Kezdődik a nagyváradi Könyvmaraton
Csütörtökön kezdődik a háromnapos Nagyváradi Könyvmaraton, amelyet immár hatodik alkalommal szervez meg a Riport Kiadó a Várad folyóirattal és az Europrint kiadóval közösen.
„Különlegesség, hogy ezúttal az első két nap bemutatóit az újra megnyitott és felújított Illyés Gyula Könyvesboltban tartjuk, amely igazán otthonos hangulatot teremt majd, a zárónap pedig épp Ady Endre születésnapjának évfordulójával esik egybe. Ekkor először a már hagyományos helyszínünkön, a Silent kávézóban lesznek események, majd átköltözünk az Ady Endre Emlékmúzeumba” – mutatott rá a Krónikának Simon Judit.
A Riport Kiadó igazgatója kiemelte, hogy a könyvmaraton alkalmával a Pallas-Akadémia kiadó elhozza a Kós Károly összegyűjtött publicisztikáit tartalmazó díszkiadását (szombaton, 18 órától), de külön csemegét ígér, hogy a háromnapos könyvmustrával egybekötött pénteki Törzsasztal vendége Dragomán György lesz. A Marosvásárhelyről elszármazott író, akinek korábbi kötetét több mint harminc nyelvre fordították már le, ezúttal a Máglya című új könyvét mutatja be.
Szombaton különben a 11 órakor kezdődő Maraton café alkalmával egy kötetlen beszélgetésen is találkozhatnak majd vele, vagy éppen a Békaember legendája című novelláskötetét aznap bemutató Tasnádi-Sáhy Péterrel és a Bársonyszék és aszfalt című regényét bemutatató Székely Ervinnel az érdeklődők. Az esemény szervezője szerint kiemelkedő meghívott még Lang Zsolt marosvásárhelyi író vagy Elek Tibor békéscsabai irodalomtörténész. Az állandó vendég Demény Péter lesz, ezúttal is harmincpercesre tervezik a könyvbemutatókat.
Vásárhelyi-Nyemec Réka |
Krónika (Kolozsvár)

Könyvbemutató kedden a Tulipánban
Négyszemközt Ceauşescuval
Az 1989-es decemberi forradalom kitörésének 25. évfordulóján mutatják be Aradon Hodicska Tibor nyugalmazott nagykövet Négyszemközt Ceauşescuval című könyvét.
Hodicska Tibor 35 éves külügyi szolgálatából másfél évtizedet töltött Bukarestben a Magyar Nagykövetség diplomatájaként, utána pedig a Moldovai Köztársaságba nevezték ki nagykövetnek. A csíkszeredai Pallas Akadémiánál idén megjelent könyvéből „nemcsak magánéletének sorsfordító eseményeit ismerhetjük meg, hanem azokat a sokszor sziszifuszi erőfeszítéseket is, amelyek a diplomácia kanyargós és nemegyszer kátyúkkal teli, botlasztó útjain értünk, erdélyi magyarokért történtek” – fogalmaz a kötet fülszövegében Kozma Mária szerkesztő.
Hodicska Tiborra hárult a Nicolae Ceaşescu–Grósz Károly találkozó megszervezése Aradon 1988-ban, és ez alkalomból találkozhatott négyszemközt a román kommunista diktátorral. Hogy ez élményszámba menő találkozás volt-e vagy sem, megtudhatjuk személyesen tőle december 16-án, kedden 17 órától a Lucian Blaga (Templom) utcai Tulipán Könyvesboltban. Kiváló alkalom ez bepillantani a múlt rendszer román–magyar diplomáciai viszonyának kulisszatitkaiba is. A szerzővel Pataky Lehel Zsolt, az Aradi Hírek felelős szerkesztője, a Kossuth Rádió aradi tudósítója beszélget.
Nyugati Jelen (Arad)

Hodicska Tibor könyvének bemutatója Aradon
Négyszemközt Ceauşescuval
Hétfő délután az aradi Tulipán könyvesboltban mutatták be Hodicska Tibor (immáron nyugalmazott) magyar diplomata Négyszemközt Ceauşescuval című, idén a Csíkszeredai Pallas Akadémia és a Budapesti PONT Kiadó közös kiadásában megjelent kötetét. A szerzővel Pataky Lehel Zsolt, az Aradi Hírek és a Kossuth Rádió aradi munkatársa beszélgetett.
A szerző 35 évet töltött a magyar diplomácia szolgálatában, ebből 15-öt (három időszakra osztva) Bukarestben, az 1970-es, de főleg a 80-as, utóbb a 2000-res években, amikor, főleg a második évtized második felében (az idősebbek emlékezhetnek rá) a legfeszültebbé váltak a román–magyar kapcsolatok. A nagyon érdekes könyv – természetesen a magyar fél szemszögéből – erről az időszakról szól. A korabeli román külpolitika története, ha van ilyen, nyilván más szemszögből, másképp közelítené meg az akkori történéseket.
***
Pataky Lehel első kérdése a könyvbemutatón így hangzott: tudatosan rögzítette-e a könyv megjelenését 2014-re, a romániai „forradalom” 25. évfordulójára? (A könyvet Romániában már sok helyen bemutatták – Csíkszeredában, megjelenése helyén, Kolozsváron, Szatmárnémetiben, ahonnan a szerző felelése származik stb. – szerk. megj.) A válasz: nehéz eldönteni, hogy forradalomról, puccsról, kívülről megszervezett akcióról van-e szó? A szerzőnek most volt ideje, nyugdíjasként, megírni a (kb. 400 oldalas) könyvet, amely azért született, hogy a mai olvasó megismerhesse azokat az időket, amelyekről (a mi megfogalmazásunk!) kevés a háttérinformáció.
A közönség előtt zajló interjú során sok érdekes, és többnyire ismeretlen információt hallhattunk a szerzőtől. Például azt, hogy a határon túli, köztük a romániai magyarság kérdése már az 1950-es években felmerült a magyarországi vezetés berkeiben (számomra, például, teljesen új, hogy Rákosi Mátyás annak idején kemény hangú levelet intézett Gheorghiu-Dejhez e kérdésben!), továbbá hogy a romániai magyar nemzetiség ügyében (különböző okokból) sem a Szovjetunióra, sem az USA-ra, de később, már II. János Pál idején, a Vatikánra se számíthatott a magyar diplomácia.
A beszélgetés során hangsúlyosan kerültek szóba az 1980-as évek, amikor Romániában a legnehezebbé vált a helyzet. (Érdekesség: a bukaresti magyar nagykövetség munkatársai ugyanúgy szenvedtek a fűtés- és élelmiszer-hiánytól, mint a hazai közemberek – persze könnyebben és hamarabb tudtak „alkalmazkodni” a kétségbeejtő helyzethez.)
Az átlagember nyilván keveset tud(hat) arról, hogyan működik külföldön egy diplomáciai küldöttség. A könyvből rengeteg érdekes információt szerezhet e tekintetben (sajátosságként többek között a romániai magyar értelmiség vezetőivel tartott kapcsolatokról). A könyv egyik fejezete az 1988. augusztus végi, a rendkívül elmérgesedett román–magyar kapcsolatok teljében Aradon megtartott, Grósz Károly akkori MSZP-elnök és a N. Ceauşescu közötti találkozóról szól, amelyet a könyv szerzője készített elő a magyar nagykövetség ügyvivőjeként. (Akkor e cikk írójával együtt több száz aradi várta a Városházával szembeni járdán, szigorúan elkerítve, a remélt pozitív végkifejletet, ami azonban nem következett be: a román diktátor, mint később kiderült, „lemosta” a jóval kisebb diplomáciai tapasztalattal rendelkező és partnerénél sokkal kevésbé ravasz magyar pártvezetőt.)
A könyv egyébként (függelékében) rendkívül sok értékes adatot tartalmaz az 1975–1989 közötti magyar–román kapcsolatokról, évre lebontva sorolja fel a két ország különböző rangú vezetői közötti találkozókat, megbeszéléseket. Érdekes: N. Ceauşescu, bár nagyon szeretett volna, sohasem tett hivatalos látogatást Budapesten, kétoldalú találkozón Kádár Jánossal is csak Debrecenben, illetve Nagyváradon találkozott 1977-ben – az akkori megállapodások döntő többségét a román fél sohasem teljesítette –, egyébként csak az akkori KGST budapesti találkozóin vett részt. Kádár a születésnapja alkalmából neki adományozott magas román kitüntetést soha nem vette át…
A diplomata-pályafutását Moldova köztársaságbeli magyar nagykövetként befejező Hodicska Tibor (kissé megtévesztő című) könyve rendkívül értékes és izgalmas olvasmány a magyar–román viszony alakulása iránt érdeklődő számára. Ha hozzájutnak, feltétlenül lapozzák át!
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Olvasólámpa: A falu titkai (Írót küldött Mikóújfalu)
Mikóújfaluban él egy író, Ilyés András Zsolt. Tűzszerészként dolgozott. Egy idő után abbahagyta, vallomása szerint 1999 óta szabadúszó, verset, prózát ír, fényképez. Első verseskönyve Debrecenben jelent meg 2012-ben Ezer egy éjszaka címmel.
Nem vagyunk olyan sokan költők e vidéken, hogy ne figyeltem volna fel jelentkezésére. S amikor olvashattam verseit, már ama vékony kötetében is voltak a falusi hétköznapokra fókuszáló, anekdotikus írások, furcsán lekerekített, de mégis szétnyíló és egymást folytató, kiegészítő, egy nagyobb mű, talán egy regény irányába mutató, „bizarr” prózatöredékek Bizarr–Bezár–Bazár címmel. Először az érdekelt, foglalkozása, a tűzszerészet, valamilyen módon feltűnik-e a versekben? Azt első olvasásra láthattam, hogy számára, mint oly sokak számára, a költészet másik világ, a szabadság és a képzelet világa, a menekülés színtere. Egyik rövid versét egészében ideírom: „éjféli órák után / elégedetten megbéklyózom / seprűmet / közben a várfalak mögött / máglyámhoz csiszolják / a szikrát.” A kis vers címe is jellemző: Hagyjatok játszani. Már első kötete hátlapján bejelenti két készülő könyvét, amelyek idén meg is jelentek, egy prózakötetet és egy gyermekvers-válogatást. Ez bizonyítja, hogy sejtésem, miszerint kisebb prózái előbb-utóbb valami nagyobb egésszé állanak össze, igazolódott. Az elcserélt névjegyeket még kéziratban olvashattam, több dolog tűnt fel. Az első a témaválasztás. Bevallottan önéletrajzi ihletettségű töredékes anekdotáiban nagyapja elsüllyedt világa elevenedik fel sok bizarr jelenettel, derűs részlettel. Persze az elmúlt századok tektonikus mozgásai kihatással voltak az alakuló életekre, derengenek a zord és fenyegető történelmi viszonyok, a sorsok mifelénk mindig ki voltak szolgáltatva az uralgó diktatórikus rendszereknek, melyek fő jellemzője, hogy korlátozzák az egyén mozgás- és szólásszabadságát, egyebekről most nem is beszélve. Erdélyben az értelem mindig bajvívó volt, vívott, és rendszerint baj lett belőle. Itt csak alkalmazkodni lehetett, hogy túlélni lehessen. Ilyés András Zsolt könyve hátlapján, vallomásában kihívóan írja: „Hibásan rajzolják meg a falusi embert azok, akik a gumicsizma és a(szalma)kalap mellé, a ráncos arcra nem mosolygó szájat rajzolnak, mert van egy jó tulajdonságunk, ami a megpróbáltatások ellenére sem elhanyagolható: A TRÉFA.” Igen, a másik, amire felfigyelhettem: a forma, ami elválaszthatatlan az észjárástól. A kettő tételezi egymást, hat egymásra. Ezt érzi Ilyés is, amikor, helyenként meglehetősen tapasztalatlanul, kis anekdotikus formákkal kísérletezik. Kicsiny, derűs adomákból, történetszilánkokból próbálja többé-kevésbé hatásosan megteremteni a nagyobb formát, a történetekben és mögöttük, a mondatok zegzugos átjáróiban, a síró-nevető maszkok árnyékában mégiscsak kirajzolódik nagyapja többé-kevésbé összefüggő élettörténete. S ez több mint figyelemreméltó. Az „induló” írónak van bátorsága szembemenni a nemzedéki divatokkal, nemcsak magáról ír többé-kevésbé őszinte vagy őszintén modoros kitárulkozásokat, hanem egy előző nemzedék rokonszenvünkre mindenképpen érdemes alakját, saját nagyapját idézve meg keresi életében ama pontokat, amelyekhez változatlanul kapcsolódni lehet, hiszen egy folyamatról és a folytonosságról is szó van. Ilyés András Zsolt írói jövője most már csak azon múlik, hogy képes lesz-e megtalálni a nagyobb formákat. A nagy történetet.
Bogdán László
* Ilyés András Zsolt. Ezer egy éjszaka. Debrecen. 2012. Elrejtett névjegyek. Pallas–Akadémia. Csíkszereda. 2014. Hova tűntek a tojások? – gyermekversek – Marosvásárhely. 2014.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Aki a könyveknek szolgált
Egy szép kötetet emeltem le a polcról. Tíz éve jelent meg, hamar ritkasággá vált. 300 számozott példányban adták ki, nem került könyvárusi forgalomba. A csíkszeredai Alutus Könyvkiadó és a könyves szakma kiválóságai, írók, szerkesztők, jeles barátok, ismerősök köszöntötték vele az akkor 60 éves Tőzsér Józsefet. Innen az alcím is: A Tőzsér-postától a Pallas- Akadémiáig. A névadó, a könyv címzettje, főszereplője sajnos már nincs köztünk, 2013. október 7-én elhunyt. A születésnapjára, január 19-ére emlékeztető soraim címében múlt időt kellett illesztenem az igéhez. Bár azt hiszem, úgy is maradhatna, ahogy az életművét felmutató, különleges születésnapi kiadványon áll: jelen időben. Mert Tőzsér Jóska ma is a könyveknek szolgál. Azáltal, amit szűkre szabott életében példás elhivatottsággal, fáradhatatlanul a könyvek érdekében tett, a Gutenberg-galaxisban épített, azok révén, akik hagyatékát tovább viszik, nemes munkáját folytatják és mindazok által, akiket valamilyen módon ő győzött meg arról, hogy olvasni szép, olvasni jó, felemelő.
A kötetben sok nagyszerű gondolat, igevárat erősítő eszmefuttatás olvasható, számosan méltatják a Pallas-Akadémia és létrehozója, kiteljesítője érdemeit. Egyetlen köszöntőből idézek most, a könyvek szolgálatában ugyancsak úttörő, nagyra becsült barát és kolléga, Domokos Géza leveléből. Őt már nyolc éve elszólították az égi magasságok.
"…Találj továbbra is elégtételt, sok örömet a könyvek világában. S itt vallomást teszek: Knerr Imre, a nagynevű gyomai nyomdász és könyvkiadó család legendás alakja, a huszadik századi magyar könyvművészet megreformálója, a nemzeti jellegű könyvgrafika megteremtője – akit »nemzetidegenként« elpusztított a fajgyűlölet – tizenhárom éves korában papírra vetett nyomdaipari programjában, majd tovább, egy életen át, szakmai vezérelvét egyetlen szóban foglalta össze, amelyet sajnos, elsilányított, kiürített, közhellyé laposított a gyakori és oktalan használat: komolyság.
Örvendek, Barátom, jólesik most elmondanom, hogy idestova negyven éve, amióta előbb könyvterjesztői, majd könyvkiadó munkádat figyelemmel kísérhetem, ebben a valamikor súlyos és mély értelmű szóban, jellemvonásban látom sikereid zálogát… Nincs tudomásom céhbeliről, aki nagyobb komolysággal tekintene szerzőre, kiadói lektorra, grafikusra, nyomdászra, könyvárusra, nagy- és kispénzű mecénásra és végezetül, ám nem utolsósorban az olvasóközönségre."
Meggyőződésem, hogy még sok olyan tulajdonsággal, emberi kedvességgel rendelkezett, amiért érdemes megőriznünk emlékezetünkben.
(mk)
Tőzsér József /Gyergyóalfalu, 1945. jan. 19.- Csíkszereda, 2013. okt. 7./
Népújság (Marosvásárhely)

Piaci alapokon kell gondolkodni
A csíkszeredai Bookart Kiadó sikereiről már többször szólhattunk mellékletünkben. A 22. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon is külön standdal voltak jelen. Hajdú Áron igazgatóval ezzel indítottuk a rendezvény első óráiban folytatott beszélgetést.
– Mi úgy hisszük, hogy ha egy kiadó nincs jelen a könyvfesztiválon, akkor az nem is létezik a magyar könyvpiacon. Négy éve, mióta külön standdal vagyunk jelen ezen a nagyon fontos budapesti könyves eseményen, sokkal ismertebbé váltunk az itteni könyvpiacon is. Az idén is eljöttünk, bár nagy erőfeszítések árán sikerült ezt a részvételt összehoznunk, mert egyre nehezebb előteremteni az ehhez szükséges anyagi alapot, annál is inkább, mivel a Bookart Kiadó nem nevez be ilyen célzatú pályázatra.
– Valószínű, hogy a könyves szakma értékeli ezt az erőfeszítést, hiszen nem maradhat észrevétlen, hogy a többi romániai magyar könyvkiadó mintha veszített volna kezdeti lelkesedéséből, lendületéből. A Romániai Magyar Könyves Céh standján mindössze öt könyvműhely képviselteti magát.
– Igen, ezen én is csodálkoztam. Nem is tudom, mit mondjak róla. Talán az erdélyi könyvkiadást is új alapokra kellene helyezni. Meg kellene feleltetni a magyar könyvpiacnak. Sok könyvünk, címünk, tételünk már nem igazán kelendő. Tovább kell mozdulnunk a minőség terén, akkor talán mindenki jól jár. Az erdélyiség régi nimbuszai fölött talán eljárt az idő.
– A Bookart mit kínál az idén a fesztivál közönségének?
– Furcsa helyzet állt elő. Kiadónknak az idén nincs kimondottan a fesztiválnak szánt új kötete. Az ünnepi könyvhétre fog megjelenni két új könyvünk. Nem erőltetjük a dolgokat. Csak akkor állunk elő újdonsággal, amikor kész van, és annyit jelentetünk meg, amennyit a kiadó saját finanszírozásból megbír. Megpróbálunk kizárólag piaci alapokon gondolkodni, és olyan köteteket kiadni, amelyekről azt gondoljuk, hogy eladhatóak a magyarországi piacon is.
– A standotok felmutatja a Bookart teljes termését?
– Általában két-három évnél idősebb könyvet nem hozunk a vásárra. És valóban realitás, hogy egy ideje az érdeklődők már nem kimondottan az erdélyi témát keresik, azok a kiadványok már kifutottak.
– Szerzőket ezúttal nem is visztek közönség elé.
– Ez egy ilyen évünk. A Bookart eddig arról volt híres, hogy mindig legalább két-három könyvbemutatója, szerzői estje, közönségtalálkozója volt többnyire külső helyszíneken. Ez most nem történt meg, és be kell vallanunk, hogy ennek anyagi okai vannak.
– A fesztivál gazdag promgram-ajánlatát böngészve azt láttam, hogy erdélyi írók kiemelten alig-alig vannak jelen. Markó Béla dedikál, felolvas, beszélgetőműsor vendége is. Kányádi Sándor, Orbán János Dénes neve is hasonló módon fordul elő. Más években nagyobb volt a szerzőink részaránya.
– Még vannak itt páran, de rendezvények tekintetében ilyen érdekesen alakult a helyzet. Lehet, hogy már elegük van belőlünk? Ne sarkítsunk. De tény, hogy Markó Béla azért van ilyen pregnánsan jelen, mert három könyve jelent meg magyarországi kiadóknál az idén. Ha már itt tartunk, attól se tekinthetünk el, hogy nekünk, erdélyi kiadóknak az erdélyi írók, költők azokat a műveiket ajánlják föl, amelyeket magyarországi kiadók nem vállaltak fel. Ez szomorú, lehangoló valóság, de el kell ismernünk, hogy a magyarországi kiadók láthatóbbak, a könyveik egész más reklámnak örvendenek a piacon, a szerzői jogdíjak is nagyobbak, tehát a szerzőinket is meg tudom érteni. Ilyen vonatkozásban is sok még a tennivaló a hazai magyar könyvkiadásban, könyvterjesztésben.
A hanyatlás jele egyértelmű
A határon túli magyar kiadók részlegén, jó helyen rendezték be az RMKC standját. Házigazdaként Káli Király István, a céh elnöke szolgált részletekkel.
– A Romániai Magyar Könyves Céh kiadói vannak jelen számos érdekes kiadvánnyal. Kevesebben vagyunk, mint az elmúlt években. Többen is úgy vélték, hogy nem érdemes itt lenni, mert nem térül meg a könyvek ára és a részvételi díj.
– Ez nem lemondás valami fontos dologról a kiadók életében?
– De igen. A távolmaradás azt jelenti, hogy a hiányzó önként távozik a magyar könyvpiacról. Úgy érzem, hogy fontos itt lenni. Az idén elég tisztességes támogatást is kaptunk, kevesebbe került a részvétel, mint az elmúlt években, és nem is igazán értem a kollégákat, akik nem tartották érdemesnek eljönni a fesztiválra. Én azt mondom, hogy szép standunk van. A Mentor, a Gutenberg, a Pallas-Akadémia, a Kriterion és a Pro Print kiadványai láthatók, találhatók itt.
– Ez, hogy a céhtagok közül csak öt könyvműhely képviselteti itt magát, egyfajta vészjelzés is lehet. Ezt felerősíti az a tény, hogy a budapesti közönséggel, az irodalmi élet és a könyvpiac reprezentánsaival különféle megnyilvánulásokon találkozó romániai magyar szerzők is kisebb létszámban vannak jelen, mint korábban.
– Az az igazság, hogy enyhén szólva visszafogott a romániai magyar irodalmi termés, persze a szerzők sem törik magukat, hogy feltétlenül jelen legyenek a fesztiválon. Csak azok vannak itt, akiknek a kötetét az utóbbi néhány hónapban jelentette meg az illető kiadó. Ez a nagy könyves szemle nem is annyira a dedikálásokról szól, inkább a programokról, a tapasztalatcseréről, az egymásra figyelésről, a könyves szakmáról, a könyvterjesztés, a könyvpiac alakulásáról. Mi kevés új könyvet hoztunk. Általában az ünnepi könyvhét az a momentum, amikor az újabb könyveket eljuttatjuk az olvasókhoz. Akkor bekerülnek egy olyan katalógusba, amelyet mindenki olvas, arra jobban odafigyel a közönség, a könyvfogyasztó társadalom.
– Az erdélyi könyvbarátokban felmerülhet, hogy amiről beszélünk, az a hanyatlás jele. A marosvásárhelyi könyvvásárt is veszélyeztetheti a jelenleg kirajzolódó helyzetkép?
– Marosvásárhelyi könyvvásár mindenképpen lesz az idén is. A hanyatlás jele azonban egyértelmű. Nemcsak az erdélyi könyvpiacon érzékelhető ez, érezhető a magyarországi könyvpiacon is. Az utóbbit erősen megviselte a Pécsi Direkt Kft., az Alexandra könyváruház hálózat csődhelyzete és az Ulpius-ház Könyvkiadó hasonló válsága. A magyar könyvpiac nagy befolyású, meghatározó jelentőségű szereplői voltak, gondjaik a könyvfesztiválra is láthatóan kihatottak.
– Mindezek ismeretében kiadóként, a romániai magyar könyvkiadás egyik vezető egyéniségeként mit vársz a mostani fesztiválszerepléstől?
– Valamilyen felhajtóerőt, libbenő légmozgást azért, hogy a felszínen maradhassunk. Nagy reményeket nem tudunk hozzá fűzni, mert az érdeklődés is eléggé kicsi, legalábbis ezen a kezdő napon az. Úgy szoktuk mondani, hogy az első napi forgalom tízszerese lesz majd a bevételünk a negyedik nap végén. Ha így alakulnak a dolgok továbbra is, akkor a forgalmunk tízszerese is egyenlő lesz a nullával.
– Bízzunk benne, hogy ezúttal a jóslat nem válik valóra. Az őszi Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár még rácáfolhat az áprilisi pesszimizmusra.
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Világszerte Kölcseyt szavalnak a magyar kultúra napján
Megszámlálhatatlan eseménnyel ünnepelnek Erdélyben és a Partiumban is a magyar kultúra napja alkalmából, amelynek apropóján az egész Kárpát-medencében szerveznek eseményeket. A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük január 22-én annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát.
Tizenöt éve ünnepli együtt a magyar kultúra napját Nagyvárad és Berettyóújfalu, a két település idén először testvérvárosait, Debrecent és Margittát is bevonja az együttműködésbe – jelentették be a települések vezetői hétfőn Nagyváradon.
Huszár István, Nagyvárad alpolgármestere és Muraközi István, Berettyóújfalu polgármestere a számos rendezvény közül kiemelte az Együtt szaval a nemzet című programot, amelynek során Berettyóújfaluban mintegy kétezer, Nagyváradon pedig ötszáz diák szavalja egyszerre Kölcsey Himnuszát.
A nagyváradi várban szerdán megnyitják a Tégy jót Szacsvayval, légy jó mindhalálig! című rajzpályázatra érkezett mintegy 400 alkotást bemutató kiállítást, pénteken pedig gálaestet rendeznek a Szigligeti Színházban. Berettyóújfaluban számos kiállítás, rendhagyó irodalmi óra mellett táncházzal is köszöntik a magyar kultúra ünnepét. Komolay Szabolcs, Debrecen kulturális alpolgármestere a 150 éves Csokonai Színház január 22-ei ünnepi estjére, Pocsaly Zoltán, Margitta polgármestere a helyi Helios fotóklub kiállítására hívta fel a figyelmet.
Együtt szaval a nemzet
Az együtt szaval a nemzet című programot egyébként idén harmadik alkalommal szervezik meg, a központi helyszín ezúttal a történelmi Magyarország földrajzi középpontja, Szarvas város lesz. Az ünnepi program pénteken romániai idő szerint 10.30-kor kezdődik a tavalyi helyszín, Orosháza és Szarvas közötti ünnepélyes stafétaátadással.
Ezt követően 11 órakor – öt kontinens magyar nyelvű óvodáinak, általános és középiskoláinak részvételével – valósul meg az Együtt szaval a nemzet program, amely hagyományőrző módon a Himnusz első versszakaival indul, majd Petőfi Sándor Nemzeti dal című költeményével folytatódik. Új kezdeményezésként idén az óvodáskorú gyermekek is bekapcsolódnak a programba, ők Kisfaludy Károly Szülőföldem szép határa című versét mondják. A szavalatokat 2016-ban is Jordán Tamás színművész, rendező vezeti.
Január 22-én 18 órától a nagyszalontai Zilahy Lajos Kultúrházban díjátadóval egybekötött ünnepségre kerül sor. Az ünnepségen beszédet mond Németh Szilárd magyarországi országgyűlési képviselő, a Fidesz országos alelnöke, majd átadják az idei Bocskai-díjat. Az ünnepségen fellép a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem zenetanszékének énekkara.
Életműdíj Egyed Ákosnak
Kolozsváron negyedik alkalommal osztják ki az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjakat, és második alkalommal adják át az életműdíjat, amelyet ezúttal Egyed Ákos történésznek ítéltek. Az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat három alkotó veheti át pénteken 18 órai kezdettel a sétatéri Kaszinóban. A díjátadót AG Weinberger koncertje követi. A tavaly alapított életműdíjat első alkalommal Kántor Lajos irodalomtörténész vehette át.
A magyar kultúra napja alkalmából a Helikon-estek sorozat újabb állomásaként kerül sor a Helikon irodalmi folyóirat és Magyarország kolozsvári főkonzulátusának közös szervezésében a Nem lehet eltakarni című irodalmi estre. Az új külalakkal jelentkező irodalmi folyóirat első száma a fiatal magyar irodalmat kívánja bemutatni, lehetőséget biztosítva így a fiatal erdélyi költőknek. A lapszám szerzői közül csütörtökön 18 órától felolvas André Ferenc, Gothár Tamás, Horváth Benji, Kali Ágnes és Serestély Zalán. A házigazda Mile Lajos főkonzul és Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője lesz.
Egy hét kultúra Udvarhelyen
Székelyudvarhelyen egyhetes rendezvénysorozattal ünneplik a magyar kultúra napját. Hétfőn Hermann Gusztáv Székelyudvarhely művelődéstörténete című könyvét mutatták be, majd megnyitották az Első Erdélyi Vasút 1867–1914 című kiállítást, amely az erdélyi vasútépítés történetét mutatja be a kiegyezéstől az első világháború kitöréséig.
Kedd délután öttől a grUnd nevű kiállítást nyitja meg Kovács Árpád művészettörténész a Haáz Rezső Múzeum Képtárában. A fiatal udvarhelyi vizuális alkotók tárlatán Gál Boglárka, Gidó Szende Melinda, Kolumbán-Antal József, Lakatos László, Tamás Borbála, Zsombori Béla, Berze Imre, Gujuman Uliana és Fülöp György alkotásait tekinthetik meg. Este héttől Ambrus Lajos A sünkirályfi című könyvét mutatja be. P. Buzogány Árpád művelődésszervező a Városi Könyvtárban.
Szerdán délután öttől a Haáz Rezső Múzeum képtárában Sófalvi András régész a Székely Támadt-várban végzett régészeti ásatások eredményeit ismerteti. Este héttől a Hargita Megyei Tanács támogatásával megszületett dokumentumfilmeket vetítik a városi könyvtárban, 21 órától pedig a Slambajnokság székelyudvarhelyi fordulóján vehetnek részt az érdeklődők a Harmónia kávézóban. Csütörtökön délután öttől az Élő népművészet című kiállítást nyitja meg P. Buzogány Árpád a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpontban, 19 órától pedig a Tomcsa Sándor Színház Tóték című előadását tekinthetik meg az érdeklődők a művelődési ház nagyszínpadán.
Péntek délután öttől a Cimbora Ház tanulóinak munkáiból nyitnak meg kiállítást a művelődési ház oszlopos termében. A tárlatot Pál Csaba és dr. Miklós Zoltán múzeumigazgató nyitja meg. Délután fél hattól A székelység története című könyv második, javított kiadását mutatják be a művelődési ház koncerttermében, a szerzőkkel Sarány István, a Hargita népe felelős szerkesztője beszélget. Este héttől kezdődik az Udvarhelyszék Kultúrájáért-díjak kiosztása a művelődési házban. A gálaestet a Vitéz Lelkek diákszínjátszók előadása zárja.
Szombat este héttől ünnepi koncertet tart az Udvarhelyszék Fúvószenekar a Stúdió moziban, vasárnap 12.30-tól Ádám Gyula fotóművész képeiből nyitnak meg kiállítást a művelődési ház koncerttermében, majd este hattól a nagyteremben szimfonikus hangversenyre várják az érdeklődőket, amelyen közreműködik a magyarországi Corpus Harsonakvartett, vezényel Werner Gábor. Az udvarhelyi rendezvényekre a belépés díjtalan.
Évfordulós olvasókör Csíkban
A csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár két eseménnyel is készül. Csütörtökön 17 órától bemutatják dr. Balázs Lajos néprajzkutató Menj ki én lelkem a testből című kötetét, amely a csíkszentdomokosi temetkezési szokásokat mutatja be. Négy évtizedet felölelő kutatómunka eredményeként jelentek meg 1994–99 között Balázs Lajos néprajzkutató, egyetemi docens a székely nagyközség, Csíkszentdomokos átmeneti, sorsfordító szokásait – a születést, a lakodalmat és a halált – bemutató szokásmonográfiái. A szerző további kutatásai során leszűrt következtetésekkel kiegészítve, hármaskönyvbe rendezte korábban megjelent szokásmonográfiáit.
Sorsfordulások rítusai a székely-magyaroknál címmel a Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában jelent meg a kibővített hármas könyv, amelynek 2015-ben látott napvilágot a harmadik kötete Menj ki én lelkem a testből címmel. Csíkszeredában Sarány István, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó főszerkesztő-helyettese, a szokásmonográfiák új kiadásának szerkesztője ismerteti a kötetet, majd a szerző beszél több évtizedes csíkszentdomokosi szokáskutatásának tapasztalatairól, kutatói szemléletéről.
A Kájoni János Megyei Könyvtárban működő olvasókör egyéves születésnapját ünnepli idén januárban. Az idei év első, ünnepi találkozóján egyben a magyar kultúra napja előtt is tisztelegnek a kör tagjai. Gazdag tevékenységre tekinthet vissza a kör, Cseke Gábor író irányításával havonta tartott találkozói nyitottak minden érdeklődő számára.
A pénteken 16.30-tól kezdődő találkozó programjában szerepel a 2015-ös év olvasóköri tevékenységének értékelése, valamint a 2016-os év témáinak megbeszélése is. Az év egyik kiemelt témája 1956 az irodalomban a forradalom 60. évfordulója apropóján. A téma vitaindítóját Cseke Gábor tartja Spiró György Tavaszi tárlat című, 56-ról szóló regényének bemutatása kapcsán, amelyet beszélgetés, vita követ.
Magyar kultúra Bukarestben
A Balassi Intézet Bukaresti Magyar Központja idén a magyar kultúra napja alkalmával több rendezvényt is szervez. A hétfőn Székelyudvarhelyen megnyílt az Első Erdélyi Vasút 1867–1914 című kiállítást is a központ szervezte. A kiállítást a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeummal közösen immár több romániai városban is bemutatták.
Szerdán 19 órától a Balassi Intézet bukaresti kirendeltségén kerül sor a budapesti Maladype Színház két művésze, Szilágyi Ágota és Tankó Erika Outlét című performanszára. Az önéletrajzi ihletésű előadás a két színésznő személyes gondolatain keresztül szól gyökereik kereséséről, lehetséges megerősítéséről és a szavak teremtő erejéről.
„A két, hol különváló, hol periodikusan összefonódó életút kapcsán nem csupán saját magukat, hanem a velük együtt és körülöttük formálódó környezetet is vizsgálják. Az előadás különleges vizuális látványvilággal bír, Szilágyi Ágota és Tankó Erika »mélytengeri léthez« illeszkedő jelmezeit Szőllősy Attila LED-technológiával kidolgozott fényterve teszi egyedivé” – olvasható a produkció ismertetőjében.
Csütörtökön 19 órától indítja útjára a központ A magyar film története című vetítéssorozatot, melyet a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézettel (MaNDA) és a Román Filmarchívummal közösen szerveznek a bukaresti Eforie moziban. A magyar filmtörténeti sorozat az 1916-ban készült Mire megvénülünk és az 1917-ben készült Az utolsó éjszaka című némafilmek vetítésével kezdődik, amelyeket Cătălin Răducanu fog zongorán kísérni. Krónika (Kolozsvár)

„Mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét” Beszélgetés az életműdíjjal kitüntetett Egyed Ákos történésszel, akadémikussal
Életműdíjjal tünteti ki Egyed Ákos történészt, akadémikust a Magyar Kultúra Napja alkalmával az RMDSZ. Az 1929. november 25-én Erdővidéken, Bodosban született Egyed Ákos – vagy egyszerűen Ákos bácsi, ahogyan a legnagyobb tisztelet mellett mindannyian szólítjuk – több évtizedes történészi pályája során hiánypótló forrásmunkákkal gyarapította az erdélyi tudományos életet, és hozzájárult történelmünk számos homályos foltjának a tisztázásához, avagy tisztábban láttatásához. A kolozsvári Történeti Intézet kutatója, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, hosszú ideig az újraalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, munkásságát számos elismeréssel, díjjal jutalmazták az évek során. Beszélgetésünk a ma este, ünnepélyes keretek között Kolozsváron átadandó legfrissebb elismerés kapcsán készült, amelyben Egyed Ákos életpályájáról mesél, illetve az ezt meghatározó legfontosabb mozzanatokat eleveníti fel.
- Rendkívül értékes forrásmunkák egésze sora fűződik Ákos bácsi nevéhez. Ha szabad így fogalmaznom, igazi vérbeli történésszel állunk szemben. Valójában honnan ered a történelem iránti érdeklődése?
– A történelem iránti vonzódásom fokozatosan alakult ki, és több forrásból eredt. Egyike volt a mese. Mint a legtöbb gyermek, én is nagyon szerettem mesét hallgatni, amire volt is lehetőségem a családban és az óvodában. Bodosban, Erdővidéken, ahol születtem, nagy mesélőkben nem volt hiány. Benedek Elek meséskönyvei akkor közkézen forogtak, és nem volt nehéz a polcról levenni s belőle néhányat felolvasni, amikor kértem. Édesapám tanító volt a szülőfalumban, aki nemcsak szívesen olvasott mesét, de maga is mondott, főként történeteket – meseszerűen. Jól emlékszem, hogy gyermekkoromban, főleg télen többször feküdnöm kellett, mert tüdőgyulladásban voltam. Persze unalmas volt az ágy, és ennek ellensúlyozására valósággal követeltem a mesemondást. Édesapám sok kis történetet rögtönzött nekem II. Rákóczi Ferencről, a kurucok és labancok csatáiról, s mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét. Talán innen ered az a későbbi tervem, hogy foglalkozzam a Rákóczi-korral, ami azonban mégis elmaradt, mert erősebb hatás ért az 1848-49-es évi forradalom és szabadságharc felől. De ez már a sepsiszentgyörgyi élmény a diákkoromból. Ugyanis 1940-ben beírattak a Székely Mikó Kollégiumba, ahol tanáraink sokszor beszéltek a háromszékiek szabadságharcáról, különösen Gábor Áronról. De ami élesen megmaradt tudatomban az egy március 15-i ünnepség képe a város főterén. Valószínű, azért vésődött annyira az emlékezetembe ez az 1941-es évi esemény, mert az ünnepségen a szülőfalumból is többen voltak, köztük Édesapám is, aki egyúttal természetesen csomagot, „pakkot” is hozott nekem. A szülőfaluból hoztam egy másik maradandó emléket is, nevezetesen a székely falu mindennapi és ünnepnapi életéről, amelyben a gyermeksereg is olyan jól megtalálta a maga helyét. Teljes szabadságot élveztünk, úgy jártunk-keltünk egymáshoz játszani, mintha mindig haza mentünk volna. És ösztönösen benne éltünk a földművelő-állattenyésztő közösség ritmikus szabályos gazdálkodási életében. Élményként maradt meg bennem a falu népének tavaszi kirajzása a mezei munkára, az állatok első kihajtása a legelőre tavasszal, s hazatérése este a faluba, amikor a fürgébb állatok nyakán már a pásztor harangja csilingelt. Amikor már kutatóként kezdtem foglalkozni az öneltartó családi gazdasági rendszer történetével, sokszor gondoltam a gyermek és ifjúkorom idején ezekre a tudatomban elraktározódott emlékeimre. Többször említettem interjúk során, hogy számomra a szülőfalum valósággal „laboratórium” szerepét tölti be. Jó volt a vidék, nevezetesen Erdővidék életébe is betekinteni, például a vidék központjában, Baróton tartott vásárok alkalmával, ahova rendszeresen elvittek szüleim. Évszázadok folyamán az egyes falvak megtalálták a sajátos szerepüket, Magyarhermány a „kádározó”, Kisbacon a „kenyérsütő”, Nagybacon a „cserépvető” jelzőt ki- érdemelte, Bodosban olyan szekereket készítettek, amelyekben egyetlen vasszeg sem volt, majd kőművességről volt nevezetes a szülőfalum. Mindez most mind többször jut eszembe, mert némi nosztalgiával figyelem a régi életmódok teljes felbomlását, amire felhívja a figyelmet a bevetetlen szántóföldek, felhagyott legelők látványa, elfelejtett foglalkozások, mesterségek megtapasztalása, holott ezek helyett nem alakult ki tömegeket foglalkoztató ipar, sőt a bányászat is megszűnt, de megnőtt a munkanélküliség, ami pusztítja a közösségeket. – Ezek szerint Bodosnak, tágabb értelemben pedig Erdővidéknek döntő szerepe volt a pályaválasztásban. Nem beszélve a családi háttérről, a szülői házról, ahol mondhatni, alaposan feltarisznyálták, és nem mindennapi útravalóval látták el már kisgyermekként.
- A távolság ellenére igazából soha nem szakadt el a gyökerektől, és Erdővidékhez való ragaszkodása folyamatosan visszaköszönt történészi munkásságában. Vajon jó érzékelem ezt?
– Ez így van. Nemrég monográfiát közöltem szülőfalum történetéről, amelyet kedvezően fogadott a falu lakossága. Ebben visszatekintettem a falu társadalmának, intézményeinek a történetére, különös tekintettel arra, hogy Bodos szabad falu volt, ahol a jobbágyrendszer sohasem verhetett tartósan gyökeret. Viszont a kezdetektől az 1848-as forradalomig a férfi lakosság a székely hadrendszer keretében katonai szolgálatot teljesített és részt vett azokban a hatalmas harcokban, amelyeket a magyar királyság, illetve az erdélyi fejedelemség, majd a Habsburghatalom idején vívott az erdélyi haderő. A falu alapfoglalkozása a földművelés volt, de a lakosság megszaporodása után szükség volt mellékfoglalkozások vállalására is, amint már említettük, szekérgyártással, vándorkőművességgel keresték kenyerüket a szegényebb rendűek. Ne maradjon említés nélkül az se, hogy néhány napja jelent meg falunk egyik papjának, Lukács Istvánnak a verskötete Egyed Emese gondozásában, amely eszünkbe juttatja, hogy falunk szülöttje volt a messze földön ismert Budai József pomológus, aki a Budai Domokos almát nemesítette. Ennek az ősfáját ma is megnézhetik a Bodosba látogatók.
– Bodos és Sepsiszentgyörgy után következett életének másik fő állomása, Kolozsvár, ahol gyakorlatilag Ákos bácsi élt és alkotott…
– 1948-ban érettségiztem Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban, és számomra nem okozott nagy fejtörést, hogy milyen szakra iratkozzam be a Bolyai Tudományegyetemen Kolozsvárt. Ez meg is történt még abban az évben, felvételemet kértem a történelem–földrajz karra (egy év múltán szétvált a két szak). Nem mondom: egy székely kisvárosból Erdély fővárosába érkezve, kezdtem büszke egyetemi polgárnak érezni magamat. De az egyetem megnyitása késett, mert készült a tanügyi reform az akkor zajló szocialista rendszerváltás keretében. Késő ősszel végre megkezdődött az egyetemi év, de a változásokat nem fogadtuk kedvezően. Sok óránk volt, amelyeken marxizmus-leninizmust kellett hallgatnunk, miközben nem tanítottak magyar történelmet. De azért az egyetem magyar volt. Örvendtünk annak, hogy László Gyula régészprofesszor és Entz Géza művészettörténész előadásait hallgathattuk. Igaz, örömünk rövid életű volt, mert a román kormány az ország elhagyására kényszerítette mindkettőt, mint magyar állampolgárokat. Szerencsénkre olyan professzorokat, tanárokat hallgathattunk, mint Jakó Zsigmond, Bodor András, aztán Pataki József és Imreh István. Rám Imreh István volt nagyobb hatással, mert falutörténeti szemináriumot hirdetett meg, s igen színesen adott elő, amelyhez a székely falvakból merítette példáit. Valószínű ez is hozzájárult később ahhoz, hogy az agrártörténet területén is szívesen keressek kutatási témákat. Azonban negyedéves egyetemi hallgatóként mégis az egyetemes történeti tanszékre neveztek ki gyakornoknak, mert ott volt üres hely. Úgy nézett ki, hogy esetleg egyetemi karrier előtt állok, csakhogy 1952- ben a kommunista párt az osztályharc erősítésére foganatosított drasztikus intézkedéseket, ami lesodort engemet is erről a pályáról: kitettek az egyetemről, mert Édesapám kuláklistára került, amelyről ugyan a faluközösség fellépésére hamarosan levették, de ez már nem segített az én helyzetemen. Az egyetemre nem kerültem viszsza, de Kolozsvárt maradhattam, mert kinevezést kaptam a kolozsvári Történeti Intézetbe, ahol 1953-tól nyugdíjazásomig (1997) mint tudományos kutató dolgoztam. Itt, néhány átmeneti év után abba a munkaközösségbe osztottak be, amelynek a feladata az 1848-as erdélyi forradalom levéltári forrásainak feltárása és kiadása volt. Nos, ez nekem való munka volt, mert hatalmas forrásanyagot sikerült átnéznem és gyűjtenem nemcsak az intézetnek, de magamnak is. Így hozzáfoghattam Erdély 1848–1849-i történetének feldolgozásához. – Valójában tehát három nagy téma köré csoportosítható történészi munkássága: mindenekelőtt az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, valamint a dualizmuskori Erdély, 1867–1914 közötti történelmének feltárása, ezen belül gazdasági és ipartörténete, nem utolsósorban pedig a székelység történetének kutatása.
- Az adott témákban íródott, korábban megjelent tudományos munkákhoz képest milyen újdonságokat sikerült feltárni kutatásai során?
– A témaválasztás eléggé bonyolult kérdés. Befolyásolja a kor, amelyben a történész dolgozik, a szakmai közösség, a társadalmi megrendelés, nem egyszer pedig a létfenntartás kényszere, a világesemények és még sok minden. Ezért egyet kell értenünk Georges Duby neves francia történész megállapításával, hogy a kutató a téma kiválasztásában sohasem teljesen szabad, mert az említett korlátok behatárolják a tevékenységét. Az a kutató tudhatja magát szerencsésnek, aki minél nagyobb mértékben képes leküzdeni a korlátokat, ami tudatos cselekvést tételez fel. Saját tapasztalatom a tanú rá: a diktatúra évtizedeiben csakis a folyamatos és körültekintő kutatómunka tette lehetővé, hogy olyan forrásokat tárjunk fel, adatokat gyűjtsünk olyan „kényes” kérdésekhez, amelyeket a hatalom akkor voltaképpen ellenzett. Így fogtam én is hozzá az 1848-as események kutatásához és sikerült megírnom 1978-ban Háromszék önvédelmi harcának a történetét. Azért említem éppen Háromszék önvédelmi harcát, mert már az 1950-es években is, amikor a kutatópályám elkezdtem, ez a téma érdekelt a legjobban. Ez a kötet, amelyet Domokos Géza segítségével sikerült a cenzúrán átvinni, nagy sikert aratott, ami természetesen hozzájárult ahhoz, hogy folytassam a témát, és már a harmadik kiadása is napvilágot látott. A siker egyik meghatározója volt, hogy a korábbi szakirodalomhoz képest, amelyet természetesen felhasználtam, sikerült új szempontok szerint bemutatnom Háromszék bátor küzdelmét, amikor már – tudniillik 1848 őszén – Erdélyt a Habsburg hatalmi erők és a hozzájuk csatlakozott román és szász népfelkelés kerítette hatalmába. Hogy mivel sikerült továbblépnem? Az egyik forrásban többször előfordul az a kifejezés, hogy „Kiskomité”. Sokáig törtem a fejemet, mit is jelenthet ez, míg újabb adatok feltárása által rájöttem, hogy a legbátrabb háromszéki vezetők összefogásáról van szó, amelyben többek között benne volt Gábor Áron is. A „Kiskomité” reménytelen helyzetekben is képes volt mozgósítani a népet, amikor a 120 tagú „Nagykomité” hajlamosabb lett volna kompromisszumot kötni az ellenséggel. Örvendek, hogy ezt a meglátásomat azóta a Háromszékkel foglalkozó kutatók szívesen veszik át. Természetesen nem maradtam Háromszéknél 1848-49 kapcsán, hanem kiterjesztettem kutatásaimat egész Erdélyre. Ennek során született meg Erdély 1848–1849 c. kötetem, amelyet 1998-ban adott ki a Pallas Akadémia Könyvkiadó. Mivel a könyvpiacról ez a kétkötetes munkám is hamar elfogyott, 2010-ben kiadásra került, most már egy kötetben, a második bővített kiadás. Mindkettőben Erdély helyzetéből indultam ki, és külön hangsúlyt próbáltam fektetni a március 15. események leírására. Arra a megállapításra jutottam – amire azért már egy-két korábbi kutató is felhívta a figyelmet –, hogy március 15. programja meghirdette a magyar polgári nemzet megszületésének jogi kereteit és maga az 1848-as törvényhozás rendszerváltást idézett elő: felszámolta a feudalizmust és eltörölte a rendi törvényeket, illetve lefektette a polgári rendszer alapjait. Tehát nemcsak azért ünnepelünk március 15-én, mert igen szép össznemzeti ünnepről van szó, hanem azért is, mivel ez az esemény alapvető társadalmi változásokat idézett elő. Ide kívánkozik az a megjegyzésem is, hogy milyen nehéz az új meglátásokat bevinni a történetírásba, ugyanis 1848– 49 hatalmas irodalmában ez a rendszerváltó motívum egyáltalán nem, vagy csak áttételesen jelenik meg. Közismert, hogy a magyar, békés forradalom 1848 őszén szabadságharccá alakult át, amennyiben meg kellett védeni a forradalom vívmányait a Habsburg hatalom által szervezett fegyveres támadással szemben. Ez a változás Erdélyben is hasonló jelenséget idézett elő, következésképpen 1848 őszén a békésen kezdődött átalakulás helyét erős román–magyar, magyar–román fegyveres konfliktus foglalta el. Mivel ebben a kérdésben a román, illetve a magyar történetírás ellentétes álláspontot fejez ki, megpróbáltam a rendelkezésre álló adatok alapján lehetőleg objektív képet rajzolni ezekről a szomorú eseményekről, amelyek egész vidékek magyarságának pusztulását idézték elő. De a románságot is nem kis veszteség érte. Mivel 1848–49 története nagy hatással van mind a magyar, mind a román történelmi tudat alakulására és szélesebb körben a nemzeti tudat megnyilvánulásaira, szükséges volna a két történetírás képviselőinek folyamatos tanácskozására, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz az ellentétes nézetek. Ebben a vonatkozásban a francia és német történetkutatás jó példát szolgáltat. És itt legyen szabad egy kis kitérőt tennem. Amint már említettem, a kolozsvári Történeti Intézetben abban a munkaközösségben dolgoztam, amelynek feladata volt az 1848–49-es levéltári forrásanyag feltárása, publikálásra való előkészítése. A munkaközösségben többen vettünk részt és valóban hatalmas forrásanyagot sikerült előkeríteni, azonban az akkori cenzúra szigora sokáig késleltette a kötetek publikálását. Így az első kötet csak 1977-ben jelent meg, amikor a főszerkesztést Ştefan Pascu vette át Victor Cheresteşiu professzortól, aki valójában éveken keresztül vezette a kutatásokat. A forráskötetek közzététele lelassult, de így is immár hét kötet jelent meg, amelyek nagy segítségére vannak az 1848–49-es erdélyi események kutatóinak. Kutatásaim nem rekedtek meg 1848–49-nél, hanem kiterjedtek a dualizmus korára is, különösen az agrártörténet és az ipartörténet területén végeztem feltárásokat, publikáltam tanulmányokat, A falu, város, civilizáció című kötetben (1987), majd A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély c. tanulmánykötetemben ( 1997). A székelység története mindig is foglalkoztatott, de tanulmányok és könyvek írására a diktatúra idején nem kerülhetett sor. Viszont az 1989-es fordulat után, amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen meghívott előadóként A székelység története című kurzust meghirdettem, megszületett az elhatározásom is, hogy ebből könyvet fogok írni. Ez később megvalósult, amennyiben két kötetem jelent meg, nevezetesen A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig (2009), illetve ennek a második, bővített kiadása A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig (2013). Célul tűztem ki, hogy megpró- bálom nyomon követni a forrásokban azt a kérdést: milyen tényezőknek volt nagy szerepe abban, hogy a székelység meg tudta őrizni az ősi szállásterületét az egész történelem folyamán. Meggyőződtem a korábbi kiváló történészek munkái s az általam feltárt adatok alapján arról, hogy a székely történelem értelmező kulcsa a katonai funkció, mert ezáltal őrizhette meg hosszú időn át archaikus nemzetségi társadalmát, juthatott belső autonómiához és szabadságjogokhoz. Ennek során figyeltem fel arra, hogy a sajátos székely történelemben milyen fontos, majdnem meghatározó jelentősége volt a különálló székely jognak és annak a sajátos földtulajdonnak, amelyet „székely örökség” néven tart számon a történelem. Ugyanis ez a tulajdonforma nem állt függésben a királyi joggal, tehát nem volt adományozható és elkobozható sem. Ezért a feudalizmus csak későn, 1562 után terjedt el, s a székelység többsége megőrizhette személyi szabadságát.
– Több évtizedes történészi pályafutása alatt voltak-e nehéz pillanatok, szembesült-e kilátástalan helyzetekkel? Emlékszik-e valamilyen különösebb, maradandóbb szakmai elégtételre?
- Nehéz éveket éltünk át, különösen a diktatúra idején. Eszembe jut az egyik különösen kínos és nehéz eset, amikor az intézet igazgatója magához kéretett és bejelentette, hogy felsőbb pártutasításra írásban kell állást foglalnom az akkor Magyarországon megjelent három kötetes Erdély története ellen. Ezt már az első pillanatra elfogadhatatlannak tartottam, de nem volt könnyű visszautasítani a felszólítást, hiszen az esetleg az állásomba kerülhetett volna. Volt akkor egy orvos-pszichológus barátom, akitől tanácsot és segítséget kértem. Ő elkísért az egyetemi poliklinikára és elintézte azt, hogy egy időre beutaljanak ide. Ezzel tulajdonképpen megoldottam a kérdést. De ehhez még hozzátartozik – és érdekes is –, hogy amikor visszamentem az intézetbe, a folyosón találkoztam az igazgatóval, aki mintegy tudomásul véve a „megoldásomat”, azt mondta: „Ai rezolvat problema.” És nem lett következménye. Hogy nagy örömeim mikor voltak, erre több alkalom is akadt a családi örömökön túl. Talán az egyik legnagyobb elégtételt akkor éreztem, amikor 1978-ban megjelent a Háromszék önvédelmi harca c. kötetem, amelynek megjelenését nem is remélhettem volna. Mind szakmai, mind közönségsikere is volt több kötetemnek, így az 1848-ról írt munkáimnak, valamint a Falu, város, civilizáció c. kötetemnek. És igen jól fogadta a szélesebb olvasóközönség A székelység rövid története c. két kiadást megért munkámat is. Sokszor találkoztam olvasóimmal a kötetek bemutatása alkalmával, amelyek mindig nagy örömet szereztek. – Ha visszatekint eddigi életművére, a Rákóczi-korszak kutatásán kívül volt-e esetleg olyan téma, amivel nagyon szeretett volna foglalkozni, de az sehogy nem jött össze…?
– A székelység történetét kutatva rá kellett jönnöm, mint másoknak is, hogy számos alapkérdése a székely múltnak még feltáratlan, megoldatlan. Ilyen például az eredetkérdés mellett a letelepedés története. Utóbbi kérdéssel kapcsolatban, Erdővidék történetét kutatva hipotézisként felvetettem, hogy a Telegdi, illetve Sepsi székely nemzetség közt a megtelepedés idején a határt a Bacon–Barót patak folyása mentén jelölték ki. Ezzel tovább léptem elődeink azon nézeténél, hogy a két patak a Sepsi, illetve Udvarhelyszék határát képezte, azért keletkezett két kis szék az amúgy is kis medencében. Tehát nem a későbbi két szék közti határt képezte a két patak, hanem már korábban a két nemzetségi szervezet így telepedett le. Ez ugyan nem talált még általánosan elfogadásra, de valószínű, hogy további és elmélyültebb kutatással pontosítani lehetne-kellene ezt a kérdést, amely hozzájárulhatna az egész Székelyföld településtörténetének tisztázásához.
– Végezetül milyen tanácsokkal „tarisznyálná fel” a pályakezdő történészeket, a szakma fiatalabb képviselőit, az ifjú nemzedéket?
– Általában nem szokás konkrét tanácsokat adni az utánunk következő nemzedékeknek, de kérdésedre mégis azt tudnám ajánlani a fiataloknak, hogy vezessenek naplót, mert később nagy hasznára válhat mindenkinek, elsősorban magának a napló vezetőjének. Emellett szíves figyelmükbe ajánlanám azt is, hogy ne csak a szakmának írjanak, hanem gondoljanak a szélesebb olvasóközönségre is, és ne vessék meg a népszerűsítő műfajokat se.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

