Igazi laudációt a szekus besúgók írtak
Születésnapi beszélgetés Tokay Györggyel
E beszélgetés aláírója nagyon jól tudja, hogy „nem illik” egy interjú során tegeződni – de mindkét fél ugyanúgy szemforgatásnak minősítené, ha több mint negyvenéves ismeretség után a látszat kedvéért magázódnánk. Pláne akkor, ha a házigazda egy pohár itallal is megkínál. – Március 27-én van a születésnapod, amelyen a Nyugati Jelen és olvasói, tulajdonosa nevében is köszönteni szeretnélek. Hogy érzed magad hetvenes éveid majdnem közepén? – Hogy mondjam, nem érzem az öregséget tehernek, pedig lenne okom rá. De ne részletezzük, hogy mit jelent ágyba feküdni, a kerekesszék Schumacherének lenni. Ez van, az embernek ezzel ki kell egyeznie, de engem nem zavar, mert megvannak a könyvek, megvan a televízió, az internet – az ember nézegeti a világot, és csodálkozik. Még mindig csodálkozom.
– Min csodálkozol?
– Hogy semmit nem tanulunk, és mindent elfelejtünk. Ugyanazokat a hibákat látom elkövetni, egy kicsit aktualizálva, az utóbbi 22 esztendőben. A politikai életnek a hordozói tulajdonképpen a politikai akaratot megfogalmazó pártok. Azok pedig olyan társadalmi tömörülések, amelyek értékek és érdekek mentén szerveződnek – például a munkaadók, a munkáltatók stb. stb. Hogy 22 év alatt ezt miért nem tudtuk megtanulni mind a mai napig ebben az országban, azt nem tudom. De itt személyek mögött tömörülnek az emberek, s ebből kifolyólag aztán a politika, sajnálatos módon szégyenteljesen sekély. Néha az a benyomásom, a tévéhíradót nézve, hogy ha valaki kellőképpen meg van borotválva, egy rendes öltönyt vesz magára, és mondjuk egy lila nyakkendőt, az már politikai személyiség. A semmiből is csinálunk politikai személyiségeket, akik jönnek, mennek, eltűnnek, megjelennek, körülöttük pártok szerveződnek, az emberek az egyik pártból a másikba mennek, s az ország marad ott, ahol van. Ez egy kicsit kiábrándító. Kiábrándító az is, hogy a magyarok – legyen az RMDSZ vagy más politikai tömörülés – hiába próbálják az országban megvalósítani az európai gondolkodás normáit, tiszteletben tartatni ezeket, mert a politikai élet társszereplői egyszerűen nem látnak partnereket a magyarokban, önmaguk pedig csak ritkán politizálnak értékek és érdekek mentén. Az isten szerelmére: melyik társadalmi osztályt képviseli, mondjuk, a Szociáldemokrata Párt? Az alkalmazottakat? Ahogy elnézem a vezetőséget és adóbevallásait, nem egészen úgy néz ki, mintha az alkalmazottak pártja lenne. A jobboldali liberálisok lennének a munkáltatók – de ha jól látom, a szociáldemokratákkal vannak együtt, holott az érdekek, elvben, nehezen kibékíthetők, hogy ne mondjam: egyáltalán. Rendben van: mondjuk, hogy elegünk volt az ideológiai alapon szerveződő pártokból (nekem speciel ez a véleményem), elég volt nekem a Kommunista Pártból, még sok is. Akkor maradjunk egy olyan pártnál, amelyik programok körül szerveződik, ahova besorolnánk magunkat, s Romániában vagy még két pártot. Melyik az a program, amelyiket meg akarjuk valósítani, hogy mindenkinek jó legyen? Ennél közelebbi meghatározást nemigen tudok. Hogyan legyen mindenkinek jó? No, ez az, amire nem válaszoltak. Kitört a nagy válság – ebből a kifelé menet a nagy probléma, mert beleesni beleestünk. Elmúlt 4-5 év, és nem látok egyetlen politikai szerveződést, amely azzal állt volna elő, hogy mi úgy akarunk a válságból kitörni, hogy a következő koherens programot valósítjuk meg… Ennek a programnak vannak nagyon kellemetlen részei, például csökkenni fognak az ilyen-amolyan juttatások, kisebb lesz a… de: ezen az úton ez meg az meg fog megvalósulni. Nincs ilyen. Ha erre gondolok... – De egyébként jól érzed magad…
- Jól érzem, de ha magam csinálnám, akkor biztosan nem érezném jól. Ám most, hogy kívülről látom a dolgokat, mint magánember, jól érzem magam.
– Menjünk tovább. Az utóbbi időben ritkán jelensz meg a nyilvánosság előtt, legutóbb a Kölcsey-díjad átvételén láthattunk, és gondolom, érezted magad is, mennyi szeretet és megbecsülés vesz körül az aradiak részéről. „Életművem az, hogy önökkel lehetek, életművem az, hogy önöknek legyen magyarhoz és emberhez méltó életük” – mondtad akkor szerényen. Csakhogy sokan jól emlékszünk, például, 1990 szeptemberére, amikor parlamenti képviselőként betegséged dacára éhségsztrájkba kezdtél az aradi magyar középiskoláért, vagy arra, hogy amikor már reménytelennek látszott a dolog, határozottan kimondtad: a Szabadság-szobor állni fog. Az életműved sok ilyen konkrétumból tevődik össze. Vagy egy díjazottnak illik szerénynek lennie?
– Született optimista vagyok, nyilván a megbecsülés, ami körülvesz, ehhez hozzájárul. Tudod, ahogy volt ez a Kölcsey-díj – legyen Kölcsey-díj, vagy Simonyifalva díszpolgársága – mert én is díszpolgár vagyok ám, és nem fogom elfelejteni, míg a világ világ –, ezeket azért kaptam, mert az emberek megbecsülnek, és ennél nagyobb öröme nem kell legyen valakinek. Persze jó lenne, ha egy kicsivel több pénzem is lenne, de inkább ezt választom, a megbecsülést és a szeretetet, mint a sok pénzt és a megvetést, amivel én is nézem azokat, akik, hát, nagyon görbe utakon jutottak az anyagi javakhoz. De én nagyon nem szeretem ezeket a témákat, nagyon nem szeretek beszélni se róluk, olyan prédikáció- és vasárnapi igehirdetés-, olyan osztályfőnöki óra-szerű szavak ezek. Csinálni kell, s akkor meglátjátok, hogy jó lesz. Nem kell erről sokat beszélni, csak azért mondtam most is, mert megkérdeztél. Persze, hogy örültem a díjaknak. De ezzel kapcsolatban hadd mondjak el valamit. Nagyon szépen beszélt a laudációban Borbély Laci barátom, amikor aradi barátaim megtiszteltek a Kölcsey-díjjal. Néhány nappal azután kezembe jutott, 22 év után, a szekuritátés dossziémnak egy része, pontosabban a ’82–84-es évekből. Hát, kedves barátaim, az én laudációmat ott írták meg, ti. amit ott felsorolnak, kb. így: „a magyar nyelv és kultúra fanatikus propagálója”, írja a spicli főhadnagy, „a magyar iskolákért harcoló nacionalista sötét alak”, mondja az őrnagy úr – tehát már 1984-ben elismernek olyan dolgokat, amikre nagyon büszke vagyok. Laci barátom elmondta, mit csináltam az RMDSZ-ben – de hogy előtte mit csináltam… tulajdonképpen a laudációmat 1982 után írták, itt vannak a dossziék, aláírva, gyönyörű pecsétekkel. Megáll az ember esze, hogy mit hoztak fel ellenem, mint gonosz, átkos tevékenységet: hogy szeretem a fajtámat, az anyanyelvemet, a saját kultúrámat – ez a legsötétebb bűnök közt szerepelt. Az, hogy ezt a kultúrát hirdetem, az bűn volt, hogy az iskoláinkért „tűzbe megyek”, az is bűn volt. És most itt van ez a laudáció, ami ezelőtt 30 évvel majdnem egy vádirathoz elég volt. Nem kerültem börtönbe, de oda akartak. – Közel két évtizedes politikusi pályafutásod alatt biztosan sok elégtételed is volt, de csalódnod is jócskán kellett – gondolok, például, a Neptun-üggyel kapcsolatos támadásokra, vagy a kisebbségügyi miniszterségből való távozásodra. Az aktív politizálás befejezésével hogyan gondolsz minderre? Mi az, amire a legszívesebben emlékszel, s van-e olyan, amit elfelejtenél?
– Ha azt kérdezed, mit szeretnék elfelejteni, vagy a Neptun-ügyre gondolok: mindig is akadnak olyan emberek, akik kitartanak bizonyos értékek, érdekek fenntartása mellett, ezeknek pedig vannak ellenségeik. Normális dolog. Valamikor a szekus tiszt volt az ellenség. Azt hiszem, 1992-ben, amikor C. V. Tudor az egyik versében Domokos Géza mellett szerénységemet is akasztófára javasolta, akkor összehívtam egy gyűlést, vettem két üveg whiskyt, és azt mondtam: uraim, ettől a perctől fogva ember vagyok, ha C. V. Tudor azt mondja, hogy engem fel kell akasztani, akkor valóban csináltam valamit. Lent voltunk a parlament étkezdéjében, s megkérdezték a román kollégák, hogy mit művelünk, akkor azt mondtam: megünnepeljük azt, hogy engem Corneliu Vadim Tudor kötélre javasolt egy újévi versében. Hogy azután a saját fajtámtól is kaptam a szemem közé, hogy árulónak, vagy baleknek neveztek – vagy gazember, vagy balek, mondotta az egyik ellenfelem –, és a neptunizmus után azt akarták egyesek, hogy ne vehessek részt az RMDSZ politizálásában…, de az RMDSZ úgy döntött, hogy mégis szüksége van rám, és nem azokra, akik ezt a vonalat úgy látták, hogy egy autodaféval a máglyán megégettessek. A mai napig is híve és fenntartója vagyok a tárgyalások elméletének a konfliktusos megoldásokkal szemben. Egyszerűen azért, mert alapvető katonai, stratégiai és politikai alapelv az, hogy ha a kisebbik erő egy nagyobb erővel csap össze, abból többnyire vesztesen kerül ki. A konfliktusos megoldás nem kedvez a számbeli kisebbségben lévőnek – ezt bizonyítja a történelem, ezt bizonyítja az ETA, IRA és egyéb szervezetek évtizedekig elhúzódó politikai gyakorlata is. Én magam a békés tárgyalások híve voltam, vagyok és maradok, úgyhogy evvel szépen megnyugodtam, ezzel mentem nyugdíjba és ezzel maradok továbbra is. Nem találtam elvet még, amely bebizonyítsa, hogy nekem nincs igazam. Nyitott vagyok mindenféle érvelésre s várom, hogy jöjjön valaki, aki bebizonyítsa, hogy miért nincs. Ami az aktív politizálás befejezését illeti: vannak egyesek, akik nem tudnak elbúcsúzni attól az érzéstől, hogy ők fontos személyiségek. Ha egyszer képviselő voltál, vagy miniszter, avagy nagykövet, az újságírók hajkurásztak és a televízióban osztottad a malasztot, és igét hirdettél, akkor az idők végeztéig ott kell lenni, s ha véletlenül nem vagy ott 75 éves korodban, amikor a hamut is mamunak mondod, vagy arrafelé irányulsz, akkor neked feltétlenül boldogtalannak kell lenned. Én ezt nem hiszem. Én azt hiszem, hogy, amint az Írás mondja, mindennek megvan a maga ideje. Mindennek. Én rengeteg követ összegyűjtöttem, de a kődobálást el fogom hagyni. Ha valóban írok még, nem fogok köveket hajítani, megvárom, amíg a földön lévőkbe egyesek belebotlanak. Mert belebotlanak, higgyétek el. A valóság olyan kemény, ha marhaságokat vagy aljasságokat hirdetsz, végül belebotlasz. Én ezt megvárom. Minek kell nekem köveket dobálni?!
– Nem is kődobálásról lenne szó, hanem arról, hogy jó másfél évtizedig benne voltál, közvetlenül a nagypolitika első vonalában (nagykövetként talán már nem annyira a közepében), ismerted az összes „nagykutyát”, minden mozgást tudtál, a pletykákat is. Ezt – nyilván egy racionális szűrőn áteresztve – nem lenne érdekes megírni?
– Hadd kérdezzem meg: minek? Vagy van egy olyan üzenet, ami az egyedi történésekből levonható – és ez fontos –, vagy nincs üzenet, csak érdekesség. Viszont azt megírják a bulvárlapok, az Isten szerelmére. Hogy ki kivel, miért és hogyan – az végső soron nem igazán fontos, a miért és hogyan talán fontosabb lenne. Ha magamat meggyőzöm arról, hogy vannak olyan dolgok, amiket el kellene mondani a politizálás mikéntjével, erkölcsével kapcsolatban, elmagyarázni az embereknek, hogy nem a büntetés nagysága, hanem a büntetés elkerülhetetlensége fogja megállítani a korrupciót, akkor igen. Ha valaki hajlamos lenne megkérdezni, elmondanám, hogy az önkényuralom felé vezető úton a titkos hírszerző szervek vérre menő ellenőrzése létfontosságú, és hogy ennek az ellenőrzésnek az egyik leghatékonyabb módja a költségvetés ellenőrzése, az nagyon jó lenne. De erre nem hiszem, hogy lenne olvasói igény.
Készült veled egy érdekes interjúkötet, amelyből azonban, ismétlem, sok minden kimaradt. Világos választ várok: írsz-e, ahogy régebben fontolgattad, vagy nem írsz? – Talán írok, s ha igen, valami nagyon személyeset. Biztosan csak azt tudhatom, amit én láttam, amit én éreztem. Hogy mások mi éreztek, mit láttak, az kérdéses. Hát erről lehet szó. Kérdés, hogy van-e időm rá.
– Születésnapodon kívánunk jó egészséget, hogy maradjon idő rá.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),

