Egy álomba vetett hit és annak hanyatlása – hároméves mérleg helyett
„Ma is elérzékenyülök, ha arra a leírhatatlan érzésre gondolok, amit három éve nagyon sok barát és támogató körében éreztem a parlamenti választások eredményére várva. Ma is melegséggel tölt el, hogy ott és akkor egyértelmű jelét kaptam annak, hogy igen: van és lesz értelme egy álomért küzdeni, új dimenzióban.” – írja „számadásában” Markó Attila. Az egykori háromszéki képviselőt, a restitúciós bizottság volt tagját a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégium visszaszolgáltatásának ügyében három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték 2014-ben, blogbejegyzésében e megpróbáltatásoktól teli időszakra tekint vissza, ebből közlünk részleteket.
„Három évvel ezelőtt még azt hittem: a Mikó-per egy puszta tévedés, amit orvosolni lehet. Bár az alapfokú döntés földrengése hatalmas repedéseket okozott a jogba és igazságba vetett hitem falán, az építmény még nem dőlt össze. Mentem tovább, vittem vállamon a megtépázott zászlót. Aztán a Mikó-perben jogerős döntés született, és már alaposan megroggyant a térdem a súly alatt. Végül le akartak tartóztatni, azzal az indokkal hogy «távollétemmel hozzájárultam a bűncselekmény elkövetéséhez» (vádiratból idézet), és ezzel végleg megtört a hitem – és vele együtt az erőm a folytatásban. Ezek a lövések egyenként is halálosak lehetnek. Még ha politikusként állnom is kellett volna az igazságtalan lövéseket, emberként már nem tudtam. Gyáva vagyok? Talán.
Nemrég a Terror Házában járva, az egyik teremben, melyet tárgyalóteremmé alakítottak, beleolvastam néhány ötvenhatos közzétett periratába. Végigfutott a hideg a hátamon, amikor viszontláttam azokat a megfogalmazásokat, azokat a betegesen erőltetett mondatokat, amelyek ott vannak ma is a Mikó-döntés indoklásában, vagy azokban a szövegrészekben, amelyek rólam szólnak a kártérítési lopások, csalások pereinek vádirataiban. Felüvöltött bennem az emlék, hogy miután a parlament megszavazta az előzetes letartóztatásomat, megláttam a nyomozati dossziéban a hiányzásomat bizonyító jelenléti ívet, amelyet az ügyész már hónapok óta látott, és ennek ellenére mégis le akart tartóztatni. Míg olvastam azoknak a koncepciós pereknek az iratait – bár túlzásnak tűnt – egy pillanatra magam is ismét tárgyalóteremben éreztem magam, ahol rajtam kívül már mindenki tudja a végkifejletet.
Három éve tehát Sepsiszentgyörgy közössége megválasztott képviselőjévé. Irodám falára a Kárpát-medence magyarságának nemzetiségi térképe mellett három arcképet tettem fel: Kőrösi Csoma Sándorét (a magyarság eredetét kutató székelymagyar utazóét), gróf Mikó Imréét (érthető okból), és Márton Áron püspökét, akire református létemre példaképként tekintettem, üldöztetésével szembeni kitartása erőt adott nekem is. «Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsőség?» – az ilyen gondolatai mindig eszembe jutottak a per során. Ám mindig elkergettem a sötét elméleteket, hisz hittem abban, hogy van igazság és van igazságszolgáltatás. Hittem. Így, múlt időben. Ha az igazságtalanságok egymást követő sorozatában legalább egy apró jelét láttam volna annak, hogy nem olyan sötét minden, ahogy nekem tűnik, akkor talán a sokadik lövés után, Terminátorként, megpróbálok még felállni. Nem volt ilyen jel, sőt. Csalódást okoztam? Talán.
MARKÓ ATTILA
Szabadság (Kolozsvár)

Antal Árpád: sokkal nehezebb helyzetben vagyunk, mint néhány évvel ezelőtt
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester szerint az erdélyi magyar közösség ma sokkal nehezebb helyzetben van, mint néhány évvel ezelőtt.
Az RMDSZ politikusa a Székely Hírmondó című napilap hétfői számában közölt nyilatkozatában értékelte az erdélyi, székelyföldi magyarság helyzetét.
Antal Árpád elmondta: az elmúlt 25 évben a román politikusok megtanulták, hogy így vagy úgy, de viszonyulni kell a magyar kérdéshez, és ha nem is az elvárásoknak megfelelően, de azért a politika szintjén lehetett eredményeket elérni. Az elmúlt években viszont nemcsak a politikai diskurzus változott meg, hanem a hatóságok hozzáállása is a magyarokhoz, a magyar intézményekhez.
A polgármester szerint az állami intézmények azóta viszonyulnak másképp a székelyföldi önkormányzatokhoz, amióta mind a belügyminisztérium, mind a titkosszolgálatok szintjén dokumentumokba foglalták a magyar veszélyt, és azt, hogy az autonómia kérdése nemzetbiztonsági kockázatot jelent.
„Pontosan látszik, hogy a Számvevőszéket különösen mi foglalkoztatja az ellenőrzések során: a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, a Székely Mikó Kollégium, a Székely Vágta, a Sepsi-SIC Sportklub, de lehet látni azt is, hogy mondvacsinált okokkal távolították el Gyergyószentmiklós és Csíkszereda polgármesterét, akik azért kerültek ebbe a helyzetbe, mert aktívan támogatták Székelyföld autonómiáját” - fejtette ki abSzékely Hírmondónak adott nyilatkozatában Antal Árpád.
Hozzátette, hogy az elmúlt két évben azok az intézmények erősödtek meg, amelyekre a magyar érdekképviseletnek semmilyen ráhatása nincsen. Ezek sorában a titkosszolgálatokat, valamint a terrorizmus- és korrupcióellenes ügyészséget említette. „A kisebbségvédelem lehetőségei nagyon behatároltak lettek, tehát új módozatokat kell keresni a közösségi jogok szélesítésére, például égetően szükség lenne egy új román-magyar paktumra” - vélte Sepsiszentgyörgy RMDSZ-es polgármestere. Krónika (Kolozsvár)

Új román–magyar paktum kell
Az önkormányzatok „szétverésén” fáradoznak 
Idén befejezik a Sepsi Sportaréna építését, az ipari parknál elkezdődik a cégek betelepítése, tehát 2016 is a fejlesztés éve lesz Sepsiszentgyörgyön, ellenben a magyar közösség és a székelyföldi önkormányzatok sokkal nehezebb helyzetben vannak, mint néhány évvel ezelőtt – így összegezte érdeklődésünkre Antal Árpád polgármester, az RMDSZ helyi elnöke az új esztendő kihívásait.
Sepsiszentgyörgy polgármestere úgy érzi, Romániában az elmúlt években megpróbálták gyengíteni, Székelyföldön pedig egyenesen szétverni az önkormányzatokat.
– Azt tapasztaljuk, hogy az elmúlt két évben azok az intézmények erősödtek meg, amelyekre a magyar politikumnak gyakorlatilag nincs semmilyen ráhatása; gondolok elsősorban a titkosszolgálatokra, a különböző terrorizmus- és korrupcióellenes ügyészségekre – magyarázta a városvezető. – Ennélfogva a kisebbségvédelem lehetőségei nagyon behatároltak lettek, tehát új módozatokat kell keresni a közösségi jogok szélesítésére, például égetően szükség lenne egy új román–magyar paktumra.
Ha az elmúlt 25 évben a román politikusok megtanulták, hogy így vagy úgy, de viszonyulni kell a magyar kérdéshez, és még ha messze nem is az elvárásoknak megfelelően, de azért a politika szintjén lehetett eredményeket elérni, addig az elmúlt években nemcsak a politikai diskurzus, hanem a „nem politikai cselekvés” is megváltozott a magyarokkal és a magyar intézményekkel szemben. A hatóságok, az állami intézmények teljesen másképp viszonyulnak a székelyföldi önkormányzatokhoz, amióta mind a belügyminisztérium, mind a titkosszolgálatok szintjén dokumentumokba foglalták a magyar veszélyt, és azt, hogy az autonómia kérdése nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Például pontosan látszik, hogy a számvevőszéket különösen mi foglalkoztatja az ellenőrzések során: a Sapientia EMTE, a Székely Mikó Kollégium, a Székely Vágta, a Sepsi–SIC Sportklub, de lehet látni azt is, hogy „mondvacsinált okokkal” távolították el Gyergyószentmiklós és Csíkszereda polgármesterét, akik azért kerültek ebbe a helyzetbe, mert aktívan támogatták Székelyföld autonómiáját, fejtette ki Antal. Mindenkinek meg kell értenie, hogy a magyar közösség ma sokkal nehezebb helyzetben van, mint néhány évvel ezelőtt, mert más kihívásokkal kell szembenéznie, szögezte le. 
Ami pedig Sepsiszentgyörgyöt illeti, Antal úgy érzi, 2016 is jó évnek mutatkozik a fejlesztések szempontjából.
– Idén nem lesznek olyan népszerűtlen és kellemetlenséget okozó beruházások, melyeket kénytelenek voltunk elviselni az elmúlt években, és melyek kapcsán szeretném megköszönni a lakosság türelmét – mondta. – Ami a nagyobb beruházásokat illeti, idén befejezik a Sepsi Sportarénát, az ipari parknál heteken belül lezárul a fejlesztési rész, és elkezdődhet a cégek betelepítése. Karnyújtásnyira vagyunk a mozi befejezésétől, de az idei tervek között szerepel több utca felújítása is. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy a következő hónapokban előkészítsük azokat a pályázatokat, amelyek a következő európai uniós ciklusra szólnak, azért, hogy a város fejlődése uniós alapokból a továbbiakban is biztosítva legyen – fejtette ki a polgármester. 
Kiss Edit. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Támogatják a szakoktatást
A jelenlegi nyolcadikosok számára a IX. osztályos helyek több mint felét, 55,56 százalékát szakképzésben hirdeti meg a megyei tanfelügyelőség a jövő tanévre. Tizenhat szakközépiskolai és huszonnégy hároméves szakiskolai osztályban tanítanak szakmát, harminckettőben az elméleti, felekezeti, művészeti és pedagógiai képzésre esik a hangsúly. A 2016/2017-es tanév beiskolázási tervét tegnap ismertette Kiss Imre megyei főtanfelügyelő.
Az elméleti oktatás tekintetében semmi nem változott a jelenlegi helyzethez képest, a líceumok ugyanannyi osztályt indíthatnak szeptemberben, mint tavaly. Az egyetlen pedagógiai osztály a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképzőben kapott engedélyt. A sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul Főgimnázium, amely tavaly külön minisztériumi jóváhagyással működtette a pedagógusképzést, idén ilyen szakot nem indíthat, de a Székely Mikó Kollégiummal és a Mikes Kelemen Elméleti Líceummal ellentétben, ahol három-három osztályba hirdetnek felvételit, a megyeközponti román középiskola négy osztályban kínálhat helyeket. Összesítve: huszonöt elméleti, három-három felekezeti és művészeti, egy pedagógiai és tizenhat szakoktatási osztály indításáról döntött a megyei tanfelügyelőség az érettségivel végződő középiskolai oktatás jövő tanévi beiskolázását tekintve. A hároméves szakiskolában huszonnégy IX. osztályban kínálnak fel helyeket a jelenlegi nyolcadikosok számára. A közmunkálatügyi szerelések, mechanika, fafeldolgozás, textil- és bőripari, élelmezés és turisztika szakra várnak több jelentkezőt, a középiskolai szakoktatásban többek között környezetvédelem, elektronika és automatizálás, erdőgazdálkodás is szerepel a kínálatban. Kiss Imre fontosnak tartja, hogy idén a korábbinál jóval több vállalkozó jelezte, fogadna szakiskolai diákokat gyakorlatra. Bár a törvény nem biztosít jelenleg semmiféle kedvezményt azoknak a vállalkozóknak, akik gyakorlati oktatásban részesítik a szakiskolásokat, szükségük van képzett munkaerőre, akiket ők tanítanak be, ezért vállalnak el tanoncokat – vélekedett a főtanfelügyelő. Az iskolák bővítették korábbi partnereik körét, és a megyei kereskedelmi és iparkamara is beszállt a gyakorlati oktatás népszerűsítésébe, így már most van annyi diákra felajánlás, ahány helyet hirdetnek a hároméves szakiskolai oktatásban – közölte az elöljáró. A cégek keresnek textilipari szakembereket, asztalosokat, autószerelőket, géplakatosokat, esztergályosokat, festőket, mázolókat, kőműveseket, szakácsokat, pincéreket, bolti elárusítókat, de nem minden esetben tudják vállalni a gyakorlati oktatást, mert az sok felelősséggel, utánajárással, bürokráciával jár. Ha viszont kapnának támogatást, különböző kedvezményeket erre a célra, talán bátrabban jelentkeznének diákok foglalkoztatására – véli a főtanfelügyelő.  Az iskolák, a helyi társadalmi párbeszéd csoport és a megyei tanfelügyelőség közösen elkészített beiskolázási tervét a 2015 szeptemberében VIII. osztályba iratkozott 2017 diákra méretezték. Tudatában vannak annak, hogy a lemorzsolódás miatt néhány osztály nem valósul meg, de minden diáknak meg kell adni a lehetőséget, hogy az általános iskola után továbbtanuljon – állítja a főtanfelügyelő.
Készül a húsipari tanműhely
Akár kora tavasszal elindulhat a sepsiszentgyörgyi húsipari szakoktatás akkreditálásának kérvényezése, ha február végéig elkészül az a tanműhely, amelynek felszerelését a magyar kormány támogatja közel harmincmillió forinttal a 2015-ben meghirdetett, A külhoni magyar szakoktatás éve program nyertes pályázataként. A székelyföldi érdekeltségű, vagyis a jövendőbeli beiskolázás tekintetében Kovászna, Hargita és Maros megyére kiterjedő húsfeldolgozói képzés beindítását Kiss Imre, a megyeközponti Kós Károly Szakközépiskola korábbi igazgatója, jelenlegi főtanfelügyelő kezdeményezte, a pályázatban felajánlva az említett iskola műhelykomplexumának kihasználatlan felületét, amelyet Potápi Árpád, a magyar kormány nemzetpolitikáért felelős államtitkára a tavaly májusi programindítón meglátogatott és megfelelőnek ítélt. Lapunk érdeklődésére Kiss Imre elmondta, a személyét érintő tisztségcsere némileg késleltette a tanműhely kiképzésének beindítását, de a pályázat érvényesítése folyamatban, ahogy lehet, azonnal beindítják az új szak akkreditálását, és mihamarabb, talán már a jövő tanévtől elindulhat az első székelyföldi hentesképzés.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Készülnek az új kerettantervek
Jó lenne a program, mert erősíti az interdiszciplináris jelleget 
Megjelent az Oktatási Minisztérium honlapján az 5–8. osztályosoknak javasolt kerettantervek három változata, amelyeket január 23-ig online is véleményezni lehet, de az iskoláknak január 21-ig kell megvitatniuk tantestületi tanácskozásokon, kikérve a szülői bizottságok véleményét is, majd eljuttatniuk álláspontjukat a tanfelügyelőségre, az pedig a maga során a minisztériumba.
Az iskolákban már megkezdődött a tantervek közvitája, amelyek újszerű mivoltát a minisztérium abban látja, hogy a számítógépes készségek, az állampolgári jogtudatosság hangsúlyozott fejlesztését, de pályaválasztási, életvezetési és gazdasági-vállalkozói alapismeretek oktatását teszi lehetővé.
A három változat közös vonása, hogy a románórák számát eggyel csökkentené, heti 5-ről 4-re, a latin órát kivenné a programból. Egyébként van olyan variáns, amely a humán tantárgyak, másik pedig a természettudományos szemléletet erősítené, például a fizika és kémia már ötödikben való tanításával. Az opcionális tanárgyak megválasztásával elviekben szabadsága is lenne egy-egy iskolának a maga értékrendje szerint alakítani az órarendet, de nem hangzik túl jól, ha nyolcadikban a heti egy óra alapvető fontosságú testnevelésen kívül – ami rendkívül kevés – a másodikat már csak ide lehetne beiktatni.
Kondor Ágota, a Székely Mikó Kollégium igazgatónője véleményét kértük az új kerettantervekkel kapcsolatban, amelyeknek – a fentiek mellett – mégis legfőbb hiányosságuk, hogy az anyanyelv oktatását és a magyarság történelmét mint plusz terhelést (óraszámot) teljességgel mellőzik. De nemcsak ez az egyetlen bibircsók a szép teórián.
– Zavar, hogy az egyik változat a rajzot, illetve zenét veszi ki a programból 5.-ben és 8.-ban, holott egyik a finommotorikus képességeket fejleszti, de mindkettő a kreativitást, ami fokozottan fontos (lenne) – húzta alá az igazgatónő. – Jó lenne a program, mert erősíti az interdiszciplináris jelleget, de egészében véve kompetenciát mérne, miközben a tantárgyak, a tankönyvek zöme lexikális tudással tömi a diákok fejét. 
A magyar nyelvű oktatásban azonban a tankönyvek krónikus hiánya a legnagyobb probléma, illetve a román tankönyvek jellege, főleg 7. és 8. osztályban és tovább a középiskolában, amelyek teljesen azonosak a román anyanyelvűeknek írottakkal, és ez nagy hátrányba hozza a magyar tanulókat. 
– Még ennél is súlyosabb, hogy a költségvetési keretet, a tanárok fizetésalapját ehhez az elméleti tantervhez szabják, így a székely megyékben, ahol főleg a falvakon kis létszámú osztályok vannak, a kért kötelező leépítések a nagy iskolákat fogják elsősorba sújtani. Nem lesznek csoportbontások az idegennyelv-csoportokban, nem lehet a szakköröket vezető tanárokat megfizetni – sorolta a hiányosságokat Kondor Ágota.
