2007. január elsejétől többé nem lesz kötelező sorozás, a fiatalok kizárólag önkéntességi alapon léphetnek majd be a hadsereg, a csendőrség, a tűzoltóság vagy más rendfenntartó struktúrák kötelékébe – jelentette be Teodor Atanasiu védelmi miniszter. Az erre vonatkozó törvénytervezetet jövő héten vitatja meg a parlament. Ha elfogadják, megszűnnek a sorozások, a román hadseregben kizárólag hivatásos, szerződéses katonák lesznek. Az utolsó sorozás 2006 októberében, csökkentett időtartamú katonai szolgálat esetében 2006 júniusában lesz. /Búcsú a fegyverektől. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 8./

Nem számolják fel a sepsiszentgyörgyi és zaláni katonai egységeket, mint ahogy korábban szó volt róla, sőt, felújítják, korszerű eszközökkel felszerelik azokat, hisz NATO-kompatibilis erőket képeznek ki itt jövő év októberétől – jelentette ki Sorin Frunzaverde védelmi minisztert, aki november 24-én Háromszékre és Hargita megyébe látogatott. A tárcavezető Gheorghe Marin admirális, a román hadsereg fővezérkari főnöke és Ioan Ciupei tábornok, a Constantin Prezan marsallról elnevezett erdélyi hadtest parancsnoka társaságában érkezett a sepsiszentgyörgyi Ciresoaia hegyivadász-alakulathoz. A Háromszék napilap érdeklődésére, hogy miért éppen itt, a térségben létesítik e különleges katonai egységeket, a miniszter kitérő választ adott. Arra a kérdésre, hogy nőni fog-e az állomány, azt válaszolta, körülbelül ugyanakkora marad, mint eddig volt. Arra, hogy látogatásának időzítése kapcsolatban áll-e az egyes székelyföldi önkormányzatok általi, az autonómia-referendum kiírásáról szóló határozatok elfogadásával, nemleges választ adott. A védelmi miniszter tárgyalt még Albert Álmos sepsiszentgyörgyi polgármesterrel és György Ervin kormánymegbízottal. Előhozta, hogy egyes, a tárca tulajdonában levő területeket felajánlana lakásépítés céljára, de azzal a kikötéssel, hogy a hadsereg is részesüljön azokból: ugyanis a terület az övék. /Szekeres Attila: Virulnak a kaszárnyák (A védelmi miniszter Háromszéken). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 25./ Minden bizonnyal Székelyföldön van a lakosság számához viszonyított legnagyobb katonai jelenlét. A hadügyér tagadja, hogy ennek valami köze lenne az autonomista mozgalmakhoz, de azért tisztán látszik, a román központi hatalom bebiztosítja magát a többségében magyarok lakta vidéken. Az országban máshol katonai egységeket szüntetnek meg, s az ingatlanokat az önkormányzatok tulajdonába juttatják, Székelyföldön erről szó sincs. Egy időben még arról volt szól, hogy felszámolják a sepsiszentgyörgyi és a zaláni alakulatokat. A városháza már tervezte, mivel népesíti be az ingatlant. Háromszék megye szívében, Sepsiszentgyörgyön van a hatalmas csendőrlaktanya, amelyből a kötelező katonai szolgálat felszámolása után tiszt- és altisztképző központot varázsoltak. A helyőrségen kívül egyelőre száz idegen csendőr befogadására képes, de a jövő évi költségvetésbe belefoglalták az épületegyüttes befejezését és felszerelését, s akkor már kétszáz idegen csendőr tartózkodhat itt állandó jelleggel. A csendőrség fegyvernem katonai jellegű rendőri erő. Ezek beékelt állások, mint a csíkszeredai dandár is. A Hargita és Kovászna megyeiek a brassói dandár számára képeznek ki NATO-erőt… /Szekeres Attila: Erődemonstráció Székelyföldön. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 25./

A román hadsereg idén több reformot vezetett be, s a felszereltség tekintetében is hamarosan megmutatkoznak a javulás jelei – jelentette ki július 6-án romániai látogatása alkalmával az Európai Szövetséges Erők (SACEUR) főparancsnoka, John Craddock tábornok. A magas rangú NATO-hivatalosság örömmel nyugtázta azt, hogy Románia áttért az önkéntességen alapuló katonaságra. Gheorghe Marin admirális kijelentette: bizonyosságot nyert az, hogy Románia komolyan vette ígéreteit, és tisztában van további feladataival is. /Craddock tábornok elégedett a reformokkal. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 7./

