Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
2017. január 14.
Mindent az olvasásért
Egyik szemem sír, a másik nevet – mondta Szonda Szabolcs igazgató, mikor a sepsiszentgyörgyiBod Péter Megyei Könyvtár múlt évi tevékenységéről kérdeztük. A sírást a teljesen leállt épületfelújítás okozza, a nevetést, hogy küldetését 2016-ban is jól teljesítette a könyvtár.
Az egykori székház felújításához, könyvtári célnak megfelelő átalakításához még 2012-ben fogtak hozzá, az elképzelés szerint az épületet modulonként korszerűsítették volna olyképp, hogy az intézmény folyamatos működését biztosítani lehessen. A nagy munkálatból csak az egyik szárnyon nagyjából elvégzett módosításra futotta, a művelődési minisztériumnál ugyanis időközben elakadt a pénzforrás, és kilátás sincs arra, hogy egyhamar újrainduljon a finanszírozás – magyarázta Szonda Szabolcs. Ezt a fejezetet kellene lezárni, az épületrehabilitációt meg más módon folytatni – különben ez a szándéka az intézmény fenntartójának, a megyei tanácsnak is. 
Tevékenységét illetően jó évet zárt a Bod Péter Megyei Könyvtár: a beiratkozott olvasók száma növekvő tendenciát mutat, elérve a 9500-as számot, az aktív olvasóké 7500 körüli. Évente 75–80 ezer olvasót szolgálnak ki, a könyvtár 230 ezres állománya is folyamatosan bővül, az új kiadványok beszerzésekor igyekeznek figyelni minden területre, legalábbis egy bizonyos határig, hiszen közkönyvtárként nem a szakirodalom gyűjtése elsődleges feladatuk. Leginkább azokat a kiadványokat vásárolják meg, amelyekre az olvasói visszajelzések alapján érdeklődés mutatkozik: szépirodalmat, magyar és román nyelvű könyveket egyaránt. Adományok révén is gyarapszik a könyvtár, főképp az 1970-es, 80-as évek hazai könyvterméséből, amire viszont nagy szükségük lenne: gyermek és ifjúsági irodalom, abból is főképp a házi olvasmányok – jegyzi meg Szonda Szabolcs. Ezek a könyvek ugyanis a gyakori kölcsönzéstől eléggé megviselt állapotba kerültek, a kiadók meg ritkán nyomják újra.
A Bod Péter Megyei Könyvtár nagy hangsúlyt fektet az olvasásra ösztönző programokra: a könyvkelengye – az újszülötteknek ajándékozott könyvcsomag – még nem elég az olvasói tábor utánpótlásának biztosításához (bár ha a szülők belenéznek a könyvekbe, már az is eredmény), de az óvodásokat, kisiskolásokat felkereső mozgó könyvtár, az elemistáknak szervezett vakációs olvasóklub, az V–VIII. osztályosok számára kiírt vetélkedők és olvasótáborok, nem beszélve az egyedi és nagyon sikeres Varázskuckóról már olyan kezdeményezések, amelyek hosszú távra biztosítják az olvasóközönséget – a Bod Péter Megyei Könyvtárnál ugyanis azt az elvet vallják, hogy az ifjonti kíváncsiságot a könyvek felé kell csatornázni.Alaptevékenysége a könyves közönségszolgálat ugyan, de a Bod Péter Megyei Könyvtár aktív szervezője a sepsiszentgyörgyi-háromszéki irodalmi életnek is. Tavaly közel félszáz saját rendezvényt szerveztek vagy fogadtak be az írott kultúra szűkebb-tágabb területéről, és ezt a tevékenységet idén is folytatni szándékoznak. Hogy kik lesznek jelen a közönségtalálkozókon, arról korai még beszélni, a szervezés sikere ugyanis nemcsak tervezésen, de nagyon az embereken és az állandó készenléten múlik. Olykor többéves távlatokban is kell gondolkodni, Nádas Péterrel például négy éve van kapcsolatban a könyvtár, és még nem tudtak időpontot egyeztetni – de érdemes türelemmel lenni, mondja Szonda Szabolcs. Megjegyzi, van valami ezzel a várossal, a meghívottak – akár jártak már itt korábban, akár nem – jól érzik itt magukat, szívesen visszajönnek később is. És ez az, amiért az egyre bonyolultabb adminisztráció közepette érdemes naphosszat dolgozni a szervezéssel.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 14.
Főhajtás a hősök előtt
A 74 évvel ezelőtt a Don-kanyarban lezajlott Voronyezs környéki harcok, tragikus, katasztrofális események kitörölhetetlenül mindörökre nemzetünk történetének részévé váltak, és ezek ismerete főhajtás a bajtársaink előtt, akik kötelességük teljesítése közben estek el – hangzott el a sepsiszentgyörgyi köztemetőben a Vitézi Rend erdélyi törzskapitánysága megemlékezésén.
A sepsiszentgyörgyi Hősök temetőjében, a rend kopjafájánál mindössze páran, a rend tagjai dacoltak a hideggel és hallgatták meg Székely Zsolt főkapitány rövid visszatekintőjét, melyben az elmúlt években előkerült új, a veszteségeket más megvilágításba helyező adatok foglaltak el központi helyet. A szerény megemlékezés imával, valamint a kegyelet koszorújának elhelyezésével zárult.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 14.
Élettel teli gyűjtemények (Csernátoni Haszmann Pál Múzeum)
Tartalmas éve volt a csernátoni Haszmann Pál Múzeumnak tavaly is: kiállítások, múzeumpedagógiai foglalkozások, olvasó- és kézművestábor, alkotótáborok, könyvbemutatók és koncertek, illetve a legvisszhangosabb rendezvény, a Csernátoni Burrogtató újabb kiadása színesítette a nagyszámú érdeklődőt vonzó kulturális kínálatot. A tavalyi programokról és az idei tervekről kérdeztük D. Haszmann Orsolya muzeológust.
A tervek szerint pályázatok révén folyamatosan korszerűsítik az állandó kiállításokat, a többnyelvű eligazító pannókkal is. Nyár elejére a technikatörténeti kiállítás értékes gyűjteménye kerül új polcokra, anyagi hátterét az anyaintézmény, a sepsiszentgyörgyiSzékely Nemzeti Múzeum biztosítja, szakmai kivitelezése a munkatársakkal történik. Szintén az anyaintézmény és a fenntartó, Kovászna Megye Tanácsának támogatásával készül el a gépszín újracserepezése, padlásterének lepadolása, így a raktározott múzeumi anyag egy részét szakszerűen el lehet helyezni. Az állagmegőrzés idén a bélafalvi székely ház újrazsindelyezésével folytatódik – világított rá D. Haszmann Orsolya az átfogóbb munkálatokra, majd az intézmény tárlatairól szólt.– Tavaly hat időszakos kiállításunk volt, köztük a 147. Erdészeti Vándorgyűlés tiszteletére Haszmann Pál és Haszmann József irányításával összeállított, az erdőgazdálkodással és erdőkiéléssel kapcsolatos vagy a 25. alkalommal megszervezett Fábián Zoltán Olvasótáborhoz kapcsolódó, Petres László lujzikalagori magyartanár csángóviselet-gyűjteményéből nyílt kiállítás. A pécsi Határokon Túli Magyarságért Alapítvánnyal közös KaPoCs, amely összeköt – Élő népművészet a Kárpát-medencében program keretében nyílt meg az Isten veletek és velem című időszakos kiállítás, amely a múzeum első világháborús tárlatához „épült hozzá”, hétköznapi hősök és sorsok kiemelésével jelezve, hogyan élték meg katonák és szeretteik a hosszú háborús éveket. Ugyancsak a pécsi alapítvány hozta el a Szakrális értékeink a Kárpát-medencében című fotókiállítását. A Csernátoni Burrogtató idején a Kovászna Megyei Művelődési Központ népi mesterségeket bemutató pannói voltak megtekinthetők. Idén a múzeum gyűjteményéből rendezett négy időszakos kiállítással készülünk.2016-ban hat koncertet, tíz könyvbemutatót tartottak a múzeumban, ezek sorát folytatják már januárban. A Bod Péter Megyei Könyvtárral partnerségben ötödik éve szerveznek olvasó- és kézművestábort, amelyet háromszéki V–VIII. osztályos diákoknak szánt vetélkedő előz meg. Ugyancsak a könyvtár és az egyesület közös programja a Sebő Együttes, Jordán Tamás és Fűzfa Balázs Erdély-körútja. Tavaly hagyományteremtő szándékkal dizájntábornak is otthont adott a múzeum, amelynek házigazdája, társszervezője Damokos Csaba dizájner. Emellett tavasztól késő őszig fafaragó, bútorfestő táborokat tartanak.Az intézmény múzeumpedagógiai tevékenysége a naptári év egészét átfogja, nagyszámú érdeklődő vesz részt a foglalkozásokon, amelyeket előzetes bejelentkezéssel igényelni is lehet a múzeumlátogatás mellé.
A fiatalokhoz úgy tud közel kerülni egy gyűjtemény, ha az a gyors végigtekintésen túl elidőzésre, odafigyelésre és – reméljük – gondolkodásra is készteti őket – mondta el a muzeológus. – Idén a Maszkások farsangi foglalkozással kezdenek (február 20–28. között), március 11-én nemzeti ünnepünkre hangoló családos tevékenységgel, április 8–14. között pedig a több évtizedes hagyományra visszatekintő húsvéti tojásírással várják az érdeklődőket. Május 15. és június 19. között a múzeum is kapcsolódik a rendhagyó tanítási programhoz iskolásoknak szánt múzeumpedagógiai tevékenységekkel. Június elsején idén is múzeumkerti gyermeknap, helyi iskolák, óvodák, a Pántlika néptánccsoport közreműködésével.A Csernátoni Burrogtató is ötödik kiadásához érkezik, erre szeptember harmadik hétvégéjén kerül sor, magyarországi és itthoni partnerekkel. Évről évre örvendetesen egyre több helybeli és környékbeli gépészember kapcsolódik be, hozza el traktorját, motorját. Tavaly a Petrovits-műhelyből származó Langen & Wolf Otto-motor restaurálása valósult meg, idén egy másik értékes darab, a brassói Brüder Schiel Gépgyárban készült Corona-motor felújítása zajlik a többi munkálat mellett.
A múzeum időszakos kiadványát, a Csernátoni Füzeteket a Haszmann Pál Közművelődési Egyesület adja ki, 2013 óta az anyaintézmény támogatásával. Tavaly a 67. lapszáma jelent meg. Jelentős fórum, általa a látogatók megismerhetik többek között a múzeum tevékenységeit, programjait, a gyűjtemény érdekes darabjait. Az intézmény munkatársai bekapcsolódnak a községben vagy a környéken szervezett programokba is, mint például az Ika-vári néptánctalálkozó, előadásokkal vagy kézműves műhelyekkel a Székelyföld Napok rendezvénysorozatába, vagy éppen a háromszéki turisztikai napok rendezvényeibe, de szakmai fórumokon is részt vesznek, ilyen volt tavaly többek közt a Sapientia EMTE sepsiszentgyörgyi fiókintézményében lezajlott, Az erdélyi agrárium – kihívások és lehetőségek a harmadik évezred küszöbén című konferencia, ahol szakmai körben mutatták be a múzeum mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjteményét.
A Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület kezdeményezésére tavaly lezajlott szakmai zsűrizés és közönségszavazás nyomán a Damokos-kúria, valamint a múzeum és gyűjteménye is bekerült Háromszék hét csodája közé.
Kis túlzással elmondható: a múzeum sokrétű gyűjteménye szinte naponta gyarapodik egy-egy tárggyal, írott dokumentummal.
– A teljesség igénye nélkül jelzek néhány, a Székely Nemzeti Múzeum által megvásárolt tárgyat vagy gyűjteményt, mint a kézdivásárhelyi néhai Papp Ernő gyűjteménye, amely vetítőgépeket, korabeli filmplakátokat tartalmaz, és szépen dokumentálja a vidéki filmvetítés 1950 és 1989 közötti időszakát. De említhetek egy Perl és Társa által a felvidéki Vágszereden gyártott vetőgépet vagy az Esztelnekről megvásárolt Nicholson gőzkazánt, mely minden bizonnyal az utolsó gőzgép, amelyet vidékünkön begyűjthettünk. Adományokkal vagy egyesületünk által megvásárolt tárgyakkal, dokumentumokkal is gyarapodott a múzeum fotótára, szőttesanyaga, néprajzi eszköz-, tárgykészlete, a tűzoltófecskendők sora, illetve a mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjtemény is – összegzett D. Haszmann Orsolya.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 14.
Lézertöréstől hitelességig (Felsőoktatás Székelyföldön)
Beszélgetés DR. DÁVID LÁSZLÓVAL, a Sapientia EMTE rektorával 
Újabb négy évre, 2020 végéig dr. Dávid Lászlót választotta az akadémiai közösség a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorának. A mérnökként Sepsiszentgyörgyről induló régi-új vezetővel elvekről, szerencséről és a hitelesség megőrzésének mindenekelőttiségéről is beszélgettünk.
Emlékszik még az első mély vízre? Nem volt éppen a legjobb formájában a Sapientia, amikor először választották az élére. Vagy az idő mindent megszépít?
– Valóban kritikus pillanatban vettem át az egyetem irányítását. Még előtte, 2005-ben néhai Tonk Sándor rektor utódja, Szilágyi Pál felajánlotta a rektorhelyettesi tisztséget, két évvel később pedig már többen is arra bátorítottak, hogy induljak a rektorválasztáson. Akkoriban kezdődött az a médiasortűz-támadássorozat, amely az egyetem megszüntetését célozta, bár a támadásokban megfogalmazott kifogások korábbi időszakra vonatkoztak. A harcban viszont megerősödtem, jó néhány döntésemre éreztem a visszaigazolást. A későbbiekben fokozott védettséget adott a magyar államelnök, a miniszterelnök, illetve az Országgyűlés elnökének látogatása is, és az RMDSZ részéről is fokozódó támogatást érezhettem. Az akkreditációs bizottság 2010-es döntése tovább erősített, bár a végső szavazásra 2012-ig kellett várni.
– Milyen sorrendben tornyosultak akkor a feladatok?
– Két lényegi elvi kérdés, illetve elvárás fogalmazódott meg. Az egyik, hogy egyben tudom-e tartani az egyetemet, úgy érvényesíteni a különböző helyszínek érdekeit, hogy közben mindenki egyetlen egyetem részének tartsa magát. Ebből a szempontból talán nem volt rossz választás, hogy nem kolozsvári ember került az egyetem élére, hiszen a székely kisvárosok mindig is hátránnyal küszködtek a saját értelmiségük megtartásában, az utóbbi ötven év történései pedig tovább táplálták ezt az érzést. A másik fontos szempont az volt, hogy azért tartsuk meg a Sapientia kolozsvári egyetemiközpont-jellegét. Miközben soha nem az a bázis volt a legnagyobb, pedig talán oda lett volna a legkönnyebb tanárt, hallgatót toborozni. A Kolozsvár-központúság azonban hagyományosan rangot kölcsönöz egy egyetemnek.
– Mindezek ismeretében mit kezd azokkal a véleményekkel, hogy egy Csíkszereda léptékű városból soha nem lesz egyetemi központ?
– A történet korántsem erről szól. Ha Nyugaton egy rét kellős közepén sikerül egyetemi központot létrehozni, nálunk miért ne lehetne egy kisvárosban? Persze, pontos feltételekkel. Az első ezek közül, hogy megfelelő szakembereket győzzünk meg, hogy azon a bizonyos helyen érdemes iskolát kialakítani. A másik, hogy a régió is vevő legyen ezekre a szakemberekre, jöjjön közvetlen igényekkel, amelyek kielégítésére megfelelő szakokat hozzanak létre abban az intézményben – természetesen az esetleges átfedések figyelembevételével. Sok polgármestertől hallani, hogy kis Szilícium-völgyet szeretne megteremteni saját városában. Csakhogy az igazi Szilícium-völgy kialakulásának története több mint száz esztendőre tekint vissza, amelyben a közös tényező az egyetem léte, az alapkérdés pedig az időfaktor. Létezésünk tizenöt éve erre messze nem elegendő. A Sapientiának felróható legnagyobb hiba, hogy nem tíz évvel korábban hozták létre.
– Ön hogyan „tévedt” az egyetemi szférába?
– Középiskolás koromban, a hetvenes években mérnöknek készülő székelyföldi fiatal számára a temesvári egyetem volt a non plus ultra. Nekem is, gond nélkül be is jutottam, a sors meg úgy hozta, hogy a második év vége felé egy kísérlet előkészítése közben eltörtem egy lézert. A kár 80 ezer lej volt, valamivel több, mint egy Dacia ára. Aznap éjjel szilárdságtani módszerekkel kiszámoltam, mi történik, ha akár egy centiről lekoppan ez a lézer, s arra kértem az illetékeseket, mielőtt levágnák a fejem, nézzék meg a számításokat. Jól sült el a dolog, a számításaim helyesnek bizonyultak, tervezési hibáról volt szó, így nemcsak a kártérítést úsztam meg, de felfigyeltek rám, és felajánlották, dolgozzam a műegyetem fizika tanszékén. A harmadik év végén már alkalmaztak a mai aspirantúrának megfelelő státusban, és miközben végeztem a saját tanulmányaimat, órákat tartottam.
– Ilyen egyetemi karrier után hogyan landolhatott kezdő mérnökként a sepsiszentgyörgyi gépgyárban?– Elsősorban azért, mert a diplomázásom évében, 1981-ben tizenhat nagyvárost zártnak nyilvánítottak. Én kettős kihelyezést kaptam, aminek értelmében kétéves tapasztalatszerzés után visszamehettem az egyetemre, vagy a Román Nukleáris Kutatóintézetpitești-i fiókjához, ahol gyakorlatilag a cernavodăi atomerőmű létesítésének előkészületei zajlottak. Én arra a két évre Sepsiszentgyörgyöt választottam, kisváros ugyan, gondoltam, de színháza van, nem utolsósorban pedig édesapám is ott végzett a Székely Mikó Kollégiumban. Megszerettem a várost, bár az IMASA-ban tapasztalt nyájszellem kezdetben kiábrándító volt. Reggel hatkor bementünk, délután kettőkor kijöttünk, közben meg szinte senkit sem érdekelt, mit tesz le időközben az asztalra. A szerszámgépeket tervező osztályra osztottak be, semmiféle feladatot nem kaptam, olvasgattam. Szóvá is tették, hogy ezt hogy képzelem, de épp akkor voltak nagy bajban egy megrendeléssel, amelynek kapcsán számítógép-vezérlésű géppel egy bütyköt kellett elkészíteniük. Nem tudták a kívánt pontossággal beprogramozni a berendezést, én meg elszóltam magam, hogy ez nagyon egyszerű feladat. Mire természetesen az volt a válasz, hogy akkor csináld meg. Mivel nem állt rendelkezésre megfelelő számítógép, átalakítottam egy TI59-es programozható zsebszámológépet, annak segítségével pedig az előírásoknál egy fokozattal pontosabb eredményt sikerült elérnem. A továbbiakban akkor mehetettem-jöhettem a gyárban, amikor akartam.
– El is vitték egykettőre a zsenijelölt mérnököcskét...
– Az IMASA-beli főnököm, Szabó Károly révén ismertem meg az egyetemi tanár Székely Gyulát, ő meg elvitt Marosvásárhelyre, hogy bemutasson Szentgyörgyi Lászlónak, aki akkoriban indított el ott egy villamos hőtechnika-kutatóintézetet. A másfél órás beszélgetés alatt Szentgyörgyi meggyőzött, hogy menjek Vásárhelyre. A feleségem még egy ideig fizikatanárként dolgozott Szentgyörgyön, ha még egy félévet ott töltök, valószínűleg soha nem megyek el onnan.
– És akkor ma nincs Vásárhelyen magyar villamosmérnöki képzés?
– Könnyen elképzelhető. Előbb azonban 1990-ben létrejött a vásárhelyi műegyetem, ahol automatizálás szak is indult, én meg tudtam, hogy 1993-tól kezdődnek majd azok a tantárgyak, amelyeket oktatni szeretnék. Ezért csak addig vállaltam a kutatóintézet időközben rám szakadt vezetését. Kihívást éreztem ugyanis a műszaki oktatási struktúra megteremtésében. A Petru Maior Egyetemen építkezésre alkalmas környezetre találtam, nyitott fiatalokra, tíz év alatt jó színvonalra emeltük a mérnöki oktatást. Csakhogy a magyar hallgatók aránya 1999-re 27 százalékra csökkent, mivel a felvételin 80-an írtak tízest matematikából, így aztán a román nyelv és irodalom érettségi döntötte el a bejutást.
