Könyvbemutató a Bernády Házban
Március 24-én, csütörtökön este 6 órakor újabb érdekes kötet kerül a marosvásárhelyi olvasóközönség elé. Közéleti személyiség, a megyei tanács korábbi elnöke, Virág György naplóját jelenteti meg a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó. A Napló 1988-2004 című kiadvány szerkesztője Bárdi Nándor történész, a könyvet ő ajánlja a résztvevők figyelmébe. A bemutatón Virág György a napló születésének körülményeit részletezi. Házigazda Nagy Miklós Kund publicista. Népújság (Marosvásárhely)

Virág György naplója
Szokatlan naplót jelentetett meg nemrég a csíkszeredai Pro-Print Kiadó. Szerzője Virág György, a Maros Megyei Tanács volt elnöke, aki majd' tizenhat évig, 1989-től 2004-ig jegyezte mindennapjait, azok politikai, illetve magánéleti történéseit, értékes kordokumentumot hagyván ezzel az utókorra. A hatszáz oldalas kötetet csütörtök délután, a Bernády Ház egybenyitott földszinti termeit zsúfolásig töltő közönség előtt mutatták be Marosvásárhelyen.
A házigazda, Nagy Miklós Kund felhívására –"Kóstoljunk bele ebbe a könyvbe!" – Kilyén László színművész olvasott fel a kötetből, majd a vendéglátó szólt: – Szavak, rövid mondatok hangzottak el, amilyen egy napló maga. Ami ezelőtt huszonegy évvel történt, az történelemnek is tekinthető, de a mára is gondolhatunk. Aki naplót vezet, céltudatos és kitartó ember, erre nagyon kevesen vagyunk képesek. A lerövidített, kötetformában kiadott napló így is több, mint hatszáz oldalas kiadvánnyá vált – hallottuk, majd a szerkesztő, Bárdi Nándor történész folytatta: – Keretet kell adni az olvasónak. Jelenkor-történelemmel azért érdemes foglalkozni, mert arról mindenkinek véleménye van, még él az emlékezetben. Még nehezebb, ha a forrásunk visszaszólhat. A naplóíró jelen van és tud reagálni. Ez a napló tükre szerzője munkájának, tevékenységének. Szerepel benne az a hihetetlen mennyiségű utazás, ami nekem, magyarországinak döbbenetes élményt jelentett. Virág György minden napot megpróbál magából kiírni. Miért kellett a szöveget kiadni? A szerző március 26-án lesz (volt – a szerk.) 67 éves, ő ezzel a kötettel elszámol a saját közössége előtt. Hány olyan erdélyi politikussal találkozunk, aki ezt teszi, hatszáz oldalon keresztül? Tudtommal ő az egyetlen romániai magyar politikus, aki naplót vezetett tevékenységéről. A kötet tartalma három nagy csoportra osztható: hogyan alakul át Marosvásárhely társadalma, hogyan alakul az RMDSZ, és végül hogyan alakul egy mérnökember politikai-közéleti szocializációja? Az író olyan nemzedékhez tartozik, amelynek tagjai felnőttkorukban váltak a saját városukban kisebbségivé. A vásárhelyiség akkor egyet jelentett a magyarsággal. '90 márciusa a magyar középosztály sorsát megpecsételte, tagjait új stratégia kialakítására kényszerítette. Virág György anyagával négy fiatal, megkérdezett politológus nem tudott mit kezdeni... Pedig az ő generációja az, amely a párttá fejlődést a helyi társadalom szintjén lehetővé tette. A vásárhelyi, értékmérő világban nagyon testes, másfajta mentalitást is látunk, ennek kapjuk egy hihetetlenül tagolt képét. A kötet töréspontjai között ott látjuk '89 decemberét, '90 márciusát (mint a jövőkép megkérdőjelezését). A későbbi, etnikai elosztás a naplóban végig jelen van. 2004. december 5-e is ilyen töréspont, mélyen érintette a szerző nemzettudatát. Ezzel a másik fajta jövőkép is kilyukadt. Megmaradt ugyanakkor a család, megmaradtak a barátok. Virág György nagyon tagolt románságképpel rendelkezik. Ezt megérteni kell inkább, mint értékelni. A csomópontok sokasága, a menni vagy maradni kérdésköre, a saját pozíciója a hatalommal szemben, az RMDSZ-en belüli belső konfliktusokból való kihátrálás, a románsághoz való viszony egyaránt helyet kap a kötetben. Nem az ellentéteket hangsúlyozza, hanem a különbségeket. Mindezt tetézik a kicsi és érdekes történetek (például a Bolyai líceum visszaszolgáltatása). Ismeretei tanulsággal szolgálnak, a kulcskérdés: egy közösség akkor nem veszíti el lényeglátó képességét, ha rendben van az önismerete.
A kötet méltatója, dr. Szili Katalin, a magyar Országgyűlés független képviselője hozzátette: – Úgy érzem, mindig hazajövök Vásárhelyre: sok barátom van itt, közöttük Virág György is. 555 kilométeren keresztül azon gondolkodtam, hogy méltó vagyok-e arra, hogy erről a könyvről szóljak. Személyes történetünk akkor kezdődött, amikor ezt a naplót ő befejezte, 2004 júniusában. Ez mindannyiunk 16 esztendeje. Nagyon felemelő volt számomra, hogy a Magyar Köztársaság legmagasabb kitüntetését házelnökként nyújthattam át neki, vagy az az alkalom, amikor letette a magyar állampolgársági esküt. Írt erről a szellemi közösségről, pezsgésről, ami Marosvásárhelyt jellemezte. Számomra Virág György az erkölcsi tisztaság, a mérték. A tiszta mondatai, megfontolt gondolatai. Levélváltásainkból talán az utóbbi hét esztendőt is feleleveníthetjük. Túl vagyunk december ötödikén, talán azt is megérjük, hogy a nemzeten belül nem a megosztók lesznek többen. Én is ezen dolgozom. A szerző tartásossága példa. Közös jelen és közös jövő – számomra ezt jelenti Virág György naplója. Kívánok neki vasakaratot, ezüst hajat, aranylakodalmat.
Az est végén a szerző szólalt fel közönsége előtt. – Mi indított el a naplóírás útján? 1989. december elseje. Eleinte neveket sem mertem írni, később lazult bennem a félelem. Bárdi Nándorral is akkor találkoztam először, egyetemistaként hozta-vitte azokat a leveleinket, amelyeket nem szándékoztunk a Securitate kezére juttatni. '89-ben már egyre bátrabban írtam a naplót egy nagy füzetbe, többször éjszaka avagy hajnalban. Volt, amikor összefoglalót írtam, egyébként napról napra vezettem. Fegyelem, ambíció kellett hozzá. A 2000-es évet például emlékezetből írtam meg, a kötetben a személyes, családi jellegű dolgokat is benne hagytam. A könyv nem emlékirat, mert az események ideje alatt íródott, az eredeti naplót lefényképeztük és a levéltárban helyeztük el. Megírását erkölcsi kötelességemnek éreztem, mert tudtam, hogy a pályám olyan esély volt, amely nagyon keveseknek adatik meg – zárta az estet a szerző, majd a hagyományos dedikálás következett.
Nagy Botond
Virág György: Napló /Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2011/ Népújság (Marosvásárhely)

Nagyenyed
Megmaradásról, szórványról, csatákról
Beder Tibor Az utolsó csata című kötetét mutatták be az Áprily-estek keretében május 12-én a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban. A szerző nyolcadik könyvét is éppen úgy írta meg, mint a többit. Dedikálás közben meséli: „Először úgy egy évig magamban hordozom a mondanivalót, aztán leülök, és egyben megírom.” Miközben magában hordozza a témát, sétálni szokott az erdélyi tájakon, a városokban és a falvakban. Nézelődik és szóba áll az emberekkel. Nagyenyedre éppen Sínfalváról érkezett, ahol már csak román iskola van, és ezért a magyarok nagyrészt románul beszélnek. Nem egyedi eset ez tájainkon. Sétált az enyedi könyvbemutató előtt is, és a városi tanács épülete előtt felfedezte a feliratos táblákat. Az egyiken az áll, hogy ez a bor városa – ezt eddig is tudta –, a másikon pedig, hogy a művészetek városa: ezt kevésbé tudta. Egyenes beszédű székely ember lévén azonnal ki is mondja: odaillene, hogy Enyed iskolaváros is lenne a lassan 400 éves történelmi kollégiuma révén, amelyet 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem akadémiai rangra emelt. És, tegyük hozzá, ez utóbbit illene kiírni magyarul is. És hadd ne soroljuk ezúttal a történelmi indokokat.
Beder Tibort igazán a lelke mélyén érdekli magyarságunk sorsa, szétdaraboltságunk tragédiája. 1990-ben földrajztanárként, később Hargita megye főtanfelügyelőjeként elindult megvalósítani rég dédelgetett álmát, és felkereste a 400 éve elrabolt honfitársaink utódjait a törökországi Magyarfaluban (Macerkőjben) Az Utolsó csata 326 oldalas, dokumentált munka, számos, a magyar–török kapcsolatokat érintő történelmi adalékkal. A mából merített, hétköznapi példáival és tanulságaival hozzánk szól, akik még itt vagyunk. Józsa Miklós nyugalmazott kollégiumi magyartanár, az Áprily-estek lankadatlan szervezője mutatta be Beder Tibort és legújabb könyvét. Három előző kötetének is volt bemutatója itt, Enyeden. Hasonlóan más munkáihoz, a legújabb könyve is a Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot 2011-ben.
A jelzett „csata” az anyanyelvünkért folyik, Nagyenyeden és környékén is, ahol másokkal együtt örökösei és tulajdonosai vagyunk e tájnak. A könyvben kiemelt marosszentimrei csata ma is tart –, írja a szerző. A megmaradt romos templom az erdélyi szórványsors szimbólumává vált. Eleink 560 évvel ezelőtt kellő erővel és bátorsággal rendelkeztek ahhoz, hogy az akkori világ leghatalmasabb birodalmával szembeszegüljenek. Akkor is a megmaradásuk volt a tét. Bármilyen sokan vannak is, akik nyelvünkre, kultúránkra törnek, a harcot folytatni kell.
A szerző a példákat, eseményeket igazi székelyes beszéddel és szójárással fűszerezte. Három IX. osztályos, tanítóképzős, Csíkból jött kollégiumi diák a bemutatóhoz illő költeményeket adott elő (Molnár Noémi: Jékely Zoltán A marosszentimrei templomban, László Emőke: Kányádi Sándor Egy csokor orgona mellé, Pál Erika: Ferenczes István A marosszentimrei templom – 2002). A szerző a 275. oldalon Kiss Olivér újságíró a Szabadságban közölt írását idézi: „Külön színházunk, újságunk, folyóiratunk, társaságunk, barlangász-klubunk, műemlék és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk van…” Mindez véleményünk szerint nem különcködés, hanem a lehető legtermészetesebb, tudatos önszerveződés. Valamennyire szükségünk van, hogy nyelvünket megtartsuk és továbbfejlesszük, mert „nyelvében él a nemzet.” Számos hasznos gondolat és izgalmas történet található a könyvben, érdemes beleolvasni, különösen itt, a szórványban, a végvári harcok színterén.
Azon kevesek, aki eljöttek, biztosan hírvivői lesznek a Beder Tibor-i gondolatoknak, annak, hogy bátrabban kell harcolnunk, hogy ezt a csatát, ha nem is karddal vagy modern fegyverekkel, de megnyerjük. Bíznunk kell abban, hogy a jövő egyetlen lehetséges európai alternatívája a sokszínűség és a különbözőség, amelyben minden nyelvnek és kultúrának meglesz a maga helye. És nem felejthetjük: a harc egyben fennmaradásunkért folyik.
Bakó Botond
Szabadság (Kolozsvár)

Krónika egy elveszett világról
A tragikus történeteket görgető Pusztulás (2005) a romlás feltérképezése, ahogyan kritikájában Fodor Sándor pontosan fogalmaz: “A székelység még igazában fel nem mért, de a XX. század kezdetével induló tragédiájának a krónikája... napjainkig. Még be nem teljesült tragédiájáé, amelyik azonban egyre inkább kezd valósággá, szomorú valósággá válni.” Másik regénye, a Besúgó voltál, szívem (2008) – mutatva, hogy Lőrincz György korántsem egy húron játszik – szarkasztikus hangvételű portré egy önkéntes besúgóról, aki számára a besúgás elsősorban saját hatalmának jele(?) – már itt világosan látszik az irónia, hiszen milyen hatalma lehet egyáltalán egy szekus besúgónak –, de egyben életforma is, hiszen a fordulat, a nyolcvankilences változások után is folytatja, egyfolytában a lelepleződéstől rettegve, s egyre zaklatottabb lelkiállapotban. Addig azonban, hogy végig is gondolja az életét, képtelen eljutni, mivel teljességgel hiányzik belőle az erkölcsi érzék, akárcsak megszállott, magyarfaló tartótisztjeiből.
A korántsem “magányos” típus felmutatása, mindenféleképpen Lőrincz György nagy érdeme, aki most, két sikeres regénye után, válogatott elbeszéléskötettel jelentkezik (Isten köve*). Ne feledjük, Lőrincz novellákkal kezdte (Amíg csak él az ember, 1980, A hallgatás csendje, 1983, A harmadik házig, 1987), s a műfajhoz tulajdonképpen soha nem maradt hűtlen. Egyszer már a Bukás című könyvében (1995), megkísérelte az összegezést, de azóta eltelt tizenhat év, s regényei mellett az elmúlt időszakban Lőrincz elbeszéléseket is írt, sőt, mondhatni, regényei mellett némiképpen a két regényhez kapcsolható tragikus vagy éppen szarkasztikus történeteiben alkotta meg legjobb elbeszéléseit. (Kuron Anna balladája, Halálodra egyedül maradsz). Ahogyan a kötet utószavában Pécsi Györgyi megállapítja: “Elbeszéléseiben gyakran balladásan jár együtt lírai és tragédiás szépség. Az elhallgatott, személyes múlt, szégyenletes, iszonytató titkokat takar, gyarlóságból, gyöngeségből vagy hirtelen indulatból elkövetett tettek következményei nyomasztják, gyötrik a hősöket, mint a Ballada, A titok vagy a Borcsa Márton özvegysége című borzogatóan szép írásainak emlékezetes hőseit a régebbi időkből. Bűnök nélkül büntetve is bűnhődnek, a félmúlt ostoba és gonosz erőszakának kiszolgáltatottjai, a tragikus hálóban vergődő a Bukás tanítója, a különösen szívbe markoló sorsú, fenségesen tiszta Kuron Anna.” Ezek az elbeszélések már kezdetektől a nagy regények irányába mutatnak, akár bolygók körül a szatellitek kerengenek Lőrincz két regénye körül, dacosan vonzó, felejthetetlen krónikái egy félig-meddig elmúló, tragikus világnak.
* Lőrincz György: Isten köve. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszerda, 2011. Válogatta: Pécsi Györgyi
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megtorlások Erdélyben
Az ötvenhatos magyar forradalom után 1959 a romániai magyarság történetében a későbbiekben drámai következményekkel járó döntések sorozatának esztendeje volt. A megtorlás 1960-ban, illetve a következő években is folytatódott. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való együttérzésért még 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat. 1959 elején megszüntették az 1956-ban létrehozott Nemzetiségi Bizottságot. Helyébe a Román Munkáspárt Központi Vezetőségének határozata alapján (1959. június 3.) a Nicolae Ceauşescu és Leonte Răutu vezette pártkollektívát állították.
1959. január 3-án a Bécsben megjelenő Magyar Híradó Letartóztatási hullám Erdélyben címmel a romániai megtorlás méreteiről számolt be: "A börtönbe vetett egyházi személyek száma mintegy négyszáz. (A végleges statisztika még nem készült, nem készülhetett el, de egészen bizonyos, hogy a letartóztatott egyházi személyek száma ennél kevesebb – T. Z.) Az erdélyi magyar értelmiséget és diákságot ugyancsak letartóztatások tizedelik. (Az írás szerzője csak a letartóztatásokról tesz említést, holott 1958-ban kivégezték a Szoboszlai-per tíz, az érmihályfalvi csoport két halálraítéltjét! Ezzel párhuzamosan folyik – 1959-re is átnyúlva – az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége 77, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete 59 tagjának, a temesvári magyar líceum kilenc 12–13 éves kisdiákjának, a csíkszeredai egykori római katolikus főgimnázium tizenegy tanárának és diákjának, valamint a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hét hallgatójának a letartóztatása. A Belügyminisztérium kimutatása szerint 1958. január 1-je és 1959. május 31-e között országos szinten 9978 személyt tartóztattak le, a Magyar Autonóm Tartományban 308-at, Kolozsvár tartományban 32-t, Nagybánya tartományban 245-öt.) Néhány hónappal ezelőtt Szerov tábornok, a szovjet titkosszolgálat azóta leváltott főnöke azt javasolta a román pártvezetésnek: száműzzék az egész erdélyi magyarságot, mert az 1956-os magyar forradalom idején nyíltan kimutatta rokonszenvét a budapesti felkelők iránt. Ezt a tervet Gheorghiu-Dej és köre, úgy látszik, jelenleg nem tudja végrehajtani, ehelyett sorozatos letartóztatásokkal akarja terror alatt tartani a magyarságot, és szélsőséges nacionalizmussal levezetni a románok elégedetlenségét."
A Bolyai Tudományegyetem pere
1959 legdrámaibb eseményei a Bolyai Tudományegyetem felszámolásához, a román nyelvű Babeş Egyetemmel való egyesítéséhez kapcsolódnak. Kacsó Magda bolyais diák az 1959. február 19–22-e között Bukarestben megtartott II. országos diákszövetségi konferencián javasolta: tegyék lehetővé, hogy a különböző szakos magyar és román egyetemi hallgatók "együtt tanulhassanak". Amikor a konferenciáról visszatérő Takács Lajos rektortól Szabédi László egyetemi tanár, költő azt követelte, hogy Kacsó Magdát szankcionálják, mert úgy kérte a két egyetem egyesítését, hogy erre senkitől nem volt felhatalmazása, a Bolyai-egyetem vezetője azt válaszolta: itt egy felsőbb párthatározatról van szó, "s amit a szóban forgó diáklány tett, csupán az ügy demokratikus jellegét kívánta illusztrálni". (Lásd: Vincze Gábor: Történeti kronológia – romániai magyarság, 1956–1959. In: Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959). Főszerkesztő: Stefano Bottoni. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006, 407–412. o.)
1959. április 22-én a Bukarestben Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár elnökletével tartott értekezlet véglegesítette a Bolyai- és Babeş-egyetem egyesítésével létrehozott új felsőoktatási intézmény struktúráját. Az akkor készített jelentésben azt is rögzítették, hogy milyen tantárgyakat kell magyar nyelven is leadni. Dej javaslatára elfogadták a Babeş–Bolyai Tudományegyetem elnevezést. A hír hatására Szabédi László 1959. április 19-én Szamosfalván a gyorsvonat elé vetette magát, Csendes Zoltán, az egyetem utolsó prorektora és felesége május 3-án megmérgezte magát, Molnár Miklós docens valamivel később kiugrott az ablakon.
A Bolyai Tudományegyetem perének legismertebb és legrangosabb elítéltje Páskándi Géza későbbi Kossuth-díjas író, költő, dráma- és esszéíró. A köztudatban úgy él, Páskándi Gézát teljesen ártatlanul ítélték el, hogy egy "nagy vad" is legyen a csapatban. Ebből a tanulmányból egyértelműen kiderül: Páskándi Gézát valójában a Várhegyi István által összeállított diákszövetségi határozati javaslathoz fűzött ötoldalas, írógépen legépelt kiegészítéséért és a tizenegy oldalas, kézzel írott, az egyetemi reformot sürgető Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből címet viselő összegzéséért ítélték el hat év börtönbüntetésre. Kiszabadulása után Páskándit az állambiztonsági megfigyelés szabályainak megfelelően előbb Általános Információs Felügyelet alá helyezték, majd Ellenőrzési dossziét (mappát) állítottak össze róla, végezetül elkészült az Információs nyomozati dosszié. Ezt lefordítottam, és egy részletét azzal a nem titkolt szándékkal közlöm, hogy tanulságait "nem középiskolás fokon" tanítani kellene: hogyan lehet és kell megszabadulni az állambiztonsági szervek beszervezési kísérleteitől. A "csatolt mappában", az úgynevezett "munkadossziéban" lévő feljegyzések az 1960–1970-es évek romániai magyar irodalmi életének eddig ismeretlen vetületeire világítanak rá. A Páskándi-dosszié így kap történelmi, irodalomtörténeti "hátszelet".
A Páskándi Géza-dosszié
A romániai magyar – és ezzel párhuzamosan a magyarországi – irodalmi életet és a közbeszédet kevés olyan történés tematizálta, mint a 2006 őszén elemi erővel berobbant Szilágyi Domokos-ügynökdosszié, amely kapcsán mindenféle – rendszerint a tényleges helyzet ismeretétől messze elrugaszkodó – pró és kontra vélemény látott napvilágot. Valósággal felvirágzott a blog-irodalom – a maga követhetetlen szövevényeivel –, olyannyira, hogy háttérbe szorult az a "másik", a Gutenberg-galaxisra emlékeztető, folyóiratokhoz és könyvekhez kötött tényleges irodalom. A kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat 2006/18. számában és a Transindex internetes portál 2006. október 3-i számában látott napvilágot Stefano Bottoni történész, Nagy Mária, a költő élettársa és Szilágyi Kálmán, a költő testvérének közös nyilatkozata, amely tételesen is megfogalmazza: Szilágyi Domokos "Balogh Ferenc" fedőnéven működött együtt az állambiztonsági szervekkel. Az utóbbi hónapokban hivatalosan megkerestük az illetékes szerveket (a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárát – CNSAS) a dekonspirálás érdekében, de a levéltár szerint a polgári titkosszolgálat (SRI) részéről még nem történt meg "Balogh Ferenc" hálózati dossziéjának átadása. Ennek ellenére a fennmaradt iratok egyértelműen, minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy "Balogh Ferenc" azonos Szilágyi Domokossal: a rendelkezésre álló dokumentációban a Maros-Magyar Autonóm Tartomány belügyi szerveinél szolgáló Ştefan Blaga alezredes fedi fel az együttműködő személyazonosságát egy 1964-es jelentésben, fedőneve mellett polgári nevét is említve. "Balogh Ferenc" tevékenysége 1958 és 1965 között, két jól elkülöníthető szakaszban dokumentálható. 1958-ban "Balogh Ferenc" 13 írásos, ebből két kézírásos jelentést adott a Kolozs tartományi, illetve 1965-ben a bukaresti állambiztonsági szerveknek. "Balogh Ferenc" együttműködése három megfigyelési dosszié alapján rekonstruálható: 1) Lakó Elemér és Varró János megfigyelése (Fond informativ, 3010. sz. dosszié) 2) Péterffy Irén megfigyelése (Fond informativ, 3005. sz. dosszié) 3) Páskándi Géza megfigyelése (Fond informativ, 2534. sz. dosszié). A nyilatkozat megjelenése után különböző olvasatok, kommentek – Balázs Imre József és Visky András az SZ. D.-ügyről –, gyorsankét – Láng Zsolt, Selyem Zsuzsa, András Emese az Sz. D.-ügyről –, újraolvasó próba: néhány Szilágyi Domokos-szöveg –, ad-hoc linkgyűjtemény Szilágyi Domokosról, Láng Zsolt: Hol a vécé? című írása – láttak napvilágot, illetve dokumentumfilmeket – B. Nagy Veronika, a Videopontes alkotásait – sugárzott az elektronikus média. A Helikon irodalmi folyóirat 2007. július 10-i honlapján olvashatóak Szilágyi Domokos ügynöki jelentései, a tartótisztek elemzései, az őket irányító felettesek további utasításai, a "szigorúan titkos" intézkedési tervek és határozatok. 2002-ben a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárában (a magyar betűkkel írott Szekuritáté megnevezést tartom elfogadhatóbbnak, mert 1948. augusztus 30-i megalakulásától kezdve ez a névváltozat vált hírhedtté a romániai magyarság körében) legjobb tudomásom szerint én bukkantam legelőször a "Balogh Fr" fedőnevű (a "keresztnévből" mindig csak az "Fr" rövidítést használták!) jelentésekre Páskándi Géza megfigyelési és követési dossziéjában. Akkor készíttettem a dosszié három kötetének legfontosabb dokumentumairól, illetve Dávid Gyula és Páskándi Géza, a Várhegyi István- és Varró János-csoport peréről, valamint Páll Lajos megfigyelési és követési dossziéjáról a fénymásolatokat. Az akkor készült naplójegyzeteimet is gondosan őrzöm. Azóta magyar nyelvre lefordítottam az említett dokumentumok igen jelentős részét, illetve a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó gondozásában közzétettem az erdélyi "hazaárulási perek" sorozatának első három kötetét, a Szoboszlai-csoport, az érmifályfalvi csoport, az "ENSZ-memorandum" perének történetét, jegyzetapparátusát. Megjelenés előtt áll a Fodor Pál csíkszeredai-csíksomlyói híd-, út- és vasútépítő mérnök nevéhez kapcsolódó, a román–magyar lakosságcserére vonatkozó elméleti felvetések és az erdélyi kérdés teljes spektrumát bemutató kötet. A sorozat ötödik kötete a mélyinterjúkat tartalmazza, amelyekben – úgymond – "összeszikráztatom" az egykori kihallgatási jegyzőkönyveket a véges memória által megőrzött emlékekkel.
(folytatjuk)
Páskándi Géza (Szatmárhegy, 1933. május 18. – Budapest, 1995. május 19.) Kossuth-díjas író, költő, esszéíró, drámaíró, publicista, a Nemzeti Színház irodalmi tanácsadója. 1949–1953 között az Ifjúmunkás hetilap, majd az Előre napilap munkatársa volt. 1953-tól Kolozsváron tanult a magyar szakon, közben az Utunk irodalmi lapnál is dolgozott. 1957-ben letartóztatták, az állam és közrend elleni izgatás vádjával hat év börtönre ítélték. A börtönbüntetést a Duna-delta egyik munkatáborában töltötte. Szabadulása után Bukarestben dolgozott könyvtári raktárosként és bibliográfusként. Feleségül vette Sebők Annát (Páskándiné Sebők Anna). 1971 és 1973 között a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének lektora. 1974-ben települt át Magyarországra; itt a Kortárs című folyóirat főmunkatársa, majd 1991-től a Nemzeti Színház dramaturgja volt.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Válságűző könyvipar
Nagyságrendekkel több könyvet adtak el idén, mint egy, illetve két évvel ezelőtt, a nyomtatott betű legyőzte a gazdasági válságot – jelentették a vasárnap este véget ért 18. Gaudeamus Nemzetközi Könyvvásáron jelen levő könyvkiadók. „A könyv évről évre a boldogság forrásává válik. Az emberek részt vesznek a bemutatókon, az író-olvasó találkozókon.
Neagu Djuvara előtt például három órán keresztül álltak sorba az olvasók, hogy dedikáltassák köteteit” – nyilatkozta Gabriela Maaz, a Humanitas könyvkiadó népszerűsítési igazgatója, hangsúlyozva, hogy a szerző legújabb, Răspuns criticilor mei şi neprietenilor lui Negru Vodă című kötetéből több mint kétezer példányt adtak el.
Mario Demezzónak, az All Kiadó alelnökének nyilatkozata szerint a kiadó idén 30 százalékkal több könyvet adott el, mint tavaly. „A vásározókra ösztönzőleg hatottak reklámfogásaink, az egyes könyvek mellé vírusírtót, SIM-kártyát, kozmetikai szereket vagy csokoládét adtunk ajándékba, ami egyértelműen növelte az eladásainkat” – magyarázta Mario Demezzo.
Húsz magyar kiadó Bukarestben
A 18. Gaudeamus Nemzetközi Könyvvásár standjain az RMDSZ anyagi támogatásával megjelent könyvek is megtalálhatók voltak. Hegedüs Csilla, az RMDSZ kulturális kérdésekért felelős főtitkárhelyettese elmondta, a szövetség második alkalommal állít ki a nagyszabású könyvszemlén azokból a kiadványokból, amelyek megjelenését támogatta.
„Idén több mint 20 kiadó közel 80 kiadványát mutatjuk be a magyar könyvek standján. Az érdeklődők itt megtekinthetik például a Mentor, a Kriterion, az Erdélyi Híradó, a Pro Print, a Pallas, a Koinónia, az Erdélyi Múzeum-Egyesület vagy a Corvin köteteit” – magyarázta a főtitkárhelyettes, aki szerint ez a jelenlét rendkívül fontos, hiszen ez egy kiváló alkalom a magyar nyelvű könyvek, kiadványok minél szélesebb körben való megismertetésére, népszerűsítésére. „E könyvek kiállításával ugyanakkor ismételten megerősítjük azt, hogy továbbra is támogatjuk az erdélyi magyar civil társadalom működését, értékteremtő tevékenységét, amelyben természetesen kiemelt helyet foglal el a könyvkiadás” – fogalmazott Hegedüs Csilla. A 18. Gaudeamus Nemzetközi Könyvvásár második napján bemutatták Hencz Hilda Magyar Bukarest című könyvét.
Az aradi származású román tanárnő, aki negyven éve él Bukarestben, 1993 óta dolgozik a könyvön. „A kötet nemcsak a magyar olvasóknak készült, ezért is jelentettem meg román nyelven. Ez az eddigi legkomplexebb mű a bukaresti magyarságról, illetve annak történetéről” – fogalmazott lapunknak Hencz Hilda.
Nemes könyvshow
A Romexpo Kiállítóközpont központi pavilonjában tartott vásáron több mint 400 könyvkiadó, több tízezer könyvcíme közül válogathattak a könyvbarátok. „Aki semmiképp nem tud választani, annak 650 könyvbemutató szűkíti a kört” – fogalmazott a rendezvény múlt szerdai megnyitóünnepségén Vlad Epstein, a könyvvásár igazgatója, aki stílusosan a Queen legendás számából vett idézettel indította az idei könyvvásárt: „The Show Must Go On”.
A vasárnap este véget ért könyvvásár látogatói a szó nemes értelmében vett show részesei voltak: a könyvbemutatók mellett az érdeklődők kerekasztal-beszélgetéseken, kiállításokon és író-olvasó találkozókon vehettek részt, amelyeken nemcsak a hazai, de a nemzetközi irodalmi élet jeles szereplői is jelen voltak.
Az idei rendezvény a szépirodalom mellett különös figyelmet fordított a tankönyvekre is, de nem csalódtak azok sem, akiknek már nincs szükségük iskolában használatos könyvekre – a nagy hazai kiadók ugyanis a könyvvásárra időzítették számos kiadványuk megjelentetését.
Új Magyar Szó; Erdély.ma

