A magyar forradalom és nemzeti szabadságharc hatása Háromszéken (Ötvenhat Erdélyben)
„Az 1956-os forradalom Magyarországot a XX. században páratlan világpolitikai szerephez juttatta. Ugyanakkor soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban az erőviszonyoktól, a nagyhatalmak között folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ. (…) A kelet–nyugati viszony ötvenes évekbeli alakulásának vizsgálata azt mutatja, hogy minden amerikai propagandával, illetve kelet-európai várakozással szemben 1953–56 között a Szovjetunióban nem merült fel a csatlós országok „elengedésének” gondolata, amerikai, illetve nyugati részről pedig nem léteztek a térség felszabadítását célzó törekvések. (…) A magyarországi felkelés kirobbantása ezért nemcsak hogy nem állt az Egyesült Államok érdekében, hanem kifejezetten kellemetlenül érintette az amerikai vezetést, hiszen a budapesti események megzavarták és rövid időre visszavetették az addig oly ígéretes eredményeket hozó enyhülési folyamatot. Az amerikai kormányzat (…) politikájának kettős célkitűzését ebben az előre nem látott, válságos helyzetben sem volt hajlandó feladni: egyrészt arra törekedett, hogy a szovjet beavatkozás miatti kényszerű retorika minél kevésbé terhelje meg Moszkva és Washington viszonyát, másfelől viszont igyekezett a világ közvéleményét meggyőzni, miszerint Amerika nem nézi ölbe tett kézzel egy kelet-közép-európai nemzet szabadságküzdelmét. E két ellentétes érdek egyidejű érvényesítése érdekében az amerikai vezetők improvizatív lépésekre kényszerültek, közülük a leglátványosabb az volt, hogy a magyarkérdést október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalták. Ott azonban valódi döntések nem a tanács üléseinek a nemzetközi közvélemény számára hangszerelt vitáiban születtek, hanem az amerikai, angol és francia képviselők színfalak mögötti titkos egyeztető tárgyalásain. (…) A második szovjet intervenciót követő nyugati passzivitás legfontosabb üzenete azok számára, akiknek sohasem voltak illúzióik, vagy akik most hajlandók voltak lemondani róluk, az volt, hogy minden ellenkező értelmű propaganda ellenére az 1945-ben létrejött európai status quo kölcsönös elismerésén alapuló kelet–nyugati érdekszférarendszer létezik, működik, és speciális automatizmusként határozza meg a kelet-közép-európai régió sorsát. (…)  1956-ban tehát nem volt esély a győzelemre, a magyar forradalom azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – a XX. századi magyar és egyetemes történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének tekinthető. ”  (Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. 1956-os Intézet, 2006)
„…Moszkva feltételezett »imperialista törekvéseitől« és Budapest irredenta lépéseitől való félelem egészen 1989 decemberéig a román kommunizmus politikai kultúrájának legfőbb vonásai közé tartozik. S 1956 döntő szerepet játszott, hogy ezek a vonások rögzültek. A román kommunista elit azonnal elítélte a magyar forradalmat, és biztosította a szovjeteket a román kommunisták erős lojalitásáról. Az 1956-os lengyelországi és magyarországi események végül is hozzájárultak ahhoz, hogy a román sztálinista vezető, Gheorghiu-Dej megőrizze személyes hatalmát és megszabaduljon a desztalinizáció rémétől. A román kommunisták gyors intézkedéseikkel megakadályozták a szabad információáramlást, és elkerülték, hogy a magyarországi események igazi jelentősége köztudottá váljék. (…) A Román Munkáspárt habozás nélkül a szovjetek oldalára állt, és felajánlotta azonnali támogatását. Gheorghiu-Dej a Politikai Büró 1956. december 1-jei ülésén büszkén jelentette ki: »Boldogan állapítjuk meg, hogy nemcsak passzív nézőként követtük a magyarországi eseményeket. Közvetlenül is érdekeltek voltunk abban, hogy az események a magyar nép és a magyarországi szocializmus jövője, valamint táborunk érdekei szerint alakuljanak. Nemcsak passzívan vártuk és néztük, hogy a Szovjetunió lehetőségei szerint megoldja a helyzetet, hanem sokat is segítettünk«.”(Dragoş Petrescu: 1956 mint identitásformáló tapasztalat. A román kommunisták esete. Emlékkönyv, 1956, 2006–2007, 177–200. oldal)
A magyar forradalom kitörésének hatvanadik évfordulóján először közöljük a szervezkedésekben részt vevő háromszékiek teljességre törekvő névsorát!
Baróton a Petőfi Sándor utcai 1956-os emlékműnél felállított kopjafán ötvennyolc név hirdeti az erdővidékiek szabadságszeretetét. Az ötvennyolc politikai elítéltet a Kolozsvári és a Nagyváradi Katonai Törvényszék összesen 383 év börtönbüntetéssel sújtotta. Az ötvennyolc név között olvasható Kovács János, Moyses Márton és Józsa Csaba egykori baróti gimnazista neve – a csoportban részt vevő negyedik diák, Bíró Benjámin csíkszentdomokosi származású, az ő nevét a Hargita megyei ötvenhatos elítéltek névsorában tartják számon! – jelzéseként annak: a négy tizenöt-tizenhat éves diák az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó együttérzés jeleként az egyik legnagyszerűbb hőstettet hajtotta végre: 1956. november 12-ről 13-ra virradó éjszaka a Bihar megyei Érkörtvélyesnél megpróbáltak átszökni a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak az iszonyatos szovjet túlerővel szemben vívott harcban! Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült, míg Moyses Márton – a csoport szellemi vezetője, az ötlet megfogalmazója – és Kovács János eltévedt, s amikor látták, hogy időközben megerősítették a román határ őrzését, visszafordultak, majd megszenvedték a baróti középiskolából való kirúgás drámai következményeit. A négy gyerek – a spártai Leonidász király örök érvényű kijelentésének 20. századi értelmezését adva – „megcselekedték, amit megkövetelt a haza”! A négy baróti gimnazista egy pillanatig sem számolt azzal, hogy a riadókészültségbe helyezett román határőrség, ha elkapja őket, vagy csak észreveszik, hogy a határon próbálnak átszökni, a tűzparancs jegyében, könyörtelenül agyonlövi! Szerencsére a sepsiszentgyörgyi rajoni Securitate sem mozgósította a határőrséget: el sem tudták képzelni, hogy a négy diák nem a háromszéki hegyekbe, hanem a román-magyar határ felé szökik! Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János és Moyses Márton tette így kap történelmi hátszelet!
Háromszéki szervezkedések
A hatvan évvel ezelőtti történések összegzése során akár erdélyi magyar, valamint a székelyföldi székek szerinti karakterológia sajátosságait is ki lehetne mutatni. Amíg a mindig óvatosabb Udvarhelyszéken alig került sor szervezkedésre, az 1848–49-es önvédelmi harc emlékeit nemzedékről nemzedékre féltett örökségként továbbadó Háromszéken, az 1764. évi Siculucidium drámáját megélő Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben, Székelyföld fővárosában, Marosvásárhelyen, az egykori Marosszékben már a magyar forradalom kitörésének másnapján, 1956. október 24-én Szovátán Kelemen Imre vezetésével fegyveres szervezkedési kísérletre került sor. (A már-már gyermeki naivsággal végrehajtott búzaházi pisztolyvásárlás – az a tervük, hogy a magyar forradalom hatására már nem akartak repülőgép eltérítésével Bécsbe szökni, hanem a Szováta környéki hegyekben fegyveres ellenállást szerveznek – azért érdekes, mert a magyar forradalom vérbe fojtása után hasonló módon képzelte el a „létező szocializmus” elleni küzdelmet a tizenhat év börtönbüntetésre ítélt Varró János egyetemi tanársegéd és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségének több tagja.) A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió első áldozatainak egyike is háromszéki volt: 1956. december 21-én tartóztatták le a Nagybaconban 1928. december 1-jén született Boda Gyula gazdálkodót. A Magyar Autonóm Tartomány Katonai Ügyészsége nyilvános izgatás vádjával állította hadbíróság elé, mert „a magyar ellenforradalom napjaiban a néptanácsnál román-, szovjet- és kommunistaellenes kijelentéseket tett”.  Gyorsított eljárással – akárcsak a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hallgatóit, Balázs Imrét és Tirnován Vidét – négy év börtönbüntetésre ítélték. Jilaván, Szamosújváron és a Duna-delta poklaiban raboskodott. Szabadulása után Nagybaconban és Baróton dolgozott.
Háromszéken a felsőcsernátoni Gyárfás Ferencet, Bajkó Ferencet és Tóth Sándort „közcsendháborítás, szövetkezés és izgatás” vádjával állították hadbíróság elé, az ugyancsak felsőcsernátoni Bajkó Ferencet, a kézdialbisi Vén Zoltánt és Vizsuly Györgyöt „közcsendháborítást célzó szövetkezés” vádjával. A Székely Ifjak Társasága tagjaiként Szalay Attilát 18, Szabó Lajost 15, Gyertyánosi Gábort 12, Bordás Attilát 12, Gyertyánosi Csabát és Jancsó Csabát 10, Jancsó Sándort 8, Sándor Csabát 7, Molnár Bélát 6 év börtönbüntetéssel sújtották, Berszán Mihály, Demeter Szabolcs és Szász Farkas pedig több hónapig tartó vizsgálati fogságot szenvedett. Az ő „bűnük” az volt, hogy 1957. március 15-én koszorút helyeztek el a Sepsiszentgyörgy központjában, az Erzsébet parkban lévő 1848–49-es hősök emlékművére. 1958. március 15-én is megpróbálták, de akkor már a Securitate felkészült a „fogadásukra”, egy részüket azon éjszaka, a csoport többi tagját március 18-a és 30-a között letartóztatták. A „székely mikós” diákok egy része még kiskorú volt, így a büntetésük első felét a kiskorúak Ocnele Mari-i börtönében töltötték. Amikor betöltötték a 18. életévüket, átszállították a hírhedt jilavai tranzitbörtönbe, hogy ismerkedjenek a felnőtt romániai politikai börtönök világával is. 
A tizennyolc év börtönbüntetésre ítélt Szalay Attila 1959 augusztusában a szamosújvári börtönben rabtársai karjai között, máig tisztázatlan körülmények között hunyt el. Egykori lakóházára 2003-ban a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetsége emléktáblát helyezett el: „E házban lakott a kommunizmus áldozataként a szamosújvári rabtemetőben jeltelen sírban nyugvó SZALAY ATTILA, 1930–1959.”   A görög sorstragédiákat idéző, mindössze huszonkilenc évre szabott élete kísértetiesen emlékeztet a Moyses Mártonéra, aki huszonkilenc éves korában halt tűzhalált. Önálló kötetben mutatom be majd a sok-sok rejtélyt és a Székely Mikó Kollégium legújabb kori történetére vonatkozóan fontos információkat tartalmazó periratot. Nagyon remélem, sikerül pontos adatokat találnom Szalay Attila rejtélyes halálával kapcsolatosan. Romániában minden területen működött a „kettős könyvelés” íratlan törvénye! 
Sepsiszentgyörgyön alakult a Kossuth Kör, amely az 1956-os magyar forradalom előkészítésében meghatározó szerepet vállaló Petőfi Körre emlékeztet. A perben Nagy Lászlót 20, Erőss János tanárt 15, Csákány Zsigmondot 12, Bende (Tompa) Editet 7 év börtönbüntetésre ítélték.  Az ozsdolai Szígyártó Domokos (1933–1959) a környező hegyekben bujkáló, 1951 és 1955 közötti fegyveres és rendszerellenes gerillaharcot folytató Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Máthé György (Jeges) küzdelmét folytatta – azok likvidálása után. Kétszer belőtt Pusztaiék legádázabb ellensége és végzete, Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök, illetve párttitkár házába (róla írta Kovács György minden idők egyik leghiteltelenebb és az írói megalkuvás csimborasszójaként emlegetett regényét Ozsdola leánya címmel! – T. Z.), de a golyók célt tévesztettek, nem találták el. 1958. augusztus 22-én tartóztatták le négy támogató társával együtt. A Securitate sajátos forgatókönyve szerint a gyilkossági kísérletet csak szervezkedés előzhette meg! Szígyártó Domokost „terrorista bűncselekmény” vádjával halálra ítélték, és 1959. április 20-án 14 óra 30 perc és 15 óra között a szamosújvári börtönben kivégezték.  A másodrendű vádlott Finna Dávidot (1933–1995) életfogytiglani kényszermunkára ítélték. A börtönben az elméje elborult. László Anna (1907–1983) harmadrendű vádlottat tizenöt év fogházbüntetésre, Tibesz Ágoston (1902–1990) negyedrendű vádlottat tíz év kényszermunkára ítélték. A minden írói képzeletet felülmúló, nyolc vaskos kötetből álló perirat Háromszék és Ozsdola 1950-es évekbeli történetének egyik leghitelesebb dokumentuma. A román kommunista diktatúra elnyomó gépezete egy diktátorért, Ozsdola községnek elképzelhetetlenül sokat ártó apparatcsikért öt székely családot – a szó valódi értelmében – likvidált! Ráadásként a Sepsiszentgyörgyön letelepedő, „hősnek” kikiáltott „Ozsdola leánya” életét is – a közösség jogos megvetésétől kísérve – tönkretette.
Néhány napig Torja volt a Szoboszlai-féle szervezkedés  központja
Azért is különleges Szígyártó Domokos magányos forradalma, mert a krisztusi korban, 33 évesen, 1958. szeptember 1-jén kivégzett Szoboszlai Aladár, akkor temessági plébános a magyar forradalom hatására 1956. október 26-a és november 2-a között az általa létrehozott Keresztény Dolgozók Pártjának – amelynek feladata lett volna 1956. október 28-án az államcsíny végrehajtása, a bukaresti stratégiai pontok elfoglalása – „főhadiszállását” a háromszéki Torján, Ábrahám Árpád (1914–1958) plébániáján rendezte be. Elképzeléseit részben a felső-háromszéki szökevényekre, köztük Szígyártó Domokosra is alapozta. Szoboszlai Aladár a sikertelen október 28-i államcsínykísérlet után úgy látta: a magyar forradalmat hamarosan vérbe fojtják. Ezért báró Huszár Józseffel úgy döntött: visszavonulnak Aradra. (Magyar–román konföderációs tervezetében Aradot jelölte meg az új államalakulat fővárosaként – T. Z.) 
November 2-án délután Sepsiszentgyörgyön a vasútállomás környékén a belügyi alakulatok razziát tartottak. Az utolsó pillanatban a Pataki Zoltán keramikustól kapott riasztópisztolyt az Olt hídjáról beledobták az Olt vizébe. Pataki Zoltánt a riasztópisztoly átadásáért huszonöt év kényszermunkára ítélték. A szervezkedés mintegy kétszáz tagjának letartóztatása idején belügyi katonai egység napokon át kutatott Sepsiszentgyörgyön alul az Olt vizében: megtalálták a riasztópisztolyt! Ez volt az egyik bűnjel a „fegyveres államellenes összeesküvés, államcsíny” vádjának megfogalmazásakor.  A Szoboszlai-féle szervezkedésben való részvételükért a háromszékiek hozták a legtöbb áldozatot: a Sepsibükszádon 1914. február 16-án született torjai plébánost és a Gyergyószentmiklóson 1915. június 4-én született, de Kézdivásárhelyen ügyvédként dolgozó Kónya István Bélát halálra ítélték, és 1958. szeptember 1-jén 23 és 24 óra között a Securitatate temesvári börtönében kivégezték. Baróthi Pál földművest – Altorján született 1911. december 11-én; 1956. október végén arra vállalkozott, hogy Bukarestbe utazik, felkeresi Constantin Drăgăniţă alezredest, a caracali tankezred parancsnokát, s az ő segítségével annyi fegyvert és lőszert szerez, hogy megtámadhassák a sepsiszentgyörgyi és berecki fegyverraktárakat – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Lőrincz Károly Sándor torjai tisztviselőt (1928. december 12-én született Torján), mert szem- és fültanúja volt annak, hogy Szoboszlai Aladár a torjai plébánián kijelentette: Romániában is a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást kell kirobbantani, s elmulasztotta a feljelentést, ugyanakkor ő hívta Kónya István Béla ügyvédet Kézdivásárhelyről Torjára az 1956. október 28-i tervezett államcsíny ügyében, huszonöt év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Bulárka István gépészt (1920. február 2-án született Alsócsernátonban) huszonhárom év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték, mert Szoboszlai Aladár elképzelése szerint 1956. október 28-án Kónya István Béla és Bulárka István Kézdivásárhelyen a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást robbantott volna ki. Sem a tervezett október 28-i bukaresti államcsínyre, sem a kézdivásárhelyi, naivan elképzelt „fegyveres lázadás”-ra nem került sor! Szörcsey Elek földművest (1890. szeptember 17-én született Szörcsén) azért ítélték tíz év fegyházra, mert 200 lejjel támogatta Szoboszlai Aladár szervezkedését. Szörcsey Elek a Szoboszlai-per tizenegyedik áldozata: betegesen félt attól, hogy a börtönben éhen hal, ezért az utolsó tárgyalás után a felesége által átadott csomagból úgy jóllakott, hogy bélcsavarodásban halt meg. 
Dr. Vajna László ügyvédet (1923. február 1-jén született Kovásznán), a rendkívül óvatos jogászt azért ítélték el nyolc év kényszermunkára, mert a Duna menti konföderáció kérdéséről beszélt kézdivásárhelyi barátjának, Bokor Ernőnek (őt nem ítélték el!), és ha időközben nem adja el az írógépét, Bokor Ernő a magyar forradalom idején rendszerellenes röpiratokat gépelt volna. Mindezt elmulasztotta jelenteni a Securitaténak.
Farkas Pál kézdivásárhelyi magyartanárt (1924. május 24-én született Torján) szintén nyolc év fegyházbüntetésre ítélték, mert 1956. október végén felkereste Torján lakó szüleit, Ábrahám Árpád plébános sétára hívta, ahol a Szoboszlai-féle titkos szervezkedésről beszélt; megbízható emberekre van szükség, és ezek egyike lenne Farkas Pál. Bár másnap közölte, hogy nem vesz részt a szervezkedésben, a feljelentés elmulasztása miatt elítélték. 
Kovács Balázs szentkatolnai plébános (1885. október 9-én született Csíkverebesen) a legidősebb, 73 éves vádlott volt. Kónya István továbbította számára Szoboszlai Aladár kérését: jelöljön ki tíz megbízható szentkatolnai embert, akik tagjai lehetnek a konspiratív szervezetnek, és akik részt vehetnek az államellenes összeesküvésben. Bár Kovács Balázs visszautasította a felkérést, a Macskási Pál vezette hadbírói testület – mint egy abszurd Páskándi-drámában – azt állította: a 73 éves papot beszervezték. Négy év kényszermunkára ítélték. 
Pál Gyula római katolikus plébánost (1901. november 14-én született Kézdiszentléleken) azért ítélték hat év fegyházbüntetésre, mert 1956 novemberében Ábrahám Árpád beszélt arról, hogy Szoboszlai Aladár Torján járt, ismertette a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A szervezet célja: „a népi demokratikus rendszer erőszakos megdöntése és a kapitalista rendszer visszaállítása”. A vádirat szerint: Pál Gyula helyeselte a népi demokratikus rendszer megdöntését, és minél több pap beszervezését javasolta, az esztelneki kolostorban hatvan szerzetes és pap tartózkodik, közülük sokat be lehetne szervezni. 
Kosza József  (1912. június 2-án született Csíkjenőfalván) ozsdolai plébános volt. Már 1953. szeptember 3-án letartóztatták, a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban, mert segítette Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes, Máthé György (Jeges) szökevényeket. A vádirat szerint Szoboszlai arra kérte, vegye fel a kapcsolatot a felső-háromszéki szökevényekkel. Hiába bizonyította, hogy a szökevények már régen halottak, feljelentés elmulasztásáért tíz év fegyházbüntetésre ítélték. Ráduly István plébánost  (1910. július 29-én született Oltszem községben, 1944 májusától bözödújfalusi plébánosként úgy védte a székely szombatosokat, hogy egyre-másra állította ki a keresztleveleket, hogy kimentse őket a marosvásárhelyi gettóból) azért ítélték huszonkét év kényszermunkára, mert a legkegyetlenebb kínzások ellenére sem tudták rávenni a gyónási titok megszegésére. A vád szerint Szoboszlai meggyónta neki, hogy „ellenforradalmi szervezetet” hozott létre, és arra kérte, a titkos nyomda számára szerezzen különböző betűtípusokat, hogy sokszorosítani tudják a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A vallatás során arra akarták kényszeríteni: ha az állam érdekei úgy kívánják, a gyónási titkot meg kell szegni! Nem szegte meg! Öt éven át a hírhedt jilavai börtön vizes cellájában és állandóan bilincsben tartották. Közvetlenül a cella alatt folyt a kanális szennyvize, a plafonról csepegett a pára. Hátralévő életére megnyomorodott. Ráduly Géza gelencei plébános (1921. december 15-én született Kézdiszentléleken) teljes mértékben egyetértett Szoboszlai Aladár terveivel: „Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként értelmez, mint az egyház.” Hazaárulás vádjával – négy vádlott társával együtt – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték.       A magyar forradalom eszméinek hatására alakult az erdőfülei Fosztó-csoport. Tagjai: Fosztó József, Bedő Dénes, Boda Gyula, Boga Gábor, Fosztó Zoltán és Czell Benjámin református lelkész.  A kézdiszentléleki csoport tagjait – Bálint Károly Kálmánt, Fábián Kálmánt, Fábián Vincét, Kozma Gábort, Finta Zoltánt, Kovács Bernátot – 1959. szeptember 4-e és november 8-a között tartóztatták le fegyveres szervezkedés vádjával és azért, mert egyetértettek a magyar „ellenforradalommal”. Fábián Ignácot 12, Kovács Bernátot 7, Bálint  Károly Kálmánt öt év börtönbüntetésre ítélték.  Fehér Szarvasok néven a Székely Mikó Kollégium volt diákjai, Préda Imre, Czompók Ibolya és Daragics Rozália „rendszerellenes” szervezetet hoztak létre, 1961. március 15-én, akárcsak a Székely Ifjak Társasága tagjai, az Erzsébet parkban meg akarták koszorúzni az 1848–49-es hősök emlékművét. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ötvenhat Erdélyben: „A szabadságnak fahéjillata van…”
1958. március 14-én este későn, a kihalt sepsiszentgyörgyi utcákon három fiatalember lopakodik az Erzsébet parki 1848-as emlékműhöz. Az örökzöld ágakból font koszorú, amelyet el akarnak helyezni a talapzaton, Bordás Attila kezében van. Immár második éve vállalja a legveszélyesebb feladatot a társaság tagjai közül. A Maszolnak Bordás Attila, a Székely Ifjak Társaságának tagja mesél a híres sepsiszentgyörgyi koszorúzásról és annak következményeiről. 
„ ... ha majd hozzánk is eljut a forradalom, akkor legyünk felkészülve.”
1956. október 23-a után az egész város megmozdult. Itt, Háromszéken ennek a forradalmi hangulatnak különleges oka volt: 1848-49 óta egész Erdélyben csak itt pislákolt a szabadságharc emléke. Ennek a forradalmi szellemnek a hatása ma már kevésbé tudatos, de annak idején - az öregekben legalábbis -  még elevenen élt Gábor Áron és az ágyúöntés története. A forradalom kitörése után, az egyik barátom, Molnár Bélának hívták, mindketten a Székely Mikó Kollégiumba jártunk, kilencedik osztályos tanulók voltunk, félrehívott a szünetben, és megkérdezte, hogy nem állnék-e be egy szervezetbe. - Milyen szervezetbe? – kérdeztem gyanakodva, hiszen én még pionír sem voltam, és nem is állt szándékomban azzá válni, éppen most, amikor úgy tűnt, hogy a kommunisták nem sokáig maradnak hatalmon. Elmondta, hogy - Arról van szó, hogy ha majd hozzánk is eljut a forradalom, akkor legyünk felkészülve, megszervezve. A cél: röpcédulák írása, terjesztése, új tagok állandó beszervezése, a csoport felkészítése különböző feladatok elvégzésére, rendszeres gyűlések szervezése, a politikai helyzet figyelemmel követése, a magyar forradalom megsegítése. Lehetett ellentmondani? Beálltam én is. Kilencedikes diákokból voltunk nyolcan, ezek közül hatot ítéltek el.
Bordás Attila Sepsiszentgyörgyön született 1941. október 3-án. Letartóztatásakor, 1958. március 14-én a Székely Mikó Kollégium diákja volt. A Magyar Autonóm Tartomány Katonai Ügyészsége „Szalay Attila és társai” csoportban állította bíróság elé. A kolozsvári Katonai Bíróság a BTK. 209-ik paragrafusa alapján 12 év börtönre ítélte. Börtönéveit Ocnele Mari-on, Jilaván, Enyeden és Szamosújváron töltötte. Innen szabadult 1964. április 8-án. Szabadulása után befejezte tanulmányait, és nyugdíjba vonulásáig a sepsiszentgyörgyi faipari kombinátban dolgozott.
