1892. augusztus 24-én avatta fel Szász Domokos püspök. A brassóiak ámulattal csodálhatták a város várfalának omladozó bástyája és szennyes vizű tava helyén emelkedő református templomot.
Könyvtár, dalárda létesült
A nagy mű szorgalmazója Molnár János lelkipásztor, aki 43 évig tevékenykedett a városban. Hivatalos megerősítése után beköszöntő szónoklatát 1850. június 2-án mondta el a gyülekezet szerény imaházában. Templomuk nem volt. A városban minden szempontból háttérbe szorított magyar református protestáns közösség akkortájt 800–900 főből tevődött össze. Az egyházközség nehéz anyagi helyzetben volt, kevés készpénzzel, sok adóssággal. Az imaház, amely egyben iskolateremként is szolgált, egy olyan épületben volt, amelynek emeletes utcai részét bérházként hasznosították. Ennek jövedelméből és a hívek adományaiból tartották fenn az eklézsiát. Az imaház mellett helyezkedett el a kisméretű, két szoba-konyhából álló papi lakás.
A lelkész fizetése évi 400 forint volt. De mindez nem szegte kedvét a lelkész-tanítónak. Tenniakarás fűtötte. 1853-ban megszervezte az ipari tanulók vasárnapi iskoláját. Maga látta el az iskolában a tanítói munkát és a kántori tevékenységet is. 1859-ben létrehozta az egyházi népkönyvtárat, az első magyar könyvtárat a városban. 1863-ban a Református Dalárda alapításán fáradozott. Ebből fejlődött ki a mai napig is éneklő Brassói Magyar Dalárda. Ettől kezdve rendeztek dalárda bálokat, melyek bevételéből létesítette a Református Iskola alapot. 1857 folyamán megalakította a Magyar Olvasóegyletet majd a Magyar Kaszinót. Megkezdte munkáját a Női Segédegylet, amelyből 1879-ben létrejött a Magyar Protestáns Nőegylet.
Az időközben háromezer lélekre népesedett, komoly értelmiséggel büszkélkedhető egyházközséget Szász Domokos püspök a tizenkét első erdélyi református egyházközséggel egy sorba emelte. A régi imaház így a közösség számára egyre szűkebbnek bizonyult, elérkezett a régi dédelgetett terv megvalósításának ideje: egy, a gyülekezet felemelkedését jelképező templom építése.
„Semmi esélyük sem maradt”
A pazar épületnek két világháború és Trianon sem ártott, de az sehogy sem tetszett a kommunista hatalomnak: a Carpaţi Vendéglátóipari Tröszt szállodájának kibővítése céljából a templom, a parókia és az elemi iskola lebontását követelte a város vezetőségétől. A politika nyomás hatására a város vezetősége tudomásul vette a városrendészeti tervet, és közölte az egyház vezetőivel a feltételeket. Az 1963. február 16-án tartott presbiteri gyűlésen felolvassák a hivatalos átiratot, mely szerint a templomot lebontják.
A következő gyűlésen, 1963. június 11-én részt vett dr. Nagy Gyula püspök, Dávid Gyula püspökhelyettes és jónéhány erőszakos elvtárs. A presbiterek próbáltak ellenállni, és az első megbeszélésen a javaslatok ellen szavazni, de akkora volt a nyomás, hogy a következő alkalommal el kellett fogadni a tényeket. A nagytiszteletű Albu Dezső és Szabó Károly lelkipásztorok, valamint Csia Pál nyugalmazott lelkész minden szóbeli és írásbeli próbálkozása hiábavalónak bizonyult, az elhatározott tényekkel szemben semmi esélyük nem maradt.
Ezután kezdődött el tehát az épületek szisztematikus bontása. Többnyire katonák végezték a munkát. Folyó év őszén a földdel tették egyenlővé a brassói református magyarság végbástyáját, a város egyik ékességét. Pedig 1916. június 14-én Vár utcai lakásában azzal a tudattal tért örök nyugovóra a templomépítő Molnár János lelkész, hogy valami maradandót hagyott maga után. Temetésének napja városi gyásznap volt.
A szertartáson megjelent Brassó megye alispánja, Brassó polgármestere, minden felekezet lelkésze, az általa alapított minden szervezet, intézmény és egylet képviselője, és a református hívek mérhetetlen tömege. A városvezetés életműve iránti elismerését azzal fejezte ki, hogy a templom mögötti utcát róla nevezték el.
Elmosta a történelem
Tisztelt Olvasó, ne keresd az utcanévtáblát, elmosta a történelem, akárcsak a templomot. Így állt sokáig egy jellegtelen szökőkút az Isten háza helyén. Manapság az Aro hotel vendégei kényeztetik magukat a védőtető alatt megépített fedett uszodában. Ennek megépítésekor sikerült gyülekezetünk presbitériumának egy alapkődarabot kimenteni. Ma csak egy tábla emlékeztet, hogy hajdan templom állt itt.
A városvezetés azon ígéretének, mely szerint új templomot építenének a brassói reformátusságnak, természetesen nem tett eleget. Ehelyett végül az Andrei Şaguna sétányon egy tornatermet adtak, amelyhez utólag torony és harangozói lakás épült. A régi templom hangulatát és emlékét a mai belvárosi református templom berendezése őrzi: a szószéket, az orgonát és a padokat sikerült a rombolók keze elől kimenekíteni.
Nagy megpróbáltatás volt ez az esemény, nemcsak a reformátusok, hanem az egész brassói magyarság számára is. Az idő malmai őrölnek, ma a lebontott templom helyett háromban szól Isten igéje.
A Belvárosi Református Templomban (A. Şaguna 3.) vasárnap, június 2-án 13 órakor ünnepi istentisztelet keretében szomorúan emlékezünk meg egykori nagy református templomunk lebontásának 50. évfordulójáról. A megemlékezés keretében a templomépítő Molnár János lelkipásztor munkásságának elismeréseképpen emléktáblát állítunk. Az alkalmat az általa alapított, idén 150 éves fennállását ünneplő Brassói Magyar Dalárda énekes szolgálata teszi fennköltté. A dalárda ünnepi hangversenyére június 8-án, szombaton 16 órától a brassói Redut Kulturális Központban kerül sor.
Szeretettel hívjuk meg minden keresztyén testvérünket, akik együtt éreznek a brassói reformátusokkal e veszteségükben, ugyanakkor pedig együtt tudnak hálát adni Istennek a leomlott falakon túl megújuló életért. Aki nem lehet személyesen jelen, az hallgassa a brassói templomok 12.45−13 között egyszerre felcsendülő harangjainak szavát, s imádságos lélekkel gondoljon e tragédiára, amelyhez foghatónak soha sehol nem szabad újra megtörténnie. Ilyen fájó lélekkel emlékezünk a múltra, de hittel tekintünk a jövő felé: „Mert minden háznak van építője, aki pedig mindent felépített, az Isten az.“ (Zsid 3,4)
Nagybaczoni Molnár Ferenc A halhatatlan templomépítő magyar című tanulmányát is felhasználva összeállította Kovács Páska Edit, nőszövetségi elnök és Jári Zsolt, Brassó-belvárosi gyakornok lelkipásztor
Krónika (Kolozsvár)

Adóbevallásra kötelezik a mezőgazdasági termelőket
A mezőgazdasági átalányadóról rendelkező törvény nemsokára megjelenik, és életbe lép. Ez adóbevallási kötelezettséggel is jár az érintettek számára – hívta fel a figyelmet Tánczos Barna szenátor.
A mezőgazdasági átalányadóról rendelkező, 2013/8-as számú sürgősségi kormányrendelet megjelenése után a képviselőház a törvény végleges változatát elfogadta, és amennyiben az államelnök aláírja, megjelenik a Hivatalos Közlönyben – jelentette be csütörtökön sajtótájékoztatón Tánczos Barna. A csíki szenátor szerint ezzel a módosítási lehetőségek jelentősen szűkültek, most elsősorban a gazdákhoz kell eljuttatni a szükséges információkat ezzel kapcsolatban.
Mint elmondta, több módosítási javaslatot nyújtottak be a törvény vitája során, főként a kettős vagy hármas adózást igyekeztek kiküszöbölni. Ez részben sikerült, így nem adóköteles a zöldtakarmányok és gumós növények termesztése, viszont a silókukorica és a gabonák esetében ez még kérdéses – hangzott el. Ugyanakkor ha valaki saját erdős területéről vág ki fát, és értékesíti, húsz köbmétert meg nem haladó mennyiség esetén nem kell ezért adót fizetnie. A szenátor hozzátette, amennyiben a közbirtokosságok által adott osztalék tagonként meghaladja a húsz köbmétert, a határértéket meghaladó faanyag után tizenhat százalékos adót kell fizetni.
Néhány növénykultúra esetében csökkent az a hektáronkénti összeg, amely után adót kell fizetni, így a burgonyánál 3488-ról 2900 lejre, a zöldségeknél 4001 lejről 2326 lejre, a gyümölcsfáknál 4790-ről 3800 lejre. Az állattenyésztés esetében tíz helyett most ötven juh fölötti állatlétszámot érint az adófizetési kötelezettség, a méhészeteknél ötven helyett hetvenöt családot. A termőföldek esetében a gabonánál és burgonyánál két hektár, gyümölcsösöknél másfél hektár az a felső határ, ameddig nem kell adózni – ez nem változott.
A szenátor úgy vélte, az apró pozitívumok ellenére sok javítanivaló van ezen a törvényen, amelynek gyors elfogadását Korodi Attila képviselő szerint a pénzügyminisztérium pénzhiánya indokolta. Korodi hozzátette, ahogy lehetőségük lesz ezen javítani, meg fogják tenni.
Adóbevallási nyilatkozatok június 25-ig
Kedves Imre, a Hargita Megyei Közpénzügyi Hivatal igazgatója elmondta: a mezőgazdasági termelők a korábban közölt május 25-i határidő meghosszabbításával június 25-ig nyújthatják be az adóbevallási nyilatkozatokat, ezek kitöltéséhez és a szükséges tudnivalók népszerűsítéséhez a polgármesteri hivatalok segítségét kérték.
Tánczos és Kedves is hangsúlyozták, remélhetőleg csak azoknak a termelőknek kell ilyen nyilatkozatot benyújtaniuk a 221-es formanyomtatvány kitöltésével, akik adókötelesek, és nem minden termőföld-tulajdonosnak. Ez napokon belül, újabb egyeztetések után tisztázódik – hangzott el. Újságírói kérdésre a szenátor elmondta, a bérbe adott területek esetében a mezőgazdasági átalányadó nem a tulajdonost, hanem a bérlőt terheli, amennyiben a bérleti szerződés hivatalos, és iktatva van a polgármesteri hivatalban.
Az adóköteles termelők referencia-nyilvántartását a Mezőgazdasági Kifizetési és Intervenciós Ügynökség (APIA) és az állat-egészségügyi igazgatóság adatbázisai, valamint a mezőgazdasági regiszter jelentik. Tánczos Barna elmondta, törvénymódosító javaslatot nyújt be azért, hogy a begyűjtött mezőgazdasági átalányadóból a helyi önkormányzatok is részesüljenek, mert a törvény alkalmazásához az ő segítségükre is szükség van.
Kovács Attila
szekelyhon.ro

Kápolnaépítés összefogással
Közel két évvel a madéfalvi veszedelem tiszteletére állított emlékmű közelében felépítendő Siculicidium-kápolna alapkőletétele után kezd formát ölteni az új létesítmény. Az adományokból és pályázati pénzekből megvalósuló kápolnát – Isten segedelmével – szeretnék jövő pünkösdre teljesen befejezni.
A községbéli római katolikus plébánia fennállásának századik évfordulójára 2011 pünkösdvasárnapján szervezett alapkőletételi ünnepséget követően tavaly bontották le az építkezési területen lévő melléképületeket, valamint kiöntötték, bevasazták, feltöltötték és megdöngölték az épülő kápolna alapját. A tervezés húszezer lejes költségeit a helyi önkormányzat állta. A közbirtokosság ötvenezer lejjel és a szükséges faanyag biztosításával, míg a településről elszármazott, jelenleg Zeteváralján szolgáló Mátyás Gábor plébános, szentszéki tanácsos az épülethez szükséges teljes téglamennyiséggel járul hozzá a kivitelezéshez. Az adományoknak köszönhetően áprilisban nagy lendülettel indultak el a munkálatok, a kétszázötven személy befogadására tervezett épület oldalfalainak egy része már áll, és az alapozást takaró díszkövek is a helyükre kerültek.
A kápolna felépítéséhez szükséges 250 ezer euró felét egyébként magyarországi pályázat révén teremtenék elő – ezzel kapcsolatban április 27-én a községbe látogatott Jakab István, a Magyar Országgyűlés alelnöke és Budai Gyula, a magyar Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkára, támogatásukról biztosítva az építési terveket. Bartalus Zoltán Jakab, a madéfalvi egyházközség plébánosa érdeklődésünkre elmondta, a pályázatot leadták, egyelőre azonban még nem tud semmi konkrétumot.
Hamarosan a község önkormányzata is egyházakat célzó pályázatot ír ki, így további anyagi hozzájárulásukkal lehetővé válik, hogy a jövő évi csíksomlyói pünkösdi búcsú után, nagyszámú zarándok és hívő jelenlétében felszenteljék a kápolnát – tudtuk meg Szentes Csaba polgármestertől. Az elöljáró köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik a pünkösd idején az emlékműnél felállított adományládába helyezett összegekkel jelentősen segítették a haladást.
A leendő kápolna szomszédságában található régi plébánia egy részét is lebontják, a megmaradó részt pedig két folyosóval összekötik az új épülettel.
Pinti Attila
szekelyhon.ro |

Két ballagás két miniszterrel
Remus Pricopie oktatási és Mircea Dușa védelmi miniszter is részt vettek pénteken Csíkszeredában az Octavian Goga és a Márton Áron gimnáziumok ballagási ünnepségén. Mircea Dușa elmondása szerint azért hívta a megyébe az oktatási tárcavezetőt, mert itt különleges ballagási ünnepségeken vehetett részt, de a látogatás jó alkalmat szolgáltatott arra is, hogy a tárcavezetőnek feltűnjön a meglátogatott két iskolaépület állapota közötti különbség.
