Hangfelvétel Floreáról: a magyar iskolában tanuló magyar diák "fogyatékos lehet"
Valóban a „fogyatékos” (handicapat) kifejezést használta Dorin Florea egy sajtótájékoztatóján a magyar iskolába járó gyerekek kapcsán – derült ki a sajtótájékoztatón készült hangvelvételről.
A marosvásárhelyi polgármester arról beszélt: a magyar diákok is tudják azt, hogy ha építésznek vagy ügyvédnek készülnek, tökéletesen kell ismerniük a román nyelvet. „Milyen lenne az az ügyvéd aki azt mondja, hogy „nem tudom, nem beszél …” – ez nem megy. A magyar diák fogyatékos is lehet emiatt” – mondta Dorin Florea.
A marosvásárhelyi polgármesteri hivatal szóvivője lapunknak tagadta, hogy Dorin Florea a „fogyatékos” kifejezést használta volna. Aurel Trif csütörtökön azt állította: az elöljáró azt mondta, hogy a magyar diákok számára hátrányt (románul: handicap) jelent, ha magyar iskolába járnak, mert így nehezebben sajátítják el a román nyelvet, míg a kétnyelvű iskolákban ezt könnyebben megtehetik.
A sajtótájékoztatón elhangzottak miatt Dorin Floreat bocsánatkérésre szólította fel az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) marosvásárhelyi szervezete, és a diszkriminációllenes tanácsnál is panaszt tett.
A Transindex portálon közölt írásában Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára úgy vélekedett: „Florea ravasz politikus, ezért kétértelműen fogalmaz: a mondatában szereplő handicapat szó jelenthet hátrányt, de fogyatékosságot is”. Kovács szerint nem Florea az első román politikus, aki a magyar iskolások jövője miatti „baráti”, „segítőkész” aggodalomba csomagolva döngöli földbe a magyarokat. „Annak ellenére, hogy az irodája nem a Dâmbovița partján van, Florea sok-sok év alatt kiválóan megtanulta, hogy a román-magyar viszonyt/feszültséget/súrlódásokat kihasználva, miként lehet népszerűségi pontokat szerezni” – írta az RMDSZ főtitkára.
maszol.ro

Megkárosított tulajdonosok
Csíksomlyói gazdák legelőjéről és erdős területéről vágtak ki nagy mennyiségű fenyőfát novemberben. Az elkövetőt ismerik, ő viszont csak abban az esetben téríti meg az okozott kárt, ha a tulajdonosok bizonyítani tudják, hogy az övék az érintett terület.
Csíksomlyóiak több hektárnyi – Csíki Lázként ismert, a Hármaskereszt mögötti – erdős területéről vágtak le fát az elmúlt hetekben. A megkárosított tulajdonosok ismerik az elkövetőt, és jogi útra terelnék az ügyet. A fakivágást megrendelő személy csak abban az esetben térítené meg az okozott kárt, ha a tulajdonosok hivatalos iratokkal tudják bizonyítani, hogy az övék az érintett terület.
A csíksomlyói Bartalis Imrével és Péter Józseffel mentünk ki a helyszínre, Imre bácsi finom házi pálinkát hozott magával, Péter József tereptérképésszel (topográfussal) érkezett. „Kijelölöm a területünket, hogy ha már a szentegyházi Gál Zakariás kivágatta róla a fát, akkor vegye meg tőlünk a 72 árat, és legyen vele boldog” – fakadt ki Péter. A Hármaskereszt mögötti terület, a Csíki Láz december elején nem mutat valami szépen.
Egy bizonyos szentegyházi polgár...
„A Csíki Láz a somlyói és Somlyó környéki gazdáké volt. 1962 után a kollektív gazdaság kitermelte azt az erdőrészt, azután kialakult egy vegyes erdő. 1990 után a legtöbben visszaigényelték a részüket, sokan viszont rögtön el is adták azt, mondván, amúgy is távol van Csíksomlyótól. Egy szentegyházi polgár, bizonyos Gál Zakariás a Hátsó Lázt felvásárolta, az országúthoz közeli részhez viszont a tulajdonosok ragaszkodtak, ezért azt a részt nem adták el. Azt mondják, hogy ennek a személynek hatalmas területe van errefelé” – mutatott körbe Bartalis Imre, akit november utolsó vasárnapján értesítették, hogy a 93 áras területéről teljesen levágták a fát.
„Egy somlyói személy jelezte, aki beszélt a kitermelő munkásokkal. Tőlük tudjuk, hogy egy gyergyószentmiklósi cégnek dolgoztak, a munkával pedig Gál Zakariás bízta meg. Több hektárnyi területről termelték ki a fát, a csutakokon nincsen bélyeg.” Bartalis úgy döntött, bepereli az illetőt, Borboly Csaba megyei tanácselnöknek pedig levelet fog írni, felvilágosítva őt arról, hogy „a somlyóiakat is elérte a rablógazdálkodás". Területét nem akarja eladni, mivel más erdei kaszálója nincsen.
Össze nem jött üzlet
Ellentétben Bartalissal, Péter József szabadulna a 72 áras területétől. „Hármunké a terület, amiről éveken át még egy karácsonyfának valót sem vágtunk le, most pedig le van döntve a fa nagy része. A területnek számunkra eszmei értéke volt, most már minden oda. Felkerestem Gál Zakariást, és felajánlottam neki, hogy ha már levágatta a fákat, vegye meg tőlünk a területet. Nem zárkózott el az üzlettől, de a megbeszélt napon nem hívott telefonon. Mikor kérdeztem, hogy miért vágatta ki a fákat, azt válaszolta, nem tudta pontosan, hogy hol a határ, ezért döntött úgy, hogy mindent letakaríttat” – mesélte Péter.
Visszatérő egyén
A nyolcvanéves Csiszér Lajos nyugalmazott iskolaigazgató először nem hitte el, hogy az ő területét is megkopaszították. „Egy hektár és harminckilenc ár területem van, amelyről a nagyobb fákat kivágták, a kicsiket otthagyták. Jó pár esztendővel ezelőtt is vágatott ki fákat Gál, de akkor elnéző voltam. Most viszont be fogom perelni” – summázta a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium volt igazgatója.
Székely Antal két hektár és hetvennyolc ár tulajdonosa, az ő területéről – mint mondta – szerencsére, mindössze három és fél köbméter fát vágtak le. „Még idejében értesítettek, így azonnal a helyszínre mentem és leállítottam a favágást.” A tulajdonosok lopás miatt feljelentést tettek a rendőrségen.
Gál Zakariás: mindent megvettem
„A Csíki Lázon minden területet megvettem, 178 adásvételi szerződésem és 172 hektár területem van ott. Talán maradt pár tulajdonos, akinek van még ott területe. Ha megmutatják nekem, hogy hol a területük határa, kifizetem nekik az okozott kárt. Nem a lopás szándékával történt a fakivágás” – ezt mondta megkeresésünkre Gál Zakariás. A szentegyházi személy többször is hangsúlyozta, csak abban az esetben hajlandó fizetni, ha a tulajdonosok hivatalos okiratokkal bebizonyítják, hogy az ő területükről vágatta le a fákat. És még hozzátette, hogy a kilencvenes években ő ültette be a Csíki Láz nagy részét, de időközben rájött, hogy inkább állatokat akar tartani azon a területen, ezért alakítja át legelővé. Hosszasan és mély meggyőződéssel ecsetelte azt is, hogy ő egy jóhiszemű vásárló, és sok pénzt fektetett a Hármaskereszt környékén lévő területek karbantartásába.
Kozán István
Székelyhon.ro

Tovább népszerűsítenék a cserkészetet
A magyar állam támogatásával tíz év alatt megduplázná a cserkészek számát a Romániai Magyar Cserkészszövetség – tudtuk meg többek között a cserkészszövetség szombati székházavatója előtti sajtótájékoztatóján.
Kasza Tamás, a Romániai Magyar Cserkészszövetség elnöke ismertette az 1990-ben alakult Romániai Magyar Cserkészszövetség jelenét. Elmondta, több mint száznegyven bejegyzett cserkészcsapatot számolnak, amelyekben közel kétezer cserkésszel és kétszáz önkéntes felnőtt vezetővel végzik ifjúságnevelő munkájukat. „Cserkészszövetségünk 1991-ben részese volt – a jelenleg 8 szövetséget magába foglaló – Magyar Cserkészszövetségek Fóruma alapításának. Ennek célja, egy olyan közeg létrejötte, amely összefogja a határok által elválasztott szövetségeket, és lehetőséget biztosít az együttműködésre, a közös problémák megoldására” – emelte ki az elnök.
Támogatás által további lehetőségek
2010 végén megszületett a magyar kormány által támogatott összmagyar cserkész stratégia, amely révén szeretnék tíz év alatt megduplázni a romániai magyar cserkészek létszámát. Emellett szeretnék megerősíteni a meglévő csapatokat, valamint új csapatokat létrehozni, szükség szerint pedig a módszereiken is változtatnának – foglalta össze Kasza. Kérdésünkre azt is elmondta, hogy a támogatás révén, lesz energiájuk élni a szabadegyetemek, nyitott rendezvények adta lehetőségekkel is, amire eddig nem volt energiájuk.
A vezetőképzésről Kerekes Salánki István, a képzés vezetője beszélt. Ismertette az öt módszert, amely által a fiatalokat hatékonyan nevelik. Az egyik módszer a kiscsoportos tevékenységek, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenkire jusson idő a csapatban. A helyes viselkedési minták kialakításáért a cserkésztörvények és a fogadalom felel. A harmadik és negyedik módszer a tanulásra vonatkozik, ugyanis a cserkészetben cselekedve tanulnak, amely folyamatos, ösztönző, hasznos tevékenység. Emellett kiemelt szerepet kap a magyar kultúra ápolása, különös tekintettel a népi hagyományra.
Ötvenezer lejes beruházás
„Huszonhárom év munka után, végre elmondhatjuk, hogy van egy olyan hátterünk, amely biztosítja számunkra az állandó folyamatos munkát. Ehhez hozzájárul a székház létrejötte is, ahol nyugodt körülmények közt végezhetjük a dolgunkat” – fejtette ki Kasza mielőtt átadta a szót Borka Botondnak. A Romániai Magyar Cserkészszövetség irodavezetője felvázolta, tavaly novemberben sikerült leszögezni az összmagyar cserkész stratégia és a református egyházközösség – akik az épületet biztosították – jóvoltából, hogy létrejöhet a székház. Önkéntesek közreműködésével egy év alatt sikerült befejezni a hozzávetőleg ötvenezer lejes, Bethlen Gábor Alapítvány által támogatott beruházást – erről már az elnök számolt be.
Elképzelések
A székház az elkövetkezőkben közösségi szerepet tölt majd be, a cserkészek foglalkozásai mellett, kiállítást is szerveznek majd benne, sőt nyilvános könyvtárat is működtetnének az épületben. Annak érdekében, hogy minden körzet számára biztosítsák a központi épületet – amely a hatékony munka alapfeltétele –, már elkezdődtek az egyeztetések a katolikus és református egyházközösségekkel. Továbbá a cserkészszövetség 2015-ben lesz negyed évszázados. Ennek ünneplését összekötnék az ötévente sorra kerülő nagytáborral, amit Kolozsváron rendeznének meg. „Szeretnénk, ha Kolozsváron, Erdély kulturális és egyetemi központjában is bemutatkozhatna a cserkészet” – fejtette ki jövőbeli elképzeléseit Kasza.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Külhoni minimum
Ötszázezredik kérelmezőként csütörtökön Böjte Csaba ferences szerzetes és édesanyja, Böjte Julianna letette az állampolgársági esküt.
Az időpont kiválasztása persze szimbolikus is. Tegnap, december 5-én, ha nem lett volna ez az eskütétel, akkor 2004. december 5-re kellett volna csupán emlékezzünk.
Emlékeztünk persze így is. Már van annyi történelmi rálátásunk a történtekre, hogy kijelenthetjük: az akkori népszavazás hiba volt. Hiba volt kiírni eleve, rossz volt a feltett kérdés. Óriási felelőtlenség volt ebből a témából pártpolitikai ügyet csinálni. Egy felelősebb nemzetpolitikával megspórolhattuk volna az akkori megrázkódtatást.
De ma már más világ van. Ma már nem kérdés, hanem tény, hogy a Magyarország mai határain kívül élő magyarok nemcsak kulturális, hanem közjogi értelemben is a magyar nemzet részei. S mint ilyenek, joguk van tényszerűen is beleszólni abba, hogy ki irányítja ma az ország házából és a kormányhivatalokból a nemzet sorsát annak boldogulása érdekében és azért, hogy még egy ekkora sokkot soha többé ne kelljen ez a nemzet elszenvedjen.
Mert elég volt. Elég volt Trianonból, elég volt az önpusztító december 5-ökből. Elég volt a gyászból, elég volt a boldogtalanságból. Meg kellene tanulnunk végre élni.
Néhány napja Végel László vajdasági születésű, Kossuth-díjas író így fogalmazott a Népszabadság (!) legutóbbi Hétvége mellékletének Magyar tandráma című írásában: a több mint kétszázezer potenciális vajdasági magyar választópolgár „egyik része felvette a magyar állampolgárságot, a másik része nem. Ettől függetlenül mindannyian a magyar nemzet tagjai. Az új állampolgárok egy része érzelmi okokból vállalta ezt, a másik részét egzisztenciális megfontolások késztették erre (…). Azoknak, akik érzelmi okokból kérelmezték a magyar állampolgárságot, egy része nem vesz részt a választásokon, mert úgy gondolja, hogy nem dönthet olyan kérdésekben, amelyeknek következményeit nem viseli. A másik része viszont azt gondolja, hogy nem másodrendű állampolgár, tehát joga van szavazni. A nézetek különböznek, de nem mondható, hogy egyik jobb magyar, mint a másik.”
Attól tartok, Végel László kifelejtett a felsorolásból egy harmadik nézetet: ha az új állampolgár komolyan gondolja, hogy közjogi értelemben is immár a magyar nemzet része, akkor hozzá kell járuljon a nemzet boldogulásához azáltal is, hogy segítséget nyújt vezetőinek kiválasztásához. Hogyan is szól az állampolgársági eskü, fogadalom szövege? „Magyarországot hazámnak tekintem. (…) Hazámat erőmhöz mérten megvédem, képességeimnek megfelelően szolgálom.” Sokunk számára hazánk országgyűlési választásain részt venni nem jog, hanem egyenesen kötelesség: képességemnek megfelelően ezzel tudok most hozzájárulni a haza boldogulásához. Ettől függetlenül az is igaz, amit Végel László megállapít: a vajdasági – erdélyi, kárpátaljai, felvidéki stb. – magyar akkor is a magyar nemzet része, ha felveszi az állampolgárságot, akkor is, ha nem, s nem több vagy kevesebb magyar attól függően, hogy részt vesz a választásokon vagy sem. Kilenc évvel ezelőtt ilyen mondatok azért nemcsak a Népszabadságban, hanem általában véve a magyar közéletben nem hangozhattak volna el anélkül, hogy a kételynek legalább egy szikrája fel ne merüljön. Ha ma a legnagyobb baloldali napilapban tényként kezelik ezeket a megállapításokat, akkor látszólag mégiscsak van végre egy olyan nemzeti minimuma most már a magyarságnak, amelyet a külhoniak is sajátjuknak érezhetnek. S ez talán legalább olyan hatásos gyógyír a trianoni, december 5-ei sebekre, mint a külhoni magyarság állampolgársági szintű intézményesítése.
Rédai Attila
Székelyhon.ro

Kertész Melinda
"BOLHÁBÓL ELEFÁNTOT"
Kerekes Gábor is kifogásolja a privatizációs per lezajlásának módját
Akárcsak Nagy Zsolt, Kerekes Gábor is ötéves letöltendő börtönbüntetést kapott. Szerinte szenzációhajhászás volt a modern Románia első hazaárulás vádjával zajló pere.
Akárcsak Nagy Zsolt volt távközlési miniszter, Kerekes Gábor üzletember, az RMDSZ egykori gazdasági alelnöke is kifogásolja a 2005–2006-os stratégiai privatizációkkal kapcsolatos per lezajlásának módját. Mindkettőjüket alapfokon 5 éves letöltendő börtönbüntetésre ítélt kedden a Legfelsőbb Bíróság és Semmítőszék. Kerekest a bűnszervezet létrehozásában és támogatásában játszott szerepe miatt találták bűnösnek.
Az ügyben összesen 11 vádlott szerepelt, közöttük Nagy Zsolt volt távközlési és informatikai miniszter és Codruţ Şeres volt gazdasági tárcavezető, akikre 5 illetve 6 éves letöltendő börtönbüntetést rótt ki a bíróság.
“Ez a per szenzációhajhászás, a modern Románia első hazaárulás vádjával zajló pere. Nem volt stratégiai privatizáció, nem fizettek le senkit, nem volt kár, és korrupció sem volt” – jelentette ki Kerekes Gábor.
Kerekes felidézte, hogy a korrupció gyanújával elindított eljárást a DNA vádemelés nélkül megszüntette. A DNA azzal indokolta döntését, hogy a vádiratban leírtak normális kereskedelmi tevékenységeknek számítanak. “Minden tevékenységnek megvolt a törvényes alapja, semmiféle partizánakció nem történt.
Nem igaz az, hogy bűnszövetkezetet működtettek volna azok a személyek, akiket elítéltek a per kapcsán. Codruţ Şeres például nem ismert engem, de ismerte Benyatovot, az állítólagos szervezet főnökét, én viszont ez utóbbival a per során ismerkedtem meg” – mondta. Szerinte a perről szóló információk, amelyek eljutnak a médiából az emberekhez, nem felelnek meg a valóságnak. “A per tárgya hazaárulás, államtitok kiszolgáltatása révén. Ez azt jelenti, hogy az ítélet alapján vannak külföldiek, akik kémek, vannak belföldiek, akik hazaárulók és vannak olyan személyek, mint például én, akik támogattuk őket, és ez a csoport egy nemzetközi bűnszervezetben tevékenykedett. Az egész ügyet a stratégiai vállalatok privatizációjához kapcsolják. Ha sorra vesszük az ügyet, már az első alapinformáció sem helyes, hiszen privatizáció nem történt, másrészt az eljárás során semmilyen titkos információt, államtitkot nem sikerült fellelniük a vádat képviselő ügyészeknek.
Olyan, a privatizációra előkészített cégekről szóló információkról van szó, amelyek az érdeklődő cégek használatára voltak bocsátva, ami egy normális folyamat, hiszen egy céget nem lehet úgy eladni, hogy abban titkok vannak, ez átverése lenne a vevőnek. Harmadrészt kiemelendő, hogy az ügyben érintett emberek vagy különböző cégeknél, vagy állami alkalmazásban dolgoztak, mindent szerződések alapján vittek véghez. Stanem Stantchevnek, az egyik állítólagos főbűnösnek, tanácsadói szerződése volt a Credit Suisse First Bostonnal. Vadim Benyatov, akit a bűnszövetkezet fejének tartanak, azóta is a CSFB vezérigazgatója” – mondta a Transindexnek Kerekes, aki azáltal került az ügyészség figyelmébe, hogy Stantchevnek adott üzleti tanácsokat.
Elmondta, az eljárás kezdetén a DNA is vizsgálódott, és például Benyatovval szemben pontot tett a bűnügyi eljárás végére, mert úgy ítélte meg, hogy a felhozott vádak a normális kereskedelmi tevékenységek körébe tartoznak. Nagyjából ugyanezen vádirat alapján Benyatov a Legfelsőbb Bíróság és Semmítőszéken tíz év szabadságvesztést kapott.