Már a forradalom napjai alatt elkezdtük a „gyűlésezést”. Az egyik csoporttagnak, Gyertyánosi Gábornak az édesapja asztalos volt, minden este, tanulás ürügyén, összegyűltünk a műhelyében. Tanulás az nem volt, ábrándozás annál több. Nagy terveket szőttünk, mint általában a 14-15 éves gyerekek. Meglódult a fantáziánk, és már láttuk is magunkat a dicsőséges forradalom barikádjain harcolni, éppen úgy, mint azok a pesti srácok, akiknek hősi híre hozzánk is eljutott. Persze vezérválasztás is volt, és én alvezér lettem, valószínű azért, mert többet járt a szám, mint az osztálytársaimnak. És hát „tapasztalatom” is volt, mert édesapám végigharcolta a második világháborút, sokat mesélt, és már olvastam Robinson Crusoe-t meg a Pál utcai fiúkat, de még a kötelező szovjet irodalomból is inspirálódtam. Ott volt például a Vologya utcája című ifjúsági regény, amely egy partizánharcot mutat be a második világháborúból. Az olvasottak alapján és édesapám meséiből szűrtem ki azt a „harci tudást”, amely feljogosított engem az alvezéri titulusra. Csoportunk vezetőjének Szabó Lajost választottuk meg, aki néhány évvel idősebb lévén mint mi, akkor állt munkába a sepsiszentgyörgyi Dózsa György textilgyárban, tehát már felnőttnek számított. A forradalmi harcok nagyon foglalkoztatták a kisdiákos fantáziánkat, kitaláltuk, hogy „edzenünk” kell magunkat az eljövendő „nagy harcokra”: kést dobáltunk, kis fejszével célba dobtunk, közös kirándulásokat szerveztünk. Romantikus lelkesedésünket, gyerekes naivságunkat mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az uzsonnánkat is a közeli temetőben fogyasztottuk el, mert azt hittük, hogy ezzel is felkészítjük magunkat az elkövetkező harcra. Ezután már csak az eskütétel hiányzott: - Mindhalálig hűek leszünk szervezetünk, a Székely Ifjak Társaságához, és soha nem feledkezünk meg célkitűzéseinkről: a forradalom eszméinek terjesztéséről, a kommunisták elleni harcról, és mindent megteszünk a magyarság fennmaradásáért itt, Erdélyben. Most már valóban forradalmároknak éreztük magunkat.
Hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, Amerika hangját, vártuk, hogy nálunk is kezdődjenek el a tüntetések, és aztán a harcok. Még a novemberi szovjet beavatkozás után sem akartuk elhinni, hogy ennyi volt, minden hírre, amely valamiféle ellenállásról számolt be, felkaptuk a fejünket, abban reménykedtünk, hogy a legapróbb szikra is elég lesz ahhoz, hogy újrakezdődjék a forradalom. Hallottunk a forradalmárok új köszönéséről, a MUK-ról is (Márciusban Újra Kezdjük), ami alapján szintén arra a következtetésre jutottunk, hogy semmi sincs veszve, nemsokára folytatódni fog a harc. Akkor pedig mi, igenis, itt leszünk készenlétben.
A koszorúzás megvolt, a forradalom elmaradt
Közeledett a sokat emlegetett március. A beígért újrakezdés időpontja. Összedugtuk a fiúkkal a fejünket, és arra az elhatározásra jutottunk, hogy most már nem várhatunk tovább, nekünk kell lépnünk, olyasmit kell kitalálnunk és végrehajtanunk, amitől itt, Sepsiszentgyörgyön, sőt egész Háromszéken ismét forradalmi lesz a hangulat. Így döntöttük el, hogy megkoszorúzzuk az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc hőseinek az emlékművét, amely a város központjában található.
A tervet nagyon gyorsan kieszeltük: mindenképpen késő este kell elhelyeznünk a koszorút, amikor már nincsenek járókelők a környéken, hogy másnap reggel, március 15-én, teljes legyen a város lakóinak a meglepetése. Azt az apró problémát, hogy nem léphettünk be egy virágüzletbe sem koszorút vásárolni, mert nyomban lefüleltek volna minket, egyszerűen megoldottuk: kimentünk a temetőbe, és az ott talált koszorúkból állítottunk össze egy olyant, amely megfelelt a célnak. Sötétedés után leszaladtunk a parkba, én  felugrottam az emlékmű talapzatára, és nekitámasztottam a koszorút a feliratnak. Aludni sem tudtunk, olyan izgatottan vártuk a másnapi hatást. Reggel korábban indultam iskolába, és természetesen az Erzsébet park felé vettem az irányt, közvetlenül az emlékmű előtt haladtam el. A koszorú ott volt. A járókelők sietősen odapillantottak, de nem álltak meg alaposabban szemügyre venni munkánkat. A mi titkos reményünk pedig, hogy összeverődnek az emberek, és koszorúnk láttán eszükbe jut ismét a forradalom gondolata, hogy tenni kéne valamit,  hogy nem szabad ölbe tett kézzel ülni, és hagyni, hogy a kommunisták kényük-kedvük szerint irányítsanak minket – nem történt meg. A forradalom elmaradt.
„ ... sietve elindultunk az emlékmű felé.  Már vártak minket.”
A koszorúzásnak nem volt visszhangja, ezért a Székely Ifjak Társasága veszített egy kicsit a kezdeti lendületéből, lelkesedéséből. Gyűléseink el-elmaradoztak, kevesebbet találkoztunk. A nyári vakációban azért még elmentünk néhány közös kirándulásra, megnéztük az oltszemi Herecz várát, Kincsás várát, és a mi képzeletünket is működésbe hozta a monda szerinti nagy kincs, amely valahol a környéken lehet elásva, úgyhogy ennek a felkutatásával töltöttük az időnket. Jött a következő iskolai év, még össze-összekacsintottunk, de ennyi volt.
Aztán 1958. március 15-e előtt Jancsó Sándor bajtársunk elkezdte mondogatni, hogy ismét meg kellene koszorúznunk az emlékművet, mert - Ha mi nem, akkor ki? Az eskü kötelez, mi pedig arra esküdtünk, hogy magyarságunkat, hagyományainkat megtartjuk bármi áron. Nos, nem kellett sokáig győzködnie minket, ráadásul már ismertük a menetét a koszorúzásnak, hiszen egy évvel korábban sikeresen végrehajtottuk a műveletet. Nem is gondoltunk arra, hogy valamit másképp csináljunk. Minden ugyanúgy történt, mint legelőször. Március 14-én kimentünk a temetőbe, összeállítottuk a koszorút, elrejtettük, a fiúk pedig - Jancsó Sándor és Gyertyánosi Csaba, mert mi hárman voltunk a végrehajtók –, bejöttek hozzánk, és ott tébláboltunk, amíg este kilenc óra nem lett. Akkor, azzal az ürüggyel, hogy elkísérem őket egy darabon, kiléptünk a házból, elvettük a koszorút, és sietve elindultunk az emlékmű felé.  Már vártak minket.
A parkban ismét én ugrottam fel a talapzatra, de abban a pillanatban, amikor lehajoltam, hogy nekitámasszam a koszorút az obeliszk oldalának, sípszó hallatszott. Jancsó Sanyi, aki biciklin volt, és ott körözött az emlékmű körül, mert az volt a feladata, hogy szemmel tartsa a környéket, a szó szoros értelmében kereket oldott. Gyertyánosi Csaba is futásnak eredt, és közben hátrakiáltott, hogy - Attila, menekülj! Attila, menekülj! Mindenhonnan szekusok rohantak felénk, nem volt időm semmire, lebénított a  tudat, hogy ezek a fogdmegek amúgy is követni fognak, és elkapnak, mert nem volt meg az a minimális előnyöm, mint Sanyinak meg Csabának. Azért megiramodtam, fel akartam rohanni a megyeháza felé a lépcsőn, de láttam, hogy onnan már szaladnak lefele a szekusok, beugrottam, hát egy óriási nyárfa koronája alá. Arra gondoltam, hogy a sötétben, ha mozdulatlan maradok, hátha nem vesznek észre, és azt hiszik, hogy mindenki elszaladt. A szemem sarkából láttam, hogy Csaba a Kollégium sarkán túl van már, és egy szekus a nyomában loholva kiabálja, hogy: - Stai că trag, stai că trag! Állj, mert lövök, állj, mert lövök!
Vallatás moszkvai modellre: tízszer, százszor ugyanazt a kérdést tették fel
Megfogtak. Kiderült, hogy a szekusok ellepték az egész környéket, a parkot teljesen körbevették. És ránk vártak. Nem volt tehát teljesen hatástalan az egy évvel azelőtti koszorúzásunk. Valaki mégiscsak felfigyelt rá. Agyba-főbe vertek. Az egyik tag, még ma is él, sokszor látom Szentgyörgy utcáin, ott rúgott ahol ért, mert - miközben át akart ugrani a dróton, mellyel a zöldövezet volt elkerítve, hogy hamarabb hozzám érjen - az új birgerli csizmáján a bőr felhorzsolódott. Persze, nemcsak ő ütött. Mások is ezt tették.  A ma emberének nincs fogalma, mekkora apparátust, felfegyverzett belügyi alakulatot voltak képesek mozgósítani egyetlen ember letartóztatására, esetleg likvidálására. Gondolom, nem is tudták, hogy kik fognak megjelenni az emlékműnél. Lehet felnőttekre, szervezett csoportra számítottak.
Orromból, szájamból folyt a vér, amikor bekísértek. Olyan „tapasztalt” forradalmár voltam, hogy addig azt sem tudtam, hogy hol van a Szekuritáté épülete Szentgyörgyön. Másnap elvittek Marosvásárhelyre, mert a Magyar Autonóm Tartománynak Vásárhely volt a központja.  A Szekuritáté itteni börtöne a leghírhedtebbek közé tartozott, sok magyar szekus „dolgozott” itt, és mindegyikük „bizonyítani akart”, ezért aztán szadista kegyetlenséggel verték, kínozták a foglyokat.
Elvették a nadrágszíjamat, a cipőfűzőt, és becsaptak egy cellába. Életem legmagányosabb napjait töltöttem ott, csak egy beton ágy és egy beton asztal volt. Napokon keresztül nem szólt senki hozzám, nem kérdeztek semmit tőlem, időnként kinyílt az ajtón lévő ablak és beadták az ételt: a cikórialevet, kenyérdarabot, árpakását. Így telt el nyolc nap, ami alatt minden zajra összerezzentem, minden nyikorgásnál azt hittem, hogy értem jönnek. A kilencedik nap reggelén kinyílt az ajtó, föl kellett tennem a sötét szemüveget, bekísértek a vallatószobába, ahol egy tiszt várt. Széles, eltorzult orra volt, mint a bokszolóknak általában. Először ő vallatott, de a kihallgatások során Bartos Károly őrnagy is kezelésbe vett. Ő a marosvásárhelyi Szeku hírhedt tisztje volt. Szabadulásom után, és főként a 89-es események után hallottam sokat róla, akkor nem tudtam, hogy milyen gazemberrel állok szemben. Azt mondják, hogy rákban halt meg, és nagy betegen, önkívületi állapotban is az elítéltekkel „foglalkozott”! A felesége Csiha Kálmánt – akit hónapokon át kínozott és vallatott Bartos Károly – kérte meg, hogy imádkozzon a sírjánál.
A vallatásunk a moszkvai modell szerint történt: tízszer, százszor ugyanazt a kérdést tették fel.  Bartos, miközben a kérdéseket ismételgette, állandóan kopogott a ceruzájával az asztalon. Ez az idegölő monotónia a pszichikai megtörésünket szolgálta. Abban reménykedtek, gondolom, hogy a teljesen kiszolgáltatott rab lelkileg kiborul, újabb és újabb neveket említ, amelyek alapján újabb és újabb „államellenes” szervezkedéseket lehet futószalagon gyártani. Feltétlenül egy felnőtt nevét akarták kicsikarni belőlünk; az elnökünk,  Szabó Lajos, annak ellenére, hogy már elmúlt húsz éves, sem foglalkozására, sem korára való tekintettel nem volt az a vezér egyéniség, akit előtérbe helyezve mindenféle államellenes terrorcselekedettel vádolhatták volna a Székely Ifjak Társaságát. Osztályfőnökünkről, Erőss Jánosról is állandóan érdeklődtek, aki a második világháborúban a magyar hadsereg haditudósítójaként esett szovjet fogságba, és csak 1950-ben térhetett haza szülőfalujába, Csíkkozmásra. Persze egyikünk sem vallott a tanár úr ellen. Ennek ellenére, nem sokkal a mi ügyünk után, Erőss János tanár urat is perbe fogták, azzal az ürüggyel, hogy a népi demokratikus rendszer ellen ügyködik, meggyőződéses nacionalista, sovén, és a Sepsiszentgyörgyi 1. számú Líceum (a  Székely Mikó Kollégium akkori elnevezése – szerk.) tantestületének és diákjainak körében több ízben kifejezésre juttatta a Magyar Népköztársaságban kitört fasiszta lázadással való együttérzését, rokonszenvét.
Macskási Pál hozta az ítéletet
Március 15-én tartóztattak le, és június 4-én volt a tárgyalásunk. Habár zárt ajtókkal indult, végül beengedték a szülőket a hátsó padsorokba. Édesanyámék ügyvédet fogadtak. Amikor a védőbeszédre került a sor az ügyvéd fölállt, és arra hivatkozva, hogy kiskorúak vagyunk, enyhe büntetést kért. Erre Macskási, mert ő volt a bíró, elkezdett üvölteni, hogy - Azonnal üljön le, hogy képzeli, csak nem várhatjuk ölbe tett kézzel, hogy fegyverrel támadjanak ránk. Halálra kell ítélni ezeket a banditákat...
Az ítélet gyorsan megszületett. Macskási Pál, az elnök, nagy komolysággal olvasta fel. A Román Népköztársaság nevében államellenes összeesküvés vádjával ítéltek el minket. A csoport két legidősebb tagja kapta a legnagyobb büntetést, Szalay Attila 18 évet, ő rá egy évre meg is halt a börtönben, Szamosújváron, azt mondják, agyonverték, és Szabó Lajos 15-öt kapott. Aztán én következtem a sorban Gyertyánosi Gáborral, 12-12 évre ítéltek. Még két 10 éves büntetés volt, egy nyolc éves, egy hét és egy hat éves. Az ítéleteket nem akkor hozták meg, már jóval a tárgyalás előtt el lett döntve, hogy kinek hány évet sóznak a nyakába, de hát a fentiek mind hozzátartoztak a kirakatperek forgatókönyvéhez. Annak idején még nem tudtam jól románul, ezért, amikor felolvasták az ítéletet, nem is értettem pontosan a „szakkifejezéseket”: - Cinci ani muncă silnică, șapte ani temniță grea, cinci ani degradare civică, olvasták fel, én pedig minden számot, amit hallottam, összeadtam. Amikor visszakísértek  a börtönbe, kérdezi a foglár, miközben nyitja a cellaajtót, hogy –Na, mennyi a lottószám? Mondom neki - 17 év. Káromkodott erre egy cifrát az öreg, magyar volt, s ő se volt kőből, aztán este akkora tál ételt kaptam, mint soha addig. Persze, nem tudtam enni. Azon gondolkodtam, hogy csak október 3-án leszek 17 éves, és akkor mondhatom csak, hogy éltem már annyit ezen a földön, amennyi időt kell ezután börtönben töltenem. Aztán amikor kiderült, hogy a degradare civică nem börtön, és öt évvel kevesebb a teljes büntetés, akkor egy kicsit megvidámodtam.
De az ítélet kihirdetésének a pillanatától kezdve politikai foglyokként voltunk nyilvántartva, és úgy is kezeltek minket. Takarodó után is villanyfény volt egész éjszaka, hogy bármikor ellenőrizhessenek bennünket a leskelődön keresztül. Ébresztő után cellánként vittek a fürdőbe mosakodni, hideg vízzel, persze, fogat mosni, akinek volt mivel, a szaros dézsát ki kellett állítani az ajtó mellé, a közbűntényesek vitték el kiüríteni. Utána kaptuk a napi puliszka adagot és a reggeli „kávét”, ami sokszor rosszabb volt, mint a moslék. Állandóan éhesek voltunk.
Jilava, Ocnele Mari, Enyed
Szeptember 14-én a vásárhelyi börtönből átvittek Jilavára. Vonattal. Azon gondolkodtunk, hogy mire és hogyan tudnánk ráírni a nevünket, hogy kidobjuk a sínek közé, hátha valaki megtalálja, és szól a szüleinknek, akik a tárgyalás óta semmit sem tudtak rólunk. Jancsó Sanyi megszúrta az ujját egy darab dróttal, és felírta a nevét egy rongyra, ki is dobta a vécélyukon keresztül. Egy vasutas megtalálta és elvitte a szüleinek. Jilaván volt a gyűjtő- és elosztó központ. Minden foglyot a tartományi börtönökből, mint amilyen a vásárhelyi is volt, oda vittek, és onnan irányították át a végrehajtó börtönökbe vagy munkatáborba.
Jilava tulajdonképpen egy földalatti erődítményrendszernek a része, amit még az 1800-as években építettek a Hohenzollernek. A cellák boltívesek voltak, kis rácsos ablakokkal, a padló beton. A sötét cellákban háromemeletes vaságyak, szalmazsák nélkül, csak a csupasz sodronyok. A sarokban volt a cseber, tele emberi ürülékkel. A koszt gyatra volt, mosatlan pacaldarabok úszkáltak egy löttyben, de muszáj volt megenni, ha élni akartunk. Nem sokat maradtunk ott, Nagyaknára vittek, az volt a kiskorúak számára fenntartott fogház. Nemcsak politikai elítéltek voltak ott, hanem közbűntényesek is. Minden teremben 20-30 körüli létszám volt. Ott az éhség volt az úr.  Annyira legyengültem, hogy nem tudtam lábra állni, ha leguggoltam, meg kellett kapaszkodnom, hogy valahogy tudjak föltápászkodni. Sokáig nem maradtunk ott sem, mert a kollektivizálásnak ellenálló falusiakat a környékről mind beszállították, és akkor hely híján minket továbbküldtek. Ugyanazzal a módszerrel, mint, ahogyan érkeztünk.  Már előző este kiosztották az egynapi hideg élelmiszeradagot: tíz deka kenyeret és egy darabka sós szalonnát. Felpakoltak a rabszállító vagonokba, amelyek úgy voltak kialakítva, hogy mindegyiknek a közepén folyosó volt, annak a két oldalán pedig a cellák sorakoztak, körülbelül két négyzetméteres mindegyik. Hármunkat tettek egy cellába, kettő leülhetett a padra, a harmadik állt, utána váltottunk. A rabszállító vonatoknak nem volt saját menetrendjük, hozzácsatolták őket egy-egy másik vonathoz, sokszor napokig vesztegeltek egy-egy mellékvágányon. Mindezt tudtuk, ezért nem ettük meg rögtön első nap a fejadagunkat, és jól tettük, mert három napig nem kaptunk egyebet enni. Vizet kérhettünk, egy csajkában adtak be, egymás után ittunk. Azt észrevettük, hogy a vonat átmegy a Kárpátokon, tehát visszavisznek Erdélybe. Már ettől nagyon boldogok voltunk.
Enyedre vittek, ahol betettek a nagy büntetésű közjogiak közé. Ezek általában súlyos rablásért, emberölésért elítélt emberek voltak. Kicsit féltünk is tőlük, de aztán összebarátkoztunk, mert amikor meglátták, hogy milyen soványak és gyengék vagyunk, akkor a saját adagjukból is juttattak nekünk. Akkoriban ők jogosultak voltak minden hónapban egy ötven lej értékű élelmiszercsomagra, ebből aztán minket is megkínáltak. Nem utasítottuk vissza, mert mi nem láttunk szalámit és kekszet, amióta bezártak minket. Életmentő volt az a pár hónap, amit ott töltöttem. Enyeden egy fémipari gyárban dolgoztunk. Lakatot gyártottunk tízezer számra.
Szamosújvár: 50-60 ember összezsúfolva
Amikor nagykorú lettem, 1959 októberében elvittek Enyedről Szamosújvárra. A szállítás a szokványos körülmények között zajlott, este érkeztünk meg Szamosújvárra, és az állomásról dubákkal vittek a börtönbe. Ezt a műveletet mindig este hajtották végre, nehogy érintkezni tudjunk valamilyen formában a civil lakossággal. Elmesélni lehet sok mindent, de átélni, csakugyan érezni azt a környezetet és azokat a körülményeket, amelyben mi ott voltunk, nehéz.
Mindenki valamilyen emésztőszervi betegségben szenvedett, a rossz koszt miatt, meg azért, mert a mosatlan csajkák körbejártak. Aki befejezte az ebédet kiadta a csajkát, az ételosztó máris tette bele a következő adagot egy másik rabnak. Mindenkinek az volt a vágya, hogy elvigyék dolgozni a bútorgyárba, mert akkor, ha már nem volt bezárva a cellába, könnyebben telt a nap. A cellában állandóan ki volt szolgáltatva az ember az őrök kénye-kedvének. Ha úgy tűnt nekik, hogy a kelleténél hangosabban beszélgetünk, máris dörömböltek az ajtón. A klasszikus büntetés az volt, hogy kiöntették velünk az ivóvizet a cseberből a betonpadlóra, utána meg ránk parancsoltak, hogy feküdjünk hasra a vizes padlón. Fél órát, órát. Utána fölállhattunk, más ivóvizet aznapra nem kaptunk. Aztán ott dideregtünk a vizes ruhában, amíg meg nem száradt rajtunk.
Mivel állandóan 50-60 embert tartottak összezsúfolva egy helyen, a cellánk összetétele nagyon sokszínű volt mind a politikai, mind a társadalmi hovatartozást tekintve. Túlnyomórészt értelmiségiek voltak minden ágazatból: katonatisztek, orvosok, papok, tisztségviselők. Legtöbbjük kommunista- és kollektivizálás-ellenes nézeteket vallott. Ennek alapján alakultak ki a csoportok is a nap folyamán. Ahhoz hogy könnyebben teljen az idő, különböző előadásokat tartottak nekünk a hozzáértők, főként minket, fiatalokat, előszeretettel oktattak. Németet tanultam, történelmet, vallástörténetet egy katolikus paptól, egy volt lovassági tábornoktól pedig, aki a II. világháborúban Arad és Debrecen környékén harcolt, a városi és partizánharcok módozatait, hadászati technikákat sajátítottam el. Matematika is volt benne, az ágyúgolyók röppályáját számoltuk ki. Vagy százötven-kétszáz verset tanultam meg. Áprily, Ady, Reményik, vegyesen. Köztünk is voltak verselők, és azoknak a költeményeit is megtanultuk, hogy ha nem élik túl a fogságot, akkor valakinek az emlékezetében maradjanak meg a verssorok.
Telt-múlt az idő, aztán tavasszal jöttek, körülnéztek a cellákban, fölmérték a munkára befogható emberállományt. – Mă, banditule, cum te numești? Câți ani ai?  Így kezdődtek ezek a „beszélgetések”, mert nekünk nem volt nevünk, csak akkor, amikor egy dokumentumot kellett kitölteni, egyébként mindig banditáknak szólítottak. Egy részét a felírt embereknek elvitték a Duna deltába, ahol rettenetes körülmények voltak, más részét, aki gyengébbnek mutatkozott, de még volt valamennyi erő benne, a börtön bútorgyárában fogták munkára. Banditák ide vagy oda, a szocializmust építeni kellett. Engem is kiválasztottak, mehettem a bútorgyárba. Egyébként mindenkinek az volt a vágya, hogy oda juthasson, mert – úgy hallottuk - ha már dolgozol, nagyobb a mozgásszabadságod, könnyebben telik az idő, levegőn vagy, jobb a bánásmód is, nem vernek állandóan.
 A jobb bánásmódról annyit, hogy már első nap estéjén úgy megvertek, hogy másnap alig tudtam kézbe venni a szerszámokat, azért mert nem futólépésben tettem meg a távot a börtön és a gyár épülete között. Egy másodpercre álltam meg, azért, hogy megigazítsam a lábbelimet. Eső eshetett egy nappal azelőtt, a börtönudvar csupa sár volt, a bakancsom talpa pedig lejárt, egy darabka dróttal volt odaerősítve a felső részhez. Amikor a sárba léptem, persze, hogy a latyak egyből becsurgott a lábbelimbe, nem tudtam úgy szaladni, ahogy az őrmester elvárta tőlem. Felírták a nevem, és este a sorakozónál, amikor a létszámot ellenőrizték, kiszólítottak. A szerencsések mehettek a cellába, azok, akiket félreállítottak az őrszoba előtt vártak arra, hogy beszólítsák őket, és megkapják a büntetést. Rákötöztek egy padra, és egy esztergált széklábbal elkezdtek csépelni. Keresve sem találhattak volna jobb verőeszközt, olyan volt, mint egy bunkósbot: a felső része vastagabb, a nyele kézbesimulós, az első ütésnél már úgy éreztem, hogy felragadok a plafonra. Nem kíméltek. Amikor végeztek, kioldották a szíjakat, fölálltam, - Mars ki, ordították, jöhet a következő. Bevittek a szobába, de még az ágyba sem tudtam lefeküdni, olyan fájdalmaim voltak. Egyébként minden ágyban ketten aludtunk, annyian voltunk a börtönben, hogy nem jutott egy ágy egy rabnak. A cellatársaim hideg vizes borogatásokat tettek a hátamra, az ágy mellé terítettem a nagykabátom, arra feküdtem hasra. Így telt el az éjszaka. Megmondom őszintén, sírtam. Ne felejtsék el, hogy alig töltöttem be a tizennyolcat, már több mint egy éve börtönben voltam, nem volt könnyű gyerekfejjel mindezt elviselni. Vágytam én is arra, hogy valaki megsimogassa a fejemet, egy jó szót szóljon hozzám. Végtelenül elkeseredtem.
A bútorgyárban a 2-es számú asztalosműhelybe osztottak be, ahol több mint százan dolgoztunk. Egy alkalommal megbetegedtem. Vesegyulladásom lett, mert a műhely hideg volt, huzatos, a ruháink gyengék, vékonyak. Állandó vizelési ingerem volt, de csak kétszer engedtek ki a vécére a tíz óra alatt. Egyszer, amikor úgy éreztem, hogy már nem bírom tartani, kiszöktem a vécére. Jövök vissza, az őr, egy Mireasa nevezetű fickó már ordított – F…-zi gura mă-tii, unde-ai fost, mă, că te omor!  A vesegörcstől meggörnyedve, már kiegyenesedni sem bírtam, mondtam neki, hogy a vécén voltam. Elkezdett ütni, én meg ordítani, hogy - Csak a vesémet ne üsse, mert meghalok. Az önvédelmi reflexem a félelmemnél is erősebb volt, nem álltam, hogy üssön, kitértem a suhintás elől. Ő pedig olyan lendülettel csapott le a botjával, hogy a saját térdét ütötte meg. A düh, ami elöntötte, leírhatatlan. És a verés is, amit azután kaptam. Ütött, ordított, rúgott, amíg bele nem fáradt. Éjszaka szemhunyásnyit nem aludtam. Nem volt olyan része a testemnek, ami ne fájt volna. És akkor gondoltam először arra, hogy meg akarok halni.
