Etnikai indíttatású bántalmazás miatt tett feljelentést egy sepsiszentgyörgyi román férfi
Etnikai indíttatású bántalmazás miatt tett feljelentést a Kovászna megyei rendőrkapitányságon egy román nemzetiségű férfi, akit állítása szerint azért vertek meg szilveszter éjszaka Sepsiszentgyörgy központjában, mert nem tudott magyarul.
A Mediafax hírügynökség jelentése szerint Gheorghe Predut – aki 1994 és 2001 között a Demokrata Párt megyei elnöki tisztségét töltötte be – szilveszter éjszaka riasztotta a rendőrséget. Arról számolt be a kiérkező rendőröknek, hogy húsz év körüli fiatalból álló öt-hat tagú csoporttal találkozott az utcán, és a fiatalok ütlegelni kezdték, miután magyarul szólították meg, ő pedig közölte: nem beszél magyarul. A férfit mentővel szállították a megyei kórházba, ahol megállapították, bordatörést szenvedett. A rendőrség szóvivője megerősítette a szilveszter éjszakai riasztást, és azt is közölte, hogy a bántalmazott férfi csütörtökön feljelentést tett a rendőrségen. Hozzátette, a rendőrség keresi a bántalmazókat. „Ha korábban azt mondta volna nekem valaki, hogy ilyesmi megtörténhet Sepsiszentgyörgyön, nem hittem volna el” – mondta Gheorghe Predut a Mediafax hírügynökségnek.
MTI
Erdély.ma,

Az SZNT szerint Románia folytatja a Székelyföld elrománosítási politikáját
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) szerint a román ortodox egyháznak adományozott székelyföldi szálloda esete ismételten bizonyítja, hogy „Románia semmibe veszi vállalt nemzetközi kötelezettségeit, és tovább folytatja Székelyföld elrománosításának a politikáját”. Az SZNT keddi közleménye szerint a román kormány megannyi romániai jogszabályt és nemzetközi szintű vállalását sértett meg azzal, hogy karácsony előtt sürgősségi kormányrendelettel Hargita és Kovászna Ortodox püspökségének juttatott egy 89 szobás kovásznai szállodát. Az SZNT ezt annak a fényében sérelmezi, hogy Románia még huszonöt évvel a diktatúra bukása után is adós a magyar egyházaktól elkobzott egyházi javak jelentős részének a visszaszolgáltatásával, noha a restitúció feltétele volt az Európa Tanácsba való felvételének.
Népújság (Marosvásárhely),

A „szerv” bocsánatkérése?
A hír jelentéktelen, de a román nyelvű média azonnal rávetette magát, és szétkürtölte országnak, világnak: egy székelyföldi lelkipásztorhoz kiszállt a rendőrség, s lakásán fegyvert foglalt le. Mégpedig nem is akármit, hanem egy ágyút!
A hír igaz, csak a jereváni rádió közkedvelt híréhez hasonlóan nem… osztogatnak, hanem fosztogatnak. Mert az egészből a valóság: egy 60 cm-es ágyú-makettről van szó, amelyet a pap ajándékba kapott valamilyen hagyományőrző csoporttól, s maga jelentette be annak létezését a rendőrségen. (Nem merte csak úgy megtartani, mert ha személyesen nem is, de hallomásból biztosan értesült az egyházakat ért módszeres hatósági zaklatásokról.) A „szerv” azonnal kiszállt a helyszínre és lefoglalta a „bűnjelet”.
Eddig nem is lenne baj, a rendőrség, ügyészség azért van, hogy minden gyanús esetet kivizsgáljon. De miért kellett azt azonnal nagydobra verni? Maga a rendőrségi szóvivő nyilatkozta, hogy csak ezután vizsgálják meg, hogy milyen tárgyról is van szó: színházi kellékről, avagy veszélyes fegyverről. Mondja, miközben az országos médiában már meghurcolták egy személy, jelen esetben lelkiatya nevét, a gyanút immár bűntényként tűntették fel. Mint tette az egykori milícia vagy szekuritáté.
És történik mindez nem először. Az általunk, a kisebbségiek adógarasaiból is (jól) fizetett román rendőrség, ügyészség minden esetben azonnal közli a médiával a gyanúsított (idegen hangzásúnak tűnő) nevét, lakhelyét. (Áldásos munkáját a többség felé igazolandó?) Amikor viszont a nyomozás lezárul, s a gyanú nem igazolódik, minden esetben „elfelejtik” közzétenni korrigálását, s az ilyenkor illendő bocsánatkérést. Mint (például) a kézdivásárhelyi meghurcolt polgármester esetében is, akinek az alaptalan ügyészségi gyanúsításra ráment politikai karrierje, házassága, életéből elfecséreltek néhány évet. Evvel ki számol el?
Ezen úzus ellen kellene nagyon hangosan és erélyesen tiltakozni a parlamentben, a belügyminisztériumban, a diszkriminációs tanácsnál, államelnöknél. Ha kell az EU-nál, avagy Strasbourgban is.
Ígérem: az a hazai politikai erő, érdekvédelmi szervezet, amely kicsikarja a hivatalos szerv részéről az első nyilvános bocsánatkérést, a nemzetiségiek közül nem csak az én szavazatomra számíthat a következő választáson.
Ujj János
Nyugati Jelen (Arad),

Román és bolgár állampolgárok szabad munkavállalása
Az európai integráció és az egységes piac egyik sarokkövének nevezi 2014. január 1-jén, szerdán hajnalban kiadott nyilatkozatában a személyek szabad mozgáshoz fűződő alapjogát Andor László foglalkoztatáspolitikáért felelős európai uniós biztos, üdvözölve, hogy éjféltől a román és a bolgár munkavállalók is minden korlátozás nélkül vállalhatnak munkát az Európai Unió összes tagállamában.
A két ország 2007. január 1-jén lépett be az EU-ba, a korábban csatlakozott országok legfeljebb hét évig korlátozhatták a román és bolgár állampolgárok szabad munkavállalását. Erre a továbbiakban csak szélsőséges esetben lesz lehetőség. Andor közleményében ugyanakkor rámutat, hogy a románok és bolgárok eddig is szabadon utazhattak és telepedhettek le más országokban, így már mintegy 3 millióan élnek más tagállamokban, s nem tartja valószínűnek, hogy a korlátozások feloldása után jelentősen növekedne a kivándorlás. Andor emlékeztet: 19 ország már korábban feloldotta a korlátozásokat.
„A szabad mozgáshoz való jog az, amit az emberek leginkább azonosítanak az uniós állampolgársággal” – írja közleményében a magyar biztos.
Andor rámutat, hogy ez alkalommal a korlátozások olyan időszakban érnek véget, amikor sok országban kiigazítások zajlanak, és magas a munkanélküliség.
„A nehéz időkben az EU polgárai gyakran könnyű célpontot jelentenek. Néha úgy állítják be őket, mintha elvennék a munkát a helyiektől, máskor éppen ellenkezőleg, olyan képet festenek róluk, mintha nem dolgoznának, és visszaélnének a szociális juttatásokkal” – húzza alá a foglalkoztatáspolitikai biztos.
Ezzel szemben a biztos szerint az uniós munkavállalók hasznot hoznak azoknak az országoknak, ahol dolgoznak, jellemzően olyan állásokat töltenek be, ahol munkaerőhiány van, vagyis nem a helyiek elől veszik el a megélhetést, valamint általában fiatalabbak a fogadó ország lakosságánál, nagyobb az esélyük az elhelyezkedésre, és általában nettó befizetők az adott országban, vagyis többet fizetnek be az államkasszába, mint amennyit kivesznek belőle.
Mindazonáltal a bizottság elismeri, hogy helyi szinten, egy-egy térségben vagy városban adódhatnak problémák, ha hirtelen sok ember áramlik oda – húzza alá közleményében a biztos, mindazonáltal arra az álláspontra helyezkedik, hogy ennek megoldása nem lehet az, hogy a bevándorló munkavállalók útjába akadályokat gördítenek. A biztos rámutat, hogy erre a célra az európai Szociális Alap forrásai is felhasználhatók. Arra is kitér, hogy az uniós szabályok előmozdítják a személyek szabad mozgását, egyúttal megakadályozzák, hogy kizsákmányolják őket, vagy, hogy visszaéljenek választott hazájuk szociális ellátó rendszereivel.
Andor László szerint kulcsfontosságú, hogy a tagállamok betartassák saját törvényeiket, szavatolják, hogy senkit sem foglalkoztatnak a minimálbérnél kevesebbért, és az uniós munkavállalókat legálisan alkalmazzák.
„Szilárd meggyőződésem, hogy az európai munkaerő szabad mozgásának korlátozása nem ad választ a magas munkanélküliségre, és nem jelent megoldást a válságra” – szögezi le ugyanakkor a foglalkoztatáspolitikáért felelős politikus.
(MTI)
Nyugati Jelen (Arad),

Beszélgetés Sebestyén-Spielmann Mihály művelődéstörténésszel
A pozitivista történetírástól az oral history-ig
Kedvezőtlen gazdasági helyzete ellenére 2013-ban is számos új kötetet jelentetett meg a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó.
A karácsony küszöbén Déván megtartott író-olvasó találkozó alkalmával egy idén indított sorozattal, illetve Sebestyén Mihály író-történész Midway szigetek című novelláskötetével ismerkedhettek az érdeklődők. Utóbbi szerkesztésében látott napvilágot az Erdélyi ritkaságok sorozatban Szilágyi Sándor: Erdély hanyatlása című műve is, mely szintén bemutatásra került Déván. E két kiadvány tartalmát boncolgatva indult beszélgetésünk a Mentor dévai rendezvényén, Sebestyén-Spielmann Mihály művelődéstörténésszel.
– Ami a történeti munkát illeti, ez egy jelentős 19. századi magyar történésznek, Szilágyi Sándornak a gyűjteményes kötete. Szilágyi Sándor ebben az erdélyi történelem néhány kulcsfiguráját: Bethlen Gábort, Rákóczyt, Haller Gábort, a Báthoriakat, Apafi korát idézte meg, Cserei Mihályról és Mikes Kelemenről írt. A 19. század hatvanas éveiben megjelent írások a felfedezés erejével hatottak, gyakorlatilag a magyar közönség ekkor ismerkedett meg a fejedelemségkori Erdély utolsó ötven-hatvan évével. Azzal az időszakkal, mely a művelődéstörténetben olyan gazdag, de amely a politikai eseményekben oly tragikus. Szilágyi korának történetírója volt, aki már a pozitivista történetírással kísérletezett, tehát azzal az okmányokra alapozott történettel, melyben a történetíró szerepe alárendelt a dokumentumoknak. Nem szuverén ura a történelem felmondásának, de annál inkább szuverén ura a dokumentumok megválogatásának.
– A Szilágyi-kötet az Ön szerkesztésében jelent meg, akárcsak sok más korábbi történelmi jellegű kiadvány. Ezúttal azonban Sebestyén Mihályt szépíróként is megismerhettük.
– A Midway-szigetek című kötetbe az utóbbi három évbe íródott novelláimat gyűjtöttem össze. Tematikusan is elrendeztem ezeket. Egyrészt ott vannak a novellákban azok a humoros, szatirikus elbeszélések, melyek a jelenkorral foglalkoznak. Napjaink furcsa görbe tükre arról, hogy mivé vált az egysíkú erdélyi társadalom a vállalkozások korában. Ezek olyan igazi kudarcos történetek, de a kudarc sohasem tragikus, inkább megmosolyogtató emberi törekvésekről szól. A novellák másik nagy vonulata azt az időszakot alkotja újra, melyet úgy hívnak, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó ötven éve, tehát gyakorlatilag a 19. század második fele és 1918-ig, 14-ig, a békeidőkig terjedő időszak, amelyben a nemzet annyira megtalálta önmagát és olyan sokféle ember élt a monarchiában, hogy ezeknek a történetét el nem mesélni akár fikció alapján is, egyszerűen lehetetlen. Ezt a világot el kell mondani annak ellenére, hogy e világnak volt az írója Mikszáth és Krúdy is, mégis azt kell mondanom, hogy az akkori társadalom számos olyan alakot termelt ki, mely a mi képzeletünkben él, vagy amelyeket a családjaink produkáltak. Itt Erdélyben is furcsa, érdekes, rendkívüli családok éltek. Na, ezeket a családi történeteket mesélem el a fikció és a valóság keveredéséből, ahogy ezt nekem a szüleim mesélték, ahogy nekik az ők szüleik mesélték. Gyakorlatilag én már a ötödik nemzedék vagyok, aki erről beszélhet a megtörtént események óta.
– Valahogy ehhez az „elmondási-kényszerhez” kapcsolódhat a Mentor Kiadónak az újonnan útjára indított sorozata is, melyből ezúttal két kötettel ismerkedhetett a dévai közönség.
– Rájöttünk arra, hogy számos emlékirat születik és ezeknek az emlékiratoknak alig van esélyük a megjelenésre. A kiadó felismerte ezeknek a kiadási lehetőségét és azt is, miként lehetséges ezeket úgy kiadni, hogy a közönség is élvezze. Ebben különféle műfajú emberek beszélnek. Az első kötet, például, melyet Gagyi József adott közre, egy falusi mindenes mindennapjainak az elmesélése. Ez a falusi mindenes a háború végétől kezdve, amíg mozgásképtelenné nem vált, életének negyven évében volt pünkösdi király és párttitkár, szakszervezeti főbizalmi és a kollektivizálás ellen beszélő ember. Tehát mindenféle funkciója volt a faluban. És egy Nyárád menti falu mindennapjaiban kibontakozik, hogy miként alakul át a parányi település a maga patriarkális mivoltából a politikai csatározások és művelődési hatások színterévé. Egy másik kötet az ötvenes évek visszaéléseiről mesél. Ezt Méliusz Anna írta meg, a kézirat Kanadából került haza. Ebben egy ember halálba üldözését, illetve meggyilkolását, egy másik embernek pedig az őrületbe kergetését meséli el meglehetősen szubjektív szempontból, indulatoktól sem mentesen. Közben olyan emberekről tudunk meg mindennap újabb és újabb dolgokat, akikről csak az újságban olvastunk, tehát akár belügyminiszterekről, akár kultúrminiszterekről, akár írókról, akikről egészen érdekes dolgok derülnek ki. E sorozatban például egy kötet, ami a maga egyediségében is figyelemre méltó, egy olyan magyar ember életét meséli el első személyben, aki román katonatiszt lett és a román hadseregben eltöltött éveiről mond ma, 27 évvel nyugdíjba vonulása után véleményt és ítéletet. A kiadó itt megküzdött a szerzőnek a történelemről szerzett tudásával és azzal, amit a történelemben megélt az illető. És a történelemben általa megélt élményeket részesítette előnyben a történelemről szóló bölcselkedésekkel szemben. E sorozat folytatódni fog. Nekem is vannak olyan ismerőseim, akik emlékiratokat szerkesztettek, s ezekből, amelyek megütik a közölhetőség mértékét, azokat sorra-rendre kiadjuk. Ezzel a kiadó gyakorlatilag csatlakozik az oral history mozgalomhoz, tehát ahhoz az újfajta történetmondáshoz, ahol az illetők a saját élményeiket mondják el, és ezek a magánélmények szervesülnek aztán a nagy történelem részévé.
– A könyvbemutató alkalmával, a történetírás kapcsán fogalmazta meg a sokakat foglalkoztató kérdést Széll Zoltán nyugalmazott tanár, hogy Ön szerint mikor hullik már le a fátyol a 20. század második feléről, mikor kezdenek már napvilágot látni ez időszakot reálisan ábrázoló történelmi munkák?
– Szerencsére megindult ez a folyamat. Akadtak végre fiatal történészek, akik belevágták fejszéjüket ebbe a nagy fába. Ezek a fiatal történészek külföldön képezték magukat, tehát újfajta szemlélettel indultak neki a világnak. És mindent elkövetnek ezért, hogy a titkosított dokumentumokat is megszerezzék vagy megkerüljék. Külföldi levéltárakban is megfordulnak, ahol már rengeteg érdekes adat került elő. Az utolsó ötven évről a diplomáciai jelentéseket is feldolgozták már. Itt egy nagy nemzetközi összefogás eredményeképpen indul meg a kutatás, tehát Amerikában, Magyarországon, Olaszországban és Romániában az ötvenes-hatvanas évekről egyre komplexebb képünk alakul ki annak ellenére, hogy a levéltári törvény érvényben van, tehát ötven évre titkosítanak egy dokumentumot. Ezek a dokumentumok elsősorban a demográfiai jellegű dokumentumok, illetve mindazok a dokumentumok, melyek az egykori termelési eredményeket vagy eredménytelenségeket illusztrálnák. Nagy óvatossággal kell kezelni ezeket az iratokat, ugyanis nagyon sok bennük már a korabeli túlzás is, és hogyha a szerző nem érzi meg, hogy ebben hamis állítások sorozata húzódik, amelyet tudatosan követtek el a kortársak, akkor maga is hamis történelmet fog írni. Bízni csak abban lehet, hogy megszületik az az objektív történeti kép, amelyben ez az időszak éppúgy elnyeri az érzelemmentességét, mint ahogy mondjuk a tatárjárás, ami ezelőtt 700 évvel volt, s ami ma már érzelmileg senkit sem befolyásol. Ez a fajta kép hosszú idő alatt alakul ki. Ezért sokat tehetnek a ma történészei is, hogy élvezetesen, érthetően mondják el, hogy az emberek odafigyeljenek rá, ugyanis a jól elmondott történelemnek messze nagyobb haszna van, mint a hazugságoknak.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

