Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
2016. november 9.
A gyógyítás székelyföldi apostolai
Tudományos konferenciát tartanak pénteken a Magyar Tudomány Napja alkalmából a Sapientia egyetem csíkszeredai karán, a 15-ös teremben.
Az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) Csíki Fiókegyesülete, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának közös szervezésében megvalósuló esemény megnyitóját reggel 9 órától tartják.
A gyógyítás székelyföldi apostolai című konferencia célja egy szakmai pálya sajátos területének művelőire irányítani a figyelmet: számba venni azokat a 19. század végi, 20. század eleji, két háború közötti és utáni orvosokat, akik vidéken éltek, gyógyító szakintézmények hiányában teljesítettek elkötelezett és önzetlen népszolgálatot a falusi lakosság gyógyítása és egészségügyi nevelése érdekében. Ugyanakkor tudományos munkát, kutatásokat végeztek. Munkájukat magas küldetés- és töretlen felelősségtudat jellemezte, a szakmai deontológia máig ható példaképei voltak – tájékoztatott Balázs Lajos, EME Csíki Fiókegyesületének elnöke.
Az emlékező tudományos konferencia első előadását Ábrahám Zoltán tartja 9 óra 15 perctől Az 1959–1960-ban Marosvásárhelyen végzett orvosok kihelyezése és helytállása címmel. 10 órától Cseke Gábor Orvos az orvosról – Erkölcsi minták a székelyföldi gyógyászatban (dr. Fejér Dávid / dr. Kercsó Attila) címmel tart előadást, majd Daczó Katalin Algyógytól a csíksomlyói ferencesek kriptájáig témában értekezik. Ezt követően Derzsi-Élthes Éva Életképek egy orvosi pályáról Balánbányától Csíkmadarasig című előadását lehet meghallgatni. 11.30-tól Nagy Benedek dr. Nagy Andrásról beszél, majd Oláh-Gál Róbert A Ferenc József Tudományegyetemen végzett első székelyföldi orvosok című előadása következik. 12 óra 10 perctől Sztojka Tamás Két zsidó orvos Kászonban, 12 óra 30 perctől Veress Albert Apostolként Moldovában, 12 óra 50 perctől pedig Virágh Attila Dr. Gernád Jenő munkássága című előadása szerepel a konferencia programjában.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
2016. november 9.
Dezinformál a vidéki lapocska
Bővül a kommunizmus áldozatait bemutató tárlat címmel közölt tudósítást tegnap a Nagyváradon megjelenő, Viorel Micula román mágnás tulajdonában lévő Reggeli Újság.
A cikk kezdőmondata csúnyán félretájékoztatja a lap kisszámú olvasóját, bár az internet révén a dezinformáció messzebb juthat, mint bárki gondolná: „Tavaly decemberben nyílt meg Románia első olyan múzeuma Nagyváradon, amely különleges és méltó módon a kommunista rendszer áldozatainak állít emléket. Az idén februártól látogatható tárlat a vár első állandó kiállításaként az E épület alagsorában kapott helyet, és év végére egy sikeres projektnek köszönhetően állománya jelentősen kibővül.”
Dicséretes a tárlat kezdeményezőinek és megvalósítóinak törekvése, de aligha hihető, hogy ők maguk elsőként és egyediként reklámoznák, nyilvánvaló hazugságba keveredve. Szinte csak a maszületettek nem tudják, hogy Románia első „kommunizmus-múzeuma” Máramarosszigeten nyílt meg a rendszerváltás után. A román „Terror Háza”-ként is emlegetett közgyűjtemény anyagát már 1993-ban elkezdte összeállítani a Civil Akadémia Alapítvány, alapító elnöke, Ana Blandiana költő és férje, Romulus Rusan író irányításával. A kommunizmus áldozatainak emlékmúzeumát, avagy a Máramarosszigeti Börtönmúzeumot az 1897-ben épült hatalmas börtönépületben alakították ki. Ebből a félelmetes fogházból soha nem kerültek ki élve volt miniszterek, akadémikusok, katonák, történészek, újságírók, politikusok. Több mint kétszáz, a kommunizmus ellenségének tekintett értelmiségit tartottak fogva titokban a második világháború utáni években, közülük 54-en itt pusztultak el. Itt raboskodott az 50-es évek elején Márton Áron erdélyi katolikus püspök is. A foglyokat fűtetlen cellákban tartották, egészségtelen körülmények között, hiányos étkeztetés mellett.
Az ukrán határ közelében fekvő partiumi város börtönmúzeuma 1995 óta az Európa Tanács védnöksége alatt működik. 1997-ben nyitották meg az első termeket, attól a pillanattól a múzeum országos érdekeltségű lett. A helyreállítási munkálatok 2000-ig tartottak. Az igényesen kialakított, közel két évtizede látogatható, egyre látványosabb és instruktívabb komplexum azóta nemzetközi hírnévre tett szert.
A máramarosszigeti létesítményhez képest a nagyváradi Város- és Vártörténeti Múzeum egyik állandó tárlataként frissen létrehozott Ellenállás és megtorlás Biharban címet viselő gyűjtemény csupán „ükunoka”, ekként is kell kezelni.
itthon.ma
2016. november 9.
Kolozsváron bemutatták Dávid Gyula 1956 Erdélyben és ami utána következett című könyvét - Kolozsváron bemutatták szerdán Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész, 56-os elítélt 1956 Erdélyben és ami utána következett című könyvét.
A Nap kiadó gondozásában megjelent könyv tanulmányokat tartalmaz az 1956-os erdélyi megmozdulásokról, az ezeket követő perekről és az akkori események irodalmi vonatkozásairól.
A könyvbemutatón megszólaló Pécsi Györgyi szerkesztő azt tartotta a könyv erényének, hogy a magyarországi olvasók számára is összekapcsolja az erdélyi 1956-ot a magyarországival. Amint felidézte: az erdélyi diákmegmozdulások alkalmat teremtettek a román pártvezetésnek, hogy leszámoljon vélt vagy valós ellenségeivel.
Hozzátette: ugyan a román kommunista vezetés a pereknek elrettentő hatást szánt, 1956 mégis öntudatára ébresztette az erdélyi magyarságot, és egy olyan erdélyi irodalom kibontakozását eredményezte, amely messze túlmutatott Erdély határain.
Egyed Péter kolozsvári filozófus szerint a könyv "befoltozza a hiányos és tabusított emlékezetünket" az erdélyi 1956-ról. Megemlítette: Dávid Gyula többféle minőségben tárja fel az 1956-os erdélyi történéseket. Megszólal a könyvben a történész kutató, az irodalomtörténész, a kortárs, az elítélt és a tanú is. Szerinte olyan adatgazdag a könyv, hogy akik olvassák, "jól teszik, ha három-négysoronként megpihennek, és rendezik az információkat". A tájékoztató jelleg mellett azonban azt az üzenetet is hordozza, hogy oda kell figyelni az események morális következtetéseire.
Dávid Gyula elmondta: az írások nagy részének személyes jellege is van, nem tudja eldönteni, "hogy a történettudomány hasznára vagy kárára". Hozzátette: a könyv megírására az sarkallta, hogy tíz évvel ezelőtt még hiányos dokumentáció alapján volt kénytelen összeállítani az erdélyi 56-os elítéltek életrajzi adattárát. "Azóta hozzáférhetővé váltak a periratok, és kötelezőnek éreztem, hogy próbáljak a sorsok mögé nézni" - fogalmazott a szerző.
Megemlítette, hogy a börtönben és munkatáborokban töltött hét esztendő rossz tapasztalatait kivetette magából, az események súlya akasztófahumorrá alakult át benne, és mára elsősorban a pozitív momentumokat őrzi egykori megpróbáltatásaiból. Elérzékenyülve említette, hogy milyen máig ható élmény volt számára, amikor a munkatáborban, a Duna melletti gátat építvén, megpillanthatott a gáton túl egy, a saját kislányával egyidősnek tűnő gyermeket.
Gazda Árpád
(MTI)
2016. november 10.
Megnyitotta kapuját a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár
Huszonkettedik alkalommal nyitotta meg kapuit csütörtökön a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár – számol be Antal Erika a szekelyhon.ro-n. A megnyitóra idén is valami különlegességgel készültek a szervezők, amelyen Vizi Imre vásárra írt olvasást népszerűsítő dala is elhangzott. A vásár négy napja során, november 10. és 13. között több színházi előadásra és egy gyerekkoncertre is sor kerül. Erdély színházi életében különlegességnek számít a budapesti Nemzeti Színház vendégszereplése. A magyarországi társulat Ingmar Bergman Szenvedély című darabjából készült előadásával látogat Marosvásárhelyre.
Ugyancsak nagy várakozás előzi meg a Tompa Miklós Társulat Retromadár blokknak csapódik, majd forró aszfaltra zuhan című, Radu Afrim rendezte előadását is. Az elmúlt évek hagyományához igazodva idén is lesz felolvasószínház pénteken este 20 órától, ezúttal a marosvásárhelyi születésű Kiss Csaba A főnyeremény című drámáját Király István dolgozta fel. Ez utóbbira jegyek még vásárolhatók a Nemzeti Színház jegypénztárában és a biletmaster.ro honlapon. Idén sem feledkeznek meg a gyerekekről sem, az egész napos könyvhöz, olvasáshoz kapcsolódó gyerekprogramok mellett szombaton 11 órától Varró Dániel és az Eszter-lánc Mesezenekar várja a legkisebbeket.
A szervezők idén kiemelt figyelmet fordítanak arra, hogy a vásár ne csak egy könyves szemle legyen, hanem egy szellemi központ is, ahol író és olvasója egymásra találhat. Talán egyik évben sem volt jelen annyi kiemelkedő kortárs szerző, mint idén. A legelismertebb írók, költők mellett, mint Fekete Vince, Jánk Károly, László Noémi, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Nyáry Krisztián, Parti Nagy Lajos, Szabó T. Anna, Závada Pál – és a sor még folytatható lenne –, az első kötetes szerzők is kiemelt figyelmet kapnak.
Több irodalmi estre is sor kerül. November 10-én csütörtökön 17 órától A mai magyar próza értékei címmel a külön standdal is jelenlévő Magvető Kiadó szerzői, Grecsó Krisztián, Nyáry Krisztián, Parti Nagy Lajos és Závada Pál mutatkoztak be a Kultúrpalota Kistermében. Pénteken 17.30-tól pedig A mai magyar vers közéletisége címmel Demény Péter, Fekete Vince, Kántor Péter, Kovács András Ferenc, László Noémi, Lövétei Lázár László, Markó Béla, Parti Nagy Lajos osztja meg gondolatait a Nemzeti Színház Kistermében.
Idén a vásár fővédnöke a Kovászna megyei Bod Péter Megyei Könyvtár, így szombaton este fél hattól ugyancsak a színház Kistermében a Háromszéki szerzők estjére kerül sor Fekete Vince, Dimény Árpád, Tamás Kincső és Szonda Szabolcs részvételével.
Új helyszínnek és új programnak számít a Nemzeti Színház főpáholya előtt berendezett Irodalmi Kávéház, amely a kötetlen beszélgetések mellé forró teát és kávét kínál, illetve érdekes irodalmi beszélgetéseket is – írja a szekelyhon.ro.
Erdély.ma
2016. november 10.
26 év után ismét könyves tüntetés lesz Marosvásárhelyen
Zászlók és pártszimbólumok nélküli, méltóságteljes tüntetésre hívja a katolikus egyház mindazokat, akik számára fontos az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) célkeresztjébe került magyar iskola megmentése – számol be Szucher Ervin a szekelyhon.ro-n.
A szervezők szombaton 15 órára a Vár sétány kockakövezett részére várják a résztvevőket. Az egyház által szervezett tiltakozó megmozduláson beszédekre, imára és énekre lehet számítani – jelentette be szerdán délelőtt Oláh Dénes, a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János Egyházközség plébánosa, a Maros-Küküllő egyházkerület főesperese. A szervezők több száz példányban készülnek kiosztani Reményik Sándor Templom és iskola című versét, amelynek – mint fogalmaztak – ma is minden egyes sora érvényes. „Arra kérem a résztvevőket, ne hozzanak semmiféle zászlót, pártszimbólumot, csak a komolyságukat, lelkesedésüket és imájukat” – hangsúlyozta Oláh Dénes, aki szerint méltóságteljesen kell felmutatnunk akaratunkat.
A tervek szerint a várfal mellől a tömeg a Római Katolikus Teológiai Gimnázium elé vonulna, ahol a szervezők jelképesen átadnának a tanintézmény illetékeseinek egy könyvet. Novák Zoltán, az RMDSZ szenátorjelöltje arra hívja fel a jelenlévőket, hogy ők maguk is hozzanak egy-egy könyvet, amit majd az iskolának ajándékozhatnak. A politikus kifejtette: az RMDSZ teljes mellszélességgel kiáll az iskola ügye és a meghurcolt igazgató mellett. „Egy jogász csapat vizsgálja az ügyet, és készen áll segíteni. Félreértés ne essék, mi nem kívánjuk befolyásolni a vizsgálószervek munkáját, bízunk az igazságban” – nyomatékosította a jelenleg városi tanácsosi tisztséget betöltő Novák – írja a szekelyhon.ro. Az iskola megmentésével kapcsolatban Facebook-oldalt, a tüntetéssel pedig Facebook-eseménythoztak létre.
Erdély.ma
2016. november 10.
Harc a Bákó megyében lévő területekért
Három volt közbirtokossági elnök hívja fel ismételten a csíki közösségek figyelmét: az egykor a közbirtokosságok tulajdonába tartozó erdőket és legelőket még mindig nem kapták vissza teljes mértékben. Főként azokról van szó, amelyek Bákó megyében találhatók.
A közbirtokosságok újraalakulása után tizenhat évvel még számtalan közbirtokosság kell szembesüljön azzal, hogy a területek államosítása előtti időszakból (1949) származó, területeket igazoló aktáikat vagy semmibe vették, vagy egyenesen eltűntették a dossziékból – ez derült ki, amikor Domokos Józseffel, a csíkcsomortáni közbirtokosság korábbi elnökével, Sántha Pál Vilmossal, a csíkpálfalvi közbirtokosság volt elnökével, valamint Lázár Elemérrel, a csíkdelnei közbirtokosság korábbi elnökével beszélgettünk. A 2000-ből származó 1-es törvény alapján újraalakult közbirtokosságok megválasztott vezetőinek vagy éppen az elnökséget felvállaló személyeknek nem volt könnyű dolguk, talán az újraindulás évei voltak a legnehezebbek. A közbirtokosságok semmilyen anyagi tőkével nem rendelkeztek, újra össze kellett írni a taglistát, tisztázni a jogok számát és az ezekre jogosultak kilétét.
„Jó két és fél esztendő múlt el addig, amíg intézményi szinten az erdészeti minisztérium beleegyezett abba, hogy az erdőket visszaadják. Addig a törvény létezett, de az átadással a minisztérium várt. A mi közbirtokosságunk az itteni erdészeti hivatallal nem volt rossz viszonyban, viszont ők nem adhatták át, tekintettel arra, hogy a felsőbb szervek, az erdészeti minisztérium nem engedélyezte. Ezek voltak a nagy problémáink az első körben. Amikor az erdészet fokozatosan kezdte átadni egy részét, kezdődtek az adminisztrációs szervekkel a huzavonák. A helyi bizottságok és a polgármesteri hivatalok kellett átadják az igazolásokat, és ebből adódtak a további nehézségek. A Csíki-havasok nyúlványában lévő közbirtokosságok mindegyikének volt területe Bákó megyében. Itt mind a polgármesteri hivatalnál, mind az erdészetnél ellenállásba akadtunk. Például a csíkpálfalvi közbirtokosságnak mai napig több mint százharminc hektár erdőt nem adtak, és nem is akarnak visszaadni” – mutatott rá Sántha Pál Vilmos.