Aki mindmáig rajtahagyta keze nyomát városán
Pákei Lajosra emlékeztek
Pákei Lajosra, Kolozsvár egykori főépítészére emlékeztek születésének 160. évfordulója alkalmából szombaton délelőtt a Kolozsvár Társaság, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság és a Magyar Unitárius Egyház közös szervezésében. A rendezvény helyszínéül a Kolozsvár Társaság főtéri székhelye szolgált, ahol Pákei tervrajzait és épület-alaprajzokat állítottak ki. A főépítész életútját Gaal György művelődéstörténész mutatta be, a levéltári hagyatékokat ifjabb Dávid Gyula építész ismertette, és levetítették Maksay Katalin műépítész összeállítását Pákei Lajos fontosabb munkáiról. A találkozó zenei műsorát Szőcs Márton és Gyenge Balázs biztosította.
– 160 év telt el azóta, hogy 1853 márciusában, egy régi kolozsvári unitárius család sarjaként megszületett Pákei Lajos. Bár nem éppen kerek az évforduló, mégis méltó alkalom arra, hogy felidézzük annak a mérnökembernek és művésznek az alakját, aki mindmáig rajtahagyta keze nyomát városán. Hiszen a Főtér, a Kossuth Lajos utca és a Sétatér meghatározó épületeit ő álmodta kőbe, téglába – mondta Gaal György. Kifejtette: tanulmányait, a családi hagyományoknak megfelelően az Unitárius Kollégiumban végezte, kitűnő rajztehetségének köszönhetően pedig már diákként a korban nem megszokott pályát, az építészetet választotta. Felsőfokú tanulmányait a budapesti Királyi József műegyetemen kezdte, majd egy év után átiratkozott a világhírű Müncheni Politechnikumba, ahol 1876-ban szerezte meg mérnöki diplomáját. Még abban az évben beiratkozott a Bécsi Művészeti Akadémiára. A család szűkös anyagi helyzete miatt 1880-ban hazajött, és elfoglalta Kolozsvár városának főmérnöki állását. Később pedagógiai munkában is nagy szerepet vállalt, és neki köszönhető az iparmúzeum (jelenleg a Műszaki Egyetem épülete) létesítése és az épület megtervezése.
Halálakor, 1921 márciusában, a nagy politikai változások idején alig emlékeztek meg róla, egyetlen cikk jelent meg csupán, Kelemen Lajos tollából, az Unitárius Közlönyben.
– Pákei Lajos nevéhez több mint ötven középület – húsz templom, öt kastély, családi házak, villák –, síremlékek, emléktáblák tervezése és kivitelezése fűződik – hangsúlyozta Gaal György, példaként pedig a Főtér sarkán lévő egykori New York (jelenlegi Continental) szállót, a város első, európai viszonylatban is ismert szállodáját és kávézóját említette. Pákei tervezte továbbá Kolozsváron a sétatéri korcsolyacsarnokot, a nemrég felújított Kioszkot, a János Zsigmond Kollégium épületét, a Mátyás király szoborcsoport talapzatát, a fellegvári Erzsébet királyné emlékművet, a Rhédey-palota színjátszási műemléktábláját, a Mátyás-ház bronzba öntött emléktábláját és Brassai Sámuel síremlékét is. Maksay Katalin műépítész kutatásának köszönhetően fényképsorozatban mutatták be a rendezvényen a főépítész által tervezett impozáns épületeket, vázlatrajzokkal és alaprajzokkal kiegészítve, Budapesttől Székelyudvarhelyig.
Ifjabb Dávid Gyula építész kifejtette: a művész-építész papír alapú hagyatékának kutatása elengedhetetlen az életmű vizsgálatában. Megköszönte azoknak a levéltárosoknak a segítségét, akik ebben a munkában támogatták (Ritoók Pál, Építészeti Múzeum, Budapest; Bakó Zsuzsanna,Műemléki Kutató és Dokumentációs Központ, Budapest; Molnár B. Lehel, Magyar Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltára, Kolozsvár), továbbá megjegyezte: az iratok között templom- és villaépítészethez kapcsolódó dokumentumok, oktatási intézmények műszaki dokumentációi és tervben maradt épületkoncepciók egyaránt megtalálhatók.
– A törzsanyagot viszont egyértelműen a megvalósult épületekről szóló lapok jelentik Bölöntől Kolozsvárig, Pozsonytól Székelyudvarhelyig – magyarázta ifjabb Dávid Gyula. Elmondása szerint a kolozsvári anyag mennyiségileg is hatalmas, az iratok legnagyobb részét képezi. Az alaprajzok és dokumentációk mellett akvarellt is őriz a levéltár, valamint Pákei édesapja, idősebb Pákei Lajos grafikáit, tollrajzait. Mint kiderült, Pákei Lajos úgy tervezte, hogy Kolozsvár műemlékeiről jelentet meg útmutató kézikönyvet – Kolozsvár szabad királyi város építészeti műemlékei a 14. századtól a 19. század közepéig címmel –, ezt azonban végül nem sikerült befejeznie.
Kelemen Lajos levéltáros soraival zárta ismertetőjét ifjabb Dávid Gyula: „Pákei Lajos dolgozószobájában hatalmas kötegben maradtak hátra az ő híresen pontos szép rajzai, épület- és egyéb tervei. Rajzai hiányosan is becses emlékei egy művészetrajongó szép léleknek, s Kolozsvár művészeti múltjának, melynek Pákei Lajos nemcsak tisztelője, hanem alkotásaival a múlthoz méltó tevékeny s jelentős folytatója volt.”
PETHŐ HUNOR
Szabadság (Kolozsvár),

Éjszaki Károly, az elfelejtett mérnökíró
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának rendezésében hétfő este Gaal György tartott előadást az egyesület székházában Éjszaki Károly vígjátékszerző, mérnök, Sztána alapítója címmel.
Éjszaki Károlyt, aki 1818–1907 között élt és alkotott, alig emlegetik tájainkon, kiesett a köztudatból. Pedig életműve sokoldalú. Életrajzából kiderül, hogy Bakony egyik Eszterházy-birtokán született, mérnöki és jogi tanulmányait magánúton a magyar irodalom megismerésével egészítette ki. 1848-ban hadimérnök a forradalom és szabadságharc oldalán, ezért annak leverése után néhány hétig börtönbüntetést kell elviselnie. 1867-ben a közlekedési minisztérium főmérnöke, 1868–1871 között a Nagyvárad–Predeal vasútvonal megépítését készíti elő. Sztánánál egy évet töltött el a munkatelepen, ott villát épített magának, és ezzel lerakta a település alapjait. Mérnöki munkássága mellett íróként és irodalomszervezőként is tevékenykedett: tizenöt darab (vígjátékok, történelmi darabok, népszínművek), elbeszélések, emlékidézők, beszédek, felolvasó ülések fűződnek nevéhez, de volt elnöke az Írók és Művészek Társaságának, alelnöke a Petőfi Társaságnak (Jókai elnöksége alatt), és miután Kolozsvárra költözött, a Dávid Ferenc Egylet egyik alapítójaként, EME- és EKE-tagként, az Erdélyi Irodalmi Társaság tiszteletbeli tagjaként ismerték, miközben a vasútigazgatóság hatszáz kilométernyi vonalát is irányította. Köztiszteletben álló személyként halt meg, a Házsongárdban temették el.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár),

Keserves banki törlesztés
Romániában a legmagasabbak a banki hitel után fizetendő törlesztőrészletek a fizetésekhez képest az Európai Unión belül – számolt be Valentin Lazea, a Román Nemzeti Bank (BNR) gazdasági igazgatója. Az illetékes által közölt adatok szerint a romániai hitelfelvevőknek bérükhöz viszonyítva havonta kétszer több törlesztőrészletet kell fizetniük a bankoknak, mint francia, olasz vagy spanyol társaiknak, és háromszor többet a német állampolgárokhoz képest. Lazea szerint emiatt a pénzintézeteknek a jövőben a vállalatok hitelezését kell előtérbe helyezniük, a hosszú távú kilátások ugyanis ebből a szempontból kedvezőbbek.
„Általános tendencia, hogy a vállalkozói szektornak elsőbbsége van az új kölcsönök igénylésénél, mint a magánszemélyeknek” – fogalmazott a gazdasági igazgató, aki szerint a hitelezést jelenleg több tényező is nehezíti. Mint rámutatott: a bankok is felelősek, az elmúlt években ugyanis túlságosan nagyarányú volt a lakossági hitelezés, de külső tényezők is hozzájárulnak a megnehezített kölcsönfelvételhez. „Hogyan is költekezhetnének fejetlenül a pénzintézetek, amikor folyamatosan növekszik a minimálbért kereső alkalmazottak, a veszteségeket jelentő cégek és adósságot felhalmozó önkormányzatok száma” – vélekedett Valentin Lazea.
Szigorúbb a jegybank, mint más országokban
Bordás Attila, az OTP Bank Románia területi igazgatója a Krónika megkeresésére úgy nyilatkozott: Romániában elsősorban azért magasabbak a törlesztőrészletek, mivel a BNR lakossági hitelezésre vonatkozó előírásai és normái sokkal szigorúabbak, mint más nyugati államokban. Az illetékes szerint azonban ez nem föltétlenül hátrány. „Úgy gondolom, hogy a folyamatos kormánypolitikai válság ellenére a jegybanknak sikerült egészséges piacot kialakítania, az intézkedések nélkül sokkal jobban éreztük volna a gazdasági krízist is. Számos nyugati országhoz viszonyítva nem következett be nagy eladósodás, az ingatlanbuborék kipukkadása sem ütött akkorát” – magyarázta Bordás. Rámutatott: a kilencvenes években nagymértékű volt a banki kockázat, ezért látta szükségesnek a BNR a drasztikus beavatkozást, az elmúlt tíz évben pedig egy pénzintézet sem jelentett csődöt. „A szigorító intézkedések nyomán a hazai banki szektor hasonlóvá vált a gyermekhez, aki épp megtanult járni, és előbb-utóbb el kell engedni a kezét. Erre jött a gazdasági válság, így az elengedési periódus kitolódott” – magyarázta a szakember.
Kettős nyomás a hitelfelvevőkön
Az illetékes szerint a 2008-as gazdasági válság kitörése óta kettős nyomás nehezedik a hitelfelvevőkre. „Egyrészt figyelembe kell venni a drasztikus bércsökkentéseket, ez különösen az állami szektorban dolgozókat sújtotta. Emellett 2008 előtt a hitelek nagy részét valutában vették fel a magánszemélyek, azóta a lej értéke jelentősen gyengült, emiatt nagyobb törlesztőrészleteket kell fizetni. A két tényező miatt jelenleg a fizetések nagy hányada sajnos törlesztőrészletre megy el” – magyarázta Bordás. A területi igazgató arra is felhívta a figyelmet, hogy a nyugati államokhoz képest a romániai lakosság kevésbé eladósodott, illetve kevesebben igényelnek bankkölcsönöket. Elmondása szerint a kettős nyomásnak a bankok is tudatában vannak, így már közvetlenül a válság kitörése után mindegyik pénzintézet saját hitelmentési stratégiát dolgozott ki. „A bankoknak is érdekük, hogy ne kerüljön sor a végrehajtásra eladósodottság esetén. A bajba jutott ügyfelekkel ezért egyéni, az érintett számára legelőnyösebb megoldást keressük meg. Nagyon fontos, hogy a kliensek a bankhoz forduljanak, mielőtt még kritikussá válna a helyzet” – javasolta az illetékes. Rámutatott: a pénzintézetek például csökkenthetik, vagy időszakosan fel is függeszthetik a törlesztőrészletet, kivételes esetben pedig akár a kamat is mérsékelhető. A területi igazgató szerint mostanában a magánszemélyek többsége jelzálog nélküli személyi kölcsönt vesz fel, ezt jövedelem alapján számolják ki, értéke legfeljebb 10–15 ezer euró. „Feljövőben levő hitelezési forma a hitelkártya is, emellett sokan szállnak be az Első otthon-programba, ez azonban kissé döcögős a hiányos kormányintézkedések miatt” – tudtuk meg.
„Ördögi kör a hitelfelvétel”
Egy nevét elhallgatni kívánó 33 éves kolozsvári lakos a Krónikának elmondta: a hosszú távú hitelek esetében lényeges különbségek nincsenek a bankok ajánlatai között, de mégis érdemes alapos kutatómunkát végezni, mert néha az „apró részletek” is számítanak. „Mi majdnem megkötöttük a szerződést az egyik bankkal egy 30 éves futamidejű hitel felvételére – mivel ott volt folyószámlám, ez tűnt kézenfekvő megoldásnak. Az utolsó pillanatban mégis átmentünk egy másik pénzintézethez, mert hajszálnyival kedvezőbb volt az ajánlata. Ördögi kör ez egyébként, mert minél hoszszabb futamidejű a hitel, annál alacsonyabb a havi törlesztőrészlet, viszont annál tovább tart az adósrabszolgaság” – kommentálta Zs. A., aki két évvel ezelőtt lakásvásárlásra vett fel bankhitelt. A megkérdezett hozzátette: néha ez nem saját döntés kérdése, a bank ugyanis a jövedelmi helyzet alapján kalkulálja ki a törlesztőrészletet és a futamidőt, és ha az érintett bevétele nem túl magas, akkor örülhet, ha egyáltalán hitelhez jut. „Számít az életkor is, nyilván ötvenéves embernek nem fognak 30 éves hitelt adni, bármilyen abszurdul is hangzik ez” – magyarázta. Míg alanyunk szerint a devizahitelezés „a világ egyik legnagyobb disznósága”, az Első otthon elnevezésű programot jónak nevezte. „Nagyban megkönnyíti a fiatal családok helyzetét, mert az állam vállal garanciát az ingatlanért, a kamatokat pedig viszonylag alacsonyan tartja. Mi is így jutottunk kölcsönhöz, nagyon hosszú, 30 éves lejáratra ugyan, de elfogadható törlesztőrészlettel – mondta. – Nem örülök annak, hogy évtizedekre elköteleztem magam anyagilag, de még mindig jobb, mint három gyermekkel az albérleti lét bizonytalanságában vergődni, és ismeretlen embereknek fizetni a törlesztőrészletnél is nagyobb összegeket, hogy a végén ne lássak belőle semmit.”
(Megvétózta az IMF a csődvédelmet
Románia kemény árat fizet azért, hogy továbbra is érvényes megállapodása lehessen a Nemzetközi Valutaalappal (IMF). A szervezet olyan intézkedésekre kényszeríti a kormányt, amelyek húsba vágó megszorításokat írnak elő a lakosság részére. Emiatt – mint arról beszámoltunk – áprilistól kórházi betegellátásra vonatkozó díjat vezetnek be, ami öttől tíz lejig terjedő összegbe kerül. Ezzel egy időben Bukarestnek meg kellett ígérnie a valutaalapnak, hogy a magyar kormánnyal ellentétben nem segíti meg a bajba került adósokat. Az IMF ugyanis nem engedi meg a magáncsőd intézményének bevezetését, aminek hatásai a magyarországi kedvezményes végtörlesztés vagy adott esetben az árfolyamgát bevezetését eredményezték volna. A korábbi román tervek lehetővé tették volna, hogy a hitelezők elengedjék a csődvédelmet kérő állampolgárok adósságának 25 százalékát, amennyiben megegyeznek az ügyfelek a bankokkal, hogy a fennmaradó 75 százalékot – akár az adósság átütemezésével – visszafizetik. A magáncsőd bevezetését egyébként nemcsak a valutaalap, hanem a hitelminősítők és a román jegybank sem támogatta.)
Szerző(k): Gyergyai Csaba, Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár),

Államosítás Biharban?
Visszaperelné a Bihar Megyei Tanács azt a telket, amelyet a restitúciós törvény alapján még 2003-ban visszakapott a Királyhágómelléki Református Egyházkerület. A per elindításáról tegnapi rendes ülésén szavazott a testület, az RMDSZ-es tanácsosok ellenszavazatai mellett.
A Barátka község területén található telket korábban már megpróbálta visszaperelni a megyei önkormányzat, ám a bíróság akkor az egyház javára döntött. A legutóbbi tanácsülésen már arról folyt a vita, fellebbezzék-e meg ezt a döntést, ám akkor még úgy határoztak, nem folytatják a pereskedést, legalábbis nem abban a perben. Helyette azonban újat indítanak – erről döntöttek tegnap.
Az új perben azt kérik a bíróságtól, nyilvánítsa semmisnek a restitúciós bizottság ténymegállapítását, amellyel az eredeti tulajdonos református egyházkerületnek ítéli az ingatlant, ugyanakkor helyezze hatályon kívül a visszaszolgáltatás nyomán született református telekkönyvi bejegyzést, és adja át a telket az önkormányzatnak. Forró László református lelkipásztor, RMDSZ-es önkormányzati képviselő a közgyűlés plénuma előtt elmondta, a hivatalos közlönyben is megjelent restitúciós bizottsági döntés, illetve a bírósági ítélet figyelmen kívül hagyása valójában visszaállamosítás szándékát mutatja az önkormányzat részéről, holott az egyházi ingatlanok mielőbbi visszaszolgáltatása prioritás a román állam számára. A közgyűlés végül a hét magyar tanácsos ellenszavazatával eldöntötte, elindítja az újabb pert. Forró László az ülés után lapunknak elmondta: a barátkai telken jelenleg kórház áll, amely a helyi önkormányzaté. A község vezetősége már beleegyezését adta abba, hogy az épület alatti telket megvásárolja az egyháztól. A református tulajdonú telek esete hasonlít a nagyváradi pénzügyi palota történetére: a műemlék épületet a római katolikus püspökségnek ítélte a restitúciós bizottság, a megyei tanács azonban azt is peres úton próbálja megszerezni.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár),