Egy román és egy magyar középiskola ballagási ünnepségén vett részt Csíkszeredában pénteken a maroshévízi származású Mircea Dușa védelmi miniszter meghívására Remus Pricopie oktatási miniszter. Az Octavian Goga Gimnáziumban péntek reggel kezdődött az ünnepség, amelyen négy osztály búcsúzott el iskolájától. Pricopie köszöntötte a ballagókat és azt kívánta nekik, hogy hozzanak okos döntéseket a jövőjükről és hallgassák meg a döntések meghozatala előtt a körülöttük élőket is, főként a szüleiket. Dușa nemcsak sok sikert kívánt a végzősöknek, hanem ajándékot is átadott nekik, a hét elején a Clinceni reptéren bemutatott rekordméretű román zászlóból hozott szimbolikusan egy darabot, és a négy osztályelsőnek átadott egy zászlót, hogy ez juttassa eszükbe a hazaszeretet és a büszkeséget, hogy románok lehetnek.
A Márton Áron Gimnáziumban is köszöntötte az öt osztálynyi ballagót a két miniszter. Dușa ezúttal azt hangsúlyozta, hogy a megye legszebb, legmodernebb iskolája lett a gimnázium.
„Folyamatos párbeszédre van szükség”
A Márton Áron Gimnázium ballagási ünnepségéről a megye északi részébe, a salamási és galócási általános iskolákba illetve a maroshévízi O.C. Taslăuanu Középiskolába utazott tovább a két miniszter. Elutazása előtt a sajtónak Pricopie azt mondta, a kisebbségek számára mindig biztosítani kell az oktatást, akkor is, ha egy adott nemzeti kisebbséghez tartozó gyerekekről van szó, illetve abban az esetben is, ha például három román gyerek él egy nemzeti kisebbség keretében. A kovásznai, elhíresült, nemzeti színű pántlikás esetet felemlítve a miniszter azt mondta, az eset egyik tanulsága, hogy többet kell beszéljenek egymással a magyar és román gyerekek és a pedagógusok is. Sem a diákok, sem a tanárok nem beszélgetnek eleget egymással – vélte Pricopie. Azt mondta, azért nem szólalt meg eddig a „pántlikás” ügyben, mert jól kezelték helyi szinten a történteket.
Véleménye szerint ahol megjelenhetnek hasonló problémák, mindig a párbeszéd a megoldás, ezért ezt szorgalmazta és szorgalmazza ezután is, a helyi párbeszédet. Pricopie szerint egyébként a romániai kisebbségi oktatás modellértékű és ezt az Európai Únió is elismerte, amikor „best practice”-ként, követendő példaként értékelte ezt.
Utaltak pénzt az ingázási költségekre
Hétfőn harminc millió lejt, csütörtökön reggel pedig további húsz millió lejt utaltak ki a diákok ingázási költségeinek a megtérítésére – mondta Csíkszeredában Remus Pricopie. Az oktatási miniszter szerint a hétfői átutalás nyomán a pénz egy része már a tanfelügyelőségeknél lehet és nemsokára az iskolába kerülhet. „Az, hogy öt nap alatt két külön összeget is felszabadítottunk erre a célra, azt jelzi, hogy a kormány napirendjén szerepel a probléma megoldása” – mondta a tárcavezető, aki azonban ezúttal is hangsúlyozta, azért jelentkezett a probléma, mert egyes szállítási cégek a többiekénél ötször, hatszor vagy akár tízszer magasabb árat szabtak meg, arra gondolva, hogy a minisztériumnak úgyis ki kell ezt fizetnie. Pricopie azt mondta, amint aktualizálják az adatokat, nyilvánosságra fogják hozni, melyik cégekről van szó. A diákok ingázási költségeinek megtérítése hónapok óta késik, több megyében tiltakozást indítottak az iskolákban emiatt.
Felújításra kértek támogatást
Az Octavian Goga Gimnázium igazgatója, Doru Dobreanu a ballagási ünnepségen kérte az oktatási miniszter támogatását a kormányzati pénzből elkezdett, de aztán finanszírozás nélkül maradt beruházásaik folytatására. A román gimnázium és a kormány, a helyi önkormányzat, valamint európai úniós pályázati támogatás révén példaértékűen felújított, a Márton Áron középiskolának is otthont adó gimnázium épülete közötti különbségre is felhívták később Pricopie figyelmét. A helyi román lap újságírójának kérdésére válaszolva az oktatási miniszter azt mondta, nemcsak, hogy észrevette a két épület állapota közötti különbséget, de beszéltek is arról, hogy abbamaradt a Goga felújítását célzó kormányzati beruházás. Az infrastrukturális oktatási beruházások újraindítása foglalkoztatja a kormányt, nemcsak a Goga, hanem a többi olyan iskola miatt is, amelyeknél félbemaradt munkálatok vannak – nyilatkozta Pricopie.
Dușa azt mondta, azért hívta Hargita megyébe minisztertársát, mert itt különleges ballagási ünnepségek vannak, ugyanakkor úgy vélte, a látogatás során tapasztaltak hozzájárulhatnak a második félévre és 2014-re vonatkozó finanszírozási döntések meghozatalához is. Számos olyan iskola van még, főként vidéken, amelyek nem felelnek meg az egészségügyi működési engedélyhez szükséges követelményeknek, ugyanakkor az is igaz, hogy a csíkszeredai román gimnázium a beruházások szempontjából mellőzve volt, 2007 óta nem volt kiutalva pénz a felújításokra és az oktatási körülmények nem a legmegfelelőbbek – mondta a védelmi tárca vezetője, korábbi Hargita megyei szociáldemokrata képviselő.
R. Kiss Edit
Székelyhon

Gyújtó hang és múltba révedés
Látványos külsőségek, rangos meghívottak, nyomokban figyelemre méltó félmondatokat is tartalmazó beszédek és unalmas rutin jellemezte az RMDSZ legutóbbi rendes kongresszusát. A küldöttek arról is határoztak, hogy az RMDSZ törvénytervezetet nyújt be Székelyföld területi autonómiájáról.
Ez a szombat munkanap volt az RMDSZ életében, egy dolgos, tettre kész szövetség sok munkával eltöltött kongresszusa, amelyen kijelöltük a következő két év, illetve a 2020-ig tartó időszak feladatait – így összegzett közel nyolc óra múltán kongresszusi biztosi minőségében Kovács Péter RMDSZ-főtitkár. Ahhoz kétség sem fér, hogy tömény fél napot nyomott le a mintegy ezer meghívott és küldött, még akkor is, ha legfeljebb a kezdeti himnuszéneklésnél volt mindenki a csíkszeredai sportcsarnok nézőterén. A magyar, székely, román és uniós – ebben a sorrendben – himnuszok alatt az óriásképernyőn követhettük az asszisztencia beleélését, és láthattuk a székely himnusz csabakirályfis passzusánál, hogy Borboly Csaba Hargita megyei önkormányzati elnöknek nem erőssége az éneklés.
Ráduly Robert gyújtó hangú beszéde mindenesetre megadta az alaphangot. A csíkszeredai polgármester némileg kényszerpályára állította a rendezvényt azzal, hogy néven nevezte a romániai magyarság aktuális fájdalmait: az autonómiaigényt, az anyanyelv- és szimbólumhasználatot, a magyar elöljárók üldöztetését, de az olyan általános érvényű gondokról is szólt, mint a közalkalmazottak alulfizetettsége és az önkormányzatok finanszírozási kiszolgáltatottsága.
A kivágott magas cé után a díszmeghívottak sem hagyták sokkal alább. Talán soha nem hallottunk Victor Ponta miniszterelnöktől ennyire szellemes, ugyanakkor a felvetett témákat ennyire pontszerűen tárgyaló felszólalást. Konkrét ígéret ugyan nem hagyta el a száját, de kinyitott néhány kiskaput, amelyek közül a legfontosabbnak talán ez tűnt: az alkotmánymódosítás során igyekeznek megtalálni a módját, hogy a magyarság országalkotó tényezőként jelenjen meg az ennek megfelelő jogosítványokkal és komfortérzettel. A regionalizálás témáját sem kerülte meg, és bár előrevetítette, hogy nehéz lesz meggyőzni akár saját pártbeli kollégáit is, igyekeznek olyan megoldást találni, amelyben sem a gazdasági fejlődés parancsszava, sem pedig a magyarság nemzeti azonossága ne csorbuljon. Társelnök kollégája, Crin Antonescu valamivel kevésbé volt engedékeny. Keménysége azonban korrektnek kívánt tűnni, mondandójának összegzése pedig egyértelműnek hangzott: erősebb Romániát csak erősebb magyarsággal lehet létrehozni.
Az anyaországi meghívottak üzenete szinte egybehangzóan az RMDSZ támogatását hordozta. „Magyarország abban érdekelt, hogy Románia sikeres legyen, a magyarság pedig otthon érezze magát a szülőföldjén – jelentette ki Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a KDNP elnöke. – A magyar kormány számára minden államközi kapcsolatban az első szempont, hogy milyen helyzetben van az adott országban élő magyar kisebbség.” Semjén úgy fogalmazott, hogy ami Romániának és a románságnak jó Moldova tekintetében, az Magyarországnak is jó Erdély tekintetében. A kijelentésre kis híján felszisszentünk, hiszen ha Románia számára latens törekvés a Moldovával való egyesülés, akkor ez Erdély tekintetében igencsak idegborzolóként hathat a román közvélemény számára.
Rogán Antal, a Fidesz-frakció vezetője „a Kárpát-medence legnagyobb és legerősebb magyar politikai érdekképviseletének” tolmácsolta pártja üzenetét. Arra is kitért, hogy érdemes élni a jövő évi anyaországi választások lehetőségével, és hangsúlyozta, hogy minden határon túli politikai szervezetnek érdemes a választási részvételre buzdítania a magyar közösség tagjait.
A váratlanul éles és érdemi meghívotti felszólalások után a dolgok visszazökkentek a megszokott kerékvágásba. Kelemen Hunor elnöki beszámolójában leszögezte: meg kell teremtenie mind a területi, mind a kulturális autonómia jogi kereteit, ennek érdekében a magyar politikai tényezőknek meg kell állapodniuk, hogy csatározásaikban az autonómia ügyét nem használják fegyverként. Olyan hallgatólagos vagy írásos megállapodást kellene kötni – fogalmazott Kelemen – amelyet mindenki elfogad, „mert a legtöbb kárt akkor tudjuk okozni egymásnak, és különösen a mi közös ügyünknek, ha azt a látszatot keltjük, hogy vannak igazi autonómiaharcosok és vannak olyanok, akik ezzel szemben állnak.”
Ehhez képest éles kanyar volt az elfelejthetetlennek tűnő múlt irányába Markó Béla volt elnök és Borbély László politikai alelnök felszólalása – megcsináltuk, megvédtük, kiharcoltuk –, amely minden további politikai szereplő bagatellizálását célozta, valamint annak hirdetése, hogy az RMDSZ-jelvény az egyetlen garancia a magyarság romániai jövőjére. A széksorok pedig egyre üresebbekké váltak.
Hat óra munka
Törvénytervezetet nyújt be az RMDSZ Székelyföld területi autonómiájáról, ez lesz a következő időszakban a szövetség egyik legnagyobb feladata. Székelyföld közjogi státusának rendezése a kongresszus által elfogadott egyik dokumentumban is szerepel. A kongresszus kinyilvánította: fontosnak tartja „Székelyföld jövőbeni közjogi státusának az eddigi tervezeteknél részletesebb kidolgozását és mielőbbi parlamenti elfogadását, az ezzel kapcsolatos szakpolitikai kérdések rögzítését, a térségben élő román közösségek komfortérzetét biztosító törvényes feltételek kialakítását.” Az Öntudatra ébredő, erős Székelyföldet! című dokumentum szerint az RMDSZ intenzív társadalmi kampányokat kíván szervezni, hogy a többségi társadalom tagjai számára elfogadhatóvá tegye az autonómia fogalmát. Dokumentumot fogadtak el a küszöbön álló romániai alkotmánymódosítási törekvésekről is: az alaptörvény államalkotó tényezőkként ismerje el a nemzeti kisebbségeket, biztosítsa a nemzeti, közösségi szimbólumok használatát. Javasolta, hogy a román nyelv mellett a nemzeti kisebbségek nyelvét is hivatalos nyelvként lehessen használni egyes régiókban. Egy másik dokumentum megerősítette egy újabb, regionális közigazgatási szint bevezetésének szükségtelenségét, a fejlesztési régiók tekintetében viszont fenntartotta az RMDSZ 16 régiós felosztást tartalmazó, 2009-ben benyújtott törvénykezdeményezését. Az Erősödő szórványt, összetartó magyar közösségeket című dokumentumban azt a célt is megfogalmazta a kongresszus, hogy a székely–szórvány közösségi kapcsolatokat a magyarországi testvértelepülések és testvérmegyék bevonásával bővítsék ki. Önálló dokumentumban foglalták össze az RMDSZ törekvését, hogy az európai polgári kezdeményezés eszközével késztesse az Európai Uniót egy átfogó kisebbségi keretszabályozás elfogadására. A dokumentumot bemutató Borbély László felkérte a romániai magyar szervezeteket, csatlakozzanak az RMDSZ és európai partnerei kezdeményezéséhez. A kongresszus dokumentumban utasította el a magyar közösséget ért sorozatos támadásokat, és kijelentette: minden demokratikus eszközzel kiáll a jogalap nélkül meghurcolt felelős tisztségviselői mellett. Módosította az RMDSZ programját és alapszabályát is: nőtagozatot hoz létre, és ideológiai ismérvek szerint korlátozta platformjai számát. Ugyanakkor nem bocsátották szavazásra Eckstein-Kovács Péter kolozsvári politikus arra vonatkozó javaslatát, hogy a szövetség utasítsa el a cianidos aranybányászatot, és foglaljon állást a verespataki bányaprojekt ellen.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Háttal a jövőnek
Aki attól tartva maradt távol az RMDSZ legutóbbi kongresszusától, hogy – lévén tisztújításmentes, úgymond tét nélküli ülés – dögunalomba fullad, most kicsit sajnálhatja, hogy egyébbel töltötte a szombatját. A csíkszeredai sportcsarnokban ugyanis érdekes szeizmikus mozgásokra figyelhettünk. A romániai politikai mezőny „jó tanulója”, az RMDSZ előbb kicsit keménykedett, székelyzászlós kongresszusi pulpitussal izgatta a kedélyeket és a tévéközvetítések rendezőit, hogy aztán Victor Ponta elől már levegyék a provokatív textíliát, mintegy megüzenve: látjátok, tudunk mi olyanok is, meg ilyenek is lenni. Akár a hajdani kabaréban: ha én egyszer kinyitom a számat...