Sántha Pál Vilmos szerint az újrainduláskor nagyon nehezen szedték össze ismét az iratokat, mivel annak idején nem volt minden letéve a levéltárba. Olyan is volt, hogy megsemmisítették a dokumentumokat. „Két és fél éves munkát igényelt a dokumentumok összegyűjtése, és semmiféle látszata nem volt a tagság, a külvilág szempontjából. A legtöbb munka és a legkevesebb eredmény akkor volt. Nehéz idők voltak.” Domokos József hozzátette: „a legrosszabb az volt, hogy a törvény kihozott egy metodológiát, hogy hogyan kell visszaadni a területeket. De jöttek rá a kormányhatározatok, a sürgősségi kormányrendeletek, a prefektusi rendeletek, a megyei tanács, a helyi földosztó bizottságnak a rendeletei, amelyek egyszerűen átszegték azt, amit a törvény kimondott. Éjjeleken keresztül állítottuk össze a dokumentációt, a mellékleteket, amikor odamentünk, kitalálták, hogy nem jó, nem teljes, mert bejött egy másik rendelet. Két év után annyira jutottunk, hogy le tudtunk ülni a bákói erdészeti igazgatóság vezetőivel. A negyedfélmegye közbirtokosságainak elnökei bevonultak, tőlük jött a gazdasági igazgató, a technikai igazgató és az országos erdőalap elnöke. Velük tárgyaltunk, mondták, hogy nincsenek területeik, és ha van is, az nem volt a miénk. Az egyik kollégánk hozott magával egy olyan területet igazoló dokumentumot, amelyen rajta volt az Osztrák–Magyar Monarchia pecsétje, kitette az asztalra, és mondta, nincs amit szökjenek, mert nekünk van ilyenünk, de nekik nincs. Azzal ők felálltak az asztal mellől, és adtuk a menést a jövésért.”
Az egykori elnökök rámutattak, a bákói Ágas község adminisztrációs területén levő legelők helyzete sem jobb, van, amelyiket tudja használni a közbirtokosság, de nincsenek átadva, a helyzet elég felemás. Kérdésünkre, hogy mekkora területekről van szó, elmondták, közbirtokosságonként több mint száz hektárról lehet beszélni. „Még nagy területek vannak. Volt, hogy az ottani hivatalnál személycsere történt, és azt mondták, nincs semmiféle aktánk leadva ott. El kellett hát dönteni, hogy pereskedünk, hogy ekkor és ekkor leadtunk minden egyes dokumentumot, vagy húzzuk az időt, amiből nem biztos, hogy valamikor is lesz valami. A legnagyobb területünknek még a telekkönyvi kivonatát is eltüntették” – panaszkodott Sántha.
Lázár Elemér volt ebben az időszakban a delnei közbirtokosság elnöke, mint mondta, ők is hasonló problémákkal küszködtek. „A visszaszolgáltatással állandóan valami kiutat kerestek. Ösvényt kellett verjünk, és úgy sem tudtunk zöld ágra vergődni a megyén túli területekkel. A megyésítéssel Erdély területéből lefaragtak, ezt mindenki tudja. Teljes kiszolgáltatott helyzetbe kerültünk, addig járattak, amíg akartak ilyen vagy olyan okkal, és nem szolgáltatták vissza a területeinket. Delnének olyan tiszta nyilvántartása volt 1947-ig, annyira pontos térképekkel, telekkönyvi kivonatokkal mellékelve, és hiába vittük azokat, nem is ismerték a telekkönyvet. Ez volt a legszomorúbb.”
A volt közbirtokossági elnökök arra szeretnék felhívni a figyelmet, hogy még mindig nagy problémák vannak a területek visszaszolgáltatását illetően, és noha használják a területeket, de nincs a közbirtokosságok birtokába helyezve, nem rendelkeznek teljes mértékben a területek fölött. Hangsúlyozzák, noha szélmalomharcnak tűnik, nem szabad feladni, harcolni kell a területekért.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
2016. november 10.
A védelmi minisztérium segítségét kérik a románok
Az önkormányzatot megkerülve a védelmi minisztériumhoz fordultak a sepsiszentgyörgyi képviselő-testület román tagjai a városközpont részleges területrendezési tervének ügyében.
Erre a csütörtöki rendkívüli ülésen derült fény, amikor Rodica Pârvan szociáldemokrata tanácstag számon kérte, amiért hétfőre a városházára hívták, hogy a sárkánydombról egyeztessenek, de nem bocsátottak rendelkezésére semmilyen tájékoztató anyagot.
„Én nem vagyok »Bólogató János«, mint sokan ebben a testületben, fel akarok készülni, tudni akarom, miről lesz szó” – mondta a szociáldemokrata képviselő. Antal Árpád polgármester válaszából kiderült, hogy éppen a románok kezdeményezéséről akarnak tárgyalni, mert a védelmi minisztérium átiratából tudták meg, hogy a szociáldemokratákból és liberálisokból álló frakció a szaktárcánál kezdeményezte a részleges területrendezési terv módosítását. Ha egyeztetünk, talán közös nevezőre jutunk – mondta a polgármester.
Rodica Pârvan azt mondta, azért fordultak a védelmi minisztériumhoz, mert ott nyitott ajtókat és megértést találtak. Mint ismeretes, a prefektúra éppen azért vonatta vissza a sárkánydomb létrehozására vonatkozó tervet, mert szerintük be kellett volna szerezni a védelmi minisztérium és a titkosszolgálat jóváhagyását is.
A tanácsülésen különben Rodica Pârvan azt is felrótta, hogy az ortodox parókiák nem kapnak plusztámogatást a várostól. Amikor Antal Árpád polgármester azzal érvelt, hogy minden felekezet egyformán kap fűtéstámogatást, azt mondta, az ortodoxok ezen felül is kérnek különböző beruházásokra. „Az önkormányzat feladata, hogy kiegyenlítse a központi költségvetésből érkező támogatások közötti egyenlőtlenségeket” – mondta a polgármester, arra utalva, hogy az ortodoxok sokkal több állami támogatást kapnak, mint a magyar történelmi egyházak.
Az ülésen felszólalt Andrei Cochior szociáldemokrata tanácstag is, aki felrótta, hogy a Mihai Viteazul tér és a román katona szobra is rossz állapotban van. Antal Árpád szerint nehéz együttműködni, ha a román közösség képviselői folyamatosan szemrehányásokkal rukkolnak elő, és akadályozzák a városfejlesztést.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
2016. november 10.
Nem hiányozhatott a meglepetés a könyvvásár megnyitójáról
Vizi Imre dalával és a Szőke István koreográfus által összeállított, a Színház téren előadott tánccal nyitotta meg kapuit csütörtök délelőtt a 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár.
A rövid zenés-táncos műsort követő percekben megtelt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előcsarnoka, ahol 41 stand kínálta könyveit, sok esetben erre az időpontra időzített, frissen megjelent kiadványait. Mint minden évben, az idén is kiválasztották azokat a köteteket, amelyek elnyerték a Szép Könyv díját.
Káli Király István főszervező, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta, bár a díjat a szombat esti gálaműsoron fogják átadni, elárulja, hogy a díjazott a Bookart kiadó két kötete. A szépirodalom, illetve a gyerekkönyv kategóriában meghirdetett díjat Márton Evelin Szalamandrák éjszakája, valamint Fekete Vince Az a nagy-nagy kékség című kötete nyerte el.
A dedikálások 11 órakor már elkezdődtek, az előcsarnok emeletén, a főpáholy előtti galérián berendezett Irodalmi Kávéház asztalainál Vida Gábor, Lokodi Imre és Sebestyén Mihály látta el kézjegyével saját köteteit, és beszélgetett az érdeklődőkkel. Ugyanott mutatkozott be a Magvető Kiadó is, amely első alkalommal vesz részt a marosvásárhelyi könyves eseményen. Balázs Imre József és Nyáry Krisztián arról beszélgetett, hogy oktatható-e a magyar irodalom. A Szilágyi Domokos teremben a Pont kiadó és a Kulcslyuk Könyvesbolt közös szervezésében a mesékről és mesemondókról beszélgetett a jelenlevő szülőkkel, pedagógusokkal Kádár Annamária és Szávai Ilona.
Péntek délelőtt 10 órakor nyitja kapuját a vásár. A Látó folyóirat standjánál Tamás Dénes kezdi a dedikálást, majd Tamás Kincsővel, Márton Evelinnel, Jánk Károllyal, Szakács István Péterrel lehet dedikáltatni és beszélgetni. Déli 12-kor a G-Caféban a Látó Irodalmi Játékok rendezvényén az Elsőkönyvesek délutánjára kerül sor, ahol Tamás Dénessel Láng Zsolt beszélget.
A könyvvásár szervezői nagy hangsúlyt fektetnek a gyerekprogramokra is, a Nemzeti Színház klubtermében gyerekkönyv-bemutatók, mesepedagógiai foglalkozások, papírszínház, beszélgetések, mesemondás, olvasóklub várja a legkisebbeket, nagyobbakat.
Erdély legnagyobb könyves szemléjének is nevezett esemény szombaton egész nap, míg vasárnap délután 2 óráig tart.
Antal Erika
Székelyhon.ro
2016. november 10.
Húszéves a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthon
Két évtized alatt ezerkétszáz idős embernek voltak kísérői, segítői a Szent Erzsébet Öregotthon ápolói. 1996-ban negyven személyt ápoltak, ma 150 otthonlakó van, és hosszú a várólista is. Nem kérdéses az otthon létjogosultsága, sok család hálás létéért, így bőven van ok az eltelt húsz év megünneplésére.
Bentlakók, hozzátartozók és segítők, régi és jelenlegi munkatársak, pártfogók jelenlétében ünnepeltek csütörtökön a Szent Erzsébet Öregotthonban. A falakon képkiállítás az eltelt esztendők emlékeiként, az asztalokon kézműves termékek, melyeket az otthonlakók készítettek és kínáltak megvásárlásra. Ahány fotó, ahány termék, annyi sors. Idős, magatehetetlen vagy éppen magára hagyott ember életképe útjának utolsó ösvényeiről. A védőszent, Szent Erzsébet szellemiségében működő intézmény sok ember otthona ma és ez szeretne maradni sok esztendőn keresztül.
Az ünnep alkalom az emlékidézésre. Így elevenítette fel a kezdeteket Vencser László, az Ausztriai Idegennyelvű Pasztoráció országos igazgatója és a Linzi Egyházmegye Idegennyelvű Pasztoráció vezetője. Mint mondta, a Linzi Caritas képviselői, amint az országban megtörtént a változás, jöttek, segítséget akartak nyújtani. Hamar világossá vált számukra is, hogy nem csak a magukra maradt gyerekeknek, az időseknek is szükségük van otthonra. Bár az eredeti elképzelés az volt, hogy a városi idősek otthonát bővítenék, korszerűsítenék, hamar megszületett a döntés: új hajlékot kell építeni. A helyszín kiválasztásakor a ditrói születésű Vencser Lászlónak hazahúzott a szíve, és az önkormányzattal folytatott tárgyalások után sikerült a felszegi birtokon letenni az öregotthon alapkövét 1991-ben. Öt évig tartott az építkezés, 1996-ban indulhatott a tevékenység. Vencser, a Gyulafehérvári Caritas akkori igazgatója Szász János lelkipásztornak adta át az igazgatói stafétát, aki szintén szívügyének tartotta az otthont, és az újabb igazgatóváltással Márton András került az ő helyébe.
A visszaemlékezést hallhatták a Linzi Caritas küldöttei, az egykori és jelenlegi igazgatók, a megyei szociális intézmények küldöttei, települések polgármesterei is. Hozzájuk is szólt Magyari Vencel, az otthon igazgatója. Mint mondta, az elmúlt húsz évben sok minden átalakult az otthon működésében, és továbbra is lesznek módosulások, hiszen az idősek valós igényeihez kell igazítani a tevékenységeket. Köszönte az állami, külföldi és helyi segítséget, kérte a térség önkormányzatait, pártolják a tevékenységüket, hogy a Szent Erzsébet Öregotthon elsősorban a Gyergyói-medence időseinek biztosítson hajlékot.
Szász János, volt Caritas-igazgató pápai káplán ünnepi szónokként adott tanácsot az intézmény munkatársainak: kövessék Szent Erzsébet példáját. Ő ugyanis izzó szívvel tudta szeretni, átölelni azokat, akik mellette voltak, és azokat is, akiknek különösen fájt az élet. Ugyanakkor mindennapjait elbűvölő vidámság jellemezte, mert tudta, egy csepp vidámság mit jelent a szomorúak számára. Ha szeretsz, bármit tehetsz, hívta fel a figyelmet a szónok, jelezve: „a közösségnek csak akkor van jövője, ha szeretet működik köztünk”.
A kis kápolnában közös filmnézésre is alkalom adódott, az otthon-lakók és ápolók egy napját láthatták az ünneplők, akik közül kevesen tudták visszafojtani könnyeiket, és aligha volt, aki kétségbe vonta volna az öregotthon szükségességét.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
2016. november 10.
Feljelentették a magyargyűlölő szurkolókat
A hatóságoknak és a sportkluboknak is erőteljesebben kell fellépniük a sportban tapasztalható magyarellenességgel szemben – szögezi le tegnapi állásfoglalásában a Háromszéki Területi RMDSZ.
A közlemény emlékeztet arra, hogy a Román Kosárlabda-szövetség fegyelmi bizottsága klubonként 500 eurós büntetést szabott ki november 7-én a kolozsvári és a jászvásári sportegyesületnek a magyarellenes rendbontások miatt. A Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat elnöke, Benkő Erika ezt igen csekélynek tartja „ahhoz a felfokozott magyargyűlölethez képest, amelyről az illető csapatok szurkolói tettek bizonyságot”, és úgy véli, a kosárlabda-szövetségnek, a sportkluboknak és a hatóságoknak is sokkal erőteljesebben fel kell lépniük a sportrendezvényeken egyre terjedő idegengyűlölettel szemben; épp ezért feljelentést tett a kolozsvári és jászvásári meccsen történtek miatt az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál.
A közleményben Miklós Zoltán, a Sepsi-SIC kosárlabdaklub elnöke felháborodását fejezi ki, hogy „csapatunk folyamatos támadásoknak van kitéve azért, mert székelyföldi magyar csapatként az ország legjobbja”; üdvözölte a kirótt bírságokat, és arra kérte a háromszéki szurkolókat, hogy magyarellenes provokációkra ne válaszoljanak.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 10.
Az ügyészség nem fellebbezett (Székelyföldi terrorvád)
A Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság ügyészeinek az ítélet kihirdetésétől negyvennyolc óra állt rendelkezésükre, hogy éljenek fellebbezési jogukkal és a Legfelső Semmítő- és Ítélőszéken támadják meg a bukaresti táblabíróság november 4-i döntését, amelynek nyomán a terrorizmussal gyanúsított Beke István Attila és Szőcs Zoltán eddigi házi őrizetét hatósági felügyeletre enyhítette.
A két vármegyést péntekről szombatra virradólag, 2 óra körül értesítették az alapfokú ítéletről, de nem lehet tudni, hogy a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság mikor kapta meg a táblabíróság döntését. Ha hétfőn reggel kézbesítették ki nekik, akkor is lejárt tegnap a fellebbezési idő. Tegnap délig a két gyanúsított még nem kapott semmiféle hivatalos értesítést, és ügyvédjeik sem tudnak semmit a vádhatóság fellebbezésével kapcsolatosan. Értesülésünk szerint, ha ma véglegessé is válik a döntés, akkor is csak szombaton hagyhatják el lakhelyüket, mivel csak pénteken éjfélkor jár le a hatvannapos házi őrizetükről szóló ítélet.
