A magyarság kisemmizése
Illúziók, ámítások
A második világháború után, amikor a párizsi békeszerződés (1947. február 10.) még nem garantálja a magyar többségű Észak-Erdély Romániához csatolását, engedmények sora biztosítja a megmaradás intézményeinek működését. Az 1948-as tanügyi reformig – az óvodától az egyetemig – kiépül a magyar iskolahálózat.
1945-ben visszaállítják a betiltott dél-erdélyi magyar iskolákat. Brassóban és Kolozsváron magyar főtanfelügyelőségek létesülnek. 1945. május 28-án királyi rendelettel létrehozzák a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetemet. Az erdélyi magyar politikusok egy része – köztük Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke – hisz az ámításnak. Vannak olyanok is, akik nem táplálnak illúziókat. 1945/46 telén Márton Áron püspök figyelmeztet, hogy a magyar intézmények léte csak ideiglenes és kirakat jellegű. Idézzük szavait, melyet dr. Csőgör Lajosnak, a Bolyai Egyetem lektorának mondott: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad?”
Az iskolarendszer elsorvasztása
A Párizsi békeszerződés aláírása után Románia gyorsan számolja fel a magyar iskolarendszert. 1948-ban államosítja a magyar egyházak vagyonát. 2140 épület – iskola, kórház és más közösségi intézmény – mellett nagy kiterjedésű szántók és erdők kerülnek állami tulajdonba. Mivel e vagyon összértéke Románia egy évi jövedelmét teszi ki, ugyanakkor a román politika érdekelt a magyarság gazdasági és kulturális lehetőségeinek korlátozásában, a román kormányok mai napig halogatják, akadályozzák a magyar tulajdon maradéktalan visszaszolgáltatását. Mindezt teszik akkor, amikor ez alapfeltétele Románia NATO- és Európai Uniós csatlakozásának.
1948-ban felszámolják a magyar tanfelügyelőségeket, szakiskolává minősítik az elméleti magyar iskolák egy részét. A közoktatási minisztériumban megszüntetik a nemzetiségekért felelős főosztályt. 1950-ben felszámolják az önálló magyar művészeti középiskolákat, főiskolákat, amelyek vegyes tagozatúvá válnak. 1959-ben a Bolyait egyesítik a Babeş Tudományegyetemmel. 1948-ban a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet önálló magyar főiskolaként kiválik a Bolyai Tudományegyetemből. 1962-ben anélkül, hogy a korábbi jogállását megváltoztatnák – szóbeli utasítással – kétnyelvűvé változtatják. Az intézmény rövid idő alatt román jellegű lesz, 1991-ben felveszi a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nevet. Az 1945-ben alapított Bolyai Tudományegyetem 70. évfordulóján – amely a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem jogelődje – már egy szót sem pazarolnak arra, hogy megemlítsék, ezek magyar tannyelvű egyetemek, amelyeket elrománosítottak. Az ünneplésen nem vesznek részt a magyar tanárok, tiltakozva a magyar tagozat elsorvasztása ellen.
Kérdéses a jogállamiság
A Batthyáneumot a katolikus egyház csak korlátozott jogkörrel veheti vissza. Újból államosítják a Református Székely Mikó Kollégiumot. A korrupcióellenes ügyészség vizsgálja, miként adták vissza a magyar felekezeteknek az ingatlanokat. Szatmár megyében három település önkormányzatától kérnek adatokat a római katolikusoknak visszaszolgáltatott ingatlanokról. Egyetérthetünk Balog Zoltánnal, az emberi erőforrások miniszterének Szatmárnémetiben elhangzott véleményével: a restitúció megkérdőjelezése veszélyezteti a romániai jogállamiságba vetett hitet.
Mivel az államnacionalizmus igyekszik kisemmizni magyar közösségünket, szükség lenne egy fehér könyvre, amely ismertetné azt a sötét kálváriát, ami a visszaadott ezer és az ennél nagyobb számban állami tulajdonban maradt magyar épületet érinti. Most két nagyhírű magyar intézményt – a gyulafehérvári Batthyáneum és a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium – mutatunk be, melyek megjárták a román jogszolgáltatás útvesztőit, buktatóit.
Van is, nincs is Batthyáneum
A gyulafehérvári Batthyáneum – a hatalmas értékű könyvtár és tudományos gyűjtemény – visszaadása a római katolikus egyháznak nem egyszerű, mert a román állam igényt tart e magyar kulturális örökségre is. A visszaszolgáltatásra hosszú pereskedés után 1998-ban került sor. Úgy tűnt, győz a méltányosság, a jogállamiság. Azonban az ezredforduló után hatalomra jutó kormányok – a háttérben meghúzódó nacionalista erők nyomására – bírósági úton lépnek fel a tulajdon visszaállítása ellen. A katolikus érsekség kénytelen a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulni. E bíróság Romániát a tulajdonba való vissza­helyezés késleltetéséért 25 ezer euró kifizetésére utasítja. Mindezek ellenére a hatóságok továbbra is megalázzák az érsekséget. Az egyház képviselői csak minisztériumi engedéllyel léphetnek be saját tulajdonukba.
A Batthyáneum könyvtára nemcsak tudományos gyűjtemény, hanem összmagyar kultúrkincs is. A gyűjteményt 1798-ban Batthyány Ignác (1741–1798) erdélyi katolikus püspök, vallástörténész és heraldikus alapítja. A könyvtár 60 ezer kötetet őriz, köztük 927 kötetnyi kéziratot és kódexet. Az ősnyomtatványok száma 565, a legértékesebb a Codex Aureus, amelyet 812-ben írtak aranybetűkkel a lorschsi bencés apátságban. Itt marad fenn az egyik korai magyar nyelvemlékünk, a Gyulafehérvári sorok (1310–1320). Itt található a legrégebbi kéziratos protestáns énekeskönyv eredetije, a Döbrentei-kódex és a Batthyány-kódex is. Példaként említem, hogy a Codex Aureus értéke egymagában 25 millió dollár.
Székely Mikó Kollégium
Le kell írnunk újból és újból: Románia 2014 novemberében másodszor is államosítja a Székely Mikó Kollégiumot. A sepsiszentgyörgyi református iskola alapítását a Rikán-belőli Református Egyházmegye határozza el 1857-ben. Az oktatás a református vártemplom kaputornyában kialakított osztálytermekben indul. 1858-ban az Egyházi Főtanács javaslatára megszervezik azt a IV. elemi osztályt, amelynek tanulói 1859-ben az új gimnázium első osztályába iratkoznak. Ekkortól számítják a Mikó alapítását Székely Tanoda néven. Az iskola az 1863/64-es tanévben költözik a mai telkére. A hatalmas épületegyüttes kialakítása, felszerelése több mint 30 évig tart. A főtéri szárny 1870 és 76 között épül Zofalh Gusztáv tervei alapján, melynek költségeit gr. Mikó Imre vállalja. Az egyháznak az iskolaépítésre több mint 2500 személy ajánl fel pénzt, több százan pedig építőanyagot. Sepsiszentgyörgy városa telket ajándékoz és alapítványt hoz létre.
Gróf Mikó Imre 1876-os 60 ezer forintos adományából fejlesztik az iskolát főgimnáziummá. Nem véletlen tehát, hogy az iskola felveszi a Székely Mikó Tanoda nevet. A város elöljáróságának ötleteként, a három alapító – a református egyház, a székely nép és Mikó Imre – tiszteletére 1881 után honosodik meg az Ev. Ref. Székely Mikó Tanoda megnevezés (is). A déli épületszárny a budapesti főépítész, Alpár Ignác tervei alapján épül. Átadására 1893-ban kerül sor. Ez idő tájt jogosan beszélhetünk a Mikó Kollégiumról úgy, mint a hét erdélyi református középiskola egyikéről. Kitűnően felszerelt református kollégium, melyben szakképzett tanárok, könyvtár, szertárak és konviktus áll a diákok rendelkezésére.
A román uralom idején
1918. november derekán kezdődik Erdély megszállása, melyet a szégyenteljes Trianoni diktátum (1920) szentesít. Kelet-Magyarország területe – a történelmi Erdély, Partium és Bánság – fölötti román uralom végleges marad. A Mikó állami támogatás hiányában csak saját anyagi erejére és a székelység közadakozására számíthat, mert Románia az iskola működését nem támogatja, csak eltűri. Ezért furcsa, hogy most a magyar iskolát saját tulajdonának tekinti. A magyar oktatás erősítésére fogadta be a Mikó épületeibe Csutak Vilmos igazgató az Elemi Iskolát, a Polgári Leány- és Fiúiskolát. Amikor 1940. november 7-én a földrengés tönkreteszi az épületet, az oktatás a Tanítóképző épületébe szorul, majd 1944 decemberétől a kijavított épületben folytatódik. Az iskola megnevezése sűrűn változik, a társadalmi-politikai átalakulások tükreként. Az 1944/45-ös tanévben a Magyar Tannyelvű Líceum, majd az államosításig Református Székely Mikó Kollégium nevet viseli. A Székely Mikó Kollégium épületét az 1948/176-os dekrétummal államosítják. 1948-ban felveszi a Magyar Fiúlíceum nevet, majd sorban X Osztályos Fiú Középiskola, 1-es számú Magyar Tannyelvű Középiskola, 1-es számú Középiskola, 1-es számú Líceum, 1-es számú Reál-Humán Líceum és végül Matematika–Fizika Líceum. 1989-ben visszanyeri a Székely Mikó Kollégium nevet. 1993-ban önálló tagozataként beindul a református oktatás, majd 1996-tól önálló intézmény, s felveszi a Református Kollégium nevet. Hosszú perek után 2000 decemberében visszakerül az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonába. Azonban a perek újrakezdődnek, a Mikót 2014. november 26-án újraállamosítják.
Veszélyben az iskola
A Mikó Háromszék legnagyobb magyar tannyelvű iskolája. Amíg Sepsiszentgyörgy magyar többségű és magyar vezetésű, a kollégium magyar tannyelvűsége nem forog veszélyben. Azonban, ha a régiósítást a román nacionalista elit terve szerint valósítják meg, és Székelyföldet beolvasztják a Középrégióba, amelyben a magyar számarány 30 százalék alá csökken, a székelység beleszólása saját intézményeinek vezetésébe formális lesz. A Mikó sorsáról idegenek fognak dönteni, felgyorsul a románosítás, a betelepítés, megváltozik a város etnikai összetétele. Hosszabb távon a Mikó fennmaradásának garanciája csak az lehet, ha visszakerül a református egyház birtokába.
Küzdeni a közösségi jogokért
A Mikó visszaállamosítása nagy veszteség, akárcsak a többi ezernyi ingatlan, amelyet Románia bitorol. A magyarság kisemmizése egyértelmű, ki van szolgáltatva a hatalom kényének-kedvének. Ideje felébredni! A békés tiltakozás fegyverével, de hatalmas tömegdemonstrációk során kell elmondani a világnak, hogy a másodrangú, megtűrt állampolgári státust nem fogadjuk el. Minket kollektív jogok illetnek meg. Ezért követeljük a helyi, a kulturális és a területi autonómiát. Elsőként elvárjuk a magyar iskolarendszer azonnali és teljes visszaállítását. A magyar nyelv hivatalos nyelvvé nyilvánítását. Egy olyan ország, mint Románia, amely arcátlan módon a kisebbségi kérdés modellértékű megvalósításával kérkedik, követhetné a finn modellt. Ott ahhoz, hogy a finn és a svéd nyelv hivatalos legyen, egyetlen feltételt szabnak: a kisebbségi számarány érje el nyolc százalékot. A nyelvismeret elsajátítását anyagilag is lehetne támogatni. Európában erre van példa! Jogainkról nem mondhatunk le, mert Erdély területén csak így lehet jövőnk!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszéken a diákok közel kétharmada kapott átmenőt
A fellebbezéseket megelőző eredményeket tekintve a Kovászna megyében érettségizők közel 63 százalékának sikerült átmenő jegyet kapnia a vizsgákon. A kedden nyilvánosságra hozott adatokból kiderül, hogy a legjobb átmenési arány a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazu Gimnáziumban van.
A nappali és a csökkentett látogatású osztályokban végzett diákok közül 1521-en iratkoztak be Háromszéken a 2015-ös nyári érettségire, ebből 70-en nem jelentek meg a vizsgák valamelyikén, az eredményeket tekintve pedig az érettségizők 63 százaléka, azaz 911 tanuló kapott átmenő jegyet – tájékoztat Kovászna Megyei Tanfelügyelőségének sajtóirodája. A tanintézményeket tekintve a legmagasabb átmenési arány a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazu Gimnáziumban volt, itt a beiratkozott 130 diák 91 százaléka vette sikeresen az akadályt, ám az említett iskola mögött végzett szorosan az ugyancsak megyeszékhelyi Székely Mikó Kollégium is. Utóbbi esetében az érettségire jelentkező 123 diák 89 százaléka érte el a 6-os átlagot, továbbá a Mikes Kelemen Gimnázium diákjainak 86-a érettségizett le sikeresen. A megye legrosszabban teljesítő iskolája a kézdivásárhelyi Gábor Áron Szakközépiskola lett, a 77 tanuló közül csupán 7 vette sikeresen a vizsgákat. Két diákot zártak ki Háromszéken az érettségiről, egyik fiatalt a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskolából, illetve egy másikat a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumból.
Ámbár az eredményeket évek óta közzéteszik az interneten is, a diákok inkább az iskolákban kifüggesztett listákról, illetve az intézményhez ellátogató osztálytársaktól, barátoktól értesülnek érettségi eredményeikről.
Kolumbán Andrea, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Szakközépiskola végzős diákja elmondta, ő is egy osztálytársától tudta meg, hogy érettségije sikerült. „Az elején nem is hittem, hogy átmentem, így gyorsan meg kellett nézzem az interneten is osztályzataimat” – magyarázta, majd hozzátette: a történelem kicsit nehéz volt, de a román írásbelin kapott tételek meglehetősen kedvezőek voltak számára. „Azoknak, akiknek nem sikerült, azt üzenem, ne csüggedjenek, nem lehetetlen átmenő jegyet szerezni, a következő biztos meglesz” – mondta Kolumbán Andrea, aki már biztos, hogy nem fogja megfellebbezni eredményeit. T. Réka, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnázium diákja is leérettségizett, jegyeit az internetről tudta meg, fellebbezni ő sem fog. „A közvéleménnyel ellentétben azt mondom, hogy nem volt azért olyan könnyű az idei érettségi, viszont a tételek nehézségi foka rendben volt, a jegyek pedig a valóságot tükrözik” – válaszolta T. Réka arra a kérdésre, hogy elégedett-e az osztályzataival.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Washingtonban mondták el a problémákat az RMDSZ vezetői
Az Egyesült Államokban tett látogatást nemrégiben az RMDSZ csúcsvezetése. Washingtonban politikusokkal találkoztak, és lehetőségük volt ismertetni az erdélyi magyarság problémáit, illetve válaszolni a felmerült kérdésekre. Erről számolt be Kelemen Hunor az EU-táborban.
Tájékoztatták az USA kongresszusi képviselőit, szenátorait arról, hogy a NATO- és EU-csatlakozás óta Románia „lazábban” kezeli azokat az ígéreteit, amelyek teljesítését a csatlakozás feltételeként vállalta. Ennek oka, hogy még ma is csak ötven százalékban valósult meg az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása, sőt a Mikó Kollégiumnál egyenesen visszaállamosítás történt. Így az egyik alapvető emberi jog, a tulajdonhoz való jog sérül.
Megdöbbentette az amerikai honatyákat, hogy Romániában a törvényeket nem tartják be, amikor kisebbségi jogokról lenne szó, így lehetséges hogy a marosvásárhelyi orvosi egyetem szenátusa meg tudja akadályozni a magyar nyelvű szakok létrehozását – vázolta Kelemen Hunor.
Igyekeztek megértetni az amerikaiakkal, hogy a kisebbségiek helyzete biztonsági kérdés, azaz ha a kisebbségek jogai csorbulnak, az feszültséget szül, potenciális biztonsági veszélyforrásnak tekinthető. A biztonság kérdése pedig igencsak fontos az USA számára, főként most, hogy Romániára az amerikai rakétavédelmi pajzs elemeinek a befogadása után komolyan figyelnek. Kelemen elmondta, jelezték, hogy hosszú távon a biztonságot nem lehet garantálni, ha az alapvető jogok sérülnek az országban. Megjegyezte, ezzel is magyarázható, hogy az USA külügyminisztériumának idei jelentése már kitér a romániai kisebbségekre vonatkozó kérdésekre is.
Kelemen hozzátette, Bukarestben 25 évvel a diktatúra bukása után szintén veszélyforrásként tekintenek a magyarság autonómia-törekvéseire, ami elfogadhatatlan.
Az RMDSZ elnöke kitért a DNA akcióira is, kifejtve, hogy a szövetség támogatja a korrupcióellenes harcot, de nem szabad elfogadni, hogy ennek ürügyén olyan kérdésekkel foglalkoznak, amelyek nem tartoznak a tárgyhoz. „Ma ott tartunk, hogy az önkormányzati tisztségviselők félnek aláírni szerződéseket, a beruházások leállnak” – mondta. Megállapította, a hatalmi ágak közötti egyensúly felborult, az igazságszolgáltatás rátért a politika mezsgyéjére. Erről is tájékoztatta az amerikaiakat.
Megjegyezte: az, hogy az Egyesült Államokban érdeklődnek a magyar kisebbségek helyzete iránt, semmiképpen nem azt jelenti, hogy csodát várhatunk a jövőben a problémák megoldása terén.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Hervai Zoltán életmű-kiállítása
Hervai Zoltán az autonóm modernitást és kulturális sajátosságot képviselte, festészeti életműve monumentális, annak kutatása megkerülhetetlen – hangsúlyozta Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész a tíz éve elhunyt festőművész sepsiszentgyörgyi kiállításának megnyitóján. A tárlat alkalmával a művész családja tíz reprezentatív olajképet adományozott az Erdélyi Művészeti Központnak (EMŰK).
A Székely Mikó Kollégium egykori rajztanárának életmű-kiállítása csütörtök délután nyílt meg az EMŰK épületében, a rendezvényen részt vettek Hervai Zoltán lányai, Ágnes és Katalin is. Sztakics Éva alpolgármester köszöntőjében megjegyezte, ahhoz, hogy Sepsiszentgyörgyön kialakulhatott a mostani művészeti élet, nagymértékben hozzájárultak az olyan karizmatikus személyiségek is, mint Hervai Zoltán. Úgy vélekedett, a városnak a kultúrában kell tovább fejlődnie, ehhez művészeti fakultások is kellenének.