A 15 év után megújítandó kerettanterveket bárki megtalálja és véleményezheti az Oktatási Minisztérium www.edu.ro honlapján egy kérdőívet kitöltve. A három változat valamelyike a 2017/2018-as tanévben lépne érvénybe.  
Bodor Tünde. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Elhunyt Tőkés István, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspökhelyettese
Életének századik évében, kolozsvári otthonában, gyermekei és unokái körében január 15-én, pénteken elhunyt Tőkés István református lelkész, egyházi író, teológiai professzor, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspökhelyettese.
Tőkés István 1916. augusztus 8-án született Székelyföldön, a háromszéki Málnáson. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Református Kollégiumban végezte, majd a Kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerzett lelkészi diplomát 1938-ban. Ezt követően Németországban és Svájcban tanult, majd Kolozsváron nyerte el a teológia doktora címet újszövetségi tudományokból.
Az Erdélyi Református Egyházkerületben Vásárhelyi János mellé püspöki titkárrá nevezték ki 1941-ben. 1946-tól 1973-ig az egyházkerület igazgatótanácsának tagja, 1952-ben az egyházkerület generális direktorává (közügyintézővé), 1974-től egyházkerületi főjegyzőjévé (püspökhelyettesévé) választották. A tisztséget 1983-ig töltötte be. 1973-tól 1983-as kényszernyugdíjazásáig  a kolozsvári Protestáns Teológia professzoraként az újszövetségi tanszéken tanított. 1989-ben a kommunista állam nyomására egyházi felettesei eltiltották az egyházi szolgálattól.
A román nacionalista, kommunista rendszer legnehezebb időszakában védte egyháza és nemzete érdekeit. Emellett számtalan teológiai és egyháztörténeti tanulmányt és könyvet írt. Élete utolsó évéig alkotó munkát végzett. A romániai magyar református egyház élete 1944-1989 című könyve bővített kiadása, 2014-ben jelent meg. Egyházi és oktatói munkássága mellett nyolc gyermeket nevelt fel, 27 unokája és 13 dédunokája született.
2002-ben Károli Gáspár-díjjal, 2006-ban Pro Ecclesia díjjal tüntették ki, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést kapta.
Tőkés István temetési istentiszteletét 2016. január 21-én, csütörtökön 13 órakor tartják a kolozsvári Farkas utcai református templomban, földi maradványait a Házsongárdi temetőben helyezik örök nyugalomra. maszol.ro

Ösztökéljen másokat is!
Könyv az illyefalvi reformátusokról 
Szűknek bizonyult a Székely Mikó Kollégium régi díszterme dr. Kinda Eleonóra Az illyefalvi református egyházközség története a kezdetektől címet viselő könyvének csütörtök esti bemutatóján. Az eseményt Szabó Mihály tanár és Kinda Dániel diák zenei játéka tette színesebbé.
– Felbecsülhetetlen értékű minden olyan írás, mely megörökíti a múltunkat, történelmünket – hangsúlyozta a kollégium igazgatónője, Kondor Ágota, aki az általa vezetett intézmény tanári kara nevében is köszöntötte a szerzőt és a közönséget. 
A kötet bemutatására vállalkozó dr. Péter Sándor nem rejtette véka alá a megjelenése okán érzett elégedettségét, hiszen véleménye szerint az illyefalvi egyházközség kiérdemelte, hogy könyvbe menekítsék a történetét. Ugyanakkor hangot adott abbéli reményének, hogy ez a példa ragadós lesz, és másokat is hasonló szakmunkák megírására ösztökél.
Végül a kollégiumban vallást oktató szerző elmondta, hogy egyetemi diplomadolgozatának is az illyefalvi református egyházközség története volt a témája, ezért ilyen irányú kutatásai már 1996-ban elkezdődtek. Noha így megszerzett ismereteit mesteri tanulmányai során is bővítette, csak most érett meg benne az elhatározás, hogy mindezt könyvbe foglalva tárja a nyilvánosság elé.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Verni vagy nem verni
A törökök elrabolták a keresztény gyerekeket, hogy janicsárrá neveljék őket. A norvégok egyszerűen elkobozzák, hogy jó norvégokat faragjanak belőlük. A jelenség akkor került a figyelem középpontjába, amikor Norvégiában a Butnariu család öt gyerekét vették el azzal az indokkal, hogy a családban verik őket. Az utóbbi öt évben tizenhárom, Norvégiában élő román családtól 26 gyereket vettek el ugyanezen vád alapján.
Több román városban, sőt, világszerte is tiltakozó megmozdulásokat tartottak az államilag szervezett gyermekelrablások miatt. A temesvári tüntetést szervező pünkösdista lelkipásztor, Samuel Ţuţac kerek perec megmondta: „Ha az állam gyereket akar, csináljon magának!” Nálunk egyelőre más az elv. A gyerekét jóra nevelni akaró szülő, mikor éktelen haragra gerjed porontya miatt, azt mondja: Én csináltalak, én öllek meg! Nem tudom, az ortodox egyház ezt a román mondást miért nem tiltja be. Hiszen a gyerekölés főbenjáró bűn. Azonkívül a keresztény vallások még az öngyilkosságot vagy a halálbüntetést is elfogadhatatlannak tartják és mélyen elítélik, mondván, az életet az Isten adja, és csak neki van joga elvenni. 
A gyermektelenített Butnariu család feje elismerte, hogy nevelő szándékkal alkalmazott némi enyhe testi fenyítést, de korántsem olyan mértékűt, amiért elvegyék gyerekeiket. Egy másik – szintén gyerek nélkül maradt – családapa azt állította, hogy a legszigorúbb büntetés, amit gyermekeire kirótt, a sarokba állítás volt.
Egy kutatás szerint a romániai családok 63 százaléka alkalmazza a nevelésben a testi fenyítést. Az nem tisztázott, hogy egy makarenkói pofon vagy egy popsipacsi testi fenyítésnek számít-e? A verés, akár a hagyomány, apáról fiúra száll. Akit vernek gyerekkorában, az megfogadja ugyan, hogy ha neki gyerekei lesznek, nem bántja őket, de aztán, mikor felnő, és gyerekei nagyon rosszalkodnak, jól elagyabugyálja őket. És így tovább.
Egyáltalán nem lelkesedtem, amikor az iskolában egy-egy tenyerest kiosztottak nekünk. Hallottam, hogy még a hatvanas évek elején is volt olyan tanár a Mikóban, aki azt kérdezte a készületlen nebulótól, négyes kell-e vagy pofon? Már akkor dívott a választás szabadsága. Mostanra változott a világ. A pedagógusokat szóbeli agresszióért is pellengérre állítják, mutogatják a tévében, kirúgják, de az is előfordult, hogy diák vert tanárt.
Nem könnyű dolog a nevelés. Mi a teendő (megtörtént esetek), ha a hároméves gyerek egy óvatlan pillanatban lerámol mindent a polcokról, amit csak felér, kihúz, kiborogat minden fiókot, a falakat és bútorzatot az általa elérhető magasságig összefirkálja? Az ötéves kislány megmossa hároméves hugicája haját a WC-csészében? Vagy a nagyobbik gyerek elveri a kisebbiket? Nehéz kérdések. A verés – természetesen – nem megoldás! Láttam ad hoc közvélemény-kutatást a tévében, amint többektől megkérdezték, kell-e verni a gyermeket? Sajnos, többnyire azt válaszolták, hogy az ütlegelés a legjobb módszer, mert másképp elnevelődnek. A skandináv országokban nem szabad még ferde szemmel se rájuk nézni. Sepsiszentgyörgyről Svédországba elszármazott hazánkfia megszidta még kiskorú nagylányát, mert rossz fát tett a tűzre. Ezzel annyira felidegesítette a kis hölgyet, hogy az már nem bírta a szóbeli agressziót, és jól állon vágta apukáját. De ez nem volt elég, hanem felhívta a rendőrséget is, és bepanaszolta. Azok ki is szálltak annak rendje-módja szerint a tényállást rögzíteni. Apukának az volt a szerencséje, hogy kissé vérzett a berepedt szája, mire a rendőr azt mondta, hogy megérti, mert neki is van egy hasonló korú lánya, aki őt neveli.
Nálunk a gyerekverők még egyelőre elmerenghetnek a hamleti kérdésen: verni vagy nem verni – mi dőre kérdés!, két bús tenyér, mely gyáván mérlegel.
Azt mérlegelik tudniillik, hogy jobb vagy bal kézzel üssék-e csemetéjüket.
Kuti János. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tágmagyar politika a MÁÉRT XIV. ülésének tükrében

Orbán Viktor is elbúcsúzott a „példamutató tanútól”, Tőkés Istvántól 
Egy évszázad példamutató tanújaként búcsúztatták a kolozsvári Farkas utcai templomban az élete századik évében meghalt Tőkés István református lelkészt, egyházi írót, teológiai professzort, az Erdélyi Református Egyházkerület egykori püspökhelyettesét, Tőkés László édesapját – adja hírül a kronika.ro. Orbán Viktor miniszterelnök búcsúbeszédében egy nemzedék utolsó képviselőjeként említette a professzort, „akinek élete ott kezdődött el, ahol a történelmi Magyarország véget ért”. Mint felidézte, az a sors jutott nekik osztályrészül, hogy a részeire hullott nemzet számára megőrizzék az egészet, az összetartozást. „Nekik kellett továbbadni a magyarság megmaradásának az evangéliumát a családban, az iskolában, a templomban és a közéletben” – fogalmazott az MTI által idézett Orbán Viktor.
A miniszterelnök szerint Tőkés István „a szellem és a lélek fegyverével” harcolt a népéért és az igazságért, és hitte, hogy az igazság szabaddá tesz. Hozzátette, ez a meggyőződés tette őt szabad emberré a háborúban, a diktatúrában és a demokráciában egyaránt. Orbán Viktor azt is kiemelte, hogy úgy élt és alkotott, hogy a hely, amelyhez küldetése köti, nem feledtette vele az egész világ iránt érzett felelősséget. Úgy vélte, az ilyen élet a választottak kiváltsága.
„Azok nevében búcsúzom most tőle, akik hálával és köszönettel tartozunk életéért, hitéért, hűségéért, bátorságáért, tanításáért és tudományáért. Azok nevében, akiknek az a felelőssége, hogy ne merüljön feledésbe, ne tűnjön el értelmetlenül az, amit ő adott nekünk, magyaroknak. (...) Szolgáljon tanulságul egész életútja mindazoknak, akik a közéletben – ahogyan ő fogalmazott egyik utolsó levelében – védeni hivatottak, ami védhető. Védeni, ami védhető, és építeni, ami építhető” – fogalmazott a miniszterelnök. Orbán Viktor hozzátette, lehet és kell is építkezni abból a szellemből, amelyet a Házsongárdi temetőben nyugvó magyarok hagytak hátra. Azt is megemlítette: a koporsó, amelyet ilyen sokan állnak körül, nem a reménytelenséget sugározza, hanem a reményt, a hit erejét, az élet erejét.
Az évszázad tanújaként emlékezett Tőkés Istvánra Kató Béla erdélyi református püspök is, aki a professzor harcos szellemét emelte ki. Mint felidézte, Tőkés István számára a keresztény alázat nem a meghunyászkodást, nem a beletörődést, hanem a kiállást jelentette. „Ha mindnyájan követnénk őt gyermekvállalásban, bátorságban és az igazságért való kiállásban, akkor megmaradásunk biztosítva lenne az idők végezetéig” – jelentette ki a püspök. Arra utalt, hogy Tőkés István koporsóját nyolc gyermeke és 27 unokája állta körül. Tőkés István gyászszertartásán közel ezren vettek részt a kolozsvári Farkas utcai templomban, ahonnan a halottat a Házsongárdi temetőbe kísérték.
Tőkés István életének századik évében, kolozsvári otthonában, gyermekei és unokái körében hunyt el, január 15-én. Tőkés István 1916. augusztus 8-án született Székelyföldön, a háromszéki Málnáson. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Református Kollégiumban végezte, majd a Kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerzett lelkészi diplomát 1938-ban. Ezt követően Németországban és Svájcban tanult, majd Kolozsváron nyerte el a teológia doktora címet újszövetségi tudományokból.
Az Erdélyi Református Egyházkerületben Vásárhelyi János mellé püspöki titkárrá nevezték ki 1941-ben. 1946-tól 1973-ig az egyházkerület igazgatótanácsának tagja, 1952-ben az egyházkerület generális direktorává (közügyintézővé), 1974-től egyházkerületi főjegyzőjévé (püspökhelyettesévé) választották. A tisztséget 1983-ig töltötte be. 1973-tól 1983-as kényszernyugdíjazásáig a kolozsvári Protestáns Teológia professzoraként az újszövetségi tanszéken tanított. 1989-ben a kommunista állam nyomására egyházi felettesei eltiltották az egyházi szolgálattól.
A román nacionalista, kommunista rendszer legnehezebb időszakában védte egyháza és nemzete érdekeit. Emellett számtalan teológiai és egyháztörténeti tanulmányt és könyvet írt. Élete utolsó évéig alkotó munkát végzett. A romániai magyar református egyház élete 1944-1989 című könyve bővített kiadása, 2014-ben jelent meg. Egyházi és oktatói munkássága mellett nyolc gyermeket nevelt fel, 27 unokája és 13 dédunokája született.
2002-ben Károli Gáspár-díjjal, 2006-ban Pro Ecclesia díjjal tüntették ki, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést kapta – írja a kronika.ro. Erdély.ma

Orbán Viktor Kolozsváron: a kormányfő részt vesz Tőkés István temetésén
A Maszol értesülései szerint Orbán Viktor is részt vesz csütörtökön a január 15-én elhunyt Tőkés István teológiai professzor temetésén. A magyar miniszterelnök beszédet is mond. Orbán Viktor legutóbb 2014. október 3-án járt Kolozsváron. Akkor a Református Kollégium szakiskolájának átadási ünnepségén vett részt. 
 A kolozsvári Farkas utcai református templomban  közel ezer tisztelőjének részvételével kezdődött el Tőkés István református lelkész, egyházi író, teológiai professzor, az Erdélyi Református Egyházkerület egykori püspökhelyettese, Tőkés László édesapja gyászszertartása. A szertartáson részt vesz Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke és Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. A magyar kormányfőt kolozsvári útjára fia, Orbán Gáspár is elkísérte. A gyászszertartáson az erdélyi történelmi egyházak több vezetője, köztük Bálint Benczédi József unitárius püspök, Adorjáni Dezső evangélikus püspök és Kovács István kolozsvári katolikus főesperes is részt vett. A politikusok közül Horváth Anna kolozsvári alpolgármestert és Szilágyi Zsoltot, az EMNP elnökét látta tudósítónk a zsúfolásig megtelt templomban.
A temetési istentiszteleten Papp Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspöke mondott igét. Beszédet mondott Kató Béla jelenlegi püpök, Adorjáni Zoltán református teológiai tanár, Kovács István főesperes, majd Orbán Viktor is. Megemlékezésében a magyar kormányfő felidézte: Tőkés István a magyar nemzet szétszakadásának korszakában született, és élete során soha nem tudott belenyugodni a nemzet szétszakítottságába.
Tőkés Istvánt a gyászszertartás után a kolozsvári Házsongárdi temetőben helyezik örök nyugalomra. Tőkés Istvánt élete századik évében pénteken kolozsvári otthonában, gyermekei és unokái körében érte a halál.
Ki volt Tőkés István?
Tőkés István 1916. augusztus 8-án született Székelyföldön, a háromszéki Málnáson. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Református Kollégiumban végezte, majd a Kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerzett lelkészi diplomát 1938-ban. Ezt követően Németországban és Svájcban tanult, majd Kolozsváron nyerte el a teológia doktora címet újszövetségi tudományokból.
Az Erdélyi Református Egyházkerületben Vásárhelyi János mellé püspöki titkárrá nevezték ki 1941-ben. 1946-tól 1973-ig az egyházkerület igazgatótanácsának tagja, 1952-ben az egyházkerület generális direktorává (közügyintézővé), 1974-től egyházkerületi főjegyzőjévé (püspökhelyettesévé) választották. A tisztséget 1983-ig töltötte be. 1973-tól 1983-as kényszernyugdíjazásáig  a kolozsvári Protestáns Teológia professzoraként az újszövetségi tanszéken tanított. 1989-ben a kommunista állam nyomására egyházi felettesei eltiltották az egyházi szolgálattól.
A román nacionalista, kommunista rendszer legnehezebb időszakában védte egyháza és nemzete érdekeit. Emellett számtalan teológiai és egyháztörténeti tanulmányt és könyvet írt. Élete utolsó évéig alkotó munkát végzett. A romániai magyar református egyház élete 1944-1989 című könyve bővített kiadása, 2014-ben jelent meg. Egyházi és oktatói munkássága mellett nyolc gyermeket nevelt fel, 27 unokája és 13 dédunokája született.
2002-ben Károli Gáspár-díjjal, 2006-ban Pro Ecclesia díjjal tüntették ki, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést kapta.
A gyászoló család a „Templom és iskola” szellemében arra kéri a temetésen részt venni óhajtókat, hogy ne vigyenek koszorút. Az erre szánt összeget a kolozsvári Kétágú-templom helyreállítására, valamint Tőkés István szülőfalujának, Málnás iskolájának támogatására fogadják. maszol.ro

Bácsfalusi találkozások
Brassó–Derestye felől a balra kanyarodó út Bácsfalut érinti elsőként. Első települése Négyfalunak és egyike Hétfalunak. Mondhatni történelmi. A Nagykőhavas lábánál fekvő település környezete festői, a legkiválóbb turisztikai csemegéket kínálja, ugródeszka a Kárpát-kanyar tájai felé. Lépten-nyomon közös múltunkra emlékeztet, a csángó élettér felbecsülhetetlen értékeit kínálja. 