Aztán megjöttek a csíkszeredai diákok, akiket akkor ítéltek el versírásért. Négy tanárt és vagy hat diákot zártak be. A fiatalok közül Vorzsák János és Zsók Laci idekerült Szamosújvárra, én a sorban állásnál figyeltem fel rájuk, és az őr, egy Keczer Gábor nevezetű, fölírt, mert állítólag beszélgettünk a sorban. Olyankor még a légynek sem volt szabad zümmögnie, úgyhogy tudtuk, büntetés lesz a vége. Ezúttal nem vertek meg. Öt napi Izolator-t kaptam. Ez azt jelenti, hogy betettek egy zárkába, két nap 10 deka kenyéren és másfél liter sós meleg vízen éltem, utána egy napig rendes börtön menü, aztán két napig megint kenyér és víz. A cellában egyedül voltam, az ágyat reggel ötkor felláncolták a falra, este tízig sétálhattam: öt lépés előre, öt lépés hátra. Ha meguntam, támaszthattam a falat, állva azt is, mert ülni nem volt szabad, egyébként is, ez valahol a börtön alagsorában lehetett, mert a padló, a falak nyirkosak, vizesek voltak. Este azonban, amikor beadták a gyékényt, amit rá kellett tenni az ágyrácsra, mert nem volt ott még szalmazsák se, a gyékényben puliszkadarabokat találtam. Valaki odacsempészte, hogy ne gyengüljek le teljesen, hiszen már össze voltam verve, a vesém fájt állandóan, nagyon rossz bőrben voltam. Ez az apró gesztus rázott fel a letargiából. Eszegettem a kis puliszkadarabokat, és sírtam ismét, de most már amiatt, hogy van valaki, aki gondol rám, és segíteni akar rajtam. Már nem akartam meghalni. Élni, túlélni mindezt, ezt szerettem volna.
1962 táján kezdett megváltozni a légkör Szamosújváron. Ha elvégeztük a normánkat, akkor három havonta kaptunk egy levelezőlapot, és írhattunk a családnak, hogy küldjenek egy öt kilós élelmiszer csomagot. A szöveget románul kellett írni, annyit engedtek meg nekünk, hogy a megszólítást írjuk magyarul. Nem csak az élelmiszernek és a cigarettának örültünk, hanem elsősorban annak, hogy van hír a családunkról. A nagy örömbe azonban sokszor üröm is került, mert volt olyan cellatársunk, aki hiába küldte a levelet, nem érkezett válasz. Főleg az értelmiségiek feleségét kényszerítették arra, hogy váljanak el bebörtönzött férjeiktől. Ha gyerek vagy gyerekek is voltak már, akkor még keservesebb volt a helyzet, mert a nőt is kirakták az állásából, nem tudta eltartani a családot, az egyetlen kiút, amit kínáltak neki, a válás volt. Az osztályfőnökömnek, Erőss Jánosnak a feleségét is így kényszerítették, hogy elváljon a férjétől, aztán a szabadulás után ismét összeházasodtak. Ez egy szerencsésen végződő történet volt. Az egyik cellatársam azonban, Grád Miklósnak hívták, tanító volt, a felettem lévő ágyban aludt, a harmadik levelére sem kapott se választ, se csomagot. Azon az estén, amikor a mi csomagjainkat kiosztották, elkezdett zokogni, kiabálni, hiába próbáltuk a lelket tartani benne. Reggelre megőrült. Még egy pár napig ott volt velünk a cellában, aztán elvitték. Soha nem tudtuk meg, mi történt vele.
„Sírni kezdtem. Éltem.”
Egy idő után elkezdték szabadon engedni a rabokat. Minden nap engedtek el egy párat közülünk. Persze sosem lehetett tudni, hogy éppen mikor kerül rád a sor. Igyekeztem nem sokat gondolni arra, hogy melyik lesz az én napom. Egy reggel aztán szólított az őr, hogy szedjem a cókmókomat, menni kell. Nem a szamosújvári állomásra vittek, hanem egy közeli faluéba, az utasítás az volt, hogy az első vonatra fel kell ülni, és el kell menni egy nagyobb állomásig, ahonnan aztán megválthatom Sepsiszentgyörgyig a jegyet. Én Désig mentem az első személyvonattal, ott, miután megvettem a jegyemet, arra gondoltam, hogy a vonat érkezéséig  bemegyek a városba. A civil ruháimban, amelyeket visszakaptam szabaduláskor, nevetségesen néztem ki, olyan kicsik voltak. Tíz centit nőttem a börtönben: a kabát ujja jóval a csuklóm fölött ért véget, a nadrág szára se takarta a bokámat.  A lábamon két különböző cipő volt, mert a sajátomat nem találták meg a raktárban, és az elhunyt rabok cipői közül kellett válogatnom, de egy hegynyi lábbeli között nem találtam olyant, hogy jó is legyen, pár is legyen. Így került két különböző cipő a lábamra. Szóval a koldusok jobban fel voltak öltözve, mint én, amikor elindultam sétálni a dési utcákon. A hátam mögött, éreztem, összenéznek, vihognak az emberek. Csontsovány, kopaszra nyírt langaléta, két mérettel kisebb ruhákban, bámulja az utcákat, járókelőket, épületeket. Egy kapu előtt egy fiatal nő álldogált, végignézett rajtam, eltűnt a kapualjban, aztán hamar visszatért, és szalvétába csomagolva egy darab almástésztát nyújtott felém. Hat éve nem éreztem a fahéj illatát… De nem tudtam elvenni a süteményt, szégyelltem magam nagyon. – Vegye el, fiatalember. Tudom, honnan jön. Én két évvel ezelőtt vesztettem el a férjemet. Meghalt a Duna csatornánál. Sírni kezdtem. Éltem.
Bordás Attila ma is Sepsiszentgyörgyön él. Szabadulása után befejezte középiskolai tanulmányait. Annak ellenére, hogy nem a Székely Mikó kollégium 1959-es évfolyamával érettségizett, fotója, akárcsak a Székely Ifjak Társaságának többi tagjáé, illetve egykori osztályfőnöküké, Erőss Jánosé is, ma ott van az osztálytablón. Ezzel a gesztussal tisztelegtek az osztálytársak a Székely Ifjak  bátorsága és helytállása előtt. A faipari technikum elvégzése után Bordás Attila a sepsiszentgyörgyi kombinátban dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Itt ismerte meg feleségét is. Két gyereke, három unokája van.
(Az interjú a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával készült.)
Víg Emese maszol.ro

Elgáncsolt restitúció
Huszonöt évvel a visszaszolgáltatási folyamat megkezdése után még halovány remény is alig mutatkozik, hogy mindenki megkapja a kommunisták által őseitől elkobzott erdőket, földeket. Országos és megyei szinten egyaránt 80 százalék körüli a rendezett ügyek aránya, és esély sincs arra, hogy az év végére kitűzött határidőig valóban lezáruljon a folyamat. Miért? Mindenki másra mutogat. Bukarestből vidékre, a prefektusok a polgármesterekre, a község-, városvezetők pedig jó esetben elődeikre, rosszabban magukra az igénylőkre.
Nehéz tisztán látni a kérdésben, és megérteni, miért nem tüsténkedik minden érintett, hogy mihamarabb pontot tegyen az ügyek végére. Sok tulajdonos belefáradt a visszaigénylés hosszas folyamatába, örvend, ha használhatja a területet, azon már nem siránkozik, hogy még nincs kezében a birtoklevél vagy nem mérték ki pontosan jussát. Mások, főleg a távolabb élők, kiknek megkérdőjelezték a jogosultságát, az újabb és újabb akták beszerzésébe fáradtak bele, a sorsra és a jó- vagy rosszindulatra bízták, lesz, ami lesz, nem talpalnak, nem próbálnak intézkedni. A helyi bizottságok összeülnek ugyan időnként – van, ahol hónapszámra nem! –, de a „nehéz” paksamétákat ők is inkább csak tologatják, sokszor nem merik, nem akarják vállalni egy-egy kényesebb döntés meghozatalát. Ha mégis megteszik, gáncsoskodik majd a megyei bizottság, mely ugyan álságosan hangoztatja a bukaresti elvárásokat, de főként a nagy területek visszaszolgáltatásához nem fűlik a foguk. Lásd több grófi család esetét, kik végleges döntés hiányában nem is pereskedhetnek több ezer hektárnyi erdőikért. 
Számos összetevője van hát annak, hogy negyedszázaddal megkezdése után sem tudták lezárni Romániában az egykor elkobzott területek, ingatlanok visszaszolgáltatását. A legnagyobb gond azonban mégis az, hogy be nem vallottan, de a mindenkori román hatalom gátolja leginkább. Későn kaptak észbe, hogy nagyvonalú gesztusuk egykori magyar grófok, bárók „kezére játssza” fél Erdélyt, az egyházak, egyesületek pedig nagyvárosok legszebb, legfontosabb épületeit „kaparinthatják meg”. A törvény már élt, így más utat kellett találni a gáncsoskodásra, maradt az időhúzás, és legfőképpen a központi restitúciós bizottság tagjainak megfélemlítése. Azzal, hogy a Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatásáért börtönre ítélték Markó Attiláékat, tulajdonképpen bebiztosították, hogy a továbbiakban egyetlen fontos döntést se merjen vállalni a testület. 
Nem tudni, meghosszabbítják-e a január elsejei határidőt vagy sem, de ha már a bukaresti történéseket nem nagyon tudjuk befolyásolni, jó lenne, ha legalább itt, Székelyföldön, ahol magyarok az önkormányzati vezetők, megpróbálnánk rendet tenni saját házunk táján. Ha a polgármesterek nem a prefektúra rugdosására várnának, hanem azon lennének, minél gyorsabban, minél több ügyet lezárjanak. Hisz ezzel nem Bukarestnek tesznek szolgálatot, hanem azoknak, akik bizalmat szavaztak nekik.
Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közös tisztelgés Egerben
Az ’56-os forradalom hőseire emlékeztek 
Az 1956-os forradalom 60. évfordulóján tartott megemlékezésen Kovászna és Hargita megye is képviseltette magát Heves megye központjában, Egerben. A magyar történelem egyik legjelentősebb eseményéről az anyaországban pár évtizede még csak kevesek tudták, hogy milyen következményeket vont maga után a környező országok magyar kisebbségére nézve.
A Heves megyei megemlékezésen Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke elmondta: „Az 1956-os magyarországi forradalom kapcsán 1956 és 1965 között Romániában több mint 25 ezer személyt börtönöztek be, amelyből több mint 1200 magyar nemzetiségű volt. A sepsiszentgyörgyi emlékmű kőlapjain 774 név szerepel: magyarok, románok, németek, halálraítéltek és kivégzettek, illetve olyanok neve, akiket rövidebb-hosszabb börtönbüntetésre ítéltek. Egy csoportosulást szeretnék az érintettekből kiemelni: a magyar forradalommal együtt érző sepsiszentgyörgyi fiatalok Székely Ifjak Társasága néven alakítottak szervezet. A társaság 1957-ben és 1958-ban, március 15-én a Székely Vértanúk emlékművénél koszorúzott. Néhányukat a második alkalommal a helyszínen, a csoport többi tagját a következő napokban tartóztatták le. Mi, magyarok józan nép vagyunk. Tisztában vagyunk az erőnkkel, és nem keressük magunknak a bajt. Mi, magyarok csak annyit tettünk, hogy nem futottunk el, nem hátráltunk meg, egyszerűen csak teljesítettük a kötelességünket. 1956-ban minden megszólaló, minden résztvevő azt tette, amit a szíve és az igazságérzete diktált. Ezért kellett nagyon soknak meghalnia, ezért kellett még többnek börtönben ülnie. Azonban, ha 60 év távlatából nézzük az eseményeket, akkor bizonyossággal mondhatjuk, hogy mégis a bátrak győztek. Győztek, mert elérték, hogy ránk a kiállás, a bátorság, a hősiesség és a nagyság dicsősége maradjon örökül.”
„1956 egyaránt szimbolizálja a magyar nép bátorságát és nemzetünk tragédiákkal kikövezett sorsát. De szimbolizálja azt a történelmi igazságtalanságot is, ahogyan a minket körülvevő világ a bajban rendre elfordítja a fejét, aztán később az emlékezete is elfordul a valóságtól.  Az ’56-os magyarok, Európa legbátrabbjai a mi hőseink, akik a hazát minden elé helyezték, a személyes áldozatvállalás árán is. 60 évvel a hősies cselekedetek után, ma a mi felelősségünk és feladatunk az, hogy szeretteink, gyermekeink és unokáink megismerhessék teljes valójában, mit is jelentett hősnek lenni. Az ő helytállásuk igaz történetét át kell adnunk a következő generációknak, gyermekeinknek és unokáinknak is” – fogalmazott a házigazda szerepét betöltő Szabó Róbert, a Heves Megyei Közgyűlés elnöke. 
Becze István megyei tanácsos, Hargita Megye Tanácsának képviseletében hangsúlyozta: 1956 októberében a magyar nemzet bebizonyította, hogy többre hivatott, mint amennyit a huszadik század véres történelme rá mért: arra hivatott, hogy szabadságban éljen. Hozzátette: a tény, hogy itthon és otthon egyaránt ünneplünk, bizonyítja, hogy egyetlen közösség tagjai vagyunk, együtt tudunk osztozni örömben, együtt tudjuk megülni ünnepeinket. Örülni tudunk egymásnak, még erősebb közösségbe kovácsolódva. Itthon és otthon határtalan tisztelet övezi a még élő ötvenhatos veteránokat, bátor kiállásuk, kitartásuk elismerést vált ki, s a szenvedésért, ami a forradalom leverése után osztályrészükül jutott, együttérzésünk, hálánk jár.
Az ünnepség méltóságát a Székely Mikó Kollégium diákjainak Haza a magasban, haza a mélyben  című előadása, valamint a Hargita Megyei Művészeti Népiskola Mereklye Néptáncegyüttesének műsora is emelte. A sepsiszentgyörgyi diákok XX. századi anyaországi és erdélyi költők verseit adták elő, a hargitai táncosok pedig helyi és gyimesi életképeket mutattak be. zékely Hírmondó (Kézdivásárhely) 

Érdekellentétet állapított meg az ANI Markó Attila esetében
Érdekellentétet állapított meg az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) Markó Attila, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának volt államtitkára esetében. 
Az ANI közleménye értelmében Markó Attila államtitkárként aláírt négy olyan szerződést, amelyek alapján a kormány hatáskörébe tartozó Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala vissza nem térítendő támogatásban részesítette a Romániai Magyar Jogászok Egyesületét, amelynek Markó Attila is tagja volt. Az ANI szerint a Romániai Magyar Jogászok Egyesülete a támogatást többek között szakmai továbbképzések szervezésére fordította, amelyeken Markó Attila is részt vett jogászi minőségében.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikusa az ANI szerint ezzel megsértette a 2003-as összeférhetetlenségi törvény közigazgatási érdekellentétre vonatkozó cikkelyét. Az ANI szerint az érintetett írásban tájékoztatták minderről, lehetőséget biztosítva számára, hogy maga is kifejtse álláspontját, de Markó Attila nem élt ezzel a védekezés jogával. A közlemény szerint az érdekellentétre vonatkozó szabályok megsértése fegyelmi vétségnek minősül, amelyet az adott tisztség munkaköri szabályozása alapján büntetnek, a vétkest ugyanakkor három évre eltiltják bármilyen köztisztség viselésétől.
Tavaly áprilisban a legfelső bíróság elrendelte a korábban Magyarországra települt Markó Attila előzetes letartóztatását, akit egy - az ügyészek által törvénytelennek tartott - ingatlan-visszaszolgáltatási ügyben való hivatali visszaéléssel gyanúsítanak. A letartóztatási parancs végrehajtására a politikus távollétében nem került sor. 
Az RMDSZ politikusa egy rádióinterjúban ezt követően kifejtette: nem bízik már a román igazságszolgáltatásban, miután a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó református kollégium visszaszolgáltatása miatt 2014-ben három év felfüggesztett börtön büntetésre ítélték, és visszaállamosították az egyház iskolaépületét. A volt államtitkár ártatlanságát hangoztatta azokban a kártérítési ügyekben, amelyekkel a Mikó-per után vádolta meg a korrupcióellenes ügyészség (DNA). Markó Attila - aki egy korábbi kártérítési bizottság volt tagjaként került a DNA látókörébe - azzal érvelt: nem tartja jogszerűnek a kollektív felelősségre vonást egy egész testület esetét maszol.ro,

Csoóri és az ismeretlen erdélyi orvos
Mondják, hogy Csoóri Sándor az egybegyülekezés embere volt: költőként, gondolkodóként, világjáróként, a magyar szó szerelmeseként. Létezett olyan érdemleges tanácskozás, szervezkedés, beszélgetés a Kádár-kori Magyarországon, ahol ő nem volt jelen? Volt-e olyan emberpróbáló ügy, amelyhez ne tette volna oda vállát, még a pártteokrácia főkorifeusaival is vállalva a szembesülést – barátai, védencei, az ÜGY érdekében?
Nem ismertem személyesen, túl sokan forgolódtak körülötte. Amikor megtudtam, hogy nagybeteg – úgy két éve forma, nyár vége felé –, elmentem Zámolyba, meglátogatni a szülőházát, beszippantani gyermekkora táji-tárgyi világából egy tüsszentésre valót. A községet átszelő Kossuth Lajos főutcán, a központ közelében parkoltam le, ahol északnak tartva lefelé lejt az út, közel a református templomhoz. Egy virágárus asszony igazított útba: „Menjen egy keveset vissza, forduljon jobbra a Vörösmarty utcába. Haladjon előre, aztán az első utca jobbra a Petőfi utca. Annak a közepén áll üresen a háza.” Így könnyű költővé válni, évődtem magamban. Aztán a szerény kinézetű vaskapu előtt állingálva délnyugat felé tekintgettem: abba az irányba, amerre az Arany János utca, Móra Ferenc utca, a Zrínyi utca és Gárdonyi utca húzódott. Ringató gyermekkor? Nem is folytatom. Szeptember 21-én, szikrázó napsütésben, az Óbudai temető 16-os parcellájában az elhunyt költőt pályatársai és barátai nevében – többek közt – Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, Tornai József költő, Illyés Mária művészettörténész és Kósa Ferenc filmrendező búcsúztatta. Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke így idézte fel utolsó találkozásukat: „Amikor néhány hete – már hosszú ideje tartó, magányos befelé-tekintése és önkéntes csendfogsága után – megromlott fizikumában, nagybetegen meglátogattam, a kórházi szobában az orvos-gépek közé zárva, megkérdeztem tőle: Sándor, mit olvassak neked, harci zsoltárt vagy vigasztalót? De ismerve őt – és lám, kiderült, mégsem ismerem – mit sem várva a válaszára, már lapoztam is a 35. zsoltárra (perelj, Uram, a velem perlőkkel, harcolj, a velem harcolókkal), meg a 144. zsoltárra (áldott az Úr, az én kőváram, aki hadakozásra tanítja kezemet...), ő ezt válaszolta rettentő erővel: vigasztalót!” Odahaza és a könyvtárakban délutánonként újra olvasgatni próbáltam verseit, esszéit. Néha céltalanul pergettem ujjaim közt vaskos köteteit, mígnem – váratlanul – az újpesti városi könyvtárban egy még ismeretlen, karcsú kötetére bukkantam Esztergomi töredékek címmel. Ottani művészbarátai adták ki 1990-ben. Hogyisne: a városnak támaszkodó kilátó dombon állt már több mint egy évtizede a költő szerény faháza, itt érezte otthon magát, ide tudott elmenekülni a Kádár János-i, Aczél György-i Pestről. Kertje úgy lejtett, mint dédnagyapám tanórokja (sövénnyel kerített cseresznyés kertje) a Kis-Küküllő menti suvadozásban. A címadó verséből idézek: „Alvó kutyák feje a nehéz porban / s itt-ott szétszórva kövek, / kidöntött fák és bazilika-árnyak: / Esztergom augusztus-éji töredékei. / Hazaérni én már csak itt érek haza.” A kötet gazdag – barátokról, képtármegnyitókról, összejövetelekről tanúskodó – fotóanyagát nézegetve az 59. oldalon egy kép ébresztett fel metafizikai álmodozásomból, amely alatt ezt állt: Kiss Ferenc és Csoóri Sándor között egy erdélyi orvos. De hiszen ez Darkó Zsiga bátyám, hogyan lehet elfeledni a nevét! – méltatlankodtam egy sort. Talán úgy, hogy nem ültek mellette órák hosszat – hetente legalább egyszer –, éveken át! Mit tudják az esztergomi szerkesztők, hogy mit jelent a sepsiszentgyörgyi „Kripta” magas székében lábat lóbálni és várni a világvégét  1986-ban egy csésze kávépótló mellett! Nem hallották soha Zsiga bátyám ízes, vége nincs történeteit. A közeli kórház műtőjéből dolga végeztével hazafelé tartva mindig felment a Kriptába, és várta művész és újságíró barátait. Helyettük gyakran én érkeztem a Mikó Kollégiumból. Volt eset, hogy súlyos műtét után inkább hallgatni volt kedve, és az asztalfőn ülve Maurice Paléologue A cárok Oroszországa című könyvét olvasta. A csupa ablak első emeletről pompás kilátás nyílt a közeli erdőre. Azt bámultam, eközben remélve, hogy meglepő részletre bukkan Trianon előzményével kapcsolatban. Aztán észbe kapva töltött nekem is egy pohár murfatlart, hiszen a lányunokája tanára voltam.  A szerkesztő Nagyfalusi Tibor azt sem tudhatta, mit jelent együtt várni Darkó úrral a felmentő sereget: talán megérkezik Farkas Árpád jobbról vagy Magyari Lajos, Czegő Zoltán balról, a közeli szerkesztőségből. Az alanyi költők híján esetleg benéz jövet-menet a próza fáradhatatlan mestere: Bogdán László, a filozofálgató Bíró Béla vagy a szintén mindenütt jelen lévő, szoborállító, kultúrmindenes kolumnista: Sylvester Lajos.  Darkó Zsigmond sebész főorvos úr nemcsak Csoóri Sándorral, hanem a képen látható, kitűnő irodalomtörténész és nagy ellenzéki szervező Kiss Ferenccel is megjárta. Mielőtt a 85. születésnapjára kiadott Emlékkötetről elemzést írtam volna, elolvastam Kiss Ferenc naplóját. Az alábbi bekezdésre bukkantam: „Tegnap este itt volt Sanyi (ti. Csoóri – S. K. B.), Király (ti. Károly – K.B.) meg Für Lajos. Utóbb Czine jött Dorkó Zsigával”. Ha jól emlékszem, a nyolcvanas évek közepéről származik ez a névelírásos bejegyzés. Tisztelt ismeretlen erdélyi orvos! Veled és asztaltársaiddal jobb volt üldögélni lapos pénztárcával is a szentgyörgyi Sugás vagy Stadion vendéglőben, azaz a „Kriptában”, mint később Budán, a Rózsadomb étteremben vagy a soproni Borkóstolóban. Egy Csoóri-verssel búcsúzunk újból Tőled, annak a költőnek a soraival, aki nemrég hagyott itt minket, és akit a Charta aláírása miatt földszintes Dugovics Titusznak gúnyoltak az örök alkalmazkodók: „Múlnak a napok nélkülem, / életem nélkül múlnak a napok. / Hétfőre hétfő jön és keddre kedd / és már a pompás kínkeservek is / maguk elunva fuvoláznak”. S. KIRÁLY BÉLA Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Petíció az EP-ben az erdélyi restitúció ügyében
Az erdélyi, illetve a felvidéki magyarságot érő jogsértések miatt három ügyben négy petíció fekszik az Európai Parlament petíciós bizottságának asztalán – jelentette be Tőkés László, a Fidesz-KDNP európai parlamenti képviselője, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke pénteki budapesti sajtótájékoztatóján.
„Az egyik a kommunizmus idején elkobzott egyházi ingatlanok visszaadásának érdekében született, a másik a szlovák állampolgárságuktól önkényesen megfosztottak ügye. Két petíció is született a Benes-dekrétumok hatályon kívül helyezésének ügyében" – sorolta a politikus. Mint elmondta, az egyházi ingatlanok ügye a tulajdonjogot és a vallásszabadságot sérti. Példaként említette, hogy csak szeptemberben 12 visszaszolgáltatási kérelmet utasítottak vissza a román hatóságok és újból államosították a református Székely Mikó Kollégiumot.
Tőkés László közölte: a szlovák állampolgárság megvonása etnikai diszkrimináció, illetve alkotmányos jogfosztás a szlovák alkotmány szerint is. Hozzátette, a Benes-dekrétumok ügyében pedig a kollektív bűnösség elve, etnikai diszkrimináció, illetve rasszizmus érvényesül a felvidéki magyarokkal szemben. Annál is inkább, mert 2007-ben a Szlovák Nemzeti Tanács megerősítette a Benes-dekrétumok hatályát – emlékeztetett.