Hervai Zoltán tegnap lett volna 96 esztendős – kezdte megnyitóbeszédét Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az EMŰK vezetője. Részletesen is­mertette életpályáját, egy 1994-es kiállítása kapcsán pedig az idős művész leveléből idézett, amelyben a tradíció és a progresszió viszonyát elemezte. Írásában Hervai leszögezte: „Nem az ábrázolt tárgyak teszik erdélyivé az alkotást. A székely ember már nem jár harisnyában vagy kenderből osztovátán szőtt ingben, gatyában. Sok minden már múzeumi tárgy, de él az erdélyi szellem, a transzszilvanizmus, erdélyi öntudattal, önérzettel, kultúrával, erős akarattal, igényességgel, ezeréves históriai múlttal, tradícióval, nagy egyéniségekkel, történelmi múltú iskoláinkkal.” Összegzésében Vécsi Nagy Zoltán úgy fogalmazott, Hervai Zoltán „olyan fontos, a korra jellemző problémák megoldásán fáradozott, mint a realista-absztrakció szemlélet összebékítése vagy a színek és zenei hangok viszonyításán alapuló kompozíció, diszharmónia és harmónia egyidejűsége a műalkotásban, a formák és a színek autonóm megjelenítésének problémája, valamint az ezzel is összefüggő szimbólumképző képesség, a szellemi erőtér kiterjedésének kérdése, mindenekfelett pedig a lélek ábrázolásának problémája”. Végezetül Hervai Katalin mondott köszönetet a kiállításért, megjegyezve, édesapja majdnem mindig zene mellett festett.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015-ös erdélyi magyar tabulexikon
...avagy azoknak a témáknak a listája, amelyeket illik, muszáj, fontos, kényelmes, kötelező, elvárt, előzékenység agyonhallgatni.
szerkesztette: Kertész Melinda
Megismételtük 11 évvel ezelőtti ankétunkat az erdélyi magyar társadalom szent tabutémáiról. Újságíró kollégák véleményét kértük ki arról, hogy szerintük melyek azok a témák, amelyekről nem illik, kínos, vagy egyenesen veszélyes beszélni, a sajtós munka során tematizálni, vagy a ne szólj szám, nem fáj fejem típusú magatartás felöltésével kockázatmentesen lehet élni a hétköznapokat. A megismételt felmérés eredménye nem mutat szignifikáns eltérést a bő egy évtizeddel korábban készült tabulistához képest, az erdélyi magyar társadalom majdhogynem gondolkodási struktúrákba beragadt közösségnek tűnhet. Legfennebb egy-egy téma évült el időközben, például kipukkadt az Európai Uniós csatlakozástól várt Kánaán lufija, vagy a sajtó mindenhatóságáról alkotott kép meghiúsult - ehhez többnyire a politikailag elkötelezett hírtelevíziók járultak hozzá - és az utóbbi időszak történései miatt a meleg-téma sem számít már kifejezetten tabunak.
Összesen 11 kolléga válaszolt a felkérésünkre, ábécésorrendben: Balázsi-Pál Előd, Dénes Ida, Farkas István, Gergely Zsuzsa, Kustán-Magyari Attila, Oborocea Mónika, Papp Attila Zsolt, Papp-Zakor András, Sarány István, Szabó Tünde és Szilágyi Szabolcs
Nyilván nem tekinthető reprezentatívnak a felmérés, de szociológiai szempontoknak is próbáltunk eleget tenni: mintegy 40 kollégát kérdeztünk meg (de csupán egynegyedük válaszolt), fele-fele arányban férfiakat és nőket, nagy- és kisvárosiakat, székelyföldieket, közép-erdélyieket és partiumiakat, különböző politikai beállítottságúakat, főszerkesztőket, szerkesztőket, riportereket. A beérkező válaszokat összegeztük, majd egy listát állítottunk össze, és pontoztuk azt is, hogy egy-egy téma milyen gyakorisággal bukkan fel.
Dobogós tabutémák
Az erdélyi magyar politikusok korrupciója – 6 említés
Az RMDSZ-féle Veled vagyunk, XY! jelenség – annak a látszatnak a keltése, hogy a magyar politikus csak becsületes lehet – 5 említés
Az egyházak, egyházi méltóságok megkérdőjelezhetetlen tekintélye – 5 említés
A magyar oktatásnak a román oktatáshoz képest is silány minősége, ami a szórványra kiemelten jellemző – 5 említés
Az erdélyi magyarok intoleranciája, a másság gyűlölete – 4 említés
Személyi kultusz, Szent Tehenek
Wass Albert, Nyírő József, Orbán Viktor, Markó Béla, Bayer Zsolt, Szász Jenő, Tőkés László, Böjte Csaba, Ráduly Róbert, Barabási Albert-László, minden pap és lelkész, történész, néprajzos, helytörténész és képzőművész.
Egyházhoz kapcsolható tabuk
1. Egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása - a sajtóban például még csak fel sem merül az kérdésként, hogy miért jobb a szentgyörgyieknek, ha a Székely Mikó épülete az önkormányzat tulajdonában marad. 2. Vallásoktatás – alapvető tartalmi kérdőjelek nem merülnek fel
3. Csíksomlyó vallási tartalomtól való kiüresedése
4. Antiszemita egyházi megnyilvánulások
Sajtóhoz kapcsolható tabuk
1. Sajtómunkások, mint pártkatonák: számos példa van arra, hogy olyan újságírók, akik évekig vállaltak politikai szereplők, illetve pártok számára PR-munkát, hirtelen visszatérnek a sajtóba, mintha mi sem történt volna.
2. A sajtótermékek jövedelemforrása, az újságírók morális és anyagi kiszolgáltatottsága
3. A politikusoknak az őket kritizáló sajtóval, újságírókkal szembeni agressziója, „Aki tükröt tart, az ellenünk van” attitűd
4. Skanzensajtó – nem nyúl a tabukhoz
Az erdélyi magyarság intoleranciája, mint tabutéma
1. Melegek - a tematizálása kapcsán az utóbbi napokban tört meg a jég,az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága döntésénekhatására, viszont a megfogalmazott számos vélemény nem a toleranciáról tanúskodott
2. Patriarchális berendezkedés és a nők ezzel együtt járó hátrányos helyzete a romániai magyar társadalomban – a nőnek a családi/magánszférához kötése a társadalmi valóság, a kétkeresős családmodell ellenére. A családdal, gyerekneveléssel járó feladatok a nő nyakába való zúdítása, és ezzel együtt a nő önfeláldozó magatartásának dicsőítése
3. Családon belüli erőszak magánügyként való kezelése, ami a közpolitikákban is megnyilvánul, például a családon belüli erőszak áldozatait szolgáló menedékhelyek, segítő programok hiányában 4. Idegengyűlölet, rasszizmus, a gyűlöletbeszéd Magyarországról való importálása
5. Roma-kérdés – bár nem mondható el, hogy nincs tematizálva, azonban a diskurzusban a romák vagy munkakerülő élősködők, vagy kizárólag a többségi rasszizmus áldozatai, aki nem ezen sémák mentén közelíti meg a problémát, azt valamelyik klub exkommunikálja
6. Segítségre szoruló magyarok – nem esik szó arról, hogy a fogyatékkal élők és a hajléktalanok körében a magyarok az etnikai arányukhoz képest felülreprezentáltak
7. Erdély, mint prosperáló régió, amely önerőből is fent tudja tartani magát, a Románia déli megyéi és Moldva hibáztatása, amiért "hátráltatják Erdélyt a fejlődésben"
Kultúra terén megnyilvánuló magatartások tabusítása
1. Kulturális posvány magasztalása: a sajtó kritikátlanul áll hozzá számos szervezet tevékenységéhez, nem kérdőjelezi meg aktivitásuk minőségét, érdemként tüntetve fel az egyszerű létezésüket. Szórványban jellemző.
2. Elit kizárólagos hozzáférése a kultúrához: minimális az átjárhatóság a tömegkultúra- és a magaskultúra-fogyasztás közt; alig akad olyan nívós kulturális esemény, amely azok számára is kapaszkodókat nyújt a megértésben, akik nem jártasak a magaskultúrában
3. Kulturális fölény fitogtatása: székely élelmesség, a bánsági fölény, általában az erdélyi magyarság kulturális felsőbbrendűsége
4. Román kultúra lenézése
5. Az erdélyi magyarok szakmai felkészültségének idealizálása
6. Hagyományok fetisizálása, értékük felül nem vizsgálása, az a meggyőződés, hogy az egyetlen érvényes út a megőrzésük
A távlati gondolkodás hiánya, mint tabutéma
1. Múltba fordulás, a jövőkép hiánya: nincs vagy sekélyes a közgondolkodás arról, hogy mihez kezdjünk magunkkal mint politikai-kulturális közösséggel
2. Autonómia – ennek mantrázása, panacea-szerű megoldásként való feltüntetése
3. Székelyföldi szegénység – hárítás, annak hajtogatása, hogy „Bukarest nem ad pénzt”
4. Fiatalok elvándorlása
5. Kisebbségi sorson való rágódás, kisebbségi komplexus
6. Trianon tabusítása – senki nem vizsgálja meg a monarchiabeli interetnikus viszonyokat
7. Virtuális magyar világ kialakulása, elszigetelődés a magyarországi és a romániai valóságtól
Politikusokat övező tabuk
1. Politikai klientúra magyar berkekben
2. Korrupt magyar politikusok ügyei tematizálásának hiánya: nem "kifizetődő" olyan ügyekről beszélni a nyilvánosság előtt, amelyekben az erdélyi magyarság vagy annak prominens képviselője nem áldozat, hanem elkövető, néma cinkos, vagy felelőtlenül közönyös 3. Elnézzük az erdélyi magyar politikusoknak a pökhendiségüket, az általuk képviselt közösség felé tanúsítandó alázat hiányát
4. Magyar elöljárók kommunizmusban való tevékenységét mély csend övezi
5. A Communitas Alapítvány tevékenységét homály fedi
6. Politikai elit felelőssége a marosvásárhelyi helyzet kialakulásában
7. Az erdélyi magyar politikusok vagyonosodása
8. A politikusok üzleti és sajtókapcsolatainak agyonhallgatása
Politikai, közszférai tabuk
1. Az etnikai párt, mint alapséma: nem merül fel a közbeszédben az a kérdés, hogy lesz-e ennek egyáltalán jövője?
2. A Fidesz nemzetpolitikájának a következményei
3. Az RMDSZ, amely feladta az emberjogi alapú diskurzust
4. Az etnikai jelző ráhúzása a teljes erdélyi magyar társadalomra: mindent nemzeti, soha sem osztályrétegződés szerint látunk
5. Patetikus diskurzusok: függetlenül attól, hogy politikai, kulturális vagy társadalmi diskurzusról van szó, információszegény, könnyfakasztó beszédek hangzanak el. A tények mellőzése elősegíti a félretájékoztatást, az önámítást.
6. A székelyföldi románok valós helyzete
Oktatás terén felmerülő tabuk
1. Magyar oktatás gyenge minősége, különösen szórványban
2. Tinédzserek szexualitása, az erről való őszinte beszélgetés, a szexuális nevelés az iskolákban a biológia órai tananyaggal kimerül.
3. Felsőoktatás, a képzések megszervezésének gyenge minősége, aminek egyenes következménye, hogy sok fiatal külföldre megy tanulni
4. A BBTE magyar tagozata és Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem közötti viszály
Futottak még:
1. Az élettér fokozatos leépülése
2. A magyar nyelv mellőzése a kereskedelemben, rossz megoldások
3. Közéleti személyek magánélete – Tőkés válása téma, ezzel szemben Markó válása tabu volt
4. Háború kitörésének veszélye
Transindex.ro

Akiket nem lehet elkedvetleníteni
Falvak tűnnek el, mint a tatárjáráskor. Számos magyar fiatal szívesebben használja a román nyelvet, mint a magyart. A kis falvakban a lelkipásztor az utolsó értelmiségi. Pillanatfelvétel az Erdélyi Református Egyházkerület életéről. Kató Béla püspökkel beszélgettünk az erdélyi magyarság helyzetéről és a Székely Mikó Kollégium ügyéről.
Miért gondolja, hogy az erdélyi magyarság legégetőbb gondja az iskolakérdés?
1990 óta egyre kevesebb gyerek születik nálunk, bár az erdélyi értelmiségi családokban mostanában kissé jobb a helyzet, akár három-négy gyermeket is vállalnak, ez azonban nem pótolja a hatalmas hiányt. A fiatalok külföldre mennek dolgozni, az iskolaköteles korú gyerekek száma megfeleződött. A hatályos oktatási törvény szerint a román állam nem tart fenn kis létszámú magyar osztályokat, így a gyerekeket vagy távoli falvakba kell vinni a szülőknek, vagy ha helyben akarják taníttatni, akkor román nyelvű osztályokba adják őket. Ez a tendencia különösen a vegyes házasságokban élőknél gyakori. Azok a magyar gyerekek, akik nem járnak magyar óvodába vagy általános iskolába, gyakorlatilag nem is konfirmálnak, teljesen kiesnek a magyar nyelvű közegből. Ezért mondom, hogy a magyar református egyház jövője nálunk az iskolákon múlik.
Nem beszélik a magyar nyelvet azok a fiatalok, akik román osztályokba járnak? Teljesen asszimilálódnak?
Ennek a folyamatnak vagyunk tanúi. A gyerekek egy idő után már igen nehezen tudják kifejezni magukat magyarul, így aztán nem is használják a nyelvet. Gyakorlatilag azt sem tudjuk, hogy hányan értik a templomban a magyar prédikációt. A közelmúltban egy Hunyad megyei püspöki vizitáción az istentisztelet után azt kérték tőlem a hívek, hogy románul beszéljek hozzájuk. Kérdeztem, hogy akkor mi volt a templomban? És legközelebb majd azt szeretnék, hogy románul prédikáljak? De nem ezt akarták. A magyar szent nyelv a számukra, a templomban szívesen hallgatják, azonban a hétköznapi, civil életben már románul szeretnek kommunikálni.
Nem egyszerű helyzet, amivel szembe kell nézniük.
A mi egyházunk magyar nyelvű, de az embereknek a hivatalokban románul kell beszélni. A vegyes rendezvények mindig a kisebbségi nyelv rovására mennek. Az biztos, hogy egyház mindig lesz, de hogy magyar református egyház lesz-e, ez nagy kérdés.
Mit lehet tenni? Úgy tudom, hogy akár egyetlen gyerekért is küzdenek.
Most még minden erdélyi településen ott vagyunk, a lelkipásztoraink pedig számon tartják a gyerekeket, próbálnak magyar közösségeket formálni. A megtartás egy formája lehet, hogy délutánonként a lelkészek és feleségeik tanítják a gyerekeket a parókián. A mi felelősségünk, hogy elvesznek vagy megmaradnak az atyánk fiai, vagyis rajtunk múlik, hogy lesz-e magyar református egyház. Ha feladjuk a küzdelmet, azt bűnünkként róják majd fel nekünk. Az biztos, hogy megcsappan majd a gyülekezeteink száma, és lesznek települések, amelyek ugyanúgy eltűnnek majd, mint a tatárjárás idején.
Ha jól értem a szavait, a lelkipásztorok magyarságmegtartó szerepe felerősödik, tulajdonképpen rajtuk kívül nincs is igazán más?
Sok településen már csak a lelkész marad az egyedüli magyar értelmiség és az egyház marad az egyedüli magyar szervezet. Nincs magyar iskola, kulturális egyesület, ami magyar, az mind az egyház berkein belül történik. A lelkészeink az utolsó végvári harcosok. Kérdés, hogy fel tudunk-e nőni ezekhez a hatalmas feladatokhoz, hiszen immár a teljes emberért felelünk.
Sokat hallani arról, hogy jók Románia gazdasági mutatói, mit éreznek ebből? Hogyan él most az erdélyi magyarság?
A gazdasági mutatók változása nem érződik egyből kis embereknél. A Székelyföldet Európa legszegényebb régiói között tartják nyilván. Mi soha nem gondolkodtunk magunkról úgy, hogy szegények lennénk, azonban tény, hogy elkerülnek minket a gazdaságélénkítő beruházások, nem épülnek utak, autópályák. Kérdés, hogy ilyen gazdasági háttérrel, meddig tudunk megmaradni, hiszen a fiatalok a jobb megélhetés reményében elmennek. Nemrég voltam Siklódon, ebben a kis magyar faluban 1950-ben még 1800 magyar ember élt, ma pedig 196, közülük pedig csupán 16, aki még nem nyugdíjas. Vagyis ezernyolcszáz ember örökségét kellene átvenni, továbbvinni tizenhatnak.
A lakosság elvándorlásával reálisan számolniuk kell, mi a teendő?
A fiatalok a nagyvárosokba vagy azok agglomerációiba költöznek, a „lelkeink" ott tűnnek el. Az a feladatunk, hogy ott is kövessük, számon tartsuk őket. Újra kell gondolni a városi missziónkat. Nem az a dolgunk, hogy szomorkodjunk a falvak eltűnésén, hanem az, hogy számba vegyük lehetőségeinket, csatasorba állítsuk embereinket, és dolgozzunk a megmaradásunkért.
Két és fél évvel ezelőtt, beiktatása után már beszélgettünk ezekről a feladatokról. Keményebb dió, mint gondolta?
Embert próbáló feladat. Beiktatásomkor még nem láttam teljességében, hogy milyen hihetetlenül gyorsan zajlanak az események. Olyan geopolitikai helyzet alakult ki, ami egyértelműen rontotta az erdélyi magyarság életét. Elég, ha csak a Székely Mikó Kollégium ügyére gondolunk, hiszen a református egyház tulajdonában lévő kollégiumot hosszú pereskedés után ismét elvették az egyháztól. A román bíróság eljárása az ötvenes évek koncepciós pereire emlékeztet, a hatóságok bármit megtesznek, amit eddig nem mertek, ez pedig tiszta politika. A strasbourgi bírósághoz fordultunk.
Mit várnak a strasbourgi döntéstől?
Nincsenek illúzióim, de ez az utolsó esélyünk. Ha van még minimális tisztesség Európában, akkor a javunkra kell dönteniük.
Miért gondolja így?
A fellebbezésünket azért adtuk be, mert megsérült a tulajdonhoz és a tisztességes eljáráshoz való jogunk. Ha az egyház jó volt 1948-ban tulajdonosnak, vajon 2015-ben miért nem jó? Egyszer már a brassói táblabíróság kimondta, hogy a kollégium tulajdonosa a református egyház, de ezt egyszerűen lesöpörték az asztalról. A jogtanácsosunk felmondott, miután ártatlanul elítélték a Mikó-perben közreműködő ügyvédeket. Azt mondta, hogy elkeserítő számára, hogy valaki börtönbe kerülhet csak azért, mert az igazságot képviseli.
Gondolom, nem az a kérdés, hogy eggyel több vagy kevesebb épület van a birtokukban.
Persze, a többségi társadalomnak azt sugallták az ítélettel, hogy az egyház csaló. Ezért is ajánlottam fel az ítélet meghozatalakor, hogy lemondok püspöki tisztemről, mert személyesen is megvádolva éreztem magam. Visszautasítottam a püspöknek járó fizetést is.