A vizuális kultúra fejleszti a szépérzéket 
Muhi Sándor rajztanárral, grafikus művésszel, művészettörténésszel beszélgettünk képzőművészetről, vizuális kultúráról a Mezei Józsefről szóló új kötet kapcsán. A művészt arról is faggattuk, hogy miért tartja fontosnak a világhálós oldalak működtetését.
— Mióta foglalkozik kismonográfiák írásával?
— Túlzás lenne állítani, hogy ezzel foglalkozom, de írtam néhány ilyen jellegű tanulmányt, könyvet is, mert a művészettörténet, műkritika tanult szakmám. A rajztanári diplomám mellé a nyolcvanas évek elején művészeti muzeológia szakot is végeztem. Az első kismonográfiát a Kriterion Kiadó felkérésére készítettem Balla Józsefről harminc éve, ők kértek egy Erdős I. Pál kismonográfia megírására is, de a megjelentetésre az 1989-es változások után már nem volt igény. Írtam még két kisebb kötetet Sarkadi Sándorról, Haller Györgyről, az ötödik ilyen jellegű munkám nemrég, 2015 végén jelent meg a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadónál, ebben Mezei József tevékenységét mutatom be az olvasóknak.
— Megítélése szerint miért fontos, hogy az olvasók közelebbről ismerjék meg a fenti alkotóknak a tevékenységét, életművét?
— A nagy hatású, országos, nemzetközi hírű művészek munkáiról sokan, sokszor és sokat írtak, ezek hálás, könnyen kiaknázható témák. A kismesterekkel szinte senki sem foglalkozik, pedig az ő tevékenységük is tartalmaz olyan tanulságokat, amelyek egy-egy közösség számára kiemelten fontosak lehetnek. Sarkadi Sándor képzőművészeti munkásságát Szatmáron kívül még a kismonográfia megjelenése után se sokan ismerik, de az itt lakók számára nem csak fontos, hanem példamutató az egész tevékenysége, szakmai, emberi tartása, életszemlélete. A mezőteremi születésű Haller György tárlatának az anyagát a leszármazottak és Gnandt Pista hozta Budapestről Nagykárolyba, az ő hosszú ideig feledésbe merült életműve újrafelfedezésének köszönhetően mára valamennyien kicsit gazdagabbnak érezhetjük magunkat. Az európai kulturális élet perifériáján elhelyezkedő térségünkben nem dúskálunk megőrzésre méltó értékekben, tehát nem hagyhatjuk figyelmen kívül a fenti teljesítményeket sem.
— Hogyan döntötte el, hogy könyvet ír Mezei Józsefről?
— A csíkszeredai Nagy Gyöngyvérnek oldalági rokona volt Mezei József, odahaza talált egy dedikált verseskötetet tőle. Eleinte azt hitte, hogy csak költő volt, de amikor egy költeményében utalást talált a festészetére, keresgélni kezdett, és a képzőművészeti tevékenységéről nagyon sok adatra lelt a világhálón. Többek között a honlapomon bukkant rá azokra a cikkekre, amelyeket Mezei Józsefnek a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében kifejtett tevékenységéről írtam. Rövidesen felkeresett, felkért a kismonográfia megírására, amely a rendelkezésemre bocsátott adatoknak, reprodukcióknak köszönhetően viszonylag rövid idő alatt készült el. Arról, hogy miért vállaltam a megírását, a kötet zárszavában is lehet olvasni: „Mezei megérdemelt és hosszan tartó népszerűsége nem véletlen. Ismert, sokat és sok helyen foglalkoztatott festő és népszerű költő volt abban a korban, amikor még országszerte elég kevés művész tevékenykedett a térségben. Ismertsége alig kopott a halálát követő években, évtizedekben. Népszerűvé tette Petőfihez fűződő barátsága, harcostársi viszonya, Orbán Balázs nagyszabású vállalkozásában való részvétele is hozzájárult ehhez. A közvetlen, barátságos természete mellett egész tevékenysége összhangban volt a kor törekvéseivel, elvárásaival. Magyarországon a szabadságharc bukása után még hosszú ideig dicsfény övezte a küzdelmek hőseit, áldozatait, és ő honvédtisztként harcolta végig az erdélyi hadjáratot. Festő volt, költő, fotográfus és a művészek egészen más, sokkal jelentősebb közéleti szerepet játszottak abban a korban. Tragikus sorsa — amelyet emelt fővel, férfiként fogadott — együttérzést és tiszteletet keltett kortársaiban, akik közül többen mellé álltak, segítették a bajban. A kultúra iránt fogékony, érdeklődő emberek tudtak oltárképeiről, költeményeiről, és becsülték ezek miatt. Tudomásuk volt vakságáról, anyagi gondjairól is, ennek és a folyamatos hirdetéseknek köszönhetően élt meg három kiadást az 1870-ben kiadott verseskötete.” Mezei József jórészt Hám János püspöksége (1827–1857) idején és közvetlenül ez után hozzávetőlegesen 50 oltárképet készített a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye számára, az impériumváltáskor ezek közül több a határon túli területekre került, de néhánnyal naponta találkozhatnak a hívek Szatmárnémetiben, Szaniszlón, Csomaközön, Nagybányán, Máramarosszigeten anélkül, hogy tudnák, kinek az alkotásai előtt imádkoznak. Festőművészi tevékenységét az is fontossá teszi számunkra, hogy Szatmárnémetiben készítette el 1846-ban azt a Petőfi Sándort ábrázoló portrét, amely egyike a költő hiteles, modell után készült arcképeinek. Ezt jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokában őrzik.
— Olvasnak-e az emberek manapság életrajzi könyveket, kismonográfiákat?
— Egyre kevesebben, ez egy erőteljesen vizualizálódó világban már-már természetes jelenség. A mostani kismonográfia viszont a Pallas-Akadémia Könyvkiadónak köszönhetően egy szép, remekül tördelt, gazdagon illusztrált, keménykötésű munka, amelynek egyszerű átlapozásával is tucatnyi értékes információhoz jut az érdeklődő. Az ehhez hasonló felismerések sokat segíthetnének a hazai sajtó és könyvkiadás gondjain is. Azokat a tanítványaimat, kollégáimat, akik nálam írják államvizsga illetve fokozati dolgozataikat is, arra buzdítom, hogy szépen tördelt, gazdagon illusztrált munkákat készítsenek, ha arra vágynak, hogy a kollégák el is olvassák ezeket. A magvas tartalom, a színvonalas, igényes fogalmazás ma már önmagában kevés, vonzóan, gazdag és változatos illusztrációs anyaggal kell tálalni a mondandót.
— Ha a tanítást említette, mondana néhány szót arról, hogy milyennek látja a vizuális nevelés helyét, szerepét napjainkban?
— Egy olyan korban, amikor egy átlagos európai lakosnak naponta tonnányi képanyag zúdul az ölébe a számítógépeknek, táblagépeknek, okostelefonoknak, kábeltelevíziónak köszönhetően, létkérdés lenne, hogy tanuljunk szelektálni, és megtanítsuk a gyerekeinket, unokáinkat is erre. Ehhez vizuális kultúra kell, amit legkönnyebben, leghatékonyabban a képzőművészeti neveléssel, a kézműves tevékenységekkel lehet kialakítani. Szomorú, kétségbe ejtő, hogy állami szinten mennyire elhanyagolják ezt a területet. Száz éve még heti két rajzóra volt kötelező az általános iskolákban, ma már csak egy maradt. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a legtöbb intézményben nincs teljes katedra, sokszor még fél sem, és ezért, jobb híján képesítetlen emberekre bízzák a világ megismerésének, az információszerzésnek egyik rendkívül fontos, kézenfekvő, hatékony, aktivizáló és a tanulók által kedvelt eszközét. Ezek az emberek helyrehozhatatlan károkat okoznak anélkül, hogy tudnának erről. Miközben pedagógushiányra panaszkodunk, jó lenne végiggondolni, hogy melyik egyetemet végzett fiatalnak éri meg éhbérért dolgozni három-négy intézményben, amelyeknek vezetői a napi feladatok mellett még az iskola díszítését, a versenyeken való eredményes részvételt és ezernyi más dolgot is számon kérnek. Döbbenetes, de valahol érthető, hogy a legtöbb tanítóképző főiskolán se szakember oktatja a fenti tantárgyakat, ez a magyarázata annak, hogy nyugdíjas létemre máig vállaltam a munkát a BBTE szatmári kihelyezett tagozatán. A fentieket természetesen már minden lehetséges fórumon elmondtam, leírtam, megfogalmaztam, közzétettem, egyelőre úgy tűnik, nincs foganatja. Valószínűleg olyan okos emberek szervezik, vezetik tanügyi rendszerünket, akik mindent tudnak, és az ilyeneket sohasem érdekelte a gyakorló szakember véleménye. Csak miniszterből volt már vagy két tucat az utóbbi negyedszázadban, a politikai alapon kinevezett államtitkárokkal, vezérigazgatókkal pedig Dunát lehetne rekeszteni.
— A kortárs művészet segíthet abban, hogy közelebb kerüljünk korunk nem mindig egyértelmű képi üzeneteihez?
— A művészet ismerete, szeretete mindig sokat segít, de ennek megértéséhez, befogadásához is kialakult ízlésvilágra, vizuális kultúrára van szükség. Az emberek nem azért ragaszkodnak a giccshez, a képzőművészeti alkotásként reklámozott olcsó tucattermékekhez, mert képtelenek a jót, az egyedit, a minőségi kultúrát befogadni. Megfelelő neveléssel többségük nemcsak alkalmas lenne erre, hanem a mindennapi életben is igényelné a szebb, esztétikusabb, kulturáltabb környezetet. Ezért a nemes célért a szakembernek az ízlésformáláshoz minden lehetséges fórumot igénybe kell vennie.
— Ön több olyan világhálós oldalt működtet, amelyek nemcsak az esztétikai nevelést, hanem a helyi építészet, képzőművészet értékeit is évek óta, napi rendszerességgel népszerűsítik. Melyek ezek?
— Ez a kommunikációs lehetőség azok számára, akiknek vannak közlésre méltó dokumentumaik, gondolataik, elképzeléseik, megkerülhetetlen, hiszen a módszer nemcsak interaktív, hanem rendkívül gyors és hatékony, néhány óra alatt emberek ezreihez jut el az üzenet, kép, hír, írás akár a világ túloldalára is. Természetesen a világháló ésszerű, hasznos és hatékony használatára is követhető példát kell nyújtani, hiszen a többség a társasági oldalakat önreklámozásra vagy jelentéktelen, mások számára teljesen közömbös, gyakran idegesítő cukiságok megosztására használja. Van egy szakmai jellegű honlapom, ennek eddig közel negyedmillió látogatója volt. Létrehoztam jó 5–6 éve egy Facebook-oldalt, amelyen elsősorban kulturális tartalmakat osztok meg, ennek 3500 kedvelője van. Hasonló érdeklődés követi az általam szerkesztett Szatmári Kultúra és Régi Szatmár oldalakat. Bedolgoznak természetesen külső munkatársak is Kanadából, Németországból, Svédországból, Ausztriából, Magyarországról, Romániából. Ezeken naponta nem csak a képek, reprodukciók, fotók, kulturális információk tucatjait közlöm, hanem helytörténeti, kultúrtörténeti jellegű vetélkedőket indítottam, amelyeken a résztvevők az oklevelek százait nyerhették el. Van youtube-csatornám, itt 60 saját készítésű, a szatmári építészetet, képzőművészetet népszerűsítő kisfilm tekinthető meg. Nemrég látott napvilágot a Sugárút. Szatmári műhely című, negyedévenként megjelenő kulturális folyóirat, amelynek egyik szerkesztője vagyok. Ennek is szüksége van a népszerűsítésre, de a lap szerkesztőinek is a folyamatos párbeszédre az olvasóval. Ilyen meggondolásból indítottam be pár napja a Sugárút. Szatmári műhely Facebook-oldalt, amelynek mára már több mint 300 kedvelője van.
— Vannak további tervei?
— Természetesen vannak, de egyelőre megelégszem azzal, ha az eddigi, jórészt önként vállalt feladatnak eleget tudok tenni. A tervekről akkor érdemes beszélni, ha már sikerült valami kézzelfoghatót megvalósítani belőlük, hiszen szándéknyilatkozatokkal, elképzelésekkel tele a padlás, meg a pince is, de ezektől nem leszünk se okosabbak, se szebbek, se boldogabbak.
Elek György. frissujsag.ro

Kincses Elemér rendezőt köszöntötték
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román és magyar tagozata, a Liviu Rebreanu Társulat és a Tompa Miklós Társulat közös produkcióval köszöntötte a 70 éves Kincses Elemér rendezőt.
Az előadást megelőzően bemutatták Kincses Elemér Soha című regényét a Pallas Akadémia könyvkiadó gondozásában. A regényt korábban a Mentor Könyvkiadó is kiadta. A mostani abban különbözik a 2007-ben megjelenttől, hogy fejezetekre osztották, illetve egy hangoskönyvet is csatoltak hozzá. A hangfelvétel a Marosvásárhelyi Rádióban készült, a szerző saját maga olvasta fel regényét, fejezetekre osztva. A könyvet és annak szerzőjét Kozma Mária író, a Pallas Akadémia Könyvkiadó főszerkesztője méltatta, közösségi tükörnek nevezve a regényt, amelyet Kincses Elemér tart az olvasó elé.
A könyvbemutatón a szerző felolvasott egy részt a kötetből, egy régi gyerekkori élményét mesélte el, budapesti útját 1955-ből, amikor rokonlátogatásra érkezett a három testvér és édesapjuk. A kor szokását elevenítette fel, pénz hiányában fűszert és alsóneműt vittek, és abból próbáltak némi bevételre szert tenni. „Őrölt borsot és tetrabugyit vittünk. Tetrabugyi volt vagy száz” – idézte fel a ma már mulatságosnak tűnő emlékeket a könyvében a szerző, aki azt is elárulta, hogy szégyellték az édesanyjuk tanácsát megfogadni, és fodrászüzletekben kínálni az olcsó árut. Inkább a család összes tagját ellátták fehér női alsóneművel.
A könyvbemutatót követően a Liviu Rebreanu Társulat és a Tompa Miklós Társulat közös produkciójával köszöntötték a 70 éves színházi rendezőt. A Soha/Niciodată című ünnepi előadás a rendező pályafutása során színre vitt darabok kiemelt jeleneteiből állt össze.
Antal Erika. Székelyhon.ro

Álmodni szabad
Beszélgetés a 70 éves Kincses Elemérrel
– Jutott-e eszedbe valaha, hogy egyszerre születtél a Székely Színházzal? Akár valamilyen sorsszerűséget is felfedezhetnél benne.
– Én egy nappal korábban jöttem a világra. Másnap volt a Székely Színház első bemutatója. Tudatosan sohasem vontam párhuzamot a két tény között, de a társulat vásárhelyi jelenléte biztosan befolyásolta az életem alakulását. Édesanyámék minden premieren ott voltak. Édesapámnak volt egy olyan barátja, aki Kézdivásárhelyről jött el minden bemutatóra a családjával, nem akármilyen utakon. Akkor még kisgyerek voltam, de emlékszem az előadások utáni beszélgetésekre. Például a Fáklyalángról vitatkozva történelmi szempontból próbálták tisztázni, hogy kinek volt igaza, Kossuthnak vagy Görgeynek, illetve hogy a színészek közül ki volt jobb, az egyik vagy a másik.
– A színház az első hetven évét ünnepelve, elsősorban kiemelkedő előadásokra, nagy színész- és rendezőegyéniségekre emlékezteti a közönséget. Neked, ha az eddigi pályádra akarsz visszatekinteni, olyan szempontból nehezebb dolgod van, hogy nemcsak színházról, hanem irodalomról, filmről, televízióról is beszélned kell. Színész is voltál, rendező vagy, próza- és drámaíró.
– A színészi múltamra inkább borítsunk fátylat. Kolozsváron színészkedtem néhány évig. Arra jó volt, hogy megtanultam a sóhegyet nyalni. Ez úgy értendő, hogy nagyon az aljáról kezdtem ezt az egészet. Kicsi szerepeket kaptam, igaz, hogy néhány óriási színésszel szívhattam egy levegőt. Például Kovács Györgynek statisztálhattam a világszínvonalú Luciferjéhez. Igen, jogos a jelző. Felejthetetlen élmény volt. De Kolozsvár teljes egészében pezsgő, derűs, jó hangulatú város volt, remek színházi élettel. Koncertekre jártunk, kiállításokra a Szentegyház utcába. Az akkor még egy másik Kolozsvár volt. Mint ahogy ma már Vásárhely sem ugyanaz a Vásárhely.
– De azt hiszem, ifjú színészként azzal a reménnyel kezdted nyalogatni a sóhegyet, hogy egyszer majd feljutsz a hegy csúcsára.
– Igen, kezdetben az ember zseninek képzeli magát, de nem túl hosszú idő után kezdtem rájönni, hogy mik a hibáim. Nem azok, amiket a főiskolai tanáraim mondtak, hogy kicsi a szemem és nem mozog a felső ajkam, hanem az volt a nagy hibám, hogy nem éreztem jól magam a színpadon. Az igazi színésztehetség bemegy a színpadra, és fürdik abban a miliőben, ott érzi igazán jól magát. Én bementem a színpadra, elindítottam a mondatot, és arra gondoltam: úristen, Elemér, be tudod fejezni?! Volt egy külső-belső kontrollom, nem voltam elég felszabadult, gátlásosan viselkedtem. Rossz pillanatokat is bőven megéltem. Ennek ellenére nagyon szép emlékem az a néhány Kolozsváron töltött év. Bence Ferivel, Libával állandóan viccelődtünk, hülyéskedtünk, meg hát az volt a fiatalságom.
– Elég korán rájöttél, hogy váltanod kell.
– Nem én jöttem rá. A véletlen is közrejátszott. Egyszer megláttam, hogy indul egy posztgraduális jellegű, kétéves rendezőképzés. Mindig is volt bennem némi érdeklődés a rendezés iránt, be-beültem a nézőtérre megnézni, hogy a rendezők hogy is csinálják a dolgukat. Mitől alakul ki az egyik előadás, mitől nem, mit ért meg a színész az egészből, mit nem. Mit kell mondani neki, szabad-e mutatni, hogy mit csináljon, és így tovább. Bekerültem a vásárhelyi képzésre, és hála istennek megadatott a hatalmas lehetőség, hogy két évig tulajdonképp gyerekekkel kísérletezgettünk. Majd jött a másik nagyszerű meglepetés, hogy 1975. szeptember elsején engem vettek fel rendezőnek a marosvásárhelyi színházhoz, pedig volt akkor nálam sokkal ismertebbnek számító jelentkező is. A kelleténél korábbi nyugdíjazásomig aztán itt dolgoztam. Bisztrai Mária igazgatónak örök hálával tartozom amiatt, hogy még rendező szakos diák voltam, amikor lehetővé tette, hogy két darabot rendezzek Kolozsváron. Ezek persze olyan előadások voltak, hogy ha mostanában eszembe jutnak, felsírok álmomban. Nagyon az elején voltam a mesterségnek, de valami elkezdődött. Aztán egyszer csak jött Vásárhelyen egy váratlan, nagy berobbanás, a Csendesek a hajnalok. Attól kezdve számítottam rendezőnek országos szinten is. Jöttek, nézték bukaresti kritikusok is, és nagyon szépeket írtak róla. Az igazi nagy előrelépésnek én az Állítsátok meg Arturo Uit! tartom. Megmaradt az agyamban, fantasztikus emlékeim vannak róla. Tarr Laci világszintű volt benne.
– Rendezőként már otthon voltál a színházban?
– A Csendesek a hajnaloknál már jól éreztem magam. Remek darab, nagyszerű csapat állt össze. Az egyik főszereplő az elején kilépett, és bekerült Ferenczy Pista. Akkor jöttem rá, milyen ostoba vagyok, hiszen elejétől rá kellett volna gondolnom. Ordított utána a szerep, és Pista nagyot alakított a szerepben. A Don Carlos is az egyik kedvencem, az Élet és halál játéka a hamusivatagban ugyancsak. Van néhány visszatérő szerelmem. Ilyen a Tóték, a Vérnász, az Éjjeli menedékhely, az Amadeus, amiket többször, többfelé is megrendeztem. Aztán lassan kiharcoltam magamnak egyfajta státuszt, ami végső soron oda vezetett, hogy meghívtak rendezni Bukarestbe a Bulandrába, vagy a budapesti Nemzeti Színházba, ami azért valamit mégiscsak jelent.
– Ha a sorsod nem így alakul, lehettél volna egyszerűen csak író, hiszen számos köteted van…
– Igen, de maradhattam volna közepes színész is Kolozsváron, és egy ma is megkeseredett ember. Szerencsére a Teremtő felkínálta a menekülőösvényeket. Egyrészt kezembe adta a tollat, másrészt megkaptam ezt a csodálatos mesterséget, amit úgy hívnak, hogy rendezés. De nagy veszélyeket rejt magában, mert ha elhiszed azt, hogy csak neked van igazad, akkor véged van.
– Lehet a színésznek is igaza?
– Rengetegszer lehet. És van úgy, hogy a színésznek feladsz egy centit, és visszaad egy kilométert. Azok az igazán boldog pillanatok. Ez is furcsa dolog, nem a saját jó ötleteid jönnek vissza, hanem csak egy kicsit felvillantasz valamit, és a színész egyszer csak rád zúdít valami fantasztikus tehetségből fakadó áradatot. A napokban mondtam valahol, hogy nincs modernebb színház, mint egy zseniális színész.
– A 70. születésnapodra rendezett műsorban lehetőséged volt megmutatni magadból valamit. Nagyon tág körből válogathattál, nehéz lehetett szelektálni.
– Nem is tudtunk igazán válogatni. A Don Carlosból van felvétel, sok mindenből nincs. Egyfajta keresztmetszetét adhattam mindannak, amit eddig csináltam. Három részre tagolódott az előadás: a múltra, a régmúltra, és szorítottam egy kicsi helyet az álmaimnak is. Álmodni szabad. Irodalomról is szó volt benne, de inkább színházcentrikus összeállítás. Előtte a Soha című regényemet és annak hangoskönyvváltozatát mutatta be Kozma Mária írónő, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó főszerkesztője. A.G. Weinberger, az ország egyik legjobb zenésze és a nagyszerű Dzsesztán együttes is elvállalta a vendégfellépést. Közös nevetésre, együtt gondolkodásra hívtam a nézőket, nem akartam precízen kicentizett, önmagát túlságosan komolyan vevő műsort, inkább egy olyan oldottabbat, amely azt sugallja, hogy egy ember a jelenlevőknek felszabadultan mesél az életéről, illetve olyasmikről, amikről vannak emlékek. Elhatároztuk, hogy játszunk bizonyos jeleneteket. Volt olyan, amit másképp rendeztünk meg, mint korábban. Például az Éjjeli menedékhely román változatát a színészek is másképpen szólaltatták meg, és én is másként közelítettem meg, mint legutóbb… Na és még annyit, hogy ez a 70 egy borzasztó szám.
– Miért borzasztó? Azt mondtad, hogy vannak álmaid is.
– Százéves embernek is lehetnek álmai. Például az, hogy milyen színű fű nő majd a sírján. De túl a tréfán, az az igazság, hogy a munkaerőm lankadatlan, gondolataim vannak, írom a harmadik regényemet. A tavaly remek évem volt, mert öt rendezői meghívást kaptam. Az idén csak kettőt, illetve egy harmadikról még tárgyalunk. Ez egy ilyen pálya, bele kell törődni. És ha nem, bőven vannak az életemnek mellékcselekvései és főcselekvése, ami az én nagyszerű családomat jelenti. Így egy kicsivel több időt tölthetek velük.
– Már ennyi is kész regény. Valamiképpen ez az élettapasztalat is benne van a két előzőben. Soha és Mindörökké. Egyszavas regénycímek. A készülő újabb is hasonló?
– Nem. Ennek az a címe, hogy Anna a művésznevem, és valós történet az alapja. Valamikor Bécsben dolgoztam, és egy éjszaka megismerkedtem egy székely leánykával, aki talán még tizennyolc éves sem volt, de prostituáltként élt ott a szerencsétlen. Az érdekelt, hogy egy katolikus, jó tanuló, okos, szeretetre méltó székely leányka hogyan kerülhetett ilyen pokolba. A regény az én agyamban a gyönyörűséges gyermekkorból indul, az út pedig lefelé folytatódik, mint Danténál, a pokol bugyraiba.
– A regényeid nagyon filmszerűek, forgatókönyv is készülhetne belőlük. A hetedik művészet is megérintett.
– Öt éve koldulunk a Soha című filmért és egy éve a Mindörökkéért. Az utóbbira már szereposztás is van. Csak akkor hiszem, hogy filmmé válik, amikor a premieren már elsötétül a nézőtér, és meglátom az első filmkockákat. András Ferenc budapesti filmrendező barátom viszont vakon hisz abban, hogy a regényeim forgatókönyvéből a filmek is elkészülnek. De nagyobb meglepetés, hogy a Soha román változata A.G. Weinberger kezébe került, és ő felbiztatott, hogy írjak belőle egy rockmusicalt. Megvan már hozzá a zene, és ha igaz, ősszel a színház és a főiskola közösen előadja. Számomra is meglepetés, hogy így megbolondultam, dalszövegekre adtam a fejem. Nem könnyű.
– Operát már rendeztél.
– Igen. Az egy csoda. Filmet is rendeztem, azt nem érzem csodának. A Csatornából két film is készült, az egyiket én készítettem nagyváradi színészekkel. A színházi előadást ültettük át egy hajó belsejébe. De Cornel Mihalache bukaresti rendező csinált egy egészen másféle, kitűnő Csatorna filmet, nagyszerű színészekkel. Sikere van, valószínűleg nemzetközi fesztiválokra is el fog jutni. Kinyitotta a metaforámat, csak csodálni tudom, mi mindent ki tudott hozni belőle egy igazi filmrendező.
– A színműveidből viszont bizonyára a színházi rendező Kincses Elemér képes többet kihozni. Az Ég a nap Seneca felett, a Trójában hull a hó című sikeres előadásaiddal meggyőzően bizonyítottad ezt. Nemrég újabb drámaköteted, a Macskutyák látott napvilágot. Négy színmű van benne. Életre kelnek a színpadon?
– Ez nem tőlem függ. Az egyikből, az Én, a besúgó című komédiából a szerdai műsorban szólaltattunk meg egy részletet. Nem tudom menedzselni magam, nem házalok velük, de egyik-másik iránt már van némi érdeklődés.
– Komédiák, burleszk… Könnyebb a mai világot abszurd, groteszk módon megközelíteni?
– Ez a világ, amiben ma élünk, nem csupán abszurd, maga a röhej! Bármerre nézel, bármiről tájékozódsz, egyből kiderül, hogy Abszur- disztánban élünk. Önirónia, irónia nélkül nem lehetne ezt az egészet kibírni. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen bátran tudunk kiállni az egyértelműen igaz ügyekért. Ki kell állni! Ettől nem lehet eltekinteni. Erről hetvenévesen is meg vagyok győződve. És azt az életkoromat érintő igazságot is tudom, hogy minden jó, ami ezután engem ér, az óriási meglepetés, és minden rossz, ami ezután jön, teljesen természetes.
– Hát legyen minél több meglepetésben részed!
– Köszönöm szépen.
Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)