Csíkszeredában egyelőre csak félszájjal kimondott gondolatok hangzottak el, ám így is sokkal több minden, mint sok korábbi kongresszuson egybevéve. A román miniszterelnök ugyan nem tett konkrét, számon kérhető ígéretet a magyar szempontból forró ügyekben, de egyetlen kérdésben sem volt elutasító. Szózata egyszerre szólt a mindig kéznél lévő szövetségesként számon tartott RMDSZ-nek, de a jelen lévő liberális elnöknek is. A pengeváltás elől Crin Antonescu sem tért ki, közben az RMDSZ pedig joggal érezhette magát körüludvarolt hajadonnak.
A belpolitikai tárgyalásokra való felhívás tényén túl a biztató szavak legalább akkora mértékben voltak hivatottak növelni az RMDSZ presztízsét is. Az erőfelmutatást szolgáló látványos informatikai és hangzóelemek show-ja mellett a romániai és anyaországi mezőny legfontosabb személyiségeinek felvonulása minden irányba kikacsintó demonstráció volt. A Fidesszel való bokszmeccs MSZP-s „eredményhirdetése” mellett a legnagyobb magyar kormánypárt képviselője a legjelentősebb Kárpát-medencei magyar szervezetnek titulálta az RMDSZ-t. A kétoldali legitimáció azonban szólt a jelenlévő küldötteknek is, a szövetség ugyanis egyik legfontosabb feladatának tekinti tartani a lelket tagságában, miután kimerülni látszanak az elmúlt 15 esztendő során bevált motivációs eszközök.
Markó Béla és Borbély László régi időket és hatalmi arroganciát idéző retorikája révén azonban továbbra is begyűrűzik a múlt. Az egy a zászló eszméje önmagában talán nem is lenne vitatható, ha nem kiszorítósdi, megbélyegzősdi, kizárólagosdi övezné. A jövőt tükörből szemlélő vezetők azonban egyelőre képtelenek szemétre dobni a gyűlöletbeszéd-elemeket, amelyekre egyre kevesebb a vevő. Érzékelhető értetlenséggel állnak a rohanó idő esetenként jótékony forgatagában.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kongresszusok egykor és most
A demokrácia működéséhez kötődő egykori illúzióinkra mi sem jellemzőbb, mint hogy a rendszerváltás után közvetlenül mekkora botránynak gondoltuk, ha egy kongresszuson nem voltak reális viták, ha mindent előre egyeztettek, a küldötteknek csak rá kellett bólintaniuk arra, amit vezetőik eleve eldöntöttek. E megoldási képleteket a múlt rendszerhez, a kommunista diktatúrához asszociáltuk, holott, tetszik vagy nem tetszik, de a demokratikusnak nevezett modern politikai rendszerek zöme bizony így működik.
Most is demagogizálhatnánk, s farizeus módon megpróbálhatnánk ráhúzni a vizes lepedőt az RMDSZ-re, hogy mennyire antidemokratikus szervezet, hiszen mindent eldönt a vezető klikk a háttérben, s 2003 óta lényegében tétnélküli kongresszusokat szerveznek. Az igazság azonban az, hogy ez nem RMDSZ-, de még nem is Románia-specifikus jelenség, hanem a versenyelvű pártdemokrácia működésének előbb-utóbb kialakuló sajátossága. Robert Michels 1923-as, Sociology of the Party System című nagy hatású munkájában látnoki erővel fogalmazta meg az „oligarchia vastörvényét”. A jeles gondolkodó szerint aki versenyelvű pártdemokráciáról beszél, az oligarchiáról beszél, mert minden szervezet, így a pártok is előbb-utóbb szükségképpen oligarchizálódnak. Oligarchián Michels a kevesek domináns pozícióját értette. Tény és való: a pártokon belül szükségszerűen kialakul egy vezető elit, többé-kevésbé zárt klikk, amely meghatározza a párt eszmei és fizikai arculatát.
Klikkek békeidőben
A pártokon belül legjobb esetben is csak formális szempontból van demokrácia, a vezető klikk általában úgy igyekszik befolyásolni a belső játékszabályokat, hogy azzal saját szervezeten belüli hatalmát stabilizálja. Bőven rendelkezik ehhez eszközökkel: elsősorban a pártalapszabályzat, amely a legtöbb esetben lehetővé teszi nemcsak a pártérdekkel (értsd: pártvezetéssel) ellentétesen cselekvők etikai bizottság elé állítását és kizárását, de akár alapszervezetek feloszlatását és újraszervezését is. Nem szólva arról, hogy alapesetben a pártvezetés dönt a helyi jelöltek személyéről, mind az önkormányzati, mind a parlamenti választásokon.
A középgárda célirányos megszervezésével ugyanakkor akár a legnagyobb szimbolikus legitimációval rendelkező alapítókat is ki lehet szorítani egy pártból, amint az az MDF-fel történt Dávid Ibolya elnökségének idején, aki nemcsak eszmeileg fordította ki a szervezetet önmagából, de sorban leszámolt a párt korábban meghatározó vezetőivel, közöttük a „sátorverő” Lezsák Sándorral is.
Ha a demokráciát olyan rendszerként értelmezzük, amelyben a polgárnak érdemi beleszólása van a közügyekbe, akkor tökéletesen igaza van Michelsnek, aki szerint a versenyelvű pártdemokrácia az oligarchiák versenye, így a demokrácia voltaképpen áldemokrácia. Annál is inkább, mivel az oligarchiákon belül nem ritka az egyszemélyes hatalom. A tényleges, megvalósult pártok versenyén alapuló „demokrácia” így működik nemcsak Kelet- és Közép-Európában, hanem lényegében mindenütt, beleértve a „demokratikus mintaállamokat” is. A különbség a diktatúrákhoz képest elsősorban abban áll, hogy az egyik oligarchiát államcsíny nélkül le lehet cserélni a másikkal békés úton, választásokon. A pártkongresszusok ebben az összefüggésrendszerben nem tényleges döntéshozó fórumok, hanem olyan fesztív események, ahol a pártoligarchia erőt demonstrálhat, üzeneteket fogalmazhat meg, felvonultathatja belföldi és külföldi szövetségeseit.
A legjobb rossz
Illúzióromboló mindez? Igen, az.
Középtávon azonban egyelőre aligha fogunk kialakítani jobb, élhetőbb, méltányosabb, a jogbiztonságot inkább garantáló, a polgároknak a közügyekbe nagyobb beleszólási lehetőséget biztosító politikai rendszert. Legjobb esetben is arra törekedhetünk, hogy a magunk pártját, a magunk közösségi létkeretét tegyük jobbá. Erre 1993-ban Erdélyben történt egy igen szép és perspektivikus kísérlet amikor az RMDSZ III. brassói kongresszusa elfogadta a nemzeti önkormányzat programját. Eszerint a szövetség állam lett volna az államban, nem pedig egy zsákmányszerző párt a sok közül. Mint e tárgykörben közölt sorozatomból is kiderült, strukturális szempontból épp a szervezet oligarchizálódása, a Markó-Neptun egységfront kialakulása, az autonómiaprogram klikkérdekű háttérbe szorítása vetett véget e szép és nemes korszaknak.
Az utolsó RMDSZ-kongresszus, amikor valami is eldőlt, a 2003-as volt. Ekkor véglegesen pártstruktúrává alakították a nemzeti önkormányzati szervezeti rendszert, és szimbolikusan leszámoltak a kommunista rendszerrel való nyílt szembenállás politikájával azáltal, hogy megszüntették Tőkés László tiszteletbeli elnöki tisztségét. Tőkés volt az utolsó a sorban: korábban periferizálták Király Károlyt, Szőcs Gézát, Borbély Ernőt, Kincses Elődöt. Lehetetlen ebben nem rendszert látni. De ha nem is ismerjük a hátteret, józan ésszel belegondolva akkor is rájöhetünk, hogy a kommunisták utódszervezeteivel kötött, pragmatikusnak mondott klikkérdekű kiegyezés igencsak ellenére lett volna azoknak, akik a kommunista rendszerben egzisztenciális kockázatot vagy akár életveszélyt vállalva kiálltak elveik mellett.
Happeningen túl
Az RMDSZ kihívói, az autonómiaelvű Erdélyi Magyar Néppárt és Magyar Polgári Párt ma még nem rendelkezik kellő erővel ahhoz, hogy visszaterelje az RMDSZ-t a saját programjához, az autonómia útjára. Amíg a következetes autonómiaelvű erők meg nem izmosodnak, marad a tartalmatlan sikerpropaganda, az autonómiának csak és kizárólag a magyar választói bázis felé való kommunikálása, a román hatalom magyarellenes politikájának külföldi legitimálása, az érdemi autonomista lépések megtételének további elodázása. És a tét nélküli happening-kongresszusok szervezése.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szerény kezdőktől megbecsült hittanárokig
Az öt-tíz éve még szerényen vizsgázó, majdnem síró kislányka ma brillírozik a katedrán – állítja Marton József, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának dékánja. Összeállításunkban a világi teológusképzés hazai történeti térképét igyekeztünk felrajzolni.
A hazai világi teológusképzés kérdése 1990 márciusában merült fel katolikus berkekben. Bálint Lajos akkori segédpüspök vetette fel, hogy magyarországi minta szerint – ahol Nyíri Tamás kezdeményezésére és vezetésével már a kommunista időszakban működött a levelező teológia – el kellene kezdeni Erdélyben is a „laikusok”, azaz a nem papnak készülők teológiai képzését. Csató Béla akkori vikárius, Csiszér Albert brassói főesperes és Hajdú Gyula, a gyulafehérvári hittudományi főiskola rektora kezdte a szervezést. A kivitelezés gyakorlati része, a megoldások megtalálása leginkább Marton József teológiai tanárra hárult: ő járta körbe az egyházmegyét, tárgyalt a központnak kijelölt helyszíneken, az ottani, tanításra vállalkozó, a tanításhoz szükséges képességekkel és ismeretekkel rendelkező papokkal. Sőt, már kezdetben igyekezett bevonni világi tanárokat is a pszichológia, pedagógia, (egyházi) irodalom oktatásába. Marton József minderre tekintettel dékáni kinevezést kapott 1991-ben. „Miután a laikusok, a hívek hosszú éveken keresztül el voltak zárva a teológiától, hiszen 1990 előtt Erdélybe csak kevés új teológiai témájú kiadvány jutott be, egy-egy magyar nyelvű teológiai folyóirat, még az értelmiség is teljesen tájékozatlan volt ezekben a kérdésekben” – indokolta a képzés beindításának szükségességét.
A siker fokmérői
Az erdélyi katolikus hitű lakosság, az értelmiség teológiai műveltségének felzárkóztatása érdekében regionális képzési központokat hoztak létre Déván, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön, majd a gyulafehérvári mellett a szatmári, váradi és temesvári egyházmegyékben is. Az elképzelés sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy összesen 800-an jelentkeztek – és ki is tartottak. Az ötéves, levelező formában megszervezett, hétvégi, tömbösített előadásokat jelentő képzést a jelentkezők 20 százaléka annak rendje és módja szerint, záróvizsgát is téve, elvégezte. „Ezekkel a regionális és nem akkreditálható képzésekkel sikerült olyan tudásréteget megalapozni, amire még a későbbiekben hitoktatásra vállalkozó is alapozni tudott” – tartja Marton József. A kezdeményezés sikerét jelzi az is, hogy a tanulmányi segédanyagként szolgáló, kétezer példányban nyomtatott jegyzetek – a gregorián énektől a pszichológiáig terjedő 35 témájú – mind elfogytak. E jegyzetek megjelentetésével indult el újra az erdélyi katolikus teológiai irodalom kiadása.
Fordulópontok
A romániai teológiai képzés szempontjából fontos fordulópontnak számít az 1993-as tanügyi törvény, amely előírta az újonnan indított intézmények akkreditálását. Az 1991-ben még fakultatívnak tervezett iskolai hitoktatás kötelező lett az 1-8. osztályokban, egyetemi diplomával, tanári képesítéssel rendelkező hitoktatókra lett szükség. Ez pedig már egy másik célt körvonalazott. Marton József így idézi a történetet: „Az elején a más tantárgyakat oktató katolikus tanárokat vontuk be, alapos továbbképzést szervezve próbáltuk őket felkészíteni, bevonni a hitoktatásba. Az akkori idősebb generáció nemsokára nyugdíjba vonult, fiatalítani kellett. Azokra számítottunk hát, akik a levelező tagozatos képzést végezték. Ám akinek nem volt tanári diplomája, annak az intézmény akkreditációja hiányában mi nem tudtunk diplomát biztosítani.” 1995-ben elszaladt az utolsó lehetősége is annak, hogy államilag elismertté válhasson az intézmény: nem tudta ugyanis biztosítani a törvényben előírt tudományos színvonalat, nem rendelkezett megfelelő létszámú képzett tanári karral. A kommunista években ugyanis a teológiai képzés megtűrt volt csupán, álmodni sem lehetett teológiai doktorátusról, néhány tehetséges papnövendék is csak igen nagy nehézségek árán juthatott ki külföldre tanulni.
Az újabb fordulópont 1996-ban érkezett el: miután világossá vált, hogy nem akkreditáltatható a levelező tagozat, más irányba kellett lépni. Holló László, a kolozsvári kar tanára így vélekedik: „Az európai trenddel szemben Románia egyetemein épp az utóbbi 15–20 évben alakult több tíz teológia kar. Nyilván ezt Kelet-Közép-Európa legvallásosabb országában sem a teológia tudományának reneszánsza magyarázza, sokkal inkább egy tényleges helyzetből adódó gyakorlati kényszer. Egyfelől az 1989–90-es változások előtt az államvezetés a teológiák és a felvehető jelöltek számát minimálisra csökkentette, másfelől 1990 után az iskolai hitoktatás elindítása szükségessé tette a hitoktatóképzés megszervezését.” Összegzésképpen: a római katolikus teológia kar fennállásának első tíz éve (1996–2006) alatt 470-en – 311 lány és 159 fiú – felvételiztek sikerrel, közülük 2000 és 2009 között 338-an be is fejezték a tanulmányaikat.