Az itt-ott anyanyelvünkön olvasható feliratok, egy emléktábla, az evangélikus-lutheránus magyar templom előtti újabb emlékmű tudatja, jó helyen járunk. Mondják, közösségi háza is van Bácsfalunak, és nem is akármilyen.
Barcsa István evangélikus lelkész szeretettel fogad, friss és új nyomtatott kiadványokkal ajándékoz meg: időt is spóroltunk, falubemutatónkhoz is forrásanyagot kaptunk. Kovács Lehel István helytörténész, Négyfalu egyik legtermékenyebb tollforgatója egy 2013-ban kiadott kötetében megkísérli azt is elmondani, hogy ez a falu – melyet képtelenek voltunk elhatárolni a szomszédos Türköstől és a főút mentén sorakozó Csernátfalutól – talán a legtöbb értelmiségit adta a környék magyarságának, akik közül mi csak a jelesebbekből válogatunk. 
Bálint András csángó tanító és krónikás, aki Sepsiszentgyörgyön kezdte a tanítóképzőt, s volt úgy, hogy gyalog bandukolt Bácsfaluig egy karácsonyi vakációban, ismert számunkra. Részese volt a hétfalusi néprajzi múzeum létrehozásának, és arról álmodozott, hogy Zajzoni Rab István csángó költőnek szobrot állítson szülőföldje. E sorok írójának legmegbízhatóbbnak Bálint András azon falutörténetei bizonyultak, amelyeket a két világháború között közölt a Csángó Naptárakban! Felkerestük Bácsfalu jeles papja, Borcsa Mihály síremlékét a falu temetőjében. Érdemei vitathatatlanok. Mint a negyvennyolcas események résztvevőjének, menekülnie kellett földink, a papolci Kiss Sándor ezredessel való kapcsolatai miatt. Bácsfalu kiemelkedő művészek fészke is volt. 
Itt ringatták bölcsőjét a nagy csángó szobrász Istók Jánosnak (1873–1972), aki a hosszúfalusi fafaragó-iskolából indult Münchenbe, Budapesten Köllő Miklós műhelyében, majd Stróbl Alajos mesteriskolájában alkotott. Beke György vele folytatott beszélgetéséről írt máig emlékezetesen az immár megsárgult lapú Csángó krónikájában, jómagam, ha tehetem, a budai Bem-rakparton hajtok fejet nagy műve, Bem tábornok monumentális szobra előtt. Sejtheti az olvasó, hogy nem cél, de lehetetlen is szólni azokról az ötvenhatos jeles személyiségekről, akik sok-sok szállal kapcsolódtak ehhez a településhez, akikről Kovács Lehel István írta 56 bácsfalusi című könyvét (2013). Nem tudtam eddig, de most tudom, hogy Bácsfalu szülötte volt Nagy Béla (1929–2010) kutató és jeles pedagógus, EKE-barát és túraszervező. Mint fika, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium kisdiákja, ismertem, emlékszem most is a nagy diákra, aki előtt köszönéskor meg kellett hajolni és Nagy úrnak szólítani! 
Kifogyhatatlan helybeli forrás A bácsfalusi evangélikus egyházközség története című monográfia (2011). Társszerzői között az eklézsia lelkésze mellett ott látni Hochbauer Gyula helytörténészt, Kovács Lehet Istvánt, az egykori szentgyörgyi politikus Rab Istvánt, Rab Sándort, a Székely Mikó Kollégium fungens történelemtanárát, jeles előadót, nemkülönben a tollat egyre gyakrabban, veretes módon és mesterien forgató Veress Emese Gyöngyvér néprajzi szakírót, közírót.
Hétfalusi idegenvezetőm, kalauzom Szecseleváros kiváló ismerője, a jeles gyógyszerész, a református hitben élő Fodor Levente. Éreztük: legalább annyira szereti Négyfalut, akárcsak őseinek faluját, a háromszéki Sepsimagyaróst. Fodor Levente falujának is több kiváló szülötte volt, többek között Kóréh Ferenc, az Amerika Hangja rádióállomás jeles szerkesztője, a sepsiszentgyörgyi Székely Nép napilap (1940–1944), lapunk elődje főszerkesztője. Fodor Leventével kutattuk-fotóztuk torony magasában Bácsfalu régi harangját, amely akkor is szólt, amikor a majdani szobrász Istók Jánost keresztelték: Ezen harang csináltatta Istók István curator és öreg falnagy párj. Barthalmi Katával a maga költségén. Anno 1836 die nov. Bartha Márton idejében. Jó volt látni, miként dacol az idővel az a magyar nyelvű porladó emléktábla is, amelyet a helybeliek állítottak az egykori magyar kultuszminiszter, Báró Eötvös József 1869-béli bácsfalusi látogatásának emlékére.
A szent szabadság oltalmában
A XIX. század történelmének legmozgalmasabb időszaka és legdicsőbb eseménye kétségtelen a Barcaságon is zajló 1848/49-es forradalom és szabadságharc. A bácsfalusi csángó-magyarok követei is ott voltak az agyagfalvi székely nemzetgyűlésen, és kinyilatkoztatták a többi csángó falvak követeivel egyetemben, hogy „mint magyar ajkúak, a székely nemzet honvédelmi rendelkezései alá ajánlják magukat, s a nemzet törvényes akaratát egyesített erővel támogatják!” Ez az egyetlen mondatba foglalt kijelentés is bizton elegendő ahhoz, hogy testvéreinkként emlegessük és fogadjuk a hét- és tízfalusi csángókat, tegyük ezt annak érdekében, hogy minél jelentéktelenebbé alacsonyodjék az a közigazgatási megyehatár, amely elválaszt tőlük, de amely nem lehet választóvonala közös anyanyelvünknek, mert fölötte szabadon szárnyalnak népdalaink, zenei anyanyelvünk kincsei.
Az agyagfalvi gyűlésen hétfalusi nemzetőri század alakult, de mégis véres bosszút szenvedett el a harcok színteréhez közel eső Bácsfalu népe, ugyanis 1848. december 23-án, karácsony szombatján 17 bácsfalusit lelőttek, másoknak kövön levágta nyakát az osztrák elnyomókkal tartó és felbujtott román népfelkelők serege. A 17 vértanú a bácsfalusi evangélikus templom mögött közös sírban pihen. Ezt az eseményt nevezik és emlegetik véres karácsonyként még ma is a helybeliek. Sok időnek kellett eltelnie, míg alkalom adódott, hogy a gyülekezet 2003-ban emlékjelet állíthasson az áldozatoknak. A hősök nevét őrző emléktábla és az emlékmű ott áll a templomkert főútra néző előterében.
Hétfalu szabadságharcának dicső eseményei a többi településre is kiterjedtek. Nem maradtak adósok a harcok és megtorlások dokumentált leírásával a kortárs tollforgatók – Borcsa Mihály, Orbán Balázs, Koós Ferenc –, de a jelenlegi történészek, helytörténészek, közírók – Nagy János, Hochbauer Gyula, Kovács Lehel István és mások – sem, mert semmivel sem voltak veszélytelenebbek, életet és önfeláldozást követelőbbek az itt lezajlott harcok, mint a szépmezői, az illyefalvi vagy a többi háromszéki véres ütközet. A négyfalusi csángók hősiességére is emlékezteti a fiatal nemzedéket a Bácsfaluhoz közel eső Tömösi-emlékmű, a bácsfalusi emléktábla és a Csernátfalu központjában emelt későbbi Csángó-szobor, amelyet utóbb Hosszúfaluba költöztettek, s amelynek kálváriájáról majd ott emlékezünk meg.
A falujárónak nyitott szemmel kell barangolnia. Látnia kell, hogy takarosak-rendezettek a négyfalusi porták. Gondozottak a templomok, papi lakások és a temetők is. Kedves, vendégszerető a csángó ember, jobb sorsot és kisebbségként mindenképpen több megbecsülést érdemel.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék. Erdély.ma

„Mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét” Beszélgetés az életműdíjjal kitüntetett Egyed Ákos történésszel, akadémikussal
Életműdíjjal tünteti ki Egyed Ákos történészt, akadémikust a Magyar Kultúra Napja alkalmával az RMDSZ. Az 1929. november 25-én Erdővidéken, Bodosban született Egyed Ákos – vagy egyszerűen Ákos bácsi, ahogyan a legnagyobb tisztelet mellett mindannyian szólítjuk – több évtizedes történészi pályája során hiánypótló forrásmunkákkal gyarapította az erdélyi tudományos életet, és hozzájárult történelmünk számos homályos foltjának a tisztázásához, avagy tisztábban láttatásához. A kolozsvári Történeti Intézet kutatója, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, hosszú ideig az újraalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, munkásságát számos elismeréssel, díjjal jutalmazták az évek során. Beszélgetésünk a ma este, ünnepélyes keretek között Kolozsváron átadandó legfrissebb elismerés kapcsán készült, amelyben Egyed Ákos életpályájáról mesél, illetve az ezt meghatározó legfontosabb mozzanatokat eleveníti fel.
- Rendkívül értékes forrásmunkák egésze sora fűződik Ákos bácsi nevéhez. Ha szabad így fogalmaznom, igazi vérbeli történésszel állunk szemben. Valójában honnan ered a történelem iránti érdeklődése?
– A történelem iránti vonzódásom fokozatosan alakult ki, és több forrásból eredt. Egyike volt a mese. Mint a legtöbb gyermek, én is nagyon szerettem mesét hallgatni, amire volt is lehetőségem a családban és az óvodában. Bodosban, Erdővidéken, ahol születtem, nagy mesélőkben nem volt hiány. Benedek Elek meséskönyvei akkor közkézen forogtak, és nem volt nehéz a polcról levenni s belőle néhányat felolvasni, amikor kértem. Édesapám tanító volt a szülőfalumban, aki nemcsak szívesen olvasott mesét, de maga is mondott, főként történeteket – meseszerűen. Jól emlékszem, hogy gyermekkoromban, főleg télen többször feküdnöm kellett, mert tüdőgyulladásban voltam. Persze unalmas volt az ágy, és ennek ellensúlyozására valósággal követeltem a mesemondást. Édesapám sok kis történetet rögtönzött nekem II. Rákóczi Ferencről, a kurucok és labancok csatáiról, s mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét. Talán innen ered az a későbbi tervem, hogy foglalkozzam a Rákóczi-korral, ami azonban mégis elmaradt, mert erősebb hatás ért az 1848-49-es évi forradalom és szabadságharc felől. De ez már a sepsiszentgyörgyi élmény a diákkoromból. Ugyanis 1940-ben beírattak a Székely Mikó Kollégiumba, ahol tanáraink sokszor beszéltek a háromszékiek szabadságharcáról, különösen Gábor Áronról. De ami élesen megmaradt tudatomban az egy március 15-i ünnepség képe a város főterén. Valószínű, azért vésődött annyira az emlékezetembe ez az 1941-es évi esemény, mert az ünnepségen a szülőfalumból is többen voltak, köztük Édesapám is, aki egyúttal természetesen csomagot, „pakkot” is hozott nekem. A szülőfaluból hoztam egy másik maradandó emléket is, nevezetesen a székely falu mindennapi és ünnepnapi életéről, amelyben a gyermeksereg is olyan jól megtalálta a maga helyét. Teljes szabadságot élveztünk, úgy jártunk-keltünk egymáshoz játszani, mintha mindig haza mentünk volna. És ösztönösen benne éltünk a földművelő-állattenyésztő közösség ritmikus szabályos gazdálkodási életében. Élményként maradt meg bennem a falu népének tavaszi kirajzása a mezei munkára, az állatok első kihajtása a legelőre tavasszal, s hazatérése este a faluba, amikor a fürgébb állatok nyakán már a pásztor harangja csilingelt. Amikor már kutatóként kezdtem foglalkozni az öneltartó családi gazdasági rendszer történetével, sokszor gondoltam a gyermek és ifjúkorom idején ezekre a tudatomban elraktározódott emlékeimre. Többször említettem interjúk során, hogy számomra a szülőfalum valósággal „laboratórium” szerepét tölti be. Jó volt a vidék, nevezetesen Erdővidék életébe is betekinteni, például a vidék központjában, Baróton tartott vásárok alkalmával, ahova rendszeresen elvittek szüleim. Évszázadok folyamán az egyes falvak megtalálták a sajátos szerepüket, Magyarhermány a „kádározó”, Kisbacon a „kenyérsütő”, Nagybacon a „cserépvető” jelzőt ki- érdemelte, Bodosban olyan szekereket készítettek, amelyekben egyetlen vasszeg sem volt, majd kőművességről volt nevezetes a szülőfalum. Mindez most mind többször jut eszembe, mert némi nosztalgiával figyelem a régi életmódok teljes felbomlását, amire felhívja a figyelmet a bevetetlen szántóföldek, felhagyott legelők látványa, elfelejtett foglalkozások, mesterségek megtapasztalása, holott ezek helyett nem alakult ki tömegeket foglalkoztató ipar, sőt a bányászat is megszűnt, de megnőtt a munkanélküliség, ami pusztítja a közösségeket. – Ezek szerint Bodosnak, tágabb értelemben pedig Erdővidéknek döntő szerepe volt a pályaválasztásban. Nem beszélve a családi háttérről, a szülői házról, ahol mondhatni, alaposan feltarisznyálták, és nem mindennapi útravalóval látták el már kisgyermekként.
- A távolság ellenére igazából soha nem szakadt el a gyökerektől, és Erdővidékhez való ragaszkodása folyamatosan visszaköszönt történészi munkásságában. Vajon jó érzékelem ezt?
– Ez így van. Nemrég monográfiát közöltem szülőfalum történetéről, amelyet kedvezően fogadott a falu lakossága. Ebben visszatekintettem a falu társadalmának, intézményeinek a történetére, különös tekintettel arra, hogy Bodos szabad falu volt, ahol a jobbágyrendszer sohasem verhetett tartósan gyökeret. Viszont a kezdetektől az 1848-as forradalomig a férfi lakosság a székely hadrendszer keretében katonai szolgálatot teljesített és részt vett azokban a hatalmas harcokban, amelyeket a magyar királyság, illetve az erdélyi fejedelemség, majd a Habsburghatalom idején vívott az erdélyi haderő. A falu alapfoglalkozása a földművelés volt, de a lakosság megszaporodása után szükség volt mellékfoglalkozások vállalására is, amint már említettük, szekérgyártással, vándorkőművességgel keresték kenyerüket a szegényebb rendűek. Ne maradjon említés nélkül az se, hogy néhány napja jelent meg falunk egyik papjának, Lukács Istvánnak a verskötete Egyed Emese gondozásában, amely eszünkbe juttatja, hogy falunk szülöttje volt a messze földön ismert Budai József pomológus, aki a Budai Domokos almát nemesítette. Ennek az ősfáját ma is megnézhetik a Bodosba látogatók.
– Bodos és Sepsiszentgyörgy után következett életének másik fő állomása, Kolozsvár, ahol gyakorlatilag Ákos bácsi élt és alkotott…
– 1948-ban érettségiztem Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban, és számomra nem okozott nagy fejtörést, hogy milyen szakra iratkozzam be a Bolyai Tudományegyetemen Kolozsvárt. Ez meg is történt még abban az évben, felvételemet kértem a történelem–földrajz karra (egy év múltán szétvált a két szak). Nem mondom: egy székely kisvárosból Erdély fővárosába érkezve, kezdtem büszke egyetemi polgárnak érezni magamat. De az egyetem megnyitása késett, mert készült a tanügyi reform az akkor zajló szocialista rendszerváltás keretében. Késő ősszel végre megkezdődött az egyetemi év, de a változásokat nem fogadtuk kedvezően. Sok óránk volt, amelyeken marxizmus-leninizmust kellett hallgatnunk, miközben nem tanítottak magyar történelmet. De azért az egyetem magyar volt. Örvendtünk annak, hogy László Gyula régészprofesszor és Entz Géza művészettörténész előadásait hallgathattuk. Igaz, örömünk rövid életű volt, mert a román kormány az ország elhagyására kényszerítette mindkettőt, mint magyar állampolgárokat. Szerencsénkre olyan professzorokat, tanárokat hallgathattunk, mint Jakó Zsigmond, Bodor András, aztán Pataki József és Imreh István. Rám Imreh István volt nagyobb hatással, mert falutörténeti szemináriumot hirdetett meg, s igen színesen adott elő, amelyhez a székely falvakból merítette példáit. Valószínű ez is hozzájárult később ahhoz, hogy az agrártörténet területén is szívesen keressek kutatási témákat. Azonban negyedéves egyetemi hallgatóként mégis az egyetemes történeti tanszékre neveztek ki gyakornoknak, mert ott volt üres hely. Úgy nézett ki, hogy esetleg egyetemi karrier előtt állok, csakhogy 1952- ben a kommunista párt az osztályharc erősítésére foganatosított drasztikus intézkedéseket, ami lesodort engemet is erről a pályáról: kitettek az egyetemről, mert Édesapám kuláklistára került, amelyről ugyan a faluközösség fellépésére hamarosan levették, de ez már nem segített az én helyzetemen. Az egyetemre nem kerültem viszsza, de Kolozsvárt maradhattam, mert kinevezést kaptam a kolozsvári Történeti Intézetbe, ahol 1953-tól nyugdíjazásomig (1997) mint tudományos kutató dolgoztam. Itt, néhány átmeneti év után abba a munkaközösségbe osztottak be, amelynek a feladata az 1848-as erdélyi forradalom levéltári forrásainak feltárása és kiadása volt. Nos, ez nekem való munka volt, mert hatalmas forrásanyagot sikerült átnéznem és gyűjtenem nemcsak az intézetnek, de magamnak is. Így hozzáfoghattam Erdély 1848–1849-i történetének feldolgozásához. – Valójában tehát három nagy téma köré csoportosítható történészi munkássága: mindenekelőtt az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, valamint a dualizmuskori Erdély, 1867–1914 közötti történelmének feltárása, ezen belül gazdasági és ipartörténete, nem utolsósorban pedig a székelység történetének kutatása.