„Nem bűnszövetkezetről van szó, hanem olyan emberekről, akik egymást ismerték, barátok voltak, vagy üzleti kapcsolatban voltak vagy éppen nem is ismerték egymást. Én például Benyatovval a per alkalmával találkoztam életembe először. Ez a per egy korrupcióvadászati propaganda-akció, valahol egy kavics került a gépezetbe, egy bolhából csináltak elefántot, és én ennek vagyok most a szenvedő alanya” – nyilatkozott Kerekes Gábor.
Kerekes elmondta, meglepődve fogadta az ítéletet, nem számított erre. „Az én felfogási képességemet meghaladja, nem tudok semmi egyébbel foglalkozni, most csak arra koncentrálok, hogy védekezzek, és bebizonyítsam az ártatlanságomat” – nyilatkozta a Transindexnek Kerekes.
Hozzátette, a vád a SRI által nyújtott információkra és telefonlehallgatásokra alapszik. Ezeket több esetben is tévesen fordították és értelmezték, hiszen a beszélgetések 80%-a nem románul, hanem cseh, török, angol, magyar és német nyelven történt.
„A román fordításokat ugyan megkaptuk, de mivel a beszélgetések eredeti nyelvű átirata nem készült el, nem tudtuk ellenőrizni a fordítások hitelességét. A védelem ügyvédei az eredeti felvételeknek csak egy részéhez jutottak hozzá és az ezekkel kapcsolatos fordítási tévedések bizonyítékait a bíróság nem fogadta el. Mintegy 50 felvételnek csak a fordítása van meg, mivel az eredeti felvételek hiányoznak és le sem tudtuk ellenőrizni őket” – magyarázta Kerekes.
Elmondta, ami az átiratok fordítását illeti, egyetlen esetben ismerte el az ügyészség, hogy tévedett. Az eredeti szöveg úgy hangzott, hogy „Please, bring me all the necessary documents!”, a fordításban pedig az szerepelt, hogy „Adăm-mi te rog toate materialele SRI!”. Ez a példa is jellemzi, hogy a SRI fordítói milyen munkát végeztek.
„Természetes az, hogy ha egy cég Romániában egy másik cég megvételében érdekelt, akkor az a cég érdeklődik, információkat kér. Újszerű állapot, hogy ezt a tevékenységet egy régimódi gondolkodásmód szerint árulásnak nyilvánítják.
Én teljes nyíltsággal, a vádlók és a bírák szemébe belenézve mondtam el, hogy nem vagyok bűnös” – hangsúlyozta Kerekes.
Elmondta, a fellebbezési kérelmét szerdán regisztrálták. Amikor meglesz az ítélet írott indoklása, akkor készítik el az ügyvédek a beadványt, ami alapján a Legfelsőbb Bíróság dönt a következő tárgyalások időpontjáról.
Transindex.ro

Szigorú megszorítások várhatók a romániai oktatásban a jövő tanévben
Szigorú megszorítások várhatók a romániai oktatásban a jövő tanévben: összevonások, létszám- és bércsökkentés. A megyéknek már most stratégiákat kell kidolgozniuk a jelenleginél kisebb béralappal.
Osztály- és iskolaösszevonásokat, létszámcsökkentést és bérlefaragást kénytelenek végrehajtani a romániai iskolaigazgatók, mivel az oktatási tárca nem hajlandó a fejkvóta fölötti többlet- finanszírozást biztosítani a tanintézeteknek – írta pénteki számában a Krónika című erdélyi magyar napilap.
Mint ahogy a lap összefoglalta, a minisztérium harmadik éve kísérletezik a diáklétszámot alapul vevő normatív finanszírozási rendszerrel. A fejkvóta mindeddig nem volt elég a béralapra, és a szaktárca minden év végén arra kényszerült, hogy pótolja a hiányzó összeget. A szigorú megszorítások a 2014-15-ös tanévtől várhatók, de a szakminisztérium már most megyei stratégiák kidolgozását kérte a főtanfelügyelőktől a béralap csökkentésére.
„Rájöttek, hogy sok pénz elfolyik, hiszen a kis létszámú osztályok mellé is óvónő, tanító kell, ott is szükség van takarítónőre, kisegítő személyzetre" – magyarázta Keresztély Irma, a székelyföldi Kovászna megye főtanfelügyelője.
Hozzátette, a megyében húsz százalék hiányzik a béralapból. Míg jelenleg átlagosan tíz gyermekkel foglalkozik egy óvónő, a következő tanévtől már legkevesebb 25 gyermekes csoportokat engedélyeznek. Ez oda vezet, hogy Kovászna megye városaiban 30 óvónői állás szűnik meg.
Hargita megyében csütörtökön ülésezett a tanfelügyelőség vezetőtanácsa. A testület eldöntötte, hogy az igazgatók bérének egységesítésével, osztályok összevonásával és az opcionális tantárgyak óraszámának csökkentésével próbálnak eleget tenni az új kihívásoknak.
Király András oktatási államtitkár a Krónikának elmondta, hogy a racionalizálást elsősorban a városokban kell elvégezni, ahol egymáshoz közel több oktatási intézmény is működik. Hangot adott abbéli nézetének, hogy a kisebbségi oktatás nem szenvedhet kárt az átalakítás miatt. „Szórványtelepüléseken annyi gyerekkel kell működnie az iskolának, ahány van. A közösség képviselőinek, az iskolák vezetőinek nyugodt érvekkel kell kiállniuk és kérniük a törvényes jogok biztosítását" – jelentette ki Király András.
MTI
Erdély.ma

A párt, az egyház és a pártegyház
Hetek óta fortyog a katlan a Királyhágómelléki Református Egyházkerület ( KREK) házatáján, jelesül most éppen amiatt, mert- hogy a református lelkészekre nagy nehéz, már-már gerincroppantó feladat hárult. Nem kell azonban valami evangéliumi misz- szióra gondolni ez esetben, ugyanis nem éhezők, árvák, öregek, betegek, istenkeresők gondjával bajlódnak mostanság nyilvánosan, látványosan (és valljuk be elég visszataszítóan) Luther Márton fekete palástos templomi lovagjai! Óh, dehogyis.
Sokkal „fontosabb” dolguk akadt mostanság, éspedig az, hogy püspöküket főtiszteletű Csűry Istvánt, utolsó csepp vérükig s talán utolsó piros udemerés tulipánukig megvédjék a rettegett fenevadtól, azaz Tőkés Lászlótól. Igen, attól a Tőkés Lászlótól, aki tizenkilenc évig volt a püspöke a KREK-nek, aki tulajdonképpen feltámasztotta ezt az egyházkerületet a kommunisták okozta tetszhalálból, aki anno szembeszállt az ateista pártot kiszolgáló volt egyházi vezetővel, a szekus Pap Lászlóval.
Úgy vélem, ezt senki, még az sem, aki Tőkést ilyen-olyan okból kifolyólag nem szereti, nem vitathatja el. Mert lehet Tőkésről sok mindent mondani, lehet szeretni, vagy nem szeretni, de amit anno megtett, azt az emberi igazságérzet és lelkiismeret vetületében, vagy éppen ennek hiányában, újabban nagyon kevesen merik, tudják, akarják elvitatni. Persze akadnak olyanok is, akik mégis elvitatják az egykori „temesvári lelkész”által megvalósított dolgokat. Azt már megszokhattuk, hogy román pártvezérek, no meg a román pártvezérek árnyékában burjánzó RMDSZ-szes politikusok ezt megteszik, hiszen a politika ugye nem erkölcstan, de az, hogy a politikai sz.rkavarások boszorkánykonyhájának lelkes kuktái újabban Jézus tanaira felesküdött lelkészek, ez biza eléggé felémelyíti azt, aki nyomon követte az egyház és a politika alakulását itt az elmúlt húsz év alatt.
Jómagam az elmúlt napokban bevallom dilemmáztam, hogy fintorogjak a kialakult egyházkerületi szappanoperától vagy keserű malíciával nevessek ezen a több mint szánalmas színjátékon. Mert ez a Védjük meg Szent Csűry Istvánt Tőkés Lászlótól című udemerés szappanopera szerintem nemcsak szánalmas de roppant nevetséges is! De lássuk, csak miért is kellett megvédeni a jelenlegi püspököt a volt püspöktől? Nem másért, mert a volt püspök (aki vitathatatlanul szeret levelezgetni) leveleket írt a mostani püspöknek, aki amúgy mellesleg azért lehetett püspökké, mert anno Tőkés támogatta. Ott tartunk tehát, hogy a KREK papjainak meg kell védeniük Csűry Istvánt a Tőkés leveleitől.
Azoktól a leveleitől, melyekben Tőkés nehezményezi, hogy utóda teljesen behódolt az RMDSZ Bihar megyei kisisteneinek és a KREK-et standapityere pártegyházzá tette. Nem értem, miért kell ez ellen védekezni, ugyanis ezen állítások sajnos igazak, hosszú ideje mindenki szeme láttára nyilvánosan zajlik ez a KREK-et tulipános pártegyházzá alakító machináció. Ha csak rákeresünk Csűry István facebook profiljának képeire, rögtön megcsodálhatjuk a nagy lelki egybeolvadását az RMDSZ vezéreivel. Miért kell akkor tagadni, ami látszik, nyilvánosan zajlik, ami naponta olvasható a sajtóban? Miért tagadja ezt a mostani püspök? Szégyelli talán? Mert ha nem, akkor bátran vállalja azt, hogy igenis az RMDSZ vezéregyéniségeivel paktál, velük szerepel, prédikál, ténykedik.
Ha önszántából döntött így, fel kell vállalja ezt, nem egyházkerületének papjait pajzsul használva elutasítani annak vádját, hogy a KREK címerében szereplő bárány új billogot kapott nemrég, éspedig az RMDSZ vörös tulipánját ábrázoló bélyeget. Ha én beleszeretnék az RMDSZ-be s ez a szerelem kölcsönös lenne, én, bizisten, nem tagadnám ezt, főleg akkor nem, ha ennek a mésalliancenak dokumentálható tényei vannak a sajtóban. Akkor azt mondanám, igen szeretem az RMDSZ-t, azért engedtem, hogy magukévá tegyenek engem és egyházkerületemet, saját önszántamból váltam e jeles párt ágyasává, s úgy vélem frigyünk szép lesz és hasznos, úgyhogy Tőkés ne levelezzél velem! Schlussz! Persze ezt én tenném úgy, mert Csűry István nem teszi.
Ő bizonyára úgy véli, nem is tette pártegyházkerületté egyházkerületét, a sok közös rendezvény, RMDSZ-KREK banzáj mind-mind nem is történt meg, csak ez a Tőkés, már megint nem fér a bőrébe! Nem értem a KREK jelenlegi püspökét, miért hiszi, hogy az emberek, akikből a gyülekezet kitelik, vakok, ostobák és nem látják, ami a szemük láttára zajlik? Látják. A nép mindent lát, hiába a sok porhintés, ködösítés. Az is nyilvánvaló, hogy az RMDSZ-nek kellett az egyházi honfoglalás, hiszen mai napig is, bármerre is forogjon e modern, globalizáció sújtotta világ kereke, a templomokba járó magyar embert, a legjobban a szószékekről lehet vezetni és urambocsá megvezetni!
Nem új keletű ez a jelenség, a nagy művelődéstörténész Ráth-Végh István, egyik zseniális tanulmányából például megtudhatjuk, hogy a Habsburgok pár évszázaddal ezelőtt azon ármánykodtak, hogy az aktuális császárt a templomokban valahogy megemlítsék, belecsempésszék nevét az imádságok szövegébe. Mert ugyebár, akit a pap imáiba foglal, az ellen a nép ritkán lázadhat! Summa summarum, nem az a bajom, hogy a KREK papjainak egy része belement abba, hogy püspökét megvédje Tőkés RMDSZ-veszélyre figyelmeztető állításaitól, hanem az a bajom, hogy sajnos ezek az állítások igazak, világosak, mint a Nap, aki tehát azt állítja, hogy nem így van, az simán hazudik! Márpedig a hazugság bűn, tiszteletes uraim! Nagyobb bűn talán, mint beismerni, hogy egy egyházat pártegyházzá tettek. De ilyen ez az egyházpolitika. Száz arca van, mint a bibliabeli Belzebubnak, a nagy megtévesztőnek.
Én azt is megértem, hogy ebbe a történetbe vannak jófiúk és rosszfiúk és sokak érdekei megkívánják, hogy most Tőkés legyen a rosszfiú. A KREK papjai például hetek óta csámcsogtak egy több mint egzotikus levelezőlistán (ezt nekem is eljuttatták ismerőseim) Tőkés viselt dolgairól, többek között a válásáról is. Az, hogy történetesen Csűry István is elvált püspök, a kutyát sem érdekli, mint az sem, hogy a Tőkés magánéletébe dagonyázók között is több az elvált lelkész, s közülük párnak a válásáról manapság is pletykálnak még a váradi református vénasszonyok.
De ezek válásának kiteregetését, felturbózását nem rendelte meg sem a budapesti liberális maffia, sem az ezek talpát nyaló és markát leső RMDSZ, tehát félre lehet nézni, úgy tenni, mintha a vajúdó ara még szűzlány lenne! Amúgy a közös RMDSZ-KREK banzájokra visszatérve, hogy is van akkor a sokat hangoztatott, Tőkés ellen sorozatban puffogtatott dogma, hogy a pap, főleg a püspök ne politizáljon?! Vagy ha az RMDSZ színeibe politizál, akkor szabad a papnak is, a püspöknek is? Felebarátiam, kilóg a lóláb! Tőkés László politikai vágtáiban jómagam is találtam olyan mementókat, melyekkel messzemenően nem tudok azonosulni. Ez azonban nem ad jogot arra, hogy az emberi igazságérzet, jóérzés szabályait lenullázzam, és amit másnak elnézek, azért Tőkésnek a fővesztését követeljem.
Vajon az RMDSZ pártegyházává lett KREK papjainak rémlik valami arról a bizonyos első kőről szóló példabeszédről, vagy történetesen hiányoztak akkor, amikor a teológián erről esett szó? Úgy vélem, ha máskor meg akarják védeni püspöküket, akkor tanakodjanak el azon , hogy aki hamisságokat védelmez, vajon nem válik e ennen maga is hamissá? Az sem hat meg, hogy ugyanezen a koncepciós boszorkányperre emlékeztető KREK közgyűlésen a lelkészek úgymond kiálltak Tőkés mellett is, azért, hogy a neokommunista miniszterelnök, Victor Ponta kezdeményezése ellen (lásd Tőkést megfosztani a Románia Csillaga érdemrendtől) fellépjenek.
Tisztelt tiltakozók, csendesen felhívnám a figyelmüket arra a „csekélységre”, hogy Ponta mellet jelenleg van magyar tanácsadó, aki a kisebbségi politikában ad(hat) ötleteket a vörös bojárfinak. Történetesen és nem véletlenül, e tanácsadó neve Frunda György, RMDSZ-szes nagyágyú, Tőkés legnagyobb neptuni ellenlábasa. Egyebet úgy vélem, nem is kell, itt kommentáljak. Még csak annyit mondanék itt el, hogy nagyon sajnálom, ami jelenleg Csűry Istvánnal történik. Én a tiszteletes urat húsz éve ismerem, jó embernek, igaz lelkésznek tartottam, aki méltó az emberek bizalmára. Most már nem tudom, mire méltó.
Csak őszintén féltem őt. Féltem, mert eddigi tapasztalataim tükrében attól tartok, nem annyira Tőkés Lászlótól kellene őt megvédeni, hanem azoktól a szemforgató tulipános uraságoktól, akik megvezetik, kihasználják, majd ha megtette a kötelességét, elvégezte a párt vele kapcsolatos terveit, el fogják lökni, mint egy megunt, bepiszkított rongyot. Márpedig erdélyi magyar létünkben vigyázni kellene az igaz emberekre. És jó volna meglátni, mi a különbség a politikai kisistenek és az egy igaz Isten között, hiszen a tévedés sokba kerül most már itt.
Jövőnkbe és Erdély jövőjébe kerülhet.
Legyen hozzánk irgalmas Jézus!
Szőke Mária
Erdély.ma

December 5-e új jelentései
Pedig december 5-e volt. Néhány évvel korábban még nem is tudtuk elképzelni, hogy elérkezik majd az idő, amikor e napon nem az a keserűség lesz úrrá rajtunk, amit 2004-ben megtapasztaltunk. Amikor nemet mondott magyarra a magyar, amikor magyarral riogatott magyart a magyar, amikor megtagadtak, hátat fordítottak, elárultak, amikor oly átjárhatatlannak tűnt az a határ az anyaország és az elszakított nemzetrészek között.
És most, kilenc év múltán legtöbbünknek csak a Mikulás jutott eszébe december 5-én: adventi időszakhoz méltó egymásra figyelés, kis ajándék, csipetnyi kedvesség. Ha pedig Budapest irányába tekintettünk, elégtétellel tölthetett el, örömmel nézhettük, amint a magyar nemzet újraegyesítése során félmilliomodik külhoni magyar kérelmezőként Böjte Csaba ferences szerzetes letette az állampolgársági esküt. Sok minden változott hát 2004 óta, és az idei december 5-e e jelképes eskütétel révén ünneppé nemesült. De hétköznapjainkon is érzékelhető a változás: mintha kezdenénk egységes magyar nemzetben gondolkodni, a magyar szervezetek egyeztető testületeiben – a Magyar Állandó Értekezlet vagy éppen a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának ülésein – sikerül konszenzusos döntéseket hozni, Budapest határozottan kiáll az erdélyi, a székelyföldi vagy éppen a felvidéki, vajdasági magyarság törekvései mellett. S bár továbbra is lenne javítanivaló az anyaország és a külhoni magyarság kapcsolatában, mégis kezdi meghozni gyümölcsét az a nemzetpolitikai fordulat, amelyet a Magyarországon három évvel korábban kormányra jutott, Orbán Viktor által vezetett jobboldali hatalom kezdeményezett. Hiba volna azonban azt hinni, hogy ez most már végleg így marad, és a továbbiakban nekünk semmit nem kell tennünk. Mert ott állnak most is készenlétben mindazok, akik 2004-ben egyszer már megtagadtak bennünket: Gyurcsány Ferenc és bukott társai energikusan kampányolnak, ma is mérgezik a magyarországi közvéleményt – ők azok, akik elutasítják a külhoni magyarok szavazati jogát, de még a székelyek nagy menetelését sem támogatták –, és ott vannak elvbarátaik a szocialisták táborában, Bajnaiék pártjában.
Csakhogy most rajtunk is múlik, hogy melyik irányba mozdul tovább Magyarország és a magyar nemzet, hiszen ha regisztrálunk, kérjük felvételünket a választási névjegyzékbe, magunk is részt vehetünk a jövőben esedékes országgyűlési választásokon. És kinyilváníthatjuk véleményünket arról is: december 5-e 2004-es fájdalmát vagy 2013-as új jelentéseit kívánjuk tovább éltetni. Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bővült a magyar politikai nemzet
Az Országgyűlés elnöke szerint a jövő évi magyarországi parlamenti választás megerősíti a nemzet közjogi egyesítését. Erről Kövér László a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) tegnapi ülésén beszélt a Parlamentben. Nemzetpolitikai szempontból történelmi választás előtt állunk – emelte ki a házelnök. Kifejtette: a magyar állam fennállása során még soha nem nyílt lehetőség arra, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok általános, egyenlő, közvetlen, titkos és demokratikus szavazati joggal egyidejűleg részt vehettek volna a magyar Országgyűlés megválasztásában.