– Ezért vitte át a csomagot az akkoriban alakuló Sapientiára?
– Részben. Akkoriban két nézet harcolt egymással: magánegyetem vagy állami finanszírozású egyetem magyar tagozata vállalja a műszaki értelmiség kinevelését? Az utóbbi nézet érvényesítésének élére magam álltam, többször nekifutottunk, de a kérésünket ötször annyi román oktató utasította el, mint ahányan támogatták. Az RMDSZ támogatási ígéreteinek birtokában még folytattuk a harcot, hiszen úgy tűnt, elsősorban azon múlnak a dolgok, hogy a minisztérium finanszírozza vagy sem a Bolyai János-vonalnak tervezett magyar oktatási vonalat. Csakhogy, amikor 1999-ben Horváth Sándor matematikus kollégámmal Bukarestbe utaztunk, hogy meggyőzzük Andrei Marga oktatási minisztert négy szakon évi 50–50 magyar hely finanszírozásának fontosságáról, az RMDSZ-központból azt a választ kaptuk, hogy nem tudnak velünk tartani a megbeszélésre, de sok sikert kívánnak. Szűk órás megbeszélés végén mégis úgy álltunk fel, hogy a minisztérium biztosítja a finanszírozást egyetlen feltétellel: az egyetem szenátusa írásban kérje a magyar oktatási vonal létrehozását. A rektor azzal utasított el, hogy ez nem szerepel az egyetem chartájában, a módosítás pedig három-öt évet is igénybe vehet. Mi mindenesetre három hét alatt beterjesztettünk egy módosított alapszabályzatot, az elutasítás azonban nem változott. A rektor később magánbeszélgetésen elmondta: még sok mindennek meg kell változnia a román kollégák fejében, míg elfogadják egy magyar vonal létrehozását. Ezt követően a négy szakot – mechatronika, informatika, számítástechnika és automatizálás – tartalmazó csomaggal jelentkeztünk a Sapientiánál.
– Nem zavarta, hogy a Sapientia kezdeti térképén nem szerepelt Marosvásárhely? 
– Akkor még csak szerveződött a Sapientia, de bizonyos felismerések és nyomások hatására a történet egy kettős, Csíkszereda–Kolozsvár bázisú egyetem irányába kanyarodott. Ebbe az elképzelésbe „zavartunk be” Marosvásárhellyel. A temesvári egyetem akkorra már sokat veszített a rangjából, Kolozsváron nem volt akarat magyar képzés indítására, az egyetlen esély Vásárhely maradt. Műszaki egyetemet azonban nem lehet tudományos-kutatói háttér, felszerelés nélkül létrehozni. Akkor még pénz sem volt erre, viszont küszöbön állt annak a bizottságnak az érkezése, amely a tanításhoz szükséges laboratóriumi berendezést volt hivatott ellenőrizni. És akkor csoda történt: jött a hír, hogy az egyik környékbeli parókián több kamionnyi ismeretlen tartalmú doboz vár a sorsára. A twentei egyetem nemrég leszerelt villamosmérnöki laboratóriumának elemei voltak ott, egy részüket ma is használjuk.
– A humán szakokkal induló Sapientián zajló képzések több mint ötven százaléka ma már műszaki jellegű. Mit szólnak mindehhez a kezdeti tervek megálmodói?
– Az indítás előtti vitákat elnézve egyértelmű volt az elhatározás, hogy csak akkor van értelme az egésznek, ha a Sapientia elitképzést biztosít. A mérnöknevelés pedig valahogy nem fért ebbe bele. Annak idején ugyanis roppant szétszórt volt a romániai műszaki felsőoktatásban dolgozó magyarok társasága. Volt korábban professzor Jászvásáron, Temesváron több is, de a szórványlét sehol sem engedélyezte egy kompakt műszaki elit kialakulását. Marosvásárhelyen előzmény nélküli volt ez a tevékenység, bizonyos mértékig ismeretlen volt a társaság is, ezért részben jogosnak tekinthető a kezdeti kétkedés. Hogy mivel győztük meg mégis őket? Kezdetben talán azzal, hogy az egyetemi szakma ismert és elismert engem, később meg az eredményeinkkel. Néhány szempont érvényesítését ugyanis mindennél fontosabbnak tekintettünk. Például, hogy a műszaki oktatás legyen a létező magyar nyelvű felsőoktatási képzések kiegészítője. A másik szempont az volt: ne csak attól legyen vonzó a képzésünk, hogy magyarul tanítunk, hanem azért, mert magyarul és jól tanítunk. Az egyetem alapítványának kuratóriuma azt is értékelte, hogy tudatos tanszéki építkezésbe kezdtem, több évfolyam eminens végzőseit is sikerült az egyetemen tartani, illetve visszahozni. Már saját nevelésű professzoraink is vannak, docensünk pedig több is. Lassan újabb nemzedékváltás válik esedékessé.
– Hogyan vezeti az egyetemet? Mindenhez ön ért a legjobban?
– Nem is tagadom, mennyi mindenhez nem értek. Igyekszem viszont megtalálni a velem hasonló értékrendet valló embereket, akikben megbízom, pártolom a kezdeményezéseiket, erősítem őket. Az egyszemélyes döntésekre alapozó intézmények esetében ugyanis a döntéshozó kidőlése súlyos problémákat okozhat. Ahol viszont közös az értékrend, a testület képes tovább vinni a stafétát. Persze, akadtak vitatott kérdések, leginkább talán a csíkszeredai két kar egyesítése ügyében hozott döntés számított annak. Csíkszeredában két kar működött – a vásárhelyinél jóval kevesebb hallgatóval –, ez így alakult még az én rektorrá választásom előtt. A két kar – a közgazdasági és élelmiszer-mérnöki – között viszont az idők során ellenkező értékrend alakult ki. Érveltem, igyekeztem meggyőzni embereket, nem utolsósorban azért, mert a két párhuzamos struktúra megszüntetése emberi egzisztenciákat is érintett. 
– Ma honnan merít elsősorban a Sapientia?
– Oktatási helyszíntől függ. Marosvásárhelyen a hallgatóink több mint fele a megyéből származik, a fennmaradó 40 százalék óriási többségét Hargita megyéből és Háromszékről érkezők alkotják. A csíkszeredai karokra szinte teljes mértékben Székelyföldről származó diákok jönnek. Kolozsvárra viszont már nem, oda mindenhonnan érkeznek. Dacára, hogy több szakon visszavezettük a felvételi vizsgát, valamennyit nőtt a diáklétszámunk, ami jelzi, hogy egyre inkább értéke van a Sapientiának. Abból a pragmatikus okból vezettük vissza, hogy nagy felelősség két év múltán szembesíteni a hallgatót: nem képes megfelelni az elvárásoknak. Ha lehet, mondjuk meg neki hamarabb. Egyre nagyobb hitelünk lett a rangos középiskolákban, ma már nem érvényes a kezdetben talán nem is alaptalan állítás, miszerint a Sapientiára bárki bejut. A rangos székelyföldi kollégiumok korábban kifejezetten „exportra” termeltek, s büszkeségük forrása az volt, hogy egyik-másik iskola végzettje melyik rangos egyetemen tanul tovább. Nekünk viszont Erdély egészében kell gondolkodnunk, amíg lehet. Még akkor is, ha hiszek a székelyföldi autonómia erejében, mert annak hatása egész Erdélyre kisugárzik. Mint ahogy a Sapientia jótékony hatása is visszasugárzott az állami egyetemi oktatásra, mert versenyhelyzetet teremtett. Ennek következtében pedig különböző egyetemeken olyan magyar helyeket hirdettek meg, amelyek lehetősége e versenyhelyzet nélkül talán soha fel sem merült volna.
– Néhány szakot viszont megszüntettek a közelmúltban. Zsákutcának bizonyultak?
– Amikor elvállaltam az egyetem vezetését, az intézmény akkreditációjára való tekintettel azt az álláspontot képviseltem, hogy valamennyi meglévő szakkal együtt akkreditáljuk. Most abban a időszakban vagyunk, amikor kellemetlen döntéseket kell meghoznunk, néhányon már túl is vagyunk. Így például a csíkszeredai biotechnológia–élelmiszeripari biotechnológia–génsebészet hármasból csak az utóbbi marad meg, mert az egészíti ki megfelelően az élelmiszeripari mérnöki képzést. Marosvásárhelyen megszűnt a szociálpedagógiai képzés, szükség mutatkozott viszont fordítókra, még ha az nem is számít mérnöki szaknak. Egy merész lépéssel belevágtunk a közegészségügy szakba is, amely egészségügyi intézményekben működő nem orvos szakembereket „termel”, a hasonló adminisztrációs szakemberek képzésével úttörőnek számítunk az országban.
– A sepsiszentgyörgyi erdészmérnöki szak beindításának ötlete viszont élénk ellenlobbit váltott ki. Hogyan igyekeznek megoldani ezt a helyzetet?
– Az első visszajelzések, a brassói erdészmérnöki egyetem ellenlobbija valóban nagyon kemény volt. Egyértelmű jelzések érkeztek: ha megpróbálkozunk vele, az agrármérnöki szakkal teljes szentgyörgyi központunkat törlik. De nem is szabad fejest ugrani az ismeretlenbe, hiszen egyelőre megfelelő tanári karral sem rendelkezünk az erdészmérnöki szakhoz. Amíg sikerül kialakítanunk, reményeink szerint a brassói egyetem illetékeseivel is meg tudjuk értetni, hogy nem veszítenek sokat ezzel, sőt, szakmai kapcsolatokat is szeretnénk létesíteni velük. A marosvásárhelyi Petru Maior Egyetemmel elsősorban a mesterképzésben kialakított együttműködésünk bátorító és követendő példa lehet. Ma már erős és hiteles intézménnyel a hátam mögött tárgyalhatok. Mert ami a legfontosabb: bármit is ígérsz, ha kellemetlen is, de be kell tartanod. Bárhogy is viselkednek mások, a saját hiteled megőrzése a legfontosabb. 
Dr. Dávid László
Villamosmérnök, egyetemi tanár, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora. Csíkszeredában született 1956. július 18-án, a ma a Márton Áron Főgimnázium nevet viselő középiskola elvégése után 1981-ben villamosmérnöki szakon diplomázott a temesvári Műszaki Egyetemen. 1981–1985 között mérnök, majd fejlesztőmérnök a sepsiszentgyörgyi IMASA-nál, 1985–1993 között kutató, főkutató, fiókintézeti igazgató a bukaresti Elektrotechnikai Kutatóintézet marosvásárhelyi fiókintézeténél. 1997-ben doktori címet szerzett a brassói Transilvania Egyetemen. 1993–2003 között a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem oktatója, 2001-től egyetemi tanár a Sapientia marosvásárhelyi karán, 2004–2006 között rektorhelyettes, 2007–201
2017. január 14.
A színek hangja
Dr. Szőcs Géza hetedik könyve
Csütörtök este a kézdivásárhelyi Kosztándi Képtárban népes érdeklődő jelenlétében bemutatták dr. Szőcs Géza ny. egyetemi tanár, rádiószerkesztő és közíró legújabb könyvsorozatának hetedik kötetét, A színek hangját, amelyet a hamarosan nyolcvanadik életévét betöltő szerző A lélek hangja, A szülőföld hangja, Az oskola hangja, A család hangja, Az űr hangja és A csend hangja után asztalunkra helyezett.
Az irodalmi est házigazdája Hegedűs Ferenc kultúrmecénás, a könyv kiadásának főtámogatója volt, aki felkérte Nagy-Babos Tamás magyartanárt, a kötet egyik szereplőjét, méltassa a szerző legújabb könyvét. „Talán megvan a Géza bácsi könyveinek, könyvének titka. A színek hangja ránk szól, ránk kiált, figyelmeztet. Nézz újra körül a vidékeden! Nézd újra meg a főteret! Lépkedj figyelmesebben a borudvarban! Menj fel az emeletre, és csodáld meg a Kosztándi Képtárat! Állj meg néhány percre, és hallgasd meg a zenét! És lásd, csoda történik, a színtelen, szürke monotónia fényt kap, csengeni, zenélni kezd, a megszokott színek, formák, hangok új jelentést nyernek. Rájössz, hogy csodálatos helyen élsz, hogy csodálatos emberek vesznek körül, hogy megszólal körülötted a színek hangja” – mondotta többek között Nagy-Babos Tamás. Őt követően dr. Szőcs Géza ismertette legújabb könyvét, amelyben a színek és a muzsika hangjából nyújt ízelítőt, a teljesség igénye nélkül bemutatva a céhes város és környéke képzőművészeti és zenei életét, a város büszkeségeit a múltban és a jelenben. A szerző elmondta: a kötet színes kivitelezésben a csíkszeredai Alutus Nyomdában készült, borítóját fia, ifj. Szőcs Géza tervezte, és ugyancsak ő a tördelőszerkesztő is. A könyvbemutató végén Nagy-Babos Tamás a kötetben szereplő, Ha című saját versét olvasta fel, Demeter Elemér, az Éli zenekar frontembere pedig gitárkísérettel egy dalt énekelt el, majd a szerző dedikált.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 14.
Torda és Gyulafehérvár párhuzama (Vallásbéke, nemzeti szabadság)
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere szerint a hit szabadságáért ma is és Európában is meg kell harcolni. Erről a tordai unitárius templomban beszélt tegnap, a vallásszabadság 449 évvel ezelőtti kihirdetése alkalmából tartott ünnepi istentiszteleten.
A miniszter kijelentette: ma a kereszténység a legüldözöttebb vallás a világon. A hitükért évente megölt tízezrek több mint fele keresztény. Megjegyezte, még a németországi menekültszállásokon is üldözik a befogadott más hitűek a menedéket kereső keresztényeket. Így utóbbiak még egy keresztény országban is azoktól szenvednek, akik elől el kellett menekülniük.Balog Zoltán elmondta, a világban élő magyarságnak együtt kell ünnepelnie azt, amit Erdély adott a magyarságnak, Torda adott a magyar kereszténységnek, és amit a magyarság adott a világnak. Hozzátette: a Tordán kihirdetett vallásbéke arra int, hogy újra és újra meg kell küzdeni a hit szabadságáért és a hit igazságáért. A tordai országgyűlés döntése nemcsak egy pragmatikus politikai döntés volt arról, hogy jó lenne nem veszekedni egymással, mert különben jönnek mások és legyőznek bennünket, hanem azt a belső meggyőződést tükrözte, hogy a hitéről mindenkinek saját magának személyesen szabad, lehet és kell döntenie.Balog Zoltán arra emlékeztetett, hogy 2018-ban nemcsak a tordai országgyűlésnek lesz kerek évfordulója, hanem az erdélyi és magyarországi románok 1918-as gyulafehérvári nagygyűlésének is, amelyen Erdély és Románia egyesülését nyilvánították ki egyoldalúan. A miniszter idézte a nyilatkozatnak az együtt élő népekre vonatkozó vállalásait: „teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő népeknek. Minden nép számára a saját nyelvén biztosított oktatás, közigazgatás és ítélkezés az illető néphez tartozó személyek által. Egyenlő jogok és teljes autonóm vallásszabadság az állam minden felekezete számára”.Kijelentette: a vallásbékét kihirdető tordai országgyűlésnek volt egy szelleme, a gyulafehérvári nyilatkozatnak van egy betűje, meg kell nézni, hogy mi is valósult meg ezekből. Megkérdezzük, mi is van a gyulafehérvári nyilatkozat betűjével itt is és ma is, amikor a marosvásárhelyi római katolikus gimnáziumra gondolunk, a Székely Mikó Kollégiumra gondolunk, amikor éppen arra gondolunk: hogy lehet, hogy egy ország nem örül annak, amit Csíksomlyón tesznek, akik ezen a földön élnek. Nem gazdagság ez inkább? Miért kell ezt valamiféle rivális gondolatnak tekinteni – kérdezte a miniszter. Hozzátette: meggyőződése, hogy Romániát gazdagítja mindaz, ami a magyar iskolákban történik, ami magyar nyelven történik.Bálint-Benczédi Ferenc unitárius püspök arról beszélt, hogy a tordai országgyűlésre való emlékezés a bölcső fölé hajlást jelenti egyháza számára, mely kitágítja a látóhatárt, és örömmel, lelkesedéssel tölti el a híveket. Nemcsak karácsonyban mosolygott ránk a kisded, ezt a mosolyt meg kell látni a mai vezetők tekintetében is – fogalmazott a püspök.A prédikációt tartó Csécs Márton torockói lelkész arra emlékeztetett, hogy az erdélyi alapítású unitárius egyházat hosszú ideig eretneknek tekintették, pedig csak annyira volt eretnek, amennyire Jézus is az volt a maga korában.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 14.
Télikabát a kerítésen
Egyre nagyobb a szükség, egyre több a dolga a segélyszervezeteknek, határon innen és túl. Felértékelődőben a mindenkori segítő emberek, hiszen ők mozgatják, működtetik, töltik meg tartalommal és lélekkel az efféle mozgalmakat. Télen, fagyban és hóesésben még több a nélkülöző, sokasodik a tennivaló, ilyenkor számít igazán, ha mindazok, kik megtehetik, meleg ruhával, főtt étellel segítenek a rászorulókon.
Sepsiszentgyörgyön, az unitárius egyházközség kerítésén napok óta kiaggatott ruhák, fölöslegessé vált télikabátok díszelegnek azért, hogy akinek hasznára válik, leakaszthassa és elvihesse. Hiszen az otthoni ruhásszekrények egy részében sokasodnak, gyűlnek az évek óta nem használt ruhadarabok, s bizony vannak, nem is kevesen, kiknek még turkálós meleg ruhára sem telik. Ezért a templom bejáratánál most rendhagyó módon találkozik a kínálat a kereslettel, a fölösleget felajánlók jóvoltából a szükséget érzők találhatnak maguknak valót, ami esetlegesen jobb az eddigi elnyűtt, kopott ruhadaraboknál. Kabát, sapka, sál, kesztyű, minden, mi ilyenkor nélkülözhetetlen. A mozgósító, a kezdeményező az unitárius egyház, illetve annak segélyszervezete, a Gondviselés Segélyszervezetháromszéki csapata. Ez mindenképpen figyelmet érdemel, nem csak azért, mert a Magyar Unitárius Egyház éppen tegnap, a vallásszabadság emléknapján ünnepelte születésnapját. Hasonló, Szabad Fogas nevű ruhafelajánlást Erdély más városaiban is tartanak e napokban, Kolozsváron szintén unitárius kezdeményezésre, ám másutt más felekezetek is bekapcsolódtak e szabadtéri ruhagyűjtésbe. Ennek kapcsán akár az is végiggondolható, otthonainkban mennyi a használatlan ruhadarab, mi az, ami szükséges, s mi az, mi évek óta csak kacat, s bizony, az is érzékelhető, hogy sokszor a kevesebb még a ruhatárban is több. Ha lehetősége nyílna rá, bizony, az egészségesen gondolkodó ember a fölösleget oda irányítaná, irányíthatná, ahol nagy úr a szükség.A Gondviselés Segélyszervezet itteni fiókja karácsony óta folyamatosan lendületben, azt megelőzően ugyanis újra élelmiszergyűjtést kezdeményeztek. Még nem teljesen szokványos, de egyre gyakoribb kép: megyeszékhelyi, központi élelmiszerüzlet, bejáratánál unitárius segédlelkész köszönti a belépőt. Diszkréten cetlit nyom a kezébe, s megjegyzi, ha úgy gondolja, a felsorakoztatott élelmiszerek, tisztálkodószerek valamelyikét megvásárolhatja, s adományként a gyűjtőkosárba helyezheti, ők még szenteste előtt eljuttatják majd azoknak, akik egy-egy konzervnek is módfelett örülnek. És az üzletben lassan, de biztosan telik a kosár. Ám a Gondviselés Segélyszervezet Háromszéki Fiókszervezetének tavalyi, talán legnagyobb megvalósítása mégis az, ahogyan felkarolták a baróti, tűzkárosult Bács családot, s önzetlen adományozók segítségével október közepétől karácsonyig új hajlékot teremtettek a régi, porig égett helyén. Vagyis minden támogató hozzáadott néhány téglát az új építményhez.Egy felajánlott tégla így válik értékesebbé, mint egy egész épületsor. Ezt tudják, ebben hisznek a Gondviselés Segélyszervezet működtetői, valójában ez hajt minden segítőt. A sok kicsi sokra megy elve egyszerre eredményes és megható, miközben mind a felajánló, mind az adományt fogadó elégedett. És milyen egyszerű, szinte banálisnak tűnő, hogy bárki ki-, illetve leakaszthat egy-egy kabátot a sepsiszentgyörgyi unitárius templom bejáratánál, ám emögött is következetes munka húzódik: és éppen ez a legnehezebb, hogy valaki, valakik megszervezzék, hogy az adomány azokhoz  kerülhessen, akik igazán örülnek neki.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 14.