Két kő között
A nappali képzés indítása nem tette zárójelbe a még rendezetlen levelezős kérdést. A tanügyi törvény lehetőséget nyújtott arra, hogy egy akkreditált intézményben különbözeti vizsgák révén érvényes licenciátust lehessen szerezni. Az immár működő saját karon 1997-ben szervezték meg a különbözeti vizsgákat: háromszáznál többen jelentkeztek, többnyire sikerrel vették az akadályt, érvényes tanári diplomát szereztek. Akadt azonban egy kis szépséghibája a rendezési folyamatnak. „Talán senki nem élte át, amit én: miközben a levelezősök szelekciós vizsgáit szerveztem, a nappalis növendékeim támadtak, hogy velük mi lesz, nem lesz így vallástanári hely számukra. Két kő között őrlődtem!” – fogalmazta meg a probléma lényegét Marton József, a megalakult kolozsvári kar dékánja, az egykori levelezőtagozat vezetője.
A nappali tagozatot végzők számára a kettős képzés kínált megoldást. Közülük sokan a másodszakkal helyezkedtek el, majd idővel a teológiai diplomának is hasznát vették, akár úgy, hogy időközben felszabadult a katedra, akár úgy, hogy néhány órában hittant is taníthatnak kiegészítésképpen.
A Sepsiszentgyörgyön élő Pénzes Lóránd így beszél a lehetőségekről: „Nagy kihívásnak tartom, hogy igyekezzem minőségi órákat tartani, hogy felkeltsem a diákok érdeklődését egyházunk tanítása iránt, hogy provokáljam őket egészséges keresztény értékrend kialakítására. Egy emberi számítás szerint eredményes óra után sokszor hálát adok Istennek, hogy eszköze lehettem, és ilyenkor azt érzem, ez az, amit érdemes, amit akartam csinálni. Már öt éve élem meg a munkahely kérdésének bizonytalanságát, az is megfordult többször a fejemben, hogy pályát váltok, mivel családosként azért előre kell tervezni. A szüleim segítsége nélkül valószínűleg néhány évet vendégmunkásként külföldön dolgoztam volna, hogy sikerüljön elindulni az életben. A pedagógusi fizetés a mindennapi kiadásainkat úgy, ahogy fedezi, feleségem gyereknevelési szabadságon van második fiunkkal, az egyházi segítség a plébániai közösségünkhöz való tartozásban nyilvánul meg, anyagi segítség nincs. Én a szerencsésebbek közé tartozom, de úgy érzem, egyházmegyénk nem képes eléggé segíteni a teológiát végzett értelmiségieken, sokuk még néhány év múltán is az útkeresésnél tart.”
Jövő és megbecsülés
Csiszár Klára az egyetem elvégzése után a szatmári püspökségen ifjúsági referensként dolgozott. „Néha éreztem megbecsülést, néha kevésbé. Motivációra, elismerésre mindenkinek szüksége van, tükör ez, amiben látod magad, ugyanakkor erőt is adhat a további munkához. A megbecsülés és annak kifejezése tulajdonképpen a motiválás egyik formája. A püspökségen szabad volt dolgozni, nem akadályozott senki, minden körülmény adott volt hozzá, ez a fajta motiváció azonban nem volt annyira magától értetődő. Inkább az volt a közhangulatban, hogy ezért a munkáért nem illik különösebb dicséretet, köszönetet várni. Persze volt rá példa, hogy azt éreztük, becsülik a munkánkat, de ennek kifejezése soha sem egyénileg történt, inkább kollektíve lehetett megtapasztalni. Voltak abszolút ellenpéldák is, cinikus megjegyzések, de ezeket a nehézségeket nem tekintettük igazi problémának, hiszen nem érintették gyökeresen munkánk célját. Örültünk a fiatalok fejlődésének, lelkesedésének, ez jelentette inkább a megbecsülést” – fogalmazott a ma már Bécsben habilitációs dolgozatát író Csiszár Klára.
Az 1996 óta végző világi teológusgenerációkról Marton József úgy tartja, hogy megállják a helyüket. „A plébános és a hitoktató együttműködése elengedhetetlen, ma már komoly együttműködés alakult ki. Amikor első fokozati vizsgákra kiszállunk, a plébánosok szeretettel fogadnak, támogatnak. Amikor az iskolába eljönnek velünk és látják, hogyan végzik ott a dolgukat a hitoktatók, örömmel könyvelik el, hogy ez komoly segítség a számukra is. A hasonló fokozati vizsgákon sokszor más emberrel találkozunk, mint aki itt, Kolozsváron végzett: az öt-hat-tíz éve még szerényen vizsgázó, majdnem síró kislányka ma brillírozik a katedrán! Büszkék lehetünk a hitoktatóinkra.”
Bodó Márta
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Bencze Mihály
Mottó: Rezdülj végig, / a végestől a végtelenségig, / tudatos, ésszerű varázs –: / mert csak az igaz, ami végtelen, / minden véges: megalkuvás.” (Szilágyi Domokos)
Hálás feladatot kaptam az EMKE elnökségétől, laudáljam barátomat, a matematikus-költő, oktatásszervező, művelődési szakembert. Gyorsan éltem napjaink könyvtárpótló elektronikájával és beütöttem a google-ba a nevet, mindössze 0,17 másodperc alatt 237 ezer címszó jelent meg. Még szerencse, hogy egy hónapja kaptam a megbízatást, így az egy este megírt 40 oldalból volt időm naponta egy-egy lapot mondatba sűríteni, néhány felsorolásra összefoglaló szavakat találni, távirati stílusban visszaadni azt a szellemiséget, amit Erdély-szerte Bencze Misi néven ismernek.
Csernátfaluban született, otthon, majd a csaknem otthoni Hosszúfalu gimnáziumában tanult, ezután a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem matematika szakán volt hallgató, ahol Maurer Gyula professzorral került közelebbi szakmai kapcsolatba. Matematikusi oklevéllel otthon és otthona környékén tevékenykedik. Matematikafeladatokat szerkeszt, lapokat alapít, verseket ír, jeles személyek életét tanulmányozza és publikálja.
1980 decemberében megszervezte az első erdélyi Rubik-kockát forgatók bajnokságát, de hamar leintették, hiszen ez magyar – gondolkodó – fiatalok találkozója lett. Nem csüggedt, tovább szervezett, nyüzsgött.
1990-ben alakította meg a jogilag hivatalosan bejegyzett Wildt József Tudományos Társaságot. Ez a társaság középiskolások és egyetemi hallgatók szakmai támogatásával foglalkozik, számos diáklapot jelentetve meg. Néhány cím ezekből, messze elmaradva a teljességtől: Visszhang (magazin), Szinfónia, Szemfog (irodalmi lap), Galaxis, Pegazus, Üzenet, Erdélyi Bumeráng (vicclap), Erdélyi Matematikai Lapok, Vadrózsák (irodalmi lap).
A Wildt József Tudományos Társaság diákkonferenciákat, diáktudományos köröket és versenyeket szervez évente többször is.
1993-ban, Brassóban megalapította a hivatalosan bejegyzett Fulgur Kiadót, aminek célja magyar könyvek kiadása. Másfél évtized alatt több tucat könyvet jelentetett meg, számos folyóirat szerkesztését, megjelentetését vállalta.
Egyik legnagyobb érdeme, hogy 1990-ben megalapította az Erdélyi Magyar Matematikaversenyt – ami azóta párhuzamosan zajlik a román matematikai versenyekkel –, majd 1992-ben Oláh György felvidéki matematikatanárral a Magyar Nemzetközi Matematikaversenyt. Ezt a versenyt idén márciusban rendezték meg 22. alkalommal, ezúttal Győrben.
Bencze Mihály verseket (is) ír, matematikapéldák százait alkotja, szervez, rendez, elnököl, ha kell, javító tanár, köszöntő beszédet tart, vitatkozik, érvel igaza mellett, okleveleket gyárt és névsorokat pontosít. Egyik írásában olvastam, hogy szerinte „a matematika nem más, mint az irodalom, zene, művészet, vallás, ezotéria tudományos versbefoglalása egy különleges isteni nyelven, minimális jelrendszerrel”. Lélekvándorlás, Pogány Madonna verseskötetei, Tótpál Dániel irodalmi munkásságáról írt tanulmánya, Zajzoni Rab István összegyűjtött írások című, Magdó Jánossal közösen megjelentetett kiadványa csak töredékei helytörténeti kutatásainak. Bencze Mihály született európai és lokálpatrióta, 2005-ben megalapította a Zajzoni Rab István-díjat, amit minden évben kiosztanak azoknak a személyeknek, akik Hétfalu művelődési, oktatási, szellemi, gazdasági életében kimagaslóan tevékenykednek, életművükkel hozzájárulnak nemzeti közösségünk, értékeink gyarapításához és népszerűsítéséhez.
Leánya, Ünige, és két fia, Nimród és Mikolt – apjuk szellemében él és dolgozik, a középső éppen a kolozsvári Protestáns Teológián utolsó éves evangélikus pap-jelölt.
Ki is, mi is Bencze Mihály? Matematikus, aki alkotó és szervező, irodalmár, aki verseket és tanulmányokat ír, művelődésszervező, aki rendez, kitüntet és társakat állít maga mellé. Tegyek kérdőjelet az utolsó mondat végére? Vagy foglaljam egy szóba, felkiáltójellel, hogy fáradhatatlan erdélyi ember! Mert a 20. század végén is kellettek és ma is kellenek szimbólumok, ma nem börtönáldozatok, mint korábbi legnagyobbjaink, hanem hétköznap és vasárnap is nyüzsgő, rágódó, de cselekvő csöngettyűzők, harangozók, szívós cselekvők. Böjte Csabák, akik az elesetteket segítik, Kallós Zoltánok, akik nem hagyják elveszni írott és íratlan értékeinket, Bencze Misik, akik a kiemelkedő képességű diákoknak nyitnak kaput Európa és a tudományos nagyvilág felé.
Szilágyi Domokos-mottóval kezdtem, az ő soraival is végzem ezt a laudációt: „Az ünnep, az ünnep halandó. Csak a hétköznap maradandó”. Misi kollégám ezt a kitüntetést (is) otthon egy polcra helyezi a többi mellé, mert mi mást tehetne, s a mai (halandó) ünnepet követően ismét a (maradandó) hétköznapokba veti magát. Figyelj, fáradhatatlan barátom, a Kárpát-medencében, közelebb Erdélyben vannak még megoldatlan számtan- és nemmatek feladatok! Közülük legalább n+1 rád vár!
Matekovics Mihály
Művelődés (Kolozsvár)

Így szúrnak ki a magyarokkal a balliberálisok
A balliberális kétharmados parlamenti támogatás megvan, és most már annak a kellemetlen fejleménynek a lehetőségét is kiiktatták, hogy alacsony részvétel esetén érvénytelen legyen a népszavazás – így kommentálta a Mensura Transylvanica erdélyi politikaelemző intézet a romániai törvényhozás azon döntését, hogy egy népszavazás akkor is érvényes, ha a szavazásra jogosultaknak csupán 30 százaléka vesz részt rajta, és akkor eredményes, ha a választói névjegyzékben található polgárok 25 százaléka igennel szavaz.
Május 29-én derült ki, hogy nem változik Románia nemzetállamként való meghatározása, miután az alkotmánymódosítás szövegét előkészítő parlamenti bizottság elvetette szerdán a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) javaslatát, hogy töröljék ezt a jelzőt az alkotmány első cikkelyéből. A bizottság elnapolta az RMDSZ egy másik indítványának megvitatását, amelyben a szövetség azt kezdeményezte, hogy az alkotmány ismerje el államalkotó tényezőkként a nemzeti kisebbségeket. Ugyanezen a napon gyakorlatilag az utolsó akadályt is elhárította a szociálliberális (USL) kormányoldal az új romániai alkotmány hatályba lépésének útjából. Bár a módosított alaptörvény még el sem készült, a kétharmados szavazógépezet elfogadta a parlamentben a népszavazásról szóló törvény módosítását, amelynek értelmében a referendum akkor is érvényes, ha a szavazásra jogosultaknak csupán 30 százaléka vesz részt rajta, és akkor eredményes, ha a választói névjegyzékben található polgárok 25 százaléka igennel szavaz – olvasható a Mensura Transylvanica (MT) legfrissebb felmérésében.
„Védett vad” lett
Az elemző intézet emlékeztetett arra is, hogy a népszavazás érvényességi küszöbe volt az a banánhéj, amelyen az USL tavaly elcsúszott, amikor le akarta váltani hivatalából Traian Basescu államfőt. Hiába cserélte le saját embereire a parlament házelnökeit és az ombudsmant, és hiába próbált nyomást gyakorolni az alkotmánybíróságra, miután az EU nyomására elfogadták, hogy az államfő menesztéséről szóló referendumon 50 százalék plusz egy fő legyen az érvényességi küszöb, szinte borítékolható volt a kudarc – tették hozzá.
A végeredmény ismert: a jogosultak 46 százaléka vett részt a szavazáson, miután az ellenzéki Liberális-Demokrata Párt (PDL) távolmaradásra szólította híveit, és a magyarok is az átlagosnál nagyobb arányban maradtak otthon, így a referendum érvénytelen lett, Basescu pedig a helyén maradhatott. Az MT szerint bár a mostani módosítás nyomán az államfő már könnyebben leváltható lenne, nem valószínű, hogy a kormányoldal ismét nekifutna a felfüggesztési eljárásnak. Az államfőt ugyanis az EU – mint a kétharmados kormány egyetlen ellensúlyát – „védett vaddá” nyilvánította, és ha a kormány ismét meneszteni próbálná, azt minden bizonnyal ismét csak a jogállamiság elleni támadásként értékelnék Brüsszelben, és ennek megfelelően reagálnának.
Ezért csökkentették a balliberálisok a küszöböt
Úgy látják, a módosítás célja inkább az új alkotmány elfogadtatásának megkönnyítése. Mint ismeretes, alkotmánymódosítás esetén először a parlament két házának kell kétharmados többséggel elfogadnia az alaptörvényt, majd népszavazásra bocsátják, hogy a polgárok is szentesítsék – emlékeztet az elemzőintézet. „A kétharmados parlamenti támogatás megvan, és most már annak a kellemetlen fejleménynek a lehetőségét is kiiktatták, hogy alacsony részvétel esetén érvénytelen legyen a népszavazás.” A jelenleg is közel 60 százalékos támogatottságú USL játszva képes annyi hívét mozgósítani, hogy meglegyen a 30 százalékos részvétel, és máris nyert ügye van – tették hozzá.