Az erdélyi magyar közösségben a görögkeleti egyház vezetője már lassan kilenc évtizede a nemzeti elnyomás egyik megtestesítője – a román hadsereg és a karhatalmi szervek mellett. Az ortodox egyház révén is testet öltő román nacionalizmus ugyanis soha sem lehetett ínyére a magyar közösségnek. Teoctist pátriárkáról évek óta köztudomású, hogy fiatalkorában legionárius szervezetekkel szimpatizált, és bizonyított tény, hogy személyesen részt vett egy zsinagóga feldúlásában. Ugyanakkor Teoctistnak a rettegett kommunista titkosszolgálattal fenntartott kapcsolatai is tisztázásra várnak. A román nép elnézni az elhalálozott egyházi vezető kommunista múltját és minden bűnét. /Salamon Márton László: Tisztítótűz. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 3./

Románia gazdasági fejlődésének egyik sarokköve volt a NATO-csatlakozás, ami után jelentősen megnőttek a külföldi befektetések. A külföldi befektetések évi átlaga nyolcszorosára nőtt, a nettó átlagbér közel háromszorosára, akárcsak a GDP aránya. A csatlakozás azonban katonai kiadásokkal is járt, eddig kétmilliárd eurót költöttek ilyen célokra, és még legalább 13 milliárd euróra van szükség, hogy a román hadsereg felszereltsége teljesen NATO-konform legyen. A NATO-csatlakozás öt évében az országba összesen 28,1 milliárd euró külföldi tőke érkezett, vagyis évente 5,6 milliárd euró. Románia Kelet-Közép-Európa legvonzóbb befektetési célállomása, derül ki a napokban közzétett ZEW-jelentésből (Európai Gazdaságkutató Központ). A GDP értéke közel megháromszorozódott, 48,5 milliárd euróról /2002/ idén eléri a 133,8 milliárd eurót, hivatalos előrejelzések szerint. Több mint háromszázezerrel nőtt a munkavállalók száma, az infláció háromszor kisebb most, mint volt a csatlakozás előtti utolsó évben – 17,8 százalék, szemben az idei 5,4 százalékkal. /Dancs Attila, Isán István Csongor: Jó üzlet a NATO tagság. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 2./

Január 20-án tartották a nemzetbiztonsági kabinet első ülését új összetételében. A Legfelsőbb Védelmi Tanács összetételének módosítása – olyan értelemben, hogy bekerült a testületbe a szenátus elnöke is – mind alkotmányjogi, mind politikai szempontból aggályos. A Legfelsőbb Védelmi Tanácshoz hasonló intézmény majdnem minden demokratikus államban létezik, általánosan nemzetbiztonsági kabinetnek nevezik. Romániában ennek elnöke az államfő, alelnöke a miniszterelnök, tagjai részint a kormány egyes miniszterei (belügy, hadügy, külügy, pénzügy stb.), valamint a hadsereg vezérkari főnöke és a titkosszolgálatok vezetői. A szenátus elnökének nincs közjogi szerepe a testületben, hanem egyszerű megfigyelő, passzív résztvevő. Varga Attila jogász szerint ez a változtatás az elnöki rendszer irányában mozdítja el a politikai rendszert. /Varga Attila: Születőben az alelnöki intézmény. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 22./

„Klasszikus kémkedési akciót” hajtott végre Floricel Achim – jelentette ki George Maior, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) főnöke, azt követően, hogy összeült a SRI-t ellenőrző parlamenti bizottság. Verestóy Attila szenátor, a titkosszolgálatokat ellenőrző parlamenti bizottság titkára azt mondta, hogy ebben az esetben a SRI meggyőzően végezte a dolgát. Verestóy hozzátette: „Tudjuk, hogy hosszú évtizedek óta a titkosszolgálatok a Nyugat és leginkább Magyarország felé néznek, ám itt is történt valami változás, most a valós kockázatokat ott keresik, ahol a kockázatokat valóban keresni kell: keleten.” A SRI emberei megállapították, hogy a bolgár Marinov Zikolov szerezte be a dokumentumokat a román hadseregben altiszti beosztásban dolgozó Floricel Achimtől, majd azt idegen titkosszolgálatok kezébe juttatta. /Lokodi Imre: „A meggyőző SRI” = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 5./