Szilágyi N. Sándor: Bukaresti mozaikkockák (4.)
Tizennyolc év alatt a bukarestiekkel, az utca emberével nekem mint „hazai márkájú” magyarnak semminemű konfliktusom nem volt magyarságom miatt. (Egyszer szólt rám a troliban egy férfi, hogy miért beszélek magyarul, erdélyiesen lágyított mássalhangzókkal színezve román beszédét.) Azt viszont többször tapasztaltam, hogy hirtelen mekkora becsbe kerültem, mihelyt kiderült, hogy magyar vagyok.
Olyankor rögtön elmondták, hogy a magyarok (vagy az erdélyiek) mennyire mások, mint ők, hogy azok milyen jól tudnak sütni-főzni, meg ilyeneket. Ez a viszonyulásuk érdekes módon nagyon jól megfért azzal, hogy közben a Ceauşescu-féle magyarellenes propagandának is megvolt rájuk a hatása, különösen a folyton tudálékoskodó középértelmiség és hivatalnokok (főleg férfiak) körében. Ez az elvont, semmihez sem köthető és nem általános „magyarellenes” beállítódás azonban elsősorban Magyarországgal volt kapcsolatos, amelyről szintén nem tudtak semmit az egy rosszon kívül.
1990. március 22-én, amikor a vásárhelyi események ürügyén/okán a rendezők a fél országot kibolondították az utcára (Erdély védelmére, úgymond), együtt mentünk valakivel az utcán, magyarul beszélgetve, amikor egyszer csak szembetaláltuk magunkat egy zászlós-lobogós csoporttal, lelkesen kiabálták, hogy ők bizony inkább meghalnak, de Erdélyt nem adják senkinek. Hirtelen támadt aggodalmára megnyugtattam (nem bukaresti) barátomat, hogy ezektől mi itt nyugodtan beszélhetünk továbbra is magyarul, mert nekik velünk mint hús-vér magyarokkal semmi bajuk, aki ellen ők tüntetnek, azt nem lehet megverni, mert az a magyar csak egy absztrakció. Nem is történt semmi, elhaladtak mellettünk, azt sem mondták, menjünk odébb. (Később egy kolozsvári román fiatalember elmesélte nekem, hogy ebben az időben őket elfogta a nevetés, amikor a tévében a bukaresti tüntetőket látták, mert biztosak voltak benne, hogy azoknak ott fogalmuk sincs, miért és mi ellen tüntetnek.) Nincsenek rá adataim, de tekintve a bukaresti nép hiszékenységét, és azt, hogy öt éven át mivel etette a sajtó meg a tévé, tartok tőle, hogy ma már ez a dolog is másképp van egy kicsit. És hozzátenném, hogy itt végig a köznépről beszéltem, nem az újságírókról vagy a politikusokról.
Ebben az írásban azt próbáltam meg lehetőleg plasztikusan bemutatni, hogy az a kultúra milyen lényeges pontokban tér el a mienktől. Ezeket a különbségeket nekünk mindig szem előtt kell tartanunk, ha eredményesek akarunk lenni kapcsolatainkban. A bukaresti (regáti?) kultúra nem jobb, mint a mienk, nem is rosszabb semmivel, hanem egyszerűen más típusú, és korántsem egyedülálló a világon. Szemben a nyugati típusú, ún. szűk kontextusú kultúrákkal („low context cultures”), amelyek az individualizmuson alapulnak, ahol az egyén szigorúan csak egy jól körülhatárolt, kevés emberből álló csoporttal van bizalmas, de ugyanakkor pontos szabályokat követő kapcsolatban, a nem nyugati, tág kontextusú kultúrákban („high context cultures”) az ilyen kapcsolatok szinte az egész közösségre kiterjednek. Valamikor ilyen volt a magyar kultúra is, ma már nem ilyen, de nem is olyan, mint a nyugati, hanem valahol félúton van, ami nem biztos, hogy jó hatással van az emberi („magyar–magyar”) kapcsolatokra. Mi a nyugati fajta kultúrát túl hidegnek, ridegnek, merevnek érezzük, a tág kontextusút viszont (például a bukarestit) bosszantóan bizalmaskodónak, indiszkrétnek, sőt, sokszor egyenesen pimasznak, az ember bőre alá bújónak.
A kétféle kultúratípus a konfliktusok lebonyolításának két külön stílusával is jellemezhető. A nyugati problémaorientált: az embereket nem érdeklik a „mellékkörülmények”, csak azt tartják szem előtt, hogy a probléma megoldódjék, és erre szinte módszeresen törekszenek is. S ha az egyezség megvan, azt rögtön alkalmazni is kezdik, ez hozzátartozik a dolgok természetes folyásához, mert „az idő pénz”. Ezzel szemben a tág kontextusú kultúrákban a konfliktusokban való viselkedés relációorientált: a probléma azonnali megoldódásánál sokkal fontosabb, hogy a felek közötti reláció mielőbb rendeződjék. (Az ilyen kultúrában az ember sokkal könnyebben elfogadja, hogy legyen egy egyelőre megoldatlan problémája, mint azt, hogy emberi kapcsolatai rendezetlenek legyenek: ezt egyszerűen nem bírja elviselni.) Mi nehezen értjük, hogyan tudhat rendeződni a reláció, ha a probléma nem oldódik meg. A dolog titka az, hogy a rendezéshez (pontosabban a rendeződési folyamat elindulásához) itt bőven elég a megoldás kilátásba helyezése, a jó szándék kinyilvánítása. Idő van, korlátlan mennyiségben, nem drága, nincs is kicentizve, ráérünk kivárni. És csodálatosképpen egy idő után a probléma általában megoldódik valahogy, szinte magától, senki sem tudja, hogyan, amikor eljön az ideje. Az idő eljövetele viszont kiszámíthatatlan, megjósolhatatlan, mert ez az élet csodái közé tartozik: „Nem hozza el a nap, amit elhoz az óra” („N-aduce ziua ce aduce ora”), sőt: „Amikor úgy fordul a szerencse, nem hozza el az év, amit elhoz az óra” („Cînd norocu-şi schimbă pasul, n-aduce anul ce aduce ceasul”).A magyar konfliktuskultúra pedig valahol a félúton van e kettő között: az igazi problémaorientáltsághoz még nincs benne elég hideg, céltudatos módszeresség és higgadtság, az igazi relációorientáltsághoz pedig már nincs benne elég őszinte késztetés és belső ösztönzés a másik emberrel való tisztázatlan viszonyok rendezésére, mert már nincs meg az a szolidaritásérzés, amely a közösség egyes tagjait hagyományos értelemben vett közösséggé fogja össze. (E lágymeleg állapot miatt konfliktusainkat gyakran az izgágaság és – hogy úgy mondjam – egyfajta stílustalanság jellemzi, ami kívülről nézve sokszor a kulturált formák hiányának látszik, nem tudom, vajon nem helyesen-e.)
Mindezeket azért említem meg, mert a konfliktusokat mindig bonyolultabbá teszi, amikor az egyik fél az egyik stílust alkalmazza, a másik meg a másikat. Ilyenkor előbb-utóbb mindegyik felet a gutaütés környékezi, látván, hogy a másik féllel egyszerűen nem lehet semmire sem menni, mert én bármit ajánlok neki, ő arra valami teljesen oda nem illő lépéssel fog válaszolni. (A különböző konfliktusmegoldási stílusokról és ezek ütközéséről nagyon tanulságos olvasmány David W. Augsburger könyve: Conflict Mediation Across Cultures. Pathways and Patterns. Westminster/John Knox Press, Louisville, Kentucky, 1992.) Nem azt mondom, hogy tehát váltsunk stílust, hiszen mi magyarok vagyunk, mi nem viselkedhetünk románul (legalábbis egymás közti relációinkban; hogy a románokkal való relációinkban magyarul kell-e viselkednünk vagy románul, az már bonyolultabb kérdés, mindenesetre eddigi tapasztalataim szerint mindig sokkal többre mentem velük, ha románul viselkedtem, mint ha magyarul). Azt sem várhatom, hogy a románok másképp viselkedjenek, hiszen ők meg többek között éppen attól románok, hogy így viselkednek, románul (vagy ahogy Karácsony Sándor mondaná: ebben a román tettrendszerben mozognak). Azt azonban fontosnak tartanám, hogy ha nem is minden magyar, de legalább a politikusok (erdélyiek és magyarországiak egyaránt!) ismerjék legalább annyira a román kultúrát, hogy előre tudják látni, mit jelenthet és milyen reakciókat válthat ki valamely lépésünk, akár egy kijelentésünk a másik oldalon, és az eredményesség érdekében ezt mindig tartsák is szem előtt, mert sokszor a többféleképpen is megtervezhető formán múlik, hogy ugyanazt a tartalmat szívesen fogják-e fogadni, vagy heves elutasítással. Én nem hiszem, hogy „a románokkal” lehetetlenség szót érteni. Az igazi kérdés az, hogy mi tudunk-e. Mindenki természetesnek tartja, hogy ha valamely más nyelvű kultúrához tartozó személyekkel szót akar érteni, legalább valamennyire meg kell tanulnia azt a nyelvet. Amíg a nyelvet nem tudom, nem csodálkozhatok rajta, ha nem tudok velük szót érteni. Ez azonban a kapcsolattartásnak csak a legalsó, szorosan utilitárius szintje, eddig a csencselők és feketéző bizniszelők is eljutnak. A politikusnak azonban nemcsak a másik kultúra beszélt nyelvét kell már-már tökéletesen ismernie, hanem a viselkedés, a társadalmi relációkban való mozgás, a kapcsolatépítés, az ügyintézés stb. grammatikáját is, ha eredményes akar lenni. Ezt pedig azért hangsúlyozom, mert többször volt már alkalmam megütközni rajta, hogy komoly erdélyi magyar emberek azt mondták: az nagyon káros, ha valamely politikusunk több időt tölt el Bukarestben, mert ott ráragad a balkanizmus, hajlékonyabbá válik, az ott kialakított személyes kapcsolatok olyan irányban befolyásolják, hogy több megértéssel és jóhiszeműbben fog viszonyulni partnereihez, és ezzel eltávolodik a mi ügyeink igazi képviseletétől, átalakul „tájbasimulóvá”. Nem tudom, mit érthet vajon ügyeink igazi képviseletén, aki így fogja fel, de az ki van zárva, hogy az eredményességet is beleértené. De ha ez nem fontos, akkor meg minek megyünk mi egyáltalán Bukarestbe? Hiszen még biztonságosabb, ha ki-ki behúzódik a maga kis vackába, kuckójába, RMDSZ-székházába, s ha onnan soha ki nem dugja az orrát, rádiót sem hallgat a Kossuthon kívül, tévét sem néz a Dunán kívül, akkor biztosan nem fog elrománosodni. De vajon ezért harcolunk? Nem azért, hogy szabadok legyünk?
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 14.
A színház kiterjedése
Igen, a színház kiterjedése folyamatban van. Vagy nem? Gáspárik Attila esszéket, tanulmányokat, párbeszédeket tartalmazó új könyve* több szempontból is példázza a kiterjedés folyamatosságát, de számos kérdést is felvet a színházi jelenséggel kapcsolatosan. Tárgyszerűen, szókimondón, érdekesen, általánosítva és specifikusan, múltba visszatekintve és jelenbe ágyazódva, kellő távolságtartással és nem titkolt egyéni látásmóddal. Teheti, hiszen kívülről, belülről volt/van rálátása a honi és nemzetközi színházi életre, az azt meghatározó társadalmi jelenségekre. Évtizedek óta színészként bizonyíthatja tehetségét, színészpedagógus, olykor rendez is, egyetemet szervezett, épített, bővített, színházat vezet, elmélyült a színháztörténetbe, médiába, a tanulást, önképzését nem tekinti befejezettnek, szerteágazó a kapcsolatrendszere, és ha mondandója akad, hajlandó tollat is ragadni, illetve leülni a komputer elé. Jól teszi. Kevés nálunk a színházi kötet, az olyan pláne, amelyben a jelenségbe beépült, gyakorló színházi ember szólal meg, próbálja kifejteni véleményét, továbbadni tapasztalatait. És nem úgy, ahogy általában a színházelmélettel foglalkozó szerzők szólnak, bonyolult szakmai nyelven a szakmának. Ez a könyv érthető a laikus számára is, olvastatja magát. Nyilván vannak olyan fejezetei, amelyeket bizonyára nagyobb kíváncsisággal olvas a mezei színházlátogató, a besúgásról, titkosszolgálati vonatkozásokról szóló oldalak például, és olyan kijelentések, sommás megállapítások is, amikkel vitába száll, ám annál érdekfeszítőbb lehet az olvasás. Elvégre, akárcsak a színházban, olvasáskor sem jó ómen a közömbösség. Egyébként a kiadvány elsősorban adatokra, dokumentumokra és nem szubjektív benyomásokra alapoz. A recenzens sem azért említette konkrétan a szeku és a színház viszonyának múltjára, jelenére fókuszáló tanulmányt, mert őt az a többinél jobban érdekelné, hanem azért, mert a Besúgókkal, besúgók nélkül című fejezet egyik releváns adata szerint „Maros megyében a rendszerváltás előtt megközelítőleg 4 ezer besúgó jelentéseire számíthattak, ami a város lakosságának mintegy 4%-a”. A téma tehát sok ember érdeklődését felkeltheti. És ma? Manapság hányan jelentenek a titkosszolgálatoknak? – fogalmazódhat meg egy-kettőre a kérdés az olvasóban. Számbeli válasszal a szerző nem tud szolgálni, de fejtegetéseiben semmi kétséget nem hagy afelől, hogy a besúgások, (fel)jelentések szövevénye ne élte volna túl a rendszerváltást. És még sok koloncot hordoz magával Thália honi magyar közössége. Megannyi téren van még számos tennivaló, derül ki a kötetből. Hiányoznak például a Mesterek, akik példát nyújthatnának, utat mutathatnának. Ilyen értelemben legnagyobb súlya a kötetnyitó dolgozatnak van, amelyben Gáspárik a nagy előd, a mindinkább feledésbe merülő Kovács György színművész Súgó nélkül című szövegére alapozva értekezik színházról, világról, nemzedékekről. És igen tanulságos a Taub János rendezővel folytatott beszélgetés is. Külön fejezet részletezi az erdélyi, romániai hivatásos magyar nyelvű színjátszás történetét, színház és irodalom viszonyrendszerét, a hazai színházi kritika helyzetét, állapotát. Visszatérő téma a színészképzés, amelyről Parászka Miklóssal folytat párbeszédet a szerző. Több írás 2010-es keltezésű, van azonban frissebb interjú is Gáspárikkal, akinek a minap újították fel öt évre a marosvásárhelyi vezérigazgatói kinevezését. Folytathatja tehát azt a munkát, amellyel a tavaly elérte, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előadásait 65 ezer néző tekintse meg. Ez a város jelenlegi lakosságának a felét teszi ki. Valahol előbb azt olvastam tőle, hogy Románia lakosságának csupán 1 százaléka jár színházba. Ezek szerint mi, itteniek jól állunk. Tényleg jól? A kötet olvastán ezt is mérlegelhetjük. Kételyeinek a szerző is hangot ad. Madách Tragédiájának négy sorát kétszer is idézve figyelmeztet arra, hogy alaposan átgondolva, óvatosan kell kezelnünk az adatokat, értelmeznünk a véleményeket, nyilatkozatokat, mendemondákat. „Minden dolognak oly sok színe van,/ Hogy aki mindazt végigészleli,/ Kevesbet tud, mint első pillanatra,/ S határozatra jőni rá nem ér.” Ettől persze a kiadvány mit sem veszít jelentőségéből. Amit az is hangsúlyoz, hogy a budapesti PONT Kiadó Gáspárik Attila könyveivel kezdi nemzetközi CONFLUX sorozatának színház felé nyitását.
N.M.K.
* Gáspárik Attila: A színház kiterjedése. Esszék, tanulmányok, párbeszédek. Pont Kiadó, Budapest, 2016
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 14.
Az emlékezet aranyszéke
Az Őrhegy aljában fekszik a Székelyföld egyik kicsi faluja. Lengyel-bérce, dombsor öleli, s lakói hosszú időn át, ha szép ünnepre virradtak, színes nyakkendőt kötöttek. De lemondtak az árulkodó, díszes nyakravalóról, hogy azzal tisztára gúnyból a környékbeliek ne nyuvasztgassák őket; s avval a nagy karimájú kalapot is a kamrában örökre szegre akasztották. Hanem a takaros kis település első telepesei – egy óriás-kőhajításnyira a nagy hun király testvére és uralkodótársa várától, Budvártól – lehettek valamikor éppen lengyelek, de ha a temetőjükben évente a néma sírok, mint égő fájdalom, kigyúlnak, jelzik, hogy Lengyelfalva, az emlékezet aranyszéke, ahol a legnagyobb székely is meglátta a napvilágot, él.
Lehet, igazság, amit mondanak, hogy tejből van abban a kicsi faluban minden, mert világéletükben mindig jó marhatartó gazdák voltak, de az, hogy ott, a sükői cseresznyék hazája alatt két markodban elfér a falu ártatlan lelke, mit a világ elé vihetsz, rágalom. Hová rejtőzködhetett volna el ellenségei elől biztonságosabb helyre Nagymajtény és Szatmár után a nagyságos fejedelem, mint a kicsi székely falvak dimbes-dombos világába? Kincseit a menekülni kényszerült II. Rákóczi Ferenc Lengyelfalva hatá-rába el is ásatta. Őrzi azt a népkegyelet ma is. Az öreg lengyelfalvi cserefák meg kegyesen évente vörös lepellel gondosan újra betakarják. Ők hiszik, hogy ott járt a nagyságos fejedelem, s hogy ebek harmincadjára ne kerüljenek, hát alájuk ásták el a kincseit. 
A fecsegő Rétpatak völgyén vezet az út a Szejkétől az emlékezet aranyszékére. Nem csoda, hogy Árpád-házi Szent Erzsébet annak a kicsi székely falunak a védszentje. Szépen beszélnek a lengyelfalviak ma is a védszentjükről, aki a második honalapítónknak, IV. Béla magyar királynak édestestvére volt. Ő is, mint Margit, az unokahúga, aki a Nyulak szigete lakója volt, Istennek tetszően a népéért élt. A fényes palotából kötényében vitte ki a kenyereket az éhezőknek. 
– Mi van a kötényben? – szólt rá egyszer Henrik, a sógora, a palota hatalmas ura.
A szent özvegy megijedt, hogy megtiltják neki, ha rajta csípik, az Istennek tetsző, jó szolgálatot.
– Rózsa – válaszolta szemlesütve.
Az Isten nem engedte, hogy a szent életű özvegyet hazugságon fogják: Árpád-házi Szent Erzsébet kötényében a kenyerek valóságos rózsákká váltak.
S mintha tornyával az egekbe szúrták volna, Lengyel-bérce ölelésében is egy templom uralja a teret. Bár orgonáján nem hangzik fel Liszt múltat idéző, gyönyörű oratóriuma, de oltárképén rózsák közt Árpád-házi Szent Erzsébet jóságos mosolya fogadja az oda betérőket. Ott kapta nevét a keresztségben gróf Orbán Balázs, a legnagyobb székely, akit a Teremtő nem áldott meg családdal, így törvényes örökösének az egész nemzetét fogadta. 
– Ha a régmúlt dicsfénye után kutatunk, nem önfitogtatásból tesszük, hanem azért, mert a múlt a jelen irányítótűje – mondta a tudós Orbán Balázs, és vállán a félelmetes ördögkelepcével otthonról vágott neki a nagy férfiú az igazi nagy útnak: hadd lássa meg a kerek világ, a Székelyföld Árkádia szépségeivel, népe pedig a spártaiak erejével van felruházva.
Hanem áldott egy hely a szülőfalu, az emlékezet aranyszéke! Lehetett a legszófukarabb Lengyelfalvával a Székelyföld leírásában a falu szülötte, visszavárta az a nagy fiát, a tudós Orbán Balázst a szülőház, az öreg kúriaasztalához, hogy ott, a melegen pislákoló mécses fényében írhasson előszót a nagy művéhez ezernyolcszázhatvannyolcban.
– Lengyelfalva – mondhatta méltán a jeles pusztakamarási utód, ott fent, a székely dimbek-dombok közt, ötszáznyolcvankét méterrel a tengerszint felett – az emlékezet aranyszéke.