Romániában ön az államtól kapja a bérét?
A püspökök az államtól államtitkári fizetést kapnak. Eleve balkáni megoldásnak tartom, hogy az állam jól megfizeti az egyházi vezetőket...
Ön akkor visszautasítja ezt a juttatást?
Igen. Semmilyen juttatást nem kapok a román államtól. Ez morális kérdés.
Egy hipotézis: mi történne akkor, ha Strasbourgban elutasítanák beadványukat, és végleg a román államé lenne a Székely Mikó Kollégium?
Minket nem lehet elkedvetleníteni. Élni akarunk. Építünk másik iskolát. Szeretnénk olyan fiatalságot nevelni, akiknek átadhatjuk az örökségünket.
Fekete Zsuzsa
parokia.hu

Búcsú Nemes Antaltól
Székelyföld egykori fővárosa, Marosvásárhely közelében, a szép fekvésű Nagyernyén született 1924. június 22-én népes református családban – nagyapjáék kilenc, édesapjuk nyolc, ő pedig hét testvérrel büszkélkedhetett –, szüleit, testvéreit tisztelte, szerette és támogatta.
Elemi iskoláit szülőfalujában járta, majd a marosvásárhelyi, Kőrösi Csoma Sándor nevét viselő polgári iskolában folytatta, ahol jó tanulmányi eredménye segítségével egy év alatt két évet végzett, és 1944-ben tanítói diplomát szerzett. 1949-ig tanítóként tevékenykedett, Péterfalván ismerte meg jövendőbeli feleségét, Kőrössy Gabriellát, akitől két fia született: Tibor 1952-ben, belőle orvos lett, Zoltán 1953-ban, informatikusként dolgozik, majd a második nejétől 1984-ben Ibolya nevű lánya. 1953-ban Kolozsváron tanári képesítést nyer pedagógia–lélektan, majd magyar nyelv és irodalom szakon. 1953 és 1955 között Sepsiszentgyörgyre kerül, a fémipari iskola aligazgatója lesz, majd a híres Székely Mikó Kollégium igazgatója 1955 és 1957 között (nehéz időszakban), illetve az 1958–1960-as években. 1960 és 1968 között tanár a Mikes Kelemen Líceumban, 1974-ig tanfelügyelő, ezt követően 1984-es nyugdíjazásáig a Mikes Kelemen Líceumban tanít. Jól felkészült pedagógus volt, gyermekeit jó magyar szellemben nevelte, Tibor fia – habár Magyarországon végezte orvosi tanulmányait – hazatért Erdélybe, ma Sepsiszentgyörgyön családorvos. Kiváló sakkozó volt, szabad idejében magas szinten művelte e sportágat. Amikor Bukarestből egy ellenőrző bizottság jött Sepsiszentgyörgyre, és felelősségre vonta az egyházi neveléssel kapcsolatban, bátran megjegyezte: ,,Hogy van az, hogy a Román Kommunista Párt főtitkára, Nicolae Ceauşescu apját hat román pópa (ortodox pap) temette el!?” 1991 és 1997 között az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke, az első szabad március 15-i ünnepséget ő szervezte meg (azóta sem szervezték meg azt olyan ügyesen, mint ő). Szoros barátság fűzte Bene József festőművészhez. Nemes Tóni is hozzájárult, hogy a Bene Galéria létrejöjjön a Székely Nemzeti Múzeum hátsó épületében, amikor több képet ajándékozott Bene József Sepsiszentgyörgy városának.
Most megszűnt szorgalmas, bő tevékeny életére kegyelettel emlékezünk. Nyugodj békében, Tóni barátom.
Dr. Szőts Dániel
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szigetekben vagy egységben?
Száznegyvenöt éves lesz a háromszéki kórusmozgalom
1971-ben egy évszázados kórusmozgalmat ünnepeltek Kovászna megyében: akkor Erdély több mint száz karnagya szakmai találkozóval tisztelte meg az évfordulót, de a jól sikerült rendezvény folytatását a következő évben betiltotta a kommunista vezetés. A közelgő 145. évforduló kapcsán utánanéztünk mennyire egységes a háromszéki kórusmozgalom.
Az első dokumentált adatunk Szentkatolnáról 1871-ből származik, legalábbis László Attila karnagy szerint, aki a Korunk 1972/5. számában összefoglalta a 19. század végének háromszéki adatait. Tóth Szabolcs Barnabás a 2012–2013-as Acta Siculica kiadványban a Székely Mikó Kollégium kórusát tekinti az első fecskének, az 1870-es évek elejére téve a megalakulásukat. Mivel a dokumentumok foghíjasak, vagy még egészében feltáratlanok, egyelőre a szentkatolnai mérföldkövet tekintjük kiindulópontnak, így jövőben a 145. évfordulót ünnepelhetjük.
Az elsők között szerepel Kovászna is, ahol 1872-ben polgári dalárdát alapítottak, és tudjuk, hogy 1971-ben hét énekkarban már 540-en énekeltek. Barót sem maradt le, ott 1874-ben alakították meg a férfidalárdát. A kézdivásárhelyiekről pontos adatunk nincs, de elmondható, hogy itt 1873-ban már hagyománya volt a dalárda báljának. A bodoki dalegylet 1872-ben, a zabolai 1873-ban lép színre.
A fennebb említett két tanulmányból kitűnik, hogy 1880 után, egymás sikerein felbuzdulva, alakultak meg a legkisebb településeken is a dalárdák. Jellemző a korra, hogy nem ritkán jótékony céllal szerveztek előadásokat, bálokat. A tagok 1918 után kisebbségi önszerveződési lehetőségként élték meg az együtténeklést, de az 1937–1940 között érvényes gyülekezési tilalom miatt sok helyen már nem alakultak újra a kórusok. Egy másik csúcs a 1980-as évekre esik, a Megéneklünk, Románia fesztiválok idejére, amikor a tanügyi dolgozóknak kötelességük volt kórusokat verbuválni.
A 20. század elejétől, a tiltások dacára, többfelé is szerveztek találkozókat, de ezek egy része idővel abbamaradt. A jelenlegi találkozók közül a legrégebbi a zágoniaké, nekik 1970 óta sikerül folytonosságot fenntartaniuk.
A kérdésre, hogy szükség lenne-e egy összefogó szervezetre, vagy mindenki saját örömére énekeljen, bonyolult a válasz. Fórika Balázs kézdivásárhelyi karnagy számításai szerint jelenleg 52 csoport létezik a megyében, közülük hat csak időszakosan lép fel. Azt mondja, miután az 1990-ben megalakult Háromszéki Magyar Zenei Társaság két évvel később megszűnt (ennek célját képezte a mozgalom összefogása), a ma aktív csoportok egymás munkáját csak felületesen ismerhetik, sokan egyáltalán nem találkoznak egymással.
A rövid életű társaság kezdeményezője, László Attila nyugalmazott karnagy szerint az összefogó szakmai találkozók haszna nyilvánvaló, viszont a szervezés nem csekély erőbevetést igényel, és kérdés, ki merné ezt magára vállalni. Fórika úgy fogalmazott, elsősorban elhatározás kérdése az összefogás, mert a semmivel össze nem hasonlítható közösségélmény, a bajtársias légkör megteremtése az, ami a kórusmozgalmakat mindmáig élteti. Elsősorban tehát nem anyagi akadályai vannak a szervezkedésnek, hanem az idő- és motivációhiány nyomja rá a pecsétjét a lehetőségek kibontakozására.
Jancsó Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Élményekkel telve, hitben növekedve (Egyházmegyei jutalomtábor Angyaloson) (Református hírnök)
„Tudjátok meg hát, hogy kedveltjévé választott az Úr, meghallja az Úr, ha hozzá kiáltok!” (Zsolt. 4,4)
Az angyalosi református közösségi ház adott otthont idén annak a jutalomtábornak, amelyet a Sepsi Református Egyházmegye és a református vallástanárok pedagógiai köre szervezett olyan diákok számára, akik a nemrég véget ért tanévben kiemelkedő eredményeket értek el a bibliaismereti vetélkedők egyházmegyei és egyházkerületi szakaszain. Ebben élen jártak a Mikes Kelemen Líceum, a Székely Mikó Kollégium, a Váradi József Általános Iskola és a sepsibodoki Henter Károly Általános Iskola diákjai.
A tábor megszervezését három évvel ezelőtt Roth Levente egyházmegyei katekétikai előadó kezdeményezte, mivel úgy gondolta, hogy lehetőséget kell adni a tantárgyversenyeken díjazott gyermekeknek, hogy alkalmuk legyen együtt kirándulni, játszani, barátkozni egymással, de ugyanakkor imádkozni és énekelni is. Ahhoz, hogy a táborban megforduló diákok jól érezzék magukat, gondos előkészítő munkára volt szükség, hiszen színvonalas gyermekprogramokat kellett szerveznünk 11–12 éves tanulók számára.
Reggeli tornával indult minden nap, amelyet áhítat követett, majd a játék vette át a főszerepet. A játékos vetélkedők győzteseit apró ajándékokkal jutalmaztuk. A tábor résztvevői megismerkedhettek a népi bútorfestés technikájával, a minták, motívumok világával, és néhány órán belül máris változatos kézművesmunkák készültek el. Nagy élményt jelentett a filmvetítés, az élő zenei előadás és énektanulás, a csocsóbajnokság, illetve a különböző eszközök felhasználásával szervezett élménypedagógiai játékok. Maradandó emlék lett, hogy Váncsa Jenő vállalkozó jóvoltából lovas kocsin járhatták be Angyalos utcáit és a falu környékét. A tábor istentisztelettel zárult, amelyen igét hirdetett Müller Loránd Bálint fotosmartonosi lelkipásztor, aki igehirdetésében szemléletes módon bátorította, biztatta és lelkesítette a résztvevőket. A záró istentiszteletre egyébként meghívást kaptak a szülők, nagyszülők, az osztályfőnökök, iskolaigazgatók, a tanulók gyülekezeteinek lelkipásztorai, hogy ezáltal is ünnepélyesebbé tegyük ezt az alkalmat és együtt örüljünk gyermekeinkkel. A díjak kiosztását, a lelkészek áldását, a közös imádságot és éneklést követően szeretetvendégség tette teljessé az együttlétet és annak örömét.
Gyakran hallunk olyan véleményeket, hogy lassan eltűnnek a minták, az úgynevezett Z generáció tagjai, akik 1996 után születtek, már nem úgy tekintenek a felnőttekre, mint akik példaképek lehetnek számukra, mert már nem vonzó az általuk közvetített értékrend. Szervezőként azonban azt tapasztaltam, hogy ez nem minden esetben igaz. Ifjaink, akik virtuális barátságokat kötnek és egy online világban élnek, erősen kötődnek a valóságos élményekhez is. Személyiségüknek ezt az oldalát közelítve meg, igyekeztünk igényeiket felmérni és azokhoz igazodni. Bízunk abban, hogy ez a néhány nap hozzásegítette őket ahhoz, hogy közelebb kerüljenek Isten csodálatos vezetéséhez és a keresztyén értékekhez. Ebben a tekintetben visszaigazolásnak számítanak azok a búcsúzás előtt írt rövid élménybeszámolók, amelyekben a legtöbbször előforduló fogalmak a következők voltak: játék, barátok, ének, imádság, hit, öröm, hála, élmény és emlék. Ezek mind találkoznak pedagógiai célkitűzéseinkkel. Ennek nyomán elmondhatjuk, hogy mindannyian élményekkel telve, lélekben gazdagodva térhettünk haza, és már most türelmetlenül várjuk a folytatást. Köszönettel tartozunk mindazoknak a lelkipásztoroknak és vallástanároknak, akik a jutalomtábor megszervezésében önzetlen segítőink voltak, akik szabadidejüket áldozták a gyermekek foglalkoztatása és szórakoztatása érdekében. Továbbá köszönjük Handra Levente mérnök adományát, valamint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Bon Sweet Bon támogatását, amellyel hozzájárultak a tábor lebonyolításához.
Isten áldása kísérjen bennünket.
Bocz Ildikó Rita
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Nágó-Lukács vita
„Nincs lokális jogbiztonság, ha nincs globális jogérvényesítés." Parászka Boróka jegyzete két, a menekültkérdésben megszólaló erdélyi hangról
Néhány nap leforgása alatt két szakmailag elismert, fontos közéleti szerepet betöltő erdélyi magyar – a székelyudvarhelyi Nágó Zsuzsa és a parajdi Lukács Csaba – szólalt meg menekültkérdésben. Egymásnak radikálisan ellentmondó álláspontot képviseltek. Nágó Zsuzsa önkéntesként a menekültkrízis frontvonaláról ismeri az érintetteket, törökországi menekülttáborokban dolgozott. Lukács Csaba a Baptista Szeretetszolgálat munkatársaként járja a világot, főállású utazó. Nágó Zsuzsa a magyar kormány menekülttellenes intézkedései ellen tiltakozva lemondott frissen megszerzett magyar állampolgárságáról. Lukács Csaba Néhány eddig fel nem tett kérdés a hazánkba érkező menekülthullám kapcsán alcímmel tett közzé hosszabb jegyzetet, és abban pontosan megismételte a kormányzati kommunikáció alaptételeit: a segítségetkérők biztonságpolitikai kockázatot, közegészségügyi veszélyt jelentenek, és meg kell védeni tőlük a „keresztény szolidaritás” nevében Európát. Ez a két álláspont nem összeegyeztethető, vagy Nágó, vagy Lukács végzetesen téved. Az is lehet, hogy mindketten tévednek. A mai „menekültügy” mögött van egy százéves erdélyi magyar tapasztalat, soha Trianon nem volt annyira érthető, és átlátható, mint ma. Érdemes élni a lehetőséggel, és átgondolni, mi történt akkor, mi történik ma velünk.
Erdélyi magyarként mindenki találkozott már az „igazságos határok” kifejezéssel. Ez a napi közbeszédben azt jelenti, hogy „az igazságos határok” alapján Erdély „magyar” kellene legyen – Magyarországhoz kellene tartozzon. Ugyanennek az értelme a román közösségben a fordítottja: a határ akkor igazságos, ha Erdély Romániához tartozik. Sőt – vélik a radikálisabbak – akkor lenne a legigazságosabb, ha a Pruttól a Tiszáig terjednének a határvonalak.
Az utóbbi száz év rendszerei a térségben határok révén fegyelmezték állampolgáraikat, korlátozták szabadságjogaikat. A határátlépés jogát politikai önkény határozta meg, privilégiummá vált, amelyet ki kellett érdemelni, amelyért meg kellett szenvedni. Aki nem engedett az önkénynek, aki a szabad mozgást elidegeníthetetlennek tekintette, az határsértővé vált, az életét kockáztatta.1918 után, 1940 után, 1989 előtt határsértő magyarok ezrei szenvedték ezt meg.
Ők nem menekültek voltak, nem ők hagyták el a hazájukat, hanem a hazájukat „vették el” tőlük, és módosították a határt akaratuk ellenére – érvelhetnénk a jelenlegi helyzettel való analógia ellen. A kelet-közép-európai államok saját állampolgáraikkal szemben erősítették a határokat – hogy ne menjenek el, ne tartsák a kapcsolatot külföldre szorult rokonaikkal, barátaikkal. Most viszont a határszakaszokat „idegen”, ráadásul „illegális” határsértők előtt zárják le.
De ki az idegen? És ki, miért minősül illegálisnak? Az erdélyi tapasztalat az, hogy bárki idegennek és illegálisnak minősíthető, ha ehhez van kellő politikai erő és akarat. Nem csak az, akinek bőrszíne, kultúrája távoli. Idegennek minősíthető a szomszéd, a lakótárs, az évtizedes munkatárs. A katolikus-protestáns is idegen lehet egy ortodox államban, ha az államvallás és államnemzet elég erős ehhez. Keresztény szolidaritásról beszél Lukács Csaba, de hol működött a keresztény szolidaritás például a Mikó-kollégium esetében? Az elkobzott görög-katolikus javak esetében? A „kereszténység”, amint a politikai hatalomgyakorlás eszközévé válik, teret nyit az önkénynek és az erőszaknak.
Az „idegen” vallásoktól félünk, pedig bőven van történelmi tapasztalatunk arról, hogyan jöhet létre a „saját” fundamentalizmusunk, és az milyen károkat tud okozni. Ezzel viaskodik tiszteletre méltó heroizmussal, több sikerrel, és időnként törvényszerűen bekövetkező kudarcokkal a katolikus egyház: gondoljunk csak azokra a bűnökre, amelyekért II János Pál pápa bocsánatot kért.
Ezért teszik fel újra és újra a kérdést a protestáns és neoprotestáns egyházak: mi az esélye és módja a megtisztulásnak, korszerűsödésnek és az állammal való méltányos, jogtisztelő együtt-egymás mellett élésnek? Ma a korrupció az európai államok működésének legnagyobb problémája. De a korrupció formái, kultúrái honnan erednek? Hogyan működik a görög, az orosz és a román ortodox egyház – állam az államban? Mi a tanulsága a Vatikáni Bank körüli botránysorozatnak? A „keresztény Európa” legbelsőbb válságának forrásvidékén járunk.
Ma a magyar társadalom jelentős része úgy véli, hogy az „idegenség”, „a veszély” földrajzilag meghatározható fogalmak, és földrajzi határokkal körülbástyázható a saját biztonságunk. A távoli a rossz, a közeli a jó.
Az erdélyi magyar tapasztalat az, hogy a földrajzi hovatartozáshoz kötött jogbiztonság nem jogbiztonság. Ma járnak jogok a parajdi magyarnak, holnap nem járnak jogok a parajdi magyarnak csak azért, mert parajdi. (Parajdot kedves olvasó helyettesítse be mondjuk Aszmarával vagy Aleppóval). Hogy van ez? Bele lehet törődni ebbe? Nem.
Lehet korrigálni egyénileg az állam, vagy államok jogsértését? Van mód az ellenállásra? Az erdélyi magyar tapasztalat az, hogy a földrajzi alapon elszenvedett jogsérelmek földrajzi korrigálása – az elköltözés, a kivándorlás, a menekülés ezek különböző formái – csak töredéknyi jóvátétel, és rendkívül kockázatos. Utolsó esély. A veszteségek minimalizálhatóak de meg nem szüntethetőek. Az, aki Parajdról távozni kényszerült, lehet vendégmunkás, bedolgozó, sőt főállású munkatárs Budapesten (szerencséjétől, kapcsolataitól, anyagi javaitól, tudásától és a befogadó környezettől függően), a parajdi életét nem kaphatja vissza, visszatérni ugyanoda, ugyanúgy már nem lehet. A menekülés kompromisszum, áldozat.