Kincses Elemér: Soha
Kincses Elemér az Utunkban jelentkezett prózával 1967-ben. Forráskötete – Bekötött szemmel – 1972-ben jelent meg, akkor már sikeres drámaírónak számított: Mondjátok, nem félünk; Katonák. Drámaíróként az abszurd művelőjeként tartják számon. Drámáiban (Ég a nap Seneca felett; Macskutyák; Én, a besúgó stb.) – és az általa rendezett darabokban nemkülönben (Brecht: Állítsátok meg Arturo Uit) – csaknem mindig felbukkan a hatalom, az árulás léthelyzete, ennek lélektani boncolása, parabolisztikus ábrázolása, amit az abszurdig fokoz, és ami borzongató nevetségességgel együtt legtöbbször tragédiába torkoll. A jó abszurdhoz, persze, reális helyzetekre, élő figurákra van szükség, így válik egyféle valósággá a mű határain belül. Az írói képzelet ebből bontja ki a "megoldást" és a "tanulságot" – valahogy úgy, mint a mesében: hol volt, hol nem volt, volt egyszer... és az olvasó talán észre sem veszi, hol volt az a határ, amit átlépve, egy másik valóságba kerül, ahol már nem ő irányítja a lépteit, hanem az alkotó. Egy kicsit az író kénye-kedvére bízza magát, elfogadva ezeket az új szabályokat. Elfogadja és el is hiszi, hogy minden csakis úgy történhet és történhetett, ahogyan az író akarja. Végül is, ha úgy vesszük, ez általában is érvényes az író és az olvasó viszonyára, hiszen ezzel teremtődik meg maga a nézői vagy olvasói befogadás.
Az önéletrajzi regény olvasója ezzel szemben vagy emellett a tiszta valóságot keresi. Azokra az élethelyzetekre kíváncsi, amik meghatározzák/meghatározták a szerző életpályáját. A szerző pedig tulajdonképpen családi ereklyéket tesz közkinccsé, s azon kapjuk magunkat, hogy közben közösségi tükörbe (is) nézünk, talán magunkra is ismerünk, de legalábbis jobban megértjük – nemcsak az emlékező író emberi magatartását, lelkialkatát, hanem – önmagunkat is. A kortárs vagy nemzedéktárs íróval együtt emlékezünk, felismerjük a várost, az utcákat, jellegzetes figurákat, sőt jellegzetes viselkedési formákat is. Mindemellett minden önéletírás egyfajta kordokumentum is, és mindig több, mint egy fénykép, vagy egy film, vagy egy okirat, mert emberi érzéseket is közvetít felénk. Ezek egyénre szabottak, mégis ismerősek.
A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó, az ugyancsak csíkszeredai Gutenberg Nyomda és a Marosvásáhelyi Rádió ajándékát hoztuk a hetvenéves Kincses Elemérnek: a Soha című önéletrajzi regényét. De azért ne feledjük, hogy valójában ő ajándékoz meg bennünket a könyvével: derűs gyermekkori történetekkel, a kamaszkori első szerelem varázslatos meséjével. Nem tudom, a Soha címet hogyan lehetne kiegészíteni: soha nem felejtem, ami történt, vagy soha ne feledjétek... Újdonság az első kiadással (Mentor Kiadó, 2007) szemben, hogy a regény a mellékelt CD-n meghallgatható az író- színész Kincses felolvasásában, meg az, hogy az író fejezetekre osztotta a regény szövegét, így az olvasó és a hallgató könnyen váltogathatja a könyvet és a CD-t, követheti, talán össze is vetheti a kétféleképpen tálalt szöveget. Kincses írásművészetében megfigyelhető, hogy narrátorként, elbeszélőként az alakokat csak kevés szóval egyéníti, mert azoknak tettei, viselkedése és "saját" szavai az igazi jellemzők. Ezt könnyedén és igencsak találóan valósítja meg, talán így (és itt is) találkozik újra az írói, színészi és rendezői egyéniség alkotó magatartása és erős közvetítő ereje.
Kozma Mária
Népújság (Marosvásárhely)

87. Ünnepi Könyvhét
Ma és holnap csúcsra jár a nagy múltú könyves ünnep. Ha mi, marosvásárhelyiek, pontosabban erdélyiek közvetlenül nem is vagyunk érintettek az ügyben, hiszen a könyvhétnek nincsenek itt zajló kihelyezett rendezvényei, közvetve mégis részesei lehetünk az eseménynek a fesztiválon részt vevő tollforgatóink, könyvműhelyeink révén. És azért is közünk van hozzá, mert valamiképpen gyarapodunk minden újabb magyar kötettel és érdekes kiadvánnyal. A figyelem a médiának köszönhetően is nyilván Budapestre, a Vörösmarty téren és a térbe torkolló utcákon történtekre összpontosul. Számos más magyarországi helység is bekapcsolódott a 87. Ünnepi Könyvhét és a hozzá csatlakozott 15. Gyermekkönyvnapok gazdag műsorába. Június 9-től, amikor az ünnepélyes megnyitón a Kossuth-díjas Esterházy Péter mondta el gondolatait, dedikálások, pódiumszereplések sokasága várja az érdeklődőket. A központi rendezvény színhelyén 147 pavilon kínál olvasói csemegét, több mint kétszáz anyaországi és határon túli kiadó mutatja be és árusítja könyveit. Idén Gyula a könyvhét kiemelt vidéki színhelye. Miskolc megint első akart lenni, Lackfi János költő közreműködésével már szerdán elkezdték az eseménysort. De több más várost is említhetnénk, mindenhol nagy neveket tartogattak a nyitónapra. Szegeden például Spiró György és Dragomán György a vendég. És találkozhat a közönség Darvasi Lászlóval, Grecsó Krisztiánnal is. Darvasit Nyíregyházára is meghívták. Ott volt Péterfy Gergely is. Persze, önkényes a felsorolás, közel 350 szerzőt kellene megemlítenünk, ha teljességre törekednénk.
Aránylag népes az erdélyi résztvevők csapata is, mégis úgy tűnik, mintha kevesebb jeles alkotónk lenne jelen a Könyvhét megnyilvánulásain, mint máskor. Ezt talán az is magyarázhatja, hogy a rendezvény szabályzata szerint élő szerzők első kiadású művei szerepelhetnek a programban, illetve a klasszikus magyar irodalom új kiadásai, a könyvtámogatási pályázatok döntéseit viszont későbbre halasztották. A pénztelenség nagyon behatárolja könyvkiadóink termékenységét. Könyves vállalkozásaink közül mégis képviselteti magát Budapesten a Bookart, az EME, közösen az Erdélyi Kiadók, a Gutenberg, az Irodalmi Jelen Könyvek, a Koinónia, a Lector, a Mentor Könyvek, a Pallas-Akadémia, a Polis, a Pro-Print. A dedikáló szerzők között a vaskos programfüzetben többek között Markó Béla, Fekete Vince, Böjte Csaba, Zágoni Balázs, Márton Evelin, Balázs Imre József neve szerepel.
A pódiumbeszélgetések sorában ma 10.30 órától Demény Péterrel kerül sor eszmecserére a Vörösmarty-szobor melletti színpadon. Az írót a Lector Kiadó által megjelentetett Apamorzsák című esszékötete kapcsán kérdezi Balázs Imre József. 12.30-kor ugyanott Gálfalvi Ágnes, a Lector Kiadó szerkesztője mutatja be Ady András Bogivilág című verseskötetét, a Mentor Könyvek újdonságát. Rá félórára ugyanő ismerteti Tamás Kincső A csinált-patak állatkertje című novelláskötetét. Ez is Mentor-kiadvány.
Külön érdekesség, hogy vasárnap délután 4 órakor közönség elé kerül Székely János egykori nagy sikerű könyve, A nyugati hadtest. A Partvonal Kiadó által újra kiadott műről Dragomán Györggyel folytat nyilvános beszélgetést a rádiós Oláh Andrea.
A könyvheti eseményekre, kiadói újdonságokra a későbbiekben bőven lesz még alkalmunk visszatérni.
(N. M. K. )
Népújság (Marosvásárhely)

Gúzsba kötve táncoltak (Nagy Benedek krónikájáról)
Napló, krónika, avagy történelmi dokumentum – e három lehetőséget járta körbe kedd délután Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében Nagy Benedek közíró és beszélgetőtársa, Bíró Béla egyetemi tanár, előbbi frissen megjelent, Ellenzékben és ellenszélben. Politikusi feljegyzések – oldalnézetből (1989. december–1993. január) című könyve kapcsán.
A csíkszeredai Pallas Akadémia gondozásában megjelent kötetről Bíró Béla beszélt, mindenekelőtt kiemelve azt a sajátos munkamódszert, amelyet Nagy Benedek egykori parlamenti képviselő, majd a vallásügyi államtitkárság katolikus felekezetért felelős RMDSZ-es megbízottja választott a könyv összeállításánál. Bíró Béla szerint a szerző követte a jelzett korszakban betöltött szerepét, azaz egyfajta krónikása volt a Domokos Géza, Szőcs Géza által vezetett szövetségnek az 1989-es eseményeket követő igen kiélezett, nehéz időszakban. Maga a kötet egyébként a forradalomtól az 1993. január közepén Brassóban megszervezett kongresszusig naplószerűen követi az eseményeket. Ez már csak azért is kivételes, mert tárgyilagos ember tollából származik, aki egykor alaposan, részletekbe menően jegyezte le mindazt, ami körülötte történt, mégsem mentes a szubjektivitástól, hiszen egy szemszögből láthatunk mindent. Előfordulhat, hogy más megközelítésből az események megítélése eltérő lenne, de pontosan ez a részleges elfogultság adja a kötet többletértékét – vélekedett Bíró Béla. Az egyetemi oktató külön felhívta a figyelmet a kötet borítójára, amely híven tükrözi a Nagy Benedek által vállalt szerepet. A képviselőház ülésén készült fényképen a feladatát mindenkor komolyan vevő és szempusztító alapossággal elvégző krónikásként látható ő Domokos Géza, valamint Szőcs Géza társaságában.
Most is nehéz erről a korszakról írni, hiszen ekkor forrt ki a később kis lépések politikájaként ismertté vált irányvonal – mint egyetlen lehetséges alternatíva, amellyel elkerülhették, hogy a dél-balkáni konfliktusokhoz hasonlatos állapot alakuljon ki Romániában. Az akkori döntések miatt elegendő támadást kellett elviselniük, árulónak, gyávának minősítették, minősítik őket mai napig, főképp olyanok, akik úgy vélik, akkor nyitott volt minden az autonómia kikiáltására – vezette fel mondandóját a szerző. Az igazság viszont az, hogy „gúzsba kötve táncoltak”, egy olyan közhangulatban próbáltak eredményeket elérni, amely kapcsán elég megemlíteni a marosvásárhelyi eseményeket, a bányászjárásokat (az 1991. szeptemberinek mint honatya ő maga is szenvedő alanya volt) vagy 1990. december 1-jét, Petre Roman akkori kormányfő megnyilvánulásait, ami végül a magyar képviselet „menekülésével” végződött. Utóbbi esemény kapcsán Nagy Benedek felidézte, miként jutottak el a gyulafehérvári római katolikus püspökséghez, ahol úgymond menedéket leltek. Szerinte egy polgárháborút kerültek el azzal a módszerrel, amelyet akkor a román hatalommal szemben alkalmaztak. A magyar érdekképviselet helyzetére próbál utalni a kötetcím is: Ellenzékben és ellenszélben.
A kezdettől baráti beszélgetés formáját öltő bemutatón nem maradhatott el az RMDSZ-en belüli konfliktusok, törésvonalak érintése, elemzése sem. Nagy Benedek szerint a kötet összeállításánál – amelynek alapjául az a mintegy ötven, az RMDSZ jelével és nevével ellátott jegyzetfüzet szolgált, amelyek közül néhányba a helyszínen bele lehetett tekinteni – megkísérelte a gyökerekig feltérképezni ezeket a törésvonalakat, amelyek végül szekértáborokhoz, kuruc-labanc szembenálláshoz, illetve később a szakadáshoz vezettek. A beszélgetőtársak egyhangúlag állították: ahogy akkor, most is az összefogás az egyetlen járható út az erdélyi magyarság jövőjét illetően, de ezt nem lehet tekintélyelvű fellépések mellett tető alá hozni. Tőkés László mindvégig a megdönthetetlen és kétségbevonhatatlan tekintély helyzetéből vett részt minden tárgyaláson, próbálkozáson, éppen ezért az összefogás esélyei az első pillanattól kétségesek voltak – hangzott el.
A könyv előszavának utolsó mondata a klasszikus nemzetállami berendezkedés, az őshonos kisebbségek, a bevándorlás kérdéskörének megvitatását és egyben az esemény zárását hozta. Kiderült továbbá, hogy a második kötet, amely az 1993 januárja és 1996 januárja közötti korszakot öleli fel, szintén hamarosan elkészül.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székedi Ferenc: Gál Sándor: a szülőföld tisztelgése
Mint bárkinek a földi sorsa az idő múlásában, Gál Sándor élete is mindenekelőtt két dátum közé szorítható. 1817-ben Csíkszentgyörgyön, látta meg a napvilágot, és 1866-ban az olaszországi Nuterinában hunyt el, sírhelye mindmáig ismeretlen. De nem csupán halálát fedi homály, hanem részben életét is. Mikor ezredesnek nevezik, mikor tábornoknak, mikor kiváló gyakorlati hadvezérnek, mikor a magyar forradalom és szabadságharc nemzetőrsége, majd honvédsége katonai szabályzata megalkotójának, azaz egy hadsereg felépítése és működtetése, valamint a hadi állapotok nélkülözhetetlen elméleti szakértőjének. Úgy emlékezünk rá, mint a senki előtt meg nem hunyászkodó forradalmárra, Kossuth feltétel nélküli hívére, de az utókor ugyanakkor azt is tudja, hogy az emigrációban végleg összekülönbözött egykori bálványával, és útjaik szétváltak. Róla és a Nyerges-tetői ütközetről Kányádi Sándor írt verset, amely mindkettőt a legendák magasságába emeli, a történelemkönyvek közül többen viszont kászonújfalusi csatának nevezik azt az ütközetet, amelyről minden március 15-én és augusztus elsején megemlékezünk.
Jómagam munkatársaimmal az utóbbi évtizedben minden évben dokumentumfilmet készítettünk a Csíkszeredai március 15-i ünnepségekről, amelyek egy része a Nagy Ödön alkotta Gál Sándor szobor körül zajlik és hogy ne tévedjünk, hogy ne ismételjük önmagunkat, igyekeztem rengeteg olyan forrást felkutatni, amelyek az eddigieknél sokkal szélesebb megvilágításba helyezik Gál Sándor életét és munkásságát.
Annyi bizonyos, hogy Kézdivásárhelyen és Olmütz-ben tanult, a ma Csehországban található város akkoriban nem csupán Európa egyik legfontosabb egyetemi városának, hanem történelem-alakítójának is számított. A tizenötödik században itt tették Mátyás király fejére a cseh koronát, és a tizenkilencedik században itt lett császár I. Ferencz József, a magyar szabadságharc leverése után pedig itt fogalmaztak meg olyan, a központosítást részben lebontó birodalmi alkotmányt, amelyet két év múlva, gyakorlati kivihethetlensége miatt, félretettek. Az olmützi kadétiskolát az osztrák birodalom egyik legkiválóbb katonai kiképzőjeként tartották számon, a mindössze huszonegy éves székely fiatalember 1838-ban lépett osztrák császári szolgálatba, majd alhadnagyként 1842-ben az első csíki székely határőr ezredhez vezérelték, ahol 1848-ig a hadnagyi rangra vitte.
A magyar forradalom kitörésének hírére Pestre utazott, és a rá következő szűk félévet – néhány májusi és júniusi napot kivéve – nagyrészt ott is töltötte. Az Országos Nemzetőrségi Haditanácshoz, majd a fővárosi nemzetőrség főparancsnokságára nevezték ki segédtisztnek. Hivatali munkája mellett a tanulmányaiból merített, az általa fordított és szerkesztett katonai szabályzatok kiadásával foglalkozott. Májusban viszont Hajnik Sándorral és Klapka Györggyel együtt Marosvásárhelyre küldte Gr. Batthyányi Lajos miniszterelnök. Tény és való, hogy ekkor, majd 1848 augusztusát követően és 1849-ben, Gál Sándor mintegy húszezer székely katonát szervezett be, miközben ő maga gyorsan emelkedett a tiszti ranglétrán, és 1849 januárjában ezredessé nevezték ki. A források eltérően vélekednek arról, hogy bejárta vagy sem a kötelező főhadnagy, százados, őrnagy, alezredes rangsort, annyi bizonyos azonban, hogy január 23-án ezredesként vette át Csíkszeredában az 1. székely határőr-gyalogezred irányítását. Már létező katonai kereteinek felhasználásával Gál Sándor három honvéd zászlóaljat szervezett, majd január utolsó napjaiban Csíkból Háromszékre és Erdővidékre indította őket, hogy az ottani erőkkel egyesülve csatlakozzanak a Bem vezette, Nagyszeben alatt álló erdélyi fősereghez. Az út oroszokkal és osztrákokkal vívott, vesztes és győztes csatákkal teletűzdelt, egy részükben maga Gál Sándor is részt vett. 1849 februárjában visszatért Csíkszeredába és Bem megbízásából újabb csapatokat toborzott, illetve az egész Székelyföld katonai irányítójaként, a tábornok utasítására, elkezdte a hadianyag gyártást.
Kézdivásárhelyen már januárban újraindították az ágyútermelést, emellett Csíkszentdomokoson is ágyú- és golyóöntő, valamint lőporgyárat akartak felállítani. Csíkmadarason március 18-án kezdték meg a lőporgyár építését és május 1-én indult meg a termelés. Gál Sándor a hadianyag-gyártás hátterét leginkább a parajdi só eladásából, majd a termények rekvirálásából szerette volna fedezni, de keménykezű katonaként több más tekintetben is beleszólt a Székelyföldi polgári közigazgatásba, odáig menően, hogy helyi székely tisztségviselőket tartóztattatott le, illetve székelyeket szeretett volna áttelepíteni Beszterce vidékére.
Olykor önkényességbe hajló ténykedését Budapestről nem nézték jó szemmel, már ekkor megindultak vitái a központi hatalommal, illetve az erdélyi magyar kormánymegbízottal. Katonai szempontjait továbbra sem adta fel, megszervezte a Székelyföldi Mátyás huszárezredet, amelyet a már létező hasonló magyar alakulatok parancsnokai nem fogadtak kitörő örömmel, és Marosvásárhely polgári vezetősége is tiltakozott a véleménye szerint túlzásba vitt újonc-sorozások miatt. Gál Sándor azonban az újoncok mellé helyben szeretett volna tiszteket és altiszteket kiképezni, Csíkban és Háromszéken egy-egy olyan katonai iskolát akart felállítani, amelyben a polgári iskolát már elvégzett tizenöt-tizenhét éves fiatalok részesülnek rövidebb vagy hosszabb idő alatt felhasználható gyalogsági, tüzérségi és utászati ismeretekben.
Ezekbe és a Székelyföldi hadikórházak felállítását szolgáló elképzeléseibe azonban beleszóltak az 1849 júniusában Erdélybe betörő orosz és osztrák csapatok. Források szerint július 29-én tábornokká nevezték ki, amiről ő még nem tudott, amikor augusztus elsején Tuzson János alezredes vezetése alatt kétszáz honvédre bízta azt a Nyerges-tetői csatát, amelynek hősies részletei leginkább fennmAradtak a közemlékezetben.
A sorozatos vereségek után Gál Sándor mAradék seregével Kolozsváron csatlakozott Kazinczy ezredes csapataihoz, majd az augusztus végi fegyverletétel után egy ideig a Szatmár környéki mocsarakban bujkált, majd 1850-ben sikerült külföldre szöknie. Azonnal felvette a kapcsolatot a magyar emigrációval, hamburgi és londoni ténykedések után Kossuth Konstantinápolyba küldte és 1851-ben kinevezte az erdélyi felszabadító hadsereg főparancsnokává. Így Gál Sándor részt vett a nemzetközi helyzetet meglehetősen tévesen értékelő Makk Károly vezette székely összeesküvés előkészítésében, amelyet székely árulás nyomán az osztrák hatóságok kemény kézzel felszámoltak és megtoroltak.
Gál Sándor nem adta fel, 1861-ben tagja lett az olaszországi magyar légiónak, de a korabeli rendkívül bonyolult olaszországi és nemzetközi politikai életben, Kossuth tanácsai nyomán vagy éppen ellenében sem tudott eligazodni, ezért Nápolyban, útmutatásai nyomán, le is tartoztatták. Valószínű, hogy ezekben az években írta vagy diktálta magyarról olaszra átfordított vagy olasz nyelvű életrajzát, emlékiratait, de az is lehet, hogy egykori magyar tiszttársak a szerzők. A kötet magyar fordításban, 2006-ban, a néhai Tőzsér József vezette Pallas-Akadémia kiadónál jelent meg, és csupán más forrásokkal összevetve értelmezhető.
Gál Sándor élete és munkássága még sokáig mArad témája a történelemtudománynak, töretlen forradalmisága, elszántsága viszont mindegyre visszatérő ihletője a művészeteknek. Sárpátki Zoltán – számos történelmi jellegű Székelyföldi, erdélyi és magyarországi emlékplakett és szabadtéri szobor, valamint a nemrég felszentelt kiváló Csíkszeredai Márton Áron szoborkompozíció megalkotója – a csíkszentgyörgyi helyi közösség felkérése nyomán készítette el a most leleplezendő mellszobrot. Az 1977-ben született és a Csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceumban végzett, majd a Temesvári Nyugati Egyetemen és ösztöndíjasként a Budapesti Képzőművészeti Egyetemen tanulmányokat folytató művész nem a világhálón is megtalálható Gál Sándor-festményt ültette át a térbe, hanem visszatért a reformkor forradalmi lelkületéhez, az ifjúsághoz, a kezdődő felnőttkorhoz. Felfogásában itt, Csíkszentgyörgyön, egy olyan Gál Sándor mArad meg az elkövetkező nemzedékek számára is, amely a székelység jobb és szebb jövőjét fürkészi és konok kitartással tesz is érte. Ha párhuzamokat akarunk keresni a mai élettel, a jelkép megkerülhetetlen: szülőföldjéről messzire távozott, hogy tudást és tapasztalatot szerezzen, de visszatért hazájába, amikor úgy érezte, hogy közösségének szüksége van rá. A szobor talapzatát, környezetét műszaki szempontokból Albert Homonnai Márton tervezte, gyakorlatilag a Dóczy András szobrászművész, illetve a Gál Ernő vezette vállalkozást kivitelezve. Az idők összecsengésének sokatmondó bizonyítékaként Dóczy András azoknak a zsögödi kőfaragóknak az utóda, akik többek között az ugyanitt élt, a Nyerges-tetői emlékművet kifaragó olasz mestertől, Pulini Jánostól tanultak. A szobrot Sántha Csaba szobrászművész Szovátán öntötte bronzba, és a csíkszentgyörgyi közösség képes volt önerőből állni a költségeket.
A csíkszentgyörgyiek, Gál Sándorral együtt, nem szemlélői, hanem részesei, alkotói a magyar történelemnek. A 2016. július 21-én felavatott szobrot, a sok viszontagság árán megmentett emlékházzal és székely kapuval együtt, úgy kell megőrizniük a jövőnek, hogy az mindig emlékeztessen az önállóság és az összefogás, az alkotó, a szülőföldet gyarapító gondolkodás és az önzetlen közösségszolgálat szükségességére.
(A csíkszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal munkatársunkat kérte meg, hogy a szoboravató ünnepségen legyen Gál Sándor életének és munkásságának, valamint a szobrászművésznek a bemutatója. Az ott elhangzott szöveget a szerző kisebb szerkesztési módosításaival közöljük.)
maszol.ro