Kilencven évvel ezelőtt, 1919. május 12-én a megszálló román hadsereg (egy évvel a trianoni békediktátum előtt!) erőszakkal felszámolta a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemet. Riesz Frigyes világhírű matematikus, aki akkor a kolozsvári egyetem professzora volt, erről levélben (amelyet egy angol tiszttel juttatott ki Erdélyből) számolt be öccsének: „A román megszálló hadsereg katonái „elvettek tőlünk minden lehetőséget, hogy a kinti világgal kommunikáljunk. […] Február vége óta egyáltalán nincs semmi postám, azóta, amióta ebben a ketrecben vagyok. Nincsenek újságok, kivéve az ittenieket és néhány román újságot, sőt még tudományos magazinokat sem kapok!” Május 12-én „a katonai erők, mialatt az órák folytak, váratlanul körülvették az egyetemet, a tanárokat kiutasították az intézményekből, a tudományos felszerelésünket lefoglalták, kb. 2500 diákot azonnali felfüggesztéssel kiszórtak az egyetemi életből!” A megsemmisített Ferenc József Tudományegyetem világszintű intézmény volt, tanárainak többsége elismert szaktekintély, akiknek munkáira ma is gyakran hivatkoznak elismert kutatók. Így Riesz Frigyes, Haar Alfréd, Farkas Gyula, Fejér matematikusok eredményeit ma a világ minden egyetemén tanítják. A tanárok többsége elhagyta Erdélyt, és a Szegeden 1921-ben alapított (akkori szóhasználatban: ideiglenesen oda menekített) egyetemen folytatták tevékenységüket. A tanárok egy része 1940-ben visszatért Kolozsvárra, az újraindított egyetemre, és 944 őszén helyükön maradtak, megkezdték a tanévet. Ennek ellenére a királyi rendelettel 1945-ben megalapított magyar egyetem, amely később felvette a Bolyai nevet, már új egyetemnek számítható. Idén a Bolyai egyetem felszámolásának is kerek évfordulója van: éppen 50 évvel ezelőtt, 1959 tavaszán, már sokkal rafináltabb módszerekkel ugyan, de ténylegesen megsemmisítették. Két magyar egyetem felszámolása négy évtized alatt joggal tekinthető szellemi holokausztnak. 1990 tavaszán valaki azon méltatlankodott, hogy mit akarnak megint ezek a magyarok, hisz Bolyai Egyetem soha nem is létezett. Ugyanabból a szennyes talajból táplálkozik az ilyen vélekedés, mint a holokauszt tagadásáé is. Jó lenne, ha minden év májusában megemlékeznének erről a szomorú eseményről, abban a reményben, hogy hasonló barbár cselekedet többé nem fordul elő. /Kása Zoltán: Szellemi holokauszt. Két egyetem lerombolásának évfordulója. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 18./

Ismét Székelyföldre látogat Traian Basescu államfő. Június 26-án Csíkszeredában a 61. hegyivadászdandárnak ad át harci zászlót mintegy elismerésként azért, hogy az alakulat felkészültsége és felszereltsége megfelel a NATO követelményeinek, jelezte Eckstein-Kovács Péter, az elnöki hivatal kisebbségügyi tanácsadója. „Traian Basescu emellett meglátogatja a Csíki Székely Múzeumot is, más programjáról azonban nincs tudomásom” – mondta Eckstein. Az államfő látogatásáról még nem értesítette a helyi és megyei elöljárókat az elnöki hivatal, mondta Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke. Borboly Csabának nem is áll szándékában fogadni Traian Basescut, mert 26-án Kolozsváron az RMDSZ Szövetségi Operatív Tanácsának ülésén vesz részt. „Mindenesetre ha az államfő azért érkezik Csíkszeredába, hogy bejelentse: a miniszterek beváltják a tavasszal tett ígéreteiket, akkor szívesen látjuk” – jegyezte meg Borboly. Nem lelkesíti az államfő újabb székelyföldi látogatása Kelemen Hunor képviselőt, az RMDSZ ügyvezető elnökét sem, sőt az zavarja, hogy Basescu úti célja éppen egy katonai alakulat kitüntetése. „Ezzel az államfő nem azt üzeni, hogy a székelyek barátja, hanem azt, hogy jónak látja a román hadsereg székelyföldi jelenlétének megerősítését” – mondta. „Ha a tervezett katonai parádé a kaszárnya kapuin belül zajlik talán még rendben van, de köztérre kivinni majdhogynem provokáció” – vélekedett Kelemen. /Cseke Péter Tamás: Csíki katonai szemlén Basescu. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 25./

Traian Basescu államfő június 26-án Csíkszereda központjában ünnepelte meg a román nemzeti lobogó napját. Ünnepi beszédében kifejtette, hogy a második világháborúban román katonák fontos európai városok felszabadításáért is harcoltak. Rámutatott: mivel Csíkszeredában tartózkodik, köszönetet mond a magyar hatóságoknak, hogy gondozzák a román hősök sírjait, akik Magyarország felszabadításáért is küzdöttek. Az államfő kijelentette: örülne annak, ha a romániai magyarok is minél többen jelentkeznének a román hadseregbe, és romániai magyar vezetne egy jelentős román katonai alakulatot. Az ünnepséget követően Basescu élesen bírálta a romániai magyar politikusokat, akiknek, mint mondta, csak üzen, hiszen nem találkozott velük. Basescu kifogásolta, hogy a magyar politikusok egyrészt arról próbálták meggyőzni a közvéleményt, hogy erődemonstrációról van szó, holott a román hadsereg nem tankokkal és rakétákkal jött, hanem pusztán kilépett a köztérre és megmutatta a civil szféra iránti nyitottságát. Másrészt – mondta Basescu – olyan nemzeti ünnep a román nemzeti lobogó napja, amikor az 1848 óta létező saját zászlójukat tisztelik meg a románok. Az ünnepségen Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke volt jelen, a Hargita megyei tanácsot Sófalvi László alelnök képviselte. Borbély Csaba, Hargita megyei tanács elnök és Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester hivatali elfoglaltságra hivatkozva maradtak távol az ünnepségtől. Markó Béla, az RMDSZ elnöke értetlenségét fejezte ki az elnöki elégedetlenséggel kapcsolatban, hiszen például Tamás és Sófalvi részt vettek az ünnepségen. /-or-: Traian Basescu tiszteletlenséggel vádol. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 27./