Ha van valós veszély, akkor az a saját territoriális konstrukcióinknak a félreismerése, túlbecsülése, meg nem értése. Minél inkább zártabb egy politikai rendszer, minél inkább fegyelmez a saját határaival, annál nagyobb teret nyit az önkénynek, a torzulásnak, a jogsértéseknek, és a korszerűtlenné válásnak. Minden birodalom előbb-utóbb ebbe bukott bele.
A Nágó–Lukács vita, a „menekültügy” mélyen erdélyi vita, és arról szól, hogy Trianon után száz évvel értjük-e, mi a határ, az állam, és az állampolgárság.
Lukács Csaba a hatalom oldaláról beszélt ma, az Orbán kormány véleményét képviseli, 1918-ban ugyanez a logika – a határzárás elve – a román kormányt segítette volna. 1940-ben, akár a román oldalon, akár a Horthy-rendszer oldalán is megszólalhatott volna, de mondanivalója mindenképpen a Dél-Erdélyben élő magyarok, vagy az onnan menekülők ellen irányult volna.
Nágó Zsuzsa nyilvános megszólalásával kockázatot vállalt: szembefordult a határzáró hatalommal. Támadások kereszttüzébe került. „Nem jó magyar”, „nem is magyar” – szidalmazta sok-sok magyar internetező. És nem jutott eszükbe, hogy a román hatalom nyelvét beszélik, azét, amely jogot formál arra, hogy megmondja, ki milyen nemzetiségű. Vadim Tudor, Gheorghe Funar szinkronhangjai. Így válik a trianoni helyzetével tisztában nem lévő magyar nacionalizmus a román nacionalizmus szócsövévé. Sokkoló helyzet.
Legalább annyira sokkoló, mint amikor Lukács Csaba cikke alatt a kommentelő levonja a szövegből levonható következtetéseket, azt írja: ne jöjjenek a menekültek Magyarországra, menjenek Románia felé, ott majd a románok jól ellátják a bajukat. Az igazán letaglózó azonban az volt, hogy elmaradt Lukács Csaba válasza. Vártam, hogy az erdélyi emlékek megszólalnak benne és általa: „Kedves kommentelőm, írásom értője és továbbgondolója, ha írásom alapján erre a következtetésre jutott, akkor hibát követtem el. Mi, erdélyi magyarok nagyon jól tudjuk, milyen, amikor a romániai határőr szembefordítja a fegyvert, és belelő a menekülőbe. Rokonaink, barátaink vesztették az életüket ezen a határon. Ne sértsen kegyeletet, ne kívánja vissza ezt a múltat”.
Nem csak a múlt, a jelen sem értett a számunkra. Nágó Zsuzsa, aki a szolidaritás jegyében szólalt meg, azt mondja. „Azért kérvényeztem, hogy tudjak szabadon utazni, és segítsen a munkavállalásban.” Érthető álláspont, a menekülő, segítségkérő álláspontja. De a mélyén ott egy másik, be nem teljesített, elmulasztott szolidaritás.
Éveken át azt láttuk, látjuk, hogy a romániai állampolgárok szabad utazáshoz, munkavállaláshoz való jogát korlátozzák. Éveken át a romániaiak voltak Európa belső mumusai. A megvetett keleti ellenség. Az éhenkórászok, rongyosok, ügyeskedők, tisztátalanok. Tőlük kellett félteni az európai munkahelyeket, az ő rémtetteikről, bűncselekményeikről lehetett cikkezni. Elmélkedni arról, hogy képtelenek a beilleszkedésre: megeszik a közparkok hattyúit, a szökőkutakban fürdenek, odarondítanak, ahova érik, és válogatott gazemberségre képesek egy-egy munkavállalói vagy letelepedési engedélyért. Brit és francia lapok hónapokon át tartó kampánnyal küzdöttek a románok ellen. Kísértetiesen hasonló volt az akkori offenzíva a mai menekültellenességhez. Lám, nincs szükség „idegen exportra”, szükség esetén a kontinens sajátjai között is megtalálja az ellenséget.
Ma már mindennek az emléke elhalványult. Elérkezett a pillanat, hogy végiggondoljuk: az állampolgárság is csak egy viszonylagos, változó konstrukció. Ha a diszkrimináció alapja: akkor nem nyújthat jogbiztonságot. Az állampolgári közösség a kooperáció tere és nem az offenzíva eszköze. Ha elfogadjuk, hogy a magyar állampolgároknak lehet szabadon utazni, és munkát vállalni – a románoknak pedig nem, akkor ott nincs megállás. Ma a román állampolgárok jogai sérülnek, holnap a szíreké, vagy az afgánoké. Nincs lokális jogbiztonság, csak globális jogérvényesítés.
Változnak a határok, változhat az állampolgárság, csak az emberi kiszolgáltatottság állandó. Ez az erdélyi magyar tapasztalat, ahonnan az európai és magyar menekültügy újragondolható és a Nágó–Lukács vita tovább folytatható. Rajta.
erdelyiriport.ro

Elhunyt Albert Álmos
Az erdélyi és a székelyföldi közélet kiemelkedő személyisége, Albert Álmos hosszan tartó betegség után kedden délután elhunyt.
Albert Álmos 1954. május 25-én született Sepsiszentgyörgyön, tanulmányait a Székely Mikó Kollégiumban végezte, majd a brassói műegyetemen szerzett diplomát. Mérnöki pályáját a sepsiszentgyörgyi gépgyárban kezdte, majd 1992 tavaszától Sepsiszentgyörgy polgármestereként önkormányzati feladatot vállalt 16 éven keresztül, eközben az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének elnöke is volt.
2008 és 2012 között az RMDSZ szenátoraként tevékenykedett. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség kegyelettel emlékezik mindarra, amit Albert Álmos több évtizedes munkássága jelentett az erdélyi, székelyföldi magyarság számára – olvasható a szövetség részvétnyilvánításában. Temetéséről később intézkednek – közölte szerkesztőségünkkel Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere.
Albert Álmos (Sepsiszentgyörgy, 1954. május 25. – 2015. augusztus 11.)
Székelyhon.ro

Lobog-e még piros-fehér-zöld a Székház homlokzatán? (Búcsúbeszélgetés Lakatos Mihállyal)
Egy héttel ezelőtt baráti beszélgetésre hívott. Semmi különös, máskor is megesett. Ezúttal azonban azzal kezdte: lejárt megbízatása, megy vissza Magyarországra. Eltelt már az öt esztendő? – kérdeztem. Nem, csak négy. Nem módosította ugyanis a magyar kormány azt a törvényt, miszerint a kulturális intézetek vezetői négy plusz egy évet tölthetnek tisztségükben. Ha valamiért rossz szájízzel maradt Lakatos Mihály, a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókintézetének vezetője, az éppen ez az egy hiányzó év. Ugyanis pályázatában öt évre tervezett. A meg nem adatott évet pedig nemcsak ő, de az intézet által szervezett rendezvényeket látogató székelyföldi közönség is hiányolni fogja. Budapestre való visszautazása előtt hát egy újabb lezárult, Sepsiszentgyörgy kulturális életében mély nyomot hagyó korszak mérlegének megvonására kértük Lakatos Mihályt.
– Négy évvel ezelőtt tervekkel és illúziókkal telten jöttél Sepsiszentgyörgyre. Hogyan távozol?
– Nagyon szép időszakot tudhatok magam mögött, és ha mégis kicsi keserűség van most a lelkemben, az csak azért, mert néhány dolognak én már nem tudok személyesen a végére járni. Olyan programoknak, amelyek a pályázatom koncepciójának fontos pillérei. – Mi az, amit el lehetett végezni?
– Eredmények tekintetében azt mondhatom, hogy körülbelül 80 százalékát sikerült megvalósítanom terveimnek. Úgy szeretek dolgozni, hogy maradjon utánam valami időtálló is. Ilyen a siculicidium alkalmából kiírt képzőművészeti pályázat: a harmincvalahány alkotásból nagyon jó kis tárlat keletkezett, aminek egyébként Madéfalva híjával volt: utánanéztünk, csupán három olyan, a 20. században született műalkotást tudtunk azonosítani, amely a madéfalvi eseményt dolgozta fel. Ráadásul még azt is sikerült elérni, hogy magyar kormányzati támogatással a műalkotások Madéfalva birtokába kerüljenek. Ez a pályázat azért is fontos, mert a művészet, amelyben benne van az irodalom is, sokat tehet azért, hogy emberközelbe hozzon egy időben nagyon távoli eseményt. Hasonló, hogyha nem is olyan nagy sikert arató volt a Gábor Áron-pályázat, amelynek nyomán keletkezett egy új színmű. Igaz, még nem volt megmérettetve valójában, hiszen csak egyszer mutattuk be felolvasószínházi keretek között, de a közönség reakcióján is úgy láttam, ez is lehet időtálló, legalábbis egy 21. század eleji feldolgozása a Gábor Áron-témának. A harmadik dolog, ami szintén nem mulandó, hogy sikerült Hamvas Béla első román nyelvű fordítását megjelentetni. Ezt szinte a sors játszotta a kezemre, mert Hubbes László, akivel egyetemi társak voltunk Kolozsváron a 90-es évek elején, már A bor filozófiájának kész fordításával keresett meg ideérkezésemkor, és csak az egyik legnevesebb román kiadó, a Curtea Veche igazgatóját kellett meggyőzni, hogy érdemes kiadni. A román értelmiség kö­rében igen nagy a sikere a műnek.
– A magyarországi borvidékek bemutatásának szándékával programsorozatot indítottál, amely azonban csak az első kiadást érte meg.
– 2012-ben a Székelyföldi Eger Napokkal kezdődött, de a másodikat nem sikerült megvalósítani, mert a minisztérium mindössze tíz százalékát biztosította a szükséges költségvetésnek. Ez összefüggésben állt az ottani személyi változásokkal is, nem ismerték fel, hogy nemcsak borászati bizniszről van szó, bár ez önmagában is jó dolog lenne, hanem kapcsolódik hozzá egy olyan kulturális meg társadalmi eseménysorozat, amelynek hatása ezen túl mutat. Az egri bor ürügyén először járt Székelyföldön például a Gárdonyi Géza Színház, a Harlekin Bábszínház, és az Agria szerkesztősége sem fordult meg itt azelőtt. Megismerkedtek az itteni színházakkal, bábosokkal, az itteni irodalmi műhelyekkel, tehát a kapcsolat megszületett. A Tokaji Napokat már megszerveztük a tokaji borászokkal, a Miskolci Nemzeti Színházzal, a Csodamalom Bábszínházzal meg az Avas Néptáncegyüttessel, amikor kiderült, hogy a minisztériumi támogatás nem elég. Még úgy sem, hogy előző évben Kovászna Megye Tanácsa nagy részt vállalt a szervezésben.
– Milyen volt az együttműködés a háromszéki intézményekkel, illetve hatóságokkal?
– Nagyon jó, itt, Szentgyörgyön talán csak az Erdélyi Művészeti Központtal nem szerveztünk közös rendezvényt. A legtöbb programot, nyilván, a helyzetből adódóan, a Bod Péter Megyei Könyvtárral bonyolítottuk, rögtön utána a Székely Nemzeti Múzeum következik, de közösen szerveztünk eseményeket a Lábas Házzal, a Gyárfás Jenő Képtárral (amíg működött), a Magmával, a Kónya Ádám Művelődési Házzal, a vadászati múzeummal, a Tamási Áron Színházzal is néhány esetben, és a Háromszék szerkesztőségével, persze. Anélkül, hogy az együttműködésnek intézményes keretet adtunk volna, ezek emberi kapcsolatokon múltak. Amikor megkerestem őket, vagy ők keresték meg az intézményt, mindenki igyekezett segíteni a másikon. De ugyanez mondható el a székelyudvarhelyi, csíkszeredai, gyergyószentmiklósi kulturális intézményekről, a kézdivásárhelyiekről vagy a kovásznaiakról nem is beszélve.
– A Gábor Áron-pályázat esetében tudom, intézményei révén Kovászna Megye Tanácsa jelentős támogatást biztosított. Más programoknál is beszállt a városi, megyei önkormányzat?
– Hogyne, például a Székelyföldi Eger-Napokkor az összes vendég elszállásolását a megyei tanács biztosította, meg a szórólapokat, plakátokat is. Nem mindig csak az segítség, ha az embernek pénzt adnak, hanem az is, ha olyan dolgokat biztosítanak, amelyekért egyébként fizetni kéne.
– Általában kényes az anyagiak kérdését feszegetni, mégis: hogyan alakult a rendelkezésedre álló pénzkeret? – Stagnált. Gyakorlatilag, amit költségvetésből biztosítottak, az 2011-ben is ugyanannyi volt, mint 2015-ben, de ez nem kirívó, ilyen az összes kulturális intézet ellátottsága. Ennek ellenére a Székelyföldön túl is eljutottam, pár alkalommal Kolozsváron, Nagyszebenben, Brassóban is szerveztem programot. De ilyen financiális háttérrel és ekkora személyzettel, ami gyakorlatilag egy embert jelent – mert a titkárnő csak az adminisztratív ügyekben segít –, nem lehet egész Erdélyt lefedni. – A mit nem lehetett megcsinálni fejezet mit tartogat még?
– A történelmi előadás-sorozatnál csak a Horthy-korszakig sikerült eljutni, most következett volna az észak-erdélyi történet, ez kiemelten szerepelt volna mint az ittenieket különösen érdeklő fejezet, aztán a második világháború, a Rákosi-korszak, 1956, a Kádár-korszak és a rendszerváltás. Így lett volna teljes a kép. De hát nézzük a pohárnak a tele lévő háromnegyedét, így is főként annak örülök, hogy a középiskolások – Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium diákjai – mindezzel szembesülhettek, mert igyekeztem a történészszakma ajánlása alapján minden korszaknak a legjobb ismerőjét elhívni, és ők a tankönyvekben még benne sem levő legújabb kutatásokat is beépítve tartották meg előadásaikat, a tanulók tehát olyan pluszt kaphattak, amihez másként nem jutottak volna hozzá. – Ha a történelmi előadás-sorozat az idő miatt nem tudott kifutni, volt egy másik elképzelésed, amely elég hamar elakadt: a magyar olimpikonok bemutatása.
– Ettől azért ment el a kedvem, mert napjaink nagy sportolóit, akiket mindenki ismer, és akikkel mindenki szeretett volna találkozni, egyszerűen nem lehetett rávenni, hogy eljöjjenek. Amikor itt járt a kétszeres olimpiai bajnok tőrvívó, Rejtő Ildikó és a kilencszeres kenuvilágbajnok, Wichmann Tamás, nem döntöttünk nézői csúcsot. És volt egy másik, szintén félbemaradt sorozat, a magyar építészek bemutatása. Csupán Ekler Dezső vette rá magát, hogy eljöjjön, a többiekkel nem tudtam zöld ágra vergődni. Le is vontam a következtetést, hogy építészeink olyanok, mint az alkotásaik: nehezen mozdíthatóak.
– Említetted beszélgetésünk elején, hogy van néhány dolog, amelynek már nem tudsz a végére járni, de elindítottad szervezésüket.
– Az egyik az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közösen szervezett, szep­tember 3–5. között Árkoson zajló tábor, ahol jelen lesz néhány magyarországi író, akit fordítottak román nyelvre, és román író, akit magyar nyelvre, valamint műfordítók is. Mindig jó, főleg, ha két olyan népről van szó, mint a román és a magyar, ha a művészek megismerik egymást, általában az ilyen barátságok jót tesznek a kétoldalú kapcsolatoknak. A másik egy kortárs magyar irodalmi antológia megjelentetése román nyelven. A Nemzeti Kulturális Alap támogatja a kezdeményezést, és a szervezés is elég jó szinten áll, feltehetőleg 2016 májusában a Bookfesten majd be lehet mutatni két könyvet, egy verses- és egy prózakötetet, amely a kortárs magyar irodalom aktuális állapotát tükrözi. Mert minden évben jelenik meg egy, két, három lefordított mű, de ebből a román olvasó nem kap átfogó képet, hogy mi zajlik most, miről gondolkodnak, mit írnak, hogyan írnak a mostani magyar költők, írók. – Irodalom. Íróember vagy, az elmúlt négy év során jó néhány magyarországi írót hívtál meg Székelyföldre, de sajátos elképzelés szerint.
– Arra fordítottam a hangsúlyt, hogy olyan szerzőket hívjak meg, akik értéket alkotnak, de valahogy mégis az irodalmi kánon perifériáján vannak, nevük nem igazán került be a köztudatba. Ilyen Hász Róbert, gondolom, nagyon kevesen hallottak a szerzőről, pedig a Künde című regénye tényleg az egyik legjobb magyar regény, amelyet a 21. század elején írtak. Ács Margit, Temesi Ferenc kitűnő szerzők, vagy a műhelyek közül a Kortárs egy irányadó irodalmi orgánum, vagy a Hitel, ezek mind először fordultak meg Erdélyben. Sepsiszentgyörgyön, meg általában Székelyföldön az utóbbi években nagyon mozgalmas kulturális élet zajlik, az érdeklődő közönség nagyon sokszor a bőség zavarával küszködik. Az volt a célom, hogy azokat a szerzőket mutassam be, akiket a helyiek ilyen vagy olyan okból nem hívnak el, erre a résre álljak rá, ahol hiány mutatkozott.
– Ugyancsak irodalommal kapcsolatosak nemzeti ünnepeinkkor bemutatott műsoraitok is.
– Kiderült, hogy az alkalmi zenés-irodalmi összeállításokra van kereslet. Amikor az első október 23-ai műsor végén láttam, hogy az embereknek könnyes a szemük, világossá vált, hogy ez olyan műfaj, amelynek ma is van létjogosultsága, amellyel érdemes foglalkozni.
– Végére hagytam egy nehéz kérdést. Kinevezéseddel egyúttal kultúrdiplomáciai megbízatást is vállaltál. Ez valami bonyodalmat okozott-e, kerültél-e az elmúlt négy év során konfliktusos helyzetbe? – Én nem, de a sors szeszélye folytán a titkárnőm, Szőcs Erika igen. Egy alkalommal, amikor én nem voltam az irodában, bejött egy román fiatalember számlatömbbel a kezében, és felszólította Erikát, hogy azonnal vegye be a magyar zászlót, mert a könyvtárnak nincs joga azt kitenni. És már akarta megírni a büntetést. De Erika felvilágosította, nem a könyvtár tette ki, hanem ez egy magyarországi intézmény. Erre a fiatalember nem volt felkészülve, ezek szerint nem tudott az intézmény létezéséről, eltette a számlatömböt és szó nélkül kiment. Kellett jeleznem a főkonzulnak, hogy volt egy ilyen kisebb incidens, aki megnyugtatott, hogy az általunk bérelt területen akár minden ablakba is kitehetnénk egy magyar zászlót.
– Múltról jövőbe. A Balassi Intézet nem hirdetett versenyvizsgát a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetői tisztségének betöltésére. Ez azt jelenti, hogy felszámolják az intézetet?