Milliók az RMDSZ-nek
Idén is az RMDSZ kapja a legnagyobb összeget abból a pénzalapból, amelyet a 2013-as költségvetés az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala rendelkezésére bocsátott a kisebbségek támogatása céljából, és az összeg is nagyobb, mint az elmúlt két évben kapott pénz.
Az összeg elosztásáról kormányhatározat rendelkezik. Az összesen 81,3 milió lejből (2012-ben 79,2, 2011-ben pedig 73,7 millió lej volt a támogatás) az RMDSZ több mint 18 millió kap (2012-ben a szövetségnek jutó összeg 17,1, tavalyelőtt pedig 15,98 millió lej volt), a Pro Európa Roma párt 11,7-et (tavaly 11,1, tavalyelőtt pedig 10,3 millió lejt kapott), a Német Demokrata Fórumnak 6,5 millió lej jut (6,2, illetve 5,7 millió lej az elmúlt két évben). Az ukrán közösség szervezete 6,7, a lipováné 4,5, az örményé 3,5 millió lejt kap.
Az ily módon kiosztott összeget székházfenntartásra, személyzeti költségekre, művelődési rendezvények szervezésére, ingó és ingatlan vagyonelemekbe történő befektetésre és uniós programok társfinanszírozására használhatják fel az érintett szervezetek. Az összeget a kormányfőtitkárság osztja szét, negyedévenkénti egyenlő részletekben. A szervezetek az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalával kötött megállapodás alapján jutnak a pénzhez. A hivatal kérésére idén is az összeg 30 százalékát kitevő előleg utalható ki interetnikai kapcsolatokat erősítő, valamint intolerancia-ellenes projektekre.
Mint ismeretes, az RMDSZ 2009-től lemondott a parlamenti pártoknak alanyi jogon járó állami támogatásról a kisebbségi szervezetként kasszírozható összeg megtartása érdekében. A két támogatási forma súlya meglehetősen eltérő volt. Míg a kisebbségi forrásból 2009-ben a magyarságnak 15,18 millió lejt osztottak, az RMDSZ parlamenti pártként kevesebb mint félmillió lejt kapott volna. A pártpénz tehát a kisebbségi támogatásnak alig több mint három százalékát tette ki. Ugyancsak 2009-től egyébként nem az RMDSZ által működtetett Communitas Alapítvány, hanem közvetlenül az RMDSZ számlájára érkezik az állami támogatás. A szövetség a megszerzett költségvetési támogatásnak rendszerint csak harmadrészét osztotta ki a pályázati rendszeren keresztül. A fennmaradó kétharmad felhasználására soha nem adtak magyarázatot.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),

Nem élvez prioritást a MOGYE-n a magyar tagozat létrehozása a rektor szerint
Leonard Azamfirei, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) rektora szerint nem tartozik a magyar tagozat megalapítása az egyetem sürgősen elintézendő témái közé, azonban tárgyalni fognak erről idén a szenátus képviselői.
„Egy egyezségről van szó, amelyet egymás között kötöttünk. Mint ahogyan eddig is, ezentúl is tartjuk magunk hozzá, és tárgyalni fogunk a szenátusban egy ilyen intézet létrehozásának lehetőségeiről. De csakis azután, hogy véget érnek az ARACIS akkreditációs látogatásai.” – idézi Azamfireit a Marosvásárhelyi Infó.
Az intézmény vezetője elmondta, a felsőoktatás minőségét ellenőrző és biztosító hatóság újraértékeli az egyetemen zajló képzés színvonalát, emellett az egyetem három új magiszteri képzés akkreditáltatna. Az ARACIS-hoz áprilisban nyújtaná be a kérvényt az egyetem, júniusban számítanak a hatóság látogatására.
A következő tanévtől a MOGYE három új mesterképzést indítana, „Tudományos mesteri”, „A gyógyszerek biotechnológiája”, valamint „Kozmetika és bőrgyógyászat” szakirányban. (marosvásárhelyi infó)
Transindex.ro,

Botránykormányzás
Egy hónap híján egy éve kormányozza Romániát a Szociál-Liberális Szövetség, s ez idő alatt kiderült, ha egyébhez nem is, de a botránykeltéshez kitűnően értenek, kézben tartják a médiát, s kényes döntések előtt, a gazdaság csetlés-botlásait leplezendő előkapnak egy világra szóló cirkuszt, melyen aztán napokig rágódhat a nép. Addig sem arra figyel, ami életét befolyásolja, nem a felfelé kúszó árakkal, az újabb adókkal törődik.
Voltak nagy és kisebb skandalumok, harcoltak Băsescuval, a demokrata-liberálisokkal, s most, mikor már majd semmi nem maradt az ellenzékből, egyre gyakrabban kerülünk napirendre mi, magyarok. Autonómiakövetelésünk, zászlónk kifüggesztése, történelemkönyveink mindig jó okot szolgáltatnak a felháborodásra, s ha már unalmassá válna, kreálnak új cirkuszt a román nemzeti lobogót, jelképeket semmibe vevő, meggyalázó székelyekről. Napokig erről szólnak a tévék, ezt osztják, szorozzák a megmondó emberek, s alig esik szó arról, hogy mit főznek a bukaresti minisztériumok boszorkánykonyháiban. Illetve ha mégis kiszivárog ez-az, abban sok köszönet nincs, mert vagy átgondolatlan, elsietett, következmények mérlegelése nélkül hozott (tervezett) intézkedésről van szó, vagy olyanról, amely ismét mélyen a zsebünkbe vág. Tény, a kormány valós munkájának igen nehéz nyomára bukkanni. Pontosabban az, amit láthatunk belőle, elkeserítő. A nagy reformígéretek – közigazgatási átszervezés, alkotmánymódosítás, választási jogrend – egyelőre nem többek ötletelésnél, gazdasági elgondolások nem is mutatkoznak, az egészségügyi miniszter pedig úgy játszadozik a rá bízott ágazattal, mintha saját tulajdona volna, s kísérletezgetéseinek legfennebb maga látná kárát: meredek ötleteket dob be, előkészítetlen elképzelésekkel áll elő, s Isten őrizzen bennünket, hogy meg is valósítsa azokat. Április elsejétől csak a kórházak által szedett sápot vezetik be, de ki tudja, mi lesz azután?! Nem jobb a helyzet az oktatásban sem, az idei tanév és vizsgák rendje csak azért nem borul, mert menet közben nem módosíthatnak, hogy mi várható jövőre, arról talán még a minisztériumban dolgozók sem sokat tudnak. Egy szó, mint száz: botrányból botrányba vergődik Románia, s minden jel szerint egyelőre beéri a nép a cirkusszal. Pedig egyre inkább fogytán a kenyér is, nagy kérdés csak az, két égiháború között mikor vesszük észre.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Hírsaláta
AZ RMDSZ-É MINDEN ROMÁNIAI TÁMOGATÁS. A szövetség 18 millió lejt vesz fel idén a romániai kisebbségeknek szánt alapból, többet, mint amikor kormányon volt. A pénzt működési és személyi költségekre, kulturális események szervezésére, ingó- és ingatlanberuházásra, valamint EU-s pályázatok társtámogatására lehet felhasználni. Hogy miért az RMDSZ kapja a magyaroknak szánt teljes keretet, amikor a legutóbbi választások során az 1,2 millió magyarból csak 380 ezer szavazott rájuk? Hát azért, mert a jogi hátteret ők teremtették meg. Így egyértelmű, hogy idén is – akárcsak eddig – ők veszik fel a 18 millió lejt. Az elmúlt évek tapasztalatai szerint: egyharmadát pályázatok formájában továbbosztják; kétharmadáról sejteni lehet, hogy az RMDSZ fizetésekre, azaz önmaga fenntartására használja. (Itthon.ma)
„KEDVES” BERUHÁZÁSRA SZÁMÍTANAK. A miniszterelnök hétvégén elejtette: az egyik legismertebb német céggel tárgyal a kormány, de pontosabb adatokat csak azután közölhetnek, miután a vállalat meghozza a végső döntését. Ponta csak célzott rá, hogy autógyárról van szó. Azt mondta, olyan ágazatba ruháznak be, amely nagyon kedves az országnak, és ahol már két nagy gyártó is jelen van. Romániában az autógyártás az ipar húzó ágazatai közé tartozik, és jelenleg két nagy gyártó működik az országban, a Renault és a Ford. Öt évvel ezelőtt a kormány a Mercedes gyártójával tárgyalt egy üzem nyitásáról, de a német cég végül Magyarországot választotta a beruházás helyszínéül. Piaci forrásokra hivatkozva a Ziarul financiar azt írja, lehet, hogy nem autómárka, hanem egy alkatrészgyártó érkezhet az országba. Két jelentős autóalkatrész-forgalmazó, a Continental és a Bosch már jelen van a hazai piacon. TAGADÁSSAL ÜNNEPELTEK A HAZAI MAGYARSÁG VEZETŐI. A nem, a kell, a magyar és a szabadság szavak fordultak elő leggyakrabban a vezető romániai magyar politikusok március 15-i beszédeiben. Öt politikus: Kelemen Hunor, Tőkés László, Toró T. Tibor, Kovács Péter és Borbély László beszédeit elemezte a Transindex egy szövegelemző szoftverrel. (Biró Zsolt MPP-elnök beszédére nem sikerült rábukkanniuk.) Az eredmény azt mutatja, a politikusok többsége a tagadásra építi beszédét: az ötből három esetben a nem szó fordult elő a leggyakrabban, miután kiszűrték a legtöbbször előforduló kötőszavakat, névelőket (és, az, azt, mert stb.). MÉGSEM TÉMA AZ ÁLLAMELNÖK FELFÜGGESZTÉSE. A Szociál-Liberális Szövetség egyik tagpártja sem kezdeményezi az államfő felfüggesztését amiatt, hogy Traian Băsescu részt vett a Demokrata Liberális Párt szombati kongresszusán, majd nyilvánosan állást foglalt a párt belügyeivel kapcsolatban. Ezt Crin Antonescu, az SZLSZ társelnöke közölte a kormányzó pártszövetség vezetőségi ülése után. Antonescu nevetségesnek és egyben tragikusnak nevezte Traian Băsescu nyilvános reakcióját a DLP kongresszusán történtekre. „Egy olyan komoly lépést, mint a felfüggesztés, nem lehet egy ilyen nevetséges gesztusért kezdeményezni” – fogalmazott Antonescu. (Ziare.com)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Száz év jogbitorlás?
A sok egymásnak ellentmondó politikai törekvés következtében a román törvényhozásnak húsz év alatt sikerült annyira összegubancolnia a kommunizmus idején elkobzott javak visszaszolgáltatásának ügyét, hogy mára valóságos gordiuszi csomóként adja fel a megoldhatatlan leckét mindazoknak, akik kibogozni szeretnék.
Ráadásul a mai kormányzó elit továbbra is csak strasbourgi nyomásra hajlandó napirendre tűzni a témát, hiszen a sok mismásolás és főleg mások tulajdonának további bitorlása még mindig sokaknak megfelel. Az európai emberi jogi bíróság munkája lebénult, az egymásnak ellentmondó törvények alapján hol ennek, hol annak kedvező ítéletek közt a Fennvaló is képtelen lenne egyértelmű igazságot szolgáltatni. Ultimátumot kapott hát tőle az ország: vagy rendezi a jogi zűrzavart, vagy minden ezt követő kereset esetében a nemzetközi bíróság automatikusan az állam ellen ítél. Nos, a mostani kormány által kidolgozott javaslat távolról sem oldja meg a jogi gubancot, csak még jobban összekuszálja azt – állapították meg a történelmi magyar egyházak véleményüket minap nyilvánosságra hozó vezetői. Mi több, miként beadványukban kifejtik, a kérdés halasztása folytán újabb évtizedekkel toldanák meg az egyházi ingatlanok kálváriáját, jogtalan elvételét és mások általi használatát – azaz Románia ismételten egy hihetetlen fordított teljesítménnyel állna a nemzetközi nyilvánosság elé, mert mintegy megduplázná a kommunizmus alatti ötvenévi jogbitorlást. Újabb ötven évnek kellene ugyanis a rendszerváltás után eltelnie, hogy a jogos tulajdonosok újra birtokba helyeztessenek az új javaslat szerint. A fordított rekordok könyvébe illő gesztusával Románia ismételten a szégyenpadra kerül – és ezúttal is magamagát ültetné oda. Kisebbségi egyházaink intézménypótló, társadalomépítő minőségükben is megérdemlik közvéleményünk támogatását jogos igényeik dolgában. A visszaszolgáltatást a restitutio in integrum elve alapján, a használati jog azonnali, minél előbbi visszaadása, illetve a méltányos kárpótlás alapján lehet és szabad csak végrehajtani. A mostani kormányjavaslat csak tovább odázná a kérdés érdemi megoldását.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Mi az igazság? – beszélgetés Kádár Gyula történésszel
A román központi hatalom ellenünk folytatott hadjáratának szerves részét képezi A székelység története címet viselő, az általános iskolák VI-VII. osztályos tanulói számára megírt és összeállított kézikönyv ellen indított lejárató kampány is. Ennek hátteréről a kötet egyik társszerzőjét, Kádár Gyula történészt faggattuk.
– Ön szerint mi az oka a szóban forgó könyvet ért nemtelen támadásoknak? – Elsősorban az, hogy Románia még mindig egy nacionalista, központosított és közösségi jogokat korlátozó állam, amely a hivatalos okmányokban nem tűri meg a Székelyföld elnevezést, a megyehatárokon levereti az ilyen feliratú pannókat, és üldözi a székely nép zászlóját. Az alkotmány kimondja, hogy Románia homogén nemzetállam, a szélsőséges román nacionalisták pedig Székelyföld felszámolására törekednek, hiszen jól tudják, hogy e terület román többségű régióba való sulykolásával, a kisebbségbe szorított székely népet előbb-utóbb a beolvadás felé vezető útra lehet kényszeríteni. Mindezt számba véve pedig világossá válik, hogy a román hatalom ellenérdekeltje az erőteljes székely nemzettudat kialakításának, melyben a történelem ismerete nagyon fontos szerepet játszik. Azt a népet ugyanis, mely nem ismeri saját múltját, önazonosságától is könnyebben meg lehet fosztani.
– A könyvet elmarasztalók szócsövévé vált Adevărul nevű lap szerint a románokat a székelyek szolgáiként mutatják be ebben a kiadványban. Van-e valóságalapja ennek az állításnak? – Nincs, ezt az értelmezést a pontatlan fordításból fakadó tévedés okozhatja. Történelmi tény, hogy a török uralom és kegyetlen bojári kizsákmányolás elől menekülő románság szívesen telepedett le a számukra sokkal emberségesebb életkörülményeket biztosító Erdélybe. E hajlandóságukat kihasználva, nemes uraink tömegesen hozták őket a török–tatár és osztrák zsoldosseregek dúlása nyomán elnéptelenedett, így munkáskéz nélkül maradt birtokaikra. Székelyföldre történő érkezésük a 17. század elején kezdődött, Sepsiszentgyörgyön például az első két román családot az 1614-es katonai lustrában említik első alkalommal. A letelepedés a nemes úrral vagy gazdával történő szerződéskötés alapján történt, melyben nem szolgaként, hanem szolgáló emberként emlegetik őket, ami az írásos egyezségbe foglaltak függvényében jobbágy vagy zsellér státust biztosított számukra. – Történelemhamisításnak nevezik a kötet azon állítását, mely a román királyi hadsereg Székelyföldre való betöréséről és ott végbevitt fosztogatásáról tesz említést. Erről mi a véleménye?
– A román hadsereg 1916. augusztus 27-én éjjel valóban betört a vele addig szövetséges, így a határ menti vidéket védtelenül hagyó Magyarország területére. A váratlan esemény hatására a hatóságok elrendelték Székelyföld kiürítését is, s az intézkedés nyomán kiürült lakóházak és üzletek a szabadon garázdálkodó román katonai alakulatok prédájává, több száz idős ember és gyerek pedig áldozatává vált. Éppen ezért, e szomorú események emlékét nem csak a hivatalos feljegyzések és kárfelmérések, hanem családtörténeti dokumentumok is őrzik.
– A vádak között elhangzik, hogy a könyv Budapesten volt kiadva. – Ez is olyan valótlan állítás, mint a többi, ugyanis minden példányt Székelyudvarhelyen nyomtattak. Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