Mondhatta, mert magának Sütő Andrásnak, a nagy mezőségi írónak a fülébe súgták először a szelekkel ajnározó öreg lengyelfalvi cserefák, hogy aztán tőle mindenki tudomásul vegye.
Ambrus Lajos
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 14.
Történetek otthoni tájakon
Újabb kisprózakötettel jelentkezett a Sóvidék korondi alkotója, Ambrus Lajos (Sírtánc. Páll Lajos rajzaival. Kiadja a Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2016). Az alkotó érdeklődési körét és elbeszélői tematikáját mintegy dióhéjban bemutató, huszonkét írást tartalmazó válogatás a szerző és az irodalmárokat, képzőművészeket tömörítő székesfehérvári egyesület közötti barátság és együttműködés eredményeként látott napvilágot. Az előszót jegyző Bobory Zoltán, a társaság elnöke szerint „Az egyes írások nagyon szigorú, szikár keretek között, de tömörségükben, jellegzetes szerkezeti megoldások bravúrjaitól szinte varázslatosan mesélnek – hát persze, hogy Korondról – a korondi emberekről, a Sóvidék misztériumairól – és bár nyilván nem írói szándék – Ambrus Lajos belső világáról. Amit a gyökerek nedve, az ősök konok ereje és élni akarása, a kitartással megszerzett tudás és az a szeretet teremtett meg, amivel ő elhalmozza, boldogítja, neveli, élteti szűkebb és tágabb értelemben vett közösségének tagjait. Hogy maga is éljen. Igaz, fölemelő életet. Nemcsak emlékeztető, megtartó, de a jövőért – ne kerüljük a nagy szavakat –, népe jövőjéért cselekvő, szolgáló életet.”
Ambrus Lajos korábbi, Ősz és hatalom című, harmincöt kisprózát tartalmazó 2013-as könyvéről szóló kisesszéjében az író „műszerkezeteinek titkát” fejtegető Burján-Gál Emil szerint Ambrus „az epikai hömpölygést fogja be egy-egy bekezdésbe könnyed eleganciával, nem történéseket dolgoz fel, miként mondjuk, a detektívtörténetek vagy a mesék. Mégis meseszerűen egyszerű a módszere, ha már rátalált a múzsákkal való bánásmódra, következetesen ismétli írásról írásra a kiküzdött minőséget”. Tömör filmszerűség jellemzi, mellőzi az üresjáratokat, az olvasó teljes figyelmét követeli, „kompozíciós alapegysége a bekezdésnyi, dinamikus nyitány. Előképe a cseppben a tenger szerinti sűrítés. Viszont úgy kompozíciós alapegység a nyitány, hogy részjellemzők egysége. (A tengervíz összetételére emlékeztető zamata, íze, fanyarsága van a cseppnek.) A nyitányok dinamikája mindig mondatgejzír és szózuhatag. Élményanyagok gejzíre fakad itt-ott az összélmény kénye-kedve szerint, aztán elárasztja az olvasót a szózuhatag. Többnyire egy hosszú mondat alanya és állítmánya közé ékelődnek szinte függőleges helyzetbe kényszerülő félmondatok, különböző kitérők, mellékesemények, innen a dinamika – aztán azok magasából ránk permetez az íróilag tökéletes szóáradat. Mesés gazdagsággal, sugallatos erővel”. 
„Valamilyen őslehetőség, teremtés előtti, még káosztalan állapot intenzitása bomlik ki alkalommá, cselekvéssé, jellemmé, megvalósító-megvalósuló alkotói aktussá. Jellemábrázolás jellemzés mellőzésével, tájkép néhány részlettel megidézve, balladai mélységek balladás felhangok nélkül. Szereplői talpig emberek, noha alig olvasunk belső vagy külső tulajdonságaikról, csak néhány markáns vonásukkal maradnak emlékezetesek. Az író képzelete számára annyira van külső és belső, amennyire egymást átfödik, a többi kihull a megírás előtti munka rostáján. Innen a stílusegység. Ezért lehetetlen a szerző indítékait, egy-egy eseményhez vagy tényhalmazhoz való szubjektív viszonyulását kimazsolázni a kötetből” – zárja eszmefuttatását Burján-Gál Emil. (Ambrus Lajos nyitányai, Gyergyószentmiklós, 2014.)
Beszédes nevű írások (A föld szerelme, A pala-bocsok, A székely szombatosok átka, A megszépült Nyírő Réka, Revolver és Biblia, A mecénás szobra, A fattyúgyémántok, Amíg él a hit, Sírtánc) váltakoznak „hétköznapi” címűekkel (A lóden, A vodkásüveg, A kapitány lova, A malac, A muskátli, A toronyóra stb.). A címek alapján nyilván nem ajánlatos semmiféle érdeklődési vagy értékrendet állítani, bár a „haza-csalogatókra” (mint A sóvidéki harangszó) hamarabb csap le a szem. Az emberi helytállás szép példái, a jogtalanságban is egyenes gerinccel élő székelyek esetei, mesés és/vagy keservesen fájó történések mutatják az írói mező tágasságát. 
Ennek a prózának, csakúgy, mint az Ambrus Lajos verseinek is, különös hangulata, íze-zamata van; az olvasó hozzáállása akként alakulhat, hogy számára mennyire ismerős, otthonos, mennyire sajátos vagy éppen egzotikus a szövegekben megjelenített valóság. Aki egy kissé is jártas a sóvidéki környezetben, akinek nem idegen a tájnyelv, a balladásnak ható szűkszavúság, a narráció szaggatottsága, az már eligazodhat, szinte bennfentesnek érezheti magát. A „bennszülött” sóvidéki olvasónak aztán ennél valamivel többről is regél a helyszín, a mese, többet mondanak a nevek, a leírás, a karakterek. A helytörténeti és történelmi tudás vélt vagy valós birtokában akár kulcsszövegként is felfoghatja az olvasottakat; megtörténhet, hogy egyik-másik novella kapcsán ide-oda csapong a fantáziája, esetleg vitába is száll a mesélővel („nemúgyvolt-szindróma”). Aki viszont merő „irodalomként” olvassa Ambrus szövegeit, annak bizony szüksége lesz helyismereti-történeti, nyelvi fogódzókra. Bizonyára nem kevesen veszik a fáradságot beásni magukat ebbe a sokarcú világba, amelyben mindvégig a megélt életről esik szó, csak éppen anyanyelvünk hajnalozó formájában, amely azokon a tájakon ma is élő-eleven, egyébként pedig igen közeli rokonságot mutat a Tamási Áronéval például. 
BÖLÖNI DOMOKOS
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 14.
A Koinónia Kiadó könyvajánlója Van-e élet az autonómia után?
A Székelyföldi autonómiáról már sokszor olvashattunk, de talán mindig csak egy-két megvilágításból. A Van-e élet az autonómia után? című interjúkötet kulcskérdése: milyen változásokat hozhat Székelyföld területi, valamint kulturális autonómiája a mindennapokra nézve. A szerző, Borbély Tamás tizenegy szakembert – közgazdászt, szociológust, antropológust, történészt, politológust, színházi rendezőt – kérdez a romániai magyarság autonómiájáról. A megkérdezettek román és magyar, pártfüggetlen közéleti személyiségek: Juhász Jácint, Szilágyi N. Sándor, Bakk Miklós, Stefano Bottoni, Csutak István, Gabriel Andreescu, Salat Levente, Bocsárdi László, Smaranda Enache, Bárdi Nándor, Biró A. Zoltán. A közéletben, de főként a választási kampányok idején gyakran felbukkanó – már-már varázsszóként működő – fogalom az autonómia, a társadalmi önszerveződés folyamata. A kötetben felszólalók – akik valamilyen formában érintettek a témában – saját szakterületük szemszögéből tárgyalják e politikai cél gazdasági életképességét, hatásait, veszélyeit. Az izgalmas beszélgetésekből összeálló kötet célja tisztázni, alaposan körbejárni az autonómia fogalmát olyan szakvélemények által, melyek nem tartoznak semmilyen politikai retorikához. A megkérdezettek olyan kérdésekre keresik a választ, mint például a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó tervek megalapozottsága, a régió önfenntartása jövedelemadókból, hatalommegosztás a román közösséggel, az autonómia esélyei a gazdasági válságban, vagy Székelyföld területi autonómiájának következménye a kultúrára nézve. A rendszerváltás után az előző mintegy huszonhárom esztendőben romániai magyar értelmiségiek kezdeményezésére több autonómiatervezet is született Romániában, ezek közül nem egy feledésbe merült. Bár a politikusok gyakran hivatkoznak egy-egy külföldi autonómiamodellre, egyelőre még elég homályos, hogy az autonómia fogalma mögött milyen tartalom áll. Az interjúkban történelmi példákkal, autonómiatervek forrásaival is találkozunk. A Koinónia Kiadó gondozásában megjelent Van-e élet az autonómia után? című könyv könyv megtalálható Marosvásárhelyen a Kobak és a Gutenberg könyvesboltban, vagy kedvezményesen megrendelhető a konyvter.ro honlapon.
Sajó Enikő
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 14.
Gyergyószárhegyi siker Bukarestben
Tulajdonképp egyéni sikerről van szó, de persze a település hírnevét is öregbíti a román fővárosban. Ferencz Zoltán, a Gyergyószárhegyi Művészeti és Alkotóközpont művészeti vezetője érdemelte ki az elismerést a Bukaresti Nemzetközi Grafikai Biennálén. Tízparancsolat című linómetszet-sorozatát díjazta a szakzsűri. A festő, grafikus jó évet zárt, a mostani dicséret előtt a csíkszeredai Hargita Szalon különdíját is elnyerte.
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 14.
Vizsgálatot indított a SRI Ghiță leleplezéseinek ügyében
A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) bejelentette, vizsgálat indult Sebastian Ghiță volt képviselő leleplezéseinek ügyében, a belső vizsgálat lezárultáig pedig Florian Coldea igazgatóhelyettes hatáskörét az intézmény igazgatója veszi át.
Sebastian Ghiță mostanáig hét felvételt hozott nyilvánosságra a România Tv-ben, amelyekben szó esik Florian Coldeaáról, valamint Laura Codruța Kövesiről, az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) vezetőjéről, akikről azt állítja, hogy baráti viszonyban álltak vele.
A szerdán sugárzott felvételen Sebastian Ghiță azt mondja, hogy több ízben is üdült külföldön Florian Coldeával és családjaikkal, és egy fényképet is közölt, amin többek között két nő látható, akikről azt állítja, hogy egyikük az ő felesége, a másik pedig Dorina Coldea, Florian Coldea felesége. Dorina Coldea szintén a SRI-nél dolgozik.
Egy másik felvételen Florian Coldea egy ház teraszán jelenik meg. A film Sebastian Ghițával folytatódik, aki megjelenik a teraszon, és valakivel beszélget, ám a beszélgetőpartner nem jelenik meg a képeken.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)
2017. január 14.
Jövő héten döntenek a magyar osztályok számának csökkentéséről
Újra lesz magyar tannyelvű kilencedik osztály Désen
A Kolozs megyei gyereklétszám csökkenése miatt már biztos, hogy kevesebb magyar ötödik és kilencedik osztály lesz a 2017/2018-as tanévben – nyilatkozta az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének székházában megtartott sajtótájékoztatón Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes. Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke oktatási stratégia kidolgozását szorgalmazta, amely által elkerülhetőek lennének a „tűzoltás-szerűen”, azaz a gyorsan és rövid idő alatt, a határidő szorításában meghozott megoldások. Ugyanakkor az oktatási törvényt módosító javaslat kidolgozása is felmerült, amelynek értelmében a nemzeti kisebbségek esetében a gyereklétszám ne számítson döntő tényezőnek. Miután az RMDSZ, a pedagógusszövetség megyei szervezete és a magyar iskolaigazgatók nem tudtak megegyezni az osztályok megszüntetéséről, ebben a kérdésben végül a Kolozs megyei tanfelügyelőség dönt jövő heti igazgatótanácsi gyűlésén.
Kolozs megyében elkerülhetetlen a magyar tannyelvű ötödik és kilencedik osztályok számának csökkentése, mivel a jelenlegi negyedikes és nyolcadikos tanulók száma közel százzal kevesebb, mint tavaly. Egy héttel korábban Csoma Botond, mint az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, Tárkányi Erika, a pedagógusszövetség megyei szervezetének elnöke, tanfelügyelők stb., több mint hat órán át tartó megbeszélést folytattak a Kolozs megyei magyar tannyelvű iskolák igazgatóival, illetve a magyar tagozattal rendelkező tanintézetek aligazgatóival, de nem sikerült egyezségre jutni, hogy melyik iskolában milyen osztályt „vágjanak le”. Így a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség vezető tanácsára maradt a döntés ebben a kérdésben.
– Nem rendelkeztem mandátummal arra nézve, hogy kifejtsem, hogyan történjen az osztályösszevonás. Mivel az iskolaigazgatókkal nem sikerült megegyezni, a döntés a tanfelügyelőségre hárul. Az intézményvezetőkkel való hosszas egyeztetés tanulsága az volt: megengedhetetlen, hogy „tűzoltás-szerűen” próbáljunk minden évben megoldást találni a létszámhiány miatti gondokra, osztályok összevonására vagy megszüntetésére. Ezért javasolom szaktestület létrehozását, amely legalább négy évre előremutató stratégiát dolgozna ki, amely magába foglalná az osztályösszevonásokat is, és ezt minden iskolának be kellene tartania – magyarázta Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke.
– Ilyen létszámcsökkenés mellett lehetetlen megtartani az osztályokat. A tárgyalás során minden iskolaigazgató az általa vezetett tanintézmény érdekeit védte, ezért nem sikerült döntenünk. A tanfelügyelőség jövő szerdán vagy csütörtökön fogja meghozni helyettünk a szomorú döntést – mondta Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes.
– Minden magyar tanintézmény helyzete egyedi eset, ezért nehéz az osztálycsökkenésre vonatkozó objektív kritériumrendszert felállítani. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) a közeljövőben javasolni fogja a tanügyi törvény módosítását, hogy a nemzeti kisebbségek esetében az osztálylétszámot ne úgy szabják meg, hogy az teljesíthetetlen legyen, valamint pozitív diszkriminációt javasolnak a kisebbségi osztályok esetében. Az iskolaigazgatók is nehéz helyzetben voltak, amikor az osztálycsökkentés felmerült, hiszen a szülők kívánságára is oda kellett figyelniük – vélekedett Tárkányi Erika, az RMPSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke.
 Horváth Anna, az RMDSZ kolozsvári szervezetének elnöke a közösségi szolidaritás fontosságát hangsúlyozta, amelynek fényében „mindannyiuknak túl kell látni a személyes, intézményes szempontokon”.
Ami az ötödik osztályokat illeti, nem olyan vészes a helyzet, mivel a Waldorf Líceumban nincs magyar negyedik osztály, ezért ötödik biztos nem indul, a Báthory-líceumban pedig az eddigi három ötödik osztály helyett csak kettőt kértek, mivel a negyedikbe 66 kisdiák jár.
A Szabadság kérdésére Apáczai-líceum beiskolázási tervével kapcsolatosan Horváth Anna elmondta: értesülése szerint egyetlen ötödik osztályt kértek, de ebből fele intenzív angol és fele képzőművészeti profilú lenne. Most már a tanfelügyelőségen a sor, hogy elfogadja vagy sem ezt a javaslatot.
A tanügyi törvény ugyan nem tiltja többprofilú osztály működtetését, de a sajtótájékoztatón jelenlevők elmondták: ilyenre csakis kilencedik osztályban volt eddig példa.  
Jó hírt is közölt Török Zoltán: 21 dési magyar nyolcadikos gyerek szülője kérvényezte a magyar kilencedik osztályt, ezzel kifejezve azon óhaját, hogy gyermekeiket szülővárosukban anyanyelvi oktatásban akarják részesíteni, tehát lesz magyar kilencedik osztály Désen. Török Zoltán szerint az osztályösszevonásoknál odafigyelnek arra, hogy ahol ötödik osztály szüntetnek meg, a kilencediket ne számolják fel és fordítva.
Szabadság (Kolozsvár)
2017. január 14.
Tárgyi örökségünk és a fekete piac
Köleséri Sámuel, az erdélyi aranybányászatról irt munkájában pontosan 300 évvel ezelőtt arról számolt be, hogy egy kolozsvári állampolgár egy óriási kincsleletet talált. A kolozsváriak körében futótűzként terjedt a hír, hogy rátaláltak Darius kincsére, Decebal legendás aranyára. A városi legendának a valós alapját aligha tudjuk feltárni már, de ez a több száz éves történet is jól jelzi, hogy Erdély lakossága mindig is tudatában volt annak, milyen felbecsülhetetlen tárgyi örökséget rejt a föld. Ez az alapja azóta is annak, hogy Románia egyike Európa vezető exportőreinek a nemzetközi műemléki-fekete piacon, ötödik helyet foglalva el ezen szégyenletes listán az Interpol legutóbbi 2016-os jelentése szerint.
Az illegális műemlék-kereskedelem az ókor óta létező és óriási összegeket vonzó tevékenység. A legjelentősebb királyi sírok – legyen szó az egyiptomi fáraók sírjáról a Királyok Völgyében vagy a szkíta és trák uralkodók mesés gazdagságú mauzóleumairól – már az ókorban ki voltak fosztva. A Római Birodalom idején óriási összegeket fizettek a neves görög szobrászok és vázafestők kivételes alkotásaiért vagy akár azok másolataiért is, míg a középkorban a relikvia-kereskedelemnek lett hatalmas felvevőpiaca Európában. A kivételes esztétikai és minőségi kidolgozású tárgyak értékét növelte a művész vagy egykori tulajdonos hírneve, de nemegyszer a tárgy kalandos élete és utóélete is hozzájárult műemléki értékének felértékeléséhez is. A reneszánsz és a klasszicizmus kora új hullámot indított a föld alól előkerült régészeti tárgyak kereskedelmének Európában és azon túl is, majd a XIX. századi egyiptománia és a rohamosan megszaporodó ásatások a Közel-Keleten, Itáliában és Görögországban megalapozták a mai illegális műemlék-kereskedelmet, amely azóta virágzó iparággá vált. A régészeti tárgyak kereskedelme csak egy apró szegmensét képezi az illegális műemlék-kereskedelemnek, a legnagyobb felvevőpiaca továbbra is a festményeknek van. Ezzel magyarázható az is, hogy a világ leghíresebb múzeumi lopásai és betörései – így az 1968. május 27-ére virradó éjjelen a szebeniBrukenthal Múzeumban történt legendás incidens is – elsősorban a festményekre irányul. Ennek ellenére, a régészeti tárgyak, antikvitások illegális piaca is igen jelentős és sajnálatos módon, világszinten is egyre növekedik.
A nemzetközi helyzet
Az UNESCO 2016 márciusi jelentése szerint, az illegális műemlék-kereskedelem felvevőpiacának 74%-át Európa adja. Ebben Bulgária az egyik vezető állam, ahol a régészeti lelőhelyek 80%-át rabolták már ki, nemegyszer neves muzeológusok és régészek közreműködésével az 1990-es években. A SAFE (Saving Antiquities for Everyone – Mentsük meg a Régészeti Örökséget Mindenki Számára) felmérése szerint, csak Bulgáriában naponta 50.000 ember vesz részt és dolgozik az illegális műemlék-kereskedelemben. Törökország sem áll jobban, ott a régészeti helyszínek 90%-a szenvedett már a kincsvadászok kutakodásától. Délkeleti szomszédunk, Szerbia sem áll jobban: egy fémdetektorosok által működtetett titkos Facebook csoport – ahol néhány román kollégának sikerült beférkőznie – naponta több száz római, bizánci és középkori érmét árul, de akad a honlapon aranyékszer és számos votiv ólomtábla is a római korból. Az illegális műemlék-kereskedelem mértékét jelzi, hogy csak Olaszországban 1970 és 2014 között 1,8 millió elrabolt értéktárgyat sikerült visszafoglalni, amiből több mint egymillió volt régészeti tárgy. Az egyik legutóbbi ilyen visszafoglalt lelet például egy nagyméretű Bikaölő Mithras márványszobor volt, amelynek értékét 1,5 millió euróra becsültek. Az ún. Iszlám Állam terrorszervezet szíriai pusztításai révén a régészeti tárgyak illegális kereskedelme ismét megnőtt. Csak Apamea ókori városában 4000 olyan földtúrást észleltek a műholdas felvételek, amelyek illegális kincskeresők tevékenységére utalnak. Hasonlóan siralmas helyzetet mutatnak a felvételek Palmyra és Dura Europos környékén is. A legóvatosabb becslések szerint is, legalább 2 milliárd dollár értékű tárgy kering jelenleg a fekete piacon, amely előbb, utóbb hamis papírokkal felbukkan majd a világ nagy aukciós házainak árverésén. Bár ezek egy része eladhatatlan és szerepel az Interpol listáján, sajnos a tárgyak döntő többségét soha nem látjuk újra, azok ugyanis titkos megállapodások útján talál gazdára. Az ellopott régészeti tárgyak nemegyszer „nemzeti kincsekké” válnak, pontosan ritkaságuk és kalandos, nemegyszer kriminális hátterű utóéletük miatt. Ilyen történettel rendelkezik a nemrég Magyarország által félig felvásárolt Seuso-kincs is. Ez utóbbinak a kalandos, harminc éven át tartó története jól jelzi, hogy megfelelő társadalmi összefogás és alapos kutatás és tájékoztatás révén lehetőség van még az ilyen, több millió euró értékű kincsek visszaszerzésére is.