Traian Basescu államfő másodszor járt úgy Csíkszeredán, Hargita megye székhelyén, hogy lépteit a román hadsereg dübörgése kísérte, ezúttal az erőfitogtatás annyira nyilvánvaló volt, hogy az elnök szükségét érezte a cáfolatnak: a történet nem az, aminek látszik. Pedig az volt. A romániai román és magyar média egyaránt azzal magyarázta az államelnöki kardcsörtetést, hogy választás lesz ősszel és Basescu megpróbálja a román szélsőségesek szavazatait megszerezni. Erre valóban tökéletes módszer katonákkal parádézni a Székelyföld szívében. Ráadásul az államelnök újra elmondta, a hős román hadsereg „felszabadította” Budapestet. Valójában a „felszabadítás” aktusát a Vörös Hadsereg katonái hajtották végre. Traian Basescu látogatásán méltóképpen képviselte a Székelyföldet, a várost Csíkszereda polgármestere, az ilyen provokációkkal szemben a távolmaradás jelenti a legjobb fegyvert. /Szondy Zoltán: Mennyit ér ez a tartomány? = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 30./

„Szeretném, ha magyar nemzetiségűek is vezetnék a román hadsereg alakulatait. Romániában minden állampolgár egyenlő jogokkal rendelkezik, bármilyen etnikumhoz is tartozzon” – mondta a nyáron egy csíkszeredai katonai ünnepségen Traian Basescu államfő. Rá pár hónapra pedig a román szenátus plénuma elutasította az RMDSZ azon javaslatát, hogy a létrehozandó helyi rendőrségek állományába számarányosan kisebbségieket is alkalmazzanak. /Csak mutatóba kell magyar rendőr Romániában. = Erdély. Ma, nov. 5./

Tőkés László európai parlamenti képviselő megdöbbenéssel értesült arról, hogy az Európai Néppárt bonni kongresszusán a demokrata párti Marian-Jean Marinescunak, a román néppárti küldöttség vezetőjének a döntése nyomán törölték egy határozati javaslatból azt a részt, amely szóvá tette, hogy Romániában Stefan Gusanak és Nicolae Ceausescunak akarnak szobrot állítani. E dokumentumban Tőkés jelezte, hogy Marosvásárhelyen annak a Stefan Gusa néhai tábornoknak akarnak szobrot állítani, akit a román katonai ügyészség azzal vádolt, hogy az ő parancsára lőtt a hadsereg 1989-ben a temesvári felkelőkbe. Emellett szóvá tette azt is, hogy Scornicesti-en Nicolae Ceausescunak is szobrot akarnak állítani. A /PD-L-t nem zavarja Ceausescu és Gusa szobra. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 11./

A magyarság összetartozásának úgy kell kifejeződnie, hogy egyaránt vessen számot a valóságos helyzettel, a magyarság többközpontúvá válásával, az egyes nemzetrészek önálló fejlődésével, az Európai Unió lehetőségeivel, ugyanakkor megmaradjon a nemzet egysége – fejtette ki Sólyom László államfő a temesvári emlékév alkalmából felolvasott üzenetében. 1989-ben a kommunizmustól való megszabadulás közel hozta egymáshoz Kelet-Közép-Európa népeit és országait. A megnyert szabadsággal élni kell – vallja az államfő, feltéve a kérdést: vajon helyesen éltünk-e vele? Ceausescu diktatúrája a félelemre és a megosztásra épített, az általános félelmet a forradalom elűzte, bátorságot öntött a szívekbe, a hadsereg is hamar átállt a felkelők oldalára. A megosztás azonban erősnek bizonyult – írta Sólyom László, utalva arra, hogy a diktatúra a magyaroknak az ellenség szerepét szánta. „Megtapasztalhattuk, hogy ennek kárát sokkal nehezebb orvosolni, mint a félelmet. Pedig 1989 igazolta, hogy a romániai magyarság szülőföldjéért áldozatra kész közösség, akkor és ott, a forradalom pillanataiban, románok és magyarok közös küzdelmében ez nem is volt kérdés” – áll a magyar államfő üzenetében. Martin Luther Kinghez hasonlította Tőkés Lászlót Mark Gitenstein, az Amerikai Egyesült Államok romániai nagykövete. „Még sok tennivaló akad itt, Romániában, amíg ténylegesen is befejeződik a forradalom” – fogalmazott Gitenstein. /Sólyom: maradjon meg a nemzet egysége. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 16./