Az EMNT elnöke hangsúlyozta: eredményként könyvelhető el, hogy a bizottság befogadta a petíciókat és várhatóan a jövő év elején tűzik napirendre. Előrehaladást jelent, hogy a bizottság azzal a kéréssel fordult Romániához, hogy adjanak magyarázatot a kialakult helyzetre. „A román hatóságok választ is adtak, ám az csupa mellébeszélés, csúsztatás és hamisítás" – fogalmazott az EP-képviselő. Közölte, az állampolgárság ügyében is bekérték a szlovák hatóságoktól a magyarázatot és az Európai Bizottságtól is szakvéleményt kértek, hozzátéve: ahogy ezek megérkeznek, készen áll az ügy a bizottsági vitára, amiben reményei szerint számíthatnak az Európai Néppártra.
Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke hangsúlyozta, hogy ugyan Romániával és Szlovákiával javulnak a kapcsolatok, de mindkét országban folytatódik a magyarellenes politika. Közölte, a szlovák állampolgársági törvény ügyében azt a tájékoztatást kapta Brüsszelből, hogy az Európai Bizottság elismeri: a petícióban vannak olyan elemek, amelyek esetében fennáll az európai jogszabályok megsértésének gyanúja. Ezért elképzelhető, hogy maga a bizottság indít eljárást. Ilyen jogsértés – folytatta –, hogy az állampolgárság visszavonása tekintetében teljesen hiányzik a jogorvoslat lehetősége.
Lomnici Zoltán közölte: az egész erdélyi magyarság megmaradása szempontjából fontos, hogy az egyházak folytathassák tevékenységüket. Vagyis alapvető érdekük, hogy visszakapják azokat az ingatlanjaikat, amelyek a Románia EU-csatlakozásakor tett vállalásában is szerepelnek. Az a cél, hogy az EU hívja fel Romániát és Szlovákiát arra, hogy az uniós jogszabályokat tartsa be – fűzte hozzá. Kiemelte, ha a szlovákiai és a romániai magyarság fogyását meg kívánják állítani, akkor határozottan fel kell lépni a jogsértésekkel, a beolvasztó törekvésekkel szemben. A petíciókat civil szervezetek, ezeknek vezetői, egyházi vezetők, illetve magánszemélyek adták be a bizottsághoz.
MTI Krónika (Kolozsvár) 

Háromszéki pacsirták
A Temes megyei Újszentesen október 21–23. között nyolcadik alkalommal szervezték meg az Őszirózsa Országos Népdalvetélkedőt, amelyen Kovászna megyét 14 diák képviselte. Közülük a II. osztályos Török Szende a kézdivásárhelyi Petőfi Sándor Általános Iskolából I. helyezett; a II. osztályos Balázs Gergő a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumból és a VI. osztályos Pál Zsófia az árkosi Gelei József Általános Iskolából szintén I. díjasok lettek; a IV. osztályos Biszak Beáta a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás Általános Iskolából III. díjjal, míg az V. osztályos Márkosi Lili a Székely Mikó Kollégiumból dicsérettel tért haza. A kézdiszentkereszti Gáspár Zalán a Trefán Leonárd Általános Iskolából a Romániai Magyar Dalosszövetség különdíját nyerte el. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A legnagyobb ünnep
Az ünnep és az ünneplés akkor tud teljes lenni, ha örülni tudunk mások örömének. Valami ilyesmi fogalmazódott meg bennünk a szovátai Teleki Oktatási Központban, ahol minap pedagógusok ünnepeltek pedagógusokat. S ha a hétköznapok azért válnak egyre szürkébbekké, mert szinte átláthatatlan intézkedések keserítik az oktatásban dolgozók mindennapjait, itt, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének e csodálatosan szép hajlékában nyoma sem volt a nyomottságnak, a tehetetlenségnek, az anyagi és erkölcsi kiszolgáltatottságnak.
Igen, azon a délelőttön mindenki boldogan, felszabadultan mosolygott. Erdély egész területéről és a fővárosból érkezett magyar óvónők, tanítók, tanárok nagy boldog családja gyűlt egybe a hívó szóra, hogy részesei, résztvevői legyenek az Ezüstgyopár-díj, a legrangosabb romániai magyar pedagógus-díj átadásának. Ezt a kitüntetést azok a pedagógusok érdemlik ki, akik hosszú, több évtizedes munkájukkal beírták nevüket a jövő aranykönyvébe, hiszen akiket ők oktattak, neveltek, tulajdonképpen a jövőt jelentik.
Sokan közülük nem csupán otthon, a településükön, a megyéjükben ismertek és elismertek, akadnak, akiknek munkásságát országszerte, sőt a határon túl is értékelik. Elismertségüket szakmai körök, tudományos társaságok, különböző szervezetek méltatásai, oklevelei, helyezései bizonyítják, de mindannyian egyetértenek abban, hogy leginkább az Ezüstgyopár-díj átvétele jelenti számukra a legmeghatóbb jutalmat. Mert azt a pedagógustársaktól kapják egész életpályájuk sikerességéért.
Idén – kétévente kerül erre sor – 49 díjat adtak át, ebből kilencet megyénkbeliek kaptak: Bartha Imre sporttanár (Barót), Cseh Béla zenetanár (Kovászna), Dimény János testnevelő szakos (Barót), Dobolyi Aladár sportedző (Kézdivásárhely, post mortem), Farkas István földrajz–történelem szakos tanár (Sepsiszentgyörgy), Kotta László fizikatanár (Sepsiszentgyörgy), Kövér Sándor sporttanár (Sepsiszentgyörgy), Papp Zoltán biológia és földrajz szakos tanár (Kovászna) és Szakács Zoltán fizika–kémia szakos tanár (Sepsiszentgyörgy).
Díjaikat népes diákcsapat előtt vehették át: azok a kiemelkedő tanulmányi eredményt felmutató középiskolás tanulók voltak jelen (évfolyamonként minden megyéből egy-egy), akiket a pedagógusszövetség megye elnökségei Mákvirág-díjra érdemesítettek. A kissé megtévesztő elnevezésű elismerésre azok érdemesülnek, akik a könyv, a tanulás mellett a különböző elismerés-özönökön túlmenően osztályuk, iskolájuk, településük fontos eseményeinek elindítói, szervezői, kivitelezői voltak. A beérkezett pályázatok bizonyítják, sok ragyogó teljesítményt felmutató fiatal reménykedett a díj elnyerésében, közülük négyet jelölt az RMPSZ megyei elnöksége a megelőző tanév eredményei alapján: Dáni Esztert (IX. osztály), Tamás Andreát (X. osztály, mindketten a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceum tanulói), Bod Réka Barbarát (XI. osztály, sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Líceum) és Boga Bíborkát (XII. osztály, Baróti Szabó Dávid Líceum). Bolyai-díjban részesült Csutak Balázs (Székely Mikó Kollégium – a hazai magyar XII. osztályos tanulók közül ő érte el a legtöbb pontszámot matematikából), akinek felkészítő tanára, Bíró Judit is elismerő oklevelet kapott.
Péter Sándor Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Most már kötelező
Magyar gyerekeknek magyar iskolai minősítéseket!
Két éve tartó vitás ügy végére tett pontot az a levél, amelyet a minap kapott meg a Kovászna Megyei Tanfelügyelőség, és amelyben a minisztérium értesíti a kisebbségek iskoláit, hogy a szülőkkel való kapcsolattartás nyelve az illető közösség nyelve, esetünkben a magyar, tehát kizár minden egyéb értelmezési lehetőséget.
Két éve bonyolódott hosszas levelezésbe a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat a tanügyminisztériummal, az illetékes államtitkárral, a helyi tanfelügyelőséggel annak kapcsán, hogy miért kell a románul még nem beszélő kisiskolások ellenőrzőjébe csak román nyelven beírni a tanulmányi előmenetelüket jelző minősítéseket. Főként, hogy az értesítés magyar intézménytől magyar szülőnek szól.
Az október 25-én keltezett minisztériumi levélben közlik, a magyar oktatási intézményekben a belső kommunikáció, illetve a családdal való kapcsolattartás nyelve lehet a magyar is, és elemiben a minősítéseket kötelezően így kell beírni.
– Ez egy kis, de rendkívül fontos előrelépés. Ahhoz, hogy ennél nagyobbat léphessünk, szükség van a kormány politikai akaratára és pénzre, hiszen a hivatalokban külön fordítót kellene alkalmazni ahhoz, hogy mindent a helyi lakosság nyelvén is közöljenek – mondta a jogvédő szolgálat vezetője, Benkő Erika.
Az iskolákban furcsa volt, hogy a gyermekek „suficientet” meg „foarte binet” vagy „föböt” kaptak, nem elégségest meg nagyon jót, valamint az is, hogy az ellenőrző könyvben esetenként magyarul szerepelt a tantárgy, de románul a minősítés. Benkő Erika szerint már tavaly felhívták az iskolák figyelmét, hogy a hatályos törvények értelmében lehetőség van arra, hogy a minősítéseket magyarul is beírják. Elsőként a Székely Mikó Kollégium és a Mikes Kelemen Líceum élt a lehetőséggel, majd sorban a többi városi iskola is áttért a magyar minősítésekre, bár akadnak még iskolák, főleg vidéken, ahol valamiért még mindig románul írja be a tanító ezeket.
A minisztériumi átiratnak azonban leginkább a szórványban van jelentősége, mert ott jobban hajlanak a nyelvi asszimilációra, sokan úgy vélik – olykor nem megalapozatlanul –, jobb az állam nyelvét használni, hogy ne diszkriminálják őket, és mert ügyük így hamarabb elintéződik.
A gyermekek ezután tehát Nj (nagyon jó), J (jó), elégséges (Es) és elégtelen (Et) beírást kapnak, ezt erősíti meg a múlt héten kiküldött minisztériumi levél is.
Zsigmond József városi tanácsos, maga is munkatársa a jogvédő szolgálatnak, kérdésünkre közölte, jelenleg egy, a magyar feliratok és zászlók eltávolítása elleni stratégián dolgoznak, de igen időigényes dolog, hiszen sokféle indokkal és jogalappal indította a székelység szimbólumainak hadat üzenő Dan Tanasă azokat a pereket, amelyek nyomán le kellett venni azokat, és ezekre mind megfelelő választ kell találni.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Örökségvédelem: Falkép alatt fürdőkád (Beszélgetés Benczédi Sándor műemlékvédelmi szakemberrel)
A műemlékvédelem ismert és elismert erdélyi szakértőjeként a sepsiszentgyörgyi Benczédi Sándor építész úgy tartja: az értékmegóvás dolgában felelősségteljes, ugyanakkor rugalmas kompromisszumokra van szükség, hogy kevesebb műemlék „gyászszertartásán” legyünk kénytelenek részt venni.
– Amolyan szakmai betegségként minden romban, minden kőben a rejtőzködő értéket véli látni? Vagy ennyire azért nem „súlyos” a helyzet...
– Mit tagadjam, a „gyanú” többnyire felmerül bennem. A vírus valamikor az 1970-es évek végén költözött belém. A csíkszeredai építésztechnikum elvégzése után visszakerültem a sepsiszentgyörgyi tervezőintézetbe, ahol legtöbb kollégámmal együtt a bizonyos szintű értelmiségi igénnyel rendelkező emberekhez hasonlóan egyre laposabbnak, szűkösebbnek kezdtem érezni a világot. Néhányad magammal ekkortájt kezdtünk el foglalkozni a népi építészettel. Akkoriban nem volt ez annyira evidencia, de fokozatosan kezdtünk ráébredni, milyen súlyos mértékben veszélyeztetett a pusztuló anyagból álló épületállomány. Talán még a konkrét pillanatot is fel tudom eleveníteni: bikfalvi csavargásból jöttünk vissza csíkszeredai komámmal, amikor találkoztunk Zakariás Attila építész kollégámmal, és hármasban beszélgetve merült fel a gondolata annak, hogy szervezettebb formában is oda kellene figyelni a romlásra, pusztulásra ítélt falusi épületekre. Innen indulva alakult ki egy baráti társaság heti rendszerességű elfoglaltsága. Kimentünk egy-egy településre, igyekeztünk szisztematikusan átnézni, részben felmérni. Arra is hamar rájöttünk, hogy térképpel kell nekivágnunk egy-egy helységnek, mivel nemcsak épületekről van szó, hanem beltelekről, faluszerkezetről, utcahálózatról, helynevekről, hogyan kapcsolódnak ezek a templomhoz, esetleg a helyi nemesi kúriához, kastélyhoz.
– A hetvenes-nyolcvanas évek közti átmenet társadalmi-politikai hangulata nem volt a legalkalmasabb pillanat a hasonló mentési akciókhoz. Nem váltak gyanússá a hatóságok szemében?
– Dehogynem, adódtak is kellemetlenségeim, a szervek többször is kifejezésre juttatták, hogy nem díjazzák a hasonló tevékenységeket. Túléltünk néhány házkutatást, beszervezési próbálkozást, aztán úgy döntöttünk, a legjobb védekezés a nyilvánosság, így a folytatásban sem titkolóztunk különösebben. Nem volt veszélytelen vállalkozás, de segített rajtunk, hogy a nyolcvanas évek elején az építésügyi kutatóintézetnél egy Călin Hoinărescu nevű ploiești-i építész programot indított el, amely a hagyományos népi építészetet igyekezett feldolgozni. Akkoriban már Riti Olivér volt a tervezőintézet igazgatója, évfolyamtársa volt Hoinărescunak, ezek a kapcsolatok – no meg hogy rendelkeztünk némi szakirányú múlttal – segítettek, hogy bekerüljünk a programba. Ez már kölcsönzött némi védettséget, immár munkaköri részkötelességként végezhettük ezt a munkát, nem pedig magántevékenységként.
– Az 1989-es változások pillanatában pedig ott állhattak olyan szakembercsoportként, amely megelőzte korát. Értékelte „hősiességüket” az új kurzus?
– Félreértés ne essék: nem voltunk mi nagy ellenállók. Ám amikor ’89 decembere pillanatában rengeteg ember – akik korábban éveken át hangoztatták, hogy a fióknak dolgoznak – fiókjáról kiderült, hogy üres, a miénkben több száz parasztház felmérése, kapuk, porták, közkutak dokumentációja lapult, a hagyományos népi építészet elemeinek írásos nyoma csűrtől a tisztaházig. Ennek első honorálása a Kós Károly-díj volt, amelyet az első magyar kormány ítélt nekünk. Jómagam meg igyekeztem mihamarább kihúzni néhányat a fiatalkori vétségeim listájáról, végre felsőfokú végzettséget szerezni. A budapesti műszaki egyetem építészeti karának dékánjával folytatott beszélgetés során kiderült, hogy némi különbözeti vizsga árán beszámítják a hajdani építészeti technikumot, rögtön a harmadéven kezdhettem volna, de az állandó ott-tartózkodást jelentett. Akkor indult a kimondottan műemlékvédelmet célzó szakmérnöki posztgraduális képzés, és a több mint tízéves építettörökség-kutatás után pillanatig sem volt kérdés, hogy ez irányú elhivatottságomat nem szabad hagyni.
– Milyen felismerésekhez segítette az újonnan szerzett tudás?
– Segített például rájönnöm, hogy a nyolcvanas évek falurombolási terveivel párhuzamosan bevezetett építési, javítási tiltásoknak furcsa módon némi megtartó erejű hatásuk is volt. A magyarországi településeken ugyanis már a hetvenes években eltűntek a hagyományos épületek, sátortetős kockaházak vették át a helyüket. Nálunk viszont még jelentős épített örökségi anyag maradt meg, ezt kellett megvédenünk a kilencvenes években. A politikai-társadalmi változások ugyanis hatalmas sebességváltást jelentettek a magánépítkezésekben. Új gondok tömkelege zúdult nyakunkba, és sajnos, a hétköznapibbakat sem tudtuk megfelelően kezelni. Olyan hirtelen kezdődtek a lebontások, az új építkezések, hogy a „mentsük a menthetőt” akciót is csak részben tudtuk végrehajtani. Amikor a kilencvenes években tömegesen kitelepülő erdélyi szászok német állami pénzen elvégeztették a szász települések teljes leltárát, akkor értettem meg igazából a hasonló léptékű felmérések gyors elvégzésének fontosságát, mert ellenkező esetben nem nyílik lehetőség az összehasonlító feldolgozásra. Akkoriban merült fel annak a gondolata is, hogy újra kellene járnunk a korábbi helyszíneket, de az időhiány, az egyéb prioritások erre nem adtak lehetőséget. Az azóta felgyorsuló pusztulást voltunk kénytelenek elkönyvelni.
– Milyen mértékben befolyásolta a helyzetet a birtok-visszaigénylési és visszaszolgáltatási folyamat?
– A szabad piacgazdaságba való átmenet kezdeti szakasza után egy ideig jól működött az egyházakkal és magántulajdonosokkal kiépített kapcsolat. Mára viszont ezt a szakmát is földbe döngölték. Ellentmondó, már-már antagonisztikus törvénykezés született rengeteg kiskapuval, értelmezhetőséggel. A nemesi kúriák esetében – ahogy dr. Radu Popa régészprofesszor még 1990 januárjában megfogalmazta – ugyanakkor kettős megkülönböztetésről is beszélhetünk: az „egészségtelen” társadalmi besorolást a kisebbségi helyzet súlyosbította. Pluszgondot jelent, hogy az épületek többnyire nem annak a nemzedéknek a kezébe kerültek vissza, amelytől elvették, a fiatalabbak pedig egészen más empátiával kezelik az örökséget. Nem beszélve arról, hogy a visszaszolgáltatási csomagban nem szerepeltek a hajdani földbirtokok, erdőbirtokok, amelyek a kastélyok, kúriák működtetését biztosították.
– Hol húzódnak az épülettulajdonosok és a műemlékvédők közötti legfőbb törésvonalak?
– Kezdjük onnan, hogy ha az ingatlant nem hasznosítják, halott üggyel van dolgunk. A kastélyok, kúriák mellől ugyanis hiányoznak a gazdasági életteret biztosítani hivatott kiegészítő épületek. Néhány lovarda próbálja ezt a szerepet betölteni, de egyrészt nem lehet mindenhol lovardát működtetni, másrészt valamennyi kastélyt vagy kúriát sem lehet idegenforgalmi célra hasznosítani. A negatív példák veszélyessége elsősorban a műemléki szempontok figyelmen kívül hagyásában jelenik meg. Minthogy nem lehet minden pofon mellé forgalmi rendőrt állítani, valamennyi műemlék mellé sem lehet műemlékvédőt, pedig reális a veszély, hogy lassan eltűnnek a műemlékek: hagyják az épületeket leromolni, vagy egyenesen lebontják azokat. A szakember félreállítása is roppant veszélyes, márpedig sokszor előfordult, hogy a tulajdonos úgy ítéli meg: innentől kezdve már én is meg tudom csinálni. Hasonló esetekben jelennek meg a műszakilag helytelen megoldások. Állandó kompromisszumkészségre van szükség, bár sok esetben a műemlékvédelmi gondolkodás csak odáig jut el, hogy az épületet „nem vettük ki a régi formájából”. Pedig egy műemlék igazi történelemkönyv, a kitépett lapot pedig legfeljebb újraírni lehet, az eredeti és az új lap közötti különbség pedig felmérhetetlen. Sok ember számára semmit sem jelent a hitelesség, s amikor minden újraépítés során lemondanak egy sor kényelmetlen vagy nem tetsző eredeti építészeti megoldásról, máris történelemhamisításról beszélhetünk. Hasonló gondolkodás következménye az eresztevényi Benke-kúria, amely úgy néz ki, mint akármelyik újonnan épített, igényesebb útszéli fogadó. És miközben bizonyos mértékig elismeréssel adózom az olaszteleki kastélyt felújító és kezelő házaspár szándékai előtt, kétségbeesetten gondolok arra, milyen fals kép alakulhat ki az unokámban, ha meglátja a falkép alatti fürdőkádat. Mert nem szabad elfelejteni: a műemlékvédő szakma a társadalmi igényszintet is hivatott fenntartani és alakítani – a hitelesség és a megmaradás elősegítése mellett. – Milyen mértékben találja és ítéli menthetőnek ezt a múltról, értékről, állandóságról árulkodó világot? – Ne ámítsuk magunkat: tudatunkban mindig is ott lesz, hogy egy elmúlt világ maradványaival van dolgunk, amelynek csak a töredékét vagyunk képesek megőrizni. Az épületeket élettel kell megtölteni, miközben roppant keskeny az értelmes kompromisszumos megoldások és a műemlék jelleg teljes felszámolása közötti határ. Ebben a tekintetben is válságban vagyunk, mert a társadalom igénye nagymértékben távolodóban van. Hiányoznak a megfelelő párhuzamos cselekedetek, tanulmányok, az intézményi háttér. Lebegjen a szemünk előtt a német példa: ha nincs az az aprólékos felmérés, műemlék-nyilvántartás, anyagismeret, amelyet a két világháború közötti Németországban végrehajtottak és felhalmoztak, a második világháború után képtelenek lettek volna újjáépíteni városaikat. Márpedig mifelénk nem ritka az olyan műemléki beavatkozás, amely mögött a dokumentálásnak nyoma sem lelhető fel. Nyilván mindez pénz és idő kérdése, de a felelősségé és a rugalmas kompromisszumoké is. Sokszor előfordult ugyanis, hogy a tulajdonos nem tartotta be a közösen felvázolt fázisokat, s csak utólag értesültünk, hogy itt boltozat volt, ott meg falkép. Ilyen esetben már csak az elveszett értékek siratása marad.
Benczédi Sándor
Műemlékvédelmi szakmérnök, minisztériumi műemlékvédelmi szakértő, 1952. október 19-én született Kovásznán. Tanulmányait a Székely Mikó Kollégiumban, a csíkszeredai Építészeti és Városrendészeti Technikumban, valamint a Budapesti Műszaki Egyetem műemlékvédelmi szakmérnöki szakán végezte. Több mint ötven restaurálási munka komplex tervfőnöke és építészeti tervezője, illetve társtervezője. A Transsylvania Trust Alapítvány alelnöke, az Erdélyi Restaurátori Egyesület alelnöke, a Keöpeczi Sebestyén József Műemlékvédő Társaság programkoordinátora, az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottságának tagja. Díjak, kitüntetések: Kós Károly-díj (1991), Schönvisner István-díj (2001), a segesvári Hegyi-templom helyreállítását vezető tervező csoport komplex tervfőnökeként Grigore Ionescu-díj (2003), Europa Nostra-nagydíj (2004), Ghica-Budeşti díj (2002), Kelemen Lajos-díj (2013).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Az ügyészséget használják a közösségi érdekek ellehetetlenítésére”
Az elmúlt négy év mérlegét megvonva a következő időszak kihívásairól is beszélt Kelemen Hunor szövetségi elnök szombaton, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban tartott Magyar Állandó Konferencián. Leszögezte: beigazolódott mindaz, amit az RMDSZ évek óta mondott, hogy az ügyészséget a politikai rendőrség helyett használják, ez pedig azt eredményezi, hogy az erdélyi magyarok a román állam egyetlen intézményében sem fognak megbízni.
A szövetségi elnök szerint az elmúlt időszak egyik legnehezebb négy évén van túl az erdélyi magyar közösség, illetve az RMDSZ. Emlékeztetett arra a politikai légkörre, amelyben 2012-ben megkezdte négyéves mandátumát a parlament. Beszélt a néhai USL által kidolgozott decentralizációs törvényről, amelyet az RMDSZ is támogatott, és amely lehetővé tette volna, hogy a szubszidiaritás elve mentén nagyobb döntési hatásköre legyen minden helyi közösségnek – ezt a törekvést azonban az alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette. A politikus felidézte, akkor szembesültek azzal, hogy a legjobb szándékú politikai akarat is felülírható olyan személyek által, akiket nem a közösség választott. Emlékeztetett, hogy ugyanez történt akkor is, amikor az alkotmány első cikkelyét akarták kiegészíteni úgy, hogy az alaptörvény államalkotó tényezőként ismerje el az őshonos nemzeti kisebbségeket. Habár akkor ezt nem sikerült elérni, az RMDSZ továbbra is azt mondja: Romániának új alkotmányra van szüksége.
„Ezelőtt négy évvel is hosszú távú tervekkel indultunk, és most is ezt tesszük: olyan megoldásokat, stratégiákat javasolunk, amelyekről úgy gondoljuk, hogy évtizedekre meghatározhatja azt az utat, amelyet Románia be fog járni” – utalt az RMDSZ programjára, amely a társadalom minden területére kiterjedő megoldásokat tartalmaz.
A szövetségi elnök fontosnak tartja, hogy az RMDSZ-nek erős partnerségi viszonya legyen a történelmi magyar egyházakkal, a civil társadalommal, hiszen, mint fogalmazott, az erdélyi magyar közösség csak akkor tud erős és sikeres lenni, ha az egyház és az érdekképviselet, ha a civil társadalom és a politika, ha minden egyes intézmény ugyanazt a célt szolgálja.
Mindenféle „gumitörvények”
„Értetlenül, elképedve állunk az előtt, ami most Marosvásárhelyen történik, ahol a katolikus iskolával kapcsolatosan eljárást indítanak, és a főtanfelügyelőt, aki ebben a kérdésben a magyar közösség igényeit segítette azokkal az eszközökkel, amelyek egy főtanfelügyelőnek a kezében vannak, megvádolják, házi őrizetben tartják, az iskola igazgatóját, Tamási Zsoltot pedig bírósági felügyelet alá helyezik. Beigazolódott, amit évekkel ezelőtt mondtunk, hogy az ügyészséget használják a politikai rendőrség helyett arra, hogy a közösség érdekképviseletét ellehetetlenítsék, hogy megfélemlítsenek” – jelentette ki.
Kelemen Hunor szerint megtörténhet, hogy a Rákóczi-iskola létrehozásakor a mindenféle „gumitörvények”, jogszabályok betartása közben valahol adminisztratív hiba történt, azt azonban, hogy ennek a korrupcióhoz bármi köze lenne, teljes mértékben kizártnak tartja. „A gumitörvények miatt ma mindenre rá lehet húzni a korrupciós vádat, és a cél egyértelmű: a Mikó Kollégium újraállamosításától kezdődően ez végig követhető. A Rákóczi iskolával kapcsolatos mostani eljárás elindítása megint csak azt mutatja, hogy a szándék egyértelmű. Én abban bízom, hogy mégis csak megjön a józan esze azoknak, akik az elmúlt 4 évben folyamatosan provokálták az erdélyi magyar közösséget” – fogalmazott.