Visszavonták Beke cégének engedélyét
A Kovászna Megyei Törvényszéken október 20-án tárgyalták, de csak november 3-án hirdettek alapfokú ítéletet abban a perben, amelyet Beke István, a kézdivásárhelyi BIA Electronic Kft. társtulajdonosa indított a megyei rendőrfelügyelőség ellen. Keresetében Beke István azt kifogásolta, hogy a rendőrség április 12-én visszavonta az általuk 2013. december 23-án kibocsátott technikusi engedélyét, amellyel biztonságtechnikai felszerelésekkel kapcsolatos tevékenységeket végezhet (telepítés, karbantartás stb.). Csavar a történetben, hogy a rendőrség őrző-védő cég vezetőjétől vonta vissza az engedélyt, holott Beke István nem foglalkozik őrző-védő szolgáltatásokkal. Ezt követően a Román Hírszerző Szolgálat érvénytelenítette az engedélyt – az erről szóló tárgyalás a bukaresti törvényszéken zajlik. A pereskedés ideje alatt a cég tovább működhet.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 10.
A kistérség szolgálatában az Erdővidék hetilap
Pénteken jelenik meg az Erdővidék regionális hetilap ezredik lapszáma – nagy szám ez komolyabb háttérrel rendelkező újság esetében is. Az alig húszezer lelkes tájegységet kiszolgáló kis lap – szó szerint értendő: mérete A4-es, azaz írógépbe is beleférne az a papír, amelyre nyomtatják – munkatársai legjobb tudásuk szerint próbálnak a vállalt feladatnak eleget tenni, amit olvasóközönségük értékel is: hetente átlagosan bő ezerháromszázan vásárolják meg. Erényének mondhatjuk azt is, hogy fennállásának bő tizenkilenc esztendeje óta nem volt rá példa, hogy ne jelent volna meg. Tulajdonosai és szerkesztői ígérik, azért fognak dolgozni, hogy ne csak a fiatal felnőtt-, de az aggastyánkort is megérje a lap.
„Érdekes, sőt, hasznos lehet ismerni, hogy mi a szolgálatos szenzáció a világ, az ország túlsó felén, mi történik a megye más végein – erről továbbra is tudósítanak az eddig is olvasott újságok –, de nem kevésbé fontos tudni, hogy mi a hír a szomszéd községben, avagy két sarokkal odébb. A helybeliek érdeklődésére ez nagyon is számot tarthat. Lapunkban tág teret kívánunk biztosítani mindannak, ami a kisrégió lakóinak életvitelét közvetlenül érinti” – állt az 1997. július 18-án nyomdafestéket látott újság szerkesztőségi ajánlásában. Az első lapszám alig százötven példányban jelent meg, és annyira újdonságnak számított, hogy hónapoknak kellett eltelnie, amíg közönsége ráébredt, nem csak időszakos kiadványról van szó, készítői hosszú távra terveznek, jó lesz, ha pártfogásukba veszik a zsenge lapot, hiszen nekik szól, őket szolgálja. A kezdeti lelkesedés után néhány munkatárs lemorzsolódott, ám az újak közül többen ma is a lap éltetői közé tartoznak: Lőrincz László nyomdász 1998 márciusától, Szász Réka 2000 októberétől és a szerkesztőséget vezető Albert Egon 2008 májusától tagja a kis munkaközösségnek. Albert Egon úgy véli, nem közhelyszerű a jelenlegi munkatársakat és szerkesztőségét a nyomdában, a terjesztésben vagy a keresztrejtvények készítésével önkéntesként évek óta segítő Vajda Györgyöt, Bogyor Erzsébetet, Mihók Margitot, Bedő Beátát és Kádár Csabát nagy családként említeni. „Munka van, mi pedig kevesen, azaz egymásra utaltak vagyunk. De szeretjük a lapunkat, ezért nem panaszkodunk, s mindent elkövetünk, hogy a tíz-tizenkét oldalas újságot hetente eljuttassuk olvasóinkhoz. Örömmel tölt el, ha péntekenként olyan embereket látunk az utcán, akik a kezükben Erdővidéket visznek, vagy éppen az utcasarkon megállva beleolvasnak lapunkba. Hasonlóképpen jó érzéssel tölt el, hogy a hétköznapokban sokan megállítanak, s bizalmukba fogadva elmondják, mi fáj, minek örvendenek, mi is foglalkoztatja őket. Őszintén mondom: ha ezek a visszajelzések nem lennének, talán már mindegyikünk máshol keresné boldogulásának lehetőségét” – mondotta Albert Egon. A lapalapító Antal István (1955–2014) özvegye, Antal Izabella úgy véli, bár az utóbbi időszakban sok minden megváltozott, de akad, ami nem: konokul kitartanak a kezdetekkor megfogalmazottak mellett. „Férjem azért hozta létre az újságot, mert annak a dr. Fábián László ügyvédnek a nyomába akart lépni, akinek neve a múlt század elején egyet jelentett a lapkiadással és az objektív tájékoztatással: úgy érezte, ez a jeles közéleti személyiség által rá testált feladat. A feladatvégzést most én és fiam, Antal István Zoltán vettük át, s azért dolgozunk, hogy ne csak megmaradjon a lap, de a nyomda fejlődjön is. Közel húsz év után is létezünk, ami bizonyítéka annak, igenis szükség van a lapra, szóval a nehézségek ellenére is a megszokott szellemiségben folytatjuk az elkezdett munkát” – nyilatkozta a nyugalmazott tanárnő.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 10.
Régi fényében fog pompázni az uzoni Béldi–Mikes-kastély
A 19. század végi állapotába kívánja visszaállítani az uzoni Béldi–Mikes-kastély épületét tulajdonosa, gróf Mikes Zsigmond. Ugyanakkor az Erdélyi Fejedelemség korát idéző múzeumot alakít ki két teremben, és kastélyszállót is működtet. Nemrég régészeti ásatás zajlott, ennek nyomán negyvenzsáknyi leletet szállítottak a Székely Nemzeti Múzeumba.
Mikes Zsigmond érdeklődésünkre elmondta, a 19. század végi állapotába állítják vissza a kastélyt, az átalakítás főleg a tetőszerkezetet érinti. Korabeli fényképek alapján dolgoznak. A műemléki helyreállítás menedzsere Lőrincze Zsuzsanna budapesti műemlékvédelmi szakmérnök, a tervet Fekete Márta sepsiszentgyörgyi műépítész készíti. A régészeti ásatás okát firtató kérdésünkre azt válaszolta, egyrészt érdekli az épület múltja, másrészt, mivel műemlék épületről van szó, a beavatkozáshoz műemléki engedély kell, s annak feltétele a feltárás. Lőrincze Zsuzsanna a Székely Nemzeti Múzeumot bízta meg a régészeti feltárással. Sztáncsuj Sándor József régész irányításával maga a feltárás elkészült, negyvenzsáknyi leletet szállítottak a múzeumba. Hátravan még a helyszíni felmérés és a kiásott tárgyak feldolgozása, restaurálása. A régész lapunknak elmondta, céljuk, hogy régészeti módszerekkel új adatokkal szolgáljanak az épületegyüttes építéstörténetéhez. A kastély keleti oldalán levő két elfalazott ajtó előtt ástak, a szelvényeket a műemlékes szakember kívánsága szerint készítették. Feltártak egy mintegy 3x3 méteres, vastag kőfallal körülvett, a főépülethez ragasztott tartozékot, amelyről nem tudták, micsoda. Csáki Árpád sepsiszentgyörgyi történész levéltári kutatásai alapján egy uradalmi leltárból kiderült, árnyékszék volt, és sejtik, hogy kettő lehetett. Egyúttal leástak a főépület alapjának kezdetéig, az 3,3 méter mélységben van. Sztáncsuj Sándor elmondta, a lelet igen gazdag, 17. századi pénzeket, kályhacsempéket, köztük ép kályhaszemeket is, bokályokat, poharakat találtak, még egy habán edény darabjait is. A kályhacsempék között több típust is meg lehet különböztetni, látszik, hogy úri kályhák részei voltak. Akár egy teljes kályhát is lehet rekonstruálni a darabok alapján. A terület a 15. századtól Béldi-birtok volt, Béldi Pál kegyvesztettsége után a Mikesek szerezték meg 1678 után. Következtek az átépítések, toldások, főleg a déli szárnyon. Úgy tűnik, a 17. századi épület jelentős része beépítve ugyan, de megmaradt. A feltárás arra enged következtetni, hogy hosszú, többhelyiséges, valószínűleg többszintes épület volt ott. A 17. században székgyűléseket is tartottak itt, tehát komoly épület állhatott, és ezt a leletek is megerősítik – hangsúlyozta a szakember. Mikes Zsigmond megmutatta a két boltíves termet, ahová múzeumot rendeznek majd be. Az Erdélyi Fejedelemség történetébe nyújtanak bepillantást, kiemeltképp a Béldi és Mikes család szerepére abban az időszakban. A Magyar Nemzeti Múzeumot megnyerték az ügynek, az anyag nagy része már megvan. Reméli, a Székely Nemzeti Múzeum is beszáll társkiállítóként. A kastélyban most feltárt anyagból feldolgozás és restaurálás után ki szeretnék állítani a jelentősebbeket. Az épület rendeltetéséről Mikes Zsigmond elmondta, kastélyszállót működtetnek, még nem reklámozták. Szállóhelyként megvan az engedélyük, nyárig el szeretnék érni, hogy a konyha is megkapja a működési engedélyt. Nem üdülőközpontot képzeltek el, hanem olyan helyet, ahol egy társaság jól érezheti magát, születésnapot, keresztelőt lehet tartani, egy pár elmehet házassági évfordulót ünnepelni, minőségi vacsorát szolgálnak fel. Jelenleg három fürdőszobával ellátott szoba és három, közös fürdővel rendelkező szoba várja a vendégeket. Ha majd meglesz a konyhára is az engedély, három teremben száz személyt is le tudnak ültetni.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 10.
Csak a halál (Egy megfigyelt család / 31.)
Csak a halál szabadította meg egyszer s mindenkorra a Securitate nyilvántartottjait a megfigyeléstől, az állandó zaklatástól és képtelenebbnél képtelenebb feltételezésektől. Csaba öcsém 1970. május 22-én halt meg, a nagy árvíz idején, munkavégzés közben ragadta el a Szamos. Még nem töltötte be a 38. életévét, egyetlen gyermekének sincs róla emléke.
A nyomozati dossziét lezáró Jegyzet (Nota) a holttest megtalálásának időpontjával (1970 május 28.) közli, hogy a 34-es szám alatt Beszterce-Naszód Bethlen városának néptanácsán iktatott halotti bizonylat szerint Puskás Csaba (Lajos és Margit fia), aki 1932. december 5-én született Kolozsváron, elhunyt. Aktualizálása a nyilvántartásban 1983. november 3-án történt a személyazonosságija és a személyi lapja alapján. A Jegyzék hozzácsatolandó a Hargita megyei Securitate Igazgatóságának 13 665-ös információs alapaktájához. A Jegyzéket kiállítja a Belügyminisztérium Hargita Megyei Felügyelősége. Édesapám, Puskás Lajos 1982. április 10-én halt meg. A Belügyminisztérium Kolozs Megyei Felügyelőségének I/B osztálya (külföldi kémelhárítás) Jelentésében a „Károly” (apám titkosított neve) akció lezárását javasolja. Mivel a nevezett, aki Gyergyóalfaluban született 1901. május 22-én, és nyilvántartott volt 1973. november 12-től, elhunyt 1982. április 10-én, ezért javasoljuk a „Károly” tevékenység lezárását és a dosszié anyagának besorolását a BiD dossziéhoz, feltüntetve a nevezettet a C. G. D.-ben. Aláírja az I/B ügyosztály főnöke, Oprea ezredes és az operatív tiszt, Stănoiu Florin százados. (1. dokumentum)
Sajnos az édesapám utolsó nálam lévő aktájában szereplő két rövidítés (BiD és C. G. D.) jelentésére nem sikerült rájönnöm. (Lehetséges, hogy az akták rendszerezésében a kommunizmus előtti társadalmi rend közszereplőit elkülönítették a kommunizmus fennállásának megfigyeltjeitől.) Haláluk után, valamint kisebbik öcsém (Árpád) dossziéjának 1979-ben történt lezárása nyomán csak én maradtam családunkból a megfigyeltek között. Besúgóim utolsó feladatukat 1989. december 15-én kapták (2. dokumentum). Folyamatban volt a kémelhárító segítségét is igénybe véve a magyarországi örökségem úgymond ellenséges célra való felhasználásának kérdése. Ezzel kapcsolatban egy különös találkozást kell megemlítenem. 1990 elején, tehát már a „szabad” életben egy különös látogató keresett meg, aki egy csendes vendéglői helyre hívott, és arról győzködött, hogy most lenne alkalom fegyveres felfordulást okozni Erdély ügyében. Neki vannak bécsi kapcsolatai, nem lenne esélytelen a revízió. Természetesen kitérő választ adtam, majd egy újabb találkozás lehetőségét említette, amiből soha nem lett semmi. De sem a nevére (álnév?) nem emlékszem, ma már arcát sem tudnám felidézni. Mindenesetre az a gyanúm, hogy a soha meg nem szűnt Securitate próbálta az ellenem beindított és a „forradalom” miatt abbamaradt nyomozást „befejezni”.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 10.
Tiltakozó nagygyűlés a marosvásárhelyi római katolikus iskoláért
A Vár sétányra várják a résztvevőket
Nem az egymásra mutogatás, a vádaskodás, hanem az összefogás idejét éljük, annak biztos tudatában, hogy a marosvásárhelyi magyarságnak, a marosvásárhelyi katolikus közösségnek joga van ahhoz, hogy azok a katolikus teológiai osztályok, amelyeket egy másik iskola keretében hagytak jóvá, önálló iskolává kiegészülve 400 diákkal és 50 pedagógussal abban az épületben működjenek, amit a múlt század elején erre a célra építettek. Ezt a jogunkat egy magát demokratikusnak tartott országban alattomos feljelentés nyomán megfogalmazott hangzatos vádakkal sem vehetik el tőlünk.
A Keresztelő Szent János-plébániatemplomban tartott imaest után a Római Katolikus Státus Alapítvány november 12-én, szombaton délután 3 órától tiltakozó nagygyűlést szervez Marosvásárhelyen a Vár sétányon, a vár bejárata melletti játszótér helyén kialakított parkolóban. Holló László, a Státus Alapítvány ügyvezető igazgatója nevében a bejelentést Oláh Dénes, a Keresztelő Szent János Egyházközség plébánosa, a Maros-Küküllő Egyházkerület főesperese tette tegnap délelőtt a marosvásárhelyi Deus Providebit Házban néhai Márton Áron püspök szobra előtt. A sajtótájékoztatón elhangzott, hogy dr. Jakubinyi György érsek, a Státus elnöke engedélyt adott az utcára vonulás megszervezésére, s az ezzel kapcsolatos teendőkkel dr. Holló Lászlót, a Státus igazgatótanácsának az elnökét bízta meg.
Ismertette továbbá, hogy a tiltakozó nagygyűlés szombaton délután 3 órakor kezdődik, beszédek, ima és énekek hangzanak el, majd a jelenlevők együtt mondják el Reményik Sándor Templom és iskola című versét, amit több száz példányban kiosztanak. Ezután rendezett sorokban átmennek az iskola elé, amelynek egy könyvet adományoznak, mert hisznek a jövőjében. Ezért arra kérik a résztvevőket, hogy aki teheti, vigyen magával egy könyvet, továbbá fegyelmezetten, békésen tiltakozzanak, zászlók, pártszimbólumok vagy a rendőrség által fehér fegyvernek minősíthető eszközök nélkül.
A sajtótájékoztatón Novák Csaba Zoltán városi tanácsos néhai Márton Áron püspöknek a titkosszolgálat irattárában megőrzött szavait idézte arról, hogy a Kárpát-medencében akkor maradhat meg a magyarság, ha okos, jól felkészült fiatalokat küld a munka mezejére. Ez nagyon aktuális ma Marosvásárhelyen, ahol a jövő nemzedék felkészülését biztosító magyar nyelvű oktatásnak egy intézménye került veszélybe. Az RMDSZ kiáll a római katolikus egyház, a Státus, a római katolikus líceum ügye mellett. Szakértői csoport vizsgálja az ügy minden jogi részletét, a szervezet pedig felajánlotta a jogi képviseletet és az azzal kapcsolatos költségek fedezését az ügyben érintett valamennyi személynek – hangsúlyozta marosvásárhelyiként, római katolikusként, szülőként, tanárként és az érdekvédelmi szervezet képviselőjeként.