Gazda Árpád 43 éves, kétgyermekes családapa, Kolozsváron él, szabadúszó újságíró és vállalkozó. 1989 decemberében a Tőkés László lelkipásztort védő református gyülekezet „kemény magjához” tartozott, december 17-én hajnalban a parókia épületében tartóztatták le a Securitate emberei. Jelenleg a Krónika, a Heti Válasz és az Inforádió munkatársa. Gazda Árpádot hajnalban elvitték, megverték és többórás betonpadlón való hasalás után kihallgatták, jegyzőkönyvet vettek fel. Egy szobában tizenkét dupla emeletes vaságyra 72 embert zsúfoltak be, ketten aludtak egy ágyon. 20-án este a tömeg nyomására szabadon engedték őket. Kezdetben nagy volt a lelkesedés, majd az 1990. márciusi marosvásárhelyi események kijózanították. A temesváriak tudták, hogy Stanculescu és Chitac tábornokokat azért vezényelték oda, hogy a tüntetéseket elfojtsák, mégis miniszterek lettek az első kormányban. Gazda Árpád újságíróként egyike volt azoknak, akik a temesvári forradalom körüli sűrű ködöt próbálták eloszlatni. A teljes igazság a mai napig nem derült ki, az igazságszolgáltatás még mindig nem mondott ítéletet a forradalom dossziéi ügyében. A magyarság sorsa nem rendeződik megnyugtatóan emellett nincs meg az a nemzeti kohézió, összefogás, ami a diktatúra idején természetes volt. Valentin Voicila, az aradi forradalom vezéralakja tehetséges színész volt, 1989. december 21–22-én az aradi Városháza előtt a tömeg előtt beszélt. Később is vehemensen követelte a magukat súlyosan kompromittált személyek eltávolítását a sajtóból. Aradra érkezett Ilie Matei, a párt akkori Központi Bizottságának titkára, aki lövetni akart, s azt kérte a katonaságtól, hogy forgassa meg a tüntetőkben a szuronyt. – Voicila szerint 1989 decemberében három szakasz különböztethető meg. Az első a spontán népi felkelés Temesváron, amikor a diktatúrát, hazugságokat, hideget és nélkülözést elszenvedni már képtelen tömeg az utcára vonult. A szikra Tőkés László volt, aki mögé felsorakozott a nép. December 20-tól már megújító forradalomról lehet beszélni, a forradalom ugyanis programot feltételez – volt ilyen Temesváron, és 21-től Aradon is. Központi szinten kétségtelenül volt egy titkosszolgálati megegyezés, a hadsereg felső szintjén is – Nicolae Militaru tábornokból nem lehetett volna Moszkva nélkül az, ami lett. A diverzió szerinte a hatalom december 22-én történt átvételéhez fűződik. Voicila húsz év után kiábrándult ember. Egyrészt a szociális helyzet miatt. A másik ok: azok a katonatisztek, akik tűzparancsot adtak ki, tábornokok lettek, akik megtagadták a teljesítését, nyugdíjasok. A harmadik: a politikai rendszer maffiózó, pénzügyi érdekek mozgatják, nem a gondolati vita. Voicila sokszor beszélt a román–magyar megértés, összefogás szükségességéről. Annak idején ő utalta ki az RMDSZ-nek a székhelyet, vehemens támadások érték ezért. Tóth Sándor pedig, az életét az aradi forradalomban áldozott magyar állampolgár, különösen a szívéhez nőtt. Olyan román vagyok, vallja, aki értékeli a magyarokat, azért is, amit Erdélyben tettek, építettek. A forradalmárok számára segélyeket hozó Tóth Sándort halála előtt, december 22-én személyesen is megismerte. December 22-én Voicila figyelmeztette, hogy nagyon veszélyes a helyzet, de ő nagyon bátor ember volt. Voicila amíg él, jelen lesz a román–magyar kapcsolatokban, mert kötelességének érzem leróni a háláját azért, amit Tóth Sándor tett. /Pataki Zoltán, Jámbor Gyula: Húsz év múltán. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 21./