„Ez a fejlemény azért veszélyes, mert így a kétharmados többség bármit beleírhat az alkotmányba, illetve bármit kihagyhat belőle.” Például a magyar közösség államalkotó tényezőként való elismertetésének elmaradása esetében hiába tiltakoznának azzal a magyar közösség tagjai, hogy távol maradnak a referendumtól, az nélkülük is érvényes lesz, míg az 50 százalék plusz egy fős érvényességi küszöb mellett a magyar szavazók jelentette 5-6 százalék is kulcsfontosságú lehetne – hívta föl a figyelmet az MT. A parlament tehát a népszavazás érvényességi küszöbének csökkentésével nehezítette a demokratikus érdekérvényesítést, hiszen ezek után már a polgárok 30,1 százaléka is dönthet a száz százalék sorsáról – zárul az elemzés.
Kovács András
mno.hu
Erdély.ma

Nagy Miklós Kund és Kelemen Ferenc az EMKE idei díjazottjai
Két újságírót – Nagy Miklós Kundot, a Népújság volt főszerkesztőjét és Kelemen Ferenc koreográfust, nyugalmazott rádiós szerkesztőt – díjazott csütörtökön este az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület megyei szervezete. Olyan marosvásárhelyi személyiségeket, akik magas színvonalon végezett szakmai tevékenységük mellett a közművelődés terén folyó munkából is tevékenyen részt vállaltak.
A plakettet és az oklevelet a megyei EMKE elnöke nyújtotta át, tevékenységüket Sebestyén Spielmann Mihály történész és dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár méltatta. A Vártemplom Diakóniai Otthonában tartott jó hangulatú ünnepség a Marosvásárhelyi Napok egyik nyitórendezvénye volt.
Az elismerés 2003 óta része a város ünnepének, 2002-ben az akkor 90 éves Haáz Sándort köszöntötték, akinek unokája, Haáz Márton Orosz Dávid Gergővel együtt zenélt, mindketten a művészeti középiskola végzős hallgatói – hangzott el Ábrám Zoltán megyei elnök nyitóbeszédében. „Ha egyszer valaki arra vállalkozik, hogy megírja az erdélyi magyar művészet históriáját a hatvanas évektől a huszonegyedik század első harmadáig, Nagy Miklós Kund írott dokumentumai nélkül aligha teheti meg” – hangsúlyozta Sebestyén Spielmann Mihály, majd felsorolta a marosvásárhelyi közszolgálati rádió riportereként, később a Népújság szerkesztőjeként működő díjazott, Nagy Miklós Kund köteteit. Ezek többsége a Műterem sorozatban elismert erdélyi, marosvásárhelyi képzőművészek életéről, munkásságáról készült, s a sort további művészmonográfiák, portrékötetek, úti beszámolók, gyűjteményes kiadások követték. Rádióriportjai mellett hosszú évek óta szerkeszti a Népújság Múzsa mellékletét, „mely szinte egyedülálló a romániai magyar lapok politikumközpontú gyakorlatában”. Az elmúlt két évtizedben házigazdaként „rangos művelődési, tudományos eseményeket szervezett, kiállításokat nyitott meg, hozott a vásárhelyi Bernády Házba, amelyet szervezőtársaival együtt a marosvásárhelyi magyar művelődési élet egyik központjává tett. A rendszerváltó időktől nyilvános teret nyert humora is, csujogatóin, vicces versein, kabarétréfáin jól derültek az olvasók, a közönség.
Köszönő szavaiban Nagy Miklós Kund szeretettel emlékezett meg az elfelejtett Pedagógiai Főiskoláról, amelyet 1965-ben Kelemen Ferenc mellett a romániai magyar művelődési élet későbbi elkötelezett alakítóival végzett, majd a kolozsvári egyetemen folytatta tanulmányait. Vallomásában elmondta, hogy az újságírói pálya lehetőséget teremtett számára sok rendkívüli személyiséggel való találkozásra, ismerkedésre, barátságra, s a saját gondolatait hozzátenni azokhoz a kiállításokhoz, rendezvényekhez, amelyeket megnyitott. Az újságírói szakma tette lehetővé, hogy megőrizte kíváncsiságát, érdeklődését a világ dolgai iránt, ugyanakkor fontos volt számára, hogy egy bizonyos területen – az ő esetében a képzőművészetben – jobban elmélyüljön.
Az ötgyermekes marosvásárhelyi tanárcsaládból származó Kelemen Ferenc pályaképét Ábrám Zoltán rajzolta meg. 1989–97 között a Marosvásárhelyi Rádió művelődési osztályának riportere, majd 2006-ig a Bukaresti Rádió magyar adásának szerkesztőjeként ismerte és szerette meg a hallgatóság. Rádiós pályafutásának személyes sikere, hogy élőben közvetíthette 1991 tavaszán Bálint Lajos római katolikus püspök beiktatását, s nem volt könnyű dolga 1990-ben, amikor élőben számolt be a Görgény-völgyiek ostromáról s a marosvásárhelyi „egyetemen dúló viszonyokról”. Munkásságának másik területe a tánc, a koreográfia. Táncolt a népi együttesben, híressé vált színházi előadás, filmek koreográfiáját készítette el, oktatott, szervezett az Egyetemisták Házában, később pedig a Színművészeti Főiskolán. Ötletadója, koreográfusa volt az RTV magyar adása Kaláka című műsorának, kezdeményezője az öreg táncosok találkozójának, s hosszú éveken át vezetője volt a többszörös országos első díjjal kitüntetett Kortárs táncegyüttesnek, hagyományőrző együtteseknek. Több mint 300 szakmai írása jelent meg a hazai néptánckultúráról, a balett és a kortárs tánc elméleti és gyakorlati kérdéseiről, Játékos ritmika néven könyvet szerkesztett – hangzott el a méltatásban. Ábrám Zoltán kiemelte Kelemen Ferenc tevékenységét az EMKE Maros megyei szervezetében, amelynek alelnöke volt, és sok ötlettel járult hozzá a hőskorszak művelődési rendezvényeinek szervezéséhez.
Kelemen Ferenc gyermekkorára, édesanyjára, a tánc fantasztikus nevelő erejére, a népi együttesben töltött évekre, a gyimesfelsőloki élményekre, a vendégszereplésekre, a rádió ökumenikus egyházi műsorainak a szerkesztése során szerzett tapasztalataira, a testvérével, Kelemen Kálmánnal történt szomorú eseményekre emlékezett.
– Életemben mindenkitől csak kaptam, s annak kis részét tudtam visszaadni – hangzott el vallomásában, s kiemelte Éghy Ghissza, a színpadi mozgást és ritmikát oktató táncművész szerepét koreográfiai tevékenységének alakításában, majd hozzátette, hogy a művésznő hagyatékának a feldolgozására készül, s szeretné, ha az általa nagyra becsült jobbágytelki Balla Antalról művelődési házat neveznének el szülőfalujában.
Beszélt a rádió 1990-es ostromáról, majd hozzátette, hogy még mindig reménykedik abban, hogy az RMDSZ vezetői egyszer meghívják, az eseményekről készült beszámolókban pedig értékelni fogják, ahogy 1990 márciusában helytálltak, és sikerült megvédeniük a román kollégák segítségével a rádiót a felbőszült tömeg támadásától.
A családias hangulatban, jó barátok között tartott esemény végén Ábrám Noémi Székely János Virágok átka című versével köszöntötte a díjazottakat.
Bodolai Gyöngyi
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Németh Zsolt: a magyar-román viszony nem nulla összegű játszma
Magyarország nem nulla összegű játszmaként, hanem kölcsönös előnyöket hordozó területként tekint a magyar-román kisebbségi, nemzetpolitikai viszonyra – jelentette ki a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára az MTI-nek Bukarestben, miután a román külügyminisztérium és parlament tisztségviselőivel tárgyalt pénteken.
Az államtitkár Viorel Hrebenciuc parlamenti alelnökkel, a kormányon lévő Szociáldemokrata Párt politikusával és Mihai Razvan Ungureanu volt miniszterelnökkel, a jobbközép ellenzék egyik vezetőjével találkozott, a román külügyminisztériumban pedig George Ciamba európai ügyekért felelős államtitkár volt a tárgyalópartnere.
A megbeszélések négy témakört érintettek: a bizalomépítést, a gazdasági kapcsolatokat, a kisebbségi kérdést és a regionális szervezetekben való együttműködést – tájékoztatta az MTI-t Németh Zsolt.
Kifejtette: a kétoldalú kapcsolatok dinamizálása és bizalomépítés érdekében nem látványos, hanem hatékony és folyamatos párbeszédre van szükség. A magyar fél egyebek mellett egy határ menti vegyes bizottság létrehozására tett javaslatot és a határ menti közlekedési infrastruktúra fejlesztéséről egyezménytervezetet adott át.
A kisebbségi témában az államtitkár a kölcsönös tiszteletet nevezte az együttműködés előfeltételének. Németh Zsolt jelezte a román félnek, hogy Magyarország hangsúlyt helyez a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) ügyére, amelyet kiemelt fontosságúnak tart a magyar oktatás szempontjából, és hasonlóképpen fontos szerepet tulajdonít a regionális beosztás kérdésének, a nyelvhasználatnak és a legkülönfélébb szimbolikus ügyeknek, beleértve a székely zászló kérdését.
A külügyi államtitkár megállapodott a román féllel, hogy júniusban kisebbségi vegyes bizottsági titkári találkozót tartanak.
Az MTI kérdésére, hogy miként reagáltak román tárgyalópartnerei a kisebbségi témakörben felvetett magyar igényekre, Németh Zsolt azt mondta: nyitottnak mutatkoztak a párbeszédre, amit a jelenlegi helyzetben fontosnak tart.
„A székelyzászló-háborút minden jel szerint magunk mögött tudhatjuk. A kisebbségi vegyes bizottsági titkári találkozón úgy gondolom, hogy többet fogunk látni a román félnek a hozzáállásából" – összegezte bukaresti tárgyalásait Németh Zsolt külügyi államtitkár. MTI
Erdély.ma

Tanulhatunk a diákoktól
Mert belátták: hiába várják, hogy problémáikat más oldja meg helyettük. Ha abban bíztak volna, hogy majd az igazgató, a polgármester, a tanfelügyelőség, a bukaresti kijárásos politikában oly otthonosan mozgó parlamenti érdekképviselet odahat, hogy a több hónapja elmaradt ingázási pénzeket kifizetik – nos, akkor bizony ma is ugyanott lennének.
Megnyirbált családi költségvetés, integetés az út szélén, naponta több órás keserű harc csak azért, hogy éljenek az amúgy alkotmányban is biztosított, a legalapvetőbb emberi jogok egyikével: az oktatáshoz való joggal. Tanulhatunk tőlük, mert e fölismerést tettek követték. Nem törődtek bele, hogy á, úgysem lehet, Bukarestben nem figyelnek rájuk. Nem áltatták magukat azzal, hogy majd apró lépésekkel közelebb kerülnek céljukhoz, és valamikor csak kifizeti tartozásait a minisztérium. Nem a kompromisszumot keresték, hanem céljaikat tartották szem előtt. Nem dőltek be a szép szónak, amikor a japánsztrájk hírére a miniszter hirtelen dicsérni és ígérni kezdett, nem elégedtek meg azzal, hogy Bukarestben elismerték: jogosan tiltakoznak, és nem rettentek meg, amikor az iskolák körül rendőrök kezdtek sürögni-forogni. Hanem szervezkedtek. Az EMI kezdeményezte, de mások is beszálltak – román iskolák tanulói szintén csatlakoztak. Nem külön, pártokra vagy csoportokra oszolva, nem sértődötten boncolgatva, ki is a szervező, hanem akcióegységben, szervezetten, lépésről lépésre kidolgozott ütemterv mentén. Nem kihallgatást kértek valamely főosztályvezetőtől, nem a minisztérium előszobáiban várakoztak, hátha jó kapcsolatok révén sikerül kapni valamit alamizsna gyanánt odadobott pénzből, hanem meghívták a sajtót, a nyilvánossághoz fordulva ismertették gondjaikat. És amikor feltűzték a fehér karszalagot, már az ország minden csücskében tudtak arról, hogy mi zajlik Háromszéken. És lassan csatlakoztak más megyékből is, hisz rájöttek: közös érdek, hogy a bukaresti hatalom visszaéléseinek gátat vessenek. Amikor pedig utcára vonultak, és úgy nyomatékosították jogos követeléseiket, akkor már ugyanvalóst izzadt a miniszter, hirtelen került pénz, az állam elkezdte törleszteni adósságait. Pedig nem is voltak oly sokan. És lám, minden jel arra utal: mégis eredményt értek el. Mi pedig itt állunk, évek, évtizedek óta hirdetett, sokszor meglankadt, túl gyakran elgáncsolt autonómia-harcunkkal, kicsinyes pártpolitikai vitáinkkal, s maholnap betagolnak bennünket egy óriásrégióba.
Miért is nem tanulunk, bár néha, a diákoktól?
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kisebbségi kérdések napirenden (Németh Zsolt Bukarestben)
Magyarország nem nulla összegű játszmaként, hanem kölcsönös előnyöket hordozó területként tekint a magyar–román kisebbségi, nemzetpolitikai viszonyra – jelentette ki Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár Bukarestben, miután a román külügyminisztérium és parlament tisztségviselőivel tárgyalt tegnap.
A megbeszélések négy témakört érintettek: a bizalomépítést, a gazdasági kapcsolatokat, a kisebbségi kérdést és a regionális szervezetekben való együttműködést. Németh Zsolt kifejtette: a kétoldalú kapcsolatok élénkítése és a bizalomépítés érdekében nem látványos, hanem hatékony és folyamatos párbeszédre van szükség. A magyar fél egyebek mellett egy határ menti vegyes bizottság létrehozására tett javaslatot, és a határ menti közlekedési infrastruktúra fejlesztéséről egyezménytervezetet adott át. A kisebbségi témában az államtitkár a kölcsönös tiszteletet nevezte az együttműködés előfeltételének. Németh Zsolt jelezte a román félnek, hogy Magyarország hangsúlyt helyez a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyére, amelyet kiemelt fontosságúnak tart a magyar oktatás szempontjából, és hasonlóképpen fontos szerepet tulajdonít a regionális beosztás kérdésének, a nyelvhasználatnak és a legkülönfélébb szimbolikus ügyeknek, beleértve a székely zászló kérdését. A külügyi államtitkár megállapodott a román féllel, hogy júniusban kisebbségi vegyes bizottsági titkári találkozót tartanak.