- Az adott témákban íródott, korábban megjelent tudományos munkákhoz képest milyen újdonságokat sikerült feltárni kutatásai során?
– A témaválasztás eléggé bonyolult kérdés. Befolyásolja a kor, amelyben a történész dolgozik, a szakmai közösség, a társadalmi megrendelés, nem egyszer pedig a létfenntartás kényszere, a világesemények és még sok minden. Ezért egyet kell értenünk Georges Duby neves francia történész megállapításával, hogy a kutató a téma kiválasztásában sohasem teljesen szabad, mert az említett korlátok behatárolják a tevékenységét. Az a kutató tudhatja magát szerencsésnek, aki minél nagyobb mértékben képes leküzdeni a korlátokat, ami tudatos cselekvést tételez fel. Saját tapasztalatom a tanú rá: a diktatúra évtizedeiben csakis a folyamatos és körültekintő kutatómunka tette lehetővé, hogy olyan forrásokat tárjunk fel, adatokat gyűjtsünk olyan „kényes” kérdésekhez, amelyeket a hatalom akkor voltaképpen ellenzett. Így fogtam én is hozzá az 1848-as események kutatásához és sikerült megírnom 1978-ban Háromszék önvédelmi harcának a történetét. Azért említem éppen Háromszék önvédelmi harcát, mert már az 1950-es években is, amikor a kutatópályám elkezdtem, ez a téma érdekelt a legjobban. Ez a kötet, amelyet Domokos Géza segítségével sikerült a cenzúrán átvinni, nagy sikert aratott, ami természetesen hozzájárult ahhoz, hogy folytassam a témát, és már a harmadik kiadása is napvilágot látott. A siker egyik meghatározója volt, hogy a korábbi szakirodalomhoz képest, amelyet természetesen felhasználtam, sikerült új szempontok szerint bemutatnom Háromszék bátor küzdelmét, amikor már – tudniillik 1848 őszén – Erdélyt a Habsburg hatalmi erők és a hozzájuk csatlakozott román és szász népfelkelés kerítette hatalmába. Hogy mivel sikerült továbblépnem? Az egyik forrásban többször előfordul az a kifejezés, hogy „Kiskomité”. Sokáig törtem a fejemet, mit is jelenthet ez, míg újabb adatok feltárása által rájöttem, hogy a legbátrabb háromszéki vezetők összefogásáról van szó, amelyben többek között benne volt Gábor Áron is. A „Kiskomité” reménytelen helyzetekben is képes volt mozgósítani a népet, amikor a 120 tagú „Nagykomité” hajlamosabb lett volna kompromisszumot kötni az ellenséggel. Örvendek, hogy ezt a meglátásomat azóta a Háromszékkel foglalkozó kutatók szívesen veszik át. Természetesen nem maradtam Háromszéknél 1848-49 kapcsán, hanem kiterjesztettem kutatásaimat egész Erdélyre. Ennek során született meg Erdély 1848–1849 c. kötetem, amelyet 1998-ban adott ki a Pallas Akadémia Könyvkiadó. Mivel a könyvpiacról ez a kétkötetes munkám is hamar elfogyott, 2010-ben kiadásra került, most már egy kötetben, a második bővített kiadás. Mindkettőben Erdély helyzetéből indultam ki, és külön hangsúlyt próbáltam fektetni a március 15. események leírására. Arra a megállapításra jutottam – amire azért már egy-két korábbi kutató is felhívta a figyelmet –, hogy március 15. programja meghirdette a magyar polgári nemzet megszületésének jogi kereteit és maga az 1848-as törvényhozás rendszerváltást idézett elő: felszámolta a feudalizmust és eltörölte a rendi törvényeket, illetve lefektette a polgári rendszer alapjait. Tehát nemcsak azért ünnepelünk március 15-én, mert igen szép össznemzeti ünnepről van szó, hanem azért is, mivel ez az esemény alapvető társadalmi változásokat idézett elő. Ide kívánkozik az a megjegyzésem is, hogy milyen nehéz az új meglátásokat bevinni a történetírásba, ugyanis 1848– 49 hatalmas irodalmában ez a rendszerváltó motívum egyáltalán nem, vagy csak áttételesen jelenik meg. Közismert, hogy a magyar, békés forradalom 1848 őszén szabadságharccá alakult át, amennyiben meg kellett védeni a forradalom vívmányait a Habsburg hatalom által szervezett fegyveres támadással szemben. Ez a változás Erdélyben is hasonló jelenséget idézett elő, következésképpen 1848 őszén a békésen kezdődött átalakulás helyét erős román–magyar, magyar–román fegyveres konfliktus foglalta el. Mivel ebben a kérdésben a román, illetve a magyar történetírás ellentétes álláspontot fejez ki, megpróbáltam a rendelkezésre álló adatok alapján lehetőleg objektív képet rajzolni ezekről a szomorú eseményekről, amelyek egész vidékek magyarságának pusztulását idézték elő. De a románságot is nem kis veszteség érte. Mivel 1848–49 története nagy hatással van mind a magyar, mind a román történelmi tudat alakulására és szélesebb körben a nemzeti tudat megnyilvánulásaira, szükséges volna a két történetírás képviselőinek folyamatos tanácskozására, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz az ellentétes nézetek. Ebben a vonatkozásban a francia és német történetkutatás jó példát szolgáltat. És itt legyen szabad egy kis kitérőt tennem. Amint már említettem, a kolozsvári Történeti Intézetben abban a munkaközösségben dolgoztam, amelynek feladata volt az 1848–49-es levéltári forrásanyag feltárása, publikálásra való előkészítése. A munkaközösségben többen vettünk részt és valóban hatalmas forrásanyagot sikerült előkeríteni, azonban az akkori cenzúra szigora sokáig késleltette a kötetek publikálását. Így az első kötet csak 1977-ben jelent meg, amikor a főszerkesztést Ştefan Pascu vette át Victor Cheresteşiu professzortól, aki valójában éveken keresztül vezette a kutatásokat. A forráskötetek közzététele lelassult, de így is immár hét kötet jelent meg, amelyek nagy segítségére vannak az 1848–49-es erdélyi események kutatóinak. Kutatásaim nem rekedtek meg 1848–49-nél, hanem kiterjedtek a dualizmus korára is, különösen az agrártörténet és az ipartörténet területén végeztem feltárásokat, publikáltam tanulmányokat, A falu, város, civilizáció című kötetben (1987), majd A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély c. tanulmánykötetemben ( 1997). A székelység története mindig is foglalkoztatott, de tanulmányok és könyvek írására a diktatúra idején nem kerülhetett sor. Viszont az 1989-es fordulat után, amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen meghívott előadóként A székelység története című kurzust meghirdettem, megszületett az elhatározásom is, hogy ebből könyvet fogok írni. Ez később megvalósult, amennyiben két kötetem jelent meg, nevezetesen A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig (2009), illetve ennek a második, bővített kiadása A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig (2013). Célul tűztem ki, hogy megpró- bálom nyomon követni a forrásokban azt a kérdést: milyen tényezőknek volt nagy szerepe abban, hogy a székelység meg tudta őrizni az ősi szállásterületét az egész történelem folyamán. Meggyőződtem a korábbi kiváló történészek munkái s az általam feltárt adatok alapján arról, hogy a székely történelem értelmező kulcsa a katonai funkció, mert ezáltal őrizhette meg hosszú időn át archaikus nemzetségi társadalmát, juthatott belső autonómiához és szabadságjogokhoz. Ennek során figyeltem fel arra, hogy a sajátos székely történelemben milyen fontos, majdnem meghatározó jelentősége volt a különálló székely jognak és annak a sajátos földtulajdonnak, amelyet „székely örökség” néven tart számon a történelem. Ugyanis ez a tulajdonforma nem állt függésben a királyi joggal, tehát nem volt adományozható és elkobozható sem. Ezért a feudalizmus csak későn, 1562 után terjedt el, s a székelység többsége megőrizhette személyi szabadságát.
– Több évtizedes történészi pályafutása alatt voltak-e nehéz pillanatok, szembesült-e kilátástalan helyzetekkel? Emlékszik-e valamilyen különösebb, maradandóbb szakmai elégtételre?
- Nehéz éveket éltünk át, különösen a diktatúra idején. Eszembe jut az egyik különösen kínos és nehéz eset, amikor az intézet igazgatója magához kéretett és bejelentette, hogy felsőbb pártutasításra írásban kell állást foglalnom az akkor Magyarországon megjelent három kötetes Erdély története ellen. Ezt már az első pillanatra elfogadhatatlannak tartottam, de nem volt könnyű visszautasítani a felszólítást, hiszen az esetleg az állásomba kerülhetett volna. Volt akkor egy orvos-pszichológus barátom, akitől tanácsot és segítséget kértem. Ő elkísért az egyetemi poliklinikára és elintézte azt, hogy egy időre beutaljanak ide. Ezzel tulajdonképpen megoldottam a kérdést. De ehhez még hozzátartozik – és érdekes is –, hogy amikor visszamentem az intézetbe, a folyosón találkoztam az igazgatóval, aki mintegy tudomásul véve a „megoldásomat”, azt mondta: „Ai rezolvat problema.” És nem lett következménye. Hogy nagy örömeim mikor voltak, erre több alkalom is akadt a családi örömökön túl. Talán az egyik legnagyobb elégtételt akkor éreztem, amikor 1978-ban megjelent a Háromszék önvédelmi harca c. kötetem, amelynek megjelenését nem is remélhettem volna. Mind szakmai, mind közönségsikere is volt több kötetemnek, így az 1848-ról írt munkáimnak, valamint a Falu, város, civilizáció c. kötetemnek. És igen jól fogadta a szélesebb olvasóközönség A székelység rövid története c. két kiadást megért munkámat is. Sokszor találkoztam olvasóimmal a kötetek bemutatása alkalmával, amelyek mindig nagy örömet szereztek. – Ha visszatekint eddigi életművére, a Rákóczi-korszak kutatásán kívül volt-e esetleg olyan téma, amivel nagyon szeretett volna foglalkozni, de az sehogy nem jött össze…?
– A székelység történetét kutatva rá kellett jönnöm, mint másoknak is, hogy számos alapkérdése a székely múltnak még feltáratlan, megoldatlan. Ilyen például az eredetkérdés mellett a letelepedés története. Utóbbi kérdéssel kapcsolatban, Erdővidék történetét kutatva hipotézisként felvetettem, hogy a Telegdi, illetve Sepsi székely nemzetség közt a megtelepedés idején a határt a Bacon–Barót patak folyása mentén jelölték ki. Ezzel tovább léptem elődeink azon nézeténél, hogy a két patak a Sepsi, illetve Udvarhelyszék határát képezte, azért keletkezett két kis szék az amúgy is kis medencében. Tehát nem a későbbi két szék közti határt képezte a két patak, hanem már korábban a két nemzetségi szervezet így telepedett le. Ez ugyan nem talált még általánosan elfogadásra, de valószínű, hogy további és elmélyültebb kutatással pontosítani lehetne-kellene ezt a kérdést, amely hozzájárulhatna az egész Székelyföld településtörténetének tisztázásához.
– Végezetül milyen tanácsokkal „tarisznyálná fel” a pályakezdő történészeket, a szakma fiatalabb képviselőit, az ifjú nemzedéket?
– Általában nem szokás konkrét tanácsokat adni az utánunk következő nemzedékeknek, de kérdésedre mégis azt tudnám ajánlani a fiataloknak, hogy vezessenek naplót, mert később nagy hasznára válhat mindenkinek, elsősorban magának a napló vezetőjének. Emellett szíves figyelmükbe ajánlanám azt is, hogy ne csak a szakmának írjanak, hanem gondoljanak a szélesebb olvasóközönségre is, és ne vessék meg a népszerűsítő műfajokat se.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

Száz év a gondviselés jegyében
Tőkés István emlékezete
Életének századik évében, 2016. január 15-én kolozsvári otthonában, gyermekei és unokái körében elhunyt Tőkés István református lelkész, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspökhelyettese.
Több mint egy éve, 2014 decemberében jártam nála utoljára. Hosszasan csöngettem, mert előzetesen lelkemre kötötte. „Tudja, kedves Samu, majdnem 99 évesen már nem rohangál az ember” – figyelmeztetett. Aztán hallottam, amint öreges járással közeledik, ajtót nyitott, egész lénye csupa mosoly volt, s úgy karolt belém, mintha rendszeres látogatója lennék. Tőkés István nyugalmazott református lelkésszel, egyházi íróval, teológiai professzorral, lapszerkesztővel – nem mellékesen Tőkés László édesapjával, de ezt a „címkét” már bölcs mosollyal nyugtázta – a református egyház tulajdonában lévő, múlt század eleji polgári hangulatot árasztó kolozsvári lakásban égig érő könyvespolcok árnyékában telepedtünk le.
Csiszolatlanul, akár az élet
„Egy ideje már nemcsak egy-egy évben gondolkodom – mondta, amikor rákérdeztem, milyen évet hagy a háta mögött –, hanem tekintgetek vissza is, előre is. Egyfajta bogaram, hogy sűrűn végigveszem életem különböző időszakait, a családtagjaim sokszor bosszankodnak is fölötte. De hát mit tehetnék, ha a Monarchia végén, 1916-ban születtem, megéltem Trianont, ifjúként értem meg 1940-et. Ennél a dátumnál rendszerint megállok, s azt mondom: ha meg kellene írnom, mit jelentett nekem a kis magyar világ, azt mondanám, hogy éltem ’40-től ’44-ig. A többin gyorsan átszaladok 1989-ig. Hogy mi van azóta? Vagyunk, amiben vagyunk, megválaszolatlan kérdésekkel élek azóta is. Eszter lányom lepett meg néhány éve életem igazi tükörképével, egy könyvvel, amely a feleségemmel való levelezésemet tartalmazza, Őt 1938-ban ismertem meg, 2001-es haláláig éltünk együtt. Abban a körülbelül ötszáz levélben benne van minden, talán az az egyetlen hiteles dokumentum rólam.” Az íróasztalon heverő könyvek halma alól előkerült a leveles könyv is. Belelapoztam, s bár képekkel illusztrált nyomtatott oldalakba merevített levelezést láttam, kissé feszengtem, amint beleolvastam a bensőséges megszólításokat bőven tartalmazó írásokba. István bácsi minden bizonnyal látta rajtam a tartózkodást, mert biztatni kezdett, hogy csak nyugodtan. „Ez az egész tükörképe annak, ahogy jártam, ahogy hallgattam vagy beszéltem, ahogy sírtam. Minden csiszolatlanul, ahogy az életem zajlott. Mélységekkel és magasságokkal. Én is sokszor rácsodálkozom a szó legnemesebb értelmében: ez is én voltam? Ezek e levelek segítenek még inkább megérteni, hogy végig a gondviselés jegyében zajlott az életem.”
A lelkek orvosa
Hogy valóban a legalkalmasabb feladatot rótta-e rá, azt, amire István bácsi a leginkább vágyott, nos, ebben találkozásunkkor is voltak még „vitái” a gondviseléssel. Hiszen ifjúsága idején ő is tele volt elvekkel, világmegmentő álmokkal, terveket szövögetett. A hajdani leveleket olvasva, mondta, többször támadt az az érzése: te akkoriban nem azzal foglalkoztál. Családot alapítottál, igazi hívő erdélyi református embernek készültél, lelkipásztornak is. De immár kristálytisztán látja, fogalmazta meg beszélgetésünk során, hogy életében semmi sem történt véletlenül.
Mert igazából nem is lelkipásztor akart lenni, hanem orvos, de mivel hamar kiderült, hogy nem lehet kutatóorvos, úgy határozott, akkor inkább lelkész lesz. Négy év teológia, majd a németországi tanulmányok alakítgatták a képet benne, mit is jelent lelkésznek lenni. Nem professzornak, nem teológusnak, nem tudósnak, hanem igazi lelkésznek, a magyar falu embere gondozójának. Menet közben azonban minden másként alakult: 1940-ig külföldi tanulmányúton volt, ott érte utol Vásárhelyi János püspök levele. Erdély református püspöke azt kérdezte tőle: elvállalja-e a püspöki titkári feladatot? Elvállalta, és e szolgálat során ébredt rá, hogy létezik lelkipásztori gondozás is. Egy ideig feleségével együtt még táplálta a falusi lelkipásztori álmot, hiszen voltak meghívásai, Bodokról és Papolcról is, de akkor már nyakig benne volt a főiskolásokat célzó lelkészi szolgálatban. Egy kolozsvári főiskolás közösség létrehozását is tervezte, ezt azonban nem sikerült megvalósítania.