Ott vertük át tavaly az IMF-et, ahol csak tudtuk
Románia 2013-ban igyekezett „szorgalmas tanulónak” mutatkozni a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) megkötött megállapodásban foglaltak teljesítése kapcsán, ám a nemzetközi pénzintézettől éppen csak „átmenő osztályzatot” kapott. Az IMF idén kemény intézkedéseket vár el a kormánytól.
Reformok helyett – időhúzás
A Nemzetközi Valutaalap romániai küldöttségét tavaly júliustól a németországi Andrea Schaecter vezeti, aki a holland Erik de Vrijer helyét vette át. Az új küldöttségvezető első véleménye megegyezik a korábbi vezetők nézőpontjaival, miszerint Bukarest igyekszik úgy tenni, mintha minden erővel a megállapodás tiszteletben tartására törekedne, valójában azonban csupán időhúzásra játszik.
A Nemzetközi Valutaalap korábban – 2011-ben és 2012-ben – viszonylag elégedett volt, ha nem is Románia teljesítményével, de azokkal a vállalásokkal, amelyekben a román kormány még a korábbi szerződésben egyetértett a pénzintézménnyel, és amelyeket a hitelszerződésben rögzítettek. Az idei évben azonban a valutaalap már kevésbé volt elégedett azzal a körülménnyel, hogy az esztendő nyomban halasztással indult: Bukarest ugyanis a vállalásokat csak igen kismértékben teljesítette, így a Nemzetközi Valutaalap tavaszig kitolta a határidőt. Románia néhány apróbb kötelezettségét teljesítette ugyan, a legfontosabb vállalásoknak azonban nem tett eleget. Az energetikai és szállítási reformok nem valósultak meg, a gazdaság még mindig gyengén fejlett, a bankrendszer pedig igen törékeny a külső behatásokkal szemben.
Számos reform pusztán ígéret maradt. Így Bukarest, meglehetősen átlátszó ürüggyel elmulasztotta a román államvasutak teherszállítási részlegének privatizálását, nem helyezett magán vezetőséget az állami vállalatok társaságok élére. A Nemzetközi Valutaalap ilyen körülmények között néhány hónapos „akcióidőt” adott a kormánynak, amely azonban ekkor sem tett eleget vállalásainak. A Nemzetközi Valutaalap akkor éppen csak átmenő osztályzatot adott Romániának, nagy jóindulattal elfogadta a kezdeti, bátortalan lépéseket is.
A kormány ez alkalommal azonban ismét ígéretet tett a feladatok teljesítésére. Így júliusban – a Nemzetközi Valutaalap küldöttségének romániai látogatását követően – megfogadta, hogy legkésőbb szeptember végéig mélyreható reformot hajt végre az egészségügyben. Victor Pontáék szerint eddig az időpontig elfogadják majd az „egészségügyi reformcsomagot”, amely meglehetősen kemény intézkedéseket tartalmaz. Így például előirányozza a kórházi ágyak számának jelentős csökkentését, az állam által finanszírozott egészségügyi szolgáltatások leszorítását, korlátozza a beutalásokat, a kórházak hatásköreit, 130 betegség esetében kiszámítja a kezelési költségeket, véglegesíti az államilag támogatott gyógyszerek listáját. Az ígéretek között szerepelt több gazdasági reformintézkedés is, amelyet a kormánynak év végéig kellett volna végrehajtania.
2014: kemény intézkedések
Idén nyáron Románia újabb – ezúttal csak megelőző jellegű – szerződést kötött a Nemzetközi Valutaalappal. Ennek megfelelően a nemzetközi pénzintézményt két milliárd eurót bocsát az ország rendelkezésére. Az újabb hitelszerződés ugyancsak kemény intézkedéseket ír elő.
Így például a következő esztendőben a kormánynak növelnie kell az adókat és illetékeket. A jövedéki adót a következőkben már nem a lej és az euró árfolyamának megfelelően állapítják meg, hanem az inflációs rátát veszik alapul. Bevezetik az energetikai vállalatok esetében az „oszlopadót”, a kiadott lakásokból származó összegek után is egészségbiztosítási járulékot kell majd fizetni. Mindezek az intézkedések természetesen az állami költségvetési bevételek növelését célozzák. Az egészségbiztosítási járulék csökkentését egyébként éppen a költségvetési mutatók alakulásától teszik függővé.
A lakosság korábban örömmel fogadta Victor Ponta miniszterelnök bejelentését, miszerint a második félévtől kezdődően csökkentik majd a szociális biztosítások terheit – az ígéret beváltására viszont csakis akkor kerülhet sor, ha más forrásokból kiegészül a költségvetés, amelynek tehát az intézkedés nyomán változatlannak kell maradnia.
Minden a költségvetéstől függ
Kevésbé örvendetes viszont a kormánynak az a döntése, miszerint a polgármesterek a jövőben megnövelhetik a természetes személyek házaira és gépkocsijaira kirótt adók, illetékek összegét. A polgármesterek egyelőre igen óvatosak, és csak kevesen éltek mindeddig ezzel a lehetőséggel. Az adóterhek növelésének mértékét a helyi hatóságok dönthetik el, annak arányában, hogy elkerüljék a tartozások felhalmozását.
A szociálliberális kormány megszünteti az egyéni csődjelentés mechanizmusát, arra hivatkozva, hogy ezzel elkerülhető lenne az, hogy természetes személyek kivonják magukat hitelrészleteik törlesztése alól.
Tovább csökken majd a közalkalmazottak száma, a kormány ugyanis ígéretet tett arra is, visszafogja a közalkalmazotti apparátust. Ezzel egyidőben viszont növekednek a fizetésekre fordított alapok, amelyek a következő évtől kezdve egymilliárd lejjel lesznek nagyobbak a jelenleginél. Igaz, ennek az összegnek a felét csupán a jövő esztendő második felétől folyósítják, méghozzá a költségvetési mutatók várakozásnak megfelelő alakulása estén.
A kormány nem menekül meg a román államvasutak szállítási részlegének, oly sokáig halogatott privatizálásától sem. A Nemzetközi Valutaalap most már „agresszív privatizációt” kért a Ponta-kabinettől, ami egyebek között személyzeti létszámcsökkentést, az elavult vasúti kocsik ócskavasként való eladását, valamint a vasúti szállítások eladósodott ügyfelek számára történő tételezi fel.
Méltányolt tények. Románia az „átmenő jegyet” néhány olyan teljesítményéért kapta, amelyek megnyugtatták a Nemzetközi Valutaalapot a román gazdaság helyzetét illetően. Így például a valutaalap méltányolta a tényt, miszerint a kormánynak a román gazdaságot makroszinten sikerült egyensúlyba hoznia, a költségvetési hiány elfogadható és fenntartható szintet ért el, az infláció úgyszintén csökkenő tendenciát mutatott. Jelentősen nyomott a latban az is, hogy az Európai Unió megszüntette a Románia ellen a túlzott deficit miatt indított eljárást. A Romgaz vállalat felkerült a bukaresti és a londoni értéktőzsdére, a Transgaz részvényeinek 15 százaléka vevőre talált a börzén, végül az is sokat nyomott a latban, hogy Románia december 23-án kifizette a 2009-ben felvett kölcsön utolsó részletét, 122,3 millió eurót.
Bogdán Tibor
maszol.ro,

Láng Zsolt
Közös Erdélyünk
György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című könyvéről kerekasztal-beszélgetést szervezett a Mérei Ferenc Szakkollégium a budapesti Bálint Házban – tudósít Parászka Boróka az Erdélyi Riportban. A vitaesten Bárdi Nándor fontos munkának nevezte a könyvet, majd hozzátette: „A magamfajta szakértőnek csapdahelyzete van. Felállhatnék és elmondhatnám egy 26 oldalas hibajegyzékben, hogy mi a baj ezzel a könyvvel.” A beszélgetés résztvevői nagyjából hasonlóan vélekedtek, „megérintette” őket a könyv, miközben saját szakterületük vagy élettapasztalataik felől hiányosságait is jól látják.
Élet és Irodalom (Budapest),

Hátrányos helyzetbe akarják hozni a magyar diákokat?
Meglepő szóbeli utasítást kaptak decemberben a tanfelügyelőség vezetősége által összehívott igazgatók, akik magyar vagy kétnyelvű középiskolák élén állnak. A nem barátságos hangnemben elhangzó parancs szerint a középiskolák magyar tagozatán ki kell venni a tantervből a második idegen nyelvet, mivel a magasabb óraszám megterhelő a diákokra nézve. Ahol ragaszkodnak hozzá, legfennebb a választott tantárgyakra kijelölt időben lehet januártól oktatni, a kötelezőek között nincsen helye. Így a második idegen nyelvből le sem szabad zárni a félév végén a tanulókat, mert akkor már végig kellene vinni az évet.
A történtek után akár el is csodálkozhatnánk, hogy mennyire aggódik a tanfelügyelőség vezetősége a magyar tagozaton tanuló diákok sorsáért. Csakhogy a jóindulatúnak látszó utasítás mögött másféle szándék áll. Valószínűleg ilyen módon akarnak takarékoskodni, hisz iskolánként egy-két, sőt három katedra is felszabadulna, ami a béralap csökkenését eredményezné. Kit érdekel, hogy a szülők jó pénzért tankönyvet vásároltak, hogy a diákok esetleg kedvelik a második idegen nyelvet, és a tanárt is, aki oktatja, s akit év közben szélnek lehet ereszteni? Ilyen parancsot az összevissza szabott-varrt oktatásügy legsötétebb éveiben sem adtak, ahol tanévkezdéstől tanévzárásig mérték az időt, s szentségtörésnek számított annak megszegése.
De pontosítsunk, hisz az utasítás szerint meg lehet tartani a második idegen nyelvet, ha nem a kötelező, hanem a választott tantárgyak között oktatják azt. De miért kellene oda áttenni, amikor középiskolában általában az érettségire szükséges ismeretek begyakorlására összpontosítva jelölték ki az „opcionális” tantárgyakat? És miért kellene a magyar tagozatnak jóváhagyott állásokat megszüntetni, amikor az anyanyelvi oktatásban részesülő diákok után nagyobb fejpénz jár, pontosan azért, mert magasabb az óraszámuk?
Most, amikor európai integrációról beszélünk, s a fiatalok egy része, ha tetszik, ha nem, esetleg külföldön kaphat állást, anakronizmusnak tűnik a tanfelügyelőség által választott megoldás, ahelyett, hogy a tananyag mennyiségét csökkentenék, s a fölösleges részletektől mentesítve a tankönyveket, a begyakorlásra, a gyakorlati alkalmazásra összpontosítanának. Vagy például nem tanítanák meg kétszer nyolcadik és tizenkettedik osztályban is Románia földrajzát és történelmét. Miért pont az idegen nyelven akarnak spórolni olyan körülmények között, amikor már romániai viszonylatban is nem egy alkalmazásnál két idegen nyelv ismeretét kérik?
De mindezeken túl, az utasításban az a legdurvább, hogy akkor akarják bevezetni, amikor már a tanügyi törvény által előírt 2016-os érettségire kellene felkészíteni a diákokat. Ezt Remus Pricopie oktatásügyi miniszter több alkalommal is kiemelte. A törvény 77/4-es cikkelye szerint az interdiszciplináris tantárgyak mellett 2016-ban kötelező módon két idegen nyelvből tartanak szóbeli vizsgát. Hogyan fog két év múlva érettségire állni az a magyar tagozaton végzett középiskolás diák, aki januártól csak egy idegen nyelvet tanul?
Az utasítás arra enged következtetni, hogy az érettségin való részvétel lehetőségétől akarják megfosztani a magyar diákokat, ami már rossz szándékot, diszkriminációt feltételez. Ha az iskolaigazgatók végrehajtják az utasítást, akkor ők is cinkosak lesznek az ügyben, s a szülők akár be is perelhetik őket. Vagy csupán annyi áll az utasítás hátterében, hogy a nagy takarékossági lázban elfeledkeznek az érvényben levő 2011. évi 1-es nemzeti oktatásügyi törvényről, amely alapján dolgozniuk kellene?
Bodolai Gyöngyi
e-nepujsag.ro
Erdély.ma,

Az autonómia Európa legdemokratikusabb intézménye
Az autonómia, és az európai kisebbségi jogok tekintetében is áttörésben kell gondolkodni, mert negyedszázada, a romániai fordulat is úgy valósult meg, hogy kevesen hittek akkor ott a kommunizmus bukásában – ezekkel a gondolatokkal várja az új évet Tőkés László EP képviselő, az EMNT elnöke.
Moszkovits Jánosnak Tőkés a tavalyi év politikai kiértékelésekor három évfordulóról is beszélt, amelyek a maguk módján összefüggésbe hozhatók az autonómiával. Ilyen a 1993-as neptuni botrány – ami az erdélyi magyar politika „bűnbeesését”, és az autonómia politikájuk eltérítésének kezdetét jelentette – a 2003 február elsején tartott királyhágómelléki egyházi közgyűlés, ahol felvállalták az autonómia-politikát, ez volt az a nap, amikor Tőkés Lászlót megfosztották az RMDSZ tiszteletbeli elnöke tisztségétől. Az EMNT elnökének megítélése szerint az RMDSZ kormányba való belépésével végképp alulmaradt az önálló erdélyi magyar politika ügye, ezért az EMNT folyamatosan olyan alternatívát próbált biztosítani, ami „helyére teszi” az erdélyi magyar politikát. Az erdélyi autonómiatörekvésekkel kapcsolatosan az EP képviselő kijelentette: minden romániai ellenállás, visszautasítás ellenére, amikor megérik a helyzet, akkor a román hatalom kénytelen lesz számításba venni a mi jogos célkitűzéseinket. Hozzátette, hogy az autonómia az egyesült Európa legdemokratikusabb intézménye.
A 2013-as év a közösségszervezés és a közösségépítés éve volt a Székely Nemzeti Tanács számára, fogalmazott Izsák Balázs, a szervezet elnöke, aki László Edit Zsuzsannával, a Kossuth Rádió munkatársával beszélgetett.
2013-ban rendeztük saját sorainkat, tisztáztuk belső viszonyainkat, és az autonómia zászlaja alá felsorakoztattuk a szervezeteket, a pártokat és a magánszemélyeket – jelentette ki Izsák, utalva a Székely Szabadság Napjára szervezett marosvásárhelyi eseményre, illetve a Székelyek Nagy Menetelésére, amely a rendszerváltás után az erdélyi magyarság legnagyobb megmozdulása volt.
A 2014-re szóló terveikről Izsák azt mondta, hogy amennyiben Bukarest elutasítja a párbeszédet, akkor sokasodni fognak és erősödni fognak a tiltakozó megmozdulások.
Izsák Balázs nagy érdeklődéssel várja, hogy az RMDSZ bemutassa az autonómia-tervezetét.
Kossuth Rádió
Erdély.ma,