Leszerelték a Kovászna megyei prefektusi hivatal előtt lévő Székelyföld-táblát
Kedden este eltávolította az RMDSZ a korábban saját maga által felállított nagyméretű „SIC – Terra Siculorum" feliratú táblát. A tábla a Kovászna megyei prefektúrával szemben állt.
Dumitru Marinescu Kovászna megyei prefektus szerdán azt mondta, hogy örül az RMDSZ azon döntésének, hogy eltávolította a pannót. A prefektus szerint ez „egy lépés a normalitás és a megegyezés felé" – írja az Agerpres.
A pannót tavaly novemberben nem sokkal a parlamenti választások előtt helyezték el a sepsiszentgyörgyi prefektusi épülettel szemben.
Tamás Sándor, Kovászna megyei elnök és Antal Árpád, sepsiszentgyörgyi polgármester akkor azt nyilatkozták, hogy a táblát tiltakozásul tették ki a volt prefektus, Codrin Munteanu akkori intézkedései miatt, aki „megsértette a magyar közösséget és semmibe vette annak nemzeti jelképeit és identitástudatát".
Munteanu ugyanis több tíz pert indított a helyi hatóságok ellen, amelyek kulturális intézmények elnevezése, címerek és kétnyelvű feliratok ellen irányultak, és ő kérte a székely zászlók eltávolítását is a közintézményekről.
Codrin Munteanu volt prefektus, akit tavaly év végén a védelmi minisztérium főtitkárává neveztek ki, azt nyilatkozta, hogy az összes intézkedése törvényes volt és hogy az RMDSZ-es képviselők meglovagolják az etnikai témát, hogy növeljék a szavazótáborukat, ahelyett, hogy a megyében élő állampolgárok igazi problémáira figyelnének, legyenek azok magyarok vagy románok.
Egyes források szerint a SIC pannót áthelyezték a sepsiszentgyörgyi RMDSZ székházának udvarára. realitatea.net
Erdély.ma,

Megnyugszanak-e valaha Nyírő hamvai a hazai földben?
Múlt év május 27-én, pünkösd vasárnapján került volna sor Székelyudvarhelyen Nyírő József újratemetési szertartására. A helyi és a megyei hatóságok által támasztott akadályok, illetve a barátságtalan politikai miliő következtében a végtisztességadás helyett országos és nemzetközi botrány kerekedett az ügyből, amelyben állást foglalt mind a magyar, mind az akkori román kormány. Temetés helyett csak egy ünnepélyes megemlékezést lehetett tartani a plébániatemplom mögötti Pap-kertben.
A magyarországi és a hazai magyar közvélemény, a politikum is megosztott az író megítélését illetően, így nem csoda, ha a honi román többség azonnal fasisztát látott az általa gyakran költőnek nevezett regényíróban és szerkesztőben, aki idén hatvan éve, 1953. október 16-án hunyt el Madridban. Lukács Csaba publicistával, a Magyar Nemzet főmunkatársával, a tavalyi Nyírő-temetés kommunikációs igazgatójával Székelyzsombor máig temetetlen szülöttjéről, a temetési próbálkozásról és a Nyírő hamvaival kapcsolatos további elképzelésekről beszélgettünk. A közismert publicista feladata „mindössze” a temetés zökkenőmentes lebonyolítása lett volna, megbízatása 2012. május 27-én véget is ért. Ebben a beszélgetésben csak a konkrét előkészületekről és a személyes élményekről vall. Egyelőre nem ismert az „igazi” temetés módja és dátuma, annak körülményeiről a későbbiekben intézkedik majd a Magyar Országgyűlés hivatala, ha elérkezettnek látja rá az időt.
– Mivel a temetés aktusa még nem történt meg, arra vagyok kíváncsi, hogy ön rendelkezik-e információkkal a tényleges „örök nyugalomra” helyezéssel kapcsolatosan?
– Folyamatosan keressük a megoldást. Úgy szeretnénk eljárni, hogy az összhangban legyen az író szellemi végrendeletével. Több kísérlet volt a zárt körű temetés megrendezésére is, ám a román hatóságok ellenállása miatt az még nem valósulhatott meg.
– Milyen a hangulat most Nyírő körül Magyarországon? Elcsitultak-e a „kanonizáláshoz” kapcsolható felhangok? A balliberális sajtó teljesen másképp közeledett hozzá, másként értékelte, mint a jobboldali.
– Mivel nem vagyok túl sokat Magyarországon, illetve nem mozgok irodalmi körökben, nem tudom megítélni, hogy mi van most pontosan Nyírő körül. Az biztos, hogy tavaly annyi Nyírő-könyvet adtak el a boltokban Magyarországon, amennyit még soha – ami azt jelenti, hogy az olvasók érdeklődését sikerült felkelteni, és ezt jó eredménynek tartom. A kanonizálás kérdésében fontosnak tartom, hogy életműve bekerült az irodalomoktatásba, de azt is tudom, hogy ennek sokan nem örülnek – jellemzően azok, akik a temetést is ellenezték. Hangsúlyoznám, hogy a temetés szervezése legalább másfél évig tartott, ezalatt kétszer volt kormányváltás Romániában. Amikor elkezdtünk szervezni és eldöntöttük az időpontot, akkor az önkormányzati választások őszre voltak kiírva – nem tudhattuk előre, hogy ezt a román Alkotmánybíróság meg fogja változtatni. A román hatóságokkal jó és konstruktív volt az együttműködés egészen a tervezett temetést megelőző hónapig – az előzetes, mindkét fél által láttamozott forgatókönyv szerint a román és a magyar kulturális miniszter is beszédet mondott volna a temetésen. Az utolsó hónapban aztán jött az új kormány, és minden megváltozott.
– Milyen a család, a rokonok, a leszármazottak viszonyulása? Egy időben szó esett arról is, hogy a temetést szűk családi körben kívánják megejteni. Történtek lépések erre vonatkozóan?
– A Nyírő családnak több ága van – ismerünk olyan rokont, aki aktívan részt vett az újratemetés körüli szervezőmunkában, de akad olyan is, aki másfél éves levélváltás után hirtelen, általunk ismeretlen okból megváltoztatta véleményét, és nem értett egyet az újratemetéssel. Azt tudni kell, hogy Nyírő hamvai fölött nem a család, hanem a Magyar Országgyűlés rendelkezik, mert annak idején a Magyar Nagykövetség temettette el az írót Spanyolországban.
– Változott-e a pillanatnyilag regnáló kormány álláspontja Nyírő-ügyben?
– Az őszi választások után alakított szocialista-balliberális román kormány hozzáállása az elmúlt időszakban nem változott ebben a témában. A beiktatás óta eltelt szűk három hónap alatt nem szólaltak meg Nyírő kapcsán, ám annyi biztos, hogy a székelyföldi autonómiatüntetés, a székely zászló használata, legutóbb pedig a kézdivásárhelyi középiskolás diáklány által a román nemzeti színű szalag provokatív viselésével kirobbantott botrányok azt jelzik, hogy kezdetét vette a visszarendeződés, és – sajnálatos módon – az elektronikus médiumok és az írott sajtó kiadványai sem mindig tárgyilagosak. Bizonyos politikai köröknek ma nem érdekük a „békés rendezés”, hiszen minden kisebbségi cirkusz jó arra, hogy elterelje a figyelmet a valós problémákról. Biztos vagyok abban, hogy a Nyírő József földi maradványai körüli hercehurca véget ér, az író fizikailag is hazatérhet végre, és hatvan év múltán megnyugodhat szülőföldjén.
„Nyírő Józsefet ma sem felfedezni kell, hanem birtokba venni. Mondom ezt akkor, amikor még értik a menasági, a recsenyédi, kénosi magyar nyelvet, s jobban értik ott, a Szigetközben, Menaságon, Csekefalván, mint a mostani elriasztó, se beszédre, se írásra nem alkalmas budapesti nyelvet. Szóvirágai, ősi szavai, megcsinált szóképei nem öncélúak, nem ragyogni akar Nyírő általuk, hanem megvilágítani egy másik, egy eleven népi világot, amely a miénk, gyámolításra szorulva a rettentő hazai – mert a román Erdély is haza – idegenségben. A román–magyar író és költő, Gelu Păteanu a múlt század hatvanas éveiben úgy fordította le Mikes Kelemen törökországi leveleit a 18. századból, hogy ahhoz alkotott egy nem létező, ám tökéletesen érthető román nyelvet. A mai állapotába juttatott budapesti magyar nyelv távolabb áll a tiszta magyar nyelvtől, mint a húszas-harmincas években használt nyírői. Nyírő József nem metanyelvet, nem különlegességet alkalmaz, hanem a meglévőt élteti. Ki meri azt bizonyítani, hogy akkor, Trianon után s Erdélyben ezt kedvére s kedvéért teszi?! Az önkínzó ember a hit kedvéért tisztulni akar fájdalmában, Nyírő azonban a kín megmutatásával menteni akar a hitben” – írja nagy íróelődjéről Czegő Zoltán.
Simó Márton
Székelyhon.ro,

Marosvásárhelyen tüntetett az Új Jobboldal
Románia és Besszarábia 95 évvel ezelőtti egyesülésének évfordulóját gyűlt össze szerda este megünnepelni Marosvásárhely főterén az Új jobboldal (Noua Dreaptă) Maros megyei szervezete.
Este hatkor a virágóránál gyülekezett körülbelül harminc, piros-sárga-kék nemzetiszínű szalaggal, zászlóval és jelszavas táblákkal felszerelkezett fiatal, akikhez még néhány idősebb ember csatlakozott.
Marius Moldovan, a Noua Dreapta Maros megyei szervezetének elnöke elmondta, Besszarábia és Románia 95 évvel ezelőtti egyesülésére emlékeznek, ünnepelnek. „Mi nacionalisták, feltétlenül ragaszkodunk ennek az évfordulónak a megünnepléséhez” – mondta.
A tüntetők román zászlókat és az Új Jobboldal lobogóit lengetve a Kovászna és Hargita megyei, illetve a transznisztriai román diákokkal is szolidaritást vállaltak.
Maszol.ro,

Hiányzik a magyar megnevezés! – Az EMI figyelmeztető kampánya
Sajátos kezdeményezéssel figyelmeztet a magyar feliratok szükségességére az Erdélyi Magyar Ifjak helyi szervezete.
A multinacionális cégek nagyáruházaiban végzett, kettős nyelvhasználatot célzó felmérésüket követően már egy hete zajlik újabb kezdeményezésük: a magyar feliratok, megnevezések hiányára kétnyelvű matricákkal hívják fel egyebek mellett a közintézmények, kereskedelmi társaságok, cégek figyelmét.
A szervezet önkéntesei üzletek, boltok reklámjain, közterületen lévő hirdetőfelületeken, de a közszállítási társaságoknál is eddig négyszáz figyelemfelkeltő matricát helyeztek ki – vázolta Mihály István, az EMI sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke. Akciójuk hatását nem lehet ugyan lemérni, azonban leszögezte: ahová matrica került, oda visszajárnak, az eltávolítottakat pótolják, s kitartóan figyelmeztetnek ott, ahol tudják, lehet változtatni a feliratozáson.
Az EMI önkéntes fiataljai még egy hétig folytatják a matricázást, összesen nyolcszáz kisméretű, piros felkiáltójeles figyelmeztető kihelyezésével buzdítanak a kétnyelvűségre. Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Újabb RMDSZ-feljelentés román szurkolók ellen
Ismeretlen tettes ellen nyújtott be az ügyészséghez újabb keresetet a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) egyes román futballszurkolók magyarellenes megnyilvánulása miatt – közölte a szövetség szerdai hírlevelében.
Az RMDSZ a Mikó Imre kisebbségi jogvédelmi szolgálathoz érkezett jelzést követően fordult az ügyészséghez amiatt, hogy a román labdarúgó-válogatott keddi, amszterdami mérkőzésén román szurkolók egy csoportja sértő feliratot függesztett ki.
Az RMDSZ kisebbségi jogvédelmi szolgálata a múlt héten a bukaresti Rapid egyik szurkolója ellen tett büntetőjogi feljelentést az ügyészségen, aki a kolozsvári CFR elleni március 18-i futballmérkőzésen magyar zászlót gyújtott fel.
Erre utalva a szurkolók "Egy rongyégetésért letartóztatnátok, miközben éveken keresztül mosolyogva tűrtétek az RMDSZ állampolitikává előlépett etnikai terrorizmusát" szövegű feliratot helyeztek el a nézőtéren, a Romániában is élőben közvetített amszterdami világbajnoki selejtezőn. "Ezáltal meggyaláztak egy magyar nemzeti szimbólumot, és nyíltan etnikai diszkriminációra uszítottak" – idézte a hírlevél Kovács Pétert, az RMDSZ főtitkárát.
A tisztségviselő rámutatott, hogy a szurkolók tette vét a Román Labdarúgó-szövetség fegyelmi szabályzata ellen, a büntető törvénykönyv szerint pedig – etnikai, nemzetiségi vagy vallási diszkriminációra való uszításként – hat hónaptól három évig terjedő börtönbüntetéssel vagy pénzbírsággal sújtható.
Az RMDSZ a Román Labdarúgó-szövetséget is felkérte, hogy a zászlóégetéshez hasonlóan vizsgálja ki az amszterdami mérkőzésen történteket, és tegye meg a szükséges intézkedéseket. Az RMDSZ a keresethez bizonyítékként mellékelte az egyik sportújságban megjelent fényképet.
Népújság (Marosvásárhely),