„Tiszta” Romániát! (16.)
A magyarellenesség nem szűnik
A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le.
A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is.
Illúziók és csalódások kora
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja.
1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül.
Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”. Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”.
1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”. Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt.
1945 márciusa
A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el. Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását. Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az elfelejtett jóvátétel
Milyen szemetesek az utcák – ez tűnt fel 1987. november 15-én este, miután leszálltunk a vonatról Brassóban, és elindultunk a központ felé. Papírokat hordott a szél, de arról, hogy mi történt, csak később, a Szabad Európa Rádió halk, recsegő, meg-megszakadó adásából értesültünk.
Azon az őszön sokat dideregtünk rosszul fűtött lakásokban, kormos petróleumlámpák fényénél tanultuk a számítógép-programozást. A petróleumért ugyanúgy sorba kellett állni, mint a kenyérért és tejért, illetve a háborús mennyiségű vajért, húsért és tojásért, amelyet a kommunista rendszer szigorúan adagolt, beszerzésük mégis elszánt és kitartó erőfeszítésbe került. Ez ellen lázadtak fel 27 évvel ezelőtt a tehergépkocsigyár munkásai, akik előző napon csak fél fizetést kaptak, szocialista ideológiai körítéssel. November 15-én ráadásul „választás” is volt, „pártunk és kormányunk” felső utasítására kinevezett elöljáróra kellett volna pecsételni a Ceauşescu képével és piros vászonnal díszített szavazóhelyiségekben, az elvárt hazafias lendület helyett azonban forrongó düh fogta el az embereket: utcára vonultak – ekkor csatlakoztak hozzájuk más gyárak alkalmazottjai, de diákok, egyetemisták is –, és hirtelen szétverték a polgármesteri hivatalt és a megyei pártszékházat. Gurultak a pártkantinból kidobált, halandók számára akkor elérhetetlen sajtok, szalámik, déli gyümölcsök, és órákig égett a propaganda-kiadványokból rakott máglya. A szociális elégedetlenség kommunistaellenes megmozdulássá vált. Estére csend lett, másnap pedig megkezdődtek a letartóztatások. Mintegy 300 személyt vittek be a szekusok, akiket embertelen verések és kínzások után utcai rendbontásért el is ítéltek. Sok esetben beérték a büntetések munkahelyen való letöltésével, másokat – családjuktól elszakítva – kényszerlakhelyre toloncoltak, és egy december 3-án tartott villámgyors „per” után 61 személyt börtönbe zártak. S bár 1989 decembere után mindenki hazatérhetett, sokan maradandó testi és lelki sérüléseket szenvedtek. A történtekről számos könyv és tanulmány született, jóvátétel azonban ennyi idő után sem, noha a diktatúra bukása után, 1990-ben kinevezett főügyész egyik első útja Brassóba vezetett. Akkor nyilatkozta az egyik elítéltnek: kihallgatóik a hírszerzés, a hadsereg és a belügy alkalmazottjai, ezért rendcsinálásra kérte az illetékes tárcavezetőket. Ez nem történt meg, a meghurcoltak által indított eljárás eredménytelenül végződött, a hírszerző szolgálat megtagadta a vonatkozó iratok kiadását. Az egyik pribéket, Ristea Priboit, aki az új demokráciában az SZDP Vrancea megyei képviselője volt, végül egy másik ügyben, Adrian Năstase akkori kormányfő úgynevezett Tamara-nénikés perében helyezték vád alá, akkor pedig eltűnt az országból.
És bár a kegyetlen megtorlás tagadhatatlan, a mai napig senkit nem vizsgáltak ki és ítéltek el emiatt. Vajon mikor jön el a számonkérés ideje?
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Román ünneplés, magyar esély
Ahogy közeledik az 1918-as, a román történeti mitológiában „nagy egyesülésként" emlegetett, valójában egy egyszerű nagygyűlésnél nem sokkal több gyulafehérvári román tömegrendezvény századik évfordulója, úgy szaporodnak a magyarokkal szemben jó esetben csak érzéketlen, rosszabb esetben szándékosan provokatív megnyilvánulások román részről, amelyek célja az, hogy a román nagyközönség előtt bizonyítsák kezdeményezőjük „hazafiságát"