A KMKF ugyanakkor üdvözli, hogy a honosítás és a visszahonosítás révén már 540 ezer honfitárssal, közülük 500 ezer esküt tett magyar állampolgárral bővült a magyar politikai nemzet. Ezt is tartalmazza az az állásfoglalás, amelyet a résztvevők a tegnapi plenáris ülésen fogadtak el. A dokumentum szerint a KMKF tagjainak meggyőződése, hogy a külhoni magyar állampolgárok részvétele a magyarországi választásokon teljessé teszi a magyarság közjogi egységét.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Belföldi hírek
Avatás füttykoncerttel
Két jelképre van szükségünk, hogy az egyenes úton maradjunk ezekben az időkben, amikor annyi dolog van, ami megosztja a románokat: az egyházra és a hadseregre – jelentette ki Victor Ponta kormányfő tegnap Kolozsváron az Ortodox Teológián tartott beszédében, miután az egyetem új kampuszát felavatta.
Fontos volt, hogy a kormány támogassa ezt a beruházást, mert Kolozsvár Erdély egyik spirituális központja, és „az itt élő ortodoxok nem lehetnek a legszegényebbek, nem lehetnek azok, akiknek nincs, ahol felnevelniük a következő generációkat”. Bármely kormány kötelessége bármely olyan munkálatot támogatni, amely a tanulókat, a diákokat és a román ortodox egyházat segíti – tette hozzá. Köszönetképpen a kormányfő megkapta a Kolozs megyei ortodox érsekség legmagasabb kitüntetését, az Erdélyi Csillagot. Megérkezésekor azonban kifütyülték: a verespataki arany és a palagáz kitermelését ellenző csoport az egyetem előtt tüntetve várta. A környezetvédők Ponta lemondását követelték, és többek között Magyarországgal is példálóztak, ahol folyamatosan csökkennek a rezsiköltségek. A kormányfő támogatói, a kíséretében levő SZDP-tagok válaszul szintén skandálni kezdtek, maga Ponta azonban nem reagált: elvágta a szalagot, majd visszament az épületbe.
Az erdélyi számítógépre emlékeztek
A harminc évvel ezelőtt többnyire erdélyi magyar szakemberek által kifejlesztett első romániai személyi számítógép megalkotására emlékeztek konferencia keretében Kolozsváron. A PRAE 1000 személyi számítógépet 1983 novemberében a kolozsvári Számítástechnikai Intézetben fejlesztette ki a Patrubány Miklós mérnök vezette kutatócsoport, egy évvel megelőzve a hasonló fejlesztésen dolgozó konkurens bukaresti csoportot. Az aktatáska méretű gép televízióval és kazettás magnóval összekötve működött, a tévé képernyője monitorként, a kazettás magnó memóriaegységként szolgált. A számítógép nevét Szentkuthy Miklós azonos című regénye inspirálta. A latin prae szó nyitányt jelent. „Tisztában voltunk vele, hogy földcsuszamlásszerű változás fog bekövetkezni azzal, hogy kihozzuk a fehér köpenyes emberek világából a számítógépeket, és behozzuk az emberek otthonába” – magyarázta Patrubány, aki jelenleg a Magyarok Világszövetségének elnöke. Akkori elképzelésüket az idő igazolta – tette hozzá. Kása Zoltán, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem szenátusának elnöke szerint „a PRAE 1000 rendkívül gyors számítógépnek bizonyult, de a politika úgy döntött, hogy nem kezdik el a sorozatgyártását”. Ma már egy egyszerű mobiltelefon is sokkal többet tud, mint az akkori személyi számítógép.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Tiszta” Romániát! – (20.)
A nemzetállam gyökerei
Az egységes, homogén nemzetállam megteremtésére való tö- rekvés nem Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor nevéhez kötődik. Ennek gyökere másfél száz éves múltra tekint vissza, még az 1881-ben kikiáltott Románia előtti időkbe. A két román vajdaságból – Moldvából és Havaselvéből – alakult Egyesült Feje- delemség már az 1860-as évek első felében úgy egységesül, hogy nemcsak modern alapokra épül, hanem nacionalista nem- zetállami eszmeiségre is.
E törekvés ékes példája az 1864-es oktatási törvény, amely előírja, hogy román állampolgár csak román tannyelvű iskolákba járhat. Ennek értelmében a moldvai csángó magyarok és a négyötöd arányban nem román népességű Dobrudzsa lakói nem tanulhatnak anyanyelvükön. Az anyanyelvhasználatot hivatalosan a trianoni békediktátum után kezdik korlátozni. Ekkor teszik kötelezővé a román nyelv használatát a bíróságokon, a közigazgatásban, majd a munkahelyek elnyerésének is alapfeltétele lesz. Bár Romániát a nemzetközi szerződések a kisebbségi jogok biztosítására kötelezik, azokat kirakattörvényekkel és látszatengedményekkel semlegesítik. Az elnemzettelenítés – kisebb-nagyobb intenzitással és változatos módszerekkel – a mai napig folyamatos.
Kedvező történelmi helyzetben a román hatalom nem riad vissza a kisebbségi közösségek, főképp a zsidók fizikai megsemmisítésétől sem. Mihai Antonescu miniszterelnök az 1941. június 17-i minisztertanácsi ülésen nyilvánosan jelenti be, hogy a Szovjetuniótól meghódítandó területeken azonnal megkezdik az etnikai tisztogatást, mert elérkezett az a történelmi pillanat, amely „évszázadokig nem fog újra beköszönteni”. Ion Antonescu marsall az 1941. október 6-i minisztertanácsi ülésen kifejti, hogy mit sem ér Erdély, Besszarábia visszaszerzése, „ha nem tisztítom meg a román nemzetet”. Meggyőződése, hogy egy nemzetet nem a határok, „hanem faji egyöntetűsége és tisztasága” tesz erőssé.
A kommunizmus idején a kisebbségellenes munkába bekapcsolódik az 1948-ban szervezett hírhedt titkosrendőrség, a Securitate is. Hatáskörébe a nemzeti kisebbségi közösségek ellenőrzése tartozik. Elsősorban a kultúra terén dolgozók megfigyelése, megfélemlítése a cél, hogy elfogadják a többségi társadalom értékrendjét, ne küzdjenek nemzeti közösségük fennmaradásáért, hogy felgyorsuljon az asszimilációjuk, illetve ösztönözzék kivándorlásukat. A Kelet-Európában végbemenő változások Romániának kedveznek, az 1947-es párizsi békeszerződés után Magyarország védhatalmi státusa megszűnt, a kisebbségi kérdés belüggyé vált.
Ceauşescu kommunista parancsuralmi rendszere kemény kézzel folytatja a nagy előd, Antonescu marsall „tiszta” román nemzet megteremtésére irányuló programját, de – a megváltozott körülményeknek megfelelően – más eszközökkel. Parancsára készülnek el a kisebbségek felszámolását célzó tervezetek, melyek nevében is szerepel a „tiszta”, a nemzeti kisebbségek nélküli Románia megteremtése.
A Tiszta Románia program
A második világháború elején a sovén nacionalizmus, senkitől sem kényszerítve, a román hadsereggel negyedmillió zsidó nemzetiségűt mészároltat le. A háború végén a Szovjetunióba nagyszámú német lakost deportálnak, majd a háború után, 1946-ban megpróbálják elnyerni a szovjetek támogatását arra, hogy Észak-Erdélyből 400–450 ezer magyart telepítsenek ki. Folyamatos a nemzeti közösségek, elsősorban a magyarok és a németek anyagi tönkretétele a földreform, a CASBI-törvény által, a szövetkezetek ellehetetlenítésével. Mivel Romániában még mindig tekintélyes számú kisebbség él, ezért Ceauşescu parancsára kidogozzák a Tiszta Románia fedőnevű tervet, melynek célja, hogy egyszer és mindenkorra megszüntessék a más nyelvű és kultúrájú nemzetiségeket.
E terv elkészítéséhez az 1970-es években fognak hozzá, több variánst, tizenkét tervezetet készítettek. Az 1976-os előirányozza, hogy húsz év alatt öt nemzetiségtől, a németektől, a magyaroktól, a zsidóktól, a cigányoktól és a törököktől kell megszabadulni. Ceauşescu e tervet 1977-ben hagyja jóvá. Eszerint a kisebbségek felszámolását két tízéves szakaszban kell megvalósítani. Minden évben kiértékelik az elért eredményeket, és az új adatok birtokában javítják a korábbit. Országos szinten a kiértékelésekre évenként Bukarestben kerül sor a megyei főnökök jelenlétében. A megyék szintjén havonta tartanak gyűlést, amelyen részt vesz egy bukaresti küldött is, aki számon kéri az elvégzett feladatokat.
E program alaposabb megismerését teszi lehetővé a Gazda Árpád által 1995-ben közreadott dokumentumértékű vallomás*, melyben egy volt szekustiszt, Roland Vasilievici nyugalmazott ezredes beszámol arról, hogy a hatalom miként próbált megszabadulni a nemzetiségektől. A munka megtervezésénél az 1977-es népszámlálási adatok alapján, alapos pontossággal térképezik fel a magyar és más közösségek helyzetét, igyekeznek megismerni a különböző beosztásban dolgozók anyagi körülményeit is.
A beindult gépezet minden téren nyomást gyakorol a kisebbségekre, hogy „önként” kérjék a kitelepedésüket. Persze, úgy kell ezt megrendezni, hogy úgy tűnjék, mintha a kitelepedni vágyó azt saját akaratából tenné. Főképp a bánsági németek körében alakítják ki azt a tudatot, hogy nehéz útlevelet szerezni. Ez azzal magyarázható, hogy a németek kitelepítése tervszerű, nem egyszerre, hanem tíz évre betervezve valósulhat meg, mert az elköltözők helyére csak fokozatosan lehet beszervezni azokat a családokat, amelyek pótolják a hiányt. Ezek jó része Moldvából, illetve Olténiából érkezik. Rendszerint 30 ezer lejt kapnak (70 ezer lejbe került egy új Dacia), és más juttatásokban is részesülnek. A Securitate pontosan tudja, hány német és magyar költözik el, ennek függvényében szervezik be a helyükbe települőket. A telepítési módszer emlékeztet a Constantin Anghelescu közoktatási miniszter által az 1920-as években meghonosított kultúrzóna intézményére. Akkor is óriási anyagi támogatásban részesült a kisebbségi régióban letelepedő munkavállaló.
A munkaerő ésszerű elosztását emlegetve a kitelepítést és az etnikai arányok megváltoztatását tervszerűen végzik. Az 1977-es tervet a zsidók esetében 90 százalékban, a németekét 85, a magyarokét 12, míg a cigányokét 18–20 százalékban teljesítik. A török közösséget bolgár minta szerint négy év alatt kell felszámolni. A cigányokat a pünkösdista vallásra térés irányába befolyásolják, mert tudják, hogy azok így könnyebben kaphatnak menedékjogot Amerikában, Franciaországban, Németországban és máshol.
A magyarkérdés megoldása már nehezebb. A magyarok és a székelyek Erdély őshonos lakói, ugyanakkor a határ mellett az anyaországuk, ezért a Securitate külön magyarországi kémkedési programot dolgoz ki, melynek a Helga fedőnevet adják. Külön kiképzést szerveznek Törcsváron, ahol a résztvevők két-három évig csak magyarul tanulnak, magyarul beszélnek, ismerkednek a magyar irodalommal, történelemmel, hallgatják a magyar rádiót, és magyar tévét néznek. Hasonló tanfolyamokra kerül sor a Temes megyei Securitatén is. Minden szekusnak ismernie kell egy idegen nyelvet, választhatnak a magyar, a német és az angol közül.
Ahol kisebbségi közösség él, minden megyei parancsnok ismeri a Tiszta Románia programot. Ők megkapják a tervezet másolatát és egy etnikai térképet, amely aprólékosan mutatja a nemzetiségek számát, egészen addig, hogy hányan élnek vegyes családban. A program egészéről csak a Securitate főnöke tudhat, a többiek, a kisebb beosztásúak csak azt a részt ismerhetik, amely rájuk vonatkozik. A különböző régiók szekus vezetői is csak a saját körzetükben élő kisebbségi helyzetet ismerhetik, így a dobrudzsai a törökkérdést, a Temes megyei a magyar-, a német- és a zsidókérdést.
Mivel a nemzeti kisebbségek felszámolása összetett feladat, megvalósítására felhasználják az állam intézményeit. Például a mezőgazdasági minisztérium feladatul kapja, hogy a magyar, a német kollektív gazdaságok ne részesüljenek támogatásban.
A főügyész tudja, hogy feladata alaposabban büntetni a kisebbségieket, bár nem ismeri a Tiszta Románia tervet. A kultuszminisztérium a magyar egyházak templomainak restaurálását akadályozza. A tanügyminisztérium feladata a magyar származású tanárok kihelyezése Olténiába vagy Moldvába. Meghatározzák az egyetemekre való bejutás küszöbét is. Ez történelmi összehasonlításban talán a zsidótörvényekhez mérhető, hisz a második világháború előtt és alatt a német befolyású országokban megszabják, hogy bizonyos állásokat a zsidók hány százalékban tölthetnek be. A különbség annyi, hogy itt bizonyos tevékenységi ágazatokban a magyarok számaránya már a diploma megszerzésének akadályozásával csökkenthető. A honvédelmi minisztérium a magyar fiatalok egy részét nehéz munkára, főképp a bányákba irányítja.
Sajnos, Roland Vasilievici nyugalmazott ezredes 1995-ös vallomásának az a része is igaz, hogy 1989. után a helyzet alig változott. Idézem: „ma is folytatódik ugyanaz a disznóság, ami akkor volt, csak rafináltabban, leplezettebben”. Ez tetten érhető, ha valaki rendszeresen tájékozódik, mert naponta szembesül azzal, hogy a székely megyékben, de Erdély más vidékein is a prefektusok ádáz harcot folytatnak a magyar megnevezések, a székely zászló ellen. A kormánymegbízottak az elmúlt két évben csak zászlóügyben mintegy félszáz pert indítottak, hogy még külsőségekben se lehessen látni: Romániában – az egységes és homogén nemzetállamban – többmegyényi más nemzetiség is él.
A papíron létező nyelvhasználati jog még a magyar többségű székelyföldi településeken sem érvényesül. Mindezek mellett az utóbbi két évben sűrűsödnek a magyarellenes intézkedések, provokációk. Újabban a régiósítás álarcába bújtatva szeretnék felszámolni Székelyföldet, illetve a Partiumban még jelentékeny arányban magyarok által lakott tájegységeket. Alig-alig észlelhető, de nem tagadható, hogy egy maréknyi román értelmiségi is rájött arra: a 21. században a valódi és teljes körű, minden tevékenységi ágazat decentralizációja biztosíthatja a fejlődést, de úgy, hogy tiszteletben tartják a nemzeti közösségek kollektív jogát önazonosságuk megőrzésére.
A szélsőségesen nacionalista nemzettudat-formálás eredménye: bárhogy kizsigerelik, elnyomják a román népet, mind a mai napig riogatni lehet a román állam széthullásának rémével, el lehet terelni a figyelmet arról, hogy egy gazdag országban mély szegénységben élnek, mert a korrupció velejéig áthatja a román központosított államapparátust. A tömeges méretűvé duzzasztott szélsőséges nacionalizmus gyakran felszínre tör. Gondoljunk csak arra, hogy 2013-ban Bukarestben tízezrek ordítják: „Ki a magyarokkal az országból!” Ismerve az elmúlt másfél száz év román nemzetiségpolitikáját, számunkra egyértelmű: az idegengyűlölet, a nemzeti elnyomás nemcsak egy-egy kormány, politikai párt, illetve politikus bűne. Megmaradásunk kerete csak a területi, a kulturális és a helyi autonómia lehet. Kollektív jogok nélkül Erdély földjén nincs magyar jövő, ezért mi, székelyek és magyarok következetesen küzdünk ezek megszerzéséért. Tudjuk, hogy a szabadságot sehol nem adják ingyen, de azt is, hogy a kitartás meghozza gyümölcsét!
Vége
Kádár Gyula
* Gazda Árpád: Húszéves terv a kisebbségek felszámolására /Szabadság (Kolozsvár), 1995. június 27.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Milyen az autonómia...
Különben épphogy megvolnánk
Reggel Adjon Isten jó napottal indulnak csíkszeredai munkahelyükre a menaságiak. Hozzájuk hasonlóan így mennek reggelenként Kökösből Sepsiszentgyörgyre, Szentkatolnáról Kézdivásárhelyre, Nagyajtáról és Nagybaconból Barótra, Gyergyócsomafalváról Gyergyószentmiklósra, Zetelakáról és Homoródszentmártonból Székelyudvahelyre, Etédről Székelykeresztúrra, Nyárádszeredából és Mezőpanitból Marosvásárhelyre is.
Egész nap magyarul társalognak mindenkivel, majd hazatértükkor, délután Jó estéttel köszönnek minden embernek, akivel csak találkoznak. Otthon folytatják a beszélgetést családtagjaikkal, majd bekapcsolják a Duna és a Hír tévét, hogy meghallgassák a híreket, megnézzenek egy filmet, vagy belenéznek a helyi magyar nyelvű megyei vagy országos lapokba. A faluban magyar az iskola, magyar az egyház, magyar a polgármesteri hivatal, és magyarul beszél mindenki. Ahogy errefelé mondani szokták: „itt még a fű is székely”, leszámítva azt a néhány román rendőrt, aki itt őriz minket. Ez így van a Székelyföld közel minden településén, ez olyan természetes állapot, mint a levegő. Ahogy a levegőt örökkévalónak tudja mindenki, ezt az állapotot is annak tartja. Így volt ez mindig. Nemrég 54 kilométeres távon rendezték meg a székely menetelést Kökös és Bereck között. Jó volt ott lenni egymás között, és mellre szívni a székely levegőt. Az 1848-as szabadságharc, majd az I. és a II. világháború idején meneteltek itt a székelyek. Egymás tekintetéből tudják, hogy a bicska most is kinyílna a zsebükben, ha valaki bántani merészelné őket. Hogy miért mentek el menetelni, maguk sem tudnák pontosan megmondani. Nem parancsolta azt nekik senki, mert akkor el sem indultak volna. De így, hogy nem volt kötelező, legtöbbje úgy érezte, neki most ott a helye. A szabadságharc idején meg a tatárjáráskor sem kellett kötelezni egyetlen székely embert sem, hogy szembeszálljon az ellenséggel. Most ismét tanújelét adták annak, hogy ha kell, készen állnak harcolni a Székelyföldért.
Jó volt látni,
hogy nem külön-külön, pártok szerint meneteltek, hanem csak úgy, egyszerűen gyalogszékelyként. Aztán a déli harangszó az 1456-os, a magyarok fényes győzelmével végződő nándorfehérvári csatát juttatta eszükbe, ahol az akkori világ két jeles személyisége, Hunyadi János, a nagy törökverő és II. Mehmed, az oszmán törökök legnagyobb szultánja mérkőzött meg egymással. Most pedig nekik szólt a harang, a menetelőknek. Egyszerre mozdult meg mind a százhúszezer székely. Még Gábor Áron is, de a dálnoki Dózsa György is elcsodálkozna, ha látná – ki tudja, az is lehet, itt vannak közöttük, és azt sugallják, hogy ne hagyják magukat.