Erdélyi földvásárlásra készül a magyar állam
Miután a rendszer működőképessé válik, életjáradékot kapnak, halálukig a nevükön marad és használhatják is a földeket azon gazdák, akik a magyar államnak szeretnék eladni területeiket. Interjú Szabó József Andorral, a bukaresti magyar nagykövetség mezőgazdasági attaséjával.
– Ön nemrég egy Marosvásárhelyen tartott gazdasági előadásában azt állította, hogy mind Romániában, mind Magyarországon egyre nagyobb azoknak a száma, akik visszasírják a ’90-es éveket. Miért van ez így?
– A rendszerváltást követően, az új struktúrák kialakulása közepette mindkét ország gazdasági és jogi környezete tele volt olyan kiskapukkal, melyek kihasználása lehetővé tették az adómentesített azonnali haszonszerzést. Mint tudjuk, ez ma már nem így működik, életbe léptek a szigorítások, megjelentek a nemzetközi jogszabályok, új szereplők és új lehetőségek vannak. De a zavarosban való halászás nem valamiféle román vagy magyar különlegesség volt, az összes kelet-európai volt szocialista ország keresztülment ezen, és nem csak az agrárium területén.
– Apropó új szereplők és új lehetőségek: minek tudható be az, hogy ezt inkább Magyarország használja ki, mint Románia, hisz az áruáramlás onnan errefelé jóval nagyobb, mint fordított esetben.
– Valóban oly nagy az eltolódás, hogy ez az áruáramlás majdnem egyoldalú. Ez elsősorban a Romániában még mindig érvényes derogációs időszakból keletkezett nyersáru-hiánynak tulajdonítható. Magyarán: ha Románia exportálni akar az EU-ba valamiféle tej- vagy húsipari terméket, az kizárólag az unióból származó alapanyagból készült lehet. A saját alapanyagát csak belső használatra dolgozhatja fel. Másrészt Romániának – nagyon érdekes módon – agrárium szempontból nem is jelent prioritást az uniós piac. Az itteni termelőknek sokkal fontosabb a történelminek számító arab meg ukrán piac, valamikor így voltak a magyarországi exportőrök az orosz piaccal. Így jut el például a romániai búza Egyiptomba, egy olyan helyre, ahol a magyarországi jóformán nincs is jelen.
– Azon túl, hogy nagyságrendileg az arab piacok konkurálják az uniós piacokat, igénytelenebbnek is nevezhetők?
– Ez esetben nem igényesség kérdése. Inkább az különbözteti meg a kettőt, hogy míg az európai államokban feldolgozott terméket vásárolnak, az arab országokban alapanyagra van igény.
– Bár a vegyesvállalatok révén a külföldiek romániai földvásárlására eddig is kínálkozott lehetőség, egy statisztika szerint aránylag kevés erdélyi föld került magyarországi beruházók tulajdonába. Létezik-e egy állami stratégia arra, hogy január elsejétől, amikor már magánszemélyek is vehetnek földet nálunk, Budapest támogassa az efféle befektetéseket?
– Van erre egy programunk, amelynek az a lényege, hogy ha valaki a földjét el szeretné adni, akkor egy olyan szerződést köthet a magyar állammal, melynek értelmében életjáradékot kap, ráadásul a terület is a tulajdonában marad élete végéig. Persze felmerül a kérdés, hogy mihez kezd a magyar állam egy olyan földdarabbal, ami teszem azt egy kis székely falu határában található? Nos egy olyan fiatalnak adhatja oda, akinek nincs földje, de szeretne gazdálkodni.
– Mivel szinte visszafordíthatatlan az erdélyi magyar falvak elöregedési és elszegényedési folyamata, könnyen megeshet, hogy a magyar állam túlkínálattal találja szembe magát. Erre is felkészültek?
– Lehet, hogy az erdélyi falvak többsége kiöregedőben és elszegényedőben van, de meggyőződésem szerint ezt a földhöz való ragaszkodás ténye ellensúlyozhatja. Ez az erdélyi, de különösképpen a székelyföldi ember történelmi vonása. Ebből fakadóan tudjuk, hogy a magyar ember nem szívesen válik meg a földjétől. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a városi keretek telítődtek és egyre többen költöznek ki falura. Romániában is beindult egy természetes visszaáramlási folyamat. Aki munkahely- vagy lakáshiány miatt városon már nem találja a helyét, ám ugyanakkor fantáziát lát a mezőgazdaságban és ráébred arra, hogy az agrárium igencsak jó üzlet lehet, meg vagyok győződve, hogy visszatér a gyökereihez.
– Technikailag miként kivitelezhető az állam terve? Magyarán mi a teendője annak a megöregedett, megfáradt gazdának, aki már nem tudja művelni a földjét és nincs is kire hagyja?
– Miután a rendszer működőképessé válik, az atyafinak annyi dolga lesz, hogy megkeresse a majdani irodánkat, amelynek munkatársai a helyszínen felbecsülik a földet és előrukkolnak egy ajánlattal. Ha ez nem felel meg, próbálkozhat a szabadpiacon; ha igent mond, mint említettem, életjáradékot kap, és amíg meg nem hal, a föld az ő nevén marad és ő is használhatja.
– Erdőügyben is létezik egy hasonló stratégia?
– Van, azzal a kis különbséggel, hogy azt nem Budapest találta ki, hanem a székelyföldi önkormányzatok. Látván, hogy milyen ütemben fogynak az erdőterületek, a magyar államhoz fordultak segítségért. Ugyanis számos községháza rendelkezik saját erdővel, viszont képtelen azt menedzselni, de eladni sem szeretné. Szólnék egy pár szót a vízalapról is, ami egy nagyon új dolog, és egyelőre még kevesek által ismert lehetőség. Nem a folyókról vagy a tavakról van szó, hanem a többé-kevésbé kihasznált vagy akár kihasználatlan borvízforrásokról. Nem megengedett, hogy egy olyan híres ásványvíz, mint például a bibarcfalvi, akkor jusson csődbe, amikor Európa-szerte a borvizek a reneszánszukat élik.
– Felkészültek arra az esetleges diplomáciai háborúra, amit a földek felvásárlása, a közösségi erdőt megtartani szándékozó székelyföldi önkormányzatok megsegítése vagy az ásványvíz-palackozó üzemek támogatása kapcsán az amúgy is hisztériakeltő román nacionalista ki fog robbantani?
– Nem félünk ettől, ugyanis az uniós alapelvek egyértelműen támogatják a szabad tőkeáramlást, a szabad lakhely- és munkahelyválasztást. Ezt mindkét ország, Románia is, Magyarország is elfogadta, meghozta a maga földtörvényét, sőt azt is hozzátenném, hogy a románok a magyar jogszabály alapjaira építették a sajátjukat. Ha a román állam képes megvédeni a termőföldeket és az azt dolgozó gazdákat, nagyon jó. De, ha nem képes arra a bizonyos területre valamit is ajánlani, akkor szabad a piac és jöhet bárki – nem feltétlenül magyar, lehet az dán is vagy francia –, aki fel szeretné vásárolni.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro,
Krónika (Kolozsvár)

Nő a minimálbér, de az adóteher is
Több mint 800 ezer hazai alkalmazottat érint a januártól ötven lejjel növekvő országos minimálbér, a július elsejére beígért újabb ötvenlejes emelés pedig már egymillió alkalmazottnak jelent jövedelemnövekedést. A kormány novemberben döntött arról, hogy 2014-ben az eddigi 800 lejről – két lépcsőben – kilencszáz lejre emelik a minimálbért, az intézkedéstől 344 ezer lejes költségvetési többletbevételt remél a Ponta-kabinet. A többlet a versenyszféra magasabb adóterheiből és a minimálbér függvényében megállapított közlekedési bírságok növekedéséből származhat. A minimálbér emelése által érintett alkalmazottak alig harminc százaléka dolgozik a közszférában, az állami fizetések emelését így a versenyszférából befolyó adóbevétel növekedésétől remélik. A Mediafax hírportál szerint 2014-ben a nyugdíjpont értéke is módosul, a 3,76 százalékos emeléssel a tavalyi 762,1-ről 790,7 lejre nő. Nőnek a közlekedési bírságok is: a közlekedési vétségekért járó büntetőpontok után fizetendő összeg a mindenkori minimálbér tíz százaléka, így egy büntetőpont értéke az eddigi 80 lej helyett januártól 85 lejre, júliustól pedig 90 lejre emelkedik. A Gândul portál összesítése szerint más területeken is növelheti adóbevételeit a kormány. Már januártól mintegy hét banival drágul az üzemanyag, annak ellenére, hogy április elsejéig elhalasztották a jövedéki adó literenként hét eurócenttel való emelését. Megváltozott ugyanis a jövedéki adó számítási módja. Eddig az előző év október elsején feljegyzett lej-euró árfolyam alapján határozták meg: eszerint 2014 január elsején csökkenteni kellett volna a jövedéki terheket. A kormány ezért úgy módosította a szabályt, hogy amennyiben a lej erősödik, akkor a következő évben az infláció mértékével emelik a jövedéki adókat. A jövedéki adók új számítási módjától 1,1 milliárd lejes többletbevételt remél 2014-ben a kormány. Bukarest további félmilliárd lejt szándékszik behajtani az újonnan bevezetett, úgynevezett „oszlopadóból”, vagyis az ipari, energetikai és távközlési létesítményre januártól kivetett különadóból. A Gândul.info úgy tudja, a Ponta-kabinet az útdíjat is az eddigi másfélszeresére akarja emelni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Telnek a Diakónia-perselyek
Alig több, mint egy esztendő alatt 43 ezer lej, a pályázati önrész szinte ötöde gyűlt össze a sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvány által létesítendő gondozóotthon építésére.
Az alapítvány a gyűjtést 2012 októberében hirdette meg, ötezer kartonperselyt, az otthon látványtervének fényképét feltüntető bögrét osztott szét a lakosság körében, amelybe 50 banisokat gyűjtöttek, és kiszámították, ha minden perselybe kerül legalább tíz eurónak megfelelő összeg, akkor előteremthetik a létesítmény felépítéséhez szükséges tíz százaléknyi önrészt. A Diakónia havonta hétszáz-nyolcszáz idős háromszéki beteget lát el otthonában, az említett központot azok számára kívánják létrehozni, akik egyedül élnek, és állandó ápolásra szorulnak, demenciában, illetve Alzheimer-kórban szenvednek, és akiknek daganatos betegségük okán sajátos gondozásra van szükségük. (fekete)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Évértékelő Bognár Levente RMDSZ elnök-alpolgármesterrel
Kulturális autonómia nélkül is biztosítani az alapokat
Bognár Levente aradi alpolgármesterrel, az RMDSZ megyei szervezetének elnökével a mögöttünk lévő évet értékeljük, az idei terveket, elképzeléseket latolgatjuk.
– Elnök úr, kettős tisztségében hogyan tudná dióhéjban értékelni a 2013. évet?
– Tekintve, hogy mindkét tisztségemet elsősorban a magyarság szolgálatában gyakorlom, az érdekvédelmi oldallal kezdeném. Ha a mögöttünk lévő nem is volt választási kampányokkal megtűzdelt időszak, aktív éve volt az RMDSZ megyei szervezetének. Országos szinten ugyanis kongresszus, megyei szinten tisztújító küldöttgyűlés zajlott le 2013-ban. A jelzett események mindenképp felerősítették a szervezeti tevékenységet, hiszen a kongresszuson az Arad megyei küldöttek is részt vettek, tevékenyen bekapcsolódtak az országos vonatkozású határozatok meghozatalába. Ezek között kiemelt helyet foglalnak el az olyan alkotmánymódosításoknak a kidolgozása, amelyek kellő alapul szolgálnának az 1918-i Gyulafehérvári Kiáltványban rögzített ígéretek mai napig sem megvalósult betartásához. Ugyanakkor a fejlesztési régiók kialakítását is olyan irányban képzeljük el, ahol tiszteletben tartják az illető térségek lakosságának identitását, az illető közösségek hagyományait, az értékeit is tekintetbe veszik. Régóta beszélünk az autonómia szükségességéről, aminek a megvalósítása különböző módon történhet. Míg a Székelyföldön a területi autonómia szükséges, nálunk, a szórványban, a kulturális autonómia lenne az az önrendelkezési forma, ami hosszú távon is biztosíthatná a magyarság megmaradását. E kérdések mind elhangzottak, mivel azonban idén EP választásokat szerveznek, kiemelt feladatnak számít az ottani képviseletünk biztosítása, megerősítése.
– Tehát az RMDSZ országos szervezete nyíltan felvállalja a romániai magyarság autonómia-törekvéseinek a képviseletét, januárban elkészül az erre vonatkozó törvénytervezet is?
– Eddig is voltak ezekkel a kérdésekkel foglalkozó törvénytervezeteink. Amint mondtam, nekünk, a szórványban élő magyaroknak a kulturális autonómiaforma a legmegfelelőbb, de támogatjuk székelyföldi nemzettársainknak a területi autonómiára vonatkozó törekvéseit is. De térjünk a saját vizeinkre, azaz Arad megyére, ahol az elmúlt évben is megpróbáltuk megtalálni az identitásunk megőrzéséhez szükséges eszközöket. Értem ezen az oktatási rendszerünk támogatását, amiben fontos szerep vár az új oktatási szakbizottságtól várt megyei oktatási stratégiára. Ezzel párhuzamosan támogattuk kulturális rendezvényeink megszervezését, aminek a módja szinte településenként változik, ugyanis más helyzetben van a kisiratosi vagy a simonyifalvi magyarság, mint a szórványban lévő. A támogatások jóvoltából igen sikeres magyar rendezvényeket, falunapokat szerveztek, amelyek nagyban hozzájárultak az identitás-tudat megtartásához, a megerősödéséhez. Ugyanakkor a magyar civilszervezetekkel is sikerült jó együttműködést folytatni, közös rendezvényeket szerveztünk velük. Gondolok itt elsősorban az Aradi Magyar Napokra. A magyar történelmi egyházakkal való együttműködésre is nagy hangsúlyt fektettünk. Vidéken és a megyeközpontban, ahol tudtunk, támogatást biztosítottunk számukra a megyei önkormányzat által, az ott dolgozó tisztségviselőink közvetítésével. Mindez a megye, de a megyeközpont tanácsában is csak úgy volt lehetséges, ha a román pártok képviselőivel eredményesen együttműködtünk. Fontos dolog volt támogatást szerezni a megyében működő polgármestereink által irányított településeknek, illetve az aradi magyar érdekeltségű intézményeknek. Történt ez mindannak dacára, hogy kormányszintről nagyon kevés támogatás érkezett, de megyei szinten megtaláltuk a szükséges pénzforrásokat. Aradi szinten számunkra fontos volt a kerékpárutaknak a kiépítése, ahhoz már készülnek a tervek, ami pozitív elmozdulásnak számít. A megmaradáshoz ugyanis feltétlenül szükséges a jólét, az anyagi biztonság bizonyos formáinak a biztosítása is.
– Ennek kapcsán adódik a kérdés: mi a véleménye arról, hogy az RMDSZ kormányzati szereplése idején támogatásban részesült községek magyar polgármestereit most zaklatják a hatóságok?
– Amint annak idején is elmondtuk, a jelzett támogatásokat a polgármestereink nem a zsebükbe tették, hanem a közösség érdekében infrastruktúra-fejlesztésekre fordították. Az akkori kabinet bukása után hatalomra került kormány által kezdeményezett hajtóvadászatot minden szinten szóvá tettük, ez ügyben állandó kapcsolatot tartunk az országos elnökséggel és az érintett polgármesterekkel. Azt szeretnénk, ha a zaklatások minél kevésbé viselnék meg a tisztségviselőinket, akik a közösségeik érdekében költötték el a kormánytól törvényesen kapott összegeket. További negatív megnyilvánulás, hogy az Új Jobboldal egyre szélsőségesebb hangnemet üt meg, amit ugyancsak jeleztünk minden szinten. A polgármesterrel is közöltük, hogy az efféle hangnemet nem tudjuk elfogadni, mert mindazzal együtt, hogy a Megbékélési Park jóvoltából Arad szimbólumot képez, egyesek ezt a hangulatot megpróbálják beszennyezni, megmérgezni. Éppen ezért a Megbékélési parknak olyan, európai szinten kidolgozott státust kell biztosítani, ami a kölcsönös megbecsülést és tiszteletet mozdítja elő.
– Az RMDSZ-képviselők kezdeményezték-e Arad Önkormányzatában egy olyan státusnak a kidolgozását, ami meggátolná, hogy valamikor a jövőben megszülethető tanácsi határozattal eltávolíthassák a Szabadság-szobrot?
– E kérdést Winkler Gyula EP-képviselővel már megvitattam, a következő hetekben kiemelt hangsúlyt kap, amikor megpróbálunk a francia–német megbékélés mintájára kidolgozni egy olyan státust, ami a Salzbrückenben évtizedek óta zavartalanul működő megbékélési park mintájára születne. Erről Surján László ittjártakor, tavaly nyáron beszéltünk a polgármesterrel, de a városi jegyzővel is tárgyaltunk, aki szerint ehhez, meglehet, nem elég a helyi döntés. Mivel annak idején kormányközi megegyezés jóvoltából lehetett visszaállítani a szobrot, a Megbékélési Park hosszú távú működésének a biztosítását is kormányszintre kell emelni. Mivel annak idején a két kormány többször leült egymással tanácskozni, mi javasoltuk, hogy Aradon is szervezzenek kormányközi találkozót, mint Gyulán történt. Tehát Arad is lehetne egy szimbolikus hely, éppen ezért bízom abban, hogy megtaláljuk azt a jogi megoldást, ami a Parknak nem csak helyi, de nemzetközileg is védett szimbólum státust biztosítana.
– Ezzel gyakorlatilag át is tértünk az idei tervekre.
– Valóban, mert a Megbékélési Park létrehozásakor 1,4 millió lej költségvetési keretet biztosítottak a továbbfejlesztésére, csakhogy az elmúlt évben a környezet további építését az igényelt területekkel kapcsolatban felmerült jogi akadályok gátolták. A terület egy része ugyanis a tanfelügyelőségé, de a színház asztalosműhelye is ott található, nem beszélve arról a romos lakóépületről, ami nem a város tulajdonát képezi. Tehát mindamellett, hogy az anyagiak biztosítottak, a fejlesztések nem indulhattak be. Ha a jogi akadályok megszűnnek, reményeink szerint tovább építhetjük a Megbékélési Parkot, amit még inkább méltóvá kívánunk tenni a hely szelleméhez.
Még egy téma erejéig visszatérnék az elmúlt évre, amikor sikerült komoly javítási, felújítási munkálatokat véghez vinni a Csiky Gergely Főgimnázium régi épületén, amit a 90 éve dacára megpróbálunk minél korszerűbbé alakítani. Örömmel tölt el, hogy a Kincskereső Óvoda épületének a korszerűsítési, bővítési munkálatait is sikerült befejeznünk, de az aradi magyar közművelődési élet számára is sikerült pénzforrásokat szerezni. A 100. születésnapját ünnepelt Kultúrpalotával kapcsolatos programok méltó támogatást kaptak: kétnyelvű könyvet adtunk ki, illetve elhelyeztük az épületen Szántay Lajos emléktábláját. Salacz Gyula néhai polgármesternek Arad fejlődéséhez történt hozzájárulását is kétnyelvű kötetben kívántuk ismertté tenni a többségi lakosság körében. Egyben azt is megismerhették, hogy az aradi magyar közösség mivel járult hozzá a város örökségéhez, amire mindenképp büszkék lehetünk.
– Azt külföldön is sikerült terjeszteni?
– Hogyne, hiszen köztudott, hogy Salacz Gyula, gyulai születésű, ezért ott is felavattuk az emléktábláját, de a testvértelepülésekkel folyamatosan ápoljuk kapcsolatainkat. Ennek jóvoltából a pécsi színház rendszeresen előadásokat tart Aradon, de támogatással, minden március 15-én a Békéscsabai Jókai Színház is Aradon vendégszerepel. Ha nincs is kulturális autonómia, az Arad megyei magyarság megmaradása szempontjából fontos alapokat a továbbiakban is, mindenképp biztosítani szeretnénk.
– Sok sikert hozzá, köszönöm a beszélgetést!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),