– Elmondhatom a marosvásárhelyieknek, hogy a teljes erdélyi magyarság mellettünk van, mindenfele szimpátiatüntetésekre készülnek – tette hozzá. Továbbá azt is, hogy támogatásáról biztosítja a szülőket és a pedagógusokat, akiket kitartásra kér addig, amíg tisztázódnak az iskolával kapcsolatos vádak.
– Méltóságteljesen mutassuk meg, hogy nagyon komolyan kiállunk az iskola működésének szükségessége mellett, és továbbra is fenntartjuk dr. Tamási Zsolt József ártatlanságát – hangsúlyozta Oláh Dénes, hozzátéve, hogy várnak minden jóakaratú, jó szándékú embert, aki számára fontos a magyar nyelvű oktatás.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2016. november 10.
Az Irodalmi Jelennel „Biharországban”, Benedek István nyomában
Belényesújlakon, Belényesen, Nagyváradon és Nagyszalontán jártam, hónom alatt Benedek István könyvével, a Feljegyzések Hazámból, „Biharországból” cíművel. Örömest mentem. Barátaim, Siska Szabó Zoltán és Berecz Gábor kísértek el, vittek. Szép októbervégi napok voltak.
Megálltunk Belényesen. Csütörtök volt, vásárnap. Szekerek helyett csak gépkocsikat láttunk. Végigsétáltunk a „tanárok utcáján”, a Pavel utcán.
Két sor ötszobás kertes házat építettek a gimnázium tanárainak. Az utca két végét sorompó zárta le. Ide behajtani nem lehetett. Nyugodtan pihenhettek a heti 15 órától megfáradt tanár urak. Járhatott, vendégeskedhetett ebben az utcában Bartók Béla is.
Bármerre jártunk, ritka volt a magyar szó.
Így csak felidézni tudtam:
– Valál idesnél?
– Valék!
Vártak, szívesen fogadtak. Réman Elek István református lelkipásztor úr volt a házigazdánk, Boros István lelkész mutatta be a könyvet. Jó volt a hangulat a Belényesi Megmaradás Házban. Jöttek helybeliek, újlakiak, köröstárkányiak, várasfenesiek, közöttük ült Jitaru Széles Antal belényesi római katolikus plébános is.
Bemutatkozott az Irodalmi Jelen. A jelenlevők örültek az ajándékba küldött IJK-köteteknek és az IJ folyóirat példányainak. Kevésnek bizonyultak a magunkkal vitt Feljegyzések Hazámból, „Biharországból” példányok.
Útban Belényes felé, szétnéztünk Nagyszalontán – fotóztunk –, megkóstoltuk a tenkei ásványvizet. Belényes-Szent-Miklósnál integettünk a magára hagyott középkori Pálos-toronynak, Belényesújlak előtt majdnem „nekimentünk” a Pontos-kőnek – a környékbeliek Pantas-kűt mondanak. Mécsest gyújtottunk a belényesi temetőben, az 1944-ben elesett honvédek sírjánál és Köröstárkányban az 1919. áprilisi vérengzés áldozatainak emlékművénél.
A Fenesi-patak völgyében felszaladtunk Béla-váráig. Csak a hegy tövéig. Onnan „már” túl messze volt a vár.
Várad felé, Felix-fürdőn megkerestünk mindent, ami régi volt. Amit érdemes volt, le is fényképeztük.
Nagyváradon szép idő fogadott, sok volt a látni való. „A HOLNAP” városát kerestük. „Beültünk a Müllerájba” – Ady Múzeum –, néhány percre „A HOLNAPOSOK” üresen hagyott székén szemtelenkedtünk. Elsirattuk a Japport-cukrászdát, több mint fél órát időztünk a multikulturálisnak mondott Mihail Eminescu Nemzeti Kollégiumban, az egykori Premontrei Főgimnáziumban. Az iskola portása kíváncsi ember volt, dióhéjban elmondtam neki az iskola történetét 1808-tól 1959-ig. Onnan már tudta ő is. Mesélt az 1700 diákról, a 8 párhuzamos román, magyar, német osztályról. Barátaim végre elhitték, hogy egykori iskolámnak már 1943-tól két torna terme van. Addig csak egy volt.
Lefotóztuk a rendházhoz tartozó kék-fehér templom belsejét, amelynek százados lépcsőin, egy részeg hajnalon, szemináriumi éveire emlékezve Juhász Gyula egy profán misét celebrált.
A Lorántffy Zsuzsanna Református Központban, Magyari Sára elragadóan beszélt Benedek István könyvéről. Magam, többek között a város 1940–1944 közötti háborús napjairól meséltem, és arról, hogyan alakult ki az aradi születésű, kalandos életű Van der Hoschke Rozsnyay Kálmán hagyatékából a nagyváradi Ady Múzeum.
Az IJK köteteket és az Irodalmi Jelent Nagyváradon már ismerték, szétkapkodták. Szégyenkeznünk kellett, mert Belényes után, a bemutatott könyvből mindössze 5 példánnyal szolgálhattunk.
Házigazdáink – Zilahi Bertalan premontrei öregdiák és Veres-Kovács Attila tiszteletes úr – lekísértek bennünket abba a terembe, ahol egy koccintásra vendégül láthattuk az IJ és Benedek István nagyváradi barátait.
Elköszöntünk, de a várostól csak hosszas bolyongás után szabadultunk. Eltévedtünk, pedig a sofőr nem is koccintott.
Emlékeket és könyveket hoztunk magunkkal, abból az időből, amikor a Fekete-Körös különösen sok bánatot körözött.
Réhon József
Nyugati Jelen (Arad)
2016. november 10.
Tiltakozás Kolozsváron is a magyar iskolákért
Szombaton, 15 órakor Marosvásárhely mellett Kolozsvár főtéren is tüntetést szerveznek. A közösségi hálón közzé tett felhívásban a kezdeményezők leszögezik: a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnáziumot egykor a kommunisták kobozták el, most pedig az ügyészek akarják elvenni, koholt korrupciós vádakkal.
“Ha most egy vásárhelyi iskolát megszüntetnek, holnap egy másikat is elvehetnek, bárhol Erdélyben! Ha most hallgatunk, nekik lesz igazuk! Ha most otthon maradunk, mi veszítünk, és ők győznek. Ne hagyjuk, hogy több mint 400 magyar gyerek jövőjét egy tollvonással áthúzzák! Most Neked is itt a helyed! Hozz magaddal egy könyvet!”
Szabadság (Kolozsvár)
2016. november 10.
A tovaillanó élmény képei a Minerva-házban
Kováts Ildikó művészpedagógus gyűjteményes kiállítását nyitották meg kedden délután Kolozsváron, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, tájfestészet, társadalomkritika, ugyanakkor történelmi témák pasztell- és akrilvilágát ötvözve. – A művész a megfoghatatlant igyekszik megragadni, a gyorsan szertefoszló és tovaillanó élményt, a megismételhetetlen csodát. Pasztellben és akrilban egyaránt. Segít neki ebben az igyekezetében jó kompozíciós érzéke és pompás színkezelése, amelyekkel többnyire a drámát, annak feszültségét is sikerül belopnia a képeibe – méltatta a festő munkásságát nyitóbeszédében Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke.
A mostani kiállítás az összegzés erejével hat a nézőre, pedig a művész mindössze két technikával készített alkotásai közül hozta el azokat, amelyeket sok száz más munkája közül kiválasztott – állapította meg Tibori. Mint mondta, Kovács Ildikó pasztelljeivel már a Minerva-házban korábban rendezett tárlatán is találkozhattunk; a mostani 28 pasztellt szemügyre véve pedig ismét megtapasztalhatjuk, hogy uralja a technikát, amelynek segítségével a felületeiből gyönyörű hatásokat képes kicsikarni. – A második technika, az akril viszont valamennyire az olajhoz hasonló, csakhogy vizes alapú, meglehetősen gyorsan száradó festékanyag. Közel áll a vízfestékhez meg az olajhoz is, és mindkettőre emlékeztető hatások elérését teszi lehetővé. Talán mégis az olajhoz áll közelebb, és a művész éppen ezt használja ki akrilmunkáiban, amelyek frissessége a pasztellekével vetekszik – hangsúlyozta a méltató.
Véleménye szerint remek alkalom ez a kiállítás arra is, hogy Kováts Ildikó érzékeltesse az érintetlen természeti szépségek és a történelmi témák iránti vonzalmát. – A táj, kétségtelenül, minden évszakban vonzza a művészt, aki szemmel láthatóan örömét leli a buja növényzetek, a csillogó vagy párás víztükrök, s a bármilyen mostoha körülmények között megkapaszkodó élet megörökítésében. A történelmi témák által ihletett munkái másfajta üzenetek hordozóivá válnak. Ezek a helytállásról, a sorsszerűségről, a fátum fájdalmas elkerülhetetlenségéről szólnak, és ennek a célnak rendelődnek alá a kompozíciós és a színkezelési szempontok is. Bizánci hercegnője, erdélyi fejedelme ebben a szellemben készült; a politikus azonban ettől merőben eltérő üzenet hordozója, amelynek kisilabizálását, nem annyira nehéz megfejtését a közönségre bízom – jegyezte meg a Minerva elnöke.
Szabó Zsolt, aki éveken át figyelemmel kísérte a művész tevékenységét, a megnyitón arra utalt, hogy egyfajta útkeresés figyelhető meg a munkákon. – A festményekre jellemző a csíki tájképfestészet színkezelése. Hangulatában, színvilágában a görögországi kép teljesen más, és ez a művész alkalmazkodókészségét bizonyítja. Hozzá tud adni saját magából is ahhoz a tájhoz, amit megörökít – jellemezte Szabó Zsolt. Reményét fejezte ki, hogy „a hetvenkedő a nyolcvanba áthajolva” is tovább dolgozik, majd a kilencvenedik születésnapját is együtt ünnepelhetjük egy kiállítás keretében.
Kováts Ildikó az útkeresés kapcsán elárulta: az irányt mindig a téma szabja meg. – Míg a pasztellek helyszíni tájábrázolások, az akrilfestmények gondolkodásra késztetnek, határozott véleményt fogalmaznak meg – beszélt a képekről a művész. Mint kiderült, a tájképek nyírfürdői, torockói, Duna-deltai és bajoroszági tájakat örökítenek meg, az akrilképeken pedig utazásainak élményei tükröződnek. A Krím félszigeti utazás élete egyik legfantasztikusabb impressziói közé tartozik, ott éreztem azt, hogy elődei nyomdokaiban jár.
Dézsi Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)
2016. november 10.
Nemzetközi konferencia a 700 éves Kolozsvárról
Beszélgetés dr. Lupescu Mária történésszel
A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kara több helyi intézménnyel karöltve nemzetközi történész-konferenciát szervez a kincses város 700 éves évfordulója alkalmából. A három napon át tartó rangos eseménysorozat ma, november 10-én délután 16 órától veszi kezdetét a BBTE Farkas-utcai főépületének Nagytermében (Aula Magna). Az eseményről, annak szervezési nehézségeiről és jelentőségéről beszélgettük Lupescu Mária egyetemi adjunktussal, a BBTE Magyar Történeti Intézet munkatársával.
- Kolozsvár királyi várossá nyilvánításának 700. évfordulója alkalmából szervezett nemzetközi konferencia a 2008-as Mátyás konferencia óta az egyik legnagyobb tudományos esemény, amely a város történetének egy jelentős momentumát ünnepli. Hogyan született meg a konferencia ötlete és milyen intézmények vettek részt az esemény szervezésében?
- Szakmai körökben már 2015-ben felmerült a konferencia ötlete, intézményes lépésekre azonban sajnos nem került sor. Úgy lépett Kolozsvár az új esztendőbe, hogy egyáltalán nem lehetett érezni mennyire fontos évfordulóhoz érkezett a város. Igen erős a sejtésem, hogy más, hasonló múltú és jelentőségű európai városban egy ilyen tekintélyes évfordulót megfelelő ünnepi eseményekkel, arculati elemekkel, akár műemlék állításával és tudományos rendezvényekkel ünneplik meg. Ami ez utóbbiakat illeti, az augusztus 19-ére tervezett várostörténeti kiállítás megszervezése gyorsította fel az eseményeket, ami egybeesett a Kolozsvári Magyar Napokkal, amelyeket éppen ezen évfordulós események köré szerveztek. Az eredeti terv az volt, hogy ugyanerre az alkalomra időzítjük a konferenciát is, ami azonban különböző, többnyire objektív okok miatt, mégsem valósult meg. A kiállítás megvalósításában is szerepet vállaló Lupescu Radu, a Sapientia EMTE tanszékvezetőjének javaslatára végül több intézmény fogott össze. Először is megkereste a Babes-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Fakultását, akinek dékánja, Ovidiu Ghitta kezdettől fogva felkarolta és minden lehetséges módon támogatta az ötletet, akárcsak a Sapientia EMTE Kolozsvári karának dékánja, Tonk Márton is. A két fő szervező intézményhez csatlakozott még az Erdélyi Múzeum-Egyesület, mint az erdélyi magyar tudományosság egyik legjelentősebb fóruma és a Román Akadémia Erdélyi Tanulmányok Központja. Ez a négy intézmény vállalta el, hogy nemzetközi várostörténeti tudományos rendezvény formájában emlékezik meg Kolozsvár 700 éves évfordulójáról. A konferencia koncepciója az volt, hogy Kolozsvár története álljon ugyan a rendezvény középpontjában, de mivel sem 700 évvel ezelőtt, sem most a város nem létezett önmagában, mai szóhasználattal élve egy hálózat része volt, kapcsoljuk be Kolozsvárt a különböző korok városhálózatába, tehát más városok történéseivel egészítsük ki, hasonlítsuk össze a kolozsvári sajátosságokat. Öt lehetséges témakört ajánlottunk a konferencia felhívásában, természetesen egyik közülük a 700. évfordulóhoz kapcsolódott: I. Kolozsvár, 1316 – előzmények és következmények, II. A városok jogállása – sajátosságok és változások, III. A városok és intézményeik, IV. A városok topográfiája. Reprezentatív épületek és társadalmi térhasználat, illetve V. A városok mindennapjai. Ebből a felsorolásból is látható, a cél az volt, hogy minél részletesebben lefedjük a várostörténeti kutatás ma is aktuális kérdéseit. Az év elejétől pedig be is indult a konferenciaszervezés gépezete, ami – ha valaki már belekóstolt a nemzetközi tudományos rendezvényszervezés rejtelmeibe tudhatja – rengeteg szervezési, koordinálási és pályázati munkát igényelt. Szerencsémre, számíthattam a kollégák (Lupescu Radu, Ionut Costea, Rüsz-Fogarasi Enikő, Ovidiu Ghitta, a BBTE, az EME és a Sapientia munkatársai) és a doktorandusz illetve mesteris hallgatóink segítségére is. A fő támogatóink – Kolozsvár Városának Polgármesteri Hivatala, Kolozs Megyei Tanács, BBTE Történelem és Filozófia Fakultása, a Sapientia EMTE és az EME mellett sikerült más hazai és határon túli támogatókat is találnunk, akiknek a nagylelkű és önzetlen anyagi segítsége nélkül ez a rendezvény nem jöhetett volna létre. Azt kell ugyanis mondanom, hogy nemcsak a háborúhoz, hanem egy konferenciához is pénz kell.
- Az esemény három teljes napon át, november 10 és 12 között zajlik több helyszínen, párhuzamos szekciókban. Hány résztvevő érkezett a rangos eseményre és milyen intézmények vannak képviselve?