kérdezett:Bakk-Dávid Tímea ELNAPOLT KATARZIS Akire 84 informátort állítottak: egy katolikus pap és a Szeku Az egyház a szocialista átalakítás ellenpólusa volt, ám kebeléből is akadtak, akik jelentettek a “veszélyes elemekről”.
Interjú Novák Csaba Zoltánnal.
Novák Csaba Zoltán és Denisa Bodeanu történész tollából tavaly év végén a Pro Print kiadónál jelen meg Az elnémult harang. Egy megfigyelés története. Pálfi Géza katolikus pap élete a Securitate irataiban című kötet.
Pálfi 1941-ben született Máréfalván, Márton Áron püspök szentelte pappá, még teológusként titokban kapcsolatot vett fel a Vatikánnal, egyházi könyveket, diafilmeket csempészett Romániába, Erdély-szerte megszervezte a hittanoktatást, még belső vallási mozgalmat is alapított. Tanított a gyulafehérvári teológián, ahol a magyar irodalom, kultúra, történelem ismeretének fontosságát terjesztette a hallgatók között. A “legveszélyesebb katolikus elemek” közé sorolták. Márton Áron egyik belső bizalmasa volt, a Securitatenak azonban mégis sikerült elérnie, hogy elhelyezzék Gyulafehérvárról.
Élete végéig megfigyelték, követték, sokszor behívatták a szókimondó, prédikációiban a fennálló hatalom elnyomása ellen felszólaló papot. Amikor 1984-ben gyanús körülmények között, hosszú betegség után kórházban elhunyt, elindult a szóbeszéd, hogy a Szeku végzett vele. A pap megfigyelésének történetét a két történész a román titkosszolgálat fennmaradt irataiból próbálta feltárni és tágabb kontextusba helyezni.
- Tudtommal ez az első olyan szekusdosszié-kutatása a fiatal történésznemzedéknek, amely a katolikus egyház egyik elöljárójára fókuszál. Eddig “múltfeltáró bizottságok” – ahogy a kötetben fogalmaztok – és személyek csupán részleges forrásokból dolgozva mutattak be néhány személyt. Hogyan esett a választás Pálfira? Lesznek-e még hasonló kötetetek?
Novák Csaba Zoltán: – Úgy gondolom, az erdélyi magyar és román társadalom 1989 előtti kutatásának fontos témája az egyház, ám korábban a mi generációnk számára annyira nem került előtérbe. Az egyház mint társadalomszervező tényező szerepköre háttérbe szorult az olyan kutatásokban, amelyeket én is végeztem az RKP kisebbségpolitikáját illetően. Tényleges, egyházra fókuszáló kutatás nem volt erdélyi magyar vonatkozásban.
A román történetírás előbbre áll, de ott sem beszélhetünk szervezett kutatásról, hanem inkább a Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) munkatársainak különböző belügyis dossziék kapcsán létrejött munkáiról. Valamilyen szinten tehát ez egyfajta hiánypótló dolog is lenne, a kezdete egy erre fókuszáló kutatásnak.
Mégsem egy tudatos projekt része a kötet. Szerzőtársam, Denisa Bodeanu, a CNSAS munkatársa találta meg a Pálfi-dossziét, ideadta, hogy véleményezzem, mit lehetne kezdeni egy ilyen típusú iratanyaggal. Átolvastam ezeket a forrásokat, megfigyelési jegyzőkönyveket, s úgy találtam, ez egy rendkívül komplex történet, amely túlmutat egy átlagos pap vagy lelkész megfigyelésén. Pálfi esetében a megfigyelés egy nagyon hosszú folyamat volt – gyakorlatilag élete 43 évének több mint felét megfigyelte a Securitate. Ennek a megfigyelésnek a történetén keresztül számos olyan leágazásba nyerünk betekintést, ami nagyon fontos egyrészt a katolikus egyház belső életének, az egyház és a hatalom viszonyának megismeréséhez, másrészt az erdélyi magyar katolikus egyház és az erdélyi magyar társadalom viszonya tekintetében.
Olyan kis mellékszálak bukkantak föl, amelyek érdemessé tették az anyagot önálló formában is feldolgozni, és belevágni ebbe a pionírmunkába. Távolról sem gondolom a munkát tökéletesnek, nem válaszolja meg a római katolikus egyház kommunizmus alatti történetének legfontosabb mozzanatait, de úgy gondolom, jó kezdőpont lehet további kérdések felvetéséhez.
- Hogyan körvonalazódnak a kutatás további irányai?
- Pálfi pályafutása a 60-as, 70-es években és a 80-as évek elejéig számos olyan kérdést vet föl, amit érdemesnek tartanék kibontani. Egy ilyen példa a Pálfi Géza által kezdeményezett Pro Juventute mozgalom is. Nem tudott kicsúcsosodni, szervezett keretei nem igazán léteztek, utóélete is részleteiben csak egy-két személy tevékenységében érhető tetten, de mindenképpen egy érdekes példája annak, hogy a római katolikus egyház papjai milyen belső szellemi vagy vallási mozgalmakat kezdeményeztek az egyházon belül.
Érdemes lenne megvizsgálni a közeljövőben, még milyen társadalom- és egyházszervező mozgalmak léteztek, ezeket milyen tényezők befolyásolták. Ebben az időszakban, a II. Vatikáni Zsinat után Nyugaton több mozgalom szerveződött, és érdekes lenne megnézni, ezek a főképp Magyarországról érkező mozgalmak hogyan befolyásolták az erdélyi hitéletet. Pálfi Géza is aktív kapcsolatokat ápolt ezekkel a magyarországi csoportosulásokkal, ez lehetne egy érdekes kiindulópontja a történet továbbfűzésének.
A legfontosabbnak azt tartanám, hogy olyan kérdésekről kezdjünk beszélni, amelyek elhanyagolódtak: pl. hogy a katolikus egyház és Márton Áron személye milyen súllyal bírt az erdélyi magyar társadalmi életben az épülő szocializmus korszakában.
Akkor, amikor a társadalom szocialista átalakítása zajlott, az egyházak folyamatosan egy ellenpólust, egy másik világot, alternatívát kínáltak fel, s ennek alappillére volt az állami szervekkel ki nem egyező római katolikus egyház. Érdekes lenne megvizsgálni Márton Áron körleveleit, hogy milyen lépéseket tett az egyház. Mivel a források nagyrészt egyházi tulajdonban vannak, a püspökségekhez tartoznak, egy vegyes, világi és egyházi történészekből álló csoport kutathatná ezt a témát. Jelen pillanatban mondjuk túl sok esélyt nem látok erre, de mindenképp fontosnak tartanám.
Meg lehetne vizsgálni Pálfihoz hasonló kaliberű egyházi személyiségek tevékenységét, érdemes lenne egy oral historys projektet indítani a még életben lévő, ehhez a generációhoz tartozó lelkészekkel. Nem Pálfi szerepét akarom minimalizálni, de személye elhíresüléséhez hozzájárult nem tisztázott körülmények között bekövetkezett halála is. Pontosan azt kellene megvizsgálni, a halálán túlmenően mi volt fontos az ő munkásságában, s ugyanígy más lelkészek esetében is.
Kényes kérdés, és ehhez az egyházi vezetés felsőbb hozzájárulása is kellene, hogyan lehetne pont egy ilyen történet talaján kibontani azt, hogyan alakult az egyház és hatalom viszonya a szocializmus különböző időszakaiban. Pálfi esetében kiderült, hogy az egyházi intézményes hálózatba is sikerült beférkőznie a Securitaténak, és különböző módszerekkel sikerült rábírnia embereket, hogy információkat szolgáltassanak az egyházi életről.
Érdemes lenne ezt megvizsgálni, ugyanakkor hangsúlyoznám, bizonyos egyházakban már elkezdődött egyfajta átvilágítás. Bár én ezt nem tartom történészi szemmel mérvadónak, hiszen nagyon sok esetben ezek az átvilágítások egyfajta belső tisztogatással járnak, és nem vagy nemcsak az egyház múltjának az elsődleges megismerése a cél, hanem vannak személyes jellegű indokok is.
Úgy gondolom, ezt a folyamatot két szinten lehetne megvalósítani: ha egy egyház igényli ezt, szükségesnek tartja belső átvilágítását, akkor oldja ezt meg egy belső egyházi bizottság felállításával, és ez döntené el például azt, hogy nyilvánosságra hozzák a besúgók listáját, vagy sem. Egy másik szinten pedig egyháztörténészek és világi történészek bevonásával szülessenek olyan monográfiák, amelyek segítenek megérteni az embereknek ezt az igencsak bonyolult és komplex világot. Én ezt tartanám helyénvalónak.
- Két dossziéban található iratok alapján dolgoztatok. Elképzelhető, hogy lehetett vagy valahol még mindig lappang olyan dosszié vagy egyes dokumentumok, amelyekhez nem férhettetek hozzá, és amely segítene tisztázni a homályban maradt eseményeket, történetelemeket, különös tekintettel arra, hogy pont a halála előtti és utáni időszakból kevés irat maradt fenn?
- Igen, és ez a válasz, azt hiszem, minden megfigyelt személy esetében érvényes. Gyakorta történik meg az, hogy egy adott kérdésre vonatkozó dokumentum, pl. egy lehallgatási jegyzőkönyv más dossziéba, problémakatalógusba kerül be. Pálfi esetében is több irat került elő más dossziéból. Elképzelhetőnek tartom tehát, hogy idővel továbbiak kerülnek elő. Nagyon sok szála volt a történetnek, Pálfiról 84-en jelentettek, néhányan közülük kimondottan a Pálfi-ügyre voltak ráállítva, de voltak, akik más ügyek mentén kerültek kapcsolatba Pálfi Gézával, az ő jelentéseik közt még lehet rá utaló nyom.
Érdekes lenne összevetni ugyanakkor a Márton Áron és Pálfi Géza közti, lehallgatott beszélgetéseket, hogy megtalálhatók-e a Márton Áron dossziéjában. Átszervezés során is kerülhettek a süllyesztőbe iratok, és arról se feledkezzünk meg, hogy 1989-ben nagyon sok irat megsemmisült, a forradalmárok vagy maga a Szeku semmisítette meg ezeket. Székelyudvarhelyen 1989 decemberében az egykori milícia és a Szeku épületét feldúlták, felgyújtották, szabályos legendák keringenek arról, hogy a gyerekek játszottak a lehallgatásokat rögzítő magnószalagokkal.
- Hogy lehet egyébként, hogy a Márton Áron-dosszié még nem került terítékre? – Voltak kutatások, de ez egy hatalmas téma, komplexebb kérdéseket vet föl, mint egy nem főpapi rangú személy megfigyelési dossziéja. Részkérdésekről többen írtak, és ha jól tudom, egy hosszabb dokumentumfilm készítése is zajlik a boldoggá avatási folyamata kapcsán.
- Pálfi halálának tisztázatlan körülményei azóta is tápot adnak a találgatásoknak, illetve egy kvázi mítoszteremtés eszközeivé váltak. Hogy a Securitatenek része volt a halálában, tényként állítja több forrás is. Mennyiben járulhat hozzá a történészi feltáró munka a köztudat megváltozásához?
- Pálfi a 80-as évek közepére a romániai magyar ellenállás felkapott szimbóluma lett, mert halála gyanús körülmények között következett be. A Szeku is meglehetősen zárolta az erre vonatkozó információkat. A nyugati világ, a Szabad Európa rádió, a magyar emigráció is gyorsan felkapta a hírt, és azonnal meg is jelent a fontosabb médiumokban. A Szeku megpróbált ellenlépéseket eszközölni, nagyon sok beépített embert küldött ki Nyugatra, hogy cáfolják a hírt, miszerint közük lett volna a pap halálához. A katolikus egyház is a hivatalos verziót fogadta el, miszerint Pálfi gyakorlatilag betegség következtében hunyt el.
A 80-as években vagyunk, amikor a diktatúra a legrosszabb időszakát élte. A társadalomnak akkor is és később is szüksége volt kierősített, felnagyított pozitív példákra, hogy igen, lehet másképpen is, vannak olyan kaliberű személyiségeink, akiknek vezérletével ellent lehet állni egyrészt a politikai, másrészt az egyre erőteljesebben jelentkező etnikai elnyomásnak. Pálfi Géza történetének utóélete is ide kapcsolható, és már a 90-es évektől elkezdődött egyfajta mítoszépítés körülötte. Én történészként nem szeretnék állást foglalni ebben, hogy ez jó vagy sem, de úgy vélem, gondolkodó értelmiségiként a tényeket a maguk helyén kell kezelni. Ez nem azt jelenti, hogy ezáltal csorbítjuk Pálfi jelentőségét, kisebbítjük kvalitásait, vagy nem ismerjük el az egyházáért és az egész erdélyi magyar társadalomért tett, nagyon fontos munkájának érdemeit. De jelenleg elsietett lenne egy mítoszt továbbgenerálni, és akár az ő, akár más, például Sütő András esetében, egy túldimenzionált kultuszfigurává emelni valakit.
Úgy gondolom, az időnek kell eldöntenie, egy adott személy tevékenysége mennyire volt fontos, mennyire volt jó. Nem tartom ildomosnak, hogy azonnal nekiugorjunk és kultuszt építsünk egy-egy ilyen személyiség köré. Ettől persze lehet emlékezni az adott személy munkásságára, lehet az emlékét ápolni.
Pálfi példája az egyházszervezésben, a hittanórák megszervezésében követendő volt, a nemzeti megmaradás gondolatkörében kifejtett eszméit is meg lehet szívlelni, ezáltal “örökké élni fog”, ugyanígy Sütőt is olvasni, értelmezni kell, és vitázni szellemi örökségén. De azt az idő majd eldönti, tágabb dimenzióban kell-e az emléküket ápolni vagy sem.
- Vajon miért nem egy olyan személy ügye került be a nemzetközi köztudatba, akit minden kétséget kizáróan a Szeku nyírt ki?
- Hogy valakit megölt-e vagy sem a Szeku, roppant nehéz bizonyítani. Ha ehhez a módszerhez folyamodtak, azt mindenképp olyan szervezés előzte meg, és olyan módon hajtották végre, hogy nagyon kevés nyom maradjon róla. Nem is nagyon dokumentálták az ilyen történeteket. Nagyon nehéz bizonyítékokat szerezni, és nagyon sok legenda él.
Sokan állítják például, hogy a Szeku sugarazta őket. A székelyföldi könyvbemutató turnénk szinte minden állomásán találkoztam olyan személyekkel, akik meg voltak győződve arról, hogy őket sugarazták. Nem tudom sem cáfolni, sem megerősíteni ezeket a történeteket, de az biztosnak tűnik: egy ilyen szintű beavatkozás nagyon pontos szervezést igényelt. Román körökben például a Szabad Európa Rádió román szerkesztőiről terjedt el, hogy így likvidálta volna őket a Szeku, ám bizonyítékokat ott sem tudtak szerezni.
A titkosszolgálat azért végzi titokban e tevékenységeit, hogy úgymond “a földi halandók” módszereivel ne lehessen leleplezni. Király Károly is említi, őt is sugarazták a nyolcvanas években, de rá is lőttek, és különböző baleseteket rendeztek meg – ez is érdekes jelenség, erre is többen hivatkoznak, hogy baleseteknek álcázott merényletekkel próbálták meg eltenni láb alól az áldozatokat. Ez egyébként másképp működött a szocializmus építésének 50-es éveiben, amikor a kollektivizálás, a szocialista átalakítás volt a tét, és ahhoz, hogy egy falut, egy vidéket megtörjenek, szükségesnek látták az emberáldozatot. Akkor a Szeku primitív eszközökkel oldotta meg ezeket az ügyeket, amelyek ma is bizonyítékul szolgálnak számunkra, hogy szervezetten, tudatosan elkövetett merényletekről van szó. Ez a Szeku irataiból is miden kétséget kizáróan kiderül (lásd László Márton ilyen irányú kutatásait).
De az ilyen kifinomultabb módszerekre, mint a sugarazás, nem történnek utalások a Szeku irataiban. Másrészt az ismert személyekkel nem járhattak így el, mert gyanússá váltak volna – az ő esetükben a Szeku embereinek inkább az volt a szerepe, hogy eltávolítsák a személyt abból a közegből, ahol az államra nézve veszélyesnek tekintett tevékenységét végezte. Pálfinál a cél az volt, hogy elhelyeztessék a gyulafehérvári teológiáról, mert ott magukra a közösségformálókra volt tekintélyes befolyással, míg egy parókián csupán a gyülekezetére. És ez sikerült is.
- Több mint 80 informátor volt Pálfira állítva, ebből 5 tanár, 26 tanuló, 25 pap, és csupán 27 világi személy. Többségük feltételezhetően ma is él, és egy részük funkciót tölthet be az egyházon belül. Mikor tudhatja meg az “igazságot” a közvélemény, az érintett katolikus hívők, hogy kik voltak ezek? Lehetséges lenne-e, hogy akár valamilyen belső, lelkiismereti, akár valamilyen külső nyomás, mondjuk a saját feletteseik felszólítására ezek az emberek felfedjék magukat?
- Az eddigi példák azt mutatják, nagyon kevesen voltak azok, akik 1989 után önszántukból fölfedték besúgói vagy együttműködési tevékenységüket. Nem tudom megmagyarázni, milyen belső mozgatórugók miatt, talán a legtöbben ezt igyekeztek elodázni, abban reménykedve, hogy előbb-utóbb az egész feledésbe merül.
A “teljes igazságot”, ahogy ezt földi halandókként értelmezzük, semmiképp sem tudhatjuk meg. De a történet nagyon sok vonatkozását, sok apró részletét meg lehetne ismerni. Az a kérdés, mikor jut el az egyház arra a pontra, hogy fontos legyen számára saját múltjának megvizsgálása, hogy mi volt a viszonya az elmúlt rendszerhez. Én ezt fontosnak tartanám, gondoljunk csak arra, a katolikus hitéletnek is milyen fontos eleme a szentgyónás. Katartikus szerepe van. Úgy gondolom, egy adott közösség akkor tud világos jövőképet felmutatni, ha tisztában van saját múltjának történéseivel. Az erdélyi magyarság esetében fontosnak tartanám, hogy a kényes kérdéseket kibeszéljük, elismerjük, hol tévedtünk, s tiszta lelkiismerettel, hatékonyabban tudjunk egy normális jövőképet körvonalazni. De ez az én véleményem, ezzel sokan nem értenek egyet.
A történet komplexitása az egyik magyarázat, amiért egyesek óvakodnak a múlt tisztázásától. Nem fehér és fekete, jó és rossz szereplős történet ez, hiszen ha akár a besúgókat vesszük, roppant sok árnyalatra kell tekintettel lennünk. Egy besúgó tevékenységét csak akkor tudjuk teljes mértékben kielemezni, ha ismerjük a teljes munkásságát, az általa feljegyzett információk összességét. Ez alapján lehetne meghatározni, mennyire volt káros a tevékenysége. Sokukat zsarolással, a papokat pl. kisebb kihágások leleplezésének fenyegetésével szervezték be, és nem mindegyikük végzett egyenértékű információközlő munkát.
Vannak, akik a túlélésért súgtak be. A Securitate követelésének is igyekeztek megfelelni, de ugyanakkor próbálták megőrizni belső integritásukat. Ilyen esetben a Szeku által kvázi használhatatlan, a megfigyelt személyre ártalmatlan információkat közöltek. Én úgy gondolom, hogy egy olyan ember, aki ugyan aláírta az együttműködési nyilatkozatot, de máskülönben az általa adott információk döntő többsége nem okozott kárt a megfigyelt személynek, nem esik ugyanabba a kategóriába, mint egy olyan informátor, aki tudatosan arra játszott, hogy a megfigyeltnek ártson.
Nehéz ezeket a kategóriákat elkülöníteni, de kellő szakértelemmel, odafigyeléssel meg lehetne tenni, hogy ne minden besúgót egy kalap alá vegyünk. Ez csupán megnehezítené, de nem akadályozná meg az átvilágító munkát.
Úgy gondolom, a besúgók világa elsősorban a rendszert minősíti, és csak utána a rendszerben élő embereket. Inkább emberi esendőségünkre, gyarlóságunkra mutat rá, meg arra, hogy adott diktatórikus rendszerben, ahol különböző nyomások érnek, a társadalom különböző tagjai más-más módon reagálnak ezekre a pressziókra.
A könyvbemutatók során sokan – és jogosan – tették fel a kérdést, hogy mi történik a rendszer működtetőivel? A besúgók általában csupán szerény fogaskerekei voltak a rendszernek, amelynek voltak magasabb szintű működtetői, tisztek, belügyi alkalmazottak – velük mi történik?
Mi azt a módszert követtük, hogy az informátorok nevét nem hoztuk nyilvánosságra. Ezt is sokan kifogásolták, de én azon a véleményen vagyok, a történésznek nem az a feladata, hogy levadássza a besúgókat, hanem hogy bemutassa és értelmezze egy rendszer működését. Ám az összes, az ügyben érintett Securitate-tiszt és belügyi meg rendőrségi alkalmazott neve szerepel a könyvben. Innen továbblépve nem a történész, hanem a mindenkori román politikai elit feladata lenne, hogy az előbb feltett kérdést valamilyen szinten megoldja.
Ez a romániai rendszerváltás egyik nagy problémája már 1990 januárjától kezdődően: az új rendszer hogyan fog viszonyulni az elmúlt, bukott rendszerhez? 20 év távlatából tudjuk, hogy a román politikai elit megpróbálta elodázni ezt a kérdést. Nem látom, hogy bármilyen komoly társadalmi következménnyel járó jogi szabályzást dolgozott volna ki annak érdekében, hogy szembenézzünk a múlt e szeletével.
- Milyen volt a kötet eddigi fogadtatása?
- Nagyon sok visszajelzést kaptunk világi és egyházi körökből egyaránt. Sokan olvasták, sokan vásárolták meg, sokan érdeklődtek a munka iránt. A reakciók egyébként vegyesek. Mint említettük, Pálfi haláláról két markánsan elkülönülő vélemény létezik – ebből következően a mítosz éltetői szkeptikusan viszonyulnak a mi könyvünkben megjelenő magyarázatokhoz. De ez már hit kérdése is, túlmutat a racionalitás keretén. Ha valaki hiszi, hogy a Szeku áldozata és mártír volt, és ez neki fontos, akkor úgysem lehet meggyőzni tudományos módszerekkel ennek ellenkezőjéről. Szakmai berkekben fontosnak nevezték, hogy a kötet egy ilyen nyelvezettel, strukturáltsággal jelenik meg mind a magyar, mind a román olvasóközönség előtt. Megpróbáltuk történelmi kontextusba helyezni a történetet, a bevezető tanulmányban leírtuk, milyen volt a politikai miliő, az RKP magyarságpolitikája. Sokan kiemelték, hogy fontos, hogy ez a fajta narratíva román nyelven, egy román szerzővel való együttműködésben jött létre. Román-magyar együttműködésről beszélhetünk tehát, s az sem mellékes, hogy a román nyelvű változat a CNSAS keretén belül jelent meg.
A román nyelvű bemutató még várat magára, tél végén tervezünk egy turnét, Bukarestben, Kolozsváron és Marosvásárhelyen. Eddig csak Szebenben mutattuk be román tudományos közegben, és pozitív visszajelzéseket kaptunk.
Annak is örülök, hogy sokan kiemelték a kötet kiegyensúlyozott hozzáállását. A negatív visszajelzések szakmai téren eddig főleg a szerkesztési, tördelési, olvasószerkesztési hibákat rótták fel. Amúgy a kötet szakmai hiányosságai szerintem nagyrészt abból fakadnak, hogy a témáról eddig keveset írtak. Amikor a Pálfi-történetet tágabb, elsősorban egyháztörténeti kontextusba helyeztük, sok fehér foltba ütköztünk, és sok kérdésre nem tudjuk a választ azóta sem. Ilyen szempontból is úttörő a kötet, mert jelenlegi információink alapján ebből ennyit lehetett kihozni, sok mellékszálat évek múlva biztosan sokkal jobban lehet majd felgöngyölíteni.
Jól kiegészíti a kötetet Maksay Ágnes dokumentumfilmje. A történetet így közelebb lehet vinni az átlagemberhez, akit esetleg elriasztana a tudományos kifejezések világa, a száraz dokumentumok. Úgy vélem, a történésznek nemcsak az a feladata, hogy különböző forrásokat felhasználva értelmezze a múlt történéseit a maga szakmai közegében, hanem ezt a tudást el kell szállítania a szélesebb tömegekhez is, akár tompítani a tudományosságán, hogy az átlagolvasónak is hozzáférhetővé váljon. Hiszen pontosan az “átlagolvasó” a főszereplője ennek a korszaknak.
Transindex.ro

Akit 62 informátorral hálóztak be
Az elnémult harang – Egy megfigyelés története – Pálfi Géza katolikus pap élete a Securitate irataiban címmel könyvet mutattak be és dokumentumfilmet vetítettek kedden este a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban.
A könyv szerzője a marosvásárhelyi Novák Csaba Zoltán és a bukaresti Denisa Bodeanu, mindketten történészek, és Pálfi Géza máréfalvi születésű római katolikus pap életét kortársi visszaemlékezések és a Securitate irattárában őrzött megfigyelési dosszié alapján rekonstruálták.
Ez az időszak az 1960-as évek végétől 1984 tavaszáig, a fiatal pap haláláig tartott, több megyén átterjedő, totális követési, lehallgatási és megfigyelési akció volt. Pálfi Géza úgy került megfigyelés alá, hogy magánbeszélgetés céljából megkereste Márton Áron püspököt, s ezt a társalgást lehallgatták. A fiatal pap felajánlotta, hogy magyarországi ismerősei révén kapcsolatokat lehetne építeni a Vatikánnal.
Pálfi Gézát minden módon megpróbálták ellehetetleníteni, a beszervezésével is próbálkoztak, de sikertelenül. Novák Csaba Zoltán egy interjúban elmondta, hogy a papot 62 informátorral hálózták be. Tanított a gyulafehérvári teológián, könyvtára rendkívül gazdag volt, a diákok rajongtak érte, Márton Áron püspök támogatását is élvezte, élete utolsó állomásaként pedig Székelyudvarhelyen szolgált.
Azt biztosan nem lehet tudni, hogy 1984-ben likvidálták vagy sem, mert erről nem került elő semmiféle dokumentum. Az tény, hogy Pálfi Géza – sokak számára gyanús betegségben – 43 évesen meghalt.
Az ugyancsak marosvásárhelyi Maksay Ágnes A Filip dosszié – Pálfi Géza megfigyelt élete címmel készített dokumentumfilmet a fiatal papról, mintegy a könyv „vizuális mellékleteként.” A filmben megszólal Gergely Géza címzetes esperes, mostani csíkszentmiklósi plébános, aki még azokat a diafilmeket is őrzi, amelyeket annak idején Jakab Antal püspök hozott Rómából Pálfi Géza kérésére.
A tényfeltáró kötet a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál látott napvilágot magyar és román nyelven.
MTI. Krónika (Kolozsvár)