Hazai oktatás 2014-ben: csupán néhány változás várható
Öt év múlva interdiszciplinárissá válik a szakaszzáró és az érettségi vizsga
A kormány december 23-án fogadott el egy, a hazai oktatási rendszerre vonatkozó sürgősségi kormányrendeletet, de az csak látszólag tartalmaz több újdonságot, a nemzeti kisebbségek (így a romániai magyarság) köz- és felsőoktatását pedig nagyon kis mértékben módosítja – magyarázta el lapunknak Péter Tünde Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes és Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főosztályának a vezetője. Újdonság például az, hogy idén a nyolcadikosok szakaszzáró vizsgájának eredménye 75 százalékban, míg a tanuló
V–VIII. osztályos átlaga 25 százalékban számít a líceumba való bejutáshoz. A romániai egyetemeket ugyanakkor kötelezik arra, hogy a felvételinél ne vegyék figyelembe a IX–XII. osztályos átlagot. A szakaszzáró és az érettségi vizsga interdiszciplinárissá való tételét is csak a 2019-ben vizsgázó nyolcadikosok és tizenkettedikesek esetében alkalmazzák majd – hacsak addig nem hoznak újabb rendeleteket...
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár),

Csökken a lakosság száma
Románia lakossága 2014 július elsején 19 450 000 körül lesz, ami az egy évvel korábbi adatokhoz képes negyedmillióval kevesebb, az utolsó népszámláláshoz, 2011 októberéhez viszonyítva pedig 670 ezerrel kevesebb. A Hotnews hírportál számításai szerint az ország lakosságának száma idén nagyjából megegyezik a 45 évvel korábbival.
Szabadság (Kolozsvár),

Fogynak, de már nem válnak a székelyföldiek

Böszörményi Zoltán: hazudnak és megaláznak
„Szemrebbenés nélkül hazudnak és megaláznak” – állítja Böszörményi Zoltán a Litera irodalmi portál szerkesztőiről abban az interjúban, amelyben a Papp Sándor Zsigmond maszol.ro-n megjelent cikkére is reagál.
A konfliktus előzménye, hogy a Litera szerkesztősége az elmúlt év végén szavazást hirdetett az év legfontosabb szépirodalmi művének kiválasztására. „Érkezett is egy hónap alatt több mint tízezer szavazat, ami tetemes mennyiség. A szám úgy jött ki, hogy hetente háromszor is szavazhatott ugyanaz a klikkelő, akinek még csak regisztrálnia sem kellett, vagyis valamiképp vállalnia identitását, más néven: a felelősséget. Sokáig Borbély Szilárd verhetetlennek tűnő kisregénye vezetett (Nincstelenek), ám az utolsó pillanatokban beindultak a szavazat-rakéták, és ezek Böszörményi Zoltán verseskötetét, illetve egy teljesen ismeretlen szerző, bizonyos Ferenczik Adrienne regényét hozták ki az első, illetve a második helyre” – foglalta össze Papp Sándor Zsigmond a szavazás végkifejletét cikkében.
A maszol.ro szerzője azt is megemlítette: maga a Litera szerkesztősége magyarázkodásra szorult és részben elhatárolódott a voksolás eredményétől, miután rájött, hogy sikerült egy irodalmi kérdést „X-faktorrá süllyeszteni”.
Böszörményi Zoltán a saját birtokában lévő folyóirat, az Irodalmi Jelen honlapján reagált a cikkre egy interjúban, amelyet Boldog Zoltán jegyez.
„Amikor felhívtál és figyelmeztettél, hogy könyvem fenn van a Litera listáján, majd december 7-én elindítottam a saját kampányomat, dőre álomnak tartottam, hogy megnyerem” – állítja Böszörményi az interjúban, amely egészében itt olvasható.
„December 7-én Borbély Szilárd könyve messze mindenkit megelőzve, 4,7 százalékkal vezette a listát. Ez elgondolkoztatott. Felvetődött bennem, hogy néhány napja indult a szavazás, miként tehetett szert a Nincstelenek ilyen előnyre. Bizonyára a szerzőnek sok barátja van, sok diákja, tanít az egyetemen, gondoltam. De hiszen nekem is sok ismerősöm van, fordult meg a fejemben. Felmentem a Facebookra, és megkértem 1985, a világ minden táján lakó barátomat, hogy szavazzanak a Katedrálisra. Megírtam nekik a linket is. És a saját levelezőlistámról is 650 ismerősömnek, akiknek verseimet, s más irodalmi jellegű dolgaimat szoktam elküldeni. Hát így nyertem. Tudom, hogy azok közül, akik rám, illetve a Katedrális az örök télnek című könyvemre szavaztak, kevesen olvasták az egész kötetet, de a fenti versgyűjtemény anyagának kilencven százaléka megjelent az Irodalmi Jelen hasábjain, nagyon sok vers fenn van a Facebookon is. Tehát a Katedrális versei nem ismeretlenek az 1985 barátom és 650 levelezőpartnerem előtt. Felhívásaim s barátaim voksolásának az lett az eredménye, hogy december 14-én átvettem a vezetést abban a versenyben, amely december 27-én éjszaka zárult. A Litera szerkesztősége nem korrekt, amikor azt írja, hogy az utolsó pillanatban egyszercsak feltűntem, és az utolsó napon megelőztem mindenkit. Ezek ellenőrizhető adatok, és felhívom a Literásokat, hogy kérjenek elnézést tőlem és az olvasóiktól, mert félretájékoztatták őket. Készakarva valótlant állítottak” – jelenti ki az Irodalmi Jelen főszerkesztője és mecénása.
Böszörményi ugyanakkor azt is állítja, hogy értelmetlennek tartja az ilyen jellegű szavazást, és ígéretet tesz az interjúban, hogy bárkinek kérésre elküldi a vitát kiváltó, Katedrális az örök télnek című kötetét. A rá szavazóknak pedig DVD-t küld ajándékba, amely a kötet összes versét tartalmazza, a szerző előadásában. Sérelmezi továbbá, hogy egy korábbi kötetét a kiadó a következő szöveggel népszerűsítette: „Az erdélyi milliárdos új bestsellere”.
Papp Sándor Zsigmond cikke „csöpög a rosszindulattól, és valótlanságokat állít”, véli a nyertes kötet szerzője, aki szerint a Litera irodalmi portál szerkesztői is szemrebbenés nélkül hazudnak, sőt, meg is alázzák őt. Böszörményi végül azt is elárulta: most olvassa a Litera listáján sokáig esélyesnek mutatkozó könyvet, Borbély Szilárd Nincstelenek című regényét, amelyet a 2013-as év emlékezetes kötetének tart.
Előzmény: maszol.ro, 2013. dec. 39.
Vékonyka öröm
Csak abban a statisztikában/felmérésben hiszek, amit magam hamisítottam, mondta állítólag Churchill, és nehéz vitázni vele. Hozzávenném mindehhez a közönségszavazást is, amely csak a legritkább esetben szól az értékekről, minőségről, sokkal inkább a mozgósítható klikkelőktől, akik alig különböznek a hasonló célra írt programoktól.
Történt, hogy a népszerű irodalmi portál, a Litera gondolt egy nagyot, és a közönségre (nem véletlen, hogy nem írok olvasókat) bízta az év legfontosabb szépirodalmi művének kiválasztását. Érkezett is egy hónap alatt több mint tízezer szavazat, ami tetemes mennyiség. A szám úgy jött ki, hogy hetente háromszor is szavazhatott ugyanaz a klikkelő, akinek még csak regisztrálnia sem kellett, vagyis valamiképp vállalnia identitását, más néven: a felelősséget. Sokáig Borbély Szilárd verhetetlennek tűnő kisregénye vezetett (Nincstelenek), ám az utolsó pillanatokban beindultak a szavazat-rakéták, és ezek Böszörményi Zoltán verseskötetét, illetve egy teljesen ismeretlen szerző, bizonyos Ferenczik Adrienne regényét hozták ki az első, illetve a második helyre. Olyan műveket, amelyek semmilyen szakmai listán fel sem tűntek, és amelyek másként, mint így, esztelen mozgósítással, nem is nagyon tudtak érvényesülni. Persze Böszörményi Zoltán más tészta, neki azért mégis köszönhet egyet mást a magyar irodalom (a régi, fénykorát élő Jelenkort vagy az Irodalmi Jelent), ám aki szerzőként csak úgy kaphatott József Attila-díjat, hogy ismerőse/barátja, bizonyos Szőcs Géza, aki jó időben és jó helyen volt kulturális államtitkár, önkényesen feltette arra a listára, amelyet egyébként az írószervezetek állítottak össze cseppet sem önkényesen. Őt felvette, mást kihúzott. Így is lehet állami középdíjat kapni.
A végeredmény aztán kínos magyarázkodásra késztette a literásokat is. „Annyira persze mi sem vagyunk idealisták, hogy azt gondolnánk, egy ilyen körkérdés reprezentatív, mi több: reális végeredményhez vezet.” Akkor vajon mi értelme volt a „játéknak”, kérdezhetnénk rögtön. De van tovább is: „Sokakat meglephet – minket is meglepett –, hogy végül mégis Böszörményi Zoltán Katedrális az örök télnek című kötete nyerte meg a versenyt. Mint ahogy az is, hogy a legjobb tízben ezen kívül található olyan könyv, amelyről korábban soha nem hallottunk.”
Vagyis a szerkesztőség finoman elhatárolódik az általa kiírt szavazás végeredményétől, hiszen számára is világossá vált az, amit egy kommentelő egyértelműbben is megfogalmazott. Ez az egész nem szólt másról, csak az ész nélküli kattintgatásról. Vagyis sikerült egy irodalmi kérdést X-faktorrá süllyeszteni, teszi hozzá. Holott egy kis korlátozással (egy olvasó, egy szavazat, plusz regisztráció) valós viszonyokat tükröző eredmény születhetett volna, igaz, a tízezer szavazat töredékéből. Hiszen egészen más a minőség, a népszerűség, és az, hogy valaki kiterjedt netes kapcsolatait felhasználva miként tudja a maga javára fordítani a szavazást.
Persze, mondom még egyszer, ez általában azok vékonyka öröme, akik máshonnan nem nagyon számíthatnak sikerre, elismerésre, rangra. (Érdemes e tekintetben megnézni más portálok, blogok, újságok listáit.) Miközben tudom én, hogyne tudnám, hogy nem csak a hozzáértő kritikusok, szerkesztők, irodalmárok véleménye számít, hanem az olvasóé is, de akkor ne süllyesszük őket egy szintre az elvakult rajongókkal, az unalmukban vagy baráti alapon klikkelőkkel. Veszélyes játékszer a net, derült ki újfent, kicsit hasonlít ahhoz, amikor a vásári forgatagban választanak pünkösdi királyt, közfelkiáltással. Mert hát addig is tart. Csakhogy az irodalomban mégsem az számít, akinek a hívei a leghangosabbak, pardon: leginkább fürgeujjúak.
A Litera a szavazást lezáró utóhangban már jelzi, kissé sajnálja, hogy ehhez a ricsajhoz a nevét kellett adnia, de sajnos tudják: a net ma még a számokról, a felmutatható mennyiségről szól. Más kérdés, hogy az irodalmi portált sosem emiatt látogattuk, szerettük. Hanem az érzékeny és ízléses tartalomért, ami épp az ellentéte annak, amiről a szavazás szólt végül. Vagyis senki sem kényszerítette őket, hogy önként sétáljanak bele ebbe a csapdába.
Egy szó mint száz, a szavazás erkölcsi győztese mégiscsak a harmadik helyen zárt Borbély Szilárd lett, akiről (aki ismeri, tudja) a legnehezebb elképzelni, hogy virtuális szavazatokért kuncsorgott volna. Akit tényleg az olvasók szavaztak oda, ahol a helye van.
Mi pedig maradunk a falfirka örök igazságánál: egyél szart, tízmilliárd légy nem tévedhet.
Papp Sándor Zsigmond
maszol.ro,