Kártérítés a kommunizmus temesvári áldozatainak
Románia csaknem 350 ezer euró kártérítést köteles fizetni a kommunizmus 72 temesvári áldozata hozzátartozóinak az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) ítélete értelmében.
A strasbourgi bírói testület úgy ítélte meg, Románia megszegte azt a kötelezettségét, hogy alaposan kivizsgálja a Ceausescu-diktatúra elleni 1989. decemberi temesvári tüntetések halálos áldozatainak ügyét.
Az emberi jogok bíróságánál olyan temesváriak tettek panaszt, akiknek a hozzátartozóit megölték a forradalom megtorlására kivezényelt erők. A kommunista rezsim bukása után a román kormány valamennyiüket az elnyomás áldozataként ismerte el, a haláleseteket azonban a román hatóságok nem vizsgálták ki alaposan.
A strasbourgi bíróság 2009-ben már hozott egy hasonló ítéletet, ugyancsak a temesvári vérengzések ügyében. Akkor négy panaszos esetében kötelezte kártérítés fizetésére a román államot amiatt, hogy megsértette a méltányos bírói eljáráshoz való jogot.
A kommunista rezsimet nyíltan bíráló Tőkés László lelkész melletti szolidaritástüntetéssel elindult temesvári forradalomban 1989. december 17. és 20. között 72 embert lőttek le a román fegyveres erők, egy asszonyt pedig egy páncélos taposott halálra. A sortüzekben 253-an sebesültek meg, 43-an pedig verés következtében szereztek sérüléseket. A kommunista hatóságok a nyomok eltüntetése céljával 43 holttestet Bukarestbe szállíttattak és elhamvasztattak.
A felelősségre vonást nagymértékben befolyásolta, hogy Romániában a baloldal vagy a jobboldal volt-e hatalmon. A Ion Iliescu államfő nevével fémjelzett posztkommunista időszakban nem vizsgálták ki a vérengzéseket. A sortüzeket elrendelő Victor Athanasie Stanculescu és Mihai Chitac tábornokok ellen csak 1997- ben emeltek vádat, azt követően, hogy 1996-ban a jobboldali Demokratikus Konvenció nyerte meg a választásokat.
Mindkét tábornokot 15 év börtönbüntetésre ítélték 2000-ben, de a baloldal választási győzelme után kinevezett főügyész 2001-ben perújrafelvételt kezdeményezett, a tábornokokat pedig szabadon bocsátották.
Az újabb jobboldali kormányzás idején 2008-ban jutott el ismét a legfelsőbb bíróság jogerős ítéletéig a tábornokok pere, ekkor ismét 15 évre ítélték őket.
Marius Mioc, a temesvári forradalom kutatója az MTI-nek elmondta, az ügyészség csak néhány temesvári áldozat esetében állapította meg egyes katonák vagy Securitate-tisztek név szerinti felelősségét, a többi áldozatért a két tábornokot tartották felelősnek.
Népújság (Marosvásárhely),

Csepp a tengerben a mentalitásváltásért
Kétnyelvű kaputáblák Marosvásárhelyen
Egyelőre ezer kétnyelvű kaputáblát helyeznek ki Marosvásárhelyen az óvárosban a Civil Elkötelezettség Mozgalom önkéntesei. A "Vigyázat, autókijárat!" – várakozni tilos, illetve "Vigyázat, kutya!" felirattal és ikonokkal ellátott, román és magyar nyelvű táblákkal szeretnék elsősorban a magyar anyanyelvűek jogait érvényesíteni, ugyanakkor jelezni azt, hogy a kölcsönös tisztelet jegyében a román lakosok is tolerálják a kétnyelvűséget.
Szigeti Enikő, a CEMO ügyvezető elnöke elmondta, hogy magánszemélyek kapuira függesztik ki a táblákat. Az önkéntesek bekopognak, és átadnak egy – esetenként magyar és román nyelven megírt – levelet, amelyben felkérik a lakókat, hogy fogadják el a táblákat. Amennyiben beleegyeznek, rögzítik is a feliratokat. Arra is kiterjedt a figyelmük, hogy a háztulajdonos anyanyelvén írott szöveg felül legyen.
– Tudjuk, hogy kezdeményezésünk csepp a tengerben, de mindenképpen jelezni szeretnénk a város döntéshozóinak, hogy a nyelvi jogok alkalmazása nem függ a lakosoktól. Természetesen azt is lejegyezzük, ki hogyan reagál a felajánlásra. Önkénteseink pedig aláíratnak egy dokumentumot, amivel igazoljuk, hogy a tulajdonos önszántából vette át és engedélyezte a táblák kihelyezését, s azt is megígérjük, ha utólag megrongálják, akkor kicseréljük – mondta Szigeti Enikő.
Horváth Kovács Ádám programkoordinátor az akció technikai oldalát fejtette ki a sajtónak. Megtudtuk: az 1.000 tábla közül 600 a "Parkolni tilos!" és 400 a "Vigyázat, kutya!" jelzésű. A szervezetnek egy magáncég ingyen ajánlotta fel a táblákat, amelyeket júniusig rögzítenek a kapukra. A megcélzott övezet: Állomás tér és környéke, főtér, Kinizsi Pál utca, Bolyai tér, a Budai Nagy Antal negyedben levő házak, a Cornisa negyed, a Vár sétány, valamint a Köves-domb és a Dózsa György utca közé eső házak (Déva utca és környéke).
– Az ötlet nem tőlünk származik, egy sepsiszentgyörgyi civil szervezet az önkormányzat támogatásával tett ki hasonló táblákat. Önkénteseinknek megvannak a megfelelő eszközeik és az engedély megszerzése után azonnal munkához láthatnak – mondta Horváth Kovács Ádám, aki hozzáfűzte, igény szerint még rendelhetnek táblákat, s remélik, hogy más cég is támogatja majd a kivitelezést.
Tóth Orsolya és Vajda Kinga önkéntesek megosztották eddigi tapasztalataikat, ugyanis már egy hete munkához láttak. Először a CEMO székhelyének utcájában (volt Kemény Zsigmond utca) kopogtak be a szomszédokhoz. Elmondták: pozitív visszajelzést kaptak, a felkeresettek dicséretesnek tartották a kezdeményezést, ahol elutasították, ott objektív okokra hivatkoztak. Volt ugyan olyan is, hogy a román ajkú tulajdonos "kimagyarázta", hogy miért nem szeretné kitenni a táblát, míg a magyarok közül többen féltek az utólagos konfliktustól, ezért nem szívesen vállalták, hogy anyanyelvükön is legyen felirat kapujukon.
A Népújság kérdésére Szigeti Enikő elmondta, hogy sem a kapu, sem a helység-, sem az utca- és intézménynévtáblák kihelyezésére nem kell helyi tanácsi határozat, hiszen a nyelvi jogokra vonatkozó romániai törvények engedélyezik a feliratok használatát. Alkalmazási szabályok szükségesek, amelyek kizárólag technikaiak (táblabetűméret, szín stb.). Tapasztalatuk azt igazolja, hogy bár nemzetközi fórumokon az ország képviselői azt hangoztatják, hogy ez a kérdés meg van oldva, alig 1%-ban használják a kétnyelvű feliratokat, ott, ahol egy-egy "bátor" intézményvezető felvállalja. Az a kérdés, hogy a törvény alkalmazásának elmulasztásáért kinek a hatáskö-rében áll Romániát felelősségre vonni? – tette hozzá, majd visszatérve akciójukra, hangsúlyozta: ezzel is azt akarják bizonyítani, hogy ha az emberekben van akarat, egymás iránti tisztelet, akkor élni lehet a jogok adta lehetőségekkel, és nem kell föltétlenül a megoldást a politikusoktól várni.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely),

Lázadó diákok vették birtokba a BBTE egyik legnagyobb termét
Azt szeretnék, ha az életre is felkészítené őket az egyetem
Kihívták kedden a rendőrséget a Babeş–Bolyai Tudományegyetem főépületéhez, több tucatnyi diák ugyanis délután öt óra tájban egy előadás közben „megszállta” a Nicolae Iorga amfiteátrumot, bejelentve, hogy azt „szabad vitatérnek” tekinti, és a helyszínen beszélgetést szándékoznak szervezni. Szerintük ugyanis a jelenlegi felsőoktatás nem tart lépést a korral, és nem készíti fel őket az életre. Az egyetem vezetősége végül megértőnek bizonyult, és nem tette ki erőszakkal a diákokat, akik a teremben töltötték az éjszakát is, sőt, tegnap is egész nap bent maradtak. Soós Anna, a BBTE rektorhelyettese az üggyel kapcsolatban a Szabadságnak elmondta: gondot jelent, hogy a diákok nem tudják pontosan meghatározni, hogy miről akarnak tárgyalni. Az Európa-szerte elterjedt tiltakozási formát választó egyetemisták ráadásul nem nyújtottak be semmiféle kérést az intézményhez, így értelemszerűen nem válaszolhatnak nekik.
Szabadság (Kolozsvár),

Kovács Péter plágiummal vádolja az EMNP régiós „szakértőit”
Az EMNP lemásolta az RMDSZ által 2010-ben benyújtott régióátszervezésre vonatkozó törvénytervezetet, amelyet azóta a Szenátus már el is fogadott – jelentette ki Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára. A politikus szerint az EMNP annyira el volt foglalva a területi autonómia kivívásával, hogy nem vette észre: Romániában hónapok óta folyik a közvita a régióátszervezésről, amely a magyar közösség megmaradása és gazdasági fejlődése szempontjából létfontosságú.
Toró T. Tibor, az EMNP elnöke szerdán Csíkszeredában mutatta be pártja elképzeléseit a romániai közigazgatás átszervezéséről. Az EMNP szerint a Romániában ma is élő regionális identitások alapján kell meghúzni a régióhatárokat a küszöbönálló közigazgatási átszervezésben. Az EMNP szakértői csoportja által elkészített tervezet Romániát 12 régióra és három „metropoliszrégióra” osztaná.
Erre reagálva Kovács Péter tegnapi nyilatkozatában kiemelte, az EMNP „szakmai anyaga” Erdély, a Bánság és a Partium vonatkozásában egyetlen lényegi pontban tér el az RMDSZ dokumentumától: míg a szövetség tervezetében Szeben és Brassó, illetve Hunyad és Fehér megye külön régiókat, addig az EMNP szerint egy régiót alkotna.
„Nincs azzal semmi baj, ha a néppárti politikusok egyetértenek az RMDSZ által előterjesztett törvénytervezettel, de ne tegyenek úgy, mintha feltalálták volna a meleg vizet” – mondta a főtitkár. Emlékeztetett: a tavalyi választási kampányban a néppárt az RMDSZ arculatát, jelszavát és saját tulajdonú fényképeit is minden lelkiismeret-furdalás nélkül eltulajdonította.
Kovács Péter megemlítette, az RMDSZ továbbra is szakmai síkra szeretné terelni a regionalizációról folyó vitát.
Szilágyi Ferenc, az EMNP Bihar megyei szervezetének alelnöke válaszként kiadott közleményében elutasította a vádat. Többek között kifejtette: az EMNP javaslata egy tudományos munkán alapul, mely öt évvel az RMDSZ törvénytervezete előtt jelent meg. A regionális felosztás folyamatának befolyásolására akkor van esély, ha az erdélyi magyar közösség konszenzusra jut. Az EMNP tárgyalásokat kezdeményez az RMDSZ-szel az egységes magyar tervezet kialakítása érdekében. Mint írja, remélik, az egyeztetést nem az RMDSZ főtitkára által használt arrogáns hangnem határozza majd meg.
Szabadság (Kolozsvár),