A szövetségi elnök felsorolta mindazokat az erdélyi városokat, amelyeknek a vezetőit korrupcióval vádolták az elmúlt néhány évben, majd hozzátette: nincs értelme olyan konfliktusos helyzetet teremteni, amelyben a magyar emberek a román állam egyetlen intézményében sem fognak megbízni.
„A politikai eszközöknek nincs alternatívája”
Összegzésként elmondta, december 11-én azért kell részt venni a választáson, mert a politikai eszközöknek, a parlamentáris demokráciának, a parlamenti jelenlétnek nincs alternatívája. Közölte, habár az önkormányzatokban erősebb lett az RMDSZ, a parlamenti képviselet gyengülésével ez az erő is csorbulhat. Bízik abban, hogy a Szövetség hozzá tud járulni ahhoz, hogy javuljon a politikai osztály megítélése, ha a közösségi érdek érvényesítése, a közjó szolgálata vezérli őket.
A konferencia után Kelemen Hunor Déva várában mondott beszédet az Unitárius Egyház zarándoklatán, amelyet immár minden évben megszerveznek Dávid Ferenc egyházalapító püspök emlékére. A várban és később az RMDSZ Hunyad Megyei Szervezetének kampánynyitóján is a transzilván értékek köré fonta gondolatait.
„Nekünk most azt kell megerősítenünk, ami abból a transzilvanizmusból fakad, amelyre az elmúlt esztendők során úgy tekintettünk, mint egy alapra, amelyre a közösségi létet lehet építeni. Erdély irányt mutatott Európában szabadságból, türelemből, a másság elfogadásából, a vallásszabadság gyakorlásából. Ez az eszmeiség, ezeknek az értékeknek a szeretete, ezeknek az értékeknek a mély beágyazódása az erdélyi társadalomba a 21. században is él, akkor, amikor a közösséget kihívások érik. Közel száz éve mondjuk, hogy azokat a transzilván értékeket, amelyeket évszázadokon keresztül őseink képviseltek, szeretnénk látni beteljesülni - a szabadságot, a toleranciát, a másság elfogadását, a tiszteletet -, illetve azokat az ígéreteket szeretnénk látni megvalósulni, amelyeket Gyulafehérváron tettek” – mondta a politikus.
maszol.ro

Székely megyeelnökök állásfoglalása a marosvásárhelyi iskolaüggyel kapcsolatban
Közös állásfoglalásban fejtette ki véleményét a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceumban történtekkel kapcsolatban a Hargita, Kovászna és Maros megye tanácsának elnöke.
Alább teljes terjedelmében közöljük Borboly Csaba, Tamás Sándor és Péter Ferenc állásfoglalását.
Kisebbségi jogaink gyakorlását akadályozzák azok, akik egy jogállamban az anyanyelven való oktatáshoz való hozzáférést korlátozzák. Az iskola magyar identitásunk mindenkori alappillére és ehhez az értékhez ragaszkodunk!
Sorban immár a második tanintézmény, a Székely Mikó Kollégium után a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum, amelynek működését megkérdőjelezi a nyomozó hatóság. Nem lehet véletlen, hiszen lépésenként folyamattá alakul, hogy a korrupcióellenes harc leple alatt tudatosan szűkítik kisebbségi jogaink gyakorlását.
Tamási Zsoltot, a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatóját hivatali hatalommal való visszaéléssel, Ștefan Somesant, a Maros megyei főtanfelügyelőt pedig hivatali hatalommal való visszaéléssel és kétrendbeli hatáskörtúllépéssel gyanúsítják.
A 2016-os választási évben egyre többször kellett megtapasztalnunk, hogy azokat a vezetőinket, akik elszántan, kemény munkával küzdenek közösségünk érdekeiért és gyarapodásáért, hatósági vizsgálódással próbálják eltávolítani tisztségükből. Ezek a törekvések nem egy személyt, nem egy oktatási intézményt céloznak meg, hanem az erdélyi magyar közösség egésze ellen irányulnak.
Meghurcolják közösségi vezetőinket, megpróbálnak megfélemlíteni bennünket, hogy erőfeszítéseink ne a közösségépítésre, hanem a folyamatos védekezésre irányuljanak.
Erdélyben a felekezeti oktatásnak nagy múltja van, hiszen az egyházi tanintézmények mindig a magyar oktatás centrumai voltak, amelyek hatékonyan biztosították kultúránk fennmaradását, magyar identitásunk megőrzését.
Tévednek azok, akik azt hiszik, hogy megtorpanunk és csendben maradunk. Ők nem ismerik közösségünk összetartó erejét.
Amikor meg akarnak osztani bennünket, mi nem fordulunk egymás ellen, hanem összezárunk és kiállunk megszerzett jogainkért.
Határozottan tiltakozunk Tamási Zsolt, a katolikus gimnázium igazgatójának meghurcolása ellen, bízunk ártatlanságában, és abban, hogy a nyomozó hatóság mielőbb lezárja az ellene indított eljárást, továbbá reménykedünk abban, hogy a Ștefan Somesan Maros megyei főtanfelügyelő ellen felhozott vádak is alaptalannak bizonyulnak.
Megerősítjük azt, amit a Mikó-ügy kapcsán is kijelentettünk: bármit elvehetnek, bezárhatnak, magyarságunk akkor is megmarad, hiszen mindig küzdeni fogunk megmaradásunkért. Az elbátortalanító, megfélemlítő törekvések is megerősítenek abban, hogy jövőnk itthon, Erdélyben van, nekünk pedig az a dolgunk, hogy ezt valóra váltsuk.
Borboly Csaba, Hargita megye tanácselnöke
Péter Ferenc, Maros megye tanácselnöke
Tamás Sándor, Kovászna megye tanácselnöke
Cs. P. T.
maszol.ro

Marosvásárhelyen „iskoláztat” a DNA
Cáfolja az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) vádjait Király András oktatásügyi államtitkár, aki szerint nem igaz, hogy a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium 2014-ben törvénytelenül jött volna létre – számol be Szucher Ervin a kronika.ro-n.
A DNA úgy értékeli, hogy két évvel ezelőtt Ştefan Someşan Maros megyei főtanfelügyelő anélkül rendelte el a katolikus gimnázium létrehozását és Tamási Zsolt igazgatói kinevezését, hogy előzetesen megszerezte volna ehhez az oktatási tárca jóváhagyását. Rá egy évre, tavaly pedig hatáskörét túllépve sorolta az Unirea Főgimnázium magyar tannyelvű osztályait az új oktatási intézménybe, és bocsátotta ki az intézmény számára az ideiglenes működési engedélyt – derül ki továbbá a vádhatóság közleményéből. A DNA álláspontja szerint a két gyanúsított annak ellenére járult hozzá a Római Katolikus Teológiai Gimnázium működéséhez, hogy tudták: valójában a tanintézet nem rendelkezik a működéshez szükséges engedélyekkel.
A közlemény arról is említést tesz, hogy a Maros megyei prefektúra a közigazgatási bíróságon támadta meg a római katolikus tanintézet létrehozásáról szóló önkormányzati határozatot, és a marosvásárhelyi táblabíróság 2016 februárjában jogerősen érvénytelenítette azt.
Király: törvényes az iskola létrehozása
Marius Paşcan, a magyarellenes megnyilvánulásairól elhíresült szenátor – korábbi prefektus – feljelentése nyomán az oktatásügyi tárca is vizsgálta a középiskola létrehozásának körülményeit. A minisztérium ellenőrző testülete, amely augusztus végén, szeptember elején járt Marosvásárhelyen, nem találta törvényellenesnek az alapítódokumentumokat. Király András oktatásügyi államtitkár a Krónikának azt mondta, bár nem kizárt, hogy becsúsztak bizonyos formai hibák, de az iskola létrehozása teljesen törvényes volt, ezt a helyi önkormányzat és a megyei tanfelügyelőség illetékeseinek aláírása is alátámasztja.
„Az iskolák létrehozásáról nem a tanügyi tárca dönt, hanem az önkormányzat és a tanfelügyelőség. A Római Katolikus Teológiai Gimnázium esetében mindkét intézmény pozitívan bírálta el a kérést" – hangsúlyozta az államtitkár. Kérdésünkre, hogy fennállhat-e annak veszélye, hogy a román hatóságok egy újabb Mikó-ügyet fabrikáljanak, és a nehezen visszaszerzett egyházi ingatlan újraállamosítását készítsék elő, Király nem tudott válaszolni. Elmondta, nem ismeri a visszaszolgáltatás körülményeit.
Szolidaritás a gimnázium meghurcolt vezetőjével
Az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány a sajtóból értesült a DNA Tamási elleni eljárásáról. Közelről ismerve az iskolaigazgató tevékenységét és emberi magatartását, a státus vezetői, Jakubinyi György érsek és Holló László, az igazgatótanács elnöke úgy vélik, Tamási Zsolt a törvények előírásai szerint járt el, ezért bíznak abban, hogy az igazságszolgáltatási szervek is igazolják ártatlanságát. Jakubinyi és Holló a törvényes előírásokat betartó Ştefan Someşanról sem feledkezik meg, remélve, hogy az ő ártatlansága is bizonyítást nyer.
Tamási Zsoltot az RMDSZ Maros megyei szervezete is védelmébe vette, és szolidaritásáról biztosította. Novák Zoltán városi tanácsos, RMDSZ-es szenátorjelölt pénteki közleményében úgy fogalmazott, a marosvásárhelyi katolikus gimnázium ügyében indított eljárás a magyar közösség identitásának, megmaradásnak alapjait rengeti meg.
„Úgy gondolom, hogy az elindított folyamat nem egy vagy két személyről szól, hanem a romániai magyar közösség identitásának, megmaradásának alapjait rengeti meg. A magyar érdekképviselet 1989 után megteremtette a magyar tannyelvű iskolák alapításának lehetőségét, ezek esetleges bezárásával jelentősen csorbulnak jogaink, félelmet, bizonytalanságot és megtorpanást keltenek a magyar közösségben. Joggal tesszük fel a kérdést, hogy ki lesz a következő főtanfelügyelő, pedagógus vagy köztisztviselő, aki egy újabb magyar oktatási intézmény létrehozását kezdeményezi, és ugyanazzal a szakértelemmel és lelkiismeretességgel végzi munkáját, mint Tamási Zsolt" – fogalmazott Novák.
A fiatal történész-politikus azzal a felhívással fordult a közösséghez, hogy lehetősége szerint tiltakozzék az eljárás ellen. Úgy véli, a hatóságok a törvény betűjét manipulatív módon használják fel a nemrégiben létrejött felekezeti iskola megszüntetésére. Ugyanakkor úgy véli, az ügyészség több mint négyszáz diák jövőjével, a tanárok egzisztenciájával és nem utolsósorban a szülők felelős magatartásával játszadozik.
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke lapunknak azt mondta, rendkívül gyanús, hogy a vádhatóság éppen egy nemrég „feltámasztott" magyar felekezeti iskolát vett célkeresztjébe. A Bolyai Farkas Elméleti Gimnázium önállósítása magyar tannyelvű intézményként, illetve a Református Kollégium alapítása óta a szintén önálló magyar tanintézetként működő Római Katolikus Teológiai Gimnázium alapítása ugyanis a marosvásárhelyi érdekvédelmi szolgálat legfontosabb eredményének tekinthető.
Szombaton Kelemen Hunor szövetségi elnök is megszólalt a katolikus iskola ügyében. Szerinte a sepsiszentgyörgyi újraállamosított Székely Mikó Kollégium és a marosvásárhelyi tanintézet esete közt „elképesztő hasonlóság" fedezhető fel. „Az elmúlt négy évben korrupcióellenes harcként beállított boszorkányüldözés az erdélyi magyar közösség vezetői ellen arra kötelez bennünket, hogy zárjuk sorainkat, és ne engedjük magunkat megfélemlíteni" – jelentette ki az RMDSZ országos elnöke. Szombaton egyébként egy autóbusznyi csíkszéki RMDSZ-es politikus, önkormányzati tisztségviselő állt sorfalat a marosvásárhelyi gimnázium épülete előtt, az ügyészségi eljárás ellen tiltakozva.
Közleményt adott ki a témában a Magyar Polgári Párt (MPP) is: az alakulat szerint a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium létrehozása miatt ügyészségi eljárás alá vont intézményvezetők ügye „minden jóhiszemű és minden törvénytisztelő ember ügye". A párt szolidaritást vállal Tamási Zsolttal, közleményükben ugyanakkor leszögezik: a történtek azt bizonyítják, hogy társadalmi és politikai közös fellépésre van szükség az egyházi és nemzeti értékek megmentéséért. Someşan és Tamási hallgat
A hétvégén Ştefan Someşan főtanfelügyelő elérhetetlen volt, míg Tamási Zsolt csak annyit mondott, hogy nem nyilatkozhat. Kérdésünkre, hogy a DNA eljárása veszélybe sodorhatja-e az iskola létét, annyit mondott, ez nem egyértelmű.
A román állam hosszas pereskedés után, 2004-ben szolgáltatta vissza a római katolikus egyháznak a 20. század elején létesített II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium épületeit, melyekben a román és magyar tannyelvű Unirea Főgimnázium működött. Ugyanabban az évben a Bolyai Farkas Gimnázium termeiben indult be a marosvásárhelyi katolikus oktatás. Az egyháznak 2014-ig kellett várnia, míg az önkormányzat hozzájárult a Római Katolikus Teológiai Gimnázium létrehozásához. Az intézmény a 2015/2016-os tanév elejétől költözhetett be az egyház épületeibe, amelyeket jelenleg az Unirea Főgimnáziummal oszt meg. Marius Paşcan szenátor feljelentése nyomán a DNA egy évvel ezelőtt az ingatlan visszaszolgáltatása ügyében is vizsgálatot indított.
Szombaton délelőtt az iskolában tanuló gyermekek szülei a belvárosi római katolikus plébánián találkoztak. A feszült hangulatú összejövetel résztvevői közül többen is leszögezték, nem bíznak a DNA-ban, de a romániai igazságszolgáltatástól sem várnak túl sokat. Úgy érzik, az iskolaalapítás megkérdőjelezése számukra teljes mértékben elfogadhatatlan. A szülők azt szeretnék elérni, hogy a Szentszék figyeljen oda a marosvásárhelyi történésekre, és a Vatikán bukaresti nunciatúráján keresztül kövesse fokozott figyelemmel a nyomozás és bírósági eljárás tárgyilagosságát és elfogulatlanságát – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Ki játszadozik velünk?
Ritkán látható, azonnali és széles körű szolidaritás alakult ki a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Líceum körül: kiállt a hatósági felügyelet alá helyezett igazgató mellett az RMDSZ, az egyház, a szülői közösség, a szintén szorongatott székelyföldi önkormányzati vezetők egy csoportja, és Erdély-szerte aggodalommal nézi a magyarság az újabb eljárást, amely csakis egy fontos közösségi intézmény elleni támadásként értelmezhető.
A párhuzam a visszaállamosított Székely Mikó Kollégium ügyével elkerülhetetlen: egy keservesen, másfél évtizedes küzdelem után visszaszerzett ingatlanról van szó, amelyet jogos tulajdonosa, a római katolikus egyház nem használhat saját tetszése szerint. Az 1948-ban államosított, 2004-ben visszaszolgáltatott épületegyüttesben a több évszázados múltú Rákóczi-gimnázium csak 2015-től kapott helyet – a kisebbik szárnyban, mert a főépületben ma is az Unirea Líceum székel! Egy önálló magyar iskolát nem kívánnak lenyelni abban a városban, ahol a magyar utcanevekért is többéves háborút kell viselni.
Döbbenetes az is, amit a kétnyelvűségért harcoló Civil Elkötelezettség Mozgalom ügyvezető elnöke állít: Szigeti Enikő szerint a marosvásárhelyi tanácsban nem volt megfelelően előkészítve a katolikus iskola létrehozása, és e formaságok banánhéján csúszhat el. Ezt meg lehetett volna előzni, ha a helyi RMDSZ felkészültebb...
Van tágabb perspektíva is: a román korrupcióellenes hadjárat kapcsán Stefano Bottoni történész, az MTA Kelet-Európával foglalkozó tudományos főmunkatársa az 1957-ben, a kommunista diktatúrában Gheorghe Gheorgiu-Dej által vezényelt, illetve az 1992-ben Olaszországban kezdődött „tisztogatással” való hasonlatosságokat fejtette ki a Transindex portálnak – hangsúlyozva, hogy ezek az igazságszolgáltatási kampányok csak az élvonal lecserélését eredményezték, a korrupció nem tűnt el, sőt. Ez már valóban hátborzongató: ki játszadozik így országokkal, népekkel? A romániai politikai osztály képviselői folyamatosan hangoztatják, hogy sötét erők dolgoznak a háttérben, és ebben lehet valami – magyar ügyekben biztosan nem pártatlan a hazai igazságszolgáltatás! –, ám a politikusoknak már akkor sem nagyon hisznek az emberek, ha éppen igazuk van, és ezt csak maguknak köszönhetik. Ha nincs ilyen magas szintű korrupció, hazudozás, csalás Romániában, nem lenne szükség ilyen erőteljes korrupcióellenes fellépésre, és talán kevesebb hisztéria és túlkapás jellemezné a folyamatot. Megtisztulásra természetesen szüksége van a társadalomnak, de amíg vannak sáros tisztségviselők, akik megússzák a számonkérést, és tiszta kezű elöljárók, akiket félreállítanak, hiteltelen a buzgalom.
Tetézi a gondokat, hogy ezen a szitán a demokrácia és jogállam mintájául szolgáló Nyugat vezetői sem látnak át: az elmúlt hetekben Amerika, a francia, svéd, német, finn és horvát állam teljes mellszélességgel, nyomatékosan kiállt Laura Codruţa Kövesi és a korrupcióellenes ügyészség mellett. Hát ha sem itthon, sem másutt nincs biztos fogódzónk, akkor kiben bízzunk?
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tiltakoznak a szülők, az egyház és a magyar pártok (Marosvásárhelyi iskolaügy)
Állásfoglalásban adott hangot megdöbbenésének az RMDSZ a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium létrehozásával kapcsolatos bűnügyi eljárás miatt, melyet „korrupcióellenes harcként beállított boszorkányüldözésnek” nevezett. Közös nyilatkozatban tiltakoztak az eljárás ellen a három székelyföldi megye önkormányzati vezetői, továbbá az MPP is. Megszólalt az ügyben a gyulafehérvári katolikus főegyházmegye vezetősége is.
Mint arról lapunkban beszámoltunk, a korrupcióellenes ügyészség (DNA) a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium törvénytelennek vélt létrehozása miatt indított eljárást Ştefan Someşan főtanfelügyelő és Tamási Zsolt József iskolaigazgató ellen. Az ügyészség szerint a két gyanúsított annak ellenére járult hozzá a Római Katolikus Gimnázium indításához, hogy tudták: valójában a tanintézet nem rendelkezik a működéshez szükséges engedélyekkel. A nyomozók pénteki közleménye szerint Ştefan Someşant hivatali hatalommal való visszaéléssel és kétrendbeli hatáskörtúllépéssel, Tamási Zsolt József igazgatót pedig hivatali hatalommal való folyamatos visszaéléssel gyanúsítják. A hatvan napra hatósági felügyelet alá vont Tamási Zsolt József a kényszerintézkedés idején nem gyakorolhatja igazgatói teendőit, nem léphet be az iskolába, és nem veheti fel a kapcsolatot az ügyben érintett személyekkel. Az ügyészség kérésére a Maros megyei törvényszék Ştefan Someşant harminc napra házi őrizetbe helyezte. Az RMDSZ Kelemen Hunor elnök által jegyzett állásfoglalásában arra figyelmeztet, hogy elképesztő hasonlóság mutatkozik a református egyháznak visszaszolgáltatott, majd egy korrupcióellenes eljárás során visszaállamosított sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügye és a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium megalapítása ügyében indított eljárás között. E két eset és „az elmúlt négy évben korrupcióellenes harcként beállított boszorkányüldözés az erdélyi magyar közösség vezetői ellen arra kötelez bennünket, hogy zárjuk sorainkat, és ne engedjük magunkat megfélemlíteni” – sommáz az állásfoglalás. „Kiállunk a közösségünkért dolgozó magyar emberekért, szolidaritást vállalunk mindenkivel, aki hasonló helyzetbe kerül, és erre kérem közösségünket is. Nekünk ma elsősorban saját erőnkben, saját egészséges immunrendszerünkben kell bíznunk, és meg kell mutatnunk, hogy a közel másfél milliós magyar közösség jogaival és javaival senki nem élhet vissza, nem csorbíthatja, és nem veheti el azokat. Most nekünk azt is meg kell mutatnunk, hogy mi vagyunk az a nemzet, amely megvédi tagjait, amely nem engedi, hogy vagyonát elkobozzák. Mutassuk meg, hogy nemcsak a lakói vagyunk ennek az országnak, hanem egy erős, összetartó nemzetközösséget alkotunk!” – fogalmaz Kelemen Hunor.
Közös nyilatkozatban tiltakozott szombaton a három székely megye RMDSZ-es önkormányzati vezetője is. Borboly Csaba, Hargita megye, Péter Ferenc, Maros megye és Tamás Sándor, Kovászna megye önkormányzatának vezetője nyilatkozatában megállapította: lépésenként folyamattá alakul, hogy a korrupcióellenes harc leple alatt tudatosan szűkítik kisebbségi jogaink gyakorlását. Úgy vélték, hogy az erdélyi magyar közösség egésze ellen irányulnak azok a hatósági vizsgálódások, amelyek révén azokat a magyar vezetőket próbálják eltávolítani tisztségükből, akik elszántan, kemény munkával küzdenek a közösség érdekeiért és gyarapodásáért. „Tévednek azok, akik azt hiszik, hogy megtorpanunk és csendben maradunk. Ők nem ismerik közösségünk összetartó erejét” – áll a három székely megye vezetőjének közös nyilatkozatában.
Az MPP vasárnapi állásfoglalása szerint a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium létrehozása miatt ügyészségi eljárás alá vont intézményvezetők ügye „minden jóhiszemű és minden törvénytisztelő ember ügye”, az alakulat szolidaritást vállal Tamási Zsolt Józseffel, a Római Katolikus Gimnázium meghurcolt vezetőjével. „Ma mindannyian Tamási Zsoltok vagyunk!” – áll a párt állásfoglalásában. A Biró Zsolt pártelnök által jegyzett dokumentum felidézi: 1918-ban a Romániával való egyesülést kimondó erdélyi és magyarországi románok teljes szabadságot és jogegyenlőséget ígértek az együtt élő nemzetek számára. „Ez a jogegyenlőség azóta is várat magára, sőt, huszonhat évvel a kommunista rendszer bukását követően kijelenthető: olyan időket élünk, amikor a megszerzettnek hitt jogainkat is visszafaragják, tulajdonhoz való jogunkat megkérdőjelezik, elvitatják” – áll a dokumentumban.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye vagyonát kezelő Státus Alapítvány nyilatkozatban fejezte ki, hogy bízik a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium létrehozása miatt ügyészségi eljárás alá helyezett iskolaigazgató és a főtanfelügyelő ártatlanságában. A marosvásárhelyi gimnázium épületeinek a tulajdonjogával is rendelkező Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány nyilatkozatát elnöki minőségében Jakubinyi György érsek, az igazgatótanács elnökeként pedig Holló László írta alá. A nyilatkozat aláírói leszögezték: bíznak benne, hogy az igazságszolgáltatás igazolja Tamási Zsolt József ártatlanságát, és azért imádkoznak, hogy az igazgató ne veszítse el hitét az igazságszolgáltatás korrektségében, és megerősödve kerüljön ki a megpróbáltatásokból. Állást foglalt a kényszerintézkedések alá vont intézményvezetők ügyében a Római Katolikus Gimnázium szülői közössége is. A román alkotmány és a tanügyi törvény egyes cikkelyeit idézve nyomatékosították, hogy az iskola létrehozását jogszerűnek, gyermekeik képzését törvényesnek, a végzett diákok számára kiállított okleveleket teljes értékűnek tekintik. A szülői közösség arra kérte a Szentszéket, hogy fordítson figyelmet a marosvásárhelyi történésekre, és a Vatikán bukaresti nunciatúráján keresztül kövesse fokozott figyelemmel a nyomozás és bírósági eljárás tárgyilagosságát és elfogulatlanságát.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhelyen „iskoláztat” a DNA
Cáfolja az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) vádjait Király András oktatásügyi államtitkár, aki szerint nem igaz, hogy a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium 2014-ben törvénytelenül jött volna létre.
Az ügyészség pénteken közölte, hogy hatvan napra hatósági felügyelet alá vonta Tamási Zsoltot, a vásárhelyi tanintézet igazgatóját, ugyanakkor 30 napos házi őrizetet rendelt el Ştefan Someşan Maros megyei főtanfelügyelő ellen.
A DNA közleménye szerint 2014. július 29-ei ülésén a marosvásárhelyi tanács másfél millió lej kiutalását szavazta meg annak a visszaszolgáltatott épületnek a felújítására, amelyben az Unirea Főgimnázium működik azzal a feltétellel, hogy ugyanitt létrehozzák a római katolikus teológiai profilú középiskolát. A határozatot a Maros megyei tanfelügyelőséggel is ismertették, és az ügyészek szerint Ştefan Someşan főtanfelügyelő akkor azt állította, hogy az oktatási tárca jóváhagyta az új iskola létrehozását. Ennek nyomán a tanfelügyelőség igazgatótanácsa egyhangúlag megadta a Római Katolikus Teológiai Gimnázium alapítására vonatkozó engedélyt.