Haz atérve az otthon maradottaknak elmesélték a nagy élményt. Csak úgy füleltek az emberek, szemük kitágult és gyorsabban vert a szívük is. Senki sem mondta, hogy ez „felesleges” volt. Mindenki meg volt győződve, hogy az utóbbi hetven évben ez a legjelentősebb céltudatos székelyföldi megmozdulás. Abban is egyetértettek, hogy ha még sor kerül egy másik menetelésre, még többen gyűlnek majd össze. Elég nagy a Székelyföld, hogy menetelésre alkalmas utakra találjanak. Ha kell, hát miért ne meneteljenek az autonómiáért! De hogy az milyen is, és miért kell érte menetelni, a politikusokon kívül vaj’ kevesen tudják. Az utóbbi hetven év legszabadabb húsz évét hagyták maguk mögött. Meg aztán úgy élhetik meg itt magyarságukat, hogy még a magyarországiak is megirigyelhetnék. Ők csak annyit tudnak, hogy harcolniuk kell az autonómiáért. Volt a kommunizmus idején is autonómia, de ahogy mondták akkor, magyar volt az autó és román a sofőr. Hát ebből nem kérnek. Jól van ez így, ahogy most van, csak ne változzék a világ.
Márpedig a világ változik
Marosvásárhely sem az, ami volt. Még emlékeznek arra az időre, amikor majdnem mindenki magyarul beszélt a városban, aztán lassan kezdett megtelni Kárpátokon túliakkal, akiknek annyi közük volt Marosvásárhelyhez, mint nekik Vaslui-hoz. Aztán, ahogy számuk gyarapodott, egyre hangosabbakká váltak, ők lettek az őslakók, és a városalapítók jövevényekké váltak. Ma már az utcán, üzletekben és minden hivatalban románul folyik a társalgás. A városi tanácsban, ahol fele-fele arányban ülnek, napjainkban már szinte bűncselekménynek számít, ha a magyar képviselő magyarul merészel megszólalni. Törvény írja elő a magyarul is szólás jogát, és évek óta kérik megfelelő tolmácsgép megvásárlását, bár ezt megtehette volna tíz évvel ezelőtt az akkori magyar városvezetés – erre mindmáig nem került sor. A novemberi városi tanácsülésen aztán elszakadt a cérna. A helyi rendőrség vezetőjének kellett fellépnie, hogy megfékezze a magyarellenes bekiáltásoktól zajos gyűlésterem román tanácstagjait. Történt mindez a székelyek hajdani fővárosában, Marosvásárhelyen. Még az utcaneveket sem lehet magyarul kiírni, nem beszélve az önkényes névadás gyakorlatáról. Hogy csak egyet említsek a sok közül: Dózsa Görgy utca helyett Strada Gheorghe Doja. Ugyancsak itt a magyar napokat szervező marosvásárhelyieket a városvezetés, élén román polgármesterével, kitiltotta a főtérről. A piacon még a zöldségek nevét sem szabad kiírni magyarul. Marosvásárhely ma frontváros szerepét tölti be, és durván folyik az egyenlőtlen harc a magyar nyelv ellen. Ugyanaz történt a hetvenes-nyolcvanas években Kolozsváron, és ha nem cselekszünk, ez lesz a soron Sepsiszentgyörgyön, aztán mint futótűz, bejárja az egész Székelyföldet.
Egyre kézenfekvőbbé válik, hogy nem arról kell beszélni, ami még megvan, hanem ami fokozatosan leépül körülöttünk. Nemigen tudjuk, hogy mi az autonómia, mert csupán lélegzetvételünkkel véljük azonosnak. Teremtsünk kapcsolatot szórványban élő magyar testvéreinkkel, hogy lássuk, mi vár ránk a jövőben, ha nem cselekszünk idejében. Csak akkor tudnánk igazán értékelni a mai állapotokat, ha ez egyik napról a másikra megszűnne, és a marosvásárhelyihez hasonlóvá válna. Azért kell hát harcolni, hogy ez sose következzék be. Az autonómiáért küzdeni egyben azt is jelenti, hogy ennek a kívánalomnak törvényes formát szánunk. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy nekünk nem a román emberek, hanem a felbujtható, tanulatlan tömeg az ellenségünk. Az a sok emberből összeverődött, hamis próféták sugallatára beindítható amorf tömeg, amely többségbe kerülve úthengerként söpri el a nyelvi jogokat. Velük a harcot csak a tömegben szerveződött székelység képes felvenni, olyanformán, ha lakhelyén megtartja többségi arányát, sőt, növeli is azt, és ragaszkodik erkölcséhez, nyelvéhez. Minden más próbálkozás csak lassítja, de nem állítja meg ezt a folyamatot. Ezért kell az autonómia.
Beder Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megjelent: Prés alatt a magyarság
Új könyvvel jelentkezik Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történész, a Háromszék külső munkatársa: Prés alatt a magyarság (Nemzeti elnyomás Romániában). /Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadó. Csíkszereda, 2013./ A szerző az utóbbi években rendszeresen év végén jelentkezett friss munkáival.
2009-ben a Székelyföld határán című könyvét az autonómiaharc bibliájaként méltattuk, s a szentírási párhuzamnál maradva, a következő esztendőben kiadott, Székely hazát akarunk címűt az autonómiaharc újszövetségeként jellemeztük. A sorozat harmadik kötete, a 2011-ben megjelent Múltunk kötelez az államalapítás korába kalauzol, Szent István királyunkat és művét mutatja be. Ugyanakkor a címben nem jelölt második részben az erdélyi gyógyítástörténetbe nyerhettünk betekintést. A tavaly megjelent, Sepsiszentgyörgy korai története és népessége. Székely vértanúk című, két dolgozatot magában foglaló könyv első részéről a cím beszél, a másodikban az 1854-es Makk-féle összeesküvés történetét és következményeit tárja fel. Most megjelent könyve is két részből áll. Az első, mely mintegy ötödét teszi ki a munkának, a történelmi publicisztika eszközeivel igyekszik rávilágítani a mai székelyföldi valóságra, román–magyar, hatalom–Székelyföld viszonyra, de visszamegy a nemzeti közösségeknek tett 1918-as román ígéretekig, sőt, a Basarabok eredetét boncolgató rész a történelemhamisításra is rámutat. Ennek címe Mondvacsinált Székelyföld? Így, kérdőjellel, hisz a szerző a Székelyföld-tagadók, az egységes román nemzetállam mítoszát táplálók álláspontjából kiindulva a történelmi valóságra, Székelyföld és a székelyek létére igyekszik rámutatni. Íme néhány cím: A Nemzeti Összetartozás Napja, Ünnepelhetünk-e december 1-jén?, Román nyelvi tolerancia, Székelyföld létezik! A második, testesebb rész, melynek címe Nemzeti elnyomás Romániában, már jegyzetekkel ellátott tanulmányokat tartalmaz. Az elmúlt másfél évszázad nacionalista politikáját ismerteti, egy-egy korszakot vagy eseményt alaposabban körüljárva. Így elidőzik az ippi, ördögkúti, szárazajtai mészárlásoknál, a két világháborút követő román ígéreteknél, az illúziókat felváltó csalódásoknál, a beolvasztó politikát, a Securitate nemzetiségellenes működését boncolgatja. A fejezet tulajdonképpen a román nemzetállam megteremtésére törekvő államnacionalizmus bemutatása. Csak határozott küzdelemmel megvalósított területi, kulturális és helyi autonómia lehet a magyar és székely megmaradás kerete. A román nacionalizmus másfél évszázados története egyértelműen rádöbbent arra, hogy ha nem küzdünk következetesen a minket megillető közösségi jogokért, akkor csak elnyomott, beolvasztásra ítélt másodrangú állampolgárok lehetünk – vonja le a következtetést Kádár Gyula.
Kádár Gyula legújabb könyve megvásárolható a H–Press lapterjesztő standjain, Sepsiszentgyörgyön az Olt utcai Ex libris könyvesboltban és a Diákboltban.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Uz Bence esetei (Nyirő-breviárium)
Nyirő József, miután 1919-ben kilépett a papi rendből, megnősült. Felesége Bedő Ilona tanítónő, aki 1984-ben halt meg, s Marosvásárhelyen nyugszik a református temetőben, közel a Molterék sírjához. Nyirőéknek három gyermekük volt, Réka, Csaba és Ildikó.
Férje halála után Nyirőné Madridból egy hollandiai szeretetotthonba került, ahol különösebben jól nem érezhette magát, mert mint Nyirő tréfásan mondta volt: „Ilus lelkem három nyelven tud, magyarul, székelyül és perfektül.” Hamarosan kérelmezte a román hatóságoktól a hazatérési engedélyt, amit meg is kapott, sok más ígéret mellett: nyugdíj, udvarhelyi házuk visszaadása stb. Amiből jó szokás szerint semmi sem lett. Marosvásárhelyt jelölték ki neki, ahol kezdetben egy komfortosabb filagóriában lakott, nyugdíjat is csak jó későre és minimálisat kapott, jószerével írószövetségi segélyből élt, a szerénynél is szerényebben.
Szegény Ilus nénit, ahogyan Molteréknél Nyirő Józsefnét egymás között hívtuk, mi „örököltük meg” Marosvásárhelyen. Nem tudom, miért éreztük szegénynek nemcsak a szó valódi, de átvitt értelmében is, amikor alapjában véve vidám asszony volt, sohasem panaszkodott, sohasem sajnáltatta magát, soha nem siránkozott. Talán az itthon maradt, erdélyi családrész fölött ott keringő tragédiák sorozata miatt, amiről soha-soha még csak célzást sem tett: beszédes volt, és mélységesen hallgató. Vastag, sokdioptriás szemüvegével emberhez, ételhez közel hajolva jóízűeket tudott nevetni. Sohasem vasárnaponként ebédelt nálunk, az a Kabós Éva napja volt, s „túl sokan lettek volna” egymásnak. Örökké állította, hogy „Jóskám lelkem” sohase volt a nyilas parlament elnöke, ahogyan itthon sokan terjesztették. Utólag átgondolva például Molteréknek a Nyirővel való utolsó találkozását, amit napra be lehet határolni: 1943. október 29-én Budapesten Molter Károly Örökmozgó című vígjátékának nemzeti színházbeli premierje alkalmából – hogyan lehetett volna a sikerben és örömben, az ünneplésben Molterékkel, Ligeti Ernővel, Tompa Miklóssal együtt a Nyirő család, ha a barikádnak annyira a másik oldalán állottak volna? Érdekes, hogy Tamási Áron is felutazott Budapestre, ugyanabban a szállodában – az Imperialban – laktak Molterékkel. És ott volt velük sok verbászi rokon és barát, többek között Molter Emil, az író testvérbátyja, akivel a Marosvásárhelyen élő három Molter fiú ekkor találkozott életében először és utoljára, mert két év után valamennyiükkel végeztek a Tito-katonák. Azt kell mondanom, Nyirő „elszabadult” fantáziája gyermekmeséket produkált a történelemhez képest.
A premier előtti ebéd Nyirőéknél a fasori villában légiriadóval végződött; a háziak, a vendégek levonultak a pincébe... És hány alkalommal idézték még a székelyudvarhelyi időkből Ilus néni „napiparancsát”, hogy „Jóska lelkem, írjon egy lepedőt!” Így született az Uz Bence is.
(Kis/Nyirő/könyv, Csíkszereda, 2003, Pallas-Akadémia Kiadó)
Marosi Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kinda Kálmán verses hagyatéka
Habár a lázas szó betegséggel járó állapotra vonatkozik mindenekelőtt, a lelkesen vagy szenvedéllyel űzött emberi tevékenység minősítésére is ez a szó szolgál, nemkülönben a heves, megfeszített munkavégzést is lázasnak mondjuk. Valamiként aztán az elmúlt évszázad nyolcadik évtizedét is ezzel a szóval illettük már az akkori hazai magyar közbeszédben, jószerével a heves, megfeszített nemzetiségi kultúraépítésre való tekintettel: azok a lázas hetvenes évek...
Tudja ezt elsősorban, aki átélte ezt az évtizedet, de az is meggyőződhet erről, aki ennek az időszaknak a krónikáját felnyitja. Számottevő eredményekre lehetne utalni itt a hazai magyar tudományosság, továbbá az irodalom, a képző- és színházművészet, a könyvkiadás, a televíziózás s a többi műhely kapcsán. Mindezzel a lázas „termeléssel” arányosan nőtt a „fogyasztás” mértéke, a kultúrát befogadó közönség számaránya és minősége is fokozatosan emelkedett. Nemcsak értelmiségi körökben találtak otthonra a szellemi értékek, de városokon és falvakon, nagyobb központokban és vidéken széles társadalmi rétegek részesültek a kultúra igazi értékeiben – s hadd tegyem hozzá: megfizethető áron.
Kapcsolatok létesültek és erősödtek meg értékek alkotói, befogadói és közvetítői között ilyen lelkesültségnek köszönhetően, valódi közösségi igények és szükségletek fogalmazódhattak meg mindenik tényező részéről, annak ellenére, hogy az országos politikai viszonyok mindennek nem kedveztek, a kommunista hatalom nyílt és burkolt módon egyaránt bomlasztotta, mérgezte a társadalmat. Ezúttal eme pezsgő légkört és társadalmi környezetet egy székelyföldi kisváros, Kézdivásárhely esetével illusztrálnám, ahol hivatásos alkotók mellett műkedvelők is tollat fogtak, festőecsethez nyúltak, színpadra álltak, egyszóval keresték az önkifejezés számukra járható útjait. Példaként csak egyet, dr. Kinda Kálmán orvos esetét emelem ki, aki 1968 és 1979 között életének utolsó évtizedét töltötte ebben a kisvárosban, amikor mint műkedvelő jórészt a festészetet, faragászatot, fémdomborítást és a versírást választotta az önkifejezés, illetve az önismeret terepéül. Kinda doktor rövid élete folyamán (1921–1979) egyéni és csoportos képzőművészeti kiállításokon mutatkozott be (Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Kolozsváron, Bukarestben), de versei csak halála után 33 évvel váltak olvashatóvá. A hagyatékból közreadott kötetnek* nincs ugyan irodalomtörténeti relevanciája, emellett a versírás lázában gyakran válik dagályossá a kifejezés, máskor meg közhelyszerűvé, sok az üres szólam, a képzavar és az egyenetlenség az egyes versekben, a kötött formájúakban meg a ritmuszavar (egy alaposabb rostálás a szöveggondozó, Murányi János részéről csak jót tett volna!), de őrzi egy talán túl érzékeny és szenvedéllyel élő embernek az érzelmi és intellektuális reakcióit korának mindennapi történéseire, valamint közössége, a kisebbségben élő székely-magyarság történelmi helyzetére. Egy értelmiségi közérzetét és önkeresését követhetjük Kinda Kálmán egy-egy sikerültebb versében vagy versrészletében. („Egyedül vagyok az ütődött / Céltalanságok csonka szobra”; „Ragacsos sárban lassan döcögök / csődbe jutottam”; „Ködös, időtlen időkben élünk / S félünk, / Ködös lesz holnapunk is”; „Keserű vagyok, fekete, / pogány ördögök, sötét tagadás / vad, törvénytelen gyereke.”) Egyik felmenőjét idézve találja meg például a szépség iránti fogékonyságának és a zaklatott múltú Erdélyhez való ragaszkodásának gyökereit. „Egy régi-régi ősöm, / mikor már nagyon ösztövérre szegényedve / sorsa ezekre a balga tájakra vetette, / és elfogytak az arany billikomok, / gondolt egy nagyot: / a sárból, melybe már rég belehullani készült, / cserépkorsókat korongozott. (...) A Duna-medence / legeslegkeletibb, / legárvább, borús-bús sarkába vetve, (...) gondolok nagy ritkán nagyot: / az áldott-átkozott sárból, / amelybe hullani készülök, / álomkorsókat – // verseket / korongozok” – írja Homo faber című versében. Ami a „verseket korongozó” szerzőnek terjedelmesebb verseiben, mindenekelőtt a Dallamtalan dallamok ciklusba soroltakban nemigen sikerül, azt egy rövid lírai versével (Akt egy lugasban) eléri, azaz egyszerűséget és eredeti látásmód megnyilvánulását találhatja ebben az olvasó: „Olyan szép volt, / Gyönyörű márványtorzó, / Hogy térden állva kúszott felé / És keble közé / Hajtotta fejét / Egy rózsabimbó.” Ugyancsak letisztultságról tanúskodik és a vers végére tartogatott meghökkentéssel (hogy tudniillik jól vagyok, hiszen holnap temetnek!) kellő hatást ér el, hogy számon tartsa a kötet olvasója a Levél című búcsúverset, amelyből idézzük: „Kedveseim, / Ezennel tudatom levelemben, / hogy nagyon-nagyon jól vagyok. / Végre kimaradtak a szívrohamok / és a nyugtalanságok. (...) Ezennel tudatom még egyszer / azokkal, akik szerettek, / higgyétek el, hogy nagyon jól vagyok, / és nagyon jól érzem magam. // Holnap temetnek.” Kinda Kálmán megírta különben sírversét is, s ezt vésték aztán kopjafájára a Haszmann fivérek: „Minden levélre, száraz ágra / vérvörös könnyet hint az alkony. / Ősz van. Várnak a túlsó parton... / Úgy érzem, tél lesz nemsokára.”
Borcsa János
* Kinda Kálmán: Erdélyi litánia. Székelyudvarhely, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lakó Péterfi Tünde: elég volt a sértegetésből!
árakozással telt a péntek kora délután – mint a legtöbb gyerek számára – a marosvásárhelyi Lakó Péterfi Tünde számára is: a polgármesteri hivatal előtt támogató aláírásokat gyűjtött ahhoz a nyílt levélhez, amelyben kéri a városvezetőt, hogy többet ne sértegesse sem őt, sem másokat.
A „Dorin Floreanak, Marosvásárhely jelenlegi polgármesterének” címzett nyílt levelet az interneten már több mint ezren aláírták, és pénteken 16 és 16.30 között a helyszínre is érkeztek fiatalok és idősek, lányok és fiúk, akik egyetértettek a benne foglaltakkal. Huszonnyolc aláírás gyűlt össze.
„Polgármester úr! Lakó Péterfi Tünde vagyok, az a nő, akit ön hormonzavarosnak nevezett. Marosvásárhelyi polgár vagyok. (…) Azt gondolom, többedmagammal, hogy ön erre a tisztségre méltatlan. Ön többszörösen megsértette a város lakóit, román és magyar anyanyelvűeket egyaránt, mi több, legutóbb a fogyatékkal élőket is! Kérdéssel és kéréssel fordulok önhöz. A kérdésem a következő: mint Marosvásárhely polgármestere, hogy engedheti meg magának azt a modort, amit tanúsít a város polgárai iránt? Mi jogosítja fel arra, hogy sértegessen embereket, nemzeteket? Ön a magyar gyerekeket, akik magyar iskolába járnak, fogyatékosoknak nevezte a sajtó előtt. Ezzel nem csak a magyarokat sértette meg, hanem a jóérzésű román polgárokat és a fogyatékkal élőket is. Mint azt ön is tudja, ez nem az első eset. Hol kiemelten egy-egy személyt sérteget, hol egész közösségeket” – áll a levélben, amelyben Lakó Péterfi Tünde – és minden aláíró – azt kéri a városvezetőtől, hogy „vegye figyelembe, hogy kiderült: alkalmatlan a város vezetésére, vonja le a következtetéseket, és mondjon le”.