A lojalitás története
A püspöki titkári feladatokkal óhatatlanul társuló beavatottság, a különleges státus azonban nehéz pillanatokat is tartogatott. Elöljárójával jelen volt például 1949-ben Bukarestben, amikor a román államhatalom aláíratta a történelmi egyházak püspökeivel az úgynevezett lojalitási nyilatkozatot. Az aláírók sorába csak Márton Áron római katolikus püspök nem állt be. „Életem nagy kérdése volt akkor: miként lehet talpon maradni a román kommunista világban úgy, hogy közben ne kényszerüljek feladni a hitéletemet, a magyarságomat? Azokban a napokban Bukarestben azt sem tudtam, hogyan rejtőzködjem el a fényképészek elől. Ott mondtam el püspökömnek, hogy a köztudatban – és az utókorban is majd – az él, ő már-már árulója a református egyháznak, míg Márton Áron a nehéz helyzetben is helytáll. Vásárhelyi azt mondta akkor nekem: nézz ide, fiam, nekem püspökként a református lelkészekre és családjukra is tekintettel kell lennem. Márton Áronnak és lelkészeinek nincs családjuk, neki ezt a felelősséget nem kell a vállára vennie. És mögötte ott áll a római pápa is. Bárcsak eljönne az idő, amikor felelősségre vonnak a döntéseim miatt, tette hozzá. Azt tartotta a püspök, hogy amíg a romániai egyházi élet irányítása az ortodoxok kezében van, a református egyház csak úgy maradhat meg, ha azt teszi, amit az ortodox egyház.”
A megmentés álma
Tőkés István nézetei sok tekintetben eltértek a fősodortól. Például abban, hogy nekünk, magyaroknak nincs mit keresnünk Erdély egész területén. Úgy tartotta, földrajzilag ki kell jelölni egy olyan területet, amelynek támogatásába az anyaország is mindent belead. „Üljenek össze a demográfusok, a filozófusok, a papok, és mondják meg, hol húzódik az a terület, ahol a Székelyföldtől a magyar–román határig még erdélyi magyar életet lehet építeni. A határokat persze nem lehet megváltoztatni, de azt el kell érni, hogy ez a terület az anyaország amolyan előretolt helyőrsége legyen. És ezen a területen olyan világot kell kialakítani, ahová Budapestről is szívesen költöznének az emberek.” Fogarasról például lemondana. Az ott élő magyaroknak azt mondaná: nagyon szeretlek benneteket, de költözzetek ide hozzánk. Ha maradtok, ekként foglak tovább szeretni, de azt az ajtót az Úr becsukta. A gondolat megérlelődéséhez azonban nyíltan kellene beszélni róla. Meg kellene nézni, hol húzódnak a magyar élettér természetes határai. Ki kellene jelölni a magyar jövendőt ígérő területet. „Mert most sehol sincs magyar jövendő, még a Székelyföldön sincs. Sepsiszentgyörgyön gyermekkoromban még a macska is magyarul nyávogott, most a vasútállomáson azt mondják, poftiţi, ha jegyet akarok venni. Én megéltem azt az időt, amikor Kolozsvár lakosságának nyolcvan százaléka magyar volt, most pedig rongyos 18 százalékon vagyunk. László fiamnak is sokszor mondom ezeket, de ő leint, hogy ez csak álom.” Engedelmesség az igazságnak
Nyolc gyermek, általuk 27 unoka és 12 dédunoka vette körül 2014 decemberében Tőkés Istvánt. A sok gyermek persze sok gondot, aggodalmat is jelentett. Kérdeztem, adódtak-e olyan pillanatok 1989-ben, amikor azt kívánta, László fia ne feszítse tovább a húrt, mert az életét veszélyezteti. Került-e ellentmondásba a szülői féltés a tudattal, hogy László igaz ügyet képvisel? „Mindenki féltette Lászlót, és természetesen felmerült az is a családban, hogy vajon okos dolog-e tovább feszíteni a húrt. A híres Panoráma-interjú előtt még nem gondoltunk arra, hogy bántódása eshet, utána azonban tudtuk, hogy bármi megtörténhet vele. De soha senki nem vádolta azért, amit tett. Nem mondta senki neki, hogy ne csináld tovább, én a legkevésbé. Az édesanyja is azt mondta: ha letartóztatják Lászlót, akkor is mellette kell állnunk.”
Úgy tartotta, fia, Tőkés László a családi gondolkodás továbbvivője. Pedig egyfajta liberális szellemben nőtt fel, fiatal korában mindenkit kritizált. „A legnagyobb elismeréssel akkor adóztam neki, amikor egy interjúban így fogalmazott: »Semmit sem csináltam, csak azt, amit bármelyik becsületes református lelkész, aki teszi a dolgát.«
Az igazságnak engedelmeskedett.”
CSINTA SAMU
Tőkés István
Málnáson született 1916. augusztus 8-án, középiskolai tanulmányait a Székely Mikó Református Kollégiumban végezte, lelkészi diplomát a Kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerzett 1938-ban. Ezt követően Németországban és Svájcban tanult, majd Kolozsváron nyerte el a teológia doktora címet újszövetségi tudományokból. Az Erdélyi Református Egyházkerület akkori püspöke, Vásárhelyi János mellé 1941-ben püspöki titkárrá nevezték ki. 1946-tól 1973-ig az egyházkerület igazgatótanácsának tagja volt, 1952-ben az egyházkerület generális direktorává (közügyintézővé), 1974-től egyházkerületi főjegyzőjévé (püspökhelyettesévé) választották, ezt a tisztséget 1983-ig töltötte be. 1973-tól 1983-as kényszernyugdíjazásáig a kolozsvári Protestáns Teológia professzoraként az újszövetségi tanszéken tanított. 1989-ben a kommunista állam nyomására egyházi felettesei eltiltották az egyházi szolgálattól. A kommunista rendszer legnehezebb időszakában védte egyháza és nemzete érdekeit, több teológiai és egyháztörténeti tanulmány és könyv fűződik a nevéhez. A romániai magyar református egyház élete 1944–1989 című könyve bővített kiadása 2014-ben jelent meg. Egyházi és oktatói munkássága mellett nyolc gyermeket nevelt fel, 27 unokája és 13 dédunokája született. 2002-ben Károli Gáspár-díjjal, 2006-ban Pro Ecclesia-díjjal tüntették ki, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést adományozták neki. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Helyileg kezelhetetlen a helyzet – Hetében tartott terepszemlét az amerikai nagykövet 
Bár minden bizonnyal felkészítették, hogy mi következik, az Egyesült Államok nagykövete aligha tudta, hova kerül, amikor elfogadta a romasegítő programokat futtató OvidiuRo Egyesület meghívását. Hans Klemm ugyan rezzenéstelen arccal ment, amerre vendéglátói terelték, de szemlátomást nehezen hitte, amit lát.
A rendkívüli mélyszegénységben élő hetei romákhoz látogatott Hans Klemm. A –10 fok ellenére ingben és vékony szvetterben vidáman szánkózó gyerekek, akik „nincs semmi baj, csak a lábam fázik” felkiáltással élvezték a tél szépségeit, kissé szokatlan látványt nyújthattak a diplomatának. Két viskóba is bement, az egyikben 12 gyereket nevelnek. Amikor a pár tagú küldöttség bevonult a házba, a többiek szó szerint nem fértek be.
Az OvidiuRo által létrehozott óvodában jobb a helyzet, fűtés van, tízórait adnak. Az ötven gyerek közül közel ötvenen állandóan ott vannak – tudtuk meg Bokor Attilától, a roma oktatásért felelős tanfelügyelőtől.
Az árapataki általános iskolában tett látogatáson kiderült: a maga 1050 tanulójával a megye legnépesebb ilyen intézménye. A helyszínen tartott megbeszélésen Leslie Hawke (a 2015-ben Oscar-díjra jelölt Ethan Hawke édesanyja), az OvidiuRo társalapítója létszükségletnek nevezte a roma gyerekek felzárkóztatását, és arra kérte a jelenlévőket: tegyenek javaslatokat ebben az irányban. Kovács László polgármester szerint a legsürgősebb az elektromos árammal való ellátás megoldása. Az, hogy csak olyan házba kötik be a villanyt, amelynek telekkönyve van, nem vezet sehová. 
– Egy kábellel rácsatlakozik a szomszédra, az áramot úgyis elfogyasztja, csak számon sem lehet rajta kérni, és állandó baleset- és tűzveszély áll fenn – tapintott rá a lényegre a polgármester.
Dúló Szilárd iskolaigazgató az infrastruktúra hiányára panaszkodott. Elmondása szerint, csak úgy tudták elkerülni a három váltás bevezetését, hogy az orvosi rendelőben is osztályt rendeztek be.
Tamás Sándor szerint a legnagyobb bajt az átgondolatlan szociális közpolitika jelenti. A segélyezési rendszer éppen a legszegényebb réteget ösztönzi mind több gyerek vállalására, és ez olyan lavinaszerű szaporulatot jelent, amit sem helyi, sem megyei szinten nem lehet kezelni. 
Rövid sajtónyilatkozatában az állomáshelyét tavaly ősszel elfoglaló Hans Klemm első lépésnek nevezte mostani „országjárását”, és elmondta: feladatának tekinti a gazdasági kapcsolatok javítását Románia és az Egyesült Államok között. A Székely Hírmondó kérdésére válaszolva, hogy tervezi-e a roma után a magyar közösség életével és gondjaival való megismerkedést, a nagykövet azt mondta: februárban visszatér Erdélybe, és más, magyarok lakta településekre is ellátogat.
Bár részletekbe nem bocsátkozott, Tamás Sándor elmondta: négyszemközti megbeszélésén felhívta a nagykövet figyelmét arra, hogy a kisebbségi jogok terén visszalépés tapasztalható, a Székely Mikó Kollégiumot visszaállamosították, és felvetette: a korábbi gyakorlathoz hasonlóan, az Egyesült Államok megbízottja működjön közre abban, hogy ismét érdemi román–magyar párbeszéd alakuljon ki Romániában. 
Erdély András
Székely Hírmondó. Erdély.ma

Megmaradásunk kulcsa a földtulajdon (Háromszék Kultúrájáért Díj Egyed Ákosnak)
Egyed Ákos nemcsak ragaszkodott a történelemhez, hanem vigyázott is rá. Úgy tárta elénk, hogy azáltal megismerhetjük, úgy adta tovább, hogy hozzátette a maga részét, hagyta, hogy levonjuk belőle a tanulságokat – hangsúlyozta Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szombaton az olaszteleki Daniel-kastályban tartott ünnepségen, mely alkalomból átadta a Kovászna Megyei Művelődési Központ által alapított, negyedik alkalommal  odaítélt Háromszék Kultúrájáért Díjat Egyed Ákos történész-akadémikusnak.
Helyiek, barótiak, erdővidéki és sepsiszentgyörgyi tisztelők körében köszöntötte az ünnepeltet Imreh-Marton István, a művelődési központ igazgatója, majd a himnusz eléneklésével megkezdődött a méltatások sora. Tamás Sándor szerint Egyed Ákos Háromszék, 1848–49 című, 1978-ban kiadott első nagyívű munkáját minden gyermek kezébe kellene adni ma is, miként az ő édesapja tette, mert azt úgy írta meg,  hogy azóta sem kellett változtatni rajta, nem kellett ’89 után sem átgondolni.  A magyar kultúra napjára emlékeztetve Lukács Bence, Magyarország csíkszeredai konzulátusának konzulja azt mondta, ezen a napon a himnusz születését ünnepeljük, mely himnusz a teljes magyar nemzet jelképe, az egész nemzet himnusza, a nemzet megtartó és erősítő szent éneke. Emlékeztetett, miként a kommunizmusban, ma is támadások érik az őseinktől kapott kultúránkat, „elég, ha csak arra gondolunk, mennyi dolgunk van nap mint nap nyelvi jogaink érvényesítése ügyében, mennyi teendőnk volt és van magyar és székely identitásunk, közös jelképeink megvédése érdekében”, és arra buzdított, ne féljünk elénekelni himnuszunkat, használni nyelvünket és nemzeti jelképeinket. Erdővidék büszke Egyed Ákosra, és Egyed Ákos is ragaszkodik Erdővidékhez – mondta Demeter László, aki maga is sokat köszönhet a történészprofesszornak, hisz egyetemistaként, majd Barótra hazakerülve is egyengette útját. Erdővidék Múzeumának vezetője hangsúlyozta: „Egyed Ákos kutatási területe az 1848–49-es forradalom és szabadságharc dicső és szomorú korszaka, olyan eseménysor, amely mai napig is a szülőföldhöz való ragaszkodásunkat és nemzeti öntudatunkat erősítheti.” Egyed Ákos életútját, munkásságát Pál Judit sepsiszentgyörgyi származású kolozsvári egyetemi tanár méltatta. Kiemelte a szülőfalu, Bodos meghatározó szerepét, a szülők és a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium jelentőségét a történész életében, és sorolta azokat a kutatási területeket, amelyek Egyed Ákost foglalkoztatták és foglalkoztatják jelenleg is: a parasztság és a jobbágyrendszer élete, az 1848-as forradalom és szabadságharc Háromszéken és Erdélyben, a székely székek, a faluközösség és a székelység története, gróf Mikó Imre és Csutak Vilmos élete és munkássága. Beszélt arról is, hogy 1989 után Budapesten, Debrecenben és Egerben volt egyetemi vendégtanár, 2002–2010 között az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöki tisztségét töltötte be. „Az ünnepelt történelmi időket ért meg, végigélte a történelem hol cselekvő, hol szenvedő alanyaként a tragikus XX. századot, hogy aztán az 1989-es fordulat után megújult erővel építse egyrészt saját életművét, másrészt pedig részt vegyen az erdélyi magyar intézményrendszer újjászervezésében.” A díjazott életútjának megismerését segítette Vígh Emese Séta Egyed Ákossal című portréfilmje is, amely a kutató történész mellett az embert is közel hozta a nézőhöz.
Az életműdíjat a háromszéki kultúra terén kifejtett több évtizedes kiemelkedő tevékenysége elismeréseként kapta Egyed Ákos, amelyet Tamás Sándor adott át a díjazottnak. A kitüntetett megköszönte az elismerést, és kutatásai egyik legjelentősebb felismerését hangsúlyozta:  „A székely történelem legfontosabb eleme a hadiszolgálat. A székelység ezzel vívta ki azokat a szabadságjogokat, amelyek 1848-ig, sőt, a XIX. század végéig részben megmaradtak.” Kiemelte a földtulajdon szerepét a székelység megmaradásában, és kitért 1848. március 15. jelentőségére. „Ez a nap a magyar polgári nemzet születésnapja, amikor a nemzet tagja lesz minden társadalmi réteg, és ebben az időszakban hozták meg azokat a törvényeket, amelyek rendszerváltoztatást idéztek elő.” Lapunk kérdésére, hogy a székely történelemből mi az, ami máig a leginkább megszívlelendő, követnivaló, Egyed Ákos azt mondta: „A székely örökség, a földtulajdon a kulcs, és az a nagy kérdés, hogy ezt az örökséget, amely az anyaföldet jelenti, meg tudjuk-e tartani, van-e elég erőnk, elég akaratunk ahhoz, hogy megtartsuk. Ez egyik nagy feladatunk, ezáltal lehetünk méltók az elődökhöz, és a föld által tudjuk Székelyföldet és értékeit megtartani és továbbfejleszteni.” A Daniel-kastélyban tartott ünnepség a baróti Kájoni Consort régizene-együttes koncertjével ért véget, a Balassi-kort idéző ének és hangszeres zene egyfajta történelmi visszapillantóként kapcsolódott a magyar kultúra napi eseményhez.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szabad, lélegző kultúrát kell építeni
Díjátadó gálákkal, tárlatnyitókkal, gazdag programsorozatokkal ünnepelték a hétvégén a magyar kultúra napját Erdély-szerte. 
Erdélyért életműdíjat adtak át az RMDSZ jelenlegi és korábbi vezetői Egyed Ákos kolozsvári történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának a jeles nap alkalmából szervezett pénteki ünnepségen, a kincses városban. A díjat az RMDSZ, valamint az általa létrehozott Communitas Alapítvány és a Kós Károly Akadémia Alapítvány ítéli oda évről évre.
Az elismerésről Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke elmondta, kényszer hatására alakult úgy, hogy a magyar kultúra nagyjai az alkotómunkán túl a közéletben is szerepet vállaltak, de büszkének kell lennünk arra, hogy a magyar kultúrában az igazi élet és az igazi mű nem választható el egymástól.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról beszélt, hogy a kisebbségi lét alapvetően védekező lét, de nem lehet azzal védekezni, „hogy magunkra zárjuk az ajtót". Úgy vélte, a kultúra azáltal is megszűnhet, „hogy elfelejt kérdezni". „Kérdező és nyitott, azaz szabad és lélegző kultúrát kell építenünk, ennek feltételeit kell megteremtenünk. Ha nem így teszünk, akkor abból csak skanzen lesz, abból csak múzeum lesz, ami szükséges, de nem elegendő" – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
„Most már azt is tudom, mi az életműdíj: először meg kell jól öregedni, hogy az ember megkaphassa" – késztette nevetésre a közönséget Egyed Ákos a díjátadón. A rendezvényen az Erdélyi Magyar Kortárs díjakat is átadták, elsőként Fekete Vince költő vehette át a kortárs irodalmat gazdagító alkotásaiért. A képzőművészek közül az elismerést idén Onucsán Miklós érdemelte ki, az előadóművészetek közül színházban és filmekben nyújtott alakításaiért Molnár Levente vehette át. A színész laudációját pályatársa, Dimény Áron írta, amelyben – a Saul fia című film sikerére utalva – úgy fogalmazott, a kortárs magyar kultúráért díj az Oscar előszobája.
Háromszék Kultúrájáért díjat is kapott Egyed Ákos
Háromszéken is kitüntették Egyed Ákost: a történészprofesszor ünnepélyes keretek között vette át az idei, a Kovászna Megyei Művelődési Központ által 2013-ban alapított Háromszék Kultúrájáért díjat. Az elismerést Tamás Sándor, a megyei önkormányzati vezető adta át a 86 éves történésznek a magyar kultúra napja alkalmából szervezett ünnepségen, szombaton Olaszteleken. Az impozáns olaszteleki Daniel-kastély méltó helyszínként szolgált ennek a – Egyed Ákos szavaival élve – „történelmi eseménynek", amelyet a korhű öltözetű Kájoni Consort régizene együttes előadása még inkább ünnepélyessé tett.