– Egész pontos információm nincs, egyelőre nem született döntés, miként folytatódik az intézet működése. Kétirányú megoldás lehetséges: ideiglenesen felfüggesztik az intézet működését, akárcsak ideérkezésem előtt, akkor három hónapig nem működött, aztán velem újraindult, de számolhatunk azzal is, hogy nem indul újra, és ez lenne a legrosszabb forgatókönyv.
– Ha újra meghirdetik az irodavezetői tisztséget, megpályázod?
– Valószínűleg nem. Nem azért, mert a szívem nem húzna vissza, de még sok irányba húz a család is, a gyerekek. Ha legényember lennék, minden további nélkül. Mert Sepsiszentgyörgy szívem szerinti jó hely.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tehetséggondozó központ létesült Háromszéken
A tehetséges diákok tanórákon kívüli foglalkoztatása, fejlesztése céljából tehetséggondozó központ kezdi meg működését az új tanévtől Háromszéken, amely a sepsiszentgyörgyi Tanulók Házában rendezte be irodáját, a tevékenységeket ellenben két megyeközponti és egy-egy kézdivásárhelyi, illetve bodzafordulói elméleti középiskolában tartják.
A megyei tanfelügyelőség Keresztély Irma korábbi főtanfelügyelő kezdeményezésére tavaly februárban nyújtott be kérést az oktatási minisztériumhoz tehetséggondozó központ jóváhagyására.
A vonatkozó rendelet októberben született meg, az új létesítmény jogi személyiséggel rendelkezik, irányításával a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban és a Református Kollégiumban tanító Pető Mária fizika szakos pedagógust bízták meg, aki már bizonyított a tehetséggondozásban, tanítványai a kutatás, alkotás és újítások terén kiemelkedő eredményeket értek el. A szaktárca 6,5 állást hagyott jóvá, az óraadó tanárok a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban és Mihai Viteazul Főgimnáziumban, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceumban és a bodzafordulói Mircea Eliade Elméleti Líceumban tartják majd a foglalkozásokat.
A diákokat a VI. és a X. osztályosok köréből választják ki, legtöbb tizenötös létszámú csoportokat alkotnak, közel száz tanulóval foglalkoznak ilyen módon. A tevékenységeket délután, hétvégén, vakációs tanulmányi táborokban szervezik nyelv és kommunikáció, illetve matematika és tudományok területén.
A tehetséggondozás nem új keletű a háromszéki iskolákban, ezt teszik azok a tanárok is, akik különböző tantárgyversenyekre készítik fel a diákokat, ellenben ez javadalmazás nélkül történik. Az újonnan létrejött központban viszont végre lehetőség van megfizetni a pluszmunkát – hangsúlyozza Kiss Imre megyei főtanfelügyelő.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„… hogy ezt a várost… részben elrománosíthassa”
Mit is jelentett a „horthysta-fasiszta terror” alóli felszabadítás?
Sepsiszentgyörgyön ma katonai csinnadrattával készülnek megemlékezni a város román és orosz csapatok általi „felszabadításának” 71. évfordulójáról. Nehéz megérteni, hogy a többségében magyarok lakta Kovászna megyében mi célja lehet egy ilyen erődemonstrációnak, de hogy a békés együttélést nem segíti elő, arra mérget vehetünk. József Álmos sepsiszentgyörgyi helytörténészt arra kértük, foglalja össze, mit is jelentett a székelységnek a „horthysta–fasiszta terror” alóli felszabadítás, amit most állítólag nekünk is ünnepelnünk kellene.
1944 augusztusában már elkerülhetetlennek látszott a szövetséges államok csapatainak végső győzelme. Észak-Erdély polgári és katonai vezetése a szovjet és vele augusztus 23-án szövetkezett román csapatok közeledésére a visszavonulás és a kiürítés menetét igyekezett megszervezni. Elsőként a köztisztviselők hagyták el szolgálati helyüket, majd az október 26-i Úz-völgyi áttörés hírére a polgári lakosság kezdte meg a menekülést hol szervezett, hol szervezetlen formában.
Szeptember 2-án, amikor Kökös, Illyefalva, Uzon és Előpatak már az ellenség kezén volt, Szentiványi Gábor, Háromszék főispánja felszólítja Sepsiszentgyörgy lakosságát is a város kiürítésére. Augusztus közepétől mintegy 30 ezer háromszéki lakos menekült el, egyesek csupán a közeli, eldugottabb helységekben, mások Magyarországon vagy még tovább kerestek menedéket. Ekkor vagonírozták be a Székely Nemzeti Múzeum számos féltve őrzött tárgyát, amit aztán a zalaegerszegi vasútállomáson bombatalálat semmisített meg.
Gyors hatalomátvétel
Sepsiszentgyörgyre szeptember 8-án este vonult be a várostól délre, az Olt vonalán álló román hegyivadász hadtest egyik hadosztálya és egy orosz alakulat, ahol csupán egy század tartalékos és néhány német harckocsi gyenge ellenállásába ütközött. Az érkező csapatokat a baloldali beállítottságú Ferencz Zoltán megyeházi levéltáros és Albert István városházi tisztviselő fogadták, és „adták át a várost”. Albertet a városháza óvóhelyén már előzetesen polgármesternek választotta az otthon maradt lakosság, székét azonban nem foglalhatta el, hiszen az érkező román csapatokkal szinte egy időben jelent meg, és vette vissza hatalmát, néhány új személlyel kiegészülve, a második bécsi döntéskor távozni kényszerült román adminisztráció. Az 1945 májusában Sopronból Sepsiszentgyörgyre visszatelepülők névsora. A korábban elmenekülőket nyomor és szegénység várta itthon
Visszatértek régi beosztásukba a négy évvel ezelőtt a Háromszék elhagyására kényszerült román hivatalnokok, rendőrök is. A polgármesteri széket néhány napra Ilie Sima foglalta el, majd visszatért Eugen Sibianu volt polgármester. Az előbbi első ténykedései közé tartozott a Kossuth Lajos utca Szeptember 8. névre való átkeresztelésének kérvényezése a bevonult hegyivadász hadosztály parancsnokától. Újra feltűnt Cerghi Pop Victor gyógyszerész is, akit 19-én prefektusnak neveznek ki, és aki a beiktatási ünnepségen kijelentette, „meg kell semmisíteni minden fészket, amely a román nemzet létérdekeit szabotálja.”
Az oroszoktól jobban féltek
Hogy Sepsiszentgyörgy lakossága miként élte meg az immár győztes csapatok bevonulását, egy-két levéltári dokumentummal érzékeltethető, hiszen a fogyatkozó élő emlékezet egyre kevesebb adatot tud szolgáltatni. 1944. szeptember 30-i iktatással P. G. Vasút utca (akkor már ismét I. G. Brătianu) 90 sz. alatti lakos a polgármester tudomására hozza, hogy lakásá­nak elhagyására kényszerült, mivel az „orosz katonákkal van tele, akik bútoraimat összetörték, majorságomat lelőtték, így életem biztonsága miatt kénytelen voltam onnan eljönni.” J. Á. arra emlékszik, hogy Kossuth Lajos utcai lakásukba néhány napra egy egész teherautónyi orosz katona – férfiak és nők – rendezkedtek be. A családnak bántódása nem esett, sőt, a saját főztjükből kínálták meg őket. Az egyik tiszt a meggyfa árnyékában az édesapjával sakkozott, a nők viszont a kertben levő gyümölcsöt mind megették.
F. R. azt meséli el, hogy Z. E. helybéli ügyvéd felesége és cselédje nem menekült el. Az augusztus 23-i fordulat után leköltöztek a pincébe, és ott várták a helyzet alakulását. A cseléd naponta felmerészkedett, hozta a híreket. Kisebb lövöldözéseket, ágyúszót hallottak. Szeptember 9-én kiment a városba, ahol a román katonák között Nicolae Cambrea tábornokot fedezte fel, aki Z. E. felesége testvérének volt a férje. Állítólag ő vezette az Előpatak felől Szentgyörgyre érkező hegyivadász egységet. Egy szemerjai meséli, hogy a lakosok megtapsolták, mert az oroszoktól inkább féltek (innen az előpataki út negyvenes évekbeli Gen. Cambrea elnevezése).
A pópa szándéka
Alexandru Petruț frissen kinevezett ortodox lelkész 1944. október 6-án Sibianu polgármesternek címzett (jelenleg a szentgyörgyi levéltárban őrzött) levelében kéri a deportált Silberstein Izsó nyomdáját és a Mikó könyvesboltot az ortodox egyház használatába helyezni és megnyitását engedélyezni, „hogy ezt a várost és főként annak kereskedelmét legalább részben elrománosíthassa”. Megjegyzi, a könyvesbolt célja a román kultúra terjesztése lenne, és „égbekiáltó volna, ha annak bérletét egy kisebbségi vagy bármely más személy nyerné el.” Sibianu polgármester mindkét kérést elutasítja, egyrészt azzal, hogy Silberstein fia hazaérkezett, és ő veszi át a nyomdát, másrészt pedig a könyvesbolt a tanfelügyelőség kezelésébe fog kerülni.
Az ismét uralomra jutott román közigazgatás a megfélemlítés eszközével sújtotta a helyi lakosságot, hogy rávegye a szülőföldjéről való „önként” távozásra. Megalakultak a hírhedt Maniu-gárdák, melyeknek garázdálkodásáról (így a szárazajtai és csíkszetdomokosi vérengzésekről) számtalan emlékezés, leírás látott napvilágot. Cerghi Pop Victor gyógyszerész is e gárda aktív tagja, szervezője és támogatója volt. Luka Lászlónak, az 1945.március 6-án hatalomra került, dr. Petru Groza vezette első „demokratikus” kormány miniszterének közbelépésére kellett végleg elhagynia Háromszéket.
Szovjet fennhatóság alatt
Székelyföld lakossága 1944. november 14-én szabadult meg a Maniu-gárdák atrocitásaitól, amikor az erdélyi magyar lakosság veszélyeztetettségére hivatkozva, a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében Vinogradov tábornok átiratában közli Sănătescu miniszterelnökkel, hogy „a Vörös Hadsereg által felszabadított Erdélyben tilos a román közigazgatás bevezetése.” És felszólították a román hatóságokat, hogy 24 óra alatt vonuljanak ki Észak-Erdélyből. Sepsiszentgyörgy katonai parancsnoka egy Odinkov nevezetű szovjet tiszt lett. A szovjet katonai fennhatóság 1945. március 13-ig tartott, amikor már véglegessé vált a demokratikus erők választási győzelme.
Még 1944 őszén megkezdődött a háborús károk helyreállítása. A tanács, pénzügyi lehetőségeihez képest, pénz- és építőanyag-támogatásban részesítette a károsult lakóházak tulajdonosait, út- és járdajavításokat végeztek, újjáépítették, illetve helyreállították az állomás felé vezető fa- és vashidat, valamint a szemerjai patakon átvezető hidat. A hazatérő kereskedők újra megnyitották boltjaikat, az áru beszerzése viszont nagy nehézségekbe ütközött.
A Székely Mikó Kollégiumban az 1944–45-ös tanév megnyitóját csak december 10-én tarthatták meg, annak ellenére, hogy az oktatás céljainak megfelelően megkezdték az iskolák osztálytermeinek felújítását. Az elmaradt javítóvizsgákért fizetni kellett, a menekülésből visszatértek magánvizsgát kellett tegyenek 100 pengő tandíj és 25 pengő beiratkozási díj befizetése ellenében. A tanítóképzőt összevonták a Mikóval, vegyes osztályokban folyt a tanítás, hogy ne veszítsen senki évet.
Vélelmezett ellenség
Sokáig mindkét fizetőeszköz, a pengő és a lej is érvényben volt Észak-Erdély területén, mígnem 1944. november 27-én Kerekes Béla, Háromszék megbízott főispánja a megyében el nem rendeli a lej kötelező használatát, és fel nem szólítja a lakosságot a pengőnek az 1 pengő=40 lej paritás alapján való beváltására.
Prefektusi rendelettel értéktelenítették el a pengőt
Tegyünk még említést az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztár (Casa de Administrare si Supraveghere a Bunurilor Inamice – röviden CASBI) 1945. február 10-i megalakításáról. Ez törvényben fogalmazta meg a „vélelmezett ellenség” fogalmát, mely azokra a magyar és német nemzetiségű román állampolgárokra vonatkozott, akik a közeledő front elől elmenekültek, és 1944. szeptember 12-ig (román-szovjet fegyverszüneti egyezmény) nem tértek vissza. Az ezután hazatérők otthonukat nem foglalhatták vissza, egy részüket a mai katonai lőtéren a magyar katonaság által itt hagyott barakkokban helyezték el, és teljes bizalmatlanság vette körül őket.
A CASBI-törvény és végrehajtásának célja a magyar kisebbség elszegényítése volt. Ily módon az elmenekültek ingóságait és ingatlanjait lefoglalták, raktározták, majd szétosztották többnyire az új adminisztráció helyi és ide helyezett alkalmazottai, valamint a besszarábiai menekültek, kisebb részben a valóban rászorulók között. Már a Groza-kormány beiktatása után a károsultak nagy része pert indított vagyona visszaszerzéséért, ezek érdekes és tanulságos anyaga bárki által hozzáférhető az állami levéltár szentgyörgyi fiókjában.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Iskolatáska harmadszor
Több mint kétezer háromszéki előkészítő osztályos kisdiák kap tolltartóval, ceruzákkal, üzenőfüzettel, szendvicsdobozzal felszerelt iskolatáskát a megyei tanács három évvel ezelőtt indított programja révén, az 1063 rózsaszínű és 1130 kék hátizsákot tegnap Sepsiszentgyörgyön vették át az iskolaigazgatók.
A Székely Mikó Kollégiumban tartott táskaátadón Tamás Sándor, a megyei önkormányzat elnöke hangsúlyozta, idén tíz lejjel többet fordítottak egy-egy csomagra, mint tavaly, személyenként hatvanöt lejbe került a táska és a benne lévő felszerelés. A helyi cégtől vásárolt tanszereket feltétel nélkül minden előkészítő osztályos megkapja, az iskola annak is biztosítja az ajándékot, aki tanévkezdés után érkezik. Az igazgatók találkozójának második felében Marcela Ştefu főtanfelügyelő-helyettes hívta fel az óvoda- és iskolavezetők figyelmét néhány újdonságra, szabálymódosításra.
Marcela Ștefu tájékoztatott arról, hogy megérkeztek az I. és II. osztályos tankönyvek, amelyeket a napokban osztanak szét, de azt nem hangsúlyozta, hogy a magyar elsősöknek továbbra sem lesz számtankönyvük, a másodikosok pedig idén is csak a román nyelvű kommunikációkönyvre számíthatnak. Közölte, a szeptember 14-én kezdődő tanév százhetvenhét tanítási napból áll, a nyári vakáció pedig szeptember 4-éig tart, a következő tanév egy héttel korábban kezdődik a szokásosnál. Marcela Ştefu kérte az igazgatókat, az épületek bejáratánál biztosítsák a mozgássérültek számára a feljárókat, az érintett diákok osztályait rendezzék be a földszinten. Ismertette az új iskolaigazgatók és aligazgatók névsorát, valamint a tanfelügyelőség személyzetében történt változásokat, és szólt azokról a jogszabályokról, amelyek az alkalmazásokra vonatkoznak. Az iskolák feladata, hogy saját településükön minden olyan, nyolcadik osztályt végzett tanuló családját felkeressék, aki nem iratkozott be kilencedikbe, és próbálják elérni, hogy a tizenévesek ne hagyják abba tanulmányaikat – hangsúlyozta a tanfelügyelőség képviselője, aki bízik abban, a napokban a betöltetlen állásokra is kerül jelentkező, és egyetlen osztály sem marad tanító, tanár nélkül. Végül a jelenlévőknek sok sikert kívánt az új tanévben, és közölte, a tanév első megyei igazgatói munkaülését szeptember 29-én tartják.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A második bécsi döntés 3. (Bevonulás Háromszékre )
A Kézdivásárhelyre bevonult 2. gépkocsizó dan­dár helyébe szeptember 21-én vitéz nemes Domaniczky Ödön tábornok vezetésével az egri 20. gyalogdandár törzse és a 44. gyalogezred érkezett. Szeptember 5-én lépte át a határt Faluszlatinánál, és szep­tember 19-én ért Csíkszeredába, majd 20-án Kozmáson, Kászonújfalun át Szárazpatakra.
Itt az ezred kettévált: egyik része Kézdiszentléleken át Kézdivásárhelyre, onnan Berecken át Sósmezőre, a másik Kézdikőváron át Torján keresztül a Felső- és Alsócsernáton útvonalon, majd Albis és Dálnok mellett elhaladva, Maksa és Eresztevény érintésével érkezett Rétyre. A bevonulás hírére Erdély felszabadult helységeiben a lakosság a honvédség ünnepélyes fogadására készül. A Székely Nép szeptember 12-ei rendkívüli kiadásában közlik a honvédcsapatok ünnepélyes háromszéki fogadtatásának forgatókönyvét. A bevonulókat szeptember 13-án a megye határán báró Szentkereszty Béla fogadja Séra István gárdaparancsnok és dr. Ferencz Lajos ügyvéd társaságában, bár senki nem tudta, milyen irányból érkezik dálnoki Miklós Béla tábornok. Háromszék központjában, a piactéren kiemelik a kék-sárga-piros színezetű zászlórudat és piros-fehér-zöldre festik át, díszemelvény készül a park Székely Mikó Kollégiummal szemközti oldalán. Bérbe adják a kollégium internátusa, a városháza és a törvényszék ablakait a bevonulás napjára, a kormányzó levelezőlap-méretű arcképét, kokárdákat árusítanak. Ez utóbbiak kitűzését, az épületek fellobogózását még nem engedélyezik. A honvédség tervezett fogadása azonos forgatókönyv szerint történt: székely vagy magyaros népviseletbe, díszmagyarba öltözve virággal, kürtőskaláccsal, a helység bejáratánál épített díszkapunál fogadták az érkezőket, köszöntőbeszédek, szavalatok, zene emelte az esemény ünnepélyességét. A Székely Nép napilapnak köszönhetően csak a sepsiszentgyörgyi kettős bevonulásról maradtak írott forrásaink, még a kézdivásárhelyi helyi lapban is csupán egy kétsoros utalást találunk. Ennek ellenére bizonyság, hogy Málnáson, Oltszemen, Szentgyörgyön, Rétytől Kovásznáig, valamint Szárazpatakon, Kézdiszentléleken, Kézdivásárhelyen át Sósmezőig nemcsak a gyorshadtest haladt át, hanem 20-án vagy 21-én a VII. hadtest egri 20. gyalogdandárja is, tehát ezekbe a helységekbe kettős bevonulás történt. Tény az is, hogy a gyorshadtest szeptember 12–13-án csak az útjába eső helységeket érintette. Ha a bevonulók útvonala elkerülte a települést, lakói a vonulási út legközelebbi pontján sorakoztak fel, itt állítva meg és köszöntve az érkezőket. Így például Bodok, Étfalvazoltán és Zalán lakossága a vasútállomás mögött, Gidófalva, Fotosmartonos, Kőröspatak, Kálnok népe a gidófalvi keresztútnál, Felsőrákos, Olasztelek, Székelyszáldobos és Vargyas pedig a Vargyas–Olasztelek, Fel­sőrákos–Székelyszál­dobos útkereszteződésnél köszöntötte a bevonuló magyar katonákat. Megtörtént az is, hogy egy szakasz, letérve a főútvonalról, a közeli helységbe is bekukkantott, majd újból csatlakozott csapatához – Ba­rót–Köpec–Nagyajta (sőt, Középajta)–Bölön; Sár­falva–Hi­lib–Gelence–Haraly–Zabola, illetve Kovászna–Csomakőrös–Papolc. A megye hely­ségeiben a katonai közigazgatást végző és ellenőrző helyőrség közvetlenül a szeptember 20–21-ei érkezést követő napokban rendezkedett be több esetben úgy, hogy a katonákat módosabb gazdákhoz szállásolták el. A csendőrőrsök egy része ezekben a napokban foglalta el kijelölt helyét. Szeptember 13-án Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen működésbe lépett a Magyar Királyi Posta. A következő napokban megérkezett a Magyar Nemzeti Bank és a pénzügyőrség, és máris megkezdték a pénz beváltását. A Háromszék Takarékpénztárnál 30 lejért egy pengőt fizettek. Megszervezték a helyi közigazgatást, mely a pillanatnyi viszonyokra való tekintettel katonai jellegű lett. Vármegyei katonai parancs­noknak vitéz Tallér Gusztáv nyugalmazott tábornokot, a megyeszékhely parancsnokának báró Gaudernák Emilt nevezték ki. A közigazgatási tisztviselők is tiszti rangban álltak, de mind szakemberek voltak. A katonai közigazgatás november 26-áig volt érvényben, majd a polgári adminisztráció váltotta fel.