A DNA viszont úgy értékeli, hogy két évvel ezelőtt Someşan anélkül rendelte el a katolikus gimnázium létrehozását és Tamási Zsolt igazgatói kinevezését, hogy előzetesen megszerezte volna ehhez az oktatási tárca jóváhagyását. Rá egy évre, tavaly pedig hatáskörét túllépve sorolta az Unirea Főgimnázium magyar tannyelvű osztályait az új oktatási intézménybe, és bocsátotta ki az intézmény számára az ideiglenes működési engedélyt – derül ki továbbá a vádhatóság közleményéből. A DNA álláspontja szerint a két gyanúsított annak ellenére járult hozzá a Római Katolikus Teológiai Gimnázium működéséhez, hogy tudták: valójában a tanintézet nem rendelkezik a működéshez szükséges engedélyekkel.
A közlemény arról is említést tesz, hogy a Maros megyei prefektúra a közigazgatási bíróságon támadta meg a római katolikus tanintézet létrehozásáról szóló önkormányzati határozatot, és a marosvásárhelyi táblabíróság 2016 februárjában jogerősen érvénytelenítette azt.
Király: törvényes az iskola létrehozása
Marius Paşcan, a magyarellenes megnyilvánulásairól elhíresült szenátor – korábbi prefektus – feljelentése nyomán az oktatásügyi tárca is vizsgálta a középiskola létrehozásának körülményeit. A minisztérium ellenőrző testülete, amely augusztus végén, szeptember elején járt Marosvásárhelyen, nem találta törvényellenesnek az alapítódokumentumokat. Király András oktatásügyi államtitkár a Krónikának azt mondta, bár nem kizárt, hogy becsúsztak bizonyos formai hibák, de az iskola létrehozása teljesen törvényes volt, ezt a helyi önkormányzat és a megyei tanfelügyelőség illetékeseinek aláírása is alátámasztja.
„Az iskolák létrehozásáról nem a tanügyi tárca dönt, hanem az önkormányzat és a tanfelügyelőség. A Római Katolikus Teológiai Gimnázium esetében mindkét intézmény pozitívan bírálta el a kérést" – hangsúlyozta az államtitkár. Kérdésünkre, hogy fennállhat-e annak veszélye, hogy a román hatóságok egy újabb Mikó-ügyet fabrikáljanak, és a nehezen visszaszerzett egyházi ingatlan újraállamosítását készítsék elő, Király nem tudott válaszolni. Elmondta, nem ismeri a visszaszolgáltatás körülményeit.
Szolidaritás a gimnázium meghurcolt vezetőjével
Az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány a sajtóból értesült a DNA Tamási elleni eljárásáról. Közelről ismerve az iskolaigazgató tevékenységét és emberi magatartását, a státus vezetői, Jakubinyi György érsek és Holló László, az igazgatótanács elnöke úgy vélik, Tamási Zsolt a törvények előírásai szerint járt el, ezért bíznak abban, hogy az igazságszolgáltatási szervek is igazolják ártatlanságát. Jakubinyi és Holló a törvényes előírásokat betartó Ştefan Someşanról sem feledkezik meg, remélve, hogy az ő ártatlansága is bizonyítást nyer.
Tamási Zsoltot az RMDSZ Maros megyei szervezete is védelmébe vette, és szolidaritásáról biztosította. Novák Zoltán városi tanácsos, RMDSZ-es szenátorjelölt pénteki közleményében úgy fogalmazott, a marosvásárhelyi katolikus gimnázium ügyében indított eljárás a magyar közösség identitásának, megmaradásnak alapjait rengeti meg.
„Úgy gondolom, hogy az elindított folyamat nem egy vagy két személyről szól, hanem a romániai magyar közösség identitásának, megmaradásának alapjait rengeti meg. A magyar érdekképviselet 1989 után megteremtette a magyar tannyelvű iskolák alapításának lehetőségét, ezek esetleges bezárásával jelentősen csorbulnak jogaink, félelmet, bizonytalanságot és megtorpanást keltenek a magyar közösségben. Joggal tesszük fel a kérdést, hogy ki lesz a következő főtanfelügyelő, pedagógus vagy köztisztviselő, aki egy újabb magyar oktatási intézmény létrehozását kezdeményezi, és ugyanazzal a szakértelemmel és lelkiismeretességgel végzi munkáját, mint Tamási Zsolt" – fogalmazott Novák.
A fiatal történész-politikus azzal a felhívással fordult a közösséghez, hogy lehetősége szerint tiltakozzék az eljárás ellen. Úgy véli, a hatóságok a törvény betűjét manipulatív módon használják fel a nemrégiben létrejött felekezeti iskola megszüntetésére. Ugyanakkor úgy véli, az ügyészség több mint négyszáz diák jövőjével, a tanárok egzisztenciájával és nem utolsósorban a szülők felelős magatartásával játszadozik.
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke lapunknak azt mondta, rendkívül gyanús, hogy a vádhatóság éppen egy nemrég „feltámasztott" magyar felekezeti iskolát vett célkeresztjébe. A Bolyai Farkas Elméleti Gimnázium önállósítása magyar tannyelvű intézményként, illetve a Református Kollégium alapítása óta a szintén önálló magyar tanintézetként működő Római Katolikus Teológiai Gimnázium alapítása ugyanis a marosvásárhelyi érdekvédelmi szolgálat legfontosabb eredményének tekinthető.
Szombaton Kelemen Hunor szövetségi elnök is megszólalt a katolikus iskola ügyében. Szerinte a sepsiszentgyörgyi újraállamosított Székely Mikó Kollégium és a marosvásárhelyi tanintézet esete közt „elképesztő hasonlóság" fedezhető fel. „Az elmúlt négy évben korrupcióellenes harcként beállított boszorkányüldözés az erdélyi magyar közösség vezetői ellen arra kötelez bennünket, hogy zárjuk sorainkat, és ne engedjük magunkat megfélemlíteni" – jelentette ki az RMDSZ országos elnöke. Szombaton egyébként egy autóbusznyi csíkszéki RMDSZ-es politikus, önkormányzati tisztségviselő állt sorfalat a marosvásárhelyi gimnázium épülete előtt, az ügyészségi eljárás ellen tiltakozva.
Közleményt adott ki a témában a Magyar Polgári Párt (MPP) is: az alakulat szerint a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium létrehozása miatt ügyészségi eljárás alá vont intézményvezetők ügye „minden jóhiszemű és minden törvénytisztelő ember ügye". A párt szolidaritást vállal Tamási Zsolttal, közleményükben ugyanakkor leszögezik: a történtek azt bizonyítják, hogy társadalmi és politikai közös fellépésre van szükség az egyházi és nemzeti értékek megmentéséért.
Someşan és Tamási hallgat
A hétvégén Ştefan Someşan főtanfelügyelő elérhetetlen volt, míg Tamási Zsolt csak annyit mondott lapcsaládunknak, hogy nem nyilatkozhat. Kérdésünkre, hogy a DNA eljárása veszélybe sodorhatja-e az iskola létét, annyit mondott, ez nem egyértelmű.
A román állam hosszas pereskedés után, 2004-ben szolgáltatta vissza a római katolikus egyháznak a 20. század elején létesített II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium épületeit, melyekben a román és magyar tannyelvű Unirea Főgimnázium működött. Ugyanabban az évben a Bolyai Farkas Gimnázium termeiben indult be a marosvásárhelyi katolikus oktatás. Az egyháznak 2014-ig kellett várnia, míg az önkormányzat hozzájárult a Római Katolikus Teológiai Gimnázium létrehozásához. Az intézmény a 2015/2016-os tanév elejétől költözhetett be az egyház épületeibe, amelyeket jelenleg az Unirea Főgimnáziummal oszt meg. Marius Paşcan szenátor feljelentése nyomán a DNA egy évvel ezelőtt az ingatlan visszaszolgáltatása ügyében is vizsgálatot indított.
Szombaton délelőtt az iskolában tanuló gyermekek szülei a belvárosi római katolikus plébánián találkoztak. A feszült hangulatú összejövetel résztvevői közül többen is leszögezték, nem bíznak a DNA-ban, de a romániai igazságszolgáltatástól sem várnak túl sokat. Úgy érzik, az iskolaalapítás megkérdőjelezése számukra teljes mértékben elfogadhatatlan. A szülők azt szeretnék elérni, hogy a Szentszék figyeljen oda a marosvásárhelyi történésekre, és a Vatikán bukaresti nunciatúráján keresztül kövesse fokozott figyelemmel a nyomozás és bírósági eljárás tárgyilagosságát és elfogulatlanságát.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

RMPSZ: újabb támadás érte a magyar közoktatást
A romániai magyar közoktatás elleni újabb támadásnak minősül a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) szerint a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium ügye.
Kedden kibocsátott állásfoglalásában a szakmai szervezet országos elnöksége megdöbbenését fejezte ki annak kapcsán, hogy az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) eljárást indított a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium létrehozása kapcsán. Az RMPSZ megjegyzi, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium újraállamosítása után ez a második olyan tanintézet, amelynek létjogosultságát és működését megkérdőjelezi a hatóság.
A pedagógusszervezet emlékeztet, hogy a múlt század elején épült II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium néven ismert és 1948-ban államosított impozáns marosvásárhelyi épületegyüttest 2004-ben szolgáltatták vissza az egyháznak, a restitúció ügyében pedig a polgármesteri hivatal fellebbezése nyomán a legfelsőbb bíróság hozott végleges döntést. Önkormányzati határozat alapján 2014-ben újraalakult a tanintézet Római Katolikus Teológiai Líceum néven, amely a következő tanévtől „hazaköltözött" régi épületébe. Az RMPSZ szerint az elmúlt tanévben az intézmény rendeltetésszerűen és sikeresen működött, amit alátámaszt a Romániai Közoktatási Minőségbiztosítási Hatóság (ARACIP) alapos ellenőrzése is, amely a 2015/2016-os tanév első félévében zajlott.
„Mindezek fényében értetlenül állunk a romániai korrupcióellenes ügyészség eljárása előtt. Az anyanyelven történő oktatáshoz való jogot, akár állami, akár felekezeti jellegű, az ország alkotmánya garantálja. Kisebbségi létünkben a tanintézmények mindig a magyar identitás őrzésének és megerősítésének központjai voltak. Az évszázadokra visszamenő felekezeti oktatás mindenkor kultúránk, hagyományaink fennmaradását szolgálta" – állapítja meg az RMPSZ. Szerkesztőségünkhöz eljuttatott állásfoglalásában a pedagógusszövetség leszögezi: kisebbségi jogaink gyakorlásában gátolnak meg azok, akik akadályokat gördítenek az anyanyelvű oktatás minden szintű és formájú megvalósítása elé.
„A Római Katolikus Teológiai Líceum ügye újabb támadás a romániai magyar közoktatás ellen. Szolidaritást vállalunk Tamási Zsolt-József iskolaigazgatóval, és meg vagyunk győződve arról, hogy mind ő, mind Ștefan Someșan főtanfelügyelő helyes döntéseket hoztak a tanintézmény ügyében. Bizakodva várjuk, hogy az igazságszolgáltatás korrekt módon eljárva mindezt megerősítse. Kitartást kívánunk az iskola diákjainak, szülőknek és oktatóknak, valamint minden érintettnek" – olvasható az RMPSZ országos elnöksége nevében Burus-Siklódi Botond elnök által aláírt állásfoglalásban.
Krónika (Kolozsvár)

A Római Katolikus Státus vezetője a tüntetésről: a szabad véleménynyilvánítás joga alapvető jog
kérdezett: Kertész Melinda
Holló László a marosvásárhelyi katolikus líceum 2015-ös alapításról határozottan azt gondolja, hogy törvényes, és ilyenként az iskola létét veszély nem fenyegeti.
Szombaton Erdély több városában is szimpátiatüntetést szervez a Római Katolikus Státus a marosvásárhelyi iskolája megvédése érdekében. A Státus ügyvezető igazgatóját, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának dékánhelyettesét az iskolaalapítás körülményeiről és az egyháznak a kivizsgálással kapcsolatos álláspontjáról kérdeztük.
Holló László: – Az Erdélyi Római Katolikus Státus századokra visszamenőleg tartott fenn iskolát Marosvásárhelyen. Így a Római Katolikus Teológiai Líceum elődje valahol a 18. század elején keresendő, amikor a jezsuiták a városba kerültek, és ott tanítani kezdtek. Az iskolaépület a 20. század elején, 1903 és 1908 között épült, úgy, ahogy az Erdélyi Római Katolikus Státusnak további iskolái is Erdélyben: a legtávolabbi ezek közül a brassói, jelenlegi Áprily Lajos Főgimnázium, de ugyancsak ebben az időszakban épült a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium, illetve a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium és a Segítő Mária Gimnázium épülete, a gyulafehérvári épület, amelyben jelenleg az 1918. december 1. Egyetem működik, és a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum épülete is. Ez utóbbit akkor csak felújítani sikerült. Az új épülethálózatban a trianoni döntésig zajlott a felekezeti oktatás, ami rendkívül nehéz helyzetbe került a két világháború közti időben. 1948-ban a Státus javait – ahogy Romániában minden egyházi oktatási intézményt – államosították, és ez által az állam tulajdonába került a marosvásárhelyi iskola épülete is. A 1989-1990-es változás után, amikor a törvényes keret lehetőséget adott rá, mi is beadtuk a visszaszolgáltatási kérelmünket. 2004. szeptember 20-án szolgáltatta vissza az illetékes bizottság az épületet az egyház tulajdonába: az érsekség és a marosvásárhelyi római katolikus plébánia közösen kérték vissza, közösen is kapták meg a tulajdonjogot. 2004-ben, a visszaszolgáltatást követően a polgármesteri hivatal rögtön megtámadta a visszaszolgáltatási dokumentumot, peres útra terelte az ügyet, és 2005. elején első fokon az egyház el is veszítette ezt a pert.
- Mi szerepelt ebben a bírósági végzésben? Mire hivatkoztak?
– Alapvetően egy álláspontbeli különbség van az egyház és a polgármesteri hivatal között. A polgármesteri hivatal úgy gondolja, hogy a Státus állami intézmény volt. A Státus történetkutatásában vannak olyan vélemények, melyek szerint a Státus állami intézmény lett volna. Ez természetesen teljesen alaptalan, viszont lehet ilyen véleményt is képviselni. Mi, az egyház részéről nyilván tudjuk azt, hogy a Státus az történelmi kialakulását tekintve nehezen illeszthető be a római katolikus egyház rendszerébe: a reformáció idején az egyház nagyon meggyengült, Erdélyben nem volt katolikus püspök. A megmaradt papok és laikus hívek összefogtak, és gyakorlatilag ebből az összefogásból jött létre a Státusnak nevezett intézmény. Ez azért érdekes, mert a világegyházban ilyen intézmény nincs, illetve egyről tudok, egy svájci hasonló jellegű intézményről, ahol a laikusok vezető pozícióba kerülnek az egyház keretén belül. A lényeg az, hogy a bíróság egyfelől formai hibára hivatkozott, másfelől pedig úgy ítélte meg, hogy ez az épület a helyi önkormányzatot illeti meg. Aztán 2005 végén megnyertük a pert, és ettől fogva újra jogos tulajdonosai lettünk az ingatlannak.
- Ekkor már gondolkodtak iskolaalapításban?
– A per megnyerését követően szükségessé vált az ingatlan felmérése, hogy azt megfelelőképpen telekkönyveztetni lehessen. Ez egy elhúzódó procedúra volt, ugyanakkor a visszaszolgáltatási határozat kitételként magában foglalta azt, hogy a visszaszolgáltatást követő öt évben nem lehet megváltoztatni az ingatlan korábbi felhasználási célját. Ez a polgármesteri hivatalnak a tárgyalások során olyan pozíciót biztosított, amivel szemben nehezen tudtuk az érdekünket érvényesíteni, ezért az első szerződés megkötésének időpontja elhúzódott. Hosszas tárgyalások után csak 2008-ban sikerült szerződést kötnünk. Ez a szerződés 15 évre szólt. Mi, a Státus tagjai akkor úgy ítéltük meg, hogy nem áll módunkban iskolát alapítani, ezért kötöttük meg ezt a szerződést, ami 2008-tól 2012-ig fennállt. 2012. májusában 13 hónapos bérelmaradást halmozott fel a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal. Ekkor felszólítottuk, hogy törlessze a hátralékot, ellenkező esetben felbontjuk a szerződést. A felszólításunk ellenére sem teljesítette a kötelezettségét a polgármesteri hivatal, ezért júniusban a szerződést felbontottuk.
Közben a Státus eldöntötte, hogy megérett az idő az iskolaalapításra. 2013. elejétől jeleztük a polgármesteri hivatalnak, hogy az Unirea által használt ingatlanban szeretnénk megalapítani a II. Rákóczi Ferencről nevezett római katolikus gimnáziumot. A tárgyalások ismét nagyon elhúzódtak, mert a polgármesteri hivatal, illetve a helyi önkormányzat és a tanfelügyelőség egész évben egymásnak dobálta a labdát, noha a 2011-es oktatási törvény 61. cikkelyének 2. pontja világosan kimondja: a helyi önkormányzatnak van joga arra, hogy iskolát alapítson, és hogy az iskolai hálózatot szabályozza. Végül hosszas tárgyalások után 2014. közepén valamikor született egy iskolaalapításról szóló helyi tanácsi határozat. Az Erdélyi Római Katolikus Státus a maga részéről a szerződés megkötését a polgármesteri hivatallal az iskola alapításához kötötte. 2014. közepén született meg ez a tanácsi határozat, egy bizonyos szerződési javaslattal összekötve. Ez a szerződés nem volt elfogadható. Ezért tovább folytattuk a tárgyalásokat, és 2014. szeptember 16-án újabb határozat született, ami a városi iskolahálózatot rendezte újjá, és ebben már szerepelt a Római Katolikus Teológiai Líceum is. Ez a határozat eredendően érvénytelen volt, éspedig azért, mert az iskolahálózatot szeptember 16-án szervezte, miután 15-én elindult az oktatás. A 2014-2015-ös tanévben eszerint nem indulhatott el az iskola, ezért kitolódott a következő tanévre. 2014. november végén újabb tanácsi határozat született most már egy, a kompromisszumok útján mind a két félnek többé-kevésbé elfogadható szerződés mentén.
- Eközben az oktatással mi volt a helyzet?
– Még nem volt megalakulva az iskola, így nem voltak, de facto, diákjaink. A Bolyai gimnázium termeiben négy katolikus osztály, illetve 9-től 12-ig a vokacionális katolikus osztály tanult. A Státus tervei között az szerepelt, hogy ezt a négy osztályt „hazahozza” a saját épületébe. Az induló osztályokkal kiegészítve lett volna hét osztály, ami elindíthatta volna az iskolát. 2014-ben erre még nem került sor, mert nem tartottunk ott a tárgyalásokkal. A 2014. november végi tanácsi határozat következtében, 2014. december 15-én kötötte meg a gyulafehérvári érsekség és a polgármesteri hivatal a szerződést, aminek a kedvezményezettje a Róma Katolikus Teológiai Líceum, illetve az Unirea Gimnázium. A 2014-es tanácsi határozatra visszatérve: ebben szerepelt egy 1,5 millió lejes tétel, amelyet az önkormányzat ajánlott fel épületfelújításra.
.- Miért volt ilyen nagylelkű az önkormányzat egy olyan ingatlannal kapcsolatosan, ami nem az övé?
– A 2014. júniusi tanácsi határozat foglalta magába a javaslatot, hogy 1,5 millió lejt fordítana az önkormányzat az iskola felújítására. Az utóbbi időben manzárdosításról beszélnek, de abban a határozatban kifejezetten renoválás, felújítás céljával szavazta meg a tanács ezt a másfél milliós összeget. Azt gondolom, hogy az magyarázza ezt a gesztust, hogy az önkormányzat akkor még úgy vélte: az iskolaalapítási nehézségek miatt a Státus eláll ettől a tervétől, és ha kap egy ilyen felajánlást, akkor talán visszalép. A polgármester egyébként ismételten kérte, hogy iskolalapítás nélkül kössünk szerződést, mert az Unirea számára ez fontos. Mi tudjuk, hogy az Unirea számára fontos, és tudjuk azt is, hogy egy ilyen hosszan elnyúló tárgyalás, bizonytalan helyzet egy iskolának sem kedvez. Mindenkinek – a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalnak is – világosan kell látnia, hogy nekünk is megvannak a szándékaink, a céljaink, illetve megvan a híveink részéről az igény, amit figyelembe kell vennünk akkor, amikor ilyen jelentős döntéseket hozunk. Arra is utalhatnék, hogy 2005-től kezdődően, amikor visszakaptuk az ingatlant, igen markánsan megfogalmazódott az iskolalapítási igény a marosvásárhelyi híveink részéről.
- Az iskolaalapítási szándékot az Unireában tanuló diákok szülei sem fogadták lelkesedéssel. Idén, nyár elején egy tüntetést is szerveztek. Ez miért történt?
– Ez az elégedetlenség a teremhiány miatt alakult ki. 2015 január végén volt egy újabb helyhatósági, tanácsi döntés, ami véglegesen létrehozta az iskolánkat, így indulhatott a 2015-2016-os tanév. A 2014. december 15-én kötött szerződésnek van egy kiegészítő, felhasználási szerződése, amely azt volt hivatott elősegíteni, hogy a két kedvezményezett iskola számára zökkenőmentesen történjen az egymás mellett élés ugyanabban az ingatlanban. Ezért egészen pontosan meghatároztuk ebben a felhasználási szerződésben, hogy milyen ütemben fog a katolikus líceum beköltözni az ingatlanba. Mert a létrejövésének évében, 2015-ben egyfelől a Bolyai Farkas Gimnáziumban lévő négy katolikus osztállyal, illetve három új osztállyal indult a tanév a katolikus líceumban. Meglepetésszerű volt számomra az, hogy a tanévkezdés előtt az Unirea magyar osztályainak egy részét a tanfelügyelőség átcsoportosította. Ez azért volt meglepetés, mert mi már 2013 elején kértük, hogy az Unirea magyar osztályaiból jöjjön létre a katolikus iskola, és egy konzorciumszerű együttélésben működjön a két intézmény. A teljes szervezés sokkal könnyebben működött volna, hiszen az osztályban lévő gyerekek helyben maradtak volna, csak a tanításnak meglett volna egyfelől a katolikus jellege, másfelől a katolikus szervezése. A 2015-2016-os tanévet megelőzően történt ez a csoportosítás, ezáltal megnőtt a katolikus líceum tanulóinak a száma, így 13 osztállyal kezdhetett a katolikus líceum a 2015-2016-os tanévben.
- Hogyan indult be az oktatás, milyen oktatási-nevelési elvek mentén zajlott a tevékenység az új iskolában?
– Az oktatás minőségével kapcsolatban azt mondhatom, hogy meglepően gyorsan, egyik napról a másikra rendkívül jó eredményt produkált ez az iskola. A felvételin is bebizonyosodott, hogy erős lesz az iskola, a bejutási eredményei alapján a katolikus líceum a nagy iskoláink – a Márton Áron Gimnázium, a Bolyai Farkas Líceum és a hasonló kaliberű kolozsvári iskolák – mögött rögtön ott van a rangsorban. Rendkívül nagy az érdeklődés, a felvételin túljelentkezés volt, így a bekerülő diákok eleve felkészültek, így nyilván, menet közben is jobban megy nekik a tanulás.
- Mit mondana el az iskola szellemiségéről?
– Az iskolai oktatásban a nevelés mindig egy nagy probléma. Mi a katolikus egyház szellemiségében kívánjuk nevelni a diákjainkat. Egy iskola szellemisége nyilván nem alakul ki máról holnapra. Ennek feltétele az is, hogy milyen gyerekek kerülnek be az iskolába, illetve, hogy a szülők katolikus nevelés szándékával küldik a gyerekeket, vagy egyszerűen bekényszerülnek az iskolába bármilyen okból. A katolikus líceumba bekerülő gyerekek szülei nagyon tudatosan választják ezt az iskolát, és az a szándékuk, hogy a gyerekek katolikus értékrend szerinti nevelésben részesüljenek, és ennek a garanciája elsősorban a tanári kar. Katolikus tanár nélkül nincsen katolikus nevelés.
Tamási Zsolt mint igazgató és az általa összeállított tanári kar egy rendkívül jó csapat, és az újonnan induló iskola kezdeti eufóriája is segít abban, hogy ez a nevelési irány viszonylag könnyen legyen követhető.
- Távlatilag hogyan képzeli el a Státus a két iskola működtetését az épületben? Eljön az a pillanat, amikor az Unireának mennie kell, vagy hosszútávon is marad a két iskola az épületben?