Pénteken kora délután már Lakó Péterfi Tünde és kis csapatának a megérkezése előtt a helyszínen tartózkodott több helyi rendőr és csendőr, akik a fél órás aláírásgyűjtéses tiltakozás ideje alatt végig ott maradtak.
„Hétfőn délelőtt beadom az összegyűlt aláírásokkal együtt a levelet, iktató számot fogok kérni, hogy választ, igazi, érdembeli választ kapjunk” – mondta Lakó Péterfi Tünde
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Mögöttes szándék?
Úgy tűnik, hogy nem csupán Dorin Florea polgármester aggódik, hogy az anyanyelvükön tanuló magyar diákok hátrányos helyzetbe kerülnek amiatt, hogy nem beszélik hibátlanul az ország nyelvét. Teszi ezt a megyei tanfelügyelőség is, amely átfogó szakellenőrzést indított az elmúlt héten. Ennek során elsősorban azt vizsgálták, hogy a magyar tagozatos kisiskolásoknak és gimnazistáknak hogyan oktatják a román nyelvet. S hogy ne legyen túl szembetűnő, a románon kívül a választott tantárgyakról, s az iskola dokumentumairól is vizsgálódtak. Bár a megkérdezett igazgatók szinte sablonszerűen azt nyilatkozták, hogy az ellenőrzés nagyon udvarias légkörben zajlott, értesüléseink szerint helyenként nagyon is érződött a mögöttes szándék, s voltak olyan rosszindulatról és hozzá nem értésről tanúskodó megjegyzések is a "módszertani szakértők" részéről, amelyeknek nincs helye az oktatásügyben. A tanítók ellenőrzését végző román szakos tanárokról nem egy helyen kiderült, hogy nem ismerik az I–IV. osztályok számára előírt módszertani követelményeket. Míg egyesek a beszélt román nyelv hangsúlyosabb oktatását kérték számon, mások irodalmi szövegek tanítását szorgalmazták a kisiskolások körében.
Hogy mi lesz a városi és vidéki iskolákat is érintő szakellenőrzés eredménye? A polgármester kijelentése alapján akár arra is következtethetnénk, hogy ő már előre tudta, hogy a magyar tagozaton működő tanítók és tanárok képtelenek úgy oktatni az ország nyelvét, hogy a kisebb és nagyobb diákok ne induljanak "hendikeppel" a nagy román hazában fontos és pénzes mesterségek elsajátításának rögös útján. Az egész akció azért tűnik tragikomikusnak, mivel hosszú évek óta képtelenség volt elérni, hogy a magyar gyermekek sajátos gondolkodásmódjának megfelelően előkészített tanterveket és tankönyveket elfogadják. Így továbbra is olyan "curriculum" szerint tanítanak, ami nem a második nyelvnek tekinti a románt, s amihez a kezdő osztályokban még tankönyv sincsen, ötödiktől pedig a beszélt nyelv használatának a gyakorlása helyett tájnyelvi szavak garmadát magoltatják be a gyermekekkel.
Ahelyett, hogy a valós helyzetről gyűjtenének hasznos információkat, mintha az 1980-as évek derekának szelleme köszönne vissza, amikor a volt diktátor talpnyalói megállapították, hogy a magyar gyermekek azért nem tudnak folyékonyan románul, mert a magyar nemzetiségű tanárok képtelenek megtanítani őket. Ezért aztán a többségüket szétdobálták, s a Regátból hoztak színromán pedagógusokat. Közülük egyesek hamar megfutamodtak, mások évekig kínlódtak, de olyan is volt, aki megtanult magyarul és köztiszteletnek örvendve oktatta a román nyelvet. Egészében véve azonban az akció megbukott. A romántudás nem lendült fel, de ébren maradt a többségiek miattunk érzett aggodalma. Ezért most egy újabb hasonló lépést készítenek elő? Vagy azt akarják bizonyítani, hogy nincsen szükség a magyar tagozatra? Vagy netalán az anyagiak miatt indult volna a kampány? Néhány éve ugyanis kiderült, hogy a magyar tanítók heti négy órával többet dolgoznak, mint román kollégáik. A szakszervezeten keresztül sikerült elérni, hogy ezért a pluszmunkáért végre megfizessék őket, ami valóságos irigységhullámot váltott ki. Egyes vélemények szerint most az a cél, hogy bebizonyítsák róluk: nem tanítják elég hatékonyan az országnyelvet, s a románórákat a román kolléganőkre bízzák, hogy a pluszfizetés az ő zsebükbe vándoroljon? Amíg a stratégia kiderül, fogadjuk el, hogy sokkal jobb, ha egy magyar gyermek az anyanyelvén tanul, ami könnyebb és hasznosabb, s ha szüksége van rá, az ország nyelvét is elsajátítja, s nincs kizárva, hogy egy-két hibás egyeztetéstől eltekintve árnyaltabban beszéli, mint sok román ember, akinek a nyelvi szegénységével nap mint nap szembesülünk.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Fél évszázad tollal, mikrofonnal
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal
Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét.
– Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára?
– Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb.
– Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították?
– Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott.
– Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében?
– Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit.
– 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus?
– Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim.
– Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"?
– Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki.
Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is.
– 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói.
– Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról.
– Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését?
– Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok.
– Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be?
– Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom.
– Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára?
– Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom.
– Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket.
– Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell.
– Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított?
– Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt.
– A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben?
– Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre.
– Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán?
– Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítménye

In memoriam Szabó Csaba
2013. december 14-én délután 5 órakor a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színházának előcsarnokában különleges, az egyetem 1963–1987 közötti korszakának egyik meghatározó tanáregyéniségére, Szabó Csaba zeneszerzőre, az intézetben beszédtechnikát és zenei ismereteket oktató adjunktusra emlékeztető kötet bemutatására kerül sor.
Szabó Csaba /Ákosfalva, 1936. ápr. 19. – Szombathely, 2003. máj. 23./ akár Marosvásárhely zenei életének kiemelkedő személyiségeként, akár a színészképzés korszerűsítésének egyik jelentős képviselőjeként egyaránt számot tarthat az utókor tiszteletére, magas szintű értékelésére.
Az egyetemen található hivatalos dokumentumok szerint Szabó Csaba számára 1963. október 1- jétől állította ki a munkakönyvet a személyzeti osztály, helyettes adjunktusi beosztásban. Ezt követően 1964. október 1-jétől a helyettes jelzőt a törvényben előírt egy év leteltével eltörölte a hivatal, s véglegesített adjunktusa lett az intézménynek. 1966. október 1-jétől a marosvásárhelyi Állami Népi Együttes karmesterének nevezték ki másodállásban, azonban továbbra is teljes katedrája maradt a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. 1987. szeptember 15- én szakadt meg adjunktusi beosztású alkalmazása, miután a kommunista diktatúra törvényei értelmében a kitelepedést kérvényező egyének nem taníthattak romániai oktatási intézményekben. 1988-tól 2003-ig a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán folytatta zenepedagógusi pályáját, melynek során elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt Kodály Zoltán zenepedagógiai koncepciója jelentette számára a legfontosabb iránymutatást.
A színészképzésben eltöltött negyedszázad során jelentős mértékben járult hozzá a beszédtechnika, a hangképzés és a színpadi beszéd oktatásának tudományos alapokra helyezett korszerűsítéséhez, valamint a zenei ismeretek és énekhangképzés kifejlesztéséhez; addig ezeket a diszciplínákat inkább tapasztalati alapokra építve oktatták az intézetben közreműködő tanárok.
Muzsikusi munkásságát tekintve elmondhatjuk, hogy Szabó Csaba egész élete, egész életműve "harcos" küzdelem a magyarság megmaradásáért és művelődéséért, a magyarság zenekultúrájáért: beleértve zeneszerzői, zenetudósi és zenepedagógiai tevékenységét is. Zeneszerzői és tudományos érdeklődése egyaránt szülőföldje magyar népzenei és zenetörténeti hagyományához kötötte: Marosvásárhelyt a Franz Schmidt-tanítvány Trózner József, majd Kolozsvárott a Gheorghe Dima Zeneakadémián a Kodály-tanítvány Jodál Gábor és Jagamas János növendékeként elkötelezett kutatója és művelője erdélyi nemzeti hagyományainknak. Seres András etnográfussal közösen 1991-ben megjelentetett Csángómagyar daloskönyve és az Erdélyi magyar harmóniás énekek a XVIII. századból című, 1999-ben a Magyar Művészeti Akadémia által a millenniumi pályázaton Arany Díjjal jutalmazott tudományos gyűjteménye örökre beírta a nevét a magyar zenekultúra történetébe, a magyar örökség aranykönyvébe.
Zeneszerzői életműve tematikai és műfaji szempontból rendkívül sokrétű, stílusában igen sokszínű. Az avantgárd új asszociatív zenei nyelvét a magyar zene harmóniás fundamentumába ágyazta. Vokális művei – a gyermekkarok játékosságától, vidámságától (Csingi-lingi reggelek) vegyes karainak drámaiságáig (Kőműves Kelemen) ívelnek, sajátos kórustechnikai megoldásokkal. Vokális-szimfonikus alkotásai – a Szent Márton-mise és a Szent Cecília-mise, miként a részben ide sorolható Passacaglia Kájoni János Székely miséjének Kyrie eleison dallamára című darab – a magyar evangéliumi zeneművészetnek talán legszentebb teljesítményei közé tartoznak. Szőllősy András Szabó Csaba zeneszerzői életművéről írt szavait a kötet előszavának írója idézi: "Ez a gyémánt kétféle ragyogást sugároz: a korszerűségét és az időtlenségét."
S ha majd egyszer, nem távoli időben, képes lesz valaki megírni az erdélyi magyar zenekultúra történetét, Szabó Csaba életművét a legfényesebb lapokra helyezheti el.
A Szabó Csaba Nemzetközi Társaság nemes feladata lehet az elkövetkező időkben az erdélyi magyar zenetörténet kutatásainak összefoglalása és közreadása a XVIII. századtól Seprődi János munkásságán át egész Szabó Csabáig – és tovább. Hiszen minden sovinizmus nélkül igaz lehet Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versének üzenete a XVIII. és XIX. század fordulójáról: "Itt van a legvégső oltára Pallasnak, Az emberiségnek, a csínosodásnak…" – napjainkig érő nemzeti elkötelezettség.
A bemutatásra kerülő kötet példaértékű alapossággal tekinti át Szabó Csaba életútját, művészi és pedagógusi pályáját. Az életmű fejezeteit különböző szerzők tollából olvashatjuk: Láng Gusztáv életrajzi vázlatát, a marosvásárhelyi évekről Csíky Csaba és Kovács Levente tanulmányait. Angi István, Pávai István és Elekes Márta írásai a zeneszerző műhelyébe kalauzolják az olvasót, a szombathelyi évekről Köteles György közöl átfogó szintézist.
A kötetet Ittzés Mihály és Szabó Péter szerkesztették. A kottagrafika Kocsis Tamás munkája. A borítóterv, a tipográfia, a tördelés az Írisz Repro Stúdióban, Kecskeméten történt. Felelős kiadó a Cellissimo Bt. ügyvezetője, Budapest, 2013. Nyomdai kivitelezés: Prime Rate Nyomdai Kft., Budapest. Felelős vezető: dr. Tomcsányi Péter. Az előszót Tóthpál József jegyzi.
A kötetben az életművet átfogóan bemutató, gazdag dokumentációs anyag található, Szabó Csabáné Szánthó Klaudia és Szabó István válogatásában és összeállításában. A művész hagyatékának és szellemiségének ápolója a halála óta elmúlt évtizedben a Szabó Csaba Nemzetközi Társaság. A függelékben dokumentumok, interjúk, nyilatkozatok, kritikák, beszámolók, levelek, nekrológok, megemlékezések, valamint Szabó Csaba műveinek (zeneművek, irodalmi művek, hangfelvételek) jegyzéke található.
A könyvbemutatón több tanulmány szerzőjével (Csíky Csaba, Elekes Márta, Pávai István – aki vetítéssel egybekötött előadás keretében méltatja Szabó Csaba népzenével kapcsolatos munkásságát) találkozhat az érdeklődő közönség, jelen lesznek Szabó Csaba családjának tagjai, özvegye és fia, valamint volt tanárkollégák, tanítványok. Csíky Csaba összeállításában elhangzik néhány, Szabó Csaba által szerzett kórusmű és zongoradarab (Ávéd Éva előadásában). Az esemény mediátora Kovács Levente.
Kovács Levente
Népújság (Marosvásárhely)

Lehetetlen helyzetbe sodorva
A második bécsi döntést eredetileg a román fél kérte – sommázta a Limes tudományos szemle főszerkesztő-helyettese, L. BALOGH BÉNI főlevéltáros az Észak-Erdély visszaszolgáltatását eredményező esemény lényegét. A temesvári születésű történésszel Szilágyi Aladár beszélgetett.
- A döntés előzményei, következményei, a Dél-Erdélyben rekedt magyarság helyzete mintha kevésbé keltette volna fel a magyar historiográfia érdeklődését…
- Valóban, a magyar történetírás a románnal szemben ezekkel az eseményekkel kevesebbet foglalkozott. Abban azonban nem sok köszönet volt, ahogy a román történészek vizsgálták a kérdést a 60-as évek végétől, aztán a 80-as években, a Ceauşescu-diktatúra fénykorában. A román politika eszközként használta fel a historiográfiát saját, magyarellenes céljai elérésére, gyakorlatilag a politika szolgálólányává süllyesztette a történelmet. Ami a magyar történetírást illeti, a 60-as években lazult a pártállam szorítása, a történettudomány egyre inkább liberalizálódott és szakszerűsödött. Bár kevés hangzott el a bécsi döntésről, de az aránylag tárgyilagos volt, kiegyensúlyozott, és elismerték, valóban súlyos atrocitások történtek. Juhász Gyula nevét feltétlen említsük meg, ő még 1964-ben közölt egy ma is elfogadható szemléletű munkát Teleki Pál külpolitikájáról.
- Ebben elsőként fejtette ki, hogy a második bécsi döntést a román fél kérte, és ezt dokumentumokkal is igazolta.
- Érdekes, hogy Aurică Simion, aki a román történészek közül talán a legtárgyilagosabban foglalkozott a 60-as évek végén, 70-es évek elején a kérdéssel, a Dictatul de la Viena című könyvében előszeretettel idézi Juhász Gyula megállapításait, csak azt nem, miszerint a románok kérték a döntést, ettől elegánsan eltekint.
A nagy impulzust, hogy felpörögjenek az események, az adta, hogy a Szovjetunió ultimátumot küldött Romániának, Besszarábia és Bukovina átadását követelve. A magyar diplomácia is rögtön megpróbált lépni. Mindehhez még két dolog járult hozzá. Egyrészt, hogy a német szemlélet megváltozott az erdélyi kérdéssel kapcsolatban, másrészt, hogy a magyarok egyfajta – nem tudom, mennyire komoly – kardcsörtetéssel próbáltak erélyesebben fellépni. Nem volt kicsit tragikomikus ez a magyar fenyegetőzés?
A legfelsőbb magyar politikai és a katonai vezetés, így Werth Henrik, a Vezérkar főnöke is jól tudta, hogy a románok egyértelmű katonai fölényben vannak. Tehát józanul gondolkodva és logikusan levonva a következtetéseket, tudták, hogy magyar katonai sikereket még egy megtépázott Románia ellen is, csak ideig-óráig tudnak elérni.
- Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a magyar hadsereg ekkor még szinte alig létezett, hisz évtizedekig le volt tiltva.
- Így van, a trianoni békeszerződés előírta az általános hadkötelezettség megszüntetését, csupán 35 ezer fős önkéntes hadsereget engedélyezett. Bár Magyarország folyamatosan kijátszotta az előírásokat, még az 1930-as években is jóval 100 ezer alatt maradt a létszám, ami töredékét képezte a román hadsereg állományának. A hadkötelezettség 1939-ben vált ismét hivatalossá, de már ezt megelőzően, 1938-ban, Győrben meghirdettek egy nagyarányú fegyverkezési programot. Ilyen rövid idő alatt nem lehetett ütőképes hadsereget létrehozni. Ma sem eldöntött kérdés, hogy Teleki Pál akkori miniszterelnök valóban háborúzni akart-e Romániával. Egy 1940. augusztus 20-a körül keltezett, elkeseredett hangú magánlevelében önmagát vádolta, amiért „lehetetlen helyzetbe” sodorta az országot, mivel kedvező megállapodás a román kormánnyal nem érhető el, egy kedvezőtlen pedig belső felforduláshoz vezetne. Egyedüli megoldásként, írta e levélben, a fegyveres megoldás kínálkozik.
- Hogyan reagáltak a románok? Egyrészt tisztában voltak azzal, hogy a hadseregük erősebb, mint a magyaroké, ám a szovjet fenyegetettség miatt mégis kényszerhelyzetbe kerültek, hiszen maga a román vezérkari főnök jelentette ki, hogy Erdély kérdésében is engedni kell.
- A szovjet ultimátum nem tett lehetővé szabályszerű visszavonulást: csak fejetlenül lehetett elhagyni Besszarábiát és Észak-Bukovinát, vagy ellenállni. De a román vezetők tudták, hogy német támogatás híján ez utóbbi kilátástalan. Románia ekkor már teljesen el volt szigetelve. Így kénytelen volt egy puskalövés nélkül visszavonulni, de ezzel óriási nemzetközi presztízsveszteséget szenvedett.
- Korabeli román diplomáciai jelentések arról számoltak be, hogy a német pálfordulás annak is tulajdonítható, hogy Németország csalódott a román haderőben, inkább a magyar hadsereget látta volna szívesebben a Keleti Kárpátok ormain, „védőbástyaként” a keleti veszedelem ellen.
- Hitler döntésében szerepet játszott az a számítás is, hogy ha a területátadás következtében Romániában meginog a rendszer, talán sikerül egy iránta lojálisabb román vezetést a hatalomba segíteni.
Végül bécsi döntés ide, bécsi döntés oda, az utolsó szó mindenben a Hitleré volt. Valamelyest tragikomikus, hogy miután Turnu Severinben semmiféle egyezményre nem jutottak egymással a felek, Hitler a diplomáciában szinte példátlan szóhasználattal zsarolta meg Romániát. Mi munkálhatott a román tudatban ennek ellenére? Bécsbe készülődve, még mindig azt remélték, hogy ott, a nagyhatalmak füle hallatán tárgyalgatnak a magyarokkal, és valamilyen eredményre jutnak? Még a vonaton is araszolgatták: tízezer vagy csak hétezer négyzetkilométert engedjenek át a magyaroknak…
Ez valóban az önáltatás klasszikus példája volt. Az egyik, inkább pszichológiai magyarázat az, hogy ők maguk is elhitték azt a húsz éven át harsogott propagandát, mely szerint egyetlen barázdát sem engednek át, megvédik az „ősi román földet”. II. Károly még közvetlenül a szovjet ultimátum előtt elmondott beszédében is a román hadsereg erejével hencegett. Hitler 1940 nyarán fogadta mindkét ország legfelsőbb vezetését. A magyaroknak megígérte, a románokat ráveszi arra, hogy engedékenyek legyenek, és kezdjenek el területi kérdésekről tárgyalni. Ez magyar szempontból már óriási haladás volt, hisz előtte a status quo elvén álltak a németek: csend és nyugalom kell a Balkánon, nem szabad a határok kérdését megbolygatni. A szovjetellenes támadás előtt nem hiányzott nekik egy tűzfészek a Balkánon. A románoknak Hitler kétértelmű kijelentéseket tett. Egyrészt leszögezte, hogy bizonyos területi engedményeket kell tenniük, másrészt meglebegtette a lakosságcsere lehetőségét is. Úgymond, csekély területi engedményekkel is megúszhatják. Ezzel Bukarest szája íze szerint beszélt, hiszen a románok már korábban is az etnikai elv alapján álltak: minden erdélyi magyar költözzön Magyarországra, és minden magyarországi román Romániába. Persze, ez nem lett volna se méltányos, se arányos, hiszen több mint másfélmillió magyar élt Erdélyben és csupán néhány tízezer román Magyarországon.