Marosvásárhely magyar lakossága
Ki gondolná, hogy Erdély 1100 éves történelme során az erdélyi magyarság lélekszáma az 1977-89-es években volt a legnagyobb? Márpedig a száraz statisztikai adatok ezt egyértelműen bizonyítják!
Paradox helyzet, hogy Marosvásárhely magyar lakossága a Ceausescu-korszakban tetőzött! Sajnos nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy mely évben, mivel 1977 és 1992 között nem volt népszámlálás. 1977-ben Marosvásárhelyen a magyarok száma 81234, míg 1992-ben 83239 volt. Kérdés, hogy e két évszám között mikor volt maximális a magyarok lélekszáma.
Észre kell vennünk, hogy Erdélyben három lokális maximuma volt a magyarok számának, 1910-ben, 1941-ben és a kommunizmus éveiben, pontosabban Ceauşescu Romániájában, az 1980-as években. A lokális maximum azt jelenti, hogy a lélekszámot szemléltető görbének van három csúcspontja. A csúcspontok jól kifejezik a lényeget: abban az időben a magyarok lélekszáma viszonylag a csúcson volt!
A statisztikai összeírások és adatok alapján egyértelműen kimutatható, hogy Erdélyben a magyar lakosság sohasem érte el a 2 milliót. Persze abszolút számról beszélünk, az erdélyi magyarok maximális száma nagyjából 1740000 körül volt! (Nagyon jelentéktelen eltérés, hogyha Románia teljes területén vizsgáljuk a magyarok számát, akkor az 1977-es összeírás szerint Romániában 1713928 magyar volt, míg Erdélyben 1691048).
Ez az adat elgondolkoztató. Az 1980-as évektől kezdtünk el fogyni, míg a Székelyföld területén a fogyás enyhe, addig Erdély többi régiójában a fogyás igen jelentős! Ezt igazolja a 2002-es összeírás és az utána eltelt tíz esztendő!
A Marosvásárhelyen történt összeírások sok érdekes adattal szolgálnak. Természetesen Marosvásárhely – akár a többi székely város – esetében kiemelkednek azok az időszakok, amikor közigazgatásilag a városhoz csatolják a peremfalvakat, községeket, így Meggyesfalvát, Remeteszeget stb. Mi ezt nem vizsgáljuk külön, mert a lényegi tendenciát nem befolyásolja.
Érdemes egy kicsit visszapillantani Marosvásárhelynek, a két Bolyai városának történelmébe. A Marosvásárhelyi Állami Levéltárban a Bolyaiak korából a következő évekből őrizték meg az összeírási könyveket (egy kis része hiányos): 1832, 1833, 1835, 1836, 1838, 1839, 1841, 1843, 1847, 1849,1850, 1857.
Eddigi kutatásaim alapján Bolyai Farkas csak az 1835-ös és 1843-as összeírási íven szerepel. Persze ha több összeírási íven is szerepelne Bolyai Farkas lakása, akkor abból pontosan megtudhatnánk, mikor lakott vele Bolyai János (véleményem szerint Bolyai János korai nyugdíjaztatása után csak néhány hetet!), milyen volt az anyagi helyzete, tartott-e háziállatot? Ugyanis ez akkortájt igen gyakori volt. Természetesen érdekel Bolyai Farkas szomszédsága is. Ezekkel az emberekkel naponta találkozott, részesei voltak életének, mindennapjainak. Bolyai János – eddigi kutatásaim alapján – név szerint az 1847-es és 1857-es összeírási íven szerepel. Természetesen csak albérlőként és nem tulajdonosként.
Viszont megvannak a gazdasági összeírások és lakossági összeírások is. Minket most csak a lakossági összeírások érdekelnek1.
Mind Csíkszereda, mind Sepsiszentgyörgy magyar lakosainak száma a kommunizmus idején ugrott meg. A város infrastrukturális fejlődésében is ez a szakasz a meghatározó, ellentétben Marosvásárhellyel, ahol a város modernizálása Bernády polgármester idején volt a meghatározó! Látható, hogy az első világháború és a trianoni békediktátum után a magyarság száma egy kicsit megfogyatkozott, de utána újból növekedni kezdett. A második világháború egy újabb jelentősebb lakosságfogyást eredményezett, utána már csak a 1990-as évek utáni szakasz hozott igen számottevő csökkenést. A statisztikai előrejelzések azt mutatják, hogy ez a csökkenés folytatódik!
Összefoglalás
A statisztikában a számok értelmezhetősége igen sokszínű: Sepsiszentgyörgy polgármestere mondja, hogy Erdélyben Sepsiszentgyörgy a legnagyobb magyar város.
Mire is gondolhat a polgármester? Valóban, ha rendezési kritérium az, hogy melyik a legnagyobb város, ahol többségében élnek magyarok, akkor az Sepsiszentgyörgy.
Ha viszont azt vesszük, hogy abszolút számban melyik városban él a legtöbb magyar, akkor az Marosvásárhely. De ha azt vesszük, hogy arányban melyik a legmagyarabb város, akkor az Székelyudvarhely. De könnyen fel tudunk állítani olyan rendezési feltételt, hogy például Csíkszereda legyen az első. Például, ahol arányában a legmagyarabb a megyeszékhely. Ez a jó a statisztikában, mindenkinek lehet igaza. Tény, hogy a magyarság száma erősen fogy. Vigasztaló lehet, hogy Erdély aranykorában sem élt több magyar Erdélyben!
Tény, hogy Székelyföldön van az erdélyi magyarság bázisa. Székelyföldön a magyarság fogyása tíz év múlva is „csak” 15%-os, 20 év múlva 25%-os. Tehát a jelenlegi lélekszám 25%-kal kevesebb lesz 20 év múlva. Erdély más régióiban, 20 év múlva akár 50%-os is lehet a magyarság lélekszámának a fogyása.
10 év múlva Marosvásárhelyen és Csíkszeredában lesz a legtöbb magyar diák, míg 20 év múlva Csíkszeredában lesznek a legtöbben. Tehát igen jól tették a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megálmodói, amikor Csíkszeredába és Marosvásárhelyre tették az egyetem legtöbb karának székhelyét. Hol érdemes egyetemet fejleszteni? Hol lehet garantálni a diáklétszámot? Ezek az adatok hosszú távú tervezésben segítik a válaszadást.
HIVATKOZÁSOK
1. Adatainkat Varga E. Árpád monumentális munkáiból vettük: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. Teleki László Alapítvány, Pro-Print Könyvkiadó, Budapest, Csíkszereda, 1998.
Szeretném hangsúlyozni: ezek az adatok ellenőrizhetők a Megyei Statisztikai Hivatal weblapján.
2. Értékes adatforrás Csata István–Kiss Tamás: Népesedési perspektívák (Az erdélyi magyar népesség regionálisan tagolt előreszámítása húsz és harminc- éves időtávra) c. könyv, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007 (Kiadja a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Ügyvezető Elnöksége megbízásából a Kriterion Könyvkiadó)
Oláh-Gál Róbert. Népújság (Marosvásárhely)

Domokos Géza művei adományba
Domokos Géza Éveim, útjaim, arcaim című memoárkötetéből álló adományt adott át a Bod Péter Megyei Könyvtárnak a Domokos Géza Egyesület vezetője.
Az öt éve elhunyt író emlékére több rendezvényt is szervez idén az egyesület, a napokban pedig Domokos Géza Éveim, útjaim, arcaim című memoárkötetéből álló adományt kapott a Bod Péter Megyei Könyvtár – tájékoztatott Domokos Péter, az egyesület elnöke. Az egytucatnyi könyvből álló adományt az író fia személyesen adta át Szonda Szabolcs könyvtárigazgatónak.
Az adományozás része a Domokos Géza író, művelődésszervező, a Kriterion Könyvkiadó alapító igazgatója, az RMDSZ első elnöke halálának ötödik évfordulója alkalmából szervezett megemlékezés-sorozatnak. Júniusban második kiadására került az Éveim, útjaim, arcaim /Domokos Géza: Éveim, útjaim, arcaim, Pro Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2012/, valamint a rendszerváltás előtti könyvkiadói cenzúra témakörében rendeztek előadást az egyesület kezdeményezésére. Októberben Csíkszeredában kerül sor előadásos megemlékezésre, várhatóan decemberben pedig konferencia keretében idézik föl Domokos Géza emlékét Budapesten.
Domokos Péter a Székelyhon.ronak azt is elmondta, hogy a mostani adományozás mellett 2007 novemberében egy háromezer kötetből álló könyvtárat adott át a Székely Mikó Kollégiumnak, apja óhajának megfelelően.
Bús Ildikó
Székelyföld.ro

A puskaportól az erődtemplomig
Gyöngyössy János eredeti szakmáját tekintve vegyészmérnök. A ’80-as években templomerődökről készült rajzait és felméréseit több városban kiállították. Ezek az egyedi értékőrző és értékközvetítő munkák a rendszerváltozás után több ízben könyv formában is napvilágot láttak. Kézzel írott és rajzolt első könyve, a hasonmás-kiadásban többször újranyomott Székely templomerődök című kötet, ma már igazi ritkaságnak számít. Hosszú ideje a “mérnök” urat tartják a székelyföldi erődített templomok és várak, várromok egyik legavatottabb szakértőjének. Szerepet vállalt a közelmúltban bemutatott A székelység története című “alternatív” tankönyv grafikai kivitelezésében. A könyv megjelenése kapcsán a szerkesztőbizottságban végzett munkájáról beszélgettünk, s ha már szóba álltunk, akkor sort kerítettünk az életút korábbi állomásai számbavételére, és szó esett a tervekről is.
Hogyan kerültél be A székelység története című tankönyv szerkesztőbizottságába?
Hermann Guszti barátom, egykori iskolatársamnak jutottam eszébe. Tudniillik kerestek egy illusztrátort a könyvhöz és az ő véleménye szerint több képzőművész neve is felmerült, de ő emlékezett a madártávlati rajzaimra, amelyek korábban megjelentek több könyvben és folyóiratban. Úgy gondolták, hogy ez a stílus lesz a leginkább megfelelő, ez fogja megragadni a gyermekek figyelmét. A tíztagú, történészekből álló szerkesztői gárda is jónak tartotta az ötletet. Tudták, hogy nekem nem kell mindent elmagyarázniuk, a számba rágniuk, hiszen a történelmi ismereteim is nagyjából rendben vannak, s így elég hamar megértettem, hogy mit kell megrajzolnom. Az én legelső feladatom az volt, hogy idézzem fel magamban azt a gyermeket, aki egykor voltam hatodik-hetedik osztályos koromban, mi volt az, ami érdekelt, mi volt az, ami megfogott, ha kinyitottam egy tankönyvet. Ezen az optikán keresztül próbáltam megközelíteni a témát és olyan rajzokat készíteni a szöveg mellé, hogy a gyermekeket a könyv mellett tartsa.
Időben ez milyen hosszú folyamat volt?
Ez bő fél évet, de leginkább háromnegyed évet tartott. Nem volt folytonos a munka, de elég huzamosnak nevezhető, mert időközben egyeztetni kellett, ha Csíkban összeültünk a szerzőkkel. Olyankor mindenki elmondta a maga igényét, hogy mit szeretne és hogyan. Én mindig magammal vittem az addigi vázlatokat és rajzokat, és bemutattam. Általában sikert arattam a szerzői-szerkesztői társaságban. Valamelyik kolléga meg is jegyezte, hogy ezeken a munkákon látszik a szeretet, amellyel készítem, jól tetten érhető az affinitás, az empátia, amely egy-egy ilyen mű elkészültéhez szükséges.
Külön feladat volt a képszövegek megírása is, amikor a teljes képi anyag elkészült – egész komoly feladatsort adott -, de szívesen végeztem ezt is, mert arra gondoltam, hogy a jó illusztrációhoz mellékelt megfelelő szöveg annyit nyom a latban, mint egy vagy másfél oldal a leckéből, mert a gyermeki szem először az illusztrációra tapad. Ha a képet megnézi, akkor biztosan a szöveget is elolvassa alatta, mert az csak egy rövid, egy megfelelően odahelyezett lényeges mondat. Győzködtem a szerzőket, akik ezt megértették, igyekeztünk a képek alatti szövegben plusz információkat adagolni, nem a történelmi személyiség nevét írtuk oda, hanem kerestünk róla egy-egy találó félmondatot, mert az rögzül a gyermek fejében. Részben, a terjedelmi korlátoknak megfelelően érvényesült is ez az elképzelés.
Említetted, hogy visszaemlékeztél arra az időre, amikor magad is hatodik-hetedikes voltál. Viszont, ha megnézzük a könyvben az oldaltükröket, akkor feltűnik, hogy szerkezetében hasonlít a számítógép képernyőjén felbukkanó internetes tartalomhoz, olyan, mintha egy portált látogatnánk. Rovatokat, mögöttes tartalmakat és funkciókat vélünk felfedezni. Érzed ezt a kettőséget?
Igen. Látom. Ezt már a számítógépes tördelőprogrammal dolgozó grafikus adta hozzá a szerkesztőbizottság beleegyezésével. Ez ma már elkerülhetetlen. Hogyha teljesen rám bízták volna a könyv előállítását, én kézzel írtam és rajzoltam volna mindent, mert én a Székely templomerődök című „kézi gyártású” könyvem óta ilyen vagyok, illetve olyan megszállott, hogy szeretem újra és újra átélni azt a kalandot. Egyébként megint lesz ilyen kalligrafikus betűkkel és saját rajzokkal megtöltött könyvem… Az természetes, hogy egy mai tankönyvön érződnie, látszania kell a modern szerkesztési módszereknek.
Elég titokzatos könyv volt egy ideig ez a történelemkönyv. Többször bemutatták, de csak elektronikus változata volt meg pdf-formátumban. Most már kézbe vehető, és elkezdték az iskolákat is feltölteni. Hányadik „rendes” papírkönyv-bemutatónál tartotok?
Az első Csíkszeredában volt. Nagyon meglepett az ünnepélyessége. Igen kellemes emlékeim vannak erről a könyvbemutatóról. Nagyon nagy volt az érdeklődés, meghatott a gyönyörűen éneklő kórus jelenléte, és szépek voltak a huszárok is. Aztán a háromszéki bemutató következett. Szentgyörgyön, a Gábor Áron teremben. Ez nem lepett meg, valami hasonlót vártam tőlük, hiszen a háromszékiekben, ha lehet így mondani, még erősebb a székely tudat és ezt alaposan ki is mutatják. Emlékezetesen jó volt látni, hogy az emberek még az állóhelyeket is mind elfoglalják, sokan be sem férnek az ajtón. Mit mondjak? Ez mind várakozás feletti volt.
Lesznek még közönségtalálkozók a közeljövőben?
Körvonalazódik egy marosszéki bemutató is. Nem ismerem még a dátumokat és a turné állomásait. Nagyon hiányolom viszont az udvarhelyi bemutatkozást. Gondolom, ezt csak akkor érdemes megtartani, ha van a kötetből annyi felszabadítható kereskedelmi példány, hogy kielégíthessük a vásárlói és olvasói igényeket.
Lehet tudni, hogy A székelység története című alternatív tankönyvvel hány hatodikost és hetedikest „szereltek” fel?
Nincsenek pontos információim. Úgy gondolom, hogy mostanra már elég sokan megkaphatták. Nagy adagokban nyomják, de én nem ismerem ezeket az adatokat. Egyébként alternatív tankönyv, tehát nem kötelező. Választható, bár ehhez fogható használható kötet több nincsen a piacon. És az az érzésem, hogy egyelőre nem is lesz.
A helyi fogadtatásról csak jókat hallani. A többségi román sajtó, a bukaresti média azonban teljesen másképp beszél erről a munkáról. Te ezt érzékeled?
Értelmiségi oldalról én még szakmai véleményt nem olvastam. Politikai véleményt viszont naponta hallok. Nagyon sajnálom, hogy ők nem örvendenek ennek. Valószínű, hogy előbb saját magukkal kellene elszámolniuk azzal kapcsolatosan, hogy még mindig művi, mesterségesen kreált történettudományt pártolnak. Ők olyan történelmet szeretnének a mi gyermekeinkkel megismertetni, hogy csak annyit tudjunk meg általa saját magunkról, amennyit ők szeretnének közölni. Sajnos, önmagukat is áltatják bizonyos megkövesedett ál-koncepciókkal és mítoszokkal.
A székelység története című tankönyv bemutatásának állomásairól a közeljövőben még beszámolunk lapjaink hasábjain, illetve itt, a KultúrHonon is.
A székelység története
Kézikönyv és tankönyv az általános iskolák VI. és VII. osztályai (valamint minden érdeklődő) számára.
Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Hargita Megye Tanács, Csíkszereda-Székelyudvarhely, 2012. 200×260 mm, 176 oldal, varrott-ragasztott. Készült Hargita Megye Tanácsa megbízásából. Írták: Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József. Szerkesztették: Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt. Főszerkesztő: Hermann Gusztáv Mihály. Programirányító: Ferencz S. Alpár. Illusztrálta: Gyöngyössy János. A térképeket készítette: Gyöngyössy Katalin, Gyöngyössy János, Péter Izabella, Szász Etelka-Zita. Az előzéklapok térképei Tamás Sándor gyűjteményéből származnak. A “Filmajánló” összeállításában közreműködött: Szabó Károly. Lektorálta: Pál-Antal Sándor, az MTA külső tagja. Korrektúra: Kolumbán Zsuzsanna, P. Buzogány Árpád. ISBN 978-973-0-13074-4
A Gyöngyössy-család nem is székely, “csak” magyar!
Kezdjük talán a családdal. Ti nem is vagytok székelyek, ti magyarok vagytok!
Valóban. Ezt tisztázni kell! Anyai ágon székely vagyok, árvátfalvi és homoródszentmártoni gyökerekkel. Ezt tartom a fontosabb ágnak. Nyilvánvaló, hogy ezzel nem sértem meg édesapámat, aki tulajdonképpen magyar, „bevándorló”, de van egy érdekessége a Gyöngyössy-familiának, mégpedig az, hogy átszármaztak ugyan Magyarországra, de kálnoki Gyöngyössynek írták, írják a nevüket, de ezt a családtörténeti vonatkozást én a mai napig sem tudtam kideríteni.
Mi szerettél volna lenni eredetileg?
Az én pályakezdésem az Egri csillagok elolvasásakor kezdődött. Legalább ötször olvastam el a regényt, de a regénnyel való legelső szembesüléskor körvonalazódott bennem egy kettősség: az egyik a történelem iránti érdeklődés, amit a regény óhatatlanul felkeltett, a másik pedig a puskapor-készítés izgalma. Gárdonyi szépen leírja, hogy milyen arányokban vegyítik. Én hatodikos koromban laboratóriumot állítottam fel, ahol olyan nagy sikerrel dolgoztam, hogy a vadonatúj kabátomat összeégettem, sőt fel is robbantam. A laborral együtt távoznom kellett a házból. Nem küldtek száműzetésbe, de ki kellett takarítanom az anyagokat a szobából. Egyformán hatott rám a vegyészet és a történelem iránti érdeklődés. Ez a két szakma életem során végigkísért, de azért a történelem hatása mindig erősebb volt, még annak ellenére is, hogy a civil szakmám szerint vegyészmérnök vagyok. Bukarestben végeztem a vegyészmérnöki karon. Ezen a szakterületen is voltak sikereim annak idején. Én utoljára a Roseal Rt.-nél dolgoztam a vegyész szakmában, grafit-, azaz műszén-égető kemencéket terveztünk és üzemeltettünk. Az is egy érdekes és izgalmas szakterület. A nyolcvanas években pedig a székelyudvarhelyi Matricagyár mérnöke voltam.
A Pro-Print Könyvkiadónál megjelent (1999) Székely templomerődök című kötet az 1980-ban elkezdett felmérések és kutatások eredményeit összegzi
Egyből hazakerültél, vagy előtte gyakornoki éveket kellett eltöltened a Regátban?
Erdélybe jöhettem. Úgy gondolkodtam, hogy mindegy hová, de közel Udvarhelyhez. Kiskapusra kerültem az ottani „koromgyárba”. Egy évet és egy hetet húztam le a romániai vegyipar legsötétebb bugyrában, onnan 1981 őszén jöttem el. Ekkor már kiváló és élvonalbeli üzem volt a Matricagyár. Mérnökként dolgoztam, majd műhelyvezető lettem. Volt egy vargabetű a pályámban, 1989 nyarán átmentem a kórház laboratóriumába fővegyésznek. Onnan hívtak a Roseal Rt.-hez, amikor megalakult ez a magánvállalkozás, 1991-ben. Szóval voltak kanyarok az életemben, de mindig vigyáztam arra, hogy ne én legyek a vegyészmérnökök közt a legjobb történész, illetve ne legyek a történészként a legjobb vegyész. Igyekeztem szétválasztani ezt a kettős érdeklődést.
A ’80-as évek közepén volt egy olyan időszak, amikor elég gyakran előfordultál történészek, múzeológusok és képzőművészek társaságában. Egy olyan pillanatra emlékszem, hogy mész lefelé a Kossuth Lajos utcán, a múzeum felé, a válladon van egy hatalmas bőrtáska, s az tele van jobbnál jobb rajzokkal. Többnyire vártemplomokról készült rajzok voltak.
Építészekkel is tartottam a kapcsolatot, akiktől eltanultam az építészeti rajzolás, a műemlékfelmérés alapelemeit. Ebbe a szakmai körben valóban a Kossuth utcában „robbantam” be. Odamentem Murányi Jánoshoz, aki akkor muzeológusként dolgozott. Átnézte a rajzokat, s mindjárt hívta is Zepeczáner Jenőt, az akkori igazgatót, hogy felhívja rám a figyelmét. Igen elcsodálkoztak, hogy én miket „maszekolok” a szabadidőmben.
A székelyföldi templomerődök felmérését, leírását és rajzolását választottad szűkebb szakterületként?
Tulajdonképpen negyedikes koromban találkoztam először templomerőddel. Kacán csodálkoztam rá az ottani hatalmas templomra, amikor egy iskolai kirándulás során pár órát vesztegeltünk ott, mert kitörtem az autóbusz ablakát. Én voltam a tettes, de a gyönyörű erődtemplom képe rögzült bennem és feledtette a bűntudatomat. Az első rajz-kiállításom a Matricagyárban volt.
Utána Fülöp Lajos, a székelykeresztúri múzeum akkori igazgatója vállalt fel egy másikat. Ez az egyre ridegebb és egyre sötétedő nyolcvanas évek derekán volt. Kiállítottam a székelyudvarhelyi Művelődési Házban, majd Csíkszeredában az egyik bástyában, tehát a Csíki Székely Múzeumban. 1988-89-re már annyira megfagyott a légkör körülöttünk, hogy semmit nem lehetett kezdeményezni, de rendületlenül dolgoztam tovább, gyűjtöttem az anyagot, hiszen tudtam, hogy előbb-utóbb megváltozik a rendszer, s ebből munkából egy kiadható könyv lesz.
A kilencvenes évek elején-közepén, amikor kinyílott a világ és mindenki kifelé ment az országból, te önkéntes emigrációba vonultál, kiköltöztél Homoródkeményfalvára.
Nem egyből történt. Én is „világgá mentem” egy ideig, utazgattam, Közép- és Nyugat-Európában egyaránt, bepótoltam a lemaradásokat. Beleláttam úgy-ahogy a polgári, fejlett világba, de jelentkezett nálam valami atavisztikus visszavágyódás a vidék felé. Édesapám egyébként a mai napig elemezget engem, mert ő nem vágyott és ma sem vágyik falura, de bennem valami furcsa vágy működik. Én a városnak is szeretem bizonyos arcait, de a nyugalmat azért mindenekelőtt kedvelem. Ezért jobb számomra a vidéki lét.
Itt mire fordítottad az energiáidat?
Először munkahelyet teremtettem magamnak, magunknak, hogy lehessen élni. Ez volt a Czímeres kocsma, amely 2012. október 31-ig működött. Egy hete kényszerültem a bezárására. Lassan létrehoztam magam körül azt a helyet, olyan körülményeket teremtettem, ahol folytathatom azt, amit Udvarhelyen a második szenvedélyemként végeztem. Befejeztem a Székely templomerődök című könyvet. Először a kézzel írott változat hasonmás-kiadása jelent meg, aztán Pesten kiadták az úgynevezett teljes kiadást, képekkel, kiegészített rajzanyaggal és szöveggel. Amikor ez megtörtént, egy pillanatra megálltam és szétnéztem.
Észrevettem, hogy érződik már az új idők hatása, egyre markánsabban jelentkeztek a feltörekvő, pontosabban a feljövő új régész-, történész-nemzedék tagjai. Ez nagy megelégedéssel töltött el. Arra gondoltam, hogy én a nyolcvanas években elvégeztem a magam feladatát, a folytatás immár a fiatalabb és jól képzett fiatalokra vár… Megtaláltam a helyem a faluban is. Láttam a gyönyörű kőházakat. Homoródkeményfalva azért is érdekes, mert a Nagy-Homoród mentének a legfelső, havaslaji települése, s bár itt szerényebbek voltak mindig a körülmények, nagyon sok szép porta maradt meg épségben. Kutattam, felmértem ezeket a házakat, úgyhogy mostanra elég jelentős anyagom gyűlt össze…
Idestova két évtizede élsz a faluban. Milyen változásokat érzékelsz? Most nemcsak az épített, hanem a szellemi örökségre gondolok. Mi van az emberi lelkekben?
Amikor ideköltöztünk és megvásároltunk egy 1873-ban épített nagy kőházat, akkor az itteni mester azt ajánlotta, hogy nyissunk egy hármas ikerablakot a két kicsi ablak helyén, vágjuk egybe a kettőt, hogy jöjjön be sok fény a lakásba. Egy ilyen beavatkozással tönkre lehet tenni az utca összképét! Mi nem tetettünk nagy, utcára néző ablakot –olyant eleget láttunk annak idején a blokkban, olyanon nézelődtünk kifelé –, de ezek „műtétek” még annak ellenére is megtörténtek Keméynfalván, hogy ott voltam és tanácsokat igyekeztem adni. Most nem beszélek az ennél sokkal durvább dolgokról, amikor teljesen idegen anyagokból, a környezettől elütő formájú és méretű lakásokat építenek, amelyeket én legszívesebben behúzatnék a város szélére. Az ilyen házaknak semmi keresnivalójuk nincsen a faluban…
A vállalkozó szellem nem mozdult. A gazdaszellem sem. Amikor hazaköltöztünk – akár így is mondhatom, hiszen a feleségem innen származik –, én azt mondtam, hogy a falu meg fog telni emberekkel. Nemcsak ez a falu, hanem Udvarhelyszéken minden kisebb és félreeső települése úgyszintén, hiszen a sorvadó iparból szívesen visszatérnek majd az emberek. A faluról elszármazottak, illetve azok utódai azonban nem jöttek vissza. Többnyire mindenki túlélte a munkanélküliséget, vagy most is ügyeskedik valami tengő-lengő állapotban, külföldi munkával, valamivel foglalkozik, amiből bizonyos szinten meg tud élni. A visszatérésre számítottam! Erre komolyan alapoztam, de egyáltalán nem igazolódott be a számításom.
Véget ért a kocsmárosi pályafutásod. Milyen civil tevékenységhez fogsz?
Így van. Új polgári foglalkozásom lesz. A könyvkészítés, a rajzolás, a felmérés megmarad.
Visszamész a városba?A vegyiparba?
Nem. Nem fogok, úgy látszik, hogy nem kell visszamennem. A műemlékvédelem területén fogok megbízatást kapni, ami mégiscsak szívemhez közelálló munka. A távlatot nem látom, de a jelek továbblépésre és cselekvésre biztatnak. Itt. Keményfalván.
Simó Márton
Kulturhon.szhblog.ro