– Maga az a tény, hogy a két iskola javára hosszútávú szerződést kötöttünk a polgármesteri hivatallal, mutatja azt, hogy mi az együttélés mellett állunk. Természetesen a híveink elvárják, hogy visszaállítsuk a régi, dicső, nagy múltú Katolikus Státus Főgimnáziumot, azonban a helyzet mérlegelése következtében úgy döntöttünk, hogy jelenleg a két intézménynek egy épületen belüli megférése a megfelelő eljárás. Természetesen a gyakorlat azt mutatja, hogy az együttélés nem könnyű. Nehéz egyfelől az Unireának, amely évtizedek óta belakja az épületet, másfelől pedig a katolikus líceumnak sem könnyű, amely most került be ugyan, de szintén otthon érzi magát benne, mert ez a mi épületünk. Ezek az okok vezettek a nyári tüntetéshez, amelyet az Unirea líceum diákjainak a szülőbizottsága szervezett. Ezzel a tüntetéssel kapcsolatban azt mondhatom, hogy azt tulajdonképpen a teremgondok robbantották ki. Történt ugyanis, hogy amikor a szerződést és a felhasználási szerződést megkötöttük, ami 2014 és 2019 között szabályozza az osztályok fokozatos átadását, átvételét, akkor nem tarthattuk szem előtt azt, hogy az Unirea líceum magyar tagozatának egy része át lesz csoportosítva a katolikus líceumhoz. Éppen ezért mi ennek a strukturális felépítésnek a meghatározásakor csak a Bolyaiban lévő négy katolikus osztályt, illetve a mi induló osztályainkat, és az évenként induló osztályainkat vettük figyelembe. Amikor az Unirea magyar osztályait átcsoportosították, akkor értelemszerűen az osztályteremmel együtt csoportosították át. A mi igazgatónk eléggé figyelmesen követi az eseményeket és már a 2015-2016-os tanév elején az Unireával egyezséget kötött az átcsoportosított magyar osztályokkal kapcsolatosan, miszerint az osztályközösségekkel az osztálytermek is jönnek. A két iskola igazgatója ezt az egyezséget aláírta, felterjesztette a Státushoz és az önkormányzathoz, mint szerződő felekhez. A Státus postafordultával válaszolt, és elfogadta ezt a megegyezést. A polgármesteri hivatal a maga részéről azt válaszolta, hogy rendben van, viszont jelezte, hogy erre önkormányzati határozatra van szükség, de ez a határozat nem született meg. A 2015-2016-os tanév békében elmúlt, és következett volna a 2016-2017-es tanév előkészítése. Mivel az Unirea líceum, illetve az Unirea gimnázium induló osztályainak a számát megnövelte, rájöttek arra, hogy teremgondokkal kell szembenézniük, és ezért visszakövetelték azt a két termet, amelyeket a magyar osztályok használtak. A szerződés, illetve a felhasználási szerződés értelmében az Unirea líceumnak igaza van, a termek őket illetik meg. Másfelől viszont a két iskolaigazgató megegyezése is érvényes, hiszen azt mind a helyi önkormányzat, mind a Státus elfogadta. A normalitás tehát azt követelné, hogy ezek az osztálytermek a gyerekekkel együtt – ahogy az előző iskolai évben – tartozzanak a továbbiakban is a katolikus iskolához. Ennek következtében mentek a szülők az utcára és követelték azt, hogy a katolikus líceum, illetve az Erdélyi Katolikus Státus ne akarja kirakni az Unireát.
- Hogyan tekint az egyház az Országos Korrupcióellenes Ügyészség vizsgálódására? Mi az ezzel kapcsolatos álláspontja?
– Már akkor is meglepődtünk, amikor a DNA a visszaszolgáltatás kérdését kezdte vizsgálni. Viszont nem kellene semmin meglepődnünk, mert ha a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium esetére gondolunk, akkor akár veszélyben is érezhetnénk magunkat. Igaz az, hogy egyfelől a visszaszolgáltató bizottság visszaadta az ingatlanunkat, igaz az, hogy a visszaszolgáltatási procedúrát a törvényszék igazolta, ennek ellenére veszélyes lehet egy ilyen vizsgálat. Fájdalmasnak tartjuk, hogy most már az igazgatónkat is vizsgálja a DNA, éspedig azért, mert meg vagyunk győződve Tamási Zsolt emberi kvalitásairól, szakmai képességeiről, erkölcsi tartásáról. Meg vagyunk győződve arról, hogy ő tudatosan biztos, hogy semmilyen törvénytelenséget nem követett el. Az utóbbi napokban tüzetesebben vizsgálják az iskolaalapítási kérdést, és a hozzáértők elképzelhetőnek tartják, hogy részben az egymásnak ellentmondó törvények, részben a kiegészítő törvények teret nyithatnak annak, hogy az iskolaalapítással kapcsolatosan megfogalmazhatóak legyenek bizonyos problémák. A 2014-es létrehozási próbálkozásokat is vizsgálják, de az abban az évben elfogadott tanácsi határozatot a prefektus megtámadta, bíróságon meg is nyerte, tehát érvénytelenítette a határozatot, és mi ezzel tisztában vagyunk. Viszont a 2015-ös iskolaalapításról határozottan azt gondoljuk, hogy törvényes, és ilyenként az iskolánkat veszély nem fenyegeti.
- Szombaton a Státus Marosvásárhelyen, de más városokban is tüntetést szervez az iskola mellett. Amikor a Székely Mikó Kollégium kapcsán megszervezték az Igazság Napja nevű tiltakozási akciót, akkor a Legfelsőbb Bírói Tanács nyomozást indított az ott elhangzottak egy részével kapcsolatosan, mert szerinte nyomásgyakorlás történt az igazságszolgáltatásra. Tart-e az egyház attól, hogy a hatóságok ezzel a tüntetéssel kapcsolatosan is hasonlóan járnak el?
– A tüntetéseket általában fel lehet fogni úgy, mint az igazságszolgáltatásra való nyomásgyakorlás, de azt gondolom, ez a megközelítés elvétett, azért, mert a szabad véleménynyilvánítás joga minden körülmények között alapvető emberi jog, és ilyenként az ember kifejezheti bármilyen kérdésben az álláspontját, és ez nem minősíthető a bíróságra való nyomásgyakorlásnak. Azért nem, mert a bíróság a maga törvényes kereti között teszi a dolgát, és az átlagember, az állampolgár pedig a maga során kifejezheti az álláspontját bizonyos kérdésekkel kapcsolatban.
Transindex.ro

Sepsiszentgyörgyön is tüntettek a marosvásárhelyi iskoláért
MTI - Könyvet szorongatva mintegy ezren gyűltek össze Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégium épülete előtt, erősítve a tiltakozó megmozduláson felszólalók üzenetét: Nem hagyjuk az iskolát! A marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium, de minden erdélyi magyar iskola védelmére Sepsiszentgyörgyön a belvárosi katolikus plébánia kezdeményezte az utcai megmozdulást, melyhez minden magyar történelmi egyház csatlakozott, sőt a magyar pártok is közösen mozgósítottak.
„Mélységes megdöbbenéssel, de hívő reménységgel állok ma itt, amikor újra utcára kényszerült a jogait kérő, élni akaró erdélyi magyar kisebbség” – mondta Szabó Lajos esperes-kanonok. Beszédét arra építette, hogy amit az ember elront, Isten helyrehozhatja. Nem valaki ellen harcolunk, másét nem igényeljük, jogos tulajdonunkhoz ragaszkodunk, mondta az esperes.
Antal Árpád polgármester felidézte az 1990-es könyves, gyertyás tüntetéseket, hogy már akkor tudták, ha lesz önálló magyar oktatási rendszer, akkor lesz jövő. „Aki iskoláinkat támadja, azt üzeni, nem akar az erdélyi magyarságnak jövőt ebben az országban” – fogalmazta meg az elöljáró. Hangsúlyozta az összefogás fontosságát és kifejtette, „az erdélyi magyarság olyan, mint az emberi test, Kolozsvár a feje, Székelyföld a stabil lába, a Partium és a Bánság a kezei, a szórvány a szíve. Akkor tudunk teljes életet élni, ha mindenki jól van, ha egymásra odafigyelünk.”
Emlékeztetett, hogy amikor Bukarestben úgy érezték, Székelyföld megerősödött, elkezdték a Mikó- ügyet, amikor Kolozsvárnak olyan magyar vezetője lett, hogy a kolozsvári magyarok kihúzhatták magukat az általuk épített városban, akkor odacsaptak, amikor a marosvásárhelyi magyarok kiheverték a fekete márciust, és intézményrendszert kezdtek kiépíteni, elkezdődött a római katolikus gimnázium ügye. „Kell érezzék Bukarestben, hogy ha szükséges, megmozgatjuk az országot, nem engedjük, hogy megfélemlítsék közösségünket, ellehetetlenítsék gyermekeink oktatását” – mondta Antal Árpád.
A megmozduláson Pap Attila református lelkész, Kovács István unitárius esperes és Zelenák József evangélikus esperes hirdettek igét és mondtak áldást. Az erdélyi magyar történelmi egyházak kiáltványát Dávid György plébános olvasta fel. A tiltakozáson a sepsiszentgyörgyi egyesített kórusok léptek fel, énekelt Szabó Fruzsina, valamint a Székely Mikó, a Mikes Kelemen és a Plugor Sándor iskolák diákjai Reményik Sándor Templom és iskola című versét sajátos értelmezésben, tömegkiáltványként mondták, sikoltották. A résztvevők a tüntetésre vitt könyveket az iskolák könyvtárainak adományozták.
Több városban kiálltak a vásárhelyiek mellett
Sepsiszentgyörgy mellett több erdélyi városban, Kolozsváron, Csíkszeredában és Szatmárnémetiben is tüntettek szombaton délután a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium és a magyar nyelvű egyházi iskolák védelmében – tudósít az MTI.
A kolozsvári tiltakozáson a Mátyás-szoborcsoporthoz gyűlt mintegy félezer tiltakozó előtt Kovács Sándor római katolikus főesperes kijelentette: nem szeretné, ha az iskolaügy etnikumközi vitává alakulna. „Ne féljünk azoktól, akik a testet ugyan megölhetik, életünket ugyan megnehezíthetik, de a lélek fölött nincs hatalmuk” – jelentette ki a főesperes. A tiltakozáson felszólaló Virág Erzsébet, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) közép-erdélyi alelnöke arról beszélt, hogy egykor azt remélték: a szövetségnek egyre kevesebb dolga lesz az érdekvédelemben, és egyre több az oktatás szakmai kérdéseiben. Csalódottan állapította meg, hogy továbbra is szükség van az érdekvédelemre.
A kolozsváriak közül sokan könyvvel és gyertyával a kezükben hallgatták végig a szónoklatokat, énekelték el a magyar himnuszt, a könyveket pedig – a szervező Római Katolikus Státus Alapítvány felhívásának megfelelően – a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium alakuló könyvtárának ajándékozták.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Imával és könyvvel az iskolákért
Jelképes helyszínen, a Székely Mikó Kollégium falainál gyülekeztek szombaton a tiltakozók Sepsiszentgyörgyön, mintegy ezren vonultak utcára könyvvel a kezükben nemet mondani a magyar iskolák ellehetetlenítésére. A felszólaló lelkészek egybehangzóan fogalmazták meg: hinnünk kell az ima erejében, Isten segítségével legyőzhetőek az ellenünk dolgozó sötét erők.
Pálffy Tibor színművész felvezetőjében röviden vázolta a Marosvásárhelyen a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum körül kialakult helyzetet. Nemcsak a korrupcióellenes ügyészség iskolaigazgató ellen felhozott vádjait ismertette (hivatali hatalommal való folyamatos visszaélés, úgy szolgáltatták vissza az iskolát a katolikus egyháznak, hogy soha nem volt a tulajdonában), de elmondta azt is, hogy az iskolát 1903–1905 között, a mellette álló diákotthont 1908-ban építette az egyház, és az 1948-as államosításig a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium működött benne. Szabó Lajos kanonok-esperes, szentszéki tanácsos szomorúan állapította meg, hogy kilúgozódni látszik a kétezer éves jézusi tanítás életünkből, a szeretet helyett a gyűlölet, erőszak, elnyomás, kizsákmányolás uralja. „A remény hozott ma ide, hogy amit az ember elrontott, amiből kilépni, amit megjavítani sem akar, azt helyreállíthatja a világ igazi ura, az Isten” – mondotta, kiemelve, ahol az emberi szó, okoskodás már nem segíthet, ott megsegíthet az Isten. A közös ima erejét igazolandó, az Ószövetségből, Eszter könyvéből idézett, és kiemelte: „Mi nem valaki vagy valami ellen harcolunk, népünk számára csupán az európai ember jogait kérjük, mi a másét nem igényeljük, de jogos tulajdonunkhoz ragaszkodunk. Nyelvünkkel, hitünkkel, intézményeinkkel nemcsak megmaradásunkat szeretnénk biztosítani, hanem szeretnénk hozzájárulni az egyetemes emberi kultúra, élet kiteljesedéséhez” – hangsúlyozta.
Antal Árpád polgármester felidézte az 1990-es könyves tüntetést, hogy már akkor tudták az utcára vonulók, ha lesz iskola, lesz erdélyi magyar jövő is. „Aki iskoláinkat támadja, világosan azt üzeni, nem akar az erdélyi magyaroknak jövőt ebben az országban”, ezt megakadályozni csak úgy tudjuk, ha betömjük az árkokat, és közösen lépünk fel. Üdvözölte mindhárom magyar párt jelen levő vezetőit, akik bizonyították, ha baj van, félre tudnak tenni minden ellentétet, képesek a közös fellépésre. Az erdélyi magyarságot egy emberi testhez hasonlította: „Kolozsvár a feje, Székelyföld a stabil lába, Partium és Bánság a kezei, a szórvány a szíve, a 3200 településen élő másfél milliónyi magyar ember egy-egy sejt”. „Akkor tudunk közösségként teljes életet élni, ha mindenki jól van, ha egymásra odafigyelünk, ha egymást segítjük.” Úgy véli, ezt a hatalmas erőt mások is észrevették, Székelyföld erősödésének a Mikó-ügy kirobbantásával akartak gátat vetni, majd a székelyföldi vezetők ellen indítottak támadást, „megpróbálták térden lőni a közösséget”, a kolozsvári magyarság felemelkedését a magyar alpolgármester elleni hadjárattal igyekeznek fékezni, Marosvásárhelyen pedig a mostani cirkusszal akarják visszahozni a fekete március romboló hangulatát. Rendkívül fontosnak nevezte, hogy több erdélyi nagyvárosban hasonló megmozdulásokat tartottak: „Kell érezniük Bukarestben, hogy ha szükséges, megmozgatjuk az egész országot, de nem fogjuk engedni, hogy megfélemlítsék közösségünket, hogy ellehetetlenítsék gyermekeink anyanyelvű oktatását.” Antal Árpád szerint kell hinnünk abban, hogy hamarosan ez a sötét korszak is véget ér, „Maradjunk talpon és menjünk előre. Isten óvja Erdélyt, Isten óvja Székelyföldet” – zárta beszédét. A sepsiszentgyörgyi tiltakozáson imát mondtak a történelmi magyar egyházak képviselői: Pap Attila református, Kovács István unitárius és Zelenák József evangélikus lelkész, az egyházak közös tiltakozó kiáltványát Dávid György katolikus plébános olvasta fel. Fellépett a város egyesített kórusa, a régi székely himnuszt Szabó Fruzsina énekelte el, és Reményik Sándor Templom és iskola című versét érdekes performansz formájában adták elő hangfelvételről a három nagy líceum – a Mikes, a Mikó és a Művészeti – diákjai. A rendezvény a himnuszok elékelésével zárult, majd ki-ki átadhatta a magával vitt könyvet, amelyek az iskolák könyvtárait gazdagítják.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tudományünnep Szentgyörgyön
„Aki bárhol boldogulna, az itthon is megél”
2002 óta minden év novemberében többnapos rendezvénysorozattal tiszteli meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) a magyar tudomány napját. Az EME szakosztályai és fiókegyesületei is csatlakoztak az ünnephez, így november 13-án, szombaton, A tudományművelés mint hivatás címmel a Sapientia Egyetem épületében is konferenciát tartottak helyi kutatók főszereplésével.
Az idei rendezvénnyel főként a pályaválasztás előtt álló diákokat, egyetemi hallgatókat célozták meg, a különböző tudományterületeken tevékenykedő székelyföldi kutatók a kutatás szépségeire, a tudományos munka fontosságára hívták fel a figyelmet. Bár az egyetemisták kissé alulreprezentáltak voltak, a Székely Mikó Kollégiumot képviselő két osztály érdekesnek és tanulságosnak minősítette a beszélgetést, hiszen az előadók közvetlen hangnemben és tudományos cirádák nélkül szóltak motivációikról, felmerülő gondokról, kötődéseikről.
Dr. Bíró Boróka Júlia, az EME sepsiszentgyörgyi fiókelnöke moderálta a beszélgetést, kérdéseire pedig dr. Antalka Ágota, a Babeș-Bolyai Egyetem kihelyezett tanszékén tanító pszichopedagógus, dr. Bíró Bíborka Eszter jogász-közgazdász, a csíkszeredai Sapientia-EMTE oktatója, illetve drd. Köntés Ernő állattenyésztő-mérnök válaszolt, aki a jászvásári egyetem állattenyésztési karán etológiából doktorál.
Miért kezdtek kutatni? – hangzott az első kérdés, és az erre adott válasz végigvonult az előadás teljes időtartamán. Amikor az ember „szerelmes a szakmájába” (Antalka Ágota), egyre kíváncsibb lesz; minél többet tud, annál inkább érzi, hogy mennyi mindent nem tud. Bíró Bíborka Esztert államvizsga dolgozatának témájában a tőzsdepiac működésének számos rejtett összefüggését tárta fel, míg Köntés Ernő azért kezdett el kutatni, mert nem kapott kielégítő válaszokat kérdéseire.
Abban mindenki egyetértett, hogy több idegen nyelv tudása nélkül nem lehet kimerítően tanulmányozni egy témát, sem pedig eleget tenni a publikációs kötelezettségeknek, és azt illetően sem merült fel szemernyi kétség sem, hogy nekik itthon a helyük. Tizenegy év kolozsvári lét után Székelyföldön (Csíkszeredában) találta meg számítását Bíró Bíborka, és amikor egy egyetemi hallgató megköszönte, hogy tudását hazahozta, kőbe vésett bizonyosság lett: igen, itt a helye, mert adni akar, s tud is. Antalka Ágota is azt tartotta szem előtt, hogy „aki bárhol boldogulna, az itthon is megél”, míg Köntés Ernő családja 1632-től „nem mozdult ki Szentgyörgyről”, így soha nem volt kérdéses, neki hol a helye.
Az előadók nem színezték rózsaszínűre a kutatói létet, elmondásuk szerint nem kellemesek a határidők (Bíró Bíborka), nehéz éjszaka tanulni csecsemővel a karodban (Antalka Ágota), és „nagy tolerancia kell a család részéről, hogy elviseljék, ha éjszaka háromkor kell asszisztálni egy kiscsikó születésénél Bodzafordulón”, de olyankor indulnia kell Köntés Ernőnek.
A megszólalók által a tudományművelésről és kapcsolódó tapasztalataikról festett kép azonban megnyerte a diákokat, s bár az általunk megkérdezettek még kutatni nem szándékoznak, de máris határozott célokat neveztek meg a jövőre nézve.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A partiumi magyarság problémáit boncolgatták
Tanácskozni hívta tegnapra a Partium régió magyar polgármestereit, megyei tanácsi elnökeit, parlamenti képviselőit és lelkészeit a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK). Az új nagyváradi, Sulyok István utcai püspökség konferenciatermében az egybegyűlteket Csűry István püspök köszöntötte, aki helyzetértékelést is tartott a hallgatóságnak. Mint mondta, „néhányan görbe szemmel néznek” a találkozó újbóli megszervezése miatt, utalt a püspök elődje, Tőkés László nyilatkozataira, amelyekben azzal vádolta meg őt, hogy részrehajló és az egyházat politikai szolgálatba állítja. Csűry azonban kijelentette: felelős embereket, döntéshozókat és lelkipásztorokat hívtak meg, akik szembesülnek az emberek nehézségeivel és képesek is tenni azért, hogy segítsenek a bajban. A tanácskozás révén a partiumi magyarság problémái kerülnek előtérbe, az összefogás és az együtt gondolkodás pedig ezt a közösséget teszi erősebbé. Amint a püspök elmondta, az egyház és a felelős közéleti személyiségek összefogása megmutatkozott a nyári helyhatósági választásokon is, amelyen ugyan nem éppen a legfényesebb választási eredmény született, de sok helyütt sikerült megerősíteni a magyar képviseletet. Csűry István elmondta, ezért az egyházpolitikáért sokat támadják. „Céltábla lettem”, „szitává lőtték az életemet” – mondta a püspök arra reagálva, hogy mennyi alaptalan vádat és erkölcsi alapot nélkülöző rágalmat kellett elviselnie. De mindaz, amit igaztalanul reá mondtak, törvénytelenül és erkölcstelenül elkövettek ellene, azt a Jóisten az ő javára fordította, mondta a püspök, akit nemrég közel nyolcvan százalékos támogatottsággal választotta meg újra tisztségébe a KREK közgyűlése, sőt, a korábban megtartott presbiteri és esperesi választások eredményei is azt jelzik, hogy az emberek előre mutató és békességre törekvő hozzáállásra várnak.
A parlamenti választások közeledtével Csűry nem kerülte meg a kérdéskört: elmondta, hogy a magyarság nagyon nagy kihívás előtt áll, és bár néhányan „hajótörést” okoznának, az együtt munkálkodás gyümölcseit meg kell őrizni. A választás is szolgálat, hangsúlyozta a püspök, aki kiemelte: ők arra biztatják a polgárokat, hogy vegyenek részt a választáson és döntsenek jövőjükről.
A találkozón jelen lévő Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke szintén helyzetértékelővel folytatta a tanácskozást. Mint mondta, olyan időket élünk, amikor a düh és a csalódottság befolyásolja az embereket és távol tartja őket a közélettől, illetve a szavazóurnáktól. Hangsúlyozta, meglátásában a magyarságnak csak politikai eszközei vannak arra, hogy akaratát és jogait érvényesítse. Egyik ilyen eszköz maga az RMDSZ, mondta az elnök, aki hangsúlyozta, a júniusi helyhatósági választásokon az emberek megértették a helyzet komolyságát, aminek eredményeképpen újra magyar elnöke lehet a Bihar és a Szatmár megyei önkormányzatnak, de sok településen sikerült hosszú idő után újra bekerülni a helyi tanácsba vagy éppen a polgármesteri hivatalba. Kelemen Hunor szerint most a legnagyobb kihívás, hogy le tudják küzdeni a csalódottságot és a kishitűséget, valamint hogy a politikai döntéseket visszavigyék a parlamentbe. Manapság ugyanis a politikai döntések „nem is tudni, hol” születnek meg, mondta a szövetségi elnök, aki felhívta a figyelmet a magyarságot ért támadásokra is, megemlítve az egyházi intézmények elleni állami támadásokat, például a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaállamosítását vagy a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium ellehetetlenítését.
A következő időszakban komoly nehézségek elé kell néznie a magyarságnak, mondta Kelemen Hunor. 2018-ban Románia ünnepli létrejöttének centenáriumát, ami egyfajta nacionalizmussal is párosul majd, és biztosan születnek majd politikai döntések is, akár a közigazgatási átszervezést, az alkotmánymódosítást vagy akár a tanügyi reformot illetően. Az RMDSZ elnöke szerint nem mindegy, hogy a szövetség milyen súllyal tud ott lenni ezeknél a döntéseknél, hogy mit tud megakadályozni.
A találkozón a Románia–Magyarország Határ Menti Együttműködési Program (RO–HU) 2014–2020-as periódusában benyújtandó pályázatokról Farkas Zsolt, a KREK közigazgatási osztályának képviselője tartott ismertetőt. Mint elhangzott, a jelenlegi információk szerint az egyházak számára csak 2017 júniusában nyílnak meg a pályázati források, és egyebek között három műemlék templom, a pelbárthidai, az érbogyoszlói és a hegyközcsatári református hajlék teljes felújítására készítik elő a dokumentációt.
Az egybegyűltekhez szólt Pataki Csaba, a Szatmár megyei önkormányzat elnöke, Pásztor Sándor Bihar megyei tanácselnök, továbbá Szabó Ödön parlamenti képviselő. A tanácskozáson megannyi kérdés és válasz megfogalmazódott, nemkülönben a konferenciát követően kialakult beszélgetésekkor.
Borsi Balázs
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Éhen és éberen
Még ma sincs a hatalmi elnyomás cinizmusának foka és határa. Bárhogy is számítom Habsburg II. Józseftől – ő parancsolta Magyarországon hivatalos nyelvvé a németet, törölvén a magyart –, Hitleren és Sztálinon is túl, illetve azokon innen, el máig. Sepsiszentgyörgyön három évvel ezelőtt ismét visszaállamosította a román hatalom az ősi Református Székely Mikó Kollégiumot. Marosvásárhelyen, Kolozsváron megszüntették a magyar egyetemeket, főiskolákat az ötvenes években. És ebben a romániai anyagi szegénységben azzal foglalatoskodik naponta a kormány, hogy megszüntessen újabb és újabb magyar tannyelvű intézeteket. Amíg még van amit.
Fölsorolni is nehéz, mennyi magyar egyházi ingatlant tart vissza ma is a román kormány. Emlékeztetek a két évvel ezelőtti bukaresti tüntetésekre, ahol a nép vitte a táblákra írt nemzeti nyomort: „Kórházakat akarunk, nem katedrálisokat! Iskolát és kenyeret!”
Marosvásárhelyen újabb egyházi tulajdonban levő magyar iskola eltörlésén ügyködik a hatalom, miközben a fizetések, nyugdíjak afrikai, ázsiai szinten. Van-e a hatalmi, nemzeti cinizmusnak foka és határa? A gyermekek, az öregek gyógyszer meg élelem híján nem törődnek a fasisztoid román pártok kampányrohamaival. És mi, őslakos magyarok itt 96 éve élünk a nemzeti elnyomás télidejében, a különböző román kormányok dermesztéseiben. Pártocskákra szétzilálva keressük a megoldást, a megmaradást. Nemzeti tél van és fagy, és lészen nemzeti hóbuckák alatt nemzeti halál – és nem csak a románok felé dobom ezt a hólabdát, hanem a magunk politikai portáira is.
Marosvásárhely – föl kellene már fognunk – egykor székely főváros volt, még „a mi időnkben” is. Ma már jelképértékű, ordító figyelmeztetés a magunk sorsára. Nem hallani ott magyar szót, az üzletekben vagy nincs olyan, aki tud magyarul, vagy nem mer válaszolni sem. A magyar nyelv napját november 13-án ott már román nyelven köszöntik bólogató bábok, miközben a magyar katolikus iskola igazgatója fogságban.