A legújabb ilyen kezdeményezés Nagyváradon látott napvilágot, ahol román értelmiségiek egy csoportja petíciót kezdeményezett, amelynek célja, hogy a települést nyilvánítsák „a román egyesülés városává", arra hivatkozva, hogy Aurel Lazăr helyi román ügyvéd házában írták alá azt a nyilatkozatot, amelyben a Magyarországon élő románok a magyarok, németek és a többi nemzetiség megkérdezése nélkül kinyilvánították, hogy el akarják szakítani Magyarországtól az általuk is lakott megyéket.
A petíció „kulturált" szellemiségét jól tükrözi, hogy Budapestet az „elnyomó magyarok” fővárosaként emlegeti, ami a korabeli európai országokban – pláne Romániában – élő kisebbségek helyzetét a Magyarországon élőkkel összehasonlítva még akkor is arcátlan hazugság, ha az akkori román jogkövetelések egy részét mai szemmel jogosnak is találjuk. Emellett a Magyarországot végigfosztogató román hadsereget méltatja, amiért leverte a Tanácsköztársaságot, esélyt adva Magyarországnak, hogy a demokratikus fejlődés útjára lépjen – de ami a magyarok „frusztráltsága” miatt nem valósult meg.
Nos, hogy a nemzeti önrendelkezés jogát kirekesztően értelmezve egy 1918-ban 92–93 százalékban magyarok lakta várost akarnak a román egyesülés városává nyilvánítani egy román nyilatkozat aláírása miatt, eleve nem kis cinizmusra vall – az viszont még nagyobbra, hogy a kommunisták valóban indokolt leverése miatt hálát követelnek, amikor közismert tény, hogy a román hadsereg már 1918-ban, vagyis a kommunisták 1919 márciusi hatalomra kerülése előtt megtámadta az antanttal amúgy már fegyverszünetet kötött Magyarországot.
Való igaz, hogy például Nagyvárad polgármestere, Rimler Károly 1919. április 20-án a kommunisták ellen kérte fel bevonulásra a románokat – de a város etnikai viszonyait figyelembe véve az lett volna a természetes, ha ezt követően kivonulnak. Ehelyett azonban hódítóként viselkedtek, mint ahogy tették azt egész Magyarországon, ameddig eljutottak.
Vagyis Románia fegyveres erővel szállta meg Kelet-Magyarországot, amit a győztes nyugati hatalmak azért hagytak jóvá, mert hatalmi érdekeik ezt kívánták, és ezt 1920-ban, a trianoni békediktátumban szentesítették. Az 1918-as nagygyűlés misztifikálása csupán annak elkendőzését szolgálja, hogy Románia a nagyhatalmak kegyéből foglalhatta el és tarthatta meg Erdélyt és Kelet-Magyarországot. Ha ugyanis valóban az önrendelkezés wilsoni elveit vették volna figyelembe, akkor nem hagyhatták volna figyelmen kívül a Kolozsvárott megrendezett, hasonló kaliberű magyar nagygyűlést.
De hagyjuk a történelmet: a legfrissebb magyarellenes lépések közül említést érdemel még a PSD színeiben az Európai Parlamentbe jutott Cătălin Ivan ostoba provokációja, aki Facebook-bejegyzésben vádolta meg az RMDSZ-t azzal, hogy szabályzata tiltja a szövetség politikusainak, hogy románnal házasodjanak. Utóbb maga is elismerte, hogy ez hazugság, ám a maga szemszögéből a mérleg pozitív: hangulatot keltett a magyarok ellen, önmagát pedig „jó románként" könyveltette el, aki figyelemmel követi, mit művelnek a „gyanús” kisebbségek.
De ott vannak az örökös vesszőparipák, a magyar anyanyelvhasználat, az utcatáblák, az oktatás elleni hatósági hadjárat, vagy a Trianon valós történelmi körülményeit vizsgáló, professzionális magyar történészcsapat elleni román hőbörgés. Mindez így, a mélyromán ünnepi felhorgadás küszöbén ismét csak azt jelzi: a románok körében még mindig befejezetlen a nemzetépítés folyamata, amelyet a 21. században is 19. századi, az őshonos kisebbségek elnyomásával, jogainak megtagadásával, történelemhamisítással próbálnak megvalósítani.
Biztosak lehetünk benne, hogy ahogy egyre közelebb kerülünk 2018-hoz, tovább fokozódik majd a soviniszta őrület, és csúcsra pörgetik majd a „ki a nagyobb román”-lemezt, amelynek egyik visszatérő eleme lesz a magyarok ócsárlása, megalázására, provokálására tett kísérlet.
Ugyanakkor a centenárium alkalmából Romániára eső nemzetközi figyelem számunkra, magyarok számára is esélyt jelenthet, ha okosan és jól sáfárkodunk vele.
Jó lenne kihasználni az alkalmat, és idejekorán felkészülni, hogy itthon és a nemzetközi fórumokon is higgadtan, de határozottan, a korszerű emberi és kisebbségi jogi érvekre támaszkodva ismertessük a magyar álláspontot, és leplezzük le a román történelemhamisítást, hazugságokat és a befeketítésünket célzó kampányokat. Hogy a centenárium alkalmából a mindent elöntő nemzetieskedő mámoron túl a jogos kisebbségi sérelmekre, és a száz éve betartatlan román ígéretekre is ráirányítsuk a figyelmet.
Balogh Levente Krónika (Kolozsvár)