Marosvásárhelyi könyvvásár csíki kiadók szemszögéből
Elégedettek voltak a hétvégén tartott 18. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár látogatói a könyves felhozatallal és a gazdag kulturális programkínálattal, a könyvkiadók pedig a vásárlók nagyfokú érdeklődését dicsérték. Honlapunk a csíkszeredai kiadók vezetőit kereste fel, hogy a hétvégén szervezett háromnapos rendezvényt értékeljék.
Negyvenhárom önálló stand fogadta a látogatókat, főleg erdélyi magyar kiadók voltak jelen, továbbá a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete tizenkét anyaországi kiadót hozott el a vásárra. Négyszáztizenhat könyv most került először a vásárlók elé. A kiadók a jól sikerült vásár örömének mámorában is keserű szájízzel mondták, nem egy nyereséges szakma ez, nehezen tudják eladni a könyveket, egyre szűkül a piac. Éppen ezért a hazai kiadók pénteken egy megbeszélésre hívták a sajtó munkatársait, hogy beszéljenek arról, milyen módon lehetne a felgyorsult világban visszaszoktatni az embereket az olvasásra. Amiben mindannyian megegyeztek, hogy az írott kultúra népszerűsítéséhez bizony szükség van az internetes jelenlétre. Sikeres Bookart brand
„A Bookart Kiadó számára nagyon is sikeres volt az idei könyvvásár, egy ötéves korszak végén elmondhatjuk – hiszen ennyi idő óta veszünk részt a vásáron –, hogy megvan már a kiadónknak a saját brandje, arculatilag és tartalmilag is sajátos szegmensét foglaltuk el a könyvpiacnak” – emelte ki Hajdú Áron, a kiadó igazgatója. Hozzátette, ezúttal műfordításokkal jelentkeztek, népszerűnek bizonyult a svájci szerzők könyveiből indított sorozatuk. „Ezek a kötetek elsőként nálunk jelentek meg magyarul” – hívta fel a figyelmet az újdonságra Hajdú. Egy kritikus megállapítást is megfogalmazott, szerinte jövőre nagyobb helyszínen kellene megszervezni a vásárt, hogy elkerüljék a tolongást.
Egyik legjobb könyvvásár volt az idei
Ez volt az egyik legjobb vásár – vélte Burus Endre, a Pro Print Kiadó vezetője is, aki az első könyvvásártól kezdve mindig részt vett a szemlén. Azt mondta, érződött, hogy többet reklámozták idén a rendezvényt, mint az előző években. „Akik idejöttek, azok céltudatosan könyvet vásárolni érkeztek. Sok-sok embert láttam nagy zacskó könyvvel elhaladni, persze nem mindegyik nálunk vásárolt” – fejtette ki Burus Endre. Hozzátette, legnépszerűbb kiadványuknak a Fodor Sándor Csipike című meseregénye bizonyult, de sokat adtak el Novák Csaba Zoltán történész fekete márciusról szóló könyvéből is.
Hét új címmel jelentkezett a Pallas-Akadémia Könyvkiadó
Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója elmondta, sikeresnek bizonyultak az idén megjelent könyvújdonságaik, de a régi címekből is vittek, és ezek iránt is volt érdeklődés. „Hét új könyvet vittünk, ezek mind elkeltek. Kuti Dénes és Bálint Károly művészalbumát szintén eladtuk, és a volt kínai nagykövet könyve, a Pekingi követség című is érdeklődésnek örvendett, mint ahogy Kozma Mária Régiségek Csíkországból, illetve Ferencz Imre Madárkirakata is elfogyott. Vették a Balázs Lajos néprajzkutató Rituális szimbólumok című könyvét, illetve Ambrus Tündének a Székely falutízesek című kötetét is, de az előbb felsoroltak fogytak a leginkább” – összegzett Tőzsér József.
Könyvesboltot nyitottak a vásár végén
Tőzsér László, a Gutenberg Kiadó vezetője örömhírről számolt be, mint mondta, ők épp hétfőn nyitották meg a könyvesboltjukat Marosvásárhelyen. Nem volt véletlen az időzítés, hisz a könyvvásárt használták fel, hogy reklámozzák magukat. „Ezúttal nem kiadóként, hanem inkább könyvterjesztőként jelentünk meg a könyvvásáron. Azon kívül, hogy Lövétei Lázár László József Attila-díjas költő lapozóját jelentettük meg a rendezvényre, az is egy célunk volt, hogy a marosvásárhelyi lakosoknak bemutassuk, milyen változatos készlettel várjuk a könyves üzletünkben. A nyolcezer címből másfél ezret vittünk el, úgy érzem, hogy bemutatónk nagyon jól sikerült, sok emberrel találkoztunk, rengeteg érdeklődő volt, így reményeket fűzünk a vásárhelyi boltunkhoz, amelyet a csíkszeredai mintára készült arculattal és a gyerekek számára kialakított játszósarokkal üzemeltettünk be” – tájékoztatott Tőzsér László.
A Székely Könyvtár sorozatát népszerűsítette a Hargita Kiadó
A Hargita Kiadó a Székely Könyvtár sorozatának szervezett bemutatót a vásárhelyi könyvvásáron. „Általában azt mondják, ha egy ilyen rendezvény végén egy kiadó költségvetési mérlege nullában jön ki, akkor számára sikeresnek mondható a könyvvásár. Mi túl is teljesítettünk, de nekünk főleg a részvétel volt a fontos, mert a Székely Könyvtár sorozatunknak szerettünk volna hírt verni” – emelte ki Lövétei Lázár László, a kiadó vezetője. Ők is érdeklődést könyvelhettek le, vásároltak is a sorozat köteteiből, illetve meg is rendelték jó néhányan.
Szász Cs. Emese, Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro

Premier: történészek írtak könyvet Marosvásárhely fekete márciusáról
Zsúfolt terem előtt mutatták be szerdán este a marosvásárhelyi Bernády Házban A szabadság terhe – Marosvásárhely, 1990. március 16–21. című kötetet, László Márton és Novák Csaba Zoltán munkáját. A csaknem háromszáz oldalt felölelő munka az első, amelyet történészek írtak a marosvásárhelyi 1990-es fekete márciusának eseményeiről.
Amint a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke, Borbély László képviselő elmondta, az akkori véresen tragikus események jól kigondolt forgatókönyv szerint zajlottak.
Spielmann Mihály író, történész, levéltáros kiemelte – a Pro-Print Könyvkiadó gondozásában megjelent könyv az első, amelyet történészek írtak az akkori eseményekről, s a szakma kritériumainak megfelelően kezelték a témát.
Visszaemlékezések, vallomások jelentek már meg, de a szakma eddig „nem szólalt meg” ebben a kérdésben. És nem is sok az a 22 év, ami eltelt az események óta, ha tudjuk, hogy az 1848-as forradalom és szabadságharc eseményeinek, történetének első, történészek általi elemzése a szabadságharc bukása után 40 évvel jelent meg.
„A kortársak, az eseményekben részt vevők, a vásárhelyi magyarok szemszögéből nézve igencsak fontos ez a munka. Ezek a történések belénk vannak kódolva 22 év óta” – vélekedett.
Novák Csaba Zoltán szerint, mint minden munka, ez sem tökéletes. Nem is lehet az, hiszen egy egész sor dokumentumot zároltak, nem lehet hozzájuk férni. Egy későbbi kutatócsoport feladata lesz majd – ha az összes dokumentum hozzáférhetővé válik – kiegészíteni, újraírni a fekete március történetét. Ők most a fellelhető dokumentumok, a szemtanúk elbeszéléseinek, fénykép- és filmdokumentumok felhasználásával próbálták megközelíthetővé, érthetővé tenni az akkori történéseket.
László Márton a felhasznált forrásanyagról, a parlamenti vizsgálóbizottsági jelentésről, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány birtokában levő dokumentumokról, a peranyagról beszélt. Olyan, eddig nem ismert dokumentumok kerültek elő, amelyek méltán válthatnak ki csodálkozással vegyes ellenérzést a mai szemlélőből.
Egy katonasági jelentésben az áll, hogy tiszteket küldtek ki a Görgény völgyébe, hogy csillapítsák le az embereket. „A furcsa az, hogy a ma is ott élő, általunk megkérdezett falusiakból erre senki nem emlékszik” – mondta el. Ha valaki azt várta el tőlük a könyv kapcsán, hogy „most megmondják a tutit”, akkor csalódni fog. A történésznek nem szabad perdöntő bizonyítékok nélkül értékítéleteket, verdiktumokat kimondania. Márpedig ezek a perdöntő bizonyítékok még mindig zár alatt vannak. A könyv sok fotóanyaggal dokumentálja a leírtakat, részletes név-, tárgy- és helységmutatót is tartalmaz.
Bakó Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

„A lelkembe gyűjtött sok szépet és szeretetet továbbadom gyermekeinknek, unokáinknak”
Akárcsak a szólamok egy jól megkomponált szimfóniában, egymás után elevenednek meg az emberi sorsok Fodor Nagy Éva legújabb, Időutazás képekben című kötetének lapjain. Örömökbe és bánatokba, lehetőségekbe és nehézségekbe, erényekbe és gyarlóságokba nyerhetünk bepillantást néhány órára a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál idén megjelent memoárban. A szerző nem tárgyalja túl a történeteket, sajátos stílusával, humorával, iróniájával éppen annyit mesél el, amennyi érdekes, értékes lehet az olvasó számára. Mégis sok mindent megtudunk: családtagjai, barátai, ismerősei arcát, jellemét, lelkét rajzolja meg, közben pedig a kiváló festőművész arca, jelleme, lelke mutatkozik meg előttünk. Emlékeit tárja a nagyközönség elé, a maguk vidám és szomorú vonatkozásaival, amelyek meghatározták élete, családtagjai, barátai és ismerősei sorsának alakulását.
Létezik-e felemelőbb érzés egy nagyszülő számára, mint amikor azt tapasztalja, hogy unokái szeretettel és kíváncsisággal veszik őt körül? Unokái, Krisztina és Dávid kérésére fogott hozzá Fodor Nagy Éva az íráshoz, hogy gyermekkorának pillanatait csokorba gyűjtse. Kedvtelésből tette, örömét lelte az írásban, s férje, Fodor Sándor író, a huszadik századi erdélyi magyar irodalom jeles képviselője is élvezettel olvasta kedves történeteit. Emlékei a családi fényképalbum lapozgatása közben váltak egyedivé, emberközelivé. A múltba való visszatekintést megszépíti az eltelt idő, a történeteket kiegészítik az utólag szerzett ismeretek, ettől is igazán kerek a memoár.
„Úgy tartják, hogy nem szabad visszanézni arra, ami elmúlt, a jövőt sem kell kémlelni, de tudatosan meg kell élni a jelen minden napját, azaz minden »mai napot«. Nos, én mégis visszamerészkedtem a múltba, ami hasznosnak bizonyult, mert áttekinthettem elég hosszú életem eseményeit, anélkül, hogy »leragadtam« volna emlékeimben.” – írja a szerző a kötet epilógusában. A visszamerészkedés, ahogyan ő nevezi, valóban eredményes volt: a vulkáni, majd petrozsényi és szebeni gyermekévek viszontagságos és kellemes élményeivel együtt megismerjük Fodor Nagy Éva szűkebb és tágabb rokonságát, a világra való rácsodálkozásait, a (család) barátait, a közös ünnepléseket és kirándulásokat, s nem utolsósorban a múlt század Dél-Erdélyét és a polgári lét ügyes-bajos dolgait. Kolozsváron aztán újabb kalandokban volt része: itt folytatta tanulmányait, majd beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára, és házasságot kötött élete párjával, Fodor Sándorral, akivel 60 évet töltöttek együtt békében, szeretetben. Első találkozásukról is részletesen beszámol: „Egy nap, amikor a Bartha Miklós (Május 1) utcán kettesben a Magyar Színház irányába mentünk, a túlsó oldalon két fiatalember jött velünk szembe, és köszöntek Mártának. Az egyik, mint később megtudtam, kiszaladt az utca közepére, és utánunk nézve azt mondta társának: – Ezt a kislányt feleségül veszem! Jövendőbeli férjem, Fodor Sándor, egyetemi kollégája volt Mártának, a Bölcsészkar másodéves hallgatója, másnap megkérte Mártát, hogy ismertessen össze bennünket.”
Az Erdélyi Híradó Kiadónál 2010-ben napvilágot látott Nagy Lajosék fényképalbuma bővített folytatása az Időutazás képekben, amelynek a szerző eredetileg ezt a címet szánta: Festeni hívtak Németországba. A téma tehát adott volt, hiszen Fodor Nagy Éva az 1970-es évektől több alkalommal utazott munkaügyben külföldre – egyedül, férjével vagy Eszter lányával –, ahonnan szintén hasznos tapasztalatokkal tért haza – az emberek jóságát, szűkmarkúságát, gyarlóságát illetően is. Legvégül pedig a köszönet sem marad el mindazért, amiben része lehetett: „A jó szülőkön kívül sok ajándékot kaptam a Gondviseléstől. Egy olyan élettársat, aki elnézte hibáimat, és élete végéig szerető és megértő támaszom volt, szép és jó gyerekeket és unokákat. Kiteljesedett életem volt, sok munkával, alkotással, sikerrel és kudarccal. A lelkembe gyűjtött sok szépet és szeretetet továbbadom gyermekeinknek, unokáinknak.”
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

„Mindig hajt a kíváncsiság”
Dr. Gidó Csaba Vasszekér és mozdonygőz címen frissen kiadott tanulmánykötetét 2013. február 20-án Róth András Lajos mutatta be a székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban. A csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál megjelent kötet a székelyföldi vasútvonalak kiépítését tárgyalja. A székelyföldi vasút története (1868–1915) alcímű kiadványról a szerzőt, a székelyudvarhelyi Kós Károly szakközépiskola tanárát a könyvbemutató előtt faggattuk.
Van vasúttal kapcsolatos gyermekkori élményed, amire jól emlékszel?
Elgondolkodtam az utóbbi időben, honnan jön ez az affinitás a vasút iránt… egész gyermekkorom a vasútállomás és a vasúti sínek környékén zajlott, mert a gabonaraktár melletti negyedben nőttem fel. Gyermekkorom kedvenc szórakozása az volt, hogy pénzérméket helyzetünk a sínekre, meg köveket, vagy egyensúlyoztunk a síneken, ki tud minél hosszabb ideig elmenni úgy, hogy nem esik le a sínről.
Gyermekkoromban egy karácsonykor kaptam a szüleimtől egy elég nagy mozdonyt, ami az egyik kedvenc játékom volt, aztán az kimúlt úgy, hogy a család másik tagja, akiből szintén történész lett, egy alkalommal kíváncsi volt arra, hogy milyen a motra ennek a mozdonynak… Nekiállt kalapáccsal és szétverte, persze nem a jelenlétemben. És szerettem vonaton utazni mindig. Számomra mindig hatalmas élmény volt, és lehet, hogy innen is indul ez az affinitásom a vonat, az állomások iránt.
Gondolom, nagy kincs volt az a mozdony…
Igen, mert a hetvenes évek végén vagy a nyolcvanas évek elején kaphattam, akkor egy játékot kapni kicsit nehezebb volt, sorokat kellett érte állni. Azt hiszem, kínai gyártmány volt, jó nagy mozdony… Volt motra. A technikai dolgok soha nem fogtak úgy meg, inkább annak a világa: a vonat, vagonok belső világa, az utazás.
A fiúk sofőrök, tengerészek, mozdonyvezetők szerettek volna lenni, ilyen oldalról volt-e csábítás?
Nem, nem akartam mozdonyvezető vagy kalauz lenni. Én utazni szerettem. Gyermekkoromban más mesterségek jelentek így meg: szerettem volna állatorvos lenni, és már elég korán érdekelni kezdett a történelem, régész szerettem volna lenni. Amikor beiratkoztam az egyetemre, nem volt bennem, hogy mi leszek: régész, történész, tanár…
Van fényképed gyerekkorodból, ahogy a sínek környékén játszottatok?
Olyan sajnos nincs. Akkor nem készült annyi fénykép, mint ma.
Hogyan fogtál hozzá, hogy éppen a vasúttal kapcsolatosan kutass? Korábban közölt tanulmányaid más témájúak voltak.
Amikor beiratkoztam az egyetemre, volt is egy mai napig kedvenc témám, a székely kivándorlás. Ennek van családi kötődése, nagymamám fiatal korában Bukarestben szolgált. Rengeteget mesélt arról a világról. És amikor felkerültem Kolozsvárra, az egyetemre, az első téma, ami igazán érdekelt, ez volt, a székely kivándorlás kérdése Romániába, nem Amerikába. Elég sokat kacérkodtam ezzel a gondolattal, el is kezdtem a kutatását, de éppen a kivándorlás kapcsán folyamatosan találkoztam a vasútnak a kérdésével, mert a korabeli diskurzus szerint székely kivándorlást úgy lehetne megszüntetni, hogy a Székelyföldnek kiépül egy modern infrastruktúra-hálózata, és ez által gazdasági fejlődésnek indul, épül az iparhálózat, virágzásnak indulnak a fürdők…
Érdekelt a kivándorlás, de egyre jobban kezdett érdekelni a vasút kérdése. Másodév végén döntéskényszerbe kerültem, Tonk Sándor tanár úr adta ki feladatként, mindenki döntse el a szakdolgozat témáját, hogy a nyári vakációban és a nyári gyakorlat ideje alatt azzal foglalkozzon. Felültem az udvarhelyi nagyállomáson a vonatra, de egyértelműen nem volt eldöntve, mi lesz a téma. Valahol Bögöz és Galambfalva között kezdtem el gondolkodni, ahogy ment velem a vonat, hogy milyen jó volna ezzel foglalkozni: kik azok, akik megálmodták ezt a vasútvonalat, miért ezt, kik voltak a munkások, akik építették, a tervező, a vállalkozó, hogyan hatott a településekre a vasútvonal megépítése… Udvarhelyiként még ott volt bennem a kérdés: miért nem épült meg a vonal tovább Udvarhelyről, miért zsákutca lett? Eldöcögött a vonat velem Kolozsvárra, az jó félnap, az idő alatt valamennyire papírra is tudtam vetni ezt a gondolatot. Elmentem erre a műhelymegbeszélésre, ahol mindenkinek be kellett számolni, miből írja a szakdolgozatot, és én mondtam, a Héjjasfalva–Székelyudvarhely vasútvonalról.
Tonk Sándor tanár mondta nekem: ne komolytalankodjon, fiatalember, az egy kicsi szárnyvonal, erről nem lehet szakdolgozatot írni… Végül a teljes székelyföldi vasúthálózatról kellett. Így lett ebből székelyföldi vasúthálózat-történet. De ma már ebből a szárnyvonalból is meg lehetne írni egy szakdolgozatot.
Szóval mégis az lett volna kedvesebb téma?
A mai napig ez a része a kedvesebb, mert személyes élmények kötődnek hozzá, természetesen, de jó, hogy ennek az egész nagynak fogtam neki. Egyetemi éveim alatt többnyire a megírt szakirodalomra és a sajtóra támaszkodtam. Az akkori szakdolgozatom – ennek témavezetője Magyari András volt, és Egyed Ákos történész segítségét kell kiemelnem – esetében komolyabb levéltári kutatás nincs, akkor még nem jutottam el olyan szintre, a megvédés után kezdtem el a levéltári kutatásokat.
Átnéztem a korabeli sajtót nagyrészt, és nem a technikai irányt követtem, hanem olyan társadalmi –gazdasági folyamatokét, amelyek színesebbé teszik a témát és nem csak merev, száraz technikatörténeti leírás felé mutatnak. Így még érdekesebb volt számomra ez a téma, mintha nagyon száraz levéltári forrásokkal kezdtem volna. Végül is szerencsésen alakult, mert a száraz forrásokat később építettem be, és érettebb fejjel vizsgáltam, amikor már volt egy kis tudásom, tapasztalatom.
A másodév és a doktori dolgozat megvédése közt elég sok év eltelt. Egyenes vonalú volt a kutatás vagy koncentrikus körökként tágult a téma?
Inkább úgy mondanám: hullámok vannak a kutatásban. Ha egy témával sokat foglalkozik valaki, egy idő után ráun. Hullámvölgyek voltak. A szakdolgozatom megvédése után áttértem egy másik témára, ami kapcsolódott a kivándorláshoz is: a tusnádi székely kongresszus. Ebből írtam a mesteri dolgozatomat. Olyan szempontból jó volt, hogy az egész kérdéskörnek más vetülete is előtérbe került. Amikor hazajöttem Udvarhelyre, egy kicsit fektettem ezt a témát, és foglalkoztam a két világháború közötti udvarhelyszéki református oktatás helyzetével. Ez teljesen új téma volt. Foglalkoztam egy keveset azzal is, hogy a második világháborúban megvont új román–magyar határ milyen hatással volt a határ két oldalán lévő falvak életére. Mind új témák voltak, és érdekesek, de mindig visszatértem a vasúthoz. Róth András Lajos, az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeumhoz tartozó Tudományos Könyvtár szakembere nagy segítséget nyújtott számomra mindvégig. 2003-ban kapcsolatba kerültem Majdán Jánossal, aki Magyarország egyik legismertebb vasúttörténésze, talán az egyedüli olyan személy, aki nem a technikai, mérnöki világból jön, hanem történészként kezdett el foglalkozni a vasúttal.
A pécsi egyetemen tanít, és felajánlotta, jelentkezhetek hozzá doktorálni. A doktori iskola vezetője hosszú ideig Ormos Mária volt, hozzá is el kellett mennem és bemutatnom a témámat, és mivel neki is tetszett, 2004-ben felvettek a doktori iskolába. Hosszú ideig kint voltam Budapesten és az ottani levéltárakban kutattam. Érdekes, hogy a Héjjasfalva–Udvarhely vasútvonal iratcsomója szinte megsemmisült a második világháború alatt, teljes része nem kutatható, mert golyótalálat érte és bizonyos iratokat úgy hoztak ki, látszott, hogy keresztülfúrták a golyók. Az 1899 utáni iratanyag a második világháborúban, illetve az 56-os forradalom ideje alatt megsemmisült… Ami utána van, jórészt a sajtóra támaszkodik.
A könyv a doktori dolgozatom, amit 2011 decemberében védtem meg. Még lehet, hogy pihent volna a fiókomban a kézirat, ha nem ösztönöz Bárdi Nándor kutató, aki felvette a kapcsolatot a csíkszeredai Pro-Print Kiadóval, a Nemzeti Kulturális Alapnál pályáztak a kézirattal. Így kényszerítve voltam, hogy ezt útjára kell bocsátani. Mai napig nem befejezett kutatásnak tartom, látom – a könyv a 2012. júniusig folytatott kutatások eredménye.
Rendszeresen végigkutattál minden olyan lelőhelyet, ahol erre vonatkozó adatokat elérhettél. Nem feltételezhető, hogy valami nagyon gazdag anyag erről a témáról felbukkanhat?
A történetet nem tudnák átírni, de például a székelyföldi vasutakon szolgálatot teljesítő vasutasok, állomásfőnökök életpályája, kapcsolatrendszerük a helyi társadalommal érdekes részlete lehetne a témának. Az iparvasutak történetének is csak egy része lett felkutatva, mert legtöbbjük ideiglenes volt, csak addig működtek, amíg például egy helységben működött a kavicsbánya, vagy az erdőkitermelés. Érdemes volna ezeket is feltérképezni, tehát vannak apró részletkérdések, és tovább is lehetne vinni a történetüket az időben.
A források hozzáférhetősége miatt szűkítetted a témát a könyv címében is megjelölt időszakra?
Az egyik ok, hogy kellett egy időkeret számomra…
… hogy ne táguljon a végtelen felé a téma?
Az erdélyi vasutak építése 1868-ban kezdődött el és a Székelyföldet érintő utolsó vasútépítés 1915-ben, a Nyárád menti keskeny vágányú vasút átadásával fejeződött be.
Külön történet lehetne a vasút szerepe a két világháborúban, mert stratégiailag fontos volt. Ehhez más levéltárakat kellene kutatni, a Hadügyminisztériumnak az iratanyagára gondolok, és lehet, hogy még Bécs is szóba jönne. A két világháború közötti időszakra vonatkozóan a román forrásokat kellene kiemelten kutatni. Távlatokban szeretném ezt is megnézni.
Végső célod az, hogy ezen a témán belül minden fellelhető anyagot feldolgozz?
Igen, akár elvinni időben a kommunista rendszerig. Azután a vasút szerepe, sajnos, egyre inkább háttérbe szorul a közutakhoz és a repülőgépekhez képest. És lehetne bővíteni földrajzilag is, az erdélyi vasutakat komolyabban megvizsgálni.
A könyved nem sokkal a Héjjasfalva–Székelyudvarhely szárnyvonal átadásának (1888. március 15.) 125. évfordulója előtt jelent meg. Ritka eset, hogy egy téma ennyire kötődik egy időponthoz?
Véletlen, hogy éppen most jelent meg a könyv. A könyvem eredményeként tüntetném fel – bár ez szerénytelenül hangzik –, de már az is nagy eredmény volna, ha a térség vagy Székelyudvarhely nagyobb figyelmet szentelne a vasútnak. Egész Romániában érvényes, hogy a vasúti közlekedés folyamatosan háttérbe szorul, pedig fontos tényező. Nyugat-Európában nem arra törekednek, hogy újabb és újabb vasútvonalakat szüntessenek meg, hanem azokat felújítják. Megpróbálják összhangba hozni a XXI. század kívánalmaival.
Magyarán megérett az idő arra, hogy nagyarányú korszerűsítés kezdődjön el.
Igen, mert amíg a pályát nem modernizálják, nem várhatjuk el, hogy a „székely gőzös” gyorsabban tegye meg az utat például Keresztúr és Udvarhely között. Át lehetne alakítani HÉV-rendszerű járattá a két város között.
Ha még több ideig foglalkoztál volna ezzel a témával, vagy bővebb adatokra bukkantál volna, milyen vonatkozásokat bővítettél volna a könyvben? Mi hiányzik, hogy az olvasó szempontjából teljesebb legyen a kép?
Hiányérzetem van olyan szempontból, pedig eléggé próbáltam anyagot gyűjteni, hogy a székelyföldi vasútvonalakat kiépítő vállalkozók hogyan kerültek kapcsolatba az itteni gazdasági-politikai elittel, és miért éppen ők építették ezeket a vasútvonalakat.
Jelkép volt-e a vasút abban a korban? Hogyan látja a korszakot jól ismerő történész?
Igen, a modernizáció jelképe volt. Egyfajta mintát hozott az egész monarchia területén, elég csak arra gondolni, hogy egy vasútállomáshoz bizonyos berendezés tartozott, ami mindenhol egységes volt. A viselkedésre is mintát jelentett: hogyan viselkedjen egy utas a többi ismeretlen utastársa jelenlétében. Illemtankönyvekben találtam olyan részeket, amik az utasok viselkedését szabályozták, írták elő. Kár, hogy nem bukkantam több ilyen illemtankönyvre, mert ezek a részek a mai ember számára igencsak izgalmasak.
Minden állomásnál meg volt határozva, mekkora park és zöldövezet kell körülötte legyen. És kerekes kút. Ez egy modell a családi háztartás számára is. Vagy különálló, fedett és tartós anyagból készült árnyékszék. Például a muskátli addig nem volt elterjedt növény vidékünkön, de minden állomásépület ablakában ott kellett legyen a muskátli. Még arra is előírás volt, hogy a kalauzok hogyan viselkedjenek.
Vagy amit lát, megízlelhet a restiben, a vendéglőben az utas: fasírozott, bécsi szelet, pogácsa, szódavíz – olyan dolgok, amik a vasútnak köszönhetők.
Tehát ahol vasút volt, ott ez mindenhol megvolt?
Egy uniformizált civilizációs modellt terjesztett a MÁV az egész monarchia területén. És a vasútnak köszönhetően jelenik meg először a reklám. Először éppen a vasúti utazást kezdik el reklámozni – falragaszos reklámmal, plakáttal, mert reklám volt már a sajtóban korábban is. Az állomásra belépő utas előtt ott vannak a reklámok, a berendezés padokkal, fogassal, ez egyben belső, otthonos környezetet tudott teremteni, és ez teljesen új volt egy szegényebb miliőből jövő ember számáéra.
A vasutas társadalom – hogy valaki a MÁV alkalmazottja, az presztízskérdés volt, és a vasúti állomásfőnök a helyi társadalom elitjébe tartozott. Sajnos ezt ma egyáltalán nem érezzük és a vasútnak, az alkalmazottaknak ez a presztízsük le lett rombolva az elmúlt 60-65 évben.
A könyvben szó esik arról, hogy a szárnyvasút mentén lakó székelyek nem voltak túl bizakodóak az új, a civilizáció ilyen betörése iránt, fenntartásaik voltak…
Az amúgy is konzervatív helyi társadalomban volt egy félelem a vonattal szemben és ez jogos volt. A vonattal, vasúttal új befektetők érkezhetnek a térségbe. Le lehet bontani társadalmi rétegekre, például a helyi kereskedő attól fél, hogy megjelenik az új kereskedelmi áru, a konkurencia. És megjelenik. És nagyon sok kisiparos bebukik, mert megjelenik tömegével az ipari, gyári áru, és az olcsóbb, mint az övék. A polgári réteg attól fél, hogy megjelenik egy idegen vállalkozói réteg, és előle lenyúlja a különböző vállalkozásokat ebben a térségben.
Ebben is van igazság, mert jöttek a vasútépítéssel együtt a nagy erdőkitermelések, és ez nem a helyi vállalkozók joga lesz, hanem főként budapesti vállalkozókhoz kerül át. Jogos a félelem, hogy a vasút nem csak pozitív hatást hoz, hanem háttérbe kerülhet a helyi társadalom a kívülről érkező tőkével, személyekkel szemben.
Ez tükröződik az újsághírekben, amiket idézel, hogy már az átadás környékén megjelentek más véleményt tükröző újságcikkek. A fenntartások lassan oldódtak, vagy aránylag gyorsan?
Ezt nem lehet így megsaccolni. De az látszódik, hogy megjelenik egy új vállalkozói réteg. Ez is egy újabb kutatás lehetne.
Gazdasági vonatkozásban tárgyalni?
Főképp azért, mert Székelyföldnek mi a legnagyobb kincse? Az erdőkitermelés. Ebben az időszakban megjelenik egy budapesti német–zsidó–magyar vállalkozói réteg, amely megkaparintja magának a székelyföldi erdőségek nagy részét és elég kemény tarvágásokat végeznek. Akkor sem helyben dolgozták fel a fát, hanem elvitték.
Ennyi ismeret birtokában hogyan látod, amikor nekifogtak vasutat építeni, mit kellett volna egészen másként tenni? Nem csak a gazdasági vonatkozásokra gondolok.
A székelyföldi vasúthálózat kiépítésénél a technikai részletkérdések előírás szerint működtek, ott változtatás nem lehetett. Az egyik nagy hibája, hogy a vasúthálózat nagyon nagy időintervallumban és kis szakaszokban épült meg. Ebből kifolyólag úgy látom, a vasút, sajnos, nem tudta megteremteni mind a mai napig a székelyföldi térségnek a gazdasági egységét – mert nem befejezett vasúthálózat. Mert szakaszokban épült ki, és minden székely vármegyét más-más, például mezőségi, dél-erdélyi területtel köt össze, a székely városok között hosszú ideig nem volt vasúti kapcsolat.
Amint az eredeti tervben volt…
Nincs hálózat, a kapcsolat a mai napig hosszas kerülőút révén valósul meg, például Marosvásárhely és Sepsiszentgyörgy között. Ez az egyik legnagyobb hibája. Kritizáljuk, úgymond, a román államot, hogy elhanyagolta, de a kritikát meg lehet fogalmazni a magyar állammal szemben is – talán Székelyföldön épült ki legkésőbb összefüggő vasútvonal. Hálózatot nem merek mondani, mert összefüggő vasúthálózat a mai napig nincs. A magyar állam sem törte össze magát, hogy Székelyföldet modernizálja, fejlessze. Persze készültek fejlesztési tervek, azok részben meg is valósultak.
Ha ezt a könyvet egy időszak lezárásaként nézzük, lesz-e olyan téma, ami pihentetni fogja ezt, egy ideig esetleg?
Lehet… Kacérkodok más témákkal. Az erdélyi történetírásnak vannak olyan témái, úgy látom, s nem tévedek, amik nincsenek felkutatva, fehér foltok. Például az infrastruktúra. Nincsen közúttörténet, telefon- vagy postatörténet, meg a vízhálózat hogyan épült ki a városokban.
Ezeket a kezdetektől kellene megírni?
Ezek alapkutatások. Rengeteg téma van… Kacérkodok a közút- és a telefonhálózat történetével. Van egy teljesen más témám is: Székelyderzs története.
Megint érzelmi alapon?
Igen. Ezek azok a témák, amik lehet, hogy kilépések lesznek, de azt hiszem, mindig vissza fogok térni a vasút témához.
Elégedett vagy most, hogy ez a munkád, hosszú ideig tartó kutatások után, könyvként kerül az olvasó elé?
Örvendek, hogy megjelent, és nem csak az én fiókomban pihen. Szerencsére olyan ember vagyok, hogy mindig hajt a kíváncsiság, sohase vagyok teljes elégedettségi állapotban. Hajt a kíváncsiság tovább. Remélem, hogy ezt – vagy más témát is – tovább tudom vinni.
P. Buzogány Árpád
Székelyhon.ro,