- A konferencia statisztikai adatai: 4 ország 31 intézménye 71 résztvevőjének képviseletében zajlik rendezvényünk. Felhívásunkat célzottan olyan szakemberekhez igyekeztünk eljuttatni, akik foglalkoztak és foglalkoznak Kolozsvár történetével vagy a felhívásban jelzett területek ismert, elismert művelői. Kiemelném, hogy a magyar illetve román város-történetírásba friss fuvallatot hozó nemzetközi szinten is jól ismert kutatók mellett igyekeztünk a fiatalabb generáció azon képviselőit is megszólaltatni, akik már írásaikkal bizonyították, hogy helyük van a megújuló várostörténeti historiográfiában. A konferencia programját böngésző olvasó azt is észreveheti, hogy elsősorban a magyar és a román akadémiai oktatási és kutatási intézmények vannak nagy számban képviselve, ezeken belül pedig a történeti, társadalomtudományi, régészeti és művészettörténeti intézetek munkatársai tisztelik meg a rendezvényt előadásaikkal. Remélem, nem sértek meg senkit, ha azt mondom, hogy e napokban Kolozsváron a téma iránt érdeklődő és az ezt a kutatási irányzatot felvállaló és támogató minden jelentős magyarországi és román akadémiai intézmény jelen lesz. Külön örömömre szolgál, hogy a konferencia résztvevőinek mintegy szellemi csemegeként nyújthatjuk a már korábban említett „Kolozsvár kiváltságlevelei” c. kiállítás bemutatását magyar és román nyelvű tárlatvezetéssel. Ennek a kiállításnak az ötlete a konferenciáéhoz kapcsolódott, és az augusztus 19-én, tehát épp az 1316. évi kiváltságlevél kiállítása napjának évfordulóján az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban megnyílt kiállítás „megvárta” még a konferenciánkat, vasárnap ugyanis zárul a kiállítás. Lupescu Radu, Flóra Ágnes és Mitu Melinda kurátorok egy tartalmas, ötletes, Kolozsvár városának privilégiumait a kiállítás középpontjába állító koncepció mentén építették fel a tárlatot, olyan témát dolgozva fel tehát, amely a konferenciánknak is az egyik sarokköve. Így a két rendezvény nagyon jól kiegészíti egymást. Hasonlóképpen, a Sapientia EMTE kolozsvári karán berendezett „Látható Kolozsvár. Orbán Lajos képei a két világháború közötti városról” című kiállítás, amely ugyan nem erre a konferenciára épült, de szerencsés módon kiegészíti a konferencia tematikáját, és sokunk számára már csak a régi képeslapok megsárgult lapjairól idézi fel a két világégés közötti Szamos menti város mindennapjait, Gyáni Gábor kifejezésével élve, „kószálásait”.
- A konferencia az interdiszciplinaritás jegyében zajlik és nemzetközi, különösen román – magyar párbeszédként is értelmezhető. Hogyan egyeztethető össze jelenleg Kolozsvár középkori régészeti, levéltári és történelmi forrásai és hogyan jellemezné a román és magyar historiográfia álláspontját ebben a témában?
- Az utóbbi évtizedekben jelentős mértékben megnőtt a Kolozsvár történetére vonatkozó források száma. A városi terek és utak javítása, átrendezése, illetve az épületek felújítása kapcsán végzett régészeti ásatások során előkerült leletek betekintést nyújtanak a város anyagi kultúrájába, új megvilágításba helyezik ismereteinket a polgárok mindennapjairól. Igen fontosak a műemléképületek építészeti kutatása, amelyek a város szinte minden fontosabb épületére kiterjedtek az elmúlt periódusban. Immár pontosabb ismereteink vannak a város templomainak, kolostorainak, polgárházainak a fejlődéséről, építéstörténetükről, ugyanakkor látványos építészeti részleteket sikerült feltárni. Mindehhez hozzáadódik a levéltári források folytonos feltárása, amelyek első sorban a fejedelemség korára, illetve Kolozsvár 19-20. századi történetére vonatkozó ismereteinket gazdagítják. Ezekben a kutatásokban fontos szerepet játszottak városunk oktatási intézményei, múzeumai, levéltárai, amit jól tükröz, hogy úgy a kiállítás, mint a konferencia megszervezésében a felsorolt intézmények összefogtak, együtt valósították meg őket. Azt is figyelembe kell venni, hogy általában a városok múltjának kutatása egész Európában virágzó kutatási téma, aminek köszönhetően sokkal jobb európai kontextusban elemezhetjük városaink történetét. Szinte minden európai országban működik legalább egy szakmai bizottság, amelynek célja a városok történetének kutatása. A konferenciát úgy szerveztük meg, hogy nagyobb összefüggéseiben lássuk Kolozsvár fejlődését, és ez az oka annak, hogy noha a konferencián a hangsúly elsődlegesen városunkon van, már városok történetére is kiterjednek az előadások. Ebben a kontextusban a magyar és román várostörténeti kutatás inkább kölcsönösen kiegészíti egymást. Továbbra is fontosak a forrásfeltáró munkák mindkét részről, amelyek megalapozzák a további kutatásokat. A kommunikáció a két történetírás között nagyon fontos ezen a téren is, és habár ilyen jellegű közös várostörténeti konferenciákra korábban nem igazán került sor, ez most jó alkalom lesz a kölcsönös bemutatkozásra.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. november 10.
Forradalmi közösségi élmény Dávid Gyula tollából
Dávid Gyula 1956 Erdélyben és ami utána következett című kötetét mutatták be tegnap délután a Minerva Művelődési Egyesület székházában, Sebestyén Ilona, a Nap Kiadó igazgatója „háziasszonyi” közvetítésével.
Előbb Pécsi Györgyi irodalomtörténész, felelős szerkesztő nehezményezte, hogy az 1956-os forradalom 60. évfordulós megemlékezései az anyaországban és Erdélyben nem kapcsolódtak össze. Vázolta a könyv felépítését, kiemelve legfőbb tanulságát: az erdélyi fiatalság 1956-tal ébredt rá magyarságára. Egyed Péter filozófus (BBTE), a kötet lektora az adatgazdagságra hívta fel a figyelmet, ami a folytatást elindító kutatómunka eredménye, és emlékezést lazít olyan témában, amely napjainkban is tabunak számít.
A szerző kiemelte, hogy fontos volt Magyarországon megjelentetni a kötetet, mivel ott ismeretlen a forradalomnak és utóéletének erdélyi vetülete.
Ördög Béla
Dávid Gyula 1956 Erdélyben és ami utána következett /Nap Kiadó, Budapest, 2016/
Szabadság (Kolozsvár)
2016. november 10.
Európai doktorátus a BBTE-n
Országos szinten a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) vezeti be elsőként az Európai Doktorátust, miszerint a doktori dolgozatot idegen nyelven írják és védik meg az érdekeltek.
A BBTE ezzel az uniós doktori tanulmányokat végzett személyek beilleszkedését ösztönzi az európai akadémiai és társadalmi-gazdasági kontextusba.
Az Európai Doktorátus bevezetését az Európai Egyetemek Szövetsége javasolta. Azok a doktorandusok részesülhetnek ebben, akik legkevesebb 4 hónapot egy uniós tagállambeli egyetemen töltöttek, a másik feltétel pedig az, hogy a doktori dolgozat megvédésekor kinevezett bizottságnak legalább egy tagja egy híres európai egyetemről kell, hogy érkezzen.
A BBTE szerint jó lenne, ha az Európai Doktorátus megszerzéséhez a jelöltek munkatársaikat a legjobb 500 egyetem munkatársai/kutatói közül választanák ki, illetve olyan egyetemi konzorciumok tagjait kérnének fel, amelynek a BBTE is tagja. A sikeresen doktoráló személy az országos követelményeknek megfelelő doktori oklevél mellé egy angol nyelven megírt Európai Doktori Tanúsítványt is kap majd.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. november 10.
Válságkezelő csoport létrehozását sürgeti az EMNP a vásárhelyi iskolaügyben
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) válságkezelő csoport létrehozását sürgeti a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium megmentésére.
A párt elnöksége szerkesztőségünkhöz eljuttatott szerdai közleményében nyomatékosította: elfogadhatatlannak tartja, hogy „az államhatalom módszeresen próbálja megfélemlíteni a magyar közösség köztiszteletben álló tagjait".
„A marosvásárhelyi iskolaügy mindannyiunkat arra kötelez, hogy félretéve politikai, meggyőződésbeli és felekezeti különbségeinket, egyöntetűen álljunk ki az iskola igazgatója, Tamási Zsolt-József mellett. A Római Katolikus Teológiai Líceum megmentése közös, nemzeti ügy és nem pártpolitikai kérdés. A diákok, tanárok és szülők védelmében, a magyar nyelvű oktatás megőrzéséért kell kiállnunk, a válságba került iskola megmentését a legfontosabb célként kezelve” – áll a közleményben.
Az EMNP arra kérte az erdélyi magyar politikai pártokat, civil szervezeteket és történelmi egyházakat, hogy közösen hozzanak létre egy akciócsoportot, amely megvizsgálja a kialakult helyzet valamennyi vetületét, majd cselekvési tervet alkot, olyat, amelyet azután maradéktalanul és gyorsan, közösen hajthatnak végre. „Hisszük: ha felmutatjuk a magyar közösség erejét, összefogással eredményt érhetünk el!” – közölte az EMNP. A párt ugyanakkor szorgalmazta, az ügy lezárulta után mihamarabb állapítsák meg, hogy az önkormányzatban, a tanfelügyelőségen és a minisztériumban kiknek a felelőssége a jelenlegi helyzet kialakulása.
Krónika (Kolozsvár)
2016. november 10.
Agyelszívástól tartanak a Babeș–Bolyai vezetői
A tudományos kutatások finanszírozásának növelését kéri a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE), amelynek vezetői Klaus Johannis államfőnek, Dacian Cioloş miniszterelnöknek és romániai európai parlamenti képviselőinek küldött levelükben mutattak rá a hiányosságokra.
A felsőoktatási intézmény attól tart, hogy a szűkös büdzsé agyelszíváshoz fog vezetni, a fiatal kutatók inkább külföldön vállalnak munkát, ezért szerintük a tudományos téren tevékenykedők bérét a nyugat-európai szintre kell emelni. Markó Bálint, a BBTE rektorhelyettese a Krónikának elmondta: már kaptak olyan visszajelzéseket az egyelőre itthon dolgozó kutatóktól, hogy a kivándorlást fontolgatják, ezért a téma egyre égetőbb.
Markó kifejtette: az elsődleges probléma az, hogy egyes nagy uniós kutatási pályázatoknál – amelyek elnyerése már felér egy tudományos aranyéremmel – a szakemberek fizetésének mértéke az adott ország átlagbérétől függ. Ez azt jelenti, hogy ha egy kutató elnyer egy pályázatot, a juttatás szempontjából nem mindegy, hogy egy romániai vagy egy dániai, németországi, esetleg osztrák egyetemen végzi el a tudományos munkát.
A rektorhelyettes rámutatott: az előírás viszonylag új keletű, két éve még nem szerepelt a vonatkozó kiírások szabályzatában. A kutatók így kétszer is meggondolják, hogy Romániában végezzék-e el a feladatot, ráadásul a projekt lebonyolítása óriási adminisztrációs eljárást feltételez, mint minden európai uniós finanszírozású program. Számos szakember ezért kapcsolati hálóját kihasználva inkább egy nyugat-európai egyetemen végzi el kutatását, hiszen így jóval több fizetésre számíthatnak.
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem levelében arra kéri az államfőt, a miniszterelnököt és az európai parlamenti képviselőket, hogy kérjék Románia kivételét a szabály alól, a felsőoktatási intézmény vezetői szerint ugyanis erre bizonyos feltételek mellett lehetőség van.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2016. november 10.
Kelemen Hunor: teljesen új alkotmány kell
Az alkotmány számos elemét meg kell változtatni, az RMDSZ pedig egy teljesen új alaptörvény kidolgozását szorgalmazza, mivel 27 év alatt láthatóvá vált minden, az alkotmányos konstrukció által generált hiba, probléma és konfliktus – jelentette ki egy, a News.ro hírügynökségnek adott, szerdán megjelent interjúban Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke.
A politikus emlékeztetett: 2013-ban a Szociálliberális Unió (USL) nyerő helyzetben volt, 70 százalékos többséggel rendelkezett. „Bármit megtehettek volna az országban, ha tudták volna, mit akarnak. De még arra is képtelenek voltak, hogy módosítsák az alkotmányt” – mutatott rá.
Kelemen Hunor ugyanakkor nem támogatja az alkotmány oly módon történő módosítását, hogy azt rögzítsék benne: család csakis egy férfi és egy nő házassága nyomán jöhet létre. „Ki vagyok én, hogy eldöntsem, milyennek kell lennie egy kapcsolatnak? Én a család mellett döntöttem. A feleségemet választottam, és azt hiszem, ez a választás is jelzi, mit gondolok a családról. De ki vagyok én, hogy eldöntsem, milyen opciói lehetnek önnek a magánéletében?” – tette fel a kérdést Kelemen.
Az RMDSZ elnöke egyúttal úgy vélte, országos paktumot kellene kötni az infrastruktúrafejlesztés témájában, amelynek Klaus Johannis államfő lehetne a kezdeményezője. A magyar közösség kapcsán kifejtette, a cél az, hogy erős maradjon, ne fenyegesse asszimiláció, és tartsák be az 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlésen a többi erdélyi nemzetiségnek tett önrendelkezési ígéreteket
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2016. november 10.
Vészkiáltás az erdélyi magyar értelmiségtől
Vészkiáltásnak szánja egy húszfős értelmiségi csoport azt az internetes petíciót, melyben az erdélyi magyar oktatás és sajtó nehéz helyzetére hívják fel a figyelmet. Rámutatnak, konkrét intézkedéseket várnak a politikai elittől ezen, az erdélyi magyar társadalom jövője szempontjából létfontosságú területeken.
„Szomorúan állapítjuk meg, hogy oktatásunk leszakadóban van, sajtónkra politikai kontroll nehezedik, nyilvánosságunkat pedig tabuk szűkítik" – olvasható a Facebook közösségi portálon terjedő petíció szövegében. Ezt többek között Barabási Albert László fizikus, hálózatkutató, Nagy László fizikus, egyetemi professzor, Néda Zoltán fizikus, egyetemi professzor, Balázs Attila lelkész, Papp-Zakor András újságíró, Sipos Zoltán újságíró, illetve számos erdélyi magyar gimnázium igazgatója látta el kézjegyével.
„Politikai elitünk választási programja számos olyan részt tartalmaz, amely elsősorban nem rajta, hanem a többségi döntéshozókon múlik. Ilyenképp számonkérhetősége is korlátozott, és másokra háríthatja a felelősséget a vállaltak megvalósulását illetően. Aránytalanul sok szó esik viszonylag könnyen megoldható és kedvező sajtóvisszhangot hozó problémákról" – olvasható a Beszéljünk megoldható problémákról! című dokumentumban. Ennek szerzői beismerik, a sokszínű fesztiválokra, többnyelvű feliratokra, a műemlékek és hagyományok védelemére is szükség van, ahogy a jelképek ügyét is lényegesnek tartják. Ugyanakkor leszögezik: a jövő generáció megfelelő színvonalú képzése és az átlátható közügyek, a sajtó szabadsága „a mostaninál sokkal több figyelmet érdemel, az erdélyi magyar politikai elitnek pedig konkrét elkötelezettségeket kell vállalnia ezekért".
Hiányzik a támogatás
A dokumentumban elsőként az oktatás gondjait ismertetik, rámutatva: már a történelmi múltú, eddig helyzeti előnnyel bíró magyar iskolák is elkezdtek leszakadni a román vetélytársak teljesítményétől, így félő, hogy hosszú távon a szülők román tannyelvű intézményt választanak gyerekeik számára. „Ez rövid idő alatt a magyar közösség zsugorodásához, versenyképtelenségéhez, sorvadásához vezet" – jelentik ki az egyetemi tanárok, iskolaigazgatók az erdélyi magyar pedagógus-pályamodell, a megfelelő szakmai és anyagi támogatás hiányát hangsúlyozva.