Arra a kérdésére, hogy miként reagáltak román tárgyalópartnerei a kisebbségi témakörben felvetett magyar igényekre, Németh Zsolt azt mondta: nyitottnak mutatkoztak a párbeszédre, amit a jelenlegi helyzetben fontosnak tart. „A székelyzászló-háborút minden jel szerint magunk mögött tudhatjuk. A kisebbségi vegyes bizottsági titkári találkozón, úgy gondolom, többet fogunk látni a román félnek a hozzáállásából” – összegezte bukaresti tárgyalásait a magyar külügyi államtitkár.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elsietett referendumtörvény
Rendkívül gyorsan, működési szabályzatot is felrúgva gyúrta át a jelenlegi hatalom a parlamenten a népszavazások megszervezését szabályozó törvényt, s ha értetlenül állnánk a sietség előtt, sok mindent elárul egy kormánypárti képviselő magyarázkodása: ha később szavazunk a referendumról, még azt hiszik, hogy az alkotmánymódosítás miatt volt erre szükség – összegezte az elmúlt napok képviselőházi történéseit Márton Árpád képviselő, aki magyarázattal szolgált arra is, miért támadta meg az ellenzékhez csatlakozva az RMDSZ az alkotmánybíróságon a szerdán megszavazott jogszabályt.
Hétfőn, az Állandó Bizottság ülésén még senki nem tűzte napirendre a referendumtörvényt, és a véleményezéssel megbízott szakbizottság csak május 31. után terjeszthette volna plénum elé javaslatát, addig várniuk kellett volna a képviselők módosító javaslatait. Hétfőn jutottak a szöveghez a honatyák, és arra ébredtek, hogy szerdán a plénum elé került a jogszabály – magyarázta Márton Árpád, aki szerint súlyos eljárásbeli hiba történt, korlátozták a képviselők módosítási jogát. Ennél is súlyosabb azonban a jogszabály tartalmi oldala, rendkívül veszélyes a részvételi küszöb lecsökkentése, oda vezethet, hogy Kovászna, Hargita, Maros megye Brassó megyéhez csatolását a magyarok távolmaradása ellenében is megszavazhatják akár csak a brassóiak – magyarázta a képviselő. Az RMDSZ a DLP-vel közösen nyújtotta be az óvást az alkotmánybíróságon, Márton Árpád tudomása szerint más ellenzéki honatyák is ellátták kézjegyükkel. Legfontosabb kifogásuk: az új jogszabállyal egy mindenütt működő jogelv sérül, azaz „meccs közben változtatják a játékszabályokat”. A helyi és megyei önkormányzatokra vonatkozó, illetve a parlamentet érintő rész a 2016-os választások után léphetne életbe, az államelnökre vonatkozó pedig a jövő évi elnökválasztást követően, az alkotmányt pedig most még a régi jogszabály szerint kell módosítani, csak az új alaptörvény életbelépése után lehetne alkalmazni az új változatot – fejtette ki.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az anyanyelvhasználatot vizsgálják az egészségügyben
Az egészségügyi minisztérium körlevélben kérte számon a Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Európai Chartájának érvényesítését a megyei közegészségügyi hatóságokon.
A szaktárca arról kért jelentést a megyei hatóságoktól, milyen intézkedéseket hoztak annak érdekében, hogy az alárendeltségükbe tartozó szociális intézményekben – kórházakban, idősotthonokban és menhelyeken – az ápolásukra bízott személyek anyanyelvi kiszolgálásban részesüljenek. A minisztérium az Európa Tanács szakértői bizottságának ajánlásaira hivatkozott körlevelében.
Az RMDSZ képviselőházi frakciója május elején törvénytervezetben kezdeményezte, hogy anyanyelvükön fordulhassanak orvoshoz a betegek Románia azon településein, ahol valamely kisebbség számaránya meghaladja a húsz százalékot. Indoklásában az RMDSZ szintén a nyelvi chartára hivatkozott. 2008-ban az Erdélyi Magyar Ifjak panasza nyomán az Országos Diszkriminációellenes Tanács is megvizsgálta a románul nem jól tudó, az orvosi szakkifejezéseket románul nem ismerő magyar betegek helyzetét. A testület arra a következtetésre jutott, hogy nincsenek jogi eszközei a hátrányos megkülönböztetés megszüntetésére, mert az diszkrimináció lenne, ha a székelyföldi kórházakban alkalmazott orvosoktól magyar nyelvismeretet követelnének meg.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hírsaláta
RENDŐRSÉGI FELÜGYELET A SZÉKELYFÖLDI FAMAFFIÁNAK. A székelyföldi rendőrség magas rangú tisztségviselői, köztük Radu Sandu Moldovan, a Hargita megyei rendőr-főfelügyelő és felettese, Mircea Duşa miniszter a székelyföldi famaffia mentorai, de a rablógazdálkodást végző fakitermelők kéz a kézben dolgoznak az alacsonyabb rangú rendőrökkel is – állítja Hans Hedrich, a Fenntartható Segesvár Egyesület egyik tagja, ki a Csíkszeredai Polgártárs Alapítvány megbízásából végzett kutatásokat és szerzett be tanúvallomásokat ez ügyben.
A rendőrség és a famaffia összefonódása nem új, jeleit évek óta mind szakmai feletteseik, mind a köznép megtapasztalta, de az mégiscsak furcsa, hogy Hargita megyében olyan rendőrparancsnokot tartanak évek óta, akit 1985 és 1999 között a helyi milícia verőlegényeként tartottak számon, s akinek most karrierjét a maroshévízi származású, ugyancsak nem makulátlan múltú Mircea Duşa szocdem miniszter egyengeti. Hans Hedrich büntetőfeljelentést kíván tenni a székelyföldi famaffia ügyében. (Duna Televízió) HATÁR A CSILLAGOS ÉG. Az utóbbi években minden kormány előállt azzal, hogy az állami vállalatok igazgatóinak, vezetőtanácstagjainak hatalmasak a fizetéseik, de a frázisokon túl soha nem jutottak, Bocék például beismerték, hogy olyan szerződéseket kötöttek, melyeket lehetetlen felbontani. Havi tízezer euró fölötti összeg üti markát például az atomerőmű vagy a Transelectrica, a Hidroelectrica vezetőinek, a legmeghökkentőbb ellenben az eladósodása miatt eladhatatlan Román Posta igazgatójának havi 62 000 lejt meghaladó fizetése. (RTV) A KORSZERŰTLENSÉG ÁRA ÉVI 4,4 MILLIÁRD EURÓ. Iulian Iancu szocdem képviselő szerint az ország energiafogyasztásának 27 százaléka vész el a rendszerben útban a termelőtől a fogyasztóig. Az energiaveszteség kétszerese az uniós átlagnak. Az energiahatékonyság növelése uniós célkitűzés, és Románia ezen a területen teljesíti a zöld energia előállítására vonatkozó elvárásokat, viszont nagyon elmaradt az energiarendszerek korszerűsítésével. Iulian Iancu példaként említette a világítást, amely az ország energiafogyasztásának 20 százalékát teszi ki: sajnos, a világítási rendszerek kétharmada nem korszerű. (Capital) ROSSZ ELŐJEL. Katasztrofálisan teljesítettek az előrehozott érettségi vizsgán az olimpikonok, a jelentkezők fele megbukott, olyanok is akadnak, akik matematikából 1,2–1,4-es osztályzatot kaptak, 10-est egyetlen diák sem ért el. A vizsgán 209 tanuló jelentkezett, és csak 104-nek sikerült átmenő jegyet kapnia. (Evenimentul zilei) TÚL SOK AZ ELHIBÁZOTT PRIVATIZÁCIÓ. Romániában már túl sok az elhibázott privatizáció, számosak a nyilatkozatok, de kevés a figyelem a gazdasági fejlődésre – jelentette ki Traian Băsescu államelnök olasz üzletemberek előtt. Az államfő hangsúlyozta, országunknak az idén 6,5 milliárd euró lehívható pénzösszeg áll rendelkezésére az EU alapjaiból, „az európai állampolgárok adóiból”. „Ez a probléma nem új keletű, 2007-től létezik, Románia alacsony adminisztratív kapacitása miatt nem használhatjuk ki azt az óriási esélyt, hogy ingyen pénzt kapjunk” – tette hozzá az államfő. (România liberă)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A világban szétszóródott magyarságról
A Kézdiszéki Székely Tanács (KSZT) szervezésében csütörtök este a kézdivásárhelyi Vigadóban Gazda József kovásznai nyugalmazott tanár, közíró, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke A harmadik ág – Magyarok a szétszórattatásban című szociográfiakönyvét mutatták be. A budapesti Hét Krajcár Kiadónál megjelentetett, közel 1200 oldalas könyv első kiadása 2008-ban jelent meg, a másodikat a szerző anyagi támogatásával adták ki. Az est házigazdája Péter János, a KSZT alelnöke volt.
Gazda József elmondta: nem a könyvét mutatja be, hanem arról a világról, a magyarság azon részéről beszél inkább, amelynek a sorsát abban leírta. A cím kapcsán elmondta: Németországban hallotta, hogy a hatvanas években meghívták Németh Lászlót, de nem lehetett ott, mivel az akkori magyar állam nem engedte ki, ezért levelet írt az őt meghívó közösségnek, melyben ezt üzente: Ne hagyjátok elszáradni a magyar fa ágát! Az előző sorokból az derült ki, hogy a harmadik magyar faág az a magyar közösség, amely a hazából kiszakadt. A magyar fának három ága van, magyarázta a szerző: az egyik a nemzet azon része, amelynek megadatott, hogy Magyarországon eredjen, a másik mi vagyunk, akik szülőföldünkön élünk, de az elidegenített hazában, a nyolc Kárpát-medencei országban, a harmadik ág pedig a világ 54 olyan országa, amely közül ötvenháromban számottevő nagyságrendben él a magyarság, és vívja mindennapi harcát a megmaradásért. Az ötvennegyedik a Zöld-foki-szigetek, ahol csupán három magyar él. Gazda József közel ötven országban személyesen kereste fel az ottani magyar közösségeket, és szólaltatott meg több mint ezer magyart. Csodálatos nyelvünk van, drága nyelvünk, megtartó nyelvünk van – hangsúlyozta a szerző –, s ha feladjuk, akkor önmagunkat adjuk fel, hiszen köztudott: nyelvében él a nemzet. Ezt követően Gazda József az 1700-as évek utolsó harmadának emigrációjától kezdődően a Kossuth-emigráción keresztül a Kádár-korszakig mutatta be röviden a nagyvilágban szétszóródott magyarságot. Megtelik velünk a világ, és ott él tovább a nemzet, ahová kovászemberek kerülnek. Hiába kerül egy nagy világvárosba tízezer magyar, ha nincs közöttük legalább egy, aki kezdi összeterelni a nyájat. Hála Istennek, mindig vannak az emigrációban kovászemberek, és a magyarok a világban mindenütt helytálltak. Emiatt a világnak nem az a véleménye rólunk, mint amit az Európai Unióban állítanak Magyarországról – mondotta a szerző –, hiszen a harmadik ág sok-sok falevele hihetetlen értékeket tudott adni az emberiségnek.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sylvester Lajos cserefa arca
Művelődésszervező, publicista, író.
Felette: Sylvester Lajos, 1934–2012.
Afelett: bronzplakett.
És legalul: „...a jövőt csak a múltra alapozva tudom elképzelni...” Ennyi a holnap avatandó csernátoni községi könyvtár homlokzatára helyezett kőlap tartalma. Ennyi, és nem több.
Ennyi, mert ennyi kell, és nem több, mert több nem szükséges.