Valamit igazítani a világon. Gálfalvi Zsolt 80.
Szűk családi és baráti körben köszöntötték Marosvárhelyen a nyolcvanéves GÁLFALVI ZSOLTOT pályatársai, hozzátartozói. Nem csak egy életmű összegzését hozta a Bolyai Klubban megrendezett este, hanem az erdélyi magyar közösségszervezés legfontosabb évtizedeit, a rendszerváltást, a rendszerváltás utáni évtizedeket tette érthetőbbé. Parászka Boróka írása.
Irodalomkritikusként, esztétaként, intézményvezetőként, kultúrdiplomataként, televíziós szerkesztőként-vezetőként, színházigazgatóként is maradandót alkotott, állítják pályatársai. Szerteágazó munkái révén egyike azoknak, akiknek a legkiterjedtebb kapcsolatrendszere épült ki az erdélyi magyar közösségi- szellemi életében. „Beszélgető-” és „kérdezőművész” – ez lehet a legpontosabb és legérzékenyebb meghatározása annak, mi az, amivel alkotók, gondolkodók sorát megihlette, munkára ösztönözte. Nyolcvanadik születésnapján több nemzedék közös kötetben köszöntötte a visszavonultan élő Gálfalvi Zsoltot, kinek szellemi jelenléte ma is meghatározó. A Bolyai Klubban rendezett beszélgetésen ebből a kötetből is elhangzott néhány írás. Földes György történész Budapestről utazott Marosvásárhelyre, hogy Gálfalvi Zsoltot, az „erdélyi Prosperót” köszöntse.
Az erdélyi Prospero„Nincs se világi, se túlvilági hatalma, se sziget, se kard, se varázs, se szolgák, se szellemek és mégis Prosperóra emlékeztet” – mondta Földes György, aki szerint a shakespeari hőshöz a marosvásárhelyi gondolkodót a bölcsesség szeretete és tisztelete teszi hasonlóvá. „Egyikük értelmét, cselekvését sem a bosszú, hanem a bölcsesség, az igazság irányítja” – hangzott el a Bolyai Klubban, ahol az évtizedes pályatárs visszafogott, de egyértelmű meghatottsággal méltatta Gálfalvi Zsolt érdemeit. „Születhetett volna arabnak, akkor kádi lenne, orosznak, akkor sztároszta. Ha amerikainak, akkor békebíró.
Amúgy meg mindenütt az lenne, aki. Újságot szerkesztene, okosítana, híd akarna lenni az emberi vágyak és a valóság között. Tanácsot adna annak, aki kér, asztalhoz ültetné a harcosokat, hogy ne üssenek, hanem inkább egy, vagy inkább két pohár bor mellett beszéljenek. Lehetne szülőföldjének fejedelme, jól járna ezzel mindenki, aki ott él. Legyen román, magyar, szász, félig ez, vagy tán egészen az. Hiszen az én Prospero barátom nem csak Milanónak akar jót, hanem Nápolynak is.
Nem kíván elvenni senkitől semmit, csak mindenkinek a jussát akarja. Nem akar rosszabb sorsot más nemzetének, mint a sajátjának. Ha bölcs barátom szavára hallgatnának az ott élők, akkor az, aki egykor elment, még az is visszatérne, mert tudná, hogy itt jobban értik és tisztelik”. A méltatások nem csak a személyes életművet, hanem a személyes életmű által gazdagított hely szellemét is érintették. „Marosvásárhelyen három világ, civilizáció ölelkezik egymással anélkül, hogy alágyűrné egymást. Ez a bölcsesség kútja három forrásból.” – mondta a budapesti Földes György a körülötte lévőknek, a Kolozsvárról, Bukarestből vagy éppen Nagyváradról származóknak-érkezőknek. Ahhoz, hogy ez a bölcsesség érvényre jusson, személyes kvalitásokra, helyzetértésre is szükség volt. „Az én barátom soha nem akart több lenni önmagánál, de azért a mindenséggel mérte önmagát. Ez a szerény öntudat, a mértékletesség, az empátia, és az ügy iránti alázat az, amivel mértéket ad mindenkinek, aki vele egy szellemi, gondolati és politikai térben és időben létezik, alkot és dolgozik. Mióta ismerem, sajnos káromra és hibámból nem elég régóta azzal a tudattal élek, hogy figyel, segít, harcostárs. Ha becsületes ellenfele lennék, akkor se kerülném el a háza táját. Ha igazáról nem tudna meggyőzni, akkor is okosabb lennék a távozás után, mint érkeztemkor. Az erdélyi Prospero uralkodás helyett egész életét a nép és a kultúra szolgálatával tölti. Nem a nyolcvan év teszi bölccsé, hanem a hivatása, az egyetemessége, az hogy az egyetemes kultúra nemzetivé, közös kinccsé válik. Mindez annak tudatában, hogy a hagyomány segít népként megmaradni, de a kultúra megújítása, a közös jövő kialakítása, a sorsközösség az, ami nemzetté emel egy népet. Sorsközösség nincs közös kultúra, az eltérő szellemi és politikai hagyományok kölcsönös tisztelete, a demokratikus és szociális minimum nélkül” – érvelt „erdélyi barátja” mellett Földes György, aki az életmű összegzésével nem zárta le azt. „Lenyűgöznek a kilencvenes években írt cikkei, az általa szerkesztett lap szerteágazó tartalmai. Ez a nem a múlt, ez az a kompetencia, amelyre mindannyiunknak most is szüksége van. Erdélyi Prospero járj közöttünk, ne csak hallgass minket, szólj is hozzánk, folytasd velünk is a párbeszédet.” – kért és biztatott a felszólaló.
Az intenzív értelmiségi
Gálfalvi Zsolt a tőle megszokott szerény iróniával fogadta a dicsérő szavakat. „Nem hiszem, hogy lenne alkalmam arra, hogy hasonló szövegeket magamról még egyszer végighallgassak. Amikor még egyszer elmondják majd ezeket, már nem fogom hallani” – mondta mosolyogva az ünnepelt, aki a legfontosabbnak a feléje irányuló megértést nevezte. „Éreztem valami megértést az iránt, amit én próbáltam kudarcokon keresztül csinálni az életemben. Az rajzolódott ki a szavaitokból, ami mindannyiónkat összeköt. Azokat, akik a koszorújukat a magyar nyelv elé úgy teszik, mint az egyetlen és közös hazájuk elé.” – utalt vissza Illyés Gyula Koszorú című versére, amelyet az est során Gáspárik Attila mondott el. Markó Béla az ünnepség házigazdájaként és moderátoraként arról faggatta az ünnepeltet, mit jelent a felelősség kérdése számára. Felkészült, de nem érzelemmentes válasz érkezett.
Gálfalvi arra figyelmezett, meg kell érteni, mit jelent „intenzív értelmiséginek” lenni – ezt a szerepkört ugyanis nem lehet kierőszakolni, és ehhez alapvető tulajdonságokra, szellemi, elvi igényekre és igényességre van szükség. „Senkit se lehet rákényszeríteni a felelősségre, arra, hogy gondolja végig, mit ír. Értelmesen élni és dolgozni csak akkor lehet, ha valamilyen felelősséget érzünk nem egyszerűen a leírt szavak iránt, hanem az emberi értelem iránt”
– mondta Gálfalvi Zsolt, aki nem szakadva el az iróniától megjegyezte, az értelem ez a legnagyobb hiánycikk, pedig ezért szoktak a legkevésbé panaszkodni az emberek, hogy nincs. „Szoktak panaszkodni ezért, azért, a pénzért, az élelemért. Az értelemért, na azért nem szoktak panaszkodni” – mosolygott össze a közönségével az ünnepelt. Nem csak az „intenzív értelmiségi” fogalmát elevenítette és magyarázta az érintett, hanem olyan további kulcsszavakat is felvetett, mint a „szóértés”. „Az értelem esélyein, lehetőségein munkálni, megteremteni a szóértés légkörét, azért fontos, mert e nélkül teremtő munka nem létezik.” – emlékeztetett Gálfalvi Zsolt. A tömör helyzetértékelés a rendszerváltás és a rendszerváltás utáni évtizedek értelmezésévé is vált. Az elmúlt évtizedekben ugyanis a kultúra szerepéről alkotott elképzelések, elvárások megváltoztak, több szempontból „magánüggyé” vált a színház, az irodalom, a képzőművészet. 89 után az emberek „rühellték a prófétaságot” – mondta az esztéta, aki úgy vélte, ez egy alapvető tévedés, és egyet jelent a felelősségtudatról való lemondással. Markó Béla kérdésére újabb és újabb, egymást kiegészítő válaszok érkeztek. „A felelősség nem számonkérés, hanem az, ami az emberen belül munkál, amikor ír, szerkeszt, emberekkel beszél, amikor megteremti a közösségi légkört amelyben értelmes esélyeket valóra lehet váltani. Enélkül nincs szabadság, se teremtő erő.”
„Mindig elkapott a gépszíj”Bár Gálfalvi Zsolt nagyon határozott, humorral erősített szavai „felelős”, következetes álláspontot képviseltek, Markó Béla, mint pályatárs és mint alkotó is árnyalta az elhangzottakat. Az „erdélyi intézménnyé” vált személyiség mögött mégsem olyan „egy tömbből faragott” életmű van. A Marosvásárhely–Bukarest tengelyen dolgozó intézményvezető háta mögül felsejlik a könyvtárlakó filosz, a Barcelonában is otthonosan mozgó européer. Van-e amit elszalasztott, amit másképpen csinálna, vagy nem vállalna el? – kérdezte a költő-politikus. „Ez a kérdés nem igazán időszerű. Nyolcvan éves vagyok, megpróbálhatom, hogy ne töltsem be még egyszer azokat a tisztségeket, amelyeket egyszer már betöltöttem, hogy ne legyek újra színházigazgató, televízió elnök, de ugye ez a vállalkozás teljesen reménytelen. Ha visszatekintek, azt kell mondanom, hogy bár nem akartam, de mindig elkapott a gépszíj. Az ember nem csak érzi a felelősséget, de felelőssé is teszik a szavaiért. Én igazán a műsorkészítést szerettem a televíziózásban, és mégis, egyszer csak ott találtam a vezetésben. Sok mindent sajnálok, hogy nem tettem meg, amit szerettem volna. De mindig volt valami feladat, amit el kellett végezni, és nem akartam kibújni a kötelezettségek alól. Gyakran mondjuk, hogy az esztétikai érték mindenek előtt, de az irodalom és a művészet nem gyakorlati feladatok megoldására való, és ha az ember kisebbségbe született, és annak a nyelvét és kultúráját vallja magának, akkor plusz feladatai vannak. Ezekről lemondani – próbálok nagyon finoman fogalmazni – nem dicséretre méltó dolog. Nagyon szívesen írtam volna Thomas Mannról, Márairól az elmúlt évtizedekben. Az embernek azonban tudnia kell azt, hogy vannak dolgok az életben, amelyeket el kell fogadni, meg kell érteni, és amelyeknek az érvényesítése nélkül nincs értelmes, teremtő élet” – összegezte lemondásainak és vállalásainak okát az ünnepelt.
Hogy milyen dilemmával jártak a tehertételt és társadalmi megbecsülést is jelentő faladatok, például a televízió elnöki posztja, azt Markó Béla tette érthetővé. „Annak idején nehezen, de meggyőztük Gálfalvi Zsoltot, hogy vegyen részt a televízió vezetőtanácsában, el is vállalta. Nagyon hamar kiderült, hogy a konfliktusok következtében nincs elnök. Korelnökként elvállalta a televízió vezetését, nagyon jól, mindenki megelégedésére, egyetlen hiányérzetem van, hogy nincs mód hosszú távon tovább vinni, és téged agyonnyomni ezzel a feladattal több esztendőn át” – emlékezett vissza az RMDSZ korabeli elnöke.
Kolozsvár, Vásárhely, Bukarest Gáspárik Attila, mint az audiovizuális tanács egykori elnöke úgy fogalmazott: Gálfalvi Zsolt volt az egyetlen olyan vezető, aki megkérdezte az embereket, hogy hogyan működjön az intézmény, amelynek az élén ált. Azzal hozta zavarba a környezetét, hogy odafordult a munkatársaihoz, hogy tárgyalt mindenkivel. „Ezt nem értették Bukarestben, azt hitték, hogy a normalitás az ravaszság. Bevallotta, hogy nem tévés ember, hanem érdeklődő, aki mer kérdezni, és mert munkát adni a körülötte lévőknek.”Hogyan lehetett Kolozsvárról és Marosvásárhelyről érkezve helyet találni Bukarestben, hogyan lehet a fővárosból visszatérni, onnan „visszacsatornázni” értékeket az erdélyi közösségi központokba? Gálfalvi Zsolt a többlakiságról, az utazásról és otthonra találásról így nyilatkozott. „Valójában három városban éltem: Kolozsvárt nagyon szerettem, nagy tisztelettel gondolok rá vissza. Örvendek annak, hogy működik például a Kolozsvár Társaság, változatlanul megteremti a szellemi élet pezsgő légkörét, ami nélkül város nincsen. Kolozsvár után kerültem Vásárhelyre, majd Bukarestbe. Sőt Marosvásárhelyre kétszer költöztem vissza: ez mindig az a hely volt, ahol valamit lehetett értelmesen cselekedni. Ezért mentem Bukarestbe, ezért jöttem vissza.
Az a véleményem, hogy az ember egy helyet akkor tud magáénak vallani, ha ott valamit tud igazítani a világon.
Ez a vágy bennem van. Bukarestben, függetlenül attól, hogy a város életmódja sok szempontból idegen volt, jó lehetőségek adódtak a szellemi kapcsolatokra. A színházi élet egészen csodálatos és ritka volna. Tamási azt mondaná, hogy igyekezzünk otthon lenni, én azt mondanám, legyünk ott, ahol lehet valamit tenni, ahol kapcsolatot lehet létesíteni másokkal, akik, ha nem is úgy gondolkodnak, mint mi, de akiknek az erőfeszítésein osztozni lehet.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Megválasztása óta még nem hallottuk beszélni a parlamentben Kelemen Hunort
Egyetlen alkalommal sem szólalt fel a parlamentben az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor a legutóbbi (2012-es) választások óta.
A Digi24 hírtelevízió készített egy összeállítást azokról a politikusokról, akik az elmúlt valamivel több mint egy évben nem tűntek ki a törvényhozási munkában – vagy azzal, hogy nem szólaltak fel, vagy azzal, hogy a jogszabályalkotási folyamatban sem vállaltak szerepet, azaz egyetlen törvénytervezetet sem kezdeményeztek vagy írtak alá.
Ilyenként Kelemen Hunor egy 33 fős társaság tagja, amelyben van még egy RMDSZ-es, Markó Attila, illetve neves román politikusokat is ide soroltak: például Ludovic Orban korábbi közlekedési minisztert, Victor Ciorbea volt miniszterelnököt vagy Theodor Paleologu egykori művelődésügyi minisztert. Ludovic Orban ráadásul törvénykezdeményezésekhez sem adta a nevét.
A Digi24 megkérdezte néhányukat, mivel magyarázzák ezt a visszafogottságot. Volt, aki azt válaszolta, nem tartották fontosnak, hogy plénumban beszéljenek, sokkal fontosabbnak tekintik ugyanis a szakbizottsági munkát. Mások szerint dolgozni kell, nem beszélni, ismét mások azzal hárították a válaszadást, hogy mi lenne, ha mindenki beszélne a parlamentben, soha nem fejeződnének be a gyűlések. És volt olyan is, aki nem volt hajlandó felelni, és letette a telefont.
A parlament jelenleg vakáción van, februárban kezdi újra a munkát.
Parlamenti képviselők és szenátorok, akik megválasztásuk óta egyetlen alkalommal sem szólaltak fel: * Ludovic Orban (PNL) * Oana Niculescu-Mizil (PSD) * Kelemen Hunor (RMDSZ) * Markó Attila (RMDSZ) * Cristian Rizea (PSD) * Victor Ciorbea (PNL) * Dan Tătaru (PSD) * Theodor Paleologu (PDL) * Eugen Chebac (UNPR) * Mădălin Voicu (PSD) * Horia Grama (PSD) * Valentin Boboc (PSD)
Erdély.ma,