„A professzor úr azt mondta egy alkalommal, hogy akkor éri el a célját a megemlékezés, a visszatekintés, ha képesek vagyunk levonni belőle a tanulságokat, ha ismerjük a történetünket, nemzedékről nemzedékre átadjuk és hozzátesszük a saját történeteinket, tapasztalatainkat. Egyed Ákos nemcsak ragaszkodott a történelemhez, de vigyázott is rá: úgy tárta elénk, hogy megismerjük, úgy adta tovább, hogy hozzátette a maga részét, de hagyta, hogy levonjuk belőle a saját tanulságainkat. Ez a díj a megbecsülés jele, a tiszteleté, a köszöneté: hogy ragaszkodott, de vigyázta is történelmünket" – méltatta a történész munkásságát Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke.
A történész Bodoson született, szülőfalujához kötődő élményei bevallása szerint végigkísérték életútját, és büszke arra, hogy Erdővidékről származik, ide mindig hazatér. Ahogyan az eseményen megtekintett portréfilmben is elmondta, már gyerekként nagy hatással voltak rá az édesapja által elmesélt történetek, majd később a Székely Mikó Kollégium szellemisége is arra buzdította, hogy a választott pályára lépjen.
A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem történelem és földrajz szakán tanult tovább, majd az átszervezett Román Akadémia kolozsvári kutatóintézetébe nevezték ki kutatónak, ahol 45 éven át dolgozott. „Kis nép, kis nemzet jobban kell vigyázzon a saját értékeire, mert kis nemzetnél, kis országnál kis hibák is nagy bajok forrásai lehetnek, vigyázzunk tehát, hogy a legfontosabb nemzeti kérdésekben az érdekegyesítés legyen minden magánérdeknél előbbre való" – vallja Egyed Ákos.
Bánffy-kiállítás Váradon
A nagyváradi vár C épületében nyitották meg a hét végén az Illuzió és tükröződés című, gróf Bánffy Miklós pályaképét bemutató tárlatot. Egy modern kori reneszánsz embernek, a sokáig méltatlanul elfeledett írónak, színházi rendezőnek, egyben Magyarország egykori külügyminiszterének állít emléket az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet tárlata, amely Kolozsvár, Bukarest, Hága, Kisinyov, Rabat, Bécs, Szeged és Budapest után nyílt meg Nagyváradon.
A kiállítás a polihisztor művészi világát kívánja visszaadni és megkísérli bemutatni az írót, grafikust, politikust, karikaturistát, díszlet- és jelmeztervezőt, színházi rendezőt, valamint a koronázási ünnepségek megtervezőjét. A látogatók megtekinthetik egyebek mellett a Bánffy által A kékszakállú herceg vára című Bartók-operához tervezett jelmezek rekonstrukcióit is, amelyeket a kolozsvári magyar opera a Bánffy 2014 emlékévhez készített, de meghatározó részt képviselnek a New Yorkban élő Nicolette Jelen Bánffy modern szilikátművei is.
A kiállítás különleges aktualitása, hogy feleleveníti IV. Károly száz évvel ezelőtti koronázási ünnepségét is, amelynek kormánybiztosa, tervezője szintén a gróf volt. A bemutatónak minden helyszínen akad egy különlegessége is, ez Nagyváradon a család bárói ágának tulajdonát képező pecsétnyomó, amelyet Bánffy Farkas ajánlott fel a február 28-áig látható programra. A Szebeni Zsuzsanna kurátor és Szebeni-Szabó Róbert látványtervező által alkotott tárlatot Prőhle Gergely nemzetközi és európai uniós ügyekért felelős helyettes államtitkár, az emlékév kezdeményezője nyitotta meg.
Művészetek összhangja a Kultúrpalotában
A zene, a képzőművészet, tánc, irodalom együttesen mutatkozott meg hat intézmény összefogásaként Marosvásárhelyen a magyar kultúra napja alkalmából, a Kultúrpalota harmadik emeletén, a magyar klasszikusokat, a Bernády-gyűjteményt bemutató képtárban. A Maros Megyei Múzeum, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, a Látó szépirodalmi folyóirat, az András Lóránt Társulat és a Tiberius vonósnégyes közös ünnepléssel emlékezett a Himnusz születésnapjára. A képtárban zenével, tánccal, verssel fűszerezett rendkívüli tárlatvezetésen vehettek részt a jelenlevők.
A gyűjtemény történetéről Soós Zoltán múzeumigazgató elmondta, a műalkotások nagyobb részét letétbe kapta a város 1913-ban a budapesti Szépművészeti Múzeumtól, ám az 1920-as hatalomváltást követően soha nem adta vissza. A közelmúltban sikerült tisztázni a tulajdonjogot, és most már végérvényesen Marosvásárhelyé maradnak a festmények. Például ott látható Thorma János Tessitori Nóráról, a híres színésznőről festett arcképe, amely előtt Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója mondott néhány gondolatot.
A Tiberius vonósnégyes a Bordi András által festett Bernády György-portré előtt kezdte a zenélést, a színművészetis hallgatók, Pataky László: Krumpliszedők festménye előtt mutatták be első performanszukat. Majd Kovács András Ferenc, a Látó főszerkesztője olvasta fel egy korábbi versét, amelyet a szatmárnémeti Kölcsey-gimnáziumnak írt. Úgy fogalmazott, a kultúra iránti fogékonyság hiánya a legnagyobb ellensége a kultúrának.
Kulturális nyílt nap
Nyílt napot tartott a Hargita Megyei Kulturális Központ a magyar kultúra napja alkalmából pénteken Csíkszeredában. Baráti találkozóra várták az érdeklődőket, amelynek keretében a központ munkatársai az intézmény szerteágazó tevékenységét mutatták be. A találkozón részt vettek a térség kulturális szakemberei, az intézmény partnerei, civil szervezetek képviselői, valamint a Kós Károly Szakközépiskola XI. C., építészeti osztálya is.
Az esemény egyik meghívottja Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum alapítója volt, aki a Márton Áron-emlékév tartalmát ismertette. Az emlékévet hivatalosan február 12-én nyitják meg, ennek kapcsán számos programot terveznek. Többek között egy, fiataloknak szóló helyismereti tábort Csíkszentdomokoson augusztus végén, de hirdetnek majd fotó- és kisfilmpályázatot, a múzeum anyagát Csíkszeredában is bemutatják, és készül egy kültéri kiállítás is, amelyet különböző fesztiválokon mutatnak be.
A Kájoni János Megyei Könyvtár részéről Kelemen Katalin elmondta, intézményük is a maga eszközeivel hozzájárul az emlékév programjaihoz, vetélkedőket szerveznek, valamint Márton Áronhoz kapcsolódó kiállításokat terveznek. A kulturális központ munkatársa, Botár László hangsúlyozta, sok mindennel foglalkoznak az intézményben, ezek közé tartozik a képzőművészet és vizuális művészetek bemutatása, és igyekeznek olyan kapcsolatrendszert kiépíteni, hogy a helyi értékeket népszerűsíthessék. Kiállításokat hoznak el, évente megszervezik többek között a Free Camp nemzetközi alkotótábort, a Hargitai szalon tárlatot. „Minden rendezvényünknek sajátos az arculata, és fel lehet ismerni, hogy a kulturális központban készült" – hangzott el.
Értékközvetítőket díjaztak
Öt díjazottnak adtak át elismerést az Udvarhelyszék Kultúrájáért gálaesten. A magyar kultúra napja alkalmából szervezett rendezvénysorozatot koronázó díjátadón egy kulturális egyesületet, egy színjátszócsoportot, egy művelődésszervezőt, egy polgármestert és egy grafikust tüntettek ki Udvarhelyen. Idén a helyi G. Egyesület kapta a Közösségért díjat, mivel több száz koncertet, irodalmi estet, kocsmaszínházi előadást, képzőművészeti kiállítást, fesztivált és vetítést szervezett a városban.
A Vitéz Lelkek diákszínjátszó csoportnak ítélték idén az Udvarhelyszék Kultúrájáért Egyesület Értékközvetítő díját. A negyedévszázados társulat több mint amatőr színjátszó csoport, és több mint iskolások szabadidős tevékenysége, hiszen meghatározza a Tamási Áron Gimnázium diákjainak életét, teret adva személyiségük kibontakozásának. Az Értékteremtő díjat Rezi Erika-Gabriella alsóboldogfalvi művelődésszervező vette át kultúranépszerűsítő tevékenységei, irodalom és művészet iránti elszántsága elismeréseként.
Az értékmentő-díjat Tamás Ernőnek, Székelyvarság polgármesterének ítélte az Udvarhelyszék Kulturájáért Egyesület: több mint tizenöt éves munkássága alatt felismerte, az értékek megőrzése és közkinccsé tétele nemcsak egyéni felelősség, hanem közösségi érdek. Gyöngyössy János, Homoródkarácsonyfalván élő történelmi grafikusnak ítélték az Udvarhelyszék Kultúrájáért életmű díját, amellyel munkásságát ismerte el az egyesület.
Több tízezren szavalták közösen a Himnuszt és a Nemzeti dalt pénteken, a magyar kultúra napján. Az Együtt szaval a nemzet kezdeményezés központja idén Szarvas volt, de interneten keresztül Romániából, Szlovákiából, Szerbiából és Horvátországból is csatlakoztak a rendezvényhez. Krónika (Kolozsvár)

Folytatódik a tüntetés Sepsiszentgyörgyön
Újabb tüntetés zajlik pénteken 16 órakor Sepsiszentgyörgyön a főtéren – tudatja Bedő Zoltán A Magyar Megmaradásért Mozgalom nevében küldött tegnapi közleményben.
A letartóztatott kézdivásárhelyi fiatalok ügye rég túlmutat önmagán, hiszen évek óta egy visszarendeződési folyamat szenvedő alanyai vagyunk. Visszaállamosították a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumot, levetették a községháza feliratokat, üldözik jelképeinket, ráadásul, mivel a magyarellenes intézkedések nem váltanak ki általános felháborodást köreinkben, egyre durvábbakat foganatosítanak ellenünk, amelyek célja beolvasztásunk és elüldözésünk. Meg akarunk-e maradni magyarként szülőföldünkön, illetve emberhez méltó életet akarunk-e élni – ezeket a kérdéseket tegyük fel magunknak, s ha igennel válaszolunk, akkor addig kell utcára vonulnunk, amíg véget nem vetnek a magyarellenes a megnyilvánulásoknak – írja Bedő. (farcádi) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Létünk a tét!
Olvasói levél 
Évek óta egy visszarendeződési folyamat szenvedő alanyai vagyunk, mely napról napra fokozódik. Következményei súlyosak és életünk minden területére negatív hatást gyakorolnak, hiszen köz- és magánvagyonunktól, alapvető emberi, állampolgári és nemzeti jogainktól fosztottak és fosztanak meg minket. 
Így és ezért kerülhetett sor a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaállamosítására, a Községháza-feliratok levetetésére, jelképeink üldözésére Székelyföld-szerte, valamint Beke István és Szőcs Zoltán bizonyítékok hiányában történő fogvatartására is. Ide sorolható ugyanakkor a tulajdonba helyezésünk akadályoztatása, a valamikor jól működő ipari egységek tudatos szétverése, a külföldi befektetők Székelyföldről való elriasztása, a munkabérek szégyenletesen alacsony szinten tartása, és az állampolitikai szintre emelt gyűlöletkeltés ellenünk. Ezeknek a mesterien kitervelt és összehangolt magyarellenes intézkedéseknek pedig egyetlen, jól meghatározott célja van: a beolvasztásunk és az elüldözésünk! 
Az itt a kérdés tehát, hogy meg akarunk-e maradni magyarként a szülőföldön, és emberhez méltó életet élni? Mert, ha igen, akkor utcára kell vonulnunk mindaddig, amíg véget nem vetnek a magyarellenes eljárásoknak, intézkedéseknek és megnyilvánulásoknak. Amíg a minket megillető jogokat a szükséges biztosítékokkal együtt bele nem foglalják az ország alkotmányába. 
Éppen ezért várjuk mindazokat, akik felelősséget éreznek és vállalnak közös sorsunkért, ma 16 órára Sepsiszentgyörgy központjába.
A Magyar Megmaradásért Mozgalom nevében, Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Aniszi Kálmán: Számvetés
Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel!
– Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát.
Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is.
Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben?
– Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele.
Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér.
Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra.
A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében.
A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét.
– Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja?
– 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé.
S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik:
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet.
– Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel?
– Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem.
Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették.
Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz.
– Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban?
– Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat.
– Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész?
– Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak.
Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor.
Miként lettem irodalomtörténész?
Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969).
Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot.
A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.)
– Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt?
– Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma.
– És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta?
– Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre.
Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam.
Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad.
A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben.
– Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is?
– A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal.
– Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne...
– Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában.
II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni.
– Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés?
– Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével.
– Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé?
– Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest)

Ne dicsérjetek, szerény ember voltam életemben
Ezekkel a szavakkal hárította a méltatást dr. Szőts Dániel, aki január 31-én töltötte be 91. évét, és akit tegnap a Háromszéki Vitézi Rend is felköszöntött. Dani bácsi élete nyitott könyv, hogy mi mindent tett közösségéért, a magyarságért általában, közismert. És hogy életével, tetteivel kiérdemelte a megbecsülést – vitathatatlan. Amit tegnap, a Kelemen Tibor törzskapitány által kezdeményezett bensőséges kis ünnepségen magáról elmondott, annak bizonysága: Dani bácsi a kilencvenkettőbe lépve sem tagadhatja meg önmagát, elveit.
– Elismerem, az úz-völgyi emlékművet én kezdeményeztem, de mellém állott Sylvester Lajos, és neki köszönhetjük, hogy ma zarándokhellyé vált az úz-völgyi katonatemető, mondta Dani bácsi. Elismerem, 1983-ban én találtam ki a Vártemplom tövében a mikós diákok emlékkopjáinak állítását, ma már nyolcvan van belőlük. Elismerem, a Mikó másfél százados évfordulóján az iskola udvarán az emlékmű állítását én kezdeményeztem, de nem az én érdemem, hogy áll, azt a mikóujfalusiak ajándékozták, és Urszuly Samu egykori úz-völgyi frontharcos faragta ki ingyen. Mindig kaptam becsületes segítőket magam mellé, és ezt köszönöm a Jóistennek. Összeírtam a második világháború sepsiszentgyörgyi áldozatainak névsorát, azt odaadtam Albert Álmos néhai polgármesterünknek, ebből született aztán a belvárosi református templom udvarán az emlékmű. Ezekre vagyok büszke, de még inkább arra, hogy a magyar hadseregben tűzkeresztséget kaptam, hogy a magyar hazáért megsebesültem. Köszönöm, hogy a Jóisten megsegített, ami fontos volna még, hogy a vitézi rend egyesüljön, nekem ez volna egyetlen vágyam, mert egységben az erő, és ez vonatkozik minden szempontból ránk, magyarokra is, ha azt akarjuk hogy fennmaradjunk. Akad-e, ki meghallgassa Dani bácsit?
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A helyesírás a nyelvi műveltség tükre (Implom József Helyesírási Verseny)
A helyesírási szabályokat, hasonlóan a közlekedési előírásokhoz, akkor is be kell tartanunk, ha nem értünk velük egyet – hangsúlyozta Péntek János nyelvészprofesszor, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára tegnap az Implom József Helyesírási Verseny Sepsiszentgyörgyön tartott országos döntője megnyitóján.
A házigazda Mikes Kelemen Elméleti Líceum igazgatója, Már István köszöntőjében párhuzamot vont a verseny névadója és Csutak Vilmos, a Székely Mikó Kollégium egykori legendás igazgatója, a Székely Nemzeti Múzeum őre munkássága között, mondván, egymás kortársaként mindketten nehéz időkben álltak ki a magyar oktatásért, utóbbit pedig saját igazgatójuknak is érzi, mert Csutak Vilmos rendelkezett arról, hogy a valamikori Leányiskola, a jelenlegi Mikes, a Mikóhoz tartozzék.  Péntek János nyelvészprofesszor hangsúlyozta: Heltai Gáspártól kezdődően a magyar helyesírás megalkotásához sok erdélyi tudós járult hozzá, a jelenkori anyanyelvi mozgalom és a helyesírási verseny kezdeményezői pedig elsősorban a szakmai szervezetek és a civil szféra. Kitért az Implom József Középiskolai Helyesírási Verseny közel három évtizedes múltjára és a hazai magyar iskolák több mint két évtizedes részvételére a vetélkedőn, és azt mondta, saját helyesírási önellenőrzőnket úgy kell magunkban hordanunk egy életen át, miként a számítógép helyesírási ellenőrző programját, mert ez a nyelvi műveltségünk tükre. 