A romániai helyzet
Románia földje alatt óriási kincsek rejtőznek. Ezt tudták a rómaiak is, akik pontosan Decebal dák király aranya és az aranybányákból származó óriási kincsek miatt jöttek ide. De tudták ezt már a középkorban is. Jól ismert történet, hogy Hunyadi János római szobrokkal és márvánnyal díszítette Vajdahunyad várát, míg Martinuzzi (Fráter) György kétezer Lysimachos érmét küldött a bécsi császárnak. Ezek a korai történetek jól jelzik, hogy az illegális régészeti ásatások és kutakodások Erdélyben és a mai Románia területén mindig is jelen voltak és óriási szerepet játszottak a politikában is.
Az Interpol és a Román Rendőrség tavalyi jelentése szerint 2015-ben közel 13.000 értéktárgyat sikerült a fekete piacról visszaszerezni 273.000 euró értékben. Ezeknek ugyan csak egy része volt régészeti tárgy, mégis – ahogy az itáliai példa is mutatja – a legértékesebb tárgyak általában régészeti lelőhelyekről származnak. Összehasonlításképp kiemelendő, hogy a 2015-ben visszaszerzett óriási mennyiséghez képest, 2012-ben még csak 973 tárgyat sikerült a rendőrségnek visszaszolgáltatni. Az óriási mennyiségben elrabolt és külföldre került román értéktárgyak elsősorban azzal magyarázhatóak, hogy 1990 márciusában az új kormány máig érthetetlen, de sejthető okok miatt, eltörölte a 63/1974-es törvényt, amely a romániai műemlékeknek szigorú jogi hátteret és védelmet biztosított a Ceaușescu rezsim alatt. Természetesen, a kommunista időszakban is jelen volt a műemlék-kereskedelem, ezt bizonyítja a híres szebeni festmény-lopás vagy a múzeumokból eltűnt számos régészeti emlék. Ekkor találja Darius Baci és Mircea Mihăilă azt a 3600 aranyérmét (30 kg arany) a dák fővárosban, Gredistyén (Sarmizegetusa Regia), amelyért nemrég ítélték el őket. A 34 főből álló bűnbanda 1998 és 2014 között  2,5 millió értékben vitt ki ókori érméket az országból, amelyeknek csak töredékét sikerült azóta a rendőrségnek visszaszerezni. Ugyancsak most mondta ki a Fehér Megyei Táblabíróság az ítéletet Florin Delinescu és társai esetében, akik – a várhelyi múzeum munkatársaiként – pénzmosásban vettek részt és 22 darab, rendkívül ritka görög és római érmét vittek fekete piacra 4.500 euró értékben.  1990 tavaszán jelezték a Temesvári Történelmi Múzeum szakértői a rendőrségnek, hogy az egykor a múzeum birtokában lévő számos római bronzszobrocska – így egy igen ritka Dionysos istent ábrázoló alkotás is – rejtélyes módon eltűnt a múzeumból. A tárgyak egyenként is ma több ezer eurót érnek, a nagyobbak értéke a Christie’s hasonló árverései alapján akár 30.000 euróért is elkelhettek. A szobrokat azóta sem sikerült megtalálni. Ugyancsak nyoma veszett Erdély egyetlen római ezüst-kincs leletének is. Az ókori Apulum (ma Gyulafehérvár) területén 1867-ben a vasútépítés során talált ezüsttálat a kolozsvári múzeumba vitték. Ott még látható volt az 1930-as években, sajnos azt követően – valószínűleg már a Második Világháború idején – a tárgynak nyoma veszett.
Ennél azonban jóval nagyobb kincsek is kikerültek az országból. Jól ismert a dák aranyperecek története, amely mögött egy rendkívül jól szerevezett és a régészeti szakirodalommal teljes mértékben tisztában lévő, nemegyszer régészekkel együtt dolgozó csapat állt. A mintegy kétmillió euró értékű, felbecsülhetetlen kincslelet története csak egy a sok közül. Hasonlóan jól szervezett bűnbanda vitte ki az országból a Tulcea megyei római Troesmis város bronztáblás törvényeit, Ez az egész világon csak néhány spanyolországi analógia révén ismert forrás egyedülálló Romániában. A 2002-ben felfedezett és külföldre vitt két bronztáblát 80.000 fontért akarták eladni, ám német titkosszolgálati forrásokból ismert unikális tárgyakat végül 2015 májusában sikerült visszaszerezni.
Ez a néhány eset jól tükrözi azt, milyen méretűvé vált a műemlék-kereskedelem fekete piaca Európában és Romániában. Ugyan ma új  törvény van életben hazánkban, a fekete piaci csoportok, az egyre terjedő fémdetektoros kutakodások és illegális ásatások óriási veszélyt jelentenek régészeti és műemléki örökségünk számára. Ezt elsősorban úgy lehetne megváltoztatni, ha egy olyan társadalmat tudnánk nevelni, amely tudatában van a tárgyi kultúra értékével, megőrzésének fontosságával és társadalmi hasznosságával.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)
2017. január 14.
Szijjártó Péter: Schengen nem halhat meg
A Die Welt című konzervatív német lap interjút közölt szombaton Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszterrel Schengen nem halhat meg címmel.
Az anyaországi miniszter arra a kérdésre, hogy miként fér össze a szigorú határvédelem a belső határellenőrzés nélküli schengeni övezet melletti kiállással, kiemelte, hogy a magyar gazdaság "nagyon nyitott".  Ezért a belső határoknak nyitottnak kell lenniük, "ha meghal Schengen, meghal a nyitott gazdaság" - húzta alá Szijjártó Péter. A Magyarországon működő nagy ipari cégek, amelyek mindenekelőtt Németországból érkeztek, szorosan ütemezett, úgynevezett percre kész (just-in-time) termelésszervezési rendszerben dolgoznak, és ez a rendszer nem működik, ha a kamionokat ellenőrzik a határon és sorok alakulnak ki az átkelőknél. A logisztikai szakemberek ilyen körülmények között nem tudnak dolgozni - fejtette ki a miniszter.
Érthetetlen a Magyarországgal szembeni bírálat, amiért kerítéssel biztosítja külső határát, amely egyben a schengeni övezet külső határa, hiszen a személyek és áruk szabad mozgása az övezeten belül csak az uniós külső határok biztosításával lehetséges - tette hozzá Szijjártó Péter.
Arra a felvetésre, hogy ezzel az állásponttal szembefordul a német szövetségi kormánnyal, amely más országokkal együtt februárban meg akarja hosszabbítani az ideiglenesen visszaállított belső határellenőrzést, a miniszter azt mondta, hogy megérti a német kormányt, és Magyarország a külső határa védelmével Európát, így Németországot is védi.
"Magyarországon keresztül egyetlen illegális migráns sem jut Németországba" - mondta Szijjártó Péter.
Ha ismét állandó, standard eljárás lesz az ellenőrzés a belső határokon, akkor "megsemmisítjük Schengent és ártunk a gazdaságnak" - tette hozzá. Az lenne a legjobb, ha Németország nem hosszabbítaná meg az ellenőrzést, de ehhez arra van szükség, hogy valamennyi érintett ország "úgy védje az uniós külső határokat, ahogy mi" - mondta a miniszter.
Ha senki sem bátorítja az  embereket arra, hogy jöjjenek, akkor nem is kell őket szétosztani - mondta arra a felvetésre, hogy Magyarország számára nem a menekültek uniós tagországok közötti igazságos elosztása a legfontosabb aktuális téma, hanem a külső határok hatékony védelme.
A magyar kormány kezdettől fogva azt az álláspontot képviselte, hogy fel kell számolni az illegális bevándorlást, és nem a problémákat kell behozni Európába, hanem a segítséget kell elvinni oda, ahol baj van. Az embereknek a hazájukban, vagy hazájuk közelében kell segíteni, hogy a háború végéig emberi körülmények között tudjanak élni, és a konfliktus lezárása után visszatérhessenek hazájukba - mondta Szijjártó Péter.
Arra a kérdésre, hogy miért nem nyújtanak védelmet a szerb-magyar határnál lévő migránsoknak, akik szenvednek a hidegtől, azt mondta, hogy inkább az a kérdés, hogy ebben a hidegben miért nem mennek a szerbiai befogadóállomásokra, és miért várakoznak a magyar határnál, amikor a kormány mindig világosan jelezte, hogy nem tűri el az illegális beutazást.
A miniszter igennel válaszolt arra a felvetésre, hogy most emberéletek megmentéséről van szó. Éppen ezért kellene a migránsoknak regisztráltatniuk magukat Szerbiában és elmenniük a befogadóállomásokra, de sokan nem akarják ezt, mert később egy másik országban akarnak menedékjogot kérni - tette hozzá.
Nem tartozik az alapvető emberi jogok közé, hogy tömegek vonuljanak keresztül biztonságos származási országokon és kiválasszák, hogy melyik országban akarnak élni - jegyezte meg.
Az Oroszországhoz fűződő viszonyról elmondta, hogy a magyar kormány soha nem támogatta igazán a szankciókat, de nem emelt vétót, hogy ne gyengítse Európa pozícióját. Aláhúzta, hogy a büntetőintézkedések bevezetése óta nem történt előrelépés, és ezt az EU-nak tudomásul kell vennie. Ugyanakkor az is látszik, hogy az európai vállalkozások töretlenül érdekeltek oroszországi tevékenységük folytatásában.
A szankciók "cinikusak és hatástalanok", olyanok, mint egy bumeráng, ártanak az európai gazdaságnak. Azonban semmiképpen nem lehet elfogadni, hogy Oroszország megsértette Ukrajna területi szuverenitását - emelte ki Szijjártó Péter.
Arra a kérdésre, hogy miként lehet egyszerre megálljt parancsolni Oroszországnak Ukrajnában és enyhíteni a szankciókat, a miniszter elmondta, hogy a kormány szerint már régen meg kellett volna vitatni ezt a kérdést, és az uniós állam-, és kormányfőknek végre elemezniük kell a szankciók hatásait. Ez lenne az első lépés, amely azonban továbbra is várat magára, és helyette az történik, hogy "Putyin csatlósának bélyegeznek minket".
Arra a felvetésre, hogy egy másik kérdésben tavaly Magyarország és Kelet-Európa álláspontjára helyezkedett Európa, így már a német kormány is elismeri, hogy a macedóniai határ lezárása jelentős hozzájárulás volt a menekültek számának csökkentéséhez, Szijjártó Péter aláhúzta: a  kormánynak kezdettől fogva az volt a célja, hogy minél korábban lezárja a migrációs útvonalat, a macedón-görög határ lezárása pedig elkerülhetetlen volt, mert nem volt és továbbra sem biztosított az uniós külső határ védelme. Azt azonban nem lehet mondani, hogy Németországban mindenkit meggyőzött a szigorú határvédelem melletti magyar kiállás, annak ellenére sem, hogy Németország erősen profitál a menekültek számának csökkenéséből - mondta a magyar külgazdasági és külügyminiszter.
Szijjártó Péter az interjúban arról is beszélt, hogy a rekord alacsony munkanélküliség új kihívásokat is jelent, a beruházók már azt kérdezik, hogy van-e elég képzett munkaerő az országban. Azonban "nincs szükségünk migrációra, vannak még tartalékaink" - jelentette ki a miniszter.
MTI
Szabadság (Kolozsvár)
2017. január 14.
Kelemen Hunor: egyik román pártnak sem vagyunk az utánfutója
A szociálliberális koalícióval aláírt parlamenti együttműködési megállapodás nem akadálya annak, hogy az RMDSZ a meggyőződése szerint foglaljon állást a kormánypártoknak azokról a lépéseiről, amelyekkel nem ért egyet – jelentette ki a Maszolnak adott interjúban Kelemen Hunor. A szövetségi elnök üdvözli a Grindeanu-kabinet első gazdasági intézkedéseit, de nagyon fontosnak tartja, hogy a költségvetési hiány maradjon 3 százalék alatt. A politikus ugyanakkor úgy véli: a román igazságszolgáltatás működéséről szóló törvények sürgős korrekcióra szorulnak.
- Amikor Klaus Johannis  a múlt év végén elutasította a PSD-ALDE első kormányfőjelöltjét, az ellenzékhez hasonlóan úgy foglalt állást, hogy az államfőnek ezt joga volt megtenni. Egy ilyen állásfoglalás belefér az RMDSZ és a szociálliberális koalíció közötti parlamenti együttműködési megállapodásba?
- Számomra az nem volt szempont, hogy mi fér bele az együttműködési megállapodásba. Ez egy szemléletbeli kérdés. Nyilatkozataimat nem az ellenzéki vagy a kormánypárti politikusok nyilatkozataihoz mérem, hanem a szövetségnek az álláspontját képviselem a legjobb tudásom szerint. Egyik román pártnak sem vagyunk sem az utánfutója, sem abban az értelemben elkötelezett partnere, hogy nekünk azt kell szajkózni, amit ők mondanak. És valóban, időnként a nyilatkozataim vagy a nyilatkozataink hasonlítanak egyik-másik román politikuséra. A kormány beiktatásakor például Călin Popescu Tăriceanunál korábban kaptam szót. Anélkül, hogy egyeztettük volna az álláspontunkat, nagyon hasonló gondolatokat fogalmaztunk meg a jogállammal és a hatalmi ágak elválasztásával, a romániai társadalmi krízissel kapcsolatosan. És ezen nem kellene csodálkozni. A Sevil Shhaideh jelölésének elutasításával kapcsolatos álláspontom teljes egészében egy alkotmányos előíráson és joggyakorlaton alapul. Nem áll kapcsolatban azzal, hogy éppen melyik politikai oldalhoz van közöm. Az lett volna a furcsa, hogy ha a meggyőződéseim ellenében beszéltem volna azért, hogy tetsszen a nyilatkozatom valakinek. Ha valamiről meg vagyok győződve és úgy gondolom, hogy azt el kell mondanom, azt elmondom. És ebben az esetben az államfőnek igaza volt. Alkotmányosan is igaza volt, politikailag is igaza volt. Ezt lehet csűrni-csavarni egyébként, de a szociáldemokratáknak azt üzenem: tetszettek volna alkotmányt módosítani akkor, amikor kétharmada volt az USL-nek, és tetszettek volna kivenni ez elnök kezéből ezt az alkotmányos eszközt. Azt gondolom tehát, hogy az RMDSZ-nek nem azzal kell foglakoznia, hogy az együttműködésbe belefér vagy nem fér bele egy-egy nyilatkozat, hanem azzal, hogy mi a meggyőződése, mi a társadalmilag, politikailag helyes dolog.  
- Ezt a kérdést azért is tettem fel, mert az új kormány és a PSD-ALDE több olyan lépésre is készül, ami várhatóan megosztja majd a társadalmat. A Grindeanu-kabinet mindenesetre egyelőre népszerű, pénzosztogató intézkedésekkel kezdte a mandátumát. Mi az álláspontja az RMDSZ-nek a múlt pénteken elfogadott sürgősségi rendeletekről és kormányhatározatokról? Mennyire volt például indokolt a 200 lejes minimálbéremelés?
- Szerintem helyes lépés volt a minimálbér növelése. Egyébként mi a választási programunkban azt mondtuk, hogy a következő négy esztendőben 1250-ről 2000 lejre kellene emelni a minimálbért. Ha van gazdasági növekedés és a költségvetéssel történő gazdálkodás is a megfelelő, akkor el ezt lehet érni. Azt gondolom, hogy minimálbéren és nagyon alacsony minimálbéren tartani a társadalom jelentős részét bűn és vétek. Azt is gondolom, hogy van amiből végrehajtani ezt a minimálbér-növekedést, még akkor is, ha ez természetesen a magánszférát is érinti, bizonyos értelemben kényszerhelyzetbe hozza. Ám nagyon sok olyan példát tudnánk mondani mindketten olyan vállalkozókra, akik folyamatosan minimálbéren tartják az alkalmazottaikat. Nem hiszem, hogy ez társadalmilag elfogadható, igazságos, Románia 2017-ben nem maradhat ott, ahol volt néhány éve. 
- De nem megalapozott az aggodalom, hogy mindezek az intézkedések (bér-, nyugdíj-, ösztöndíjemelés) szétfeszítik a költségvetés kereteit?
- Mivel olyan intézkedésekről van szó, amelyek évek óra váratnak magukra, nem hiszem, hogy ez feszítené szét a költségvetést. A költségvetési hiány 3 százalék alatt tartása nagyon fontos szempont és cél, ezt valóban nem szabad figyelmen kívül hagyni, és a parlament nem engedheti meg a kormánynak, hogy 3 százalék fölé menjen a költségvetési deficit. Viszont azt sem szabad elfogadni, hogy a költségvetési hiány valahol 1 százalék alatt legyen, ugyanis deficit nélkül még erős gazdaságokban sincs fejlődés. Románia eladósodása olyan mértékben kiegyensúlyozott, hogy nyugodtan vehet fel kölcsönt. Emellett azt gondolom, hogy a különböző társadalmi csoportoknak a bérkiegyenlítése nagyon fontos kérdés a társadalmi igazságosság szempontjából, a hatékonyság szempontjából is. Az önbecsülés szempontjából is nagyon fontos, a más közszférához viszonyított perspektívája is figyelemre méltó. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy miként várjuk el a közigazgatásban, főleg az önkormányzatokban egy-egy köztisztviselőtől, hogy korrekt legyen, tisztességes legyen, dolgozzon, teljesítsen, amikor sokszor minimálbéren tartjuk őket. Ez különösen a községekben, kisvárosokban okoz nagy gondot. Vannak olyan települések, ahol évek óta nincsen jegyző,  nincsenek szakemberek, szakreferensek, mert 900-1000-1200 lejért senki sem vállalja azt a felelősséget, amellyel egy-egy aláírás jár. Az elmúlt esztendő bebizonyította: börtönbe kerülhet egy-egy önkormányzati tisztviselő anélkül, hogy hozzányúlt volna a közpénzekhez. Tehát a közszférában már nagyon rég kellett volna bért emelni, és ezt megint csak támogattuk, támogatjuk.
Annak külön örülök, hogy a kulturális-művészeti szférában jelentősen megemelték a fizetéseket. Éveken keresztül azzal küzdöttünk, hogy a színésztársadalomnak a jelentős része nagyon kevés bérből él. Nyilván a színházigazgatókat nem sorolom ide, mert a fizetésük romániai viszonylatban is nagyon magas: maradjunk annyiban, hogy a képviselői fizetésnek a kétszeresét keresik. A színészek ezt a bérnövekedést már rég megérdemelték, és ez igaz lenne egyébként a közkönyvtárak alkalmazottaira is, rájuk férne egy nagyon alaposan átgondolt, többlépcsős béremelés. És igaz nyilván a pedagógusokra, orvosokra, hiszen ezek azok a társadalmi csoportok, amelyeknek – a hosszú távú szempontokat is figyelembe véve – a megítélése, a társadalmon belüli helye, a felelőssége meghatározza, hogy miként fog kinézni egy ország.
Tehát alapvetően nekem a Grindeanu-kormány első fontosabb intézkedéscsomagjával nincs semmiféle bajom. A kérdés az, hogy milyen más intézkedések követik, hogyan fog kinézni a költségvetésnek a belső egyensúlya. Ezt meglátjuk majd január végén. Fontos, hogy milyen más fiskális természetű intézkedéseket hoz a kormány a deficitnek a 3 százalékos szint alatt tartására. Az EU-ban is erre nagyon odafigyelnek, és szigorúan ellenőrzik a költségvetési hiány féken tartását. De 3 százalékig nyugodtan elmehet egy kormány, amikor van gazdasági növekedés, és amikor a külső eladósodása nagyon alacsony mértékű. Ha nem emelünk béreket, alacsonyan tartjuk a költségvetési deficitet, mindenki elégedetlen, a beruházások állnak, nincs fejlődés, és mindenki azon csodálkozik, hogy miért áll a társadalom. A rövid idő alatt nagyon sokat fejlődő országok nemcsak a gazdasági növekedésről fordítottak fejlesztésre, hanem pontosan a deficitet engedték el, ellenőrzött módon természetesen, és óriási beruházásokat hajtottak végre, mert tudták, hogy az belátható időn belül gazdasági növekedést eredményez.