Dicstelen túsztörténet
Zűrzavaros időkben sokminden megtörténik, de amit 1944 tavaszán-nyarán elkövetett a román hadsereg, arra a háború sem mentség. Hiszen a háborúnak is vannak szabályai, és a túszszedés nem tartozik azok közé – kiskorú túszok szedése meg különösképp nem. Hogy ez mégis megtörténhetett, arra észszerű magyarázat nem létezik, és valószínűleg a kor katonai dokumentumai közt sem maradt nyoma. De az élő emlékezet megőrizte.
Gyerekként ezeket a történeteket hallgattam, számomra sokkal érdekesebbek voltak minden mesénél, pedig akkor még nem tudtam, mennyire ismeretlen, eltitkolt epizódja ez történelmünknek. Aztán felnőttként biztattam édesanyámat, hogy írja le, de ő félt. Félt, hogy fiának bajt okozhat, még nem érkezett el az ideje, mondta. Míg végül, a 90. évéhez közeledve már ő sürgetett, hogy el akarja mondani – vezette fel a Kiskorúak halállistán című könyv szombati, a sepsiszentgyörgyi unitárius templomban tartott bemutatóját Kovács István tiszteletes. A történet rögzítéséhez – ismerve dokumentarista újságírói múltját – B. Kovács Andrást kérte fel.
1940–44 között a kölcsönös retorziók rendszere működött – az amúgy szövetséges – Magyarország és Románia között, azaz az egyik fél „ellenséges” lépését a másik hasonlóval torolta meg. Kovács Gyuláné Szén Lenke meghurcoltatása azonban nem illeszthető ide, nem véletlen, hogy hétpecsétes titok volt mind ez ideig – vezette fel a történetet B. Kovács András. Hogy mi történt? 1944 tavaszán a román hadsereg összegyűjtött a határ menti településekről 68 dél-erdélyi, 14–17 év közötti fiatalt, többnyire tehetős családok gyerekeit vagy egykéket, „hogy jobban fájjon”, őket a segesvári Siguranţa központjában összegyűjtve, a besszarábiai frontra hurcolták. Itt derült ki, hogy mi okból: egy ezredes, akivel azt az információt közölték felettesei, hogy Magyarországon össze­gyűjtötték az erdélyi román ifjúságot, elmondta: „Ha ők lelövik a mieinket, mi is kivégezzük az övéiket. Ha hazaengedik őket, mi is hazaengedjük ezeket.” Hogy végül a hatvannyolc fiatal – ötven fiú, tizennyolc lány – sértetlenül hazakerült, az a háború alakulásának köszönhető, ha lelőtték volna a túszul tartott gyerekeket, valószínűleg a szovjet hadseregre fogták volna halálukat – vélte a történetet leíró B. Kovács András. A semmilyen körülmények között senki dicsőségére nem váló történetnek furcsa végkifejlete, hogy Kovács Gyuláné Szén Lenke ma háborús veterán, akit 90. születésnapján felköszöntött a román hadsereg helyi vezetősége... A könyv egy majdani datki monográfia alapját is képezheti, ugyanis az interjúalany a túsztörténet mellett számos, szülőfalujában megesett történetet is elmesélt a riporternek gyerekkorából, illetve a függelék jónéhány, Székelyföld peremvidékén található falu múltjával kapcsolatos dokumentumot is tartalmaz.
Váry O. Péter
B. Kovács András: Kiskorúak halállistán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vasszékelyek kálváriája
Vasszékelyek címmel készült 56 perces dokumentumfilm azokról az élő tanúkról, akik részt vettek az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeiben, elszenvedték a megtorlást. Premier október 23-án.
Részlet a dokumentumfilmből. Túlélők
A tényeket feltáró, hiánypótló dokumentumfilm ötletgazdája és szerkesztője Balázs Árpád székelyudvarhelyi újságíró, rendezője, operatőre a Székelyföldi Legendárium megálmodója, Fazakas Szabolcs. A szerzőpáros felkeresett öt erdélyi ’56-ost, akik élő, hiteles tanúi a több mint 60 évvel ezelőtti eseményeknek. Vallomásaikból nemcsak egyéni sorsuk, de a szabadságharc napjaival, az utána következő megtorlással kapcsolatos történelmi események is kirajzolódnak. – A gyergyószárhegyi Pál László még nem volt 18 éves, amikor az építészeti technikumból egyenesen a marosvásárhelyi fogdába, onnan a bărăgani munkatáborba hurcolták. A székelyszentléleki Hadnagy Istvánt Gyergyószárhegyen tartóztatták le több iskolatársával együtt, előbb Marosvásárhelyen, Szamosújváron tartották fogva, majd ő is a bărăgani kényszermunkatelepre került. Kovács Gyula, a csíkszeredai gimnázium frissen kinevezett tanára, épp szülőfalujában, Máréfalván tartózkodott a szüleinél, amikor utána mentek a bőrkabátosok. Sándor Balázsra, a frissen végzett teológusra szülőfalujában, Homoródalmáson csapott le a Szekuritáté és vetette a szamosújvári börtönbe. A gogánváraljai Török Mihályt, a román hadsereg fiatal katonatisztjét is szervezkedéssel vádolták és ítélték kemény, Szamosújváron és a Bărăganban töltött börtönévekre – foglalta össze a filmben megszólalok sorát és sorsát Balázs Árpád. A több helyszínen forgatott dokumentumfilmet a szabadságharc 61. évfordulójának napján, október 23-án mutatják be Székelyudvarhelyen. Lázár Emese / Hargita Népe (Csíkszereda)