Vámszer Géza
Vámszer Géza tanár, néprajzkutató, szakíró születésének 120, halálának 40 éves évfordulója alkalmából emlékezik a jeles személyiségre Kozma Mária.
Vámszer Géza (Nagyszeben, 1896. augusztus 13.–Kolozsvár, 1976. szeptember 21.) néprajzkutató és művészettörténész, néprajzi és művészeti szakíró; gimnáziumi tanulmányait Nagyszebenben végezte, majd a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán rajztanári oklevelet szerzett. A nagyszebeni tanítóképző, majd 1926-tól a Székelyudvarhelyi állami líceum tanára volt, 1929–1941 között életpályájának meghatározó állomásává vált Csíkszereda, ahol a római katolikus főgimnázium rajztanáraként dolgozott. Iskolai tevékenysége és néprajzi adatgyűjtései mellett jelentős szerepet vállalt a természetjárás és a turistamozgalom megszervezésében is, ami akkor az egészségmegőrzés propagálásán kívül, az erdélyi magyarság számára a honismeret és helytörténet népszerűsítésének egyféle rejtett, mondhatnám, álcázott formája is volt. 1930-tól az Erdély című turisztikai és honismereti folyóirat munkatársa, később főszerkesztője volt. 1931-ben kezdeményezte a Csíki Turista Egyesület megalapítását, majd 1934-ben megjelentette Csík vármegye turistakalauza és térképe című munkáját. Folyamatosan közölt helytörténeti és honismereti cikkeket a Csíki Lapokban, a Csíki Néplapban, a Keleti Újságban, az Erdélyi Fiatalokban, az Ethnográphiában, 1952 után a Művelődésben. Tanítványaival együtt bejárta Csík, Gyergyó, Kászon és Gyimes településeit, ahol szinte megszállottan rajzolt, fényképezett és néprajzi tárgyakat gyűjtött. „Az adatokat lassan, apránként gyűjtögettem – vallotta Vámszer Géza –, főként 1934–1940 között. Az adatgyűjtést nagyrészt személyesen, több falubeli öreg ember kikérdezésével végeztem. Némelykor, ha bizalmatlanul is fogadtam a szájhagyomány révén mondott furcsa adatokat, de mert helytörténeti szempontból érdekesek voltak, mégis lejegyeztem őket.” Pontosan felmérte a székely falvak művészettörténeti értékeit, településszerkezetét, lakáskultúráját, népművészetét, kézművességét és gazdálkodását. E falulátogatások idején szerteágazó ismeretterjesztő tevékenységet is végzett. Ekkor érlelődött meg benne egy Csíki Székely Múzeum létesítésének gondolata. 1930 tavaszán Domokos Pál Péterrel és Nagy Imrével együtt Csíkszeredában egy nagyszabású néprajzi és művészettörténeti kiállítást szerveztek, a pünkösdi búcsú napjaira időzítve azt. Ezzel a gyűjteménnyel alapozták meg a csíki múzeum létesítését. Meghatározó szerepet játszott a csíki székely népviselet, népzene és néptánc tömeges rendezvényeken történő bemutatásában is. Mindeközben meglátogatta a pusztuló műemlékeket, s hozzájárult nemcsak szakszerű dokumentálásukhoz, hanem helyreállításukhoz is. A Csíki-medence és Gyimes területén végzett néprajzi adatgyűjtésének eredményei, az adatok feldolgozása nyomon követhető közleményeiben. Ezek közül néhány: A csíkdelnei Szent János-templom, A népies elemek egyházművészetünkben, A székely vagyon- és földközösség, A gyimesi csángók eredete, települési és gazdasági viszonyai, Adatok a csíki farsangi szokásokhoz, A csíkrákosi Cserei-kúria falképmAradványai stb. Mindez hiánypótló is volt egyben, hiszen Orbán Balázs A Székelyföld leírása című összefoglaló könyve óta sokáig egyetlen szakkönyv sem jelent meg a Székelyföld középkori művészetének egészéről. Csíkról különösképpen nem. Részlettanulmányok is csak a huszadik század 20–30-as éveiből foglalkoznak csíki műemlékekkel. Az Erdélyi Tudományos Füzetek sorozatában Vámszer Géza kezdi meg a csíki templomok monográfiaszerű ismertetését 1935-ben az akkor és általa helyreállított csíkdelnei Szent János-kápolna leíró értékelésével. Bevezetőjében egy sorozat indítójának szánta füzetkéjét, azonban folytatás nem következett.
Csíkszereda elkötelezett közéleti személyiséget, kiváló pedagógust ismert meg és tisztelt Vámszer Gézában: Csíkszereda városi tanácsosa, a Csíki Székely Múzeum alapító tagja volt. Kezdetben általános néprajzzal, később főleg településtörténettel foglalkozott.
1941-től a Kolozsvári állami gimnázium tanára volt. Ma is élő tanítványai szeretettel és nagyrabecsüléssel emlékeznek rá. Cseke Gábor Egykori rajztanárom üzenete címmel eleveníti fel diákkori emlékeit az ötvenes évek tanáráról, majd így összegez: „Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár úrnál nem csupán műkedvelő fellángolás, hiszen a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál [...] megjelent munka is fényesen igazolja, hogy hosszú évekre nyúló Csíkszeredai tanárkodása vette rá őt arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét. Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy »mindent az emberért«. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokk-köpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.” Tanári munkája mellett Kalotaszegen végzett néprajzi gyűjtéseket. Eredményeit a Faragó Józseffel és Nagy Jenővel közösen írt kalotaszegi magyar népviselet című kiadványban tette közzé 1977-ben.
Kolozsvári évei alatt tudatosan rendezgette korábbi csíki gyűjtéseit. Legjelentősebb dolgozatai 1977-ben jelentek meg Életforma és anyagi műveltség. Néprajzi dolgozatok, gyűjtések, adatok. 1930–1975 című gyűjteményes kötetében a Kriterion néprajzi könyveinek sorozatában. Megjelenését a szerző nem érte meg. Azelőtt egy évvel a könyvhöz még előszót írt, amelyben szükségét érezte, hogy az olvasónak megmagyarázza anyaggyűjtő munkájának indíttatását: „Nem valami romantikus parasztábránd vezetett bennünket – írja –, de tudtuk, hogyha ismerni és érteni akarjuk a mai falu társadalmában végbemenő nagy átalakulásokat, ehhez az út a nép alkotó szelleméről tanúskodó anyagi és szellemi értékek megismerésén és megbecsülésén keresztül vezet. Tudtuk, hogy a gyűjtött anyagnak nem mint holt múzeumi tárgynak van létjogosultsága, hanem mint a nép által a maga szükségletére és szépérzéke szerint teremtett szellemi és tárgyi valóságnak. S amit a nép múltjának sokszor viharos évszázadai alatt alkotott, legyen az népdal, néptánc, szokás, viselet, szerszám, épület vagy esetleg egész település, annak valamilyen formában bele kell épülnie mai életünkbe.”
Gondolatainak időszerűsége mit sem veszített frissességéből. Vámszer Géza munkásságának számottevő része a totalitárius rendszer ideológiája és kortársainak közömbössége miatt kiadatlan mAradt. E páratlan szorgalommal és kitartással összegyűjtött dokumentációs anyagot halála után lánya, Vámszer Márta Kolozsváron és Kelemen Ferenc Marosvásárhelyen őrizte meg. Életművének jelentős része, a Vámszer-hagyaték 1997-től a Kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság dokumentációs központjában található és tanulmányozható.
A Pallas-Akadémia Kiadó 2000-ben adta ki Vámszer Géza Helytörténeti adatok a hajdani Csík vármegye (Csík, Gyergyó, Kászon) településtörténetéhez című könyvét dr. Pozsony Ferenc előszavával, majd 2007-ben jelentette meg újra Csík vármegye településtörténete. Helytörténeti adatok címmel – olyan könyvet óhajtva olvasói kezébe adni, amellyel nemcsak a nagy néprajzkutató emlékének tiszteleg, hanem a kiadó alakulásakor megfogalmazott, egyik legfontosabb célkitűzésének – nevezetesen a régió- és helytörténeti munkák felkutatása és megjelentetése – is eleget tesz. A korábbi kiadással szemben, ez kiegészült Szőcs János jegyzeteivel. „Nem lebecsülendő értékek hordozója a Vámszer Géza munkája – magyarázza Szőcs János a jegyzetek szükségességét. – Csík és települései történetéről ma jóval többet tudunk, mint amennyit szerzőnk tudott. Ismereteink pontosabbak, mert azóta egy sor forráskiadvány, történeti munka, néprajzi tárgyú könyv látott nyomdafestéket. Leginkább ezek figyelembevételével tehettük meg kiegészítéseinket, pontosításainkat. Ha a felmerülő kérdésekre ma pontosabb választ tudunk adni, akkor nyilvánvaló, hogy meg is kell tennünk azt.”
Hargita Népe (Csíkszereda)

Márton Evelint díjazták a Gyergyószárhegyi írótáborban
Kimondottan női irodalomról csak úgy beszélhetünk, amennyiben férfi irodalom is létezik – nagyjából ez volt a végkövetkeztetése a 10. Szárhegyi Írótábornak, amelyet Nők az irodalomban – Női irodalom? címmel szerveztek meg.
A kétévente megszervezett tábor Csiki László-díját ezúttal Márton Evelinnek ítélte oda a szakmai zsűri Szalamandrák éjszakái című, a Csíkszeredai Bookart Kiadónál 2015-ben megjelent regényéért. Márton Evelin a negyedik Csiki László-díjas író, eddig Karácsonyi Zsolt, Szabó Róbert Csaba és Papp Attila Zsolt kapta meg az elismerést.
A Gyergyószárhegyi tanácskozáson – amelyet a Lázár-kastály rendezetlen helyzete miatt ezúttal az időközben felújított szecessziós művelődési házban tartottak – elsőként Balla Zsófia tartott előadást. Rögtön az elején leszögezte, el kell különíteni a női irodalom, illetve nőies irodalom kifejezéseket, majd arra a következtetésre jutott, hogy nem létezik női irodalom, csak egyes szerzők vannak, a megnevezés inkább arra vonatkozik, hogy az egyes történelmi korokban milyen volt a nők helyzete, mennyire voltak kiszolgáltatottak, mellőzöttek az irodalmi életben. Balla azt is felvetette, talán a férfiak tudnak igazán a női olvasóknak írni, a nők pedig a férfiaknak, a témáik azonban ugyanazok.
Kozma Mária író, a Csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó főszerkesztője felidézte, amikor kezdő író korában először ment be a Napsugár szerkesztőségébe, Fodor Sándor és Kányádi Sándor már az elején leszögezték, hogy „az írás férfimunka” – igaz ezt nem feltétlenül arra értették, hogy csak férfiak művelhetik, inkább arra, hogy keményen kell dolgoznia egy reménybeli írónak.
Azt viszont több jelen lévő írónő is leszögezte, hogy az előző rendszerben nagyon patriarchális berendezkedésű volt az irodalmi életünk, sőt talán még most is az, legalábbis ha megnézzük az irodalmi lapok szerkesztőségeinek összetételét.
Az irodalomtudósi és írói minőségében meghívott Egyed Emese Demeter Zsuzsa kérdéseire válaszolva felhívta a figyelmet, hogy a korábbi történelmi korszakokban született írásokról nem minden esetben tudható pontosan, hogy ki a szerző, könnyen előfordulhat, hogy egyes női szerzőknek tulajdonított szövegeket valójában férfiak írták és fordítva.
Láng Orsolyát Adorjáni Anna faggatta főként első, Tejszobor című prózakötetéről – amellyel Láng is versenyben volt egyébként a Csiki László-díjért. A szerző úgy fogalmazott, a kötetben a múlandóságról akart beszélni, elsősorban az emlékezésről, a cím, a múlandó anyagból való szoboröntés arra utal, milyen képlékeny saját emlékezetünk. Az is kiderült azonban, hogy Láng több művészeti ággal foglalkozik, könyvét például a saját grafikái illusztrálják, jelenleg egy versesköteten dolgozik, illetve diplomafilmjén, egy rajzos animáción.
László Noémi sem különítené el a női irodalmat, szerinte egy férfi szerzőnek is lehetnek „nőiesek” az írásai és fordítva. Márton Evelin és Vida Gábor beszélgetés helyett egy írói játékkal illusztrálták, mennyire nem létezik női vagy férfi irodalom. Négykezes novellafüzérüket olvasták fel, amelynek egyes részeit egymás írásait folytatva írták, de csak a végén vallották be, hogy nem a saját, hanem egymás szövegeit szólaltatták meg, Vida szerint „jól átverve” a jelenlévőket, akiknek fel sem tűnt a „szerepcsere”. A jelenlévők abban is megegyeztek, hogy a következő Szárhegyi Írótábor témája a férfiirodalom lesz.
Varga László |
Krónika (Kolozsvár)

Szilágyi Árpád: Áldozat 1956
Hatvan éve robbant ki a 20. század európai történelmének legpozitívabb megítélésű eseménye: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc. A budapesti történések kivívták a világ közvéleményének elismerését, a megtorló intézkedések az áldozatokkal való együttérzést váltottak ki. Mindenhol szolidarizáltak a magyarországi történésekkel, az utódállamok magyarsága nem maradt ki sem az eufóriából, sem a retorzióból. Összeállításunkban Szilágyi Árpád Áldozat 1956 című, a Pallas–Akadémia Könyvkiadónál a napokban megjelent kötetéből vett részlet a megtorlás mértékéről.
A visszaemlékezés először 1996-ban angol nyelven (The Victime) jelent meg az Egyesült Államokban, miután első helyezettje és nagy sikere lett az évi Nemzetközi Irodalmi Pályázat 1956-os témakörének. Szilágyi Árpádot 1957-ben húsz év kényszermunkára ítélték hazaárulásért – lényegében egy levélért. Bűne valójában az volt, hogy kolozsvári egyetemistaként nyíltan szolidarizált az 1956-os magyar forradalommal. 1961-ben rendszerellenes tevékenységgel vádolták meg mint a gyergyói Fekete Kéz nevű „szervezet erkölcsi felelősét” és újra elítélték – ez alkalommal egy kézzel írt, évekkel azelőtti plakátért. Politikai fogolyként megjárta Románia legkegyetlenebb börtöneit… a kínzások miatt nemegyszer állt a halál küszöbén. Ma ő a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségének elnöke, aki tisztségét nagy felelősségtudattal, töretlen közösségi hűséggel tölti be, és ez így természetes a számára: ifjúkorától áldozatos következetességgel vállalta magyarságát és római katolikus hitét.
…
Az idő nagyon lassan telt, de csak elérkeztünk ahhoz a dátumhoz, amely híressé vált a szamosújvári börtön történetében: 1958. július 14-hez. Szép, napsütéses reggel volt. A börtönépület fedelének kupáscserepein a galambok ugyanúgy turbékoltak és ugyanúgy járták násztáncukat, mint eddig. A nap ugyanúgy kezdődött a börtönben, mint máskor, csupán a központi fűtés vezetékein a rabok által leadott Morse-jelek sokasága tűnt kissé szokatlannak.
Úgy tíz óra tájt különös morajlás rázta meg az egész börtönt. Eleinte gyengén hallatszott, de fokozatosan erősödött, mígnem tisztán kivehetővé vált egy lázadó tömeg vad ordítása. Lázadás tört ki a börtönben. Nagyon megrendítőnek és rémisztőnek tűnt a mintegy tízezernyi rab elszabadult, vad kiabálása, ordítása. A lázadás általános oka a börtönőrök brutális bánásmódja és a mind elviselhetetlenebbé váló börtönviszonyok. A lázadás kiváltó oka pedig az a körülmény volt, hogy a börtön egyik nagy cellájában – ahová több mint száz ember volt bezsúfolva – a vécét befalazták, és helyette csebreket tettek be, arra kényszerítve a rabokat, hogy azokat használva elégítsék ki fiziológiai szükségleteiket. A rabok hangot adtak elégedetlenségüknek, amiért az őrök az egyik rabot csúnyán elverték. Erre a cella rabjai egy emberként álltak ki jogtalanul megvert társuk mellett. A tiltakozás és elégedetlenség híre a Morse-jelek és néma ábécé segítségével gyorsan elterjedt az egész börtönben. A rabok most már más természetű sérelmeiket is kifejezték hangos kiabálással és ordítozással. Délelőtt tizenegy óra körül megszólalt a börtön szirénája, túlsüvítve a rabok haragos kiabálását. A fellázadt emberek ledobálták az ablakokra szerelt faredőnyöket. A sziréna közben egyfolytában szólt, de a tízezer rab vad lármája mind félelmetesebben hullámzott át az egész börtönön, túlharsogva néha a sziréna ijesztő zúgását. Egy adott pillanatban megjelent az udvaron Goiciu, a börtön igazgatója, akit a rabok szidalmazni kezdtek. „Le Goiciuval! Le a gyilkossal!” – kiabálták a felbőszült rabok, akik ugyan a cellájukban voltak, mert kitörésre nem volt lehetőségük, de lázadásuk mind erőteljesebbé és félelmetesebbé vált.
A mi cellánkban a sziréna hallatára mindenki a földre vetette magát, kivéve Nagy Jóskát, aki most nem volt szívbajos, nekirohant az ablaknak, hogy ledobja a redőnyöket. Pop Nicolae és Falk Hans alig tudták az erőszakoskodó fiatalembert eltávolítani az ablaktól. Munteanu, egy negyven körüli rabtársunk is azon a véleményen volt, hogy szolidaritást kell vállalni a többi rabbal, és a redőnyöket le kell dobálni az ablakokról. Mivel a vélemények ebben a kérdésben megoszlottak, az ügyet szavazás alá bocsátották; a többség úgy döntött, hogy nem kell azokat eltávolítani. Pop és Falk elmondta, hogy a szovjet börtönökben szerzett tapasztalataik alapján biztosra vehető, hogy a rabok nem fognak semmit elérni ezzel az akciójukkal. Közben járművek zúgása és szirénázása hallatszott. Erősítést hoztak Kolozsvárról. Állig felfegyverzett katonák ugráltak le a gépkocsikról, akik körbevették az egész börtönt. A rabok félelmetes kiáltozásai, mint a vihartól felkorbácsolt tenger vad morajlása, ismétlődő hullámokban zúgott át a cellákon. Mindenki a földre hasalva feküdt. A cement hidege nem űzte el a szívemben és tudatomban támadt félelem lázát. Próbáltam megnyugtatni magam, hiszen cellánk rabjai nem csatlakoztak a felkeléshez; a józan ész kerekedett felül, és megőrizte cellánk rendjét. A szirénázás is végre megszűnt. Vezényszavak hallatszottak, majd sietős léptek zaja szűrődött be a folyosókról. Az újonnan érkezett katonaság megszállta a börtönt. Később egy magas rangú tiszt érkezett a börtön udvarára, és próbálta a fellázadt rabokat csillapítani, amire azok még hangosabban kiabálták követeléseiket: „Le Goiciuval!”, „Adjatok több kenyeret!”, „Emberibb körülményeket, jobb bánásmódot!” Újabb vezényszó hallatszott, majd gépfegyver ropogása rázta meg a börtön levegőjét. A sziréna ismét megszólalt, amibe most már a rabok kétségbeesett kiáltozása vegyült, majd újból elhallgatott, s kis idő múlva a fegyverropogás is elült. Jajgatások és segélykiáltások hallatszottak. A védtelen rabok közé lőttek, sokan közülük meghaltak, mások súlyosan megsebesültek. Vihar utáni csend telepedett a börtönre, amit most már csak a végső tusájukban vergődő és haldokló rabok jajgatása és hörgése tört meg. A kiáltozás teljesen elhalt, és cellánk rabjai az ablakhoz tolultak. – Ni, ott a gépfegyver! – mondták ijedten. Miután mindenki megnézte a gyilkos fegyvert és utána ismét a padlóra feküdt, én is az ablakhoz siettem. Éppen vissza akartam menni a helyemre, amikor hirtelen kivágódott a cella kis ajtaja és rám kiabált az őr: – Mi van veled, te egyetemista, talán meguntad az életed?!
Megijedtem, de reméltem, hogy ennyivel megúszom. Közben az ajtók vad nyitogatása és az őrök ordítozása hallatszott. (...)
– Milyen szerencse, hogy mi nem dobtuk le a redőnyöket – jegyezte meg valaki közülünk. Az ajtók hangos zakatolása és az őrök dühös kiáltozása összevegyült a rabok jajgatásaival, s a zaj félelmetesen közeledett cellánkhoz. Egyszer csak nagy robajjal kicsapódott az ajtó, s betódult rajta hat fegyveres katona, élükön Tudoránnal, a börtön alparancsnokával, akinek a kezében egy szétvert asztal vaskos lába volt, amelyről csepegett a vér.
– Ki dobta le a redőnyt? – kérdezte dühösen Tudoran.
– Alázatosan jelentem, mi nem dobtuk le a redőnyöket – szólalt meg Pop, a cellafelelős.
– Melyik közületek az egyetemista? – ordította Tudoran, és szemei szikráztak a gyűlölettől.
– Én vagyok – feleltem és felálltam.
– Takarodj ki a cellából, te büdös bandita, mert rögtön szétzúzom a fejed!! – ordította az alparancsnok, és rám sózott egyet a véres asztallábbal. Az egyik fegyveres katona megfogta a karomat és valósággal kilódított a folyosóra.
– Le a földszintre! – kiáltotta utánam Tudoran.
Próbáltam a dühödt katonák és őrök sorai között minél hamarabb a lépcsőhöz érni, miközben azok fegyvereikkel agyba-főbe ütlegeltek. Sok ütést kaptam, fejemből és karjaimból ömlött a vér. Egy tagbaszakadt őrmester megragadta a karomat és levezetett a lépcsőn – talán azzal a szándékkal, hogy megmentsen a további ütlegeléstől. Leértünk az első emeletre, ahol a börtön segédorvosa mészárosi szakértelemmel darabolta, aprította a kezébe került rabokat. Amikor megpillantott, villámokat szórt gyilkos tekintete, s így ordított az őrmesterre: – Hagyd csak nekem azt a büdös banditát! Valósággal kiráncigált az őrmester kezéből, és elkezdett ütni agyba-főbe a kezében tartott vasdoronggal. Ömlött ismét a vér a fejemből, a karjaimból és a lábamból, megtépázott ruhám cafatokban lógott rajtam, de a kommunizmus e hősies védelmezője csak akkor hagyta abba a verést, amikor beleunt, s akkor mocskos, véres csizmájával akkorát rúgott belém, hogy félájultan összecsuklottam. Egy őr megragadta a lábamat, s úgy húzott le a lépcsőn – már annyi erőm sem volt, hogy a fejemet feltartsam, hogy ne verjem bele minden lépcsőfokba. Az ájulás környékezett, de eszméletemet nem veszítettem el, s így láthattam, hogy mi történik lent, a földszinten, ahol körülbelül 250-300 összevert rab feküdt a cementen. Testük minden porcikájából csurgott a vér. Voltak olyanok is, akiknek a fogait is mind beverték, másoknak a szemüket ütötték ki vagy a fülüket hasították le. Ennyi vért még nem láttam soha életemben, pedig egy alkalommal voltam a kolozsvári vágóhídon is, de ami itt elém tárult, felülmúlt mindent. Egy halom halálra vert rab, egy óriási vértócsa, a falak is telespriccelve vérrel... A halálukon lévő rabok halálhörgése és az őrök becstelen káromkodása borzalmassá és felejthetetlenné tette ezt a napot, a szörnyű látványt. (...)
Közben megkezdődött a rabok leltározása, összeírása. Mindenkinek felvették a személyi adatait. A rabok szorosan egymáshoz préselve a földön hasaltak, az őrök pedig a rabok hátán tapostak, és aki az összeírásra került, annak a fejét vagy a hátát rugdosták. Az összeírás után a földszinti cellákban helyeztek el mindenkit, s hogy majd a terror véres nyomait eltüntessék, elsősegélynyújtásban részesítették a súlyosan sebesülteket. Sajnos sokaknak nem volt már arra szükségük; sérüléseikbe belehaltak. Egy teljesen üres cellába vittek, ahol még egy ágy sem volt. Az estét és az éjszakát sétálva és felváltva a vécékagylón ülve vagy a falnak támaszkodva töltöttük el. Nem hagyták, hogy leüljünk vagy lefeküdjünk a földre. Az átkínlódott éjszaka után tiszta égboltú vasárnapra „ébredtünk”. Mintha semmi nem történt volna az előző napon, mély csend ülte meg a hatalmas börtönépületet. (...) A pirkadat jelei még nem mutatkoztak, amikor a börtön csendjét szívhasító jajgatások törték meg. E rémítő jajgatásokba az ajtók vad zakatolása, az őrök csúnya káromkodása és a sűrű lépések zaja vegyült. Ijedten figyeltünk minden zajra. A jajgatások nagy hangerővel törtek fel, majd egyre halkultak, míg végül teljesen elültek. Világossá vált, hogy megkezdődtek az újbóli verések, hogy elérkezett az igazi leszámolás ideje. Mindannyiunkat gyötrő félelem fogott el. A zaj mind közelebbről hallatszott... Idegeink pattanásig feszültek; tudtuk, hogy mindegyikünkre sor kerül. (...) Újabb ajtózörgetés, újabb lépések és újabb kétségbeesett jajgatások. A szívem a torkomban dobogott. Szombaton kapott sebeim még be sem száradtak, hasam tompán fájt a kemény rúgástól, s íme, újabb kínzások előtt állok. A teljes kiszolgáltatottság, az a tudat, hogy az őrök akár agyon is verhetnek, növelte eddigi félelmemet. Végre kinyílt a cellánk ajtaja. Dühödt őrök rohantak be, megragadták az ajtóhoz legközelebb álló rabot és elhurcolták. Hiába dugtuk be a fülünket, a jajgatás az agyunkat, a szívünket, a lelkünket marcangolta. A megkínzott rabot nem hozták vissza. Hogy minél hamarabb átessek az elkerülhetetlen tortúrán, az ajtó közelébe álltam, amely durva zakatolással ismét kicsapódott. A káromkodó őrök megragadtak, és úgy hurcoltak ki, hogy még a lábam sem érte a földet. Az őrök a fürdőbe vittek, amelynek a közepén egy véres pad hevert, és körülötte, illetve a két oldalán három-három őr állt, kezükben hosszú doronggal.
– Feküdj arccal a padra, te büdös bandita! – hangzott a durva parancs. Ráfeküdtem. Az őrök valósággal nekem estek, s a fejemtől a talpamig erős ütéseket mértek rám. Úgy éreztem, mintha úthenger haladna át rajtam. Nem lehetett jajgatás nélkül kibírni. Amikor éreztem, hogy tovább már nem bírom elviselni az ütéseket, leugrottam a padról.
– Vissza, te rohadék! – ordították majdnem egyszerre. Visszafeküdtem. Kíméletlen ütések zápora árasztotta el görcsökben vonagló testemet, s újból leugrottam a kínzópadról. Az ütlegelést most már lent a földön folytatták. Igyekeztem karjaimmal a fejemet védeni, de már alig volt erőm. Az egyik őr addig ütötte a cipőm talpát, amíg az le nem esett a lábamról, s utána a csupasz talpamra mérte ütéseit. Már jajgatni sem tudtam, csak valamilyen hörgés jött ki a torkomon. Karjaimat, lábaimat erős görcsök kínozták, az egész testem remegett. Kínzó hányinger környékezett, s úgy tűnt, az egész helyiség forog velem együtt. Egy adott pillanatban úgy éreztem, hogy egy hatalmas űrbe zuhanok. Az őrök eltorzult arcvonásait mind elmosódottabban láttam, majd sötét árnyék borult rám s a kis helyiségre. Egy vödör vízzel öntöttek le... az hozott vissza a kegyetlen valóságba. Újból érzékelni kezdtem a vizes-véres falakat, megjelentek az őrök torz alakjai is, és fokozatosan megelevenedett körülöttem a környezet. Kínzóim, megelégedve a verés mennyiségével, azt parancsolták, hogy álljak fel. Megpróbáltam feltápászkodni, de a görcsök annyira rángatták az egész testem, de főleg a lábaimat, hogy nem bírtam felemelkedni. Miután látták, hogy képtelen vagyok a magam erejéből felállni és elindulni, kezembe nyomták a cipőmet, és karjaimnál fogva kihurcoltak a fürdőből, el egészen a lépcsőkig. Ott letettek és azt mondták, menjek fel a cellámba, amelyik a negyedik emeleten volt. Próbáltam talpra állni, de nem tudtam; a sok ütéstől teljesen bedagadt, több helyen kihasadt és folyt belőle a vér. Megtépázott ruhámról cafatokban fityegtek a rongydarabok, amelyekből mocskos, szürke lé csurdogált, összevegyülve sebeimből áradó vérrel és verejtékkel. Szívem az agyamban lüktetett, és kegyetlenül fáztam. Annyira, hogy reszkettem belé. Összeszorítottam véres ajkamat, s megfeszítve minden erőm, elindultam fel a lépcsőn, négykézláb. Segíts, jóságos Atyám! – fohászkodtam magamban. Minden egyes lépcsőfok megmászása hatalmas erőfeszítésembe került, így nagyon lassan haladtam felfelé...
***********
Fülöp Sándor
Verős ébresztő 
Szamosújvárt (Az 1958-i börtönlázadás megtorlása)
Quanga-varanga-quanga-varanga… Éled a börtön, szaggató hangra. Vége az alvó égi világnak. Pokolra ébren új kínok várnak:
Mundéros ördög, szadista őrök verik a gongot, verik a foglyot, verik a testet, őrlik a lelket.
Quanga-varanga-quanga-varanga. Éled a börtön szaggató hangra. Vége az égi alvó világnak. Pokolra ébren új kínok várnak…
1958 nyarán
(A szamosújvári börtönben született veréseket a szerző szappanlapra írta, dróttűvel karcolta fel. Megjelent az Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra c. kötetben.) Hargita Népe (Csíkszereda)