Könyv Kovászna megye születéséről
45 évvel ezelőtt született Kovászna megye jelenlegi formája. Ebből az alkalomból a „vajúdás", a születés és az első négy év körülményeit bemutató könyvet jelentettek meg Háromszéken.
Az Újjászületés. Háromszékből Kovászna – Kovászna megye megszervezése és intézményesülése, 1968–1972 címet viselő, Erdélyben az egyetlen ilyen típusú, tudományos kutatás alapján készült hiánypótló kiadvány. A könyvet több mint száz fős közönség előtt mutatták be Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban. Az eseményre eljött és üdvözölte a kezdeményezést Király Károly, aki 1968-1972 között Kovászna megye első titkára volt.
Duna Tv
Novák, Csaba Zoltán és Tóth-Bartos András, Kelemen Kálmán Lóránt: ÚJJÁSZÜLETÉS, HÁROMSZÉKBŐL KOVÁSZNA. Kovászna megye megszervezése és intézményesülése 1968–1972./Háromszék Vármegye Kiadó - Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2013/
Erdély.ma

Történészek Erdély sorsáról
Erdélyről, pontosabban a magyar kormányzat két világháború közötti Erdély-politikájáról, illetve a második bécsi döntésről beszélt hétfő este Sepsiszentgyörgyön Bárdi Nándor és L. Balogh Béni budapesti történész. A Székely Nemzeti Múzeumban alapos, ok-okozatot taglaló előadásokat hallhattak az érdeklődők, ugyanakkor szó esett a szerzők legújabb, Csíkszeredában kiadott köteteiről is.
Bárdi Nándor Erdély és a magyar kormánypolitika a két világháború között címmel tartott előadást, mondván, döntően az érdekli, a magyar kormányzat mit kezdett Erdéllyel, hogyan jutott a második bécsi döntésig. Mint mondta, Erdély problematikája 1910 után egy Budapest–Bukarest–Bécs játszma függvénye, olyan külpolitikai kérdés, melynek kezelésére a miniszterelnökségen külön osztályt hoztak létre. Trianon után, a húszas évektől kezdődően a romániai magyarság kényszerkisebbségként említhető, mely a magyar nemzet részének tekinti magát, miközben a romániai magyarság Erdélyben szociológiai értelemben nem volt kisebbség, mert jobbak voltak a pozíciói a romániai társadalmi átlagnál.
A magyar kormányzat Trianontól kezdve békés revízióban érdekelt, Magyarország mindvégig ragaszkodott a határon túli magyar kisebbséghez. Bárdi Nándor egyébként javasolta, nemzetpolitika helyett érdemes magyarságpolitikában gondolkodni, illetve ez utóbbi fogalmat használni. A kor revíziós politikája kapcsán megjegyezte, területi integritásunkat elveszítettük, de megőriztük a kulturális integritásunkat, ugyanakkor a budapesti kormány szándéka szerint segíteni próbálta a kisebbségi eliteket, 1920-tól a katonai lehetőséget elvetették. Magyarországot az olaszok támogatták revíziós elképzeléseiben, a német külpolitika viszont nem volt partnerük, ugyanakkor olyan elképzelések is felmerültek, mint például a Rothermere angol sajtómágnás visszacsatolási javaslata. A magyar revíziós terveket mindig lebegtették, a magyar közvélemény nem fogadta volna el csak az etnikai visszacsatolást, azaz az etnikai határok alapján történő visszacsatolást.
Felmerültek „korridoros” elképzelések is, Székelyföld korridoros kapcsolása. Szakértők több változatot dolgoztak ki a revízióra, a magyar kormány Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején, 1933-ban titokban átadott Mussolininak egy tervet, mely a gazdasági előnyökre helyezte a fő hangsúlyt – Székelyföld például nem volt lényeges –, viszont kulcsfontosságú volt a Zsil völgyének megszerzése. Az 1920 utáni erdélyi politikáról elhangzott: annak sajátossága, hogy nagyon jól tudták, mennyire fontos a politikai egység. Ebben az időszakban az erdélyi történelmi egyházaknak közel 700 iskolát kellett létrehozniuk, ugyanakkor Erdélyben 1920 végétől elkezdődött a közösségi önszerveződés német mintára, ezt a budapesti kormány támogatta, kiépítették a magyarság revíziós politikájának intézményrendszerét, az mindvégig a miniszterelnökség hatáskörébe tartozott, 1921–1944 között Pataky Tibor irányította, háttérintézményként pedig különböző szervezeteket hoztak létre. 1926 után például a Magyarországról Romániába küldött támogatások 90 százalékát kulturális célokra fordították, pontosabban a magyar oktatási rendszer fenntartására, a négy történelmi magyar egyház kezelte a pénzt.
A budapesti kormányzati célok között 1928-tól kezdődően szerepelt egy új kisebbségi elit kinevelése, a legtehetségesebb fiatalokat magyar kormányzati ösztöndíjjal Franciaországba küldték tanulni. Mindezt azért tették, mert a magyar kormányzat úgy tekintett erre a területre, mint amit ideiglenesen csatoltak el.
L. Balogh Béni a második bécsi döntésről (1940. augusztus 30.) beszélt. Mint mondta, a történeti Magyarország megszüntetését jogosan érezték igazságtalannak, Trianon egy vesztett háború következménye. A két világháború között a magyar politikusok tudták, hogy Nagy-Magyarország nem állítható vissza, csak egy részleges, magyarlakta területeket érintő revíziónak lenne realitása. Bethlen István, Gömbös Gyula és Teleki Pál történelmi bűne, hogy nem próbálták reálisan befolyásolni a magyar közvéleményt, hogy ne a mindent vissza elve harsogjon a korabeli sajtóból – mondta. A revíziós törekvésekhez Mussolini támogatása nem volt elég, ám Németországot csak 1940 nyarán sikerült a célnak megnyerni.
Ugyanakkor utalt Barcza György 1938-ban Teleki Pállal folytatott beszélgetésére, amikor Teleki keserűen azt említette, a „magyar közvélemény meg van őrülve”, csak az hallható, mindent vissza, bármi áron. Ennek oka, hogy a korabeli magyar propaganda egész Erdély visszaszerzéséről harsogott, közben a román féllel erről a kérdésről nem tudtak megegyezni, felmerült például a lakosságcsere gondolata is, ám ezt az erdélyi magyarok, különösen a székelyföldiek nem fogadták volna el.
A történész személyes véleménye szerint Teleki komolyan gondolta, végső elkeseredésében fegyverhez nyúl, és megtámadja Romániát, bár tudta, a román haderő felkészültebb a magyarnál. Teleki Pálnak volt ugyanis egy olyan elképzelése, hogy a revíziót vérrel kell megpecsételni, kemény áldozatot kell hozni annak érdekében, hogy a magyar közvélemény jobban becsülje meg. Végül Hitler megosztó szándékkal és taktikázva, saját érdekeit szem előtt tartva hozta meg a második bécsi döntést azzal a szándékkal, hogy Magyarországot és Romániát egyaránt lekötelezze.
A szerződést román részről Mihail Manoilescu külügyminiszter írta alá, aki látva országa veszteségeit, annyira meglepődött Észak-Erdély elvesztésén, hogy fel kellett locsolni. A magyarok számára etnikailag viszonylag igazságos döntés született, de a román közvéleménynek nagy sokkot okozott, elindult a menekülthullám. Miközben az észak-erdélyi magyarok ujjongtak, a második bécsi döntés legnagyobb vesztesei a dél-erdélyi magyarok, számukra ez újabb Trianonnal ért fel. Mások mellett Márton Áron is Dél-Erdélyben maradt, és kilátástalannak érezte az ottani magyarság sorsát. A déliek számára a kölcsönösségi kisebbségpolitika jelentett némi esélyt, ám a lakosság fogyása megindult, például a Zsil-völgyi magyarok száma 70–80 százalékkal csökkent. Az észak-erdélyi magyarság megerősödve került ki a második világháborúból, megszabadultak az idegen elnyomástól. A két történész a csíkszeredai Pro Print Kiadónál megjelent köteteit is ismertette. Bárdi Nándor Otthon és haza, tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről című monográfiájáról, míg L. Balogh Béni Kiszolgáltatva, a dél-erdélyi magyar kisebbség 1940–1944 között című könyvéről beszélt. Mózes László

Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A KELETI AKCIÓTÓL A BÉCSI DÖNTÉSIG
Revízióról, kisebbségi társadalomépítésről és (nemcsak) transzszilván dilemmákról
Erdély-politika a két világháború között, töréspontok, a II. bécsi döntés és Dél-Erdély: Bárdi Nándor és L. Balogh Béni új kisebbségtörténeti kötetei.
Nemrég Erdélyben két fontos kisebbségtörténeti kötetet mutattak be több városban: Bárdi Nándor Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről, illetve L. Balogh Béni Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között című, a Pro Print Kiadónál megjelent munkáit.
Az első kötet központi kérdése, hogy a romániai magyar nemzeti mozgalom működtetői mit gondolnak saját társadalmukról és hogyan szervezik közösségüket, és mindez miért és hogyan változott az elmúlt évszázadban. A második pedig az 1940. augusztus 30-án meghozott II. bécsi döntés által nehéz helyzetbe került dél-erdélyi magyarok életéről nyújt átfogó képet, az őket ért sérelmekről, túlélési gyakorlataikról.
Bárdi könyve monográfia, amely három blokkban olyan tanulmányokat közöl, amelyben egyszerre ad értelmezési keretet és nyelvezetet, szemléletet a vizsgált kérdéshez. Az első nagy blokk (Töréspontok) többek közt azt elemzi, hogyan reagált az impériumváltásra egy város elitje, milyen volt az átmenet időszaka 1918-tól 20-ig.
A másik töréspont, amikor 1923-1924-ben az Országos Magyar Párt integrálódik a román politikai életbe, és a román és magyar kormányfő Bernády Györgyöt szeretné vezetőnek – ám az erdélyi elitek ellenállása miatt ez végül nem valósul meg.
„Itt jön be az erdélyi politika sajátos világa, tudatossága, hiszen tudják, ha megosztó politikus kerül a párt élére, elveszítik legfontosabb erejüket: az egységüket” - magyarázta Bárdi Nándor a kötetek sepsiszentgyörgyi bemutatóján. A harmadik töréspontot egy megrendítő és szembesítő jellegű tanulmány járja körül, amely arról szól, a kisebbségi autonómia és a kisebbségvédelem egyes korábbi élharcosai 1940 után hogyan váltottak át egy antiszemita és kisebbségellenes retorikára.
A Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetője könyvében feltárja azt is, a magyarságpolitika és a kisebbségpolitika milyen intézményeken keresztül dolgozza meg a társadalmat, az erdélyi magyar kisebbségi társadalom pedig milyen pártpolitikai és kisebbségpolitikai stratégiákat dolgoz ki, létrehozva a maga nyilvánosságát, társadalmi egyesületeit – a maga külön kisebbségi társadalmát. Az utolsó fejezet pedig az integráció problémáit tárgyalja: hogyan oldja meg az elit a saját társadalmának az integrálását, a Magyarországhoz és Bukaresthez való viszonyt és a nemzetközi kapcsolatokat.
Bárdi módszerének, megközelítésének alapja, hogy a nemzetstratégiák valójában szocializációs keretek, amelyet a generációs csoportok valósítanak meg. Bárdi szerint öt nagy generációs csoport van a magyar kisebbségek életében, ezek dolgozzák ki a megoldásokat és válaszokat. A kötet összegzési kísérlet, amely kérdéseket és szempontokat vet föl, ám amelyet szerzője is egyfajta vitaindítóként tárt az olvasók elé.
A budapesti kormányzatok Erdély-politikája a két világháború között című sepsiszentgyörgyi előadásában Bárdi vázolta annak történelmi kontextusát is, miért nem működhetett a politikai transzszilvanizmus. Az egyetlen párt, amellyel az Országos Magyar Párt össze tudott volna fogni, az Erdélyi Román Nemzeti Párt lett volna, amely azonban minden választáson a román parasztoknak ígért földet. Egy ilyen erdélyi földreform a magyarok érdekeit sértette, ezért nem jöhetett létre koalíció a két párt között.
A romániai magyar kisebbség nem egy társadalomtörténeti folyamat révén jött létre: kényszerközösség, amely nyolcvan év alatt vált vállalt közösséggé, ahogy „szétfejlődött” a többi magyar közösségtől és Magyarországtól. A két világháború között a romániai magyarok még a magyar politikai közösség részének tekintették magukat, csak az azt követő nemzedékek, a kisebbségben született generáció kezdett másképp gondolkodni erről.
Szociológiai értelemben ugyanakkor a magyarság Erdélyben nem volt kisebbség ebben az időszakban: a 49 városból harmincban magyar többség volt; a kereskedelem és pénzügyek 67%-át magyarok kontrollálták, a kisiparosok 70%-a, az ipari munkások több mint 60%-a volt magyar nemzetiségű, miközben az etnikai arány 35-40% körül volt Erdélyben – magyarázta a kisebbségtörténeti kötetek bemutatóján a szerző.
Revízió: nem is Székelyföld volt a legfontosabb?
Magyarországon már 1910 után Erdély egy Bukarest-Budapest-Bécs játszma tétje, és már akkor nem nemzetiségi és belügyi kérdés. A magyar külpolitika nem volt irredenta az első világháború után, nem akarták minden áron megváltoztatni a határokat, békés revízióban gondolkodtak, a trianoni békeszerződés módosításában. Magyarország és a szomszédos országok viszonyait ugyanakkor kétszáz éve a párhuzamos nemzetépítések határozzák meg, ezért a szomszédságpolitika mindig is fontos volt.
A kérdés csak az volt, mi az elsődleges a szomszédos országokkal kapcsolatos politikákban: a magyar kisebbség helyzete vagy a gazdasági együttműködés? Magyarország a medence közepén sok fejtörést okozott szomszédainak, egyszerűbb lett volna a gazdasági együttműködés irányába elmozdulni, ám Magyarország számára mindvégig a kisebbségi kérdés rendezése volt az fontosabb – magyarázta a történész.
A revíziós politika lényegét Jancsó Benedek a következőképpen fogalmazta meg a Magyar Szemle első számában 1927-ben: a magyarság elvesztette területi, de megőrizte kulturális integritását; a legfontosabb a társadalmi, gazdasági pozícióinak megőrzése egy újabb béketárgyalás esetére; fel kell készíteni mind a “kinti”, mint a magyarországi társadalmat arra, hogy egy új helyzetben újratárgyalhassák a határok kérdését.
A nagy probléma abból adódott, hogy a revíziós politika fenntartása mellett hogyan lehet a kisebbségi eliteket úgy helyzetbe hozni, hogy az adott országban képesek legyenek az érdekeiket érvényesíteni. Azaz: hogyan lehet segíteni a párhuzamos társadalom építését, a magyar kisebbségi eliteket? Bethlen István miniszterelnök politikájának 1927-ig a célja az volt, hogy konszolidálja, gazdaságilag stabilizálja Magyarországot. 1927-ig a külpolitikai célok között nem szerepelt a revízió. Azonban Mussolininek kellett egy szövetséges Balkán-politikája érvényesítése érdekében, és Magyarország gyakorlatilag az olaszok révén lép ki a külpolitikai elszigeteltségből. Ekkor hangzik el az első kijelentés a revízióról, általános formában, miszerint “egyszer majd akarjuk” a békeszerződés felülvizsgálatát. Közbelépett viszont egy angol sajtómágnás, aki megjelentet egy tervet a magyar külpolitika tudta nélkül. Ruthermere nyomán alakult meg a Revíziós Liga, és 1928-tól bontakozik ki a revíziós politika általában.
Magyarország eleinte nem talált szövetségest a németekben, akik a harmincas évek közepéig nem akarták kockáztatni a német kisebbségek viszonylag jó pozícióját Jugoszláviában, illetve Romániában. 1938-ig Magyarországon végig lebegtették, hogy határrevíziót vagy etnikai revíziót szeretnének, bár a húszas évektől a szakértők már tudták, hogy csak etnikai revízióra lesz lehetőség, a “mindent vissza” propagandától feltüzelt közvéleménnyel azonban ezt nem lehetett elfogadtatni.
1927-ig még bíztak abban, hogy az erdélyi románokban, illetve a szlovákokban, a ruszinokban a hungarus-tudatot bizonyos anyagi támogatásoknak és autonóm jogköröknek köszönhetően fenn lehet tartani, ám kiderült, ez nem működik. Az említett népcsoportok regionális pártjai beléptek az utódállamok kormányzataiba, és a Bethlen-kormánynak le kellett számolnia ezzel az illúzióval, vagyis a történelmi Magyarország visszaállításával.
A magyar kormánynak azon túl, hogy lebegtette a revíziós terveket, volt egy titkos koncepciója is, amelyet Gömbös Gyula 1933-ban benyújtott Mussolininek. Ebből kiderül, hogy nem a Székelyföld visszaszerzése volt fontos, hanem elsősorban a kulcsfontosságú Zsil-völgye, a cél pedig Magyarország gazdasági és katonai potenciáljának kibővítése lett volna – ismertette Bárdi Nándor.
A revizionista akciókat a magyar külpolitika irányította, de hozzájárultak különböző társadalmi egyesületek is, amelyeket kormányzati tényezők hoztak létre. A revíziós döntések szakmai előkészítője az Államtudományi Intézet. Bethlen környezetében volt egy szakértői csoport, amelyet döntően Jancsó Benedek határozott meg, a béke-előkészítéstől a menekültügyig és a támogatáspolitikáig ez a kör irányította a történéseket, háttérintézményeket is létrehoztak. Erdélyben a Népies Irodalmi Társaság foglalkozott a társadalomszervezési feladatokkal.
Párhuzamos társadalom szervezése és támogatáspolitika
A magyarságpolitikai stratégia egyik kérdése, mit tegyen az önállóan politizáló magyar kisebbségi elit. 1920 júniusáig például világos volt, hogy a hűségesküt az utódállamok kormányaira nem szabad letenni, hiszen a tisztviselői kar ezáltal elismerte volna a román hatalom fennhatóságát, és ezzel rontotta volna Magyarország pozícióit a béketárgyalásokon. Utána, mikor már letették volna, nem lehetett, emiatt a 350 ezer repatriáltból mintegy 220-250 ezer állami alkalmazott került hirtelen Magyarországra, ami komoly belpolitikai válságot okozott. Apáthy István egyetemi professzor letartóztatása után Grandpierre Emil kolozsvári bíró feladata volt irányítani a magyar tisztviselői kart, amelynek fizetését a magyar kormány előre két évre biztosította.
Mivel a román állam államosította és elvette a magyar iskolákat, az egyházaknak óriási szervezőmunkával közel kétszáz iskolát kellett létrehozniuk. Ennek megszervezésében mások mellett Papp Antal, Grandpierre Emil, Pál Árpád vett részt, feladatuk a budapesti kormány informálása volt, illetve az Erdélybe érkező pénzek elosztása a felekezeteken és tisztviselőkön keresztül. Ebből a csoportból alakul meg gyakorlatilag az Országos Magyar Párt magja is.
A párt 1928-tól kezd önálló politizálásba, ekkor indul el egy párhuzamos társadalomépítés, egy nemzeti összezárkózás. Akkor már nem abban gondolkodtak, hogy Erdély a román modernizáció motorja, vagy hogy az etnikai törésvonalakat a közös hagyományok révén "a transzszilván lélek" túllépheti, hanem abban, hogy a párhuzamos magyar társadalmat meg kell szervezni. A harmincas években az Országos Magyar Párt stratégiája az, hogy a nemzetiségi kérdést megpróbálja tematizálni, kirobbantani, gyakorlatilag egy olyan helyzetet teremteni, hogy a román állam valljon színt a nemzetiségi kérdésben. Ez persze nem történik meg, hanem inkább beindulnak az antirevizionista mozgalmak.
A határon túli magyar közösségek közül a csehszlovákiai magyarok kapnak arányaikon felüli támogatást Magyarországtól, pedig ott iskolarendszert nem is kell fenntartani, hiszen az csehszlovák állam magyar iskolákat működtet: ott a szlovák autonomista mozgalmakra ment el a pénz. Erdélyben viszont a magyarországi támogatások 90 százalékát kulturális célokra fordítják, a magyar oktatási intézményrendszer fenntartására. Ennek koordinálását a Felekezetközi Tanács végezte, amely 1918 novemberétől 1948-ig működött, és amelynek keretében a négy nagy magyar egyház a beérkező pénzeket a tanárok arányában osztotta szét. Nem a lélekszám volt a fontos, hanem hogy hány tanárt foglalkoztat egy bizonyos iskola. Azt is koordinálták, melyik településen milyen iskola legyen.
A másik kulcsfontosságú bizottság 1928-ban jött létre: a Tanulmányi Bizottság. Jancsó Benedekék a szász nemzeti mozgalom példájára akarták az Országos Magyar Pártot és a romániai magyarságot megszervezni, ehhez szükség volt egy új kisebbségi elit kinevelésére. Mivel magyarországi diplomákat Romániában nem fogadtak el, Kolozsváron kellett elvégezni az elitképzést; a Tanulmányi Bizottság lényege az volt, hogy az egyházi kollégiumokban egyetemi kurzusokat hirdettek meg, a résztvevő diákok 70 százaléka ösztöndíjakat kap a párttól, egyházaktól stb. A legtehetségesebbeket külföldre küldték, Franciaországba.
Bárdi számításai szerint a felekezeti iskolák költségvetésének 15-20 százaléka érkezett Magyarországról, a politikai pénzeknél elsősorban a pártaktivisták fizetésére ment el a pénz. Egy tanári fizetés 2500 lej volt, az aktivisták 1000 lejt kaptak, ami inkább fizetés-kiegészítés lehetett csupán. Bárdi könyvében több mint hétszáz ügyiratot dolgozott föl, amelyekben különböző személyek támogatást, segítséget, ügyintézést kérnek Magyarországról, ezek jelentős része magyarországi áttelepülési vagy elhelyezkedési kérelem, illetve segély igénylése. A magyar kormány úgy tekintette Erdélyt, mint amit csak ideiglenesen csatoltak el, és egy akció keretében - „Keleti akció” - szervezte meg a támogatását.
Történelmi bűn volt a revízió dilemmáinak elhallgatása?
„Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk” - mondta Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök Csőgör Lajosnak, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektorának 1945−1946 fordulóján. L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa által szerkesztett kötetből többek között kiderül, miért mondta ezt a püspök, illetve hogy tágabb kontextusban melyek voltak a II. bécsi döntés következményei a dél-erdélyi magyarság számára. Bibó István a II. bécsi döntésről úgy gondolta, kétségtelenül jobb volt, mint a történelmi magyar érdek érvényesítése és a trianoni román határ, ám nem hozott megbékélést – idézte fel Balogh a sepsiszentgyörgyi előadásban. Trianon mindenképp – mint oly sok 20. századi eseménynek – a II. bécsi döntésnek is a legfontosabb előzménye. Trianonnal Magyarország középhatalomból a térség leggyengébb államává vált, jogosan érezték igazságtalannak a békeszerződést – vázolta a történész.
Trianon elsősorban egy vesztett háború következménye volt, bár más okok is hozzájárultak, mint például a dualizmus korabeli magyar kisebbségpolitika szűkkeblűsége, a korabeli magyar elit, az arisztokrácia szűklátókörűsége. Ugyanakkor az igazságtalanság abból is adódott, hogy a nagyhatalmak pont hogy a gyakran hivatkozott etnikai elvet nem tartották be, és tömbmagyar térségek is átkerültek az utódállamokhoz. Érthető volt tehát a magyar közvélemény felháborodása, de a korabeli politikusok tudatában voltak annak, hogy a teljes területi visszaállítás lehetetlen. A térség leggyengébb államaként Magyarországnak a nagyhatalmak támogatására lett volna szüksége, ám ennek a harmincas évekig nem volt realitása – magyarázta Balogh. Részleges revízióban, a határmenti területek visszacsatolásában – Felvidékről a Csallóköz, Romániából a Partium – lehetőségében gondolkodtak.
A történész szerint a magyar döntéshozóknak – Bethlennek, Gömbös Gyulának, Teleki Pálnak – a történelmi bűne az volt, hogy nem próbálták meg befolyásolni a magyar közvéleményt, hogy gondolkozzanak reálisan, és ne a “mindent vissza” alapelve harsogjon a sajtóban. Elmulasztották a reálisabb célkitűzések tematizálását.
A magyar-olasz barátsági szerződés 1927-ben valóban áttörést hozott a magyar revíziós politikában, ám Mussolini támogatása nem volt elég, mivel a harmincas évektől Európa domináns vezető nagyhatalmává Németország vált, amely Hitler 1933-as hatalomra kerülése után expanzív külpolitikát folytatott, s a térség államainak leigázása volt a legfőbb célja. Németország a harmincas évekig nem támogatta a magyar revíziós törekvéseket, többek közt azért, mert Romániát stratégiailag és gazdaságilag is sokkal fontosabb partnernek tekintette, mint Magyarországot.
A magyar külpolitika legnagyobb dilemmája a harmincas évek második felétől, hogy Németországot valahogyan meg kell nyerniük a revízió támogatásához, tudták ugyanakkor, hogy ez az ország függetlenségének a feladását jelenti. Ha viszont szembeszegülnek Németországgal, nincs reális esélyük a revízióra. Teleki ezt látta, de nem beszélt erről, a közvélemény nem értesült a veszélyekről és kétségekről.
Egy diplomata visszaemlékezése szerint 1938-ban a miniszterelnök négyszemközti beszélgetésben rettentő veszélynek nevezte a revíziót, és azt mondta, a németek arra játszanak, a “mindent vissza” propaganda elvette az emberek józan eszét, a katonák a németek mellett akarnak verekedni. Kárpátalja visszatérésével, 1939-től vált a magyar külpolitika legfőbb céljává Erdély egy részének visszaszerzése, és ekkor következik be 1940 nyarán a nagy fordulat a német külpolitikában: Németország támogatni kezdte a magyar törekvéseket, majd augusztusban Hitler meghozta a II. bécsi döntést, amellyel Magyarországnak kedvezett, hiszen Erdély “kisebb és szegényebb” részét visszaadta. Blöffölt-e Hitlernek Teleki?
A német pálfordulásban szerepet játszott, hogy a Szovjetunió ultimátumot nyújtott be Romániának, hogy adja vissza Besszarábiát. Miután a román propaganda azelőtt azt hirdette, hogy egy rögöt sem adnak vissza “az ősi román földből”, Károly király pedig kijelentette, a román hadsereg fel van készülve a védelemre, valóban szégyenteljes volt a kivonulás. Hatalmas presztízsveszteség volt, és valószínűleg ez volt az egyik ok, amiért Németország fokozatosan megváltoztatta véleményét. Addig ugyanis Románia igyekezett elhitetni, hogy ő jelenti a legerősebb bástyát Európában a bolsevikok ellen. Korabeli román diplomáciai jelentések is arról számolnak be, hogy Erdély egy részének visszaadásához az vezetett, hogy a németek csalódtak a román haderőben. A németek akkor abban kezdtek gondolkodni, Magyarország lehetne inkább a bolsevik veszély elleni bástya – magyarázta Balogh.
Magyarország is úgy érezte, a besszarábiai kivonulás után felléphet Romániával szemben, nyíltan hangot is adott ennek, és tárgyalásra szólította fel Romániát. 1940 nyarán zsarolásnak vetette alá a német kormányt, miszerint ha nem próbálja enyhíteni a román álláspontot, akkor fegyveresen szerez érvényt követelésének. Németországnak ez nem hiányzott volna, mert már titkokban tervezte a Szovjetunió lerohanását, és a Balkánon békét akart.
Hitler jobbnak látta tehát, ha mediátorként lép fel, és próbálta rávenni a románokat, tegyenek engedményeket, és olyanokat mondott, hogy valóban jogtalanul bitorolják Erdély egy részét. A románok meglepődtek a dolgok alakulásán, kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni.
A magyarok nem kérték vissza egész Erdélyt, Teleki tudta, hogy ez lehetetlen, de az új határokról akart tárgyalni – erre azonban a románok nem voltak hajlandóak, azt javasolták, alakítsanak ki egységes homogén nemzetállamokat, lakosságcserével. Ez nem volt korrekt ajánlat, lévén hogy több mint másfél millió magyar élt Erdélyben, míg Magyarországon alig néhány tízezer román. A románok titkos terve az volt, ha Magyarország belemegy a lakosságcserébe, bizonyos kisebb partiumi területeket átadtak volna. A magyar kormány viszont hallani sem akart lakosságcseréről, különösen hogy az erdélyi közvélemény, elsősorban a székelység, bizonyosan ellenezte volna ezt.
Így a román-magyar tárgyalások sikertelenül végződtek, ekkor a magyar kormány ismét zsarolás eszközéhez folyamodott: Berlinben Hitlernek azt mondták, nem marad más hátra, mint a háború. Komolyan gondolta-e a magyar kormány, vagy csak blöff volt – ebben a történészek sincsenek egységes állásponton, L. Balogh Béni szerint viszont szinte bizonyos, hogy Teleki elszánt volt a háborúra, bár tudta, hogy a román haderő felkészültebb, de végső elkeseredésében nem látott más kiutat. Mindenki a revízió lázában égett, és tudta, ha nem születik pozitív döntés, óriási lesz az elkeseredés. Apor Vilmos szentszéki követnek írt leveléből is kiderül, hogy a háborús utat választotta volna, ugyanakkor meggyőződése volt, a revíziót “vérrel kell megpecsételni”, mert ha “érett almaként” hull Erdély az ölükbe, a magyar közvélemény nem fogja kellőképpen megbecsülni, és igenis áldozatot kell hozni érte. Több jel is mutat tehát arra, hogy Teleki elszánta magát a hadviselésre – vélte Balogh.
Hitler 1940 augusztusában úgy döntött, komolyan veszi Teleki fenyegetőzését, nem nézi blöffnek, főleg hogy attól tartott, egy magyar támadással párhuzamosan a szovjetek is megtámadják Romániát, és elfoglalhatják a kőolajmezőket, amire neki nagy szüksége volt. A német katonai hírszerzés észlelte is a szovjet csapatmozgásokat a román-szovjet határon, komolyan tartottak ettől az eshetőségtől. Hitler így – bár korábban megfogadta, magyar kérdésekben nem lesz többé döntőbíró, mivel szerinte az I. bécsi döntés után a magyarok “hálátlanok voltak” - ismét vállalta a szerepet, hogy megmentse a békét, és lekötelezze mindkét országot.
A legbennfentesebb román politikusokat is meglepte Hitler döntése. Amikor a németek és az olaszok a román külügyminiszter kezébe nyomták az új határokat ábrázoló térképet, Mihail Manoilescu összeesett a sokktól. Ez mutatja, a román politikai elit mennyire bedőlt saját propagandájának, és maguk is elhitték, hogy “az ősi román földet” már senki nem veheti el tőlük. Végig abban reménykedtek, hogy az ő elképzeléseiket veszi Hitler figyelembe, a homogén nemzetállamok kialakítását a lakosságcserék révén, s ez egyébként valóban közelebb állt Hitler gondolkodásmódjához, hiszen a “népi németek” átköltöztetését is támogatta.
A román közvélemény sem volt felkészítve, hatalmas sokkot okozott, hogy le kellett mondani Erdély egy részéről. Elképesztő menekülthullám indult el, a románok dél felé indultak. A dél-erdélyi magyaroknak pedig második Trianonnal ért fel Hitler döntése. Balogh könyvében idézi a korabeli reakciókat ezekre a történésekre: Kacsó Sándor brassói író, ügyvéd Lélekvesztő című regényében hánykolódó csónakhoz hasonlította a dél-erdélyi magyarokat, Méliusz József körutazást tett és hitelesen számolt be a dél-erdélyiek lelkiállapotáról, elkeseredettségükről, kiszolgáltatottságukról. Márton Áron püspök, aki Gyulafehérváron maradt, csalódott volt amiatt, hogy a megerősödött magyar állam nem védi hathatósabban a Romániában maradt magyarokat. Kilátástalannak érezte a helyzetet: amennyiben Dél-Erdély nem tér vissza, az ottani magyarság menthetetlen: vagy átmennek Magyarországra, vagy asszimilálódik. A könyvből kiderül az is, mi volt Mihály király és Antonescu célja: egy etnikailag homogén nemzetállam kialakítása, minden idegen elűzése, köztük a magyaroké. Ami “megmentette” a dél-erdélyi magyarságot, az a sokat kárhoztatott kölcsönös kisebbségpolitika, ami többnyire azt jelentette, ha Észak-Erdélyben egyes románok ellen visszaélések történtek, Dél-Erdélyben erre válaszul a magyarokon torolták ezt meg, és fordítva. Ez azonban visszatartó erővel is hatott a két kormányra, főleg a románra, hiszen Észak-Erdélyben több mint egymillió román maradt, míg Dél-Erdélyben kevesebb mint félmillió magyar – vázolta a helyzetet Balogh.
Számuk aztán rohamosan csökkent: négy év alatt több mint 200 ezren menekültek át, a magyar lakosság 40 százaléka, és ez mindmáig érezteti hatását az erdélyi etnikai viszonyokon. Például Torda lakosságának közel fele a harmincas években magyar volt, míg 1941-ben lecsökkent húsz százaléka. A Zsil-völgye magyar lakossága 70-80 százalékkal csökkent, Nagyszebené megfeleződött. A következményeket a mai napig nem heverte ki Erdély, hiszen már 1941-re a dél-erdélyi városok nagy részében román többség alakult ki.
Az érem másik oldala, hogy az észak-erdélyi magyarság megerősödve került ki 1945-ben a háború forgatagából, még akkor is, ha igen nagy társadalmi feszültségek voltak a négy év alatt a gúnyosan “anyásoknak” vagy “ejtőernyősöknek” nevezett, Magyarországról beözönlött magyar tisztviselőréteg miatt.
A köteteket a kiadótól vagy néhány könyvesboltban is meg lehet vásárolni.
Transindex.ro