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sürgetik a restitúciót az erdélyi magyar püspökök
A kommunista rendszer által elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását sürgette a négy erdélyi magyar történelmi egyház hét püspöke szerdán egy bukaresti konferencián, ahol a restitúciós folyamat megtorpanásának okait elemezték jogászok részvételével.
A konferenciára a sajtót, az európai uniós országok, valamint az Egyesült Államok, Kanada és Svájc nagykövetségének képviselőit hívták meg.
Az MTI tudósítása szerint a tanácskozáson bemutatták a romániai egyháziingatlan-visszaszolgáltatás helyzetéről készülő Fehér Könyv tervezetét. Elhangzott: az erdélyi magyar történelmi egyházak 2500 ingatlanjukat igényelték vissza a román államtól, s ezek mintegy felét kapták vissza a kommunizmus bukása óta eltelt negyed évszázad alatt.
A tanácskozást kezdeményező Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke rámutatott: Románia nem jószántából, hanem a NATO- és európai uniós csatlakozása érdekében fogadta el a jóvátételi törvényeket, de most adminisztratív eszközökkel, a köztisztviselők megfélemlítésével hátráltatja a visszaszolgáltatást.
Kifejtette: a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaállamosítását elrendelő büntetőper óta, amelyben a restitúciós bizottság tagjait felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, a restitúciós törvények alkalmazásával megbízott tisztségviselők már félnek az egyházak javára dönteni. A püspök azt is sérelmezte, hogy az egyháziingatlan-restitúciót szándékosan összemossák a korrupciós ügyekkel, és ezzel erkölcsileg is megbélyegzik a kisebbségi egyházak jogos követeléseit.
Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye érseke elmondta: a visszaszolgáltatásokat az állam gyakran azzal hátráltatja, hogy nem ismeri el jogutódként az egyházat, ha a telekkönyvekben bizonyos ingatlanok különböző egyházi szervezetek, vagy alapítványok nevén szerepeltek, amelyek megszűntek.
Bálint Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház püspöke arról beszélt: az egyházi vagyon soha nem volt öncélú, az mindig közösségi célokat szolgált, és az egyház csak úgy tudja vallási, nemzeti, társadalmi kötelezettségét teljesíteni, ha nem mond le a ráhagyott örökségéről.
Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke elmondta, a román államnak inkább partnernek kellene tekintenie saját – egyébként értékteremtő, adózó –, más nyelvet beszélő állampolgárait, és nem lenne szabad ellenségképet kreálnia, amikor a kisebbségi egyházak visszakövetelik épületeiket.
Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, Böcskei László, a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye, illetve Schönberger Jenő, a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye püspöke is azt hangsúlyozta, hogy az erdélyi magyar történelmi egyházak nem követelnek olyasmit, ami nem volt az övék, és kizárólag törvényes utakon óhajtják felgyorsítani a jóvátételt.
Krónika (Kolozsvár)

Hűséget tanulni a vértanúktól
Közel kétszázan emlékeztek kedden Sepsiszentgyörgyön, a 166 évvel ezelőtt kivégzett tizenhárom aradi vértanú halálának évfordulóján.
Az esemény a Bod Péter Megyei Könyvtár mögötti téren zajlott, ahol tizenhárom kopjafa hirdeti az aradi tizenhármak emlékét. Balázs Antal, a kopjafákat készítő nyugalmazott tanító elárulta, az elmúlt hetekben többen is bejelentést tettek a 112-es segélyhívószámon, hogy a már említett tizenhárom kopjafa közül három eltűnt. Mint fogalmazott, köszöni az aggódást, ám azok nem tűntek el, csupán megújultak: eleinte három közülük, majd az összes. A megemlékezést megelőző napon valamennyi visszakerült helyére.
Balázs Antal ugyanakkor nehezményezte, hogy bár Sepsiszentgyörgy lakosságának nagy része magyar nemzetiségű, mégis oly kevesen vettek részt az aradi tizenhármak hősiessége előtti főhajtáson. A kopjafakészítő a jelenlevő diákoktól csupán annyit kért, vegyék át az idősektől a stafétát, és tiszteljék a magyar értékeket.
„Csak az hal meg, akiről végleg megfeledkeztünk” – jelentette ki a megemlékezésen Szabó Lajos római-katolikus kanonok. Mint fogalmazott, ezektől az emberektől „elsősorban hűséget tanulhatunk az adott szóhoz, a becsülethez, a néphez és az Istenhez. A hűség olyan hiánycikk lehet az életünkben, amely nélkül továbblépni, megmaradni ebben a széles nagyvilágban egészen biztosan nem lehet”.
Az eseményen a sepsiszentgyörgyi önkormányzatot képviselve Nagy Zoltán rövid történelmi áttekintést tartott a 166 évvel ezelőtti eseményekről. Rámutatott, a tizenhárom vértanú közül tizenkettő tábornok, egy ezredes volt, nemzetiségüket tekintve pedig volt köztük örmény, szerb, horvát, osztrák, német. Kihangsúlyozta: legkevesebb, négy magyar.
Az eseményen a Székely Mikó Kollégium diákjainak A tizenhármak emlékezete című műsorával és a Református Kollégium Refsonor kórusának közreműködésével emlékeztek az aradi vértanúkra, a koszorúzást követően a magyar és a székely himnusz eléneklése zárta a rendezvényt.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Az aradi tizenháromra emlékeznek Háromszéken
Megemlékezéseket szerveznek Kovászna megye három városában az aradi tizenhárom vértanú kivégzésének évfordulójára, akiket az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban játszott szerepük miatt ítéltek halálra.
A Székely Mikó Kollégium diákjainak A 13-ak emlékezete című műsorával és a Református Kollégium Refsonor kórusának közreműködésével emlékeznek az aradi vértanúkra kedden 16 órától, Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár mögötti téren, az aradi vértanúk emlékére felállított kopjafáknál. Az esemény alkalmával minden résztvevő leróhatja tiszteletét egy-egy szál virággal. A megemlékezést követően az ünneplő tömeg átvonul az Erzsébet parkba, az 1848–49-es honvédemlékműhöz. Áldást mond Szabó Lajos római-katolikus kanonok-plébános, közreműködik Nagy Zoltán, Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatalának munkatársa.
Az elmúlt évekhez hasonlóan ezúttal is a Nagy Mózes Gimnázium udvarán tartanak megemlékező ünnepséget az említett intézmény, valamint a Református Kollégium diákjai kedden 13 órától Kézdivásárhelyen. Az ünnepi műsort Rancz-Gyárfás Zsuzsa, a Református Kollégium tanára, valamint Nagy-Babos Tamás, a Nagy Mózes Líceum oktatója állították össze, ám a céhes város önkormányzata is részt vesz a szervezésben. Az eseményt koszorúzás zárja Sujánszky Euszták, az aradi tizenhármak gyóntatópapjának emlékplakettje előtt.
Az Erdővidék Múzeumának munkatársai sétát szerveznek a Zathureczky temetőben és a központi temetőben nyugvó ’48-as hősök sírjaihoz Baróton, míg a bányászváros 1848-as szabadságharcban résztvevő hőseiről Demeter László muzeológus beszél. A találkozás kedden 17 órakor a Zathureczky temetőnél lesz, majd 17 óra 45 perckor a baróti katolikus temető bejáratánál. A szervezők kérik, hogy a megemlékezésen résztvevők vigyenek magukkal gyertyát és virágot, amelyeket a hősök sírjainál helyezhetnek el.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

„Kapcsokra van szükség” – Az aradi vértanúkra emlékeztek Erdély-szerte
A magyar–román sorsközösség tudatosítását, a nemzet megmaradását kell segítenie az aradi vértanúk kivégzésére való megemlékezésnek – mondta Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes kedd délután Aradon, az október 6-ai megemlékezésen.
A Szabadság-szobor körüli tér felújításai miatt a Vesztőhelyen tartott megemlékezésen a kormányfőhelyettes az aradi vértanúk történelmi szerepét méltatta, illetve az október 6-ai megemlékezések múltbeli akadályoztatására emlékeztetett. Rámutatott, hogy miután 11 évvel ezelőtt sikerült a vár kazamatáiból kiszabadult Szabadság-szobrot felállítani, különösen fájdalmas volt az emlékművet ért újabb atrocitás.
„A szoborgyalázóknak persze fogalmuk se volt arról, hogy a kivégzett tábornokok – kettő kivételével – még csak a környékén sem jártak Erdélynek, román lakosságú területeken semminemű hadműveleti tevékenységet nem végeztek, román csapatokkal ütközetek során nem találkoztak" – mondta Semjén. Kiemelte: természetellenesek és kontraproduktívak a politikai villongások, hiába vannak utak a két ország között, ha nincs szellemi nyitottság az autonómia, a nyelvi jogok biztosítása és a szimbólumok tiszteletben tartása iránt.
Hangsúlyozta: minél több összekötő kapocsra van szükség a 450 kilométeres magyar–román határszakaszon, ezért szorgalmazta, hogy a tíz, már megépült közúti határátkelőt mihamarabb adja át a román fél a forgalomnak. „És szeretném ehelyütt is hangsúlyozni, hogy mi most is nyitottak vagyunk mindenre, ami a két ország közötti partnerséget szolgálja, és ami elősegíti, hogy Magyarország és Románia minél több szálon legyen összekötve" – fogalmazott Semjén Zsolt. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ünnepi beszédében kifejtette: a szabadság nem lehet kizárólagosan egy nemzeté. „Nem lehet egy nép szabad, amíg a vele élő más népek vagy etnikumok nem érzik magukat szabadnak" – mondta.
„Nem elég egyszer felállítani a szobrot"
Aradon már hétfőn este elkezdődött az ünnepségsorozat, a Szabadság-szobor felállításának 125. évfordulóját ünnepelte az RMDSZ és a Szabadság-szobor Egyesület.
Az eseményen emlékéremmel köszönték meg közéleti személyiségeknek, országos és helyi intézményeknek azt, hogy 16 évvel ezelőtt segítették és támogatták a szobor kiszabadítását, 11 éve pedig köztéri visszaállítását. Zala György szobrász tizenhárom aradi vértanúnak emléket állító, közösségi adományokból létrehozott alkotását 1890. október 6-án leplezték le.
„125 éves műalkotást ünneplünk, egy olyan szoborcsoportot, amelynek hányatott sorsa volt, megjárta a poklok bugyrait. Ennek a remekműnek a 125 esztendeje azt mutatja, hogy sokkal több időt töltött rabságban, mint amennyit szabadon. Visszaállítása után 11 évvel azt remélem, hogy a következő időkben is köztéren marad annak ellenére is, hogy a történelem nem egyirányú utca, amelyen nem lehet visszafordulni" – hangsúlyozta Kelemen Hunor a Ioan Slavici Állami Színházban megtartott ünnepségen.
Emlékeztetett, hogy 74 évig sínylődött rabságban a szobor, rejtegették, mint olyasvalamit, amitől félnek. „Nem igaz az, hogy ha 74 éves rabsága után kiszabadítottuk, akkor ez a szobor az idők végezetéig szabad lesz" – mondta Kelemen Hunor, majd a visszaállítást véghezvivők „csapatkapitányának", Markó Béla szenátornak, volt szövetségi elnöknek nyújtotta át az emlékérmet.
„Ez a szobor volt az utóbbi 25 évben a mi igazi próbatételünk. Hitnek, meggyőződésnek, kitartásnak, a jövőbe vetett bizalomnak a próbatétele" – jelentette ki Markó Béla, aki emlékeztetett: 1989 után az érdekvédelem és érdekképviselet arra vállalkozott, hogy „az ébredező szabadságot kiteljesíti".
Úgy vélte, elsősorban az aradiaknak kell köszönetet mondani, hiszen ők voltak azok, akik teljes meggyőződéssel hittek abban, hogy a szobor visszaállítható.
„Szobrainknak érdekes történetük van, hiszen nem elég őket egyszer fölállítanunk, többször is fel kell állítanunk. De én remélem, hogy a Szabadság-szobor most már egyszer és mindenkorra áll" – nyomatékosította.
Király András államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke a műalkotást „az örök magyar gyász szép arájának" nevezte, és hozzátette: az emlékérem kitüntetettjei közül mindenkinek megvan a saját, szoborhoz kapcsolódó kálváriája, megvolt a maga szerepe és feladata az emlékmű visszaállításában.
Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöke beszédében kiemelte: Zala György 125 éves monumentális műve hitet és erőt adott.
„Szabadság nélkül nincs teljes értékű élet"
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szintén hétfőn este tartott megemlékezést Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében. A résztvevőket Nagy József Barna, az EMNT partiumi régióelnöke köszöntötte. Elmondta, a hősökre való emlékezés ma azért különösen fontos, mert „olyan példát adtak nekünk, amiből erőt meríthetünk a mindennapokban".
Szilágyi Zsolt, a néppárt elnöke beszédében a szabadság szeretetének fontosságára hívta fel a figyelmet. „A szabadságért minden időben és korban küzdeni kellett és kell, hiszen szabadság nélkül nem élhetünk teljes értékű életet. A szabadságért való küzdelem jegyében törtek ki forradalmaink 1848-ban, 1956-ban és 1989-ben Temesváron is" – mondta Szilágyi, aki felelevenítette, hogy milyen emlékezetes volt számára, temesvári diákként 1988-ban, majd '89-ben, titokban, a Szekuritáté megfigyelése alatt, elutazni Aradra, a vesztőhely közelébe.
A néppárt elnöke hozzátette: „Az ifjúságnak a temesvári – és mindegyik – forradalom azt üzeni, hogy szabadság nélkül nincs teljes értékű élet. A szabadság szeretete olyan érték, amihez a mai korban is igazodni lehet. Ennek fényében érthetjük meg azt, hogy ma is a szabadságért küzdenek azok, akik meg akarják védeni Európa határait, keresztény kultúránkat."
Szilágyi Zsolt beszéde után négy békéscsabai színész – Nagy Erika, Mészáros Mihály, Szabó Lajos, Tomanek Gábor – adta elő A magyar szabadság szentjei című öszszeállítást. Az eredeti dokumentumokra, visszaemlékezésekre épülő drámai előadást nagy érdeklődéssel fogadta a közönség. A megemlékezés végén a Váradi Dalnokok dalárdája adta elő az alkalomhoz illő műsorát. A megemlékezés a Szózat közös eléneklésével ért véget. Kedd délelőtt, az EMNT és a néppárt vezetői megkoszorúzták Nagysándor József nagyváradi származású aradi mártír emléktábláját is.
„Főhajtáskor tudunk erőt meríteni"
Sepsiszentgyörgyön kedd délután mintegy kétszázan gyűltek össze az aradi vértanúk emlékére szervezett ünnepségen. A megyei könyvtár mögött négy évvel ezelőtt létrehozott emlékparkban A tizenhármak emlékezete című műsort mutatták be a Székely Mikó Kollégium diákjai és a Református Kollégium Refsonor kórusa. Az eseményre Balázs Antal kopjafafaragó felújította a parkban található, általa készített kopjafákat. A rendezvényen Szabó Lajos sepsiszentgyörgyi kanonok-plébános mondott beszédet és áldást, majd a résztvevők elhelyezték az emlékezés koszorúit.
Kolozsváron több mint ötvenen gyűltek össze a Házsongárdi temetőben kedd délután, Tamás András honvéd alezredes emlékoszlopánál. Az RMDSZ szervezte megemlékezés a kolozsvári református kollégium kórusának műsorával kezdődött, majd Kádár István római katolikus plébános és Jobbágy Júlia unitárius lelkész mondott imát.
A résztvevőket Csoma Botond, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke köszöntötte, és a megemlékezés fontosságára híva fel a figyelmet. „Azért kell tisztelegnünk ma, mert mi magyarok olykor hajlamosak vagyunk arra, hogy elcsüggedjünk. Ilyenkor erőt tudunk meríteni elődeink példájából" – fogalmazott. Magyarország kolozsvári főkonzulátusa részéről Albertné Simon Edina konzul mondott beszédet, amelyben a nemzeti egység értékét hangsúlyozta. A Farkas utcai református templomban is ökumenikus áhítatot tartottak. A megemlékezést a Kolozsvári Magyar Operában hagyományos gálaműsor zárja, melyen fellép a Tabán Néptáncegyüttes.
Az aradi vértanúkra emlékeztek Budapesten
Katonai tiszteletadás mellett ünnepélyesen felvonták a nemzeti lobogót az 1849-es aradi vértanúk emléknapján kedd reggel Budapesten a Parlament előtti Kossuth téren. A kegyelet kifejezéseként Magyarország lobogója egész nap félárbócon maradt a nemzeti gyásznapon. A megemlékezésen ott volt Áder János köztársasági elnök, Simicskó István honvédelmi miniszter, Benkő Tibor vezérkari főnök, a diplomáciai testület több tagja, pártok, katonai és állami szervezetek képviselői, valamint a Honvédelmi Minisztérium KatonaSuli programjában részt vevő budapesti középiskolák és a Kratochvil Károly Honvéd Középiskola diákjai és kísérőik. Az ünnepség végén a díszzászlóalj tiszteletadása mellett a Magyar takarodó hangjaira felolvasták a tizenhárom aradi vértanú nevét. A Kossuth Lajos térről az emlékezők a Batthyány-örökmécseshez vonultak át, hogy mécsesekkel tisztelegjenek az október 6-án Pesten kivégzett Batthyány Lajos, Magyarország első független, felelős kormánya miniszterelnökének emléke előtt.