Úgy vélik, hosszú távon a tanároknak nyújtott célzott segítség, az utazási és lakástámogatás, illetve ösztöndíj jelenthet megoldást a gondokra. „Ezt az égető problémát egy politikai támogatással létesített, de civil kontroll alatt működő oktatási alapítvány, illetve egy széles körű társadalmi összefogás révén tartjuk megoldhatónak" – áll a petícióban, melynek szerzői szerint ennek költségvetését a politikai elitnek kellene biztosítani a romániai magyar kisebbségnek szánt állami támogatásból.
Katasztrofális helyzet alakulhat ki
„Manapság senki nem akar tanár lenni – ezt az egyetemen nagyon jól látjuk –, egyszerűen azért, mert a tanári szakma nem megbecsült, és a társadalom semmit nem tesz annak érdekében, hogy a gimnáziumainkban jó tanárok legyenek" – részletezte a Krónikának a petícióban foglaltakat az egyik aláíró, Néda Zoltán fizikus. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem professzora szerint ez hamarosan „katasztrofális helyzethez fog vezetni", melyet az erdélyi magyar közösségre leselkedő legnagyobb problémának ítél. Elmondta, elsősorban vidéken vannak problémák, itt tehetne sokat a kért alapítvány.
Felvetésünkre, hogy az Iskola, illetve Communitas Alapítvány részben megoldást kínál ezekre, kifejtette: az „egy csepp", ráadásul az említett alapítványok főleg az egyetemi oktatók problémáival foglakoznak, amelyek nagyjából rendeződtek, de a közoktatásban, főleg vidéken számos a gond. „A nagy gimnáziumokban például természettudományokból már nem lehet jól felkészült tanárokat találni. És nem azért, mert nincs egyetemi képzés rá, hanem mert egyszerűen nincs jelentkező" – részletezte a professzor, aki szerint a hozzájuk csatlakozott kolozsvári, temesvári, csíkszeredai, székelyudvarhelyi stb. iskolaigazgatók is ezzel a problémával küzdenek.
„Sok a háttéralku"
A petíció szerzői a nyilvánosság problémáját sem hagyják szó nélkül, rámutatva: bármilyen társadalmi vita alapját az adatok és a transzparencia kell, képezze. „Ebből a szempontból azt tapasztaljuk, hogy a közügyeink illetékesei vonakodnak pontos nyilvántartást vezetni, adminisztrálni, sok a háttéralku, másfelől a létező dokumentumokhoz, a közérdekű adatokhoz való, egyébként törvényben garantált hozzáférés is akadozik" – állapítják meg. Kijelentik, az erdélyi magyar sajtóban kevés „az önálló újságírói munka".
„Íródeák vagy mikrofonállvány módján azt mondja tovább, amit megmondanak neki, és ritkán kérdez vissza, ellenőriz vagy von felelősségre. Ha egy újságíró mégis kifejtene egy-egy témát, akkor gyakran felkészületlenséggel és arroganciával találja magát szemben. Úgy véljük, a civil szféra finanszírozása – érkezzen a pénz a romániai vagy a magyarországi költségvetési forrásokból – is tényező abban, hogy jelenleg bátorság kell bármilyen közügyben állást foglalni, véleményt nyilvánítani" – jelentik ki az értelmiségiek. A visszásságokra példaként az erdélyi magyar sajtó finanszírozásának kérdését, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök sajtótanácsosának közrádiós állása körüli visszásságokat említik. A közérdekű adatokkal való pontos és naprakész elszámolást sürgetik, illetve azt kérik a politikai elittől, hogy közvetlenül a Bukarest által az erdélyi magyarságnak szánt költségvetési keretből elkülönített összeggel, nyilvános pályázatok útján garantálja a sajtó szabadságát.
Cselekvést várnak
„Ez vészkiáltás, amelyre azonnali cselekvést várunk. Saját erőforrásainkból, azonnal tevékenykedni kell" – magyarázta lapunknak a petíció célját Néda Zoltán. Elmondta, ennek címzettje az egész erdélyi magyar politikai elit, párthovatartozás nélkül. Hozzátette, nem terveznek más akciót az ügyben, csupán a probléma fontosságára akarták felhívni a figyelmet. „Nem hosszú távú ígéreteket kérünk, amelyek mástól függnek, hanem olyanokat, amelyek megvalósíthatók" – fogalmazott a fizikus. Kérdésünkre hozzátette, bár a megfogalmazásról lehetne vitatkozni, a petíció tartalmáról reményei szerint az erdélyi magyar társadalom egészében konszenzus van. A peticíót csütörtök délig több mint százan írták alá, többen közülük azt az opciót választva, hogy nevük ne legyen publikus.
Pap Melinda
(A petíció:)
Beszéljünk megoldható problémákról!
Nyilvánvaló, hogy azok a közösségek fejlődtek és fejlődnek versenyképesen, amelyek hosszútávú befektetésekben gondolkodnak, és a demokráciára, oktatásra, tabuk nélküli párbeszédre és átláthatóságra építenek. Jólétet ott tapasztalunk, ahol adottak a párbeszéd feltételei, türelmesen meghallgatják a többségétől eltérő véleményeket is, elítélik a populista és üres szólamokat, és ahol átlátható a döntéshozás és a képviselet, számonkérhető a pénz elköltése, a jövő generáció képzése pedig kiemelt fontosságú.
Szomorúan állapítjuk meg, hogy oktatásunk leszakadóban van, sajtónkra politikai kontroll nehezedik, nyilvánosságunkat pedig tabuk szűkítik. Politikai elitünk választási programja számos olyan részt tartalmaz, amely elsősorban nem rajta, hanem a többségi döntéshozókon múlik. Ilyenképp számonkérhetősége is korlátozott, és másokra háríthatja a felelősséget a vállaltak megvalósulását illetően. Aránytalanul sok szó esik viszonylag könnyen megoldható és kedvező sajtóvisszhangot hozó problémákról. Természetesen mi is úgy látjuk, hogy fontosak a sokszínű fesztiválok, fontosak a többnyelvű feliratok, utcanevek, fontos a műemlékek, hagyományok védelme, és fontos a zászlók és a jelképek ügye. A jövő generáció megfelelő színvonalú képzése és az átlátható közügyek, a sajtó szabadsága a mostaninál azonban sokkal több figyelmet érdemel, az erdélyi magyar politikai elitnek pedig konkrét elkötelezettségeket kell vállalnia ezekért:
I. Az oktatás szempontjából úgy tűnik, hogy mostanra a történelmi múltú, eddig helyzeti előnnyel bíró magyar iskolák is elkezdtek leszakadni a román vetélytársak teljesítményétől. Félő hogy az, aki minőségi oktatást szeretne gyermekének, román tannyelvű intézményt fog választani. Ez rövid idő alatt a magyar közösség zsugorodásához, versenyképtelenségéhez, sorvadásához vezet. A színvonal hiányának a legfőbb oka az, hogy hiányzik az erdélyi magyar pedagógus-pályamodell, a megfelelő szakmai és anyagi támogatás. Ma már a nagyobb középiskolákba is nehéz jó és elkötelezett tanárokat toborozni. Hosszú távon megoldást jelenthet, ha a magyar nyelven tanító tanárok célzott segítséget kapnak, utazási és lakástámogatást, és a jól teljesítő oktatóink megfelelő ösztöndíjban is részesülnek. Ezt az égető problémát egy politikai támogatással létesített, de civil kontroll alatt működő oktatási alapítvány illetve egy széleskörű társadalmi összefogás révén tartjuk megoldhatónak. Az alapítvány megfelelő költségvetését a romániai magyar kisebbségnek szánt állami támogatásból politikai elitünknek biztosítani kell, felkutatva ugyanakkor további alternatív finanszírozási lehetőségeket is.
II. A nyilvánosság tekintetében úgy véljük, bármilyen társadalmi vita alapját adatok kell hogy képezzék és transzparencia, nem pedig előítéletek, korábbi sérelmek, vágyálmok. Ebből a szempontból azt tapasztaljuk, hogy a közügyeink illetékesei vonakodnak pontos nyilvántartást vezetni, adminisztrálni, sok a háttéralku, másfelől a létező dokumentumokhoz, a közérdekű adatokhoz való, egyébként törvényben garantált hozzáférés is akadozik. Ez meglátszik az erdélyi magyar sajtón is, amelyben kevés az önálló újságírói munka. Íródeák vagy mikrofonállvány módján azt mondja tovább, amit megmondanak neki, és ritkán kérdez vissza, ellenőriz vagy von felelősségre. Ha egy újságíró mégis kifejtene egy-egy témát, akkor gyakran felkészületlenséggel és arroganciával találja magát szemben. Úgy véljük, a civil szféra finanszírozása – érkezzen a pénz a romániai vagy a magyarországi költségvetési forrásokból – is tényező abban, hogy jelenleg bátorság kell bármilyen közügyben állást foglalni, véleményt nyilvánítani. Hadd említsük példaként az erdélyi magyar sajtó finanszírozásának kérdését, az RMDSZ-elnök sajtótanácsosának közrádiós állása körüli visszásságokat és a helyzet szimptomatikusságát, az önkormányzatok és más szervezetek pénzügyeinek elszámoltathatóságát. Kérjük politikai elitünket, hogy a közérdekű adatokkal legyen pontos és naprakész, a sajtó szabadságát pedig szintén közvetlenül a Bukarest által az erdélyi magyarságnak szánt költségvetési keretből elkülönített összeggel garantálja, nyilvános pályázatok útján.
Két olyan tág kérdéskörben - nyilvánosság és oktatás - várunk tehát előrelépést, amelyek az erdélyi magyarság döntéshozóin múlnak. A felelősség közös, a civil és a szakmai szféra kész az együttműködésre, az érdekképviselőinken múlik a kármentés és a megoldás. Már csak azért is, mert a legutóbbi felmérések szerint kérdéses az 5 százalékos küszöb elérése, amihez kétségtelen, hogy ezen problémák megoldatlansága és a konkrétumok hiánya is hozzájárult. Beszéljünk közös dolgainkról, beszéljünk a megoldható és lényeges problémáinkról!
Balázs Attila (lelkész)
Barabási Albert László (PhD, professzor)
Barabás Réka (PhD, docens)
E. Ferencz Judit (újságíró)
Erdei Ildikó (iskolaigazgató)
Gagyi József (iskolaigazgató)
Járai-Szabó Ferenc (PhD, adjunktus)
Lázár Zsolt József (PhD, adjunktus)
Laczkó György (iskolaigazgató)
Libál András (PhD, docens)
Nagy László (Phd, professzor)
Néda Zoltán (PhD, professzor)
Pap Szilárd István (publicista)
Papp-Zakor András (újságíró)
Popa Márta (iskolaigazgató)
Sipos Zoltán (újságíró)
Szabó Tünde (újságíró)
Szabó Loránd (PhD, professzor)
Tőkés Zsolt (iskolaigazgató)
Vörös Alpár (iskolaigazgató)
Krónika (Kolozsvár)
2016. november 10.
Közösen járőröznek a román és a szerb határőrök
A román és a szerb belügyi egységeknek az államhatár térségében történő közös járőrözéséről írt alá egyezményt csütörtökön Dragoș Tudorache és Nebojsa Stefanovic belügyminiszter – tájékoztatott honlapján a bukaresti belügyminisztérium.
A megállapodást a Dacian Cioloș miniszterelnök és szerb kollégája, Aleksandar Vucic találkozója keretében írták alá a temesvári közigazgatási palotában. A közös járőrözés – az MTI által ismertetett közlemény szerint – a schengeni ajánlásoknak megfelelően erősíti meg a közös határszakasz ellenőrzését.
A belügyminiszterek megbeszélésén Dragoș Tudorache az Európai Unió és Szerbia közötti toloncegyezmény tárgyában való együttműködés fontosságát hangsúlyozta. Mindkét miniszter jónak minősítette az információcsere által megvalósuló együttműködést, mely arra irányul, hogy leküzdjék a terrorizmust és a radikalizálódást, a gazdasági bűnözést, a jövedékiadó-köteles termékek csempészését és a vámszabályok megsértését.
Az MTI emlékeztet: október végén a román határrendészet szóvivője panaszolta el a Digi 24 hírtelevíziónak, hogy Szerbia rendre elutasítja az államhatár térségében román oldalon elfogott illegális bevándorlók visszafogadását, és ez feszültséget okoz a két ország között. A televíziós riportban elhangzott: a szerb-román határ térségében idén elfogott mintegy háromszáz határsértő közül Szerbia mintegy kétszáz visszafogadását elutasította. A szerb hatóságok arra hivatkoztak, hogy ezekben az esetekben nem teljesültek a toloncegyezményben előírt feltételek – magyarázta a szóvivő. A határsértők többsége Szíriából, Irakból és Afganisztánból érkezett.
Krónika (Kolozsvár)
2016. november 10.
Egyenes adásban 1989 kommunista csőcseléke
Kampány van. Ha erről bárkinek fikarcnyi kételye lenne, elegendő bekapcsolnia egy hazai tévé- vagy rádióadót és végignéznie, végighallgatnia egy-egy bukaresti kerekasztalt. Mindennek Alfája és Omegája az egymásra licitáló ígéretek és ködös pártérdekek, amit hagyományos magyarellenességgel nyakon öntve tálalnak a választóknak.
Amiről mégis írni szeretnék, igazából nem kampánytéma, de nagy a gyanúm, azért hozakodtak elő vele, hogy a hátralevő bő egy hónapban azzá váljék. Az 1989-es decemberi forradalom aktacsomójának újranyitásáról van szó, amit pár napja bő lére eresztett talk show-szerű kerekasztalokon szednek ízeire politikusok, történészek és egykori szekustisztek. A Realitatea TV-n például a megbukott rendszer haszonélvezői, kémelhárítói szapulják békés egyetértésben a rendszerváltást elindító népfelkelés szikráját, Tőkés Lászlót „megrendíthetetlen bizonyítékokat” sorolva arról, hogy az egykori református lelkész már nemcsak a magyar titkosszolgálatnak, hanem a szovjet KGB-nek is ügynöke volt. Így jó pénzért ő forgatta fel az országot. Ha valaki végighallgatja a diktátor idegen ügynökökről szóló 1989. decemberi kijelentéseit, úgy érzi, Romániában megállt az idő. Ceauşescu véreskezű megtorló intézményének, a Szekuritáténak ma is jó nyugdíjélvező figurái még véletlenül sem börtönben vagy házi őrizetben nézik a tévét, hanem ők ülnek a kamerák előtt, és osztják az észt. S közben sajnálják Ceauşescut, akit hűséges szolgái állítólag már 1989 nyarán figyelmeztettek, hogy baj lesz, de ő nem lépett – sóhajt fel a kémelhárító szekustiszt. Mielőtt kimondaná, ami a szívén és száján van, hogy rég ki kellett volna nyírni a felforgató ügynököket, a műsorvezető hamar továbbadja a szót, hiszen a feltüzelt román tévénéző már fél szavakból is ért. A jelenlevő történész hiába magyarázza, hogy az elején valóban forradalom volt, amit később loptak el a hatalom új birtokosai, a műsor végkicsengése változatlan: az oroszokkal összejátszó magyar titkosszolgálat a felforgató, az államcsínyt kidolgozó erő. Amire áldását adta Amerika is.
A történet ismerős: az utóbbi 26 évben a diktátor egykori hűséges kiszolgálói és szellemi örökösei minden alkalommal a Ceauşescu-hagyatékot tálalják újramelegítve, vevő pedig akad bőven. A legfőbb ügyésznek a választások előtti nekirugaszkodása sokat már nem változtat a társadalomban mélyen beágyazott hazugságokon. Egyet tehet: az ellopott rendszerváltás tömegmészárlásának néhány főbűnösét bíróság elé állíthatja, de a társadalmat már nem tudja megszabadítani az átmentett kommunista és szekuritátés csőcseléktől.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2016. november 10.