Új kötetek a Pallas-Akadémia Könyvkiadótól
Számos újdonsággal készül a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó a 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra. A nemrégiben megjelent vagy a még nyomdai munkálatok alatt álló új kötetekről Kozma Máriával, a kiadó főszerkesztőjével beszélgettünk.
„A könyvvásárra mindig igyekszünk új könyvekkel jelentkezni. Ez a szerzőknek is nagyon jó, mert a nevük forgalomba kerül, plakátok jelennek meg a rendezvényekről, az újságokban megjelennek a lajstromok, hogy kik dedikálnak, kikkel van író-olvasó találkozó. És a mai reklámteljes világban ez is egy kis népszerűsítést jelent. Minden könyv egy olyan szellemi egység és egyéniség, amit valójában két-három szóval, recenzióval alig-alig lehet jellemezni. Majd az olvasó – aki belelapoz, érdeklődni kezd és elolvassa a könyvet az első szótól az utolsóig – lesz az igazi reklámozója, mert esetleg majd ajánlja a barátainak, a családtagjainak. Én valójában nagyon szeretem a könyvespolcokon a szakadt könyveket. És nagyon remélem, hogy azok a könyvek, amelyeket az idén is kiadunk, ilyen szakadt, használt könyvekké fognak válni” – fogalmazott Kozma Mária.
Képzőművészeti „tankönyvek” 
Mivel a képzőművészet a kiadónak egy fontos szelete, most két ilyen jellegű könyv is napvilágot lát. A népszerű Életjelek sorozatban Nagy Miklós Kund Orth Istvánról szóló kötete jelenik meg. „Orth István azért is érdekes személyiség, mert bár a szakma nagyon elismeri, a köztudatban nincs igazán benne a neve. Orth István arról is nevezetes, hogy rendkívül szerény ember, és tulajdonképpen a képzőművészetnek annyiféle ágával foglalkozik, hogy alig-alig lehet monográfiát írni róla, hiszen mindenről szót kell ejteni ilyenkor. A korabeli politikai helyzet miatt »kályhásmesterként« kezdte a pályáját, majd elvégezte a képzőművészeti egyetemet és a teológiát” – magyarázta a szerkesztő.
A másik most megjelenő könyv Banner Zoltán művészettörténész Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről című kötete, amely egyfajta folytatása az Erdélyi magyar művészet a huszadik században című könyvének. Az új kötet művészettörténeti tanulmányokat gyűjt egybe, de lexikonként is használható. Gazdag névmutató található benne, amelyben az erdélyi képzőművészet minden alkotó egyénisége szerepel, és rengeteg lexikális életrajzi adatot tartalmaz. A szerkesztő reméli, hogy ez a könyv tankönyvként fog népszerűvé válni.
„Banner Zoltán az első, aki konkrétan és nagyon határozottan arról beszél, hogy Erdélyben létezik, és létezett ún. székely festőiskola. Ez eléggé vitatott, de igencsak jelentős megfogalmazás. Banner azt mondja, hogy a székely festőiskola megalapítója Márton Ferenc, Nagy István és Nagy Imre hármasa, és ez a vonal mind a mai napig követhető. Valójában ennek a három nagy festőegyéniségnek nemcsak a művészeti stílusát vitték tovább, hanem azt a nagyon fontos világszemléletet is, amit úgy szoktunk megnevezni, hogy transzilvanizmus, erdélyi lélek és erdélyi gondolat.”
Az erdélyi magyar irodalomról
Két irodalomtörténeti könyv is napvilágot lát a Pallas Akadémiánál. Egyik Pomogáts Béla Erdélyi műhely Budapesten című tanulmánygyűjteménye, amelyben arra hívja fel az olvasók figyelmét, hogy hogyan újult meg a két világháború között az az erdélyi magyar irodalom és irodalomtörténet, amely a Trianon után árván maradt. „Nagyon sok író áttelepült, »hazaköltözött« Magyarországra Trianon után. Azok, akik itt maradtak, hallatlanul mély és nagy harcot vívtak nemcsak az alkotás és a közlés lehetőségéért, hanem azért is, hogy ennek az útját ne csak egyéni sikerek jelezzék, hanem intézményeket teremtsenek. Olyanokat, amelyek által az irodalom igazi közösségszolgálattá válhatott. Adott pillanatban úgy tűnt, hogy a nyelv is csak a templomokba és a felekezeti iskolákba szorul vissza. Elképzelhető hát, hogy az íróknak milyen óriási felelőssége volt, és amit az írók kötelességüknek éreztek, éspedig azt, hogy a közösséget szolgálják, a közösségnek adjanak erőt. És ezt a reményt, ami az erdélyi magyarság megmaradását szolgálta, anyanyelven tegyék úgy, hogy minden olvasó megérezze azt, hogy az anyanyelv több mint egy kommunikációs eszköz. Az anyanyelv azonos azzal, ami a hagyományainkat jelenti, és ami ennek a megőrzését segíti” – hangsúlyozta Kozma Mária. Úgy véli azért is jelentős Pomogáts Béla minden írása, amely Erdélyről és az erdélyi irodalomról szól, mert megmutatja azt a politikai és társadalmi hátteret, amiben az alkotómunka adott pillanatban ellehetetlenült, vagy pedig egy olyan küzdelemmé vált, aminek szinte nem lehetett soha látni a végét.
A másik megjelenő könyv Cseke Péter Örökhagyók, értékvédők című műve, amely annak ellenére, hogy nagyon jelentős forráskutatások alapján készült esszéket és tanulmányokat tartalmaz, roppant olvasmányos. „Hogy csak egyetlen példával éljek, a Trianon után a Tizenegyek nevű írói csoportosulás egy antológiát adott ki, és Cseke Péter elmeséli, hogy a nagyjából fiatal, ismeretlen írókból álló Tizenegyek hogyan szereztek pénzt a kiadásra. Abban az időben 200–300 példányban jelentek meg a könyvek, és ők kitalálták azt, hogy ezer erdélyi lány előfizetőket gyűjtsön. Tamási Áron írt egy toborzó levelet, a lányok kihordták a levelet, gyűjtötték az előfizetőket olyan óriási sikerrel, hogy háromszáz példány helyett 3200 példányban jelent meg ez a könyv. A Tizenegyek irodalomtörténeti szempontból azért is kimagaslók, mert ők jelentették az előzményt az Erdélyi Szépmíves Céhnek. Úgy érzem, hogy Pomogátsnak és Cseke Péternek a könyve is azért nagyon jelentős, mert megmutatja az igazi irodalmat, az igazi küzdelmet, és szembemegy azzal a pátosszal, amit az amatőrök és a dilettánsok nagyon gyakran zászlóra tűznek.”
Verseskötetek csíkszeredai költőktől
Ferencz Imre Játékidő című kötete az egyén és a történelem kapcsolatáról szól. „Egyfajta lélekutazás, szellemutazás ez a könyv. Azt követi végig, amikor az egyén nemcsak felismeri a helyét a történelemben, hanem számot vet azzal is, hogy mit kell megtartania, mit kell eldobnia azért, hogy jövőt építhessen” – ismertette a szerkesztő. Borsodi L. László prózavers kötete is olvasható lesz hamarosan. „Prózaverset nagyon nehéz írni, ez egy keleti műfaj, rímes próza. A prózavers úgy tűnik, hogy se nem vers, se nem próza, hanem hol ez, hol az. A prózavers kicsit a szabadvershez közelít, amikor a nyelvi ritmikák követik a megfogalmazott gondolatokat. A prózavers kicsit lekerekíti ezeket a gondolatokat, és egyféle szép ritmust is ad a szövegnek” – magyarázta Kozma Mária.
A gyerekekre is gondoltak, Kenéz Ferenc Esőben könnyen rámtaláltok című könyve gyerekeknek és felnőtteknek is egyaránt ajánlott. A kötet első kiadása 1983-ban jelent meg, a verseket ezúttal Orosz Annabella korszerű, a mai olvasói igényekhez igazodó illusztrációi kísérik. „Első megjelenésekor óriási revelációt jelentett az erdélyi irodalomban, hisz ez volt az első olyan minőségi gyermekverskötet, ami a gyermek látószögéből, nézőpontjából írja meg a világot. Nagyon szerettük annak idején a könyvet, olvastuk, adtuk egymásnak ajándékba, és remélem, hogy ezzel az újabb kiadással is így lesz.”
Az olvasó regénye
Kozma Mária egy újabb regénye is nyomdában van, amelynek – a szerző elmondása szerint – a főhőse maga az olvasó. A regény arról szól, hogy valaki ír egy családregényt, ezt egy másik személy, aki ismeri a családot és a történeteket, elolvassa és kommentálja, rámutatva, hányféle olvasata lehet például egy önéletrajznak. „Az írók gyakran azért írnak önéletrajzot, merthogy igazából kit ismernének leginkább, ha önmagukat nem? De ez nem így van. Mert az emberek önmagukat többnyire olyannak ismerik, ahogyan mások látják őket. Valószínű, ennél a könyvemnél is meg fogják kérdezni azt, hogy mi lesz, ha valaki felismeri önmagát a regényben? Meggyőződéssel vallom, hogy senki nem ismeri fel önmagát a regényben, mert senki nem látja önmagát pont olyannak, mint amilyennek mások látják őt. Ha megsértődik, akkor annál rosszabb, akkor valóban nem önmagát látja, hanem csak azt a tükörképet, amit mások szemében fölfedez. A regénynek van egy alcíme, hogy interaktív regény, és valójában az a családregény, amit a főszereplő olvas, csak néhány részletben jelenik meg, ugyanakkor fölhasználtam régebbi írásaimból is, és mivel hogy könyvtáros voltam, a regény egyik szereplője könyvtáros.”
Péter Beáta Székelyhon.ro

Fotonok a versben
Fénygyökerek címmel jelentette meg a Pallas-Akadémia Kiadó a nagyváradi költő, Lipcsei Márta válogatott verskötetét. A könyvet csütörtökön délután jó hangulatú beszélgetés keretében mutatták be a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban.
Lipcsei Márta öt könyvéből szerkesztette Kozma Mária a válogatott kötetet, melyben a versek mellett Ködöböcz Gábor irodalomtörténész két esszéje is helyet kapott.
Lipcsei Márta Szűcs Lászlónak, a Várad kulturális és irodalmi folyóirat főszerkesztőjének kérdéseire válaszolva például elárulta, hogy őt az idő és a szubjektív idő kérdése izgatta. Sokaknak szokatlan lehet szóhasználata – foton, fraktál stb. –, de számára fizikatanárként ezen fogalmak használata is természetes. Lipcsei Márta azt is elárulta, előző öt kötetéből – Csillagközi utazás, Vertikális álomterek, Életgyakorlatok, Belső dialógus, Életdicséret – ő válogatta össze a Fénygyökerek anyagát.
A szerző több verset is felolvasott, így a közönség betekintést kapott Lipcsei Márta versvilágába, abba, hogyan önti szonettbe vagy éppen szabad versbe gondolatait életről, szerelemről vagy éppen kisebbségi sorsról.
F. N. L. Reggeli Újság (Nagyvárad)