A románok lelki felkészületlenségére nézve plasztikus mozzanat volt, amikor a román delegáció vezetője, Manoilescu a véglegesített térképet megpillantva rosszul lett, és elájult. Viszont egy-két napra rá, amidőn a magyar küldöttség utazott haza – nem csak a fáma szerint –, Teleki esett valóságos depresszióba, holott minden állomáson lelkes tömegek várták. Ennek mi lehetett az oka?
Magyarország lakosságának túlnyomó többsége és az észak-erdélyi magyarok túláradó örömmel fogadták, hogy az 1920-ban elcsatolt erdélyi területek negyven százaléka visszatért, köztük olyan városok, mint Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, és olyan vidékek, mint Székelyföld.
Teleki viszont reálpolitikus volt és náciellenes. Nagyon nem örült annak, hogy Hitler kegyéből került vissza Észak-Erdély, hiszen véráldozatra is hajlandó lett volna, arra, hogy önálló magyar katonai lépés kényszerítse ki a románoktól a területátadást. Ez olyan német ajándék volt, amit szeretett volna elkerülni. Akkor miért fogadta el? A válasz egyszerű: mert reálpolitikusként tudta, hogy ha visszautasítja, a közhangulat ellene fordul, s a legrövidebb időn belül le kell mondania.
- A dél-erdélyi helyzetet még kevésbé kutatták, mint az észak-erdélyit. Ön Bárdi Nándor kollégájával megjelentette egyfajta szintézisét ennek a kérdéskörnek, szinte hétről hétre, napról napra összeállította a dél-erdélyi események kronológiáját. A bécsi döntés után várható volt, hogy a román hatalom az ott rekedt magyarokon fogja megtorolni a történteket. Bevallom, ebben a kérdésben inkább „magunkra” szoktam haragudni, hisz a rezsimváltás után magyar részről is sok atrocitás történt a románok ellen. Hogy Nagyváradon maradjunk: a magyar hatóságok azzal, hogy sok román értelmiségit, vezető embert bevagoníroztak és kiutasítottak az országból, valósággal kiprovokálták a román féltől a retorziókat.
- Azon, hogy „ki kezdte először”, már nem érdemes vitatkozni. Tény, hogy rögtön a bécsi döntés másnapján elkezdődött a dél-erdélyi magyarok üldözése, a tisztviselők, közalkalmazottak, gyári munkások elbocsátása. A brassói repülőgépgyár kapujára már 1940. augusztus 31-én kiírták, hogy a magyar származásúak nem léphetnek be. Annak, hogy Berlinben így döntöttek, és Budapest is ezt akarta, a brassói, temesvári, aradi vagy tordai magyar tisztviselő, gyári munkás itta meg a levét De ne térjünk ki a magyar fél felelőssége alól se. Józan ésszel visszagondolva szinte érthetetlen, sőt felháborító az a sok baklövés és a sok kapkodó, gyakran rosszindulatú lépés, amit az észak-erdélyi románok ellen megtettek. A magyar kormány „hivatalos” kisebbségpolitikája és Teleki Pál személyes beállítottsága nem ilyen volt. Teleki a szentistváni nemzetiségpolitikát vallotta, ami azt jelentette, hogy az egyéni nyelvhasználati jogok biztosítása és az anyanyelven folyó szakszerű közigazgatás révén kívánja kezelni a nemzetiségi kérdést. Ennek a jegyében a bécsi döntés után, az észak-erdélyi magyar tannyelvű gimnáziumok tanulói számára heti két órában kötelezővé tették a román nyelv oktatását. Teleki a románokkal valóban őszintén kívánta a megbékélést. Velük, a ruszinokkal, a szlovákokkal és a szerbekkel hosszú távú együttélésre szándékozott berendezkedni. A birodalmi eszme óriási illúzió volt, álmodozás a huszadik század közepén, amelynek már a 19. században sem volt igazán realitása. Mindenesetre humánusabb elképzelésnek számított, mint a kitelepítésekkel és lakosságcserével megvalósítandó etnikai nemzetállam, amelyet a bukaresti vezetés szorgalmazott. Mi valósult meg a gyakorlatban a szentistváni nemzetiségpolitikából? A katonai közigazgatás ideje alatt nem sok. Maga Teleki is hibázott, amikor szabad kezet adott a katonáknak Észak-Erdélyben. Nem volt befolyása például arra, hogy Nagyváradon Rajnay Károly tábornok, a város katonai parancsnoka 1940 őszén miként hajtja végre a központilag elrendelt kiutasításokat. Október 4-én közel háromszáz románt utasítottak ki Nagyváradról, embertelen körülmények között, tehervagonokba zsúfolva, főleg értelmiségieket és vezető embereket, így Nicolae Popovici püspököt vagy a város volt polgármesterét, Augustin Chirilǎ-t. A kiutasítások elrendelése nem, a végrehajtás módja viszont Rajnay lelkén szárad. Megalázó módon, mint a marhacsordát hajtották az összeterelt románokat a vasútállomás felé, s az összegyűlt tömeg pfujolhatott, kifejezhette a románokkal szembeni ellenséges érzelmeit. Teleki impulzív alkat volt, és azzal, hogy elrendelte – nemcsak Nagyváradról, de Kolozsvárról és más városokból is – bizonyos számú román kiutasítását, saját nemzetiségpolitikájának, az ún. szentistváni elveknek mondott ellent. Rajnayra visszatérve, ő egy szélsőjobboldali beállítottságú katonatiszt volt, Imrédy Béla híve. A maga előítéletei alapján egy teljesen magyar várost akart varázsolni Nagyváradból.
- Emblematikus alakja volt a kornak Márton Áron püspök, aki a maradóknak az élére állt. A legfontosabb dolog az volt, hogy úgy a katolikus, mint a református egyház, a másik két történelmi magyar egyházzal, az unitáriussal és az evangélikussal egyetemben, amennyire lehetett, meg- és fenntartották az iskoláikat. Egyáltalán mit tehetett az egyház, mekkora mozgástere volt?
- Márton Áron valóban a legnagyobb tiszteletet érdemli az utókor részéről. Hiszen a magyarországi egyházi főméltóságok között nem akadt olyan személy, aki hozzá hasonló határozottsággal emelte volna fel szavát a zsidóüldözés ellen. 1944 tavaszának végén, amikor a kolozsvári Szent Mihály templomban papokat szentelt, a szószékről kárhoztatta azok eljárását, akik vallásuk, nemzetiségük vagy fajiságuk miatt ártatlan embereket üldöznek. Beszédének szövegét a kolozsvári sajtó rendelkezésére bocsájtotta, de a magyar hatóságok megtiltották a közlését. Bátor kiállásával személyes biztonságát kockáztatta, hiszen Magyarország akkor már német megszállás alatt volt.
- Ami az egyházakat illeti, a dél-erdélyi magyarok körében a bécsi döntést követő általános reményvesztettség állapotában felértékelődött a csonkán maradt egyházak szerepe, annál is inkább, mivel Ion Antonescu diktatúrája a szigorúan vett, templomban zajló vallási életet viszonylag békében hagyta. Minden eszközzel akadályozta viszont a magyar egyházak karitatív és iskolán kívüli népnevelő tevékenységét, valamint kulturális, egyesületi életét.
Adott helyzetben magyar képviselet egyáltalán nem volt Dél-Erdélyben.
A Romániai Magyar Népközösség politikai mozgástere a minimálisra csökkent. Nem volt képviselete a központi hatalomban, de a helyi közigazgatásban sem, így ki volt rekesztve az őt közvetlenül érintő ügyek intézéséből is. 1940 őszén, 1941 elején − a vasgárdista uralom ideje alatt − a dél-erdélyi magyarok személyes biztonsága került gyakran veszélybe az utcai verések, a letartóztatások, az állandó fizikai fenyegetettség következtében, ezt követően főleg a vagyoni biztonságukban és a nyelvhasználat terén szenvedtek kárt. Az 1941 júniusától bevezetett háborús rendszabályokon kívül a magyarokat külön is sújtották a román hatóságok diszkriminatív intézkedései, mindennapi életüket szinte elviselhetetlenné tette a lépten-nyomon megnyilvánuló magyarellenes közhangulat, amelyet leginkább az észak-erdélyi román menekültek szítottak. A „magyarkérdés” a korábbiaknál is inkább állambiztonsági kérdés lett. A román titkosrendőrség, a sziguranca, valamint a csendőrség és a rendőrség magyarok elleni fellépései sokszor a paranoia határát súrolták.
Kiegészítés a beszélgetéshez. Megjelent:
Kiszolgáltatva – A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között. Összeállította L. Balogh Béni /Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 2013 – Források a romániai magyarság történetéhez/
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Magyari Tivadar
AZ ÖNISMERET ÚTJÁN
Tizenegy év börtön után Venczel József „megérte” saját utókorát
Munkásságának lényegi része életének egy jól elhatárolható korszakát jelenti, ez a tanulóévektől kezdődött és nagyrészt addig tartott, ameddig Venczel mögött 1950-ben becsukódott a börtöncella ajtója.
Venczel József, munkásságát nézve, kisebbségpolitikai szakíró volt, azon belül kiemelten agrárpolitikai szakíró, illetve közművelődés-politikai szakíró. A szerteágazó tevékenységének alapja pedig a társadalomkutatás, esetenként a levéltári kutatás. Ezen kívül intézményszervezői, folyóirat-szerkesztői tevékenysége is emlékezetes.
Munkája a kortársai között úgy vált ismertté, később már-már legendássá, mint a nagyon pontos, konkrét szempontok alapján végzett munka. Lelkes munkacsoportoknak volt őmaga higgadt, részletekre figyelő, de az egész feladatot átlátó tagja. Amikor valaminek a jegyzékét kellett elkészíteni, valamiről nyilvántartást, katasztert akartak vezetni vagy legalábbis ennek a tervét kellett kidolgozni, a legtöbbször Venczelhez fordultak.
Venczel Józsefet már csak ezért is minden munkahelyén szerették és tisztelték. Közepes termetű, idősebb korára vékony, csontos ember volt. Gondozottan járt, de szürke egyszerűség jellemezte az öltözetét. Élete nagy részében erősen cigarettázott. Hitét naponta gyakorló katolikus volt, ha tehette, a napot reggel szent misével kezdte. Szerény volt, csendes, de érdeklődésre szívesen mesélt, élénken, sokszor jókedvűen magyarázott. Munkásságának lényegi része életének egy jól elhatárolható korszakát jelenti,
ez a tanulóévektől kezdődött és nagyrészt addig tartott, ameddig Venczel mögött 1950-ben becsukódott a börtöncella ajtója. Ez alig húsz év. Később, a tizenegy év börtön és a további, életéből hátralevő tizenkét szabadon töltött év során – azt lehet mondani – Venczel inkább saját korábbi munkásságának utóéletét érte meg: „megérte” a saját utókorát.
Élete végén, már betegen, talán elégtételként is, még lehetőséget kapott két, korábbi munkásságához méltó tevékenységre: arra, hogy a társadalomkutatás, főleg a falukérdés témájában publikálhasson (néhány tanulmányt vagy cikket, elsősorban a Korunkban), és élete legvégén arra, hogy ismét a legendás pontossága, rendszerező látásmódja szerint dolgozzon: rábízták az akkor éppen tervezett Romániai Magyar Irodalmi Lexikon teljes címszó jegyzékének összeállítását.
Származás és család. Tanulmányok
Venczel József 1913. november 4-én születik és 59. évében hal meg, 1972. márciusában. Szüleinek első gyermeke, apja számtantanár. Csíkszeredában jön világra, ott nevelkedik és a Római Katolikus Főgimnázium tanulója, 1930-ban érettségizik. Abban az évben beiratkozik a kolozsvári tudományegyetem jogi karára. A jogi tanulmányok nem túl könnyűek, román nyelven folynak, ennek ellenére viszonylag jó eredménnyel halad, és miután 1935-ben végez, 1936-ban beiratkozik doktorátusra: a jogtudományi doktori címet pedig 1939-ben szerzi meg.
Az 1935-36-os tanév második szemeszterét vendégdiákként a bukaresti tudományegyetemen tölti, Traian Herseni (nevezetes román társadalomkutató) maga hívja meg egy levélben, minthogy már tudott a falukutatás iránti érdeklődéséről.
Az új nemzedék. Az Erdélyi Fiatalok.
1918 után, az új helyzetben az erdélyi magyarság közéletét és közérzetét hosszú ideig az a generáció határozza meg, amelyik még az első világháború előtt nőtt fel – röviden mondva: Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor nemzedéke.
A húszas évek végére felnövekvő fiatal értelmiségiek új generációja viszont az apák korosztályát egyre erőteljesebben bírálja: képtelennek látja a pontos helyzetmeghatározásra az új, a kisebbségi állapotban, és, emiatt is, képtelennek látja valamiféle konkrét cselekvésprogram megalkotására. Ez a bírálat a transzilvanizmus akkori változatának a bírálata. Az új nemzedék nem magát a transzilvanizmust veti el, hanem annak a bizonyos formáját.
A korábbi nemzedék a szépirodalmat, az esszéírást, a publicisztikát tartotta a fő kifejezési eszköznek, de a fő megismerési lehetőségnek is: irodalomközpontúság jellemezte. Az új nemzedék zsákutcásnak tartja ezt a viszonyulást, mely befelé fordulásra, múltba fordulásra – egy megfoghatatlan, elvont transzilvanizmusra alkalmas ugyan, de teljesen alkalmatlan a tényfeltáró ismeretre: ahogy ők fogalmaznak a nemzetiségi önismeretre. Ez a szó:
„nemzetiségi önismeret” az új generáció kulcsszava lesz.
Szerintük az önismeret a tudomány módszeres eszközeivel valósulna meg és nem a parttalan szemlélődés révén. Ez a transzilvanizmus – mondják a fiatalok – nem képes szembesülni azzal a realitással, hogy az erdélyi magyarság az új politikai helyzetben nem az egyik erdélyi nép, amely döntési helyzetben politizálhatna, hanem egy alávetett helyzetben levő romániai kisebbség.
Az önismeretet és az ennek alapján való cselekvést a középosztály (tulajdonképpen az értelmiség) feladatának tekintik. Ugyanis ez a nemzedék a kisebbségi társadalom két alapvető csoportjának az értelmiséget, illetve a népet tekinti: utóbbi a falu világát jelenti – a lélekszám erejénél fogva is – az akkori magyar lakosság 72 százaléka falun él.
Ebben a szellemiségben a kora-harmincas évek magyar egyetemistáinak figyelme a falukérdés, a falukutatás irányába fordul. 1930-ban egyetemista folyóiratot alapítanak Erdélyi Fiatalok címmel, és a lap tízéves élete során a legmaradandóbb, máig is a legemlékezetesebb szerepe valóban a falukutatás köréből való. A falu felé fordulás általános korjelenség. Számos egyesület, felekezeti ifjúsági szervezet próbálkozik falukutatással: népi hagyományok gyűjtése, helytörténet, szociográfia. Így az Erdélyi Fiatalok köre előtt több tanulságos példa is áll.
Az Erdélyi Fiatalok falumunkája kapcsán két dolgot emelek ki: az egyik az Erdélyi Fiatalok Falu-füzetei sorozat – összesen négy jelent meg a harmincas évek elején; ezek közül talán a legtöbbet idézett: Mikó Imre Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés, 1932-ből.
A másik, amit az Erdélyi Fiatalok kapcsán kiemelek, az a Faluszeminárium: Venczel Józsefet itt találjuk fontosabb szerepben, ő a szeminárium titkára, tulajdonképpen fő szervezője. Ezeken a szemináriumokon nem csak a fiatalok tartanak előadást – köztük nagyon sokat maga Venczel – de a régi nemzedék nagyjait is felkérik erre: például Kós Károlyt, Tamási Áront.
A Dimitrie Gusti-féle falukutató iskola (Bukarest Iskola) világhíressé vált monografikus módszeréről (hely hiányában mibenlétét nem fejtjük ki, itt olvasható:, illetve itt).
Ezzel a körrel való első erdélyi magyar kapcsolatokat még azok a magyar egyetemisták közvetítik, akik Bukarestben tanulnak, például a később fiatalon elhunyt Bakk Péter. A kolozsváriak közül Mikó Imre veszi fel először a kapcsolatot magával a professzorral, de első között volt szerepe volt a Gusti-féle falukutatások ismertetésében Demeter Bélának, Jancsó Bélának, később magának Venczelnek is.
Az egyik első falukutató tábort, amely hasonló volt azokhoz, amit a Gusti-tanítványok is szervezni szoktak, 1936-ban az akkor fiatal Szabó T. Attila szervezte, Kós Károly és a református teológia támogatásával, Kalotaszeg alszegén: Bábonyban. A korra - és a gustiánus módszerre – jellemző módon a résztvevő 23 egyetemista nem csak a falu gazdasági, népesedési és lakásviszonyait mérte fel, térképeket is készítve, hanem dolgozott is: patakot szabályozott, utat javított.
Az egyik legemlékezetesebb tábor pedig Bálványosváralján volt, több szakaszban, 1941 és 1943 között, az immár visszakerült Észak-Erdélyben, ahol viszont Venczel alkalmazhatta a – közben világhíressé lett – román módszert. Orvostanhallgatókból, közgazdászhallgatókból, jogászdiákokból és tanárképzősökből álló csapatot vezetett, több ízben is visszatértek, olykor hetekre, a helyszínre. Köztük van az a fiatalember, aki későbbi pályája során a leginkább bizonyul majd Venczel-tanítványnak: ő Imreh István történész – aki jóval később a venczeli szakmai hagyaték első gondozója is lesz.
A Hitel. A venczeli pálya zenitje.
Venczel József egyike azoknak, akik idővel elégedetlenek lesznek az Erdélyi Fiatalok folyóirat szerkesztési elveivel, kiválnak, és egy másik lapot indítanak: ez a Hitel.
Venczel két nekifutással, először 1935-ben Makkay Lászlóval, aztán rá egy évre egyedül újra megalapítja a folyóiratot, ami 1944-ig létezik. Szerkesztőségének tagjai a jómódú Albrecht Dezső, politikus, újságíró, de ügyvéd és földbirtokos – hosszú ideig ő biztosítja majd a pénzt a kiadványhoz, – valamint Kéki Béla és Vita Sándor.
Ezek a nevek ma már a részletekben tájékozott történész számára ismertek csak, ám a Hitel nem csak egy szerkesztőségi csapat, hanem egy több száz személyből álló értelmiségi holdudvar is, és bizonyos irányzatot követ. A szerkesztőség maga otthont kap (Szövérdi) Szász István mérnök családi házában, a kolozsvári Vulcan utcai házban, ahol nem csak szerkesztőségi munka folyik, hanem vitaestek vannak, úgynevezett Hitel-vacsorák, amin gyakori vendég Tamási Áron, Márton Áron vagy sok író, politikus, újságíró, művész, egyházi személy.