Az író és a témahűség
Lőrincz György írót (1946, Kápolnásfalu) és munkásságát nem kell különösebben bemutatni Udvarhelyszéken, hiszen irodalmi eszmélése óta – első novellája 1970 karácsonyán jelent meg az Utunkban – minden betűjével a helyhez és az itt élő emberekhez kapcsolódik. „Immár bő negyven esztendeje, hogy a fiatalon kiválasztott témák körül mozgolódom, amikor írok – mondotta a közelmúltban –, novellákkal, karcolatokkal kezdtem az akkor rendelkezésre álló szépirodalmi orgánumokban, az Utunkban, az Igaz Szóban, a Korunkban, a Falvak Dolgozó Népében, később A Hétben is, de épp ilyen erővel vonzott az irodalmi és szociográfiai igényességgel megírt riport is. Magától értetődő, hogy azokban Beke György volt a példaképem, aki majdhogynem egyedüliként barangolta be magyar író-riporterként Erdélynek a Székelyföldön kívülre eső tájait. Ő hozta minden félreeső vidékről, elfogulatlanul és meglepő merészséggel a szórványban élők mindennapjait bemutató riportokat.
Én sokáig gyárban dolgoztam, sokkal szűkebb mozgásterem volt, de szülőfalumban, a két Homoród között, Udvarhelyen magam is a Beke Györgyéhez, s a másik nagy mesteremhez, a Bözödi György-féle látás- és szemléletmódhoz igazodva nyitott szemmel járkáltam és működtem.”
– Első könyved a Forrás-sorozatban megjelent Amíg csak él az ember tulajdonképpen riportsorozat (Székelyföldi tájak, sorsok a mű alcíme), 1980-ban látott napvilágot. Akkor már novellákból és karcolatokból is össze lehetett volna állítani egy könyvre valót…
– Így van. Valahogy mégis úgy alakult, Csíki László volt a szerkesztőm. Én vidéki emberként kívül estem az irodalmi élet fősodrán, megfogadtam a tanácsát, amikor azt javasolta, hogy az irodalmi riport abban a pillanatban inkább belefér a kiadói politikába a Kriterionnál, és át is megy a cenzúra szűrőjén. Aztán nemsokára megjelentek a novellák is kötetben (A hallgatás csöndje, 1983), de riportírást soha nem hagytam abba. Mindettől függetlenül jó volt ez az indulás.
– A nyolcvanas években s aztán a rendszerváltozás után úgyszólván minden prózai műfajt kipróbáltál. Írtál továbbra is riportokat, karcolatokat, novellákat, elbeszéléseket, kis- és nagyregényeket. Verssel próbálkoztál-e?
– Igen. Körülbelül öt verset mutattam meg pályám során irodalmi szerkesztőnek, de nyomtatásban egyetlenegy jelent meg. Édesanyámnak írtam, s valamikor a kilencvenes évek közepén közölte valamelyik Hargita kalendárium. Úgyhogy az a veszély nem áll fenn ezen a téren, hogy költőként skatulyázzanak be az irodalomtudósok. Bár, ki tudja, még változhatok a hátralevő nem túl hosszú időben, de nem nagyon hiszem.
Most is prózában gondolkodom, nagyobb lélegzetű és rövidebb írások egyaránt készülnek.
– A publicisztika egészen más dolog… Vagy kipattan az emberből, csak úgy, vagy pedig várni kell a megfelelő pillanatra.
– Így van. Rokon, ám teljesen más fogantatású, mint a próza, de nem alábbvaló! Publicisztikát a rendszerváltozás előtt is írtam, de aztán a fordulat után vált majdhogynem rendszeressé. A csíkszeredai Hargitába, az Előrébe, aztán a Hargita Népébe, a Romániai Magyar Szóba, és olyan tíz-tizenöt esztendővel ezelőtt igen gyakran publikáltam az Udvarhelyi Híradó korábbi változatában, amely furcsa átmenet volt akkor a napi és hetilap között, előbb hetente kétszer, majd háromszor jelent meg, mielőtt „igazi” napilappá változott volna a heti ötszöri megjelenéssel.
Ez a mostani könyv, az Időrendben az utóbbi három-négy esztendőben keletkezett hétfői jegyzetekből, néhány alkalmi beszédből, illetve másutt – a Magyar Naplóban, a Bárkában, az Agriában közölt kisesszékből, tárcákból áll. Majdnem háromszáz oldal. A tizennyolcadik köteted. És majdnem háromszáz oldal. Foglalatai a közelmúltnak. Prózai írások, esetleg „nagylélegzetű” regények vannak-e a tarsolyban?
– Vannak. A Budapesti Magyar Napló újra kiadja a Sóvárgás című kisregényemet, a csíki Pro-Print Kiadónál, amellyel immár évtizedek óta együttműködök – „embrionális” fázisban van egy két kisregényt és néhány novellát magába foglaló újabb mű. Ennek a tartalma és a terjedelme attól is függ, hogy sikerül-e megfelelő támogatáshoz jutnia a közeljövőben a kiadónak. Kis pénz, kisebb kötet. Ha a focira ez a mondás igaz, akkor az irodalomra hatványozottan ráillik. Most már „igazi” nyugdíjas vagyok, csak az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány körüli ügyvezetés teendőit végzem, s annyit írhatok, amennyit bírok és akarok. A hitem és az elkeseredettségem a régi.
Simó Márton
Székelyhon.ro,

Hiánypótló könyvek a romániai magyar kisebbségről
Kettős könyvbemutatót tartottak március 18-án, kedden a temesvári Bartók Béla Líceumban. Az „Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről” és a „Kiszolgáltatva.
A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940–1944 között” című hiánypótló köteteket a szerzők, Bárdi Nándor és a temesvári születésű L. Balogh Béni mutatták be a szép számú érdeklődőnek.
A könyvbemutató alkalmával dr. Bárdi Nándor (MTA TK Kisebbségkutató Intézet, Budapest) izgalmas előadást tartott a romániai magyar nemzeti mozgalmak létrejöttéről, a budapesti kormányzatoknak az erdélyi magyarságot támogató politikájáról a két világháború közötti időszakban. Izgalmas, térképekkel illusztrált háttér-információkat tudtunk meg a két világháború közötti magyar revizionista politikáról, az első és a második bécsi döntés előkészítéséről.
L. Balogh Béni (Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest) a dél-erdélyi magyar kisebbség helyzetéről tartott előadást az 1940–44 közötti időszakban, amikor az 500 000-res dél-erdélyi magyar kisebbség alig néhány hónap alatt 350 ezer főre csökkent, a helyben maradottakat gazdasági szempontból ellehetetlenítették, és a magyar közösség a reményvesztettség állapotába került. A magyar kisebbséget ért atrocitásokat valamennyire fékezte a kölcsönösségi nemzetiségi politika mechanizmusa, amely azt jelenti, hogy a két ország túszként használta az észak-erdélyi román, illetve a dél-erdélyi magyar kisebbséget.
A Pro Print kiadónál megjelent köteteket a szerzők a helyszínen dedikálták.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

Könyvbe vetett hittel
A közelmúltban zajlott le az Udvarhelyi Híradó szerkesztőségének udvarán a II. Székelyföldi Könyvnapok. Azt állítjuk, hogy ezzel hagyományt teremtettünk, bár az idei valamivel gyengébb volt, mint a tavalyi. Hol az időjárás, hol a (nagyobb) társadalmi jelenségek „hordozzák” a könyvszakmai jelenségeket, úgy tűnik azonban, hogy idén jól sikerült az időzítés. A vásárlóközönséget azonban nem igazán sikerült érdemben megszólítani – sajnos -, hiszen nem fordultak meg tömegek a Szentimre utcai udvarban.
Hagyományos partnereink, a Hargita Kiadóhivatal, a Pro Print Könyvkiadó, a Bookart Kiadó, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, a Firtos Közművelődési Egyesület, a Károlyi Gáspár Alapítvány elég széles kínálattal rukkoltak elő. Idén a székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban is zajlottak mellékrendezvények.
Igazi sikernek számít a találkozó első napján, csütörtökön este, a Czegő Zoltánnal és Ráduly Jánossal tartott találkozó, amelyhez az apropót Székely Ferenc interjú-kötete szolgáltatta, amely a közelmúltban látott napvilágot. Az est házigazdája, Lőrincz György a kötetben szereplő két írót faggatta, illetve bemutatta Székely Ferencet, aki Erdőszentgyörgyön él, Udvarhelyen igen kevesek ismerik, hiszen a négy középiskolai éven kívül nem élt életvitelszerűen a városban. Székely Ferenc röviden vallott életútjáról.
Az elmúlt évtizedekben, bár mindig vonzotta az irodalom, nem foglalkozhatott főállásban a betűvetéssel, újabban azonban önkormányzati lapok munkatársaként, értékes interjúsorozatok „provokátoraként”, antológiák ötletgazdájaként és szerkesztőjeként bukkan fel az irodalmi életben.
Öreg író nem vén író!
A legutóbbi időszakban az idén hetvenéves írókat kereste meg, köztük Oláh Istvánt, Farkas Árpádot. A kimerítő „beszélgetések” – amelyek többnyire elektronikus úton, az internet segítségével készülnek – szerzői maguk a megszólalók is, hiszen általában maguk is szerkeszthetik, javíthatják, bővíthetik, szűkíthetik a mondandójukat. Erről a munkafolyamatról érdeklődött Lőrincz György, majd szó esett a Sütő Andráshoz kapcsolódó emlékeikről. Anekdoták hangzottak el, s még az is kiderült, hogy Székely néhai Sütő András „golyós-írónjával” dedikálhat.
Czegő Zoltán huszonkét évet tartózkodott Magyarországon. Immár négy esztendeje azonban ismét a Székelyföldön él, Sepsiszentgyörgyön, abban a városban, ahol annak idején középiskolás, „aparitor”, majd újságíró és kibontakozó munkásságú író és költő volt. A hetvenhat éves Czegő ma többnyire prózaíróként jeleskedik – az utóbbi években több regényt alkotott, amelyek komoly sikereket arattak,három éve a Katonabogár több utánnyomásnak köszönhetően háromezernél is nagyobb példányszámban fogyott, amely manapság igen magasnak számít. Büszke arra, hogy publicistaként szólhat bele a közösség életébe, s arra, hogy annyira bíztak benne a sepsiszentgyörgyiek, hogy városi tanácsossá választották. „Az írott szóval ma is lehet és kell tenni a közösségért – mondotta –, ott kellett folytatnom, ahol 1988-ban, az ország kényszerű elhagyásakor abbahagytam.”
Ráduly János hetvenhét éves, összesen nyolcvannyolc kötete látott ez idáig napvilágot. Néprajzi gyűjtéssel, helytörténettel, műfordítással, rovásírás-kutatással, prózával, verssel egyaránt foglalkozik. Lendülete töretlen, hiszen minden műfajban újabb kötet-tervei vannak. Több mint bizonyos, hogy nyolcvanadik életévére elérheti a századik megjelent könyvet. Ezen az esten legújabb találmányai közül, a „félperces” novella műfajához tartozó munkáiból és a friss hajtású haikukból olvasott fel néhányat.
Czegő Néma lovak című új regényének cselekménye 1660-1661-ben játszódik, abban a korban, amely az első világháborúig Erdély történetének legnagyobb pusztulását hordozta, amikor négy fejedelem vetélkedett a hatalomért, amikor egymást ölték a magyarok, s ráadásul a törökök és a tatárok is az országra törtek.
Érdekes színfoltja volt idén is a Könyvnapoknak Gyöngyössy János. Nem számít újdonságnak a Székely templomerődök című általa írt és rajzolt könyv, amelynek harmadik kiadása a Góbé Szellemi Termékek sorában látott napvilágot tavaly a Merkúr és Szuper Áruházlánc üzemeltetőjének támogatásával, de idén is az fogyott a legnagyobb példányszámban. A mérnökök közt a legjobb grafikusnak és a grafikusok közt a legjobb mérnöknek számító szerző legújabb munkáiról és készülő terveiről, két komoly projektről beszélt. Legkésőbb két héten belül mind a két tervet nyilvánosságra hozzuk, amelyek hosszútávon működnek majd és igen markánsan jelen lesznek a székelyföldiek életében. Erről most csak ennyit.
Mindenképp lesz folytatás
A II. Székelyföldi Könyvnapok szervezői és a résztvevő kiadói vállalkozások, a megjelent könyvkereskedők e két nap során – amikor nem kellett a vevőket kiszolgálni – végig tanácskoztak, tapasztalatokat cseréltek, és közösen gondolkodtak a jövőre vonatkozóan.
A Székely Könyvtár 18. kötete: Márton Áron Válogatott írások és beszédek. A sorozat pillanatnyilag a 20. címnél tart, de a somlyói búcsúra, Pünkösdre öt új kötettel rukkolnak elő a szerkesztők
Az informális beszélgetések során kiderítették, hogy szükség van minden hasonló jellegű fórumra, amely vásár, figyelemfelkeltés, reklám és népszerűsítés is egyben. Nem elég az évenkénti egyszeri seregszemle, hanem a helyi termékek vásárához hasonlóan, meg kívánnak honosítani egy havi rendszerességgel visszatérő könyvszakmai fórumot, amely jól kiválasztott helyen működve igen érdekes színfoltja lehet a város kulturális életének. Értékesítésre és újdonságok bemutatására is alkalmassá kívánják tenni ezt a helyet, hogy ne feledkezzenek meg az emberek a könyvről, mint „analóg adathordozóról”, amely oly hosszú ideje (szoba)társuk a hétköznapokban és ünnepekben egyaránt. A megfelelő helyszín kiválasztásán dolgoznak a kiadók és a könyvek forgalmazói. Hamarosan ennek is látszata lesz.
Simó Márton. Székelyhon.ro