Kötelékek – kézfogások
Kinek a márciusa?
Természetesen a miénk – válaszol(hat)juk a kérdésre mi, magyarok, március 15. jogán. Melyik magyarok? – kérdezhetne vissza valaki, aki figyelemmel követi (nem utolsósorban a médiában), hogy mi történik a határokon innen és túl, hétköz- és ünnepnapokon. Azt gondolom, fölösleges megismételni az írott és elektronikus sajtóban még mindig futó mozzanatokat, székely zászlókkal, bevonulással lóháton, a kovásznai román kislány hajában a piros-sárga-kék szalaggal, hangos magyargyalázással (és ennek hazug, hisztérikus médiavisszhangjával) s a nemzeti ünnepre beérkezett hó- és fagyhullámmal, autópályás kalandokkal.
Ez a 2013-as március az argentin–olasz Ferenc pápáé – a világ katolikusaié – és talán a szegények felé fordulásé. Bár ha a ciprusi bankcsődről érkező híreket hallgatjuk, inkább a gazdagok, a milliomosok-milliárdosok gondjára koncentrálhatunk, az orosz és angol befektetőkére (persze a helybeliek mellett). S ha már Ciprus – egyúttal az Európai Unió? Viták, harcok, európaiság vagy nemzeti szabadságharc (a kettő együtt?), lehívott és le nem hívott pénzek, a távoli Schengen… S ha Romániánál maradunk: most éppen hogy áll az államelnök Traian Băsescu ügye? Az általa megálmodott PDL mire jut, immár nyilvánosan is nélküle? Ha mindenre próbálunk figyelni, igazán kapkodhatjuk a fejünket.
Szűkítsük a kört, békésebb (?) területekre.
A totális felejtésről
Az utóbbi idők legváratlanabb és egyik legkedvesebb ajándékát kaptam, nem is oly közeli ismerőstől: Arany János Kapcsos könyvének második hasonmás kiadványából egy jó állapotú antikvár példányt. Az Őszikéket nem innen akarom olvasni, ám maga a tárgy, a fémkapoccsal nyíló-záródó könyv különös hangulatot kelt. Az öreg Arany (volt már hatvanéves!), az Akadémiát odahagyva, a Margitszigeten írogatta verseit a Gyulai Páltól kapott könyvbe. A hasonmás kiadásban jól követhetők a tintás és ceruzás beírások, törlések. Nem csupán költészet-, hanem ember-közelben vagyunk.
Ritka érzés ez manapság?
A kérdés az, hová visz jó- vagy rosszsorsunk, a bő kínálatból éppen mit választunk. Engem és a kolozsvári magyar színház stúdióját másodszorra is megtöltő közönséget (szintén márciusban) egy Dsida-versdélutánra vezetett, amelyet a szatmáriak programjaként hirdettek ugyan, de ahol Bogdán Zsolt vállalta a költő Dsida Jenő szerepét. Így mondom, így írom, ugyanis olyan rendkívüli teljesítményben, a szó legteljesebb értelme szerint maradandó élményben lehetett részünk, amikor a tökéletesen (nem pódium-művien!) átélt vers és a vers alkotója egyszerre állt előttünk. A műsor összeállítójának (?) tévesztése sem ronthatta el a hatást, a csúcsnak számító Psalmus Hungaricus után is megtalálta Bogdán a visszatérést a költészet és előadóművészet magaslatára, a pályazáró szakasz verseinek interpretálásával. Bogdán Zsoltot sokszor láthattuk kitűnőnek a színpadon (és filmben is) – ez a szerepe számomra talán a legemlékezetesebb marad.
Arany János és Dsida – sajnos valószínűleg csak szűk körben – ellentmondani látszik annak, amit napjaink jelentős esztétája, Szilágyi Ákos a debreceni Alföld márciusi számában oly meggyőzően fejt ki: a totális felejtés küszöbön álló, a küszöböt már át is lépett veszélyéről. A Debreceni Irodalmi Napokon, még a múlt év novemberében, tanácskozást tartottak a manapság gyakran előkerülő témában: „Elfeledett írók, irányzatok, stílusok”. Szilágyi Ákos előadása nem ment bele a részletekbe, mármint a nevek és címek felmutatásába – a korjellemző általánosabb tüneteket vette számba. Magának az irodalomnak az elfeledéséről értekezett, önmagunk elfelejtéséről, az identitásvesztésről. Az ugyanis csak részletkérdés, véli Szilágyi, hogy a nemzeti irodalomként kanonizált két évszázadot, politikai vezényszóra, a nemzeti giccs olcsó irodalommásolatával helyettesítik – az irodalmat az irodalom politikai reprezentációjával. A nagyobbik baj az, hogy a kulturális közeg és keret változott meg: „régen a némán olvasott szöveg volt a világot elnyelő és átértelmező közeg és keret, ma a digitalizált, színes és hangos képfolyam a közeg és a képernyő a keret, amelyben a szöveg is megjelenik, legalábbis a számítógépek képernyőjén (a televízióban egyáltalán nincs szöveg, csak látnivaló), ömlesztve, a szövegek közötti mindenféle koherencia nélkül, általában mindenféle előzetes-utólagos ellenőrzés, szerkesztés, szelekció nélkül (bárki bármit »föltehet« a netre), az értelmi és terjedelmi redukció, a képek kommentálása, az azonnali, egyszeri felhasználás jegyében.” Ebben az elektronizált világban „minden adat hozzáférhetővé válik, csak a tudás nem válik hozzáférhetővé ezáltal; még annak a tudása sem, hogy mihez és mi végre kellene hozzáférnie egyik vagy másik adatbázisban ahhoz, hogy megbízható, érvényes tudást szerezzünk valamiről.” És tovább: „Az öröm már nem a tudás öröme, hanem a klikkelésé, az ugrándozásé.” Szilágyi Ákos aligha alaptalanul állítja, hogy a túlnyomó többség „láthatólag elég jól megvan kulturális emlékezet nélkül is, ha pedig még sincs jól meg, nem tudja, miért, és a maga módján védekezik rossz közérzete, magánya, a közös emlékezet elvesztése ellen (szektásodás, törzsieskedés, kábítószer, antidepresszánsok és a függőség ezer más, szublimáltabb módja és formája).”
Hallom – még nem tapasztaltam meg –, hogy az irodalomnak, a költészetnek van egy új, abszolút tömegsiker formája: a slam poetry. (Remélem, jól írtam le.) Ez ugyan bizonyára nem kulturális emlékezet, mégis kíváncsi volnék rá, mit mond róla Szilágyi Ákos. (Engem egyelőre Arany János és Dsida Jenő győz meg költői igazáról.)
Újra képek közelében – emberközelben
Igazolhatnám ugyan magam kritikákkal, könyvekkel, a lakást sajátommá, otthonná tevő képekkel, hogy nem voltam és nem vagyok a modernség ellenzője – de nem teszem. Nem próbálok meggyőzni egy-két újabb nemzedéket a „mi a szép?” általam vallott eklektikus felfogásáról. A közelmúlt erdélyi kiállításain, múzeumok, műgyűjtők tárlat-bemutatkozásán és a gyűjtők otthoni környezetében azon az emberi közelségen kellett elgondolkodnom, amelyet Fülöp Antal Andor vagy a Dési Incze János festményei sugároznak, és amelyet a maga különleges eszközeivel, színeivel (fehéreivel) Nagy Albert tudott megteremteni. De nem csak a festőkre utalok. Hanem az önzetlen gyűjtőkre is, akik számára egy-egy képnek – a kép, a szobor megszerzésének – külön története van, sokféle emberi történet. Tehát nem csupán és nem elsősorban a pénzről van szó. A birtoklásnak egy különleges módjáról. Amit „a gépből” szintén nem lehet megszerezni.
A tárgyak, az absztrakt formákban megálmodottak, hasonlóképpen hozzánk nőhetnek, a mienkké idomulhatnak. Jakobovits Márta kerámiáira gondolok – abból az alkalomból, hogy Maria Zintz szövegével-szerkesztésében impozáns album jelent meg Nagyváradon. Érezni Márta kerámiatárgyain, hogy milyen szeretettel formálta őket, hogyan teremtett belőlük, általuk egy saját világot. Nem tudnám megmondani, hol a határ az őszinte kerámiaművészet és az utánzás, a modern formák ügyes kivitelezése között, abban viszont biztos vagyok, hogy Jakobovits Márta az eredeti, a tisztelhető és szerethető művészek közé tartozik. Mint Nagy Albert, Fülöp Antal Andor vagy Dési Incze János. És jó néhány kortársuk, akiknek munkáival a Minerva Galériában újra találkozhattunk.
Játéktér
Jól választották meg az immár második számához érkezett színházi folyóirat címét az erdélyi szerkesztők. A színház akkor igazán színház, ha nem mindenáron való önmutogatás alkalma (rendezőé, színészé, díszlettervezőé). A Játéktér, a fiatalok és idősebbek szerkesztette és írta kiadvány 2013. tavaszi lapszámával lett külsejében is méltó a címhez, a szolgálni akart modernséghez.
Kortól és lehetőségektől függően nem egyfajta színházi emlékeket őrzünk magunkban. Egy bizonyos életkoron túl a kolozsvári (erdélyi) színházkedvelők arra a színháztörténeti játéktérre emlékezhetnek a legerőteljesebben, amelyet Harag György és színészcsapata töltött meg élettel, üzenettel, igazsággal. Sebők Klári emlékezéssorozata a Szabadság oldalain ezt a világot idézi fel, közvetlenséggel, természetes mesélőkedvvel, szeretettel. Kolozsvárnak sosem szabad hűtlennek lennie ehhez a „haragi” mércéhez.
Kétkedve kérdezem: vajon hová helyezzük legutóbbi nagyszínpadi bemutatónkat, amelynek a vendég Matthias Langhoff volt a kitalálója? A Don Juan ünnepi vacsorája a négy és fél órás előadással edzett színházlátogatónak is megpróbáltatás – hát még a bemutató főszerepét betegen vállaló Hatházi Andrásnak. Ehhez jött a következő alkalommal a díszletelem ledőléséből következő – szerencsés kimenetelű – baleset. Azt olvasom az egyik színésznővel készített interjúban, hogy ez a rendező gyémántcsiszoló. Lehet. Nekem ebből a színházi bemutatóból a baleset szó marad emlékezetes.
Innen és túl a művészeteken
Pro domo – többszörösen is, ha már erdélyiek és erdélyiségünket oly fennen hangoztatók vagyunk: azt gondolom, a Korunk márciusi számát (pártoktól függetlenül) visszhangozhatná ezekben a hetekben a média. Utóvégre az erdélyi fejedelemség külön históriánk bizonyára legfontosabb korszaka. Talán akad több külső ember, aki rátalál idehaza is erre az összeállításra. Érdemes volna talán akkora hírre jutnia ennek a történelmi múltidézésnek, mint a Kézdivásárhelyre belovagoló jelenkori személyiségnek.
Lapügy, csak másfajta, ami ma a Tribunánál történik. A részletekről ilyen-olyan információk hallhatók. Egyben biztos vagyok: a szerkesztő-képzőművész Ovidiu Petca sokat tett ezért a lapért, a jó híréért – meg kellene becsülni őt!
Futball – különböző szinteken
2013. márciusi összefoglalóból nem maradhat ki a magyar–román barátság egy kolozsvári és két budapesti epizódja. Mindhárom a focipályákról, azok közeléből. A fellegvári lelátón, a CFR–Rapid meccsen egy Rapid-szurkoló magyar zászlót égetett. (Ha már nem volt magyar játékos a pályán, valahogy be kellett hozni ide a magyar ügyet.) Egyszerűbb képlet a FIFA-büntetés miatt üres Puskás-stadionban lejátszott magyar–román. A gyepen most a magyar csapat volt a jobb, ám kicsúszott kezéből (lábából) az utolsó pillanatban a győzelem. Lett 2 : 2. A stadionon kívül a notórius hőzöngők (huligánok) győzelemre játszottak, legalább mocskos szavakkal. Pár napra rá jött egy békés 0 : 0 a CFR és a Fradi között. Két magyar csapat?
S ha már különböző szinteket említettem: Messi, Messi és újra Messi. A rádióban, egy argentínai tudósításban azt hallottam, hogy az argentinok úgy örültek a pápaválasztás eredményének, mint egy Messi-gólnak. (Április 1. közeledtén egy ilyen hír bizonyára nem hat szentségtörésnek.)
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár),

Maximális büntetést kér az RMDSZ
Beadvánnyal fordul a Kolozs Megyei Rendőrséghez és Csendőrséghez az RMDSZ Kolozs megyei szervezete, azt kérve, hogy az elkövetkezőkben is tájékoztassák a közvéleményt a kovásznai hajpántos diáklánnyal szolidarizáló, eközben piros-fehér-zöld szalagos emlék-koszorúkat meggyalázó kolozsvári személyek ügyében folytatott nyomozás fejleményeiről. Az RMDSZ azt kéri továbbá a két intézménytől, hogy „minden hasonló, közösség elleni izgatás, a kisebbségi és nemzeti jelképek gyalázása, illetve gyűlöletszítás esetén határozottan lépjenek fel, a maximálisan kiróható büntetés megállapítását kérve az igazságszolgáltatás előtt” – áll a közleményben.
A közlemény emlékeztet arra, hogy az elmúlt időszakban a főtéri, fentebb említett eseten kívül további magyarellenes incidensek is voltak: február végén kukába kerültek a Mátyás király szülőházánál elhelyezett koszorúk, majd a bukaresti Rapid szurkolói magyar zászlót égettek a kolozsvári CFR elleni bajnoki mérkőzésen.
„Az RMDSZ Kolozs megyei szervezete aggodalommal tekint az közelmúltban országos viszonylatban is felerősödő és elharapózó magyarellenes megnyilvánulásokra, amelyek a többség és kisebbség között mesterséges ellenségeskedést szítanak Kolozsváron is. (…) Nyugtázzuk viszont, ezzel kapcsolatban, hogy a Kolozs Megyei Csendőrség törvényes kötelezettségének eleget téve hivatalból indított kivizsgálást az ügyben, melynek eredményeként azonosították az elkövetőket” – áll a szerkesztőségünkbe eljuttatott dokumentumban, amelynek megfogalmazói Kelemen Hunor szövetségi elnök korábban kiadott közleményéhez csatlakozva felkérik a demokratikus értékeket felvállaló politikai pártokat, a kolozsvári közélet és a média szereplőit, hogy viszonyuljanak felelősségteljesen, nyilvánosan is határolódjanak el a gyűlöletszító megnyilvánulásoktól és szélsőséges megmozdulásoktól.
Szabadság (Kolozsvár),

A magyar történelmi egyházakat is támogatja a Kolozs megyei tanács
A magyar történelmi egyházakat is támogatja idei költségvetéséből a Kolozs megyei önkormányzat. A közgyűlés tegnap egyórás vitát követően jóváhagyta a büdzsétervezetet, melyben jelentős összegeket szánnak fejlesztésekre.
A tegnapi tanácsülést követően Vákár István alelnök elmondta: újdonságnak számít, hogy a költségvetési határozatban külön tételként szerepel a római katolikus, a református és az unitárius egyház támogatása, erre a célra összesen 350 ezer lejt hagyott jóvá a megyét irányító testület. „Amióta a Kolozs megyei önkormányzat létezik (1989 után – szerk. megj.), soha nem szerepelt külön költségvetési tételként a magyar történelmi egyházak támogatása. Ebből az összegből mindhárom egyház részesül, vannak nagyobb beruházásaik, amelyeket támogatni fogunk, ugyanúgy, ahogy az ortodox egyházat is” – nyilatkozta Vákár István. Hozzáfűzte, az összegből egy-egy nagyobb beruházást támogatnak, ez a keret ugyanakkor nem tartalmazza az egyházak kisebb projektjeire szánt pénzt, azokra más költségvetési forrásokból kaphatnak pénzt.
A magyar történelmi egyházakat is támogatja idei költségvetéséből a Kolozs megyei önkormányzat. A közgyűlés tegnap egyórás vitát követően jóváhagyta a büdzsétervezetet, melyben jelentős összegeket szánnak fejlesztésekre.
A tegnapi tanácsülést követően Vákár István alelnök elmondta: újdonságnak számít, hogy a költségvetési határozatban külön tételként szerepel a római katolikus, a református és az unitárius egyház támogatása, erre a célra összesen 350 ezer lejt hagyott jóvá a megyét irányító testület. „Amióta a Kolozs megyei önkormányzat létezik (1989 után – szerk. megj.), soha nem szerepelt külön költségvetési tételként a magyar történelmi egyházak támogatása. Ebből az összegből mindhárom egyház részesül, vannak nagyobb beruházásaik, amelyeket támogatni fogunk, ugyanúgy, ahogy az ortodox egyházat is” – nyilatkozta Vákár István. Hozzáfűzte, az összegből egy-egy nagyobb beruházást támogatnak, ez a keret ugyanakkor nem tartalmazza az egyházak kisebb projektjeire szánt pénzt, azokra más költségvetési forrásokból kaphatnak pénzt.
Krónika (Kolozsvár),

Erdélyiek vendégtárlata Budapesten
Negyvennyolc romániai kortárs képzőművész állítja ki mától félszáznál több munkáját – festményt, grafikát, kisplasztikát – Erdélyi művészet és szellemiség címmel a Budapesti Román Kulturális Intézetben. A kiállító román és magyar művészek, köztük festők, szobrászok, grafikusok, valamennyien képzőművészeti egyetemet végeztek.
Valamennyien a Romániai Képzőművészek Szövetségének bukaresti, brassói, temesvári, nagyszebeni, brăilai, neamţi, hargitai, jászvásári, kolozsvári, illetve nagybányai fiókintézeteinek tagjai, akiknek munkásságát több belföldi és külföldi művészeti szalon és fesztivál díjazta.
A kiállításon kiemelt helyet foglalnak el Silvia Onişa és Traian Brădean alkotásai, mindketten a román kortárs képzőművészet kiemelkedő mesterei voltak művészetpedagógiai munkássággal, ugyanakkor jelentős szerepet játszottak a nagybányai és bukaresti, sőt az országos művészeti élet szakmaiságának megalapozásában és fejlődésében. Silvia Onişa (1947–2011) a máramarosi Borsán fiatal tehetségeknek alkotóműhelyt alapított, onnan a nagybányai Művészeti Gimnáziumba irányította őket. Traian Brădean (1927–2013) festőművész 1956-ban diplomázott Bukarestben, a képzőművészeti egyetemen. Munkásságát magas állami és szakmai kitüntetésekkel ismerték el.
A kiállító romániai művészek között hét magyar is van: Kovács Géza marosvásárhelyi festő, szobrász, Domokos Ágnes marosvásárhelyi festő, Dutkay Dorina nagyszebeni ikonfestő, Ferencz Ágnes brassói festő, Rosinecz László ugyancsak brassói festő, Miklós János biharpüspöki festő és Szentkirályi Dana brassói üvegfestő. A tárlatot a brassói Transilvania Galéria vitte el Budapestre, ahol április 29-éig lesz látható.
Krónika (Kolozsvár),