Krónika (Kolozsvár)

Fotósok, ha találkoznak (Székelyföldi fotóbiennálé)
A második Székelyföldi fotóbiennálé sepsiszentgyörgyi csúcsrendezvényei – díjkiosztás, gálaműsor, kiállítás – mellett a szervezők egy sor, nálunkfelé újdonságszámba menő kiegészítő programmal is kedveskedtek. Legnagyobb sikere az ingyenes Canon-szerviznek volt: a Székely Mikó Kollégium dísztermében a cég szakemberei másfél nap alatt 229 fényképezőgépet és objektívet vizsgáltak át és pucoltak meg.
Nem kevésbé volt sikeres a Samo Vidic és György Béla által tartott hat workshop, ahol közel 130 fotós próbálhatta ki a Canon bemutatóstandjára kitett legújabb felszereléseket, de a professzionális fotózás mesterfogásait is elleshették. Kovács László szervező szerint a kísérőrendezvények sikerét az is jelzi, hogy egész Székelyföldről, sőt, Brassóból is jöttek fotósok, s ha eleinte tartózkodással is vették kezükbe a termékbemutató darabjait, később szinte versengtek azért, hogy kipróbálhassák azokat.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A sepsiszentgyörgyi Mikó-ügy is szerepel az amerikai külügyminisztérium vallásszabadságról szóló jelentésében
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium „újraállamosítása", valamint a romániai egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának lassú folyamata is szerepel az amerikai külügyminisztériumnak a vallásszabadság nemzetközi állapotáról készült, Romániáról szóló jelentésében.
A tavalyi évre vonatkozó jelentés egyebek mellett megállapítja, hogy sok esetben a kisebbségi vallási csoportok nem tudták visszaszerezni az egykor tőlük elkobzott ingatlanok tulajdonjogát, holott erre feljogosítják őket a romániai törvények. A dokumentum megállapítja, hogy az igénylők szerint a helyi hatóságok akadályozzák a restitúciót, vagy rendszeresen későn szolgáltatnak információt a visszaigényelt ingatlanokról a különleges restitúciós bizottságnak és az országos restitúciós hatóságnak annak ellenére, hogy a törvények bírságokat állapítanak meg az ilyen esetekre.
Megjegyzik, a restitúciós hatóság 14 814 visszaigénylési kérelmet kapott, ezek közül 5026-ot tárgyalt meg tavaly augusztus végéig.
A jelentés jelzi, a román kormány továbbra is megtagadja az erdélyi római katolikus egyháznak a gyulafehérvári Batthyaneum könyvtár visszaszolgáltatását annak ellenére, hogy 16 évvel ezelőtt született erről egy bukaresti kormányzati sürgősségi rendelet, majd 2012-ben a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága is elmarasztalta Romániát, amiért nem tisztázta az épület tulajdonjogát.
Kitér arra is, hogy a ploiesti-i ítélőtábla tavaly novemberben „újraállamosította" a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumot – amelyet eredetileg 2002-ben szolgáltattak vissza az Erdélyi Református Egyházkerületnek -, és a visszaszolgáltatási bizottság három tagját három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték.
Megállapítják, az ítélet szerint az iskola nem volt a református egyházé annak ellenére, hogy a kommunista hatóságoknak az államosításról szóló dokumentumai az egyházat jelölték meg tulajdonosként.
A jelentés részletesen foglalkozik a román görög katolikus egyházat ért hátrányos megkülönböztetési esetekkel is.
MTI
Erdély.ma

Itt hagyott a székely történész (Búcsú Kádár Gyulától)
Szombaton még találkoztunk az őszi vásárban. Szokásához híven, élcelődve köszöntött. Aztán kedden hirtelen távozott az élők sorából. Pedig még lett volna harmincnyolc éve – ahhoz, hogy megérje a százat, mint ahogy néha viccesen ezzel állt elő. Mert neki küldetése van, azt kell teljesítenie, mondotta.
Hitvallása saját megfogalmazásában: történelmünk, kultúránk ismerete nélkül nem maradhatunk meg őseink földjén, ezért fel kell vállalnunk egy olyan magyar értelmiség és ifjúság nevelését, amely képes lesz kiharcolni Romániában mindazokat a közösségi jogokat, amelyek az őshonos erdélyi magyarságot megilletik.
Kádár Gyula 1953. február 18-án született Sepsiszentgyörgyön, ám mindig illyefalvinak vallotta magát. Már tizedikes diákként megírta az egykori mezőváros, Illyefalva monográfiáját. Történelemtanárként oktatott Maksán, Dálnokon, Székelyszáldoboson, Alsó- és Felsőcsernátonban, Lisznyóban, Uzonban, Sepsibodokon, a sepsiszentgyörgyi mezőgazdasági szakközépiskolában, majd a Székely Mikó Kollégiumban, a rendszerváltást követően történelem szakos tanfelügyelőként tevékenykedett. Háromszék az én hazám című helytörténeti vetélkedők sorozatával, módszertani kiadványokkal, a magyarság történetének iskolai oktatásba való bevitelével igyekezett a tanulókban nemzeti öntudatot kialakítani. 1991-ben megjelent háromkötetes magyarságtörténetét mintegy évtizeden át segédkönyvként használták iskolákban.
Számos folyóiratban, lapban közölt történelmi témájú tanulmányokat, cikkeket, aztán 1996-ban összpontosította energiáit: Történelmünk címmel folyóiratot indított, szerkesztett, adott ki. 1998-ban Történelmi Magazinra keresztelte át havi rendszerességgel megjelent folyóiratát. Egy cél vezérelte, az erdélyi magyar és székely közösség szolgálata. Igyekezett olvasóit rádöbbenteni, hogy a csak saját gyökereit ismerő közösség képes az őt megillető kollektív jogokat kiharcolni. A lap mindvégig hirdette, hogy nem szabad lemondanunk a minket megillető közösségi jogokról, a helyi, a kulturális és a területi autonómiáról, szabad teret biztosított a székely önkormányzati hagyományok, az évszázadokon át tartó székely önrendelkezés bemutatásának. A kiadványt anyagiak híján 2013-ban kénytelen volt beszüntetni. Fájó szívvel jegyezte meg, lemondott a lapról, de sürgősen hozzátette: a küzdelemről viszont nem. S a továbbiakban könyvei révén igyekezett a lap által kitűzött célt megvalósítani, továbbá a Háromszék állandó külső munkatársaként szolgálta nemzetét. Halála előtt egy nappal még elküldte hétvégi számunk soros írását.
2010 karácsonya előtt megjelent a Székelyföld határán című könyve, melyet az autonómiaharc bibliájának neveztünk. Tulajdonképpen a történelmi publicisztika műfaját gyakorolta, valós történelmi tények ismertetésével nemzeti és történelmi tudatot kívánt kiépíteni olvasóiban. Nem könyvtárak polcainak akart írni, hanem a ma élő embereknek. A publicisztikai írások arra ösztönzik az erdélyi magyarságot, hogy határozottabban folytassa küzdelmét az autonómiáért, következetesebben törekedjen az önazonosság megőrzésére. Csak egyenes beszéd révén lehet hatni az emberekre, akikre mindenféle negatív hatást gyakorolnak, mondotta többször is Kádár Gyula. 2011-ben megjelent Székely hazát akarunk című kötete, mely az elsőnek méltó folytatása. Azóta évente jelentkezett újabbal, volt, amikor kettő is belefért. Mostanra is kiadott egyet – jövő héten jön ki a nyomdából –, de sajnos, ő már nem mutathatja be. Ez utóbbi folytatása az első kettőnek, címe Székelyföld ostroma. Üzenete: ha a román hatalom Székelyföld szétforgácsolásával népünk felszámolására tör, akkor mi erőt tudunk meríteni történelmünkből, mert vannak gyökereink! Ha a szükség úgy hozza, tömegtüntetések sorával fordítjuk Európa figyelmét a székelységre, az erdélyi magyarság kollektív jogoktól való megfosztottságára. Uraim! Hiába spekulálnak, Székelyföld egységes, és egységes marad!
Kádár Gyula, ha nemzeti hovatartozásáról nyilatkozott, mindig azt vallotta: ő elsősorban székely, másodsorban is székely, harmadsorban is az, és csak azután magyar. Pénteken a sepsiszentgyörgyi vártemplom ravatalozóházában tartandó gyászszertartás után szülőföldjén, Illyefalván fogadja magába a székely föld.
Nyugodj békében, Gyula!
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kollégium lett a líceum (Székely Mikó)
Hivatalosan is visszanyerte történelmi nevét a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium, mert az iskola többrendbeli kérésére az oktatási minisztérium a kollégiumok, vagyis a legmagasabb rangú iskolák közé sorolta a nagy múltú sepsiszentgyörgyi alma matert – közölte tegnap lapunkkal Kondor Ágota iskolaigazgató.
A jogszabály szerint a colegiu naţional vagyis nemzeti kollégium, főgimnázium címet olyan iskolák kaphatják, amelyeket legkevesebb hetvenöt éve alapítottak, és azóta működnek, gimnáziumi és középiskolai tagozattal is rendelkeznek, diákjaik sikeresek a záróvizsgákon és jó eredményeket érnek el tanulmányi versenyeken, tantestületükben pedig kiváló teljesítményű, pedagógusi fokozatokkal rendelkező tanárokat jegyeznek.
A kollégiumi rangra 2005-től lehet pályázni, de korábban feltétel volt, hogy a kérvényező iskola nem működhet más tanintézménnyel közös épületben. Emiatt a Székely Mikó Kollégium nem volt jogosult a kollégium címre, de a Mikó pályázott, ellenben az önkormányzat vonatkozó határozatát tavaly a prefektus megtámadta, a városvezetés fellebbezett, ezt a bíróság elutasította, és csak idén júniusban nyílt lehetőség az újabb kérvényezésre.
Háromszéken korábban egyedüliként a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul Főgimnázium használhatta ezt az elnevezést és élhetett a besorolással. A szaktárca október 7-i határozata értelmében a Székely Mikó Kollégium is hivatalosan és törvényesen tüntetheti fel az iskola eredeti elnevezését.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A washingtoni külügy ismét felrótta a restitúció halogatását
A magyar történelmi egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának késlekedését is felrója Bukarestnek az Egyesült Államok külügyminisztériumának éves jelentése, amely a vallásszabadság helyzetét vizsgálja a világban.
A csütörtökön nyilvánosságra hozott dokumentum Romániára vonatkozó része szerint negatívan érinti a kisebbségi vallási közösségeket a romániai kormányzati intézmények passzivitása, amely többek között az államosított tulajdonok visszaszolgáltatásának halogatásában nyilvánul meg. A dokumentum egyúttal bírálja a diszkriminatív hatósági gyakorlatot, az antiszemita megnyilvánulásokat, többek között Victor Ponta miniszterelnök egyes kijelentéseit is pellengérre állítva.
A jelentés külön megemlíti, hogy a kormán továbbra is megtagadja a gyulafehérvári Batthyáneum-könyvtár visszaszolgáltatását, holott azt egy tizenhat évvel ezelőtti sürgősségi kormányrendelet, illetve az Emberi Jogok Európai Bíróságának 2012-es ítélete is előírja.
Megemlíti a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaállamosítását is, amely a dokumentum megfogalmazása szerint annak ellenére történt, hogy a kommunista hatóságok által kiállított, az elkobzás tényét rögzítő dokumentumokban a református egyház szerepel tulajdonosként. Felrója azt is, hogy a visszaszolgáltatásról döntő testület tagjait három év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték.
„Az Egyesült Államok nagykövetségének munkatársai ismételten kifejezték aggodalmukat az egyházi tulajdon – különösen a görög katolikus és a kisebbségi magyar egyházak tulajdonai – visszaszolgáltatásának lassúsága miatt. A nagykövetség munkatársai és amerikai kormányzati illetékesek folyamatosan tárgyaltak a román kormányzati illetékesekkel a holokauszt mértékének hivatalos elismeréséről, a holokauszt oktatásban való megjelenítésének javításáról és a Wiesel-bizottság által 2004-ben megfogalmazottak teljes mértékű gyakorlatba ültetéséről" – mutat rá a külügyi jelentés.
A dokumentum felrója a görög katolikus egyházi tulajdon visszaszolgáltatásának halogatását, a nem ortodox vallási csoportok temetőkhöz való hozzáférésének korlátozását, a görög katolikus gyerekek zaklatását a hittanórákon, valamint a bukaresti római katolikus székesegyház mellett felépített toronyház lebontásáról szóló bírósági végzés gyakorlatba ültetésének késleltetését.
A jelentés kitér arra, hogy Victor Ponta miniszterelnök egy 2014 szeptember 7-én sugárzott televíziós műsorban úgy fogalmazott: Traian Băsescu államfő tízéves mandátuma „hasonló volt a németországi náci rendszerhez," amit aztán helyi és külföldi politikusok, a civil szervezetek képviselői, diplomaták, a Zsidó Közösségek Szövetsége és a Wiesel-intézet is bírált.
A külügyi dokumentum egy sor antiszemita megnyilvánulást is megemlít, többek között zsinagógák meggyalázását, antiszemita kijelentéseket, holokauszttagadó magatartást, valamint legionárius politikusokra való megemlékezéseket, azt is megjegyezve, hogy a román hatóságok ezen esetekben vizsgálatot indítottak.
A Wiesel-intézet továbbra is képzéseket tart a nagyközönség számára a holokausztról, és számos román politikus nyilvánosan elítéli az antiszemita és holokauszttagadó megnyilvánulásokat – áll a jelentésben, amely ugyanakkor bírálja az egyes televíziós műsorokban és az online médiában tapasztalható antiszemita megnyilvánulásokat.
Veszélyes a vallási közösségekre az Iszlám Állam
Az Iszlám Állam (IÁ) dzsihadista szervezet a világban számos helyen támadások sorozatát hajtotta végre a vallásszabadság ellen, megnőtt a vallási kisebbségek fenyegetettsége a Közel-Keleten, Afrikában és Ázsiában – állapította meg az amerikai külügyminisztérium a vallásszabadság nemzetközi állapotáról készült, szerdán nyilvánosságra hozott jelentésében.
A tavalyi évre vonatkozó, csaknem kétszáz országra és területre kiterjedő jelentésében az amerikai diplomáciai tárca rámutatott, hogy az IÁ militánsai több száz éves keresztény közösségeket kényszerítettek az iszlámra való áttérésre, arra, hogy válasszanak az adófizetés és a halál között, emellett pedig több ezer nőt és gyereket raboltak és adtak el, tettek rabszolgává, valamint erőszakoltak meg vallásuk miatt.
A jelentés Magyarországról szóló összefoglalójában ismertette, hogy az alaptörvény elismeri a vallásszabadságot, elválasztja az államot és egyházat, valamint önálló entitásként ismeri el a vallási közösségeket, amelyekkel az állam közösségi célok érdekében együttműködhet. Az ebbe bevont vallási közösségnek parlamenti határozat alapján „elismert egyházként" kell tevékenykednie.
A szerzők ezzel kapcsolatban felhívták a figyelmet, hogy a 2011-es vallásügyi törvény alapján a hivatalos nyilvántartásból törölt több mint 350 vallási szervezet státusa nem változott több szervezet fellebbezése, valamint az Emberi Jogok Európai Bíróságának végső ítélete ellenére, amely szerint a jogszabály a vallásszabadság vonatkozásában megsértette az egyesülési szabadságot.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Nem térkép e táj! – Szülőföldjüket fedezik fel a háromszéki diákok
Több mint ezernégyszáz gyerek ismerheti meg jobban szülőföldjét a Háromszéki Közösségi Alapítvány (HKA) Nem térkép e táj! elnevezésű, honismereti kirándulásokat támogató programja keretében.
Az alapítvány kuratóriuma kedden bejelentette: idén növelte a programra szánt költségvetést, így 35 pályázatot nyilváníthattak sikeresnek, öszszesen 36 ezer lejjel finanszírozzák a kirándulásokat.
A Háromszéki Közösségi Alapítvány arról is tájékoztatta a Krónikát, hogy összesen 1442 gyerek – 17 sepsiszentgyörgyi, 10 vidéki, 5 kézdivásárhelyi és 2 baróti osztályközösség – kirándulását támogatják a 2015/2016-os tanévben. A gyerekek a program keretében negyven Kovászna megyei vállalkozást vagy hagyományos kézműves műhelyt látogatnak meg, ugyanakkor 27 kulturális-turisztikai szempontból fontos helyszínt keresnek fel Kovászna megyében, partnerkapcsolatokat alakítanak ki más településen lévő hasonló profilú osztályokkal.
A program célja, hogy minél több gyerek ismerje meg szülőföldjét, tisztelje azt, és ragaszkodjék hozzá. A HKA értékelése szerint, átgondolt, felkészült szakmai kísérővel megvalósuló, a program céljait és prioritásait szem előtt tartó igénylések érkeztek be a kiírásra.
Az alapítvány hírszolgálata a nyertes pályázatokból is idéz, mely szerint a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Gimnázium diákjai az elkövetkező időszakban meglátogatják a sepsiszéki Cófalván Nemes György, Románia legjobb gitárkészítő mesterének műhelyét, ugyanakkor Kodály Zoltán és Bartók Béla zenei átiratok klasszikus gitárra című legújabb műsorukkal fel is lépnek a háromszéki település művelődési központjában.
A megyeszékhelyi Székely Mikó Kollégium osztálykirándulásán a program szerint pékséget, borvízforrást, kovácsműhelyt, üvegtermék-kiállítást látogathatnak meg a diákok, ahol helyi legendákkal, mesékkel ismerkedhetnek meg. A nyertes pályázatok listája megtekinthető a Háromszéki Közösségi Alapítvány internetes oldalán.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Kozma Dezső köszöntése
Kolozsvár, Györgyfalvi negyed. A város egyik legrégebbi és legzöldebb, emberszabású lakótelepe. Fás, ligetes kis allé a Băiţa (Kérő) utcában. Azt hinné a járókelő, hogy egy kisváros csöndes negyedében sétál, holott a „kincses” nagyváros ott zubog, kattog, forrong és nyüzsög két utcányira.
Alkotói, „interaktív” szoba a negyedik emeleten. A barnára pácolt polcokon körös-körül könyvek ezrei, két-három párhuzamos sorban. Folyóiratok, újságok feltornyozott halmazai színesítik és bélelik a falakat. A tekintélyes méretű íróasztal a szoba negyedét uralja. Papír- és tollsercegés helyett most a számítógép billentyűzete kattog.