Miért elégedetlenek Venczelék adott ponton az Erdélyi Fiatalokkal és miért akarnak újabb lapot alapítani? Az Erdélyi Fiatalok-csoport egy részének elégedetlenségét banális, munkaszervezési viták is okozzák. Egyesek szerették volna, ha a lap levetkőzné a már-már belterjes főiskolás-kiadvány jellegét, és az új nemzedék szélesebb megszólalási fóruma lenne.
De ezeknél a vitáknál sokkal erőteljesebb ellentétet okoz az, hogy az Erdélyi Fiatalok egy, minden tekintetben fenntartandó, politikai világnézeti semlegességet hirdetett, hogy a nemzetiségi önismeret szolgálatában az egységet őrizhesse meg, és nehogy ideológiai, netán felekezeti törésvonalak valamelyik oldalán találja magát miközben a Venczelék csoportja egy jól meghatározott világnézetet tart szükségesnek: arcvonalasabb lapot szeretnének.
A Hitelt ilyenek tervezik. Nem mellékes az sem, hogy a Venczel-féle csoport főleg katolikus fiatalokból áll. Alapvetően nem felekezeti ellentétről van szó, viszont tény, hogy abban a korban az ifjúság többnyire felekezeti alapon szerveződik.
A gondolkodásmódjuk jobb megértéséhez – de az egész venczeli társadalomfelfogás lényegi ismeretéhez – tudnunk kell, hogy a fiatal (katolikus) értelmiségiek gondolkodását ekkor – nagymértékben Márton Áron révén – a Vatikán újabb keletű szociális enciklikája határozza meg.
A szociológiai alapokat is felmutató 1931-es „Quadragesimo anno” enciklika a második szociális enciklika. Ezt negyven évvel azelőtt az első szociális enciklika, az 1891-es előzi meg.
A „Quadragesimo anno” társadalomelméleti tézisei révén elutasítja mind a szabad versenyen alapuló társadalmi modellt, mind az osztálytagozódás marxista modelljét, kiváltképpen a bolsevista osztályharcos-proletárdiktatúrás megközelítést. Olyan társadalmi felépítést modellez, amiben nem gazdasági státus szerinti rétegek, társadalmi osztályok a lényegi szerkezeti elemek, hanem egymást kiegészítő, egymásra utalt és az érdekeket szervezett formában egyeztető entitások: a szakmai hivatások szerint felálló csoportok. Ebben a modellben – amiben, egyébként, a keresztényi felebaráti szeretet egyik kohéziós tényező – valósítható meg, szerintük, a szociális igazság. Ezt a társadalomelméleti megközelítést – amit a rövidség kedvéért kissé leegyszerűsítve foglalunk össze – nevezzük hivatásrendiségnek.
A szemlélettel összefüggő ideológiát pedig: keresztényszocializmusnak nevezzük.
Az Erdélyi Fiatalok folyóirat belső ellenzékét jelentő Venczel-csoport esetében egy másik hatás is közrejátszott annak a társadalomszemléletnek a megerősödésében, miszerint a társadalom tanultabb-tehetősebb elitje a társadalmi változás fő kezdeményezője: ez a Széchenyi-modell.
Pontosabban, ami rájuk hatott, az a Szekfű Gyula történész által megrajzolt Széchenyi István-kép. Szekfű Gyula kortárs művei amúgy elég nagy hatással voltak annak a korszaknak a történelemszemléletére. A Szekfű-féle Széchenyi István annak az alapgondolatnak az atyja, miszerint a fejlődés az elittel kezdődik, a fejlődő, haladó elit hivatása a közösség önismerete, mely önismeret birtokában képes – korbeli kedvenc kifejezést használva – a „népvezetésre”. Széchenyi egyik meghatározó művének ez a címe: Hitel. Emiatt is választják az új folyóirat címének is a „Hitel” szót.
A Hitel, és maga Venczel József 1937-ben egy fontos nemzetpolitikai egyeztetési kísérlet szereplője: ez a Vásárhelyi Találkozó néven ismert esemény.
Rövid oktatói pálya. A „négy magyar év” és a Bolyai Egyetem
1940-ben magántanári állást ajánlanak neki a visszatérő kolozsvári magyar egyetemen, társadalomtudományi területen. Az állást végül nem foglalja el, mert tevékenységének és tudásának jobban megfelel az az oktatói státus, amit a Kolozsváron akkor éppen megalakuló Erdélyi Tudományos Intézet kínál fel neki.
Ennek az intézetnek kezdetben tanára, majd ügyvezető igazgatója. Az intézet a humán tudományok érdekében alakult, és 1945 után pedig a majdan Bolyainak nevezett magyar egyetem egyik intézete lesz. Közben egy másik fontos állása is van: az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület statisztikai osztályának a vezetője – és itt ő dolgozza ki, a háború utánra, az egyesület földbirtokreform-tervezetét. Közben kötetben dolgozza fel a korábbi román földbirtok-reform történetét is. A háború után Venczel tagja lesz az új magyar egyetemet talpra állító munkabizottságnak, együtt a legjobb barátjával, Nagy Gézával, a művelődésszervezővel, aki akkora református, mint amekkora katolikus Venczel Jóska, és mindhalálig egyik legjobb barátja. A legkülönfélébb munkákat vállalják, rendszeresen elkísérik Csögőr Lajost bukaresti egyeztető útjaira, de az adományok gyűjtésével is foglalkoznak, felmérnek, terveket rajzolnak, tanári pályázati dossziékat fordítanak le románra: mindent Venczel által kitalált rendszer szerint.
1945 október 1-től a Bolyai Egyetemen (akkor még nem így hívják) a közgazdasági és jogi karán a statisztika és a szociológia professzorává nevezik ki. Két-három előadásnak lesz gazdája. Abban az időszakban kutatómunkára nem jut idő, mert az egyetem talpra állítása érdekében sokat kell utazni Kolozsvár, Vásárhely és Bukarest között, és az oktatói munka is mindössze három szemesztert tart, mert 1947 elején letartóztatják és internálják.
(A szöveg annak az előadásnak a rövidített változata, amelyet a szerző a Venczel-emlékkonferencián tartott, november 8-án a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar szociológia intézetében. Eredeti címe: 2013: Venczel József centenárium)
Magyari Tivadar
szociológus, 1991-ben diplomázott Kolozsváron, 2004-ben szerzett doktori címet. Egyetemi docens a BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézetében. Kutatási területe életmód, média, oktatás, oktatáspolitika. 1997 és 2012 között az egyetem magyar tagozatának volt vezetője, rektorhelyettes.
Transindex.ro

Állásfoglalásban ítélte el egyháza Tőkés Lászlót
Állásfoglalást fogadott el december 6-án, péntek délutáni zárt ülésén a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) közgyűlése, amelyben felszólítják Tőkés László volt püspököt, hogy fejezze be "az egyházhoz méltatlan magatartását" – tudta meg lapunk.
Az állásfoglalás előzménye, hogy az európai parlamenti képviselő az utóbbi hónapokban sorozatosan támadta nyilvánosság előtt vagy levelekben Csűry István jelenlegi püspököt állítólagos „RMDSZ-barát” egyházpolitikája miatt. A közgyűlés az esperesi kollégium javaslatára döntött úgy, hogy védelmébe veszi az egyházkerület jelenlegi vezetőjét.
Úgy tudjuk, az állásfoglalást kétharmados szavazattöbbséggel fogadta el a közgyűlés. A dokumentum tartalmát azonban nem kívánták nyilvánosságra hozni a világi sajtóban, várhatóan a Harangszó című egyházi lapban jelenik majd meg.
A közgyűlés első része sajtónyilvánosság előtt zajlott. Értesüléseink szerint a Tőkés Lászlóval kapcsolatos napirendi pont előtt a volt püspökhöz közel álló Antal János egyházkerületi külügyi tanácsos kérte a sajtó kizárását az ülésről. Ezt Antal János péntek este a maszol.ro-nak megerősítette, ám az állásfoglalást nem kívánta kommentálni, és a közgyűlés részleteiről sem kívánt információkkal szolgálni.
Szintén a pénteki közgyűlésen állásfoglalásban ítélte el az egyházkerület, hogy a kormányfő kezdeményezte a Románia Csillaga érdemrend visszavonását Tőkés Lászlótól a kormányfőnek azt a kezdeményezését.
Értesüléseinket péntek este Csűry István püspök is megerősítette. A püspök röviden így foglalta össze a maszol.ro-nak az állásfoglalást: Tőkés Lászlónak a brüsszeli politikai vita a feladata, és kérik, hogy fejezze be az egyházhoz méltatlan magatartást. Csűry István hozzátette: a maga részéről befejezettnek tekinti a levelezést, mely nem szolgálja „sem egyházunk, sem a magyar nemzet, sem erdélyi népünk javát”.
A közgyűlés napirendjén egyébként két, Tőkés László EP-képviselőhöz köthető határozat szerepet, ezek egyike a Románia Csillaga érdemrend visszavonásával kapcsolatos. Csűry István elmondta: fenntartják azt az elvi álláspontjukat, miszerint egy, valamilyen érdemért megkapott kitüntetés nem vonható vissza, és az erről szóló jegyzőkönyvet megküldik az államfőnek és a kormánynak.
Cseke Péter Tamás, Fried Noémi Lujza
maszol.ro

Németh: a világnemzetté válás főpróbája lesz 2014-es választás
A jövő évi választás sikeres lebonyolítása a nemzetegyesítés és a honosítás visszaigazolása lehet a külhoni magyarok részéről – mondta Németh Zsolt, a Külügyminisztérium államtitkára a Vasárnapi újságnak.
Nagyon komoly trauma volt és kiábrándulás hozott az anyaországból a határon túli magyarok számára a 2004. december 5-i kettős állampolgárságról szóló eredménytelen népszavazás. Az elmúlt három esztendőben a második Orbán-kormány mindent megtett azért, hogy ezeket a sebeket begyógyítsa.
A nemzeti integráció arról szól, hogy a határon túli magyarok számíthatnak az anyaországra, a legfontosabb lépés a magyar állampolgárság és a szavazati jog megadása volt a külhoni magyaroknak – mondta a Vasárnapi újságnak Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára, aki a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának pénteki ülését követően nyilatkozott a Vasárnapi újságnak.
A politikus a jövő évi országgyűlési választásról azt mondta, egészen egyedülálló történelmi esemény előtt állunk, mert a világ magyarjai részt vehetnek annak meghatározásában, hogy a magyar államot ki vezesse. Ilyen még nem volt a magyar történelem során, és ez a világnemzetté válás főpróbája is lesz.
Hozzátette: a szavazás a kedvezményes honosítás egyfajta visszaigazolása lesz, nemzetpolitikai szempontból pedig nagyon fontos, hogy ez pozitív legyen. Ha nem megfelelőképpen sikerül, akkor az negatívan hathat a honosítás intézményére és a magyar-magyar együttműködés egészére is. Emiatt nagy hangsúlyt kell fektetni arra, hogy a választásokra minél nagyobb részvétel mellett kerüljön sor, és hogy ennek érdekében minél többen regisztráljanak – mondta az államtitkár.
Németh Zsolt hangsúlyozta: úgy látja a magyarországi politikai erők megértették, hogy mégsem pártpolitikai szempontból fontos ez az ügy. Nem az az egy vagy két mandátum a tét, ami a határon túli szavazatoktól fog függni, hanem az, hogy sikerül-e a honosítás főpróbája. „Számomra sem az a legfontosabb, hogy a Fideszre adják le a szavazataikat, hanem az, hogy minél nagyobb arányban vegyenek részt a választásokon” – fogalmazott Németh Zsolt államtitkár.
hirado.hu / Kossuth Rádió, Vasárnapi Újság
Erdély.ma

Hitelrontás–politikával
Az erdélyi magyar közéleti szereplők között kevés olyan személyiséget találunk, aki egyaránt jól áll a felmutatható eredmények és a népszerűségi mutatók tekintetében. Ennek oka az lehet, hogy a társadalmi problémák megoldásához olyan politikai szerepvállalásra van szükség, ami erkölcstelen egyezségekre alapszik, ez pedig az érintett személyek hitelvesztését okozza. A politikai nyomásgyakorlás egy fontos manipulációs eszköz, de az esetek többségében ezt nem a közügyek intézésére, hanem a funkciók megszerzésére használják fel. A hatalom múlandó, a konjunktúrák változnak, a politikusok népszerűsége pedig állandó eróziónak van kitéve.
Az egyik legismertebb erdélyi közméltóságunk – politikai szerepvállalása által – egy ehhez hasonló átalakuláson ment át. A Temesvárról száműzött lelkészt, a diktatúra megdöntésében vállalt szerepéért, kezdetben még ország-világ a forradalom hőseként ünnepelte. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökeként, a közéletben kifejtett tevékenységéért azonban már számos bírálattal kellett szembenéznie. Az „RMDSZ-utódpártok” létrehozásában játszott aktív szerepe, valamint a folyamatos torzsalkodások további bizalomvesztést okoztak, ma pedig egy kérdőjelekkel teli politikai pálya alkonyán találjuk.
Számos más, kevésbé ismert vagy ünnepelt „pályatársának” példáját is említhetnénk. A valamikor még nagy köztiszteletnek örvendő írók, költők, ügyvédek, színészek, újságírók, orvosok, állatorvosok, tanárok, mérnökök vagy más szakmabeliek mára már egyszerű megélhetési politikusokká váltak, és elveszítették azt a patinájukat, amellyel még a politikai pályafutásuk elején rendelkeztek. Azok a kívülálló civilek pedig, akiket ettől a „veszteséges” közéleti szerepléstől való távolmaradással lehetne vádolni, nyugodtan elmondhatják, hogy soha nem volt (és nem is lesz) nyílt verseny az erdélyi magyar húsosfazék körüli helyek elosztásában, azokat mindig csak a szubjektív előválogatások nyerteseinek tartották fenn, némi demokratikusnak kikiáltott színjátékkal kiegészítve, tehát nem terheli őket ilyenfajta felelősség. Úgy is mondhatnánk, hogy mindenki azzal maradt, amit érdemelt.
Ilyen körülmények között egyre nagyobb társadalmi szereppel bír az a dévai ferences szerzetes, aki az eddigi életpályája során mindig növelni tudta a népszerűségét. Aki következetes munkájával és töretlen hitével árva gyermekek megmentését és az egész közösségünk lelki bátorítását vállalta fel. A maga szerény eszközeivel, különösebben nagy felhajtás nélkül, a román sajtó teljes mellőzése mellett. Egy ilyen életpálya véghezvitelére nagyon kevesen volnának képesek közülünk. A legtöbben emberi gyarlóságunk áldozatául esünk, és általában nem is áll szándékunkban ezen változtatni. Bűntudatra talán nincs okunk, de az ilyen példák cselekedetre buzdíthatnának. Olyan politikán kívüli kezdeményezésekre, amelyek ránk és a környezetünkre nézve is egyaránt jó hatással lehetnének.
Ferencz Zsombor
Központ
Erdély.ma

Öntudaterősítő székely szimbólumok
Az utóbbi időben egyre népszerűbbek a székely szimbólumokat tartalmazó termékek, amelyekből bővül a felhozatal: székely zászló, matrica, póló, térkép, címer mellett már vásárolható székely sál is.
„Akkor lesz nekünk autonómiánk, ha megismerjük a valós székely és magyar múltunkat. Rólunk már sokan írtak, eljött az ideje, hogy rólunk magunknak és másoknak is mi írjunk” – fejtette ki Veress Dávid, a Csíkszéki Székely Tanács elnöke, miközben a megvásárolható népszerű székely termékekről beszélgettünk. Bemutatta az elmúlt tíz év során elkészíttetett székely szimbólumokat, amelyek véleménye szerint az egészséges közösségi tudat erősítését is szolgálják. Elsőként a székely zászlót és Székelyföld térképét tették elérhetővé az emberek számára, amelyet követett az öntapadós matrica SIC felirattal a nemzetközi tudatba való megjelenés érdekében – részletezte az elnök. Nemrég elkészült a bekeretezett székely címer is.
Termékek az öntudat alakulásáért
Mivel Veress úgy véli, hogy a mindennapi megtapasztalás nagyban segítheti az emberek öntudatának alakulását, ezért a szimbólumok mellett további használati tárgyakat is készíttetnek. Így zsebnaptárakat, motoros, biciklis zászlókat, székely címeres matricákat is lehet vásárolni Csíkszeredában a Petőfi utca 8. szám alatt. Emellett megjelentették az általános iskolásoknak szánt, Székelyföld történelmét bemutató tankönyvet is, amelyet Hargita Megye Tanácsának jóvoltából a környékbeli iskolák megkaptak. A legfrissebb termék a székely sál, amellyel főként a fiatalokat célozzák meg, hogy őket ily módon is erősítsék nemzeti öntudatukban.
Népszerű székely termékek
Minden korosztály érdeklődik a székely zászlók iránt: a biciklisek, motorosok a közlekedési eszközükre tűzik fel, sokan pedig focimeccsekre, felvonulásokra viszik magukkal – számolt be az illetékes. Hozzátette, a székely zászlókat ért támadások is használtak azok népszerűségének, hiszen rengeteg ház falára tűzik ki azóta is. A tankönyvet nemcsak az iskolások olvassák, hanem sokan vásárolnak belelőle külföldön élő családtagjaik számára is. A térképeket pedig leginkább nagyszülők vásárolják unokáinak, hogy ezáltal is megismerhessék a jelenlegi Székelyföldet.
Veress Dávid már gondolkodik további termékeken is, így például székely nemezelt telefontartón és egy Székely nagyjaink sorozat elindításán, hiszen úgy véli, kellő bizalommal, kitartással és legfőképpen összefogással bármi elérhető.
Nyáron nagyobb az érdeklődés
A Tilos kávéházban folyamatosan beszerezhető a székely póló, amelyet főként nyáron vásárolnak az emberek – tudtuk meg Cornelia Enachetól. A kávézó alkalmazottja hozzátette, a fővárosi magyar–román mérkőzés előtt is nagyon sokan vásároltak belőle. Azt is elárulta, sokan annak érdekében, hogy ne kelljen levessék a pólót a meccs előtt, fordítva vették fel azt. Mint megtudtuk, a vásárlók többnyire az asztaloknál ülve veszik észre a pulton lévő ruhadarabot, azt követően érdeklődnek és vásárolják meg.
Az egyik, Petőfi utcában lévő üzletben a nyár folyamán árultak székely zászlót, amely pünkösd előtt el is fogyott. Az elárusító elmondása szerint nem volt sok belőle, hozzávetőleg húsz darab, de hamar kimerült a készlet. Jelenleg nem árulnak zászlót, de mivel igény lenne rá – azóta többen is keresték –, az elkövetkezőkben valószínűleg rendelni fognak.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

A bennünk levő fényességet Isten azért gyújtotta, hogy égjen
„A sötétség felszámolásához elég egy kicsi gyertyát meggyújtani. Isten erre hív minket, hogy legyünk családjaink és tágabb környezetünk fényessége. Oszlassuk a sötétséget apró jótettekkel!” – szólt az evangélium üzenete a gyergyószentmiklósi Szent Miklós templom búcsúján.