Alföldi szemmel Erdélyről, Székelyföldről
Székelyekkel olvasmányaimban a hetvenes évek közepén találkoztam először. Akkor vettem kezembe a kézdivásárhelyi születésű Dávid Antal regénytrilógiájának (Erdély nagy romlása) első kötetét. Ebben nagy meglepetéssel olvastam, hogy a székelyek borvizet isznak és harisnyát hordanak.
Sehogy sem értettem: ezek a székelyek folyton fröccsöt isznak, és zokniban járnak, gatyát vagy nadrágot nem is viselnek?? Utóbb persze az egyik tanáromtól megtudtam, hogy a borvíz egyáltalán nem fröccs – és a székelyharisnya sem zokni. Amikor mindezt elmeséltem évekkel később székely barátaimnak, nagyokat kacagtak az alföldi suhanc tudatlanságán… 1980 legelején jutottam el először Székelyföldre, egy újdonsült oroszhegyi ismerősömet próbáltam megkeresni. Akkora hó volt, amilyet korábban nem láttam, pedig a hatvanas-hetvenes években még az Alföldön is voltak kemény telek. Az ismerősömet nem találtam otthon, viszont megismerkedtem Burus tanár úrral, aki megszánta a fagyoskodó idegen fiatalembert, és behívta a házukba melegedni. (Az élet furcsa fintora, hogy most abban a faluban lakom, amelynek Oroszhegy a romániai testvérfaluja, és majd’ két évtizeddel később a tanár úr fia, Endre adta ki néhány könyvemet a Pro Printnél...) A nyolcvanas években rendszeresen jártam Erdélyt, a végcél legtöbbször Székelyföld volt. A Kádár-rendszer utolsó évtizedének elején még nem volt olyan nagy divat az Erdély-járás, mint a nyolcvanas évek vége felé. A rokonokkal rendelkezőkön és a csempészeken-üzéreken kívül inkább csak humán értelmiségiek, egyetemi, főiskolai hallgatók alkották az „Erdély-járók” kis csapatát. Mindig nagy szeretettel és örömmel fogadtak be teljesen ismeretlen emberek – pedig bőrüket vitték vásárra. A rendszer bukása után született nemzedék már el sem tudja képzelni, hogy a Ceauşescu-diktatúrában tilos volt külföldi állampolgárnak – hacsak nem elsőfokú rokon – magánháznál megszállnia. (A 21. század elején budapesti levéltári kutatásaim során tudtam meg, hogy az 1974-es, nyíltan diszkriminatív törvény kérdését Magyarország képviselői minden magas szintű találkozón fölvetették – eredményt elérni azonban nem tudtak, a románok erről még csak tárgyalni sem voltak hajlandóak.) Akiről megtudta a rendőrség, hogy idegeneket fogadott be, azt komoly pénzbüntetéssel sújtották, és a Securitate is zaklatta. Ennek ellenére a magyarok döntő többsége vállalta a kockázatot. Szerencsére miattam senkit sem büntettek meg. A szállást mindig igyekeztem meghálálni, leginkább valamilyen tiltott könyvvel. Akkoriban ugyanis a román vámosok és határőrök szabályszerűen vadásztak a magyar nyelvű könyvekre, főleg, ha az a magyar történelemről szólt. Voltak kimondottan szigorúan tiltott könyvek (például Orbán Balázs munkája, majd a háromkötetes Erdély története), de a nyolcvanas évek vége felé még az útikönyveket is elkobozták. Természetesen, mi nem adtuk fel: újabb és újabb trükköket találtunk ki, amivel – ideig-óráig – ki tudtuk játszani a határőrizeti szervek éberségét. Ha valaki lebukott (vagyis megtalálták az eldugott könyveket, és sikerült rábizonyítani, hogy az övé), leszedték a nemzetközi vonatról, vagy az autóval visszafordították (a könyveket persze elkobozták). Amikor a 2000-es évek elején végre kutathatóvá váltak a nyolcvanas évek romániai vonatkozású magyar diplomáciai iratai is, meglepetten tapasztaltam, hogy a budapesti külügyminisztériumban egyre nagyobb aggodalmat váltott ki az, hogy évről évre mind több magyar állampolgárt fordítanak vissza a románok a határról. (1985-ben csak a kürtösi határállomásnál majdnem négyezer volt a visszafordított turisták száma. Ebben én is szerepelek – nemegyszer buktam le Kürtösön…) Amikor ezt a kérdést fölvetették egy-egy tárgyaláson, a román partner lesöpörte az asztalról. Meg kell még azt is jegyeznem, hogy a „hivatalos Magyarország” egyáltalán nem nézte jó szemmel, hogy a magamfajta fiatalok rendszeresen járnak Erdélybe, és hozzák az ottani híreket az újabb és újabb jogfosztásról, az erdélyi magyarság üldözött helyzetéről. „Veszélyes nacionalistáknak” tartottak minket, akikkel csak baj van. (Egy alkalommal egy belügyes tiszt azt próbálta nekem bemagyarázni, hogy a Ceauşescu-rendszer magyarellenességét Nyugatról szítják, hogy ezzel is éket verjenek a két baráti szocialista ország közé. Nyelni-köpni nem tudtam ekkora marhaság hallatán…) Tulajdonképpen nemcsak a Securitatétól kellett tartanunk, hanem bizonyos szinten a magyar állambiztonsági szervektől is.
A rendszeres „kijárással” párhuzamosan, szegedi tanulmányaim során igyekeztem minél több könyvet elolvasni az erdélyi magyarság történelméről. Szerencsém volt, ugyanis mivel az egyetemi könyvtárban dolgoztam, a szigorúan tiltott és csak igazgatói engedéllyel olvasható könyvekhez is hozzájutottam. Ráadásul a nyolcvanas évek közepén létrejött az egyetemen a Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyűjtemény (közkeletű nevén Dokumentációs Tár), ahol mindenféle olyan anyagot gyűjtöttünk, amely a kisebbségi kérdéssel, az erdélyi magyarság sorsával foglalkozott. Részben ennek köszönhetően az Erdéllyel kapcsolatos olvasottságom messze az átlag fölött volt. Azt is meg kell azonban gyorsan jegyeznem, hogy ez az információhabzsolás nem öncélú volt: ha kiutaztam, mindig igyekeztem továbbadni a legfrissebb ismereteimet székely barátaimnak. Egyetemi tanulmányaimat szerencsére a Kádár-rendszer bukása után fejeztem be, ekkor már kutathatóvá váltak azok a korábban hozzáférhetetlen magyarországi levéltári források, amelyekből meg lehetett ismerni az erdélyi magyarság 1945 utáni történetét. Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába, egyre többet publikáltam – jórészt erdélyi folyóiratokban, egyebek között a Székelyföldben. Szándékom most is az volt, hogy minél többen ismerjék meg az 1945 utáni évtizedek történelmét – hogy okuljanak a múlt hibáiból, tévedéseiből. A napokban ismét a kezembe vettem Bözödi György legendás könyvét, a Székely bánját. Újraolvasva ismét az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a székelység mindig akkor tudott boldogulni, ha összefogott, és nem egymás ellen harcolt. Mindazok, akik napjainkban a székely autonómia kivívásáért küzdenek, jó lenne, ha erről nem feledkeznének el…
Vincze Gábor, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Novák Csaba Zoltán
LÉPÉSKÉNYSZERBEN „Barátságra ítélve.” Kádár János és Ceausescu 2.
A mérsékelt számonkérés időszakától a diplomáciai hidegháborúig: Kádár jól látta Ceauşescu „predesztinált” bukását, de kettőjük kapcsolatából rövid távon Ceauşescu került ki nyertesen.
A „mérsékelt számonkérés” időszaka
A hatvanas évek végére, a hetvenes évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a két ország közötti kapcsolatban nem csak a történelmi örökség és a nemzetiségi kérdés jelent problematikus pontot, a kommunista ideológia értelmezésében, a szocialista tábor jövőjét illetően is jelentős eltérések mutatkoztak. Kádár számára, amint azt többször hangsúlyozta, a Szovjetunió által kezdeményezett politikai, gazdasági együttműködés tűnt a járható útnak oly módon, hogy közben Magyarország ne térjen le a „klasszikus kádárizmus” útjáról. A romániai belpolitikai történések viszont jelentős belpolitikai fordulatot vettek. 1971-ben véget ért a Ceauşescu által, politikai célokból kezdeményezett rövid nyitási időszak. A júliusi tézisekkel nyilvánvalóvá vált, hogy a Ceauşescu-féle pártvezetés az ideológiai befele fordulás, a gazdasági reformok elutasítását helyezi előtérbe. Ceauşescu rendszere látványos neosztálinista jegyeket hordozott magában, amit különutas politika folytatása tett még markánsabbá. A jó taktikai érékkel bíró román pártvezető a szovjetek oldaláról is bebiztosította magát. A hatvanas évek második felében világosan jelezte a szovjeteknek, hogy nem kérdőjelezi meg a kommunista dogmákat, a szocialista tábor egységét, de ezek romániai megvalósításában külön utat akar.
A romániai helyzet változásával párhuzamosan Kádárnak belső kritikákkal is szembesülnie kellett. A magyarországi értelmiségi társadalom és ennek hatására néhány politikus is érzékelte, hogy a román-magyar viszony nem lépett előre a hatvanas évek tárgyalásai, az ott alkalmazott taktika nyomán. 1968-ban a Magyar Írószövetségben az értelmiségiek azt kérték számon, hogy mit tesz az MSZMP a határon túliak kérdésében. Nem sokkal később a romániai Fazekas János panaszai miatt a Népszabadság főszerkesztője, Gosztonyi János feljegyzést intézett Kádárhoz és felrótta az MSZMP Romániával szemben tanúsított passzivitását. A lassan körvonalazódó újabb Kádár-Ceauşescu találkozóra tehát az előbbinek lépnie kellett.
Erre az 1972-es barátsági szerződés aláírása jelenthetett megfelelő lehetőséget. A megoldatlan problémákat immár nem lehetett megkerülni, a magyar vezető nem tekinthetett el a belső kritikáktól. A találkozó előkészítése, Komócsin Zoltán és Aczél György tárgyalásai a román partnerekkel látszólag ezt jelezték. Az előkészítéssel megbízott Aczél és Komócsin az egyeztetések során egy sor olyan problematikus kérdést is felvetett, amire az előző években nem volt példa.
A két magyar politikus szembesítette a román küldötteket azzal, hogy a magyar fél, hogy az előző tárgyalások során lefektetett együttműködési alapelvek nem valósultak meg a gyakorlatban. Aczél sérelmezte, hogy Magyarország már évek óta nem kap választ olyan fontos kérdésekben mint: a vízügyi megállapodás, kulturális cserék, gazdasági kapcsolatok, kereskedelem stb. Ezúttal terítékre kerültek a román-magyar kapcsolatok neuralgikus pontjai, köztük a legkényesebb kérdés, az erdélyi magyarság helyzete is. A Paul Niculescu Mizil vezette román küldöttség válaszaiból azt lehetett kiszűrni, hogy a két vezető találkozása során végre előrelépésekre kerül sor.
A előkészítés során tehát adott volt a terep Kádárnak, hogy eredményeket csikarjon ki román partnerétől, amely ezúttal is a megszokott defenzív stratégiát választotta: védeni a meglevő pozíciókat, a status-quót, kivédeni és mérsékelni Magyarország túlzottnak tartott közeledési törekvéseit. Kádár ezúttal a jó példák ismertetése mellett egy kis lépéssel lelőbbre ment, a mérsékelt számonkérés taktikáját is bevetette. A két vezető beszélgetése során ismét felszínre került a két rendszer működése közötti különbség. Kádár, az aki nincs ellenünk, velünk van taktikáját vázolta fel, de Románia ekkor már az ideológiai szigor újabb útját járta. Kádár újabb kísérletet tett a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésére, konzulátusok felállítását javasolta és a Ceauşescuval való találkozásai során (tudomásunk szerint) először felvetette az oly kényes nemzetiségi kérdést is. Hangsúlyozta, hogy belügyi kérdésnek tekinti ugyanakkor arra hivatkozott, hogy érdekli a magyar közvéleményt a probléma, ezért nem kerülheti meg.
A román vezető az eddig is bevált taktikát alkalmazta, elviekben egyetértett a magyar felvetésekkel, a gyakorlati megvalósításokat viszont időben eltolta. A romániai helyzet felvázolása közben pedig visszaverte a nemzetiségi kérdésben elhangzott magyar utalásokat. Kádár nem bonyolódott vitába, pedig a magyar pártvezetésnek ekkor már összetett elemzései voltak a romániai helyzetről, a nemzetiségpolitikában felmerülő problémákról. A találkozóról Kádár javaslatára emlékeztető is készült, amely a magyar fél számára életben tartotta azt a reményt, hogy ezúttal konkrét megvalósításokra is sor kerül.
Az 1972-es találkozó nem váltotta be a várt magyar reményeket. A román pártvezetés nem nyitott, ellenkezőleg sok területen még inkább visszafogta a kétoldalú kapcsolatokat, elsősorban a kulturális élet területén. Ceauşescu, ekkor már államelnöki funkcióban is, nagyfokú hatalomkoncentrációt hajtott végre, személyi kultusza növekvő tendenciákat mutatott. A magyar külügyminisztérium elemzése szerint a szomszédos ország a „nemzeti érdekeit a szocializmus fölé állította, a szocializmusban bekövetkezett változásokat figyelmen kívül hagyja a szocialista országokkal való kapcsolatában, a KGST-ben a saját érdekeit a közösségi érdekek fölé helyezi.” Az elemzés aláhúzta, hogy Magyarország és Románia kapcsolatai formailag rendben vannak, de messzire elmaradnak a lehetőségektől. Az 1972-es találkozó emlékeztetőjéből a reméltnél is kevesebb valósült meg, nem növekedett a kishatárforgalom, a kulturális termékek cseréje csökkent és nem utolsó sorban, nem javult, sőt látványosan romlott a határon túli magyarság helyzete is.
A magyar közvélemény ekkor már tisztában volt a helyzet mélységével. Az értelmiségiek részéről egyre több kritika fogalmazódott meg Kádár irányába, hogy magára hagyta az erdélyi magyarokat. Közben elkészült az első hivatalos elemzés is a határon túli magyarok helyzetéről. Valószínűleg a belpolitikai nyomás hatására vállalta Kádár, hogy egy újabb, számára egyre kényelmetlenebbé váló, magyar-román találkozón vegyen részt. Kádár tartózkodó magatartásáról számol be Roska István is visszaemlékezésében. A magyar vezető már annyira nem óhajtotta román partnere társaságát, hogy nem volt hajlandó Nicolae Ceauşescuval egy épületben megszállni. Kádár ekkor még mindig hajlott arra, hogy a kényes kérdéseket a kétoldalú kapcsolatok szintjén lehet megoldani és nem a nemzetközi fórumok előtt. Végül 1977-ben két fordulóban találkoztak a határ mellett, Nagyváradon, majd Debrecenben.
Kádár ismét a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésével próbálkozott. Az ebben a kérdéskörben szokásos problémák (kulturális csere, oktatási együttműködés, kishatárforgalom stb.) mellett két olyan javaslattal is előállt, ami gyakorlatba ültetésétől konkrét megoldásokat remélt. A nemzetiségek híd szerepének elfogadtatásától az erdélyi magyarság kettős, elsősorban a Magyarországihoz való kötődésének elismerését remélhette. A konzulátusok felállításával pedig a kétoldalú kapcsolatokat pedig jogilag és törvényesen szabályozott új szintre lehetett volna emelni a remények szerint.
Kádár némi sikerként könyvelhette el, hogy végül is mindkét javaslatát elfogadta a román fél. A közös nyilatkozatban szerepelt a nemzetiségek híd szerepének elve, illetve a konzulátusok felállítására is konkrét ígértek hangzottak el.
A jószomszédi stratégia bukása és a diplomáciai „hidegháború”
A Nagyvárad-Debrecen találkozó utáni reményeket a romániai belpolitikai változások nagyon gyorsan eloszlatták. A reformokra képtelen, a nemzetközi gazdasági helyzettől is sújtott Ceauşescu rendszer tovább ment a neosztálinista gazdaságpolitika és az egyszemélyes diktatúra fémjelezte úton. A román pártvezér felismerte azt, hogy addig, amíg nem áll fenn részéről a szocialista tömb elhagyása, addig Románia kérdése nem lesz stratégiailag fontos az amúgy is belső politikai és gazdasági problémákkal terhelt Szovjetuniónak. A nyolcvanas évektől kezdődően nyílt asszimilációs politikát folytattak a nemzetiségek ellen. A két ország kapcsolat nem hogy javult volna 1977 után, hanem határozottan negatív tendenciákat mutatott. Kádár Nicolae Ceauşescuval kapcsolatos külpolitikai törekvései és stratégiája csődöt mondott. A magyar külügyminisztérium éves jelentése csökkenő tendenciákról beszélt minden területen.
Kádár ekkor már, felismerve a Nagyvárad-Debrecen utáni zsákutcás helyzetet, tudatosan kerülte a román pártvezetővel való hivatalos találkozót. Ceauşescu viszont több úton-módon jelezte, hogy szívesen ellátogatna Budapestre, viszonozni az 1972-es magyar látogatást. Kádár, az eddigi sikertelen próbálkozásai után nem szerette volna legitimálni a romániai állapotokat, Ceauşescunak viszont, az egyre elszigeteltebb külpolitikai helyzetben jól jött volna ily módon kommunikálni, hogy a román-magyar kapcsolatok a helyes mederben vannak. A hivatalos magyar álláspont szerint a felsőbb szintű találkozó akkor érik be, ha a függő kérdéseket le tudják zárni, ha a 1977-es találkozó eredményeiről pozitív mérleg vonható meg.
Kádárnak 1977 után sikerült elkerülnie a Ceauşescuval történő hivatalos, kétoldalú találkozót. A nemzetközi fórumokon kívül többé nem találkoztak. Ugyanakkor nem menekülhetett a román vezető politikájának következményeitől. A romániai magyarság helyzetének romlásával és a magyarországi közvélemény ebben a kérdésben is egyre aktívabb megnyilvánulásai lépéskényszerbe hozták. A magyar pártvezetésnek komoly ellenlépéseket kellett tenni. Kádár ebben már nem kívánt részt venni, a megoldást másokra bízta, azt is mondhatjuk, szabad kezet adva. A nyolcvanas évek közepétől erőteljes propaganda- és diplomáciai háború bontakozott ki a két ország között. Ceauşescu teljes erőbedobással vett részt ebben, Kádár viszont csak asszisztált.
Összegzés Ha a fent vázolt eseményeket kivetítenénk egy képzeltbeli grafikonra egy erőteljesen hullámzó, az idő múlásával kimondottan lefele tendáló kapcsolatrendszer képét kapnánk meg. Mindezt több tényező is befolyásolta: a két ország belpolitikai helyzete, történelmi öröksége, a szocialista táborban és a nemzetközi életben lezajlott folyamatok, a két politikus szocializációja, habitusa. A két vezető kapcsolatát és a korszakot alaposan megvizsgálva kijelenthetjük, hogy két, egymástól nagyon különböző, esetenként egymásnak teljesen ellentmondó személyiségről, politikai koncepcióról beszélhetünk.
Kádár János internacionalista volt, Trianon után született és a munkásmozgalomban szocializálódott. Reálpolitikus volt, nem szerette a kockázatot. Fontos volt számár a „fontolva haladás”, a biztosan elérhető eredmény. Internacionalizmusa végigkísérte egész pályafutását, és meghatározta a munkásmozgalomhoz és a szocialista táborhoz fűződő viszonyát. Ami a Szovjetunióval való kapcsolatát illeti, ezt nagymértékben meghatározta 1956 öröksége is. Kádár plebejus nemzetfelfogása is valószínűleg az internacionalista szocializációjából és az ország reálpolitikai helyzetéből fakadt. Kádárra, ahogy többen is megállapították, jellemző volt, hogy gyakran jobban félt a magyar nacionalizmustól, mint a szomszédos országok nacionalizmusától.
Nicolae Ceauşescu szintén a munkásmozgalomban szocializálódott, de politikai karrierjének alakulását nagyban meghatározta a párton belüli frakcióharc. 1952-ben a hazai, „nemzeti” vonal győzedelmeskedett a Luka László és Ana Pauker fémjelezte moszkovita frakció fölött, 1956 után pedig a megerősödött román pártvezetés fokozatosan elkezdte a Szovjetuniótól történő „függetlenedés” előkészítését és megvalósítását. Ez a későbbiekben a párt egyik legfontosabb legitimációs eszköze lett. Ceauşescu ilyen értelemben nacionalista volt, hatalmát nagymértékben a nemzeti szuverenitásra és saját erőforrások használatának mobilizálható hatására építette. A nacionalizmust legitimációs és mobilizációs eszközként használta. Ceauşescu a hatvanas évektől egy emancipációt óhajtó romániai elit élén állt, és ennek a törekvéseit fogalmazta meg, ugyanakkor diktátor is volt. Kádár reformokkal, antinacionalizmussal, társadalmi megbékéléssel és jóléttel operált, Ceauşescu ellenkezőleg: egyre nagyobb teret engedett a nemzeti tudatnak.
A hatvanas évek közepétől Kádárnak a nagy társadalmi támogatottsággal bíró Ceauşescuval kellett volna rendezni a magyar-román kérdéseket, kitörni az 1956 utáni defenzív állapotokból. Kádár ekkor úgy mérte fel, hogy a két ország belső viszonyainak kölcsönös kiismerésével, rendezésével elérhető lesz a szerinte mindenre megoldást hozó kétoldalú kapcsolatok elmélyítése. Az 1966-os és 67-es találkozók ennek a szellemiségében zajlottak le.
Kádár a belső reformok, a szocialista együttműködés útján járó, a belpolitikai „hibákat” állandóan az internacionalizmus szellemiségében korrigáló Magyarország barátságát ajánlotta fel annak érdekében, hogy kielégítse a magyar társadalom és a politikai osztály igényeit, elvárásait. Ceauşescu ekkor már a különutas politika ösvényét járta. Románia részéről nem merült fel a kommunista ideológiával való szakítás, a tábor elhagyásának lehetősége, ugyanakkor világosan jelezte (és az adott politikai kontextusban meg is tehette), hogy saját erőforrásait használva halad a szocializmus útján. Ebben Magyarországra csak annyiban volt szükség, hogy a román pártvezetés szándékainak megfelelően kezelje a két ország között a nemzetiségi kérdés miatt fennálló sajátos viszonyt. Ceauşescunak ebből a logikából nézve nem állt érdekében a kétoldalú kapcsolatok átlagosan túli elmélyítése. Az internacionalizmus sem motiválta, és a romániai magyarság és az anyaország viszonyának elmélyülése sem állt érdekében. Ezt különböző taktikai fogásokkal érte el. Kádár Jánossal szemben a halogatás és a látszatkapcsolatok fenntartása taktikáját alkalmazta, belpolitikai szinten pedig esetenként a romániai magyar elit részleges politikai integrációjával húzta ki sikeresen a kérdés méregfogát.
A hetvenes évek elejére nyilvánvalóvá vált Kádár számára is, hogy az előző taktika nem hozta meg a kívánt eredményeket. Ráadásul, a nemzetiségi kérdés területén a magyar értelmiség részéről is egyre nagyobb nyomás nehezedett rá. A román pártvezetés mindenképpen szembesíteni kellett a magyar részről felmerülő problémákkal. Kádár ezt 1972-ben és 1977-ben mérsékelt formában tette meg. Ekkor sem mert felvállalni egy esetleges konfliktushelyzetet román partnerével. Jellemző, hogy az Aczél, Komócsin előkészítőn sokkal hangsúlyosabban merültek fel a problémák, mint a későbbi államfői találkozón. 1977-ben a két vezető a két ország határán találkozott, és mindketten elmentek addig a határig, ameddig politikájuk engedte őket. És ez fordítva is igaz: mindkét politikus eljutott addig a pontig, ameddig a másik engedte őt.
1977 után már nem került sor több kétoldalú találkozóra, habár a román fél taktikai megfontolásból többször is szorgalmazta. A két ország viszony a nyolcvanas évektől folyamatosan romlott, sőt azt is mondhatjuk, hogy egyfajta diplomácia „hidegháború” vette kezdetét. Kádár ebben viszont már nem vállalt aktív szerepet.
A korszakot vizsgálva azt is megállapíthatjuk, hogy az esetek többségében Kádár lépéskényszerben volt Ceauşescuval szemben. 1956 után új alapokra kellett helyezni a kétoldalú kapcsolatokat, a hatvanas évek végén figyelembe kellett venni Ceauşescu nemzetközi sikereit, és nem utolsó sorban folyamatosan figyelni kellett a két ország történelmi örökségét, a romániai magyarság helyzetét, amire a magyar társadalom érthető módón érzékeny volt.
Kádár és Ceauşescu kölcsönösen nem kedvelték egymást, és ez a kortársak visszaemlékezése mellett kimutatható a személyes találkozókról készült jegyzőkönyvekből is. A Kádár-Ceauşescu beszélgetésekből általában hiányoztak a hivatalos kapcsolatokon túlmutató személyes megnyilvánulások. A szovjet-román találkozókon a két ország kapcsolatában mélypontot jelentő hatvanas években sem maradtak el az anekdotázások, a különböző vadásztörténetek kölcsönös megosztása. Kádár nem kedvelte román partnere stílusát, személyiségét, politikai habitusát. Ceauşescu túl gyengének tartotta Kádárt, aki nem képes erőteljesen kezében tartani a dolgokat, így teret enged a Románia által túlzottan is félt magyar nacionalizmusnak. Ceauşescunak Kádár annyiban volt fontos, hogy a külvilág számára fenntartsa a normalitás látszatát, Magyarország nem tartozott a stratégiailag fontos partnerek közé.
Kádár nem volt dinamikus a Ceauşescuval való kapcsolatában, a tárgyalások során sosem váltott ütemet, kerülte a konfrontációt még akkor is, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az általa szorgalmazott stratégia nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Elvi megfontolásokból ugyanazt az internacionalista diskurzust erőltette, internacionalista szocializációja és a Trianon-komplexus foglya maradt a román partnerével szemben.
A valóság az, hogy a két vezető között az idő előrehaladtával egyre több volt a nézetkülönbség a szocializmus fejlődését illető kérdésekben is. A Kádár által preferált kivárás taktikája, hogy Ceauşescu „eltévelyedése” a szocializmus helyes útjáról a diktátor és az általa képviselt politika bukását eredményezi, nagyon későn avanzsált előnnyé. Mire ez beérett a nyolcvanas évek második felében, Kádár esetében már egy öregedő, a konfrontációkat még inkább nem vállaló politikusról beszélhetünk. Kádár jól látta Ceauşescu „predesztinált” bukását, ugyanakkor nem sikerült megoldást találni a bukás bekövetkeztéig fennmaradó időszakra. Kettőjük kapcsolatából rövid távon Ceauşescu került ki nyertesen, hiszen mérsékelt diplomáciai agresszivitással és ügyes külpolitikai lavírozással mindig sikeresen tematizálta a felmerülő kérdéseket, elhárította a Kádár részéről érkező gyenge kísérleteket.
Novák Csaba Zoltán
1975-ben született Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Eelek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989. Fontosabb publikációk: Raport final. (A romániai kommunizmust elemző Tismăneanu Bizottság jelentése) társszerző Fejezetek Marosvásárhely új- és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. társszerkesztő Aranykorszak? A Ceausescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010. Rendszerváltás és politikai átmenet Marosvásárhelyen 1945-1948. In: Marosvásárhely új és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. „A nyitás éve”, 1968. A romániai magyar értelmiségiek találkozója Nicolae Ceausescuval. Múltunk 2008/2. 229-266. pp. A román külpolitikai gondolkodás magyarságképe 1956 után. Limes, 3-4/2008. 52-68. pp. A romániai magyar kisebbség helyzete. Petru Groza politikájának magyar támogatása. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 204-210. pp. A Brezsnyev doktrína és a szovjet nemzetiségpolitikai fordulat kelet-közép-európai következményei. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 274- 278. pp. Revoluţia din decembrie 1989 în judeţele Harghita, Covasna şi Mureş. Clio 1989, 2008/2. Bucureşti. 48-59. pp. Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért. (Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescunal 1968-ban). Székelyföld, 2008/július. Anul posibilităţilor? 1968 în România şi problema naţională. In: Partide politice şi minorităţile naţionale din România în secolul XX. 4. Techno Media, Sibiu, 2009. 299-319. pp. Politica naţională a PCR la sfârşitul anilor ’60 la începutul deceniulul următor. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009. Impactul reformei administrative don 1968 asupra politicii faţă de minoritatea maghiară. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009. Faţă în faţă. Întâlnirea dintre conducerea de partid şi elita intelectuală maghiară din România la 28 iunie 1968. Anuarul Institului de Istorie „Nicolae Iorga”. A Székelyföld és az 1968-as közigazgatási reform. Székelyföld, 8/2010, 91-111. pp. În slujba naţiunii şi a partidului. Dubla identitate a unui activist maghiar. Exemplul lui Janos Fazekas. Partide politice şi minorităţi naţionale din România în secolul XX., Techno Media, Sibiu, 2010, 316-329. pp.
Transindex.ro

Új kötete jelent meg Lőrincz Györgynek
Hosszabb és rövidebb elbeszéléseket jelentetett meg az udvarhelyi író, köztük a legelső szépirodalmi írását.
Az új kötet néhány hete jelent meg a csíkszeredai Pro Print könyvkiadónál, összesen hat írást tartalmaz. A könyv Lőrincz György legelső, a hetvenes években írt és megjelent szépirodalmi írásának, A várakozás balladája, címét viseli. Ezzel is kezdődik a mostani novellagyűjtemény.
Az öregasszony című, szintén rövidprózát a közelmúlt szomorú élményei ihlették. A Sóvárgás kisregény már önállóan is megjelent, ez is belekerült a mostani kötetbe, az Éjszaka egy gyerekkori történetből ihletődött.
A Székelyföld havilapban jelent meg már részlet A köztiszteletnek örvendő férfi című kisregényből, ez most teljes egészében ebben a kötetben olvasható – témája egy bolti lopás, ami miatt tönkremegy egy ember élete. A kötet zárónovellája a Zsák a foltját, ebből a magyarországi Hitel folyóiratban jelent meg már részlet.
A várakozás balladája kapható az udvarhelyi könyvesboltokban. Lőrincz Györgynek idén ez a harmadik kötete, publicisztika gyűjteménye Időrendben címmel jött ki a nyomdából tavasszal, A szív hangjai című regényének második kiadását pedig egy magyarországi kiadó jelentette meg.
Írói kiteljesedése a kilencvenes években majd az ezredforduló után következett be, Pusztulás című regénye 2004-ben jelent meg. Még további két nagyregénye (Besúgó voltam, szívem, 2008., A szív hangjai, 2011.) volt, valamint számos elbeszélés- és publicisztika-kötete.
Kapott MTI-díjat, a Magyar Írószövetség Szabó Zoltán-díját, NKA-ösztöndíjat, EMIL-prózadíjat, Székelyföld-díjat.
Az Időrendben című publicisztika kötetét ebben a hónapban mutatták be. 1995. óta alapító elnöke a székelyudvarhelyi Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványnak, újabban főszerkesztője az eirodalom.ro irodalmi portálnak, Hargita Megyei Művelődési Felügyelőség udvarhelyi körzetének vezetőjeként ment nyugdíjba. Tábor-lakótelepi lakásában beszélgettünk.
68 éves, nyugdíjas éveit tölti, hogyan áll össze egy napja?
Azzal kezdem, hogy fél hatkor a kávét megfőzöm. Akkor már be van kapcsolva a tévé, mostanában, amióta a krími események folynak, az Euronewst nézem, de egyébként az Antena 1-gyel kezdem. Hat negyvenkor kapcsolok át a Dunára – ez is a szertartáshoz tartozik.
Utána bekapcsolom a számítógépet, végigolvasom a címeket a hírkereso.hu-n, illetve a Ziare.ro-n – ha valami érdekel, rákattintok, elolvasom. Ezután kezdődik a rendes napi tevékenységem.
Egyébként, hogy annak a kornak milyen hatásai voltak, abból kell kiindulni, hogy fiatalok voltunk, és olyan világ nincs, ahol a fiatalnak ne lenne szép az élete a maga problémáival együtt is. Én bementem a gyárba, hazajöttem, délután írtam – mostanra tudtam csak megszokni, hogy délelőtt írjak. De a naivságom sok mindenen átlendített. Például, bár a félelem belengte az életemet, azért mégsem éltem állandó félelemben.
Ráadásul az volt az érzésem, hogy az akkori szekusfőnök, Coman valamiért szimpatizált velem, mert soha nem vertek meg. Egyszer történt meg, hogy egy kihallgatáson az egyik csíkszeredai tiszt egyet ütött az asztalra, de más velem nem történt. Talán ez is hozzásegített ahhoz, hogy olyan témákat mertem megírni, amit mások nem annyira. Persze azért nem voltam teljesen magányos, volt, aki támogatott is. Katona Ádám nagyon sokat segített nekem. Szerkesztette az írásokat – ő volt nekem az, ami másnak a lapszerkesztő. Rajta kívül Kántor Lajossal és Gálfalvi Gyurkával voltam jóban.
Utólag visszagondolva, nehogy azt higgye valaki is, hogy egy jó karcolatot könnyebb megírni, mint egy regényt – én most nem tudnék egy olyan karcolatot írni, mint akkor, abban a korban. Például ott volt az egyik első írásom, A várakozás balladája: abban, ahogy várják az asszonyok a férfiakat haza a háborúból, az egész akkori világ benne van, bár az írás mindössze egy oldal. Persze, ha van egy kicsi fantáziája az olvasónak. Mert az olvasó a másik „író", az a fél, akinek bele kell éreznie a szövegbe azt, amit az író sugallni akar.
Tud-e ma új olvasókat szerezni magának? Olyanokat, akik nem olvasták a nyolcvanas-kilencvenes években?
Úgy érzem, hogy az olvasóim velem együtt öregszenek, és velem együtt halnak ki. A Pusztulásban leírtam, hogy több ismerősöm kezd lenni a temetőben, mint az életben. De mondjuk, egy könyvbemutatón mindig elérzékenyülök, hogy mennyien eljönnek még mindig.
Vannak, akik a falusi történeteimet nagyon szeretik. De azt is tudom, hogy a cikkeimmel nem szerzek fiatal olvasót, pedig őket fogja egy idő után érinteni az a világ, amiről írok.
Biztos vagyok benne, hogy nem kell harminc év, és a társadalom többsége eltartottá válik. De miből fogják eltartani őket?
Jellemző az ön generációjára, hogy attól félnek, öregkorukra nem marad mellettük senki?
Szerintem megszűnt egy olyan világ, aminek a pótlását nem lehet elképzelni sem. Régen kisebb házban, együtt lakott a család, a gyermekek hozzászoktak az öregekhez. De most ez már nem így van. A nagyszülők nem tudják átadni az élettapasztalatot, az unokák nincs, ahol megszeressék a nagyszülőket, kihal az, ami összeköt.
A gyermekeink pedig elmentek. Sok olyan udvarhelyi ismerősöm is van, hogy mind a két gyermeke külföldön van. Döbbenetes, hogy szétszóródtunk. Pedig azt is kell tudni, hogy a rendszerváltás után a város itthon maradt lakóinak sokkal nagyobb része csinált karriert idehaza, mint akik elmentek.
Az igazság az, hogy itt meg tudják a kezedet fogni. Kicsit belefolyik a szülők munkája és pénze is a következő generációk életébe, s ez így van rendjén. Lehet élni itt is. S amíg csak mi magunk vagyunk, amíg ránk nem telepednek, addig még jól is érezhetjük magunkat.
Viszont szerintem az a legnagyobb hibánk, hogy nem tudunk az élet egyszerű törvényei szerint élni. Élni, és élni, hagyni. Hogy mást is hagyj élni. Nézd meg, milyen hatalmas házakat építenek egyesek. Ezekben a hatalmas házakban aztán magukra maradnak. Élnek 45-50 éves korukig, aztán a gyerekeik elmennek mellőlük, s ott maradnak ketten – van ennek értelme? A vágyakat nem lehetne emberibbé tenni? S persze kérdés az is, mikor befejezted a nagy házadat, boldogabb vagy?
Most már nem a negyvenes éveiben lázadó író, hanem a tapasztalt ember beszél önből. Mégis melyek azok a témák, amelyek a kultúrában, társdalomban, közéletben örömmel töltik el vagy aggasztják?
Nem sok dolog tölt el örömmel. Valószínű, hogy született pesszimista alkat vagyok. Nagy félelem van bennem azzal kapcsolatban, hogy mi lesz veletek, az unokáimmal, a magyarsággal, az emberiséggel. Mert ezt a kérdést nemsokára felteszi az élet. Az informatikai tudás nélkül ráadásul semmilyen tudás nem fog érni semmit.
A számítógép kiküszöböli az írásbeliséget, de azt nem, hogy te például tudj közgazdász lenni, orvos, vagy bármi más. És itt lesz egy nagy tömeg, amelyiknek nem lesz semmilyen tudása. És az élet nem ad időt ma a gondolkodásra. El sem tudom képzelni, hogy mi lesz. S ezzel nem azt mondom, hogy különbek vagyunk, mint más nemzet, mert minden nemzet kitermeli a saját értelmiségét.
De azért valamiben, legalább a sorsban kell higgyen az ember, mert könnyebbséget ad az élet megélésében bárkinek. Aki úgy él, hogy nem hisz semmiben, az elmegy sok-sok kérdés mellett.
Maradt még a tarsolyban írnivaló? Ahogy a beszélgetésből kivettem, kisebb lélegzetű dolog biztosan fog születni, de talán nagyobb is?
Régebb volt egy olyan novellám, aminek az a címe, hogy Halálodra egyedül maradsz. Az ember egyedül éli meg a halálát. Ott azért, mert elmentek a gyermekei. Most szeretnék egy olyan elbeszélést megírni, amely hasonló témát dolgoz fel, vagyis egy kivándorolt életét, csak fordítva, az öregkorától visszatekintve, amit megélt. Mindig foglalkoztatott, hogy akik elmentek, hogyan élik meg az öregségüket. Az idegenségüket. Az identitásváltást. A vágyaik, az álmaik és a megvalósított élet összefüggésében.
Persze szeretnék még regényt is írni, de az az érzésem, hogy amiről tudnék, az a világ már nem létezik. Túléltem a témáimat. A falut, amelyet én ismerek, már Móricz megírta. Abban a formában, azon a módon már nem is érdemes nekifogni. Talán még a széthullásról lehetne írni. Viszont az is igaz, ha van valami írnivaló, az kikívánkozik az emberből.
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Hogyan és kiket nyomaszt a Fekete Március?
Vajon hogyan látja az operatőr, a történész és az író a vásárhelyi eseményeket egy negyedszázad múltán? Huszonöt esztendővel ezelőtt, ezekben a napokban, amikor még három hónap sem telt el azóta, hogy közelmúltunk történetének legsötétebb „aranykora” véget ért, ismét gyülekezni kezdtek a fellegek az erdélyi magyarság feje fölött. Alantas indulatok szabadultak el Marosvásárhelyen. Erre a történelminek nevezhető fordulópontra csak józanul, a tanulságok megjegyzésével szabad emlékezni és kell emlékeztetni.
A Ceauşescu-rezsim halálos szorításából az utolsó pillanatban és éppen csak megszabadult közösség fél évszázadnyi kényszerű várakozás után szerette volna minél hamarabb révbe érve látni mindazon természetes jogokat (anyanyelvű oktatás, anyanyelvhasználat a közéletben), amelyek hiányát oly sokáig sínylette. A sors azonban más forgatókönyvet tartogatott a számára. A négy évtizednyi elfojtás után nemcsak a szabadságvágy tört ki ellenállhatatlan erővel a romániai társadalomból. Így történhetett meg, hogy gyertyás-könyves tüntetésre fejszés-botos megnyilvánulások formájában érkezett válasz.
Szükségszerű volt-e ez a végkifejlet? Lehetett volna-e másként? Diogenész szerint Szolón, amikor megkérdezték tőle, hogy az emberek miként követhetnék el a legkevesebb jogtalanságot, a következőt felelte: "Ha azok, akiket nem ért jogtalanság, épp úgy sértve éreznék magukat miatta, mint akiket jogtalanság ért". Vajon miért bizonyult járhatatlannak ez az út? És ha már az indulatok előtt gyengéknek bizonyultunk, elég erősek voltunk-e ahhoz, hogy utólag józanul és olyan mércével ítéljük meg a történteket, amelyet – legalábbis emberi fogalmak szerint – igazságosnak nevezhetünk? Az átélt szenvedés megtisztulást hozott-e, vagy újabb és még igazságtalanabb szenvedéseket?
Olyan kínzó kérdések ezek, amelyekre – bár elemzések, tanulmányok tucatjai születtek azóta – még mindig keressük a választ. Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy a marosvásárhelyi etnikai konfliktusnak nem volt igazi nyertese. Megnyomorított és megkeseredett emberek százai, ezrei hordozzák azóta is mindkét fél részéről azt a lelki ballasztot, ami egy ilyen esemény hosszú évtizedekig kitörölhetetlen velejárója. Az már a sors kegyetlen iróniájának tudható be, hogy a fel- és megoldás eszközeivel is ellátott bennünket. De rövidlátók módjára nem vesszük észre és nem használjuk ezeket. Mintha valami titokzatos erő folyton megbénítaná a lábainkat, hogy ne tudjunk az egyetlen járható útra lépni. Hogy előtte kipróbáljuk az összes járhatatlant…
Marosvásárhely „fekete márciusának” 25. évfordulóján nemcsak érdemes, de egyenesen ajánlott lenne mindent újra átgondolni. és nem a legerősebb ösztönnek – az egymásra mutogatásnak – engedelmeskedve, hanem a józan mérlegelést részesítve előnyben. Így talán lenne rá mód, hogy becsületes emberekként újra egymás szemébe nézve és egymásnak kezet nyújtva megtaláljuk a mindannyiunk számára üdvözítő megoldást. Nem tévesztve szem elől azt, amit Pál apostol írt az efezusiaknak címzett levelében: „legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban”. Úgy gondolom, hogy e soroknak nemcsak az Égei-tenger kisázsiai partvidékén, de a keresztény Európában is érdemes lenne érvényt szerezni.
Lakatos Mihály
A Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának szervezésében a fenti téma kapcsán 2015. március 25-én 18 órától Marosvásárhelyen, a Kövesdombi Unitárius Egyházközség előadótermében, illetve március 27-én 18 órától a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Bartók-termében kerül sor a „Fekete Március – 1990.” című rendezvényre. A rendezvényen Miholcsa Gyula filmrendező, Simó Márton író és László Márton történész beszélgetnek a negyedszázaddal ezelőtt lezajlott eseményekről. Miholcsa Gyula részleteket mutat be a 2010-ben készült „Marosvásárhely fekete márciusa” c. dokumentumfilmjéből, Simó Márton, aki feltehetőleg az első olyan író, aki szépirodalmi alkotásban is megörökítette az akkori eseményeket, a „bozgor” c. regénytrilógiájából olvas fel részleteket, míg László Márton, aki társszerzője a Novák Csaba Zoltán történésszel közösen 2012-ben a Pro Print Kiadónál megjelentetett „A szabadság terhe – Marosvásárhely, 1990. március 16-21.” c. kötetnek, a történész szemszögéből elemzi az eseményeket, azok következményeit és tanulságait.
Székelyhon.ro