- A szociálliberális koalíció szerint eltűnt 10 milliárd lej a költségvetésből az előző kormány hibájából. Megszavazza-e az RMDSZ annak a parlamenti bizottságnak a létrehozását, amelyik ennek a hiánynak az okait hivatott kivizsgálni?
- Tudomásom szerint nem hoznak létre erre a célra külön bizottságot, hanem a költségvetési bizottság fogja ezt kivizsgálni. Ez a testület fogja meghallgatni a pénzügyminisztérium és más tárcák volt vezetőit, illetve elemzést végez. A parlamenti kivizsgáló bizottságot értelmetlennek tartom ebben az esetben, de az éppenséggel belefér, hogy a költségvetési bizottság megnézze, mi történt. Egyébként szerintem a 2016-os költségvetést nagyon rosszul rakta össze a volt kormány. Hihetetlenül rossz költségvetés volt. Csak egyetlen egy dolgot mondok: a megyei önkormányzatok költségvetésébe nem tettek be egyetlen egy lejt sem, pedig a helyi önkormányzatok költségvetéséhez hozzá kell járulniuk. Köztudott, hogy sok helyi önkormányzatnak nincsen akkora bevétele, ami elegendő beruházásokhoz, működéshez. Egész évben lehetett tudni, hogy előbb-utóbb el fogja ütni az óra a 12-t, és meg kell oldani ezt a helyzetet, hogy ne menjenek csődbe az önkormányzatok. Ezt a nyári költségvetés-kiegészítéskor sem rendezték, csak az az őszi-téli költségvetés-kiigazításkor. Több milliárdos tételről beszélünk, de lehettek más olyan elemei is a költségvetésnek, amelyeket hasonló módon rosszul terveztek. Ezért szükség volt valószínűleg egy olyan költségvetés-kiegészítésre, ami az utolsó hónapban a deficitet valóban felnyomta 2 százalék fölé, holott azelőtt több hónapon keresztül 1 százalék körül volt a hiány. A szakértői kormány megtervezte nagy szakértelemmel tavaly a költségvetést, és kiderült, hogy pocsék, ez egy ilyen egyszerű történet. De nem tartom értelmét egy parlamenti kivizsgáló bizottságnak, a költségvetési bizottság pontosan elegendő ahhoz, hogy egy ilyen kérdést tisztázzon.
- A kormányprogram kisebbségekről szóló fejezetéről mi a véleménye? Az üzenet pozitív, de meg is fogják-e valósítani?
- Mivel mi írtuk ezt a fejezetet, egyértelmű a véleményem róla. Persze többet írtunk ebbe a fejezetbe annál, ami végül a programba bekerült. A kormánypártok kihúztak egy-két-három bekezdést, de ezzel nem lehet különösebben mit kezdeni, mert nem vagyunk kormányon. Én sem gondolom azt, hogy a kormányprogramnak ez a fejezete az, ami majd meghatározza, hogy mi fog történni. Viszont a szándék az fontos, mert volt olyan kormány is az elmúlt 28 évben, amelynek a programjában nem volt egy mondat sem a kisebbségekről. Ez a fejezet azt mutatja, hogy a kormány el nem kezeli a kisebbségek helyzetét olyan kérdésként, amivel nem kívánnak foglalkozni. A következő esztendőkben fog kiderülni, hogy tartalommal sikerül-e ezt megtölteni.
- Az RMDSZ kérte, hogy a nemzeti identitás minisztériumának is nevezett kulturális tárca államtitkári szinten a kisebbségek kultúrájával és identitásának megőrzésével is foglalkozzon. A kérésre szóban rábólintott a koalíció. Történt-e azóta fejlemény ebben az ügyben?
- Várhatóan akkor lesz fejlemény, amikor a kulturális minisztérium a saját működési és szervezési szabályát a kormány elé terjeszti. Akkor fogjuk látni, hogy valóban létrehozzák-e ezt az államtitkárságot. A minisztérium névváltoztatását abszolút blődségnek tartom. Rossz az üzenete, felesleges lépés volt. Ezért azt a mondtam a koalíció vezetőinek, amikor részt vettek a frakcióülésünkön, hogy ezen a rossz üzeneten csak akkor lehet valamennyit változtatni, ha létrehoznak egy olyan struktúrát a tárcánál, amely a nemzeti kisebbségek kultúráját, identitását támogatja. Egyébként én nem tartanám butaságnak, hogy az oktatási tárca mellett a kultúránál is legyen egy olyan struktúra, amely függetlenül attól, hogy ki kormányoz, és hogy az RMDSZ kormányon van vagy nincs kormányon, megmaradjon. Egyébként azt mondtam a meghallgatások után a kulturális miniszternek, hogy gyakorlatilag nem is kell kérnie plusz államtitkári posztot, hanem az egyik államtitkári pozíciót kell átalakítania, mert a technokrata kormány olyan sok államtitkárral dolgozott ebben a minisztériumban, amelnnyi még nem volt az elmúlt 28 évben.
- Az államtitkári tisztségre az RMDSZ javasol majd jelöltet?
Erről nem egyeztettünk, én ilyet nem is kértem, mindenki magától értetődőnek vette. Ha majd kérnek tőlünk javaslatot, akkor mi fogunk tudni tenni javaslatot, de erről nincs egyezség. Magát a struktúrát fontosabbnak tartottam az arról szóló egyezkedésről, hogy az RMDSZ javasol, vagy nem javasol. Az RMDSZ-nek több olyan szakembere van, aki ezt a tisztséget el tudja látni.
- Arról mi a véleménye, hogy Victor Ciorbea megtámadta az alkotmánybíróságon a Liviu Dragnea kormánytagságát is tiltó törvényt?
- Akkor vagyunk korrektek, ha ezt a kérdést megpróbáljuk leválasztani Liviu Dragnea személyéről és a konkrét ügyről. A nép ügyvédjének megvan ez a lehetősége – egyedül neki van meg ez a lehetősége egyébként –, hogy ilyen esetben alkotmánybírósághoz forduljon, tehát történt semmiféle törvénytelenség. Ne tegyünk úgy, hogy Ciorbea valami nagy gazemberséget követett el. Azt tette, ami egyébként törvényes hatásköre. Megtehette volna sokkal régebben is, ez egy másik kérdés, és megtehette volna a következő években bármikor. Az időzítést valóban lehet kommentálni. Mivel én nem vagyok a kormánykoalíció tagja, nem tudom, hogy ott milyen beszélgetések voltak. Valószínű, hogy én nem siettem volna el ezt a lépést. Amúgy a törvényről az alkotmánybíróság fog dönteni. Akik ma Ciorbea lépését nagyon vehemensen támadják, mindig azt mondták: a jogállamiság azt jelenti, hogy az intézmények élnek a jogköreikkel, egymás dolgaiba nem avatkoznak bele, és tiszteletben tartjuk a különböző döntéseket.  Az alkotmánybíróság állást foglal majd, és az lesz a mérvadó, nem az, hogy Ciorbea megkérdezte az alkotmánybíróságot vagy nem. Én ezt nem dramatizálnám, és nem politizálnám túl. Dragnea és a PSD ellenfelei, a választások vesztesei az elmúlt 12 évben folyamatosan olyasmiket állítottak, amelyekről ma már kiderült, hogy az igazságszolgáltatást és az egész politikai berendezkedést mélyen megrohasztották. Most pedig ugyanazon az úton mennek tovább, nem tanulnak, és nem felejtenek. És ezzel kapcsolatosan megint csak egy kis zárójel: nekem semmiféle lelkiismeret-furdalásom sincs, és az RMDSZ-nek nem lehet lelkiismeret-furdalása, mert mi évek óta mondjuk azt, ami most lassan napvilágra kerül – egyelőre csak a részigazságok – az igazságszolgáltatásról és a politikai leszámolásokról. Azt senki nem cáfolja az érintettek közül, amiket Traian Băsescu mond erről, amióta nem államelnök.
- Vannak olyan aggodalmak, hogy a PSD-ALDE a következő hónapokban nekiront az igazságszolgáltatásnak, mert menteni akarja a bűnvádi eljárás alatt lévő vezető politikusainak bőrét. Az RMDSZ elnöke szerint mi a gond a romániai igazságszolgáltatással?
- Romániában már rég a feje tetejére állt a hatalmi ágak egyensúlya. Jó ideje két-három struktúra uralja a társadalmat, és olyan struktúrák, amelyeket nem a választók küldtek ezekbe az intézményekbe. Az alkotmánybíróság több tucatnyi döntést hozott a Btk-ról és a büntető eljárásról, és azokat senki nem vette figyelembe. A korábbi parlamentnek nem volt ehhez bátorsága, elég ereje. Az lenne a bűnös hozzáállás, ha az alkotmánybíróságnak ezeket az igazságszolgáltatás működését korrigáló döntéseit a parlament nem próbálná meg – természetesen a legnagyobb transzparenciával – életbe ültetni. Ez a parlament alkotmányos kötelessége: ha az alkotmánybíróság valamit alkotmányellenesnek tart, akkor a törvényhozók kiigazítják.
- Az előző kormány sürgősségi rendeletekkel már elvégezte az alkotmánybíróság döntéseinek megfelelő korrekciókat.
- Igen, de el is rontották a törvényeket. Demokratikus államokban elfogadhatatlan módon változtattak meg néhány alapkérdést. Sehol a világon nincs olyan például, hogy a bíró döntését az ügyész felülírhatja. Sehol a világon az ügyészek nem kutakodhatnak a polgárok személyes folyószámláin bírói jóváhagyás nélkül. Ezeket korrigálni kell, nem szabad úgy tekinteni, hogy minden rendben van. Ha engem kérdeznek, szinte semmi nincs rendben. Szét kell választani a felelősségeket, szét kell választani az eddig a gumitörvények miatt összemosható dolgokat. Például azt, hogy hol kezdődik a közigazgatási felelősség és hol ér véget, hol kezdődik a büntetőjogi felelősség és hol ér véget. Ezeket szét kell választani azért, hogy ne legyenek olyan ügyek, mint az Antal Árpádé, Horváth Annáé, Ráduly Róberté, és akkor még csak három esetet mondtam. Meg kell tenni ezeket a lépéseket azért, hogy ne kerülhessenek emberek börtönbe ártatlanul. Amíg nem látjuk a PSD-ALDE szá
2017. január 14.
Biharban és Hajdú-Biharban közösen ünneplik a magyar kultúrát
Nagyvárad és Berettyóújfalu 16. alkalommal ünnepli közösen a Himnusz születését. A kezdeményezéshez tavaly csatlakozott Debrecen és Margitta is: a négy város idén ismét közösen ünnepel, minden helyszínen többnapos programsorozattal várják az érdeklődőket.
A határon átívelő ünnepségsorozat programjairól Kolozsvári István, Berettyóújfalu kulturális menedzsere, dr. Papp Csaba, Debrecen magyar-román határon átnyúló kapcsolataiért, a testvérvárosi együttműködésért felelős tanácsnoka, Szabó Ödön, a Bihar megyeiRMDSZ ügyvezető elnöke és dr. Kahler Ilona, a Debreceni Törvényszék elnöke tájékoztatott.
Berettyóújfaluban január 17-én kezdődik a rendezvénysorozat, a civil szféra képviselői a reformáció 500. évfordulójának szentelik a napot, a legtöbb program január 21-én, szombaton lesz náluk, többek között a Tibor Ernő Galéria alkotóközössége állít ki, bemutatkozik Petrás Mária képzőművész, iparművész, ő fellép az esti gálán is a Muzsikás Együttessel. Háromévente adják át az Erdélyi Gábor-díjat, a város közművelődési és kulturális díját, ennek átadása szintén aznap lesz. A programsorozat január 24-én az Arany-emlékév jegyében zárul, egy nappal előtte, január 23-án rendhagyó konferenciát is tartanak a városban A jogszolgáltatás története Berettyújfaluban címmel, erről dr. Kahler Ilona beszélt részletesebben.
A január 18-án kezdődő debreceni programokat dr. Papp Csaba ismertette, ő beszélt a debreceni Latinovits Színházhoz kötődő, 12,5 millió eurós projektről: az épületben kulturális inkubátort alakítanának ki, a projekt részekéntpedig a nagyváradiSzigligeti Színházban forgószínpadot építenének és felújítanák a zsinórpadlást. Szó esett arról is hogy Debrecen megpályázta a 2023-as Európa kulturális fővárosa címet, ebbe is bevonnák a bihari megyeszékhelyet.
A nagyváradi és margittai programokat Szabó Ödön ismertette. Margittán január 18-án Borbély László könyvbemutatójával kezdődik az ünnepség, de lesz közös Himnusz-szavalás, plakát- és fotókiállítás, valamint táncház is. Nagyváradon január 19-én kezdődik a program, a Szacsvay Imre-iskola diákjai skype-on beszélgetnek Szacsvay Lászlóbudapesti színművésszel (Szacsvay Imre rokona), és többféle rendezvény is lesz  a január 22-én megtartandó gálaestig, mikor is átadják A magyar kultúráért-díjakat és plaketteket.
Az ünnepségsorozat fővédnökei Kelemen HunorRMDSZ-elnök és Halász János államtitkár.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro
2017. január 14.
Kisstílű sajtóbetyárok
Hosszú ideig úgy tűnt, hogy a legnagyobb erdélyi magyar politikai érdekképviseleti szervezet nem akarja lecserélni elkopott köntösét. A néhány éve megválasztott új elnököt leginkább a korábbi klónjaként, annak kiválasztott embereként emlegették. Az utóbbi hetek és hónapok fejleményei erre rácáfoltak.
Míg a korábbi elnök makacsul csak balra húzott, az utóbbi már a jobboldallal szemben is tárgyalóképesnek bizonyult. Mára már úgy néz ki, hogy a teljesen indokolt és megalapozott nyitás szele végleg elérte az RMDSZ-t. Rájöttek, hogy a Kárpát-medencén belül a jelenlegi közéleti viszonyok között nincs mit keresnie egy olyan alakulatnak, amely a Fidesz és a magyar miniszterelnök ellen hangolja választóit.
Mivel az RMDSZ reális alternatívája a különféle próbálkozások ellenére sem jött létre, az erdélyi magyarok számára nem maradt más lehetőség, mint megszavazni a korábban éppen a Fidesz-szel szembenálló politikai alakulatot. Az RMDSZ vezetői – mostanáig – ezt az ellentmondást nem tudták vagy nem akarták feloldani. Gyakran előfordult, hogy egymással összeférhetetlen nyilatkozatokat adtak ki. Főleg az olyan fontos nemzetstratégiai kérdésekben, mint amilyen a kettős állampolgárság, a bevándorláspolitika vagy az EU-hoz való viszonyulás. 
Az RMDSZ sorsát némileg megkeserítő erdélyi „ellenpártok” felszívódása és a Fidesz kiegyezéses politikája új helyzetet teremtett. Az eddigi „Orbán-ellenesség” elcsitult, sőt, egy régóta várt magyar-magyar (Fidesz-RMDSZ) kapcsolatépítésre is sor került. A Markó-vonal háttérbe szorult. Mivel ezeket a változásokat nem lehetett részlegesen véghezvinni – ha pozícióban maradnak a „fals előadók”, akkor leszerepel az egész zenekar –, most szinte egy teljes körű megújulást (újratervezést) hajtanak végre. A szólamvezetőtől a háttérszereplőkig. Az ügyvezető elnöktől a bértollnokokig.
Az eddig szánt szándékkal színpadon tartott háttérszereplők most hirtelen kétségbeestek. Mi lesz az ő szerepükkel, mi lesz a színdarabbal, mi lesz a közönséggel? Hiszen az ők jelenlétük már annyira megszokott volt, mint egy bútordarab. Annyira odaillőnek képzelték magukat. Azt gondolták, hogy nélkülük már nem lehet előadást tartani, nélkülük nincs erdélyi magyar közélet, az ők véleményük nélkül nincs jövője a közösségünknek. Ők voltak az eddigi rendezők kegyeltjei, az összes színdarab kötelező kellékei. Most viszont az Erdélyi Magyar Közélet nevű társulat főrendezőt cserélt. Új szereplők jönnek, új díszlet- és jelmeztervezőkkel, új koreográfusokkal és új segédszemélyzettel, a régiek pedig mennek. A nézők (a szavazók) nagy megelégedésére.
Persze, érthető, hogy az eddigi szereplők (beleértve a köldöknéző, kisstílű sajtóbetyárokat is) most egymás torkának esnek, hogy ki a hibás a nagyérdemű elvesztéséért. Megpróbálják menteni azt, ami még menthető, vagy kiállnak a régi főrendező mellett, de nevetségesek. Hajthatatlanul mentek előre a rosszabbnál rosszabb művek erőltetésével (a különféle nemzetidegen ideológiák beetetésével), nem vették figyelembe a nézőszám csökkenését, mentek előre a vesztükbe. Most azonban elérkezett az elszámolás pillanata. Hiábavalónak bizonyult a nagy „tehetségük”, a sok „érdemi díjuk”, a saját köreikben megszerzett „szakmai elismerésük”. A közönségdíjat elveszítették. Emiatt a nézők nem hibáztathatók. Emiatt csak az érintettek, a lapátra tett újságírók és politikusok felelnek.
Ferencz Zsombor, Marosvásárhely
itthon.ma/szerintunk
2017. január 14.
Diaszpórában élő magyar fiatalok érkeznek Magyarországra
Százhúsz, diaszpórában és szórványban élő magyar fiatalt lát vendégül a Rákóczi Szövetség Magyarországon január 14. és 28. között - közölte a szervezet az MTI-vel.
A szövetség diaszpóra- és szórványprogramja keretében 60 résztvevő Dél-Amerikából, 10 Macedóniából, 50 a délvidéki és a felvidéki szórványterületekről érkezik.
A Dél-Amerikából idelátogató fiatalok két hetet töltenek Magyarországon, a többi résztvevő 3-7 napot.
Mint írták, a Rákóczi Szövetség júniusig összesen 1850, a Kárpát-medencei mély szórványban és 650, diaszpórában élő, 10 és 25 év közötti magyar fiatalnak biztosít lehetőséget arra, hogy Magyarországra látogasson.
Ebben az időszakban összesen tíz programlehetőséget biztosít a szövetség, az Észak- és Dél-Amerikából, Dél-Afrikából, Ausztráliából, Nyugat-Európa különböző államaiból és a Kárpát-medencéből ide látogatni szándékozóknak. Ennek része Budapest, a vidéki Magyarország és egy a Kárpát-medencén belüli, határon túli magyar régió felkeresése is.
hirado.hu
2017. január 14.
Kolozsvári tanulságok
Erdély és az erdélyi magyar városok az 1918–1920-as, az 1940-es és az 1944–1947-es nagy átalakulások után egy újabb „metamorphosis Transilvaniae” korszakát élték meg az elmúlt húsz évben, és ez a változás radikálisan átalakította az erdélyi városok magyarságának helyzetét, amely amúgy ennél is radikálisabban alakult át az ötvenes évek közepén, a beinduló etnopolitikai „gőzhenger” következtében, amely egy évtized leforgása alatt nagyjából felszámolta az erdélyi városok hagyományosan magyar és kisebb mértékben német etnikai karakterét.
A mögöttünk lévő közel két évtizedben, a romániai rendszerváltozás után, mondhatni, havi rendszerességgel fordultam meg Erdély városaiban: irodalmi és tudományos tanácskozásokon, könyvbemutatókon, kulturális és egyházi összejöveteleken. Nagyjából egy kerek esztendőt töltöttem (néhány napos adagokban) Erdélyben. Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Aradon, Nagyenyeden, Brassóban, Marosvásárhelyen, a székely városokban. Igen sok tapasztalatot szereztem, vannak közöttük elkeserítők és felemelők, kiábrándítók és reményt adók.
A magyarság fogyatkozása
Az erdélyi magyarság etnikai ereje számottevően csökkent a mögöttünk lévő évtizedekben. A kivándorlás megnyíló lehetősége, a Magyarországra történő átköltözés, és kisebb mértékben a többségi nemzet asszimilációs törekvései több százezerrel csökkentették az erdélyi magyarság létszámát. A hivatalos népszámlálások tükrében ez a fogyatkozás nagyjából negyedmillió embert jelent, de ha arra gondolunk, hogy a nyolcvanas évek közepén a demográfusok különböző számításokra, mindenekelőtt az egyházi anyakönyvek adataira alapozva közel kétmillióra tették a romániai magyarság létszámát, akkor a veszteség, figyelembe véve a jelenlegi alig másfél milliós lélekszámot, még fájdalmasabbnak tetszik.