Minden ember hivatással születik a világra, hisz minden teremtménybe fényt gyújt az Isten. Feladatunk, hogy a szeretet, a jóság lángját őrizzük, ápoljuk és továbbadjuk – szólt a hívekhez Székely János, Esztergom-Budapest Főegyházmegye segédpüspöke, a búcsús szentmise ünnepi szónoka. „Az Úr Isten ellen vét az, aki úgy gondolja magáról, hogy nem jó semmire” – mondta. Prédikációjában kifejtette: anélkül, hogy a szívekben ne születne meg az Isten iránt érzett hit, a hála, a hozzá való ragaszkodás, az ember nem tud örömteli életet élni, s anélkül egy nemzet sem tud igazán talpra állni. „Isten nélkül a nemzetünk soha nem tud életerős lenni, nem tud elkezdeni újra alkotni, remélni, összefogni.”
Hogy lángol-e bennünk a fény, hogy milyen mértékben ragyogja be életünket, kiderül, ha környezetünkben keressük a visszajelzést. „Salamon király a hozzá forduló embernek tanácsolta: nézz bele öt tükörbe, és megtudod, hogy milyen ember vagy. Az első tükör a feleséged. Nézz bele ebbe a tükörbe, és kérdezd meg, hogy mennyire boldog, kiteljesedett-e az élete melletted. A második tükör a gyermekeid. Nézz rájuk, hogyan fejlődnek, hogyan nyílik az értelmük, a szívük. A harmadik tükör a barátaid. Nézz rájuk, hogy tudnak-e hozzád őszinték lenni, megmondani azt is, ami nehéz, olyan embernek tartanak-e, akinek a szíve nyitott. A negyedik és az ötödik tükör az állataid és a növényeid. Nézd meg, hogyan növekednek. Nézz bele minél gyakrabban ebbe az öt tükörbe, s kérdezd meg magadtól, milyen ember vagy, hinted-e a jóság magvait” – fogalmazott az atya. Kifejtette továbbá, hogy az Úr Isten örömét, fényét legfőképp a családban őrizhetjük. A házasfelek feladatairól szólva úgy fogalmazott: „Az életerős családban a férj és a feleség szeretetben, őszinteségben, hűségben kibontakozik. Egészen különleges küldetése van ebben a férfinak és különleges a nőnek. A nőnek sajátos küldetése az, hogy állandóan finoman jelezze férje számára, hogy mi az, aminek örül, mi az, ami fáj. Különben a férje nem fogja érteni, és eltávolodhatnak. A férfi küldetése, hogy a szerelem titokzatos körforgásának a motorja legyen, ne felejtsen el soha udvarolni, tudja ezt a titokzatos körforgást újra és újra elindítani. Fontos, hogy az életerős családokból fakadjon bőségesen az élet” – világított rá az ünnepi szónok.
Prédikációjában elhangzott: régen az volt a a magyar nép küldetése, hogy védje a keresztény értékeket, pajzsa legyen a kereszténységnek. Ma az a küldetésünk, hogy bátran védjük az evangélium, a kereszténység, az emberség, az igazság értékeit. „Egyre több olyan nemzetközi találkozó van, ahol sokan elismerőleg emlegetik magyar népünket, akár az új magyar alkotmányt, amelyik védi a családot, a gyermeket, amelyik nem a pénz logikájával gondolkodik. Egyházi és közéleti személyek egyre többen s egyre nagyobb elismeréssel emlegetik azt a néhány gyönyörű gondolatot, ami ezekben a dokumentumokban és nagyon sok döntésben megszületett. Úgy gondolom, hogy büszkének kellene erre lennünk, s hogy fontos ezen az úton továbbhaladjunk bátran” – mondta a püspök, „Jó tettek hintésére hív minket Jézus”– zárta gondolatait.
Újraáldották a felújított templomot
A búcsús szentmise keretében a püspök újraáldotta a restaurált Szent Miklós-templomot, Portik-Hegyi Kelemen főesperes plébános pedig köszönetet mondott mindenkinek, aki adományával, munkájával hozzájárult az istenháza felújításához. „Nehéz elhinni, hogy sikerült a templomot kívülről, belülről felújítanunk. Hogy ez ebben a válságos időszakban megvalósulhatott, a jó Isten gondviselése mellett az összefogás, a jóindulat, a segítőkészség gyümölcse” – fogalmazott a plébános.
A búcsús szentmisét követően Gyergyószentmiklós védőszentjének tiszteletére idén is búcsús körmenet vonult át a város főterén. Ezúttal is ökrös szekér vitte a védőszent szobrát, a városközpontban látható Szent Miklós-szobor eredetijét.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Új testvér született: Somorja
Ünnepélyes események sorozatának adott helyet vasárnap délelőtt a gyergyószentmiklósi önkormányzati képviselő-testület díszülése. A legnagyobb jelentőségű mindezek közül a Gyergyószentmiklós és a felvidéki Somorja közti testvérkapcsolatot szentesítő szerződés aláírása volt.
Sajnos ma nincs közöttünk az a személy, aki összeköti a két várost, akinek köszönhető, hogy Gyergyószentmiklós és Somorja testvérvárosi szerződést köt. Selyem András Gyergyószentmiklósról költözött Somorjára, az ottani közösség befogadta, szerették, tisztelték őt tragikus balesetben bekövetkezett haláláig. Szelleme azonban most is köztünk van, itt Gyergyóban és Somorján is – hangzott el a szerződés aláírásakor.
Nem két polgármester barátságának köszönhető a kapcsolat a székelyföldi és a felvidéki, csallóközi városok között, hanem „alulról jövő” kezdeményezésből indult. Az együttműködésnek azonban csak akkor van igazán értelme, ha a két város lakói ki tudják teljesíteni ennek fontosságát, lehetőségeit. Erővel, tartalommal kell feltölteni, és akkor életteljes és életképes lesz a kapcsolat – fogalmazódott meg.
A szerződést Bárdos Gábor somorjai és Mezei János gyergyószentmiklósi polgármester, illetve a két város alpolgármesterei és jegyzői, valamint az ülésvezető Simon Katalin képviselőnő írták alá. Gyergyószentmiklósnak Somorja a tizedik testvérvárosa, de nemcsak az „új testvér” került a figyelem középpontjába a díszülésen, hanem más, régebbi kapcsolatokról is megemlékeztek. Huszadik évfordulója van idén annak, hogy Gyergyószentmiklós testvérvárosi kapcsolatot létesített Eger, Kiskunmajsa, Rákosmente (Budapest XVII. kerület) és Békés városokkal.
Nem szentesült szerződés-aláírással, de élő kapcsolat létezik Gyergyószentmiklós és a magyarországi, Fejér megyei Pusztavám község között.
A pusztavámi polgármester, Merkatz László a település zászlaját hozta és adta át a gyergyói közösségnek, amelyhez személyes szálak is fűzik, hiszen felesége gyergyószentmiklósi.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Magyar alpolgármester helyett Petőfi-szobor
Bár szórványba szorult a marosugrai magyarság, ennek ellenére bátran kiállt elképzelése mellett, és több éves „harc” után december 8-án, vasárnap délben Petőfi Sándor-szobrot avatott.
Az eredeti tervek szerint a nemzet költőjének mellszobra, amelyet Szabó Ferenc szobrászművész készített, Marosugra központi parkjában, Mihai Eminescu mellett kapott volna helyett, végül úgy döntöttek, hogy a közeli utcában, a református templom udvarán állítják fel.
A vasárnap délelőtti istentisztelet után a szomszédos római katolikus templom tornyában délben megszólaló harangszó idején hangzottak el a köszöntő beszédek.
Bátrak és kitartók
A 2400 lélekszámú román közösségben, az oláhdellőiekkel együtt összesen 320 marosugrai magyar meghatódva hallgatta a Nemzeti dalt, az idősebbek arról beszéltek, soha nem gondolták volna, hogy mégis sikerült megvalósítani ezt a régóta dédelgetett álmukat. Köszöntő beszédében Simon István, a szomszédos Kerelőszentpál polgármestere, körzeti RMDSZ-elnök megdicsérte a helybéli magyarokat, hogy sikerült összefogniuk, és kitartottak ki szoborállítási tervük mellett: „Petőfi szobra bizonyítja, hogy egy szórványban élő kis magyar közösség csakis akkor érhet el eredményeket, ha a személyes sértődéseket félreteszi és közösen, együtt lép fel”.
Kelemen Atilla parlamenti képviselő szerint jó ötlet volt, hogy a Petőfi-szobrot a templom védő árnyékában helyezték el. Kijelentette: a szórványban élő magyarok már többször bizonyították – most a marosugraiak –, hogy bátrabbak, mint a tömbmagyarságban élő nemzettársaik. Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök párhuzamot vont a felállított Petőfi-szobor és a Páskándi Géza által írt, A költő visszatér című rockopera között, felidézve annak egyik refrénjét: „Ahol Magyar él, Ahol Magyar fél, Petőfi visszatér", utalva arra, hogy minden marosugrai büszke lehet arra, hogy szülőfalujában a szabadságért életét adó Petőfi Sándor szobra áll.
A szoboravatás után a helybéli gyerekek és fiatalok verses, dalos összeállítása zárta az ünnepélyt.
Tavaly nem sikerült, talán jövőre
A köszöntő beszédekben többször elhangzott, hogy a szobrot tulajdonképpen egy alku nyomán tudták felállítani. Simon Istvánt érdeklődésünkre elmondta, a tavalyi helyhatósági választásokon a település magyar szavazói a jelenlegi polgármestert támogatták, és ígéretet kaptak, hogy cserében alpolgármesterük lehet. A község második emberének azonban nem sikerült magyar személyt megválasztani, így a polgármester vállalta, hogy a helyi költségvetésből fedezi a Petőfi Sándor mellszobrának felállításával járó költségeket. „Magyar alpolgármesterük nincs, de van Petőfi-szobruk a marosugrai magyaroknak, és bízunk abban, hogy a következő választások után újra lesz magyar alpolgármesterük is” – mondta a körzeti RMDSZ-elnök.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Nemzeti filozófia: meglátások a megláthatatlanról
Nagyon szeretnék egyesek ha lenne, sőt, egy időben „meg is akarták csinálni”, különféle módokon. De végül csak nem jön össze még ma sem olyasmi, hogy nemzeti filozófia. Mindig elakad valahol. Már a meghatározásnál is.
Sokan szeretnék, laikusként is, ha lenne úgymond nemzeti filozófia, és dühösek, ha azt hallják, hogy ilyesmi eleve nem nagyon lehet – ám a nemzeti szurkolótábor nagy részét is inkább a Mikulás érdekelte a hétvégén, nagyon kevesen voltak ugyanis kíváncsiak arra az egyébként kifejezetten érdekes előadásra, amelyet Mester Béla filozófus tartott a témáról Nagyváradon. Az előadó (aki a Nyíregyházi Főiskolán és Budapesten, az ELTE bölcsészkarán végezte tanulmányait, majd egyetemi doktori címet szerzett filozófiatörténetből, PhD fokozatot irodalomtudományból és politikafilozófiából, jelenleg pedig az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Filozófiai Intézetében dolgozik, részmunkaidőben oktat a Nyíregyházi Főiskolán, továbbá ebben a tanévben a PKE vendégtanára) A nemzeti filozófia virágzása és romlása címmel tartott értekezést a PKE-n.
Nekifutások és lepattanások
Gyakorlatilag történeti áttekintését adta annak, hogyan próbálta meg több vonulat is „megcsinálni” a nemzeti filozófiát. Márpedig ez eleve nem biztos, hogy jó ötlet volt, mivel némi ellentmondás egyből feszül benne. Mester Béla jelezte: a nemzeti sztereotípiák élnek a filozófiában is, amely pedig egyetemesnek gondolja, vallja magát. Felidézte: például a kolozsvári iskolateremtő filozófus, Böhm Károly is megpróbált összehozni egy magyar filozófiai rendszert. Ez azonban leállt ott, pontosabban abban testesült meg, hogy elképzelése szerint nemzeti filozófiát mindazon művek összessége jelenti, amelyek nem átvettek, hanem eleve magyar nyelven születtek. A 19. századból örökölt gondolat egyébként az, hogy a nemzeti kultúrához mindenképpen hozzá kellene) tartoznia egy saját filozófiai rendszernek is. Ennek kidolgozásán különösen a reformkorban ügyködtek. Ennek zászlóvivője Iglói Szontágh Gusztáv Adolf volt, aki az 1800-as évek első felében igyekezett kiépíteni egy sajátosan magyar filozófiai rendszert, az ún. „egyezményes filozófiát”, amely eklektikus jellegével törekedett arra, hogy a társadalmi ellentmondásokat elfedje. Azonban Szontágh lényegében egész munkássága során csak programokat fogalmazott meg, manifesztumokat készített arról, hogyan kellene hozzálátni. A hozzálátás végül elmaradt. Ennek ellenére – pályája végén – megpróbált eredményeket felmutatni, „a magyar filozófia eredményeit” összesítő kiadványban, amely azonban egy vékony füzet lett csupán, Mester Béla szerint ami abban van, az is csak csalás. Ezzel együtt az előadó úgy vélte, e nemzetiesítési törekvéseknek mintha lett volna értelmük akkoriban, a 19. században. Később például Karácsony Sándor is próbálkozott a nemzeti filozófia megalkotásával. Ami ebből összejött, az Mester Béla szerint „magyarnak magyar, csak épp sokkal több köze van más tudományokhoz, semmint a filozófiához”. Az igen intenzív próbálkozások, amelyek a reformkort és az azt követő időket is jellemezték, az I. Világháború után kezdtek kifulladni.
Napjainkban is vannak még azért próbálkozások, minden előző sikertelenségtől függetlenül (vagy épp azokkal akár összefüggően is). Az előadó egyik kérdésünkre válaszolva pályatársát, Perecz Lászlót említette, aki szerinte hírlapi szintű viták, nyelvi kérdések, őstörténeti vonzatok összegzése révén is próbál valamiféle nemzeti filozófiát összehozni. Ám a gond továbbra is ugyanaz: már eleve a „nemzeti” fogalom tisztázása sem lehetséges e témakörben. Épp ezért – mondta az előadó – még eleve azt sem lehet meghatározni, mi az a nemzeti filozófia. Erre ő maga sem tudna választ adni. Hozzátette: „amikor az ilyen vitákba néha belerángatnak egy-egy filozófust, az végül ír egy-egy fogalomtisztázó szöveget, aztán elvonul azzal, hogy hagyják őt békén az ilyesmivel, ő visszamegy értékfilozófiát csinálni”.
Mester Béla egyébként egyik szövegében tételesen ki is mondja: az úgymond nemzeti filozófia „bármilyen értelemben vett ötlete szakfilozófiai körökben régóta nem számít már komolyan vehető szellemi programnak, sőt, több megközelítését nem is mindig tekintik szalonképesnek”…
Szeghalmi Örs
erdon.ro

Új székházat építenek a reformátusok
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) pénteki közgyűlésén elvi beleegyezését adta ahhoz, hogy a püspökség új székházat építsen Nagyváradon a Sulyok István utcán.
A püspökség tervét Farkas Zsolt közigazgatási előadótanácsos ismertette a küldöttekkel: 2008-ban a királyhágómelléki és az erdélyi református egyházkerület közös nyugdíjpénztára a nagyváradi Sulyok István utcán 1.063.000 euróért megvásárolt egy 3100 négyzetméteres telket, ahol korábban bútorgyár működött. A nyugdíjpénztár terve az, hogy a telek egy részén egy 42 személynek otthont nyújtó három emeletes öregotthont építsen, és ugyanabban az ingatlanban hat, egyenként kétszobás lakást is kialakítanak, melyeket nyugdíjba vonuló lelkészek használnának. Ugyanitt a KREK megvásárolna a nyugdíjpénztártól 175 ezer euróért 700 négyzetméternyi telekrészt, és mintegy 300 ezer euróból új, két szintes püspöki székházat építene. Farkas Zsolt elmondta, hogy a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) egymillió euróért megvásárolta az egyházkerülettől a Zárda (Mihai Viteazul) utcában lévő „kis Lorántffy” épületét, a pénz teljes összege a szerződés értelmében december 15-ig kell eljusson a KREK-hez. Ennek a pénznek egy részéből építenék meg az új székházat. Az előadótanácsos kiemelte azt is, hogy a püspökség jelenleg az igazgatótanács Kálvin utcai ingatlanában működik, mely azonban nem a püspökség tulajdona, hanem bérli azt a Nagyvárad-újvárosi egyházközségtől, míg a KREK központi épületét a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) bérli, ami azt jelenti, hogy az egyházkerületnek gyakorlatilag nincs saját székháza.
Vita
A nyugdíjpénztár által építendő öregotthon és a lelkészlakások tervével kapcsolatban nem hangzottak el ellenvetések a közgyűlésén, de annál több aggály fogalmazódott meg az új püspöki székház építése kapcsán. A terv ismertetése után a közgyűlés tagjai közül többen szóvá tették azt, hogy teljesen váratlanul tártak eléjük egy ilyen nagy horderejű ügyet. Többen is emlékeztettek arra, hogy amikor szóba került a Zárda (Mihai Viteazul) utcában lévő ún. „kis Lorántffy” épületének az eladása, akkor az volt az elképzelés, hogy az eladásból befolyó pénzből egy olyan multifunkcionális ingatlant épít az egyházkerület, amely bevételt is biztosít számára. Volt aki megjegyezte, hogy a PKE is építkezni fog, vagyis felszabadulhat az egyházkerületi székház, ahová visszaköltözhet a püspökség, tehát nincs értelme új székházat építeni. Elhangzott az az ellenvetés is, hogy az egyház tervezi egy kórház építését is, márpedig az egyházkerület két ekkora beruházást nem tud egyszerre megvalósítani. Ez utóbbi kifogás kapcsán Salánki Lóránt egyházkerületi gazdasági előadótanácsosa elmondta, hogy a tervezett kórházat csakis külső anyagi segítséggel lehet majd megvalósítani, az egyházkerületnek nincs lehetősége arra, hogy egy ekkora beruházást önerőből végezzen el. A 82 tagú közgyűlésben 62 igen, tizenegy tartózkodás és kilenc ellenszavazat ellenében elfogadták az új püspöki székház építéséről szóló javaslatot.
Átrendezések
A gyűlés végeztével Csűry István püspök kérdéseinkre válaszolva elmondta: a királyhágómelléki és az erdélyi egyházkerület közös nyugdíjpénztára vásárolta meg az említett 3100 néhuzetméteres telket a Sulyok István utcában. Később azonban az ingatlanárak zuhanni kezdtek, és a nyugdíjpénztár már nem tudta értékesíteni azt. Ekkor merült fel az a gondolat, hogy a királyhágómelléki egyházklerület hasznosítsa a telek egy részét. Csűry István emlékeztetett arra, hogy a két egyházkerület létrehozott egy közös diakóniai intézményt, melynek keretében nemrégiben adtak át Marosvásárhelyen egy öregotthont. Ennek mintájára építenek Váradon is egy ilyen létesítményt. Mivel azonban a szóban forgó telek igen nagy, illetve a PKE megvásárolta a KREK-től a kis Lorántffy épületét, így mind a terület, mind a pénz megvan egy új püspöki székház építéséhez. Csűry István kifejtette, hogy a PKE is új ingatlant épít, ebben az új épületben kap majd helyet a tanintézmény adminisztrációs részlege, mely jelenleg az Arany János Kollégiumban működik. Miután a PKE hivatalai kiköltöznek a kollégiumból, ott tanári lakásokat lehet majd biztosítani, ugyanakkor a KREK néhány irodát visszafoglal a püspökség tulajdonában lévő Teleki utcai ingatlan első emeletén, de ennek az épületnek a nagy részét továbbra is a PKE fogja bérelni a püspökségtől.
Pap István
erdon.ro