Lapunk kérdésére, hogy a jelenkori digitális világ, az internetes kommunikáció rontja-e az anyanyelvet, illetve a tavaly elfogadott új akadémiai helyesírási szabályok milyen lényeges változásokat hoztak, Péntek János elmondta, e tekintetben nem nagyon pesszimista, mert éppen a digitális világnak köszönhető a közeledés a magyarországi és az elcsatolt területeken használt köznyelv és közgondolkodás terén. Szerinte a nyelvromlást és a nyelvváltást inkább a kétnyelvűség okozza, amikor a magyar nyelv térvesztését észleljük a másik nyelv javára. A professzor szerint a helyesírásnak ki kell terjednie az egész magyar nyelvre, hogy mindenki érezze otthon magát benne, ezért tartja fontosnak, hogy az eddigiektől eltérően az új szabályzatban példaként erdélyi földrajzi elnevezések is szerepelnek, nem csak magyarországiak és különböző egzotikus vidékekről származóak. Hibának tartja ellenben, hogy a szaknyelvi elnevezések szabályozásáról nem a nyelvészek, hanem a különböző szakterületek tudósai döntöttek, így a közember számára érthetetlen, hogy a fehér liliomot miért írjuk külön, míg a kékliliomot egybe, vagy a fekete rigó miért két szó, míg a sárgarigó egy. A helyesírás oktatása, az iskolai helyesírás tekintetében Péntek János úgy fogalmazott: „Az egyik gond nálunk, hogy a szaktanárok jelentős része nem magyarul végezte a tanulmányait, közülük sokan nem tudnak helyesen írni. 1990 után sok helyen indult tanítóképzés, az ott végző hallgatók egy részének is komoly gondja van a helyesírással, márpedig a helyesírás megalapozása kis korban kezdődik. Ha a tanító nem tud helyesen írni, az nagy baj.”
A megnyitó után tollbamondással kezdődött a verseny, Tamási Áron Ábel-trilógiájának keletkezéstörténetét hallgatták felvételről a diákok, majd a feladatlap kérdéseire kellett írásban válaszolniuk. Ez idő alatt a tanulókat kísérő tanárokat Cs. Nagy Lajos, a pozsonyi Comenius Tudományegyetem tanára tájékoztatta a Magyar Tudományos Akadémia magyar helyesírási szabályzatának tavaly megjelent kiadása szerinti legfontosabb változásokról. Elmondta, az új szabályzat megengedőbb az előbbinél, több változatot kínál adott szóra, kifejezésre, de továbbra is bonyolult az összetett szavak írása, valamint a szakkifejezések szabályozása, amelyeknek egy köznyelvi változatát kellett volna elfogadni a szakmailag megalapozott, de a közember számára érthetetlen indoklás helyett. A jelenlegi változatban a korábbi túlmagyarázó bevezető helyett egyszerűbb, rövidebb és világosabb a kezdet, bizonyos szókategóriák jobban elkülönülnek, ezáltal átláthatóbb a szabályok rendszere, és külön érdeme a szabályalkotóknak, hogy nem kell azonnal bevezetni, illetve számonkérni minden területen a magyar helyesírás új szabályait, hanem türelmi idő áll rendelkezésre, hogy fokozatosan érvényesítsük azokat – foglalható össze Cs. Nagy Lajos következtetése. Az Implom József helyesírási versenyt a középiskolák IX–XII. osztályos tanulói számára az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, az Oktatási és Kutatási Minisztérium Kisebbségi Főosztálya, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum szervezi a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszéke szakmai felügyeletével. A vetélkedőt évfolyamtól függetlenül egységes feladatok és értékelés alapján tartják, a legtöbb pontszámot elérő kilenc diák bejut a február végén Gyulán szervezett Kárpát-medencei döntőbe. A sepsiszentgyörgyi versenyen Erdély, a Partium és a Bánság tizenkét megyéjéből hetvenkét tanuló vett részt, az összesített pontszámot a tollbamondáson és az írásbeli feladatmegoldáson elért eredmények alapján számítják ki. Az eredményeket ma hirdetik ki.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A nemes, nemzetes magyar nyelvért
Nem az első eset kurta életemben, hogy csak mondom a magamét, mint akit még nem vertek elégszer szájon, hogy ébredne végre a hiábavalóságból. Számtalanszor vállalkoztam olyasmi elvégzésére, amit senki nem vállalt. Így vagyok a magyar nyelv védelmével is. Soha ennyire szennyes nem volt a mi anyanyelvünk, mint most. És e fertőzéses betegség nem rövid lejáratú. Állítólag kitört – mint minden tavasszal – idén is az influenzajárvány. Majd vége lesz…
A magyar nyelv lerontását azonban világhatalmi erők végzik – és vége nem látszik, mert a nemtörődömség a legnagyobb fertőzés. A 20. század ötvenes, hatvanas éveiben hatalmas hadjáratot indítottak a franciák az új keletű angol, német szavak áradása ellen. Sikerük volt.
Manapság a hányavetiség „vállalta” nálunk a nyelvpusztítás magyarázatát. Budapesti író válaszolt fölvetésemre a Magyar Írószövetségben, mondván, hogy a technikával jár ez, meg azzal, hogy a magyar nyelv sokáig volt a latin nyelv behatása alatt. Érveim nem érdekelték.
Gyorstalpaló egyetemi szakok végzettjei akkor vélik magukat okosabbnak, ha generációt, aktualizációt, szituációt, identizációt és ezer hasonlót használnak. Bizony, akkor lesz a magyar nyelv (is) a maga birtokán belül honos, magasabb rendű, ha a maga világhírű minőségét kapja vissza tőlünk. Mert nem ebbe a magyar nyelvbe szeretett bele annyi nyelvész, tudós, író, bíboros Európában: „Az én individuális politikám esszenciája abban kulminál, hogy a totális faktumok és tézisek fundamentumán reális hipotéziseket tendálok kreálni az aktuális generáció számára.” Ez egy műanyagmondat, jelzésként írtam ide a magam elrettentő fogalmazványát.
Lehet nevetni, csókolózni a temetőben is, de a haldokló magyar nyelv házában aligha. Hivatalos, kulturális intézmény asztaláról kezembe került szövegben számoltam, amíg bírtam, az idegen, ellenséges, gyilkos szavakat: az identitás oldalanként tízszer szerepel, s mindahány a nemzeti önismeret fogalomkörében! És így az aktuális téma, az identitás újradefiniálása, a koncepció és a generáció motiválása, és befut az interaktív oktatás is, ami teljesen meghonosodott, de többször is kérdeztem tanároktól, mi ez a hablaty fogalom...
És folyik az intelligenciától távol álló ipari lé, a szenny, inkluzív a problémák aktualizálása komplex kódrendszerben, a teljes koncepció szintjén...
És bizony nem én alkottam ezeket a mondatokat, szókapcsolatokat, hanem a kulturális kreatív szektor és annak adekvát reflexiója. És jelentkezik most még a történelmi frusztrációkkal a sztereotípiákon alapuló negatívitás és integráció... A dolgozat szól még – sok száz között – a tradicionális szakmákról, azok eltűnéséről, a globalizációnak köszönhetően. Hát igen, ez egy állapot, beteges. És ebben az elváltozó globalizációs állapotban bizony eltűnt a régi tanítói hivatás, mely őrizte még a magyar nyelvet. Ma faluhelyen is tanárok tanítanak égbe kiáltó magyar nyelven. É jöhetnek a pedagógusok fogadatlan prókátorai, mert Sepsiszentgyörgy három jeles, hatalmas középiskolai intézetéből – Székely Mikó Kollégium, Művészeti Líceum, Mikes Líceum – egyetlen egy tanár, tanító nem vett részt tavaly májusban a magyar nyelv védelmének ügyében általam szervezett megbeszélésen. És igazgatókkal beszéltem meg az ügyet, a nyelvünk ügyét, és nem a kapusokkal.
Nem identitásbeli organikus urbanizáció ez, de nem ám. És ebben a korrelációban – ebben az összefüggésrendszerben bizony szemhéjak mögött látni is véljük az ebek harmincadjára kiterített, veszendő magyar nyelvet. Siratni a holtat már hiába. Ám a magyar nyelv még csak haldoklik, éldegél idegenként, szülöttei ajkán. Számomra még akkor is jogos a riadalom, ha a szöveget angolból (!) fordítják magyarra – közhasználatra. S hadd kérdezzem meg emitt: miért nem magyarból fordították angolra, románra a pályázati dolgozatot? Ez is a vád része.
Meg nem állhatom említeni a mai sajtó eszement nyelvét, melyet senki nem véd. Minálunk már nem beszélnek az emberek, hanem kommunikálnak. A juhászkutya kommunikál a birkákkal. Vagy két évvel ezelőtt mondottam – riadalmat és nyelvi megbecsülést akarván kelteni akkor is –, hogy következőkor az újságíró neve alá rakom a nyelvi förtelmeket, a magyar nyelv védelmére figyelmeztetve…
Kihez fordulhatunk védelemért, ha már a tanárokhoz nem? Van-e szerv, iroda, ügyosztály a tanfelügyelőségen, szerkesztőségekben, önkormányzatokban, ahol vállalják az anyanyelv védelmét – szigorúan, szakmai kötelezettségként? De hol van Kazinczy, Hajnóczy, Csokonai – és hol van a tavalyi hó és a tavalyelőtti nemes, nemzetes magyar nyelv?
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szükségünk van a hitre – interjú dr. Kinda Eleonórával
Dr. Kinda Eleonóra nem csak a Székely Mikó Kollégium megbecsült vallástanára, hanem az illyefalvi református egyházközség történetének megírója is. Frissen megjelent kötetéről a sepsiszentgyörgyi bemutatója után beszélgettünk, de szó esett további terveiről és jövőt firtató gondolatairól is.
– Miért éppen Illyefalvát és református közösségének történetét választotta első tudományos munkája témájául?
– Elsősorban azért, mert ebben a helységben születtem, és így 24 éven át voltam annak a református egyházközségnek a tagja, melynek 450 évre visszatekintő, küzdelmekkel teli múltját eddig még senki sem tárta fel. Ugyanakkor jómagam is tudni akartam, hogy egykori közösségem gyökerei mennyire nyúlnak mélyre, merre ágaznak szét, és milyen termést hoztak.
– Minderről hol lehetett ismereteket szerezni?
– Sepsiszentgyörgyön az állami, szülőfalumban pedig a református egyházi levéltárban, ugyanis mindkét helyszínen hatalmas mennyiségű anyag állt a rendelkezésemre, amit viszont az összegyűjtésen, rendszerezésen, tanulmányozáson és szerkesztésen kívül, még a mai nyelvjárásba is át kellett ültetni ahhoz, hogy közérthetővé váljék.
– Sikerült-e olyan történések, tények nyomára bukkanni, melyek emléke már kiesett a köztudatból, vagy csak a mondák szintjén van jelen?
– Igen, feljegyzéseket találtam például a titkos járatokra vonatkozóan, melyekből kiderült, hogy két alagút is létezett, egyik ÉNY-i és a másik DK-i irányba vezetett ki a vártemplomból, és rajtuk keresztül az erdő széléig lehetett eljutni. Ugyanakkor az is bebizonyosodott, hogy a közösség élelmiszerkészletét – a szájhagyománynak megfelelően – valóban a bástyákban helyezték biztonságba, és 1842-ben még 118, e célnak megfelelő kamra létezett. Kiderült továbbá, hogy a Józsa Sándor lelkész által 1902-ben építtetett parókia ma is használatban lévő, impozáns épületének anyagát a belső várfal délkeleti szakaszának lebontásából nyerték. 
– Mit jelent önnek kutatása eredményeinek könyvben való megjelentetése? 
– Hálás vagyok a Jóistennek, hogy erre sor kerülhetett, hiszen múltunk egy szeletének a történéseit rögzítve, azt megmentettem az utókor számára is. Ugyanakkor abban reménykedem, hogy példámat követve, a diákjaim között is akadnak olyanok, akik majd hasonlóan cselekszenek. Tetteink, hétköznapi küzdelmeink rögzítésével ugyanis nem csak őseinknek tartozunk, hanem az utánunk következő nemzedékeknek is, mert az őket itt megtartó folytonosságtudat érdekében tudniuk kell rólunk, valamint arról is, hogy egy élhető jövő érdekében mit és miként cselekedtünk. 
– Várható-e a folytatása tudományos munkájának?
– Más egyházközségek még feldolgozatlan történetét is meg szeretném írni, mert sajnos egy olyan Európában élünk, mely kezdi megtagadni keresztény voltát, és egyesek ma már Székelyföldön is megkérdőjelezik a vallásórák létjogosultságát. Ilyen körülmények közepette pedig égetően fontos meg- és felmutatni, hogy a kereszténység értékeket teremtett, hogy a múlt megpróbáltatásai közepette kapocsként tartott össze minket, hogy a belőle fakadó hit volt az a forrás, melyből erőt merítettünk a mindenkori újrakezdésekhez, és meríthetünk a jövőben is.
Bedő Zoltán
Dr. Kinda Eleonóra Az illyefalvi református egyházközség története a kezdetektől
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Irányt és értéket mutatnának a szórványprogramban
Brassó, Fehér, Hunyad, illetve Szeben megye kultúrszervezői, valamint háromszéki oktatási és kultúrintézmények vezetői, képviselői találkoztak az idei szórványstratégia megbeszélés apropóján Baróton.
Az eseményen az Összetartozunk Székely-Szórvány Partnerségi Program felelősei is jelen voltak. Grüman Róbert az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének ügyvezető elnöke, illetve a program ifjúsági vonalának egyik alapítója elmondta: „a székely-szórvány együttműködés a pénzügyi támogatáson túlmutat: egy valódi közösségépítő, identitáserősítő program”.
A jelenlevők egyetértettek abban, hogy a szórványvidékeken nagy szükség van a közösségépítő, magyarságtudat-erősítő rendezvényekre. Gudor Botond gyulafehérvári református esperes a szórványprogram lelkesítő hatásának példájaként említette Alvincet, „ahol néhány évvel ezelőtt háromszéki fiatalok önkéntes munkával felújítottak egy szenes, üszkös épületet, a helyiek pedig ezen fellelkesedve ma már manzárdban gondolkodnak, és egy táborozó helyet hoznak létre önerőből”.
Megfogalmazódott annak gondolata is, hogy bár a székely-szórvány program nem oldja meg az alapvető közösségi gondokat, irányt és értékeket mutat, lelkesít, erősíti az identitástudatot és ezért van nagy szükség rá.
Újdonság, hogy a szombati találkozó alkalmával újabb háromszéki szervezetek, intézmények csatlakoztak a programhoz. A Székely Mikó Kollégium igazgatónője, Kondor Ágota és Kolumbán Laura, a Mikes Kelemen Líceum tanárnője elmondták, szeretnék szorosabbra fűzni kapcsolataikat a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiummal, illetve a dévai Téglás Gábor Iskolaközponttal.
A rendezvényen az RMDSZ Nőszervezetének háromszéki, szebeni, valamint Hunyad megyei vezetői is megállapodást kötöttek, hogy a székely-szórvány vonalon is igyekeznek összekapcsolni programjaikat. A nőszervezeti együttműködés céljai egybecsengenek a program eddigi törekvéseivel: erősíteni a szórványban élő közösségek összetartozását, identitását azáltal is, hogy egyéni, vagy éppen családi barátságok születnek, a két vidék megismerheti egymás kultúráját, hagyományait.
„A világ egyensúlya is úgy működik, hogy mindig az erősebb vigyáz a gyengébbre. Ebben az esetben Székelyföld a tömbvidék, az erősebb. A mi feladatunk segíteni, közös lehetőségünk pedig, hogy ápoljuk ezt a kapcsolatot” – összegzett az eseményen Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke.
Bencze Melinda. Székelyhon.ro

A Tóth Árpád Irodalmi Kör havi ülése
Erdély neves iskolái
Kedden délután került sor az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör havi munkaülésére, melyen ez alkalommal Matekovits Mihály, az RMPSZ Arad Megyei Szervezetének tiszteletbeli elnöke tartott előadást, bemutatva Erdély néhány neves iskoláját. Szó esett a Kolozsvári Báthori István, a Nagyenyedi Bethlen Gábor, a Csíkszeredai Márton Áron, a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó, a Székelykeresztúri Berde Mózes, a Nagyváradi Ady Endre, a Brassói Áprily Lajos, a Zilahi Wesselényi, a Kolozsvári János Zsigmond, a Székelyudvarhelyi Tamási Áron, a Kolozsvári Apáczai Csere János, a Szatmárnémeti Református Gimnázium és a Marosvásárhelyi Bolyai Farkas iskolákról.
Matekovits Mihály olyan személyeket is bevont az előadásba, akik a fenti iskolák valamelyikébe jártak, így a Nagyenyedi Bethlen Gábort Kiss Anna, a Székelykeresztúri Berde Mózest Hadnagy Dénes, míg a Brassói Ápriliy Lajost Matekovits Mária mutatta be. Az intézményekben végzett híres költőktől vagy neves személyiségektől származó idézeteket Gál Zoltán, a Nyugati Jelen ifjú újságírója és a kör rendszeres részvevője olvasta fel.
Rögtön az est kezdetén a jelenlévők megemlékeztek Balázs Katalinról, a Vörös Lobogó, később Nyugati Jelen egykori szerkesztőjéről, akinek halála óta egy év telt el, valamint a nemrégiben elhunyt Katona Béláról. Ahogy Regéczy Szabina Perle, a kör elnöke fogalmazott, „jó szavalót és vidám, jókedvű barátot” veszítettek el, és az ő emlékére Lucian Emandi Feltámadás/Înviere című verséből idézett.
L. N. Nyugati Jelen (Arad)

Nemzetpolitikai Kutatóintézet: egyre erőteljesebb a civil jogvédelem
A civil jogvédelem egyre erőteljesebben vesz részt a jogsértések és a közösségi jogtiprások tematizálásában Erdélyben - állapította meg a Nemzetpolitikai Kutatóintézet legújabb, az MTI-hez pénteken eljuttatott összegzésében.