A magyar etnikai erő hanyatlása mindenekelőtt a városokban érhető tetten, és ez nemcsak az erdélyi magyarság számára jelent igen szomorú, de reméljük, egyszersmind elgondolkoztató és ellenállásra mozgósító tapasztalatot, hanem a nemzet egésze, és így a magyarországi társadalom számára is. Az erdélyi magyar városok ugyanis a magyarság több mint ezeréves történelme során mindig is a nemzeti élet otthonai, műhelyei és erőközpontjai voltak, az erdélyi városok etnikai átalakulását, kulturális hagyományainak sérülését az egész magyarság veszteségének kell tekintenünk. Ezért az erdélyi városok magyarságának és történelmi tradícióinak védelmét abban a szellemi, illetve politikai térben kellene elhelyezni, amelyben a magyar nemzeti stratégia és nemzetpolitika alakításának kellene működnie.
Voltak idők, nem is olyan régen, még a huszadik század elején, midőn a mértékadó hazai közvélemény a magyar és az erdélyi városokban látta a Kárpát-medencei magyar jövő zálogát, és a történelmi ország fennmaradásának ügyét olyan városokra kívánta bízni, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Marosvásárhely, Szabadka, Kassa és Pozsony. Hadd idézzem itt fel Ady Endre 1911-es Városos Magyarország című írásának a jövő iránt érzett bizalomtól áthatott szavait: „Ma Magyarország a városok, a készek és a leendők, ők a kultúra, ők a magyarság, sőt a nemzetiségi kérdést is csak ők jogosultak és nobilisak megoldani. A városos Magyarország, talán utolsó lehetősége és kerete egy lehető Magyarországnak, ébredjen, eszméljen egy kicsit.[…] A magyar városok lássák meg, hogy ellenük nincs szervezhető mezei had, s már a legkulturálatlanabb, pópás nemzetiségi tömegekkel akarnak az ő fejlődésükre, életükre, szóval a lehetséges kultur-Magyarországra törni. A városos Magyarország döntse el, mert csak ő döntheti el, a demokrácia, a kultúra s – ha úgy tetszik – a magyarság sorsát.”
Etnopolitikai erőszak
A vesztes első világháború után ennek a „városos Magyarországnak” adott végzetes döfést a trianoni diktátum. Az elszakított területek magyar városainak etnikai aránya radikális módon megváltozott, ez a változás mindazonáltal, legalábbis a két világháború között, mi több, még a háborút követő egy-két évtizedben sem számolta fel igazán a hagyományosan magyar erdélyi városok etnikai karakterét. Az utolsó, 1910-es magyar (osztrák–magyar) és az első hivatalosnak és hitelesnek tekinthető, 1930-as román népszámlálás tanúsága szerint az Erdély területén városi státust élvező negyvenkilenc település lakosságának mérlege a következőképpen alakult: 1910-ben a városi lakosság 62,7 százaléka magyar, 18,9 százaléka román, 1930-ban ugyanennek a lakosságnak 39 százaléka magyar, 31,1 százaléka román volt. Mellettük erős volt a németek, 1920 után pedig a magyarságról rendeleti úton leválasztott zsidók arányszáma, ez utóbbiak különben döntő többségükben magyar anyanyelvűeknek tartották magukat, és a magyar kultúra körében fejezték ki identitásukat.
Jóllehet a két világháború közötti korszakban a magyarság igen sokat veszített etnikai erejéből, és a mérleg másik serpenyőjében a románság számottevő gyarapodást könyvelhetett el, az erdélyi nagyvárosokban egészen az ötvenes évek végéig a magyarság etnikai fölénye érvényesült.
Ezt az etnikai fölényt rombolta le az ötvenes évek közepén kibontakozó románosítási politika, amely igen alaposan végiggondolt és következetesen érvényesített nemzetpolitikai stratégia nyomán látott hozzá az erdélyi városok etnikai jellegének és szerkezetének átalakításához. Ennek a stratégiának több eszköze is volt. Először is nagyarányú betelepítésekkel, hatalmas tömbháztelepek építésével változtatta meg a városok etnikai szerkezetét, ennek keretében sok százezer, az adatok szerint több mint egymillió Kárpátokon túlról érkezett románt telepített le az erdélyi városokban. Másodszor, ezzel egyidejűleg, igyekezett felszámolni vagy legalább hatásuktól megfosztani az erdélyi városok magyar intézményeit; ez utóbbi politikai akaratnak esett áldozatául a kolozsvári magyar egyetem (és később a marosvásárhelyi magyar orvosi egyetem), veszítette el nemzeti (nemzetiségi) szerepét számos magyar kulturális intézmény, iskola, sajtótermék, és váltak kiszolgáltatottakká és üldözöttekké az erdélyi magyar egyházak, amelyek a történelem során mindig - és különösen Trianon óta - a magyar nemzeti identitás védelmezői voltak.
Ki lehet jelenteni, hogy a kommunista diktatúra, amely különben mindenütt a közép-európai térségben lerombolta a nyugati mintákat követő polgárosulás értékeit és vívmányait, és erőszakosan felszámolta a térség társadalmainak nyugati karakterét, Romániában egyszersmind az erőszakos elnemzetlenítés és beolvasztás eszköze volt. Vagyis két irányból is támadta az erdélyi magyar városokat: egyrészt mint a polgárosulás kereteit és intézményeit, másrészt mint a magyar népesség településeit.
Kolozsvár példája
Csupán egyetlen népességstatisztikai adatsort idéznék fel itt: Kolozsvár etnikai szerkezetének arra az adatsorára gondolok, amelyet az erdélyi népességstatisztikai szakirodalom eddigi (és bizonyára ez utáni) legnagyobb korpusza, a Varga E. Árpád által összeállított Erdély etnikai és felekezeti statisztikája című munka 2001-ben közreadott negyedik kötete tartalmaz. Ezek szerint Kolozsvár összlakossága 1850-ben 19 612 volt, ebből magyar 12 317, román 4116, német 1587; 1910-ben 62 733, ebből magyar 51 192, román 8886, német 1678; 1920-ban 85 509, ebből magyar 42 168, román 29 644, német 2075, zsidó 10 638; 1941-ben 114 984, ebből magyar 100 172, román 11 523, német 1842, zsidó 832; 1956-ban 154 723, ebből magyar 74 155, román 74 033, német 990, zsidó 4530; 1992-ben 328 602, ebből magyar 74 871, román 258 572, német 1149, zsidó 344.
Ezek a számsorok jól szemléltetik a város etnikai képének igen radikális átalakítását, és hasonló számsorokkal lehetne szemléltetni a többi erdélyi nagyváros etnikai átformálását is. Mindez valóban egy minden korábbinál hatalmasabb és végzetesebb „metamorphosis Transilvaniae” képét vetíti elénk, azt a képet, amely különben a második világháború után – gondoljunk a német Danzig (Gdansk) és Breslau (Wroclaw) vagy a lengyel Lwów (Lemberg) és Wilno (Vilnius) sorsára – korántsem volt ritkaság, és korántsem csupán a magyarság veszteségeit mutatta.
Az erdélyi városok magyarságának számaránya, láthattuk, mindenütt igen kedvezőtlenül alakult, és a Trianon után még nagyjából négy évtizeden át tartó magyar számbeli fölény az ezt követő négy évtizedben radikálisan csökkent, néhány városban, például Aradon, Temesváron és Brassóban szinte összeomlott. A városlakó magyarság abszolút száma ugyan szinte mindenütt megmaradt, számaránya viszont a nagyarányú lakótelep-építkezés és a betelepítés következtében mégis a korábbiakhoz képest drámai módon megfogyatkozott.
A fogyatkozás ma is tart: Kolozsváron, mindenekelőtt a szélsőségesen soviniszta és magyargyűlölő korábbi polgármester erőszakoskodása következtében, a magyarság igen nagy teret veszített, Marosvásárhelyen az etnikai arányok veszedelmes megváltozása – és persze az ottani magyar politikai tényezők hibás taktikája miatt – több alkalommal is román polgármestert választottak (részben a magyarok szavazataival).
Van remény
Mindez, amit idáig elmondtam a mérleg egyik serpenyőjében található, és a mára kialakult helyzet egyik „dimenzióját” világítja meg. Szerencsére azonban van a helyzetnek egy másik oldala, a mérlegnek egy másik serpenyője is. Az elmúlt másfél évtizedben egy budapesti irodalmár gyakorlatához képest igen sok időt töltöttem Erdélyben, éspedig éppen olyan összejöveteleken, amelyek némi biztatással szolgálnak az imént vázolt drámai fejleményekkel szemben, és az erdélyi városok egy másik, most kibontakozóban lévő magyar életét és arculatát mutatják fel. Azokra a reményt keltő szerveződésekre gondolok, amelyek azt ígérik, hogy az „erdélyi magyar város” történelmi képzetének a jelenben is van és a jövőben is lehet valóságos értelme.
Egyetlen város, Kolozsvár példájával szeretném megvilágítani ezeket a biztató tapasztalataimat. A mögöttünk lévő nehéz évtizedek során talán a kolozsvári magyar közösség veszítette a legtöbbet: a kommunista diktatúra időszakában megfosztották intézményeinek egész sorától, közéletét és művelődését beolvasztották a zsarnokság mindent maga alá gyűrő rendszerébe, múltját meghamisították, etnikai jellegét megváltoztatták, történelmi épületeit, emlékeit kiszolgáltatták az enyészetnek, még hagyományos nevét, hagyományos román nevét is félig megváltoztatták. A rendszerváltozás után mindazonáltal lassanként magára talált, annak ellenére, hogy a rossz emlékű polgármester: Funar nevéhez fűződő korszak igencsak mostohán bánt a város magyarságával. A városi struktúra - az épületek, az útvonalak, a közlekedés - drámai módon bekövetkezett romlásával szemben nem adhattak kárpótlást a többnyire minden ízlés nélkül felhalmozott köztéri emlékművek, amelyek amúgy sem azért kerültek a helyükre, hogy gazdagítsák a város karakterét, hanem azért, hogy nagyromán soviniszta tömegérzelmeket keltsenek!
Nos, a „magyar Kolozsvár” mindezek ellenére mintha magára talált volna: igen hamar új életre keltek a város hagyományos kulturális intézményei és szervezetei, közöttük az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és az Erdélyi Múzeum-Egyesület, színvonalas sajtótermékek jelennek meg, közöttük a Korunk, a Helikon, a Művelődés és a Szabadság, a kolozsvári magyarságnak mára értékes színházi és képzőművészeti kultúrája, televíziós stúdiója és rádiója van. Szabédi László egykori lakóházában ígéretes irodalmi múzeum létesült, tevékeny könyvkiadók szolgálják az egyetemes magyar kultúra ügyét, részben újjászületett a magyar iskolarendszer, tartalmas oktatómunka színhelye a kolozsvári egyetem, és főként mozgalmas kulturális élet, közélet ad szinte hetente több alkalommal is szellemi táplálékot nemcsak a kolozsváriaknak, hanem a más vidékekről, akár Magyarországról, Szlovákiából, Szerbiából és a nyugati világból érkező magyaroknak.
Remélhetőleg a város magyar szellemiségének és hagyományainak teljesebb kibontakozását fogja hozni a néhány esztendeje (elsősorban Kántor Lajosnak, a Korunk korábbi főszerkesztőjének kezdeményezésére) létrejött Kolozsvár Társaság. Ennek éppen az lesz a küldetése, hogy a város magyarságának szervezőereje, egy kulturális „új honfoglalás” kezdeményezője legyen.
Személyes felelősségvállalás
Felidézhetném nagyváradi, szatmári, aradi, brassói és természetesen székelyföldi tapasztalataimat is. Mindenütt személyes áldozatokat vállaló, küldetést teljesítő magyar értelmiségiekkel: tanárokkal, újságírókkal, lelkészekkel, mérnökökkel találkoztam. A személyes vállalkozásról, felelősségről és kezdeményezésről beszélek, Erdélyben mindenütt azt tapasztaltam, hogy ez a személyes feladatvállalás lehet az erdélyi városok magyar jövőjének záloga. Minden városban és minden kisebb településen a nemzeti felelősségük tudatában, elkötelezetten tevékenykedő értelmiségiek - írók, szerkesztők, tanárok, tudósok, művészek, zenészek, lelkészek kezében van ez a jövő – sok esetben kellő pénzügyi támogatás és intézményes háttér nélkül.
Ahogy ez a magyar történelemben nemegyszer volt tapasztalható, az emberi minőség tarthatja meg az erdélyi városok történelmi magyarságát. Erdélyben ma, hogy Németh László találó kifejezését vegyem kölcsön, valóban a „minőség forradalma” zajlik, és ennek a szellemi újrakezdésnek és mozgalmasságnak lehet az eredménye, hogy valami, minél több, megmaradjon abból a történelmi, művelődéstörténeti fogalomkörből, amelyet az erdélyi magyar városok hagyománya jelent.
Ennek az áldozatos alkotó- és szervezőmunkának az eredményeként erősödhet meg az erdélyi magyarság belső demokráciája, mi több, a romániai demokrácia, gyorsulhat fel az erdélyi magyarság nemzeti integrációja az egyetemes magyarságon belül és európai integrációja az Európai Unión belül. Ahogy Ady Endre imént idézett vallomása mondotta volt közel egy évszázada, a „városos Magyarország”, azaz a mi esetünkben a „városos Erdély” döntheti el az erdélyi magyarság sorsát. Az erdélyi városok magyar életének, kultúrájának, intézményrendszerének védelmében és kiteljesítésében következésképp mindannyiunknak össze kell fognunk, éljünk Erdélyben vagy Magyarországon, Kolozsváron vagy Budapesten.
Pomogáts Béla
Népszava
2017. január 15.
Különdíjat kapott a tusnádfürdői néptáncos
Egyedüli erdélyi versenyzőként vett részt a tusnádfürdői Melles Endre táncos, a Háromszék Táncegyüttes tánckarvezetője a hétvégén Békéscsabán 23. alkalommal megtartott Országos Szólótáncfesztivál döntőjén.
A szombat esti gálaműsoron a tusnádfürdői táncos a Martin György Néptáncszövetség különdíjában részesült. Melles Endre a kötelező táncokon kívül – nyugati palóc verbunk, sűrű és ritka tempó – őrkői öreges és rományos táncot mutatott be a versenyen. Az Országos Szólótáncfesztivál a néptáncmozgalom szólistáinak kétévente ismétlődő, az egész Kárpát-medencére kiterjedő rangos eseménye, amely 1974-ben jött létre Magyarországon, Vásárhelyi László koreográfus kezdeményezésére. A döntőbe jutott versenyzők páros és férfi szóló kategóriában méretettnek meg, az Aranygyöngyös, illetve Aranysarkantyús táncos cím elnyeréséért.
Székelyhon.ro
2017. január 15.
Migrációs kutatásban vesz részt Sepsiszentgyörgy
Migrációt kutató nemzetközi projektben vesz részt Sepsiszentgyörgy, szavazták meg a pénteki tanácsülésen.
A YOUMIG Duna Transznacionális projektnek nyolc országból 18 partnere van, a pályázatvezető a budapestiStatisztikai Intézet. A kutatás a dél-kelet európai országok demográfiai problémáit térképezi fel, hogy milyen hatással van a migráció az országok, térségek gazdaságára, munkaerőpiacára, és hosszú távú stratégiákat, közpolitikákat javasol az azonosított problémák orvoslására. A projektben részt vesznek kibocsátó országok (Románia és Bulgária), befogadók (Ausztria és Németország), valamint olyan országok, ahová érkeznek is bevándorlók, illetve a kivándorlás is gondot okoz, mint például Magyarország. Sztakics Éva alpolgármester elmondta, a 2,7 millió eurós projektből Sepsiszentgyörgy része 89 ezer euró, és ebből az önrész két százalék, vagyis 1700 euró. A tanulmányt 30 hónap alatt készítik el.
Különben a sepsiszentgyörgyi önkormányzat 2014-ben készítetett egy felmérést az utolsó tíz évben végzett fiatalok karrierútjáról, akkor arra a következtetésre jutottak, hogy nem a külföldi, hanem a belső migráció a domináns, inkább a hazai nagyvárosok vonzzák a sepsiszentgyörgyi fiatalokat. Az elvándoroltak 38,9 százaléka az országban maradt, 4,8 százalék Magyarországot választotta, míg 5,6 százalék vándorolt más országba. A magyar diákok inkább Marosvásárhelyre vagy Kolozsvárra költöztek, a románokat pedig Brassó vagy Bukarest vonzza. Az akkori végzősök 28 százaléka tervezte, hogy elhagyja a várost, a román fiatalok körében nagyobb volt az elvágyódás.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
2017. január 15.
Iohannis szerint Romániát a kultúrájáért tisztelik külföldön
A Románia iránti tisztelet nagyrészt a román kultúrát és a román művészeket övező nemzetközi megbecsülésre épül – hangoztatta vasárnap, a román kultúra napján, Klaus Iohannis államfő.
Klaus Iohannis elnök a román kultúra napja alkalmából Facebook-bejegyzésben ecsetelte, hogy mit is gondol az ország szellemi megvalósításairól, hagyatékáról: „Mindig is nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor az ország nevében különböző kitüntetéseket adhattam át azoknak, akik egész életüket a kulturális alkotómunkának szánták. Műveik örömmel töltötték el szívünket és gazdagították lelkivilágunkat. A világban egy ország iránti tisztelet nagyrészt a kultúráját és művészeit övező nemzetközi megbecsülésre épül. Kulturális örökségünk nemzeti identitásunk legkifejezőbb eszköze” – írta Facebook bejegyzésében Klaus Iohannis
itthon.ma//erdelyorszag
2017. január 15.
Tőkés újévi fogadása: „Az örök megújulás jegyében"
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület által Tőkés László püspöksége idején meghonosított, több mint két évtizedre visszatekintő hagyomány jegyében 2017 elején is megrendezték Nagyváradon az újévköszöntő ünnepélyt, mégpedig január 14-én – közölte az EP-képviselő sajtóirodája.
Eredeti célkitűzésének megfelelően a rendezvény a váradi és bihari egyházi és polgári közélet nemzeti elkötelezettségű képviselőit és szolgálattévőit hivatott közösségbe vonni, illetve hitünk és nemzeti öntudatunk szellemében útjára bocsátani az új esztendőt. Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke meghívására idén is sokan jelentek meg a Partiumi Keresztény Egyetemnek (PKE) otthont adó egyházkerületi székház dísztermében, ahol a Szózat eléneklése után Török Sándor egyházkerületi főjegyző, az EMNT Bihar megyei elnöke köszöntötte a vendégeket, majd felkérte Nemes Csaba református lelkipásztort, főtanácsost, az Emberi Erőforrások Minisztériumának képviselőjét az újévköszöntő igei beszédre.
Az est házigazdája, Tőkés László újévnyitó beszédében előbb a közjó és a közszolgálat fogalmait és azok mibenlétét, jelentőségét, horderejét járta körül, majd visszatekintve a mögöttünk hagyott 2016-os évre, kegyelettel adózott azok emlékének – szűkebb és tágabb pátriánkra való kitekintéssel, a teljesség igénye nélkül –, „akik a közjó szolgálatában égették el életüket, és akik a minden élők útján távoztak el közülünk”. Felidézte egy-egy tavalyi kerek évforduló kapcsán Márton Áron, Jakó Zsigmond és Jakabovits Miklós alakját, akiknek emlékévet, emlékkonferenciát és életmű-kiállítást szentelt nemzeti közösségünk. Szót ejtett a magyar forradalom és szabadságharc hőseiről is a lezárult 1956-os emlékév kapcsán. A jól elvégzett munka, az esetleges sikertelenségek és a ránk váró feladatok hármas összefüggésében végzett számbavétel során felhívta a figyelmet: a közjó szolgálata nem tehető múlt időbe. Méltatta azon jeleseinket, akik sokrétű közszolgálatot végeznek a polgári, politikai, egyházi életben, az oktatás és művelődés területén, a közélet bármely pászmáján. Külön is említette a valóban „civil” szervezeteket, az öntevékeny közösségeket, továbbá a demokráciaközpontokat és honosítási irodákat, valamint azon szervezeteket, amelyeket az évek során A Közjó Szolgálatában Díjjal tüntettek ki az újévi fogadásokon.
A püspök sorra köszöntötte a meghívottakat, köztük az EMNT és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) vezetőit, a PKE és az egyházak képviselőit, a polgári élet jeleseit, valamint munkatársait, segítőit. A köszönet és hála hangján szólt mindenkihez, külön kiemelve „főtámogatóinkat”, a magyar kormányt, az Országgyűlést és a Nemzetpolitikai Államtitkárságot.