A HTMP és a külhoni magyarok
Egyelőre csak egy tucat kezdeményező áll mögötte, de tagadhatatlan, hogy a frissen bejegyzett Határon Túli Magyarok Pártja (HTMP), a 2014-es magyarországi választásokon nem a Fidesznek kíván segíteni. A pártalapítás eszméjének előéletét tekintve jól látszik, hogy az ötletgazda a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) még 2011-ben megszellőztette ezt az elképzelését.
A múlt év júliusában Kelemen Hunor már szólt a pártalapításról. „Erről a kérdésről – így az RMDSZ elnöke – nincs döntés, és a közeljövőben nem is lesz, de a gondolat rég érlelődik. Nem kell csodálkozni, ha a Felvidéken, a Vajdaságban vagy Erdélyben felvetődik a magyarországi párt alapítása. Ez hosszú folyamat, amellyel nem is az RMDSZ foglalkozna, de az erdélyi képviseletnek lehetne Magyarországon is intézményes kerete, egy párt, amelynek a kettős állampolgársággal rendelkezők odaadhatják a szavazataikat. Ez nem akkora szentségtörés, mint ahogy néhányan látják”.
Világos beszéd. A ma már láthatóan autonómiaellenes RMDSZ-es Európai Polgári Kezdeményezésen (EPK) túlmenően, a HTMP létrejötte újabb hadüzenet, melyből kitetszik: az RMDSZ nem a Fidesznek szánja az erdélyi magyarok szavazatait, s az is, hogy a magyarországi választási kampány alatt saját fiókpártja segítségével kívánja a szavazókat befolyásolni.
Elsősorban azért, hogy a „fülkék forradalma” zátonyra fusson, s a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) mellőzésével vissza lehessen térni a korábbi nagy anyagi hasznot hajtó politizálási formához. A helyi többség által felállított bizalmi minimumnak (aki a hatalomból falatot akar, az ne autonómiázzon) megfelelően az autonómiatörekvések politikai gumicsonttá való átalakításához. S nem utolsó sorban, a saját Erdélyben működő nemzeti ellenzéke letarolásához.
Mit is mondott tavaly júniusban a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) ülésen Szabó Ödön, aki akkor először arról beszélt, hogy Kövér László erdélyi kampánykörútja Bihar, Szatmár és Kolozs megyében rontotta a magyarság választási esélyeit? Az RMDSZ fenegyereke nem minden indulat nélkül így fakadt ki párttársai és az újságírók előtt: „alapítsunk mi is pártot Magyarországon, lássuk, mit szólnak hozzá!”.
Azon tehát nem kell csodálkozni, hogy a legnagyobb, s a romániai politikai elit szövevényes belső viszonyai között is eligazodó, megfelelő súllyal rendelkező magyar párt (helyi hatalmi hátszéllel) szembefordul a nemzeti integráció gondolatával. Magáért, eredeti státusáért harcol.
Emlékezetes, hogy a 2010. évi magyarországi választások után kenyértörésre nem (hiszen erre nincs is szükség), de kemény politikai csörtékre került sor a Fidesz és az RMDSZ között. Miután a Fidesz a nemzeti integráció előmozdítása, konkrétan a NER tartalommal való megtöltése során a maga részéről felszámolta a két évtizedes, s az RMDSZ számára viszont nagy haszonnal járó langymeleg „hídelméletet”, rögtön láthatóvá vált: kőkemény érdekütköztetés kezdődik. A nemzeti integráció folyamatait meghatározó Fidesz, valamint a román bizalmi minimum keretei között tevékenykedő, haszon- és szabadelvű RMDSZ között.
A Fidesz, kétharmados parlamenti többséggel a háta mögött a magyarországi választások, a „fülkék forradalmát” követően, választási ígéreteit teljesítve a lényegig (az autonómiakövetelésig) lenyúló eszmei vita gyakorlatát igyekszik meghonosítani Kárpát-medencében. A magyar pártoknak a beleszólás jogát is magában foglaló együttműködése alapelvvé vált. A kisebbségi „egypártok” nem ragaszkodhatnak tovább a viszonylagos önállósághoz. Különösen nem ahhoz, amely csak Budapest felé nyilvánulna meg. Vállalniuk kell a politikai korszakváltást, s fel kell adniuk egy kényelmes, nagy anyagi haszonnal járó politikai pozíciót. A NER időbeni előrehaladtával a közvetítő, a helyi ügyekben való döntőbíró szerepét elhagyva, az arany középről át kellene állniuk a nemzeti oldalra, az autonómiakövetelő magyar többség soraiba.
Az RMDSZ az autonómia ügyét holdudvara anyagi gyarapodásának alárendelve, a Fidesz által képviselt irányvonal ellen fordult, s mindent megtesz, ami erejéből telik.
Politikáról lévén szó ez úgymond rendjén is van. Csakhogy itt többről, a nemzeti integrációról beszélünk, a lehetőségről, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok nemzetként foglalhassák el helyüket Európában. Ezért a HTMP-nek új politikai képződményként szomorú szerep jutott. Az autonómia elleni küzdelmet kell megtestesítenie.
A magyar nemzetstratégia szempontjából óriási a jelentősége annak, hogy a politikai elit nemzeti oldala a 2014-es választások után is megőrizze nagy többségét. A Fidesz erős politikai pozíciója feltétele a nemzeti integrációs folyamatok sikerének. Vannak dolgok, amelyeket tisztán kell látnunk, ha egyről a kettőre akarunk jutni.
Az RMDSZ most egyedül lépett pástra. Felemelt sisakrostéllyal száll szembe a Fidesz-el, de ez egymagában nem zárja ki, hogy kellő időben segítői is színre lépjenek.
A magyarországi politikai elit szoclib ideológiát követő része hallgat. Tudjuk, nem támogatja az autonómiatörekvéseket: neki az felel meg, ha csak egy, a „legnagyobb”, a „legerősebb” kisebbségi pártot kell anyagilag segíteni, azt, amely autonómiaügyben nem kakaskodik. Alapelve a kevés pénzért nagy nyugalom. Nem vitás azonban, hogy idővel neki és médiájának is megjön a hangja.
Nincs róla külön hír, de magáért beszél, hogy a HTMP bejegyzésének közzététele előtt Kelemen Hunor találkozott a Híd-most, a Magyar Közösség Pártja és a Vajdasági Magyar Szövetség vezetőjével is. Közös pártalapításról ezek a pártvezetők nem beszéltek, de nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy megállapítsuk: a Kárpát-medencében működő egypártok vezetői, ha mást nem, hát tájékozódtak a küszöbön álló eseményről. Egy kis malíciával, a múltjuk ismeretében hozzátehetjük: tájékozódtak, és jóváhagyólag tudomásul vették azt, ami később bekövetkezett. Bizonyos jelekből ítélve a Vajdaságban ez egyáltalán nem zárható ki.
Hogy a „határon túli magyar vezetők közül ki mennyire elégedett a megbeszélések eredményével, erről nem szólnak a hírek, csak találgathatunk. Sebaj, a politikai tevékenységet és szimpátiákat csakúgy, mint szegénységet és a köhögést nem lehet eltitkolni.
Mert a HTMP vezetői bevallották: máris megkeresték a többi külhoni magyar egypártot. Együttműködést ajánlanak nekik.
Ágoston András
VMDP Hírlevél,

Film az erdélyi magyar élet újrakezdőiről (Kós Károly Emlékév)
Kedd este a Székely Nemzeti Múzeumban mutatták be A Griff, a Dámvad és a Varjú főcímű új, háromrészes dokumentumfilmet, amely gróf Bánffy Miklós, Kós Károly és báró Kemény János életét tömöríti egyenként huszonhat percbe. A vetítésen jelen volt a filmet készítő stáb három magyarországi tagja.
Nem csak az évfordulók kapcsán – Bánffy Miklós 140, Kós Károly 130, Kemény János 110 éve született – érdemes e három rendkívüli erdélyi emberre, „polihisztorra” figyelni, sorsuk mindenkor példaértékű, megismerésre méltó. A vetítés előtt Vargha Mihály múzeumigazgató elmondta, a forgatócsoport hét-nyolc hónapja indult útjára, hogy feltérképezze, bemutassa Kós Károly és két kortársa életútját, mert Bánffy Miklósról és Kemény Jánosról nagyon keveset tudunk, eltűntek a tankönyvekből, így a film hiánypótló. Ez a triász az erdélyi magyar élet újrakezdésében jeleskedett – tette hozzá. Oláh Kata rendező röviden szólt: a huszonhat perces alkotások a televízió számára készültek, az életműveket olyanok számára is elérhetővé kívánják tenni, akik egyáltalán nem ismerik a három „úriembert”. Szebeni Zsuzsa színháztörténész a forgatókönyv megírásánál is segített, a filmezés pedig Csukás Sándor operatőr munkája. Szebeni Zsuzsa – akit a sepsiszentgyörgyi közönség már több alkalommal láthatott a múzeumban – úgy fogalmazott: a trilógia nagyon tömören, kerek egészként mutatja be a három életutat. A sorozatot várhatóan pünkösd hétvégéjén, három este tűzi műsorra a Magyar Televízió, a Duna pedig ősszel adja le, de reményeik szerint a Székely Nemzeti Múzeumba is juttatnak a filmből, ahol kedvezményesen meg lehet majd vásárolni.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Sabin Gherman: legyen Székelyföld egy kulturális régió
A román kormány célja, hogy még idén megvalósítsa az ország közigazgatási átszervezését, ez pedig a régiók újrarajzolása révén igen fontos kérdés az erdélyi magyarság számára is.
Az EMNP szerint a Székelyföld régióban a népesség túlnyomó része bizonyítottan támogatja, hogy jöjjön létre, a fejlesztési régió a történelmi régióhatár mentén. A néppárti elképzelés megtartaná a megyéket, de szükségesnek tartaná a megyehatárok felülvizsgálatát.
Az erdélyi magyar politikai szervezetek régió-átalakítási tervei közt nincs nagy eltérés, és lehetséges a közös elképzelés kidolgozása egy szakmai egyeztetés után. Bár kevés az esélye, de talán újraalakulhat a Székelyföld régió. Viszont legrosszabb esetben a magyar megyéket más-más megyékhez csatolva még inkább kisebbségbe kerülhet a még tömbben élő székelység.
Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes bejelentette, hogy az alkotmánymódosítás után közvetlenül bemutatják azt a projektet, amely szerint év végéig megalakulnak a régiók, és kiderül, kik lesznek a vezetőik kinevezéssel, vagy választás útján. Mandátumuk pedig három év után jár le, amikor a 2016-os helyhatósági választásokon új vezetők kerülnek majd a régiók élére.
A majdani régiókat illetően már több javaslat napvilágot látott tavaly is, de hivatalos változatok még nem léteznek, ennek ellenére a közvita legfontosabb témája, hogy mely városok válhatnak régióközponttá. A székelyföldi régió létrehozásáról Liviu Dragnea kijelentette, hogy az nem szerepel a kormány elképzelései között, mert az azt jelentené, hogy etnikai alapon létesítenének régiókat.
A székelyföldi régió létesítését egyetlen román párt sem támogatja, viszont vannak olyan közéleti személyiségek, akik jogosnak tartják az elképzelést. Egyikük az a Sabin Gherman, aki alapítója volt a később törvényen kívül helyezett Erdélyiek Pártjának. Szerinte a történelem már korábban megmutatta, hol vannak a régiók természetes határai, kezdve Bukovinától, Máramaros, Kőrösök vidéke, Erdély, Bánság, Olténia, Havasalföld, Dobrudzsa, és Moldvával bezárva, amelyek több száz éve léteznek. Ezek mellett kellene megalakítani három speciális régiót: a Duna-deltát a természeti kincseiért, a Zsil-völgyét, mint turisztikai gyöngyszemet és Székelyföldet, mint kulturális régiót.
Egyelőre csak meddő vita folyik, jobbára csak a régióközpontokra összpontosítva, de a lényegi kérdésekről, hogy milyen hatásköreik lennének a régióknak és, hogy ez miként segítené elé a régiók harmonikus fejlesztését, igen kevés szó esik.
Duna Tv
Erdély.ma,

Autonómia – Epe a borban
Hallgatom Sabin Gherman romániai román újságíró szavait. A romániai jelzőt azért illesztettem ide, mert vannak moldáviai románok is; ajaj, milyen jól esett nekünk, romániai és nem romániai magyaroknak hallani, hogy ők Moldáviában tüntettek a mi autonómiánkért! Szóval ott tartok mai nap is, ahol még Magyarországon, amikor talpra állott bennem az igazságérzet, olvasván Sabin Gherman kolléga írását: M-am săturat de România Mare, azaz: Elegem van Nagy-Romániából.
Hát most lányos zavaromban mit mondjak? Azt, hogy nekünk, magyaroknak is?! Van egy tv-csatorna Romániában – közbevetem: nem elég nagy ez az összeajándékozott, összetákolt Románia, Dobrudzsától Szalontáig, Nagyszentmiklósig, Nagybányáig? –, és ezen a csatornán néha megszólalnak Sabin Gherman mellett azok a románok is, akiknek van igazságigényük, egyensúlyérzékük kenyér- és hitközség között.
Azon a bizonyos gyulafehérvári népgyűlésen 1918-ban – közel sem voltak annyian, mint március 10-én Marosvásárhelyen – ígértek nekünk toronyórát láncostól, jogokat és szabadságot fölösen, hogy mára mindezek helyett megmaradjon rajtunk a kígyó és béka, népünk és honunk történelme pedig zagyvalékká váljék az ő kezük alatt... Szóval akkor is voltak százezernyien, de sokkal többen is erdélyi románok, akik hallani sem akartak arról, hogy Erdélyt és a járulékterületeket a nyugaton élő románokkal együtt az Ókirálysághoz (Regat) loccsantsák. Ez tény. Éppen ezért ígértek fűt-fát akkor, hogy az erdélyi románság meg a magyarság eltűrje a „csatolást” olyan tartományokhoz, ahol kerítés nincs (ma is tapasztalható), a kutyák szabadon, a disznó pedig láncon legel...
Szót kellene érteni, akkor a románoknak is jobb lenne. Ezt hangoztatják Sabin Ghermanék, és nem félnek olyan erősen az autonómiától.
Dühében mondotta Sabin, hogy ne panaszkodjanak az erdélyi magyarok, hiszen nekik legalább van pártjuk, de nekik, erdélyi románoknak még az sincs... Sekély vigasz, mégis: csak mondják, hátha lehallatszik (mert hogy lehallgatják, az bizonyos) Bukarestig! Mert amott türelmetlenek ám, nem tartják elég gyorsnak a magyarság fölszívódását, eltűnését, s különösen az autonómia keretein belül – ha lesz. Márpedig kell s lészen, akár az ágyúk 1849-ben.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

Halmozottan jogsértő
Két hónap telt el azóta, hogy Balogh József megyei önkormányzati képviselő egy közösségi portálon jelezte: eltüntették a kétnyelvű feliratokat a Maros Megyei Tanács folyosóiról, irodáiról, majd ezek csupán román nyelven kerültek vissza. Az épület irodáinak felújítása, a festést követő takarítás ürügyén távolították el a Lokodi Edit elnöksége idején kihelyezett román–magyar feliratokat; a festés, takarítás megvolt, de maradt az egynyelvűség.
A jogsértést észlelő képviselő, de az RMDSZ-frakció egyetlen tagja sem interpellált az azóta megtartott két közgyűlésen. A januári tanácsülésen még megelőlegezték a bizalmat a megyei tanács elnökének, aki állítólag egy hónapos haladékot kért, hogy újra elkészíttesse a kétnyelvű feliratokat. Immár a március végi közgyűlés zajlik, és a helyzet változatlan. Változatlanul nem használják a szinkrontolmácsgépet, változatlanul hiányos a megyei önkormányzat honlapjának magyar nyelvű változata, és láthatólag senkit nem érdekel, illetve senkinek nem fáj, hogy miközben Maros megye magyar lakosságának számaránya 40 százalék fölötti, magyar felirataink sorozatosan eltűnnek. Biztosan vannak ennél sokkal égetőbb, fontosabb kérdések, amelyekről tárgyalni kell frakcióüléseken, plénumban, szakbizottságokban, hisz ott volt a költségvetésre, a beruházásokra vonatkozó tervezetek kidolgozása, a visszaosztott pénzek elosztása és a többi és a többi, de a polgárok, a magyar nemzetiségű adófizető polgárok szempontjából az is fontos, hogy hogyan tájékozódhatnak a közigazgatási ügyekről.
A fentiek kapcsán jut eszembe az Országos Diszkriminációelleni Tanács (ODT) 2007. június 21-i, Marosvásárhely polgármesterét, Dorin Floreát elmarasztaló határozata. Az ODT akkor hivatalból indított eljárást a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal ellen diszkrimináció miatt, a hivatal által működtetett és a helyi költségvetésből finanszírozott internetes honlap kapcsán, mivel bizonyos közérdekű információk (versenyvizsgák szervezése, tanácsi határozatok, határozattervezetek stb.) magyar nyelven nem voltak elérhetőek egy olyan városban, ahol a lakosság több mint 20 százaléka magyar nemzetiségű. Dorin Florea polgármester és Marius Pascan akkori ügyvezető igazgató azzal védekezett, hogy a polgárok jobb tájékoztatása érdekében a weboldalt időközben stilizálták és folyamatban van a magyar nyelvű változat kidolgozása is. Az ODT mindezt tudomásul vette, a polgármestert azonban mégis figyelmeztetésben részesítette, bár pénzbírságot nem rótt ki. Az ODT az Alkotmányra, az Emberi Jogok Európai Egyezményére, a diszkrimináció minden formáját szankcionáló 137-es Kormányrendeletre, a 215-ös helyhatósági törvényre, ezek vonatkozó cikkelyeire hivatkozott. A városvezetés számlájára pozitívumként írható, hogy az eltelt hat év alatt valóban megoldották e kérdést: aki ma a város honlapján tájékozódni próbál magyar nyelven is, a román és a magyar nyelv között átváltva, megtalálja a szükséges információkat, bár igaz, néhol kifogásolható fordításban. Ehhez képest egy jogvégzett elnök által vezetett megyei önkormányzatnál enyhén szólva halmozottan diszkriminatív, jogsértő a tájékoztatás.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely),