Művelődésszervező. „Szobor Lajinak” becézték rögös időkben bajtársai, akiket maga választott segítőinek. Megtehette, rábízták a megyei kultúra irányítását. Miután maga is talpalt azért, hogy Háromszék – Kovászna megye néven ugyan, de – önálló közigazgatási egységként létrejöjjön. Egy kis autonómiaharc volt. Annak idején, az akkori lehetőségek behatárolta szűkös eszközökkel. Egy kis lázítás, egy kis elégedetlenség, feliratok, ilyesmik. Ki lehetett, ki kellett harcolni. Annál is inkább, hogy alternatíva nem volt: Sztálinváros – az akkor történelmi nevét visszanyerő Brassó – árnyékában, jól tudta, nem hosszú, de középtávon a beolvadást jelenti. Nem szabadott megengedni. Nem engedte. Ez volt első harca. Alig túl a krisztusi koron nem keresztre feszítették, de rábíztak olyasvalamit, ami játék volt a tűzzel. És Ő szerette a tüzet. Tisztelte, tudta veszélyét, érezte – megtapasztalta – erejét. Merészen, olykor vakmerően játszott a tűzzel. Sokszor, sokféleképp. Csiholt, és kihűlt hiteket melegített. Első lármafája a Benedek Elek Emlékház. Aztán sorra a szobrok, Barabás Miklós, Kőrösi Csoma Sándor, Bod Péter, Végh Antal, Gábor Áron Kézdivásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön, és a lefejezett torzó Csernátonban. És végül a véczeri. Mely „odatemette”, melynek avatóján a közönség soraiban vehetett csak részt. József Attilával mormolta a Nagyon fájt, és a barázdák – a cserefa ráncai – kiütköztek arcán. Akkor még – alig negyvenévesen – szakállt nem viselt. Majd, egy későbbi autóbaleset tette szükségessé sérült állának eltakarását. Arca akkor még: József Attila arca volt. De Véczer odatemette, és nagyon fájt. A továbblépéshez első és utolsó vadászélményén kellett részt vennie, szarvasbika az áldozat, martba esett dámvad. Haslövéssel. Kiemelésekor a bélsár arcába folyt. Nem ez rettentette el a vadászattól. Célkeresztben volt ő maga is akkor, az egyesélyes kimenetelű vadászatot bőrén tapasztalta meg. Akkor inkább a horgászat. Ahol ravaszság kell, furfang, türelem. A természet alapos ismerete. A hal, ha akarja, bekapja a csalit. Ha nem, hát rá kell venni, hogy mégis bekapja. Akkoriban ez így működött. És a „halak” sorra bekapták a csalit, mígnem jött Véczer. Új feladat, a színház alattomos, felőrlő világa. Vizionálások, kifogások – és mégis. Sütő, Csurka, Illyés, Tamási, ha csonkítva is, de pódiumra kerülhettek. S ha már kimerült a kötelezőek tárháza, és nem akadt más kortárs szerző, hát írt ő színműveket. Néztárgyakat, miként magyarították nyelvújítóink. Szóeredet, nyelvújítás – a csórékolbász ízében is gyönyörűséges szavunkat neki köszönhetjük. Néz tárgyakat tehát, de nemcsak azokat. Ott is, akkor is – művelődésszervező. Nemzetiségi Színházak Kollokviuma. Kétszer, a harmadikat betiltották. Addig – odafigyelt a világ Sepsiszentgyörgyre. Immár színházi szinten is bekerült egyfajta vérkeringésbe. Mely akkoriban inkább csak szivárgás lehetett, de veszprémi kitekintőkkel megsokszorozva, immár túlmutatott egy vidéki színház művészeti törekvésein: nemzetben gondolkodás „téves eszméjét” (sic!) vetítette előre. És ismét mennie kellett. Ezúttal vadászat nélkül. Bár az űzött, a célkeresztbe vett ismét ő volt. És a cserefa ráncai szaporodtak. Akkoriban már írt az egyetlen megyei lapban, írásai annak Fórum mellékletében jelentek meg. Igen, a Fórum. Mely a maga idejében ugyancsak egy kis autonómiacselekmény volt. Persze hogy betiltották. A színháztól kiebrudalva újságíróvá léptették elő. De hogy annyit foglalkozott azelőtt a művelődéssel, hát azt ajánlották: kultúráról inkább ne írjon, hiszen nem lehet tárgyilagos. És a tisztánlátás, az elfogulatlanság ugyebár ismérve, alapvető tulajdonsága kell hogy legyen a nép tájékoztatását művelő tollforgatónak. Esetleg gyárakról, iparról, a népi demokrácia – akkor már szocializmus – megannyi vívmányáról. Akkor ő már inkább a természetről. És amikor nem engedték leírni magyarul helységneveinket, a szilvás Zalán úgyis becsúszott. És amit korábban a színháznál, azt az újságnál. Áthallás, sorok közt olvasás, a magyar nyelv mívelése. Évek során át, hogy majd egyszer. És eljött az egyszer is, az újság neve Háromszék lesz, mondotta, és miközben a megbolydult kedélyeket csillapította az erkélyről, szóban és írásban ismét szervezett. Ezúttal jövőt, magyar jövőt a honban, mely nem haza, de szülőföld, s egyszer majd Székelyföld. Legjobb tehetségével – ekkortól már korlátozások nélkül tehette – szolgálta ősei hitét. Hitét a szabadságban, az élhető jövőben. A jövőben, melyért nem csak halni, de élni is érdemes. Művelődésszervező, melyre megfelelő kifejezés sem románul, sem angolul nem találtatik. Ezért s ennyi a kőlap felirata, melyet Haszmannék kezdeményezésére holnap, egy nappal 79. születésnapja előtt szülőfaluja megújult községi könyvtárának homlokzatán lelepleznek. Sylvester Lajos cserefa arca hazaérkezett.
Váry O. Péter

Egy távozó számadása
(Levél a szerkesztőhöz)
T. szerkesztő úr!
Minthogy jelen nyilatkozatomnak célja nem egyéni érdeket nemzeti érdek palástjába burkolni, s így követelő minőségben lépni föl, hanem egyszerűen fajunk s nemzetünk iránti tartozásomat tisztázni, ezért reménylem, helyet ád becses lapjában a távozó számadásának.
Életemből 25 évet – mert öntudatos cél felé igyekvésem tartamát ennyire számíthatom – nem fényes körülmények közt, őszinte törekvésben töltöttem el, tanúim erre még élő tanáraim Csíksomlyón, Marosvásárhelyt, Nagyváradon, Bécsben és Budapesten; tanúim külföldön, ahol nemzetünknek s tudományos törekvésének szégyenére éppen nem voltam, mindazok, akikkel kétszeri tanulmányutazásom alatt érintkeztem. E törekvés várakozást keltett úgy szülőföldemen, mint annak határán túl is. Hogy eme várakozásnak nem felelhetek meg, nem rajtam múlik. Merthogy nem születtem gazdagnak, s így tanulmányaim értékesíthetése céljából álláskeresésre lettem utalva, az nem az én hibám. Midőn orosz- és mongolországi utam bevégeztével hazahívattam onnan, ahol kielégítő egzisztenciát biztosíthatok vala magamnak, a Magyar Tudományos Akadémia ígért segélyezni mindaddig, míg országos állásom lesz. Ezen ígéretben bízva, őszinte odaadással fáradtam gyűjteményem kidolgozásán, még a sértő alárendelés dacára is. Midőn második ázsiai utamból betegségem miatt hazatérni kényszerültem, értésemre adták, hogy az akadémiai segélynek vége van, állítólag azon okból, mert egyik mecénásom, Fogarassy János koldus módon meghalván, házat nem örökölhetett az akadémia, valóban pedig azért, mert uralomra jutottak a fanatikus pajtások, akiknek igen zokon esett, hogy túlzásaik ellen szólni mertem, s hogy nem voltam hajlandó tekintélyöket elismerni még abban is, amihez édeskeveset értenek. Féltek, hogy ha valamely portentum engem akadémiai taggá találna tenni, a lelkes Toldy s mások példáját követve, sorompóba állandottam volna a nemzeti ébredés kora óta igazi tudósaink által eléggé kifejtett egységes nyelvünket Csáki szalmájává tenni igyekvők kétes célú tábora ellenében. Mert sohasem tudtam eltitkolni azon aggodalmam, hogy a sok nem produkáló, hanem csak kérődző mester törekvése bábeli zavart teremtene a magyar nyelvben, ennek csak megutálására vezet úgy az azt megtanulni akaró idegeneknél, mindaz azon beszélő és igazán teremtő romlatlan nyelvérzékűeknél. (...) Hogy mire való volt a félévi ápril-jártatás felsőbb helyen, nem tudom; hogy miért kell valakinek tudományos működését féléven át megzsibbasztva tartani s így idejét elveszíttetni, azt nem értem. Talán célja volt e taktikának engem annyira puhítani, hogy végre nemzetem példájára, lihegve kapkodjam föl az elém szórt hitványka morzsákat? Hisz ha az ajánlat nem gúnyűzés akart lenni, akkor azt kell hinnem, hogy a magyar kormánynak egyenes célja volt vagy alkalmat nyújtani nekem az Indiában tanulmányozott fakírélet itthoni gyakorlására, vagy kényszeríteni az elvándorlásra. Én ez utóbbit választom, mert annyira szellemi nyomoréknak még nem tartom magam, hogy egy csupa kegytől függő 5–6 száz forintnyi fizetéssel s még vagy annyira rúgó ígérettel megelégedjem. (...) Hogy mi a hibám a kormány előtt, tisztán nem tudom. Talán az, hogy nem voltam politikus? a kelleténél több van; talán, mert barátaim némelyike nem kormánypárti? én nem tudok lenni fajomnál fogva; talán, mert nemzetemet buzgón szerettem? ha kormány magát nemzetinek tartja; talán, mert a szabadelvűséget a szolgaság országában sem tudtam megtagadni? ha kormány maga is szabadelvűnek nevezi magát. Talán valamely titkos társaság tagjának tartanak? Ha a nemzettel tartani s azzal együtt érezni és a családi szentélyt tiszteletben tartani nem egyértelmű a titkos társasághoz tartozással, úgy esküszöm, hogy semminemű titkos társasághoz sem tartozom.
Én tehát fölveszem a vándorbotot, melyet előbb nemzeti tudományosságunk érdekében hordozék, hogy új hazában keressek magamnak egzisztenciát, amelyet itthon megteremtenem sem sikerült – mert azt még az Isten sem kívánhatja, hogy én annyi évi küzdés után dühös elleneim kegyelméből tengjek-lengjek.
(...) Én azon tiszta öntudattal veszek búcsút hazámtól, hogy megtettem a lehetőt. A belém fektetett nemzeti tőkét kérje számon a nemzet azoktól, akik oda terelték a dolgot – amint szegény Fogarassy János halálos ágyán Ázsiában létemkor előre jelezte –, hogy kényszerülve lettem lemondani mindarról, ami fajomhoz csatol, mert én nem tudván kétszínű lenni, hazámat s nemzetemet nem tudom magammal vinni a népek szipolyául szolgáló tökéletes faj példájára.
Nemzetünk sorsa, úgy látszik, hogy az igazi törekvő sokszor nem találja föl honját a hazában, míg a jövevények mind portentumokká lesznek. Az igaz, hogy a hazából kiszorított jeleseink mind szerencsésebbek szakmájuk univerzálisabb természeténél fogva, mint sokkal igénytelenebb magam, aki szerencsétlenségemre jobbadán hazai érdekű szakmát karoltam föl. Nemzetünk sorsa, úgy látszik, hogy az amfíbiumoknak előnyt ad, pedig tudhatná s láthatná, hogy ezektől csupán azon dicsőség – ha annak lehet nevezni – háramlik reá, hogy tömi gyomrukat s áztatja bőven torkukat, míg az igazi dicsőség sugara máshova esik. Ebben teljesen hasonlítunk egy szomszédunkhoz, ahol minden nagyságos és excellenciás tudós büszkén veti meg a nemzetet, amelynek pedig kopogó testén és lelkén kívül mindent köszönnie kellene.
Vigasztalódjatok, öreg szüleim, annak tudtával, hogy többeket ért fiatokénál átkosabb sors; hisz hányan nem estek csak a közelmúltban is merőben nemzetellenes ügynek áldozatául, akikben szülők, nők s gyermekek mindenüket vesztették? Ha még kiskorú gyermeketek volna, azt a tanácsot adnám, hogy az amfíbiumok, rókák és kutyák főtulajdonságait öntenétek és vernétek belé, mert akkor hamarább célt érne, és ti is általa, mert látjátok, én a mai kor ezen kívánalmai egyikével sem dicsekedhetvén, semmire sem vihettem. A hatalmasoknak (...) pedig ajánlom, hogy kezdjék a kormányzást önmaguk jellemének megigazításával, amint Kung-ce kínai bölcs tanítja, s akkor a kisebbeknél is üdvösebb eredményt érnek el.
Bálint Gábor
Részletek a Pesti Napló 1879. május 2-i, 107. számában megjelent levélből
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száz éve hunyt el Szentkatolnai Bálint Gábor
Harmincöt éves a fővárosban élő Bálint Gábor, amikor számot vet emberi és tudósi helyzetével. Amikor alábbi nyílt levelét 1879-ben közreadja, túl van már egy „tanulmányutazáson”, amelyre az akadémia támogatásával és a nagy tekintélyű Fogarasi János mecénás megbízásából került sor, hogy a magyar nyelv ázsiai (mongol, tatár, kínai) rokonságának kiderítésére végezzen helyszíni tanulmányokat,
és egy másikon, gr. Széchenyi Béla kelet-ázsiai expedícióján (1877–78), amelynek köszönhetően Dél-Indiába jutott el, de rövid időre még Sanghajban és Japánban is megfordult, igaz, egészségi állapota miatt még az expedíció befejezése előtt vissza kellett térnie. 1875-ben adta ki a Török nyelvtant, 1877-ben az első ázsiai tanulmányútján gyűjtött tatár népköltészeti anyagot, hiedelemgyűjteményt, szótárat és nyelvtant Kazáni tatár nyelvtanulmányok címmel. Ezek Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszor véleménye szerint is Bálint munkásságának legértékesebb és legmaradandóbb értékei közé tartoznak, de ide sorolandó még a későbbiek közül a Tamul (dravida) tanulmányok (1897), a Kabard nyelvtan (1900) és egy kabard szótár (Lexicon cabardico-hungarico-latinum, 1904). A magyar nyelv és nép eredetéről folyó korabeli szakmai viták (ugor–török háború) kereszttüzébe került Bálint, aki ekkor már mind a finnugor, mind a török rokonítást megkérdőjelezte, s tette ezt a helyszínen szerzett hatalmas élő nyelvi ismeret birtokában, ami eleve fölényt jelentett számára a hivatalos nyelvészeti tanok képviselőivel szemben (Budenz József, Hunfalvy Pál), akiknek – amint ironikusan megjegyzi – nem volt hajlandó „tekintélyöket elismerni még abban is, amihez édeskeveset értenek”. Ezek viszont, „az uralomra jutott fanatikus pajtások” hatalmuk birtokában mindent elkövettek, hogy tudósként és emberként lehetetlen helyzetbe hozzák – Aranyt idézve, aki mint az Akadémia főtitkára rokonszenvezett a megalkuvást nem ismerő fiatal tudóssal – a „vasfejű székelyt”. Kiderül Bálint leveléből, hogy amikor fordítói állásért a külügyminisztériumhoz folyamodott, azzal utasították el: annak az állásnak a betöltéséhez annyi idegen nyelv ismerete nem szükséges (!?), a nyilvános rendkívüli tanári kinevezését a budapesti egyetemre pedig ellenezte Budenz, s a kultuszminisztériumban Hunfalvy gáncsolta el. Látván az „ápril-járatást”, hazája elhagyása mellett döntött Bálint. Erre írta Arany sokat idézett négysorosát: „Szegény Bálint Gábor, / Boldogtalan góbé; / Amennyit te szenvedsz, / Mi ahhoz a Jóbé!”
„A szenvedés azonban csak ezután következett – írja György Lajos. – Bálint Gábor csakugyan elhagyta Magyarországot, s közel másfél évtizedig Európa és Ázsia különböző helyein hányódott, mint egy földönfutó és üldözött vad, önmagával, hazájával és a tudománnyal meghasonulva. Életének ezt az időszakát sűrű homály fedi. (...) Csak elejtett nyilatkozataiból tudjuk, hogy Spanyolországban hivatalnokoskodott, a Libanon cédrusai alatti gyökerekkel élt és lepkéket gyűjtött, hogy abból tengesse életét, Damaszkuszban török pénzügyi ellenőr volt, Bagdadban pénzügyigazgató, s végül az athéni egyetemen mint meghívott előadó újgörög nyelven tartott előadásokat, s arab nyelvet is tanított. Csak egy-két erdélyi jó barátja tudta, hol és merre jár; talán majd a levéltárak fognak hányódásairól felvilágosítást adni.” Mintegy ezt igazolta évtizedekkel később Árvay József, aki Bálintnak egy 1891-ből származó feljegyzésére hivatkozik, miszerint az újesztendő napja 1880-ban Bagdadban, 1881-ben Brusszában, 1882-ben Bécsben, 1883-ban Boszniában, 1884-ben Konstantinápolyban, 1885-ben Bejrútban, 1886-ban Jaffában, 1887-ben és 1888-ban Bejrútban, 1889-ben és 1890-ben Athénban virradt reá.