Közel negyven éve Erdélyről „tanítja” az anyaországiakat
Négy útlevelet cserélt, útjait viszont nem volt nehéz összeszámolni, hiszen a rendszerváltás előtt folyamatosan figyelték, és számon tartották, hányszor lépte át a magyar–román határt turistavezetőként. Mióta nem szükséges útlevél, saját naptára alapján vezeti útjait Pápai Ferenc, aki – bevallása szerint – 660. magyarországi csoportját kísérte el Erdélybe 2013 szilveszterére. A magyarországi kultúrturisztikai szervezővel eddigi élményeiről, a székelyföldi turizmus múltjáról és jövőjéről beszélgettünk.
Pápai Ferenc a Hajdú-Bihar megyei Nyíracsádon született, anyai nagyapja kántortanító volt, először tőle halott Erdélyről, majd Benedek Elek meséi után történelemtanára volt az, aki a múltbéli időkről mesélt neki. A katonaság után nyomdászként kezdett dolgozni, majd kultúrház-igazgatóként 1977-ben járt első alkalommal Erdélyben, volt történelemtanárával. Érmindszentre látogattak, az Ady Endre centenáriumi ünnepségre. Ezek után annak ellenére kísért el nyugdíjasklubokat és különböző szakszervezeteket Erdélybe, hogy akkori felettesei ezt megtiltották, arra hivatkozva, a két ország kommunista pártja nem ápol jó viszonyt. Később a Nyírtourist nevű megyei idegenforgalmi hivatalnál kezdett el dolgozni, az erdélyi utakat egy nagybányai cég segítségével tervezték meg. Engedetlensége miatt a kommunizmusban folyamatos megfigyelés alatt élt, a '89-es forradalmat követően a magyar–román határon be is mutatkozott neki az a román határőr, akit ezzel megbíztak.
Véletlenül köttetett barátság
Egy ilyen út alkalmával, a ’80-as évek elején futott össze Székelyudvarhely központjában Vofkori László földrajztanárral, aki felajánlotta segítségét, hogy elkalauzolná őket a városban, de ezt akkor Pápai nem fogadta el. Később egy Nyíregyházán tanító pedagógus küldött egy könyvet az udvarhelyi oktatónak, így ültek le először egy asztalhoz beszélgetni. Barátság szövődött, melynek köszönhetően Vofkori László kétkötetes Székelyföld-útikönyvének első bemutatóját Nyíregyházán tartották. A későbbiekben együtt szervezték meg a magyar turisták székelyföldi útjait, Pápai elkísérte Udvarhelyig a csoportokat, innen pedig Vofkori kalauzolta tovább őket. „Állandóan inspirált engem, ő mondta mindig, hogy írjam le, amit tudok, mert ha nem, akkor elvész. Együtt terveztük létrehozni a Kárpát-medencei Tourinform irodát is, melynek segítségével kiépítettük volna a magyar–magyar turizmust” – emlékezett vissza. Az elképzelések szerint egy ilyen iroda segítségével biztosítani lehetne az állandó információcserét Székelyföld és Magyarország között (ez egyebek közt azért nem jöhetett létre, mert Vofkori László helytörténeti és földrajzi szakíró 2008-ban váratlanul elhunyt). „Sajnos most sem tudjuk, hogy itt Udvarhelyen vagy Csíkszeredában mi történik, csak utólag szereztünk tudomást arról is, hogy a marosvásárhelyi kultúrpalota századik évfordulóját ünnepelték” – tette hozzá.
Hiánypótló ismertetők, térképek készültek
Ezek után több turisztikai irodánál is megfordult Pápai, rengeteg utat bevállalt, előadásokat is tartott, de Kárpátalja, Délvidék mellett legszívesebben mégiscsak Székelyföldre hozta a turistákat. „Itt rengeteg a látnivaló, nagyon sok népi hagyomány fennmaradt, óriási történelmi és irodalmi anyaga van Erdélynek, amit tudni kell átadni az ide utazóknak” – vallotta a kultúrturisztikai szervező. Korábban három napig tartott Budapestről Székelyföldre utazni, annyi a látnivaló. Rendszerint a kolozsvári Házsongárdi temetőt is meglátogatták, melyről akkor csekély információt találtak. Ezért 2001-ben Kiss Melittával együtt elkészítették a Házsongárdi temető térképét, mely fényképek segítségével kalauzolja el a turistákat nagyjaink sírjaihoz. Ugyancsak Pápai készített el egy Csíksomlyóról szóló ismertetőt, hiszen 2001-ben egy vonatos utat is megszervezett a pünkösdi búcsúra, mely alkalommal négy hálókocsi telt meg magyarországi turistákkal.
A látnivalókat tudnivalókkal egészíti ki
Pápai mindig a csoport elvárásainak megfelelően készül útjaira, de nem titkolt szándéka, hogy mindenkinek, aki Erdélybe, Székelyföldre jön, minél többet átadjon abból, amit az évek során gyűjtögetett. Szerinte – Kazinczy Ferenc sorait parafrazálva – Magyarország nem ismeri Erdélyt, ezért már Szegeden elkezd beszélni Orbán Balázsról, többek közt idéz Nyírő Józseftől, Ady Endrétől, Farkas Árpádtól. Útjait olyan évfordulók, ünnepek köré szervezi, mint pünkösd, március 15., húsvét, május elseje, augusztus 20., október 23. vagy szilveszter. Udvarhelyen a városközpontot, a Kossuth Lajos és Bethlen Gábor utcai emléktáblákat, a Jézus-kápolnát, valamint Szejkefürdőn Orbán Balázs síremlékét szokták meglátogatni.
Magyar turisták régen és ma
Kétféle Székelyföldre látogató magyar turista volt régen – vallotta Pápai: egyrészt azok, akik a kommunista megfélemlítés ellenére bátrak voltak és mertek jönni, vagy akiket valamilyen rokoni, baráti szál kötött ide. Ma már sokan maguk szervezik meg útjaikat, nagy elvárásokkal jönnek ide, ezért gyakran csalódnak. A kétezres évektől kezdődően rengeteg olyan utazási klub megjelent Magyarországon, amely „partizán” utaztatásokat szervezett, melyek végén átverték, anyagilag kifosztották az utasokat. A mostani turistákat is a kíváncsiság hozza ide, egy részük már bejárta a fél világot, de Erdélyben még nem volt. Ők szeretnek kritizálni, hiszen nagyon magas igényekkel jönnek ide. De még mindig vannak olyanok is, akiknek a szájuk tátva marad attól, amit itt látnak és hallanak, nekik sikerül átadni azt a szellemiséget, amit Székelyföld őriz. „Problémának látom azt is, hogy az utasok – az országhoz hasonlóan – kettéváltak, bal- és jobboldalivá, nézeteiket itt sem tudják levetkőzni” – tette hozzá.
Javítani kell a helyi szolgáltatások minőségén
Pápai nem értette, miért költöztették el az udvarhelyi Tourinfo-irodát a városközpontból, és hogy miért nincs nyitva hétvégén, hiszen akkor járnak erre a legtöbben. Szerinte Székelyföldön a faluturizmus nőtte ki magát leginkább, de észre kell venni azt, hogy a vendégszeretet nem egyenlő a szolgáltatással, előbbi nem lehet árucikk. „Be kell azt is látni, hogy kényes a magyar turista, és ha valaki olyat ajánl, amit majd nem tud teljesíteni, akkor hiába csalogatta ide a vendéget, mert csalódással távozik” – véleményezett. Talán ennek tulajdonítható, hogy Székelyföldön kevesebb a turista.
Simon Eszter
Székelyhon.ro,

Doktori munka Csíkszereda plébániájáról
December 17-én védte meg doktori dolgozatát Darvas Kozma József csíkszeredai plébános. A csíkszeredai római katolikus plébánia történetét dolgozta fel levéltári forrásokra alapozva, az első dokumentumok keresésében budapesti és bécsi könyvtári és levéltári forrásokig is eljutott. Témavezetője, Marton József egyetemi tanár, valamint az opponensek egybehangzó értékelése szerint alapos kutatást végzett, és az összegyűlt anyagot szakszerűen, ugyanakkor olvasmányosan dolgozta fel. A doktori munka bemutatását nyilvános vita követte, amelynek során a felmerült kérdésekre a jelölt kielégítő, helyenként székely humorral fűszerezett feleletet adott. A védésre az egyházi és tudományos élet személyiségei mellett Csíkszereda polgármestere, Ráduly Róbert is eljött, ezzel fejezve ki a világi hatóságok elismerését a katolikus egyház kulturális teljesítménye és jelentősége iránt.
Bodó Márta
Vasárnap (Kolozsvár),

Hit, műveltség, öröm és identitás Felnőttképzés a KALOT-nál
„Egy közösséget nem azért kell jónak tartani, mert anyagi javakban dúskál vagy az iparosodás magas fokán áll; akkor jó, ha lehetőséget nyújt az embereknek arra, hogy életüknek oly sok aspektusát élvezzék, amennyit csak lehetséges, és lehetővé teszi, hogy egyre magasabb fokú lehetőségek elfogadásával fejlesszék a bennük rejlő képességeket.” (Csíkszentmihályi Mihály) A KALOT Egyesület egy ilyen közösség létrehozásán dolgozott ebben az évben is. Tanfolyamaink, népfőiskolai és klubtevékenységeink révén hitet, műveltséget, örömet és identitást kívántunk nyújtani a résztvevőknek.
2013 folyamán folytatta képzését a Lelkigondozói képzés II. évfolyama, ötödik alkalommal szerveztünk akkreditált projektmenedzsment és pályázatíró képzést.
Népfőiskolai jellegű tanfolyamaink idén is működtek: a fotó-, rovásírás-, weblapkészítő-, varrótanfolyamaink számos résztvevő számára nyújtották az igényes szakmai továbbképzés lehetőségét. Egész év folyamán nagy sikerrel működtek a klubjellegű tevékenységeink: Nők iskolája, társalgási angol, német és olasz klubjaink, az olvasó-, lelki egészség- és preferánszklubok. Évi táborunkat ezúttal Énlakán szerveztük meg, a tábor keretében fotó-, olvasó-, preferánsz altáborokat működtettünk.
Fejes Ildikó
Vasárnap (Kolozsvár),

Elhunyt Kinde Annamária nagyváradi költő, újságíró, szerkesztő
Kinde Annamária költő, újságíró, szerkesztő 2014-ben lett volna 58 éves. Január 5-ére virradóra érte a halál.
Kinde Annamária /Nagyvárad, 1956. jún. 10. – Nagyvárad, 2014. január 5./ költő, műfordító, lapszerkesztő, a Várad című irodalmi folyóirat és az Erdélyi Riport szerkesztője Nagyváradon született 1956-ban. Nyolc önálló kötete jelent meg.
Az érettségit követően Brassóban az Erdőmérnöki Egyetemen folytatta tanulmányait, majd Nagyváradon szerzett újságírói diplomát. 1990-ben a Majomsziget című ifjúsági lap főszerkesztője lett. 1992 és 1996 között az Erdélyi Napló munkatársa volt. 1996 és 2002 között a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium igazgatójaként, 2002-ben a Nyugati Jelen aradi napilap főszerkesztőjeként, 2003-tól az Erdélyi Riport szerkesztőjeként dolgozott. 2006-tól a Várad című irodalmi heti folyóirat szerkesztőjeként tevékenykedett. Kezdetben az Erdélyi Magyar Írók Ligája vezetőségének is tagja volt. Kötetei: A hiúzok természetéről, versek, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1997; Egy másik arc, versek, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000; Szandra May kertje, versek, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002; Szandra May a sivatagban, versek, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2004; Mondhatatlan, versek, Nagyváradi Ady Társaság. Nagyvárad 2006; Rózsavér, versek, a pozsonyi AB-ART Kiadó és a Várad kulturális folyóirat közös kiadása, Pozsony-Nagyvárad, 2009; Szandra May és Tom Vanguard igaz története, versek, Mákvirág Kiadó, Nagyvárad, 2010; Hóbanévad, versek, Riport Kiadó, Nagyvárad, 2011.
Elnyerte a Romániai Írók Szövetségének irodalmi külön díját vers kategóriában, 2011-ben, Nagyvárad megyei jogú város Kiválósági oklevelét irodalom kategóriában (2007), a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat nívódíját vers kategóriában 2001-ben.
litera.hu
Erdély.ma,