"…mert olvasni jó"
Nyolc új könyv a Pallas-Akadémia estjén
A cím a 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár mottója. Nagyon sokan egyetértünk vele, ezért is biztos, hogy a november 10–13. között zajló eseménysorozat minden napján újra érdeklődők sokasága árasztja el a vásár színhelyeit. Több mint 90 műsorszám várja a közönséget a Nemzeti Színházban, a Kultúrpalotában, a Bernády Házban és másutt. Egyszerre ennyi jelentős magyarországi szerző, könyv- és művészeti műhely, mint ezúttal, talán még nem is volt jelen városunkban. A szervezők az irodalom ünnepének nevezik rendezvényüket, és joggal. Ennek jegyében népszerűsítik kiemelt programjaikat. A szépirodalom mellett azonban számos olyan új kiadvány és ahhoz kapcsolódó találkozó lesz műsoron, amely ugyanúgy megérdemli a koncentrált figyelmet. A csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó estjén például nyolc újdonságot ismerhet meg a közönség. A köteteket és szerzőiket a könyvműhely két jól ismert szerkesztője, Kozma Mária és Sarány István mutatja be.
Pénteken, november 11-én 18 órakor a Bernády Házban kerül sor a bemutatóra. Pár mondatban már most érdemes szót ejtenünk a Pallas-Akadémia idei friss terméséről.
Kezdjük a képzőművészettel. A kiadó ezen a téren minden bizonnyal a honi magyar könyvesszakma csúcsait ostromolja. Folytatva népszerű Élet-Jelek sorozatát, ezúttal Orth István életútját, munkásságát, sokoldalú művészetét kínálja föl az olvasóknak. A jeles nagyszebeni alkotóról szóló szép kivitelezésű kötet szerzője Nagy Miklós Kund. Egy másik művészeti vonatkozású kiadvány Banner Zoltán művészettörténész tanulmánygyűjteménye, a Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről címet viseli. A könyvet számtalan hasznos lexikális adat gazdagítja.
A kiadó az irodalomtörténetre is mindig nagy figyelmet fordított. Egyik leghűségesebb szerzője Pomogáts Béla, aki ezúttal Erdélyi műhely Budapesten címmel tesz le hiánypótló kötetet az olvasó asztalára. A budapesti irodalomtörténész elsősorban a két világháború közötti erdélyi magyar irodalmi életre irányította figyelmét. Ennek az időszaknak kitartó kutatója Cseke Péter is. Az ő kötete, az Örökhagyók, értékvédők is hiteles képet nyújt arról a küzdelemről, amelyet tollforgatóink a megmaradásért, a valódi értékek továbbadásáért folytattak.
A szépirodalommal sem bánnak mostohán a csíkiak. Három új verskötettel lépnek közönség elé. Ferencz Imre költő Játékidő című könyve egyfajta "lélekutazás, szellemutazás". Borsodi L. László manapság szokatlan műfajban, prózaversben közvetíti mondandóját. Új kísérlete az Utolér, szembejön. És ismét szóhoz jut a közkedvelt lírikus, Kenéz Ferenc is. Az Esőben könnyen rámtaláltok elsősorban a gyerekeknek ajánlott, de a felnőttek is élvezettel olvashatják. A kötet 1983-ban megjelent első kiadása nagy siker volt, most is ez várható. Az illusztráció a jelenhez igazodott, Orosz Annabella munkája. Itt hívjuk fel a figyelmet a kiadónak arra a törekvésére, hogy minél igényesebb külalakban, kivitelezésben juttassa el a műveket a közönséghez.
Rájuk, az olvasókra gondolt a prózaíró Kozma Mária, amikor A Fehér-patak útja című új regényét megírta. Amint egy interjúban elmondta, könyvének főhőse maga az olvasó. "A regény arról szól, hogy valaki ír egy családregényt, ezt egy másik személy, aki ismeri a családot és a történeteket, elolvassa és kommentálja, rámutatva, hányféle olvasata lehet például egy önéletrajznak." Az alcím interaktív regénynek nevezi a könyvet, ez még inkább felkeltheti iránta a közönség érdeklődését. De minderről bővebben hallhatunk a kiadó jövő pénteki bemutatkozó estjén. (nm)
Zászlók a várfalon
Több mint egy évtizede, a IV. Bolyai Alkotótábor alkalmával lobogtak még ilyen vidám összevisszaságban a marosvásárhelyi vár falain a textilművészek fantázia szülte tarka zászlai. Azóta megújult a műemlék épület, a városlakók s az itt megforduló turisták egyik kedvenc helye lett, s jó két hete abból is ízelítőt kaptunk, hogyan lehetne ezt a létesítményt – ha csak két napra is – a művészetek révén még látványosabbá tenni. Ariadne mai követői a Kisbástya és a Kapubástya közötti szakaszon a belső folyosó mellvédjére rögzítették lobogóikat, a közel harminc alkotás onnan lógott alá és nyert új meg újabb alakzatot, indított képzeletbeli történetet az őszi szélben, verőfényben. Az arra járók saját fantáziájuk, kedvük, tudásuk szerint kerekíthettek történetet a látottak köré, az pedig, akár összecsengett azzal az ötlettel, ami a művésznők műveit elindította, akár nem, többletélménnyel gazdagította a várbeli látogatást. Ha meg sztori nélkül mentek tovább, akkor is örülhettek a szokatlan várdísznek. Létrehozói nem szűkölködtek az ötletekben. A zászlók formában, színben, jelképekben, anyagban, megoldásban, korra, helyre vonatkozó utalásokban a lehető legnagyobb változatosságot mutatták, úgy ahogy az évente megrendezett tavaszi nagy kiállításukon is megszoktattak minket, nézőket textilművészetünk lelkes és tehetséges reprezentánsai. Az októberi kültéri kiállításra Kaposvárról érkeztek haza a munkák, ott a főutcán arattak osztatlan sikert a hagyományos májusi Rippl-Rónai Fesztivál VII. Országos Utcatárlatán. Az elején említett előző bemutatkozás óta a textilművészek csoportja tudásban, elismerésben, hírnévben folyamatosan gyarapodva sűrűn hallatott magáról. Minden nyilvános megnyilatkozásuk érdemes volt a figyelemre. Ez a mostani vártárlat ismételten bizonyítja, ha a város tényleg áldozni akar a művészetek oltárán, rájuk mindig számíthat. (nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Találkozás Nagy József Levente költővel
Október 26-án szép verseket hallhattunk a Vár- Lakban. Nagy József Levente marosvásárhelyi költő (1957) Csillagok közt kifeszítve című, a Pallas Akadémia Könyvkiadónál 2015-ben megjelent pompás könyvéből olvasott fel Kilyén Ilka színművész. A kötet művészien kivitelezett, tetszetős formája mellett, a költő lelkivilágával összhangban, az egykori bolyais padtárs, mai napig is hűséges jó barát, jelenleg Magyarországon élő képzőművész, Gáspár Gyula rajzai segítik a befogadást. "Igen, ezek költemények, nem egyszerű versek" – hangsúlyozta értékelésében Komán János tanár, maga is költő. A sok szép metafora, az ismétlések különleges érzelmi töltetet adnak: "Út lennék, hogy el ne tévedj,/ Pirkadat, hogy velem ébredj./ Madár lennék, ha te dallam,/ Dallanálak szakadatlan.// Ha te kés vagy, én a kenyér,/ Kerék leszek, ha te szekér./ Ha te hal vagy, vízzé válnék,/ Ha fa volnál, én az árnyék.// Lennék szemeidnek kékje,/ A ruhádnak csipke-éke./ Lennék fájás, mosoly, s átok,/ De sötét van, alig látok".
Mívesen formázott versek, világos közlésmód, melyekben benne van a kor, ez jellemzi költészetét. "Barátom lett ez a könyv" – zárta gondolatait Komán János. A szerző munkásságát alaposan ismerő kortárs, a költő Nagy Attila ezt a kérdést tette fel: "Miért nem közöltél hamarabb?". A tőle megszokott nyugalommal válaszolta Nagy József Levente: "A prédikátor azt mondja, hogy mindennek rendelt ideje van. Ennek most jött el az ideje. Nem vagyok rendszeresen író, nincs napi vagy heti penzumom, amit egyfajta kötelezettségből teljesíteni kell". A kérdések folytatódnak, és arra, hogy kik ihlették a "szakmában", így válaszol: "Nincs kedvenc költőm, éppen akit olvasok, az ragad meg. Volt, amikor Adyra esküdtem, ma már kevésbé. József Attila örök, de ott lehet például Kálnoky László, aki mondanivalójában, üzenetében nem is az én világlátásom, és valahogy mégis szeretem, valami miatt nem enged…Aztán volt egy időszak, amikor Ladányi Mihály lázadó, hetyke budapesti betyárverseit olvastam. Biztos, hogy innen-onnan értek hatások.
A kötet 84 verse közül 28 szerelmes vers, finoman átszőtt, légies, plátói megnyilvánulásai az örök emberi érzésnek, egy tiszta, nemes lelkű ember érzelmeinek. A Mint himbáló levél című alkotása egy körkörös versszerkezet, a villanella alapjaira épülő ismétlődő "dallam", tartalmilag azonban a műfajra jellemző vidámság helyett az elmúlás gondolata a vezérfonal: "az elmúlás mindig vértelen/ maradék létünket fújja a szél/ kapaszkodik még az értelem/ a lélek kész és csöndben útra kél".
Isten, akit Áginak hívtak című verse azon felismerésnek állít mementót, hogy a jézusi szeretet gyakorlására tanít Isten, váratlanul és olykor látszólag teljesen közömbös dolgok által is, mint amilyen egy kolduslány látogatása: "én nem tudtam, hogy ilyenkor/ az Úr látogatott meg/ akit Áginak hívtak// s még csak le sem ültettük".
A Varázslat című versét Kedei Zoltán vegyes technikájú portrékollázs ("grafolíra") alkotásba ötvözte, s ajándékként nyújtotta át a költőnek: "verset olvastam éppen/ benne te jöttél felém/ szoknyád lebbent a szélben/ s visszaomlott könnyedén// nyújtottad a két kezed/ madárröptű ég alatt/ szállott rím rag ékezet/ s elpirult a méla nap// sorról sorra közelebb/ hozzád tündöklő remény/ s mire megöleltelek/ véget ért a költemény".
Az alkotói folyamaton végigvonul az ösztönös és tudatos receptivitás, a hit megtartó ereje, az örök emberi vívódások és érzések ritmusos, rímes és míves költeményekben történő megjelenítése. Lírai életrajzot kapunk Nagy József Leventéről, a költőről, az emberről, akinek költőisége éppúgy hivatása, mint Isten szolgálata.
Doszlop Lídia
Népújság (Marosvásárhely)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A vásárhelyi egyetemisták a forradalom idején
(Folytatás november 4-i lapszámunkból)
A legkényesebb helyzet a városban, az első napokban az OGYI-n körvonalazódott, hiszen pillanatok alatt kialakult egy annyira feszült hangulat, amit nehezen lehetett kezelni. Az egyetemisták megfogalmazott követeléseire gyors megoldásokat kellett találni. Egy Vargancsik Lajos nevű egykori aktivista visszaemlékezése szerint is a ma- gyarországi eseményekre a leginkább érzékenyen reagáló diákságot kellett lecsitítani. "Kiadták a parancsot – mondja a kérdezett –, hogy el kell menni a kantinba, bentlakásba, mindent rendbe kell tenni, vécét rendbe rakni, villanykörtéket tenni. Látta volna valaki ezeket, az ilyeneket, mint Bodor,1 két WC-ülőkével hogy futott fel a diákbentlakásba, szóval úgy meg volt bolondulva mindenki, azt sem tudták, mit csináljanak. […] Csupor2 azt mondta, hogy menjenek fel a Somostetőre, mert azt hallották, lesz ott valami diákgyűlés. Menjenek, nézzenek szét. Mondom, jó. […] Csupor ideadta az autóját a sofőrjével, Pötörkével, idős pasas volt. Beültünk, azt mondta Csupor, ő is jön. Beültünk, elmentünk, ahol most van a Ceausescunak3 a háza (A Somostető alsó felén – sz. m.). Akkor még erdő volt ott. Megállt a sofőr, hogy addig, és nem tovább hajlandó menni. Kiszállunk, én mentem Bugyival,4 Csupor Branissal, ketten kétfelé. Na, elmegyünk, s a sofőr is kiszállt, s elment a kerítés mellé: Elbújt, nem mert az autóban maradni. Félt. Mi zsebre vágott kézzel be az erdőbe, kétfelé. Aztán jöttünk, találkoztunk. Sehol senki. Aztán leesett nekünk is a 25 banis, hogy gyorsan húzzunk el, amíg tényleg nem lesz itt valaki, meg nem vernek."5
Egy hónappal a forradalmi események után, gyors, de óvatos adatgyűjtések alapján kezdetét vette az egyetemi mozgalom vezetőinek, hangadóinak a felelősségre vonása. Már a december 15-16-ára összehívott tartományi pártkonferencia előtt, a tartományi pártbizottság december 10-i jóváhagyásával az egyetemről kizártak három diákot: Vajna Tamást és Vajna Ágnest, valamint Kondráth Gézát, mivel "a MNK-beli események alkalmából bizonyítékát adták rendszerellenességüknek, és mert az első két hallgató földbirtokos családból származik, a harmadik pedig egy Csík rajonbeli felforgató szervezet tagjaként 4 évig volt börtönben".6 Mások kizárási ügyét vagy más szankciókkal való megrovását, mivel az azokat terhelő iratokat nem találták megfelelően dokumentáltnak, elnapolták. Róluk a következő években döntöttek, állandó megfélemlítő nyomás alatt tartva nemcsak a hallgatókat, hanem a tanárokat is.
Az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatóinak a forradalom ideje alatti magatartásáról értesülünk a tartományi pártbizottság bürójának 1956. decemberi 27-én tartott rendkívüli ülésén elhangzottakból is, amelyen az intézet megújított Ifjú Munkásszövetség (IMSZ) bizottságába választott, de a városi pártbizottság által kifogásolt négy diák ügyét tárgyalták. Az ülésen részt vett Badioc Ioan, Valter István, Vargancsik István, Molnár János7, Bugyi Pál, Fodor Géza8, György Ambrus9, Alexandru Ratiu10, König József11, valamint és Gere Mihály12 a Román Munkáspárt Központi Bizottsága részéről. Az ülés első tárgya egy 105 tagú kínai küldöttség fogadásának megszervezése volt, amit hamar megtárgyaltak. A második pont, amelynek megbe- szélésére meghívták Erdélyi Lajost, a tartományi pártbizottság tudomány- és művelődési osztályának vezetőjét, Kopándi Sándort, az IMSZ központi bizottságának küldöttét, és egy Kiss nevű hölgyet, a IMSZ helyi vezetőségének képviselőjét is. Amiért Fazekas János a két központi bizottsági tagot, Gerét és Kopándit Vásárhelyre küldte, az nem volt egyéb, mint az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet IMSZ szer-vezetében kialakult helyzetnek a párt számára kényessé vált ügye.
A fő gond az volt, hogy a városi pártbizottság, bizonyos nyilvánosságra nem hozható információkra hivatkozva, elutasította négy egyetemistának – Piros Ferencnek, Ferenc Ernőnek, László Ildikónak és Nagy Lajosnak13 – az Intézet IMSZ-vezetőségébe történt megválasztását. Az egyetem ifjúsági szervezetének vezetőségéből eltávolított Piros Ferenc azonban írásbeli folyamodvánnyal fordult a városi IMSZ-bizottsághoz az intézkedés ellen, kihangsúlyozta eddigi elismert és méltányolt tevékenységét, követelve eltávolításának nyilvános megokolását az évfolyam előtt. Emiatt a tartományi pártbizottságra hárult a nyilvánosságra hozható okok keresése, közzététele és a városi párthatározat megerősítése. Fazekas utasítására a városba érkezett Gere és Kopándi, három napon át megbeszélést folytatott az egyetem vezetőségével, az intézeti és a városi pártbizottság tagjaival, valamint a tartományi és városi IMSZ-bizottságokkal, de szóba álltak több egyetemi hallgatóval is. Miután Erdélyi Lajos ismertette a tájékoztatót és az OGYI oktatási munkájának a javítására tett javaslatokat, Gere ismertette küldetésük célját: az egyetemi IMSZ vezetőségébe választott, de kifogásolt négy személy megválasztását elutasító városi párthatározat alaposságának a kivizsgálását. A megbeszélések során az intézet vezetősége, pártbizottsága és a diákok egy része is a kizárási határozat visszavonását kérte, mert ez szakadást okozott az ifjúsági szervezet és a diákság között.
A vita során elhangzottakból megtudhatjuk, hogy az intézet pártbizottságának titkára, egy Horváth nevű tanár (vagyis dr. Horváth Miklós orvosprofesszor) állítása szerint "a diákoknak nincs bizalmuk a Kádár-kormányban, mert behívta a szovjet csapatokat". Az összegyűltek ezt a magatartást úgy értelmezték, hogy a diákok szerint ezt a kormányt egy más, reakciós kor-mánnyal kell helyettesíteni. Amikor diákszövetség megalakulása során a tartományi pártbizottság részéről kiküldött Valter István14 megkérdezte a vezetőségbe jelölt Pirostól, hogy miként viselkedett a ma- gyarországi események alatt, a diákok kórusban kiáltották, hogy erre nem köteles válaszolni. Bugyi Pálnak, a tartományi néptanács elnökének szavai szerint: "Amikor a magyarországi események voltak, ezek újabb és újabb követelésekkel jöttek."15
Az egyetemisták általános hangulatát König József így jellemezte: amikor a magyarországi eseményekről volt szó, megtagadták, hogy beszéljenek róla, mert még mindig kitartanak amellett, hogy ott nem ellenforradalom volt, és kételkednek Kádár kormányában, a szovjet csapatok segítségében.
Gere a következőképpen jellemezte a négy egyetemistát: László Ildikó apja szociáldemokrata volt, de párton kívüli tanító, ő merész követeléseket megfogalmazó személy, de nem voltak ellenséges kijelentései; Nagy Lajos aktív és szakmailag jól felkészült, de az Ady-kör szabályzatának a szerkesztésekor megnyilvánulásai követelőzőek, szemtelenek voltak, és a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan nem nyilvánított "helyes" magatartást; Piros, aki IMSZ-titkár volt, aktívan tevékenykedett az ifjúsági szövetségben, tekintélye van, sokat foglalkozott művelő-dési kérdésekkel, és soha sem nyilatkozott "hülyén", még a magyarországi ese-ményekkel kapcsolatosan sem, amikor mások azt hangoztatták, hogy nem kell marxizmus, ő mindig védelmébe vette azt, de a magyarországi eseményeket nem ítélte el, és a háttérben ellenünk beszélt; Ferenc Ernő ellen nincsenek adataink, a kulturális életben aktív szerepet játszott, a tánccsoport lelkes tagja, csak azt hozhatjuk fel ellene, hogy az apja leventeparancsnok és horthysta tiszt volt. Kiegészítésként Bugyi Pál megjegyezte, hogy megoldotta Nagy szüleinek az adóügyét, de ő azt csak flegmatikusan vette tudomásul. Vele kapcsolatosan György Ambrus is megjegyzi, hogy Nagy magatartását társai elítélték, mégis a titkos szavazás során rászavaztak, még a hat párttag is. És azt is közli a résztvevőkkel, hogy még Horváth párttitkár véleménye szerint is helytelen volt a szovjet csapatok behívása.16
Az ismertetés után a résztvevők arról vitatkoztak, hogy milyen megokolásokat találjanak a négy egyetemistának az ifjúsági szervezet vezetőségéből való kizárására. Főként Piros és Ferenc esete volt kényes, mert azoknak erkölcsi joguk volt kitartóan követelni a kizárás nyilvános megokolását, mivel kollégáik széles körű bizalmát élvezték. Pirosnak nyilvánosan csak azt róhatták fel, hogy november 7- én megtagadta a felvonulásban való résztvételt. A hozzászólásokból kitűnik, hogy a nem megerősítés, vagyis kizáró ok a nevezetteknek a forradalom idején tanúsított "helytelen" magatartása volt. Végül is a megokolások további dokumentálása mellett jóváhagyták a kizárási határozatot.
A december 27-i határozatot az 1956. december 15-16-án Marosvásárhelyen tartott tartományi pártkonferencián elhangzottak szellemében hozták. A konferencia Gheorghe Gheorghiu-Dej17országos pártfőtitkár vezetése alatt zajlott, fő témája az 1956-os események értékelése volt. A főtitkár az ifjúsággal való hathatósabb foglalkozást tekintette elsőrendű feladatnak. Többek között a következőket mondta: "Az ideológiai munka terén mindenképpen le kell vonni a következtetéseket. Vegyék figyelembe a fiatalság, az értelmiség gondjait. Látható, hogy az ellenség megcélozta a marosvásárhelyi fiatalságot, meg a temesvárit (ott azért kevésbé), s más helyek ifjúságát is. Nem elégedhetünk meg azzal, amit eddig tettünk, meg kell nyernünk az ügyünknek a fiatalokat. Tudnunk kell, hogyan nyerhetjük meg őket céljaink számára úgy, hogy ne az idegen rádióadók befolyásolják őket, hanem mi. Az osztályharc objektív törvény a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet idején, még akkor is, ha ezt tagadni fogják. Mi nem foglalkoztunk kellőképpen a fiatalsággal, a tanulás kérdésével, kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből, ez a valóság. Megbeszéltük ezt a kérdést a Központi Bizottságban: valóban kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből. Nem engedhető meg, hogy ne tudjuk, mi történik egy egyetemen."18
A párt Központi Ellenőrző Bizottsága 1957-ben megvizsgálta az OGYI-n tapasztalható pártideológiai felkészültséget, az egyetemi hallgatók és tanárok beállítottságát illetően, az 1956. októberi események során tanúsított magatartásukat véve alapul. Az ellenőrzés megállapításait tartalmazó jelentés arról tájékoztat, hogy a 960 egyetemistából majdnem 200 "provokatív" módon viselkedett a forradalom alatt.19
1 Bodor András a marosvásárhelyi városi Néptanács Végrehajtó Bizottságának alelnöke 1953-tól.
2 Csupor Lajos (1911–1985) kommunista politikus. 1945–1946-ban a marosvásárhelyi városi rendőrség főnöke, 1946–1950 között különböző pártfunkciókat töltött be Marosvásárhelyen, 1951–1952-ben Sztálin tartományi párttitkár, 1952–1960 között a Magyar Autonóm Tartomány, 1960–161 között a Maros-Magyar Autonóm Tartomány első titkára, 1952–1969 között nemzetgyűlési képviselő.
3 Ceausescu, Nicolae (1918–1989) kommunista politikus, államfő. 1945-1989 között az RMP Központi Bizottságának tagja, 1955-től a Politikai Bizottság tagja is, 1954-től a párt egyik titkára. 1949-1950-ben mezőgazdasági miniszterhelyettes, 1950-1954 között honvédelmi miniszterhelyettes, 1956 januárjától a párt agrár- és adminisztratív osztályainak vezetője, 1965-től a párt főtitkára, 1974-től a Román Szocialista Köztársaság elnöke. A pártfőtitkár- államfőnek az ország számos helyén építettek luxusvillákat, ahol látogatásai alkalmával megszállt. Ilyen volt a somostetői is.
4 Bugyi Pál (1919 – ?) 1952–1958 között a Magyar Autonóm Tartományi Néptanács Végrehajtó Bizottságának elnöke.
5 A visszaemlékezést idézi NOVÁK CSABA ZOLTÁN: A barikád "másik" oldalán. 1956 és az RKP magyar káderei. Wikipedia, 2011.
6 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 116. A jegyzőkönyv közölve: BOTTONI 2006, 198.
7 Molnár János a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik titkára.
8 Fodor Géza a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
9 György Ambrus a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
10 Ratiu, Alexandru (1913 – ?) 1952-től a Steaua Rosie újság főszerkesztője.
11 König József 1956-ban a Magyar Autonóm Tartományi Pártkollégium elnöke volt.
12 Gere Mihály, a Román Munkáspárt Központi Bizottsága propagandaosztályának egyik főnökhelyettese, 1965- től a Központi Bizottság póttagja, 1966-tól a titkárság tagja, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának alelnöke, majd 1979-től elnöke, 1989-es események után letartóztatják és elítélik.
13 Marosvásárhely 1956–1959 közötti eseményeiről átfogó képet nyújt DR. NAGY LAJOS rétyi körorvos, a rendszer egykori szenvedő alanya Életünk kórtörténete (Pallas-Akadémia, Csíkszereda) című könyvében, tizenkét sorstársának visszaemlékezéseivel és korabeli hivatalos dokumentumokkal kiegészítve. Kitért arra is, mi lett a gyűléseken megbélyegzett "ellenséges elemek" további sorsa. Kuna Tibor gyergyócsomafalvi "kulákivadék" Balánbánya főorvosa, Bárányi Ferenc és felesége, László Ildikó megbecsült orvosok és közéleti személyiségek Temesváron, Katz Pál igazgató-főorvos Zilahon, Piros Ferenc kórházalapító főorvos Marosvásárhelyen, Tóró Árpád népszerű szakorvos Székelyudvarhelyen, Szász István Tas a kolozsvári mentálhigiéné megszervezője, Kiss András Belényesen, majd Nagyváradon főorvos. (Ismertetőjét lásd: Barabás István: Az élet fonákja. Nehéz leckék. Hargita Népe 2008. október 21.)
14 Valter István (1925–2010?) 1956-ban a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi Bizottságának egyik tagja, a tartományi pártiskola igazgatója, később a Vörös Zászló főszerkesztő-helyettese.
15 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 340-349.
16 Uo. 346-347.
17 Gheorghiu-Dej, Gheorghe (1901–1965) vasúti munkás, 1945–1965 között a Román Kommunista (Munkás) Párt főtitkára. 1945 után közlekedésügyi és ipari miniszter, 1948- 1952 között a Minisztertanács első helyettese, 1952–1956 között miniszterelnök. Megjegyezzük, hogy a pártfőtitkár az autonóm tartomány megalakulása után először járt annak székhelyén.
18 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 140/1956. sz., 86-104. A főtitkár beszéde, magyarra fordítva, teljes egészében közölve: PÁL-ANTAL 2006, 259-273.
19 Ua. 175/1957. sz., 240
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Könyv a túlélésről, az embernek maradásról
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa szervezésében csütörtök délután tartották Szilágyi Árpád volt politikai fogoly a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál nemrég megjelent Áldozat, 1956 című önéletrajzi könyvének bemutatóját. A csíkszeredai Lázár Ház dísztermében a szerzővel Kozma Mária, a kötet szerkesztője beszélgetett az elítélés okairól, a börtönévekről, a szabadulásáról.
„Az 1956-os események hatvanadik évfordulóját ünnepeljük, október 23-tól kezdődő programsorozattal méltóképpen megemlékeztünk az 1956-os forradalomról és szabadságharcról” – mutatott rá Lukács Bence Ákos konzul, az est házigazdája. Mint mondta, a programsorozat része volt, hogy Szilágyi Árpáddal közösen székelyföldi középiskolákban mutatták be a kötetet, ahol a szerző személyesen mesélhetett a börtönéveiről a diákoknak. Hangsúlyozta, ez az előadássorozat rendkívüli élmény volt számára, és meghatározó része volt az itteni, lassan hároméves pályafutásának, majd azt a levelet olvasta fel a könyvből, amely aztán meghatározta Szilágyi Árpád börtönéveit, és amelyet írója szolidaritásból küldött az 1956-os magyarországi események után Budapestre.
„A könyv börtönnapló, visszaemlékezés, önéletrajz, nagyon nehéz műfajilag meghatározni, hiszen olyannyira személyes, hogy szerkesztés közben kicsit arra is gondoltam, hogy közelíteni kellene az irodalmi nyelvhez. A kötet utolsó lapjain, ahol az amnesztiával szabadult Szilágyi Árpád hazatér a szülőfalujába, érzelmes, de végül is arra gondoltam, hogy ez nem egy regény, nem egy novella. És bár az irodalomban leszoktunk arról, hogy érzelmes történeteket olvassunk, vagy érzelmesen fejezzük ki magunkat, ez nagyon indokolt volt ennek a könyvnek a végén, mert ki ne sírna, amikor annyi év után megpillanthatja a szüleit, és hazatérhet a szülőfalujába. Azért, mert szolidarizált az 1956-os magyar forradalommal, 20 év kényszermunkára ítélték, majd 1961-ben még 22 évre” – vezette fel a beszélgetést Kozma Mária. Kiemelte, kell lennie valami nagyon fontos dolognak, olyan lelki erőnek, amely hosszú éveken keresztül a börtönben levő embereket életben tartotta, és miután kiszabadultak onnan, azután is tovább tudtak élni.
Szilágyi Árpád a jelenlevőknek elmondta, a börtönben is megvolt a létért való küzdelem. Két lehetőség volt: vagy állat lett valakiből, vagy a nehézségek árán is, megmaradt embernek. Mesélt a börtönben megélt nehézségekről, kegyetlenségekről. „Legelőször lelkileg törték meg az embert. Ha volt egy parányi hite, volt reménye, hogy egyszer csak vége lesz ennek az egésznek. Ha nem volt, napokon, heteken belül elpusztult.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Megbízható jövőkép keresése – időben és térben
Sorok közötti olvasásról, kötetek példányszámáról, cenzúráról és irodalmi intézményekről, traumából ocsúdó erdélyi magyar értelmiségről, a romlás útjába álló/állítható erők romolhatatlan arcáról beszélgetett Cseke Péterrel Kozma Mária.
– Indulásod az írói pályán az 1970-es évekre esik (Víznyugattól vízkeletig, 1976; Látóhegyi töprengések, 1979). Már első könyveidben érezhető a nyitás egy új valóságirodalom felé, ugyanakkor jól kitapintható az a szemlélet, amit legújabb könyvednek címében megfogalmazol: Örökhagyók, értékvédők (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2016). Hogyan reagálta le mindezt az akkori irodalmi élet? Az időben még nagyon élénk és éber volt az irodalomkritika (ami mára elcsökevényesedett). A sorok között mindig ki tudtuk olvasni a „lényeget”. A cenzúra az irodalmi műfajok közül talán a riportokra, interjúkra és az ezeket ajánló ismertetőkre figyelt leginkább, hisz a valóság „veszedelmét” hordozták. A veszélyességi pótlékot – a fizetséget – viszont az olvasók érdeklődése jelentette az író számára. Te magad is „előnytelen” műfajnak nevezted a riportot. Már ez a jelző is szembemegy a kommunista sajtóirányítás követelményeivel…
– Indulásom idején még feltüntették a kötetek példányszámát. Némi nosztalgiával gondolok most arra, hogy Forrás-könyvem nem 360, hanem 3600 példányban juthatott el az olvasókhoz, a Látóhegyi töprengések pedig 4100-ban. Még jobban meglep, hogy – személyi bibliográfiám szerint – az előbbiről 18 írás jelent meg, az utóbbiról 12; nemcsak ismertetések, hanem a műfajjal érdemben foglalkozó kritikák és elemzések is. Megyei lapokban éppúgy, mint irodalmi-művelődési folyóiratokban (Utunk, A Hét, Korunk, Igaz Szó), de magyarországi kiadványokban is (Magyar Nemzet, Új Tükör, Élet és Irodalom, Alföld, Hungarológiai Értesítő). Amint megnőtt a valóságfeltáró műfajok „teherbíró képessége” – pályakezdő köteteim megjelenése előtt erről írtam az első Korunk-tanulmányomat –, a Forrás-sorozatban is helyet szorított – és kapott! – a valóság kendőzetlen ábrázolása és az ún. tabutémák feltárása. Csakhogy időközben a cenzúra egyre kiszámíthatatlanabbá vált. A Moldvába helyezett magyar orvosokról és gyógyszerészekről írt okadatolt helyszínrajzom például a cenzúra által felismerhetetlenségig csonkoltan jelent meg A Hét 1978-as évkönyvében. Amikor Csiki László szerkesztette a Látóhegyi töprengéseket, újra próbálkoztunk vele. És simán átment az eredeti szöveg. Mert történetesen akkoriban hangzott el egy főtitkári beszéd, miszerint az egyetemi végzetteket szülőföldjükre kell helyezni. „Pirruszi győzelem” volt ez akkor, kétségtelenül. Írásom ugyan kötetben megjelenhetett, de akikről szólt, azok 1989 végéig Moldvában maradtak. Hogy aztán 1990 után magyarországi városokban találkozzam némelyikükkel.
– A cenzúrával később is „társbérletben” éltél. Emlékszem, hogy az 1986-ban kinyomtatott Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című köteted nem kapott terjesztési engedélyt, bezúzásra ítélték, aztán 1989 karácsonyán mégis előkerült a nagyváradi nyomda pincéjéből; 1990 februárjában vehettük kézbe – immár „Tiltott könyvek szabadon” feliratú haskötővel. Mi ennek a története? És miért volt „veszélyes” az Erdélyi Fiatalok értelmiségnevelő műhelyének a bemutatása?
– A betiltás történetéről, a kötet megsemmisítésének elrendeléséről, illetve a nagyváradi nyomdászok korántsem kockázatmentes vállalkozásáról Domokos Géza szólt már az Esély című visszaemlékezésének I. kötetében. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a kötet kézirata háromszor szenvedte meg az előcenzúra vegzálását. Az utócenzúrát a szekuritáté 1985. október 1-jei látogatása nyomán rendelték el, miután nem adtam ki a kezemből az eredeti dokumentumokat, arra hivatkozva, hogy megjelentetésüket az illetékes bukaresti hatóság már jóváhagyta. Utólag visszagondolva: talán ez az önkéntelen (önvédelmi?) gesztus okozta a kötet vesztét. Hogy miért voltak veszélyesek ezek a dokumentumok? Azért, mert a két világháború közötti romániai magyarság demokratikus önszerveződésének, intézményfenntartó és -teremtő folyamatairól tanúskodtak – a totális diktatúra korában. Mi pedig – a szerkesztő Molnár Gusztáv, a kötetért folytatott hatósági küzdelmet derekasan felvállaló Domokos Géza – ezt a tabutémának számító örökséget szerettük volna áthagyományozni az 1968 után eszmélkedő nemzedékeknek. Bezúzásra ítélése tehát a rendszer tűréshatárát mutatta. A kilencvenes évek elején derült ki: a romániai magyarság zöme lényegében felkészületlenül került a diktatúra összeomlását követő „átmeneti” helyzetbe; újdonsült szellemi/politikai vezetőinek alig volt közéleti tapasztalata, sem a bekövetkezett helyzetben gyakorlatilag érvényesíthető, elméletileg kellőképpen megalapozott alternatívája. Valójában nem is nagyon lehetett, hiszen az 1945 után eszmélkedő nemzedékek nem szerezhettek használható ismereteket a két világháború közötti önvédelmi és társadalomépítési tapasztalatokról. Legfeljebb családi körben, szájhagyomány alapján.
– Pomogáts Béla rengeteget beszél az irodalmi intézmények felette szükséges voltáról, jelentőségéről és közösségi háttérszerepéről. Szerinted mi a rendeltetése ezeknek? Pl. az Anyanyelvi Konferenciának, amit – természetesen a résztvevőkön kívül – Nyugaton ma is jobban ismer a magyarság, mint Erdélyben? Mi ennek az oka? A „ritkuló légtér”? Manapság az újságot olvasók fölpanaszolják, hogy az újságot írók anyanyelve olykor szinte azonosíthatatlan, pallérozatlan, néha még a legelemibb mondatszerkesztési szabályokat sem ismerik. Mi az oka ennek, és hol a segítség? Elégedjünk meg azzal a legyintéssel: jó, hogy legalább magyarul írnak?!
– Az árnyaltabb megközelítés érdekében válasszuk szét a kérdéseket.
a) Nem csak az irodalmi intézmények közösségi háttérszerepéről van szó. Az európai távlatú erdélyiség jegyében 1923-ban fellépő Tizenegyek mozgalmának ma is számon tartott egyéniségei – Balázs Ferenc, Jancsó Béla, Kacsó Sándor, Kemény János, Tamási Áron – indították el például azokat a folyamatokat, amelyek elvezettek az Erdélyi Szépmíves Céh megszervezéséhez (1924), a Kemény János nevéhez fűződő írói munkaközösség megalakításáig (1926), két évvel később pedig az Erdélyi Helikon című irodalmi folyóirat kiadásáig. Az irodalom-teoretikusként a Nyugatban induló Jancsó Béla 1930-ban életre kelti az erdélyi értelmiségnevelés kolozsvári műhelyét, Demeter Bélával és Venczel Józseffel beindítja a kisebbségi létviszonyok megismerését célzó faluszociológiai kutatásokat, Balázs Ferenccel és Kacsó Sándorral együtt korszerű népművelési programot dolgoz ki, támogatja az általuk fémjelzett szövetkezeti mozgalom kiépítését. Mindez az önszerveződő kisebbségi társadalom valamennyi életfunkcióját „szemmel tartó” szintézisben (kisebbségi életstratégiában) kapta meg a maga semmi mással nem pótolható, fel nem cserélhető szerepét.
b) A kilencvenes évek elejétől egészen 2000-ig magam is az Anyanyelvi Konferencia tagja voltam, ráadásul a Sajtó- és Könyvkiadás Szakosztály vezetője. Tanúsíthatom, hogy Pomogáts Béla elnöksége idején, az AK, vagyis a Magyar Nyelv- és Kultúra Nemzetközi Társasága felfelé ívelő szakaszában hatékony munkát végzett. Válságba kerülését, támogatás- és szerepcsökkenését a globalizálódás bekövetkeztével mindannyian éreztük – és megéreztük. Amióta Balázs Géza nyelvészprofesszor az elnök, azóta kezd ismét új erőre kapni az AK, mind inkább érzékelhető az Anyanyelvápolók Szövetségével kialakított egészséges munkamegosztás hatékonysága. Nagy szükség mutatkozik erre valóban, mivel az 1990 óta folyamatos (félmilliós) népességcsökkenéssel Erdélyben is anyanyelvünk egyre „ritkulóbb légkörében” élünk, dolgozunk.
c) A ma „újságot írók” korántsem mind vérbeli újságírók, magad is jól tudod. Még ha szereztek is valamelyes képzettséget, többnyire szűkében vannak a hivatásérzetnek. Megbízóikon is múlik, persze, hogy egyre elviselhetetlenebb a szemünk láttára, fülünk hallatára történő nyelvkárosítás. A két világháború között a hírlapíró Kosztolányi, a szerkesztő Dsida Jenő nyelvvédő mozgalmat tudott életben tartani a napilapok hasábjain. Pedig akkor is üzleti szempontok „vezérelték” a hírlapírást. Hogy hol a segítség manapság? Említhetném az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének (AESZ) honlapján jelentkező Nyelvfigyelőt, a Magyar Újságírók Egyesülete (MÚRE) honlapján működő NyelvVészt. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Média és Kommunikáció Szakbizottsága is rendszeresen végez médiaelemzéseket, amelyeket az Erdélyi médiajelentés-konferenciákon mutatnak be, s a Kolozsvári Kommunikáció- és Médiakutató Intézet folyóirata tesz hozzáférhetővé: http://medok.ro.
– Nemegyszer olvasok különböző szövegösszefüggésekben „traumából ocsúdó” erdélyi magyar értelmiségiről. Eszmélkedtünk, ébredeztünk Trianon után, 1956 és 1989 után. Mikor vagyunk teljesen „ébren”? Mennyire vagyunk ma „örökhagyók és értékvédők” Kós Károly-i, Balázs Ferenc-i, Benedek Elek-i értelemben?
– Időm fogytával mind gyakrabban szembesülök magam is ezekkel a kérdésekkel. Legutóbb például az Amerikai Magyar Baráti Közösség meghívására tartott előadásomra készülődve (Erdélyi változások és változatlanságok), illetve a Szigetek, szórványok Észak-Amerikában és a Kárpát-medencében című kötetem szerkesztése során. Amikor az Ohio állambeli Reménység tavánál a Metamorphosis Transsylvaniae színeváltozásait áttekintettem, akkor is a megbízható jövőkép keresése foglalkoztatott. Ez pedig meglátásom szerint egybecseng Benedek Elek, Kós Károly, Balázs Ferenc testamentumával: a külső segítséget is csak akkor fordíthatjuk a javunkra, ha a magunk erejében bízva építkezéssel állunk ellen a szétszórattatásnak. A szórványhelyzetek és -folyamatok bemutatásával pedig a rádöbbentés volt a célom; az, hogy láthatóvá tegyem a romlás útjába álló/állítható erők romolhatatlan arcát. Hargita Népe (Csíkszereda)