Egy iskola ellopott története
Mioritikus tájainkon sok mindent loptak és lopnak. Loptak már házat, épületet, földet, iskolát és intézményt, templomot, iskolai felszerelést és bútorzatot, pénzt és bankbetétet, könyvtárakat, alapítványokat, múzeumokat, és még a Jóisten tudja, mi mindent.
Legújabban nemcsak vasúti síneket és elektromos huzalokat, az alig megépült autópályák út menti felszereléseit, ócskavasat és minden elmozdíthatót és elmozdíthatatlant lopnak, hanem államilag elismert intézmény történetét és jelmondatát is. Teljesen véletlenül a napokban kezembe került a kolozsvári Református Kollégium Petőfi utcai épületét ma is bitorló román tannyelvű Gheorghe Şincai Líceum egyik levele, és megdöbbenve vettem észre a levélpapír fejlécén használt jelmondatot: Litteris et pietati sacrum. Hát már ezt is?
Nem elég az épület, a nagyudvar, a felszerelés, az évszázadokon át a Református Kollégium által összegyűjtött szertári anyag bitorlása, ennek 450 éves történetét, valamint több mint kétszáz éves jelmondatát is ellopják? A jogtalan eltulajdonítás nemcsak a jobblétre szenderült szocialista állam jellemzője, hanem Romániában napjainkban is büntetlenül alkalmazható gyakorlat? Miért kell a Şincai-líceumnak jelmondat? Hát hogy legyen, mert ugyebár az neki nincs. Újat kitalálni viszont nagyon megerőltető dolog. Túlságosan igénybe veszi az agyat. És minek gondolkozni, a jelmondat itt van készen, hiszen már kétszáztíz esztendeje kitalálták a magyar református atyafiak. Vegyük el, legyen a mienk, ha kollégiumuk épületeit és felszerelését mi használjuk, használjuk iskolájuk történetét és jelmondatát is – gondolják a fent említett líceum korifeusai.
Államosítás, átkeresztelés
Litteris et pietati sacrum – A tudománynak és a kegyességnek szentélye – írták fel őseink a jelmondatot a kolozsvári Református Kollégium 1801-ben elkészült épületének, az ókollégiumnak a Farkas utcai homlokzatára. Az 1798-ban tűzvészben elpusztult régi kollégiumi épület helyére kissé nyugati irányban eltolva felépített, akkor új iskola az Erdélyi Református Egyházkerület pénzéből, a kolduló diákok által összegyűjtött adományokból, az erdélyi és magyarországi reformátusok és nem reformátusok adományaiból épült fel. És amikor ez az épület már szűknek bizonyult, akkor építtette fel a református egyház ugyancsak adományokból és a kollégium terhére felvett bankkölcsönökből a Bethlen Gábor fejedelem által még 1622-ben a reformátusoknak adományozott, a templom melletti nagy kiterjedésű telken a Petőfi utcára néző újkollégium épületét.
Ennek kapubejárata fölé szintén a Litteris et pietati sacrum jelmondatot írták fel eleink 1902-ben, mintegy jelezve, hogy a két épület, és a kettőt összekötő terület együvé tartozik és egymástól elválaszthatatlan. Folytatták rendületlenül mindkét épületben az 1557-ben még az óvári létesítményben elkezdett, magyar református szellemű oktatást 1948-ig, amikor mindent egyetlen tollvonással elvettek, elloptak az akkori állami szervek.
A kolozsvári Református Kollégium – alapításától az államosításig – az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdona volt, hiszen 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem a református egyháznak adományozta a Farkas utcai templomot és a templom melletti területet. A tulajdonos attól kezdve 1948-ig, az államosításig nem változott. (A tulajdonjog megállapítása fölöttébb egyszerű volna, hiszen az 1948/177-es számú Hivatalos Közlönyben megjelent 1948/176-os számú államosítási dekrétumban felsorolt államosított felekezeti és magániskolák sorában a 6336. oldalon olvasható: „Kogălniceanu utca 16. sz. alatti református fiúgimnázium, a református egyház tulajdona teljes vagyonával a napi leltár szerint”, s a napi leltárban a Petőfi utcai épület is fel kell legyen sorolva.)
Az államosítás után 1959-ig tisztán magyar tannyelvű iskola működött az elvett épületekben, előbb 2. sz. Magyar Tannyelvű Líceum, majd Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum néven. Azután a magyar és román iskolák egyesítésének ürügyével román tannyelvű osztályokat telepítettek a Petőfi és a Farkas utcai épületbe, az iskola nevét Ady–Şincaira változtatták. A román tannyelvű osztályok számát egyre gyarapították a magyar tannyelvű osztályok számának csökkentésével egy időben, egészen addig, amíg az utolsó magyar tannyelvű osztályt is megszüntették. Az iskola nevéből Ady Endre nevét „kifelejtették”, és lett belőle Liceul Teoretic Gheorghe Şincai. Ez a kolozsvári Református Kollégium és magyar tannyelvű utódiskolájának igaz története dokumentumokkal bizonyíthatóan, nagyon röviden felvázolva.
Elveszve az idők homályában
Ezekkel a tényekkel szemben mit tesz a Şincai-líceum? Egy magát történésznek nevező valakivel írat egy olyan iskolatörténetet, amelyben megkísérli a Református Kollégium történetét a maga történetének beállítani, és így 450 éves történetet fabrikálni magának. Mert aki ilyen történetet szeretne, és ilyen neki nincs, az vagy ír, vagy írat, vagy lop magának történetet. A líceum honlapján, valamint az 1998/1999-es évkönyvében és az azt követőkben is Scurt istoric al liceului (A líceum rövid története) cím alatt bizonyos Vasile Lechinţan elképesztő valótlanságokat ír ennek az iskolának a történetéről.
Mert ugye, gondolja ő történészként, ha a Református Kollégium elorzott épületeit és felszerelését használja a Şincai, akkor joga van a történetét is magáénak tekinteni. Elöljáróban szögezzük le, hogy 1919 előtt Kolozsváron sem állami, sem felekezeti (görög katolikus vagy görögkeleti) román tannyelvű középiskola tudomásom szerint nem működött (a mai George Bariţiu román tannyelvű középiskola például honlapján úgy határozza meg magát, mint a legrégebbi kolozsvári román tannyelvű középiskola 1919. október 19-ei létesítéssel).
A ma Kolozsváron működő egyik román tannyelvű középiskolának sincs tehát 1919 előtti története. Egyes épületeknek, amelyekben most román tannyelvű iskolák tevékenykednek, visszanyúlik ugyan a történetük 1919 előtti időkre, de ez nem esik egybe az iskolák történetével, a kettőt összemosni nem lehet. Lechinţan úr szerint a Gheorghe Şincai román tannyelvű középiskola olyan rég létezik, hogy „kezdetei elvesznek az idők homályában, és történetét Kolozsvár városának történetével fonja össze”. (Idézem eredetiben: „Liceul Gheorghe Şincai, ale cărui începuturi se pierd în negura timpului, îşi împleteşte istoria cu cea a oraşului Cluj”). Ha Lechinţan úr „az idők homályában elvesző” időpontnak tekinti az 1959-es esztendőt, akkor még talán igaza is lehet. De szándékosan elhallgatja, hogy a Şincai-líceum 1959-ben alakult meg, amikor az 1948-ban államosított Református Kollégium örökébe lépő, eleinte 2. sz. Magyar Tannyelvű Líceum, majd Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum nevet viselő iskolát román–magyar tannyelvű vegyes iskolává alakították át erőszakkal, hatalmi rendelettel Ady–Şincai néven. Ekkor találkozunk itt először a Şincai névvel.
A Şincai-iskola „történetét” (1948-ig tulajdonképpen a Református Kollégium történetét) rengeteg hibával és valótlan állításokkal írja le a szerző. El nem tudom képzelni, hogyan sikerülhetett neki harminchat sorba ennyi valótlanságot összesűríteni. A sok téves adat mellett a történetet fantáziája és saját (vagy mások) vágyai szerint bonyolítja. Azt állítja ugyanis, miután a Református Kollégium történetét a Şincai történeteként ismerteti, hogy a Református Kollégium 1922–1940 között Constantin Angelescu néven román tannyelvű líceummá alakult át, majd 1945-ben 2-es számú román líceum lett belőle, amely azután egyesült az Inochenţie Micu-Klein Líceummal.
Hogy mindenki eredetiben megismerhesse, ide másolom a szerző román szövegét: „În paralel cu liceul reformat funcţiona o şcoală primară, o şcoală civilă de fete şi cursul comercial pentru fete, iar între anii 1922–1940 şcoala devine liceul românesc Constantin Angelescu. Devenit în 1945 Liceul Român nr. 2 de băieţi, fuzionează cu Liceul Inochenţie Micu-Klein, inaugurarea festivă avînd loc în prezenţa episcopului Iuliu Hossu.” A fentebb közölt román szöveg nem a Református Kollégium történetére vagy a Şincai-líceum 1959-től kezdődő történetére, hanem az Angelescu román gimnázium történetére vonatkozik. A Constantin Angelescu román gimnáziumnak az égadta világon semmi köze a Református Kollégiumhoz. Ilyen nevű román tannyelvű gimnázium működött 1922–1940 között a Király (ma Brătianu) utca 22. szám alatti épületben, sokan emlékezünk még rá. Ez valóban egyesülhetett egy másik román iskolával 1945-ben, és válhatott 2-es számú román tannyelvű fiúiskolává.
De mi köze ennek a Református Kollégiumhoz? A szerző szándékosan vagy abszolút tudatlanságból ködösít. Mit akar ezzel elérni? Netalán megkísérli hazugságokkal bizonyítani, hogy 1948-ban az államosításkor a Református Kollégium már nem is volt a református egyházé? Ezek szerint jómagam és sok ezer iskolatársam, akik 1922–1948 között a Református Kollégium padjait koptattuk, nem is voltunk a kollégium tanítványai, hanem az Angelescu Gimnáziumé, majd a 2-es számú román tannyelvű líceumé? Netalán az akkor nem létező Şincai-líceumé? Ezt akarja velünk, református kollégiumi öregdiákokkal, az akkori idők még élő tanúival megetetni? S az 1948–1959 közötti időszakban a 2. sz. magyar fiúlíceum és Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum egykori tanítványaival elhitetni, hogy ők a 2. sz. román líceumban tanultak?
Vagy az általam több mint tízévnyi kutatómunka után ugyancsak Litteris et pietati sacrum címmel megírt háromkötetes munka nem is a kollégium történetének, hanem a Şincai-líceum vagy az Angelescu-gimnázium történetének eseményeit taglalja? Nahát, hogy mit meg nem ér az ember, ha sokáig él! De lényegében nem is minket, hanem a román közvéleményt igyekszik bizonyos meghatározott céllal megtéveszteni a rövid iskolatörténet szerzője. A Şincai-líceum mai diákjai és azok szülei, avagy mások, akik az évkönyvükben megjelent „iskolatörténetet” vagy a Şincai honlapját olvassák, bizonyára el is hiszik a képtelen állításokat, zagyvaságokat, hiszen valódi információkkal nem rendelkeznek. Az állami levéltárban, az Akadémiai Könyvtárban, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, az egyetemi könyvtárban és máshol fellelhető kollégiumi elöljárósági és tanári gyűlések jegyzőkönyvei, a kollégium teljes levelezése, évenként rendszeresen kiadott évkönyvei, kimutatások tömegei és egyéb iratok sokasága tanúsítják a szerző állításainak valótlanságát. Csak tanulmányozni kell ezeket, és a valóságnak megfelelően, ferdítések nélkül írni történelmet.
Támadás a magyar múlt ellen
De lássunk egy másik dokumentumot is. Ez egy román nyelvű prospektus, amely az 1989 utáni Şincait mutatja be. Ebben a Şincai-líceum alapítási évét 1921-re teszi az ismeretlen szerző. Amikor ezt a prospektust készítették (nincs rajta évszám, kb. tíz évvel ezelőtt készülhetett) az étvágy még nem volt túl nagy, megelégedtek az 1921-es (amúgy szintén légből kapott) alapítási évvel, de ahogy az évek teltek, az étvágy növekedett: előbb több évszázados lopott történelmet, majd újabban lopott jelmondatot is próbálnak szerezni maguknak. Idegen tollakkal ékeskedni sem embernek, sem intézménynek nem illik. Mások megvalósításaira áhítozni, azokat eltulajdonítani, kisajátítani, nem a legjellemesebb cselekedet. Mint ahogy nem a legelegánsabb az sem, amit a szerző állít „műve” befejező mondatában, hogy ti. „öt évszázad óta ez az intézmény (mármint írása megjelenésekor csupán 40 éve létező Şincai-líceum) minden szeptemberben azok számára nyitja meg kapuit, akik Gheorghe Şincaijal együtt mondják: sok hasznosat tettünk a nemzet és a nyelv dicsőségére.” Hát igen. Sokan azok közül, akik évszázadokon át a Református Kollégiumban tanítottak és tanultak, valóban sokat tettek a nemzet és a nyelv érdekében. Csak éppen nem olyan értelemben, ahogy azt a szerző gondolja.
Visszatérve az ellopott történetre és jelmondatra, a Şincai-líceum eltulajdonítási cselekedetét nemcsak a Református Kollégium, hanem egész magyar közösségünk és múltunk elleni támadásnak tekinthetjük. A magam és még élő iskolatársaim nevében is felszólítom a Şincai-líceum vezetőségét, hogy a Református Kollégium 450 éves történetét ne használja saját történeteként se honlapján, se kiadványaiban. A Şincai-líceum történetét az 1500-as évektől eredeztetni nem más, mint szemenszedett hazugság. Egyidejűleg felkérem a Şincai-iskola igazgatóságát, haladéktalanul vonja vissza levélpapírjairól a Református Kollégium több mint kétszáz éves jelmondatát, amit jogtalanul használ. Ez a jelmondat a Református Kollégiumé, és senki másnak nincs joga kisajátítani. Nem ők találták ki, és nem ők helyezték oda. Illene bocsánatot kérniük a magyar közösségtől és a Református Kollégiumtól elkövetett hamisításaikért. Érdek-képviseleti szervezetünk, valamint parlamenti és európai parlamenti képviselőink figyelmét is felhívnám, hogy megfelelő fórumoknál lépjenek fel ezek ellen az eléggé el nem ítélhető hamisítások ellen.
Kolozsvári József
Krónika (Kolozsvár),