A kutatóintézet elemzése szerint a civil jogvédelem jogosan tölti ki sokszor azt az űrt is, amit a politikai érdekképviselet hagy maga mögött ilyen téren, valójában azonban az lenne a kívánatos, hogy ezek a civil jogvédő és -kiterjesztő kezdeményezések - a konstruktív kritikán túl - a politikai érdekképviselettel együttműködve, azt kiegészítve és egymást erősítve fejtsék ki tevékenységüket. Azaz közösen, ki-ki a maga eszköztárával élve érjenek el eredményeket.
Az összegzésben, amely 1989-től tekinti át a civil jogvédelem helyzetét, kiemelték: az RMDSZ 1989 végétől viszonylag hosszú ideig komoly közösségi jogvédő szerepet vállalt. Olyan jelentős akciókat szervezett, mint például az 1990. február 10-i gyertyás-könyves tüntetés, amelyen országszerte százezrek vettek részt a Bolyai Egyetem visszaállításáért és általában a magyar nyelvű oktatás védelmében. Kitértek arra is, hogy egy egyszerű nyelvi jog védelmében (egy gyógyszertár magyar nyelvű felirata) tartották a márciusi marosvásárhelyi tüntetést is, amely "Marosvásárhely fekete márciusa" néven közismert magyarellenes pogrommá változott. Szintén jelentős aktivista-mozgalmár hangulat hívta életre az RMDSZ-nek 1993-ban az Európa Tanácshoz intézett és híressé vált Memorandumát, amelyben először (és azóta is egyedülálló módon) foglalja össze a romániai magyar közösség elvárásait az Európa Tanácshoz való csatlakozás előtt. Az RMDSZ 1996 végén bekövetkezett kormányzati szerepvállalásával egyidejűleg fokozatosan beszűkült annak mozgalmár jellege - állapították meg.
Kitértek arra is, hogy a magyar civil jogvédelem területén számos civil szervezet, közösség és lelkes magánszemélyek is fejtenek ki jelentős munkát. Olyan területet fednek le, amelyben a politikai érdekképviseletnek alig vagy egyáltalán nincs mozgástere, illetve amit az különböző okoknál fogva elhanyagol.
Ilyen az anyanyelvi jogok érvényesítése a gyakorlatban vagy a különböző közösségi jogsérelmek monitorizálása.
Az elemzés a jogvédő, jogkiterjesztő tevékenységeket időrendben is két csoportra osztja, az egyik a 2001-2012 közötti korszak, amikor a civil szervezetek leginkább a jogalkalmazás fontosságára, proaktív tevékenységre fókuszáltak, a másik a 2012 utáni időszak, amikor a jogalkalmazás kikényszerítésére összpontosított tevékenység fokozatosan kiterjedt a jogsértések és a jogfosztások körére, az azok ellen való fellépésre.
A választóvonal a két korszak között a buzau-i bíróságnak a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítására vonatkozó alapfokú ítélete lehet, illetve erre a 2012. szeptember 1-jei sepsiszentgyörgyi Igazság Napja néven adott közösségi válasz, amely rádöbbentette az erdélyi magyar társadalmat a jogfosztások intézményesülő dimenziójára - olvasható az anyagban.
Az elemzés az első időszak szervezetei között említi a Bolyai Kezdeményező Bizottságot, a Nyelvi Jogok Portált, a Civil Elkötelezettség Mozgalmat. Megállapították, hogy a 2012 utáni korszakot a sokkal intenzívebb, erőteljesebb civil tevékenység jellemzi. Ekkorra már - írták - nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon nehéz jogbővítésről beszélni, miközben nem csupán a létező jogok alkalmazása ütközik számtalan akadályba, de az is külön harc tárgya, hogy a már megszerzett jogokat ne vegyék vissza.
A kétnyelvűség érdekében aktiváló szervezet az "Igen, tessék!" Mozgalom, amely abból az ötletből indult el, hogy "Igen, tessék" matricákat helyeztek el olyan cégek, kereskedelmi egységek bejáratánál, ahol magyarul is kiszolgálják az ügyfeleket, és ezt azok nyilvánosan fel is vállalják. Mára a mozgalom két nyelven működő céges regisztrációra alkalmas online felületet hozott létre, emellett az anyanyelvű szolgáltatásokat keresők számára telefonos tudakozót működtet, ingyenes közösségi havilapot juttat el 18 ezer kolozsvári és környéki háztartásba.
Kifejezetten jogsegélyre épül a Jogaink Egyesület, majd 2013 elején alakult meg és hamar ismertté vált a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat, amelyet az RMDSZ hozott létre azzal a céllal, hogy egy országos közösségi jogvédelmi civil hálózatot építsen ki. MTI

Erőszakos „igazság”
Kíváncsian várjuk, mit lép a román igazságszolgáltatás, miután az Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesterrel szemben a korrupcióellenes ügyészség által egy, a vádhatóság, illetve a számvevőszék által gyanúsnak vélt hitelfelhasználási ügy kapcsán indított eljárás állítólagos sértettje közölte: nem igazán hisz abban, hogy kár érte volna.
Az elöljárót azzal gyanúsították meg, hogy az eredeti rendeltetéstől eltérő célra használta fel az Európai Beruházási és Fejlesztési Banktól (EBRD) felvett hitelt, amivel 549 ezer eurós kárt okozott az önkormányzatnak. A gond – már persze csak a korrupcióellenes ügyészség szempontjából gond – csak az, hogy az EBRD jelezte: gyakorlatához híven szorosan figyelemmel követte az általa nyújtott hitel felhasználását, és ennek alapján nincs oka azt hinni, hogy a hitelt nem rendeltetésszerűen használták fel.
Ez meglehetősen világos beszéd: ha az EBRD úgy értékeli, hogy nem érte kár, akkor egy jogállamban az ügyészség és a számvevőszék előbb-utóbb ejti az ügyet. Majd miután elnézést kér a polgármestertől és a város közösségétől az okozott kellemetlenségek miatt, további jó munkát kíván, elköszön, a továbbiakban pedig mindenki végezheti a maga dolgát, oszoljunk, kérem, nincs itt semmi látnivaló.
Csakhogy ez Románia, ahol épp Sepsiszentgyörgy kapcsán tapasztalhattuk meg, hogy az igazságszolgáltatás bizonyos magyar vonatkozású ügyekben akkor is mindenáron igazságot akar tenni, ha az összes érintett kézzel-lábbal jelzi, hogy nem történt igazságtalanság.
A Székely Mikó Kollégium ügyére gondolunk, amelyben a bíróság annak ellenére is a korrupcióellenes ügyészségnek adott igazat, és az iskola újraállamosításáról döntött, hogy az ítélet „kedvezményezettje”, a város önkormányzata jelezte: nem érte kár a restitúció során, és a református egyházat tekinti az ingatlan jogos tulajdonosának. Nagyon nem szeretjük, amikor a DNA célkeresztjébe került magyar elöljárók azzal próbálnak védekezni, hogy csak a magyarságuk miatt támadják őket. Itt is óvatosan bánnánk a következtetések levonásával.
Annyit mégis megjegyeznénk, hogy ez az ügy mostantól meglehetősen hajánál fogva előrángatottnak tűnik, és attól is nehéz elvonatkoztatni, hogy „véletlenül” éppen közvetlenül az önkormányzati választás előttre időzítették, amelyen a sikeres, közkedvelt és nem utolsósorban a magyar jogkövetelések és önrendelkezés mellett is kiálló elöljáró újabb biztos mandátum elé nézett. De egyelőre ennyit a gyanús elemekről – inkább várjuk a DNA reakcióját.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Marosvásárhelyen ülésezett az SZKT
Vállalni kell a felelősséget!
– Az elmúlt tíz napban sokan megkérdezték, van-e még értelme ilyen körülmények között, mindazok után is, ami Sepsiszentgyörgyön történt, választott tisztségért hajtani, jelölést vállalni, indulni a választásokon? Tudom, ma nem könnyű meggyőző igent mondani. Tudom, hogy nem egyszerű meghozni a döntést. De meg kell hozni. Vállalni kell a felelősséget, és ami ezzel jár: a harcot. Vállalni kell a képviseletet, a közösség ügyét. Annak minden személyes kockázatával. Mert azt vállaltuk, hogy szolgálatot végzünk, a közösség szolgálatában állunk – adta meg a szombati Szövetségi Képviselők Tanácsa ülésének alaphangját Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke.
– Hosszú érdekképviseleti harcunk, majd közösségünk, településeink fejlődéséért kifejtett munkánk után ma ismét ott tartunk, hogy az RMDSZ legfőbb teendője a közösség védelme, a magyar emberek biztonságának megteremtése – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy az RMDSZ számára továbbra is a magyar érdek és a közösség biztonsága a legfontosabb. A szövetség határozottan kiáll igaza mellett, és világosan, erős hangon állást foglal az igazságtalanság ellen a nehéz időkben is, amikor újabb és újabb eszközöket vetnek be a magyar közösség ellen. Mint mondta, az utóbbi idők gyakran meglepő közéleti vagy társadalmi történései ellenére is vállalniuk kell azt a közösségi munkát, amelyre a szervezet huszonhat évvel ezelőtt is vállalkozott, és amelyet kitartóan végez mindmáig.
Bírósági eszközök a magyarság jogainak csorbítására
Kelemen Hunor szerint az RMDSZ valamennyi felelős politikusának eszközként kell tekintenie a szervezetre, nem úgy, mint egy önmagáért való célra.
– A mi szövetségünk a romániai magyarok szövetsége, erős eszköze a politikai és érdekképviseletnek. Olyan értékes eszköz, amit nem szabad elengedni. Azt kell megmutatnunk, hogy a mostoha körülmények között is tudunk olyan jelölteket állítani, akikben megbízik a közösség, akik hiteles emberek, és a közösség problémáira jó, eredményre vezető választ tudnak adni. Akik a politikát, a közösség képviseletét szolgálatnak tekintik, akiknek van elképzelésük a jövőről.
Felhívta a figyelmet azokra a veszélyekre, elfogadhatatlan helyzetekre, amelyekkel a magyar közösségnek szembesülnie kellett az utóbbi időben, és arra, hogy "ami ellenünk történik, az nem véletlen, hanem tervszerű és folyamatos. Hivatásos feljelentők, buzgón intézkedő hatóságok munkálkodnak azon, hogy megszerzett jogainkból visszavegyenek". Példaként az anyanyelvhasználat korlátozására, a kétnyelvű vagy magyar nyelvű feliratok eltüntetésére vonatkozó bírósági döntéseket, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaállamosítását, a Katolikus Státus tulajdona körüli vizsgálódást, a leállított restitúciót említette, illetve azt, hogy Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, legutóbb pedig Sepsiszentgyörgyön  "lefejezték" a város vezetését. – A korrupcióellenes harc ürügyén olyan embereket próbálnak eltávolítani a közösségek éléről, akik igazolták, hogy képesek építkezni, jövőt teremteni. Ha jobban belenézünk a vádiratba, korrupció sehol sem merül fel, de nem tesznek különbséget a közigazgatás során felmerülő tévedés és a korrupció között. Hangsúlyozta: Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét annak ellenére eltiltották a munkájától, hogy a vizsgálatnak már ebben a stádiumában is bizonyította ártatlanságát.
Az elnök szerint bírósági eszközöket használnak a közösség szimbólumainak, nyelvhasználati jogainak visszavonására, és bár van törvény erre, akadályozzák a kétnyelvű utcanévtáblák kifüggesztését, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen nem alkalmazzák az oktatási törvényt. Ezzel szemben viszont olyan törvénytervezeteket nyújtanak be egymás után, amelyek egyértelműen magyarellenesek: az anyanyelvhasználatot, a himnuszéneklést vagy az RMDSZ-t tiltanák be, a polgármestereket pedig a román zászló őreivé tennék. – Ezek a próbálkozások lassan olyan helyzetet teremtenek, amelyek miatt a magyar emberek még megmaradt, cseppnyi bizalma is elpárolog az olyan állami intézmények iránt, mint a bíróság vagy ügyészség – jelentette ki, és felhívta a figyelmet, hogy az Európai Bizottság Romániáról szóló országjelentése és az Európai Emberjogi Bíróságon megnyert perek, a több százezer eurós kártérítés kifizetésének kötelezettsége között hatalmas ellentmondás van. Ugyanebben az európai országban pedig megtörténhet az is, hogy az egészségügyben megalázzák a magyar betegeket.
– Az olaszteleki és a nagyváradi kislány esete is azt mutatja, hogy a diszkrimináció, a magyarellenes indulat már nincs tekintettel sem arra, hogy valaki beteg, sem arra, hogy hány éves. Az olaszteleki kislánnyal történteket mindenki ismeri, de kevesebb figyelmet kapott az, amikor Nagyváradon alig egy éve hasonló eset történt – jelentette ki az RMDSZ elnöke, aki szerint ilyen körülmények között igaza van annak, aki mindennek kapcsán azt kérdezi: mi folyik itt?
Kiállni, képviselni, kiharcolni
Kiállni, képviselni, kiharcolni – Kelemen Hunor szerint ez a hármas jelszó kell vezérelje a továbbiakban az RMDSZ munkáját.
– Kiállni a magyarok mellett, nyilvánosságra hozni minden támadást, minden jogsértést. Képviselni ügyeiket minden fórumon a törvényhozástól a nemzetközi szervezetekig. Kiharcolni az igazunkat és visszakapni azt, amit egyszer már megszereztünk, megszerezni azt, amit már régóta meg kellett volna kapnunk – jelentette ki a szövetségi elnök.
A szombati ülésen az SZKT megválasztotta az Állandó Bizottságot, a Szövetségi Szabályzatfelügyelő Bizottságot, a Szövetségi Etikai és Fegyelmi Bizottságot, illetve a Szövetségi Ellenőrző Bizottság tagjait. A szövetségi elnök Kovács Péter ügyvezető elnököt kampánykoordinátori, Nagy Zoltán Leventét kampánykoordinátor-helyettesi tisztségbe javasolta, javaslatát a Szövetségi Képviselők Tanácsa elfogadta.
A testület határozatot fogadott el a romániai magyar közösség szociális helyzetének javítását célzó intézkedésekről, elfogadta a szövetség szórványra vonatkozó cselekvési tervét, amelynek gyakorlatba ültetése az ügyvezető elnökség feladatkörébe tartozik.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Czegő Zoltán szerzői estje
Visszatekintés az elmúlt ötven évre 
Első verse közlésének (1966. február) ötvenedik évfordulója alkalmából a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében családtagjai, barátai, ismerősei és olvasói Czegő Zoltán költő, író, publicista személye és életműve előtt tisztelegtek az elmúlt hétvégén. Az alkotóval Albert Ernő nyugalmazott tanár, népköltészet-kutató, valamint Kiss Jenő nyugalmazott könyvtárigazgató beszélgetett.
A bensőséges, mondhatni családias hangulatú, ugyanakkor Czegő sajátos humorával fűszerezett, de megható pillanatoktól sem mentes összejövetel Szabó Mihály zenetanár csodálatos fuvolajátékával kezdődött, majd Szonda Szabolcs intézményvezető köszöntötte az ünnepeltet, a meghívottakat és a szép számban megjelent közönséget. A másodikként szóra emelkedő szerző a múltra emlékező, de a jelent is szemlélő és jövőt fürkésző beszédében nem csak a számára kedves emlékeket idézte fel, hanem a kellemetlen pillanatokat is. Költővé válásának folyamatáról így vallott: „Én annál jobban tiszteltem a költészetet, Janus Pannoniustól egészen a kortársakig, mintsem arra gondoljak, hogy én is belevághatnék annak művelésébe. Éppen ezért teljesen váratlanul tört rám az íráskényszer, melyet egy kettős tragédia: egy NATO-tábornok és egy erdővidéki református lelkész ugyanazon a napon elkövetett öngyilkosságának döbbenete váltott ki belőlem.”
Így született meg 26 éves korában az Emlékezz az életre című első verse, melyet Székely János főszerkesztő a következő hónapban le is közölt az Igaz Szó nevet viselő, akkoriban egyetlen magyar nyelvű irodalmi folyóiratban. „A kő lehull, ám lent is kő marad –/ Te hulltodban megtagadtad magad” idézte az utolsó két sort azok megírója. Ez a költemény belefoglaltatott az 1970-ben Pogány liturgia cím alatt megjelent első kötetébe is. A továbbiakban pedig elárulta, hogy az első, Medrében él című regénye megírásának 1992-ben fogott neki Budapesten, s mivel azóta az önkifejezés eme formáját is gyakorolja, eddig megjelent 21 kötetének mintegy fele próza.
A Székely Mikó Kollégium igazgatói tisztségét egykor betöltő Albert Ernő konok, elszánt és egyenes tartású gyerekként emlékezett vissza az ötvenes évek elején ott diákoskodó Czegő Zoltánra. A tanár úr véleménye szerint Czegő íróként nem csak rendkívül termékeny – csak 2004 és 2014 között öt regénye jelent meg – hanem újszerű nyelvezetet használó, valamint mélyenszántó gondolatait olvasmányosan és gyönyörű nyelvezeten megfogalmazó szerző is egyúttal. Ennek alátámasztására a Néma lovagból idézte a következő sorokat: „Olyan szép volt a leány, mint búcsújáráskor az oltár, amelyet teleraktak virágokkal, s olyan illatos.” Egy másik helyen pedig így fogalmaz: „Akkorácska volt az a falu, hogy a védőszentje markában is elfért volna.”
Ha Czegő Zoltán életében, mint ahogy az est folyamán utaltak rá, voltak is törések, költői pályáján ez nem érzékelhető, versfaragóként egyenletesen és folyamatosan fejlődött, s az idő múlásával egyre árnyaltabban, szebben és veretesebben fejezte ki magát. És ez jellemző a beszédstílusára is, amiért az író-olvasó találkozók kedvence – állapította meg végezetül rövidre fogott, de tartalmas felszólalásában Kiss Jenő.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)