Nincs foka és határa a soviniszta diktatúrának. A gyűlölet tart bennünket éhen és éberen.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az államfőnél tiltakozik az egyház és az RMDSZ a katolikus gimnázium ügyében
Közös memorandumban tiltakozik a marosvásárhelyi katolikus teológiai líceum körül kialakult helyzet miatt a római-katolikus egyház és az RMDSZ.
A Klaus Johannis államfőnek és Dacian Cioloș kormányfőnek elküldött memorandumban Jakubinyi György érsek és Kelemen Hunor RMDSZ-elnök kérik, hogy járjanak közre e folyamatok megállításáért. „Egy magyar iskola zavartalan működése nem egyszerűen igazságszolgáltatási kérdés, hanem az etnikumközi viszonyokat érintő súlyos politikai ügy, amelyért a politikai vezetőknek felelősséget kell vállalniuk, különös tekintettel a jelenlegi helyzetre, négyszáz gyermek nyugodt tanuláshoz való jogára. Nem szabad letérnünk arról az útról, amin a diktatúra bukása után Románia elindult, nem szabad az etnikai békét veszélyeztetni, hanem azt tovább kell építeni” - hangsúlyozzák.
Mint írják, Romániában az elmúlt huszonhét évben alapvető változások mentek végbe a többség és a kisebbség viszonyában, számos oktatási intézmény alakult a magyar nyelvű oktatás és ezen belül az egyházi oktatás biztosításának céljából is. Az euro-atlanti és európai integráció folyamatában az etnikumközi viszonyok megváltozása, a folyamatos román-magyar párbeszéd volt az egyik legfontosabb eredmény.
„Az utóbbi időben azt tapasztaljuk, hogy a már kivívott és működő jogokat is megkérdőjelezik az állami hatóságok, beleértve egyes kormányhivatalokat, a prefektúrákat, és számos igazságszolgáltatási eljárást is. Határozottan elutasítjuk azokat a próbálkozásokat, amelyek ismételten közösségünk érdekei ellen valók: tisztségviselőink megfélemlítése, ingatlanjaink és iskoláink törvényességének megkérdőjelezése egyaránt olyan lépés, amely nemzetközi szerződésekben is garantált kisebbségi jogaink gyakorlását kívánja akadályozni, az anyanyelvi oktatáshoz való hozzáférést korlátozni. Ugyanebbe a sorba illeszkedik az is, hogy a MOGYE-re vonatkozó törvényt immár több mint négy éve nem alkalmazzák” – áll a memorandumban.
A dokumentum kihangsúlyozza: a katolikus gimnázium esete azért is súlyos, mivel a második tanévben, tanítás közben ássa alá négyszáz gyermek biztonságérzetét, nyugodt környezetben való tanuláshoz fűződő jogát. Nyilvánvalónak tartja, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaállamosításával elindult egy olyan folyamat, amelynek része a marosvásárhelyi római-katolikus gimnázium felszámolásának szándéka is.
„Intézményeink megkérdőjelezése, nehezen megszerzett jogain visszavétele nemzeti közösségként való megmaradásunk garanciáitól fosztana meg minket, ami nem lehet érdeke egy demokratikus Romániának. Félő, hogy a visszarendeződés itt nem áll meg, ezért számítunk a teljes magyar közösségünk támogatására és a nemzetközi közvélemény szolidaritására is. Követeljük, hogy szűnjenek meg az alaptalan támadások közösségünk tisztségviselői, történelmi egyházaink, és nemzeti intézményeink ellen!” – áll a Jakubinyi György római-katolikus érsek és a Kelemen Hunor szövetségi elnök által aláírt memorandumban.
maszol.ro

Semjén Zsolt: A magyar nemzet megmaradásához minden nemzetrészre szükség van
Az Országgyűlés 2015. november 3-án a határon túli magyarság iránt viselt, az alaptörvényben rögzített felelősségnek megfelelve november 15-ét, Bethlen Gábor (1580-1629) erdélyi fejedelem születésének és halálának napját a magyar szórvány napjává nyilvánította. Ebből az alkalomból adott interjút Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a közmédia M1 aktuális csatornájának.
A magyar nemzet csak akkor tud megmaradni, ha minden nemzetrész megmarad. Ehhez szükség van egy erős anyaországra, és meg kell erősíteni a Kárpát-medence magyarlakta térségeit, továbbá meg kell tartani a nyugati világban való diaszpórát, ami nem egyszerű dolog – vélte a miniszterelnök-helyettes.
Emlékeztetett: a Kárpát-medence tekintetében a tömbmagyarság – először Trianon óta – létszámában és százalékában is erősödött. A vegyes házasságoknál ráadásul a magyarok asszimilálják a többségi nemzethez tartozókat. Viszont a szórványmagyarságban súlyos a fogyás. Ezért elő kell segíteni, hogy a szülőföldön maradjanak, illetve hogy minél többen szülessenek – hangsúlyozta a miniszterelnök-helyettes a hirado.hu által közöltek szerint.
Semjén Zsolt úgy vélte, a kettős állampolgárság megadása „egy borzasztó fontos dolog” volt, mert személyes köteléket hozott létre a magyar állam és a külhoni magyar között. A szórvány megtartásához ugyanakkor elengedhetetlen, hogy – hídfőállásszerűen – mindenütt legyenek magyar iskolák, ahová iskolabusszal oda lehet szállítani a környéken élő gyerekeket. A nagyobb iskolaközpontok mellé pedig kollégiumokat is építeni kell, így biztosítva, hogy mindenkinek meglegyen a magyar oktatáshoz való lehetősége. Fontosak továbbá a vasárnapi iskolák is, ahol a magyar nyelv tanítása szórványkörnyezetben is megtörténhet – fűzte hozzá.
Elismerte, hogy ehhez mindkét oldalra szükség van, vagyis a külhoniakban kell igény, legalább passzív szándék a megmaradásra. Az is lényeges, hogy a kinti magyar intézmények magasabb szintűek legyen, mint a többségi társadalomé. Ha a gyerekek intellektuális előnyre tehetnek szert, akkor jobb eséllyel indulhatnak az életben – emelte ki.
A miniszterelnök-helyettes kitért a Határtalanul! programra is. Ennek célja, hogy a Magyarországon érettségiző diákok intézményes formában, tanulmányaik alatt legalább egyszer külhoni környezetben legyenek, a határon túliak pedig Magyarországon. Ezt még – főleg a cserkészeten keresztül – megpróbáljuk a diaszpórára is kiterjeszteni – tette hozzá.
Meg akarják félemlíteni a magyarságot
Semjén Zsolt beszélt a marosvásárhelyi iskolaügyről is. Szombaton több ezer ember gyűlt össze a marosvásárhelyi Vársétányon, hogy a magyar felekezeti oktatásért tüntessen, és tiltakozzon a római katolikus gimnázium ellehetetlenítése, igazgatójának, Tamási Zsoltnak a meghurcolása ellen.
A miniszterelnök-helyettes szerint azokat a magyar vezetőket vádolták meg „koncepciósan, igazságtalanul, abszurd módon”, akik a magyarság olyan vezetői, akiket a helyi közösség követ, és akik a magyarság értékeinek, érdekeinek megtestesítői, nem mellesleg elkötelezett hívei és harcosai az autonómiának. Az egész egy „magyarellenes dolog, igazságszolgáltatásnak álcázott módon próbálják meg ellehetetleníteni a magyar vezetőket, aminek célja, hogy ezerszer megfontolja minden magyar, vállal-e közszereplést, vállalva a következményeket” – fogalmazott.
Úgy vélte, hasonló a helyzet a katolikus gimnázium ügyében, mint ami a Székely Mikó Kollégiummal történt. A vád abszurd, e szerint csak adminisztratív hiányosságokat találtak, azoknak semmi köze a korrupcióhoz. „Visszaállamosítás történik, a csaucseszkui állapotok restaurációja, a magyarság megfélemlítése” – mutatott rá a hirado.hu cikke szerint.
Magyarország azonban nem engedi el sem az üldözött magyar politikai vezetők kezét, sem az intézményeket nem hagyja saját sorsára. A kormány kész anyagi áldozatokat vállalni és minden létező romániai és nemzetközi fórumon lépéseket fog tenni – tette egyértelművé.
HIRADO.HU
magyaridok.hu

Aggasztó a külföldön dolgozó székelyföldi szülők gyerekeinek sorsa
Aggasztóan nagy azon háromszéki gyerekek száma, akiknek szülei külföldön dolgoznak. Zágoni Imola, Kovászna megyei nevelési tanfelügyelő elmondta, október folyamán készítettek egy felmérést, amelyből kiderült, hogy 1923 gyereknek egyik vagy mindkét szülője külföldön tartózkodik, így őket az itthon maradt szülő vagy pedig rokonok, nagyszülők nevelik.
Zágoni Imola tájékoztatása szerint Háromszéken 270 olyan gyereket azonosítottak, akinek mindkét szülője külföldön van. 1487 esetben az egyik szülő ment külföldre, a másik itthon maradt gyerekeivel. A háromszéki tanfelügyelőség adatai szerint a legtöbb szülő Bodzafordulón és környékén hagyta itthon gyermekét.
A nevelési tanfelügyelő elmondta, arra ösztönzik az iskolákat, hogy külön foglalkozzanak ezekkel a gyerekekkel, szervezzenek foglalkozásokat, az osztályfőnökök, nevelési tanácsadók, pszichológusok tartsanak egyéni vagy csoportos tanácsadást a gyerekeknek és az őket felügyelő felnőtteknek is. Ezeken a találkozókon beszélnek a gyerekek jogairól és kötelezettségeiről, életkori sajátosságaikról, a felnőtteknek pedig konfliktuskezelést és kommunikációs technikákat tanítanak.
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégiumban és a bodzafordulói iskolában mentorprogramokat is indítottak, amelynek keretében a rendezett családi háttérrel rendelkező diákok meghívják a magukra hagyott társaikat, közös családi programokat szerveznek. Emellett a pedagógusok is tartanak családlátogatásokat, segítenek a házi feladatok megoldásában. Több iskola is megengedi, hogy a külföldön tartózkodó szülők gyerekei délutánonként használják az iskola számítógépeit és internetét, hogy kapcsolatba tudjanak lépni szüleikkel.
Az iskolai hiányzások mutatják, egyedül van a gyerek
Kiss Imre háromszéki főtanfelügyelő szerint az iskolai hiányzások szoros összefüggésben vannak a külföldön dolgozó szülők gyerekeinek helyzetével. A Kovászna megyei diákok októberben összesen 130.000 tanóráról hiányoztak, ezek jelentős része igazolatlan. A főtanfelügyelő rámutatott, hogy a legtöbb hiányzás az elemi iskola előkészítős és első osztályos diákjai körében van.
Kiss Imre magyarázata szerint sokan szeptemberben beíratják gyerekeiket iskolába, és mivel még kicsik, magukkal viszik külföldre. Előfordul, hogy decemberben hazajönnek és télen járatják iskolába a gyerekeket, majd tavasszal ismét magukkal viszik. Ezek a gyerekek osztályismétlők lesznek, mivel annyi hiányzást gyűjtenek össze, hogy nem lehet őket lezárni - magyarázta a főtanfelügyelő. Elmondta, ha egy diák négy évvel nagyobb, mint lehetséges osztálytársai, már nem lehet beírni, ezért csak a „második esély” program révén járhatják ki az iskolát.
maszol.ro

Emlékezés és díjátadás
Erdővidéki Közművelődési Napok
A hétfői operettest után kedd este megemlékezéssel, majd az Erdővidék Kultúrájáért-díj átadásával folytatódtak az Erdővidéki Közművelődési Napok a baróti művelődési ház Bodosi Dániel Termében.
A 120 éve Baróton született Kászoni Gáspár órásmester, helytörténész és magángyűjtő emlékét Kisgyörgy Zoltán újságíró, a Háromszék napilap munkatársa idézte fel, miután a baróti római katolikus temetőben található sírját is megkoszorúzták.
Zoli bácsi elmondta, hogy Kászoni Gáspárral jó viszonyt ápolt, sok közös témájuk volt, legemlékezetesebbek viszont az együtt tett kirándulások maradtak, a természetet ugyanis Gáspár bácsi is szerette. Felidézte a Hagymás-tetőn található Kustaly vára romjaihoz tett egyik közös kirándulásuk élményeit, amikor a vargyasi neves történész, Borbáth Károly kalauzolta őket. Szólt Gáspár bácsi gyűjtőszenvedélyéről is, arról, hogy sokszor jómaga elégítette ki, úgy, hogy a bányánál talált régi eszközöket, felszereléseket átadta neki. Ezeknek egy része ma a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban lelhető fel.
Kisgyörgy Zoltán kapta az Erdővidék Kultúrájáért-díjat
A megemlékezés után Demeter László, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnöke vette át a szót, ismertetve az Erdővidék Kultúrájáért-díj történetét. Mint mondta, létrehozásakor szándékuk az volt, hogy elismerésben részesítsék azokat, akik próféták tudtak lenni saját hazájukban, Erdővidéken, tettek annak hírnevéért, előrehaladásáért. A 2005-ben alapított díjjal elsőként Bodosi Dániel képzőművészt tüntették ki, majd azt rendre a vargyasi bútorfestő Sütő család, Varga Béla baróti fotográfus, a Kájoni Consort régizene-együttes, a bodosi születésű Egyed Ákos professzor, Kászoni Zoltán halbiológus, Kósa Bálint olaszteleki metszőművész, Deák Vilma baróti könyvtáros, Kubánda Gizella középajtai pedagógus, Máthé Ferenc Ilonka vargyasi fafaragó és dr. Demeter János, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület alapító tagja vehette át.
A díj kuratóriumának döntése alapján idén Kisgyörgy Zoltán lett a kitüntetett. Mint azt Demeter László hangsúlyozta, Zoli bácsi tizennégy éves baróti tartózkodása alatt mindenben benne volt, ami köthető volt az erdővidéki kultúrához, közösségszervezéshez, mi több, ő írt először turistakalauzt Erdővidékről, amit 1973-ban adtak ki. Újabb ilyen jellegű munka csak negyven év elteltével jelenhetett meg ismét.
Szép szavak a kitüntetettről
A kitüntetettet munkatársa, dr. Szekeres Attila heraldikus, újságíró méltatta, elmondva többek között, hogy Kisgyörgy Zoltán 1936-ban Árkoson született, szülőfalujában és Sepsiszentgyörgyön járt iskolába, a Székely Mikó Kollégiumban szerezve érettségi oklevelet 1953-ban. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem földtan-földrajz szakán végezte érdemoklevéllel. Három évig Ozsdolán, majd Apácán tanított, majd a Köpeci Bányavállalat geológus- és hidrogeológus mérnöke lett. 1974–1983 között a Kovászna Megyei Turisztikai Hivatal alkalmazottja volt. 1990-től a Háromszék napilap belső munkatársa.
Erdővidéki pályafutása idején tagja volt a bányavállalat színjátszó társulatának, bányászénekkarának, részese volt a mindenkori bányásznapok műsorának, szakszervezeti kultúrfelelősként is tevékenykedett. 1963-tól bekapcsolódott a baróti művelődési mozgalomba, változatos témájú cikkeket közölve Erdővidékről majd mindenik országos és helyi lapban. Számos ismeretterjesztő előadást tartott Erdővidék falvaiban, barlangászkört is alapított.
Homo universalis
1972-ben a Köpecbánya 1872–1972 című ipartörténeti monográfia összeállításáért Munkaérdemrenddel tüntették ki, 2001-ben Barót város díszpolgárává avatták. Tiszteletbeli tagja az Erdélyi Kárpát Egyesületnek, 2007-ben Sepsiszentgyörgy városa Pro Urbe-díjjal ismerte el munkásságát. 2002-ben és 2016-ban is megkapta a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját, 2013-ban az RMDSZ Ezüstfenyő-díjban részesítette. 2014-ben Áder Jánostól, Magyarország köztársasági elnökétől a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét is átvehette.
Végül, de nem utolsósorban Zoli bácsi „saját hazájában” is próféta lett: 2016-ban szülőfaluja, Árkos díszpolgárává avatták – jegyezte meg a méltató.
„Kisgyörgy Zoltán a legmeggyőzőbb cáfolata annak, hogy eltűnt Erdélyből az utolsó polihisztor. Ő ugyanis homo universalis. Számos terület szakértője, avatott ismerője, aki ráadásul be is tudja avatni a laikust a geológia, az őslénytan, a balneológia rejtelmeibe. Megbízható túravezető a borvizek, a várak és kastélyok, a szülőföld, Háromszék tájain” – idézte végül a laudátor Ambrus Attilának, a Brassói Lapok főszerkesztőjének szavait.
A díjat a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület részéről Demeter László elnök és Demeter Zoltán titkár adták át, akik ugyanakkor Mecénás-díjjal tüntették ki a baróti Hermann gyógyszertárat is, megköszönve így az egyesületnek évről évre nyújtott anyagi támogatást. A díjat Egyed Ildikó gyógyszerész vette át.
Az ünnepségen közreműködtek a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Iskola tanárai: Sebestyén-Lázár Enikő szoprán és Imreh Claudia.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Monográfia Bodokról
Múlt héten a bodoki református egyházközség gyülekezeti termében népes hallgatóság előtt mutatták be a Háromszék vármegye településeit ismertető sorozat hetedik kötetét. Adevent előtti bűnbánó hét lévén, rövid áhítattal vette kezdetét a rendezvény. Imát mondott Roth Levente helybeli lelkipásztor.
Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök megnyitó szavaiból kiderült, a sorozatszerkesztő Nagy Balázzsal közös ötletgazdái ennek a kiadványsornak. Azt kívánják, méltó folytatása legyen Orbán Balázs nagy összefoglaló munkájának, A Székelyföld leírásának, valamint Nagy Balázs Székelyföld falvai a huszadik század végén című nagyszabású művének. Bemutatták a négytagú szerkesztőcsoportot (Csáki Árpád, Kinda István, Nagy Balázs és Tóth Szabolcs Barnabás), és az egyes fejezetek szerzői kiegészítették, kiemelték az általuk írtak értékfeltáró részeit. A természetföldrajzi és történeti-földrajzi keret szerzője Köllő Zsolt Ágoston, a Székely Mikó Kollégium tanára, a környék régészeti múltját és szórványleleteit dr. Székely Zsolt régész, egyetemi tanár mutatta be. A közérdeklődésre számot tartó fejezetet – A bodoki református egyházközség és templom története – számos helyi fiatal várta, ennek szerzője Csáki Árpád történész. A bodoki unitárius templom régi orgonáját a témakör legjártasabb kutatója, Márk Attila zenetanár és árkosi unitárius énekvezér jegyzi. Írásából kiderül, hogy az 1819-ből való, de eléggé megviselt orgona építőmestere a Brassó melletti keresztényfalvi Thomas Bolters, azaz „Boldizsár Tamás Úr”, s mint ilyen, a Háromszék-Felsőfehéri unitárius egyházkör egyik legidősebb hangszere. Megmenteni csak eladás útján lehet – hangsúlyozta –, mert a kis lélekszámú leányegyházközség pénzügyi lehetőségei meglehetősen korlátozottak. Cserey Zoltán történész, a Székely Nemzeti Múzeum nyugalmazott aligazgatója a faluközösség 18–19. századi nemesi és katonai uralom alatti helyzetéről, Demeter Lajos a bodokiaknak a háromszéki önvédelmi harcban való részvételéről, Kozma Csaba a helybeli Henter Károly gimnaziális iskola történetéről, Tóth Szabolcs Barnabás történész pedig Bodok kulturális egyesületeiről írt. A népes szerzőcsoport részeként Szőcsné Gazda Enikő sepsiszentgyörgyi néprajzkutató és muzeológus a bodoki agyagművességet, Both Noémi Zsuzsanna Sepsibodok társadalmát mutatja be, ahogyan azt Imreh István történész látta a 20 század derekán. Nagy Balázs sorozatszerkesztő írásában „mintafalu” néven mutatja be Bodok községközpontot, e sorok írója pedig Bodok borvízsokadalmát, földtani érdekességét ismerteti. Fodor István polgármester záróbeszédében kifejtette, hogy jó lenne, ha az elkövetkezőkben hasonló átfogó munka készülne a Bodokhoz tartozó, gazdag múlttal rendelkező Zalánról és Oltszemről is. A Kovászna Megye Tanácsa által támogatott sorozatot Zágon magyar–román nyelvű bemutatásával folytatják.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átadták a Domokos Géza-díjakat
A Domokos Géza (1928–2007) író, a bukaresti Kriterion Kiadó alapító igazgatója, az RMDSZ első elnöke, parlamenti képviselő szellemi hagyatékának ápolására létrejött Domokos Géza Egyesület fennállásának ötödik esztendejét ünnepli. Ez alkalomból díjátadó gálát tartottak péntek este a Székely Nemzeti Múzeumban.
Az egyesület céljai közé tartozik a névadó értékrendszerének és elveinek megismertetése, a művelődési sokszínűség a nemzeti önazonosság megőrzése mellett, a nemzetiségek, nemzetek közötti párbeszéd, a különböző kultúrák párbeszédének, egymás gazdagításának, kölcsönhatásának támogatása és bátorítása. Először került sor a Domokos Géza-díj és az egyesületi díj átadására. Előbbivel szervezetek, intézmények, közösségek, programok, tervek, témák jelességét kívánják elismerni, utóbbi díj az egyesület tevékenységét segítő természetes személyek munkáját jutalmazza. A díjtárgy talapzatra helyezett, ferdén álló stilizált lúdtoll, kivitelezője Damokos Csaba. Az eseményen Kalamár György színész konferálása mellett Domokos Péter, az egyesület elnöke, a névadó fia adta át az elismeréseket.
Domokos Géza-díjban részesült a kolozsvári Apostrof román nyelvű irodalmi folyóirat, melyet Mircea Dinescu költő, írószövetségi elnök indított el Marta Petreu főszerkesztésében 1990-ben. Az évek során a lap számos közös rendezvényen állította középpontba a román–magyar irodalmi kapcsolatok kérdéseit, a közös múlt közös mozzanatait. A díjat Czégely Erika szerkesztő vette át, és felolvasta a főszerkesztő köszönőlevelét. Marta Petreu jelezte, Domokos Géza volt az, aki a megszűnésre ítélt folyóiratot egykoron megmentette, ő volt akkor a „csoda” – fogalmazott. Az, hogy a lap a 26. évfolyamát éli, azt jelzi, hogy szerkesztői „elég normálisak” – tette hozzá. Díjazták a rákbetegek depressziós és szorongásos tüneteinek feltérképezésére szolgáló stresszmérő applikációt kifejlesztőket. Az APSCO nemcsak a hangulatot méri, hanem jelzi, hogy mikor kell lelki támaszt kérni, megyékre, városokra lebontva ajánl a közelben lévő önsegítő csoportokat vagy szakembereket az igénylőknek. A díjat Lukács Ignác, az APSCO-aplikáció kutatócsoportjának alelnöke vette át. Elmondta, a program magyarul is elérhető, és székhelyüket áthelyezték Székelyföldre. Kifejtette, mindannyian kettős állampolgársággal jövünk a világra, az egészség, illetve a betegség állampolgárságával, és csak rajtunk múlik, melyiket választjuk.
A Bukaresti Magyar Kulturális Központ 1992-ben nyitotta meg kapuit. Célja rendezvényei útján erősíteni és bővíteni a Románia és Magyarország közötti kulturális kapcsolatokat. A díjat Kósa András László, a Bukaresti Magyar Intézet igazgatója vette át. Elmondta, hogy tavaly kerekasztal-beszélgetést szerveztek Domokos Géza munkásságáról.
A Leader-program keretében 2010-ben alakult Alutus Helyi Akciócsoport az Olt menti térség önkormányzatainak, legaktívabb vállalkozóinak és civil szervezeteinek szövetsége. Célja támogatni a vidéki gazdasági kezdeményezéseket és hozzájárulni a térség társadalmi fejlesztéséhez. A szervezetnek szánt díjat Demeter János elnök vette át, aki szerint a legnehezebb a bizalom megszerzése volt a vidéki gazdák körében, s úgy érzi, ezt sikerült elérni, egy picit fellendíteni a vidéki életet. A Székely Mikó Kollégiumban alakult Tehetségpont célja támogatni a saját és a környező falvak iskoláinak tehetséges diákjait. A reáltudományok, a sport, a zene, az idegennyelvek szakterületén kiemelkedő eredményt elérő tanulók szakmai irányítását az iskola tehetséggondozást felvállaló tanárai végzik. A programnak szánt elismerést Krecht Gyöngyvér, a Tehetségpont vezetője vette át. Jelezte, a program idéntől része az európai tehetséggondozó hálózatnak.
A Junior Business Club 2010-ben indította az Üzleti Tervek Versenyét, melynek célja, hogy az erdélyi magyar fiatalok hiteles üzleti tervet tudjanak készíteni, illetve partnereket, befektetőket találjanak elképzeléseik eléréséhez. A programnak ítélt díjat Karácsony Zsolt, a Junior Business Club elnöke vette át. Kiemelte, Kárpát-medencei kiterjesztésű programjukra a legtöbb pályázat Háromszékről, azon belül Sepsiszentgyörgyről érkezett.
A Polgár-Társ Alapítvány és a MOL Románia által indított Zöldövezet Program díját Potozky László, a Polgár-Társ Alapítvány elnöke vette át, akinek mintegy 200 ezer embert, főleg ifjakat sikerült megmozgatni, 75 ezer fát, 65 ezer virágot ültettek, 45 hektár zöld területet létesítettek, illetve újítottak fel. Domokos Géza-díjjal jutalmazták Baász Imre művészeti szervezői tevékenységét, a Kálnoky Alapítványt, a Magyar Emberi Jogokért Alapítványt, ám részükről a gálán nem jelent meg senki. Utóbbi levélben köszönte meg az elismerést. Domokos Géza Egyesület-díjat kapott két fotós, Gáspár Antónia Kamilla és Toró Attila, akik a szervezet tevékenységét dokumentálták.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)