Tőkés László útja 1956-tól 1989-ig
Az 1956 emlékének adózó, a Kincses Kolozsvár Egyesület által szervezett beszélgetésen kiderült, Tőkés Lászlót már gyermekkorában a forradalom szellemiségében nevelték: szülei magatartása is nagyban hozzájárult az 1989-es szerepvállalásához.
„Semmi mást nem tettem, csak azt, amit bármelyik református lelkész, aki végzi a dolgát” – fogalmazott a Királyhágómelléki Egyházkerület egykori püspöke, az 1989-es forradalom hőse Kolozsváron. Tőkés nem tartja magát forradalmárnak: a beszélgetés során folyamatosan azt hangsúlyozta, ő csak azt tette, amit kötelességének érzett. S bár 1956-ban nem vállalhatott szerepet – hiszen akkoriban négyéves volt –, a szülei a forradalom szellemében nevelték. Az 1956-os forradalom emlékévében szervezett kolozsvári rendezvényen Tőkés Lászlóval Csinta Samu újságíró beszélgetett.
Akit forradalmárnak neveltek
Európai parlamenti képviselőként jelenleg a politikai közélet terén munkálkodó lelkész első gyermekkori emlékei az ´56-os forradalommal kapcsolatosak: a lelkészcsalád hagyományosan a reformáció megünneplésére készült, amikor hirtelen az egyházellenes diktatúra közepében találták magukat, ahol az igehirdetések során félni kellett – emlékszik vissza Tőkés László. „Édesapám akkor vásárolta meg a család első rádióját kölcsönpénzen, hogy figyelemmel követhessük a magyarországi eseményeket. Októberben a család minden tagja azon csüngött, mint ahogyan később mindenki más a televízió előtt ült 1989-ben” – idézi fel a hatvan évvel ezelőtti gyermekkori emlékeit. Bár gyerekként még nem értette az események jelentőségét, a forradalom történései és a családi neveltetés a későbbiekben példaértékű mérceként mutatták számára az utat, amely a rendszerváltás előtti szerepvállalásához vezetett.
„Nálunk otthon mindig is forradalomnak számított 1956, ez a felfogás számomra megelőlegezte az utókor helyes felismerését” – fűzte hozzá. Tőkés István református lelkész és teológiai professzor hetedik fiaként hallott otthon a kolozsvári teológusok letartóztatásáról, amiért a diákok szolidaritásukat fejezték ki a Budapesten elesett forradalmárok mellett. Az EP-képviselő erdélyi 56-osok – Dávid Gyula, Koczka György, Dobai István – hazatérésére is emlékszik: szerinte a meghurcoltak szabadulásuk után megfélemlített polgártársaiktól nem kaptak kellő társadalmi elismerést. „A kilencvenes évek óta igyekszünk felidézni a múltat és megbecsülni hőseinket, még ha sokszor megkésve is. Ezért olyan fontos az emlékév erdélyi vonatkozású rendezvénysorozata” – fejtette ki. A volt püspök elégedetlenségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy milyen kevés fiatal érdeklődőt lát a teremben annak ellenére, hogy a romániai magyarság sorsa előbb-utóbb az ő kezükbe kerül.
Lékek a hallgatás falán
„A Romániában elcsendesített forradalmi hangok után évről évre egyre jobban megundorodtunk a társadalmi valóság kegyetlenségétől, a besúgásoktól, az emberi aljasságtól” – fogalmazott Tőkés László az elnyomó, elhallgattató román diktatúra utolsó éveiről. „Bár elsősorban a tudatosság vezérelt, az 1989-es forradalomhoz vakmerőségre is szükség volt” – ismerte el. Lelkészként úgy vélte, számos gyülekezet esetében a lelkipásztorok és a presbiterek sem akkor, sem ma nem tájékoztatják arról a közösséget, ami valóban róluk szól. Elmondása szerint ő mindig is az őszinte közlés híveként tevékenykedett.
„1989 a hallgatás faláról szólt, ezen kellett lyukat ütni. A tájékoztatás hamar a kommunizmus fegyverévé vált, így az isteni kegyelem után a nyílt felvilágosítás bírt a legnagyobb forradalmi erővel” – tette hozzá. Tőkés úgy véli, a megemlékezők minden évben tudatos közelharcot vívnak azért, hogy a politikai vezetés ne sajátíthassa ki a forradalom ügyét. „A rendszerváltás után a Szekuritáté tagjai is ünnepelni kezdték azokat a forradalmárokat, akiket egy-két évvel azelőtt ők maguk üldöztek. Ez a fajta népbutítás már szinte történelemhamisítással ér fel” – emelte ki az egykori forradalmár, aki azt is nehezményezte, hogy az ellene szóló állami demoralizációs folyamat – a Románia Csillaga kitüntetéstől való megfosztásával – máig tart. Az egykori püspök, elmondása szerint örül annak, hogy ha megkésve is, de újratárgyalják olyan közéleti szereplők ügyét – többek közt Ion Iliescuét, Petre Románét –, akik a rendszerváltás folyamatát véres kézzel akadályozták.
Azért sikerült, mert nem hagyták egyedül
A beszélgetés során Neumann Ottó újságíró Tőkés Lászlóra vonatkozó szavait is felidézték. „Maradtál volna szimbólum – így fogalmazott egykor Neumann. Ha hősi halált haltam volna 1989-ben, ma valószínűleg a román és magyar politikum képviselői egyaránt koszorúznák a nevemet viselő emlékművet, de mivel a rendszerváltás után sem hagytam a közjó ügyét, sokaknak hamar terhére lettem” – fejtette ki az EP-képviselő. Tőkés László bírálta az RMDSZ bihari képviseletének az 1956-os emlékévvel kapcsolatos tevékenységét. „A szövetség bihari tagjai eddig rá sem hederítettek a forradalom hőseire, de most a kampány hevében osztogatni kezdik az emlékdíjakat a helyi 56-osoknak” – hangoztatta. Végszóként elmondta, csak azért volt ereje szerepet vállalni a rendszerváltó forradalom során, mert családja és hívei mellette álltak. „A titok az, hogy sosem voltam egyedül, a templomot pedig az akkor elindított társadalmi földrengés epicentrumává tettük” – fogalmazott a képviselő.
Kádár Hanga
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. november 10.
Népek találkozója a Mezőség peremén
Első hallásra talán nem kelti fel az ember kíváncsiságát a Mezőség északi peremén található egykori száz település, Paszmos. Az viszont már igen, hogy itt nyugszik a Teleki-kastély egykori tulajdonosa, gróf Teleki Ferenc felfedező, a 19. század jeles személyisége. Annak jártunk utána, mi maradt meg a magyar és szász emlékekből.
Csak ismerkedni szerettem volna az egykori szász falu, Paszmos földrajzi elhelyezkedésével, amikor egy öt évvel ezelőtti blogbejegyzésben megjelent a fent említett cím: A Mezőség peremén. Amint a Sajó völgyéből átszáguldottunk a tekei vasútállomás felé, nem gondoltam arra, hogy még Paszmosra visszatérek. Első találkozásunk semmi érdekeset nem mutatott, csakhogy az otthoni keresgélésben feltűnt egy név: gróf Teleki Ferenc költő, a Magyar Tudományos Akadémia egykori tiszteletbeli tagja, akit Paszmoson temettek el. Egyből érdekessé vált e Beszterce vidéki, egykor szász, ma már teljesen román falu, ahol magyar költő, akadémikus élt és nyugszik, közel kétszáz éve.
Első megválaszolandó kérdés Paszmos földrajzi fekvése, főleg azért, mert nem megy keresztül rajta vasút, sem fontos országút, ezért távolabb élő emberek számára alig ismert. Legpontosabban így határozható meg fekvése: a Nagysajót Tekével összekötő úton fekszik Szászpéntek mellett. Csakhogy sok embernek Nagysajót is keresnie kell Erdély térképén.
Az utóbbi időben az erdélyi művelődéstörténet és néprajz egyre többet foglalkozik az erdélyi Mezőség néven ismert tájegység kutatásával. Ezek összefoglalásában Paszmos úgy jelenik meg, mint mezőségi település. Makkai Gergely a Mezőség tájökológiájáról írt könyvében is a 270 mezőségi település között sorolja fel a falut.
Kelet és nyugat találkozása
Lassan száll fel az október végi köd, vasárnap délelőtt még nedves csend borítja a falut, egyetlen férfivel találkozom a szász templom előtt, aki köszönésemre barátságosan válaszol. Kézfogásából és tekintetéből megérzem, kíváncsi, mit keres egy idegen vasárnap kora délelőtt a faluban. Amikor egykori szászok felől érdeklődöm, otthonos biztonsággal igazít el az utolsó, még itt élő szász asszonyhoz, Vultur Mariahoz, majd azt is hozzáteszi, most a lánya is épp itthon van Besztercéről.
Egy falu életében még az is fontos esemény, ha az elszármazott hazajön szüleit meglátogatni. Távol a várostól, itt még mindig úgy élnek az emberek, hogy tudják, mi történik a másik udvaron. Sehol sem látok olyan magas fallal bezárt udvarokat, mint a Szászföld hagyományos falvaiban, legfeljebb az utcák elrendeződésében fedezem fel az egykori szászság sajátos faluképét. A templom melletti egykori szász iskolában is vasrácsos ajtóval ellátott vegyesüzlet működik, most még zárva, mert alig-alig ébred a falu.
Túl korán érkeztem, Vultur Marianál zárt kaput találok. Sebaj, három fekete ruhás nő megy a román templom felé, én is arra veszem az utat. Először a román temető előtt állok meg, bent érdekes látvány fogad. Az első sorban egy friss hant, a koszorúkon még zöld a fenyő tűlevele, a sírhant előtt fából faragott, egyszerű kereszt az elhunyt nevével, s a név alatt a fába faragva egy virágváza, benne tulipán. Ekkor fedezem fel, hogy a mellette levő, az időjárástól szürkére kopott, húsz évvel ezelőtt állított másik fakereszten is látható egy egyszerű vázában három, majd egy másikon egy szál szép ívű tulipán faragása, két levéllel.
A 21. század elején három torony jelzi Paszmoson a múltat, a jelent és a bizonytalan-biztató jövőt. Egyik torony az egyszerű, egykori görög katolikus templomé, amely alatt eleven ortodox egyházi élet zajlik. Másik torony a szász evangélikus templomé, amely csendben, méltóságteljesen dacol az idővel, s néha román nyelvű görög katolikus liturgia szólal meg alatta. Harmadikként a falu felett árván, várakozóan áll a grófi kastély huszártornya. Három nemzet: erdélyi szász, román és magyar. Négy vallás: szász evangélikus, román ortodox és görög katolikus, magyar nyelvű római katolikus (egykori Teleki gróf) találkozik a tornyok múltjának krónikájában. Mára már egynyelvű – román – lett a paszmosi vallásos élet, legfeljebb a hozzáértő szem veszi észre a keleti és a nyugati, a görög katolikus és a görög keleti világ találkozását.
A román templom kellemes meleggel fogad, a központi fűtés működik. Nem nagy a templom, de így legalább ezen a vasárnapon megtelt. A torony alatti bejárat belső falán olvasom rövid történetét: épült 1910-ben. Sehol nincs utalás arra, hogy görög katolikusnak épült. Belső festése 1986–1990 között készült el, valóban szép, tiszta bizánci stílusú falfestmény.
A görög katolikusok viszont az egykori szász evangélikus templomot bérelik, s amikor a szomszédból a tekei görög katolikus pap átmegy misézni, akkor kinyitják a templomot. Így legalább látszik, jobban túléli a változásokat, mint a nála jóval fiatalabb, de árván hagyott Teleki-kastély. A tornyon látható felirat szerint a falu közepén álló gótikus, szász evangélikus templomot 1975-ben javították utoljára, mert ott díszeleg – helytelen írásmóddal – RENOWIRT 1975. Csodálkozom a feliraton, hiszen negyven évvel ezelőtt azért még volt ott annyi szász, akik közül tudhatták volna, a javítást németül így írják: RENOVIERT. Igaz, a közelben lévő kolozsnagyidai református templom előtti vasajtón ezt olvastam: „Imátkozzál”.
A „paszmosi Kazinczy”
A Kárpát-medencét Kr.u. a második évezredben építették tele tornyokkal, s erdélyi sajátosság, békés egymás melletti élés példájaként néhol három-négy torony is jelzi a nemzetek, vallásfelekezetek jelenlétét. A tornyok beleépültek mindennapi és ünnepi életünkbe egyaránt: mutatták az időt, amikor a napórát felváltotta a toronyóra, egymás megsegítésére szólítottak benne a harangok, ha tűz ütött ki valahol, és a toronyban zengő harangok kísérik el a halottakat még ma is. De a tornyok útmutatóak is egyben, mi is így igazítunk el kérdezősködőket – toronyiránt.
Pár évvel ezelőtt így látta mezőségi utazásai eredményeképpen a fák épített örökségét számba vevő Wagner Péter Paszmost: „festői falucska, látképét két torony uralja. Kerített szász evangélikus temploma gótikus, 19. századi neoromán stílusú toronnyal. Ma igen rossz állapotban van, a görög katolikus egyház használja. A 18. században épült Teleki-kastély bejárati szárnyának kapuja fölött karcsú huszártorony ül. A földszintes melléképületekkel körülvett udvaron kisebb kúriaépület düledezik.”
Nagysajó felől a Teke felé tartó átutazáskor mindebből semmit sem láttam, sem a gótikus szász templomot, sem a karcsú huszártornyot, pedig intő jelként éppen ez a huszártornyos felvétel került az erdélyi történelmi családok kastélyait bemutató nagy mű címlapjára: „Isten segedelmével udvaromat megépítettem.”
Legnagyobb meglepetésem nem is a kastély, hanem annak építője és egykori ura: széki gróf Teleki Ferenc, aki az MTA tagja volt, és ott temették el Paszmoson. Az Új Magyar Életrajzi Lexikonban ugyan Paszmas áll, de 500 km-re Budapesttől nagyon ismeretlen lehetett ez a falu. Kortársai a grófot „paszmosi Kazinczy”-ként emlegették. Már csak ennyi információ is kíváncsivá teszi az embert, hiszen azon a még ma is eléggé ismeretlen vidéken nem sok akadémikus nyugszik. Más helyén a világnak a hálásabb utókor emlékművel és jól látható táblával jelzi a hely fontosságát, s büszke a nagy elődök emlékére. Itt csak kéttenyérnyi barna tábla szerénykedik az út kanyarulatában: „Castel Teleki”, de az akadémikus sírhelyét eltakarta az enyészet.
Félelmetes csend fogad ezen az október végi vasárnap délelőtt a kastély udvarán. A köd lassan száll fel, a harmatos fűben vonyítva szalad egy kóbor kutya, az ablaktalan, ajtók nélküli kastély kísérteties csendben vár. A kastély mögötti fákon varjúsereg, de az udvaron, az épületben élettelen csend és sivárság. Belépek a lakóépületként ismert kastélyrészbe, a bejárat fölött még olvasható az építés évszáma: 1752, de az épület teljesen üres. Egyetlen kibelezett fekete-fehér televízió utal a huszonöt évvel ezelőtt itt működött téesz idejére.
Körbejárom az élettelen épületet, s megállapítom: a huszártorony és a lakóépület még áll, valamint mögötte a hatalmas mocsári tölgyfa is, aminek törzsét négy ember sem éri át, s látom rajta a megjelölést: ANNO 1406. 1920-ban villám csapott bele, az itteni múlt idejének tanújaként mégis él.