Igazi irodalom-birodalom ez, amelynek mosolygó, fehérhajú ura Kozma Dezső professzor. Legújabb könyvét, talán a huszonkettediket, éppen mostanában fejezte be. Eddigi irodalomtörténészi munkásságának egyfajta szintézise, több mint félezer oldalon, egy újabb nagy pohár tiszta irodalom. Címe: Irodalmunk útjain – Erdélyben (Madách Irodalmi Társaság, Szeged, 2015).
Klasszikus bölcsész életút az övé. Vidékről, az egykori Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakról indult. A katedra igézete hamar befonta. Rövid ideig – fiatal tanárként – a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban tanított, hogy aztán egy versenyvizsga 1959 elején végleg Kolozsvárra repítse – a Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalmi Tanszékére.
Ezt követően a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen annak rendje-módja szerint végigjárta a ranglétrát: gyakornok, tanársegéd, lektor (adjunktus), docens, 1994-től professzor, közben doktorandusokat irányít, dékánhelyettes. Nyugdíjazása után, 2003-tól az éppen alakuló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem hívja meg. Egy évtizedig fáradhatatlanul ingázik Várad és Kolozsvár között, tanít, tekintélyével, dékánként szilárdítja a fiatal váradi egyetem létét és működését.
Életműve tekintélyes: 22 könyv, köztük tankönyvek, több száz tanulmány, számos szakközlemény, kritika, publicisztika. Kutatási területéhez hűséges, a XIX. század magyar irodalma érdekli elsősorban. Az 1972-ben megjelent, A valóság igézete című könyvében rég elfeledett, sorsüldözött, kettétört életű erdélyi írók, egykori szerkesztőségek alig ismert világát tárta fel az irodalomkedvelő olvasók nagy örömére.
Petelei István, Thury Zoltán, Gozsdu Elek, Kovács Dezső, Meltzl Hugó, Iványi Ödön, Malonyay Dezső, Török Gyula és mások lappangó műveiről fújta le a port, és emelte újra napfényre a bezuhant sötétségből. Az egyetemen a XIX. század és a századforduló nagyjainak (Petőfi, Arany, Madách, Kemény, Jókai, Vajda, Mikszáth, Gárdonyi, Krúdy) műveiről tartotta előadásait, nem feledkezve meg a klasszikusok erdélyi utóéletéről, kultuszáról sem. Közben előadásokat tart Erdély-szerte, Magyarországon, részt vesz (Bécsben, Rómában) a szakma nemzetközi ülésszakain is.
Kozma Dezső az örök és régivágású professzor típusa, aki mert a szó jó értelmében tradicionális, konzervatív lenni – mint az igazi őrlelkek. Ma is vonaton utazik, tökéletes gavallérsággal, mosolygó vendégszeretettel fogadja a hozzá betérőt. Mosoly nélkül soha nem láttam az arcát, pedig biztosan lett volna oka a komor szomorúságra nem egyszer. Volt tanítványaként ma is úgy látom, hogy ő az igazi értékek felkutatója, gazdája és fóruma. Megbízható „mérce”, tudós, gyakorlati segítségnyújtásra mindig kész – kedves Magdájával együtt.
Nekünk, volt tanítványainak egyfajta „lelki szerviz” volt lakásuk. Irodalmi kispad, ahol jó üldögélni és hallgatni az okosabbat. Tanulni tőle emberséget, kedvességet, szakmai hűséget. Több mint négy évtizede ismerem, azóta alig változott. Tanítványa voltam, ma már büszkén vallhatom barátjának is magam. Pedig nem léptem a nyomába, engem nem fogott meg a katedra igézete, más utat szánt nekem a sors. Éppen azért nézek fel ma is rá tisztelettel és szeretettel, mert az ilyen őrlelkekből már nagyon kevés van. Kolozsvárott talán ő az utolsó a régi klasszikus professzori gárdából.
Kozma Dezső és nemzedéke lelkierejét kellene valahogy eltanulni a mai tanárnemzedéknek is. Félek azonban, hogy ez manapság nem trendi. Kozma professzor azok közé tartozik, akik számára irodalom és katedra, tudós tanári magatartás és otthonról hozott emberség harmonikusan fonódik eggyé. Kozma Dezső november 6-án lesz 80 éves, de sem testben, sem lélekben nem „vállalja” az öregséget. Számára ez csak „külső” korhatárt jelent: 80 évét oly könnyedén hordja, mint Kinizsi a malomkövet. Lélekenergiája friss és elnyűhetetlennek tűnik ma is.
Kedves Professzor úr, kedves Kozma Dezső: az Isten éltesse!
Ütő-Dávid Lenke
A szerző Magyarországon élő nyugalmazott felelős szerkesztő
Krónika (Kolozsvár)

Velünk élő történelem
Akik meghaltak a szabadságért
Az 1956 októberében kezdődött és vérbe fojtott magyar forradalom hőseire emlékezett Háromszék népe hétvégén, azokra, akik tankokkal is szembeszálltak a szabadságukért, akik életüket áldozták, és akiket elárultak, eltiportak, de emlékük örökké élni fog.
– Ma egy olyan történelmi korra emlékezünk, amelyet sokan testközelből ismernek az itt jelenlévők közül, és olyan emberekre, akik rokonaink, ismerőseink és barátaink. Nélkülük és fiatalkori áldozatvállalásaik nélkül ma nem állnánk itt, és egy szürreális, bizalmatlanság, cenzúra, valamint félelem által terhelt világban, korlátok közé szorított életet élnénk. Éppen ezért időről időre emlékeztetni kell magunkat, hogy a szabadság mennyire fontos – jelentette ki Kovács Emese diáklány a Sepsiszentgyörgyön összegyűlt tömeg előtt.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójának délelőttjén Sepsiszentgyörgyön a magyar pártok, civil szervezetek és a városi tanács tagjai megkoszorúzták a polgármesteri hivatal homlokzatán található, Gloria Victis feliratú, valamint Szalai Attila, 56-os vértanú egykori Csíki utcai lakásának falán elhelyezett emléktáblákat, majd a volt politikai foglyok nevében Váncsa Árpád és Jancsó Csaba az események erdélyi áldozatairól is megemlékezett.
A főhajtás délután az 56-os emlékparkban, a Jakab Gábor által vezényelt Cantus Firmus vegyeskar és dalárda fellépésével folytatódott, a Szózat eléneklése után pedig Plugor Sándor Művészeti Líceum tanulói magyar és román nyelven köszöntötték a jelenlévőket.
Kovács Emese már idézett szavai után, Klárik László szenátor az 56-os magyar ifjúság áldozatkészségét emelte ki ünnepi beszédében. Azokét, akik bátor szembeszegülésükkel bebizonyították, a kommunista diktatúra igenis sebezhető. A szónok egyúttal arra is figyelmeztetett, hogy a zsarnokságot mindig könnyebb megelőzni, mint legyőzni, ezért úgy kell élnünk, gondolkodnunk és cselekednünk, hogy soha többé elő ne fordulhasson.
Az elkövetkezőkben Muráncsik László, a testvérváros Mosonmagyaróvár önkormányzatának képviselője, Farkas Balázs, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja, és Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének elnöke osztotta meg gondolatait a szép számban összegyűltekkel, majd Zelenák József evangélikus lelkész áldása következett. Koszorúzás és himnuszaink eléneklése után a megemlékezők fáklyás menete az Erzsébet parkba vonult, hogy a kommunizmus áldozatainak állított kopjafánál is leróhassa kegyeletét.
Előre, budai srácok
Pénteken a Baróti Szabó Dávid Líceum udvarán először a középiskolások tartottak megemlékező ünnepséget az 1956-os forradalom tiszteletére, annál az emlékműnél, mely egyedülálló módon, három fiatalember tette révén emlékezteti az utókort: az önkényuralom valamikor mindennapjaink része volt, és nem magától múlt el, hanem a fiatalok áldozata, összefogása révén, úgy, hogy szabadságvágyuk felül tudott kerekedni az elnyomókon. A cseh Jan Palach 21, a magyar Bauer Sándor 17, az erdélyi Moyses Márton pedig mindössze 29 éves volt, amikor úgy döntöttek, megmutatják a világnak, ők képesek a legnagyobb áldozatra: felgyújtották magukat, tiltakozva a diktatúra ellen, s a szabadság szikrája, melyet lángra lobbantottak, ma is parázslik, készen arra, ha kell, hogy fényével ismét beragyogja az ifjú szíveket.
Áldozatukra, 1956 jelentőségére Dimény János iskolaigazgató emlékeztette a fiatalokat, Tatár Ágnes diáklány szavalt, Lakatos Ágnes énekelt. Végül a diákok meghallgatták az Avanti ragazzi di Buda, azaz az Előre, budai srácok című dalt, amely a római Lazio futballcsapatának indulója. Ez is bizonyítéka annak, hogy Európa sok más népe mellett az is olasz is tiszta szívből drukkolt a magyar forradalmároknak, a forradalom hősei előtt pedig ők a mai napig is tisztelegnek ezzel a dallal – mondta az igazgató.
A délutáni városi megemlékezésen sajnálatos módon csak nagyon kevesen vettek részt. Beszédet mondott Márton Árpád képviselő, Lázár-Kiss Barna polgármester, Demeter László történész, valamint a HVIM erdővidéki szervezetének tagja, Kolumbán Attila. A Magyar Polgári Párt néhány tagja külön emlékezett Baróton: ők a Petőfi utcai emlékművet koszorúzták meg.
A székely szabadság még nem jött el
Kovásznán a központi parkban levő Likaskőnél szép számban összegyűlt tömeg hajtott fejet a hősök emléke előtt. A Magyar Polgári Párt által szervezett rendezvényen a kovásznai ifjúsági fúvószenekar adta meg az alaphangot, de felléptek a helyi Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ kóristái is, miközben a Havadtőy Sándor Cserkészcsapat fegyelmezett sorfalat állott.
A megemlékezés idei meghívottja, Ferencz Csaba, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke elmondta, hatvan évvel az 56-os forradalom és 25 évvel a romániai rendszerváltás után sem valósult meg a székely szabadság, és az autonómiaharc ezért fontos, továbbra küzdenünk kell a jogainkért. Igét hirdetett Orbán Lajos vajnafalvi református lelkipásztor, aki a Bibliára utalva beszélt arról, hogy a szolgaságtól szeretettel, tudással és Isten segítségével meg lehet szabadulni. A megemlékezés koszorúzással, valamint a himnuszaink eléneklésével zárult.
Kézdiszék is lerótta kegyeletét
Péntek délben a Szoboszlay-perben kivégzett vértanúk emlékére állított kopjafánál a Református Kollégium tanárai és diákjai rótták le kegyeletüket a hősök és mártírok emléke előtt. A rendezvényt Ruszka Sándor kollégiumi lelkész nyitotta meg, aki egy, az ötvenhatos szabadságharcban részt vállaló fiatalt idézve „gyönyörű lehetetlennek” nevezte a történelmi eseményt.
Mike Bernadett diák beszéde után a megemlékezés az iskola tanulóinak ünnepi műsorával folytatódott, a közel félórás irodalmi összeállításban a szovjet csapatok megszállása ellen harcoló Budapest hangulatát, a szabadságharcosok megéléseit próbálták megragadni a diákok szavalatok és gitárral kísért dalok segítségével. A magyar himnusz eléneklése után koszorúkat helyeztek el az emlékjeleknél.
Este az egykori katonanevelde előtti téren gyülekeztek a város fáklyákkal felvonuló középiskolásai. Ez alkalomból több helyi civil és pártszervezet is képviseltette magát, az 1956-os vértanúkat jelképező szobor előtt díszőrség tisztelgett. Az esemény díszszónokaként Tell Edit, Paks város alpolgármesternője beszélt az egybegyűlt diákokhoz, akik mellett szép számban jelentek meg a város polgárai is. Párhuzamot vont az esemény idején éppen Pakson tartózkodó és az ottaniakkal együtt emlékező kézdivásárhelyi tanulók és az itteniek paksiakkal való közös főhajtása közt. Megjegyezte, sehol sem élünk gondok nélkül, de meggyőződése, hogy egymás számára bármikor tudunk szorítani még egy helyet asztalainknál, és kettéosztanánk ételeinket, ha valamelyik szükséget szenvedne. 1956 szellemiségére utalva kiemelte, ma is érvényesek az akkori célok, vagyis a nép sohasem akart idegen szokások szerint élni.
A polgármesternő közvetlen szavait követően egy csoport diák a Nagy-Babos Edit és Tamás tanárházaspár által összeállított, alkalomhoz illő zenés-verses műsort adott elő, majd a magyar és székely himnusz eléneklése után a jelenlevők megkoszorúzták a hősök emlékművét.
Emlékjelhagyás Kézdialbisban
Szombaton Kézdialbisban, a templom előtti terén mintegy száz ember jelenlétében avatták fel az 1956-os meghurcoltak, valamint a világháborúk és a kommunizmus áldozatainak emlékére állított kopjafát. Ezen egyelőre két név szerepel: az Elekes Balázsé, aki négy év elszenvedett börtön után itthon hunyt el, és t. Bartha Mózes református lelkészé, aki a megtorlások elől az öngyilkosságba menekült. A háborúk áldozatainak és kommunizmusban meghurcoltak nevei utólag kerülnek fel a kopjafára, mert a közösség véleménye az volt, hogy a névsor, melyet a kezdeményezők összeállítottak, nem teljes. (T. L.)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

1956 lépcsőfokai
Nehéz emlékezni. Felejteni nehezebb. Tizennyolc éves voltam akkor, felnőtt, pénz- és igazságkereső, mint annyian mások. Mintha tudta volna a kommunista diktatúra, hogy anyagi meg szellemi nyomorúságban hamarább érik a fiatal – két egymás utáni évfolyamot 17 évesen érettségiztettek Romániában, hogy lennénk mi a Párthoz hű, még kiskorú értelmiség.
Marx megmondta a 19. században, hogy „kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete”. Sem az angol Robert Owen, sem a zsidó Marx nem úgy látta azonban a kommunizmust, ahogyan azt Lenin meg Sztálin meg az ők követői láttatták, immár fegyveres hatalmon a fél világban, pártszékházak és börtönfalak között.
Internátusi, kollégiumi felügyelő voltam ’56-ban, akkor ősszel csapott meg először engem is, Európát is a győzelem halovány reménysége. Több volt az állambiztonsági az erdélyi magyar középiskolák és egyetemek körül, mint amennyi a diák. És Magyarországon győztek volna a felkelő forradalmárok, akár 1848-ban is, de „földübörögtek a testvéri szovjet tankok”, november 4-én odalett minden. Következtek az akasztófák, a perek, a golyó által védett pártkormányok. Vériszap mindenütt.
A következő lépcsőfokot már az egyetemen értem meg. Románia fegyveres hatalma észbe kapott, hogy ismét itt az alkalom, abból hasznot lehet húzni. És elkezdődtek a rostálások, a perek az egyetemeken, illetve a bíróságokon. 1959-ben földübörögtek a bizottságok, odakinn az épület előtt álltak a fekete „dubák”, az államvédelem zárt autói, vitték is el azokat, akiket a magyar forradalommal rokonszenvezőknek tartottak. A didergés és a félelem együtt járt.
Sajnáltuk az elhurcoltakat, és féltettük magunkat, így igaz. És lefejezték a Bolyai Tudományegyetemünket, kivégezték. Románia mintegy megelőzte a lehetséges szembeszegüléseket, csíráikban.
Székelyföldön béke volt viszonylag. Csak a Mikó Kollégium tantestületét verték szét, tanárokat, diákokat börtönöztek be, Csíkszeredában is. Eszmélt a magyar kisebbség. Miért is vagyunk a világon? Mi közünk van a saját sorsunkhoz? Van-e jogunk szólalni, cselekedni? Hát nem volt. De voltak koszorúzóink, szervezkedőink, voltak versmondóink illő alkalmakon akkoriban. És meg sem álltak a román börtönökig.
Térjünk vissza Budapestre! Igaz, én már hat éve visszatértem onnan.
2006-ban visszatértem az Egyesült Államokból, szeptember végén. A nagy óceán után éppen hogy visszaszoktam a kommunista magyar kormány fattyadékának, a Gyurcsány-kormánynak légköréhez, amikor ránk köszöntött október 23-a, az 56-os forradalom immár hivatalos emléknapja. A Magyar Írószövetségben koszorúztuk az 56-os emléktáblát.
Estefelé hatalmas és békés megemlékezés, a nemzeti oldal emlékezett.
És az ismét szocialista kormány bevetette a lovas rendőröket, a könnygázágyúkat, gránátokat, gumibotos rendőrséget számozatlanul (!) és számolatlanul. Mindent szétvertek. Csak azt feledném, azt az estét, a sikoltásokat, a toporzékoló lovas brigádokat, a menekülésünket a Semmelweis utcába, az Erzsébet híd alá, kapualjakba, szanaszét.
Ez volt a magyar 1956-os forradalom utóbbi láncszeme, és egyben Európa utolsó kommunista rohama a nép ellen. És most azt is hozzá kell tennem mindehhez, hogy az említett kormány-csürhe ma követeli az ázsiai, afrikai migráns özön szabad beengedését Európába, a kommunista humanizmus, emberszeretet nevében.
Láncszemelgetünk itt is, Európa külvárosi szegénynegyedeiben. Fáj emlékezni, különösen, ha ugyanazok az indulatok késztetnek emlékezésre, amelyeket annyiszor megéltünk. És voltak, akik nem tudták túlélni. Ők is emlékeztetnek a fáklyáink fényénél.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Amerikai segítséget kérnek a székelyek
Az amerikaiak nem félnek felemelni a székely zászlót – írta tegnapi bejegyzésében Facebook-profilján Tamás Sándor megyeitanács-elnök annak kapcsán, hogy kedden a megyeházán Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármesterével fogadták Matthew B. Jonest, az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövetségének politikai attaséját.
Mint írja, „tájékoztattuk őt a székely szimbólumokkal és a magyar anyanyelvhasználattal kapcsolatos problémákról, a székelyföldi autonómia kérdésköréről, valamint a régió gazdasági helyzetéről. Kifejtettük azt, hogy a rendszerváltás óta eltelt huszonöt év, azonban a nyelvi jogok elfogadtatásán túl nem történt előrelépés a magyar közösség helyzetének rendezése tekintetében. Ismertettük az államot képviselő prefektusok túlkapásait, a Székelyföldet évtizedek óta sújtó gazdasági bojkottot, az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatási folyamatának elakadását, ezen belül a Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatásával kapcsolatos jogi visszaéléseket, illetve kértük az Egyesült Államok támogatását ahhoz, hogy létrejöhessen egy újabb román–magyar párbeszéd, mely elősegítheti az erdélyi magyar ügyek megnyugtató rendezését”
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)