Piaci alapokon kell gondolkodni
A csíkszeredai Bookart Kiadó sikereiről már többször szólhattunk mellékletünkben. A 22. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon is külön standdal voltak jelen. Hajdú Áron igazgatóval ezzel indítottuk a rendezvény első óráiban folytatott beszélgetést.
– Mi úgy hisszük, hogy ha egy kiadó nincs jelen a könyvfesztiválon, akkor az nem is létezik a magyar könyvpiacon. Négy éve, mióta külön standdal vagyunk jelen ezen a nagyon fontos budapesti könyves eseményen, sokkal ismertebbé váltunk az itteni könyvpiacon is. Az idén is eljöttünk, bár nagy erőfeszítések árán sikerült ezt a részvételt összehoznunk, mert egyre nehezebb előteremteni az ehhez szükséges anyagi alapot, annál is inkább, mivel a Bookart Kiadó nem nevez be ilyen célzatú pályázatra.
– Valószínű, hogy a könyves szakma értékeli ezt az erőfeszítést, hiszen nem maradhat észrevétlen, hogy a többi romániai magyar könyvkiadó mintha veszített volna kezdeti lelkesedéséből, lendületéből. A Romániai Magyar Könyves Céh standján mindössze öt könyvműhely képviselteti magát.
– Igen, ezen én is csodálkoztam. Nem is tudom, mit mondjak róla. Talán az erdélyi könyvkiadást is új alapokra kellene helyezni. Meg kellene feleltetni a magyar könyvpiacnak. Sok könyvünk, címünk, tételünk már nem igazán kelendő. Tovább kell mozdulnunk a minőség terén, akkor talán mindenki jól jár. Az erdélyiség régi nimbuszai fölött talán eljárt az idő.
– A Bookart mit kínál az idén a fesztivál közönségének?
– Furcsa helyzet állt elő. Kiadónknak az idén nincs kimondottan a fesztiválnak szánt új kötete. Az ünnepi könyvhétre fog megjelenni két új könyvünk. Nem erőltetjük a dolgokat. Csak akkor állunk elő újdonsággal, amikor kész van, és annyit jelentetünk meg, amennyit a kiadó saját finanszírozásból megbír. Megpróbálunk kizárólag piaci alapokon gondolkodni, és olyan köteteket kiadni, amelyekről azt gondoljuk, hogy eladhatóak a magyarországi piacon is.
– A standotok felmutatja a Bookart teljes termését?
– Általában két-három évnél idősebb könyvet nem hozunk a vásárra. És valóban realitás, hogy egy ideje az érdeklődők már nem kimondottan az erdélyi témát keresik, azok a kiadványok már kifutottak.
– Szerzőket ezúttal nem is visztek közönség elé.
– Ez egy ilyen évünk. A Bookart eddig arról volt híres, hogy mindig legalább két-három könyvbemutatója, szerzői estje, közönségtalálkozója volt többnyire külső helyszíneken. Ez most nem történt meg, és be kell vallanunk, hogy ennek anyagi okai vannak.
– A fesztivál gazdag promgram-ajánlatát böngészve azt láttam, hogy erdélyi írók kiemelten alig-alig vannak jelen. Markó Béla dedikál, felolvas, beszélgetőműsor vendége is. Kányádi Sándor, Orbán János Dénes neve is hasonló módon fordul elő. Más években nagyobb volt a szerzőink részaránya.
– Még vannak itt páran, de rendezvények tekintetében ilyen érdekesen alakult a helyzet. Lehet, hogy már elegük van belőlünk? Ne sarkítsunk. De tény, hogy Markó Béla azért van ilyen pregnánsan jelen, mert három könyve jelent meg magyarországi kiadóknál az idén. Ha már itt tartunk, attól se tekinthetünk el, hogy nekünk, erdélyi kiadóknak az erdélyi írók, költők azokat a műveiket ajánlják föl, amelyeket magyarországi kiadók nem vállaltak fel. Ez szomorú, lehangoló valóság, de el kell ismernünk, hogy a magyarországi kiadók láthatóbbak, a könyveik egész más reklámnak örvendenek a piacon, a szerzői jogdíjak is nagyobbak, tehát a szerzőinket is meg tudom érteni. Ilyen vonatkozásban is sok még a tennivaló a hazai magyar könyvkiadásban, könyvterjesztésben.
A hanyatlás jele egyértelmű
A határon túli magyar kiadók részlegén, jó helyen rendezték be az RMKC standját. Házigazdaként Káli Király István, a céh elnöke szolgált részletekkel.
– A Romániai Magyar Könyves Céh kiadói vannak jelen számos érdekes kiadvánnyal. Kevesebben vagyunk, mint az elmúlt években. Többen is úgy vélték, hogy nem érdemes itt lenni, mert nem térül meg a könyvek ára és a részvételi díj.
– Ez nem lemondás valami fontos dologról a kiadók életében?
– De igen. A távolmaradás azt jelenti, hogy a hiányzó önként távozik a magyar könyvpiacról. Úgy érzem, hogy fontos itt lenni. Az idén elég tisztességes támogatást is kaptunk, kevesebbe került a részvétel, mint az elmúlt években, és nem is igazán értem a kollégákat, akik nem tartották érdemesnek eljönni a fesztiválra. Én azt mondom, hogy szép standunk van. A Mentor, a Gutenberg, a Pallas-Akadémia, a Kriterion és a Pro Print kiadványai láthatók, találhatók itt.
– Ez, hogy a céhtagok közül csak öt könyvműhely képviselteti itt magát, egyfajta vészjelzés is lehet. Ezt felerősíti az a tény, hogy a budapesti közönséggel, az irodalmi élet és a könyvpiac reprezentánsaival különféle megnyilvánulásokon találkozó romániai magyar szerzők is kisebb létszámban vannak jelen, mint korábban.
– Az az igazság, hogy enyhén szólva visszafogott a romániai magyar irodalmi termés, persze a szerzők sem törik magukat, hogy feltétlenül jelen legyenek a fesztiválon. Csak azok vannak itt, akiknek a kötetét az utóbbi néhány hónapban jelentette meg az illető kiadó. Ez a nagy könyves szemle nem is annyira a dedikálásokról szól, inkább a programokról, a tapasztalatcseréről, az egymásra figyelésről, a könyves szakmáról, a könyvterjesztés, a könyvpiac alakulásáról. Mi kevés új könyvet hoztunk. Általában az ünnepi könyvhét az a momentum, amikor az újabb könyveket eljuttatjuk az olvasókhoz. Akkor bekerülnek egy olyan katalógusba, amelyet mindenki olvas, arra jobban odafigyel a közönség, a könyvfogyasztó társadalom.
– Az erdélyi könyvbarátokban felmerülhet, hogy amiről beszélünk, az a hanyatlás jele. A marosvásárhelyi könyvvásárt is veszélyeztetheti a jelenleg kirajzolódó helyzetkép?
– Marosvásárhelyi könyvvásár mindenképpen lesz az idén is. A hanyatlás jele azonban egyértelmű. Nemcsak az erdélyi könyvpiacon érzékelhető ez, érezhető a magyarországi könyvpiacon is. Az utóbbit erősen megviselte a Pécsi Direkt Kft., az Alexandra könyváruház hálózat csődhelyzete és az Ulpius-ház Könyvkiadó hasonló válsága. A magyar könyvpiac nagy befolyású, meghatározó jelentőségű szereplői voltak, gondjaik a könyvfesztiválra is láthatóan kihatottak.
– Mindezek ismeretében kiadóként, a romániai magyar könyvkiadás egyik vezető egyéniségeként mit vársz a mostani fesztiválszerepléstől?
– Valamilyen felhajtóerőt, libbenő légmozgást azért, hogy a felszínen maradhassunk. Nagy reményeket nem tudunk hozzá fűzni, mert az érdeklődés is eléggé kicsi, legalábbis ezen a kezdő napon az. Úgy szoktuk mondani, hogy az első napi forgalom tízszerese lesz majd a bevételünk a negyedik nap végén. Ha így alakulnak a dolgok továbbra is, akkor a forgalmunk tízszerese is egyenlő lesz a nullával.
– Bízzunk benne, hogy ezúttal a jóslat nem válik valóra. Az őszi Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár még rácáfolhat az áprilisi pesszimizmusra.
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Könyvbemutatót tartanak a képtárban
Dani Erzsébet legújabb könyvéről beszélgetnek hétfőn a múzeum képtárában, a kötetet Lőrincz György mutatja be.
A Haáz Rezső Múzeum Képtárában október 19-én, hétfőn délután 5 órától Dani Erzsébet (a Debreceni Egyetem adjunktusa) legújabb könyvének bemutatóját tartják. Az Identitásgyarmatosítás Erdélyben című kötetet Lőrincz György író ismerteti a székelyudvarhelyi közönség számára.
A csíkszeredai Pro Print kiadónál megjelentetett könyv megvásárolható a helyszínen, ahol a szerző dedikálja azt. Pomogáts Béla irodalomtörténész a következőképen ajánlja a kiadványt: „Ahogy Dani Erzsébet megkeresi és megtalálja az irodalmi művek mélyén kibontakozó szellemi értéket, így a kulturális emlékezetet és az identitást kifejező szellemiséget, az valóban azt a meggyőződést erősíti meg az olvasóban (bennem is), hogy bizony a szépirodalom, az írói sorsok, maga az irodalmi kultúra nem csak a tudományos kutatás tárgya lehet, hanem egy emberi közösség (ezúttal nevezetesen az erdélyi magyarság, a székely nép) közösségi életének és lelki életének, nemzeti identitásának fenntartója, védelmezője is. Ezért ajánlom az Erdély-szerető, az erdélyi magyarság élete iránt érdeklődő olvasó figyelmébe ezt a kutatói szorgalommal, tudósi elmélyedéssel és nemzeti felelősségtudattal megírt könyvet."
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Besúgótörténeteket is feltár a Kényszerek - tanúságtevők című kötet
A napokban megjelent Kényszerek – tanúságtevők című könyvét mutatták be kedd este Csíkszeredában a szerző, Oláh Sándor jelentlétében. A helyi Pro Print Könyvkiadónál megjelent kötet élettörténeteket gyűjt egybe, többek között a Szekuritáténak beszervezett személyek ténykedését, életútját is feltárja.
„Történetek a legrosszabb évszázadból” alcímet viseli Oláh Sándor Tanúságtevők címmel, a csíkszeredai Pro Print Kiadónál megjelent könyve, melyet népes hallgatóság jelenlétében mutattak be kedd este a Hargita Megyei Kulturális Központ pinceklubjában. A könyv néhány olyan egyéni történetet idéz fel, amelyek a század társadalmi változásainak sodrában formálódtak, és miként az előszóból is kiderül: a társadalomkutató a letűnt életformák, életvilágok tapasztalattörténeteit kötetbe szerkesztve, a könyvet emlékezet-könyvnek nevezi.
Mint a szerző előbocsájtotta: azért fontos, hogy ezek a 20. századi történetek ne merüljenek feledésbe, mert „ha a meggyötörtek, megkínzottak, üldözöttek, a diktatórikus uralom áldozatainak történetei nem tűnnek el nyomtalanul a történelem süllyesztőjében, az a későbbi nemzedéknek is tanulságul szolgál”. Mint mondta: célja „alulnézeti” rálátást nyújtani az évszázad felkavaró történéseinek: háborúk, gyász, kényszermunka, menekülések és a források révén azt igyekezett megérteni, hogyan értették a saját helyzetüket az érintettek.
Társadalmilag reprezentatív élethelyzetek
Beszélgetőtársként, Molnár Vilmos író, a könyv szerkesztője idézte a szaktudományi vélekedést, miszerint az emlékezet az egyetlen olyan közeg, amiben az identitás kialakul. Mint jelezte: hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy az emlékezet egyfajta tárház, ám az érintettség folytán különféle emlékezés jön létre, illetve ugyanazon történésről különféleképpen is emlékezhetnek a résztvevők. Így a kötetben összegyűjtött élettörténetek emlékezői is rácáfolnak helyenként a közemlékezetre. Például, amikor a Brassóban szolgáló falubéliek emlékeznek vissza, milyen vágyakozva várták a városba kerülést – semmiképpen nem volt szégyenletes „szolgálni menni”.
Oláh Sándor elmondta, a kötet élettörténeteit az köti össze, hogy társadalmilag érvényes, reprezentatív élethelyzeteket emel ki.  Molnár Vilmos felhívta a figyelmet arra, hogy a kötetben két „típusú” besúgó élettörténete is rögzül: egy erdélyi teológus professzoré, aki „lojálisan”, évtizedekig jelentett, de a szerző feltártaz „áldozat” minőségében beszervezettek történeteit is, aki kínzatásaikellenére alig pár év után megtagadta a kollaborálást.
Oláh Sándor többek között elmondta, a könyvben szereplő teológus professzor, unitárius lelkész besúgó-történetének anyagát könnyű volt beszereznie: az érintettszekus dossziéja anyagai eleve egybe voltak gyűjtve a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsnál (CNSAS). Ez az esetelemző tanulmány egyébként az Unitárius Egyház Közelmúltkutatás programja keretében készült, és ő is a hat fős kutatócsoport tagja volt.
Ez a feltárás részleteiben közlésre is került a Székelyföld kulturális folyóiratban. A kötetben szereplő, kínzásoknak alávetett, mégis kilépésével „erkölcsi győzelmet arató” cipészmester történetéhez az irattári adatok mellett a személyes megélés, a retorziók adataihoz a hozzátartozók segítségét is köszöni, akik még a 70-es évek végén is diszkriminálva voltak a kilépés miatt. A kutató szerint fontos tudni, hogy lehetett nemet mondani a beszervezetteknek.
A könyv az emlékezetkultúrának is szentel tanulmányt zárófejezetében. Mint Molnár Vilmos fogalmazott: a kötet által nyújtott társadalmi-emlékezeti leletegyüttes annál inkább aktuális, mivel ma „szervezett emlékezés korában élünk”.
Gellért Edit. maszol.ro

Besúgótörténeteket is feltár a Kényszerek - tanúságtevők című kötet
A napokban megjelent Kényszerek – tanúságtevők című könyvét mutatták be kedd este Csíkszeredában a szerző, Oláh Sándor jelenlétében. A helyi Pro Print Könyvkiadónál megjelent kötet élettörténeteket gyűjt egybe, többek között a Szekuritáténak beszervezett személyek ténykedését, életútját is feltárja.
„Történetek a legrosszabb évszázadból” alcímet viseli Oláh Sándor Tanúságtevők címmel, a csíkszeredai Pro Print Kiadónál megjelent könyve, melyet népes hallgatóság jelenlétében mutattak be kedd este a Hargita Megyei Kulturális Központ pinceklubjában. A könyv néhány olyan egyéni történetet idéz fel, amelyek a század társadalmi változásainak sodrában formálódtak, és miként az előszóból is kiderül: a társadalomkutató a letűnt életformák, életvilágok tapasztalattörténeteit kötetbe szerkesztve, a könyvet emlékezet-könyvnek nevezi.
Mint a szerző előbocsájtotta: azért fontos, hogy ezek a 20. századi történetek ne merüljenek feledésbe, mert „ha a meggyötörtek, megkínzottak, üldözöttek, a diktatórikus uralom áldozatainak történetei nem tűnnek el nyomtalanul a történelem süllyesztőjében, az a későbbi nemzedéknek is tanulságul szolgál”. Mint mondta: célja „alulnézeti” rálátást nyújtani az évszázad felkavaró történéseinek: háborúk, gyász, kényszermunka, menekülések és a források révén azt igyekezett megérteni, hogyan értették a saját helyzetüket az érintettek.
Társadalmilag reprezentatív élethelyzetek
Beszélgetőtársként, Molnár Vilmos író, a könyv szerkesztője idézte a szaktudományi vélekedést, miszerint az emlékezet az egyetlen olyan közeg, amiben az identitás kialakul. Mint jelezte: hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy az emlékezet egyfajta tárház, ám az érintettség folytán különféle emlékezés jön létre, illetve ugyanazon történésről különféleképpen is emlékezhetnek a résztvevők. Így a kötetben összegyűjtött élettörténetek emlékezői is rácáfolnak helyenként a közemlékezetre. Például, amikor a Brassóban szolgáló falubéliek emlékeznek vissza, milyen vágyakozva várták a városba kerülést – semmiképpen nem volt szégyenletes „szolgálni menni”.
Oláh Sándor elmondta, a kötet élettörténeteit az köti össze, hogy társadalmilag érvényes, reprezentatív élethelyzeteket emel ki.  Molnár Vilmos felhívta a figyelmet arra, hogy a kötetben két „típusú” besúgó élettörténete is rögzül: egy erdélyi teológus professzoré, aki „lojálisan”, évtizedekig jelentett, de a szerző feltárta az „áldozat” minőségében beszervezettek történeteit is, aki kínzatásaik ellenére alig pár év után megtagadta a kollaborálást.
Oláh Sándor többek között elmondta, a könyvben szereplő teológus professzor, unitárius lelkész besúgó-történetének anyagát könnyű volt beszereznie: az érintett szekus dossziéja anyagai eleve egybe voltak gyűjtve a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsnál (CNSAS). Ez az esetelemző tanulmány egyébként az Unitárius Egyház Közelmúltkutatás programja keretében készült, és ő is a hat fős kutatócsoport tagja volt.
Ez a feltárás részleteiben közlésre is került a Székelyföld kulturális folyóiratban. A kötetben szereplő, kínzásoknak alávetett, mégis kilépésével „erkölcsi győzelmet arató” cipészmester történetéhez az irattári adatok mellett a személyes megélés, a retorziók adataihoz a hozzátartozók segítségét is köszöni, akik még a 70-es évek végén is diszkriminálva voltak a kilépés miatt. A kutató szerint fontos tudni, hogy lehetett nemet mondani a beszervezetteknek.
A könyv az emlékezetkultúrának is szentel tanulmányt zárófejezetében. Mint Molnár Vilmos fogalmazott: a kötet által nyújtott társadalmi-emlékezeti leletegyüttes annál inkább aktuális, mivel ma „szervezett emlékezés korában élünk”.
Gellért Edit
maszol.ro

Új könyv – Oláh Sándor: Kényszerek – Tanúságtevők
Ma is félve beszélnek az évtizedekkel korábbi egyéni és közösségi tragédiákról
Olvasmányos, de főleg igaz és komor történeteket tartalmaz Oláh Sándor társadalomkutató új kötete. Máig velünk élő sztorik a múltból.
Elfojtott emlékek vannak, de hitelesek a források, amit el kell fogadni – hangzott el mintegy huszonöt érdeklődő, köztük szép számú homoródalmási származású előtt csütörtök délután a múzeum képtáréban, ahol az almási származású Oláh Sándor társadalomkutatónak a csíkszeredai Pro Print kiadónál megjelent, Kényszerek – Tanúságtevők című új kötetét mutatták be.
Történetek a Homoródok mentéről
A könyvben tíz, visszaemlékezések alapján megírt történet kapott helyet, illetve egy interjú a szerzővel – az írások nagy része már megjelent az elmúlt években a Székelyföld folyóiratban, melynek szerkesztője, a csíkszeredai Molnár Vilmos méltatta az almási szociográfus új, de az eddigi munkáitól nem nagyon eltérő művét.
Oláh Sándor több évtizedes munkássága főleg szűkebb szülőföldje, a Homoródok mentének történetére fókuszál – az évek során több tanulmánykötete jelent meg, ezek egy része a szocializmus időszakával foglalkozik, ezen belül a székelyföldi életformaváltással. Mostani kötetébe is több ilyen jellegű írás került, de olyanok is, amik a mögöttünk hagyott szocialista-kommunista rendszer kegyetlen világáról, a besúgókká lett vagy kényszerített egyszerű emberekről szólnak.
Eltüzelték volna a forrásanyagot
Mit hiszünk el és mit nem? – tevődött fel a kérdés a könyvbemutatón, amit Molnár Vilmos azzal indokolt, hogy manapság ha az ember három magyarországi televízióadó híradását nézi meg este egy adott eseményről, háromféleképpen tálalják ugyanazt a történetet. Feltehető a kérdés, hogy kinek és hogy higgyünk, amikor évtizedekkel ezelőtti forrásokkal dolgozunk, vagy az akkori idők tanúit szólaltatjuk meg. Oláh Sándor ezt tette, az oral history (szóbeli közlés) módszer segítségével, illetve hiteles dokumentumokat, forrásanyagokat használva.
Az almási cserépkészítő Antónya Dénes történetét például úgy írta meg, hogy az illető lánya a kutató rendelkezésére bocsátotta édesapja naplófeljegyzéseit. A könyvbemutatón egy másik érdekes történet is elhangzott: a hetvenes évek végén két tanárember Almáson egy konyhában borozgatott, amikor észrevették, hogy a kályha alatt egy dobozban tűzgyújtónak vannak előkészítve „valami furcsa papírok" – mint kiderült, egy házaspár levelezése volt az első világháború idejéről. Ezeket eljuttattak Oláh Sándorhoz, aki utánajárt és ezekből a dokumentumokból is írt egy hiteles történetet.
Félve beszélnek a régi dolgokról
A kötetben jobbára személyes történetekről van szó: egyszerű emberekéről, akik a huszadik század nagyon nehéz évtizedeiben próbáltak emberként és magyarként a szülőföldön megmaradni. „Kényszerekről, függésről, alkalmazkodási módokról van szó. Minél szélesebb társadalmi körkép derül ki ezekből, ha valaki időt szán rá és végigolvassa a könyvet." – jelentette ki a szerző, aki az is hangsúlyozta, hogy ami a szekuritáté egykori beszervezett embereinek történeteit illeti, különbséget kell tenni a kényszerített, megfélemlített egyszerű emberekről, akik alig adtak használható információt a szekunak és az olyanok között, mint a kötetben szereplő Izsák Vilmos egykori lelkész, aki három egyetemi tanárt juttatott börtönbe.
Oláh szerint azért fontos visszaemlékezni ezekre a régi, több esetben tragikus, de minimum szomorú történetekre, hogy azok napjainkban ne fordulhassanak elő többé. Tapasztalatai szerint egyesek még most is félve beszélnek a néhány évtizeddel ezelőtti történésekről, nem beszélve arról, hogy a fennmaradt dokumentumok, jegyzőkönyvek ellentmondanak az érintettek által elmondottaknak.
A kötetben két írás is foglalkozik Homoródalmás nagy szülöttével, a huszadik századi erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb alakjával, Szabó Gyulával. Oláh Sándor kötete olvasmányos: nem tele lábjegyzetelt történelmi szakszövegeket, hanem kerek történeteket tartalmaz, amiket érdeklődéssel forgathat a szűkebb pátriánk múlt századi története iránt érdeklődő olvasó. Nagyapáink, nagyanyáink szomorú életeit.
Katona Zoltán
uh.ro. Erdély.ma