Erről a paszmosi domboldalról a Teleki család már eltűnt, az enyészet elviheti Erdély egyik legérdekesebb, harmadfél évszázados kastélyát is, de a tölgyfák néma tanúkként még ott állnak…
A falu utolsó szász lakója
Második próbálkozáskor sikerül Vultur Mariaval, az utolsó paszmosi szász asszonnyal beszélgetni. Ludvégről származó férje után Vultur Mariaként mutatkozik be, leánykori neve Maria Lindert. Bemutatkozás után hozzáteszi, két hónapja özvegy. Amikor németül is köszöntöm, kedvesen beinvitál a lakásba, majd egy kávé mellett mesélni kezd, alig bírom jegyzetelni a családi krónika huszadik századi megörökítését, amiben egy kicsit ennek az egész észak-erdélyi régiónak zivataros történelme is megjelenik.
Anyai nagyszüleivel kezdi, akik helyi szászok voltak, vezetéknevük Barabás. A szász evangélikus temetőben fedezem fel később, hogy a magyar vagy román eredetű családok és vezetéknevek írásban és életmódban olyan szépen belesimultak a szász falu világába: a sírköveken ma olyan német nevek olvashatók, mint Barabasch vagy Someschan.
– Mikor mentek el innen a faluból a szászok, hogy már csak utolsóként beszéli itt az egykori erdélyi nemzet nyelvét? – teszem fel a megszokottnak tűnő kérdést, és Maria Lindert mesélni kezd.
– Már száz évvel ezelőtt is volt itt egy nagy exodus. Akkor mentek el innen az én nagyszüleim is. Ez érdekes történet. Ha tudja jegyezni, elmesélem. Nagyszüleim 1913-ban vándoroltak ki az Amerikai Egyesült Államokba, és magukkal vitték az akkor még egyetlen kislányukat. Két év múlva, 1915-ben Ohio államban született még egy lányuk: Katharina Lindert. Ő az én édesanyám.
– Amerikában született az édesanyja? – lepődöm meg.
– Várjon csak, mert ez hosszú családi krónika. Megszületett ott aztán a harmadik gyermekük is, és utána, 1922-ben a háromgyermekes család hazajött Paszmosra. Kijavították a házat, bevezették a vizet, ahogy a tengeren túl látták. De az ott szerzett pénz nem volt elég mindenre, ezért úgy döntöttek, visszamennek még pénzt keresni. Közben 1924-ben itthon született egy ikerpár, akik közül az egyik meghalt, csak a másik maradt életben. Abban az időben az a hír járta: ha nem marad itt egy biztos örökös, akkor elveszíthetik az itthoni birtokot. Először abban állapodtak meg, hogy az első két lány már elég nagy ahhoz, hogy az itt élő nagyszülők segítségével és az Amerikából küldött pénzzel megállhassanak a lábukon. Végül a Paszmoson született nagyobbik lány nem akart elmaradni a szülőktől, így az alig kilencéves lány maradt itt, és a család a pár hetes fiúkkal s másik két lányukkal visszautazott Amerikába. Ott még született egy ötödik gyerek is, a szülők pedig onnan támogatták az itt élő lányukat, rendszeresen küldtek neki ruhát, csomagot. Amikor tizenhat éves lett, kapott útlevelet, hogy menjen ő is a család után, mert majd együtt meggazdagodva úgyis visszajönnek. És most következik egy titokzatos történet. Csak találgatni tudjuk, mi történt, de végül nem ment el. Úgy gondoljuk, mindez a tizenhat éves lány lázadása volt a szülőkkel szemben, amiért őt egykor egyedül itt hagyták. Más variáció szerint talán a szerelem is közrejátszott. Édesapám egy hétgyermekes, de szorgalmas családból származik. 1932-ben házasodtak össze, egy év múlva megszületett a fiútestvérem.
– Ő most Németországban él? – szakítom félbe a családi rege mesélését.
– Igen, de addig még sok van. 1937-ben megszületett a nővérem, majd jött a háború, és 1944 szeptemberében kitelepítették a falut: a család az ausztriai Amstettenig ment. Körülbelül egy-két szász család maradt csak helyben, és nem is jött vissza mindenki. Szüleim 1945-ben jöttek haza, házunkba akkor már egy román tanító lánya volt beköltöztetve, aki még sokáig itt lakott velünk.
Maria Lindert 1947-ben született Paszmoson, és ma 68 évesen ő az utolsó szász a faluban. Fia Németországban él, bátyja szintén, lánya Besztercén lakik, nővére Kanadába ment férjhez. Mielőtt feltenném a szokásos, kínos kérdést, miért maradt itt, máris magyarázni kezdi:
– Tanítónőként Ludvégre kerültem, ott ismertem meg férjemet, Vultur Emilt, aki földrajz-történelemszakos tanár volt, összeházasodtunk, s itt éltük le életünket. Két hónapja temettük el, sírja ott van legelöl a német evangélikus temetőben. Most már van hely bőven mellette nekem is.
Észak-erdélyi honvágy
Maria Lindert időnként egy-egy német szót is beiktat román nyelvű mesélésébe. Az utolsó paszmosi szász szájából történelmi hitelességként hangzik a Schicksal – ami életsorsot, végzetet jelent. Talán románul itt nem is lenne ilyen igazi mélysége és súlya a végzet szónak. Név említése nélkül kezd bele egy másik paszmosi életsorsba…
A háború befejezése után az egyik paszmosi szász férfi nem jött haza Erdélybe, Kanadában keresett új hazát. „Rossz nyelvek szerint azért, mert távollétében született még egy gyerek. De ez háborús történet, amiről most már nem illik beszélni.” Egyetlen lányát és feleségét hagyta akkor itt, majd 1961-ben az akkor huszonegy éves lányát családegyesítés jogán kivitte tengerentúli hazájába. Már egy fél évszázada élt Kanadában családjával együtt az erdélyi szász nő, amikor Beszterce vidékéről elvándorolt erdélyi szászok utódaival találkozott, akik áradozva meséltek neki – angolul –, mekkora öröm volt, amikor ellátogattak őseik szülőföldjére, és ott megtalálták a gyökereket. Maria Lindert a fontosság kedvéért a gyökér szót anyanyelvén is megismétli: die Wurzel. Ennek a találkozásnak hatására az egykori paszmosi nő 2012-ben hazalátogatott, majd szülőföldjével való találkozásának élménye és meghatódása után a nyáron újból visszajött: immár lányával, fiával és fia barátnőjével együtt. Több mint egy félévszázad után szólalt meg lelkében a honvágy.
Maria Lindert őriz egy ehhez hasonló családi történetet is. Nővére 1975-ben ment férjhez egy Kanadában élő férfihez. Két év múlva szülei – a Paszmoson született édesapa és az Amerikában született édesanya – meglátogatták lányukat Kanadában. Ott tartózkodásuk idején átmentek az Egyesült Államokba, ahol még élt az 1924-ben kivándorolt édesanya, és ötvenhárom év után találkozott újból anya a lányával. Sőt, akkor ismerte meg legkisebb testvérét, aki már a tengeren túl született.
Maria néni lassan feláll, a belső szobából bekeretezett fényképet hoz ki, rajta a Kanadába férjhez ment nővére menyasszonyi ruhában, mellette az édesanya, annak amerikai testvére, és a Paszmoson született, de Egyesült Államokban élt nagyanya. Egy paszmosi szász család három nemzedéke látható egymás mellett, és az életben csak pár napot lehettek együtt. Egy fénykép őrizte meg ennek az észak-erdélyi családnak huszadik századi kálváriáját.
Maria Linderttől a szász evangélikus temetőbe indultam lefényképezni azt az alig egy méter magas, egyszerű, fából készült két kopjafát, ami unikum, csak ott található. Láttam az alig kéthónapos sírt, ahol az utolsó paszmosi szász asszony férje nyugszik, majd beültem az autóba, a kora délutáni napfényben megcsillant a Teleki-kastély huszártornya, mellette az őszi sárguló falevelek, s valami mégis azt súgta: nincs vége, nem lehet vége!
Két nap múlva telefonon felhívtam Maria Lindert asszonyt, meg akartam köszönni a megható, szép élettörténeteket. Telefonon már németül szóltunk egymáshoz, s kérte, keressem még fel, mert volna még mesélnivalója. Mégis folytatódik a paszmosi krónika.
Széki Teleki Ferenc
Teleki Ferenc ugyan nem Paszmoson született, de ennek is megvan a maga kálváriás krónikája. Az 1784-es Horea-lázadás idején a Beszterce vidéki románok is rettegésben tartották a magyar főúri családokat, így az áldott állapotba került édesanya Besztercére menekült, s ott szülte meg fiát 1785. április 4-én. Apja korai halála (1792) után az akkor alig hétéves félárva nevelését nagybátyja segítette, aki viszont szemrehányást tett neki magyartalanságáért. Teleki Ferenc jól beszélt angolul, franciául, iskoláit a besztercei piaristáknál kezdte, majd 1799–1801 között a bécsi Theresianumban folytatta, ahol szinte teljesen elnémetesedett. 1808-ban, Bolyai Farkas után tíz évvel, Göttingenben, Gauss városában matematikát tanult, s négy évre rá feltalálta az addig csak két kézben tartható, nehézkes szögmérő helyett az egy kézzel is használható szögmérőt, s ennek gyártását egy bécsi cég el is kezdte. Nem véletlen, hogy a paszmosi Teleki Ferenc neve és életútja ott található a nagy magyar feltalálókról írt könyvben. Harmincegy éves korában megismerkedett a vele éppen egyidős író, szerkesztő Döbrentei Gáborral, későbbi barátjával, akinek hatására a magyar nyelv és kultúra felé fordult, sőt barátja ösztönzésére verseket is írt magyar nyelven. Mindez másfél emberöltőnyivel a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István előtt. A vele történt tragédiát is barátjának, Döbrentei Gábornak panaszolta el levélben: „kastélyom, virág- és hajtóházammal, a hollandus házzal és kétemeletű mulatóházzal együtt április 27-én mind egészen földig leégett”. A paszmosi kastély azt a tragédiát átélte, Teleki Ferenc négy év alatt teljesen újjáépítette, és áll a kastély mind a mai napig. Azt hiszem, jelképnél is több mindaz, hogy az erdélyi történelmi családok kastélyairól négy évvel ezelőtt kiadott 600 oldalas könyv borítóján éppen a paszmosi Teleki-kastély látható abban az állapotban, amint az enyészet már nagyon kikezdte. Széki gróf Teleki Ferenc költő, feltaláló Paszmoson hunyt el 1831. december 16-án, ott is temették el. Sírja ma már ismeretlen, de az idősebbek még emlékeznek arra a kastély mögötti dombra, ahol egykor sírkövek álltak. Halála évében az MTA tagjai közé választotta, de a hálátlan utókor vagy jelenkor(?) méltatlanul engedte sírjának eltüntetését.
A kastély utolsó ura és lakója gróf Teleki Ernő volt, aki ugyan már Kolozsváron született, de édesapja elhunyta után 1926-ban, közgazdasági tanulmányai befejezése után Budapestről visszatért Paszmosra átvenni a gazdaság és a kastély irányítását. 1949-ben származása miatt elveszítette paszmosi birtokát, sőt 1954-ben Dobrudzsába száműzték. Autodidakta művészként hunyt el Kolozsváron 1980-ban. Ikertestvére, Andor, a Francia Becsületrend lovagjaként Dél-Amerikában, Buenos Airesben halt meg.
Ötvös József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. november 10.
Perjátékban újrajátszott történelem
Rendhagyó előadást tartottak a kolozsvári Báthory István Líceum dísztermében: a budapesti ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Perjátszó Köre az Ezerkilencszázötvenhat című perjátékot mutatta be.
Erdélyben némileg ismeretlen műfajjal mutatkozott be az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) hivatalos, kifejezetten perek előadására specializálódott színjátszó társulata. A román diktátorházaspár peréből készült ugyan egy „játék”, de magyar nyelven ilyenfajta előadást nem nagyon láthattunk eddig. Egyébként a perjáték a perszimuláció és a színjátszás olyan egyedi egyvelege, amit ezúttal a Kolozsvárra látogató egyesület egyedül képvisel egész Magyarországon.
A Kisteleki Károly tanár által vezetett társulat 11 esztendeje alakult, tagjai többségében az egyetemen tanuló diákok, jogász és politológus hallgatók vegyesen, de a csoportot színesítik olyan végzett jogászok is, akik egykor szintén az ELTE-n tanultak. Az elmúlt évek során számos előadást vittek színre, amelyekben olyan történelmi személyiségek nevezetes pereit dolgozták fel, mint Marie Antoinette, Stuart Mária vagy Charles Manson, Bibó István. De vannak Erdélyhez köthető perjátékaik is: Báthory Erzsébet, illetve Fráter György pereit is bemutatták a közönségnek.
Két per 1956-ból
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, a Kincses Kolozsvár Egyesület és az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara szervezésében a múlt hétvégén bemutatott Perjáték két pert ölelt fel: Angyal István, valamint az úgynevezett egyetemisták perét. Míg az elsőben valós személyeket jelenítenek meg, addig az egyetemisták perében képzelt személyek, vádlottak szerepelnek, de valódi peranyagok alapján. Ahogyan Kisteleki István hangsúlyozta: az előadás mindössze öt százalékban tartalmaz fiktív elemeket, a többi kutatásokon, dokumentumokon, beszámolókon alapul.
Mintegy hat évtized távlatából lebilincselően érdekes átélni az 1956-os és az azt követő eseményeket, ám a korabeli szereplők számára a perek az élet és a halál kérdését jelentették. Az 1928-ban született Angyal István a budapesti Tűzoltó utcai csoport vezetője volt, hithű kommunista, aki a forradalmi események alatt következetesen a proletárdiktatúra győzelméért harcolt, mind a szovjet megszállók, mind a kapitalista restaurátorok ellen. Idealizmusát mi sem mutatja jobban, minthogy – talán egyedüliként a forradalmárok közül – a Tűzoltó utcaiak által ellenőrzött házakra Angyal a magyar zászlók mellé a vörös zászlót is kitűzette, ezzel azt üzenve a szovjet katonáknak, hogy ők harcolnak a valódi munkásforradalom mellett. Később röplapokat, felhívásokat szövegezett, sokszorosított és terjesztett. Ahogyan a periratból is kiderült, Angyal abban bízott, hogy Kádár János majd igazolja őt, a kommunista vezető kiáll mellette, és felmentik a vádak alól. De a meghasonulásközeli állapotba jutott Angyalon semmi sem segíthetett, halálra ítélték, és alig 30 évesen kivégezték.
A második bemutatott per azért volt döbbenetes, mert a diákok, akiket elítéltek, egy normális társdalomban talán még egy intést sem kaphattak volna cselekedeteikért. De 1956-ban és az azt követő években normalitásról nemigen beszélhetünk. Egyetemisták voltak, akik utcára vonultak, és fájdalmukat, elkeseredettségüket szerették volna a forradalom, a változtatni akarás szolgálatába állítani. Egyiküknek például egyetlen bűne az volt, hogy az egyetemi újságban írogatott, interjút készített néhány forradalmárral, és ezért több éves börtönre ítélték.
Vád és védelem
Talán emlékszünk még az 1989 karácsonyán a román televízióban bemutatott Ceausescu-perre (az előadás megtekintése alatt óhatatlanul előjöttek ezek a párhuzamok), amikor a diktátorházaspár védőügyvédje dörgedelmes vádbeszédet tartott „védencei” ellen. Nos, az arányokat és az előjeleket betartva valahogy ilyeneknek lehet elképzelni az 56-os forradalmárok védőügyvédeit is. Akik, ha nem is licitáltak rá a vádakra, de sok hasznot sem hoztak a szerencsétlen vádlottaknak. Aki egyszer a népbíróságok elé került, annak legfeljebb az volt a kérdése, hogy életét megkímélik-e vagy sem.
Tanulságos előadás volt, ami a (sajnos) kevéske nézőt gondolkodásra késztette. Szükség van a történelem „újrajátszására”, talán éppen azért, hogy a rossz dolgok ne ismétlődjenek meg.
Nánó Csaba