„Ne féljünk, mert a félelem tönkretesz”
Írásban kívánt reagálni Borboly Csaba, Hargita megye tanácsának elnöke Csíkszereda polgármestere, Ráduly Róbert Kálmán őt érintő kijelentéseire. Az önkormányzati elnök kérésének helyt adtunk, válaszát alább olvashatják.
Gyerekkorom kedvenc regénye volt „A Pál utcai fiúk”. Most, 39 éves fejjel is elérzékenyülök, amikor újraolvasom a könyvet, vagy újranézem a filmet. Én sohasem akartam erős, durva, másokat ledorongoló vörös inges lenni, aki az erő és a többség elve mentén mindenkire mindent ráerőszakol, és akinek ha valaki nem rokonszenves, felnyomja a falra, és erre még büszke is! Én mindig is Nemecsek akartam lenni, Nemecsekként akarok közéleti tevékenységet végezni, aki hisz a jóban, társaiért amit tud megtesz, a dolgokat a maga rendjén és rendszerében kívánja megváltoztatni, és ha ezért közlegény marad, vagy kisbetűvel írják be a nevét, akkor sem ijed meg. Persze lehet, hogy bánkódik, emészti magát, de nem ijed meg.
A politikában, ahogy az élet minden egyes területén van aki hangos, erőszakos és ezzel akar magának „tiszteletet” kivívni. Ez nem az én világom. A megbecsülést, elismerést nem fenyegetéssel kívánom elérni, hanem úgy, hogy tartom a szavam. Pár hét alatt nem fordítok hátat a szövetségesemnek csak azért, mert pillanatnyi érdekem úgy kívánja.
Ráduly Róbert Kálmán a december 27-i interjúban alpári hangnemben és stílusban beszélt Hargita Megye Tanácsáról. Hazudott, csúsztatott, nem tudok mást mondani, mint azt, szégyellje magát.
Hargita Megye Tanácsának intézményrendszerében jó csapat dolgozik, amely rengeteg dologgal foglalkozik, ahogy szoktam mondani, a vízben szüléstől a vadkárokig mindennel. Például a napokban forgathattam a kezemben a „Mezőgazdasági kisokost”, amely három és fél ezer ötödik osztályossal szeretteti meg a földet, az erdőt, az állatokat. Ez is egy a sok száz, akár több ezer tevékenységből, amivel foglalkozunk, sokszor vért izzadva, nap mint nap. Tudom, ez nem olyan látványos, mint egy nagyot merevíteni a román televíziók kamerái előtt, mint ahogy szokta sajátos stílusában Ráduly Róbert Kálmán, de szerintem az is fontos, hogy sikerüljön mosolyt csalni egy ötödikes gyerek arcára azért, mert bújik az első ágyás hónapos retek a Kiskertész programunknak köszönhetően. Szerintem ilyen dolgokra van szükség, nem pedig szaftos, szinte vért követelő nyilatkozatokra. Én azt mondom, azokat is kell képviselni, akiket nem érdekelnek a politikusi szájtépések és nem tudják elfogadni, hogy egyes politikusok a románozással akarnak magyarázatot adni sikertelenségeikre, például arra, hogy miért mennek el városunkból a fiatalok, miért fogy a lakosság, miért zárnak be vagy költöznek el a cégek, miért nem sikerült az elmúlt évtizedben munkahelyteremtő beruházásokat hozni Csíkszeredába és miért viszi el a tömbházban lakó családok bevételének jelentős részét az átgondolatlanul fejlesztett távfűtési rendszer.
Nem félek
Jelen írásom alapgondolatát néhány napja fogalmaztam meg, amikor családommal itthon, Csíkszeredában egy nyilvános helyen jártam, és onnan kifele menet láttam a Csíki Hírlap december 27-i számát, benne két évértékelő interjúval: az egyik velem készült, a másik rólam szólt. Érdekes volt látni az eladó arcát, ahogyan a lapot szépen, mikor nem néztem oda, elrakta szemem elől. Azután elpirult, éreztem, együtt érez velem. Erőt adott nekem. Akkor fogalmaztam meg magamban azt, amit most leírok, és amit december 27-én, azon a pénteki napon, az interjú megjelenésének napján Ráduly Róbert Kálmán jelenlétében tartott gyűlésen nem mondtam el: nem félek.
Hogy is mondta Nemecsek?
„Ti most sokan vagytok, és ki tudjátok a kezemből csavarni a zászlót”. Így éreztem magam azon a napon, de tudtam és tudom, nincs mitől félni, ha következetesen dolgozom. Sokszor elhangzanak életünk során olyan nagy igazságok és igaz mondatok, melyek értelmét csak később tudjuk értelmezni. Az egyházi vezetőkkel való december 16-i találkozásomon az egyik esperes szájából elhangzott a következő Bibó István-idézet: „A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.”
Erről van szó, ez a lényeg! Nem szabad félni, mert ha félünk, akkor az lebilincseli gondolatunkat, cselekedetünket, és ezáltal elveszítjük gondolat- és cselekvési szabadságunkat.
Hiszek Istenben! Hiszem, hogy felebarátunkat szeretnünk kell, még akkor is, ha az téved, hibázik, netalán rosszat tesz. Hiszek a megbocsátásban és a felebaráti szeretetben. Azokban is hiszek, akik nem magyarul imádkoznak. Mi jogon ne hinnék? Természetesen sajátos kisebbségi jogainkért harcolni kell, és harcolok értük teljes erőmből, ezt mindenki jól tudja. Szimbólumainkért, történelmünk oktatásáért, közösségi javainkért, sajátos szokásainkért, földjeinkért, termékeinkért, épített örökségünkért, önszerveződéseinkért, a kettős állampolgárságért, vendéglátóiparunkért. Szégyenkeznivalóm nincs, és azoknak sem, akik bíznak munkámban!
Soha senkinek „megvásárolt embere” nem voltam! Ezért már egyszer megpróbáltak eltávolítani a közéletből mert elutasítottam a szekértáborosdit. Az egésznek az lett az eredménye, hogy a két „oldal” összefogott, és közös erővel mindentől megfosztott, ami a munkámban eredménynek számított. A sors iróniája, hogy jelenleg ellenem folyó lejáratási akció néhány szervezője oszlopos tagja volt a másfél évtizeddel korábbi manővernek is.
Egyébként nem értem a nagy erőlködést. Az emberek múlt évben azzal a feladattal bíztak meg minden magyar választott politikust, így engem is, hogy ott ahol van, teljes erőbedobással dolgozzon nemzeti közösségünkért négy éves ciklusban, amelyből még hátra van két és fél év. A magyar embereket nem érdekli a politikai harc, az, hogy ki kit ver meg, ki kit győz le. Folyamatosan csökken a magyar választók részvételi hajlandósága. Nem értem, mire jó bármely közéleti szereplőnek is, ha mesterséges és nyilvános „kivégzési procedúrával” ezt a folyamatot erősíti? Négy éve mondom, hogy békességre van szükség megyénkben, mert „cirkuszos” megyébe nem jönnek a turisták, nem valósul meg munkahelyteremtő beruházás, sőt még azt is elveszik, amit sikerült kiharcolni.
Nem Ráduly Róbert Kálmán az első politikus, akit nekem ugrasztanak és nem az első akciója. Megtette ezt velem korábban is, később megbánta, bocsánatot kért és én megbocsátottam.
Életem talán legnehezebb periódusát élem, próbálok feltápászkodni, és ekkor megtámad olyan alantas módon, ahogy tette, ez egy olyan dolog, amit nagyon nehéz megemészteni. Ments meg, Uram, barátaimtól, ellenségeimmel magam is elbánok – ezen állítás igazságtartalma ismételten bebizonyosodott. Ami pedig a december 27-i interjúban részletezett hazugság- és rágalomáradatot illeti, annak minden egyes elemére nem térnék ki, mert egyfelől azt elemezni gyomor kell, és nekem ehhez nincs. A tisztelt olvasókat arról akarom tájékoztatni, hogy öt éve, minden esztendőben szóba állok az összes Hargita megyei egyház vezetőjével. Egyeztetek egyház-támogatási rendszerünkről, függetlenül felekezettől, etnikumtól, így az ortodox egyházat képviselő püspökkel is. Olyanról sohasem egyeztettem, amiről minimum a harminc megyei tanácsos kollégám ne tudott volna, sőt igyekeztem mindent előzetesen megbeszélni. Ez egy mindenkori megyeitanács-elnök kötelessége.
A lényeg
Egy közszereplő, amikor ellene vádat emelnek, azonnal le kell mondjon – nyilatkozza Ráduly. Polgármesteri mandátuma alatt volt már olyan karácsonya, talán nem is egy, amelyet úgy töltött el, hogy büntetőper vádlottja volt. Tudja milyen érzés ez. Ilyenkor az ember fejében ezer gondolat cikázik. Találkozik szeretteivel, akik aggódó tekintettel figyelik, próbál laza és felszabadult lenni, de az erőlködés teljesen felesleges, mert egy anyát, egy apát, egy testvért nem lehet megtéveszteni. Nem könnyű ez az időszak. Az ember megpróbál egy kissé lenyugodni, fejében rendet rakni, a rendelkezésre álló szabadidőt kihasználni arra, hogy felkészüljön a soron következő bírósági tárgyalásra, ami nekem január 6-án lesz. És akkor, durr bele, ahogy a csövön kifér, Ráduly Róbert Kálmán a legaljasabb módon, hangvételben és időzítéssel megtette azt amit megtett.
Az ellenem folyó büntetőper központi eleme, a csúszópénzes vád elbukott. Kérdem én, kellett valami új, ami talán még a csúszópénzes vádnál is mocskosabb, hogy lakossági támogatottságomat csökkentse, megtörje? Vagy talán arra megy ki az egész, hogy engemet törjön meg a támadás?
De, amint fentiekben leírtam, nem félek! Ezen nyílt válaszomon keresztül is megüzenem mindazon háttérben lapulóknak, akik Ráduly Róbert Kálmán közreműködésével akarják becsületemet besározni, hogy munkámat folytatni fogom, nem állok félre, nem mondok le.
Az idei költségvetés előkészítése van most napirenden. Nagyon komoly előkészítést igényel, mert a megyei költségvetés függvénye is, hogy megyénk 190 lakott településében ne lehetetlenüljön el az élet, ne szűnjenek meg az iskolák, legyen vezetékes ivóvíz, ne szűnjön meg a tejbegyűjtés, bővüljön a leaszfaltozott úthálózat. Ezért teljesen felesleges időpocsékolás a nyuszikás viccekből ismert dolgokkal előállni, hogy ha van sapka a fejemen, akkor engem azért kell ütni, ha pedig nincs akkor azért, mert 92 500 szavazattal a háta mögött az ember nem lehet nyuszika.
És ha az embert eltiltják hivatala gyakorlásától egy lejárató sajtópropaganda közepette és ennek ellenére a megye negyvenezer polgára aláírásával kéri, hogy helyezzék vissza, akkor az ember megint nem lehet nyuszika.
Nekem tiszta a lelkiismeretem. A vagyonom zárolva, várom az ügyészség által kezdeményezett bírósági per végét. És várom azon polgárjogi per végét is, amelyben nem engedtem, hogy olyanért fizessünk, ami nincs rendesen dokumentálva/elvégezve, ezért az érintett cég negyedmillió eurós pert akasztott a nyakamba, mint magánszemélynek. Kérdem én, mivel lehet még engem fenyegetni, zsarolni? Nem félek!
Az RMDSZ jelöltjeként lettem a megyei tanács elnöke. Tudom, hogy ez milyen felelősséget jelent, tudom, mi a dolgom és feladatom. Egy politikai szervezetben vannak írott és íratlan szabályok, amelyeket ha nem tartunk be, a szervezet szétesik. Engem még soha senki nem vádolt meg azzal, hogy az RMDSZ szabályait megszegtem. Ezért nyugodtan végzem a munkámat továbbra is.
Nem fogok megváltozni. Nem fogok a bőrömből kibújni, nem fogom mostantól arra, amit eddig helyesnek és jónak tartottam, azt mondani, hogy rossz és butaság, mert ezt kérik, ezt várják el tőlem valakik, bárkik. Elmondtam már többször is, nem fogok senkit parancsra utálni, főleg letámadni, főleg karácsonyi ünnep alatt, mert józan vagyok. Nem fogok pártkatonaként viselkedni, nem fogok politikustársaim kigittelésében tettestárs lenni, még akkor sem, ha Ráduly Róbert Kálmán lesz a célpont. Volt része ilyen támadásban és védelmére keltem, és ha megint célpont lesz akkor is védelmére fogok kelni, neki is, másnak is, mert nem tudom elfogadni azt a dolgot, hogy a hátba döfött tőr is politikai fegyver lehet. A politikai, felekezeti, etnikai és mindenféle gyűlölködésekben rám nem lehet számítani, mert a politikus feladata nem a gyűlölködés szítása, hanem a közösség összekovácsolása a közjó érdekében, az építés és az autonómia megvalósítása. Boldok új évet kívánva, a megyei tanáccsal megyünk előre!
Borboly Csaba,
Hargita Megye Tanácsának elnöke
Előzmény: Székelyhon.ro, 2013. dec. 27.
„Nem lehet térdre kényszeríteni”
Kozán István
Székelyhon.ro,

Elhunyt Kristófi János festőművész
A romániai magyar képzőművészet nagy öregje, a világszerte ismert Kristófi János a Bihar megyei Monospetriben született 1925-ben, középiskolát Kolozsvárt végzett, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett rajztanári oklevelet (1954).
A Művészeti Népiskola tanáraként dolgozott Nagyváradon nyugalomba vonulásáig (1955–88). Feleségével, Hoványi Judit szobrász-keramikussal rendezett első közös kiállítása (1958) óta tevékeny részt vett a Körös-parti város művészeti életében. Tájképein Nagyváradot és környékét, illetve Erdély különböző sarkait örökítette meg, későbbi korszakaiban szakrális témájú monumentális olajfestményeivel hívta fel magára a figyelmet. Elkészítette Bartók Béla, a nagyváradi Bihari Sándor zeneszerző s a közművelődés mecénásaként ismert Nicolae Jiga arcképét. Feleségével közös „családi kiállítása” volt Bécsben és Leidenben (1988), Miskolcon (1990), Győrben és Budapesten (1991).
Tíz gyermeke született. Mindegyiküket a katolikus hit szerint nevelte az életre, van köztük festő, énekes, fotós, orgonista, jogász, mérnök és orvos is. „Igazi nagyváradi festő lett, a klasszikus váradi festők (Baráth Móric, Balogh István, Tibor Ernő, Leon Alex, Mottl Román, Miklóssy Gábor, Tompa Mihály stb.) utóda és kortársa, a város hűséges polgára és krónikása egy személyben” – írta róla Banner Zoltán művészettörténész.
Kristófi János 2011-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (polgári tagozata) kitüntetést. Január 5-én, vasárnap este hunyt el nagyváradi otthonában.
Kristófi János /Monospetri, 1925. dec. 15. – Nagyvárad, 2014. január. 5.
Székelyhon.ro,