Minthogy az akadémia tíz évvel Bálint távozása után sem mozdította elő az ő hazatérését, csak 1892-ben tért haza, hallgatva barátai s a székely vármegyék hívására, amikor is Szentkatolnán telepedett le, majd hívei támogatásával nevezte ki a minisztérium 1893 decemberében kolozsvári nyilvános rendkívüli, 1897-ben pedig nyilvános rendes egyetemi tanárnak, ahol rendszeresen előadta a török nyelvet, de tanított tatár, japán nyelvet, kabardot, sőt, egy félévet a finn tanszéken is helyettesített. A nagy magyar orientalista kolozsvári egyetemi tanárságára volt büszke, illetve hogy tiszteletbeli bölcsészdoktorrá avatták 1896-ban. 1913. május 27-e óta a kézdivásárhelyi temetőben nyugszik.
Borcsa János

Népújság
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

EMKE-díj a közművelődés elismert szervezőinek
Két újságírót – Nagy Miklós Kundot, lapunk volt főszerkesztőjét s Kelemen Ferenc koreográfust, nyugalmazott rádiós szerkesztőt díjazott csütörtökön este az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület megyei szervezete. Olyan marosvásárhelyi személyiségeket, akik magas színvonalon végezett szakmai tevékenységük mellett a közművelődés terén folyó munkából is tevékenyen részt vállaltak.
A plakettet és az oklevelet a megyei EMKE elnöke nyújtotta át, tevékenységüket Sebestyén Spielmann Mihály történész és dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár méltatta. A Vártemplom Diakóniai Otthonában tartott jó hangulatú ünnepség a Marosvásárhelyi Napok egyik nyitórendezvénye volt.
Az elismerés 2003 óta része a város ünnepének, 2002-ben az akkor 90 éves Haáz Sándort köszöntötték, akinek unokája, Haáz Márton Orosz Dávid Gergővel együtt zenélt, mindketten a művészeti középiskola végzős hallgatói – hangzott el Ábrám Zoltán megyei elnök nyitóbeszédében.
"Ha egyszer valaki arra vállalkozik, hogy megírja az erdélyi magyar művészet históriáját a hatvanas évektől a huszonegyedik század első harmadáig, Nagy Miklós Kund írott dokumentumai nélkül aligha teheti meg" – hangsúlyozta Sebestyén Spielmann Mihály, majd felsorolta a marosvásárhelyi közszolgálati rádió riportereként, később a Népújság szerkesztőjeként működő díjazott, Nagy Miklós Kund köteteit. Ezek többsége a Műterem sorozatban elismert erdélyi, marosvásárhelyi képzőművészek életéről, munkásságáról készült, s a sort további művészmonográfiák, portrékötetek, úti beszámolók, gyűjteményes kiadások követték. Rádióriportjai mellett hosszú évek óta szerkeszti a Népújság Múzsa mellékletét, "mely szinte egyedülálló a romániai magyar lapok politikumközpontú gyakorlatában". Az elmúlt két évtizedben házigazdaként "rangos művelődési, tudományos eseményeket szervezett, kiállításokat nyitott meg, hozott a vásárhelyi Bernády Házba, amelyet szervezőtársaival együtt a marosvásárhelyi magyar művelődési élet egyik központjává tett. A rendszerváltó időktől nyilvános teret nyert humora is, csujogatóin, vicces versein, kabarétréfáin jól derültek az olvasók, a közönség.
Köszönő szavaiban Nagy Miklós Kund szeretettel emlékezett meg az elfelejtett Pedagógiai Főiskoláról, amelyet 1965-ben Kelemen Ferenc mellett a romániai magyar művelődési élet későbbi elkötelezett alakítóival végzett, majd a kolozsvári egyetemen folytatta tanulmányait. Vallomásában elmondta, hogy az újságírói pálya lehetőséget teremtett számára sok rendkívüli személyiséggel való találkozásra, ismerkedésre, barátságra, s a saját gondolatait hozzátenni azokhoz a kiállításokhoz, rendezvényekhez, amelyeket megnyitott. Az újságírói szakma tette lehetővé, hogy megőrizte kíváncsiságát, érdeklődését a világ dolgai iránt, ugyanakkor fontos volt számára, hogy egy bizonyos területen – az ő esetében a képzőművészetben – jobban elmélyüljön.
Az ötgyermekes marosvásárhelyi tanárcsaládból származó Kelemen Ferenc pályaképét Ábrám Zoltán rajzolta meg. 1989–97 között a Marosvásárhelyi Rádió művelődési osztályának riportere, majd 2006-ig a Bukaresti Rádió magyar adásának szerkesztőjeként ismerte és szerette meg a hallgatóság. Rádiós pályafutásának személyes sikere, hogy élőben közvetíthette 1991 tavaszán Bálint Lajos római katolikus püspök beiktatását, s nem volt könnyű dolga 1990-ben, amikor élőben számolt be a Görgény-völgyiek ostromáról s a marosvásárhelyi "egyetemen dúló viszonyokról". Munkásságának másik területe a tánc, a koreográfia. Táncolt a népi együttesben, híressé vált színházi előadás, filmek koreográfiáját készítette el, oktatott, szervezett az Egyetemisták Házában, később pedig a Színművészeti Főiskolán. Ötletadója, koreográfusa volt az RTV magyar adása Kaláka című műsorának, kezdeményezője az öreg táncosok találkozójának, s hosszú éveken át vezetője volt a többszörös országos első díjjal kitüntetett Kortárs táncegyüttesnek, hagyományőrző együtteseknek. Több mint 300 szakmai írása jelent meg a hazai néptánckultúráról, a balett és a kortárs tánc elméleti és gyakorlati kérdéseiről, Játékos ritmika néven könyvet szerkesztett – hangzott el a méltatásban. Ábrám Zoltán kiemelte Kelemen Ferenc tevékenységét az EMKE Maros megyei szervezetében, amelynek alelnöke volt, és sok ötlettel járult hozzá a hőskorszak művelődési rendezvényeinek szervezéséhez.
Kelemen Ferenc gyermekkorára, édesanyjára, a tánc fantasztikus nevelő erejére, a népi együttesben töltött évekre, a gyimesfelsőloki élményekre, a vendégszereplésekre, a rádió ökumenikus egyházi műsorainak a szerkesztése során szerzett tapasztalataira, a testvérével, Kelemen Kálmánnal történt szomorú eseményekre emlékezett.
– Életemben mindenkitől csak kaptam, s annak kis részét tudtam visszaadni – hangzott el vallomásában, s kiemelte Éghy Ghissza, a színpadi mozgást és ritmikát oktató táncművész szerepét koreográfiai tevékenységének alakításában, majd hozzátette, hogy a művésznő hagyatékának a feldolgozására készül, s szeretné, ha az általa nagyra becsült jobbágytelki Balla Antalról művelődési házat neveznének el szülőfalujában.
Beszélt a rádió 1990-es ostromáról, majd hozzátette, hogy még mindig reménykedik abban, hogy az RMDSZ vezetői egyszer meghívják, az eseményekről készült beszámolókban pedig értékelni fogják, ahogy 1990 márciusában helytálltak, és sikerült megvédeniük a román kollégák segítségével a rádiót a felbőszült tömeg támadásától.
A családias hangulatban, jó barátok között tartott esemény végén Ábrám Noémi Székely János Virágok átka című versével köszöntötte a díjazottakat.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

A magyar legyen regionális nyelv
Az RMDSZ azt akarja, hogy a magyar nyelvet regionális nyelvnek ismerjék el, a nemzeti kisebbségeket pedig ismerjék el a román állam alkotó tényezőiként, nyilatkozta a RFI-nek Frunda György, Victor Pontba kormányfő tiszteletbeli tanácsosa.
Frunda György kifejtette, „az RMDSZ-nek két alkotmánymódosító javaslat mellett tart ki, és nem fog egyetérteni a regionalizálással”.
„Az RMDSZ nem ért egyet a regionalizálással, mivel a közvitán szereplő tervezet nyomán a helyi problémákban hozandó döntés szempontjából el fognak tűnni a többségükben magyarlakta megyék” - mondta Frunda.
A kormányfő tanácsosa kijelentette ugyanakkor, hogy „az RMDSZ azt javasolja, hogy nemzeti kisebbségeket pedig ismerjék el a román állam alkotó tényezőiként”.
„Amikor Románia részévé vált, a magyar kisebbség az állam stabilizáló tényezője volt, tényező a modern Románia megalakulásában. A második módosító javaslatunk pedig a a magyar nyelv használatának jogára vonatkozik, ahogyan azt a Regionális és kisebbségi nyelvek európai konvenciója előírja” - mondta Frunda, aki szerint ez lehetőséget nyújtana, hogy egy sor gond megoldódjék a román többség és a romániai kisebbségi közösségek között.
Leszögezte, a „magyar nyelvet regionális nyelvként kell elismerni azokon a vidékeken, ahol a magyar közösség jelentős arányban jelen van. A «jelentős arány» fogalmát törvényileg kell majd megszabni, hogy ez 20 százalékot jelent, mint most, vagy kevesebbet”.
„Ez azt jelenti, hogy az illető régiókban a magyar nyelvet a közélet minden terén használni lehet majd” - mondta még Frunda.
Mediafax
Nyugati Jelen (Arad)

Volt egyszer egy iskola
Ahányszor csak idegennek elmeséltem, milyen is volt az a bizonyos iskola, amelyikben a korát messze megelőzve, a ’60-as években érvényesült a kulturális autonómia – mivel egyazon osztályban magyarok, románok az anyanyelvükön, míg a szerbek a választott nyelven tanulhattak –, kételkedve hallgatta.
Talán igaza is volt, mert mai mentalitással, amikor egyre több magyar szülő csakis az állam nyelvén való tanulásban látja gyermeke érvényesülésének a kulcsát, érthetetlenül hangzik az anyanyelvhez való akkori görcsös ragaszkodás. Mert Tornyán egyetlen magyar gyermek sem tanult az állam nyelvén, mégis elsajátítottuk azt, miközben a tanár párhuzamosan feleltette a diákokat, kit magyarul, kit románul. Ugyanúgy magyarázta a leckét is, ezért mindkét nyelven megértettük, ráadásul minden csütörtökön szünetekben, ebéd közben, sőt délután is románul kellett egymással beszélnünk, hogy alaposan megtanuljuk az állam nyelvét. Ha tréfára vettük a belső szabályt, Péter Antalnak a fémkeretes szemüvege fölött huncutkásan mosolygó, olykor szigorú tekintetével, akár egy-egy atyai nyaklevesével is találkozhattunk. Mert ő tanulásban soha nem tréfált, főként este nem, a másnapi leckék kikérdezésekor. Mielőtt ugyanis elindultunk volna a katolikus templom melletti éjjeli szállásunkra, szívszorongva vártuk a nevelőnőt, Piroska Máriát az igazgatói irodából érkező hírrel: melyik osztályt óhajtja Péter Antal kihallgatni, a házi feladatait ellenőrizni? Sokkal jobban tartottunk az esti számonkéréstől, mint a másnapi feleléstől, ezért tanultunk, segítettük egymást a házi feladatok elkészítésében. Ha túl nehéznek bizonyult a számtanfeladat, együtt próbáltunk megbirkózni vele, vagy idősebb diáktársunkat hívtuk segítségül. Ha valamelyik osztály bentlakói a számonkéréskor „könnyűeknek” találtattak, szégyenüket az egész bentlakás megszenvedte, egy órával mindenkinek tovább kellett tanulnia az újabb meghallgatásig. Órák után, naponta a legnagyobb osztályteremben gyülekezett az egész iskola diáksága, tanári kara, a kiértékelőre. Ennek során az aznap begyűjtött osztályzatok átlagos eredménye alapján lehetett elhódítani a legjobb osztálynak járó vándorzászlócskát, amit másnap délig a katedrán tartva birtokolhatott. A kiértékelőn a diákság előtt felsorakoztatták, megdicsérték az aznapi 10-es osztályzatok birtokosait, pellengérre állították, megdorgálták a szekundásokat. Az emberfiát már a pellengérre állítás félelme is tanulásra sarkallta, megpróbált jobb osztályzatot szerezni. A tanulás és munka mellett rengeteget szerepeltünk, énekeltünk, néptáncoltunk, mert akkoriban a pedagógusok számára nemcsak kötelező, de természetes is volt a kultúrmunka. Életem során soha, sehol nem tapasztaltam annyi törődést, annyi ötletet megtestesülni a tanulásért, a jobb eredményekért, mint Péter Antal iskolájában, ahol talán nem neveltek minden gyermekből zsenit, de mindnyájan megállták, megállják helyüket az életben. Oda tartós útravalóval indulhattunk, hiszen nem csak paprika- és paradicsomszedésen, kukoricatörésen, tűzifa-rakodáson, az új iskola építésén való segédkezésen, hanem az esti számonkéréseken is alaposan megedződve, mindig magunkon érezhettük Péter Antalnak a fémkeretes szemüvege fölött jóságosan ránk mosolygó, huncutkás, olykor szigorú tekintetét, ami önfegyelemre intett. Talán még most, fehér hajjal is magunkon érezzük, ami soha nem engedi elfelednünk: volt egyszer egy iskola, ahol a tornyai, a nagyvarjasi, a szederháti, a kisvarjasi diákok és szüleik egy pillanatig sem vonták kétségbe az anyanyelven való tanulás, érvényesülés elsőrendűségét, az életre történő nevelésben játszott nélkülözhetetlen szerepét. Manapság azonban szívszorongva kérdezhetjük: hova lett az a bizonyos iskola, hiszen Tornyán kihunyt az anyanyelvű oktatás utolsó szikrája is. Egykori iskolánk azonban elnyűhetetlen szálakkal köt össze bennünket, tornyai véndiákokat. A szívünkben hordozzuk, ahol addig él, amíg létezünk, és az anyanyelvű kultúránk e sajátos végvárának az emlékét az utódainkban is éltetjük.
Balta János véndiák
Nyugati Jelen (Arad)