A 2017-es évre nézve Isten áldását és erejét kérte ahhoz, hogy „erősítsük meg azt a nemes és szent elhatározásunkat, hogy »jó és balszerencse közt«, »alkalmas és alkalmatlan időben«, kedvező és kedvezőtlen körülmények között, hitünk és nemzetünk, nagyváradi és erdélyi-partiumi népünk iránti odaadással és hűséggel töretlenül folytatjuk a köz javára vállalt szolgálatunkat”.
Három latin szállóige vezéreljen bennünket ebben a szolgálatban – mondotta Tőkés László. A „De profundis clamavi ad te Domine” zsoltárvers mint adventi ige a nyomorúság, a bűn, az elnyomás mélységéből szabadulást kereső, lehúzó sorsa fölé emelkedni vágyó ember fohásza Istenéhez. S míg 1956-ben „egy nép kiáltott” a mélységből, fél évezreddel ezelőtt „az egyház babiloni fogságából” egész Európa kiáltott így. Kisebbségi létünkben ezt tettük számtalanszor – emlékeztetett a püspök. A reformáció idei jubileumi emlékévében is csak az Istenbe vetett állhatatos hit és remény jegyében mondjuk: „Dum spiro, spero” (amíg lélegzem, remélek) – látván azt a sokrétű globális válságot, ami az emberiséget sújtja, beleértve Európát és Romániát. Kontinensünk az özönvízszerű migrációval, eme újkori népvándorlással küszködik, országunk a megbicsaklott rendszerváltással és posztkommunista visszarendeződéssel. Általános politikai és erkölcsi válságnak vagyunk szenvedő alanyai, mivel a hatalom és az anyagi javak bálványozásában megvakult vezetőink és hamis prófétáink vesztükbe kormányozzák népeinket – élt egy újabb bibliai párhuzammal Tőkés László. Aki végül minden nyomorúságunk dacára – kisebbségi jogfosztottság, nagyméretű elvándorlás, demográfiai válság, falvaink elnéptelenedése, társadalmi megrekedtség stb. – az örök megújulás jegyében idézte harmadikként a „Vivat, crescat, floreat!” (éljen, nőjön, virágozzon) latin jókívánságot, nemzetünkre, családjainkra, ifjúságunkra vonatkoztatva. Hitünk győzelmét hirdetve, kincseinket óvva, jövőnket építve kell megoldást és kiutat találni helyzetünkből – zárta újévi köszöntőjét Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke.
Az est díszvendégeként Szászfalvi László csurgói református lelkipásztor, az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának kereszténydemokrata alelnöke a magyar kormány és törvényhozás üdvözletét tolmácsolva mondott igei alapú, de számos politikai összefüggésre rámutató köszöntőbeszédet. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? – idézte Pál apostolt annak kapcsán, hogy minő kihívások előtt áll a nemzet, Magyarország, Európa, miközben számos pozitívumot mutathatunk föl. Többek között a magyar nemzetpolitikában végbement paradigmaváltást, a határok fölött nemzetegyesítés folyamatát, az ország megvédésére tett erőfeszítéseket említette. 2017 kiemelkedő jubileumait sorolva – az új esztendő a reformáció, Szent László király, Arany János emlékéve, közvetlen partiumi kötődésekkel – az előtte szólóval egybehangzóan biztatott: nagyon gazdagok vagyunk, csodálatos örökségünk pedig kellő alap a megújuláshoz is.
A továbbiakban sor került A Közjó Szolgálatában Díj ünnepélyes átadására, idén a Partiumi Keresztény Egyetem Diákszervezete érdemelte ki, laudációt Tolnay István egyetemi tanár, az Alapítók Tanácsának alelnöke mondott. Ezen ünnepi alkalommal adták át az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kós Károly Díját is Lászlófy Pál tanárnak, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége korábbi, jelenleg tiszteletbeli elnökének, akinek pályáját és munkáját utóda, Burus Siklódi Botond RMPSZ-elnök vázolta és méltatta.
A program zenei intermezzóit Imre Kamilla másodikos elemista, az Il Pastor Fido együttes és váradi zenetanárok-kántorok egy csoportja szolgáltatta. A kislány rábaközi dalcsokorral, a felnőttek barokk muzsikával, illetve szatmári újévi kántáló énekekkel örvendeztették meg hallgatóságukat.
Az új esztendei pohárköszöntőt Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke mondta el. A fogadásra érkezettek a PKE Diákszervezete részére ajánlhatták fel adományaikat.
itthon.ma//erdelyorszag
2017. január 16.
Huszárakadémia hatodszor
Hatodik alkalommal tartottak Huszárakadémiát Bálványosfürdőn és Torján. A szombati és vasárnapi rendezvényen a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség (MHKHSZ) tisztikara is képviseltette magát Grubits Róbert hagyományőrző huszárkapitány, az MHKHSZ fegyvernemi alelnöke és Hornyák Gábor hagyományőrző huszárkapitány, táborkari tiszt által.
Szombaton Bálványosfürdőn a Vár Panzióban elméleti képzésen vehetett részt a mintegy százötven anyaországi és erdélyi huszár és hagyományőrző. Vidékünket a torjaiak, uzoniak, a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület huszár- és málnásfürdői tüzércsapata, valamint a 15. székely határőr gyalogezred kézdivásárhelyi ütege képviselte. 
Jelen voltak huszárok Budapestről, Kaposvárról, Kecskemétről, Pápáról, Szolnokról, a Homoród mentéről, Marosszékről, Udvarhelyszékről és Csíkszékről.
Hazai és magyarországi szakemberek, történészek és állatorvosok előadásokat tartottak a modern huszárság kialakulásáról, az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc fegyvereiről, a württembergi huszárok vitézségéről, a hátaslovak neveléséről és tenyésztéséről. Az első nap tisztikari gyűléssel, az idei esztendő progamjainak egyeztetésével és huszárbállal ért véget.
Tegnap Bálványosfürdőről Torjára utaztak a huszárok, ahol a felvonulás után részt vettek a Szent Miklós római katolikus műemlék templomban a Hatos Mihály plébános, tábori lelkész, hagyományőrző főhadnagy által celebrált ünnepi szentmisén. Ezt követően Daragus Attila, Torja polgármestere köszöntötte az egybegyűlteket. Elmondta: megtiszteltetés a község számára, hogy hatodik alkalommal lehet a házigazdája a Huszárakadémiának. „Soha nem volt akkora szükség a hagyományőrzőkre, mint most, amikor Európa határait nemcsak döngetik, hanem már bent is vannak a vén kontinensen mindazok, akik a keresztény értékek ellenségei” – hangsúlyozta Torja polgármestere, aki köszönetet mondott az MHKHSZ tisztikarának, amiért több mint ezer kilométert utaztak, hogy jelen lehessenek a huszárakadémián, amelyet az összetartozás és összefogás jegyében szerveztek meg. Csikány Tamás budapesti történész, honvédezredes a doberdói tragédiáról, illetve a magyar huszárság hősiességéről tartott rövid előadást. A szentmise nemzeti imánk közös eléneklésével ért véget.
A szentmisét követően a huszárok és hagyományőrzők a templomkertbe vonultak egy fénykép erejéig, majd Vesztergám Miklóskalocsai tárogatóművész kíséretével elénekelték a Gábor Áron rézágyúja című dalt, illetve a huszárszoborhoz vonultak, ahol megkoszorúzták az emlékjelet, majd előléptetési ceremónia következett, két közhuszárt, Demeter Zoltánt és László Lajost hadnaggyá, illetve őrmesterré léptették elő. A tárogatóművész a koszorúzás ideje alatt is muzsikált. Az idei huszárakadémia kitűzőit és az emléklapokat a Vár Panzióban elfogyasztott díszebédnél adták át, miközben ünnepélyes keretek között zárult a rendezvény.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 16.
Megbeszélés a katolikus iskoláról
A marosvásárhelyi tanács január 13-i rendkívüli ülésén Csíki Zsolt, az RMDSZ-tanácsosok frakciójának vezetője számonkérte, hogy a polgármesteri hivatal miért nem továbbította a pénteki határidő lejártáig a beiskolázási tervezetet a tanfelügyelőségnek. A továbbiakban azt kérte, hogy a hivatal képviselői, a tanfelügyelőség vezetői és a városi tanács tagjai ma délelőtt tartsanak megbeszélést, amelyen kiderül, hogy miért nem tett eleget kötelességének a polgármesteri hivatal iskolaügyekkel foglalkozó igazgatósága, és mi a tanfelügyelőség álláspontja a katolikus iskola ügyében, amelyet állítólag nem soroltak be a város tanintézmé- nyei közé. A megbeszélésen az álláspontok mellett azt is tisztázni kellene, hogy miért indított pert a polgármesteri hivatal is a katolikus iskola ügyében. Ez az eljárása ugyanis szöges ellentétben van azzal, amit a polgármester a novemberi tanácsülésen a Római Katolikus Teológiai Líceumot képviselő szülőknek mondott, éspedig, hogy nincs semmi veszély, és számíthatnak az ő támogatására. A pénteki rendkívüli tanácsülésen a szülőket képviselő Civilek a katolikus iskoláért csoport tagjai Ne játsszatok gyermekeink sorsával! magyar és román feliratos pólókban tiltakoztak a kialakult helyzet ellen. A hétfői tanácskozáson értesüléseink szerint már az új főtanfelügyelő vesz részt, tanügyi berkekben ugyanis úgy tudják, hogy Raţă Nadiát Kozak Mioara román szakos tanfelügyelő váltja a megyei oktatásügy élén.
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 16.
Ne legyenek illúzióink!
A legmorbidabb történeteknek is vannak humorosnak mondható mozzanataik. Ami most zajlik a SRI és a DNA környékén, ahhoz nem a morbid jelzőt célszerű használni, bár a mocsárban sosem lehet tudni, melyik lépés bizonyul végzetesnek. Na igen, a humor. Ilyen „betéttel” tette valamelyest derűsebbé a légkört az elnöki hivatal szóvivője: megjelent a sajtó képviselői előtt, hogy közölje a közvéleménnyel: semmiről nem tud semmit. Illetve, hogy annyit igen: az elnök valóban találkozott Florian Coldeával, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) vezetőhelyettesével, akiről mostanság furcsábbnál furcsább dolgok látszanak felszínre kerülni. Ennyit tudott mondani az eseményről a szóvivő, ami joggal váltotta ki a sajtósok kárörvendő élcelődését. Legyünk azonban megértőek. Képzeljük el, hogy az elnöki hivatalban hetelő sajtó joggal válhat türelmetlenné, így rendre kérdéseikkel zaklathatták a szóvivőt, aki tehetetlenségében mindegyre rányitotta az ajtót Klaus Johannisra, hogy hát érdeklődik... S ez ismétlődött újra meg újra, amíg az elnök türelmét vesztve rámordulhatott a hölgyre: ha még egyszer benyit, úgy kivágja, mint..., mint..., mondjuk, hogy a lába sem éri a földet! A hölgy pedig kénytelen-kelletlen kiállt a mikrofon elé, s közölte, eddig és ne tovább: nem tud semmiről semmit! A terebélyesedő botrány egy klasszikusnak számító mondással is jellemezhető: egy bolond akkora követ dobhat a kútba, hogy azt tíz okos sem képes kivenni. Sebastian Ghiţă természetesen nem bolond, sőt. A szóban forgó ügyhöz pedig szerintem száz okos sem elég. De hagyjuk a humort. Komolyra fordítva a szót, és úgy, hogy mi sem tudunk semmit, jogunk van kombinálgatni az információmorzsákat, amelyeket kellő türelemmel naponta kihámozhatunk a parttalan locsogóműsorokból, az írott meg az internetes lapok bennfentes vagy annak tűnő fejtegetéseiből. Azt mindjárt látni, hogy Coldea „mélységes” titkok tudója, s az elnököt joggal érdekelhette, hogy felfüggesztése esetén mit kezd ezekkel a mostanra tarthatatlanná vált helyzetben. Vagyis alku folyhatott kettőjük között. A jól értesültségüket fitogtatók azt is emlegetik, hogy Coldea és Codruţa Kövesi esetleg zsarolhatják Johannist. Ez sem kizárt, bár Johannis szempontjából könnyen ledolgozható a hátrány, amivel esetleg sarokba szorítható. Eléggé nevetséges lenneugyanis valamiféle házügyön lebukni... Így inkább Coldea látszik érdekeltnek valamilyen alkuban a SRI-ben fontos feladatokat ellátó felesége (ugyancsak tábornoki rangban) érdekében. Közben a SRIhez köthető más rokoni szálak is felmerültek, ami tovább bonyolítja kényesnek mondható helyzetét. Érdemes arra figyelni, hogy vajonmerről próbálnak meg mentőövet nyújtani neki. Ami azonban, feltételezésem szerint, nagyobb bizonyossággal szóba kerülhetett a „történelmi” beszélgetésen: mi az, aminek semmilyen körülmények között nem szabad kiderülnie, bármerre is kanyarogjanak a nyögvenyelősen elindult vizsgálódások szálai. Ez pedig az, hogy a pillanatnyilag célkeresztbe került Coldea és Kövesi milyen külföldi érdekek szolgálatában jártak el munkájuk során. A Ghiţă-féle videosorozatban a botrányt önleleplezésével kiváltó egykori s még talán mai „belsős” ügynök több esetben is utalást tesz erre. Mintegy ezzel indokolva, hogy a hosszú ideje tartó cinkossá- gát feladva otthagyta a szerinte Románia gazdasági érdekei ellen dolgozó SRI–DNA párost. Ez a pillanatnyilag feloldhatatlan dilemma! Amiből kimaradni látszik az új kormányzat, de világos, hogy nem maradhat egyszerű szemlélője a fejleményeknek, s Liviu Dragnea, na jó, Grindeanu kabinetjének is óvatosan kell eljárnia. A fölös (ki)fecsegés alaposan belerondíthat a PSD–ALDE-tervekbe. Mi a kiút? Hogy lakhat jól a kecske is és maradhat meg a káposzta is? Például éppen akkor, amikor hivatalba készül lépni Amerika új elnöke, Donald Trump. Aminek egyszerre kell örülni azzal, hogy (állítólag) a sokszor különös szerepben feltűnt Hans Klemm marad a nagykövet... Az ügyben mindegyre feltűnő Traian Băsescu szerepéről csupán annyit mondanék, hogy máris perbe foghatnák azért, amit most művel: majdhogynem kedélyesen adja a világ tudtára, hogy Románia mai állapotában maffiaállam. S a haja szála sem görbül. Mit nem mondok, hiszen kopasz... A mélyebben rejlő titkok dolgában szamárság lenne okoskodni. Engem ezeknél jobban foglalkoztat, hogy mit kezd a parlament, az elnök, a kormány azzal a káosszal, azzal az erkölcsi rombolással, amit a korrupcióellenes harc leple alatt elkövettek. Az intézmények iránti bizalmi index zuhanása jól jelzi a hitelvesztést, a helyzet tarthatatlanságát. De hát az „index” mit sem tehet ez ellen. A legfontosabb, hogy a parlament, de mindenekelőtt a PSD–ALDE szövetség sorra vegye mindazokat a törvényhozási teendőket, amelyekkel lehetetlenné teszik bármilyen hatalmi önkény eluralkodását a bűnüldözésben és az igazságszolgáltatásban. Erre elsősorban Călin Popescu Tăriceanuban látok garanciát. Az elnök? Bizonyos szempontból ő látszik a „leggyengébb láncszemnek”. Pedig most már megemberelhetné magát, s körülményeskedés (pas cu pas) nélkül sorra kirugdoshatná a különböző hivatalokból az általa jogszerűen – ne találgassuk, milyen alkalmi meggondolásból – kinevezett meg az elnöki hivatal „farvizén” belobbizott, visszaélésekkel gyanúsítható törtetőket. Akkor is lépni köteles, ha netán bármilyen jó szolgálattal férkőztek is a kegyeibe! Ha pedig az igazságszolgáltatás bonyolult építménye ebből biztatást merít, s érzékeli, hogy van erő és akarat a változtatásra, bizonyára maga képes lesz elkezdeni a – másnak nem nevezhetem – nagytakarítást. Újraolvasva mindezt, legtöbb, amit mondhatok, hogy ne legyenek illúzióink! Ez még messze nem az igazság pillanata. Nemrégiben még azt írtam volna, hogy erre várni egy degenerált társadalomban merő illúzió. Most inkább azt gondolom, hogy egy minden rendű és rangú gazemberektől meggyötört társadalomban talán nem egészen reménytelen....
Makkai János
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 16.
Amikor nincs megoldás
Mi tagadás, keserű szájízzel jöttem el pénteken az RMDSZKolozs megyei szervezeténél a 2017/2018-as tanév beiskolázási számairól tartott sajtótájékoztatóról. Az, hogy egyre kevesebb a gyermek, az szomorú, mindenki által ismert tény. Hogy az 1990-es évek végétől mostanáig, létszámhiány miatt hány kolozsvári lakónegyedi iskolában szűnt meg a magyar tagozat, arra jobb már nem is gondolnunk. Most ott tartunk, hogy van két általános iskolánk (egy-egy a Monostoron és a Györgyfalvi negyedben) öt színmagyar és két tagozatos líceumunk Kolozsváron (a Donát negyedi Ghibu-líceum és a zenelíceum).
Akármennyire is szeretnénk, ha évfolyamonként közel százas nagyságrendű fogyást „produkálunk”, akkor nem kaphatunk annyi osztályt, amennyit akarnánk. És itt kezdődik a kötéltánc, a tojástánc, a késélen való táncolás … hogy akkor honnan „vágjanak le” egy osztályt.  Ahogy az a sajtótájékoztatón elhangzott, a kolozsvári magyar iskolaigazgatók, a több mint hat órán át tartó ülésen sem tudtak megegyezni egymás közt, hogy milyen osztályokról mondjanak le. Mindenki körömszakadtáig védte azt az iskolát, amelyet vezet. Mi a végkövetkeztetés? Majd a megyei tanfelügyelőség dönt. Miért jó ez? Azért, mert az iskolaigazgatók azzal „takarózhatnak” a tanárkollégák és a szülők előtt, hogy a „csúnya” tanfelügyelőség, amelynek vezető tanácsa főleg többségiekből áll, levágta a magyar osztályokat. Méltán haragudhatunk rájuk. Miért rossz? Mert rávilágít arra, hogy pár magyar ember, aki ugyebár régről ismeri egymást, nem tudott megegyezni, és lemond döntési jogáról, visszaadja azt a tanfelügyelőségnek. Nem azért, mert nem látja a valós helyzetet (tudniillik, hogy iskolájában egyre kevesebb a gyermek), hanem joggal tart attól, hogy ha iskolaigazgatóként (ha nem is „önként és dalolva”) vállalja azt, hogy egy osztállyal kevesebb induljon, akkor első sorban az odajáró gyerekek szüleinek haragjával kell szembenéznie. És ez az, amit egyetlen iskolaigazgató sem vállal fel.
A gond a mai oktatási rendszerben keresendő, ami a tanintézmények támogatását fejkvóta szerint szabja meg. Minél több gyerek jár egy iskolába, a fejkvóta annál nagyobb. Ezért vannak bajban a kis létszámú iskolák és osztályok, az ingyenes állami művészeti oktatás, ahova jóval kevesebb gyerek jár. Olyan hazug állapotban létezünk, amikor huszonhét éve, pártpolitikai színezettől függetlenül minden kormány habzó szájjal hirdeti, hogy az oktatás nemzeti prioritás, de évek óta késélre menő harcot kell folytatni, minisztériumba kell rohangálni minden olyan osztályért és képzésért, ahol a létszám alsó határát súrolják a jelentkezők, vagy alig érik el.  Gondolom, a többségiek esetében könnyebben, a nemzeti kisebbségek esetében nehezebben oldhatóak meg. Legalábbis ezt mutatja a több éves szomorú tapasztalat.
Tény, hogy a gyereklétszám egyre csökken. Sajnos alig látok esélyt arra, hogy az osztálylétszámra vonatkozó, a tanügyi törvényben megszabott kritériumokat megváltoztassák, mert ez első sorban és mondhatni kizárólag minket, a nemzeti kisebbségeket érint, és a többségnek nem fűződik hozzá érdeke. És mivel nem fűződik hozzá érdeke, a problémát kíméletlenül lesepri az asztalról.
Akár tetszik, akár nem, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az elkövetkező tíz évben további magyar osztályok fognak létszámhiány miatt megszűnni. Mi mivel maradunk? A szomorúság és a tehetetlenség mellett az egymást közti acsarkodással, haraggal, viszállyal.
Nagy-Hintós Diana