Adalékok dr. Balló István életrajzához
Sikerült tisztázni a 250 évvel ezelőtt történt madéfalvi veszedelem egyik jeles kutatója, a csíkkozmási születésű dr. Balló István halálának időpontját. Az 1905-ben felavatott madéfalvi emlékmű márványtábláján olvasható versszakasz szerzője Szegeden alussza örök álmát.
Olvasóink bizonyára emlékeznek, hogy 2011 és 2013 között a Csíki Hírlap és a Székelyhon.ro portál többször cikkezett a madéfalvi Siculicidium-emlékmű tervezőjének, a Csíkszeredában született és Esztergomban eltemetett Tamás József építésznek a síremléke kapcsán. Salamon János, az 1989-es fordulat utáni első madéfalvi polgármester mellé állva, sikerült megmenteni a lebontásra ítélt esztergomi síremléket, csíki és anyaországi összefogás eredményeként Esztergom Önkormányzatának Képviselő-testülete felülvizsgálta a temetőkről szóló rendeletét, és Tamás József bekerült az Esztergom története szempontjából jelentős szerepet játszó személyek névsorába. Ebben az akcióban fontos szerepet játszott a Szent György Lovagrend, és ennek Esztergomban élő tagja, dr. Bárdos István művészettörténész. Az ő beadványa járt sikerrel az esztergomi önkormányzatnál.
Balló István után kutatva
Salamon János még ismerte, és az 1990-es évek elején személyesen találkozott Tamás József építész lányaival, Magdolnával és Emíliával, akik őrizték dr. Balló Istvánnak az 1906-ban a csíkszeredai Szvoboda nyomdában kiadott A madéfalvi veszedelem című, a szerző által az építésznek dedikált kötetét. Ennek fénymásolatát hozta haza Székelyföldre Salamon, és ennek szöveghű másolatát adta ki ezekben a napokban a Turul Egyesület. Az újra kiadott könyv borítóján Balási Csaba fotója látható, a nyomdai kivitelezés pedig a Hajdu Áron vezette Alutus nyomda munkaközösségét dicséri. A több mint száz évvel ezelőtt kiadott Balló-kötet volt az első önálló könyv, amely a Siculicidiummal foglalkozott. Nyírő József Madéfalvi veszedelem című regénye csak 1939-ban jelent meg. Dr. Balló István könyvében szinte minden oldalon lábjegyzékkel találkozunk, ahol utal a felhasznált forrásokra. Elsősorban a Csík vármegye és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum levéltárának adatait használta fel. Átolvasta Losteiner Leonárd Ferenc-rendi atya Chronologia és a Szent Ferenc-rend erdélyi tartományának története c. munka kéziratát, Benkő József Transsilvania II. kötetét, a madéfalvi veszedelem után kiszállt bizottság jegyzőjének, Heidendorf Konrád Mihály önéletrajzának ide vonatkozó részeit, Nagy Imre csíksomlyói gimnáziumi tanárnak a Losteiner-mű fordítását, illetve D. Orbán Gyula, gróf Teleki Domokos, dr. Szádeczky Lajos és Kováts Tamás írásait. Dr. Balló István az első világháború idején Magyarországra települt át, életének ezt követő szakaszáról szinte semmit sem tudtak eddig a székelyföldi történészek. Levelet írtunk dr. Balló István unokájának, a Szombathelyen élő Balló Lászlónak.
Szegeden érte a halál
Íme, a Szombathelyről január 1-jén érkezett válaszlevél:
„Kedves Dobos László! Elnézését kérem a késlekedésért, de hiányzott egy fontos életrajzi adat, s ezt mostanra sikerült tisztázni. Sem én, sem a Székelyföldön működő történészek nem ismerték nagyapám elhalálozásának pontos dátumát, mivel Szegeden halt meg, s jómagam Szombathelyen születtem már. Dr. Balló István Csíkkozmáson született 1871. december 25-én, édesapja: Balló Imre kántortanító, édesanyja Albert Zenóbia volt. A csíksomlyói gimnáziumban, majd a kolozsvári egyetemen végezte tanulmányait, magyar-latin szakon szerzett tanári oklevelet. Doktorátusát történelemtudományból szerezte. A Csíksomlyói Főgimnázium tanára volt 1896-tól, 1907-től pedig Csík vármegye főtanfelügyelője. Első felesége: Balogh Berta, akitől István fia született. Berta fiatalon elhunyt. Második felesége Láng Irén volt, a család az 1910-es évek elejétől Tordán élt, itt született 1911-ben édesapám: Balló László. A családban négy gyermek nevelkedett, két leány is született: Ilona és Piroska. A Balló-család 1914-ben Csongrád vármegyébe települt át, ahol nagyapám gimnáziumi görög-latin-történelem tanár volt az 1922-es nyugállományba vonulásáig. Ezután csanádi főtanfelügyelőként tevékenykedett. Szegeden érte a halál 1953. december 9-én, s itt temették el a Belvárosi Temetőben. (Gyermekei közül a két leánya élt akkor Szegeden. Szeged Kállay – fasor 25. sz. alatt, majd a Dugonics tér 2. szám alatt laktak, ez utóbbi címen jelenleg a Romániai Kulturális Intézet működik.). Főbb munkái a Csíksomlyói Főgimnázium Értesítőjében jelentek meg, illetve könyv alakban: Altorjai Báró Apor Péter élete és működése (1897.), Báthori Endre bíbornok és erdélyi fejedelem halála (1899.), Teleki Mihály ( életrajz ,1903.), A madéfalvi veszedelem (1906.). Nem jelent meg azonban a Szemelvények P. Loisteiner Lénárd kéziratából című munkája, ennek kéziratát jómagam őrzöm. Fáradhatatlanul kutatott magán- (családi) és egyházi levéltárakban a székelység történelmi emlékei után, és számtalan fontos okiratot és adatot tárt fel és dokumentált. A Magyar Történelmi Tár közölte 1899-ben az alábbi publikációit: Tatár rabság (1662, 1665), A külföldi iskolázás történetéhez (1593) és Adatok a székelyek történetéhez (1466-1575). A Székely Oklevéltár köteteinek szerkesztője: dr. Szádeczky Lajos (más források dr. Szádeczky-Kardoss Lajosként emlegetik) segítőjeként említette nagyapámat: „Csíkvármegye területén a kutatásban, majd a feldolgozásban derék munkatársam volt akkor jeles tanítványom, most csíksomlyai gymn. tanár Balló István, a vármegye szülötte, a ki ezután is folytatta a kutatást" (...).Az Irodalmi Szemlében a Székely Oklevéltár VII. kötetének megjelenésekor a könyvismertetőt nagyapám írta. A Magyar Gazdaságtörténelmi Szemlében 1899-ben az alábbi írásai jelentek meg: Lóorvosságok és kuruzslások a XVI. századból és Adatok a csíki negyedfél megye havasainak közös birtoklásáról. Hargitaváralja jelképes székely község hiv. Közlönye, az erdélyiek tudományos, szépirodalmi és társadalmi folyóirata Szegeden jelent meg (Trianon után). Ebben publikálta „Báthory István lengyel király és a székelyek", valamint a „Székelyek három rendje" című írását. 1943-ban Szegeden jelent meg tollából A székelyek régi története és lófő Csíkszentgyörgyi Jósa János / írta Csíkszentimrei Balló István ([1943]) Könyv/monográfia. Kétségtelenül legjelentősebb műve az a közel 8500 oldalnyi terjedelmű kézirat, amelyben vármegyékbe csoportosítva helységenként feldolgozza a Székelyföld történelmét, mindvégig pontosan megjelölve a forrásokat. Ezt a hatalmas szellemi örökséget én kaptam meg, gyermekkorom óta őrzöm, és szándékom szerint a Csíki Székely Múzeumnak ajándékozom, hogy őseink történelmének mai és jövőbeni kutatói mindenkor hozzáférhessenek. Ezen szándékomat levélben már közöltem Gyarmati Zsolt igazgató úrral. Terveim szerint tavasszal személyesen fogom átadni Csíkszeredában a kéziratot. Sikeres, békés, boldog új esztendőt kívánva üdvözli: Balló László Szombathelyről (A Magyar Irószövetség tagja).”
A Siculicidium emlékmű
A madéfalvi emlékmű ünnepélyes felavatására 1905. október 8-án került sor. Az emlékmű terveit a csíkszeredai születésű, akkor Budapesten élt Tamás József építészmérnök ingyen készítette el. A kivitelező Szász István építész volt, a turulmadarat pedig Köllő Miklós gyergyócsomafalvi születésű szobrász mintázta meg. A feliratot hordozó márványtábla Sánta Nándor műve, a felirat szövegének első részét dr. Szádeczky Lajos kolozsvári történész, a második, verses részét pedig dr. Balló István csíkszeredai tanár írta.
Dobos László
Székelyhon.ro,

Székely autonómiát (Siculicidium-évforduló)
A székely jövőben az autonómiának nincs alternatívája, ez az egyetlen lehetőség a történelmi hagyományok, az anyanyelv és a magyar kultúra megőrzésére – mondta a magyar Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának elnöke tegnap a magyarországi Bonyhádon, ahol a 250 évvel ezelőtt történt madéfalvi veszedelemre emlékeztek. Potápi Árpád János a város székely emlékparkjában rendezett ünnepségen hangoztatta: a bukovinai székelyek támogatják erdélyi székely testvéreik autonómiáért folytatott politikai küzdelmét.
A madéfalvi veszedelem tanulsága az, hogy az idegen hatalmak végső célja soha nem változott – mondta Bonyhád polgármestere az önkormányzat és a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének közös emlékünnepségén.
Több száz évi történelmi tapasztalat mutatja: ha védtelenné válik a székelyek közössége, minden alkalmat megragadnak kitaszítani őket a szülőföldjükről – hangoztatta Potápi. Ma Erdélyben a veszedelem nem közvetlenül az életek kioltásával fenyeget, hanem a félelem rögzítésével, az anyanyelv kitagadásának, a jelképek, a hagyomány eltörlésének, a tanulási lehetőségek visszaszorításának programjával – fogalmazott a politikus, hozzáfűzve, hogy a mai hatalom is képes egy zászló, felirat, jelkép miatt állami haragot zúdítani a székelységre. A megemlékezés előtt a bonyhádi Szeplőtelen Fogantatás-templomban tartott misén Illés Albert jezsuita szerzetes pap arról beszélt, hogy a székelység nem felejtette el szabadságát. Isten igazságai közé tartozó érték, hogy a nép minimális szabadságát élje, használja anyanyelvét, ezen a nyelven tudjon imádkozni, megszólítani gyermekeit, tanulni, bontakozzon ki kultúrája – mondta.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A városé a jegybank épülete? (Sepsiszentgyörgy)
Óév utolsó pillanataiban két, Sepsiszentgyörgyöt érintő kormányhatározat jelent meg a Hivatalos Közlönyben. Egyik a Román Nemzeti Bank egykori Kovászna megyei székházát juttatja a város tulajdonába, másik a volt állami biztosító, az ADAS, majd Asirom székhelyét adja a görögkeleti egyháznak. Érdekes, hogy mindkét, a 145-ös és 146-os számot viselő kormányhatározatot még április 3-án meghozták, ám csak a december 30-i 845-ös Hivatalos Közlönyben jelentek meg.
Az első jogszabály arról rendelkezik, hogy Sepsiszentgyörgyön a Kossuth Lajos utca 10. szám alatti ingatlan földszinti és első emeleti, összesen 1311 négyzetméternyi hasznos felületű ingatlanrészt, valamint a közös részekből a méretarányos részt állami magántulajdonból, az állami protokollalapot kezelő egyedáruság vagyonkezeléséből állami köztulajdonba, a Kovászna és Hargita Megyei Ortodox Püspökség számára, a művelődési minisztérium vagyonkezelésébe veszik. A második cikkely arról rendelkezik, hogy említett ingatlannak állami köztulajdonból, az egyházügyi államtitkárság vagyonkezeléséből Sepsiszentgyörgy köztulajdonába, a helyi tanács vagyonkezelésébe való átutalását jóváhagyják.
A második jogszabály jóváhagyja Sepsiszentgyörgyön a Gödri Ferenc utca 2. szám alatti tömbház földszinti és első emeleti, 281 négyzetméternyi hasznos felületű ingatlanrésznek a Kovászna és Hargita Megyei Ortodox Püspökség számára, a vallásügyi államtitkárság vagyonkezelésébe, az állami közvagyonba vételét. Az ingatlannak Sepsiszentgyörgy köztulajdonából, a helyi tanács vagyonkezeléséből való kivételéről és állami köztulajdonba utalásáról a helyi tanács idén március 4-én határozott.
A jegybank egykori sepsiszentgyörgyi székhelyét 2004. december 28-án hozott határozatával utalta az akkor ügyvivő kormány a protokollalapból az ortodox egyháznak. 2005. november 24-én a Călin Popescu Tăriceanu vezette kabinet semmissé nyilvánította a korábbi jogszabályt, és Kovászna megye köztulajdonába, a megyei tanács vagyonkezelésébe utalta az ingatlant. Hosszas huzavona után a megyeháza telekkönyveztette az ingatlant, és oda is költöztetett néhány, az alárendeltségébe tartozó intézményt. Az ortodox egyház perelt, és a román igazságszolgáltatás a javára döntött. A megyeházának 2012. nyarán át kellett adnia az épületet. A hatalmi intézkedés közfelháborodást váltott ki, hiszen az ügyvivő kormánynak nem állt jogában ingatlant átutalni, a román igazságszolgáltatás mégis a javára döntött. Továbbá a magyar történelmi egyházak elkobzott ingatlanjait nem vagy csak késve szolgáltatják vissza, az ortodox egyháznak ajándékba adnak ingatlanokat a Székelyföldön és másutt is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Legyünk ortodoxok?
Mindenki csodálkozik, hogy a kormány odaadta az ortodox egyháznak a kovásznai Fenyő komplexumot. Miért ne adta volna?
Az ortodox egyháznak nagy üzletei vannak. Milliókat forgató nagyberuházó. Háromnaponként adnak át egy templomot. Vannak hőbörgők, akik Templomok helyett kórházakat! jelszóval tüntetnek. Ugyan minek ispotályokat, amikor a meglévők fenntartására sincs pénz? Vannak hoteljeik, farmjaik, földjeik, erdőik. Egy ilyen vállalkozásból a kormány sem maradhat ki! A Fenyő Szállodát azzal az indoklással adták oda, hogy „az ortodox egyház, a román állam alapvető intézménye a román nép nemzeti identitásának megőrzésében lényegbevágó szerepet játszik...”
Ugyanezt el lehet mondani a magyar egyházakról? Mármint hogy szerepet játszottak volna a román nép nemzeti identitásának megőrzésében. Ugyan! Így aztán minek kellene visszaadni a magyar egyházak elkobzott vagyonát? Sőt, miként 1948-ban a görög katolikus egyházakkal tették, ezeket is be kellene tiltani. A híveket meg átterelni ortodoxnak. Ezek után aztán akár visszakaphatnák elkobzott javaikat is. Akkor nem kellene háborognunk a Fenyő komplexum elajándékozása miatt, mert annak hasznából mi is részesülhetnénk.
De addig a kormánynak muszáj a meglévő ortodox egyházba befektetnie. A befektetés megtérül. Majd visszakaphatják esetleg kamatostul a választási kampányban. Ha nem pénzben, akkor szavazatokban. Majd a pópa megmondja a templomban, hogy kire kell szavazni. Mert az ortodox hívők jó hívők. Még abban is hisznek, amiben nem kellene. Most legutóbb a Ialomiţa megyei Griviţa nevű helységben megjelent egy könnyező Krisztus-kép egy nyárfa törzsén. Három nap, három éjjel a fél Bărăgan oda járt imádkozni. Egy csobán látta meg a csodát, hogy egy vörös fény érintette a fát, és utána jelent meg a kép. A hívek virágokat és gyertyákat vittek, letérdelve imádkoztak a csoda előtt. Ezután megjelent egy hatvanéves polgár, aki elmondta, hogy ő a brassói és ploiești-i Népművészeti Iskola kurzusait látogatta, amiről papírja is van, és festő. Most dinnyetermesztéssel foglalkozik, és hogy eladása jobban menjen, hát ő pingálta fel a fára a képet. Jöttek a turisták, megálltak a kép előtt, és vették a dinnyét. Be is bizonyította, hogy a festmény az övé, mert volt még egy példánya belőle – papíron. A hívők éppen csak meg nem verték, kifütyülték, sarlatánozták, mondván, hogy ez egy isteni munkálkodás eredménye. Az egyháziak is megnézték a képet, és azt mondták, hogy abban nincs semmi természetfeletti. No de mi lesz ezekkel a hívekkel ezután? Szükségük van arra, hogy higgyenek valami csodában. Ezért is nélkülözhetetlen az ortodox egyház. Sokukat megszállja az ördög, mint ahogy történt évekkel ezelőtt egy moldvai Tanacu nevű helység kolostorában. Ott egy 19 éves lányt, akibe beleköltözött az ördög, keresztre feszítettek, és addig űzték ki belőle, míg az valóban eltakarodott a pokolba. A lány viszont százszázalékos, hogy a mennyekbe jutott. A hívek tudják, hogy hinni jó. Hinni kell, ha meghalunk is, hinni kell, az angyalát! És ha a pópa azt fogja mondani, hogy a megváltó holnaptól Ponta vagy Antonescu, akkor sokan ezt is elhiszik, várják majd a megváltást, és rájuk szavaznak. Hát nem megéri, hogy fizessen ezért a kormány?
Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Exodus?
Marad-e még valaki az országban? Ezt a színpadiasan hangzó kérdést teszi fel a Capital gazdasági hetilap, amikor a tömeges elvándorlás témáját boncolgatja.
Ebben a folyamatban Románia – az Eurostat statisztikája szerint legalábbis-, igen „előkelő” helyen szerepel a világ toplistáján. Íme a sorrend, zárójelben az illető ország azon állampolgárainak száma millióban mérve, akik az elmúlt huszonnégy évben külföldön kerestek jobb megélhetést: 1. Mexikó (11); 2. Kína (3,8); 3. Nagy-Britannia (3,5); 4. India (3,4); 5–6. Lengyelország és Németország (3,2-3,2); 7–8. Románia és Fülöp-szigetek (3,1-3,1); 9. Marokkó (3). Az Európai Unió tagjai között viszont már több szempontból is vezetünk: a lakosság 12,7 százaléka hagyta el Romániát 1989 óta. A további sorrend: Lengyelország 8,9 százalék, Görögország 6,4 százalék. A Romániából elvándoroltak 18,4 százaléka felsőfokú képzettségű, míg a lengyelek körében ez az érték 15,5 százalék, a görögöknél 5,8 százalék.
Szabadság (Kolozsvár),