Orth István kiállítása Marosvásárhelyen
Nagyszebeni vendég, Orth István mutatkozik be a marosvásárhelyi Bernády Ház következő kiállításán. A sokoldalú alkotó műveit sokan ismerik, kedvelik a városban, tárlatai mindig népes közönségnek örvendtek. Újabb egyéni kiállítása április 13-án, csütörtökön 18 órakor nyílik meg. Ezúttal olajfestményei képezik a nézők elé táruló anyag nagyját. A közelgő húsvét jegyében elsősorban a szentképeknek nevezett kompozíciói közül válogat a művész. Ezek még nem szerepeltek a vásárhelyi nyilvánosság előtt. Az itteni művészetkedvelők eddig főként Orth metszeteibe, rajzaiba, pasztelljeibe nyerhettek átfogóbb betekintést. A tárlaton a grafikus a kétszáz éve született nagy költő, Arany János emléke előtt is tiszteleg. A kiállító pályáját, munkásságát a tavaly ősszel megjelent album mutatja fel átfogóan.
A monográfia a Pallas-Akadémia Könyvkiadó Élet-Jelek sorozatának legfrissebb darabja, szerzője Nagy Miklós Kund, művészeti író. A megnyitón ő méltatja Orth István művészetét, életművét. A helyszínen a kötet is megvásárolható. Népújság (Marosvásárhely)

Ahol mindenki találhatott kedvére való könyvet
Csíkszeredának és környékének szüksége van egy ilyen rendezvényre – fogalmazódott meg a II. Székelyföldi Nemzetközi Könyvvásáron a látogatók, kiadók és szervezők részéről. A vásárt csütörtöktől vasárnapig lehetett látogatni a csíkszeredai Erőss Zsolt Arénában.
Harminchat romániai és magyarországi kiadó és könyvterjesztő kínálta a könyveit az Expo-Har, Csíkszereda Polgármesteri Hivatala, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, Hargita megye tanácsa és a Hargita Megyei Kulturális Központ által második alkalommal megszervezett vásáron. Míg a tavaly a Szakszervezetek Művelődési Házában tartották, ebben az évben az Erőss Zsolt Arénába költöztették a rendezvényt. „A mai világban, amikor mindenki temeti a nyomtatott könyvet, és arról beszélnek, hogy az emberek nem olvasnak, határozottan állítom, hogy ez nem igaz. És ezt a régiót is fel kéne zárkóztatni ezen a téren, hiszen megvan az igény a vásárra. A gazdasági oldal sem mellőzendő, jó az időpont, következnek a kicsengetések, ajándékot lehet vásárolni, ugyanis egy ilyen vásáron fontos, hogy jelentős árengedmények vannak. Sikerült elérni, hogy nagyobb, világosabb helyen szervezzék meg, nagyszerű, ahogy a polgármester kezelte ezt a helyzetet. Ugyanakkor ilyen máshol nincs, hogy a kiadók ingyen kapják a vásár idejére a standokat. Fontos lépés, hogy iskolás csoportok jöttek el, a jövőben még jobban be kéne vonni az iskolákat – nyújtott egyfajta összefoglalót Hajdú Áron, a vásár egyik kezdeményezője, a Bookart Kiadó vezetője.
Gyerekek a fókuszban
A csíkszeredai Gutenberg Kiadó és Könyvesbolt több programot is szervezett a vásár idején, foglalkozásaikkal elsősorban a gyerekeket, fiatalokat szólították meg. Mesedélutánon, rendhagyó irodalomórákon, zenés könyvbemutatón, kézműves foglalkozáson lehetett részt venni. „Ebben a térben nagyon jól meg tudtuk szervezni a programjainkat. Igyekeztünk érdekes témákat felvetni a foglalkozásokon, fontos volt, hogy ne csak könyvekkel, hanem másfajta hozzáadott értékkel is jelentkezzünk. A Gutenberg Kiadó és a Pallas Akadémia Könyvkiadón kívül a Libri Kiadói Csoportot és a Pagony Kiadót is képviseltük. Örömmel vállaltuk el ezt a felkérést, hisz ezáltal tudtuk színesíteni a kínálatot a vásáron. Az az érdeklődő szám, amelyik a tavaly is eljött, az idén is megjelent” – fogalmazott Tőzsér László, a Gutenberg és a Pallas-Akadémia kiadók vezetője. A Gutenberg Könyvesbolt és a Libri Kiadói Csoport könyvbemutatót is szervezett: Szabó Róbert Csaba a Jelenkor kiadónál megjelent Alakváltók kötetét ismerhették meg az érdeklődők.
Elbeszélői síkok találkozása
A Gutenberg Könyvesbolt és a Libri Kiadói Csoport könyvbemutatót szervezett: Szabó Róbert Csaba a Jelenkor kiadónál megjelent Alakváltók című kötetét ismerhették meg az érdeklődők, a szerzővel Vida Gábor író, szerkesztő beszélgetett. „Olyan regényről van szó, amelyben nagyon sok elbeszélői, gondolati sík találkozik és épül össze. Brilliáns technikával kapcsol össze történeteket és helyzeteket, szereplőket, habitusokat, amire az ember, ha gonosz akar lenni, azt mondja, ezek nem tartoznak össze, és ez nem így volt. Ugyanakkor Szabó Csaba megoldja, hogy az olvasó a gondolatszövés és a történetszövés mentén elfogadja a történéseket. A regény intenzív jelenetei egy Csíkszereda nevű helyen zajlanak, ami, tudjuk, hogy a fikció tere” – magyarázta Vida Gábor. Szabó Róbert Csaba rámutatott, a regényírás kulcsa talán az, hogy a szerzőnek van egy rálátása az egészre, anélkül, hogy el tudná mondani az elejétől a végéig.
A jó versről
A Pallas-Akadémia Könykiadó Ferencz Imre Játékidő című kötetének szervezett bemutatót. „A rendszerváltás valamilyen fordulatot hozott az életkedvemben, akkor már úgy írtam a publicisztikáimat, hogy maradandóbbak legyenek (...). Ha a fű alatt is, de ahogy telnek az évek, az emberben is az idő dolgozik és megérik benne, és ő is megér. Valami történik. Talán úgy van ez, hogy az emberben levő élményanyag előbb-utóbb elévül. De hatvan, hetvenévesen jöttek elő a gyermekkorból emlékek, megértek ezek a témák és ugyanakkor aktuálissá váltak olyan értelemben, hogy a jelenkornak a problematikája összecseng a múlttal.” Arra a kérdésre, hogy milyen a jó vers, Ferencz Imre rámutatott, a jó vers megkerülhetetlen, átléphetetlen, mellőzhetetlen, sokáig rostálja az idő, de fennmarad. Az Ábel Kiadó Gergely Edó könyvét mutatta be, a Mentor Kiadó pedig Tamás Kincső A Csinált-patak állatkertje című kötetét.
Jelentős kedvezmények
Azok a kiadók, akik nem tudtak szerzőt hozni magukkal, jelentős árkedvezményekkel kínálták a könyveket, könyvajándékokat, könyvjelzőket adtak, egy szegedi tankönyvkiadó pedig interaktív táblát hozott a gyerekek nagy örömére. „Ahhoz képest, hogy ez a második alkalom, nekünk pozitív volt a pénteki és a szombati nap is. Érdeklődő és vásároló is volt. Gyerek- és ifjúsági könyveket adunk ki, hozzánk célzottan jönnek a vásárlók. Azt már a többi erdélyi helyszínen is megtapasztaltuk – és ami kicsit különböző a magyarországi piactól –, hogy itt főleg a tartalmas könyveket keresik.
Kisebb a kereslet az úgymond rövidebb, képes könyvekre, és inkább a tartalom érdekli a vevőket. Sok gyerekérdeklődő is volt, azt lehet látni, hogy olvasnak a gyerekek, és sokat olvasnak. Érdeklődők és nyitottak az újra – hangsúlyozta lapunknak Nyulas Ágnes, a magyarországi Cerkabella kiadó vezetője. A kiadók elmondása szerint nagy volt az érdeklődés a szépirodalmi kötetek, de ugyanúgy a tudományos kötetek iránt is, ugyanakkor a gyerekkönyvek is szép számmal fogytak. Volt, amelyik standnál 20-50 százalékos árkedvezménnyel lehetett könyvet vásárolni. Már másodszor térek vissza a vásárra. Jó alkalom arra, hogy bevásároljak könyvekből, nem csak a család számára, hanem ajándékba is. Főleg gyerekkönyveket vettem – osztotta meg velünk az egyik környező településről érkezett vásárló.
Péter Beáta / Székelyhon.ro

Nem kell temetni a nyomtatott könyvet
Csíkszeredának és környékének szüksége van nagyszabású könyves rendezvényre – fogalmazták meg a vasárnap zárult, négynapos II. Székelyföldi Nemzetközi Könyvvásár résztvevői, a jelen lévő kiadók és szervezők.
Harminchat romániai és magyarországi kiadó és könyvterjesztő kínálta termékeit az Expo-Har, Csíkszereda polgármesteri hivatala, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa, a Hargita megyei tanács és a Hargita Megyei Kulturális Központ által második alkalommal szervezett Székelyföldi Nemzetközi Könyvvásáron csütörtöktől vasárnapig. Míg a tavaly a Szakszervezetek Művelődési Házában tartották, a rendezvényt idén az Erőss Zsolt Arénába költöztették.
Fel kellene zárkóztatni a régiót
„Biztos vagyok benne, hogy ez a régió is megbír egy könyvvásárt. Ma, amikor mindenki temeti a nyomtatott könyvet, és arról beszélnek, hogy az emberek nem olvasnak, határozottan állítom, hogy ez nem igaz. Régiónkat is fel kéne zárkóztatni ezen a téren, hiszen megvan az igény a vásárra, és ha nem biztosítunk lehetőséget az embereknek, hogy könyvek közelébe kerüljenek, akkor semmi esély a fejlődésre. Elmaradunk, mert elfelejtünk kitekinteni, az pedig még nem elég, ha azzal áltatjuk magunkat, hogy jók vagyunk, székelyek vagyunk, erősek, zászlónk van” – mutatott rá Hajdú Áron, a vásár egyik kezdeményezője, a Bookart Kiadó vezetője.
A csíkszeredai Gutenberg Kiadó és Könyvesbolt több programot is szervezett a vásár idején, foglalkozásaikkal elsősorban a gyerekeket, fiatalokat szólították meg. Balázs Imre József költő, egyetemi docens rendhagyó irodalomórán ismertette Lackfi János műveit, és bemutatta a Ragyog a mindenség című gyermekvers-antológiát. „Mindenképp jó döntés volt az új helyszínre hozni a vásárt. Ebben a térben nagyon jól meg tudtuk szervezni a programjainkat, igyekeztünk érdekes témákat felvetni a foglalkozásokon, fontos volt, hogy ne csak könyvekkel, hanem másfajta hozzáadott értékkel is jelentkezzünk. A Gutenberg Kiadó és a Pallas Akadémia Könyvkiadón kívül a Libri kiadói csoportot és a Pagony kiadót is képviseltük” – fogalmazott Tőzsér László, a Gutenberg és a Pallas-Akadémia kiadó vezetője.
Elbeszélői síkok találkozása A Gutenberg Könyvesbolt és a Libri kiadói csoport könyvbemutatót szervezett: Szabó Róbert Csaba a Jelenkor kiadónál megjelent Alakváltók című kötetét ismerhették meg az érdeklődők, a szerzővel Vida Gábor író, szerkesztő beszélgetett. „Olyan regényről van szó, amelyben nagyon sok elbeszélői, gondolati sík találkozik és épül össze. Brilliáns technikával kapcsol össze történeteket és helyzeteket, szereplőket, habitusokat, amire az ember, ha gonosz akar lenni, azt mondja, ezek nem tartoznak össze, és ez nem így volt. Ugyanakkor Szabó Csaba megoldja, hogy az olvasó a gondolatszövés és a történetszövés mentén elfogadja a történéseket.
A regény intenzív jelenetei egy Csíkszereda nevű helyen zajlanak, ami, tudjuk, hogy a fikció tere” – magyarázta Vida Gábor. Szabó Róbert Csaba rámutatott, a regényírás kulcsa talán az, hogy a szerzőnek van egy rálátása az egészre anélkül, hogy el tudná mondani az elejétől a végéig. A Pallas-Akadémia Könykiadó Ferencz Imre Játékidő című verseskötetének szervezett bemutatót, a szerzővel Sarány István szerkesztő beszélgetett. A találkozón szó esett az alkotó és könyve külön útjairól, a szerző korábbi köteteiről, 1995-ben történt „újraindulásáról”.
„A rendszerváltás egyfajta fordulatot hozott az életkedvemben, akkor már úgy írtam a publicisztikáimat, hogy maradandóbbak legyenek. Ahogy telnek az évek, az emberben is dolgozik az idő. Az élményanyag talán előbb-utóbb elévül, hatvan-hetvenévesen jöttek elő a gyermekkori emlékek, ugyanakkor aktuálissá váltak olyan értelemben, hogy a jelenkor problematikája összecseng a múlttal” – fogalmazott Ferencz Imre. Az Ábel Kiadó Gergely Edó könyvét mutatta be, a Mentor Kiadó pedig Tamás Kincső A Csinált-patak állatkertje című kötetét.
Erdélyben kelendő a tartalmas könyv
Azok a kiadók, akik nem tudtak szerzőt hozni magukkal, jelentős árkedvezményekkel kínálták a könyveket, könyvajándékokat, adtak, egy szegedi tankönykiadó pedig interaktív táblát hozott a gyerekek nagy örömére. „ Mi gyerek- és ifjúsági könyveket adunk ki, hozzánk célzottan jönnek a vásárlók, és azt már megtapasztaltuk a többi erdélyi helyszínen is, ami kicsit különböző a magyarországi piactól, hogy itt főleg a tartalmas könyeket keresik. Azt lehet látni, hogy olvasnak a gyerekek, és azok, akik olvasnak, sokat olvasnak” – hangsúlyozta lapunknak Nyulas Ágnes, a magyarországi Cerkabella kiadó vezetője. A kiadók elmondása szerint nagy volt az érdeklődés a szépirodalmi, tudományos kiadványok iránt is, ugyanakkor a gyerekkönyvek is szép számmal fogytak. Iskolás csoportok is ellátogattak a vásárra, részt vettek foglalkozásokon. „A kiadók nyolcvan százaléka elégedett, közülük nyolc kiadó mondta, hogy könyvutánpótlást kellett hozniuk a vásárra. A helyszínt is dicsérték” – magyarázta Földi Zsuzsa, a főszervező Expo-Har igazgatója. A szervezők remélik, hogy a vásárnak lesz harmadik kiadása is.
Péter Beáta / Krónika (Kolozsvár)

Nem tudom milyen lehet egy tölgyfa alatt hőseposzokat írni
Álljunk meg egy szóra Karácsonyi Zsolttal
Az Odüsszeiát, a Pontusi leveleket és Horatius antológiát vinne magával Karácsonyi Zsolt egy lakatlan szigetre, derült ki az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov Kávéház közös irodalmi estjén. Karácsonyi Zsolt költőt, műfordítót az Álljunk meg egy szóra című programsorozat állandó moderátora, László Noémi kérdezte.
Sajátos Fibonacci számsorozat alapján jelentek meg a költő verseskötetei – állapította meg a beszélgetés legelején László Noémi: az első két kötet között két év telt el, majd minden egyes megjelent kötet után egy-egy évvel nőtt a két kötet közötti megjelenés időintervalluma, így a második és harmadik kötet között három, a harmadik és negyedik között pedig már négy év telt el. Karácsonyi elmondta, 2008 és 2014 között összesen nyolc fordításkötetet publikált, ezek gátolták meg időben és szellemileg is a versírásban.
A könyvkiadás kapcsán a költő bevallotta, habár komoly szálak fűzik az Erdélyi Híradó kiadóhoz, általában felkérések, megegyezések alapján adja ki könyveit különböző kiadóknál, így nem szaporítja azoknak a költőknek, íróknak a táborát, akik egy-két kiadóhoz hűségesek. A Pallas Akadémia Kiadó gondozására például azért bízta egyik kötetét, mert olyan sorozatot készített, amelyben Karácsonyi elképzelte saját kötetét. Elmondta, ha tehetné, csak erdélyi kiadóknál publikálna, mert a Magyarországon megjelent kötetei nehezen jutnak el Erdélybe, de arra is gondolt már, hogy a Kárpát-medence több pontján adjon ki könyveket, például a Vajdaságban, eljuttatva így alkotásait a vajdasági olvasókhoz is.
Karácsonyi versalkotásának célja, hogy a költeményei által átjuttassa az olvasót egy másik térbe. A vers szerinte egy festményt hoz létre, másképp képez teret, mint a próza. László Noémi szerint Karácsonyi verseire jellemző, hogy van benne egy létező túlvilág, transzcendens, megfoghatatlan, emellett eluralja hangulatilag a fennköltség, szentség, nincs profán verse, és nem engedi be a humort se. Karácsonyi elmondta: „Minden kötetben van egy-egy vers, amelyben a humor is megcsendül. A humor a szellem egy magas szintje, nemes feladat azt összehozni.”
László Noémi szerint Karácsonyi nem barlangban él vagy egy tölgyfa alatt ül egész nap, írva verseit, hanem költészet és műfordítás mellett szerkeszti a Helikon folyóiratot és a Farkas Utcai Harangot (egyházközségi kiadvány – szerk. megj.), az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke, emellett pedig egyetemi tanár.
– A 21. századi léthelyzet annyi mindent elvár az embertől, hogy lassan skizofrénné válunk, ám te lényeddel és léteddel legitimizálod ezt az életformát, hisz még mindig épelméjű vagy – állapította meg Karácsonyi Zsoltról László Noémi, aki szerint egy költő nem lehet publikus figura.
A költő bevallotta, nem tudja a publikus figura és a költő énjét elválasztani, ő most is egy barlangban él, ám közben szerkeszt és elnök is. „Ez a létmódom, így tudok a világban lenni, nem gondoltam, milyen lehet egy tölgyfa alatt hőseposzokat írni. Nem gondoltam erre és nem is fogok.” – tette hozzá.
Ahogy azon sem gondolkodott, hogy ez a számos funkció halmozottan előnyös vagy hátrányos helyzetbe hozza-e: a Helikonnál a főszerkesztői posztra kinevezték, az E-MIL elnöksége egy vállalás, a református egyház felkérésére pedig egyértelmű válasza volt, szerinte ezek a költői tevékenységének a részét képezik, annak egy lehetséges változata. Ám nem publikus költő, hanem egy könyvkukac, szeret magányos lenni, nem cáfolja meg a költői kasztot.
Karácsonyi Odüsszeiát, a Pontusi leveleket és Horatius antológiát vinne magával egy lakatlan szigetre, plusz ha még elférne, egy Iliászt. Elmondta, azért nem magyar könyveket vinne, mert a magyar költészet számára olyan, mint egy focipálya, ahol mindannyian együtt edzenek, persze vannak profik és öregek, de nem tud a magyar költészetre messziről nézni. Számára az egy helyen és most van, Berzsenyitől számítva mindenki kortárs.
Az est végén Karácsonyi elárulta, azt reméli, csökkeni fognak a verseskötetei megjelenése között eltelt évek, a következő verseskötet 2018-2019-ben fog majd megjelenni. Az utolsó, 2014-ben megjelent fordításkötete óta nem fordított, de elmondta, olyan ez mint a vírus, visszajön, így ehhez is visszatér majd.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

88. Ünnepi Könyvhét
Teljében a könyves események, a hét végén csúcsra jár a 88. Ünnepi Könyvhét és a 16. Gyermekkönyvnapok Budapesten és Magyarország több városában. Sőt még Kolozsvárt, Aradot is bevonta a rendezvények sorába a népszerű könyvünnep szervezője, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE). A csütörtök délután kezdődött forgatag közel 350 könyvújdonságot kínál az olvasóknak, szinte minden magyarországi és határon túli magyar kiadó időzített erre az alkalomra valamilyen friss kiadványt, a könyvfesztivál központi helyszínén, a Vörösmarty téren egymást érik a szerzők, akikkel pódiumbeszélgetések, kötetbemutatók, dedikálások és más rendezvényformák keretében találkozhatnak az érdeklődők, de van úgy is, hogy kötetlen formában is kialakulnak párbeszédek az írók és a könyvbarátok között. Az ünnepélyes megnyitón az idén Závada Pál Kossuth-díjas írót érte a megtiszteltetés, hogy méltassa a nagy hagyományú megnyilvánulást. A vidéki országos megnyitó Debrecenben zajlott. 
A nyitónapon marosvásárhelyi szerző, Káli István állhatott először közönség elé. A 70 éves prózaíróval A szemfényvesztett című új regénye kapcsán beszélgetett Kőrösi P. József. A könyvhét további programja során még számos erdélyi tollforgató mutatkozott be és dialogizálhat olvasóival. Talán még soha nem volt egyszerre ennyi romániai magyar író a Vörösmarty téren, mint most. Mint az MKKE igazgatója, Péterfy Gergely nyilatkozta, a határon túli kiadók 57 új címmel jelentkeztek. Valószínűleg szombaton és vasárnap sokan megfordulnak majd az erdélyi kiadók pavilonjánál. Legfontosabb könyves műhelyeink képviseltetik ott magukat valamilyen különlegességgel. A Mentor Könyvek, a Lector Marosvásárhelyről, a Pallas-Akadémia, a Gutenberg, a Bookart Csíkszeredából, a Kriterion Kolozsvárról nevezett be a fesztiválra, és több más honi kiadónk kiadványai mellett számos szerzőnk jelentős anyaországi kiadással hívja fel magára a figyelmet. Jó hallani, hogy élénk az érdeklődés a vásárhelyi szerzők és kötetek iránt. Kovács András Ferenc új kötete ismét különlegességet sejtet, Markó Béla két új kötet kapcsán is közönség elé lép, Gálfalvi György, Szabó Róbert Csaba, Vida Gábor se hiányzik frissen megjelent könyveivel, a mind többet vállaló Lector Kiadó Egyed Emese Paian című verseskötetét, Demény Péter Vadkanragyogás című regényét és Bodó Márta Nőszirom című interjúkötetét vonultatja föl. Gáspárik Attila a Pont Kiadónál dedikál. És még hosszasan folytatódhatna a felsorolás a kolozsváriakkal, csíkiakkal és a többi erdélyi szerzővel, akik ugyancsak számíthatnak a vásárlátogatók figyelmére. Tompa Andrea, Fekete Vince, Selyem Zsuzsa,Tamás Kincső, Tamás Dénes és még jó néhányan példázzák az Erdélyben születő magyar irodalom és szakírás erejét, folyamatos megújulóképességét. A későbbiekben rendre igyekszünk mellékletünkben is ismertetni a kiadói termés színe-javát.
N.M.K. Népújság (Marosvásárhely)